Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 46 
szeretettel
  2012-05-05 14:38:26, szombat
 
  VIII.
Porából megéledett főnixmadár



1940-ben, a bécsi döntés után, elcseréltük belényesi házunkat egy hasonló nagyságú nagyváradival. Nem mi kezdeményeztük a cserét, hanem egy román tiszt, akinek az alakulatát
áthelyezték Belényesre, s a családját sürgősen át kellett telepítenie.
1942 karácsonyán Mária és Zsazsa húgaim belényesi és gyantai útra indultak, hogy családi
megbízatásoknak eleget tegyenek, s mivelhogy a Román Államvasutak a sínpárok felszedésé-
vel lehetetlenné tette a Nagyvárad-Vaskóh-vonalon a közlekedést, Belényes és Gyanta megközelítése csak óriási kerülővel, Aradon át volt lehetséges, ahol majdnem egy napot kellett
várniuk az átszállásra fűtetlen váróteremben, igen nagy hidegben. Mária mindkét veséje úgy
átfázott, hogy egész életére megbetegedett. Vesemedence-gyulladást kapott, s mindkét veséje
állandóan termelte a követ, tizenegy év alatt hat műtéten kellett átesnie. Tizenkilenc évesen
szerzett betegsége huszonnyolc éven át kínozta, s amilyen hősiesen viselte el, és amennyire
vállalta is ezt a pokoli életet utolsó leheletéig, felér a legnagyobb katonai hősiességgel. S ha
azt is figyelembe vesszük, hogyan sikerült hasznossá tennie magát ebben a majdnem három
évtizedben, minden képzeletet fölülmúló emberi teljesítménnyel állunk szemben. Illő, hogy
olyan tiszteletadással kísérjük végig ezt az életet, amilyent valóban megérdemel.
1947 őszén elkeseredéssel vettük tudomásul, hogy Mária mindkét veséjében hatalmas kő van,
az operációt nem kerülheti el. A kolozsvári klinikára utalták be, és én kísértem el szomorú
útjára. Sikerült elintéznünk, hogy a legjobb klinikai orvos, Tǎposu professzor műtse meg. Ez
megnyugvást kelthetett volna bennünk, de az a tudat, hogy most még csak a jobb veséjét
mentették meg, s egy hónap múlva ugyanilyen súlyos műtét vár a másikra is, egy cseppet sem
nyugtatott meg bennünket.
Mária a műtétek után mindkét esetben nagyon rosszul érezte magát, az éteres altatást nem
bírta. Teljesen legyengült állapotban került ki a klinikáról, nem tartották bent sokáig, mert a
betegek egész sora várt megüresedő ágyára. Kimerültsége miatt nem is utaztunk aznap haza,
egy szállodában aludtunk meg.
Korábban alaposan kikérdeztem az orvosokat, milyen esélyei vannak Máriának, számíthat-e
egy nyugodtabb, egy egészséges életre. A válaszok nem voltak teljesen meggyőzőek, azt
közölték velem, hogy ha egész életében szigorúan diétázni fog, akkor megtörténhet, hogy nem
kell újabb műtéten átesnie. Én reménykedtem, s valamiképpen boldog is voltam, mert nem
láttam már a kínlódó Máriát, bölcs megnyugvást érzékeltem a tekintetében.
Addigi életünk legnagyobb meglepetése az volt - lesznek még nagyobbak is -, mikor Mária
közölte, hogy megkérték a kezét, s fogózzunk meg, férjhez fog menni Lőrinchez.
- Lőrinchez? - kérdeztem csodálkozó hanglejtéssel - hiszen korábban közeledett feléd, s akkor
azt mondtad, hogy nem szereted.
- Akkor azt mondtam, de most úgy érzem, hogy megszeretem. Gondold át a helyzetemet!
Mindig vágytam egy kis otthonra, ahol kedvem szerint teszek-veszek. Erre mindenki vágyik.
Jó veletek lenni, de ha elérkezik az idő, hogy repülni kell, akkor engedelmeskedjünk a
szokásos törvényeknek. Sokat szenvedtem már, most egy kis pihentető életmódra vágyom.
- Kétségtelen, hogy megérdemled.
Az esküvő minden ceremónia nélkül, a nyilvánosság kizárásával történt meg, és a házasságuk
sikeresnek ígérkezett. Mária gondos háziasszonynak mutatkozott. Főzött, takarított, pedig
sohasem törte magát a házi munkáért, az Eta húgunk reszortja volt. Most rájött, hogy sok mindenhez ért, ha igénybe veszi kissé az eszét, édesanyánk pedig ellátta a szükséges tanácsokkal.
Nagyon szerény volt a megindulásuk. A családból származó konyhabútor mellé egy festett
kombinált szobabútort is vettek, s mikor Mária helyére rakta a kelengyéjét, előszedte a
gobelinjeit, lerakta a Gyantán szőtt és patyolattiszta szőnyegeit, már csak a szokásos virágokat
kellett az ablakába raknia, hogy észrevegye az ember: ebben a kis lakásban már otthon is van,
ami nem velejárója mindig a legfényesebb palotának sem. A tisztaság a legjelentősebb értékmérő. A dúsgazdag lakások hangulatát is tönkreteheti a rendetlenség, az ízléstelenség, a
tisztaság hiánya, de a legszegényesebb lakás is kellemes összbenyomást kelthet.
A társadalmi és politikai helyzet nem tette lehetővé a negyvenes évek második felében, a
sztálinizmus idején, hogy az egyszerű emberek idillikus életről álmodozzanak, még kevésbé,
hogy meg is valósítsák álmaikat. A gazdasági nehézségek, a terrorral járó mindennapos
félelem, a parancsszóra összehívott vég nélküli gyűlések, a mindenféle akciók, a sorbaállások,
a közlekedési nehézségek, a zsúfoltság, a szemetes városok és falvak, a kiszolgáltatottság
rettenetes súlya lehetetlenné tették az életet, az idegileg megviselt ember minden méltóságától
megfosztott lett, olyan összeférhetetlenné vált, mint korábban sohasem. Mária anyósáról
mindenki tudta, hogy szeszélyes és kiszámíthatatlan, de elvárható lett volna, hogy egyetlen fia
életét egyengesse, és ne erőszakolja rá akaratát az ifjú házasokra. Ők, az öregek nem
nélkülöztek, a piaci szabóság azokban az években még jól jövedelmezett, s elkerülhetetlen
volt, hogy a fiatalok igénybe vegyék olykor-olykor a segítségüket, de ez mindig nagy megaláztatással járt, és elhintette a magvát a békétlenségnek. Engedelmeskedni is csak az elfogadható
határokig lehet. - Mária azokon is sokszor átlépett már, aztán fokozatosan lehetetlenné vált az
életük, csak egy évig éltek együtt.
Egy dolog biztos: ez a válás olyan nehézségek elé állította később Máriát, amelyek már-már
nem is minősíthetők elviselhetőknek, s talán az elképzelhetőség lehetőségét is megkérdőjelezhetik.
Zsazsa húgom most szerzett tanítói oklevelet, s ez adta az ötletet Máriának is:
- Úgy döntöttem, hogy tanítónő leszek - mondta egyszer szemrebbenés nélkül, a szokásos
ámulatba ejtve bennünket.
- Tanítónő? Ahhoz még négy évet tanulnod kellene, húgom.
- Tanulni fogok, s a diplomaszerzésig helyettes tanítóként dolgozom majd.
Megdöbbenve hallgattam a bejelentését, mert jól ismertem őt; tudtam, hogy megfontoltan
hozza meg minden elhatározását. De dolgozni és tanulni egy ilyen gyenge és beteges nőnek?
Én voltam az idősebbik, kétévi tanári tapasztalattal is rendelkeztem már, kötelességemnek
éreztem, hogy valami okosat mondjak most neki - de mit?
- Van fogalmad, mit jelent most pedagógusnak lenni? Ne gondolj Varga Laci bácsira, a
belényesi tanítónkra, ők teljesen szabad emberek voltak a tanítás befejezése után, és négyhónapos vakációt élveztek minden évben. Az a most hivatalosan rohadtnak nevezett kapitalizmusban volt, de mi most egy valóban rohadt rendszerben élünk, a sztálini korban, mikor a
pedagógusnak a meghaláshoz sincs elég ideje, mert reggeltől estig tanít vagy gyűlésekre jár,
ott ül órákig füstfelhőkben, alfabetizáló tanfolyamot vezet, műkedvelői előadásokat rendez,
népi táncokat tanít be, önkéntes munkára jár, vasárnaponként faluakciókban vesz részt, ha
városon tanít, a téli és a tavaszi tanítási szünet idején is bent dolgozik anélkül, hogy egy kicsit felszisszenne, kipihenhetné magát, a nyári vakációkon pedig átképző és politikai tanfolyamokon tömik tele a fejét mindenféle marhasággal. Minden iskolai év végén retteg, hogy hová
helyezik el, nehogy összemelegedjék a többivel, és szervezkedésre adja az eszét.
Nagyon értelmesen vágott vissza az érvelésemre:
- Te miért vagy pedagógus? Ha korábban nem ismerted pályád nehézségeit, most miért nem
szakítasz a tanári munkáddal, hiszen szorgalmas ember voltál mindig, és elég jó eszed van!
Ha feketézéssel foglalkoznál, megszedhetnéd magad, azok aztán igazán jól élnek. Más
pedagógus is otthagyta a pályáját.
- Mária, mikor elkezdtem a felkészülésemet, egészen más világ volt, és én mindig csak
pedagógusként tudtam elképzelni az életemet. Aztán tudod: szeretem a gyermekeket; ha van
egy kis szabadidőm, a rokonokhoz rohanok, hogy akkor is köztük legyek. Hála Istennek, elég
sok gyerekük van az unokatestvéreinknek.
- Na látod! Milyen értelmesen megadtad a feleletet! Ezért akarok tanítónő lenni én is: mert
imádom a gyermekeket, nekem pedig már nem lehet gyermekem. Nem is tudnám elmondani,
mennyire elítélem azokat a nőket, akik nem vállalják az anyaságot csak azért, hogy valamicskével kényelmesebben éljenek; vagy csak egy gyermeket vállalnak, akit aztán lelkileg meg is
ölnek, mert sohasem fogja megtudni, hogy mit jelent testvérnek lenni. Képzelj el egy egykés
anyát, akinek vannak testvérei, s meg is értik, szeretik egymást. Az ilyen anya birtokolja a
testvérség fogalmának különleges és mély érzéseit. Milyen jogon fosztja meg tőle egyetlen,
dédelgetett gyermekét? Teljesen jogos a dédelgetése? Nincs ebben undok önzés? Erőszakkal
betölti gyermeke lelkében azt a helyet is, amit a testvéreknek kellene betölteniük. A szülő
sohasem pótolhatja a gyermekjátszótársat sem. Elfogadod a nézetemet?
- A nézetedet el, sőt egész életemben hirdetni is fogom. A fajtánk kipusztulóban van, s a buta,
a félrevezetett magyar ember ezt fel sem tudja fogni, de... de gondolj a javadalmazásunkra is,
mondhatni éhezünk. A fizetésünket nem az iskolánkban adják, nem is a postás hozza ki,
hanem minden pedagógusnak a volt Lorántffy iskolába kell elmennie érte, a te egykori iskoládba, ott meg azt mondják nekünk: nincs fizetés, nem jött meg; lehetséges, hogy csak kéthárom hét múlva lesz, azt meg hozzágondolják: dögöljetek meg, ha nem tetszik, az a fontos,
hogy mi ne haljunk meg, a legszebb lakásokat is mi lakjuk, a prémiumokat is mi emeljük fel.
Mária hajthatatlan volt:
- Beadom a kérvényemet a városi tanfelügyelőségre, s ha elutasítják, a megyeire is. Nem
tudom, meddig élek még, de addig is használni fogok a népemnek, az emberiségnek. Én is úgy
érzem, hogy erre a pályára születtem, csak tanítónőnek tudom elképzelni magam.
Semmi értelme sem lett volna, hogy folytassam a vitánkat, hiszen minden ellenvetésemmel
magamat hazudtoltam volna meg. Még nem mondtam meg neki, hogy milyen büszke vagyok
rá, mert gondolkoznom kellett: nem kívánhattam a húgom halálát, amit talán most ő fogalmazott meg, de hátha az ,,élő" halálát jelentené a lebeszélésem. Istenem, most adj erőt és
bölcsességet nekünk, hogy okosan dönthessünk! Lehetséges, hogy komoly terveid vannak
Máriával? Te vagy az egyetlen igazi bölcs, hát helyettünk cselekedjél!
Olyan nagy volt a pedagógushiány Romániában a negyvenes évek végén, hogy Mária könnyen
megkapta a helyettes tanítónői megbízatást. Vidáman lobogtatta a belépése után, majd egy
régi atlaszban kutatott, hol is lehet pontosabban Bályok, pedagógusi tevékenységének színtere.
Csak annyit mondtak neki, hogy a margitta-szilágysomlyói vasútvonal mentén van, Szilágy
megye határánál.
Másnap felkutattam neki a Bályokkal is foglalkozó könyveket, és közöltem a birtokomba
jutott adatokat. Hogy magyar községről van szó, lakosai többnyire reformátusok, van postája,
vasúti állomása és egy szép kastélya, amely gróf Károlyi Tiborné tulajdona volt. Árpád-kori
település, a Bályoky család ősi fészke a község, és igen barátságos vidéken fekszik.
- Te Mária, a 16. században a Kun család birtoka volt, mit szólsz hozzá?
- Akkor haza megyek, követelni fogom a régi jussomat - mondta mosolyogva, és örült, hogy
lesz egy szép faluja.
Mária arcán természetesnek tűnt az életöröm. Ő mindent korábbi helyzetéhez viszonyított, s
főleg ahhoz a két súlyos műtétjéhez, amelyeken szerencsésen átesett, meg ahhoz, amit akkor
magának megfogadott: sohasem panaszkodik többé, ha megmentik az életét. Ő aztán mindenben a Kosztolányi életfilozófiáját vallotta: már az is boldogság, ha nem szenvedünk. Tudattalanul magában hordozta Weöres Sándor tanítását is: önmagunk mélyén kell megtalálnunk az
igazságunkat. De neki más támpontja is volt: nagyon szerette az embereket.
Megvásárolta a legszükségesebb tanszereit, és olyan boldogan rakosgatta össze minden
holmiját, hogy nekünk is örömünk tellett benne, pedig mennyire féltettük.
Ő már nem is a mi lakásunkban járt gondolatban, hanem egy olyan ismeretlen terepen, amelyet tetszése szerint varázsolt át: napsütéses tájakon, ahol nem perzsel a nap, mert kellemes
szellők puhítják erejét. Gyümölcstől terhesek a fák, hiszen most ősz van, a betakarítások ideje,
mindenki sürög-forog, tesz-vesz, a régi Gyanta képe lebegett előtte. A városunk nyomorog,
falun van igazi élet, ott jóllakottan fekszenek le az emberek. Főleg leendő tanítványaira
gondolt kíváncsian. Hányan lesznek? Fiúk vagy lányok többségben? Biztosan megtalálja a
lelkükhöz vezető legrövidebb utat. Nehéz munkára számított, de a kudarc lehetőségét teljesen
kizárta elképzeléseiből.
Úgy köszönt el tőlünk, mintha tánciskolába menne, nem is mosolyogva, hanem jóízűen
nevetve. Több megjegyzést is tett. Majd meglátjuk, hogy nem hoz szégyent a családunkra. Az
ő gyermekei tanulni fognak, és köszönnek mindenkinek. Még a számtant is szívesen tanulják
majd, pedig azt nem könnyű dolog megszerettetni a nebulókkal.
Hogy leplezzem a fájdalmunkat, aggodalmunkat, tréfásan kiáltottam utána:
- Mária, édesapánk azt mondta kisgyermekkorodban, hogy nagyon ügyes vagy, a jég hátán is
megélsz majd, most aztán megmutathatod.
Ügyességét igazolta azzal is, amit szellemesen visszakiáltott nekem:
- Csak adjon Isten jó csúszós jeget!
A faluban szeretettel fogadták, mert szeretetre méltó egyéniség volt. Előre köszönt az embereknek, és mindenkinek köszönt, még a kapukban álló, az utcákon botladozó apróságoknak is.
Milyen idős a gyerek? Jó kislány? Nem válogatós? A kismamáknak jólesett az érdeklődése.
A tanítványai eltöprengtek kicsi termetén, törékenységén, nagyobb tanító néniket és bácsikat
láttak az osztályban, az irodában, az udvaron, az utcán jártukban-keltükben. De leolvasták róla
a szeretetét, a jólelkűségét.
Bemutatkozással kezdte az első óráját, és minden gyermektől megkérdezte, hogy testvére van-e.
Szoktak-e játszani együtt, s hogy veszekednek-e. Gondoltak-e arra, hogy milyen sokat
dolgoznak a szüleik, s milyen boldogok lesznek, ha szép bizonyítványt visznek majd haza.
Dicsérte a falujukat, annak szép határát, a tiszta házakat s a gyerekek viselkedését, akikkel nincs semmi baj. Beléjük szuggerálta a bizalmat, s ugyanakkor önmagába is, ami nélkül szó
sem lehet eredményes pedagógusi tevékenységről.
Végigmért tekintetével minden gyermeket. Milyen ismerősnek tűnik valamennyi. Mintha látta
volna már őket valahol. Találgatta, hogy ki kire hasonlít, régebbről ismert gyermekekre
gondolva. Büszkén könyvelte el, hogy parasztgyermekek, mert a parasztságot mindig népünk
magvának, legértékesebb osztályának tartotta. Nekik köszönhetjük évszázadok óta mindennapi kenyerünket, a tejet, a tojást meg a húst, minden eledelünket. Ősi erkölcsünk megőrzését,
anyanyelvünk ízét és zamatát, komolyságunkat és kimértségünket, de jóízű humorunkat is.
Nem hagyta magukra őket a szünetekben sem, vigyázott rájuk, mint a szeme fényére,
eljátszott velük, szórakoztatta, magához babusgatta őket.
Most hallotta először fölcsendülni ajkukon a ,,Mária tanító néni" megszólítást, és olyasféle
boldogságot érzett, amilyent még sohasem. Mintha egész népe szólt volna hozzá, s nemcsak a
jelenben, hanem a múltjában is, s megérezte, hogy létezik egy hosszú lánc, amelynek első
szeme valahol az ázsiai pusztákon, a finnugorságban kezdődik, vagy még távolabb, utolsó
szeme talán nem is lesz, vagy ha igen, akkor nagyon, de nagyon messze lesz a jövőben, s
ennek a mérhetetlenül hosszú láncnak egyik szeme ő is, s ha kiesik egy-egy láncszem, azt
mindig fájdalmas munkával pótolni kell. Az összetartozás mélységét és fontosságát még
sohasem érezte ennyire.
Csak szűk másfél évet taníthatott Bályokon, mert ismét veseköve keletkezett, nagy kő, a bal
veséjében. Újabb vesegörcsök, kibírhatatlan fájdalmak, lelki gyötrelmek, sírások, pokoli élet.
1951. június 27-én műtötték meg harmadszor. Nagyváradon. Még négy év sem telt el az első
műtétjei óta.
A felépülése elég gyorsan következett be, pedig olyan keveset evett, s olyan soványka volt
még mindig. Szemmel láthatóvá vált előttünk, hogy milyen nagy jelentősége van a betegek
gyógyulásában a lelki tényezőknek, az akarat jelenvalóságának. Mária mindig nagyon akart
meggyógyulni.
Sokat gondolt első tanítványaira, várta az újbóli találkozást. Szegény, ha tudta volna, hogy
helyét egy diplomás tanítóval töltötték be, s nem lesz már újabb találkozás. Csak később
mertük megmondani neki, hogy Paptamásiba helyezték át, a nagyvárad-székelyhídi vasútvonal
mentén fekvő egyik nagyközségbe. De itt is csak öt hónapig taníthatott, aztán Biharfélegyházára helyezték titkárnak. Ebbe nem tudott belenyugodni, mert megszakadt a kapcsolata a
gyerekekkel, ezért kiharcolta, hogy négy hónapi titkárság után megbízatást kapjon egy tanyai
iskolába, amely Bogyoszlótól néhány kilométerre volt. Ezt a távolságot háromszor operáltan
annyiszor kellett legyalogolnia esőben, hóban, sárban, ahányszor gyűlésre kötelezték a párt
parancsára. A gyűlések a felesleges beszédek és mellébeszélések miatt a legtöbbször igen
hosszúra sikerültek; Máriának pedig, ha rövidíteni akart, hogy még aznap kerüljön vissza a
tanyájára, nem maradt más választása, mint egy temetőn haladni át a holdvilágos, vagy esős,
ködös, zúzmarás éjszakában. Lesz még ennél nehezebb és félelmetesebb útja is, de az már a
hegyvidéki estéken és korai reggeleken, ugyancsak ködös és zúzmarás kulisszák tompított
árnyékában. Mert nem is élet volt ez már, hanem színház, egy elvetemült világ által kiosztott
tragikus szerep végigjátszása.
1952. január elsejétől szeptember elsejéig dolgozott a bogyoszlói tanyán, s akkor ötödik
munkahelyére, Pacalra küldték helyettes tanítónőnek. Lakhelye egy sikátori kertben egy kis
földes, nyári konyhának nevezhető valami. Szomszéd se jobbra, se balra. Ebben a nyomorult
elszigeteltségben akármikor leüthették volna, de eszébe se jutott a félelem, mert korábbi
munkahelyein is ki volt téve az életveszélynek.
Innen csak úgy tudott hazajönni, ha 8-10 kilométert legyalogolt a szekérúton, vagy keresztül a
mezőkön, mikor hogy látta jobbnak, hogy a legközelibb vasútállomáshoz jusson. Igen jó
viszonyban volt a református papékkal, s ennek az ismeretségnek olykor nagy hasznát vette. A
papnak volt ugyanis egy szamara és egy kordéja, s ha éppen Margittára mentek, neki is jutott
egy hely a kordéjban, nem kellett lejárnia a lábát.
1953 tavaszán én is megbetegedtem a rettenetes hajszában, zölddió nagyságú kavernával
feküdtem a nagyváradi szanatóriumban. Nagy volt a meglepetésem, mikor azzal állított be
hozzám Mária a kánikulai hőségben, hogy újból áthelyezték, most már egy hatodik faluba.
- Miféle faluba? - kérdeztem felháborodva - Ki lehetett az a szerencsétlen tanító, aki kitúrt
téged abból a nyomorult, földes nyári konyhából is? Hová helyeztek át?
- Alsótótfaluba. A román neve: Sîrbi.
- Hol van az a falu?
- Szalárdtól keletre, tehát lényegesen közelebb kerülök Váradhoz. Ki tudja, lehet, hogy jobb
hely lesz Pacalnál. Nem kell annyit gyalogolnom az állomáshoz. És most kapaszkodj meg,
román iskolában fogok tanítani.
- Ne őrjíts meg! El is fogadtad már ezt a megbízatást?
- Mit csináljak? Azt mondták, hogy helyettes tanítónő vagyok, nincs diplomám, örüljek, hogy
ilyet is kapok.
- Miért nem helyeztek egy román tanítót oda?
- Mert nincs kit oda helyezni, s nem maradhat az a román iskola sem tanító nélkül.
Úgy beszélt, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, nem látszott rajta semmi
elkeseredés. Én kifordultam volna a bőrömből, ha velem történik mindez.
- És ki megy a helyedre Pacalra tanítani?
- Egy fiatal tanítónő. Úgy látszik, neki konveniál, mert margittai születésű, tehát lényegében
otthon tanít.
- Milyen otthontalannak fogja érezni magát, ha meglátja a nyári konyháját!
- Feltételezem, hogy már látta, de biztosan talál majd más megoldást. Esetleg rokona él ott,
vagy valami ismerőse, ha nem éppen a pap.
- Mária, végtelenül sajnállak. Mikor lesz már az életedben egy vidám meglepetés, hogy
örüljön végre a család!
- Majd ha te meggyógyulsz, bátyám, örülni fogunk.
Nem tudtam megbékélni azzal a román iskolával:
- Mária, te azt mondtad egyszer, mikor a tanításra szántad magad: azért teszed ezt, hogy a magyar népedet szolgáld vele. Hogy tudod összeegyeztetni azzal, hogy most román gyermekeket
fogsz tanítani?
- Nagyon egyszerűen. Bátyám, ha kapok egy magyar iskolát, oda megyek, mert ez így
természetes. De én minden gyermeket nagyon szeretek, a románokat is. Boldogan fogom
tanítani és emberszeretetre nevelni őket. Ha mi szeretjük a románokat, ők is szeretni fognak
bennünket, s ez Istennek tetsző dolog. Minden más felfogás természetellenes. Az emberek
ártatlannak születnek, s csak később rontják el őket, mikor gyűlöletet oltanak beléjük.
Gondolkoztál már rajta, milyen szörnyű bűn nyomja annak a lelkét, aki egyszerre keresztyén és soviniszta? Azt hiszi, hogy ki lehet játszani Istent. Hogy lehet valaki egyszerre Krisztuskövető és embergyűlölő? Még papok is beleeshetnek ebbe a gyalázatos bűnbe. Nem ér a
lelkészi tevékenységük egy fabatkát sem.
Álmélkodással hallgattam kis húgom beszédét.
- Mária, nem győzlek csodálni téged. Te vagy a pedagógusok pedagógusa. Már sokat gondolkoztam rajta: a mai tanítók és tanárok egy része nem érdemli meg a megtisztelő ,,pedagógus"
kifejezést. Aki gyűlöletre nevel, semmiképpen. De az sem, aki csak letanítja az óráit, és hiszi,
minden kötelességének eleget tett. Fel sem tudják fogni, hogy ez a pálya mindenekelőtt
áldozatvállalást jelent.
Sokáig elbeszélgettünk még értelmes és bölcs dolgokról. Mikor elköszönt tőlem, és az ajtó
irányába távozott, utánanéztem. Milyen csöpp teremtmény, de egy egész világot hordoz a
szívében. Vajon mit rejteget még számára a jövő? Milyen feladatok elvégzésére lesz még
képes? Milyen tervei vannak még Istennek vele? Mert egy dologban biztos voltam: Mária
különleges megbízatást kapott. Isten tudja, hogy mit még, és miért, és ő ezt sejti... De
tántoríthatatlanul és ellentmondást nem tűrően. Őt már nem lehetne eltéríteni kijelölt útjáról.
Mária a kegyeibe fogadta a román gyerekeket, akik hamar megbarátkoztak vele, igazolva azt,
hogy nincs kezelhetetlen normális gyerek. Ha más nemzetiségű is. De hathónapi tanítás után
kétségbeesett hangú levelet írt, amelyben közölte, hogy ismét vesegörcsök kínozzák, menjen
ki valaki hozzá, segítsen behozni a dolgait.
A határozata egyértelmű volt: hazahozatja a dolgait. Mindenképpen búcsút mond tehát leg-
újabb munkahelyének, s ha ezt teszi, nagyon komoly oka lehet. Csak nem adta fel az életéért
folytatott harcot? Nagy volt a bánatunk otthon, mint minden korábbi megpróbáltatásain.
Édesanyám és Zsazsa húgom ment el érte, és igen megrázónak tartották az elköszönését. Sírva
hagyta ott legújabb tanítványait, és azok is sírva búcsúztak tőle - íme a kölcsönös megbecsülés.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy Mária jobb veséjében van ismét kő, és feltétlenül
műteni kell. A bal veséjét már kétszer műtötték, most másodszor kerül sor a jobb veséjére is.
Azt sem tudtuk, mivel vigasztaljuk:
- Megsegít az Isten, Mária, eddig is megsegített. Majd meglátod, milyen szerencsésen túl
leszel ezen is.
- Hát rajtam már csak Isten segíthet, senki más. Csak őrá bízhatom magam.
- Ha túl leszel rajta, megtörténhet, hogy újabb köved már nem is lesz. Azt mondják, kitermelődnek ezek a kövek is, aztán megnyugszik a vese, az öregedéssel fokozatosan kisebbedik a
veszély.
Nem mondta ezt senki nekem, csak én találtam ki. Összehordtunk mi már tücsköt-bogarat,
hogy a bizakodását fokozzuk, s bármennyire megtörtnek látszott is, Máriában még mindig volt
jó adagnyi remény. Talán elégséges ahhoz, hogy a halállal ismét megbirkózzék.
Nagy figyelemmel kísértem kálváriai készülődését. Olyan türelmesen rakosgatta össze
fehérneműjét, szükséges dolgait, mint akinek régi tapasztalata van már benne, ügyelve minden
apróságra, mintha ezek is közrejátszanának az operáció sikeréhez. Kell is az ilyen elmélyült
készülődés, hogy elterelje a figyelmet a nagy megpróbáltatásról. Marosvásárhelyre készült,
egy ismerőse ajánlotta, hogy próbálkozzék meg ott is, hátha több szerencséje lesz. A kliniká-
nak kitűnő orvosai vannak.
Kis újszövetségi Bibliáját most is magával vitte, bőröndje sarkában helyezte el. Előzőleg ezt
olvastam annak első oldalán: Kun Máriának, megemlékezésül konfirmációja alkalmából.
Belényes, 1939. május 21. A Belényesi Református Egyház, Jakab Viktor református pap.
Isten ugyanúgy megsegítette, mint az előző három megpróbáltatásakor. Olyannyira, hogy négy
hónap múlva újabb tanítási megbízatást kért.
Mivelhogy Zsazsa húgomat Barátkára helyezték, szeretett volna ő is ide kerülni, hogy együtt
lakjanak, de a kérését elutasították, és rávették, hogy Bánlakán tanítson, egy eldugott román
kisfaluban ismét, természetesen román nyelven. Lakjanak együtt, mert Bánlakán egy rendes
lakást nemigen kap, de akkor meg négy-öt kilométert kell gyalogolnia naponta, hogy az iskolájába eljuthasson. Őrült elképzelés egy szakfelügyelőtől, de attól is, aki egy ilyen kompromisszumot betegen elfogad.
Mária kedélyállapota ismét helyreállt, mint minden sikeres műtétje után. Nevetgélt, viccelgetett, mintha nem is lett volna beteg soha. Bútort vásárolt Barátkán, egy zöld kombinált szobát,
hogy kevesebb legyen a lakbérük, s hogy valóban otthonosan érezze magát új lakásában: saját
asztalánál étkezzék, saját ágyában nyújtózkodjék végre. Elég volt a kerti nyári konyhából, az
eldugott sikátorból, a földes odúkból, Barátka nem egy koszos falu, nem egy feneketlen
sárfészek, itt még gyorsvonatot is láthat Várad vagy Kolozsvár irányába elrobogni. A sokat
dicsőített Királyhágó is közel van ide, meg Boncza Berta, a csucsai várkisasszony egykori
lakhelye, a híres Csinszkáé, Ady feleségéé.
Elindult tehát Mária szeptember 15-én, az első tanítási napon iskolája felé, nagyon korán
felkelve, hogy már jóval nyolc óra előtt megérkezzék, előkészületeit is megtehesse. Gyönyörű
idő volt, mint nálunk általában szeptemberben; már elhordta porát a rohanós nyár, s a kora
őszi szellőnek még nem volt ereje hozzá, hogy az út menti gödrökből felszedje. Alig zizegtek
még a jegenyék csillogó levelei, óvatosságból a törzsek közelségében meglapulva, de sárga
színük már elárulta, hogy leselkedik rájuk a hűvösebb éjszakák kiszámíthatatlan veszedelme.
A Sebes-Körös párája pókháló finomságú leplében járta reggeli táncát, az ugráló halacskákat
figyelve, s Mária úgy érezte, a szeptember színe és tánca most neki tiszteleg, aki negyedik
sárkányát győzte le nemrég, hogy hosszú útját megtéve újra csatasorba álljon, a pedagógusok
sorába, új diadalért lelkesedve.
Útjának nagyrészét a vasúti pályatest mellett kellett megtennie, a sínektől jobbra is, balra is,
némelyütt pedig a sínpárok között menetelve. Pacsirták játszadoztak körülötte, hol a síneken
ugrálva, hol a levegőben lebegve, s noha nem énekeltek már, csacsogó hangokkal adták
tudomására Máriának, hogy a barátaik, s még figyelmeztették is erősebb hangjukkal, fokozott
szárnycsattogással a távolról érzékelt vonatok gyors közeledésére. Tekintete messziről
kifürkészte jövendő iskoláját. Olyan volt az, mint a legtöbb iskola úgy általában, mégis különb
és nagyobb, mint korábbi iskolája. Ennek volt most valamiféle különleges varázsa: a festői
háttere a reggeli napfényben fürdőző illatos boglyákkal, a hegyes háztetőkkel, a fokozatosan
emelkedő dombokkal s fölöttük az erdők koszorújával. Itt könnyen zavarba jön az idegen,
mert nem is tudja, mivel érzékeljen legeslegképpen: a szemével? az orrával? az el-elbűvölő
állatok hangján elmélázva a fülével? vagy a harmatos füveket tapogatva a lába elé figyeljen?
Egyszerre felfogni mindezt képtelenség, s mégis egyszerre zuhant bele a végtelen természet
összzuhatagába, édes kábultságában minden gondját és bánatát egyből elfelejtve.
Ez az összhatás lenyűgözte Máriát, s ha azt is beszámítjuk, hogy a negyedik műtétje után ez
neki most a negyedik feltámadása, akkor könnyen el tudjuk képzelni, hogy ő volt ezúttal
ennek a szép vidéknek a legboldogabb embere. A porából megéledett főnixmadár volt ő, aki a völgybe ereszkedve tulajdonképpen az égig nyúló vágyak egyre magasodó útját taposta
immár. Igaz, hogy lihegve, de célegyenesébe érve.
Hihetetlen gyorsasággal illeszkedett be új környezetébe.
Egyszer egy nagyon aranyos fiúcskával állított be hozzánk, egyik kis tanítványával. Népi
viseletben volt a gyerek, a lábán bocskort hordott.
- Ki ez az emberke? - kérdeztem meglepődve.
- Mutatkozz be szépen a tanár bácsinak! - bátorította tanítványát.
- Pop Stefán vagyok.
- Pop Stefán? Így hívják az egyik főorvosunkat is! És mi járatban vagy minálunk, hogy
kerültél ide?
- Az orvoshoz jöttünk - szólt közbe Mária. - Majd mindjárt beszélünk róla. De előbb mutasd
meg, Stefán, mit tudsz! Vedd elő a furulyádat, és játssz valamit a tanár bácsinak!
Stefán előkapta a hangszerét a tarisznyájából, és egy gyönyörű dojnát adott elő. Gondolom,
megbeszélték Máriával, milyen műsort állítson össze a gyerek. Ha nem gyökerezett volna a
szívében ennek a dalnak minden egyes hangja, képtelen lett volna előadni ilyen hatásosan.
Nagy élményben volt részem. Nagyvárad kellős közepén szülőföldemet és boldog gyermekkoromat juttatta eszembe ez a népdal. A csütörtöki vásári napokon sok száz falusi ember
jelent meg a szemünk előtt mindig, magyarok és románok vegyesen, ősi népi viseletben.
Nemcsak színpompáját hozták el a falvaiknak, hanem minden sugallatát. A Belényes környéki
völgykatlanban és peremein olyan érintetlen szépségükben maradtak fenn az ősi hagyomá-
nyok, mint kevés más vidéken. Ezért Stefán dojnáját hallgatva mindenekelőtt azok a mócok és
hegyi románok jelentek meg emlékezetemben, akik deszkát, meszet, juhsajtot, ordát, apró
havasi szilvát, tűzpiros sikulai almát, málnát, szedret, földiepret, áfonyát, somot - ki tudná
felsorolni, mi mindent hoztak le a belényesi piacra. Tompa orrú bocskoruk olyan volt, mint
most a Stefáné, erős szíjjal rögzítették lábukra. Ezek a hegyvidékiek sokszor vállig leeresztett
bundáshajat viseltek kisgyermek koromban, régi évszázadokat is idézve. Úgy tűnik, hogy
befont bundáshajúakat is láttam még közöttük néha-néha, s mintha vasalás nélküli fakkó-
szekereken érkeztek volna a piacra.
Sohasem tudtam elképzelni gyermekkorom szegényparasztjait elkülönítve, románokra és
magyarokra, csak együtt tudom őket visszaidézni emlékezetembe most is. A fenesieket, a
jánosfalviakat, a remeteieket. Ha egy-egy színmagyar falu emlékképein merengek, Gyantán,
Köröstárkányon például, akkor is belép ebbe a képbe egy-egy román, és fordítva is:
Gyelányon, Nyimojesden, Tarkaicán is látok magyarokat.
Ezt a kis bocskoros Stefánt nem láttam még, de úgy tűnt, hogy nagyon régi ismerősöm. S hogy
boldog gyermekkoromat kavarta fel bennem, nagyon jó néven vettem, mert betegségemből, a
kommunista világ hajszájából mindig ide menekültem megpihenni kissé.
- Beteg a gyerek? - kérdeztem Máriától.
- Elég gyakran köhécsel az utóbbi hetekben, s azt gyanítom, a tüdejével lehet baja. Az étvágya
csökkent, s mintha a kedélyállapotában is változást látnék.
- Nagyon jól tetted, hogy elhoztad, nehogy úgy járjon, mint én, egy nagy kavernával ébredjen
fel. A diszpenzárba viszed? A tüdőgondozóba? Itt van mellettünk, csak átszaladsz vele.
- Nem szaladok. Privátilag akarom megvizsgáltatni, Cipǎu főorvoshoz viszem.
- Feleslegesnek tartom, de ha így akarod, nem beszéllek le. Te fizeted?
- Igen. Nagyon szegények a szülei, kibírom ezt a kis áldozatot.
- Az útiköltségét is te fizetted?
- Ki fizetné? Abba sem halok bele.
Megértettem a Mária viselkedését. Aki annyi betegségen esett át mint ő, az nagyon csínján
bánik a betegekkel meg a betegségekkel, magamról is tudom. A nagy betegségek nemesítik az
embert: szánakozóvá, adakozóvá, segítőkésszé teszik. Hiába is vitatkoznék Máriával, hogy
csak a gondozóba menjenek, nem tudnám meggyőzni róla. Így aztán le is zártuk a dolognak
ezt a részét, Mária más témára kapcsolt át:
- Nézd csak Stefán! Nem akartad elhinni, hogy nálunk a falból jön a víz, hát személyesen
győződj meg róla!
Megfogta a gyerek kezét, a csapra tette, s megengedte a vizet. Stefán ujjongott örömében,
megengedte és elzárta többször is a csapot, s később, mikor úgy vélte, hogy nem látjuk,
többször is visszatért ide. A vizet is olyan gyakran itta, inkább kóstolgatta, mintha ki tudja,
milyen szomjas lett volna. A vécén is megfordult negyedóránként, nem tudott eltelni a sok-sok
városi csodával. Hogy itt a szemetet hatalmas autók viszik el! Hogy micsoda vonatok száguldanak a Sztaroveszky utcán! Meg autóbuszok is szállítják az embereket! Csak abba nem
tudott belenyugodni, hogy itt a vízért is fizetni kell.
Mária nem tévedett, beszűrődése volt a gyereknek. Az orvos megírta a recepteket, és Stefán
úgy meggyógyult később, mintha sohasem lett volna beteg.
A késő ősz beálltával hihetetlenül nehézzé vált Mária élete. A napok már teljesen lerövidültek,
sötétben indult el távoli munkahelyére, és sötétben érkezett meg. Barátka szélén haladva még
megvillant olykor a sínpár az egyre ritkuló villanylámpák fényében, derűs időben a holdvilág
romantikus sugaraiban is elgyönyörködhetett, de a köd beálltával még csak tapogatózva sem
mehetett, hogy elkésse a tanítás kezdetét, neki kellett vágnia a gyilkos sötétségnek. Valóban
könnyen gyilkossá válhatott volna, ha nem veszi észre a vonatok közeledését, hogy idejében
leugorjék a sínekről. Talán még szükségesek is voltak ezek a lélekjelenléti próbák: rövid
pihenésre, nyugodtabb levegővételre kényszerítették.
Még belegondolni is rossz ezekbe az emberkínzó ködös reggelekbe. Ezek voltak a legveszedelmesebbek, az élet kockáztatásával jártak naponként. De mennyivel jelentettek kisebb
megpróbáltatást a szűnni nem akaró esők, a téli havazások! Mikor átázik a bakancs, a hosszú
pantallónadrág, s be-bevág a szeles őszi eső az esernyő alá is. Mikor havat kell rúgni kilométereken át, és fehér Mikulásként érkezni meg a munkahelyre.
Meglátogattam egyszer Máriáékat, és egyedül sétálgattam a csöndes barátkai utcán. Meg-
állított egy fejszés román parasztember, és megkért, hogy beszélhessen velem. Kissé feldúltnak látszott, azon töprenghetett, hogyan is kezdje el:
- Már ne tessék haragudni, úgy hallottam, testvére a tanító kisasszonyoknak.
- Igen, az vagyok.
Nehezen jött ki száján a szó még mindig:
- Hogy van mersze a kis Mária tanító néninek koromsötétben nekivágni annak a hosszú,
veszélyes útnak? Hogy engedhetik meg neki?
Meghökkentett ez a váratlan vádaskodás; azonnal megéreztem, hogy én is felelős vagyok
Mária hihetetlenül nehéz életéért. A paraszt most már szóhoz sem engedett jutni, folytatta
vádbeszédét:
- Igaz, hogy négyszer volt operálva az a kis teremtés?
- Igaz.
- Van tudomásuk róla, hogy az egy farkasjárta vidék? Nézze ezt a fejszét! Mi sem merünk
télen egyedül járni azon a gyalogúton, csak csoportosan, meg ilyen fejszékkel felszerelve.
Azon csodálkozunk, hogy nem ették meg a farkasok a tanító nénit az elmúlt télen, könnyen
bekövetkezhetett volna ez a nagy szerencsétlenség.
Most én voltam hasonló helyzetben, bennem akadozott a szó:
- Beszélek vele. Feltétlen beszélek, ahogy hazamegyek.
A paraszt eltávozott, és én kővé meredtem. Hogy nem jutott eszembe ez a farkasveszély?
Hiszen tudhattam volna, hogy a Bihar-hegység farkasai még a falvakban is megjelennek néha.
Nyégerfalva távolabb van a hegyektől mint Barátka, mégis a templom kertjébe merészkedett
egy farkas az elmúlt télen, nem is az éjszakai koromsötétben, hanem az esti szürkületben.
Rohantam haza, hogy megtárgyaljam az ügyet Máriával. De hogy is kezdjem el? Egy ilyen
kérdésnek nem lehet megfontolatlanul nekivágni, át kell gondolnom az úton.
- Mária, tudom, egy rettenetes tél áll mögötted; csodálkozom, hogy megérted ezt a tavaszt.
- Ne rémítgess már, bátyám, megúsztam nehezen. Nem is szívesen gondolok vissza azokra a
sötét reggelekre, az esős, ködös, havas utaimra. Erre célozgatsz, ugye?
- Meg az estékre, mikor délután tanítottál, hetenként felváltva.
- Hát igen, a téli esték is koromsötétek voltak.
A hihetetlen nyugodtsága még nagyobb borzalommal töltött el:
- Mária, tudod te, hogy télen farkasok járnak azon a vidéken?
- Gondoltam rá, de nem voltam biztos benne. Talán nincsenek is már ezen a vidéken. Beljebb,
a magasabb hegyekben esetleg igen.
- Mária, biztosan tudom, hogy vannak, egy helybeli parasztember mondta. És tudd meg, felelősségre vont, hogy miért nem gondoltunk erre, miért engedtük meg, hogy ilyen kockázatnak
tedd ki magad. Honnan volt erőd, hogy rászánd magad ezekre az életveszélyes utakra?
- Tudod, összeszorítottam az öklömet abban a nagy hóban, és állandóan imádkoztam. Látod,
Isten megvédett, az ő hatalmában bíztam.
Összeszorította az öklét most is - Istenem, de gyenge, kis ököl volt -, és én ilyen nagy embert
még életemben nem láttam. Ilyen hős pedagógust sem.
- Nem fogod ezt többé csinálni, kéred szeptembertől az áthelyezésedet!
- Egy nyolcadik faluba?
- Egy nyolcadikba, ha még mindig tanítani akarsz, s talán Zsazsával együtt kérhetnétek. Hátha
egy helyre kerültök!
Zsazsát is megrendítette a beszélgetésünk, s ki tudja, hányszor rendült már meg ő is Mária
sorsán gondolkozva. Biztosan nem tudott hatni rá, hiszen Mária nem ismert lehetetlent. Nem
cserélhették meg a munkahelyüket, mert ő nem tudott jól románul.
Kerestem az alkalmat, hogy kettesben maradhassak Zsazsával, vele tárgyaljam meg a Mária
helyzetét, és fenomenális dolgokat hallottam tőle. Egyre inkább beigazolódott előttem - hitem
és lelkiismeretem alapján mondom ezt -, hogy Mária diploma nélkül is a pedagógusok
pedagógusa, nincs ilyen tanítónő az egész világon.
Zsazsa nagy meghatódottsággal kezdte el beszédét, sírt is néha: - A tanítványai és szüleik
rajongásig szeretik Máriát. Az a kis Pop Stefán is odavan érte. Máriának sokszor annyira tele
van a táskája tankönyvekkel, mindenféle szemléltetőanyaggal, hogy nehezen tudja cipelni, a
Bánlaka előtti dombra is lihegve megy fel. Ezért gyakran megtörtént, hogy Stefán elkísérte
hazáig, vagy ha délutános volt Mária, eljött hozzánk, ketten mentek Bánlakára.
- Csodálatosan szép dolog ez, Zsazsa, ha arra gondolok, milyen nehéz sokszor a gyermekek
szívébe férkőzni. Nem is sikerül minden pedagógusnak.
- Mária elment Stefán szüleihez megköszönni a kisfiú figyelmességét, segítőkészségét. Képzeld, a Stefán édesanyja süketnéma. Nagyon összebarátkoztak Máriával, gyakran meglátogatja
ezt a szerencsétlen asszonyt.
- Tudok róla, Mária említette, mikor bent járt a kisfiúval.
- Már úgy megszokták egymást, hogy egészen szépen társalognak.
- Messze laknak az iskolától? A hegyvidéken nagyon szétszórtak a házak.
- Az iskolával szemben lévő dombon laknak. De nem számít neki a távolság, sokszor egészen
messzire elmegy szülői látogatásra. Voltam én is néhányszor Bánlakán, természetesen. Kíváncsi voltam, milyen környezetben dolgozik, meg segítettem vinni a táskáját, mikor láttam, hogy
nagyon fáradékony. Egyszer megkért, hogy menjek vele szülőket látogatni. Te még olyat nem
láttál. Le sem lehet írni azt az örömet, ahogyan fogadták. ,,Vine scumpa noastrǎ micuta!" -
ordibálták, már-már extázisba esve. (Jön a mi drága csöppségünk!) Ha beteg volt a házban,
leült az ágya szélére, hosszasan elbeszélgetett vele, vigasztalta a maga betegségére és a
felépülésére hivatkozva. Meg lehet gyógyulni, ha a beteg is nagyon akarja.
- Zsazsa, nehéz megszakítani egy ilyen kapcsolatot, tudom, de szeptembertől új helyet kell
keresnetek, Mária ezt nem bírná sokáig.
- Ilyen szép vidéket nem találunk többé, de most az eszünkre kell hallgatnunk.
Figyelembe véve, hogy Groza Péter idején tűrhető volt a magyarság helyzete, s hogy 1956-ban
Románia gazdasági élete viszonylag stabilnak mutatkozott, Mária helyesen gondolkozott,
mikor tanulmányai folytatását határozta el. Négy középiskolája már volt, s a tanítóképző
összevont vizsgái után Kolozsvárt kellett képesítőznie. Noha valami kisebb betegség fellépése
folytán lázasan birkózott meg nehéz feladatával, jól megfelelt a képesítő vizsga követelményeinek, Kandray Géza tanár úr még meg is dicsérte matematikából ügyes szerepléséért.
Megvalósította tehát életének nagy célját: diplomás tanítónak vallhatta magát. Többre nem is
gondolt soha, pedig ha másképp alakul egészségi helyzete, akár gimnáziumi és egyetemi
tanulmányokat is folytathatott volna képességei birtokában. De őt a sors erre a pályára
rendelte, ő egész életét a gyermekek társaságában akarta eltölteni. Ő a legszebb pályának a
tanítói pályát tekintette.
Diplomájának megszerzése nagy mértékben fokozta életkedvét, s egyszer csak bejelentette
nagy meglepetésünkre, hogy újból férjhez megy.
- Kihez? - kérdeztük hitetlenkedve.
- Szántay Lajoshoz - mondta nyugodt hangvétellel.
A csodálkozásunk tetőpontjára hágott, mikor meghallottuk ezt a nevet. Lajos már udvarolt
neki 1940-44 között, de ez az udvarlás abbamaradt. Lehet, hogy a háborús változás miatt is,
de inkább másért. Lajos tisztviselő volt, érettségizett ember, szerette volna, hogy Mária
gazdag legyen, kapjon valamit a házasságban, Mária pedig, aki elismerten szép kislány volt és
nagyon csinos, nemigen szerette Lajost. Nehéz két akadály ez, rengeteg házassági terv
megrontója. Mármint a pénz és a szerelem. Szakításuk után mindketten megházasodtak, és el
is váltak elég hamar.
Lajosnak volt egy lakrésze a Kismagyar utcában, amit akkor Jókai utcának neveztek, de nem
tudta kitenni a lakóját, mert a rendszerváltás Váradra csődítette a vidék parasztságát, lehetetlenné téve a falusiak és a városiak életét egyaránt, főleg a lakásmizériával.
- Mi az elképzelésetek, Mária, hol laknátok? - folytattam a beszélgetésünket.
- Én kivennék vidéken egy bútorozatlan szobát, mivelhogy egy kombinált szobabútorom már
van, Lajos pedig Váradon maradna albérletben, hogy ne tegye ki a lábát a városból, mert akkor
soha vissza nem térhetne. S meglátnánk, hogyan alakulna a továbbiakban a helyzetünk.
Máriát Mezőtelegdre helyezték, Zsazsát pedig néhány kilométerre tőle, Mezőtelkibe.
Az 1957-es év amolyan fellélegzési időszak volt családunk életében. Egészségi állapotom egy
lobektómiás műtét után kifogástalan volt, s az utóbbi három évben Máriát sem kínozták
vesebántalmak. De aztán igen.
Dr. Krizsár főorvos úr összecsapta a kezét a kórházban, mikor felismerte egykori betegét, akit
hat évvel korábban operált, s akivel a marosvásárhelyi műtét után is találkozott az utó-
kezelésen.
- Hát itt kell találkoznunk ismét, ezen a csúnya helyen? - kérdezte sajnálkozva.
- Főorvos úr, ilyen görcseim talán még sohasem voltak, ilyen gyakoriak.
- Na, meglátjuk, ha elvégezzük a vizsgálatokat. Van most fájdalma?
- Ma boldog vagyok, főorvos úr. Kosztolányi mondta, hogy boldogok vagyunk, ha nem
szenvedünk, hát így értékelem a mai napomat.
- Szeretem az ilyen beszédet, a régi betegemre vall, csak így tovább, ne hagyja el magát soha!
Másnap megtudtuk, hogy a jobb veséjében van ismét kő, ezúttal harmadik alkalommal.
Mária felkészült lelkileg erre az operációra is, mert bízott Krizsár főorvos úr közismert
tudásában, felkészültségében - Nagyvárad legjobb sebésze volt -, s bízott mindenekelőtt
Istenben, aki őt minden korábbi operációja alkalmával megsegítette.
Szegény Mária! Még nem is sejthette 1957. október 14-én, mikor kinyitotta szemét a nagy
műtét után, hogy milyen veszélyben forog a romániai magyar pedagógia: hogy máris tervezik
országos iskolahálózatunk felszámolását, egész népünk beolvasztását a nagy katlanba - a
demokrácia égisze alatt.
Nem volt a világnak olyan betege, aki az orvosi utasításokat szigorúbban betartotta volna, s
mégis: mindössze nyolc hónap múlva ismét görcsök kínozták a már jól ismert kegyetlenséggel.
Krizsár főorvos urat sohasem láttuk olyan megtörtnek, mint mikor kijelentette édesapámnak:- Nem vállalhatok egy újabb műtétet! Ennek a szerencsétlen kis nőnek már öt hatalmas vágás
van az oldalán, az egyiken három is. Most negyedszer vágjam fel a jobb oldalát?
- Főorvos úr, gondolja át még egyszer, hátha lehet! Kérjen ezért a műtétért, amennyit akar,
szívesen megfizetem.
- Drága uram, nincs mit átgondolni! S el tudja képzelni, hogy egy ilyen esetben akár egy lejt is
elfogadnék? Isten ítéletét érdemelném meg.
Mária teljes nyugodtsággal tette fel orvosának a roppant nehéz kérdést:
- Főorvos úr, mikorra tervezi a hatodik műtétemet?
Mit lehetett egy ilyen kérdésre válaszolni?
- Mária, nem kerül sor a hatodik műtétre. Tudja, a görcsös fájdalmak elmúlhatnak anélkül,
hogy a kő eltávozott volna. Maga is tapasztalhatta már, hogy hetekre is eltűntek a görcsök.
Eltűnhetnek végleg, vagy nagyon hosszú évekre is.
- Eddig miért nem tűntek el hosszú évekre, akkor talán jobban bírnám a mostani szenvedést!
- Nézze, a kő megtalálhatja a maga ágyát, hogy úgy mondjam, betokozódhat. Talán hallott
már róla, hogy milyen hatalmas kövek léteznek, s azokkal is meddig el lehet élni. A maga
köve most cseresznye nagyságú. Hol van ez még a tojás nagyságától?
A betegre hajolt, hogy megnézze a pulzusát, s hogy láza van-e. Mária elkapta a kezét, és teljes
erejével megszorította:
- Főorvos úr, ezek a kezek már kétszer is megmentették az életemet. Én tudom, hogy van még
bennem erő; követelem, hogy feltétlen műtsön meg! Érti? Követelem!
Krizsár főorvos úr dermedten nézett rá, össze kellett szednie magát, hogy okosan és bölcsen
viselkedjék:
- Beszélünk még róla, Mária, addig is nyugodjék meg! Kivizsgálom újból alaposan.
Talán maga sem vette komolyan, amit mond, de valóban kivizsgálta Máriát, és három nap
múlva így nyilatkozott édesapámnak:
- Kun úr, higgye el nekem, tegnap-tegnapelőtt még kilátástalannak tűnt a kedves lánya helyzete, de ma már úgy érzem, hogy talán megmenthetem őt. Talán.
- Az Isten is megáldja, főorvos úr!
- És ki kell jelentenem önnek, teljes szívemből gratulálok a kedves leányához, nekem ilyen
betegem még sohasem volt. Ilyen erős, s aki ennyire szeretett volna élni. Honnan veheti a
rendíthetetlen hitét?
Én megtudtam: a Bibliából. Ezúttal a Lukács Evangéliuma 18. részéből, mert itt volt a jelzése:
este, mikor elaludt, megfigyeltem.
Ezt olvastam itt:
A vak koldus, Jézust meglátva, így kiáltott fel: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Akkor
Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Az pedig szólt: Uram, hogy újra
lássak. És Jézus azt mondta neki: Láss! A te hited megtartott téged. És azonnal megjött a
szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent.
Mária hatodik, és egyben utolsó műtétje sikerült, s még 12 évet élt, hogy tanítói pályájának
végső szakaszában is megfeleljen hivatásának, mert ez lesz ennek a pályának és életnek a
legáldozatosabb szakasza.
Máriáék hosszas harcok után kaptak végre egy egyszobás lakást Nagyváradon, de a román
pedagógia szégyene, hogy ekkor sem tudott bekerülni a városba, hanem folytatódott további
hányattatása. Köröstarjánba helyezték Zsazsával együtt. Előbb egy magyar, majd egy román
iskolában tanított, de a tanulói létszám csökkenése folytán mindkét iskolából kiszorult, nem
lehetett román pedagógust kitenni az állásából. Így került a tizedik falujába, Síterre, nagyon
mostoha körülmények közé ismét.
A lakása egy domboldalon volt, mellette az óvoda és egy iskolai tanterem. A domb másik
oldalán a református templom és a parókia. Senki sem lakott a közelében. Mögötte a kert,
aztán a mező, s követte a végtelenség. Lakásának ablaka olyan alacsonyan volt, hogy a kertből
bárki beléphetett volna rajta minden megerőltetés nélkül. Kimeszeltette szerény otthonát, és
beköltözött.
A meszelést végző asszony furcsa arcfintorokkal végezte munkáját, azt a látszatot keltve,
hogy valamit mondani szeretne, és azon töpreng, hogy megszólaljon-e. Végül rászánta magát,
és egy szakadozott mondattal megkérdezte:
- A tanító néni... nem fél itt... egyedül lakni?
Mária fel sem fogta a töprengés értelmét:
- A farkasoktól sem féltem, drága, mikor a hegyekben tanítottam, itt mitől félnék?
- Hát éjszaka... ha alszik... ezen az alacsony ablakon...
- Tudom, tudom, ezen az ablakon bárki beléphetne.
Az asszony nekibátorodott valamelyest:
- Meg tudja: nincs egy hónapja se, ebben a szobában felakasztotta magát egy férfi. Én nem
aludnék itt, ha puskával kényszerítenének, akkor se!
- Felakasztotta magát?
- Fel.
- Miért?
- Azt csak az Isten tudja.
- Na látja, az az Isten fog megvédeni engem. Lehet, hogy az az ember nem bízott Istenben, a
segítségét sem kérte. Én kérni fogom, s az felbátorít engem.
És elkezdődött a pedagógusi munka, mint annyiszor már, nagy szeretettel, vidámsággal, s ami
mindennél fontosabb: feltétlen bizakodással. Mert enélkül sohasem képzelhető el eredményes
oktatási és nevelési tevékenység.
Katika, Erzsike, Piroska, Pisti, Feri meg Béla - nem történt semmi különös, csak az arcok
változtak egy kicsit, de ugyanazok a csillogó szemek... gödrös mosolyok, kis csipkelődések a
pad alatt. A mi örök gyermekeink. Mária szinte megkönnyezte őket gondolatba merülése
közben:
- Akármennyien is lennétek, de kevesen vagytok. Mert csak mi apadunk folyton, körülöttünk
mindenütt szaporodnak. És nem tudja ezt felfogni a szerencsétlen, elbutított magyar.
Zsazsa többször is meglátogatta Máriát, hogy vigasztalja és vigasztalódjék, édesanyánk pedig
hosszú időkig tartózkodott kint, hogy gondját viselje, nehéz munkáján könnyítsen. Mosott,
takarított, főzött, és ámulattal hallgatta Mária lelkes beszámolóit: a gyerekekről, az emberekről, közeli fajtestvéreinkről.
Itt sem vethette meg a lábát. Leépült az iskola a gyermeklétszám csökkenése miatt, s elvállalta
a tanítást a diószegi cigány iskolában.
- Gondolom, nagyon megbántad - mondtam neki, hónapok múltán.
- Egy cseppet sem. Tudod, milyen aranyosak a cigánygyerekek is?
- Koszosak, taknyosak és szemtelenek.
- Ez igaz, de mindenképpen gyerekek, és rendkívül érdekesek.
Elmosolyogta magát, lélekben már ott volt a tanteremben:
- Elmondok egy történetet, figyelj! Azt magyaráztam nekik, hogy olvasáskor a vesszőnél egy
kicsit megállunk, és általában felemeljük a hangot, a pontnál pedig leengedjük, és pihenünk
egy kicsit. Másnap olvastatom az egyik gyereket, s egyszer csak megáll, a könyökére támaszkodik, és kinéz az ablakon. Várom, hogy szólaljon meg, de egyre csak bámészkodik.
- Na mi van, Zsiga, miért nem olvasol?
- Hát pont van, tanító néni, pihenjünk egy kicsit. Ráérünk.
- Nem hülyéskedett a gyerek?
- Szó sincs róla. Teljes meggyőződésből mondta. Mondok még egy esetet. Nehezen tudtam
rászoktatni őket, hogy ne tegezzenek. Megmagyaráztam, hogy a szervusz-t csak maguk között
használják, a tanító nénit meg az idegen felnőtteket jó reggelt, jó napot köszönéssel kell
üdvözölni. Másnap találkoztam az utcán egy kis cigánylánnyal, s nagy hangosan így köszön
nekem:
- Szerbusz, tanító néni! Már messziről megismertelek a piros ruhádról.
Nem is piros ruha volt rajtam.
- Még mindig tegeznek?
- A tanítványaim többnyire már nem, de az utcabeli gyerekek igen.
Mária valóban szerette a cigánygyerekeket, de rengeteg áldozatot kellett hoznia, hogy valamelyest kordában tartsa őket. Az iskolája - szerencséjére - a cigánytelep közelében volt, s
minden reggel csengővel ment végig a sorukon, hogy kényszerítse őket az iskolába járásra, s
hogy ne késsenek. Egyébként sokan nem jöttek volna. Nem is volt elég a házak előtt végigmenni, minden házba be kellett csengetnie. Egyszer számonkérte az egyik gyerektől, hogy
miért hiányzott előző nap.
- Hát nem voltál nálam csengetni! Akkor meg minek jöjjek?
Megtörtént, hogy egy-egy gyerek az ilyen kényszerítések ellenére is el-elmaradt, s Mária csak
úgy tudta betessékelni őket, ha egy-egy pakli dohányt vitt az apjuknak, nagyapjuknak. Persze
nem mindig, de elvárták, hogy időnként lekenyerezze őket.
A tankönyveket ingyen kapták a gyerekek, de a tanszereket nekik kellett megvásárolniuk.
Nem voltak kaphatók rá, Mária vásárolta meg a füzetüket, ceruzájukat, radírgumijukat. De
nem engedte meg, hogy hazavigyék a tanszereket, mert másnap már semmit sem hoztak
vissza.
- Mária, nagyon sok pénzbe kerül ez neked!
- Mit csinálhatnék! Nekem kell felelnem értük. A tanügynél megmondták, hogy a munkának
mennie kell, én felelek a tudásukért.
- Tudnak?
- Többnyire igen. Na nem úgy, mint normális körülmények között, de tudogatnak.
- Lopnak?
- Az iskolában elég ritkán. Egymástól nemigen lopnak, másoktól igen.
- Tetvesek?
- Hát igen. Amennyire lehet, ambicionálom a szülőket, hogy tartsák tisztán őket. Vannak már
egészen tiszták is köztük.
Mária elszomorodva folytatta a beszámolóját:
- Megtörténhet, hogy felsőbb utasítások fognak véget vetni itteni tevékenységemnek.
- Csak nem irigylik ezt az állást is tőled?
- Úgy látom, hogy a Groza halála óta fokozódó sovinizmus meg fogja zavarni még a cigány
putrikat is. Megkísérlik a magyar cigányok elrománosítását. Arról beszélnek, hogy román
iskolákat kellene nyitni nekik. Én pedig azért jöttem ide, mikor senki sem vállalkozott, hogy
megmentsem őket. Képzeld, megkereszteltem egy cigánygyereket, egy kisfiút. Meggyőztem
az anyját, hogy keresztelje meg, mert csak így vallhatja magát keresztyénnek.
- Hogy mik jutnak eszedbe, Mária! Más pedagógus fél elmenni a templomba, te pedig még
keresztelsz is. Hogy van bátorságod ilyen viselkedésre?
- Nem a bátorság kérdése ez, hanem a bizakodásé. Én Istentől kaptam minden erőmet: a
farkasok, a tolvajok, a természeti viszontagságok ellen. Benne sohasem csalódtam. Most is
meg fog védeni a rosszakaróimtól.
- És ki a cigánygyerek keresztapja, kit írattál be?
- Te vagy.
Azt mondhatnánk, hogy Máriának egy második születésnapja is volt. Ő 1958. június 30-ától,
utolsó operációjának napjától úgy számolta az éveket - talán a hónapokat és a napokat is -,
mintha innen kezdődnék minden, maga az élet is. Valóban egy új élete kezdődött el, az
Istentől kapott ráadásos élete, hiszen már eltelt több mint kilenc év, és nem voltak vesegörcsei. Tele volt életkedvvel, nagy lelkesedéssel tanított, mint mindenkor, 1967-68 táján még
ruhákat is csináltatott magának: egy kosztümöt, egy tavaszi- és egy télikabátot, mert végre
össze tudott kuporgatni egy kis pénzt, bizonyos fokú gazdasági fellendülés volt tapasztalható
Romániában. Mikor felvette az új kosztümjét és kabátját, nem is sejtette, hogy tulajdonképpen
a halál ellen hadakozik ösztönszerűen.
Megfigyeltem, hogy az utóbbi években a szokottnál is többet foglalkozott a gyermekkorunkkal, alig volt olyan nap, hogy ne emlegette volna egy-egy csínytevésünket, családi élményünket, kirándulásunkat a Bihar-hegységbe, gyantai utazásainkat. Mindig partnerre talált bennünk,
sohasem tudtuk volna megunni a gyermekkori emlékeket.
Ez a múltbanézés is menekülés volt a jövő elől.
Akik józanul belegondoltak Mária életébe, azok tudhatták, hogy a felépülése csak viszonylagos lehet, hat veseműtét után már nem érhet meg az ember tisztes aggkort, a megtámadott
szervek energiájának kimerülése fokozatosan nő, és meghátrálásra kényszeríti a legerősebb
szervezetet is. A jobb veséjét négyszer operálták: mit lehetett már kívánni egy ilyen összevagdalt, hihetetlen erőpróbának kitett kiválasztó szervtől, különösen az adott körülmények
között, mikor sem a kívánatos melegről, sem az előírt szigorú diétás táplálkozásról, sem egy
nyugodt munkatempóról gondoskodni nem lehetett.
Dobkályhás hideg lakásban ébredt reggel hatkor, hogy mosakodásához vizet melegítsen,
elkészítse a reggelijét, cipőt takarítson, s a mostoha körülmények között az udvar végébe
szaladjon ki elengedhetetlen teendői elvégzésére, beteg vesével, akár 15-20 fokos hidegben is.
Már több mint négy éve tanított a diószegi cigányiskolában, mikor enyhe szédülések és
hányingerek környékezték, s úgy érezte, hogy fáradékonyabb, mint korábban, alig lesz képes
úgy elvégezni munkáját, hogy elégedett is legyen vele. Az urológiai kivizsgálás után azt
tanácsolták az orvosok, hogy azonnal nyugdíjaztassa magát, mert a szervezetének pihenésre
van szüksége, szigorúan előírt diétás táplálkozásra, nyugodt sétákra és időnkénti ellenőrzé-
sekre is.
Nagyon elkeserítette az orvosi indítvány:
- Tétlenül élni napokon, hónapokon át? Csak az vigasztal, hogy évekről már nem beszélhetünk.
Csak mi tudjuk, akik jól ismertük, hogy nem mondta ezt komolyan. S ha úgy gondolta is,
hamar túltette magát. Mária nem tudott komolyan gondolni a halálra, mert nem is akart.
Kevesen mondhatják el, hogy annyiszor legyőzték a halált, mint ő. De szüksége volt egy kis
átmenetre, hogy meggyőzze magát, elvégre nem akármilyen kérdéssel kellett megbirkóznia.
Akárhogy is vesszük, a ,,lenni, vagy nem lenni" tétje lebegett fölötte.
- Ha tudnék valamilyen tartalmat adni hátralévő életemnek! Pillanatnyilag semmiben sem
látok menedéket.
Aztán megtalálta a keresett élettartalmat, sokkal hamarabb, mint gondolta volna.
Máriáékat rendszeresen meglátogattuk a nyugdíjaztatása után, hol többen, hol egyénileg - ez
csak természetes -, és ő is igen gyakran járt nálunk, a Lakatos utcán. Nem tudtam elképzelni
egyszer, miféle gyermeksírást hallok, mikor bekopogtam az ajtajukon.
- Szervusztok! - így én.
- Szervusz - fogadták a köszönésemet. - Fáradj beljebb! - Azt sem tudták, hova tegyenek.
- Miféle gyerek ez itt? Nem látom az anyját. Nem beteg tán, hogy sír!
- Isten ments! - tiltakoztak mindketten. - Nincs ennek semmi baja, makkegészséges.
- Kié a gyerek, és mit keres itt?
- Az enyém! - vágta rá Mária, és nagy igyekezettel a szájába helyezte a gyereknek a cuclis-
üveget. - Tudod, Marikáék nem egyeznek, a napokban már el is költözött a férje, csak arra
vártak, hogy megszülessen a gyerek. Marika nagyon ügyes és életrevaló, lesz ereje hozzá,
hogy felnevelje ezt a kisfiút.
- Szép kis dolog. Elválni ilyenkor! Meddig lesz nálad a gyerek?
- Amíg élek. Így egyeztünk meg. Mondom, hogy az enyém!
Őszintén szólva zavarban voltam, mert ilyet még nem hallottam.
- Lajos, szólj már te is valamit, hiszen az unokád a gyerek az első házasságodból! Színházat
játszotok velem?
- Ez nem színház, sokkal több annál. Egyszerűen nem bírok Máriával. Hogy ő nem tud gyerek
nélkül élni, a tanítványait hiányolja, és a kisunokám fogja pótolni a tanítványait. Ennyi az
egész. Tudom, hogy nem kevés.
- Mennyi idős a gyerek?
- Még nincs két hónapos.
- Hogy hívják?
- Zolika.
Mária megerősítette az eddigieket. Hogy neki nem lehetett gyereke, a családunkban nincs
egyetlen gyerek; ő ápolni, nevelni fogja Zolikát, ameddig él. Így egyeztek meg Marikával.
- És milyen kapcsolata lesz Marikának a gyerekkel?
- Naponként láthatja, hiszen nem lakik messze. Neki dolgoznia kell, ha becsületesen akar élni,
nem is tudná gondozni ezt a szerencsétlen gyereket. Nézd meg, milyen édes, milyen szép kék
szeme van! Jövő vasárnap kereszteljük a református templomban, itt a közelben.
- Te leszel a keresztanyja?
- Igen.
- És a keresztapja?
- Az te leszel. Nem Zolika az első keresztgyerekünk, gondolj a gyantaiakra! Meg a kis
cigánygyerekre.
- Mária, nem is tudom, hány keresztgyermekem van. Írd le egy papírra! Meg sem kérdezel,
egyszerűen csak beírod a nevemet.
Nem szólhattam többet, én sem vagyok vadember, és szeretem a gyerekeket.
Mária úgy belejött az anyaságba, hogy sok valóságos anya példaképének tekinthette volna.
Még fürdőszobája sem volt, hogy megkönnyítse a gyermek fürdetését s az ápolással járó soksok mosást, melegíteni kellett a vizet, s a ruhafélék szárítására is csak a konyhában kerülhetett
sor a téli hónapokban, sűrűn kifeszített köteleken, radiátorok hiányában. Két kicsi nyugdíjukat
úgy kellett beosztaniuk, hogy a hónap minden napjára jusson valamicske, és Zolika volt az
elsődleges szempont, minden egyéb kiadásnak az ő fenntartásához kellett igazodnia.
Zolika nem volt rossz gyerek, mintha megérezte volna, hogy az ő helyzetében nem illik
rossznak lenni: eljátszadozott, elnézelődött, s Máriát boldoggá tette a pótanyaság. Váltig
mondogatta a szomszédainak is:
- Semmi örömöm nincs, csak ez a gyerek.
Ez az elmúlt két esztendő volt Mária életének legtartalmasabb időszaka, amit Isten csak
kivételesen, nagyon keveseknek ad meg, s mindig az arra legjobban érdemeseknek. Én már
csak mérlegelek: Isten azért zúdította Máriára azt a rengeteg csapást, ami másokat könnyen az
öngyilkosságba taszított volna, hogy megadja neki utolsó két évében az anyaság kimondhatatlan örömét. Tudom, hogy mások szemében ez badarságnak, valótlanságnak, sőt hazugságnak tűnik, de azok a mások semmit sem láttak, semmit sem tudnak. Mária egész életében
bolondosan szerette a gyerekeket, s főleg ezért vállalta el a tanítást magyar, román és cigány iskolákban egyaránt, betegen és a legnehezebb életkörülmények között is. Ez a végtelen
szeretet tette őt képessé arra, hogy élvezetet találjon az óráiban, hogy beleszuggerálja
tanítványaiba a lelkét s ezáltal az ismereteket is. Ő tizenegy faluban tanított, Biharfélegyházán
csak négy, Paptamásiban csak öt hónapig, másutt többnyire egy-két évig, de ezek a rövid
időszakok is elegendők voltak ahhoz, hogy a gyerekek a rajongásig megszeressék, és alkalmazkodjanak hozzá, kedvében járjanak, szót fogadjanak. Máriát nem érték pedagógusi
kudarcok.
Egy fénykép áll előttem: Mária magához szorítja Zolikát, az arcuk szorosan összeér, s most
már csak Mária tekintetét fürkészem. Mi az, amit látok? Hogy fejezhetném ki szavakkal? Ez
afféle földi üdvözülés, Istentől kapott rendkívüli ajándék, semmi más nem lehet.
Hát ekkora ereje van a szeretetnek? Fantasztikus dolog! Mária el tudta hitetni magával, hogy ő
anya, és tanítói küldetése mellett ezt az elhivatottságát is tökéletesen teljesítette.
Ha nincs Zolika, Mária nem húzza még két évig az életet, és ez a két év kárpótolta őt az élet
minden szenvedéséért. Így lehet hasznosítani és tartalmassá tenni egy egyébként valóban
rongyos életet.
Életének utolsó négy hónapja rettenetes volt. Az urina megfertőzte a vérét, besárgult, és
légszomja lett. Bebeszélte magának: ha befekszik a kórházba és perfúziót kap, az felerősíti őt,
és még sokáig elélhet. Unszolta Zsazsát, hogy beszéljen dr. Pop Iuliu urológussal: vegye fel őt
az osztályára, és intézkedjék a perfúzióról.
- Drága hölgyem, nincs itt már kit felvenni, azért küldtük a múltkor haza. Higgye el nekem!
Nem hittük el, mert nem tudtuk elképzelni Mária halálát. Neki már annyiszor meg kellett
volna halnia, de porából megéledett főnixmadárként mindig új életre kelt. Krizsár főorvos úr
sem akarta már megoperálni, s azóta tizenkét év telt el. Én is felkerestem Pop doktor urat, és
megkértem, vegye igénybe minden tudását, s meglátja, Mária életakarása milyen csodára lesz
képes.
- Tanár úr, mi minden betegünkért odaadnánk a szívünket, de teljesen tehetetlenek vagyunk.
- Ezt mondta Krizsár főorvos úr is, és a húgom kiharcolta tőle az életet, megmenekült.
- Nagyon sokra értékelem ezt az élni akarást, a testvérük iránti nagy szeretetet is, de meg kell
most már mondanom: ezúttal nem menekülhet meg. Már nincs is veséje tulajdonképpen, csak
vesekérge van. Néhány napja lehet.
Sokan ismerik már ezt az érzést, ami bennünket a földre vert. Várni azt, amitől a legjobban
félünk, s amibe sohasem nyugodhatunk bele: a megváltó, a könnyítő halált. Próbáltam ebbe az
irányba terelni magamat, de Zsazsa nem nyughatott:
- Doktor úr, nem tudom lebeszélni a beutalásról, nagyon kérem, utalja be!
Sokszor elmondtam már: ha a román ember úriember, akkor nagyon is az, finomságban felülmúlhatatlan.
Pop doktor úr megsajnált bennünket:
- Mondja meg a kedves nővérének, holnap jöjjön be, talán ürül egy ágyunk, a többit majd
meglátjuk.
Mária másnap elindult Zsazsával a kórház felé. Szerencsétlenségükre több ismerősükkel is
találkoztak az úton, a villamoson is, akik valamennyien szinte szó szerint azt kérdezték tőle:
- Mária, mi van veled, hogy olyan sárga vagy?
Ezzel betették a bogarat a fülébe, már nem hagyott békét Zsazsának, szinte tízpercenként
kérdezte meg:
- Igaz, hogy olyan sárga vagyok?
- Én nem látlak sárgábbnak, mint máskor. Isten tudja, voltál te már ilyen. Az ismerősök régóta
nem láttak, s úgy vélik, hogy egy kicsit sápadtabb vagy.
- Csakugyan nem vagyok sárga? A tükörben sárgának látom magam.
- Lehet, hogy egy kicsit sárga vagy, de biztos vagyok benne, te inkább annak látod magad. A
betegek mindig hajlamosak ilyesmire.
Pop doktor úr beutalta Máriát a kórházba, elrendelte a perfúziót és az urémia állandó ellen-
őrzését. Mária eddig sohasem beszélt a halálról, sőt azt vettük ki a szavából, hogy még mindig
bizakodott, de egyszer így szólt hosszas hallgatás után Zsazsához:
- Most már tudom biztosan, hogy meghalok.
- Ne beszélj butaságot, Mária! Máskor is voltál már gyengébben, s ugye milyen szépen rendbe
jöttél?
- Bementem az irodába, és meglestem a lapomat. Az urémiám 220 volt. Már régóta 100-as
urémiával élek, és úgy gondolom, sokáig elélhetnék így.
A nővérek elmondták az orvosnak, hogy Mária bent járt az irodában, s a laboratóriumi eredmény birtokába jutott. Az orvos utasította őket, hogy a laboratóriumban két lapot állítsanak ki,
egy 100-as urémiáról szólót és egy valóságosat. A százast tegyék a dossziéba, és adjanak
alkalmat Máriának, hogy megtekintse. De mondják meg neki, hogy az előző lapot elcserélték,
egy másik betegé volt.
Mária valamelyest megnyugodott:
- Sejtettem, hogy 100-as lesz az urémiám, ma elég tűrhetően érzem magam.
Ismét hazakerült, aztán nyomatékos kérésére újból a kórházba. Leszámolása az élettel egyre
gyakoribb lett, de sohasem végleges, mindig kiéreztük belőle, hogy reménykedik, s hogy
kiegyezne akármilyen élettel.
- Zsazsám, ne hagyjál majd a kórházban meghalni, s a hullaházba se vigyenek! A Rulikovszkyba
csak a temetésem előtt egy-két órával vigyetek ki, s a kápolnában ne hagyjatok egyedül.
Akkor már mindig csak velem legyetek!
Egy este bementem hozzá úgy szürkületkor. Egyedül volt, s arra kért, hogy a villanyt még ne
gyújtsam meg. Hosszú lesz úgyis az éjszaka, ne hosszabbítsuk meg. Félelmetesen sivárnak
találtam ezt a kis kórtermet, a halál jelenlétét éreztem benne, aki most leselkedik ránk, s arra
vár, hogy melyik lesz a legalkalmasabb pillanat. Borzalmas perceim voltak, s amit egy nővér
mondott nekem távozásomkor a folyosón, már végképp elkeserített:
- Tetszik tudni, a legkedvesebb betegünk, mert senki sem ragaszkodott még ennyire az élethez. 46 éves csupán. S ami a legszomorúbb: az ilyen betegek megfulladnak, mert nincs elég
oxigén a vérükben.
Ettől a perctől kezdve én már nem számítottam normális embernek.
Az utolsó három hetet már otthon töltötte Mária. Nagy öröm érte ezekben a napokban: meglátogatta a diószegi cigány komaasszonya meg a kis keresztfia. 4-5 éves volt már a gyerek, s
nagyon életrevalónak látszott. Az asszony elmondta, hogy rendszeresen jár a templomba.
Mária megölelte, megcsókolta a keresztfiát, és megajándékozta őket.
Szeptember 12-én virággal állítottunk be hozzá, hogy névnapja alkalmából felköszöntsük.
Kettős ünnepség lehetett volna, mert a feleségem is Mária volt. De milyen ünnepségről
lehetett már itt beszélni? Reszkető kézzel vittem a virágot, arra gondolva, hogy esetleg egy
halottat köszöntök fel. Előszobájuk nem volt, a konyhaajtajuk előtt álltunk meg. Szokásos
beszélgetésre lettünk figyelmesek, még egy-egy nevetés is kihallatszott. Benéztem a kulcslyukon, és Máriát láttam a kis szemközti heverőn, amelyen Lajos aludt éjszaka az utóbbi
időben. Ült a heverőn, a két lábát maga előtt keresztben tartva - sokszor láttuk őt ebben az ülő
helyzetben -, kedélyesen mosolygott, mint akinek semmi baja sincs, a szomszédasszonya, dr.
Zalányi Gyuláné viccelődését hallgatva. Zalányiné Magda a kolléganőm volt, szintén magyarszakos tanár, még az egyetemről ismertem. Nagyon megszerette a húgomat, s noha tudta, hogy
mi vár rá, volt annyi lelkiereje, hogy elszédítse őt megjátszott viccelődésével, még a nevetésre
is ráhangolta.
- Isten éltessen sokáig, sógornőm! - köszöntötte Marika a belépésünk után, majd én is. Ha
nincs Zalányiné, nem is tudom, mivé fajult volna ez a névnapi köszöntés, talán egy kitörő
sírásra, mert senki sem bízhatott már a hamis ,,sokáig" szóban. De így csoda történt. Abban
reménykedtünk mindjárt, hogy orvos ide, orvos oda, Mária újból csúffá teszi a tudományukat,
s ki tudja, meddig él még! Isten csodálatos percekkel ajándékozott meg bennünket ismét.
Úgy mentünk haza a feleségemmel - most már az édesanyámnál laktunk, nem anyósomnál -,
hogy örömhírt viszünk. Édesanyám csak bólintott, és jóval a lefekvésünk után, mikor már azt
hitte, hogy alszunk, a konyhaajtó ablakán benézve olvasás közben találtam őt. Nem látott
engem, nem is láthatott. Sírva olvasott, s ócska vastag könyvére ráismerve már tudtam, hogy
mit olvas, mit imádkozik. Amit Mária minden operációja előtt és után, s ki tudja, milyen
alkalmakkor is, Szikszay György ,,prédikátor" könyvéből szokott, s melynek befejezése így
kezdődik:
,,Szent felségednek ajánlom az ő világi életüket is. Viselj gondot őreájok, tápláljad őket, adj
nekik egészséges testet, tartsd meg tagjaiknak és elméjeknek épségét, őrizd őket minden
szerencsétlenségektől, parancsolj a te angyalidnak őfelőlök, hogy kezökben hordozzák őket,
és fordítsanak el róluk mindennemű veszélyeket..."
Az utolsó két héten Zsazsa és Eta húgaim őrködtek fölötte, nem felváltva, hanem egyszerre.
Egy szobában aludtak vele, ezért szorult ki Lajos a konyhai heverőre. Nem mert elaludni, mert
félt, hogy nem ébred fel többé. Gyakran ellenőrizte őket:
- Mit csináltok? Nincs valami dolgotok? Csináljátok azt!
A vérét egyre inkább elárasztotta az urina, az oxigénhiánytól fulladozott, gyakran alvadt vér
jött ki az orrán, a száján, ezért édesanyánk is vele volt majdnem egész nap. Nedves zsebkendővel törölte le az alvadt vért, mosta állandóan a zsebkendőket.
Az utolsó napokban Mária arra kért, ne kövessem el azt a hibát, amit édesapánk halálakor
elkövettünk, hogy két napra rá eltemettük, s a gyászjelentése csak aznap jelent meg az
újságban; sokan reklamálták, hogy nem tudtak eljönni a temetésre, vádoltak bennünket. Isten
ments, hogy újból elkövessem ezt a hibát, a kívánságát ne teljesítsem! Megfogalmaztam a
gyászjelentést, és három napig a zsebemben hordtam, hiszen minden pillanatban meghalhatott
volna.
- Megírtad, bátyám?
- Nyugodj meg, húgom, ha mégis bekövetkeznék, azonnal megírom, de ne gondolj ilyesmire,
te még sokáig élsz!
Lehet, hogy még mindig elhitte, mert ő nem tudott a halállal megbarátkozni.
A gyászjelentés pedig a zsebemben volt. Azt hittem, hogy felégeti az oldalamat, s hogy bele-
őrülök. Sohasem voltam lelkileg ilyen erős, de sohasem szenvedtem ennyire. Akartam is, hogy
nagyon szenvedjek, hogy részese legyek a fájdalmának, hogy megosszuk valahogyan.
Az utolsó két napon a látása is meggyengült, éjszaka már nem érzékelte eléggé a villanyvilágítást sem, talán a kimerüléstől is, vagy félálomban lehetett:
- Miért nem gyújtjátok meg a villanyt? (Pedig égett.)
- Meggyújtottuk. Ugye jobb most már így?
Szombat este volt, utolsó este, október 3-ika. Édesanyánk úgy nyolc óra körül elköszönt tőle:
- Isten áldjon meg, drága gyermekem!
- Téged is, anyukám!
Ez volt az utolsó szóváltásuk.
Édesanyám Marikával hazament.
Mária a mentőket sürgette egyre, s biztosan tudom, hogy még mindig reménykedve.
Negyed kettőkor vitték be a kórházba. Az orvos szobájában egy injekciót kapott, amitől megrándult, elkapta az asztal lábát, az életbe kapaszkodott.
Külön szobába vitték. Hörgött egyet, s utolsó megrázkódásával és rúgásával adta tudomá-
sunkra, hogy nem adta meg magát a halálnak, őt legyőzték csupán.
- Mi ez a sok dátum? - kérdezte az ügyeletes orvos, mikor megkapta húgaimtól a kért adatokat.
- A műtétek helye és ideje.
Összecsapta a kezét:
- Istenem, ez a kicsi nő ennyi műtétet kibírt?
Az iskolai nevelés ma tehetetlen a külvilággal szemben; olyan nehéz helyzetben van, hogy
nincs rá példa a neveléstörténetben.
Hol beszélhetünk már nevelésről világviszonylatban, mikor zömében a 13-15 éves diáklányok
is (a leendő édesanyák) nyíltan dohányoznak és szeretkeznek, s a 10-12 éves gyerekek is
lopnak, rabolnak, kábítóznak, gyilkolnak, lelövik osztálytársaikat és pedagógusaikat. Mikor 5
évtized alatt 6 millió magzatot ölnek meg hazánkban törvényes keretek között, beletörődve
népünk kipusztításába. Mikor az embereket fényes nappal is kizsebelik és leütik az utcán, s a
gépkocsikat tetszés szerinti számban rabolják el.
A legzüllöttebb évszázadban élünk. Ha azt akarjuk, hogy az emberiség fennmaradjon, nekünk
mindent elölről kell kezdenünk: az érzelmek nevelésénél, beleértve a hagyományos erkölcsi
nevelést is. (Akár tetszik egyeseknek, akár nem.)
Az én könyveim ezt a célt szolgálják.
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:31:33, szombat
 
  Bocsáss meg, Anyám!



Bocsásd meg nekem, hogy nem tudtalak úgy szeretni, ahogyan akartalak, teljes szívemből,
minden gondolatommal, tiszta érzelmekkel. Bocsásd meg, hogy nyiladozó értelmemmel már
gyermekkoromban lázadoztam, ellenszegültem féltő jóságodnak, értünk, gyermekeidért
aggódó gondoskodásodnak.
Bocsásd meg, hogy ifjúságom hevületét arra méltókra és méltatlanokra pazaroltam.
Bocsásd meg, hogy e hevületből más nőnek több jutott, mint Neked, de be kell látnod, hogy ez
így van rendjén, hiszen ő lett gyermekeim - unokáid - anyja. Bocsásd meg, hogy a Tőled kapott
szeretetet nem tudtam viszonozni, hanem tovább adtam nekik, a jövőnek. Bocsásd meg, hogy
Benned már csak a - nem is mindig szép - múltat látom, s napi gondjaim-bajaim közepette inkább a
jövő felé fordultam, és már a saját családomra koncentrálva hagytam, hogy e kör szélére sodródj, s
nem ragadtam meg öreg, ráncos kezed, hogy ráborulva csókkal köszönjem meg mindazt, amit
értem, értünk tettél. Jogosan érezhetted úgy, hogy irántad érzett szeretetem megkopott, talán el is
fogyott - hiszen elmulasztottam naponta kimutatni és szavakkal is kifejezni azt.
Bocsásd meg, hogy majdnem elfeledtem életet adó öled melegségét, duzzadó emlőid éltető
tejzuhatagát, akkor még feszes, sima bőröd melegét.
Bocsásd meg, hogy nap mint nap csak Anyámként emlegettelek, mert úgy rövidebb, kényelmesebb volt, vagy talán szégyelltem felnőttként kimutatni és hangoztatni, ami pedig TÉGED
mindig megilletett volna, azt, hogy ÉDESANYÁM vagy.
Most túl életem nagyobbik felén, tékozló fiúként térek vissza Hozzád, hogy Tőled kapott - és
általam elherdált - szereteted megmaradt morzsáihoz kérjek még... Tudom, szíved utolsó
dobbanásáig önmagad maradsz, soha rossz szóval nem illetsz, sem nekem, sem másnak nem
panaszkodsz. Sovány, megviselt arcodon békés mosollyal, csillogó szemmel nézel, nézed az
,,egyszemfiad", és szótlanul elviseled összes rigolyámat. Még talán szégyenkezel is amiatt,
hogy ,,csak" ennyit tudtál adni magadból, az életedből - hogy belerokkantál.
Bocsásd meg nekem, hogy oly ritkán hallhattad tőlem ezt a mondatot: ÉDESANYÁM,
SZERETLEK.
Fiad: Bandi
Tudom, hogy meglepetést váltok ki a bejelentésemmel: ezt a levelet nem én írtam, hanem Vrabecz
András tanár úr, aki 1967-től a katonai pályát választotta hivatásául. 50-ik életévének betöltése után
írta a levelét Anyák Napjára, s közzé is tette a Repülőtéri Magazin 1996. május 13-i számában.
(Természetes, hogy az újabb közlésre az illetékesek hozzájárulása adott nekem jogalapot.)
Azt az édesanyát, akinek a levél szól, özvegy Vrabecz Andorné Magdikát régóta ismerem, igen példás
életvitelűnek tartom, akinek az ,,Isten" és a ,,család" szó a mindene, s csak ilyen értékek birtokában volt képes korai özvegysége után keserves körülmények között, de igen nagy tisztességgel három
gyermekét felnevelni. Igazi hős Ő, mint minden becsületes többgyermekes édesanya. Nem kísérlem
meg örömének leírását, amit a levél felolvasásakor tanúsított, hiszen a szavak ehhez nem elegendők,
de köszönettel kijelentem: nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy leírhatatlan örömének részesévé tett.
Megkülönböztetett tisztelettel gondolok a levél írójára is, mert tudom, mekkora lelki tusával járt mulasztásának felülbírálása, s ennél is nagyobbal a nyilvánosság elé bocsátása. Csak rendkívüli egyéniségek képesek ilyen elhatározásra. Leveléből megtanultam: megtörténhet, hogy önmagunk legyőzése
felér a legnagyobb katonai sikerekkel is.
S ami a témát illeti, kapcsolódik könyvem mondanivalójához: csak szívet adj nekünk! S akkor még
megjavíthatjuk ezt a rettenetes módon lezüllesztett világot.
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:29:53, szombat
 
  Én és a könyvek



Az írni-olvasni tudó emberek többsége valahogyan kötődik a könyvekhez.
Már az egyszerű parasztházak asztalán ott volt régen egy hatalmas Biblia (sok helyen most is
ott van), hogy kéznél legyen a reggeli, de inkább az ,,estvéli" áhítatosság szerves kiegészí-
tőjeként: úgy illett ugyanis, hogy a szokásos imádkozás előtt vagy után egy kis bibliai részt is
olvasson el a magyar ember hitének erősítésére vagy mindennapi cselekedeteinek irányítása
céljából.
Könyv volt a kalendárium is, különösen az egyházi, amely nemcsak a napok számát és rendjét
volt hívatva feltüntetni, hanem beszámolt az egyház életéről, számos gazdasági kérdésről,
erkölcsnemesítő történeteivel pedig hozzájárult az iskolai nevelés kiszélesítéséhez, eredményeinek gyarapításához.
Kisiskolás koromban nagy érdeklődéssel hallgattam Varga László tanító bácsi könyvajánlatát,
s már szüleim megkérdezése előtt megrendeltem a Medve-meséket, Mária húgom pedig az
Oroszlán- és tigristörténetek című könyvet. Ez még szülővároskámban, Belényesen történt,
Nagyváradra költözésünk után pedig csekélyke zsebpénzem egy részét az ócskapiacon
költöttem el mindig csak könyvekre, s kimondhatatlan örömben volt részem, ha egy Jókaivagy Mikszáth-regényre bukkantam a sátrakban vagy a földre terített újságokon, pokrócokon,
szakadozott szőnyegeken.
A könyvtár fogalmával nagyenyedi diákkoromban ismerkedtem meg, s merem állítani, a
Bethlen Kollégium könyvtárának nagy jelentősége volt nemcsak tudásbeli fejlődésem előmozdításában, hanem egyéniségem kialakításában is. Már sejtettem, mit éreznek az emberek
általában, ha egy szép könyvtárba belépnek. Megkülönböztetett ünnepi hangulatot. Rájöttem,
hogy a könyvtárat nemcsak látni, hanem szagolni is kell. A boldog meghatódottság illatát
sugározza minden könyvtár. Olyan különleges érzéseket és hangulatokat, amilyeneket máshol
nem tapasztalhat az ember.
A háborús évektől hányatott diákéletem lehetővé tette, hogy Kolozsvárt és Szegeden is kutassam a könyveket, most már nemcsak a piacokon, hanem a könyvüzletekben és az antikváriumokban is. Milyen élvezet szemügyre venni egy-egy gondosan elrendezett kirakat előtt a
szebbnél szebb könyveket, s aztán bemenve belelapozni jó néhányba, még akkor is, ha egy
fillér sincs a zsebünkben, és bánatosan kell megválnunk a gondosan átlapozott, szinte
dédelgetett könyvek sokaságától.
De ha egy kis pénzünk van, az egész megjelenésünk határozottá, sőt méltóságteljessé válik,
legalábbis azt hisszük magunkról, pedig ugyanolyan mértékben nevetségesek is vagyunk, mert
zavartan és kapkodva döntjük el, hogy a kiszemelt könyvekből most már melyiket vegyük
meg, mivelhogy szerény életvitelünk nem teszi lehetővé több könyv vásárlását.
Sohasem gondoltam, hogy milyen tragikus találkozások is lehetségesek a könyvekkel.
1960-ban a Securitate elhurcolt a menyasszonyoméktól néhány héttel az esküvőnk előtt, két
hónapig vert, 14 hónapig úgyszólván aludni sem hagyott, és alaptalan vádakkal állított a
kolozsvári katonai törvényszék elé. 25 évi kényszermunkára és vagyonelkobzásra ítéltek, s
négy évet kellett ülnöm a hírhedt szamosújvári fegyházban, ahol egykor Rózsa Sándor is
elpusztult. Aztán nyugati nyomásra kiengedtek Romániában minden politikai foglyot, aki még
életben volt.
Erről már több alkalommal írtam.
A kiszabadulásunk előtti hónapokban már kaptunk könyveket és napilapokat, aminek felbecsülhetetlen jelentősége volt, mert korábban megszűnt minden kapcsolatunk a külvilággal, a
hozzátartozóinkról sem tudtunk semmit, ők sem mirólunk.
Hogyan is történt ez az átállása nyomorúságos életünknek?
Egyszer az őr közölte, hogy rövidesen újságot kapunk meg könyveket, ha jól viselkedünk.
Néhány nap múlva beadták Ion Creangǎ gyermekkori visszaemlékezéseit és meséit. Ezt a
könyvet minden tanult ember ismerte Romániában, mert az iskolákban kötelező olvasmány
volt, mégsem felejtem el a fogadtatását. Elhatároztuk, hogy felváltva olvassuk fel. Az első
vállalkozó, a bukaresti Sterescu, egy 50-55 év körüli ember, finoman kezébe vette a kemény
kötésű, barna fedelű könyvet; megsimogatta, megpuszilta, magához ölelte, nézegette az elejét, a
hátulsó fedelét, mintha nem volna mersze belelapozni. Még könnyezett is, mikor megszagolta,
magába szívta ócska, poros illatát, és olyan finoman lapozgatott benne, mintha pehelytollat
simogatna, ügyelve a legkisebb szellőcskére is, nehogy elragadja a finom pehelyszálakat.
Néhány nap múlva Eminescu verseit adták be, s a fogadtatása leírhatatlan volt. Mit tagadjam:
énrám is óriási hatással voltak a könyvek, nemcsak mint irodalomtanárra, hanem azért is, mert
a gimnázium négy alsó osztályát román iskolában végeztem, és kitűnő romántanárom volt,
minden sovinizmustól mentes, ő szerettette meg velem igazából az irodalmat.
Nekem a könyv életem szerszáma volt, naponként tartósan találkoztam vele. Az volt az
érzésem, hogy nem tudnék meglenni nélküle. S most évekre elszakítottak tőle, ha nem is
teljesen. A könyv benne volt a szememben: számos rettenetesen unalmas napon magam elé
képzeltem egy-egy könyvet, és valósággal együtt éltem vele. Megtörtént, hogy magam elé
képzeltem minden betűt úgy, ahogy az ábécében következnek. Láthatatlan betűket írtam
ujjammal a nadrágomra meg Belényes, Nagyvárad, Budapest nevét, s már nem is a börtönben
voltam, hanem szabad életemet éltem szeretett városaimban.
Most, 75 évesen, sok évtizedes szokásom szerint bementem a Krisztina körúti Püski Könyvesboltba. Megakadt a szemem egy nagyon régóta ismert könyvön: ,,Az egész látóhatár"-on.
Szabó Dezső könyvén. Megvolt valamikor a könyvtáramban. Ha jól emlékszem, a negyvenes
évek elején vásároltam meg fűzve, három kötetben. Mohón olvastam napokon át, minden
fontos gondolatát aláhúztam pirossal és kékkel. A legfontosabbakat pirossal. Tudtam, hogy
nem szabad a könyveket összefirkálni, összepiszkolni, mégis nagyon tudatosan tettem ezt,
mert tanárjelölt voltam már, az életre készültem. Ha szükségem lesz a tanításkor Szabó Dezső
gondolataira, azonnal találjam meg őket. Én akkor már nem magamnak olvastam, hanem a
leendő tanítványaimnak, a magyar népemnek. Tudtam, hogy nagyon komoly feladatok várnak
ránk, különösen a magyar- és a történelemtanárokra. Mert ezt a két szakot választottam. Az
egyetemen a népi írók voltak az eszményképeink: Erdélyi József, Féja Géza, Illyés Gyula,
Kodolányi János, Németh László és Szabó Lőrinc az elindítók közül, aztán a folytatók: Szabó
Pál, Tamási Áron, Veres Péter, Gulyás Pál, Juhász Géza, Simándy Pál, Sinka István és mások.
Természetesen: a népi gondolkodásmód óriása volt Szabó Dezső és Móricz Zsigmond is,
hatásuk a magyar fiatalságra felmérhetetlen. Tőlük vártuk, a népiektől, a nagybirtokrendszer
felszámolását, a parasztság földhöz juttatását.
Most, amikor 15-ik nyugdíjas évemben még mindig magyart tanítok, immár 51 éve, mohón
vetettem magam ismét Szabó Dezső könyvére; azt sem tudtam, milyen részeibe olvassak bele,
hiszen a jóslatai azóta beteljesültek: nekünk a német fasizmustól és az orosz bolsevizmustól
egyaránt félnünk kell. A germán és a szláv tengertől. A kisebb és a gyengébb államok
fogjanak össze a Skandináv államoktól akár Ázsia közepéig, hogy ne legyünk ütközőpontok
és kiszolgálói a brutális nagyhatalmaknak. A magunk urai legyünk, megőrizve identitásunkat,
népi értékeinket.
Ahogy a könyvet szorongattam, óriási fájdalom töltötte el a szívemet: 51 évi tanárságom alatt
én Szabó Dezsőt sohasem taníthattam: 1946 és 1997 között. Sem romániai, sem magyarországi éveimben. A saját hazámban sem. Most sincs a tantervünkben, amely semleges
oktatást ír elő, egész nemzeti múltunk, dicsőséges történelmünk megtagadását. Eszembe
jutott, hogy Szabó Dezső könyvét 1960-ban a Securitate elkobozta több száz könyvemmel,
füzetemmel és jegyzetemmel együtt, a falánk szorgalommal aláhúzott gondolatokat tehát
semmiképpen sem hasznosíthattam volna.
Már a pénztárcámhoz nyúltam, hogy a könyvet kifizessem, aztán a szándékomat keresztülhúztam: minek? Egészségi állapotomat jól ismerve, 75 évesen nekem már felesleges könyvet
vásárolnom. Egy életélmény szakadt ketté bennem, mint egy eltépett cérnaszál. Feltételezhetően utolsó tanári évemben.
A könyvesboltból kilépve megszámoltam a pénzemet. Én ezt a könyvet ki sem tudtam volna
fizetni. Még akkor sem, ha lemondok a gyógyszereimről.
Ennyit érdemlek a kidobott tüdőlebenyemért? Börtönbeli szenvedéseimért?
Úgy látszik: ennyit.
Magyar hazámban.
Miskolc, 1996. január 12.
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:26:35, szombat
 
  Tapogatózva az emlékeinkben



Kétségkívül vén udvar volt a miénk, macskaköves, átjárós udvar, tizenhat család fészkelt
benne: tíz magyar, négy zsidó és két vegyes házasságú, félig román család. Valamennyien
magyarul beszéltünk, és otthonosan éreztük magunkat itt.
Mi körülbelül huszonöt évig éltünk ebben a közösségben, amely valóban közösség volt,
különösen, ha arra gondolok, hogy ma már talán nem is léteznek ilyen békés együttélések.
Az Engels utcára, amelyet minden tősgyökeres nagyváradi Lakatos utcának nevezett, egy
kisebb emeletes épülete nézett a háznak, a Sztaroveszky utcára pedig egy földszintes rész, s a
köztük lévő hosszú udvar két szélén helyezkedett el a többi lakás, valamennyi a kis virágos
gruppjával, nemes versengésre csábítva az ott lakókat: kié a legszebb grupp, hogyan lehetne
évenként szépíteni rajta, vagy legalábbis tartani azt a szintet, amit az udvarközösség igénye
elvárt valamennyiünktől. A Sztaroveszky utcai részen talán a Nagy néni gruppja volt a
legszebb. De vétek ezt így kimondani, mert akkor mit szólnának Schwartzék, Lengyelék,
Weiszék, Kopácsiék, Kissék, akik szintén gondosan ápolták virágaikat.
Mi az Engels utcai részen laktunk, és itt általában Tóth néni vitte el a pálmát, kivéve azt a
néhány évet, amikor olyan tátogókat hoztam a városi kertészetből, hogy valamennyi udvarbelit
fölényesen megelőztem, s akkor még ott volt a kis fenyőfánk, amelynél szebbet a nagy Biharhavasokban sem találhattunk volna.
Ezt a kis fenyőfát édesanyám találta még 1953-ban a piacról jövet, s mindjárt el is ültette az
előszobánk elé, miután kiszedte kör alakban a macskaköveket, s ma sem tudom, milyen
földdel pótolta az így keletkezett üreget. Igaz, nem sok kellett hozzá, mert a fenyőcske ekkor
még arasznyi volt csupán.
Miután látta, hogy megmarad, édesanyám úgy vigyázott erre a kis fenyőfára, mint a szeme
fényére, mert az elültetése egybeesett az én nagy betegségem, a tüdőbaj felfedezési idejével,
amitől néhány év múlva szabadultam meg egy radikális műtét útján.
Csak jóval később jöttem rá, hogy paraszti származású édesanyám mágikus erőt tulajdonított a
facsemetéjének: ha ez életben marad, és szépen növöget, akkor a halál is távol lesz tőlem, a
fenyőfának tehát nem szabad elpusztulnia.
A két udvar válaszfala és közös dísze volt a faltól falig vezetett csodálatosan szép futórózsa,
amely a Kissék és a Kopácsiék lakását kötötte össze, felfutva olykor a tetőkre is, lent pedig
díszkaput alkotva.
Udvarunk hangulatához legalább ekkora mértékben hozzátartoztak a gyerekek is, közösségünk élő virágai, akik között többségiek voltak a zsidó gyerekek: a tündérien szőke Léner
Mirjám, barna húgával, Jutkával, Kahán Robi a kék szemű öccsével, Árival, aztán Schwartz
Jutka és Weisz Gábor. A magyar Kopácsi Pisti, Kiss Béla (Kolbász) és Kiss Györgyi hamar
kinőtte a gyermekkort, még hamarabb Lengyel Romi, de ők is emlékezésem gyermeki körébe
tartoznak.
Amit eddig elmondtam, az inkább a szemünknek szólt, de a fülem is megőrizte elevenen
azokat a hanghatásokat, amelyek sztereotip módon megismétlődtek az udvarunkon, s épp
ezért feledhetetlenül bevésődtek tudatomba. Jelenvalóan hallom például Kopácsi Sándor bácsi
vasárnap reggeli nótázását, ami kitöltötte borotválkozásának, mosakodásának és öltözködé-
sének teljes idejét, olyannyira, hogy nem is tudtam volna elképzelni egyetlen vasárnapi
reggelünket sem a szokásos nótázás mellőzésével.
Majdnem ötven év távlatából hallom a házmester Olasz néni éles hangját is, mikor felkiált az
udvar közepéről az emeletre:
- Kahánné, vegyenek vizet, mert el fogják zárni délutánig! - De hogy egészen pontos legyek,
mindig rövid n-nel ejtette a Kahánné szót.
Olasz néni feladata volt az is, hogy megakadályozza az idegenek átjárását az udvarunkon,
mert az igazsághoz tartozik: mi gyakorlatilag nem voltunk átjáróház.
Hallom az udvar egyik szépasszonyának, Weisznénak a hangját is, ahogy rendre inti egyetlen
szem fiát, Gábort, következetes szigorát igazolva.
Nekem soha senkivel sem volt bajom az udvarban, s ezért úgy éreztem, nagyon hozzám nőtt a
ház környezetével együtt, s nem is érezném jól magam a város semmilyen más negyedében. A
Sebes-Körös, a Bunyitay-liget, s Szőlőhegy, a Kálvária-domb, a Macska-domb elvesztésébe
sohasem tudnék belenyugodni.
Így volt ez több évtizeden át. Aztán a fajgyűlölő Ceausescu politikája véget vetett a harmonikus együttélésünknek. Én egy koncepciós politikai per áldozata lettem, s négy év utáni szabadulásomkor már nem találtam otthonukban zsidó szomszédainkat, valamennyien kivándoroltak. A magyar és román öregek jelentős része elhalálozott, olyan rést hagyva maguk után,
amit az idegen beköltözők képtelenek voltak betölteni. Hangulatváltás történt tehát, s nem
túlzok, ha azt mondom: udvarunk pusztulásának jelei mutatkoztak. A virággruppok elszíntelenedtek, majd fokozatosan el is tűntek, a macskaköves udvart sűrű gaz lepte el, megszűnt a
vasárnapi nótázás, az emeletnek szóló felkiabálás. Csak most vettem észre igazából, hogy a
salétrom mennyire elterjedt a szobánk falán, pedig a falaink mindig salétromosak voltak, s
több szigetelést is átéltek már.
Sokáig nem akartam bevallani magamnak: annyira idegen volt már számomra az udvar, hogy
elkívánkoztam onnan. Csak azt nem tudtam: hová? - hiszen semmi sem pótolhatta volna nagy
veszteségemet.
Ilyen volt a hangulatom akkor is, mikor városunk egyik közismert plébánosát véltem felfedezni az udvarunkban. Megállt a közepén, és hol az egyik felét, hol a másikat vette szem-
ügyre magába mélyedve. Intett a kezével, hogy még ne zavarjam, maradjak csendben kissé. A
motyogását jól hallottam:
- Az emeleti részt gabonaraktárnak használták régen, nem lakott benne senki... Az egész ház
egy zsidó tulajdonosé volt, aki a rendet és a tisztaságot szigorúan megkövetelte... Itt többnyire
muskátli virított, amott petúnia; a sarokbeliek a sarkantyúvirágot részesítették előnyben... A
macskakövek a régiek. Mit sem törődve egyenetlenségükkel, mezítláb rohangáltam rajtuk...
Ezelőtt hatvan évvel... Ez a legdrágább udvar a világon.
Már könnyezett, mikor bevallotta nekem: itt gyerekeskedett ebben a házban. S hogy ki volt ő?
A városszerte közismert Zitzmann plébános úr.
A szeresselek-tagadjalak lelkiállapotom akkor öltött drámai méreteket, mikor mi is elköltöztünk onnan: én, a feleségem és a három fiúgyermekem. Mégpedig Magyarországra, amire
sohasem gondoltunk volna. A lakásunkban édesanyám és Eta húgom maradt.
Kár volna letagadnom: én Miskolcot megszerettem. Elsősorban szép fekvése miatt, meg azért
is, mert három kisfiam felnevelésének biztosítékait itt kaptam meg. De úgy jártam én is, mint
Mikes: úgy megszerette már Rodostót, hogy sohasem feledhette Zágont.
Ha csak ennyi fájdalom ért volna, hagyján!
Hazalátogattam én szinte évenként is, hogy aztán mindig gondterhelten és szívfájdalommal
térjek vissza befogadó városomba.
Legutóbbi látogatásomat így összegezhetném:
Megálltam a kapunk előtt. Nagyon kopottnak látszott. Apró szigetecskék, a véletlen folytán
még megmaradt festékfoltjai igazolták, hogy valamikor viruló zöld színű kapu volt, a szemnek
is tetsző, s ma már csak az elmúlás szomorú figyelmeztetője. Még rá se tettem a kezemet a
kilincsére, máris a markomban éreztem a fogását, a keménységét, a kellemes hűvösségét. Úgy
köszöntött, mint régen: halk, hívogató nyikorgással.
És beljebb?
A Sztaroveszky utcához tartozó hosszú udvart teljesen lebontották, s a Lakatos utcai udvaron
is csak mi maradtunk meg. Maradtunk? Ez a legnagyobb, a maximális túlzás. Mert az
emeletes részt valóban meghagyták a most ott lakó négy családdal, de az udvaron nem lakik
már senki. Ugyanis az édesanyám tizenhat éve meghalt, s Eta húgom is rég elköltözött onnan.
Csak a mi lakásunk maradt még meg az udvari részből: rommá zsugorodva. Egykori szobám
mennyezete beomlott, s az esőcseppek kuncogva érnek földet benne: épp ott, ahol huszonöt
évvel ezelőtt Lacika fiam ugrándozott ágyacskájában, ha reggel megfeledkeztünk róla, és nem
emeltük ki a szokásos időben. A nagyszobánk szerencsésebb volt, nem ázik be, csak a
salétrom hódítása lett sokkal látványosabb a falain. Épp ott, ahol Zoli fiacskám aludt egykor,
aztán meg derékszögben terjeszkedik a másik falon, édesanyám egykori fekvőhelyéig
elnyújtózva. Ott halt meg, azon a rekamién. Az előszobára és a konyhára még rá lehet ismerni
elég könnyen, de az éléskamrára sokkal nehezebben. Kedvenc, de már elsatnyult fenyőfánkat
kivágták, csak arasznyi töve látszik, s az ablakunk alatti rózsatőnek meg éppenséggel semmi
nyoma.
Azt mondtam, hogy az egész udvarból csak mi maradtunk meg. Nem tévedtem. Mert ha
minden eltűnik nyomtalanul egykori lakásunkból, s csak a fenyőfa csonkja marad meg, vagy
akár a csupasz udvar, akkor is tudni fogjuk, hogy mi hol állt, hogy volt, és a puszta földön is
ott leszünk: tapogatózva az emlékeinkben.
Miskolc, 1997. február 18.,
édesanyám temetésének 17. évfordulóján
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:24:43, szombat
 
  Gazdagnak lenni



Ötvenegyedik éve tanítom a magyar nyelvet főtantárgyként, s mi sem természetesebb: mindig
arra törekedtem, hogy gazdagabbá tegyem tanítványaim szellemi és lelki életét. Nem mondtam semmi újat, mert többé-kevésbé minden tanárnak ezt kell tennie, még a matematikusnak
is megvan a lehetősége a szellemi és a lelki élet (mondjuk úgy, hogy lelki szépség) fejlesztésére. Csakhogy neki kevesebb a lehetősége.
A magyartanárnak korlátlan lehetőségei vannak nemcsak az irodalom, hanem a nyelvtan és a
helyesírás tanítása közben is, amit most nem részletezhetek.
Kimeríthetetlenül nagy a ,,gazdagság" fogalma. Vannak emberek, akik csak akkor érzik
magukat gazdagnak, ha nagyon sok pénzük van, és semmi más nem érdekli őket a világon.
Most nem ezekről beszélek, mert szóra sem érdemesek, hanem két olyan asszonyról, akit a
gyermekvállalás tett nagyon gazdaggá. Úgy is mondhatnám, hogy kimondhatatlanul boldoggá.
Hosszú tanári pályafutásom legáldásosabb munkájának azt tekintem, hogy több mint negyven
gyerek az én felvilágosító munkámnak köszönheti a születését, illetve annak is. Nem akarok
szerénytelen lenni, de jogosnak érzem, hogy kimondjam: ez nagy eredmény. Különösen egy
olyan nép esetében, amely kihalóban van. Az utolsó eredményeimről csak röviden számolok
be: ,,Magyar gyermek: magyar jövő" címen tartottam előadást egy szakközépiskolában.
Távozásomkor kikísért egy egészen fiatal kis kolléganőm, egy asszonyka, a külső kapuig, és a
következő kis párbeszéd alakult ki közöttünk:
- Megengedi a tanár úr, hogy Jóska bácsinak szólítsam?
- A legnagyobb örömmel.
Már tudtam, hogy megvan a személyes kapcsolat közöttünk. Szólíthatott volna kolléga úrnak
is, azt is szívesen fogadtam volna, de a ,,tanár úr" és a Jóska bácsi mégis egészen finom
tapintatot, szerénységet, megtiszteltetést jelentett, s azonnal rájöttem, hogy ebben a helyzetben
nem én vagyok a fontos, hanem a társalgó partnerem, aki a szívébe fogadott, s ezáltal igazolta:
az előadásomnak volt értelme, tehát igazi ,,tanár" voltam, akinek az előadásából ,,áradt"
valami a hallgatóságára.
A beszélgetésünk így folytatódott:
- Köszönöm ezt a meggyőző előadást, Jóska bácsi, mert sokat gazdagodtam általa. Itt fogadom
meg önnek, hogy már a hazaérkezésem pillanatában bejelentem a férjemnek: gyermeket
akarok, édesanya szeretnék lenni.
És megpuszilt.
Körülbelül negyven év lehetett közöttünk, de én a legnagyobb tisztelettel csókoltam meg a
kezét, és ez már nem is annyira a kis kolléganőmnek szólt, hanem inkább a leendő magyar
édesanyának. Ilyen szavakkal köszöntem el tőle:
- Az Isten is megáldja magukat! Ebben biztos lehet.
Kislányuk született.
Elmondok még egy nem sokkal korábbi történetet:
Illyés Gyula ,,Szekszárd felé" című bűbájos versét tanítottam a felnőtt tagozaton, amely a
gyermekvállalásra buzdít. Valamennyi tanítványom fiatal volt, olyan 20-30 év közöttiek.
Minden képességemet összeszedtem, hogy hatással legyek leányainkra, fiatal asszonyainkra.
Aztán teltek a napok. Végzős osztályom már megírta az érettségi dolgozatát, amikor berendeltem egy-két alkalommal őket, hogy megadjam az utolsó segítséget a szóbelire történő
felkészülésre. A szünetben egy harmincéves igen szép vidéki nő tanítványom hozzám jött,
megérintette finoman az ablakpárkányon nyugvó kezemet, és átszellemülten ezt mondta
nekem:
- Tanár úr, egy örömhírt közlök önnel. Biztosan tudom, hogy örülni fog neki.
- Mondja, drága!
- Tanár úr, terhes vagyok, és nagyon boldognak érzem magam.
Alig tudtam leplezni mély megindultságomat, hogy el ne sírjam magam.
A válaszom ugyanaz volt, mint az előbb említett esetben:
- Az Isten is megáldja magukat! El sem tudja képzelni, mekkora örömet szerzett nekem.
Ez a szép asszony elsőnek végzett az érettségin, minden tantárgyból szépen felelt. Volt már
egy hatéves kisfia, és sohasem gondolt arra, hogy még egy gyereket vállaljon. Megértette
Illyés Gyula költeményét és az én figyelmeztetésemet, hogy vétkes az olyan édesanya, aki
egykeségre kárhoztatja a gyermekét, megfosztja őt a ,,testvér" fogalmának megismerésétől, a
legigazibb játszótárstól. Az ilyen anya önző: erőszakkal betölti gyermeke lelkében azt a helyet
is, amit a testvéreknek kellene betölteniük.
Megszületett a második kisfia is: egészséges, igen szép gyerek. Az édesanya több levelében is
hangoztatta: sokkal, de sokkal gazdagabbnak érzi magát, amióta két gyermeke van.
S ami legalább ennyire figyelemre méltó: a nagyobbik fiúcska kedélyállapota is teljesen megváltozott: boldoggá tette magánosságának, társtalanságának megszűnése.
Miskolc, 1997. január 19.
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:23:14, szombat
 
  A koldus boldogsága



Nemrég olvastam Beke György szép könyvét, a ,,Régi erdélyi skólák" címűt. Megtudtam
belőle, hogy az erdélyi ferences és kapucinus rendházak főnökei, a gvárdiánok, meg a
kolozsvári kálvinista diákok is egy-egy ,,hadi rontás" után koldulással építették fel elpusztult
iskolájukat. Koldultak a gazdag polgároktól, a főuraktól, de még a kolostorok szegény
papjaitól, szerzeteseitől is. Bejárták nemcsak egész Erdélyt, hanem Magyarország városait is.
Addig koldultak, míg a tervüket valóra váltották, iskolájuk kapuja ismét megnyílt.
A könyv olvasásakor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én is ilyen kolduló pedagógussá
lettem, a régi nyomdokon haladó, mikor iskoláról iskolára járok, és felajánlom a jószolgálataimat. Nemzetépítő pedagógusi könyveimet ajánlom mindenütt és ingyenes előadásaimat: a
romániai magyarság életéről, az 1961-es koncepciós perünk történetéről, a börtönélményeimről, a gyermekvállalás szükségességéről, a magyar összeférhetetlenségről, magyarságtudatunkról és így tovább. Ha kell, beszélek az antiszemitizmus veszélyeiről, a magyar és a szomszéd
népek barátságának szükségességéről. Könyveim jövedelméből egy ,,Nagyenyed-Sárospatak
Alapítvány" létrehozásán fáradozom. Az a célom, hogy minden évben 5-10 pataki diák
látogasson el Enyedre tanári kísérettel, és ugyanennyi enyedi Sárospatakra. Ismerjék meg
egymás iskoláját, hazájuk egy részét, testvérintézetek legyenek.
Tehát járom az iskolákat, és koldulok. Én, akinek mindig volt tartása, aki sohasem tudtam
megalázkodni emberek előtt. Most tudok. Mélyen meghajtott fejjel. Bevallom, Verseghy
Ferenc költeménye is buzdítást ad nekem:
,,Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
Míg üres; és ha megért, földre konyítja fejét."
Megértem volna? Ó nem, az ember sohasem lehet tökéletes. Csak bizonyos dolgokra értem
,,be" én is.
Elmondom a jól begyakorolt mondókámat az igazgatóknak, aztán várok alázatosan.
- Hát tudja, kedves kolléga úr - mondja az egyik - (persze hogy tudom), roppant nehéz időket
élünk. A mi gyermekeink meglehetősen szegények. Az iskolánk is. Magunk is. Nem mondom:
szép dolog. De hát... Szóval...
- Mindazonáltal (vágom rá) talán egy-két példányt az iskolakönyvtárnak... Jutalomkönyvnek...
Lehet, hogy a kollégák is... Vagy ha hozzájárulnának a gyerekek minden osztályban egy fél
villamosjegy árával, egy fagylalt egynegyedével egyetlen példány megvásárlásához, és kisorsolnák a könyvet, akkor minden osztályban megtudná néhány gyerek, hogy a Mócvidék
aljában is élnek szórványmagyarok, akik sírva kérdezik tőlem: ,,Gondolnak-e velünk?
Tudnak-e rólunk?" S talán még a szülők is tudomást szerezhetnének pusztulófélben lévő
fajtestvéreinkről. Meg arról, hogy szűk 30 év alatt több mint 6 millió magzatot hajtottak el
hazánkban törvényes úton. S hogy mi vagyunk a világ legszétszórtabb és legösszeférhetetlenebb népe. S hogy nem magyar az, aki szavazni sem megy el. Meg aki most munka helyett
sztrájkol. (Igazgató úr, cseréljen velem, a 8600 Ft-os nyugdíjammal! A három eltartásra
szoruló gyermekemet nem adom, az sok volna önnek.)
Olyan igazgatónő is volt (szám szerint egyetlenegy), aki egyetlen könyv elhelyezését sem
vállalta igen szép és gazdag középiskolájában, Miskolc fellegvárában.
Azért van megértés, van eredmény. Sok kicsi sokra megy - vigasztalom magam, mert én
lejárom a lábam is, ha kell, rengeteg iskolába elmegyek majd, vidékiekbe is, csak éljek! Az
alapítványt mindenképpen összehozom.
,,S ha lábam is lejártam, csúszom térden."
Egy nagyváradi költő sorát idéztem.
Boldog vagyok, hogy használhatok. A legnagyobb öröm az enyém: a koldus boldogsága.
Boldog koldusnak lenni: nem adatik meg mindenkinek.
Észak-Magyarország 1990. dec. 19.
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:21:24, szombat
 
  VII.
Isten engem úgy segítsen



A kiszabadulásunk után nem lehettem többé Romániában tanár.
Már 13 éve nem tanítottam, de az utcán járkálva még mindig morzsolgattam fogaim közt azt a
körülbelül négyezer verssort, amit a magyar, a román, az olasz, a latin, a francia és a finn
irodalomból tanulgattam össze, hogy méltó módon szolgáljam népem és az emberiség ügyét
ott, ahol a legnagyobb elhivatottságot éreztem magamban.
Hol vannak már azok a diákok, akiket kézen fogva vezettem az irodalom templomaiba, hogy
tisztelettel áldozzanak a múzsáknak, vagy Arany Toldiját hallgatva elmélázzanak nyelvünk
édességén! Tanárok, orvosok, mérnökök már régóta, s most ők vezetnek másokat a megismerés szédítően szép ösvényein.
Tulajdonképpen három vágya volt életemnek: hogy egészséges legyek, hogy taníthassak, s
hogy családom legyen. Teljes boldogságom ebből a három élményből tevődött volna össze.
De nem adta meg a sors, hogy mind a hármat egyszerre élvezhessem. Az egészségi állapotom
rendbejött, de nem taníthattam. Úgy hiányzott nekem az iskola, mint másnak a mindennapi
kenyér. Én sehol sem éreztem magam olyan jól, mint a katedrámon és a tábla előtt. Miként a
színész is a színpadon, a sebész is a műtőasztalnál teljes ember. Lehet az orvos nyomorék,
szánalmasan vézna és csúnya is, de ha magabiztosan irányítja kését, és úrrá lesz a sors felett,
arca ezer fénytől ragyog, s eltörpül mindenki körülötte.
Úgy próbáltam hűsítgetni a tanügyi kitaszítottság által okozott sebemet, hogy a harmadik
tényezőre támaszkodtam: megnősültem és családot alapítottam. A feleségem 11 és fél évvel
fiatalabb volt nálam, tanítottam egykoron a leánygimnáziumban. Zongoratanárnak készült, de
mivelhogy hatan voltak testvérek, és a két kistisztviselői fizetésből nem tellett - éheztek, és a
megbetegedés kerülgette -, egy kevésbé fárasztó és egy kisebb anyagi megterheléssel járó
pályát választott, gyógyszerész-asszisztens lett. Tiszta, pedáns, nőies munka szintén.
A gyermekáldás sem pótolta teljesen pedagógusi pályám elvesztését. Azzal, hogy lemértem
több mint kétezer nagyváradi lakást a lakbérosztály tisztviselőjeként, még nem tettem semmit
népem érdekében; azzal sem, hogy majdnem egy esztendeig az állatkert egész állományára
őrködtem. Úgy dobáltak egyik állásból a másikba, mintha egy kipukkant gumilabda lettem
volna, korábbi értékeimet teljesen elveszítve. Végül utcai felügyelői állást kaptam: normára
bírságoltam meg azokat, akik a váradi főutcán és környékén eldobtak egy cigarettavéget, vagy
a járdára köptek. Képtelen voltam teljesíteni a havi normámat, az előirányzott összeget, ezért
egy újabb áthelyezésre, egy még megalázóbb munkakörre számíthattam. Rájöttem, hogy
szeretnének visszajuttatni a börtönbe, s ezért lelkileg teljesen összetörtem. De az öngyilkosság
sem hozhatna számomra megoldást, mert a családom magára maradna, a földben sem pihenhetnék nyugodtan.
Megsajnált a sorsom. Több évi próbálkozásom után a román hatóságok úgy döntöttek, hogy
engedélyezik a Magyarországra történő áttelepülésünket. Én tudtam, hogy az erdélyi magyar
embernek Erdélyben van a helye, ezért hagytam abba szegedi tanulmányaimat, s iratkoztam be
a kolozsvári egyetemre 1944-ben, de itt élni, és semmit sem használni népemnek - ez borzalmasabb volt számomra minden más megpróbáltatásnál.
1973. augusztus 23-án - Románia nemzeti ünnepén, a véletlen hozta így össze - átléptük a
román-magyar határt. Öten. László fiam 3 éves múlt, Zoltán másfél, akkor kezdett el járni,
Zsolt pedig háromhónapos. Én 51-ik életévemben jártam. Anyósom szegődött hozzánk kísérő-
nek, hogy a gondjainkon enyhítsen. Sikerült hozzájutnunk egy lakáshoz, állást is kaptam, a
gyermekek nevelése a feleségemre maradt. Ő egyelőre nem dolgozhatott. Túlórákat vállaltam
az esti tagozaton, hogy a kiesését pótoljam.
Békére és nyugalomra találtunk itt. Úgy szívtuk magunkba a szabad levegőt, hogy minden kis
részünket átjárhassa, és tisztítsa meg sejtjeinket a rájuk gyülemlett salaktól. És - azt hiszem -
olyan szelíden raktuk le lábunkat a legsimább utakon is, hogy meg ne rongáljuk a járdát, a
közvagyont. A hazát szeretni kell a legapróbb megnyilvánulásokban is, ha már befogadott és
megélhetésünkről gondoskodott. De még sokáig dilemmás hangulatban éltünk: naponként
elsirattuk Váradot.
Az első két héten Mezőcsátról jártam be tanítani Miskolcra, mert ott vetettük meg a lábunkat,
az első kinevezésem az ottani gimnáziumba szólt. Azután úgy alakult a helyzetünk, hogy
Miskolcon oldódott meg minden: lakás, iskola, ismeretség.
Kezdetben fel sem tudtam mérni, hogy milyen kemény fába vágtam a fejszét az átköltö-
zésünkkel. Tizenhárom év alatt, amíg nem tanítottam, sokat változott a világ. Az új tantervi
anyagom egy részéből annyit sem tudtam, mint egy közepes diák. A tankönyvek szinte használhatatlanok voltak. Tanítanom kellett például olyan regényeket, amelyeket magam sem
olvastam. Hogy érjem utol magam, mikor az irodalom végtelen! Ma is írják, holnap is írni
fogják az újabb és újabb műveket. A verstanítás azért nem okozott különösebb gondot, mert a
versek terjedelme megengedte, hogy rövid idő alatt átolvassam őket, de éjszaka kellett
megbirkóznom a regényekkel és a drámai művekkel.
A miskolci Berzeviczy Gergely Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában
kötöttem ki. Nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy ne gimnáziumban tanítsak, mert
gimnáziumi tanári képesítésem volt, és ide szólt minden korábbi kinevezésem, a többi iskolában csak kisegítettem. Maradásomat az határozta meg, hogy erdélyi származású igazgató
fogadott, akitől megkaptam minden segítséget.
Nehezen tudnám érzékeltetni, hogy mit jelentett számomra az iskola 13 évi távollét után. A
szó csak kísérlet az érzelmek átadására, sohasem lehet egyenértékű velük. Amikor beléptem az
első órámra, mintha nem is közönséges gyermekek álltak volna fel az üdvözlésemre, hanem
mesebeli lények. Megszédültem a helyzet szépségétől, és összeszedtem minden erőmet, hogy el
ne sírjam magam. Ahogy szóba elegyedtem velük, megfordult egyből a kocka. Ezek valóságos
gyerekek: Évikék, Erzsikék, Péterek és Sándorok - mennyi ismerős név, mennyi ismerős arc.
Mintha láttam volna már valamennyit. Lehet, hogy én sem vagyok nekik idegen.
Már megszületett az elhatározás bennem: dehogy hagyom én itt őket, dehogy megyek a
gimnáziumba! Hát ezeket is tanítani kell! Ezeket ki tanítsa? Esetleg egy helyettes tanár, azért,
mert szakközépiskolások? Munkás- és parasztgyerekek, mint amilyen én is voltam.
Mindegyik az én gyermekem. Ugyanannak a hazának egy-egy lánya, fia.
Bemutatkoztunk kölcsönösen. És én úgy hallgattam szép sorjában a nevüket, mintha imádságot mondtak volna. Szőkék, barnák, gesztenyehajúak. Kedvesen mosolygók, vagy félénken
tartózkodóak. Tíz évig élvezhetem még a társaságukat, aztán nyugdíjba megyek. De most tíz
évet fiatalodtam közöttük.
Leültem a katedrához, és elhelyeztem rajta szélesen a tenyeremet. Mind a kettőt. Hogy megsimogassam. Az én annyira óhajtott katedrámat. A börtönben volt egyszer hasonló élményem.
A gyerekek nem is sejtették, milyen szép szertartás történik most a közelükben. Letettem
gondolatban - ki tudja, hányadszor? - a hivatali eskümet... Isten engem úgy segítsen!
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:19:31, szombat
 
  Van Isten az égben



A szamosújvári fegyházba kerülve miden elkeseredésem mellett egy dolognak örültem: a cella
hatalmas méretének.
A Securitatén és a váradi börtönben a mozgáshiány megnehezítette az életünket, súlyosan
megviselte az idegeinket. Sokszor úgy éreztük, hogy ég a csontunk meg a húsunk a nagy
tehetetlenségben, mozdulatlanságban. Ha sétálni akartunk, elszédültünk a szüntelen ismétlődő
fordulásoktól, inkább abbahagytunk minden mozgási tevékenységet. Itt megvolt a lehetősége
annak, hogy hosszú ellipsziseket leírva sétáljunk, s átadjuk magunkat gondolatainknak,
emlékeinknek, mert ebben az egyetlen tekintetben voltunk szabadok.
Jóformán el sem indultam első sétámon, mikor egy idős bácsi kinyújtotta kezét az ágya
végéről, és megérintette az alsókaromat:
- Ne haragudj rám - mondta tökéletes magyarsággal -, már nem halaszthatom tovább, hogy
megszólítsalak. Látom, hogy sétálni akarsz, én is szívesen azt csinálnám, csakhogy olyan
erőtlen állapotban vagyok, hogy nekem még ezt sem lehet. Megengedték, hogy fekve maradhassak. Nézz rám, az arcomról leolvashatod az egészségi állapotomat.
Korábban csak futólag vettem tudomásul, hogy ő is közénk tartozik. Annyi emberroncs
sürgött-forgott körülöttem, hogy nem volt időm a disztingváláshoz, a magam helyzete is
túlságosan lekötött. Most alaposabban szemügyre vettem az öreget. A tekintete szelíd és
jóságos volt, de sápadt, sovány arca és hosszú orra félelmetessé és visszataszítóvá tette. A
szeme alatt és fölött hatalmas barna folt éktelenkedett, mintha alaposan megverték volna
hetekkel ezelőtt, s az ütések nyomai nem akarnának végképp eltűnni róla. Első látszatra azt a
benyomást keltette, hogy ez a szörnyű kinézésű lény talán nem is ember, hanem egy tudatosan
megszerkesztett karikatúra, amit azzal a céllal rajzoltak meg a cellalakók, hogy az embertelen
börtönéletet illusztrálják. De kinek? Olyan nemzetközi szerv képviselői, akiket az itteni életkörülmények érdekelnének, ide be nem tehetik a lábukat. Közelebb hajolva hozzá, már azt is
észrevettem, hogy nemcsak a szeme körül vannak barna foltok, hanem testének más részein is,
s hogy ezek a foltok bizonyos mértékig nyitottak, és bűzlenek.
Izgett-mozgott az öreg egy darabig, aztán ismét megszólalt:
- Mondd: nem a Kun Jóska fia vagy te Belényesről? Gyermekkorodban nem ott laktatok?
Nem tudtam szóhoz jutni a meglepetéstől. Ugyan ki lehet ez az ember? Én ezt az arcot
sohasem láttam. Teljesen idegen.
- De igen, a Kun Jóska fia vagyok, az apám piaci szabó volt Belényesen.
Az öreg maga elé nézett, és nagyon mélyen elgondolkozott, könnyezni látszott:
- Méghozzá milyen piaci szabó! Senki sem tudott olyan zsinóros lajbikat csinálni az egész
megyében.
Szavai mélyen meghatottak. Ha engem dicsér, fel sem veszem. De az apámat magasztalta, akit
mérhetetlenül szerettem. Akivel 16 éves koromig egy ágyban aludtam, mert szegények voltunk, sokan voltunk, s egy pöttömnyi lakásban nincs elég férőhely. Az apámat, akinek iskolás
koromig a karján aludtam, mert jobban szerettem ezt az izmos kart a párnánál is. Sokszor
mondta nekem reggel, hogy nem tudta rendesen kialudni magát, mert elzsibbadt a fejemtől a
karja, de a világért sem zavarta volna meg az álmomat. Inkább szenvedett.
- Ott laktatok a cementhíd mellett - folytatta az öreg. - A Híd utca 2. szám alatt. Mondd:
hányban születtél?
- Huszonkettőben. Huszonkettő decemberében.
- Istenem! - emlékezett. - Hároméves korodban láttalak utoljára, és megismertelek. Te voltál a
Kun Józsika, az utca kedvence. Gyönyörű kis szőke gyerek. Habfehér kisnadrágban, kék meg
barna trikóban. Mezítláb. Milyen csinos kis lábad volt. Mamusich pék meg a felesége összevesztek rajtad, hogy ki tegyen tisztába, ha a nadrágodba piszkoltál, annyira szerettek. Nekik
nem lehetett gyerekük. Te még csak kétéves múlhattál, mikor elkerültek Belényesről.
Szabadkára költöztek.
- És honnan ismert meg a bácsi?
- Olyan vagy, mint az apád, fiam. Elég volt a nevedet hallani. Emlékszel Mán nénire, aki
veletek szemben lakott?
- Hogyne emlékeznék! Nagyon aranyos nénike volt, diót adott nekünk. De kicsik voltunk még,
amikor meghalt szegény.
- Na látod! Az a Mán néni az édesanyám volt. Én Mán Kornél gyógyszerész vagyok Érmihályfalváról. Rám biztosan nem emlékszel, mert az elköltözésem óta nem láttuk egymást.
- De igen, Kornél bácsi, homályosan emlékszem. Biztosan tudom. Nem gondolhattuk akkor,
hogy itt fogjuk viszontlátni egymást.
- Hát nem! - mondta sóhajtva az öreg. - És annak már éppen 37 éve. 70 éves múltam. Mintha
csak tegnap történt volna minden, ami rád emlékeztet.
- Hogy viseli a börtönt Kornél bácsi?
- Hogy viselem? Hát látod te is! A májammal van bajom, attól vannak ezek az undorító ki-
ütések. Törődnek is velem! Formaságból adnak egyszer-egyszer gyógyszert, de hát attól nem
gyógyulhatok meg. Meg ettől a koszttól? Felírnak egy kéthetes diétára, s megvonják ismét.
Nem ér ez semmit, fiam.
Az ágya szűk másfél méterre lehetett a vécétől, ő szívta be a legtöbb bűzt a szobában. Ami
kevés levegő beszivárgott az ablakon, azt nagyjából elhasználták az útba esők, ide már csak a
tört hányada jutott. A pára viszont itt sűrűsödött össze a legjobban, mert a vécé állandóan
vizes volt, percenként, félpercenként használták.
Mondta is szegény:
- Figyeld meg ezt a vécét! Reggel öttől este tízig szünet nélkül használják. Vannak olyan
időszakok, hogy mindenki hasmenéses a cellában. Veszekednek a sorukért. Megtörtént már,
hogy össze is verekedtek. Itt végzi el a dolgát valamennyi a közelemben, s nekem végig kell
szagolnom mindegyiket. Olyan büdös némelyik, mint a görény. Sokszor oda se nézek, ki
megy be a sarokba, de meg tudom mondani, hogy melyik.
- Miért nem választott Kornél bácsi egy másik ágyat?
- Miért? A fiatalok elvárják, hogy én feküdjem itt. Beteg vagyok és öreg, én már nem
számítok. Még jóformán járni sem tudok. Innen még csak elvonszolom magamat a sarokig, de
távolabbról nem futja az erőmből. Most megint olyan gyenge vagyok, hogy ketten visznek el a
vécéig. Ne is beszéljünk erről! Nem érdemes. Majdcsak lesz valahogy. Amíg kikerülünk.
- Kikerülünk? Hány évre ítélték Kornél bácsit?
- Huszonöt évre. És majdnem öt éve ülök.
Nem akartam hinni a szememnek meg a fülemnek.
- Huszonötre? És Kornél bácsi reméli, hogy kikerül innen?
Úgy nézett rám, mint akit nem várt mély csalódás ért:
- Te talán nem reméled? Itt akarsz megrothadni?
- Kornél bácsi, én őszintén beszélek. Nyugodtabb lelkiállapotban sem remélem, hogy kikerü-
lünk valaha innen. Hátha még erőt vesz rajtam a kétségbeesés!
Egyre haragosabb lett a tekintete. Látszott, hogy tusakszik magában, és nehezen találja meg a
szót:
- Hát te... szóval... ha te így gondolkozol, nem is érdemled meg, hogy valaha hazakerülj!
Zavarba jöttem. Csak azt tudtam, hogy mindketten nagyon szánalomra méltók vagyunk. De
hogy kire vonatkozik ez jobban kettőnk közül, képtelen voltam eldönteni, Mikor levette rólam
a tekintetét, végigmértem újból. Kriminálisan nézett ki. Nem adtam volna két banit az életéért.
Megint visszanézett rám, szinte fenyegetett:
- Vedd tudomásul, hogy mindannyian hazakerülünk! Mert van Isten az égben! - Egyet-kettőt
csámcsogott - Értetted? Van Isten az égben! Most pedig menj, és sétáld ki magad!
Magára hagytam, de sokat tűnődtem rajta. Egy pillanatra sem vontam kétségbe, hogy őszintén
beszélt. Honnan lehet egy embernek ekkora hite? És olyan kevés valóságérzete. Romantikus
regényekben lehet hallani ilyen megnyilatkozásokat. Százszor is megkerültem a hosszú asztalt
a cellánk közepén, hol az előttem haladó sarkát, hol az ágyán fekvő Kornél bácsit figyelve. És
nem tudtam szabadulni a hatása alól. Úgy vergődtem gondolataim csapongásai között, mint a
tengeren hányódó hajótörött.
Őt is hasonló helyzetben képzeltem el egy másik deszkatöredéken. Hiába dobáljuk egymás
felé utolsó reménységünk foszló kötélszálát, nem érhet az már semmit, a sorsunkkal szemben
tehetetlenek vagyunk...
Másfél év múlva én kikerültem a bútorgyárba dolgozni, és nemsokára, 1964 tavaszán megjelent az általános, határ nélküli kegyelmi rendelet, amely arról szólt, hogy augusztus 23-ig,
Románia nemzeti ünnepéig mindenkit szabadon engednek. Persze: aki még élt. A nyugati
nyomásnak engedett Románia.
Kornél bácsit a cellában láttam utoljára, soha többé az életben.
Nyolc év múlva átutazóban voltam Érmihályfalván, Nagybányára menve, sógorom esküvőjé-
re. Megragadtam az alkalmat, hogy a Kornél bácsi sírját megkeressem. De kinél érdeklődjem?
A gyógyszertárba mentem:
- Uraim, szíveskedjenek már megmondani, merre van itt a temető - kérdeztem egy gyógyszerésztől.
- A temető? Már ne haragudjék, de mivelhogy teljesen idegennek tűnik az úr, és nincs ma
nálunk temetés, megkérdezném: kinek a sírja iránt érdeklődik?
- A Mán Kornél bácsi sírját szeretném megkeresni. Gondolom, el tudnak igazítani, mivelhogy
gyógyszerész volt.
- És maradt! - vágta rá a gyógyszerész, munkatársai figyelmét is felkeltve ezzel, s azok jól
kikacagtak engem.
- Kornél bácsi nálunk dolgozik; megkértük, hogy segítsen ki bennünket, mivelhogy kitűnő
szakember. Az övé volt valamikor ez a gyógyszertár. Most épp Magyarországon van, a lányát
látogatja meg.
Azt hittem, hogy összeesem a meglepetéstől s a határtalan örömtől. És olyan mélyen éreztem
meg, mint még sohasem: bizony, van Isten az égben, és volt, és mindörökkön lesz is. Kornél
bácsi csak tudja!
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:17:31, szombat
 
  Szeptember 15



A rettegett szamosújvári fegyház ablakait ledeszkázták, hogy semmi kapcsolatunk ne legyen a
külvilággal, s hogy az oxigénhiány minél gyorsabban megtörje a szervezetünket, hiszen a
Securitatén nyíltan megmondták: az a céljuk, hogy ,,exterminálják" a politikai foglyokat,
vagyis: fizikailag megsemmisítsenek, a halálba küldjenek bennünket.
Ha a hosszú évekig raboskodó embernek teljesen megszűnik a kapcsolata a külvilággal (nem
levelezik a hozzátartozóival, s ezáltal semmit sem tudnak egymásról; nem olvas újságot,
könyveket, rádiója sincs), akkor vagy eltompul az agya, és érzéketlen fatuskóvá válik, vagy
gyötri magát, s ezáltal saját pusztulását segíti elő.
Mivelhogy teljesen alaptalan politikai vádakkal 25 évi kényszermunkára ítéltek 1961-ben, és
három évet már leültem, egyre inkább azt éreztem, hogy elsüllyedek, egészségi állapotom
miatt is menthetetlennek látszik az életem, s voltak időszakok, mikor már az elmezavartól
féltettem magamat, mivelhogy sokan így jártak az akkori börtönviszonyok között - gondoljunk
Lucsikára.
Ám Isten gondviselése igen gyakran megmutatkozott azok számára, akik hittek benne, nem
adták meg magukat a sorsuknak, s ezáltal sikerült helyreállítaniuk lelki egyensúlyukat. A mi
hatalmas cellánkban, ahol a nyári kánikulai időszakokban 60-70 embert is összezsúfoltak,
hogy pokoli feltételeket teremtsenek, szerencsére igen sok volt az istenfélő ember, s egymás
erősítgetésével vészeltük át a legmelegebb nyári és a leghidegebb téli napokat. Lelkierőnk
fokozásához nagyban hozzájárult a rabok hihetetlen leleményessége is. Például a napi sétán
talált drótocska, vagy a konyhából, a gyárból becsempészett bármilyen keményebb apró tárgy
segítségével parányi lyukat fúrtak a deszkákon, lehetővé téve azt, hogy kitekinthessünk a
külső világra, s valamiféle kapcsolatunk legyen vele. Utcákat láttunk mozgó emberekkel,
kéklő eget, a közelben egy temetőt, a távolban legelésző állatokat, s akkor már meggyőzhettük
magunkat: létezik egy külső világ, nemcsak a falak közötti nihil, s lehetetlenség, hogy teljesen
és végképp megfosszanak bennünket ettől a valóságos világtól s a szabadságunktól. Megvolt a
lehetősége annak, hogy lekössük és megnyugtassuk kissé az agyunkat, megmenekülve ezáltal
a meghibbanástól. Persze a szabadulási vágy is megnőtt bennünk ezáltal, hol kínzóbb, hol
enyhébb formában, de lényegesen nagyobb volt az erősítő szerepe az ilyen kapcsolatteremtésnek, mint amekkora lehangoltságot idézett elő lelkünkben.
Szeptember 15-e újabb sebet tépett föl bennem. Megkezdődött a tanítás. Gyerekek haladtak el
csoportosan a szemben lévő utcán. Nem is a vágy hajthatta őket, hanem a kíváncsiság. Még
nem izgultak, mert az első napon nincs feleltetés, de nyugtalanította őket, milyen is lesz az új
tanév. Megmaradtak-e a tavalyi tanárok? Visszajöttek-e az osztálytársak? Nem beteg senki? A
fiúkat a lányok, a lányokat a fiúk érdekelhették különösképpen. Voltak köztük általános
iskolások is. Meg olyanok, akik most lépik át először az iskola küszöbét. Azoknak igazán
nagyot dobban a szívük. Tele vannak kétséggel és bizakodással. Félelemmel és kíváncsisággal. Talán még egy kis tudásvágy is lappang bennük. Vagy egy kis iszony? Honnan tudhatnák
ők, hogy az iskolában mivé alakulnak, mikor a legbölcsebb tanár, a legtudósabb professzor
sem tudna semmi bizonyosat megjósolni róluk.
Ez a harmadik tanévkezdet, amin nem vehetek részt. Elhomályosul az elmém. Hihetetlen! A
Securitate lámpafényénél, a váradi börtön elszigeteltségében csak álmodtam szeptember 15-
én, hogy létezik iskola; csak visszaemlékezésképpen bukkant fel agyamban egy-egy rohanó
diák. Elkönyveltem fájdalmasan, hogy ilyen is volt, aztán másra terelődött a figyelmem.
Akkor egy sokkal aggasztóbb kérdés nyugtalanított: a verés. A rettegés erősebb volt bennem,
mint az iskolába vágyakozás. Most úgy éreztem, hogy húz valami. Megragadja a két karomat,
és a földre teper. Ott vergődöm a homokban, a piszokban, és nem mehetek. Tehetetlenségem
súlya mázsás kövekkel nehezedett rám, iszonyatos szenvedés hasította éles fejszeként a
szívemet: nem mehetek! A Securitatén töltött első napon éreztem ekkora fájdalmat, mikor a
parancsnokhelyettes azzal akart rávenni a hamis vallomásra, hogy tegyem meg gyorsan, s
utána máris mehetek tanítani. A rám várakozó osztály sejteni sem fogja, hogy valami rendkívüli dolog történt velem.
Újabb és újabb gyermekhullámok tűntek el a sarokház mellett. A későn kelők, akik minden
erejüket összeszedve szinte repültek az iskola felé. Nem akarták, hogy már az első napon
megbélyegezzék őket.
- Mit érez, tanár úr? - kérdezte nea Genicǎ, a most is kedvesen mosolyogni tudó tűzoltó-
ezredes, aki észrevétlenül állt meg a hátam mögött, és figyelt. Meg sem várta a válaszomat:
- Minek is kérdezem! Hiszen rá van írva az arcára, hogy ott áll a katedra előtt. Jóságosan és
magabiztosan. Tekintetével végigsimogatja az egész osztályt. Aztán egyenként is mindegyiket. Rég látta őket, már hiányoznak. Egyre jobban hiányoznak. Tudja, tanár úr, én csak egy gyerekre gondolok, a kis unokámra, és nekem is nehéz. Mennyivel mélyebb lehet az ön
bánata, aki száz, kétszáz gyereket hagyott ott.
- Köszönöm, ezredes úr, az együttérzést. Engedje meg, hogy átéljem az ön fájdalmát is.
Hányadik osztályba járt a kis unokája, mikor ott kellett hagynia?
Nehezen tartotta vissza könnyeit:
- Az elsőbe készült. Csak készült. És azóta már érettségizett is.
- Tehát ön sohasem látta az unokáját iskolába menni.
- Az egyetlen unokámat, tanár úr.
Úgy gondolom, felesleges hozzáfűzni valamit is.
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
szeretettel
  2012-05-05 14:15:48, szombat
 
  Tíz percig ismét tanár voltam



A sors kiszolgáltatottja voltam, kegyetlenül játszott velem.
Több alkalommal is kértem, hogy vigyenek Baumgarten doktor elé, vizsgálja meg a nyelvemet. Mindig ugyanazt a választ kaptam. Itt senki sem választhat orvost, vegyem tudomásul,
hogy politikai rab vagyok. Különben vannak orvosaink, a rabok közül választották őket,
megbízhatunk a jóindulatukban.
Én nem bíztam meg bennük. Ezek az orvosok régóta ülnek, nem lehet tudomásuk az újabb
felfedezésekről, gyógyszerekről. Olyan időket élünk, hogy minden nap tele van tudományos
szenzációkkal. A diagnosztika is fejlődik. Tudni akartam teljes bizonyossággal, hogy mi a
helyzet a nyelvemmel, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy Baumgarten doktor is lássa. De őt
sohasem engedték a cellákba, egyetlenegyszer láttam, mikor Szamosújvárra hoztak, és
barátságosan elbeszélgetett velem, nem úgy, mint Spitzer doktor a nagyváradi Securitatén, aki
hónapokig nem írt fel gyógyszert az ekcémámra, hagyta, hogy kínlódjam vele.
Végül elértem, hogy elfogadják a jelentkezésemet. Azonban mégsem Baumgarten doktor
fogadott, hanem egy ismeretlen raborvos. De elmondom előbb az előzményeket:
Határtalan izgalommal vártam ezt a napot. Lehettünk öten-hatan, akiket az orvos elé vittek.
Úgy emlékszem, egy földszinti teremben gyűjtöttek össze bennünket, s a mögötte lévő kis
szobában volt a rendelés.
Beléptünk a váróterembe, s mindjárt olyan szívdobogást kaptam, hogy majdnem összeestem.
Osztályteremnek volt berendezve. Jobbra és balra kétüléses padok, elöl katedra, szabályos
iskolatábla, az állványon kréták, az ablakokban muskátli.
Ha valakit bekötött szemmel idehoznak, és leveszik szeméről a kötést, semmi kételye sem
támadhat afelől, hogy ő most egy városi szabad iskolában van.
Csak olyan ember képes felfogni, hogy mi játszódott le a lelkemben, aki már évek óta ül a
börtönben, és annyi verést kapott, amennyit én. Csak olyan, akinek az elméjét már úgy
elborította a kétségbeesés és a reménytelenség, mint az enyémet. Nagyon vigyázok rá, hogy el
ne túlozzam az érzéseimet, amikor mindenképpen arra törekszem, hogy reálisan mutassam be
az akkori lelkiállapotomat, ezért szükségesnek vélem egy újabb mondat beiktatását az
előbbiekhez: csak az képes felfogni az igazi lelkiállapotomat, aki ugyanolyan érzéki ember,
mint én, és tanár.
Tehát: a terembe lépésem pillanatában olyan szívdobogást kaptam, hogy majdnem összeestem. A padoknak szaguk volt, a táblának, a krétának, a szivacsnak és a muskátlinak is.
Láttam a tárgyakat, hallottam a terem határtalan csendjét, de megjelent a fülemben a zajos
osztály zsivaja is; mikor rátettem az ujjamat az első padra, a tapintásom is foglalkoztatva volt.
Tehát birtokba vettem valamennyi érzékszervemmel azt a valóságot, ami mindennapi
életemhez hozzátartozott attól a perctől kezdve, amikor először léptem be az iskolába - mint
tanuló. Sőt állítom: már az óvodai élettel kezdett gyülemleni bennem a vázolt impresszió. S
most mi történt? Harminc-harmincöt év velőkig átható valósága került egyszeriből összeütkö-
zésbe egy mindössze hároméves, de döbbenetes valósággal: a börtönéletemmel. Az igazság a
hazugsággal. A szabadság a rabsággal. A fehér a feketével. A boldogság a boldogtalansággal,
a szenvedéssel. Hogyne kavart volna fel lelkem legmélyéig! Hogyne tett volna a korábbinál is
excentrikusabbá!
Aki túlesett az orvosi vizsgálaton, azt az őrök visszavitték a cellába. Így adódott számomra az
a rendkívüli helyzet, hogy legalább tíz percig egyedül maradtam a nagy osztályteremben.
Sejtettem, hogy alfabetizáló tanfolyam kezdődött - vagy kezdődik - a börtönünkben, ami már
önmagában is rendkívüli szenzáció, de még nem tudtam felfogni az igazi jelentőségét.
Megálltam az utolsó pad előtt, és végignéztem a teremben. Teleszívtam magam iskolaszaggal.
Közben behunytam a szemem, hogy semmi se zavarjon az érzéklésben, mivelhogy a szagok,
az illatok fontos szerepet játszottak az életemben.
A padok festékszagot árasztottak. Máskor talán idegenkedtem volna tőle, most nagyon
jólesett. Hol volt még tőlem a kréta? És máris az orromban volt. A muskátli kissé fanyar illata
mindenekelőtt a belényesi református elemi iskola hangulatát idézte s a tanító bácsimat. Ő
tanított éveken át hegedülni, finom érzelmeket plántálva lelkembe. Mint Chagall falusi
képére, úgy tódultak rendezetlenül tudatomba az emlékképek. Elsős általános iskolai tanuló
lettem ismét. Osztatlan iskolánkban most az utolsó évesekkel foglalkozik a tanítóm, tehát
szabad vagyok. Kinézek a muskátlis ablakon. Madárdal hallatszik, omlik a drága napfény a
fákra és a tiszteletes úr kéményére. Semmi sem gyorsabb a gondolatnál: sem a szél, sem a
hang, sem a fény. Ugyanilyen ragyogó napsütésben látom a nagynéném - egyben keresztanyám - gyantai kertjét. Ez volt a kertek kertje, mert nemcsak a nagyságával és a gyümölcsfáival bűvölt el bennünket, hanem a rendkívül szép fekvésével is, mivelhogy a domb tetején
terült el, s beláthattuk innen az egész határt, sőt még a szomszéd falvak házait, templomait is.
Előttem a szeszélyesen kanyargó Hollód patak, mögötte Mocsár és Hollód község. Balra a
folyók folyója, a Fekete-Körös. A közelében születtem, ismerem minden bokrát és fáját
Belényesen, jól ismerem a gyantai szakaszát is. Meghatározta ennek a szép Árpád-kori
községnek az évezredes múltját, tevékenységét. Gyanta halászfalu volt egykor.
Lépéseket hallottam, de nem jött be senki, még maradhattam az álomvilágomban.
Elindultam a katedra felé, most már tanárként, átadva magam újabb látomásoknak. Minden
padban ott szorongott egy-egy tanítványom. A kis Gombos még mindig írja a dolgozatát.
Tétele: ,,A tudományos leírás: Az orangután." Már majdnem húsz éve írja. Kedvem támad,
hogy idézzek belőle: ,,Az orangutángnak két féle természete van. A férfiakat nem szereti, de a
nőkett nagyon szereti. Ha egy nőre szert tesz, ellátja őt minden jóval, ami neki van."
Szó szerint és betű szerint ezt írta. Tudom, mert megtanultam.
Potyog a könnyem, mikor olvasom, az osztály is fuldokolva hallgatja a javítási órán, Kiss
Andris majdnem kiesik a padból.
- Te Gombos, honnan írtad ezt, hiszen én sohasem tanítottam ilyesmit?
Csak az iskolai év végén vallja be, hogy látott egy dzsungelfilmet, amelyben az üldözött és
eltévedt nőt egy majom táplálta.
A táblánál vagyok, felveszek egy krétát. Milyen ismerős fogás, a csontomig érzem. Felírok a
táblára egy szót: ember. Nem tudom, miért választottam épp ezt, de rendeződik agyamban egy
mondat: mikor lesz ismét emberré az ember? Letörlöm a szót a szivaccsal, helyében ott marad
a meghökkentő semmi. A szivacs nedvesen tapad az ujjaimra, berántana a mélyedéseibe, ha
volna ereje hozzá, hogy eldugjon, megmenekítsen. Persze: ez fantáziálás.
Akármi is történjék, nem félek már a következményektől. Megreszkírozom, leülök a székre,
elhelyezem tenyeremet a katedra felületén. Kellemes hűvösséget érzek, s a lelkemben sok-sok
melegséget. Két évtized sejtelmes, boldog kísértését. Ömlik a könny a szememből, elrendező-
dik a bűvös asztalon. Rácsókolom a könnyem a katedrára. Most, ezekben a percekben az
enyém. Tíz percig ismét tanár voltam. Ember voltam. Maradéktalanul az. És nem egy börtöni
állat.
Az orvos - szintén egy börtönlakó - azt mondta, hogy nem rákos a nyelvem. Intett az őrnek,
hogy elmehetünk. De az a belgyógyász cellatársam most is azt súgta a szomszédjának: bizony
rákos az. Jól hallottam.
Szerencsémre: tévedett.
 
 
0 komment , kategória:  KUN JÓZSEF CSAK SZÍVET ADJ NEK  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 46 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 525
  • e Hét: 12727
  • e Hónap: 57799
  • e Év: 1999079
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.