Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
szeretettel
  2012-05-05 18:16:24, szombat
 
  A BŰVÖS BOLT



Messziről már sokszor néztem a Bűvös Boltot, egyszer-kétszer el is mentem előtte, és láttam a kirakatban a sok csábító apróságot: bűvös golyók, és bűvös tyúkok, csodálatos süvegek, hasbeszélő bábuk, bűvésztrükkökhöz szükséges holmik, látszatra kifogástalan kártyacsomagok és hasonló mindenfélék kellették magukat. De soha eszembe se jutott, hogy bemenjek, míg egy szép napon Gip se szó, se beszéd megfogta az ujjamat, egyenesen odavonszolt a kirakat elé, és úgy viselkedett, hogy nem tehettem mást, be kellett vinnem a boltba. Őszintén szólva nem is hittem volna, hogy ez a szerény homlokzatú üzlet itt van a Regent Streeten, a képkereskedés és egy másik bolt között, ahol frissen keltetett kiscsibék futkosnak; de hát hiába, itt volt az orrunk előtt. Én azt hittem, lejjebb van, közel a térhez, vagy amott túl a sarkon, az Oxford Streeten, sőt, még annál is messzebb, Holbornban. Mindig ott volt az utca másik oldalán, mintha nem is lenne megközelíthető, úgy változtatta helyét, akár a délibáb. De hát most kétségkívül itt volt, s Gip kövér kis ujja ott csúszkált a kirakat üvegén.

- Ha gazdag lennék - mondta Gip a Tünékeny Tojásra bökve -, ezt itten megvenném magamnak. És ezt is... - mutatott a Rendkívül Emberi Hangon Síró Babára. - Meg azt ottan... - ami igen titokzatos dolog lehetett, mert egy takaros céduláról az ember a következőket tudta meg róla: Vásárolj Ebből Egyet, és Ejtsd Bámulatba Barátaidat.

- Azok alatt a süvegek alatt - folytatta Gip - akármit el lehet tüntetni. Egy könyvben már olvastam erről. És az ottan, papi, az Illanó Garas, csak hát most fordítva tették oda, hogy ne lehessen látni, hogyan csinálják.

Gip, ez a drága kölyök, anyja természetét örökölte: nem indítványozta, hogy menjünk be a boltba, s egyáltalán nem zaklatott. Csak éppen - hiszen ismerik ezt - ujjamnál fogva öntudatlanul is a bejárathoz ráncigált, s egyáltalán nem leplezte érdeklődését.

- Az ottan... - mondta, s a Bűvös Palackra mutatott.

- Nos, ha a tiéd lenne? - kérdeztem, s ő erre a sokat ígérő kérdésre hirtelen sugárzó képpel felnézett rám.

- Megmutathatnám Jessie-nek - s mint mindig, most is azonnal valaki másra gondolt.

- Már csak alig száz nap van a születésnapodig, kisöreg - s azzal megfogtam a kilincset.

Gip nem válaszolt, csak még erősebben szorongatta az ujjamat. Beléptünk a boltba.

Bizony ez a bolt nem volt éppen mindennapi: Bűvös Boltba léptünk, s Gip gőgös fölényessége, amelyet közönséges játékszerek iránt tanúsított volna, teljesen eltűnt. A nehezét, hogy beszélni kezdjek, rám hárította.

Szűk kis boltocska volt, elég gyenge világítással, s mikor az ajtót becsuktuk magunk mögött, a csengő siránkozva másodszor is megszólalt. Néhány pillanatig egyedül maradtunk a helyiségben, s így körülnézhettünk. Az alacsony pulton álló üvegszekrényben egy komoly képű, barátságos szemű papírmasé tigris egyenletesen csóválta a fejét. Akadt ott még számos kristálygolyó, egy bűvészkártyákat tartó porcelán kéz, egy csomó, különböző nagyságú bűvös akvárium, egy szemtelen bűvészkalap pedig szemérmetlenül felfedte titkos rugóit. A fal mellett bűvös tükrök sorakoztak: az egyik hosszúra és vékonyra nyújtotta az embert, a másik felpuffasztotta a fejedet, s a lábaidat eltüntette, a harmadikban rövid lettél és kövér, mint egy gombóc. S még ezen mulattunk, amikor a boltos, úgy hiszem, belépett.

Mindenesetre ott állt a pult mögött a fura, fakó, sötét emberke, egyik füle nagyobb volt, mint a másik, álla pedig egy cipő orrához hasonlított.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte, s hosszú bűvészujjait szétterpesztette az üvegszekrényen. Tulajdonképpen csak most vettük észre, hogy itt van.

- A kisfiamnak szeretnék néhány egyszerű bűvészholmit vásárolni - mondtam.

- Szemfényvesztőt? Valami szerkezetet? Házi használatra? - kérdezte.

- Valami mulatságos dolgot.

- Hm! - jelentette ki a boltos, s egy pillanatig a fejét vakargatta, mintha gondolkodnék. Aztán - mindketten világosan láttuk - elővett a fejéből egy üveggolyót.

- Valami ilyesmit? - kérdezte, s elénk tartotta a golyóbist.

Ez aztán váratlan fordulat volt! Előadásokon számtalanszor láttam már ezt a mutatványt, hiszen a bűvészek egyik leggyakoribb száma - de itt most igazán váratlanul ért.

- Nem rossz! - mondtam nevetve.

- Ugye? - mondta a boltos.

Gip szabad kezével a golyóbis után nyúlt, de csak a boltos üres tenyerébe markolt.

- Ott van a zsebedben - mondta a boltos, és csakugyan ott volt!

- Mibe kerül ez? - kérdeztem.

- Üveggolyókért nem számítunk semmit - felelte előzékenyen. - Mi ingyen jutunk az ilyesmihez - s miközben beszélt, ismét előhúzott egyet a könyökéből, majd a tarkójából egy másikat, s ezeket is odatette a pultra, a többi mellé. Gip komoly arccal nézegette a kezében levő üveggolyót, majd kérdő pillantást vetett a pulton heverő másik kettőre; végül nagyra tágult, fürkész szemekkel a mosolygó boltosra nézett.

- Ezt a kettőt is elviheted - mondta a boltos -, és ha nincs ellene kifogásod, egyet innét a számból is... így ni!

Gip némán tanácsot kért tőlem, majd a következő pillanatban mélységes csöndben eltette a négy golyót, újra megszorította biztonságot jelentő kezemet, s erőt merített a továbbiakra is.

- Minden kisebb mutatványtárgyhoz így jutunk hozzá - jegyezte meg a boltos. Én nevettem, mint aki nem zárkózik el egy kis viccelődéstől.

- Ahelyett, hogy nagyban vásárolná - mondtam. - Persze, hiszen így olcsóbb.

- Csak bizonyos fokig. Mert a végén úgyis megfizetünk érte, ha nem is olyan mértékben, mint az emberek képzelik... A nagyobb holmikat, napi szükségleteinket és más egyebet, ami kell nekünk, ebből a kalapból kerítjük elő... És tudja, uram, már megbocsásson, de meg kell mondanom, olyan nagykereskedés nem is létezik, ahol Eredeti Bűvészárut lehetne beszerezni. Nem tudom, uram, talán észrevette a cégtáblánkat: Eredeti Bűvészáruk! - Szájából előhúzott egy cégkártyát és átnyújtotta. - Eredeti! - mondta, s a szóra bökött, majd hozzátette: - Itt szó sem lehet semmiféle csalásról, uram.

Úgy látszik, nem tágít, és végigjátssza a tréfát, gondoltam. Majd rendkívül nyájasan mosolyogva Giphez fordult:

- Tudod, te Igazi Jó Fiú vagy.

Csodálkoztam, hogy a boltos ezt tudja, mert a fegyelem érdekében még otthon is titokban szoktuk tartani. De Gip rendíthetetlen nyugalommal fogadta a kijelentést, s mereven a boltosra szegezte tekintetét.

- Ezen az ajtón csak az Igazi Jó Fiúk juthatnak be.

S mintha egyúttal be is akarná mutatni, mennyire így van, kívül az utcán megrázták a kilincset, s elmosódott gyereknyafogást hallottunk.

- De, papa, én azért is be akarok menni, én azért is be akarok ide menni! Brühühühü! - Majd egy elcsigázott szülő hangját hallottuk, amint vigasztaló és engesztelő szavakkal beszél a gyermek lelkére.

- Zárva van, Edward...

- De hát nincs is zárva - mondtam én.

- De igen, uram - mondta a boltos. - Ilyen gyerekek előtt mindig zárva van.

Miközben beszélt, egy pillantást vethettünk a kicsi, fehér bőrű, a sok torkoskodástól és túlságosan bőséges táplálkozástól fakó színű, gonosz ösztönöktől eltorzult arcú gyerekre, erre a kíméletlen, önző kis alakra, aki mancsával az elvarázsolt ajtó üvegére tenyerelt.

- Nincs értelme, uram - mondta a boltos, mikor természetes segítőkészségem ösztönzésére az ajtó felé léptem. S az elkényeztetett, üvöltöző gyereket máris elvonszolták onnét.

- Hogy csinálja ezt? - kérdeztem, kicsit fellélegezve.

- Bűbáj! - felelte a boltos hanyag kézmozdulat kíséretében, és íme! ujjaiból színes szikrák pattogtak szerteszét, s eltűntek a bolt árnyai között.

- Mielőtt bejöttél volna, azt mondtad - fordult Gip felé -, hogy szeretnél azokból a "Vásárolj Ebből Egyet, és Ejtsd Bámulatba Barátaidat" dobozokból?

Gip, hősies erőlködés után, igent mondott.

- Ott van a zsebedben.

A valóban rendkívül nyurga testű boltos áthajolt a pulton, s ez a bámulatra méltó ember a bűvészek szokott módján előteremtette a szóban forgó holmit.

- Papírt! - mondta, s a rugós, üres kalapból egy ív papírt szedett elő. - Zsineget! - És íme, a szája spárgatartónak bizonyult, melyből végeérhetetlen fonalat húzott elő; mikor átkötözte a csomagot, a zsineget elharapta, s én úgy láttam, lenyelte az egész gombolyagot. Ekkor az egyik hasbeszélő bábu orrán meggyújtott egy gyertyát, egyik ujját, mely piros pecsétviasszá változott, a lángba dugta, és lepecsételte a csomagot.

- Aztán ott volt még a kirakatban a Tünékeny Tojás - folytatta, s elő is teremtett egyet szivarzsebemből, majd ezt is becsomagolta. Ugyanígy a Rendkívül Emberi Hangon Síró Babát. Én az elkészült csomagokat Gipnek nyújtottam, ő pedig mindegyiket melléhez szorította. Alig szólt, annál beszédesebb volt a szeme. Kimondhatatlan indulatok hadakoztak benne. Hiszen ez valódi bűvészet volt.

Hirtelen úgy éreztem, valami puha izeg-mozog a kalapomban. Lekaptam a fejemről, s kétségkívül újabb szövetséges, egy izgatott galamb hullott ki belőle a pultra, majd, úgy láttam, eltűnt egy kartondobozban, a papírmasé tigris mögött.

- Semmi, semmi! - mondta a boltos, ügyesen megszabadítva fejdíszemtől. - Vigyázatlan madár... és lelkemre! éppen tojt!

Kalapomat kirázva, kinyújtott tenyerén két vagy három tojást tartott, ezenkívül egy nagy, színes játékgolyót, egy zsebórát, vagy fél tucat elkerülhetetlen üveggolyót, és nőtt és nőtt az összegyűrt, szakadt papiroshalom - miközben udvariasan, de némi szemrehányással hangjában, megállás nélkül beszélt, hogy az emberek milyen gondatlanok, belül sohasem kefélik a kalapjukat, pedig ott is kellene...

- Mindenféle belekerül, uram, és aztán csak gyűlik, gyűlik... Persze nemcsak önről van szó... Szinte minden vevő ilyen... Az ember csak bámul, hogy mi mindenfélét cipelnek magukkal!

A gyűrött papír pedig egyre tornyosult a pulton, mindig több és több lett, már teljesen eltakarta előlünk a boltost, de ő csak beszélt és beszélt.

- Senki sem tudja, uram, mi rejtőzhet egy emberi lény külseje mögött. Nem vagyunk egyéb, mint megannyi jól fésült külsőség, kimeszelt koporsó...

Hangja egyszerre elhalt, pontosan úgy, mint amikor a szomszéd gramofonját egy jól irányzott dobással telibe találja valaki - teljes csönd lett, a papírzizegés meg minden más nesz is elhalt...

- Végzett már a kalapommal? - kérdeztem rövid szünet után.

Semmi válasz.

Gipre bámultam, ő pedig rám. Csak a torzképünket láttuk a bűvös tükrökben; igen furcsának, komornak és csöndesnek látszottunk...

- Azt hiszem, megyünk - mondtam. - Legyen szíves megmondani, mibe kerül mindez?

- Mondom: kérem a számlát! - kiáltottam emeltebb hangon. - És kérem a kalapomat.

Mintha valami szuszmogást hallottam volna a papírhegy mögül...

- Nézzünk csak a pult mögé, Gip - mondtam. - Ez tréfát űz belőlünk.

Elvezettem Gipet a bólogató tigris előtt, megkerültük a pultot; és mit gondolnak, mi volt mögötte? Az égvilágon senki! Csak a kalapom hevert a földön, s egy bűvészmutatványokból ismert, tapsifüles fehér nyúl elmélkedett mellette, olyan bután és gyűrötten, amilyen csak egy bűvésznyúl lehet. A kalapot felvettem, s a nyúl ugrabugrálva eliszkolt az utamból.

- Papa - suttogta Gip bűntudatosan.

- Mi az, Gip?

- Papa, én nagyon szeretem ezt a boltot.

"Én is nagyon szeretném - gondoltam magamban -, ha a pult egyszerre nem nyúlna meg úgy, hogy az ember nem tud az ajtóhoz jutni." De hát erre azért nem hívtam fel Gip figyelmét.

- Nyuszi! - mondta Gip, s a mellettünk elugrándozó állat után nyúlt. - Te nyuszi, bűvészkedj valamit Gipnek!

Tekintetével követte a nyulat, amint besurrant egy ajtón, melyet egy pillanattal előbb, biztosan tudom, még nem láttam. Az ajtó akkor kitárult, s a felemás fülű ember ismét megjelent. Még mindig mosolygott, de mikor tekintetünk találkozott, az ő szemében a jókedven kívül valami kihívó dac is csillogott.

- Bizonyára szeretné megtekinteni bemutató termünket is, uram - mondta ártatlan nyájassággal.

Gip ujjamnál fogva húzott előre. A pult felé pillantottam, ott állt a boltos; tekintetünk ismét találkozott. Ezt az egész bűvészetet kissé túl eredetinek kezdtem találni.

- Nem nagyon érünk rá... - mondtam, de még be sem fejeztem a mondatot, valahogy máris bent voltunk a bemutató teremben.

- Minden áru ugyanazon minőségben - jelentette ki a boltos, hajlékony kezeit dörzsölgetve. - Ezek itt a Legjobb Holmik. Itt minden Eredeti Bűvészet, és kezeskedem érte, minden a legkülönösebb. Bocsánat, uram...

Éreztem, hogy leszed rólam valamit, ami a kabátujjamba kapaszkodott; farkánál fogva egy kis kapálódzó vörös démont szorongatott, az apró szörnyeteg rugdalt és harapott, mindenáron el akarta kapni a kezét - a boltos pedig a következő pillanatban hanyagul a pult mögé hajította. Hiszen semmi kétség, ez a dög nyilván gumiból volt, de hát az első pillanatban...! S mindezt pontosan olyan mozdulattal tette, ahogy az ember valami aprócska, csípős férget pöcköl félre. Gipre pillantottam, de Gip éppen egy bűvös hintalovat nézegetett. Örültem, hogy ezt a közjátékot észre sem vette.

- Hallja - mondtam letompított hangon tekintetemmel Gipre és a vörös démonra mutatva -, ugyebár nincs sok ilyen izéjük errefelé?

- Mi nem is tartunk ilyesmit! Valószínűleg magával hozta, uram - jelentette ki a boltos szintén letompított hangon, lekötelezőbb mosollyal, mint valaha. - Bámulatos, mi mindent cipelnek magukkal az emberek, s nem is tudnak róla. - Giphez fordult: - Találtál itt valamit, ami tetszik neked?

Bizony, sok minden megtetszett Gipnek. Bizalommal vegyes tisztelettel fordult a csodálatra méltó boltoshoz.

- Az ott egy Bűvös Kard, ugye? - kérdezte.

- Bűvös Játék Kard. Nem hajlik, nem törik, nem nyisszant ujjakat. Akinek a kezében van, az minden tizennyolc éven aluli ellenféllel szemben győzhetetlen. Két és fél shillingtől hét és fél shillingig, nagyság szerint. Ezek a lovagi felszerelések pedig ifjú kóborlovagok számára rendkívül hasznosak... íme, a Biztonság Pajzsai, a Gyorsaság Sarui és a Láthatatlanság Sisakja.

- Ó, papa! - Gip csak úgy kapkodott levegő után.

Szerettem volna megtudni, mibe kerülnek, de a boltos rám se hederített. Gipet teljesen magához láncolta, a gyerek elengedte az ujjamat, s hiába, nem tudtam kivédeni a boltos elhatározását, hogy az egész átkozott árukészletét bemutassa. Egyszerre bizalmatlanságot és féltékenységet éreztem, mert láttam, hogy Gip úgy szorongatja ennek az alaknak az ujját, ahogy az enyémet szokta. Semmi kétség, érdekes ez a fickó, gondoltam, és ezek a dolgok érdekes hamisítványok, valóban nem rossz hamisítványok, de hát mégis...

Utánuk kullogtam, alig szóltam valamit, de azt a boszorkányos fickót állandóan szemmel tartottam. Végül is Gip jól szórakozik. És semmi kétség, ha itt az ideje, hogy menjünk, bizonyára minden nehézség nélkül távozhatunk.

A bemutató terem hosszú, zegzugos helyiség volt, állványokkal, rekeszekkel és pillérekkel megosztott folyosó; különböző boltíves mellékfolyosók más osztályokra vezettek, ahol a legfurcsább külsejű segédek ácsorogtak, és bámultak az emberre, elképesztő tükrök és függönyök között. Mindez valóban annyira megzavart, hogy egyszerre arra döbbentem, azt sem tudom, melyik ajtón jöttünk be ide.

A boltos bűvös vonatokat mutatott Gipnek, melyek gőz vagy szerkezet nélkül, csupán bizonyos jelzés segítségével szaladtak; azután néhány doboz nagyon-nagyon értékes játékkatonát szedett elő, melyek nyomban életre keltek, mikor az ember levette a doboz fedelét, és azt mondta nekik... Nincs túlzottan éles hallásom, s valami nyakatekert szó lehetett, de Gip anyja hallását örökölte, s azonnal elsajátította a bűvös szócskát.

- Bravó! - kiáltott fel a boltos, köntörfalazás nélkül visszarakta a katonákat a dobozba, s az egészet átnyújtotta Gipnek. - Nos, hadd lássuk - mondta a boltos, s Gip máris életre keltette a társaságot.

- Parancsolja ezt is? - kérdezte tőlem a boltos.

- Megvenném - mondtam -, hacsak nem kell a teljes értékét megfizetni. Mert akkor amerikai milliomosnak kéne lennem.

- Drága uram! Dehogy! - s azzal újra besöpörte az apró emberkéket, rácsapta a fedelet, a dobozt megpörgette a levegőben - s máris be volt csomagolva. A körülspárgázott csomagolópapíron pedig ott állt - Gip teljes neve és címe!

Elképedten bámultam, a boltos pedig nevetett.

- Ez az eredeti bűvészet! Nem csalás, nem ámítás!

- Az én ízlésem szerint kissé túl eredeti - jegyeztem meg.

Ezután egy csomó trükköt mutatott Gipnek, de a furcsa trükköknél is furcsább volt, ahogy csinálta őket. Mindent megmagyarázott, összevissza forgatta a dolgokat, s a drága kis kölyök buksi fejével szaporán és nagy komolyan csak bólogatott hozzá.

Nem figyeltem annyira, mint amennyire kellett volna.

- Hé, presto! - kiáltotta a Bűvös Boltos, s a gyerek tiszta, vékony hangja máris válaszolt: - Hé, presto!

De most más dolgok kötötték le a figyelmemet. Egyre inkább éreztem, milyen félelmetesen boszorkányos ez a hely, hogy úgy mondjam: át volt itatva boszorkánysággal. Még a berendezésben, a mennyezetben, a padlóban s az összevissza álló székekben is volt valami meghatározhatatlan boszorkányság. Az a furcsa érzés fogott el, hogy amint nem nézek oda, megbillennek, ide-oda mozognak, s a hátam mögött némán hol-az-olló-komámasszonyt játszanak. A falon a párkányt álarcfüzérek díszítették, csakhogy ezek az álarcok nagyon is kifejező képet vágtak ahhoz, hogy csupán gipszből legyenek.

Ekkor hirtelen az egyik fura külsejű segéd kötötte le a figyelmemet. Nem messze állt, s valahogy nem vette észre, hogy ott vagyok, és figyelem, én is csak egy árkádon túl, mellkastól felfelé láttam őt egy halom játék mögött. Egy oszlopnak támaszkodott, és semmittevésében a legborzasztóbb fintorokat vágta. A legfurcsább szörnyűséget az orrával művelte. Mintha csak unalmában szórakoznék. Mindenekelőtt rövid, tömpe orra volt, amit aztán hirtelen kilőtt, mint egy teleszkópot, és csak nyújtotta tovább, a kilőtt orr egyre vékonyodott, míg végül olyan lett, mint egy hosszú, hajlékony, vörös ostorszíj! Akárcsak valami lidércnyomás! Aztán megcsóválta a levegőben az orrát, és kivetette, mint a halász a horgot.

Arra gondoltam, hogy Gipnek ezt nem szabad látni. Megfordultam, de Gip csak állt, a boltos teljesen lefoglalta, és semmi rosszra nem gondolt. Sugdolóztak egymással, és egyre pislogtak felém, Gip ott állt egy széken, a boltos pedig valami hatalmas dobot tartott a kezében.

- Papa, játsszunk bújócskát! - kiáltott Gip. - Te leszel a hunyó.

És még mielőtt megakadályozhattam volna, a boltos máris ráborította a dobot. Rögtön láttam, mi készül.

- Azonnal vegye le róla! - kiáltottam rá. - Megijeszti a gyereket. Vegye le azonnal!

A kajla fülű boltos szó nélkül engedelmeskedett, s a hatalmas hengert felém döntve mutatta, hogy üres. És üres volt a szék is. A fiamnak egy pillanat alatt tökéletesen nyoma veszett!

Talán már tapasztalták ezt a baljós érzést: mintha egy láthatatlan kéz facsarná az ember szívét; az embert szinte kiragadja önmagából, s valami tanácstalan izgalomban hagyja; ami végbemegy a lelkében, az nem is túl lassú, de nem is gyors, az ember nem bosszankodik, de nem is fél. Ez történt most velem.

A vigyorgó boltoshoz léptem, s félrerúgtam a széket.

- Elég legyen ebből az ostobaságból! - mondtam. - Hol a fiam?

- Láthatja - felelte a boltos még mindig a dob belsejét mutatva. - Nem csalás, nem ámítás...

Egy kézmozdulattal nyakon akartam csípni, de ő ügyesen kitért előlem. Ismét odakaptam, de ő elugrott, s kilökött egy ajtót, hogy meneküljön.

- Állj! - kiáltottam, s ő távozóban nevetett. Utánaugrottam - a koromsötétben.

Zutty!

- Irgalmas Isten! Bocsánat, uram, nem vettem észre, hogy jön!

Kint voltam az utcán, a Regent Streeten, s egy tisztes külsejű munkással ütköztem össze. Néhány lépésre pedig, alaposan megzavarodva, ott állt Gip. Sűrű bocsánatkérés után elváltam a munkástól, Gip pedig megfordult, és mosolyogva, sugárzó arccal odajött hozzám, mintha csak egy pillanatra tévesztett volna szem elől!

És a karjában négy csomagot cipelt.

Biztonság kedvéért azonnal megmarkolta az ujjamat, én pedig pillanatnyilag elég nagy zavarban voltam. Körülnéztem, merre van a Bűvös Bolt bejárata, de képzeljék el, az ajtó nem volt sehol. Se ajtó, se üzlet, semmi - csak egy pillér a puszta falon, a képkereskedés és a másik kirakat között, ahol a csibék szaladgálnak...

Teljesen megzavarodtam, nem tehettem mást: a járdaszélen ballagva esernyőmmel egy kocsiért hadonásztam.

- Jé, kordé! - kiáltott Gip ujjongva.

Besegítettem a gyereket a kocsiba, némi erőlködéssel bemondtam a címet, és beszálltam én is. Valami szokatlant éreztem a kabátzsebemben, s felfedeztem egy üveggolyót. Ingerült mozdulattal kivágtam az utcára. Gip nem szólt egy szót sem. Egy darabig mind a ketten hallgattunk.

- Papa! - mondta végül Gip. - Ez igazán rendes üzlet volt!

Ezzel helyben is lettünk volna; most már tudom, mint vélekedik az egészről. Úgy látszik, teljesen sértetlenül került ki a dologból, legalábbis eddig semmi baj. Az élmény nem hozta ki a sodrából, nem látszott rajta rémület, csupán roppantul meg volt elégedve ezzel a délutáni mulatsággal, ráadásul pedig még a négy csomagot is ott szorongatta a kezében.

A csudába is! Vajon mi lehet bennük?

- Hm! - motyogtam. - Kisfiúk nem mehetnek ám ilyen boltokba minden áldott nap.

Szokott sztoikus nyugalmával vette tudomásul kijelentésemet, s egy pillanatig szinte bántam, hogy az apja vagyok, nem pedig az édesanyja, s így ott a kocsiban, nyilvánosan nem csókolhattam meg a kölyköt. Végül is, gondoltam, a dolog nem is sült el olyan rosszul.

De csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor felbontottuk a csomagokat. Háromban katonák voltak, közönséges ólomkatonák, de olyan nagyszerű kivitelben, hogy Gippel már-már elfeledtették: eredetileg ezek a csomagok valódi Bűvös Ravaszságokat tartalmaztak, az Egyedüli Hamisítatlan Fajtából. A negyedik csomagban egy eleven cica volt, egy kis fehér cica, mely kiváló egészségnek, jó étvágynak és kedélynek örvendett.

A kicsomagolást bizonyos átmeneti megnyugvással szemléltem. Még sokáig ott ténferegtem a gyerekszobában...

Mindez fél évvel ezelőtt történt. Már kezdem hinni, hogy minden a legnagyobb rendben van. A cica csupán annyiban bűvös természetű, mint minden más cica, a katonák pedig, úgy látszik, olyan megbízhatóak, hogy az ezredes sem kívánhat ennél rendesebb társaságot.

No és Gip?

Minden értelmes szülő meg fogja érteni, hogy vele nagyon óvatosan kellett bánnom. De a napokban egészen odáig merészkedtem, hogy megkérdeztem tőle:

- Mit szólnál hozzá, ha a katonáid életre kelnének, s maguktól masíroznának?

- Az enyimek úgy szokták - mondta Gip. - Tudok egy szót, csak ki kell mondanom, mielőtt felnyitom a dobozt.

- És akkor maguktól masíroznak?

- Ó, teljesen maguktól, papa. Ha nem így lenne, nem is szeretném őket annyira.

Nem mutattam elképedésemet. Azóta, valahányszor alkalmam nyílt rá, egyszer-kétszer váratlanul megleptem, mikor a katonákkal játszott, ám eddig még nem vettem észre, hogy valamiféle bűvös dolgot vittek volna végbe...

De olyan nehéz ezt megállapítani.

Aztán itt van még a dolog pénzügyi része. Szeretem kifizetni az adósságaimat - ebben javíthatatlan vagyok. Már nemegyszer keresztül-kasul bejártam a Regent Streetet, hogy azt a boltot megkeressem. Véleményem szerint a dolog becsületbeli részét ezzel el is intéztem: mivel a boltban ismerik Gip nevét és címét, bármilyen népség legyen is, nyugodtan rájuk bízhatom, hogy majd benyújtják a számlát, amikor jónak látják.


Fordította Görgey Gábor
 
 
1 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 18:15:25, szombat
 
  MR. LEDBETTER VAKÁCIÓJA



Barátom, Mr. Ledbetter, kerek arcú emberke. Ha sugárzó pillantását elfogod, a szemüveg csak fokozza óriásira tágult szemének jóságos kifejezését. Megfontolt, mély hangja általában idegesíti az ingerlékenyebb embereket. Most, hogy plébániáját elfoglalta, tanulóévei emlékeként bizonyos világos, de körülményes beszédmodort hozott magával. Akár lényegtelen, akár fontos dologról van szó, világos, de körülményes beszédmodorával mindenáron határozott, kifogástalan embernek akar mutatkozni. Pap és sakkjátékos, mondják az emberek, és azzal gyanúsítják, hogy sokkal inkább érdeklik a magasabb matematika rejtélyei, mint más, fontosabb dolgok. Beszédmodora terjengős, és minduntalan elvész az apró részletek előadásában. Őszintén szólva sokan úgy vélik, hogy a vele való érintkezés igen untató, és csodálkozva bókolnak nekem ezzel a kérdéssel, miként lehet, hogy ez az ember nem hoz ki a sodromból. Másrészt viszont éppen elegen vannak olyanok is, akik őt bámulják, hogy olyan zilált külsejű, egyáltalán nem tiszteletre méltó emberrel érintkezik, mint én. Nagyon kevesen akadnak, akik barátságunkat egyszerűen tudomásul veszik. Mindez pedig azért van így, mert fogalmuk sincs arról a kapcsolatról és szeretetre méltó viszonyról, amely Mr. Ledbetter múltjával még via Jamaica összeláncol bennünket.

Barátom az ott történtekről gondos szerénységgel hallgat.

- Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha megtudnák - szokta mondani, és nyomatékosan ismételgeti: - Igazán nem tudom, mit is csinálnék.

Ami azt illeti, komoly kétségeim vannak, vajon csinálna-e mást azon kívül, hogy fülig pirul. De hát erről majd később. Most nem akarok első találkozásunkról beszélni - s ámbár szívesen megszegném ezt az általános szokást, mégis jobb, ha nem a kezdet, hanem a befejezés kerül a történet végére. A történet kezdete messze a múltba nyúlik. Vagy húsz éve lehetett, hogy a végzet, bonyolult és riasztó mesterkedése során, hogy úgy mondjam, kezemre játszotta Mr. Ledbettert.

Akkoriban Jamaicában éltem, Mr. Ledbetter pedig tanító volt Angliában. Már pappá szentelték, és pontosan ugyanaz az ember volt, aki ma: már akkor kerek volt a képe, éppen ilyen vagy hasonló pápaszemet hordott, megnyugtató arckifejezésén pedig a csodálkozásnak ugyanaz a bágyadt felhője lebegett. Persze, mikor először találkoztunk, rendetlen volt, gallérja inkább vizes borogatáshoz hasonlított, mint gallérhoz - de hát mindez csak megkönnyítette, hogy áthidaljam a köztünk levő természetes szakadékot. De amint mondottam, erről majd később.

Az egész história Hithergate-on-Sea-ben kezdődött, Mr. Ledbetter nyári vakációja alatt. Alaposan megszolgált pihenőjét akarta ott tölteni. F. W. L. monogramos, ragyogó barna bőrönddel, új, fekete-fehér szalmakalappal és két fehér flanellnadrággal érkezett. Egészen felvidult, hogy megszabadult az iskolától, miután a nebulókért nem nagyon rajongott. A vendégfogadóban, melyet a nénikéje ajánlott neki, s ahol szállást bérelt, ebéd után szóba elegyedett egy beszédes úrral. Ez a beszédes úr volt egyébként az egyetlen társa ebben a házban. Arról beszéltek, milyen elszomorító, hogy a mi világunkból már eltűntek a csodák, nincsenek többé kalandok, hogy mennyire elszaporodtak a világjáró turisták, hogy a gőz és az elektromosság megszüntette a távolságokat, hogy a reklámok milyen közönségesek, hogy a civilizáció lealacsonyította az emberiséget, és más hasonló dolgokról folyt a szó. A beszédes úr részletesen kifejtette, hogy a biztonságos élet elsorvasztotta az emberek bátorságát - az a biztonságos élet, amelyre Mr. Ledbetter is elég meggondolatlanul panaszkodott. Mr. Ledbetter el volt ragadtatva, hogy iskolai kötelezettségeitől egy időre megszabadult, ezenkívül pedig hírnevét a férfias mulatozásban megalapozandó, talán a kelleténél többet ivott abból a kitűnő whiskyből, amelyet beszédes asztaltársa előkerített. - De azért tökéletesen józan maradtam - hangsúlyozta Mr. Ledbetter.

Egyszerűen csak bőbeszédű lett, és talán kicsit szabadabban fejezte ki magát, mint rendes körülmények között. Az örökre elrepült régi szép időkről folytatott beszélgetés után pedig még kisétált Hithergate holdfényes partjára, a sziklás úton a villasor felé.

Még most, séta közben, a csendes úton is azon siránkozott, hogy a sors a pedagógusok eseménytelen életét mérte rá. Micsoda hétköznapi, egyhangú és színtelen élet is ez! Egyik év telik a másik után, csupa megállapodottság és rendszeresség - hol is lenne itt szükség bátorságra? Irigykedve gondolt a mozgalmas középkori időkre - mily közel, és mégis milyen messze van mindez! Eszébe jutottak a kémek, bérencek, condottierik, a kockázatos kardpárbajok. És lelkében egyszerre különös, kínzó kétség támadt, amely szinte teljesen lerombolta vacsora közben elejtett kijelentéseinek hitelét.

Vajon csakugyan olyan bátor ember ő, ahogy állította? Igazán öröme telnék abban, ha a vasút, a rendőrség és a biztonság egyszerre eltűnnék a világból?

A beszédes úr irigykedve mesélt a bűnözésről.

- A mi világunkban - mondta - már csak a betörő maradt kalandor. Gondoljon csak arra a küzdelemre, amelyet a betörő egymaga vív az egész civilizált világ ellen!

Irigykedése Mr. Ledbetterben tökéletes visszhangra talált.

- Bizony, már csak nekik jut egy kis mulatság az életben - jelentette ki. - Csakis nekik! Képzelje, micsoda érzés lehet...

És csintalanul kuncogott. E nyílt és őszinte önvizsgálat közben rajtakapta magát, hogy bátorságának mibenlétét összehasonlítja a megrögzött bűnözőkével. E fogas kérdést határozott állításokkal igyekezett megoldani.

- Én is képes lennék ilyesmire. Alig várom, hogy végre elkövessek valamit. Egyre csak visszatartom bűnöző hajlamaimat. Erkölcsi erőm fékez csupán.

De mindebben már akkor kételkedett, amikor kimondta.

Mr. Ledbetter éppen egy nagy, magányos nyaraló előtt haladt el. Egy csendes, ügyesen elhelyezett erkély felett, elérhető magasságban, feketén tátongó, kitárt ablakot látott. Először észre se vette, de a kép tovább kísértette, és agyába fészkelte magát. Elképzelte, amint felmászik az erkélyre, meglapul - aztán beugrik a sötét, titokzatos szobába.

- Eh! Nem lenne hozzá bátorságod - szólt benne a kétkedés szelleme.

- Felebaráti kötelességem tiltja - vélekedett Mr. Ledbetterben az önbecsülés.

Majdnem tizenegy óra volt, a tengerparti városka elnémult már. Az egész világ holdfényben szendergett. Csupán egy meleg, tégla alakú ablakszem adott hírt eleven életről, messze lent az úton. Mr. Ledbetter sarkon fordult, és lassan visszaosont a tárt ablakú nyaralóhoz. Egy darabig a kapu előtt álldogált, lelkében viharok dúltak.

- Tegyük próbára magunkat - szólt a kétkedés szelleme. - Hadd elégítsem ki ezeket az elviselhetetlen kétségeket; mutasd meg, hogy be mersz menni a házba. Csupán színleges betörés, rajta hát. Ez önmagában még semmi esetre sem bűn.

Mr. Ledbetter nagyon halkan kinyitotta, majd becsukta a kertkaput maga mögött, s a bokrok árnyékába lopódzott.

- Ostobaság - figyelmeztette belül egy óvatos hang.

- Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz a vége - válaszolt a kétkedő hang.

Szíve hangosan dobogott, de annyi bizonyos, hogy nem félt. Nem félt! Egy darabig ott maradt az árnyékban.

Az erkélyre természetesen pillanatok alatt kellett felmásznia, mert a holdvilág tiszta fényében a fasorból mindent látni lehetett. A fiatal, erőteljes futórózsákkal gyéren behálózott farácsozat nevetségesen könnyűvé tette a feladatot. Ott aztán, a kővázák árnyékában, meg lehet lapulni, s a nyitott ablak tátongó résén át jobban szemügyre veheti a ház belsejét. Mr. Ledbetter néma volt, akár az éjszaka, de az a huncut whisky eldöntötte a sorsát. És ő nekivágott. Gyors, görcsös mozdulatokkal felkapaszkodott a rácson, lábát átvetette az erkély korlátján, és az árnyékban lihegve lehasalt, ahogy tervezte. Egész teste remegett, levegő után kapkodott, a szíve hangosan vert, de azért valósággal ujjongott örömében. Legszívesebben felkiáltott volna, amikor felfedezte, mennyire nem fél semmitől.

Ahogy itt lapult, eszébe jutott Wills Mephistopheles-éből egy sikerült sor, amelyet kívülről megtanult. "Úgy érzem magam, mint macska a tetőn" - dünnyögte. Az egész vidám kaland sokkal jobban sikerült, mint gondolta. Sajnált minden szerencsétlent, aki nem ismeri a betörés gyönyöreit. És nem történt semmi, tökéletes biztonságban volt. És mégis hatalmas, bátor tettet hajt végre!

Most pedig az ablakon a sor, hogy a betörés teljes legyen! Még ezt is meg kell kockáztatnia? Mivel az ablak a kapu fölött volt, valószínű, hogy folyosóra vagy lépcsőházra nyílott, belül pedig sem tükör, sem más, hálószobára jellemző holmi nem látszott. Aminthogy az első emelet többi ablaka sem keltette azt a benyomást, hogy odabent valaki alszik. Egy darabig a párkány alatt hallgatózott, majd felágaskodva belesett a párkány fölött. Egy állványon, egészen közel, első pillantásra meglehetősen ijesztő, majdnem életnagyságú és életszerű bronzszobor állott. Mr. Ledbetter lekapta fejét, s csak jó idő múlva merészelt ismét belesni. Halványan megvilágított széles lépcsőfordulót látott; egy távolabbi ablak előtt lazán szőtt gyöngyfüggöny lógott. A tágas lépcsőház homályba borult. Hátrapillantott, de az éjszaka csendjét nem zavarta semmi.

- Ez bűn! - suttogta. - Bűn! - És gyors mozdulattal átvetette magát a párkányon, be a házba! Nesztelenül ért földet, mert valami állatbőrre ugrott. Most már aztán valóban betörő!

Egy darabig meglapult és hallgatózott. Odakint valami elsuhanó neszt hallott, és egy pillanatra már meg is bánta az egész vállalkozást. Aztán rövid nyávogást hallott, kaffogást, és könnyű lábak futását, tehát bizonyára csak egy macska volt. Bátorsága megnőtt. Kihúzta magát. Úgy látszik, mindenki ágyban van. Milyen könnyű betörni, ha valakinek hajlama van hozzá! Boldog volt, hogy próbára tette magát. Elhatározta, hogy valami apró hadizsákmányt visz magával: ezzel bizonyítja be, hogy szabad ember, és semmi alantas félelmet nem érez a törvény iránt. S ugyanazon az úton távozik, ahogy bemászott.

Körülnézett, és egyszerre ismét megszólalt a kétkedés szelleme. Betörők sokkal többet követnek el, mint hogy egyszerűen bemásznak az ablakon: behatolnak a szobákba, meg kasszát fúrnak. Rendben van - ő aztán igazán nem fél! Kasszát ugyan nem fúrhat, mert ez figyelmetlenség lenne a háziak iránt. De majd behatol a szobákba, felmegy még az emeletre is. Sőt mi több, még meg is nyugtatta magát, hogy tökéletes biztonságban van, hiszen egy üres házban sem lehetett volna nagyobb a némaság. Kezét mindenesetre ökölbe szorította, és összeszedte minden elszántságát, aztán nagyon óvatosan, minden lépcsőfoknál percekig habozva megindult felfelé. Fent, egy forduló után, egy nyitott és több csukott ajtót talált. A ház néma volt. Egy pillanatra megállt, s fejében megfordult, vajon mi történnék, ha valaki egyszer csak felébredne, és megjelennék az egyik ajtóban. A nyitott ajtó mögött holdfényes hálószobát látott: a fehér ágytakaró érintetlen volt. Három végtelennek tetsző percig tartott, míg beosont a szobába. Hadizsákmányként egy darab szappant vett magához. Megfordult, hogy még halkabban visszainduljon. Nahát, ennyi volt az egész...

- Pszt!

Lépések! Kint a kavicson, a ház előtt! Aztán kulcs fordult a zárban, nyikorgás, ajtócsapódás, majd gyufakeresés a hallban. Mr. Ledbetter szinte kővé vált, mikor ráeszmélt, milyen ostoba helyzetbe került.

- Hogy az ördögbe kerülök ki innét? - motyogta.

A hallban fellobbant egy gyertya, valami nehéz tárgy puffant az esernyőtartóban, a lépcsőn pedig közeledő lépteket hallott. Egy pillanat alatt tisztába jött azzal, hogy a menekülés útja el van zárva. Szánalomra méltó figura volt, ahogy ott állt, teljesen tanácstalanul.

- Édes Istenem! micsoda szamár voltam! - motyogta, aztán a homályos előtérből gyorsan besurrant az üres hálószobába, ahonnét éppen most jött ki. Hallgatózott, és vacogott. A lépések már az első emeletről hangzottak.

De micsoda szörnyű ötlet! Lehetséges, hogy ez éppen a későn jövő ember szobája! Nincs egy perc vesztegetni való idő. Mr. Ledbetter négykézláb leereszkedett az ágy mellé, a rojtos ágytakaróért hálát adott Istennek, és alig tíz másodperc alatt bemászott az ágy alá. Mozdulatlanná merevedett. A rojtokon át meglátta a gyertya fényét; az árnyak egymás hegyén-hátán táncoltak, majd mikor a gyertyatartót letették az asztalra, megmerevedtek.

- Uramisten, micsoda nap! - mondta az új jövevény, trombitálva kifújta az orrát, s valószínűleg egy nehéz csomagot dobott valamire, ami a lábak után ítélve íróasztal lehetett. A láthatatlan lény bezárta az ajtót, gondosan megvizsgálta az ablakreteszeket, a redőnyöket leengedte, és visszatérve az ágyhoz, ijesztő súllyal lerogyott.

- Micsoda nap! - mondta. - Uramisten!

És újra trombitált. Mr. Ledbetter szerint biztosan az arcát is törülgette. Jókora bakancsa volt; lábának árnyéka az ágytakaróra esett, és félelmetes méretű alakról tanúskodott. Rövid idő múlva egy-két ruhadarabot vetett le - kabát... mellény... következtette Mr. Ledbetter -, az ágy végére dobta, és kevésbé hangosan lélegzett. Úgy látszik, elég melege lehetett, és most igyekezett lehűlni. Időnként maga elé motyogott, egyszer pedig halkan felnevetett. Mr. Ledbetter is motyogott ugyan, de egyáltalában nem nevetett.

- Milyen ostoba dolog - motyogta. - Most mi az ördögöt csináljak?

Kilátásai nem voltak valami rózsásak. A takaró rojtjai között beszivárgott ugyan valami fény, de látni azért nem sokat lehetett az ágy alól. A takaró aljára vetődő tekintélyes láb rejtélyes árnyéka zavaróan összemosódott az ágyhuzat virágos mintájával. A takaró széle alatt a szőnyeg keskeny csíkja látszott, és Mr. Ledbetter rájött, hogy ha óvatosan a padlóhoz lapul, az egész szoba alját beláthatja. Drága szőnyeg volt, a szoba pedig tágas, és, a bútorok lábaiból következtetve, jól bútorozott.

El sem tudta képzelni, mit csináljon. Az egyetlen lehetőségnek az látszott, hogy megvárja, míg ez az alak ágyba bújik, s mikor feltehetően elaludt, kimászik az ajtóhoz, kinyitja, és hanyatt-homlok az erkélyre rohan. Vajon leugorhat az erkélyről? Micsoda veszedelmes dolog! Mr. Ledbetter egészen kétségbeesett, ha a menekülés esélyeire gondolt. Hajszál híján ott tartott már, hogy az úriember lába között kidugja a fejét, ha szükséges, még köhécsel is, hogy felhívja magára a figyelmet, és mentegetőző mosollyal, röviden és választékosan megmagyarázza balul sikerült tolakodását. De a megfelelő kifejezéseket sehogy sem találta meg.

- Semmi kétség, uram, hogy megjelenésem kissé különös - vagy: - Meg vagyok róla győződve, uram, meg fog bocsátani, hogy némileg félreérthető helyzetben kerülök napvilágra Ön alól.

Ennél több nem tellett tőle.

Súlyos következmények kergetőztek agyában. Tegyük fel, hogy egyszerűen nem hisznek neki - akkor mit fognak vele csinálni? Tekintetbe veszik majd makulátlan és magasztos jellemét? Gyakorlatilag kétségkívül betörő. Ezt a gondolatot tovább szőve éppen világosan kifejtendő védekezést állított össze a "gyakorlatilag elkövetett bűnről", amelyet majd a vádlottak padján fog előadni - amikor a jól megtermett úriember felállt és járkálni kezdett a szobában. Fiókokat csukott és nyitogatott, és Mr. Ledbetter átmenetileg már abban reménykedett, hogy vetkőzni kezd. De nem! Leült az íróasztal elé, írni kezdett, majd iratokat tépett szét. Mr. Ledbetter orrát égett papír szagával keveredő szivarfüst csapta meg.

- A helyzet, amelyben ott hasaltam - mondta Mr. Ledbetter később, mikor az egészet elmesélte - sok tekintetben igen kényelmetlen volt. Az egyik keresztvas az ágy alatt teljesen leszorította a fejemet, s így súlyomnak túlnyomó része a kezemre nehezedett. Egy idő múlva valami olyasmit éreztem, amit azt hiszem, nyakgörcsnek hívnak. A durva szövésű szőnyeg is elviselhetetlenül nyomta a kezemet. Térdem is sajgott már, s a nadrágszáram is nagyon megfeszült. Akkoriban két és fél hüvelyknyi, tehát sokkal magasabb gallérokat viseltem, mint most, és csak ott jöttem rá, az ágy alatt, hogy annak a gallérnak a széle, mely akkor rajtam volt, az állam alatt eléggé kirecésedett. De még ennél is komiszabb volt, hogy arcom viszketni kezdett, és ezen csak heves fintorgatással tudtam enyhíteni, mert amikor fel akartam emelni a fejem, kabátom ujjának a suhogása szinte megfagyasztotta bennem a vért. De ezzel a fintorgással is fel kellett hagynom, mert még idejében felfedeztem, hogy ettől az arcmozgástól a szemüvegem kezd lecsúszni az orromról. Ha a szemüveg leesik, felhívja rám a figyelmet - de ferde helyzetéből sehogy sem tudtam újra egyensúlyba hozni. Ráadásul meg is voltam hűlve, állandóan facsarta az orromat a tüsszögés, pedig ez igazán kellemetlen helyzetbe hozott volna. Annyi bizonyos, hogy szorongatott helyzetemtől függetlenül fizikailag is egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. De hát hiába, nem volt más választásom, ott kellett maradnom mozdulatlanul.

Végtelennek tetsző idő után valami csengést hallott. Ütemesen ismétlődött: csing, csing, csing - huszonötször egymás után csörrent az íróasztalon valami, a jókora lábak tulajdonosa pedig elégedetten felröffent. Mr. Ledbetter agyában felderengett, hogy ez csak aranyak csengése lehet. Mikor folytatódott, nem akart hinni a fülének, kíváncsisága pedig egyre növekedett. Ha ez igaz, ez a különös ember máris több száz fontot számolhatott le az asztalra. Végül Mr. Ledbetter nem bírta tovább, karját megfeszítve arcát a padlóhoz szorította, reménykedve, hogy az ágyterítő alatt láthat valamit. Mikor a lábát megmozdította, alig hallható zajt okozott. A pénzcsengés hirtelen megszakadt, Mr. Ledbetter pedig megdermedt. Aztán a csengés újra kezdődött, majd ismét abbamaradt. Minden néma volt, kivéve Mr. Ledbetter szívét - úgy érezte, mintha dobot döngetnének benne.

Néma csend. Mr. Ledbetter a padlóhoz szorította a fejét, s így térdig láthatta az izmos, mozdulatlan lábakat. Ahogy az ágy alól látta, a lábak a szék alá húzva, ugrásra készen feszültek. Teljes csend, nem mozdult semmi. Mr. Ledbetterben az a vad reménység támadt, hogy az ismeretlen valami görcsben, vagy a hirtelen halál bénultságában fekszik az íróasztalra borulva.

Néma csend. Vajon mi történt? Nem tudott többé ellenállni a vágynak, hogy kikémleljen. Kezét nagyon óvatosan előrecsúsztatta, s egyik ujjával fokozatosan felemelte az ágyterítő szélét, hogy lásson. A csendet nem zavarta meg semmi. Először az idegen térdét látta, majd az íróasztal hátlapját és azután - egy hatalmas, egyenesen a fejének irányzott revolver torkába meredt.

- Bújj ki, gazember! - kiáltott rá az izmos úriember ellentmondást nem tűrő hangon. - Bújj csak ki! Igen, ezen az oldalon, éspedig tüstént. Csak hagyd a trükkjeidet, gyerünk, gyerünk!

Mr. Ledbetter azonnal ki is mászott, nem nagyon szívesen ugyan, de minden trükk nélkül. Azonnal, ahogy mondták neki.

- Térdre! És föl a kezekkel!

Mr. Ledbetter mögött lehullott a terítő, négykézláb volt, tehát felemelkedett és feltartotta a kezét.

- És papnak van öltözve - csodálkozott az izmos úriember. - Olyan, mint egy pap. Süllyedjek el, ha nem az! Méghozzá milyen hitvány kis fickó! Gazember! Mi az ördögnek jöttél ide ma éjjel? A pokolba is, mért bújtál az ágyam alá?

Kérdéseire szemmel láthatóan nem is várt választ, hanem továbbra is eléggé kifogásolható megjegyzésekkel illette Mr. Ledbetter személyes megjelenését. Nem volt valami magas ember, de Mr. Ledbetter szerint igen erős lehetett: ugyanolyan erőteljes volt, mint a lábszára, fehér arca csupa apró gödröcske és gyűrűző toka. Hangja rekedten suttogott.

- Mi az ördög vitt rá, hogy az ágyam alá bújj?

Mr. Ledbetter összeszedte magát, erőtlenül és engesztelően mosolygott. Köhécselt.

- Tökéletesen meg tudom érteni... - kezdte.

- Micsoda? Az ördögbe is - hiszen ez szappan! Hé, te csirkefogó! Meg ne mozduljon a kezed!

- Igen, szappan - mondta Mr. Ledbetter. - Az ön mosdójáról való. Kétségtelen, hogy...

- Sokat beszélsz. Hogy szappan, azt én is látom. Ez már aztán igazán elképesztő!

- Ha megengedi, megmagyarázom...

- Ne magyarázz semmit. Úgyis hazudsz, most pedig nincs idő magyarázkodásra. Mit is akartam kérdezni? Ja, igen! Vannak cinkosaid?

- Ha megengedné, néhány perc alatt...

- Vannak cinkosaid? Menj a pokolba a kenetes locsogásoddal, mert lövök. Vannak cinkosaid?

- Nincsenek - válaszolta Mr. Ledbetter.

- Szerintem hazudsz. De akkor megfizetsz érte. Hogy az ördögbe nem vágtál kupán, amikor feljöttem a lépcsőn? Elmulasztani egy ilyen alkalmat! Micsoda ötlet - bemászik az ágy alá! Szabályszerű betörés, az bizony!

- Nem tudom, mi módon bizonyíthatnám az alibimet - jegyezte meg Mr. Ledbetter, mert beszédmodorával igyekezett tudtul adni, hogy művelt ember. Csend lett. Mr. Ledbetter az egyik széken, összegyűrt papírhalomra dobva, nagy fekete zsákot vett észre; az asztalon pedig összetépett és elégett iratokat látott. Előtte, módszeresen az asztal szélére rakosgatva, kis sárga tekercsek sorakoztak - százannyi arany, amennyit életében valaha látott. A két ezüsttartóban gyertya égett; megvilágította az aranyhalmokat.

Néma csend.

- Eléggé fárasztó így feltartani a kezemet - jegyezte meg Mr. Ledbetter alázatosan mosolyogva.

- Annyi baj legyen - felelte a kövér. - Csak azt szeretném tudni, hogy most mit csináljak veled?

- Tudom, hogy helyzetem félreérthető, de...

- Úristen! - kiáltott fel a kövér. - Még hogy félreérthető! Itt mászkál egy darab szappannal, ménkű nagy papi talárban! Közönséges betörő vagy, az hát, mégpedig a javából!

- Hogy egészen pontos legyek... - kezdte Mr. Ledbetter, de csíptetője abban a pillanatban lecsúszott az orráról, és végigcsörömpölt mellénye gombjain.

A kövér arca eltorzult, vad elszántság futott át vonásain, s a revolver kattant egyet. A másik kezével is a fegyver után kapott. Aztán Mr. Ledbetterre meredt, majd az elejtett cvikkerre tévedt a tekintete.

- Most legalább fel van húzva a ravasz - mondta, s mintha elállt volna a lélegzete. - Mondhatom, még soha nem jártál olyan közel a halálhoz, mint az előbb. Istenemre, még örülök is! Ha a ravasz fel van húzva, most csak a hullád fekszik itt.

Mr. Ledbetter egy árva szót sem szólt, de érezte, hogy a szoba imbolyog.

- Néha még a balszerencse is jól jön az embernek. Mindkettőnknek szerencse, hogy nem sikerült.

Trombitálva kifújta az orrát.

- Azért nem kell mindjárt elzöldülnöd egy ilyen kicsiség miatt.

- Biztosíthatom önt, uram... - nyögte Mr. Ledbetter erőlködve.

- Hát nincs más választásom. Ha hívom a rendőrséget, akkor végem, hiába kezdtem bele, lőttek az egész játszmának. Ez tehát nem jó. Ha megkötözlek és itthagylak, akkor meg holnap derül ki a dolog. Holnap vasárnap, hétfőn bankszünnap - három nyugodt napra számítottam. Ha lepuffantlak - a gyilkosságért kötél jár, ráadásul felbolydul ez az egész nyomorult porfészek. Akasszanak fel, ha tudom, mit csináljak...

- Megengedné...

- Annyit locsogsz, mintha tényleg pap volnál, süllyedjek el, ha nem vagy az. A világ összes betörői közül te vagy a... Nahát! Nem engedek meg semmit. Erre most nincs idő. Ha megint prédikálni kezdesz, egyenesen a hasadba lövök, értetted? De már tudom... most már tudom, mit csinálok... Először kikutatlak, öregem, nincs-e nálad fegyver... egy kis motozás az egész. És ide figyelj! Ha valamit parancsolok, nekem ne kezdj el megint fecsegni, hanem tedd, amit mondok, de élénken!

Azzal a kövér nagyon óvatosan, revolverét Mr. Ledbetter homlokának szegezve, felállította barátunkat, majd átkutatta, nincs-e nála fegyver.

- Micsoda, te akarsz betörő lenni? Műkedvelő szamár! Még revolverzseb sincs a nadrágod farán. Ugyan! Fogd be a szád!

Mikor dűlőre jutottak, a kövér arra kényszerítette Mr. Ledbettert, hogy vegye le a kabátját, az ingét gyűrje fel, és folytassa a csomagolást, amit miatta abbahagyott. A revolvert rászegezte. A kövér szempontjából valóban ez volt az egyetlen megoldás, mert ha csomagolni kezd, a revolvert le kell tennie. Így tehát Mr. Ledbetter rakosgatta az asztalra kiszórt aranyakat is. Különös éjszakai csomagolás volt ez. A kövér elképzelése szerint az aranyat lehetőleg minél kevésbé feltűnő csomagokba kellett szétosztani. Az arany súlya tekintélyes volt, Mr. Ledbetter szerint legalább tizennyolcezer font volt a fekete zsákban és az asztalon. Kötegekben álltak az ötfontos bankjegyek is. Mr. Ledbetternek minden huszonötfontos göngyöleget papírba kellett csavarnia, ezeket a tekercseket aztán szivardobozokba rakosgatta, és egy bőröndbe, egy zsákba meg egy kalapdobozba osztotta szét. Egy dohányosdobozba rakott, mintegy hatszáz fontnyi összeg kézitáskába került, tíz font aranyat és néhány ötfontos bankjegyet pedig a kövér vágott zsebre. Időnként lehordta Mr. Ledbettert, hogy olyan ügyetlen, noszogatta, hogy siessen már, és számtalanszor megnézte Mr. Ledbetter óráján, hogy mennyi az idő.

Aztán Mr. Ledbetter lezárta a bőröndöket, és átadta a kulcsokat. Tíz perccel éjfél előtt készültek el. Éjfélig a kövér leültette Mr. Ledbettert a zsákra, ő maga pedig megfelelő távolságban, a bőröndre telepedett s kezében a revolverrel várakozott. Most már nem volt annyira türelmetlen hangulatban, s miután Mr. Ledbettert alaposan szemügyre vette, szóba elegyedett vele.

- Kiejtésed után ítélve művelt ember lehetsz - mondta, s rágyújtott egy szivarra. - Nem, nem, ne kezdj újra magyarázkodni. Látom az arcodon, hogy hosszúra nyújtanád, és én már elég öreg hazudozó vagyok, semhogy más ember hazugságai érdekeljenek. Mondom, művelt emberek között is elcsúszhatsz, mint valami káplán.

- De én tényleg pap vagyok - mondta Mr. Ledbetter -, vagy legalábbis...

- Csak szeretnél az lenni. Tudom. Nem kellene betörőnek lenned. Nem vagy te erre a pályára való. Megmondhatom - hiszen az előbb magad is észrevehetted -, hogy gyáva alak vagy.

- Tudja - próbálkozott Mr. Ledbetter, hogy végre szóhoz jusson -, éppen erről a kérdésről...

A kövér egy mozdulattal elhallgattatta.

- A betöréssel elpazarolod a műveltségedet. Pedig csinálhatnál egyet s mást. Én a helyedben vagy váltót hamisítanék, vagy pedig sikkasztanék. Én például a magam részéről sikkasztok. Igen, sikkasztok. Mit gondolsz, hogy a fenébe jutna az ember másképp ennyi pénzhez? Pszt! Hallod? Éjfél!... Tíz, tizenegy, tizenkettő. Furcsa, mennyire hat rám az ilyen lassú óraütés. Idő meg tér - milyen titokzatos dolgok... Na gyerünk, ideje, hogy induljunk. Állj fel!

Azzal jóindulatúan, de határozottan felszólította Mr. Ledbettert, hogy a kézitáskát madzaggal kösse a hátára, a másik bőröndöt dobja a vállára, a zsákot pedig - elhárítva Mr. Ledbetter ziháló tiltakozását - kapja a másik, szabad kezébe. Így megrakva, Mr. Ledbetter veszedelmesen imbolygó léptekkel lebotorkált a lépcsőn. A kövér egy felöltővel, a kalapdobozzal és a revolverrel követte, és lekicsinylő megjegyzésekkel illette Mr. Ledbetter teherbíró képességeit; de azért a lépcsőfordulóknál segített.

- A hátsó ajtón - adta ki az utasítást. Mr. Ledbetter egy télikerten támolygott keresztül, s ahová csak lépett, szétzúzott virágcserepek jelezték az útját.

- Ne törődj a cserepekkel - mondta a kövér -, a kereskedőknek is élni kell valamiből. Egy negyedóráig itt maradunk. Leteheted ezeket a holmikat. Látom, már meg is történt!

Mr. Ledbetter lihegve lerogyott a bőröndre.

- Tegnap éjjel - zihálta - még a szobácskámban aludtam, és nem is álmodtam volna...

- Szükségtelen, hogy vádold magad - vágott a szavába a kövér úriember a revolver ravaszát vizsgálgatva, és hümmögni kezdett. Mr. Ledbetter jobbnak látta, ha elhallgat.

Egyszer csak csöngettek, és Mr. Ledbetternek a hátsó ajtóhoz kellett mennie, hogy kinyissa. Egy szőke, tengerészruhás ember lépett be. Mikor Mr. Ledbettert megpillantotta, megtorpant, és háta mögé kapta a kezét. A kövérre nézett.

- Bingham! - kiáltotta -, ki ez?

- Semmi, csak egy kis emberbaráti cselekedet a részemről. Egy betörő, akit próbálok jó útra téríteni. Épp az ágyam alatt csíptem nyakon. Nincs vele semmi baj, gyáva szamár. Egész használható, majd cipeli ezeket a holmikat.

Az új jövevény először bosszúsnak látszott Mr. Ledbetter jelenléte miatt, de a kövér megnyugtatta.

- Csak egyedül van. Nincs az a banda, akinek ez kellene. Hidd el! De az ég szerelmére, most ne kezdjünk el vitatkozni!

Kiléptek az éjsötét kertbe. A nagy bőrönd még mindig Mr. Ledbetter vállát nyomta. A tengerészruhás ment elöl a zsákkal és egy pisztollyal; Mr. Ledbetter Atlaszként követte; Mr. Bingham zárta a sort a kalapdobozzal, a felöltővel és a már ismert revolverrel. A ház kertje lehúzódott egészen a sziklás partig. Itt egy meredek falépcsőn a tengerpartra jutottak, a sötétben alig kivehető fürdőkabin elé. A vízen egy kikötött csónak imbolygott, s egy néma, sötét arcú emberke állt mellette.

- Néhány percet adjanak és megmagyarázom - kezdte ismét Mr. Ledbetter. - Biztosíthatom önöket...

Valaki belerúgott, mire elhallgatott.

Be kellett gázolnia a vízbe, hogy a bőröndöt a csónakhoz vigye. Aztán vállon ragadták, és hajánál fogva behúzták a csónakba. Egész éjjel mást se hallott, mint hogy "te gazember" meg "te betörő". Igaz, hogy fojtott hangon beszéltek, s így legalább a nagy nyilvánosság nem szerzett tudomást erről a gyalázatról. Egy yacht fedélzetére hurcolták, ellenszenves ázsiaiak közé, akik ide-oda lökdösték, végül valami folyosón legurult egy undorító, sötét odúba, s itt maradt napokig. Hogy meddig, nem is tudta, mert a tengeribetegség egyik következményeként elvétette a számolást. Kétszersülttel és érthetetlen gorombaságokkal traktálták, inni pedig rumos vizet adtak, amire pedig egyáltalán nem vágyódott. Ott, ahová bedobták, svábbogarak mászkáltak - éjjel-nappal svábbogarak, éjjel pedig még patkányok is. Az ázsiaiak kiürítették a zsebeit, az egyik elvette Mr. Ledbetter óráját - de mikor Mr. Binghamhez fordult emiatt, ő maga vágta zsebre. Az öt indiai matróz - ha ugyan indiaiak voltak -, a kínai és a néger (ez volt a legénység) öt vagy hat alkalommal is elcsípte Mr. Ledbettert és a hajó tatjába cipelte, ahol Binghammel és barátaival kellett kártyáznia. Érdeklődő arccal hallgatta végig történeteiket és utálatos hencegésüket.

Úgy beszéltek Mr. Ledbetterrel, mint aki egész életében bűnözött. Sose hagyták, hogy magyarázkodjék, ám elég kiadósan tudtára adták, hogy ő a legfurább betörő, akivel valaha találkoztak. Lépten-nyomon ezt hajtogatták. A szőke férfi hallgatott, és játék közben hirtelen haragra gerjedt. Mr. Bingham viszont, miután elhagyta Anglia földjét, és így érthető szorongása lecsillapult, örökösen természetes filozofáló hajlamát fitogtatta. Hosszasan értekezett a tér és idő rejtelmeiről, Kantot és Hegelt idézte - legalábbis azt mondta, hogy őket idézi. Egyszer-kétszer Mr. Ledbetter is eljutott odáig, hogy:

- Tudja, kérem, helyzetem az ön ágya alatt... - de ilyenkor mindig rászóltak, hogy emelje meg a kártyát, vagy adja oda a whiskyt, vagy valami mással fojtották belé a szót. A harmadik kísérlet után a szőke már szinte leste, mikor kezdi újra, s ha Mr. Ledbetter megszólalt, jól hátba vágta, és röhögve kijelentette:

- Már megint kezded! Mindig ugyanaz a jó öreg mese, te vén tolvaj!

Így kínlódott Mr. Ledbetter legalább húsz napig. Egy este pedig néhány konzervvel partra tették egy kis szigeten, amelyen egyetlen forrás csörgedezett. Mr. Bingham elkísérte a csónakon, egész úton elhalmozta jó tanácsokkal, de Mr. Ledbetter utolsó kísérletét, hogy kimagyarázkodjék, elhárította.

- De én tényleg nem vagyok betörő - kezdte Mr. Ledbetter.

- Nem is leszel soha - nyugtatta meg Mr. Bingham. - Belőled soha nem lesz betörő. Örülök, hogy végre kezded belátni magad is. Mielőtt pályát választ az ember, ki kell ismernie a vérmérsékletét. Különben előbb-utóbb beletörik a bicskája. Nézz meg például engem. Egész életemet bankban töltöttem, és elég szépen haladtam. Még bankigazgató is lett belőlem. De boldog voltam? Nem. És mért nem voltam boldog? Mert nem felelt meg a vérmérsékletemnek. Túlságosan sokoldalú vagyok, nagyon kalandos a természetem. Így aztán faképnél hagytam az egészet. Nem hiszem, hogy még valaha bankot vezetnék. Tudom, örülnének, ha újra ráállnék, de most már ismerem a vérmérsékletemet... Nem! Soha többé nem leszek bankvezér... Látod, a te természeted viszont nem alkalmas a bűnözésre, mint ahogy az enyém nem alkalmas arra, hogy tisztességes ember legyek. Most már jobban ismerlek, és így a sikkasztást se nagyon ajánlhatom. Menj csak valami tisztességes pályára, öregem. Valami emberbaráti dolog - ez a te területed. Ezzel a hanggal - mondjuk, a Nyomorék Ifjak Segélyegylete - vagy valami ilyesmi. Gondolkozz ezen.

A szigetnek, ahová most közeledünk, úgy látszik, nincs neve, legalábbis nincs rajta a térképen. De amíg itt leszel, kitalálhatsz valami szép nevet neki - mialatt az előbb mondottakon is elgondolkozol. Úgy tudom, a vize elég iható. Ez a Windward-szigetek közül az egyik Ribizke-sziget. Amott, azok az elmosódott, kék partok, az a többi Ribizke-sziget. Sok Ribizke-sziget van, de a legtöbb most nem látszik. Gyakran törtem a fejem, hogy ezek a szigetek mire valók - hát látod, most már okosabb vagyok. Legalábbis ezt az egyet neked teremtették. Előbb-utóbb valami egyszerű bennszülött erre csónakázik majd, és elvisz magával. Mondj rólunk, amit akarsz - ha úgy tetszik, akár gorombaságot is mondhatsz -, minket nem érdekel, mit mondanak egy ilyen elhagyatott Ribizke-szigeten. És nézd, itt van egy félfont aprópénz. De nehogy aztán szamárságokra herdáld, ha visszatérsz a civilizált életbe! Ha gondosan beosztod, új életet kezdhetsz vele. És aztán nehogy... Ne kössetek ki, nyavalyások, innét már nyugodtan átgázolhat a szigetre!... Ide figyelj, gyümölcsöző magányodat nehogy aztán mindenféle ostoba gondolatokra pazarold. Ha okosan használod ki ezt az alkalmat, még fordulópontot jelenthet pályafutásodban. Pénzt és időt sohasem szabad elpazarolni. Még gazdagon fogsz meghalni valamikor. Sajnálom, de most arra kérlek, fogd a motyódat és gázolj át. Ugyan, dehogy mély! Hagyd a fenébe a magyarázkodást! Erre most nincs idő. Nem, nem, szó se lehet róla! Nem hallgatom meg. Szállj ki!

És a leszálló éjszaka Mr. Ledbettert - azt a Mr. Ledbettert, aki váltig panaszkodott, hogy a kalandok kora lejárt - ott lepte meg a szigeten, amint konzervdobozai között, állát felhúzott térdére támasztva üldögél, és pápaszeme mögül a lehangolóan sima tenger tükrére pislog.

Három nap múlva egy néger halász rábukkant, és St. Vincentbe vitte. Innét pedig utolsó fillérei segítségével visszament Jamaicába. De itt mintha megfeneklett volna. Mr. Ledbetter ma sem valami élelmes ember, de akkor egyáltalán nem tudott magán segíteni. Halvány sejtelme sem volt arról, hogy mihez kezdjen. Mindössze ennyi jutott eszébe: végiglátogatta a helybeli lelkészeket, hogy útiköltségre valót kérjen kölcsön. De annyira piszkos volt és rongyos, a története pedig olyan hihetetlen, hogy nem bíztak benne.

Én egészen véletlenül találkoztam vele. Éppen alkonyat előtt, délutáni pihenőm után sétáltam az úton, amikor találkoztunk. Szerencséjére eléggé unatkoztam, és az estém szabad volt. Kétségbeesetten baktatott a város felé. Levert arckifejezése, mocskos és porlepte, papos öltözéke mulattatott. Szemünk találkozott. Láttam, hogy habozik.

- Uram - mondta nekigyürkőzve -, nem szentelne néhány percet arra, hogy egy olyan történetet hallgasson végig, mely - attól tartok - hihetetlennek tűnik majd ön előtt?

- Hihetetlen? - kérdeztem.

- Egészen hihetetlen - felelte mohón. - Senki sem akarja elhinni, pedig így történt. Biztosíthatom önt, uram...

Reményvesztetten elhallgatott. Hanglejtésén szinte nevetnem kellett. Páratlan figura volt.

- Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere - mondta.

- Többek között még nem is ebédelt? - támadt egy jó ötletem.

- Már napok óta - jelentette ki ünnepélyesen.

- Akkor hát ráér mesélni ebéd után is - mondtam. És minden további teketória nélkül elmentünk valami szerényebb helyre, ahol az öltözéke nem keltett nagyobb feltűnést. És itt, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, melyeket később aztán pótolt, megtudtam a történetet. Először én is hitetlenkedtem, de ahogy a bor felmelegítette, és megalázottsága, melyet a szerencsétlen kaland vésett a modorába, eltűnt - hinni kezdtem neki. Végül annyira meggyőzött őszinteségéről, hogy éjszakára ágyat szereztem neki, másnap pedig jamaicai bankárom útján információkat kértem attól a bankártól, akinek a címét megadta nekem. Mikor ez megvolt, elmentem vele bevásárolni, alsóneműt és más ruhadarabokat vettem neki, hogy mégis úriemberszerű külseje legyen. A válasz is megérkezett, a csodálatra méltó történet valóban igaz volt. De hát nem akarok részletekbe bocsátkozni. Mr. Ledbetter három nap múlva már Anglia felé hajózott.

- Nem is tudom, miként háláljam meg önnek - kezdte első Angliából írott levelét -, hogy olyan jóságos volt egy teljesen ismeretlen ember iránt. - Mr. Ledbetter továbbra is hasonló húrokat pengetett levelében. - Ha ön oly nagylelkűen nem segít rajtam, bizonyára nem érkeztem volna meg idejében az iskolaév megnyitására, s néhány meggondolatlan perc ostobasága tönkreteszi egész pályafutásomat. Ami itteni helyzetemet illeti, kibúvók és hazugságok egész szövevényébe bonyolódtam, mivel a legkörülményesebb módon igyekszem megmagyarázni, merre jártam, és hol szereztem napbarnította színemet. Elég könnyelműen kiagyaltam két-három történetet, de nem is gondoltam, hogy a végén még milyen fejtörést fog ez nekem okozni. Mert az igazságot nem merem elmondani. A British Museumban átböngésztem egy csomó jogi könyvet, és most már semmi kétség, hogy jogilag szemet hunytam egy bűncselekmény felett, bűnpártolásban vagyok vétkes. Megtudtam, hogy az a gazember Bingham a Hithergate-i bank igazgatója volt, és a legvakmerőbb sikkasztást követte el. Kérem, nagyon szépen kérem, ha elolvasta, égesse el ezt a levelet - önben feltétlenül megbízom! Az a legrosszabb a dologban, hogy sem a nénikém, sem a barátnője, akinek a vendégfogadójában laktam, egy szót sem hisznek el nekem, pedig nekik óvatosan körülírva elmondtam a történteket. Valami szégyenletes kalanddal gyanúsítanak, de hogy ez a szégyenletes kaland mi lehet, arról fogalmam sincs. A nénikém azt mondja, ha mindent elmondok neki, akkor megbocsát. De mikor én már eddig is sokkal többet mondtam - és neki mégsem elég! Úgy látszik, akármit lódítok neki, nem hiszi el, hogy ennyi az egész, így hát azt találtam ki, hogy orvul megtámadtak a tengerparton, és túszként elhurcoltak. De a nénikém azt is akarja tudni, hogy miért támadtak meg, miért hurcoltak el, és miért vittek tovább azon a yachton. Hát ezt már nem tudom. Esetleg ön tudna valami tanácsot adni? Nekem nem jut eszembe semmi. Ha írna nekem, kérem, írjon két lapra, hogy az egyiket megmutathassam neki, és lássa, hogy idén nyáron tényleg Jamaicában voltam, és egy hajóról tettek ki oda. Ezzel igen nagy szívességet tenne nekem. Ez még inkább növelné ön iránt való lekötelezettségemet - jóságát, sajnos, sohasem tudom kellőképpen meghálálni. Ámbár hálám...

És így tovább. A végén még egyszer megkért, hogy levelét égessem el.

Mr. Ledbetter vakációjának különös története ezzel véget is ér. A nénivel való viszály sem tartott sokáig. Az öreg hölgy röviddel halála előtt megbocsátott.


Fordította Görgey Gábor

 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 18:13:06, szombat
 
  A CSODAMŰVES



(Versfantázia prózában)

Nem lehet tudni, vajon született tehetség volt-e? A magam részéről azt hiszem, hirtelen jött az egész. Valójában harmincéves koráig kétkedő volt, s nem hitt semmiféle csodálatos erőkben. És itt, eme legalkalmasabb pillanatban meg kell említenem, hogy apró emberke volt, aki izzó barna szemmel, égnek meredő vörös hajjal, felkunkorított bajusszal és szeplőkkel rendelkezett. George McWhirter Fotheringay névre hallgatott - korántsem olyasféle név ez, melynek tulajdonosától egyáltalán csodákat várna az ember -, s hivatalnokként működött Gomshottéknál. Nagy szenvedélye volt az ellentmondást nem tűrő vitatkozás. Első ízben éppen akkor sejtette meg rendkívüli képességeit, mikor váltig hangoztatta, hogy minden csoda lehetetlenség. Ez a különös vita a Behemót Sárkány söntésében zajlott le; Teddy Beamish egyhangúan, de hatásosan így fejezte ki ellenkezését: - Ezt mondja maga! -, s ez Mr. Fotheringay türelmét végsőkig csigázta.

Rajtuk kívül jelen volt még egy fülig poros biciklista, Cox vendéglős, és Maybridge kisasszony, a Behemót Sárkány igen tiszteletre méltó és meglehetősen vaskos csaposleánya. Maybridge kisasszony, Mr. Fotheringaynek háttal, poharakat mosott; a többiek pedig Fotheringayt hallgatták, s többé-kevésbé azon mulattak, hogy ellentmondást nem tűrő vitatkozó módszere ebben az esetben mennyire hatástalan marad. Mr. Beamish elhárító taktikája miatt felbőszülve, Mr. Fotheringay szokatlan szónoki fogás alkalmazására határozta el magát.

- Ide figyeljen, Mr. Beamish - mondta -, előbb tisztázzuk érthetően, mi is az a csoda? A természet rendjével ellentétes valami, puszta akaraterővel létrehozható, olyasmi, ami kizárólag akkor fordulhat elő, ha nagyon erős akarattal kikényszerítik.

- Ezt mondja maga - szólt Mr. Beamish elutasítóan.

Mr. Fotheringay a biciklistához fordult, ki mind ez ideig néma hallgató volt csupán - egy tétovázó köhintéssel s egy Mr. Beamish-re vetett tekintettel meg is kapta tőle helyeslését. A vendéglős nem akart véleményt nyilvánítani, és Mr. Fotheringay, mikor Mr. Beamishhez visszafordult, a csoda előbbi meghatározásával kapcsolatban váratlanul bizonyos fokú engedékenységet tapasztalt.

- Például - mondta Mr. Fotheringay igen nekibátorodva. - Csoda lenne a következő: ez a lámpa tótágast fordulva a természet rendje szerint nem éghetne így, ugyebár, Mr. Beamish?

- Ezt mondja maga! - vélte Beamish.

- Na és maga mit mond? - firtatta Fotheringay. - Nem éghetne...

- Nem... - mondta kelletlenül Mr. Beamish.

- Nagyon helyes - nyugtázta Mr. Fotheringay. - És akkor jön valaki, mondjuk, én, és ideáll, mint én, s odaszól a lámpának, akárcsak én, miután összeszedtem minden akaraterőmet: "Fordulj tótágast, de el ne törj, és lobogj csak tovább rendületlenül, és erre..." Ejha!

Az eset valóban rászolgált, hogy valaki azt mondja: "Ejha!" A lehetetlent, a hihetetlent ott láthatták mindnyájan. A lámpa fejjel lefelé lógott a levegőben, s lángja is békésen lefelé lobogott. Olyan biztos és vitathatatlan tény volt, mint maga a lámpa, a Behemót Sárkány közönséges, mindennapi kocsmalámpája.

Mr. Fotheringay csak állt, kinyújtott mutatóujja a levegőben maradt, homlokát összeráncolta, mint aki valami szörnyű szerencsétlenségtől tart. A biciklista, aki a lámpához legközelebb ült, nyakát behúzva egyetlen ugrással a helyiség másik sarkában termett. Majdnem mindenki felugrott. Maybridge kisasszony megperdült és sikoltozott. A lámpa vagy három másodpercig nyugton maradt. Mr. Fotheringayből kitört a szorongás elhaló kiáltása:

- Nem bírom tovább... - Hátratántorodott, a visszabukó lámpa pedig felizzott, a kocsma sarkának esett, oldalra pattant, szétzúzódott a padlón és kialudt.

Szerencsére fémfoglalata volt, különben az egész helyiség lángba borul. Mr. Cox jutott először szóhoz, és minden fölösleges szószaporítás nélkül oda lyukadt ki, hogy Fotheringay bolond. Fotheringay viszont túl volt azon, hogy akár egy ilyen alapvető meghatározáson is vitatkozott volna. Szörnyen elcsodálkozott a történteken. Ami Fotheringayt illeti, az elkövetkezendő beszélgetés egyáltalán nem tisztázta az ügyet. A közvélemény nemcsak teljes mértékben, de rendkívül hevesen osztotta Mr. Cox felfogását. Mindenki ostoba tréfával s a kényelem és közbiztonság felborításával vádolta Fotheringayt. Gondolatai a megdöbbenés forgószelében küszködtek, ő maga is hajlott arra, hogy egyetértsen a többiekkel, és csak egy meglehetősen eredménytelen ellenvetést kockáztatott meg, mikor azt ajánlották neki, hogy távozzék.

Kipirulva és felhevülve ment haza, kabátgallérját felhajtotta, szeme égett, füle vörös volt. Mind a tíz utcalámpát idegesen szemmel tartotta, amikor elhaladt előttük. A történtek emlékével csak akkor tudott komolyan foglalkozni, mikor templomsori szűk hálószobájában magára maradt. És feltette a kérdést:

- Mi az ördög történt hát?

Kabátját és cipőjét levetette, kezét zsebre dugva üldögélt az ágyon, s már tizenhetedszer ismételte védekező szavait:

- Én nem akartam, hogy az az átkozott vacak felforduljon.

S ekkor eszébe jutott, hogy abban a pillanatban, mikor kimondta a parancsot, mellékesen akarta is, amit mondott; s amikor látta a lebegő lámpát, pontosan érezte: csak rajta múlik, hogy a levegőben maradjon vagy sem - bár fogalma sem volt róla, miként lehetséges az egész. Intelligenciája nem volt különösebben bonyolult, máskülönben megakadt volna ezen a kifejezésen - "mellékesen akarni valamit". Miután pedig már amúgy is töprengett, nem ártott volna, ha kicsit átgondolja az akarat cselekvőképességének homályos problémáját. De így ez a gondolat mint teljesen elfogadható valami gomolygott benne. És meg kell mondanom, ettől kezdve, letérve a tiszta logika ösvényéről, egyenesen kísérletekbe bocsátkozott.

Határozottan rámutatott a gyertyára, s összpontosította minden figyelmét, noha érezte, hogy bolondságot csinál.

- Emelkedj fel - mondta. Ám a következő pillanatban már nem találta bolondságnak. A gyertya felemelkedett, egy röpke másodpercig ott lebegett a levegőben, s miközben Mr. Fotheringay levegő után kapkodott, nagy koppanással a kis asztalra esett. A sötétben csak a kanóc kihunyó parazsa pislákolt.

Mr. Fotheringay egy darabig némán ült a sötétben.

- Ez megtörtént, annyi bizonyos - mondta. - Csak tudnám, mi lehet a magyarázata!

Nagyot sóhajtott, s gyufa után kezdett matatni zsebeiben. De nem talált semmit, így hát felállt, s a kisasztalon tapogatózott.

- Bár lenne egy szál gyufám - mondta. Felöltőjéhez botorkált, itt sem talált semmit, és ekkor felderengett benne a sejtelem, hogy talán gyufával is lehetne csodát művelni. Egyik kezét kinyújtotta, s komoran meredt a sötétbe.

- Gyufát e kézbe! - mondta. Érezte, hogy tenyerébe valami könnyű tárgy esik: egy szál gyufát tartott a kezében.

Meg akarta gyújtani, de néhány eredménytelen kísérlet után rájött, hogy biztonsági gyufa van a kezében. Erre eldobta, ám akkor eszébe jutott: akár azt is akarhatná, hogy meggyulladjon. És akarta; s látta, amint fellobog a kisasztal terítőjének kellős közepén. Gyorsan felkapta, mire a gyufa elaludt. Lassan kezdte megérteni, milyen lehetőségek állnak előtte, tapogatózva megkereste a gyertyát, s visszahelyezte a tartóba.

- Rajta! Lobbanj lángra - mondta Mr. Fotheringay, a gyertya azonnal fellobbant, a terítőn pedig kicsi lyuk látszott, melyből kis füstgomolyag szállt a magasba. Egy ideig hol erre, hol pedig a kis lángra meredt, majd felpillantva, saját tekintetével találkozott a tükörben, s így hosszasan és csendben tanakodott önmagával.

- Hogy is állunk tehát most a csodákkal? - kérdezte végül tükörképéhez intézve szavait.

Mr. Fotheringay alább következő elmélkedése komor és zavaros. Amennyire ő látta, a dolog kizárólag akaratától függött. Az első tapasztalatok jellege elvette a kedvét a további próbálkozástól, kivéve a lehető legóvatosabb kísérleteket. De azért fellebegtetett egy ív papirost, pirosra, majd zöldre változtatott egy pohár vizet, csigát varázsolt, amit később csodálatos módon megsemmisített, végül előteremtett magának egy csodálatos, vadonatúj fogkefét. Valamikor éjfél után arra a megállapításra jutott, hogy nyilván hallatlanul ritka és átütő erejű akarata van, s erről az adottságról bizonyára eddig is voltak sejtelmei, csak éppen bizonyítékokkal nem rendelkezett. Az első felismerés riadalma és döbbenete büszkeséggé változott, miután a dolog rendkívülisége nyilvánvaló lett, s halványan derengeni kezdett benne, hogy mindebből még hasznot húzhat. Hallotta, hogy a templom órája elütötte az egyet, és miután nem jutott eszébe, hogy csodák segítségével Gomshottéknál is elintézheti mindennapos munkáját, folytatta a vetkőzést, hogy további késedelem nélkül ágyba kerüljön. Mikor éppen azzal bajlódott, hogy ingét fején át lecibálja, ragyogó ötlete támadt:

- Legyek az ágyban - mondta, s már benne is volt. Még azt is kikötötte, hogy: - Levetkőzve! - S mivel az ágyneműt hidegnek találta, gyorsan hozzáfűzte: - Mégpedig a hálóingemben... nem, valami finom, puha gyapjú hálóingben. Ejha! - mondta roppant élvezettel. - És most kényelmesen el akarok aludni...

A szokott órában felébredt, s reggeli közben azon töprengett, hogy talán az elmúlt éjszaka élménye csak valami sajátságosan élénk álom lehetett. Végül elhatározta, hogy óvatos kísérletekkel próbálkozik. Például reggelire három tojást evett; kettővel a háziasszonya látta el, jók voltak, de boltból valók - a harmadik azonban élvezetes, friss libatojás volt, amit rendkívüli akaraterejével teremtett elő, főzött meg és tálalt ki magának. Gondosan leplezett izgalommal sietett be a céghez, és csak akkor jutott eszébe a harmadik tojás héja, amikor este a háziasszonya megemlítette. Bámulatos új tulajdonságát felismerve egész nap nem tudott dolgozni, de ez sem járt kellemetlenségekkel, mert az utolsó tíz percben minden munkát csodálatos módon elvégzett.

Egész nap bávatag és emelkedett lelkiállapotban volt, noha a Behemót Sárkányból való eltávolítására még most sem nagyon szívesen emlékezett vissza, és az eset elferdített változata már kollégái fülébe is eljutott, azok pedig kötekedtek vele. Nyilván vigyáznia kell, ha valami törékeny tárgyat felemel, másrészt azonban egyre azon járt az esze, hogy ez a képesség mindig többet és többet ígér. Elhatározta, hogy személyes tulajdonát teremtő tevékenysége útján, nem feltűnő módon gyarapítani fogja. Két nagyszerű briliáns inggombot teremtett elő, melyeket gyorsan megsemmisített, mikor a fiatal Gomshott az irodában íróasztalához közeledett. Attól tartott, hogy a fiatal Gomshott esetleg érdeklődni kezd, miként jutott a briliánsokhoz. Világosan látta, hogy e képesség gyakorlása óvatosságot és éberséget igényel, de ezenkívül nemigen látott különösebb nehézséget a csodamívelés elsajátításában, mint amikor kerékpározni tanult. Talán ez az összehasonlítás, talán az előérzet, hogy a Behemót Sárkányban nem látnák szívesen, űzte vacsora után a gázművek mögött megbúvó sikátorba, hogy a nyilvánosság kizárásával kipróbáljon néhány csodát.

Lehetséges, hogy kísérleteiből hiányzott az eredetiség, de Mr. Fotheringay, akaraterejétől eltekintve, korántsem volt rendkívüli ember. Eszébe jutott Mózes vesszejének a csodája, de a sötét éjszaka nem nagyon kedvezett annak, hogy hatalmas csodakígyókat szemmel tarthasson. Ekkor felidézte Tannhäuser történetét, amit egy hangversenyműsor hátlapján olvasott egyszer. Ezt különösen vonzónak és ártalmatlannak érezte. Sétabotját - igen kiváló bambuszbot volt - az út szélén húzódó fűbe bökte, s a száraz fának megparancsolta, hogy hajtson ki. A levegő hirtelen megtelt rózsaillattal, s Fotheringay egy szál gyufa fényénél látta, hogy az elragadó csoda valóban beteljesedett. Elégedettsége azonnal elpárolgott, mikor közeledő lépteket hallott. Félt, hogy képességeit idő előtt felfedezik, gyorsan odaszólt hát a viruló sétabotnak:

- Menj vissza!

Persze ő ez alatt azt értette, hogy "változz vissza" - de hát teljesen megzavarodott. A sétabot figyelemre méltó sebességgel hátrált, s a közeledő léptek tulajdonosa felől nyomban igen dühös kiáltás és szitok hallatszott.

- Kit dobálsz tüskebozóttal, te bolond? - üvöltött a hang. - Pont bele a lábszáramba!

- Sajnálom, öreg fiú - mondta Mr. Fotheringay, s mikor felismerte, milyen kellemetlen lesz a kimagyarázkodás, idegesen cibálni kezdte a bajuszát: Winch közeledett ugyanis, a három helybeli rendőr egyike.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte a rendőr. - Ohó! Maga az, ugye? Az úr, aki eltörte a Behemót Sárkány lámpáját?

- Én nem akartam semmit - mondta Mr. Fotheringay. - Egyáltalán semmit.

- Na és most mit művel itt?

- Ej, fene a dolgomat! - bosszankodott Mr. Fotheringay.

- Úgy bizony, ahogy mondja! Tudja-e, hogy ez a bot megütött engem? Minek csinál ilyeneket, mi?

Mr. Fotheringay ebben a pillanatban csakugyan nem tudta, minek csinálta tulajdonképpen. Hallgatása, úgy látszik, felingerelte Mr. Winchet.

- Fiatalember, maga most hatósági közeget bántalmazott. Az ám!

- Ide figyeljen, Mr. Winch! - mondta bosszúsan és zavartan Mr. Fotheringay. - Igazán nagyon sajnálom. Az a helyzet...

- No?

Az igazságon kívül nem látott más kiutat.

- Éppen egy csodán munkálkodtam. - Igyekezett könnyedén beszélni, de ez igen kevéssé sikerült neki.

- Egy csodán... Hé, ne beszéljen zöldeket. Csodán munkálkodott! Csodán! No, ez aztán vicces! De hiszen maga az a fickó, aki nem hisz a csodákban... Igazság szerint ez is csak egyik hülye bűvésztrükkje, akárcsak a többi. Most pedig azt mondom...

Ámde Mr. Fotheringay nem tudta meg soha, mit akart Mr. Winch mondani. Rádöbbent, hogy kiadta magát, értékes titkát a szelek szárnyára bízta. Az ingerültség heves rohamában cselekvésre kényszerült. Fürgén és vadul a rendőrhöz fordult.

- Nahát - mondta -, nekem ebből elegem volt! Majd mutatok én magának mindjárt valami hülye bűvésztrükköt! A pokolba veled! Na gyerünk, azonnal!

Ott maradt egyedül!

Aznap éjjel Mr. Fotheringay már nem hajtott végre több csodát, és azzal sem törődött, hogy megnézze, mi lett a virágba borult sétabottal. Megszeppenve, szép csendesen visszatért a városba, a hálószobájába vonult.

- Úristen! - mondta. - Micsoda hatalmas képesség... rendkívül hatalmas képesség! Ezt igazán nem hittem volna. Igazán nem... Vajon milyen lehet a pokol?

Ott ült az ágyon, s húzta le a cipőjét. Szerencsés ötlete támadt, s a rendőrt elküldte San Franciscóba. Aztán többet már nem avatkozott a világ rendes folyásába, hanem józan ember módjára lefeküdt. Éjszaka a dühös Winchről álmodott...

Másnap Mr. Fotheringay két érdekes hírt hallott. Hogy valaki a Lullaborough-úton, az idősebb Gomshott háza előtt gyönyörű futórózsát ültetett, és hogy Winch rendőrért ki fogják kotorni a folyót, egész a Rawling-malomig.

Mr. Fotheringay egész nap szórakozott volt, elmerengett, csodákat sem hajtott végre, csak éppen Winchről gondoskodott; és elkövette azt a csodát is, hogy tökéletes pontossággal befejezte napi munkáját, az agyában rajzó gondolatok ellenére. Rendkívüli szórakozottsága és szelíd modora többeknek feltűnt, tréfálkoztak is rajta eleget. Jóformán mindig Winchen járt az esze.

Vasárnap este elment a kápolnába. Különös módon Mr. Maydig, aki némileg érdeklődött az okkult jelenségek iránt, épp "természetfölötti dolgokról" prédikált. Mr. Fotheringay nem járt rendszeresen templomba, de a hangsúlyozott szkepticizmus rendszere, melyre az előbbiekben már célzást tettünk, most eléggé megrendült benne. A szentbeszéd tartalma merőben más megvilágításba helyezte ezeket az újdonsült képességeket, s ő hirtelen elhatározta, hogy istentisztelet után haladéktalanul tanácsot kér Mr. Maydigtől. Mihelyt ezt elhatározta, máris csodálkozott, vajon mért nem gondolt rá előbb.

Mr. Maydig - hosszú lábú, hosszú nyakú, vézna és ingerlékeny férfiú - igen örvendezett, hogy egy fiatalember, akinek vallásos dolgokban való hanyagságáról az egész városban pusmognak, magánbeszélgetésre kéri. Némi elmaradhatatlan várakoztatás után a templommal szomszédos paplakba s ott dolgozószobájába vezette. Kényelmes székbe ültette, ő maga a kedélyesen lobogó kandalló elé állt - szétvetett lába csúcsíves árnyékot vetett a szemközti falra -, s felszólította Mr. Fotheringayt, hogy adja elő az ügyet.

Mr. Fotheringay először kissé zavarban volt, s nehezen fogott hozzá, hogy megmagyarázza a dolgot.

- Ön aligha hisz majd nekem, Mr. Maydig, attól tartok... - és így kertelt tovább még egy darabig. Végül megkockáztatta a kérdést, hogyan vélekedik Mr. Maydig a csodákról.

- Hát... - Mr. Maydig csak ennyit mondott, mégpedig rendkívül bíráló hangon, mikor Mr. Fotheringay ismét közbevágott.

- Gondolom, ön nem hisz abban, hogy a magamfajta átlagember, mialatt itt üldögél, bizonyos hajlam hatására, az akaraterő segítségével mindenre képes...?

- Kérem, lehetséges - mondta Mr. Maydig. - Ilyesmi talán lehetséges.

- Ha szabadna valamit felhasználnom itt a szobában, azt hiszem, be tudnék mutatni önnek egy ilyen kísérletet... Tessék, például itt van az asztalon ez a dohánydoboz. Szeretném tudni, hogy vajon az, amit most csinálni fogok, csoda vagy nem csoda? Kérem, Mr. Maydig, csak egy pillanat.

Homlokát összeráncolva rámutatott a hamutartóra, és így szólt:

- Egy tál ibolya legyen belőled.

A dohánydoboz azt tette, amit parancsoltak neki.

Az átváltozásra Mr. Maydig hevesen összerezzent; csak állt, és hol a tálnyi virágra, hol pedig a csudatékony Fotheringayre bámult. Nem szólt egy szót sem. Kis idő múlva odamerészkedett, az asztal fölé hajolt, és megszagolta az ibolyákat: frissen szedett, nagyon szép példányok voltak. Ekkor ismét Mr. Fotheringayre meredt.

- Hogy csinálta ezt? - kérdezte.

Mr. Fotheringay a bajuszát cibálta.

- Hát csak gondoltam egyet, ennyi az egész! Csoda ez vagy fekete mágia, vagy mi az ördög? Mit gondol, mi van velem? Ez az, amit meg akartam kérdezni.

- Ez valami egészen rendkívüli eset.

- És ma egy hete még nem tudtam többet önnél arról, hogy ilyen képességeim vannak. Hirtelen jött az egész. Én csak annyit értek a dologból, hogy valószínűleg valami furaság lehet az akaratom körül.

- És ez az egyetlen? Vagy emellett képes még másféle dolgokra is?

- De még mennyire! Bármi legyen az! - Kicsit tűnődött, majd hirtelen eszébe jutott egy bűvészmutatvány, amit látott valamikor. - Tessék! - Intett. - Változz halasmedencévé... nem, nem jó... változz üvegtállá, tele vízzel és úszkáló aranyhalakkal. Így jobb lesz! Hát érti ezt, Mr. Maydig?

- Bámulatos. Hihetetlen. Ön vagy egy egészen rendkívüli... De nem...

- Bármivé átváltoztatom - mondta Fotheringay. - Akármivé! Hoppla! Most változz galambbá, akarom!

A következő pillanatban egy szürke galamb repdesett ide-oda a szobában: Mr. Maydignek mindig le kellett buknia, valahányszor hozzá közeledett.

- Ott maradj, hé! - kiáltotta Mr. Fotheringay. És a galamb mozdulatlanul csüngött a levegőben. - Vissza tudom változtatni virágos edénnyé - mondta, s miután a galambot az asztalra helyezte, csodához látott. - Gondolom, már pipára akar gyújtani. - S máris visszavarázsolta a dohánydobozt.

Mr. Maydig a további átváltozásokat időnként felkiáltásokkal kísérte. Mr. Fotheringayre bámult, majd nagyon óvatosan felemelte a dobozt, megvizsgálta, és visszahelyezte az asztalra.

- Ühüm! - mondta, s ezzel minden érzelmét ki is nyilvánította.

- Nahát, most már aztán könnyebb lesz magyarázatot találni arra, miért jöttem - jelentette ki Mr. Fotheringay. És a Behemót Sárkánybeli lámpaügytől kezdve belefogott különös élményeinek hosszadalmas, bonyolult történetébe, amelyet a Winchre vonatkozó állandó utalások tettek bonyolulttá. Ahogy a történetet folytatta, a Mr. Maydig megrökönyödésén érzett átmeneti büszkesége teljesen elpárolgott, és újra a megszokott Fotheringay ült ott, ahogy a mindennapos érintkezések során ismerték. Mr. Maydig feszülten hallgatta, s miközben a dohánydobozt szorongatta, viselkedése az elbeszélés menete szerint változott. Egyszerre, mikor Mr. Fotheringay a harmadik tojás csodáját kezdte elmondani, a pap hirtelen kinyújtotta kezét és közbevágott.

- Ez lehetséges. El tudom hinni. Persze elképesztő, de hát megold egy csomó nehézséget. A csudatékony erő különleges, sajátos tehetség, mint a lángész vagy a távolbalátás... Ez mindeddig még igen kevés embernél fordult elő. De hát ebben az esetben... Én mindig álmélkodtam Mohamed, a jógik és Blavatsky asszony csodáin. De hát persze! Ez égi adomány! Ez gyönyörűen bizonyítja - Mr. Maydig hangja elhalkult - Argyll herceg őkegyelmessége, a nagy gondolkodó érveit. Itt valami rejtettebb törvényszerűség mélyére hatolunk, mélyebbre, mint a természet szokásos törvényei. Igen, igen. Csak folytassa, folytassa.

Mr. Fotheringay Winchcsel való szerencsétlen kalandját kezdte mesélni. Mr. Maydig pedig nem rémüldözött tovább, hanem összevissza hadonászott, és ámuldozó kiáltásokat vetett közbe.

- Ez az, ami leginkább aggasztott - folytatta Mr. Fotheringay. - Ezért fő a fejem legjobban, s ezért szeretnék tanácsot kérni. Winch most persze San Franciscóban van - igen, ott valahol, de hát meg fogja érteni, Mr. Maydig, hogy ez mindkettőnk számára igen kellemetlen. Nem is tudom, hogyan értheti Winch mindazt, ami vele történt, és mondhatom, irtózatosan félhet, és el lehet keseredve, és mindent elkövet, hogy nyakon csípjen. Biztosan állandóan azon van, hogy ide jöjjön. Én pedig egyre a csodákon munkálkodom, és visszaküldöm Winchet, jóformán minden órában, valahányszor eszembe jut. Persze ő az egészet képtelen megérteni, s ez bizonyára bosszantja. Valahányszor megváltja a hajójegyet, egy csomó pénzébe kerül. Amit csak tudtam, megtettem érte, de hát persze neki sem könnyű elképzelni az én helyzetemet. Később arra is gondoltam, mielőtt áthelyeztem volna, hogy talán megpörkölődött a ruhája - hisz tudja, ha tényleg olyan a pokol, ahogy mondják - s ebben az esetben San Franciscóban valószínűleg le is csukták. Mihelyt ez eszembe jutott, csak akarnom kellett, és ő máris kapott egy új öltönyt. De hát érti, most már igazán fenemód belebonyolódtam...

Mr. Maydig tekintete komoly volt.

- Látom, szép kis csávába került. Bizony elég nehéz a helyzete. Hogy lehet ennek végére járni... - Semmire sem tudott kilyukadni.

- Hagyjuk most egy kicsit Winchet, s beszéljük meg a fontosabb kérdést. Nem hiszem, hogy fekete mágiáról, vagy valami ilyesmiről lenne szó. Nem hiszem, hogy a bűnözésnek valamilyen szégyenfoltjáról kellene beszélni, Mr. Fotheringay - semmiképpen sem, hacsak nem hallgat el bizonyos anyagi körülményeket. Nem, ezek csodák, valóságos csodák, ha szabad így mondanom, a lehető legmagasabbrendű csodák.

Hadonászott, és fel-alá járkált a kandalló előtti szőnyegen, mialatt Mr. Fotheringay karját az asztalra, fejét a karjára támasztva üldögélt, és gondterheltnek látszott.

- Fogalmam sincs, hogy kellene elintéznem ezt az egész Winch-ügyet - mondta.

- Ha valaki csudatékony, ez nyilvánvalóan igen hatalmas képesség - mondta Mr. Maydig. - Csak semmi aggodalom, majd csak rábukkan a megoldásra ezzel a Winchcsel kapcsolatban is. Kedves uram, ön igen fontos személyiség, a legbámulatraméltóbb lehetőségek embere. Például, mint bizonyíték! És máskülönben is, mindaz, amit ön véghez tud vinni...

- Igen, egyre s másra már én is gondoltam - mondta Mr. Fotheringay. - De néhány dolog kissé nyakatekerten sikerült. Látta azt a halat az előbb? Az edény meg a hal - nem jófajta egyik sem. Gondoltam, mégiscsak megkérdezem valakitől...

- Helyesen tette - mondta Mr. Maydig - igen helyesen tette, mindenképpen helyesen tette. - Elhallgatott, és Mr. Fotheringayre nézett. - Ez a képesség úgyszólván határtalan. Tegyük próbára ezeket az önben rejtőző erőket. Ha valóban olyanok... ha valóban olyanok, amilyennek látszanak...

És ekkor, bármily hihetetlennek tűnik, 1896. november 10-én, vasárnap este, a Kongregációs Templom mögötti kis ház dolgozószobájában, Mr. Maydig noszogatására és sugalmazására Mr. Fotheringay csodákat kezdett művelni. Az időpontra határozott nyomatékkal hívjuk fel az olvasó figyelmét. Az olvasó ellenvetéseket tesz majd, talán már tett is ellenvetéseket, hogy ez a történet bizonyos pontokon valószínűtlen, és ha az eddig elmondottak közül bármi valóban megtörtént, akkor egy évvel ezelőtt minden újságban olvashatták volna. Ha pedig nyomban tovább követi a részleteket, még kevésbé tudja majd a történetet elfogadni, hiszen többek között úgy alakulnak a dolgok, hogy önnek, Uram, vagy önnek, Asszonyom, vagyis a szóban forgó olvasónak több mint egy éve erőszakos és példátlan körülmények között meg kellett volna halnia. Nos, hát egy csoda fabatkát sem ér, ha valószínűtlen, és az igazság az, hogy az olvasót most egy éve erőszakos és példátlan körülmények között tényleg meggyilkolták. A további történet során ez tökéletesen világos lesz és hihetővé válik, ahogy minden épeszű és józan olvasó elismeri majd. Ámde nem itt fejeződik be a történet, még éppen csak túl vagyunk a közepén. És különben is, azok a csodák, amelyeket Mr. Fotheringay eddig művelt, félszeg kis csodák voltak - csészékkel és berendezési tárgyakkal űzött apróságok, akár a teozófusok vérszegény csodái; de bármily vérszegények, munkatársa mégis megszeppent bámulattal fogadta őket. Fotheringay szerette volna azonnal elintézni az egész Winch-históriát, de Mr. Maydig nem engedte. S miután egy csomó apró-cseprő csodát műveltek otthon, hatalomérzetük növekedett, képzeletük egyre inkább nekilendült, becsvágyuk pedig merészebb lett. Első nagyobb vállalkozásukat éhségüknek és Mr. Maydig házvezetőnőjének, Mrs. Minchinnek számlájára lehet írni. Az étel, amellyel a lelkész Mr. Fotheringayt megkínálta, valóban nem volt éppen ínycsiklandó, s ők nem érezték eléggé étvágygerjesztő felüdülésnek két ilyen iparkodó csudatékony ember számára. De azért leültek, s Mr. Maydig inkább búsan, mint bosszankodva, hosszasan beszélt tökéletlen házvezetőnőjéről - mikor Mr. Fotheringaynek hirtelen eszébe jutott, hogy lehetőség nyílik előtte.

- Kérem, Mr. Maydig - kezdte -, ha nem veszi szemtelenségnek, én...

- De kedves uram! Hiszen ez természetes! Nem, semmiképpen sem szemtelenség...

Mr. Fotheringay intett.

- Mit kívánjunk? - kérdezte nagyvonalúan, majd Mr. Maydig rendelése szerint teljesen módosította a vacsorát.

- A magam részéről - mondta, miután megszemlélte Mr. Maydig választását -, mint mindig, most is igen nagy kedvem támadt egy kupa erős barnasörre és finom pirított sajtoskenyérre, így hát ezt is rendelek. Nem sokra tartom ám a burgundit...

És parancsára máris ott volt az asztalon a sör és a sajtospirítós. Sokáig üldögéltek vacsorájuk mellett, és társalogtak, mint egyenrangú emberek; Mr. Fotheringayt egyszerre átmelegítette az örvendező meglepetés, mikor rádöbbent, hogy ők most mennyi csodát művelhetnek.

- És mellesleg, Mr. Maydig, talán segíthetnék önnek... háztartási gondjaiban is.

- Nem egészen értem - mondta Mr. Maydig, s töltött egy pohárral a csodás óburgundiból.

Mr. Fotheringay a merő semmiből egy újabb sajtospirítóssal vendégelte meg magát, és nagyot harapott belőle.

- Azt gondoltam - mondta -, hogy talán (cipp-cupp) Minchin asszonnyal is (cipp-cupp) csodát tehetnék (cipp-cupp)... talán faraghatnék belőle valamit.

Mr. Maydig letette a poharat, és kétkedőn nézett maga elé.

- De hát ő... tudja, Mr. Fotheringay, ő élénken ellenezné a beavatkozást. És, ami azt illeti, jóval elmúlt tizenegy óra, már valószínűleg ágyban van és alszik. Tudja, úgy egészében...

Mr. Fotheringay átgondolta ezeket az ellenvetéseket.

- De hát nem tudom, mért ne csinálhatnánk ezt az egészet álmában?

Mr. Maydig egy ideig ellenezte az ötletet, aztán beletörődött. Mr. Fotheringay kiadta az utasításokat, s a két úriember egy csöppet talán kevésbé nyugodtan folytatta a lakomát. Mr. Maydig hosszadalmasan fejtegette, hogy házvezetőnőjénél másnap milyen változásokra számít; olyan derűlátással beszélt, hogy ez még a szertelenségre hajlamos Mr. Fotheringayre is erőltetett túlzásként hatott. És ekkor az emeletről zavaros lárma hallatszott. A két vacsorázó férfiú szeme kérdőn kitágult, majd Mr. Maydig sietve elhagyta a szobát. Mr. Fotheringay hallotta, amint a lelkész házvezetőnőjét szólítja, majd puha léptek indultak lefelé a lépcsőn.

Tán egy perc múlva a lelkész visszatért, könnyed léptekkel, ragyogó arccal.

- Csodálatos! - mondta. - És megható! Nagyon megható!

Járkálni kezdett a kandalló előtti szőnyegen.

- Micsoda bűnbánat... nagyon-nagyon megható ez a bűnbánat... az ajtó résén benéztem. Szegény asszony! Nahát, ilyen csodálatos változást! Felkelt. Egyszerre fel kellett kelnie. Fel kellett kelnie az ágyból, hogy összetörje a pálinkás üveget, amit a szekrényében dugdosott. De még be is vallotta!... De hát ez... ez a legbámulatosabb lehetőségekkel kecsegtet bennünket. Ha ebben az asszonyban ilyen csodálatos változásokat tudunk végbevinni...

- Ez a dolog látszólag határtalan - mondta Mr. Fotheringay. - Mr. Winchcsel kapcsolatban pedig...

- Teljes mértékben határtalan... - És Mr. Maydig a kandalló előtti szőnyegen járkálva, a Winch-ügyet egy kézmozdulattal félreseperte, és kifejtett egy sereg csodálatos javaslatot, melyeket ide-oda jártában kiagyalt.

Nos, hogy miben álltak ezek a javaslatok, az ebben a történetben nem lényeges. Elégedjünk meg annyival, hogy a végtelen jóság - mondhatnók: a vacsora utáni jóindulat - szellemében születtek. És elégedjünk meg annyival, hogy Winch problémája megoldatlan maradt. Azt sem szükséges elmondani, hogy az a temérdek jó cselekedet mennyire valósult meg. Bámulatos változások történtek. Az éjféli órákban Mr. Maydig és Mr. Fotheringay ott vágtatott a hűvös piactéren, felettük a néma hold; bizonyos csudatékony révületben Mr. Maydig a karjait lóbálta és hadonászott, Mr. Fotheringay pedig felajzottan, kurta mozdulatokkal rohant, és nem szégyenkezett többé, hogy ilyen nagy ember lett belőle. A választókerületben minden iszákost jó útra térítettek. Minden sört és szeszes italt vízzé változtattak (e kérdésben Mr. Maydig meggyőződése érvényesült), továbbá tökéletesítették a helyi vasúthálózatot, lecsapolták a Flinger-mocsarat, megjavították a Kopaszhegy termőföldjét és kikúrálták a lelkész bibircsókját. És éppen meg akarták nézni, mit csinálhatnának a megsérült hídpillérrel.

- Holnap rá sem fognak ismerni a városra - lihegett Mr. Maydig. - Hogy meg fognak lepődni, és milyen hálás lesz mindenki!

Ebben a pillanatban a templom órája elütötte a hármat.

- Ejha - mondta Mr. Fotheringay -, három óra! Haza kell mennem. Nyolcra benn kell lennem a hivatalban. Ezenkívül pedig Mrs. Wimms...

- Még csak most látunk neki igazán - jelentette ki Mr. Maydig, a végtelen hatalom túlcsorduló édességével hangjában. - Még csak most látunk neki igazán. Gondoljon a temérdek jó cselekedetre, amit művelünk. Mire felébrednek az emberek...

- De hát... - kezdte Mr. Fotheringay.

Mr. Maydig hirtelen karon ragadta. Szeme vadul lobogott.

- Édes öregem - mondta -, nem kell elhamarkodnunk. Oda nézzen! - feje fölött a holdra mutatott - Józsué!

- Józsué? - kérdezte Mr. Fotheringay.

- Persze hogy Józsué! Mért ne? Állítsa meg.

Mr. Fotheringay felnézett a holdra.

- Egy csöppet magasan van - jelentette ki rövid szünet után.

- Ugyan! - mondta Mr. Maydig. - A hold persze nem áll meg. A föld forgását kell megállítania, hiszen tudja. És megáll az idő. Ezzel nem ártunk senkinek.

- Ühüm - mondta Mr. Fotheringay. - Hát jó. - Sóhajtott. - Megpróbálom. Tehát...

Kiskabátját begombolta, s rászólt a lakható földkerekségre azzal a jól megalapozott bizakodással, hogy hatalmában tartja az egészet.

- Hát ne forogj tovább, akarom! - mondta.

Egy másodperc alatt szédítő sebességgel, bukfenceket hányva számtalan mérföldnyire repült előre. Bár másodpercenként számtalanszor megpördült maga körül, mégis gondolkodott; mert a gondolkodás csodálatos dolog - néha lomha, mint a kiömlő szurok, néha meg fürge, mint a fény. Egy pillanat alatt döntött, és már akart is.

- Akarom, hogy biztonságban és épségben lekerüljek. Bármi történik, akarom, hogy biztonságban és épségben lekerüljek.

Épp jókor kívánta, mert a sebes repüléstől ruhája már felizzott, és perzselni kezdte. Erőteljes, de teljesen ártalmatlan puffanással került ismét szilárd talajra, mert a frissen feltúrt föld egy halmára zuhant. Körös-körül nagy tömeg fém és kő zuhant a földre, mintha a harangtorony lett volna a piactér közepén; röptében mindettől gellert kapott, s mint egy szétpukkanó lövedék, kőfalak, kőművesholmik és téglák halmának vágódott neki. Egy tehén valamelyik nagyobb kőtömbre zuhant, és szétzúzódott, akár egy tojás. Olyan recsegést-ropogást hallott, hogy minden eddigi szörnyű robaj pergő homok neszezésére hasonlított csupán - s mindezt éktelen zenebona követte. Roppant vihar szántott végig égen és földön, fejét alig tudta felemelni, hogy körülnézzen. Annyira kifulladt, és annyira elképedt, hogy meg sem nézte, hol van és mi történt tulajdonképpen. Első mozdulata az volt, hogy megtapogatta a fejét, majd azzal biztatta magát, hogy a viharvert haj még hozzá tartozik.

- Úristen! - hápogott Mr. Fotheringay. A szélvihar miatt alig tudott megszólalni. - Épphogy megúsztam! Itt valami nincs rendjén. Micsoda vihar és mennydörgés. Egy perccel ezelőtt szép tiszta éjszaka volt még. Maydig a ludas, hogy ilyesmibe belekevert. Micsoda szélvihar! Ha tovább így hülyéskedem, még valami nagy baleset ér!... De hát Maydig hol van?... Micsoda zűrös zagyvaság mindenfelé!

Amennyire lobogó kabátjától megtehette, körülnézett. Igazán nagyon különös kép tárult szeme elé.

- Az ég úgy-ahogy rendben volna - mondta Mr. Fotheringay. - De ezzel aztán be is fejeztük, mert a többi... Ráadásul olyan az egész, mintha valami irtózatos szélvihar kerekedne. Viszont a hold ott van, ni... Szakasztott olyan, mint volt. Fényes, mint a nappal. Ami azonban a többit illeti... Hova lett a község? És hol van... hol van egyáltalán valami? És hogy az ördögbe szabadult ránk ez a vihar? Én nem rendeltem semmiféle szeleket!

Mr. Fotheringay hasztalan kapálózott, hogy lábra álljon, néhány kudarc után tehát négykézláb maradt, s úgy kapaszkodott. A szélnek hátat fordítva végigtekintett a holdfényes világon, míg kiskabátjának a vége csattogott a feje fölött.

- Hát itt valami komolyan nincs rendjén. De hogy micsoda, azt csak a jóég tudja!

Széltében-hosszában semmit sem lehetett látni a fehéren ragyogó porgomolyban, amit az üvöltő szél űzött maga előtt; földtömegeket, romhalmazokat görgetett, sehol egy fa, egy ház, vagy valamilyen ismerős idom - csupa zabolátlan zűrzavar, melyet az örvénylő por-oszlopok és lavinák, a vágtató vihar villámlása és mennydörgése közepette elnyelt a sötétség. Nem messze az ólmos ragyogásban volt valami, ami egykor talán szilfa lehetett: koronájától a gyökeréig szétforgácsolt, összezúzott szilánkok halmaza. Odább pedig vasgerendák összegörbült tömege - nyilván csak a viadukt lehetett - magaslott ki a torlódó zűrzavarból.

Értjük ugyebár, hogy amikor Mr. Fotheringay megállította a szilárd föld forgását, a felszíni csekély mozgáskülönbségekre vonatkozóan nem határozott. A föld viszont oly gyorsan pörög, hogy felszíne az egyenlítőnél több mint ezer mérföldnyi sebességgel repül óránként, míg ezen a szélességen sebessége majdnem a felére csökken. Így hát a község, Mr. Maydig és Mr. Fotheringay, minden és mindenki, másodpercenként körülbelül kilenc mérföldnyi sebességgel előrelódult - vagyis sokkal nagyobb erővel repültek, mint egy elsütött ágyú lövedéke. Minden ember, minden élőlény, minden ház és minden egyes fa - az egész világ, úgy, ahogy van - meglódult, szétzúzódott és tökéletesen romba dőlt. Ez volt az egész.

Mr. Fotheringay mindezt természetesen nem tudta teljes mértékben felfogni. De annyit mindenesetre megértett, hogy csodaműve balul végződött, s egyúttal roppantul megcsömörlött minden csodától. Most sötétben volt, mert a felhők összetorlódtak, s a pillanatra előbukkanó holdat is eltakarták. A levegőben a jégeső görcsösen küszködő kísértete vonaglott. Ég és föld betelt a szelek és vizek roppant robajával. Mr. Fotheringay szél ellen fordulva ernyőt formált a kezéből, s úgy kémlelt a porfellegen és ólmos esőn át; s a villámok fényénél látta, hogy a víz hatalmas falként zúdul felé.

- Maydig! - sikoltott elcsukló hangon az elemi robaj közepette. - Hé! Maydig!

- Állj! - kiáltott a közeledő víztömeg felé. - Ó, jaj, az isten szerelmére! Állj!

- Csak egy pillanatra - mondta az égzengéshez fordulva. - Csak épp egy pillanatra, állj, míg a gondolataimat összeszedem... Na, és most mihez kezdjek? Mi a teendőm? Úristen! Bár itt lenne Maydig, a kezem ügyében!

- De már tudom - mondta. - Az istenért, csak most jól sikerüljön.

Úgy maradt, négykézláb, a szélnek nekifeszülve, s körömszakadtáig azon volt, hogy mindent helyrehozzon.

- Na! - mondta. - Addig semmi se történjen, bármit akarnék, amíg azt nem mondom: rajta!... Istenem! Gondoltam volna erre!

Gyenge hangja szembe szegült a forgószéllel, egyre hangosabban kiáltozott, de hasztalan igyekezett meghallani saját magát.

- Nahát! Kezdjük!... El ne felejtsd, amit az előbb mondtam. Először is, ha majd mindaz bekövetkezik, amit mondok, meg akarok szabadulni ettől a csudatékony hatalomtól, maradjon csak olyan akaratom, mint bárkié, ezekből a veszedelmes csodákból pedig elég legyen. Semmi kedvem hozzájuk. Bár beléjük se kezdtem volna. Ez még nem minden. Ez csak az első dolog. Másodszor: ott akarom folytatni, ahol minden elkezdődött. Vissza az egész, úgy legyen minden, ahogy az átkozott lámpa felfordulása előtt volt. Nem kis dolog, de ez az utolsó. Megértettük egymást? A csodákból elég! Tehát mindent vissza, úgy, ahogy volt - vissza a Behemót Sárkányba, amikor éppen a korsó sörömet akarom felhajtani. Ez az. Nahát.

Ujjait beásta a földbe, és behunyt szemmel így szólt:

- Rajta!

Minden tökéletesen elcsendesedett. Arra ocsúdott, hogy kiegyenesedve áll.

- Ezt mondja maga! - szólalt meg egy hang.

Mr. Fotheringay kinyitotta a szemét. Ott volt a Behemót Sárkány söntésében, s Toddy Beamish-sel a csodákról vitatkozott. Ürességet érzett, mintha valami nagy dologról, ami éppen most repült el, megfeledkezett volna. Értjük, ugyebár, hogy a csudatékony erő elvesztésén kívül, ismét minden úgy volt, mint azelőtt. Mr. Fotheringay gondolkodása és emlékezete pontosan olyan állapotban volt, mint e történet elején. Így hát egyáltalán semmit sem tudott mindarról, amit itt elmondtunk, és most sem tud, mind a mai napig. És többek között persze még mindig nem hitt a csodákban.

- Én mondom - szólt -, csodák a szó szoros értelmében egyszerűen nincsenek, akár akarja, akár nem. És én ezt teljes mértékben hajlandó vagyok bebizonyítani.

- Ezt hiszi maga - jelentette ki Toddy Beamish. - Bizonyítsa be, ha tudja.

- Ide figyeljen, Mr. Beamish - mondta Mr. Fotheringay -, előbb tisztázzuk érthetően, mi is az a csoda? A természet rendjével ellentétes valami... akaraterővel létrehozható...


Fordította Görgey Gábor
 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 18:11:50, szombat
 
  A CSILLAG



Újév napján, majdnem egyidőben, három csillagvizsgáló intézet is jelezte, hogy a Naprendszer legtávolabb keringő bolygójának, a Neptunnak mozgásában figyelemre méltó rendellenesség észlelhető, Ogilvy pedig már decemberben megállapította, hogy keringési sebessége csökkent. Ez a hír persze nem nagyon érdekelte a világot, hiszen az emberek túlnyomó része azt sem tudta, hogy Neptun nevű bolygó egyáltalán létezik. Csillagászati körökön kívül az sem okozott különösebb izgalmat, hogy később titokzatos, halvány fényfoltot fedeztek fel a kizökkent bolygó tájékán. A tudósok azonban már akkor fontosnak tartották ezt a jelenséget, mielőtt kiderült volna, hogy az új égitest egyre fényesebb, rohamosan növekszik, mozgása teljesen különbözik a bolygók rendes törvényszerűségeitől, és hogy a Neptun és holdjának eltérése már-már példátlan arányokat ölt.

Tudományos képzettség nélkül csak igen kevesen tudják elképzelni, micsoda mérhetetlen űr veszi körül Naprendszerünket. A végtelen űr, melyben a Nap lebeg temérdek bolygójával, apró planetoidjaival és anyagtalan üstököseivel - minden emberi képzeletet felülmúl. Amennyire az emberi megfigyelés megállapíthatta, a Neptun pályáján túl húszmilliószor millió mérföldnyire nincs semmi, csak puszta tér, jeges és fénytelen, néma űr. A legszűkebb számítás szerint is ekkora a távolság a legközelebbi csillagig. Amíg a XX. század elején ez a különös vándor meg nem jelent, az emberi tudás szerint néhány, keskeny fénysugárnál is anyagtalanabb üstökös kivételével még soha semmiféle anyag nem haladt keresztül a tér e végtelen öblében. Ez a roppant tömegű, alaktalan és nehéz test váratlanul rohant elő az ég titokzatos sötétjéből a tündöklő Nap felé. Másnap már egyszerű messzelátóval is tisztán lehetett látni az alig észlelhető átmérőjű fényfoltot, az Oroszlán jegyében, közel a Regulushoz. Nemsokára akár színházi látcsővel is megfigyelhették már.

Újév harmadnapján figyelmeztették első ízben a világ újságolvasóit, mennyire fontos ez a szokatlan égi jelenség. Az egyik londoni újság Égitestek összeütközése címmel Duchaine véleményét közölte: a különös égitest valószínűleg össze fog ütközni a Neptunnal. A vezércikkek is felfújták az ügyet. Nem csoda tehát, hogy január harmadikán a világ szinte minden nagyobb városában kétkedő várakozással tekintettek egy közelgő égi tünemény felé. S ahogy napnyugta után az egész Földön leszállt az éj, emberek ezrei vizsgálgatták az égboltot - de csak a régi ismerős csillagok hunyorogtak rájuk, mint azelőtt.

Londonban ezalatt már hajnalodott, leszállt a Pollux is, és lassan elsápadtak a csillagok. Téli hajnal volt, bágyadtan felderengett a nappal, gázlámpák és gyertyák sárgás fénye szűrődött ki az ablakokon, s mögöttük már mozgolódtak az emberek. És akkor az ásítozó rendőr meglátott valamit! A piacokon tolongó tömeg elképedten megállt, a gyárakba siető munkások, a tejesemberek és újságkihordók, a kimerülten és sápadtan hazatérő korhelyek, hontalanok és őrjáratukat végző katonák, a földet túró parasztok, hazaosonó vadorzók, az egész borzongva ébredező táj és a tengeren hajnalt váró matrózok - mind-mind ugyanazt nézték: a hatalmas fehér csillagot, amint feltűnt az égen.

Fényesebb volt, mint egünkön bármely csillag, a tündöklő esthajnalcsillagnál is ragyogóbb. Egy órával hajnalhasadás után is teljes nagyságában, fehéren izzott az égen: nem pislákoló fénypont volt ez, hanem kerek, erőteljesen ragyogó korong. Azokon a vidékeken, ahol a tudomány ismeretlen fogalom volt még, az emberek bámészkodtak, háborút és ragályokat emlegetve rettegtek, mert ilyenkor az Ég lángoló jeleket küld. Megtermett búrok, sötét bőrű hottentották, aranyparti négerek, franciák, spanyolok és portugálok álltak a felkelő nap melegében, és lesték, hogy a különös új csillag mikor nyugszik le.

Száz csillagvizsgálóban az elfojtott izgalommal várakozó tudósok majdnem felkiáltottak, mikor a két rohanó égitest összeütközött. Ide-oda kapkodtak, hogy minden kellék, fényképezőgép, spektroszkóp, ez meg az, kéznél legyen, hiszen egy világ megsemmisülésének ritka, csodálatos látványát kellett megörökíteniük. Mert egy egész világ, Földünk jóval nagyobb testvérbolygója borult halálos lángokba. A végtelen űrből érkező idegen égitest egyenesen a Neptunnak rohant, és az összeütközésből támadt hőtől a két szilárd test egyetlen hatalmas izzó tömeggé olvadt. Ezen a napon, két órával pirkadat előtt, az egész földről láthatóan megjelent a hatalmas, fehér csillag, és csak akkor halványodott el, mikor nyugaton alább szállt, és a kelő nap felemelkedett. Az emberek mindenütt az eget bámulták, de talán senki sem bámult annyira, mint a hajósok, ezek a megrögzött csillagnézők, hiszen messze kinn a tengeren semmit sem hallottak a közelgő jelenségről. Látták, amint feltűnik, akár valami törpe hold, felkúszik az égboltra, lebeg a fejük fölött, majd lehanyatlik a szétfoszló éjszakával.

Mikor ismét megjelent Európa felett, magaslatokon, háztetőkön, tágas tereken, mindenfelé várakozó tömegek álltak, és az új, nagy csillag érkezését lesték kelet felől. Fehér sugárzással tört a magasba, mint valami fellobbanó, fehéren izzó láng, s akik előző éjjel, születése pillanatában is látták, most felkiáltottak:

- Most még nagyobb! és fényesebb!

És valóban, a nyugaton hanyatló Hold sarlója, bár nagyságukat össze sem lehetett hasonlítani, most már alig árasztott annyi fényt, mint a különös csillag kicsi korongja.

- Igen, fényesebb! - kiáltozta az utcákon hullámzó tömeg. De a komor csillagvizsgálók megfigyelőit valami más kötötte le. Visszafojtott lélegzettel meredtek egymásra.

- Közelebb van! - mondták. - Közeledik!

És szájról szájra szállt: közeledik! A kattogó távíró továbbította a hírt, a szó végigrezgett a telefonkábeleken, és ezer városban szedték az olajos nyomdászok: "Közeledik!" Hivatalokban eszmélkedve rezzentek össze az emberek, s eldobták tollukat. Ezerfelé beszélgető emberek lelkében hirtelen különös világvége kísértett, mikor ezt a szót hallották: közeledik! A hírt végigrikoltották az ébredező utcákon, s a csendes falvak hideg, elhagyott útjain. És azok, akik a távíró lüktető szalagját figyelték, sárgás fényű kapualjakból kiáltozták a járókelők felé: közeledik! Csinos asszonyok kipirult, ragyogó arccal hallgatták, mikor két tánc közt tréfálkozva újságolták nekik a legfrissebb hírt, s érdeklődést mímelve igyekeztek okosnak mutatkozni.

- Valóban? Közeledik? Milyen érdekes! Ó, csuda okos emberek lehetnek, akik rájönnek ilyesmire!

Magányos csavargók a téli éjszakában barangolva, az égboltot vizsgálgatták, és a maguk vigasztalására így dünnyögtek:

- Úgy is kell, hogy közeledjen, mert hisz ezt az éjszakát is hidegen mérik, akár az alamizsnát. De hát egykutya, nem sok meleg néz ki belőle, ha közeledik is.

- Törődöm is én a csillaggal! - zokogta halottja mellől a térdeplő asszony.

A diák kora hajnalban kelt, és vizsgadolgozatát készítve szintén a jégvirágos ablakon beragyogó, hatalmas, fehéren izzó csillagon törte a fejét:

- Centrifugálisan... centripetálisan... - tűnődött öklére támasztott fejjel. - Ha egy bolygót megállítunk a pályáján, és centrifugális erejétől megfosztjuk, akkor mi történik? Centripetális erő fog hatni rá, és belehull a Napba. Ez pedig...

- Vajon mi is az útjába kerülünk? Erre igazán kíváncsi vagyok.

De ez a nap is elmúlt, mint a többi, s a fagyos sötétedésben újra megjelent a különös csillag. Most már olyan fényes volt, amint napnyugtakor teljes nagyságában feltűnt, hogy a növekvő hold csupán saját halvány árnyékának látszott. Egy dél-afrikai városban pedig valami híres ember esküvőjét ünnepelték, és a fogadtatásra kivilágították az utcákat.

- Még az ég is fénypompába öltözött - mondták a hízelgők.

A Baktérítő vidékén, vadállatokkal és gonosz szellemekkel dacolva, fénybogaraktól hemzsegő nádasban néger szeretők ölelkeztek. - Ez a mi csillagunk - suttogták, és szelíd ragyogásától erő és bizakodás költözött lelkükbe.

A dolgozószobájában üldögélő nagy matematikus félrelökte feljegyzéseit. A számításokkal már elkészült. A kis, fehér üvegcsében még maradt valami abból a szerből, melytől négy hosszú éjszakán át ébren tudott dolgozni. Hallgatói előtt mindennap megtartotta előadásait szokásos nyugodt, világos és türelmes modorában, majd azonnal visszatért fontos számításaihoz. Arca a megfeszített munkától betegesen lázas volt és elgyötört. Rövid ideig mintha gondolataiba merült volna. Aztán az ablakhoz lépett, a redőny egyetlen kattanással felgördült. Fenn az égen, a tetők, kémények és tornyok tömkelege fölött, ott lebegett a csillag. Mintha egy kíméletlen ellenfél szemébe nézett volna.

- Megölhetsz - mondta rövid hallgatás után. - De beleférsz - az egész világmindenséggel együtt - az én kicsiny agyamba. Nem cserélnék! Nem, még most sem!

A kis üvegcsére pillantott.

- Nem lesz szükség alvásra többé - mondta.

Másnap délben percnyi pontossággal a tanterembe lépett, szokása szerint az asztal szélére tette kalapját, és gondosan kiválasztott egy nagy darab krétát. Hallgatói tréfásan azt mesélték róla, ha a krétát eldugták előle, s nem volt mivel babrálnia előadás közben, szinte teljesen megbénult. Megállt, ősz szemöldöke alól végignézett a fiatal, üde arcok során, és megfontolt, de közvetlen modorában így szólt:

- Bizonyos körülmények jöttek közbe, hatáskörömön kívül eső körülmények - mondta, és elhallgatott. - Ezek megakadályozzák, hogy tervezett előadásaimat befejezzem. Hogy rövid és világos legyek: úgy látszik, uraim, az Ember hiába élt.

A hallgatók összenéztek. Jól hallották? Megőrült? Felhúzott szemöldökű arcok, mosolygó ajkak látszottak mindenfelé, de egy-két arc továbbra is a merev, őszbe borult fej felé fordult.

- Talán érdekelni fogja önöket, ha ezt a délelőttöt arra szentelem, hogy amilyen világosan csak tudom, önök elé tárjam azokat a számításokat, melyekből az előbbi következtetést levontam. Tegyük fel...

A tábla felé fordult, szokása szerint a legalkalmasabb ábrán töprengve.

- Mit akart azzal mondani, hogy az Ember hiába...? - suttogta egyik hallgató a másiknak.

- Figyelj! - bökött a másik az előadó felé.

És akkor kezdték érteni.

Aznap éjjel a csillag később kelt, mert eredeti keleti irányú mozgása az Oroszlánon át a Szűz felé hajlott; most már úgy tündöklött, hogy kék fényével az egész eget beragyogta, minden csillagot elhomályosított, kivéve a zenitjéhez közeledő Jupitert, a Capellát, az Aldebarant, a Siriust és a Nagy Medve csillagjegyeit. Fehéren izzó fénye gyönyörű volt. A Földön többfelől is úgy látták, hogy halvány fénykoszorú övezi. Észrevehetően nagyobb volt, a trópusok tisztán tükröző égboltján pedig már negyedakkorának látszott, mint a Hold. Anglia földje még dermedt volt a fagytól, mégis olyan fényben úszott az egész világ, mint holdfényes nyári éjszakákon. Közönséges, nyomtatott betűket egészen jól lehetett olvasni a hideg, tiszta fényben, s a városok kivilágítása csak halványsárgán pislákolt.

Virrasztott az egész föld ezen az éjszakán. A keresztény világban mindenütt, mint virágok közt a méhek zúgása, a zord éjen át komor moraj hullámzott a tájak felett, a városokban pedig a zümmögés zavaros kolompolássá dagadt. Millió templom tornyában kongatták a harangokat, figyelmeztetve az embereket, hogy ne aludjanak, és ne vétkezzenek tovább, hanem templomokba gyülekezve imádkozzanak. És ahogy a Föld továbbgördült az űrben, és lassan foszladozni kezdett az éj, egyre hatalmasabban és káprázatosabban emelkedett a csillag.

A városokban mindenütt kivilágított utcák és házak; a hajógyárak ragyogtak, és minden magaslatra vezető úton egész éjjel hömpölygött a tömeg. A civilizált világ összes partjairól zakatolva, vagy dagadó vitorlákkal, emberekkel és mindenféle élőlénnyel zsúfoltan hajók vágtak neki az óceánnak észak felé. Mert a nagy matematikus figyelmeztetését már az egész világnak tudtára adta a távíró, már száz nyelvre lefordították szavait. Az új égitest és a Neptun, lángoló egyesülésük után, egyre szédítőbb sebességgel rohant egyenesen a Nap felé. Az izzó tömeg másodpercenként száz mérföldnyit zuhant, és ez az iszonyú sebesség egyre nőtt. Eddigi irányát tekintve százmillió mérföldnyire tőlünk kell majd elhaladnia, és így szinte semmi hatással sem lenne a földre. Ám e várható pálya közelében ott van holdjaival a hatalmas, tündöklő Jupiter, mely eddig még nem zökkent ki rendes Nap körüli keringéséből. De a lángoló csillag és a leghatalmasabb bolygó között a vonzás percenként erősödik. És mi lesz ennek a következménye? A Jupiter kétségtelenül eltér majd eredeti irányából, és elliptikus pályát követ, a lángoló csillagot pedig magához vonzza, és eltéríti a Naptól. Így az új csillag görbét ír le az űrben, és talán össze is ütközik velünk - mindenesetre a Földhöz nagyon közel halad el.

- Földrengések, vulkanikus kitörések, ciklonok, a tengeren pedig szökőár és áradások várhatók; a hőmérséklet állandóan emelkedik, hogy meddig, nem tudom - jósolta a nagy matematikus.

Odafönt pedig, hogy szavait igazolja, fenyegető, hideg fénnyel lobogott a végzetes csillag.

Sokan, kik addig nézték, míg a szemük káprázni nem kezdett, úgy látták, hogy észrevehetően közeledik. És valóban, ezen az éjszakán az időjárás is megváltozott. Közép-Európában, Franciaországban és Angliában enyhült a fagy, és mindenütt megindult az olvadás.

Arról beszéltem, hogy az emberek egész éjjel imádkoztak meg hajóra szálltak, és hegyes tájakra menekültek - de azért ne higgyük, hogy az egész Föld a csillagtól rettegett. Valójában még mindig régi szokások és kényszerek szerint élt a világ - a szabad percekben váltott néhány szón kívül, vagy mikor elvonult az éjszakai tünemény, tíz ember közül kilenc továbbra is közönséges napi gondjaival törődött. Az üzleteket, egy-kettő kivételével, a megszokott időben nyitották és zárták, az orvos és a temetkezési vállalkozó végezte a dolgát, a munkások beözönlöttek a gyárakba, a katonák gyakorlatoztak, a tudósok kutattak, a szerelmesek egymást keresték, a tolvajok leskelődtek és elosontak, a politikusok pedig tervezgettek. Az újságok nyomdái egész éjjel zakatoltak, és itt is, meg ott is akadt egy-egy pap, aki bezárta a templomot, nehogy még ő is fokozza a pánikot, mely szerinte merő ostobaság. Az újságok intő példaként emlegették az 1000-ik év tanulságait: az emberek akkor is a világ végét várták. A csillag nem is csillag, hanem üstökös, vagyis puszta gáz. És ha csillag volna, akkor sem ütközhetne a Földnek, ilyesmi még nem fordult elő soha. A józan ész hívei megvetően és gúnyosan hadakoztak, talán már arra is hajlandók lettek volna, hogy a megrögzött szorongókat üldözzék. Ezen az éjjelen, greenwichi idő szerint hét óra tizenöt perckor kerül a csillag a Jupiterhez legközelebb. Akkor majd meglátja a világ, miként fordulnak a dolgok. A nagy matematikus sötét jóslataira azt mondták, hogy csak nagy hűhót akar csapni maga körül. Végül a józanok, érvelésüktől felhevülve, azzal tüntettek szilárd meggyőződésük mellett, hogy lefeküdtek az ágyba. A barbárok és műveletlenek szintén megunták az újdonságot, és mentek a dolguk után. Itt-ott egy üvöltő kutyát kivéve, az állati világ nem sokat törődött a csillaggal.

Mégis, mikor az európai államok virrasztói látták, hogy egy órával később ugyan, de tegnapi nagyságában feltűnik a csillag, még mindig éppen elegen maradtak ébren ahhoz, hogy a matematikust kinevessék - hiszen minden veszély elmúlt már.

De lassan ajkukra fagyott a nevetés. A csillag egyre nőtt, ijesztő állhatatossággal óráról órára növekedett. Minden órában nagyobb lett egy kicsit, és közeledett éjféli zenitjéhez. Egyre tündöklőbb fénye második nappá varázsolta az éjszakát. Ha nem görbe pályán mozog, hanem egyenesen a Föld felé zuhan, s ha sebességét nem csökkenti a Jupiter vonzása, akkor egyetlen nap alatt átszelte volna az űrt, ami a Földtől elválasztotta. Így azonban öt nap telt el, míg bolygónkhoz érkezett. Másnap éjjel Angliából már akkorának látták, mint a Hold harmada, az olvadási hullám pedig fokozódott. Mikor Amerikában feltűnt, már majdnem akkora volt, mint a Hold, és fehéren lángolva forróságot árasztott. Egyre hevesebb, perzselő szél sepert végig Virginián, Brazílián és a St. Lawrence-völgyben, a csillag száguldó zivatarfelhők gomolygása mögül ragyogott elő, lilásan cikázó villámok és példátlan jégverés közepette. Manitobában is olvadt, és pusztított az árvíz. Ezen az éjszakán a világ hegységeiben felengedett a jég, és olvadni kezdett a hó. A magasságokból lerohanó, megdagadt folyamok nemsokára kitépett fákat, állati hullákat és emberi holttesteket sodortak magukkal. A túlvilági ragyogás közepette a folyók szintje egyre emelkedett, míg végül kicsaptak medrükből, s a víz a menekülő lakosság nyomában hömpölygött.

Az argentin part mentén és végig a déli óceánon nagyobb volt a dagály, mint bármikor emberemlékezet óta, a felkorbácsolt hullámok mérföldekre ellepték a szárazföldet, és egész városokat borítottak el. Az éjszaka folyamán pedig úgy áttüzesedett a levegő, hogy napkelte után mintha hűs árnyék borult volna a földre. Megindultak a földrengések is, egész Amerikában, a sarkkörtől Cape Hornig megmozdult a föld, mindenfelé hegycsuszamlások és szakadékok tátongtak, házak és falak dőltek romba. Egyetlen hatalmas lökésre Cotopaxi oldala leomlott, roppant tömegű híg lávatömeget okádva, mely széles folyamként, nagy sebességgel hömpölyögve, egyetlen nap alatt elérte a tengert.

Így vonult végig a csillag, sápadt holddal a nyomában, a Csendes-óceán felett, uszályként vonszolva maga után a viharokat, tajtékzó hullámokat, növekvő dagályt, mely mohón elnyelte a szigeteket, s elsepert minden élőlényt. És akkor vakító ragyogás és perzselő forróság közepette hirtelen felmagasodott egy roppant hullámtorony, s az ötven láb magas, éhesen zúgó víztömeg nekirontott Ázsia partjainak, benyomult a szárazföldre, s végigsepert Kína lapályain. A delelő napnál is nagyobb és perzselőbb csillag rövid időre megvilágította könyörtelen fényével az óriási, népes földrész tájait. Fényében feltüzeltek a városok és falvak, fák, utak és pagodák, a széles, megművelt földek s az álmatlan milliók szemei, amint tehetetlen rémülettel meredtek az izzó égboltra. És messziről már hallatszott a dagadó ár bőgése. Ezen az éjszakán hőségtől ellankadt végtagokkal, vadul lélegzet után kapkodva, milliók menekültek reménytelenül. S nyomukban az ár, mint valami rohanó, fehér fal. Jött a halál.

Egész Kína teste fehéren izzott: de Japán, Jáva s a kelet-ázsiai szigetek felől, a gőztől, füsttől és hamutól, melyet tűzhányók lövelltek a magasba, mintha üdvözölnék, sötétvörösen izzó gömbnek látszott a hatalmas csillag. Fent láva, perzselő gáz és hamu, lent pedig a kavargó áradat. Az egész föld rázkódott a vulkanikus lökésektől. Már a Himaláján és Tibetben is olvadni kezdett az örök hó: milliónyi friss medrű, összefutó csatorna árja öntötte el Burma és Hindosztán síkságait. Az indiai őserdők bozótos ormai mindenfelé lángoltak, a rohanó vízben a facsonkok körül sötét testek küszködtek, s kimerült szemek tükrözték a vérvörös lángnyelveket. A széles folyamokon fejetlen összevisszaságban emberek tömegei menekültek végső reménységük, a nyílt tenger felé.

A csillag pedig egyre nőtt, egyre fényesebb izzással, egyre félelmetesebb sebességgel közeledett. Az egyenlítő körül nem villódzott már az óceán; a tajtékzó, hajókat dobáló fekete víztömeg kísértetiesen gyűrűzve gőzölgött.

És ekkor csoda történt. Azoknak, akik Európában várták a csillag feltűnését, úgy tűnt, mintha megállt volna a Föld. Az emberek, akik az árvíz, összeomló házak és hegycsuszamlások elől menekültek, ezernyi fennsíkon várták a késlekedő csillagot. Szorongó várakozásban egyik óra telt a másik után, de a csillag nem jelentkezett. Az emberek ismét a régi, megszokott csillagképeket látták, pedig erről a látványról örökre lemondtak már. Angliában meleg volt, és kitisztult a légkör, bár a föld állandóan remegett. A trópusokról úgy látszott, hogy a Siriust, a Capellát és az Aldebarant gőzfátyol övezi. És mikor a csillag majdnem tíz órát késve feltűnt, fehérlő tányérja közepén fekete korong sötétlett, nyomában pedig máris felbukkant a Nap.

A csillag Ázsia felett kezdett az ég pereme mögött lehanyatlani, és mikor India fölött lebegett, egyszerre elhomályosult. Azon az éjszakán az Industól a Ganges torkolatáig az egész indiai síkságot sekély, csillogó víztükör borította, melyből emberekkel zsúfolt templomok és paloták, falak és magaslatok meredtek elő. A minaretekről fürtökben lógtak az emberek, s a forróságtól és rémülettől elgyengülve, egyenként hullottak a kavargó vízbe. Egy egész földrész jajgatott, amikor a kétségbeesés e tüzes kemencéjére hirtelen árnyék borult, szél támadt, s a hűvösödő levegőben felhők gyülekeztek. Az emberek káprázó szemmel látták, hogy a csillag fényes felületén fekete korong árnyéka vonul át. Igen, a Hold a csillag és a Föld közé került. És mialatt az emberek kiáltozva adtak hálát Istennek a pillanatnyi szabadulásért - keleten érthetetlen gyorsasággal felszállt a Nap. Nap és Hold a csillaggal együtt futott fel az égboltra.

Tehát ezért láthatták az európaiak, hogy közvetlenül a csillag után felkelt a Nap is: egy ideig nagy sebességgel, majd lassabban emelkedtek, míg végül az égbolt zenitjén megállapodtak, s lángolva olvadtak össze. A Hold már nem homályosította el a csillagot, hanem többé nem láthatóan az égbolt ragyogásába olvadt. Bár az életben maradottak nagy része az éhezéstől, hőségtől kimerülten már elfásult, mégis akadtak, akik felismerték e tünemény jelentőségét. A csillag földközelbe jutott, s bolygóként megkerülve továbbhaladt. Fokozódó sebességgel távolodott - szédítő zuhanása a Nap felé végéhez közeledett.

Aztán a tornyosuló fellegek eltakarták az égi látomást, csapkodó villámokkal átszőtt lepel borult a Földre. Szerte a világon, olyan felhőszakadás zuhogott, mint még soha, s a felhők bíborában izzó vulkánok torkából sárfolyamok hömpölyögtek. A szárazföldről visszahúzódó víz nyomában mindenütt iszap borította romok maradtak, s mint viharvert partokon, ott hevertek az elsodort emberek, gyermekek és jószágok tetemei. A szárazföldről napokig özönlött vissza a víz, hordalékot, házakat és fákat sodorva magával hatalmas gátakat emelt, és óriási csatornákat vájt a talajba.

A sötétség napjai voltak ezek, a csillag perzselő napjai után. De még hetek és hónapok múltán is földrengések rázták meg a világot.

A csillag pedig eltűnt, s az éhség űzte emberek lassan felbátorodtak. Újra visszaszivárogtak romba dőlt városaikba, a betemetett magtárakba és a letarolt földekre. Néhány hajó, melyet a vihar valamelyest megkímélt, összetöredezve és megrongálva, óvatosan kereste az utat valamikor ismerős kikötők új zátonyai között. Mikor elültek a viharok is, az emberek észrevették, hogy a nappali hőmérséklet magasabb, mint azelőtt, a Nap megnövekedett, a Hold régi nagyságának harmadára csökkent, és csak nyolcvan naponként volt holdváltozás.

Ez a történet már nem foglalkozik az emberek között kialakuló új testvériséggel, a törvények, könyvek és gépek megmentésével. Izland, Grönland és Baffin's Bay éghajlata teljesen megváltozott: a hajósok nem akartak hinni a szemüknek, mikor mindenütt zöldbe borult, elragadó tájakat találtak. Arról sem beszélünk bővebben, hogy a Föld felmelegedésével az emberiség tovább terjeszkedett a sarkkörök felé. Már csak a csillag megjelenéséről és távozásáról szólunk néhány szót.

A Mars csillagászait - hiszen a Marson is vannak csillagászok, ámbár ezek a lények teljesen különböznek az embertől - kimondhatatlanul érdekelték az események. Ők persze a saját szempontjuk szerint értékelték a dolgokat.

"A lövedék hatalmas tömegét és hőfokát tekintve, amint Naprendszerünket átszelve a Napba zuhant - írta egyikük -, szinte hihetetlen, milyen csekély kárt szenvedett a Föld, holott majdnem összeütközött vele. A kontinensek ismert körvonalai és a tengerek tömege változatlan. Úgy látszik, az egyetlen különbség abban észlelhető, hogy a sarkokat borító színtelen fehérség (ahol befagyott tengereket tételezünk fel) összébb húzódott."

Mindez pedig csak azt példázza, hogy néhány millió mérföld távolságból a legnagyobb emberi katasztrófa is jelentéktelen közjáték csupán.


Fordította Görgey Gábor

 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 18:09:20, szombat
 
  A KRISTÁLYTOJÁS



London egyik utcájában egy éve még apró, mocskos butikra bukkant az ember, felette viharvert, sárga betűk hirdették: C. Cave Természetbúvár és Régiségkereskedő. A kirakatban a legkülönbözőbb dolgokat lehetett látni. Volt ott elefántagyar, hiányos sakk-készlet, üveggyöngy, kard, egy teli doboz műszem, két tigris és egy emberi koponya, számos molyette, kitömött majom - az egyik még egy lámpát is tartott -, régimódi vitrin, valami légymaszatos strucctojásszerűség, néhány horgászfelszerelés, végül egy rendkívül mocskos, üres akvárium. Történetünk kezdetén még egy tojás alakú, ragyogóra csiszolt kristálydarab egészítette ki a gyűjteményt. A kirakat előtt pedig két ember nézegette a kristályt: az egyik magas, vékonydongájú pap volt, a másik pedig egy szerényen öltözött, fekete szakállas, sötét bőrű fiatalember. A sötét bőrű fiatalember heves mozdulatokkal magyarázott valamit, s úgy látszik, rá akarta bírni a másikat, hogy vegye meg a kristálydarabot.

Mialatt ezek odakünn vitatkoztak, Mr. Cave a butik mögötti lakásából belépett a boltba. Éppen befejezte a teázást, s szakállán még ott díszelegtek a vajas kenyér nyomai. Mikor észrevette, mi köti le a két ember figyelmét, egyszerre megnyúlt az arca. Bűntudatosan pillantott hátra a lakás felé, s halkan bezárta az ajtót. Haja piszkosszürke volt; kopott, kék zsakettet viselt, fején ósdi köcsögkalapot, s mindezt csámpás posztópapucs zárta le. Csak állt és figyelte a két vitatkozót. Az egyházi férfiú mélyen belekotort nadrágzsebébe, megszámolta a maroknyi pénzt, s teli szájjal, elégedetten mosolygott társára. Mikor beléptek a boltba, Mr. Cave még levertebbnek látszott.

A pap köntörfalazás nélkül nekiszegezte a kérdést: mennyibe kerül a kristálytojás? Mr. Cave idegesen a lakásajtó felé pillantott, s kijelentette: a kristálytojás ára öt font. A lelkész tiltakozott a magas ár ellen; sem a barátjának, mondotta, sem Mr. Cave-nek nem érhet ennyit. Ez az ár valóban sokkal magasabb volt, mint amilyet Mr. Cave kérni akart, mikor a kristályt beszerezte. Ekkor alkudozni próbáltak. Végül Mr. Cave kitárta az utcai ajtót:

- Öt font az ára - mondta, mintha meg akarná kímélni magát a hiábavaló vitatkozástól. Ekkor a lakásba vezető üvegajtó mögött megjelent egy nőszemély, s kíváncsian végigmérte a két vevőt.

- Öt font az ára - mondta Mr. Cave, s hangja megremegett.

Mindeddig a füstös képű fiatalember nem szólt egy szót sem, csak Cave-et figyelte állhatatosan. Most megszólalt:

- Adja meg neki az öt fontot - mondta.

A pap a fiatalemberre pillantott, hogy lássa, nem tréfál-e, majd újra Mr. Cave-re nézett, s észrevette, milyen sápadt az öreg arca.

- Ez rengeteg ám! - mondta, majd zsebébe nyúlt, s kezdte összekaparni minden pénzkészletét. Másfél fontnál alig talált többet, s ekkor társához fordult, akivel úgy látszik, meghitt viszonyban lehetett. Ez alkalmat adott Mr. Cave-nek arra, hogy összeszedje gondolatait, s izgatottan kezdte magyarázni, hogy szó, ami szó, a kristályt tulajdonképpen nem is tudja eladni. A két vevő persze elképedt, s szemére vetették, miért nem gondolta meg előbb, mielőtt alkudozni kezdtek vele. Mr. Cave zavarba jött, de makacsul kitartott amellett, hogy nem rendelkezhetik a kristálytojással, mert egy vevő már jelentkezett aznap, aki feltételesen le is foglalta. Azok ketten pedig, miután azt hitték, hogy az öreg még feljebb akarja srófolni az árat, úgy tettek, mintha ki akarnának menni a boltból. Ám ebben a pillanatban kinyílt a lakásba vezető ajtó, s az előbbi sötét hajzat és malacszem tulajdonosnője megjelent.

Durva arcú, vaskos nőszemély volt, fiatalabb és sokkal magasabb Mr. Cave-nél. Nehézkesen mozgott, arca pedig szederjes volt.

- A kristály igenis eladó! - mondta. - És öt font éppen elég érte. Cave, én nem tudom, mi ütött beléd, hogy nem fogadod el az urak ajánlatát!

Mr. Cave megzavarodva a hirtelen beavatkozás miatt, pápaszeme fölött dühösen nézett az asszonyra, s különösebb meggyőződés nélkül hangoztatta, hogy joga van a boltját úgy vezetni, ahogy jónak látja. Erre aztán kitört a veszekedés. A két vevő mulatságosnak találta, és érdeklődéssel figyelte a jelenetet, s alkalomadtán ők is közbeszóltak, Mrs. Cave pártját fogva. Mr. Cave, bármennyire is sarokba szorították, nem tágított zavaros és valószínűtlen meséjétől, hogy valaki ma reggel érdeklődött a kristály után. Egyre görcsösebben magyarázott, s állhatatosan ragaszkodott álláspontjához. A különös vitának a fiatal keleti vetett véget. Azt mondta, két napon belül majd jelentkeznek, hogy tisztességes előnyt adjanak az állítólagos érdeklődőnek.

- De akkor aztán ragaszkodunk az öt fonthoz - jelentette ki a lelkész.

Mrs. Cave férje helyett is mentegetőzött, és megmagyarázta nekik, hogy az ura bizony néha bogaras; s mikor a két vevő távozott, azok ketten a boltban szabadon folytatták a kínos esettel kapcsolatos perpatvarukat.

Mrs. Cave bizony nem türtőztette magát, mikor férjét kezelésbe vette. A szegény kis öreg remegett a felindultságtól, teljesen összezavarta az érveit, s egyrészt azt állította, hogy akadt egy másik vevője, másrészt, mondta, a kristály bőven megér tíz aranyat is.

- Akkor mért kértél öt fontot? - mondta az asszony.

- Bízd csak rám a boltot, úgy vezetem, ahogy jónak látom! - felelte Mr. Cave.

Mr. Cave mostohalányával és mostohafiával élt együtt, így aztán este a vacsoránál újból felhánytorgatták az ügyet. Egyikük sem tartotta valami nagyra Mr. Cave üzletvezetését, s ezzel a mai ostobasággal betelt a pohár.

- Szerintem már más ajánlatokat is visszautasított - jelentette ki mostohafia, egy tizennyolc éves, nyakigláb kamasz.

- De öt fontot! - szörnyülködött a másik mostohagyerek, egy nagyszájú, huszonhat éves fiatal nőszemély.

Mr. Cave elég nyomorúságos válaszokat adott; nem túl meggyőzően motyogta, hogy üzleti dolgait ő érti a legjobban. Azok addig beszéltek neki, míg végül félbehagyta az étkezést, s űzötten kimenekült a szobából, hogy éjszakára bezárja a boltot. Füle égett, pápaszeme mögött könnyek csillogtak, s így bosszankodott:

- Mért is hagytam ezt a kristályt olyan sokáig a kirakatban? Ilyen őrültséget! - Egyre csak ez járt a fejében, és sokáig nem tudott semmit kitalálni, miként kerülje el a kristály eladását.

Vacsora után a két mostohagyerek kicsípte magát, és elment hazulról, felesége pedig visszavonult az emeletre, hogy egy forró limonádé mellett átgondolja a kristályüzlet távlatait. Mr. Cave pedig bement a boltba, késő éjszakáig ott is maradt, állítólag azért, hogy egy aranyhal-medencébe díszköveket helyezzen el; valójában egy titkos tervét akarta megvalósítani, amiről később majd bővebben szólunk.

Másnap reggel Mrs. Cave észrevette, hogy a kristályt eltávolították a kirakatból; néhány öreg halászati könyv mögött rejtőzött. Erre ő feltűnő helyre visszatette a kirakatba. Ám a további szóváltásnak elejét vette egy ideges fejfájás; az asszonynak most nem volt kedve veszekedni, Mr. Cave-nek pedig máskor sem.

A nap nem telt valami kellemesen. Mr. Cave, ha lehet, még szórakozottabb volt, mint rendesen, azonkívül szokatlanul ingerülten viselkedett. Délután, mikor felesége szokásához híven lepihent, az öreg ismét eltávolította a kristályt a kirakatból.

Másnap Mr. Cave-nek egy macskacápa-szállítmányt kellett átadnia valamelyik orvosi fakultáson, ahol boncoláshoz volt szükségük erre az árura. Férje távollétében Mrs. Cave gondolatai ismét a kristályra terelődtek, és már be is osztotta, miként fogja elkölteni az öt fontot, mely tisztára talált pénz. Terveiben néhány igen kellemes dolog szerepelt, többek között egy zöld selyemruha s egy richmondi kirándulás - mikor az utcai ajtó feletti csengő megszólalt, s beszólította az üzletbe. A látogató egy magántanító volt, aki vizsgákra készített elő fiatalembereket, s most panaszkodott, hogy Cave-ék nem szerezték be a tegnap megrendelt békákat. Mrs. Cave nem helyeselte, hogy férje ilyesfajta cikkekkel is foglalkozik, s a veszedelmes, kiabáló úriember, rövid szóváltás után, a maga részéről teljesen nyugodtan visszavonult. Mrs. Cave pedig önkéntelenül a kirakatra pillantott, hiszen ha látta a kristályt, lelki szemei előtt azonnal felderengtek ötfontos álmai. Hogy elképedt, mikor észrevette, hogy a kristálynak hűlt helye! Azonnal megnézte a pult alatti láda mögött, ahol tegnap rábukkant. Ott sem volt. Ekkor lázas kutató hadjáratba kezdett.

Mikor Mr. Cave a cápaüzletet elintézve, háromnegyed kettő tájt hazatért, a következő kép tárult elé: a feldúlt üzlethelyiségben felesége négykézláb és bőszen matatott a pult alatt, az állattömő holmik között. Az asszony vörös és mérges arca felbukkant a pult mögött, mikor a csilingelés férje visszatértét jelezte, majd haladéktalanul és szemrehányóan nekiszegezte a kérdést:

- Hová dugtad?

- Hová dugtam? Micsodát?

- Hát a kristályt!

Mr. Cave szemmel láthatóan megdöbbenve a kirakathoz rohant.

- Nincs itt? Jóságos Isten! Mi lett vele?

Ugyanakkor lépett be Mr. Cave mostohafia a belső szobából; néhány perccel Mr. Cave előtt jött haza, s csak úgy ontotta a szitkokat. Egy használtbútor-kereskedőnél dolgozott, itt az utcában, hazajárt ebédelni, s most dühöngött, hogy az ebéd még nincs az asztalon. De mikor megtudta, hogy a kristály eltűnt, az ebédről is megfeledkezett, s minden dühe anyjáról a mostohaapjára irányult. Persze, anyjával együtt azonnal arra gondoltak, hogy az öreg elrejtette a kristályt. De Mr. Cave állhatatosan tagadta, hogy bármit is tud a kristály sorsáról, még azt is készségesen felajánlotta, hogy közjegyző előtt, okmánybélyeggel ellátott írásbeli nyilatkozatot ad a dologról - végül pedig odáig merészkedett, hogy feleségét és mostohafiát vádolta: bizonyára ők vitték el a kristályt, hogy háta mögött eladják. Ezzel aztán felettébb elkeseredett és heves vita kezdődött, melynek betetőzéseként Mrs. Cave rendkívül ideges állapotba került, középütt járt az idegroham és ámokfutás között, fia pedig mindezek miatt fél órát késett a bútorkereskedésből. Mr. Cave felesége érzelemkitörései elől a boltba menekült.

Este szenvedélymentesebben, bíráskodó szellemben, s Mr. Cave mostohalányának elnökletével újra megtárgyalták az ügyet. A vacsora menete nem volt éppen szerencsés, s kínos jelenettel végződött. Mr. Cave megnyitotta felháborodásának zsilipjeit, s az ajtót hevesen bevágta maga mögött, kivonult a szobából. A család többi tagját most már nem zavarta Mr. Cave jelenléte, szabadon pocskondiázták az öreget, majd az egész házat, padlástól a pincéig tűvé tették, hátha rábukkannak a kristályra.

Másnap ismét beállított a két vevő. Mrs. Cave úgyszólván könnyek között fogadta a látogatókat. Szipogva mesélte, hogy azt senki sem tudja elképzelni, mit kellett neki már kiállnia attól a Cave-től házasságnak nevezett zarándokútja során... S az eltűnt kristályról is összezagyvált valamit. A lelkész s a keleti fiatalember halkan egymásra nevettek, s kijelentették, hogy ez valóban nagyon különös. Mikor úgy látszott, hogy Mrs. Cave élete teljes történetének ismertetésére készül, el akarták hagyni a boltot. Mire Mrs. Cave, még mindig reménykedve, a lelkész címét kérte, hogy értesíteni tudja, ha Cave-ből mégis sikerül valamit kicsikarni. A lelkész nyomban megadta a címét, de a cédula, úgy látszik, elkallódott, s Mrs. Cave később egyáltalán nem tudott visszaemlékezni a címre.

Aznap este a Cave család érzelemkitörései teljesen kimerültek, s Mr. Cave, aki délután nem volt otthon, vacsora közben búskomoran elkülönült a többiektől; ám ezt a hangulatot még mindig kellemesnek lehetett nevezni az elmúlt napok szenvedélyes háborgásaihoz képest. Egy darabig nagyon feszült volt a légkör a Cave házban, de sem a kristály, sem a vevők nem bukkantak fel többé.

Nos hát, ne szépítsük tovább a dolgot, s valljuk be, hogy az öreg Mr. Cave hazudott. Nagyon is jól tudta ő, hova lett a kristály. A Westbourne Streeten volt, a Szent Katalin kórházban, Mr. Jacoby Wace tanársegéd szobájában. Ott állt egy pohárszéken, fekete bársonnyal félig letakarva, egy palack amerikai whisky mellett. Valójában e történet részletei is Mr. Wace-től erednek. Cave a kristályt abba a zsákba rejtette, amelyben a cápát a kórházba vitte, s könyörgött, hogy az ifjú kutató tegye el neki ezt az apróságot. Mr. Wace először kissé habozott. Cave-vel elég különös kapcsolatban volt. A fiatal orvos előszeretettel tanulmányozta a furcsa embertípusokat, már többször meg is hívta az öreget egy kis borozásra szivarfüst mellett, hogy Cave kifejthesse elég mulatságos nézeteit az életről általában, a feleségéről pedig annál részletesebben. Az orvos már Mrs. Cave-vel is találkozott, mikor egyszer-kétszer beszólt a boltba, s az öreg nem volt otthon. Így aztán tudott az örökös zaklatásról, mely Cave-nek kijutott, s miután igazságosan mérlegelte a dolgot, úgy döntött, hogy menedéket nyújt a kristálynak. Mr. Cave megígérte, hogy megmagyarázza, miért ragaszkodik oly bolondul a kristályhoz, de már előre megmondott annyit, hogy látomások jelentek meg benne. S még aznap meglátogatta az orvost.

Elég bonyolult történetet adott elő. Mint mondotta, a kristályt más furcsaságokkal együtt egy ritkaságkereskedő árverésén szerezte, s miután fogalma sem volt, mi lehet az értéke, kitette a kirakatba, s tíz shillingben szabta meg az árát. Ezen az áron hónapokig a nyakán maradt, s már éppen arra gondolt, hogy leszállítja az árát, mikor különös felfedezésre bukkant.

Akkoriban nagyon rossz egészségi állapotban volt - s nem szabad elfelejteni, hogy későbbi élményei során ellenállóképessége tovább is csökkent -, és nagyon elkeserítette, hogy felesége és mostohagyermekei semmibe veszik, és rosszul bánnak vele. Felesége hiú, tékozló, szívtelen asszony, s titokban egyre szenvedélyesebben ivott. Mostohalánya közönséges volt és öntelt, mostohafia pedig mélységesen utálta Mr. Cave-et, s minden lehető alkalommal kifejezésre juttatta utálatát. Az üzleti ügyek is igen nyomasztották az öreget, s Mr. Wace szerint alkalomadtán ő maga sem vetette meg az itókát.

Mr. Cave jómódban nőtt fel, gondos nevelésben részesült, s most néha heteken át állandóan búskomorságban s álmatlanságban szenvedett. Félt, hogy felkölti a családot, tehát éjjelente, mikor fejében már elviselhetetlenül kavarogtak a gondolatok, szép halkan felkelt felesége mellől, s bolyongani kezdett a házban. S egy augusztus végi hajnalon három óra körül véletlenül betévedt a boltba.

A mocskos kis helyiségben koromsötét volt, csupán az egyik sarokból tört elő valami szokatlan ragyogás. Mikor közelebb lépett, megállapította, hogy a fény a kristálytojásból sugárzik, mely a kirakattal szemben, a pult sarkában állott. A redőny hasadékán beszivárgó keskeny fénysugár rávetődött a kristályra, s mintha egész belsejét fény árasztotta volna el.

Ez a jelenség feltűnt Mr. Cave-nek, hiszen ellenkezett az optika törvényeivel, melyeket ifjúkorában tanulmányozott. Azt értette, hogy a kristály visszaveri a sugarakat, melyek belül, a gyújtópontban találkoznak - de ez a szétszórt sugárzás meghaladta fizikai ismereteit. Egészen közel hajolt a kristályhoz, jól belenézett, majd körös-körül is megvizsgálta, mert egyszerre ismét feltámadt benne az a tudományos érdeklődés, mely miatt ifjúkorában ezt a pályát választotta. Elképedten látta, hogy a fény nem marad mozdulatlanul a kristály gyújtópontjában, hanem ide-oda táncol, mintha a tojás üres lenne, s valami villódzó gáz gomolyogna a belsejében. Amint ide-oda járkált a tojás körül, hogy más-más szemszögből lássa, egyszerre észrevette, hogy ott áll a kristály és a fényforrás között, és a sugárzás mégsem csökken. Elképedve távolította el a tojást a fénysugár útjából, s a bolthelyiség legsötétebb zugába helyezte. A kristály még négy-öt percig ragyogott, aztán lassacskán elhalványult, majd teljesen kialudt. Ekkor visszahelyezte a behatoló hajnali napsugár pászmájába, mire ismét azonnal felragyogott.

Mindeddig Mr. Wace is megerősítette Mr. Cave figyelemre méltó történetét. Ő maga is többször valami fény sugarába helyezte a kristályt: legalább egy milliméter átmérőjű fénysugarat kellett rábocsátania. S teljes sötétségben, azzal a bizonyos bársonnyal letakarva, a kristály valóban halvány villódzó fényt bocsátott ki. Ámde, úgy látszik, ez a sugárzás nem volt egészen mindennapi, mert egyesek nem észleltek semmit. Mr. Harbinger például - ez a név a tudomány iránt érdeklődők előtt a Pasteur-intézettel kapcsolatban bizonyára nem ismeretlen - nem látott semmiféle sugárzást. Még Mr. Wace sem észlelte olyan mértékben ezt a jelenséget, mint Mr. Cave, sőt, nagyon érdekes, hogy Mr. Cave sem észlelt mindig ugyanolyan fényerejű sugárzást: a látomás annál élénkebb volt, minél elgyengültebb és fáradtabb állapotban nézte a kristálytojást.

Nos, a kristály ragyogásának felfedezése lenyűgözően hatott Mr. Cave kedélyállapotára. S egy kötetnyi fellengzős leírásnál többet mond az öregúr elhagyatottságáról az a tény, hogy egy teremtett léleknek sem szólt rendkívüli megfigyeléseiről. Úgy látszik, otthon olyan kicsinyes és rosszindulatú légkörben élt, hogy ha elárulja újabb kedvtelését, azzal egyben a gyönyör elvesztését is kockáztatja. Megfigyelte, hogy a hajnal közeledtével, mikor egyre jobban kivilágosodott, a kristály, bárhogy nézte, elvesztette minden tündöklését. Néha pedig egyszerűen nem látott semmit, csak éj idején, a bolthelyiség sötét sarkaiban.

De Mr. Cave rájött, hogy ha azt az öreg bársonyterítőt, mely az ásványgyűjtemény hátteréül szolgált, duplán a fejére borítja, nappal is láthatja a kristály belsejében tündöklő mozgalmas jelenségeket. Nagyon vigyázott, nehogy a felesége így bukkanjon rá, és csak délutánonként vette elő a kristályt, mikor az asszony az emeleten ebéd utáni álmát aludta. De még ilyenkor is óvatosan a pult alá bújt.

És egy szép napon, miközben a kristályt ide-oda forgatta a kezében, valamit meglátott benne. Felvillant és már el is tűnt, de egy másodperc alatt is úgy rémlett neki, mintha tágas és idegen táj tárult volna fel előtte. S ahogy tovább forgatta a kristályt, s gyengült a fény - ugyanaz a látomás még egyszer felvillant.

Mr. Cave kísérletezésének minden egyes állomásáról fárasztó és fölösleges lenne beszámolni. Elég, ha az eredményt összegezzük: ha a kristályban a rávetülő fénysugár irányából 137 fokos szögben nézett, akkor egy nagy kiterjedésű, különös táj állandó, tiszta képét látta benne. E táj egyáltalán nem volt álomszerű, sőt, határozott és valóságos benyomást keltett, s minél tisztább volt a fény, annál kézzelfoghatóbbnak látszott a kép is. És nem is volt mozdulatlan: vagyis bizonyos tárgyak lassan és rendezetten ide-oda mozogtak, mintha valóságos dolgok lettek volna. S ahogy a megvilágítás és a látószög változott, úgy változott a kép is, olyasformán, amint egy ovális lencsével vizsgálva valamit, a lencse forgatásával a látvány is mindig más és más.

Mr. Wace határozott kijelentése szerint Mr. Cave igen részletesen számolt be a dologról, s elbeszélésében a hallucinálásra jellemző érzelmi elemeknek nyomát sem találta. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy Mr. Wace teljesen sikertelenül igyekezett felfedezni valami hasonlót a kristály opalizáló fényében. A két ember benyomásai korántsem voltak egyenlő értékűek, s tökéletesen elképzelhető, hogy az, amit Mr. Cave határozottan látott, Mr. Wace számára nem volt több ködös homálynál.

Mr. Cave leírása szerint mindig ugyanolyan kiterjedt síkság tárult elé, s mintha valami torony vagy árboc tetejéről, mindenesetre magasról látta volna. A síkságot nagyon messze, keleten is, nyugaton is hatalmas vöröses sziklák határolták, melyek valamilyen festményre emlékeztettek, de hogy Mr. Cave milyen képre gondolt, arra Mr. Wace nem tudott rájönni. A sziklák észak, illetve dél felé húzódtak - éjjel tudniillik a csillagok is látszottak, s így Mr. Cave az égtájakat is meg tudta határozni - s még mielőtt a két vonulat találkozott volna, a távolság homályába tűnt az egész. Mr. Cave a keleti sziklavonulathoz állt közelebb, s első látomásakor a hegyek fölött éppen felbukkant a nap. A tájban a napfényhez képest fekete, saját árnyékukhoz képest viszont halvány, bizonytalan alakú élőlények hemzsegtek, melyeket Mr. Cave madaraknak nézett. Közvetlenül alatta épülettömbök húzódtak, mintha éppen a tetejükre látott volna. A kép visszaverődő és ködösebb széle felé ezek az épületsorok elhomályosultak. Különös alakú és színű, mély mohazöld és csodálatos szürke fákat is látott egy széles, tündöklő csatorna mentén. Egyszerre hatalmas, pompás színekben ragyogó valami suhant át a képen. De hát hiába. Mr. Cave először csak villanásszerűen láthatta ezeket a jelenségeket, keze és a feje is reszketett: a képek csak felvillantak s már el is tűntek, s helyükben nem maradt más, csak valami bizonytalan homály. S persze az első időben még csak hosszas próbálkozások után tudott olyan szögből nézni a kristályba, hogy az elröppent látomást újra meglelje.

Miután egy teljes hétig tantaluszi kínok közepette eredménytelenül kísérletezett, az első látomás után megjött a második is, s ekkor teljes hosszában megjelent előtte a völgy. Most ugyan más kép tárult elé, de ő csodálatosképpen valahogy biztosan tudta, hogy erre a különös világra, ha más irányba is, de ugyanarról a pontról tekint alá. Ezt a meggyőződését egyébként későbbi megfigyelései teljes mértékben alátámasztották. A hatalmas épületnek a múltkor csak a tetejét látta, most viszont kellő távolságból végigtekinthetett a homlokzaton. Ugyanaz az épület volt, hiszen megismerte a tetőzetét. A homlokzat előtt rendkívül hosszú, nagyméretű terasz húzódott végig, közepén egyenlő távolságra hatalmas, de igen kecses oszlopok meredtek a magasba, s mindegyiknek a tetején apró tárgyak csillogtak, melyek visszaverték a lenyugvó nap sugarait. Mr. Cave először nem is tulajdonított különösebb jelentőséget ezeknek a tárgyaknak, csak később, mikor a látottakról Mr. Wace-nek beszámolt. A terasz pompázó, kecses bozótos felett lebegett, mögötte széles pázsit terült el, melyen bogárszerű, de a bogaraknál sokkal hatalmasabb lények mászkáltak. A pázsiton túl rózsaszín kövekkel kirakott, dúsan díszített gyalogút látszott, ezen túl pedig, pontosan a sziklavonulattal párhuzamosan végighúzódva a völgyben, sűrű, vörös dudvával szegélyezett víz csillogott, mint valami hatalmas tükör.

A levegőben csak úgy nyüzsögtek a méltóságteljesen ívelő madarak rajai. A folyam túlsó oldalán rengeteg nagyszerű épület állott, színesen csillogó áttört fémcsipkézettel és csiszolt felületekkel; mindez moha- és zuzmószerű fák között egy erdőbe ágyazva. Egyszerre valami újra meg újra keresztülcsapdosott a képen, akár egy drágaköves legyező vagy egy verdeső szárny, s mintha Mr. Cave orra előtt, a kristály másik oldalán lett volna, egy arc, jobban mondva egy arc felső része jelent meg, s hatalmas szemeivel közeledett hozzá, Mr. Cave annyira megrémült e szemek valószerűségétől, hogy fejét elkapva, a kristály mögé pillantott. Megfigyeléseibe merülve egészen elképedt, mikor látta, hogy ott van a hűvös, sötét kis bolthelyiségben, a megszokott faszesz bűze, dohos és rothadó szagok közepette. Mire körülnézett, a kristály ragyogása elhalványult, majd teljesen kialudt.

Ezek voltak Mr. Cave első, általános megfigyelései. Beszámolója igen közvetlen volt és részletes. A völgy már kezdettől fogva, mikor egy pillanatra felvillant szeme előtt, különös hatást gyakorolt képzeletére, s ahogy kezdte felfogni a táj részleteit, álmélkodása szenvedéllyé nőtt. Üzleti teendőit hanyagul és zavarosan végezte, mert egyre csak az a pillanat járt az eszében, mikor majd visszatérhet megfigyeléseihez. S néhány héttel az első látomás után állított be a két vevő, ajánlatukból aztán nagy izgalom és veszekedés kerekedett, s mint már elmondottam, az öregnek csak nagy nehezen sikerült a kristályt az eladástól megmentenie.

Nos, amíg mindez Mr. Cave titka volt, merő csoda maradt, olyasmi, aminek a rejtekébe csak titokban lehet bekukkantani, akárcsak gyerekeknek valami tilalmas kertbe. De Mr. Wace mint ifjú tudományos kutató, világos észjárású ember volt, s szeretett mindennek a végére járni. Amikor a kristály hozzákerült, s Mr. Cave elmondta a történetét, majd az ifjú tudós meggyőződött arról, hogy ő maga is látja a különös ragyogást, s így némi hitelt adhat Mr. Cave állításának - módszeresen kezdett foglalkozni a dologgal. Csak hát Mr. Cave mohó volt, nem tudott az elébe táruló mesés tájakkal betelni, minden este fél kilenctől fél tizenegyig ott volt a kórházban, sőt, Mr. Wace távollétében néha még napközben is megjelent. Vasárnaponként pedig még délután is ott rostokolt.

Mr. Wace az első perctől pontos feljegyzéseket készített, s ennek a tudományos módszernek köszönhető, hogy rögzíteni tudta, a belső kép felidézéséhez milyen irányú fénysugarat kell a kristályra rávetíteni. A megfigyeléseket az is lényegesen megkönnyítette, hogy a kristályt egy kilyukasztott dobozba helyezte, melyen egy apró nyíláson át rávetült a képeket felidéző fénysugár, így már csak egy fekete vászonterítővel kellett a szemlélő fejét leborítani. Ily módon aztán a völgyet hamarosan tetszés szerinti irányból meg lehetett figyelni.

Ilyenformán tehát most már röviden beszámolhatunk a kristályban rejlő látnoki világról. Mindezt minden esetben csupán Mr. Cave látta, s munkamódszerük a következőkből állott: Mr. Cave a kristályt figyelte, és beszámolt a látottakról, Mr. Wace pedig ugyanakkor röviden papírra vetette a megfigyeléseket, hiszen annak idején mint egyetemi hallgató megtanulta, miként kell sötétben feljegyzéseket készíteni. Mikor a kristály fénye kialudt, rendes helyére, a dobozba tették vissza, s meggyújtották a villanyt. Ekkor Mr. Wace kérdéseket tett fel, s a következőkben bizonyos megfigyeléseket javasolt, hogy a homályosabb részletek is tisztán álljanak előtte. Valóban, ennél kevésbé képzeletbeli és ugyanakkor anyagszerűbb dolgot el sem lehet gondolni.

Mr. Cave figyelme hamarosan a madárszerű lényekre irányult, melyek előbbi látomásaiban is oly sűrűn bukkantak fel szeme előtt. Első benyomását helyesbítve, egy ideig azt hitte, valami nappali denevérfajtához tartozhatnak, majd furcsamód keruboknak tekintette őket. Gömbölyű, különösképpen emberi fejük volt, s nyilván az egyik ilyen lény szeme lehetett, mely a második megfigyelés alkalmával annyira megijesztette. Tollatlan, hatalmas ezüstszárnyuk ragyogóan csillogott, s annyi színben játszott, mint a frissen fogott hal. E szárnyak felépítése nem olyan volt, mint a madaraké vagy denevéreké általában, hanem - amint Mr. Wace megtudta - a testből ívelő bordák segítségével, sugárszerűen feszültek szét. Talán úgy lehetne a legjobban körülírni, ha azt mondjuk: ívelt bordázatú lepkeszárnyuk volt. Apró testüket közvetlenül a szájnyílás alatt lecsüngő hosszú csápszerű tapogatószervek egészítették ki. Bár Mr. Wace először valószínűtlennek hitte, végül mégis az a meggyőződése alakult ki, hogy ezek a lények birtokolják a hatalmas, szinte emberi épületeket s a nagyszerű kertet, melyektől a völgy olyan pompás látványt nyújtott. Mr. Cave sok más furcsasággal együtt azt is megfigyelte, hogy az épületeken egyáltalán nem volt ajtó, s a különös teremtmények szabadon nyíló, nagy kerek ablakokon közlekedtek. Leszálltak csápjaikra, szinte horgászbotszerűen egészen kicsire hajtogatták szárnyukat, s beszökdécseltek az épület belsejébe. Ám ezeken kívül temérdek kisebb szárnyú lény repkedett: dongó-, lepke- és bogárszerű teremtmények, a pázsiton pedig ragyogó színekben pompázó, szárnyatlan óriásbogarak mászkáltak lomhán ide-oda. Az utakon és teraszokon a hatalmas, szárnyas lényekhez hasonló, szintén nagyfejű, de szárny nélküli teremtményeket lehetett látni, amint szaporán szökdécseltek kézhez hasonló csápjaikon.

Már említettük, hogy a legközelebbi épület teraszán meredező árbocok tetején bizonyos tárgyak csillogtak. Mr. Cave egy különösen élénk látomás alkalmával alaposan szemügyre vette az árbocokat, s megállapította, hogy ezek a csillogó tárgyak pontosan olyan kristályok, mint az övé, melybe belekémlel. Mikor még alaposabban szemügyre vette az árbocokat, látta, hogy legalább húsz árbocon csillog egy-egy ilyen kristály.

Időnként egy-egy hatalmas szárnyas lény felrepült valamelyik kristályhoz, majd csukott szárnnyal, csápjaival az árbocba kapaszkodva, néha negyedóráig is feszülten figyelte a kristály belsejét. Mr. Wace tanácsára hosszas megfigyeléseket végeztek, s ennek eredményeképpen a két kutató arra a meggyőződésre jutott, hogy az a kristály, melybe ők néztek, a látomásvilág teraszán a legutolsó árbocon állott, s e másik világ egyik teremtménye, legalábbis egy alkalommal, Mr. Cave arcába bámult, mialatt az öregúr megfigyeléseit végezte.

Ennyit e nagyon különös történet legfontosabb tényeiről. Hacsak nem tekintjük az egészet Mr. Wace képzelet-szüleményének, két lehetőség közül az egyiknek feltétlenül hitelt kell adnunk: éspedig hogy Mr. Cave kristálya vagy két világban volt egyidejűleg, s mialatt az egyikben ide-oda hordozták, a másikban ugyanott maradt, ami mindenképpen valószínűtlenül hangzik - vagy pedig valami különös kölcsönhatásban állt ama másik világ hasonló kristályával. Tehát ami az egyiknek a belsejében látható, az bizonyos meghatározott körülmények között látható a megfelelő másik kristályban is - és fordítva. Ma még valóban nem tudjuk, miként lehet két kristályt ilyen kapcsolatba hozni egymással, de jelenlegi tudásunk is elég ahhoz, hogy megértsük, az ilyesmi egyáltalán nem lehetetlen. A két kristályban megjelenő képek kölcsönhatása Mr. Wace feltételezése, s ez végeredményben számomra is nagyon magától értetődőnek látszik...

És vajon hol lehetett az a másik világ? Az értelmes Mr. Wace hamarosan erre is fényt derített. Alkonyat után az égbolt odaát igen gyorsan besötétedett, a nappal szinte átmenet nélkül fordult az éjszakába. Felsziporkáztak a csillagok, mégpedig felismerhetően ugyanazon csillagképek, melyeket mi látunk. Mr. Cave felismerte a Nagymedvét, a Fiastyúkot, az Aldebarant és a Siriust; ez a másik világ tehát szintén a Naprendszerhez tartozik, és legfeljebb néhány százmillió mérföldre lehet a mi világunktól. Ily módon Mr. Wace azt is megtudta, hogy odaát éjfélkor sötétebb kék az ég, mint nálunk tél derekán, a nap pedig valamivel kisebbnek látszik. Azonkívül két kicsi hold kering az égbolton.

- Akárcsak a mi holdunk, csak sokkal kisebbek, s egészen más pályán mozognak - magyarázta Mr. Wace. Az egyik szemmel látható sebességgel haladt előre. A két hold elég alacsonyan járt az égen, s mikor felkeltek, fényük nyomban kialudt; vagyis oly közel keringtek az égitesthez, hogy állandó holdfogyatkozásban álltak. Bár Mr. Cave nem nagyon értett az ilyesmihez, mindezek a körülmények arra engedtek következtetni, hogy a Marsról van szó.

Tényleg igen elfogadható magyarázatnak látszik, hogy Mr. Cave a kristályba kémlelve a Marsot és lakóit látta. Ha pedig valóban így volt, akkor az a csillag, mely esténként oly fényesen ragyogott a messzi látkép égboltján, nem lehetett egyéb, csak a mi jó öreg földgolyónk.

Egy ideig a marslakók - ha ugyan azok voltak - úgy látszik, nem vették észre, hogy Mr. Cave megfigyeli őket. Egyik-másik néha belepillantott valamelyik kristályba, de aztán nagyon hamar átrebbent egy másik árbochoz, mintha nem lett volna megelégedve a látvánnyal. Így aztán Mr. Cave zavartalanul figyelemmel kísérhette e szárnyas népség tevékenykedését, s bár feljegyzett beszámolói szükségszerűen homályosak és töredékesek, kétségkívül így is nagy hatást gyakorolnak az emberre. Képzeljük csak el, hogy egy marsbeli megfigyelőnek milyen benyomása lehetett volna az emberiségről, ha hosszas, komoly előkészületek után, szemét agyonfárasztva, a Szent Márton-templom tornyából négypercenként más-más részleteit figyelheti meg Londonnak! Mr. Cave nem tudta megállapítani, vajon a szárnyas marslakók ugyanazok-e, melyek az utakon és teraszokon szökdécseltek, s hogy tetszés szerint felcsatolhatnak-e ugyanolyan szárnyakat? Többször is látott bizonyos esetlen fehér és részben áttetsző kétlábúakat, melyek félig-meddig hasonlítottak a majmokra, a zuzmószerű fák között táplálkoztak, s egyesek vadul menekültek egy-egy szökdécselő, kerek fejű marslakó elől. Az üldöző el is csípett egyet a csápjaival - ám akkor egyszerre elhomályosult a kép, s Mr. Cave, legnagyobb gyötrelmére, sötétben maradt. Egy más alkalommal Mr. Cave valami hatalmasat látott rendkívüli gyorsasággal száguldani az egyik út mentén, s először azt hitte, óriási rovar lehet. De ahogy közeledett, rájött, hogy hihetetlenül bonyolult szerkezetű, csillogó fémből készült gépezet. Ámde mikor ismét odanézett, a jelenség már kisuhant a képből.

Egy idő múlva Mr. Wace arra törekedett, hogy felkeltse a marslakók figyelmét; s mikor legközelebb az egyik különös lény szeme ismét odatapadt a kristályhoz, Mr. Cave felkiáltott és felpattant, majd hirtelen felcsavarták a villanyt, s mindketten vadul hadonászni kezdtek, hogy ottlétüket jelezzék. De mikor Mr. Cave ismét belenézett a kristályba, a marslakó már eltűnt.

Eddig haladtak a megfigyelésekkel november elejéig, mikor Mr. Cave már úgy érezte, hogy az otthoniak gyanakvása a kristályra vonatkozóan elült, s ettől kezdve ide-oda cipelte magával az értékes darabot, hogy ha akár éjjel, akár nappal alkalom adódnék a vizsgálódásra, kéznél legyen. A kristály most már életének döntő tényezője lett.

Decemberben Mr. Wace-t nagyon elfoglalták a közeledő vizsgák; összejöveteleiket kényszerűségből egy hétre felfüggesztették, s tíz-tizenegy napig - Wace nem is tudja pontosan, meddig - színét se látta Mr. Cave-nek. Ekkor már szerette volna folytatni a kutatásokat, s mikor a nehéz vizsgaidőszakon túlesett, ellátogatott az öreg régiségkereskedőhöz. Már a sarkon észrevette, hogy egy madárkereskedő s egy foltozóvarga boltja előtt a redőny le van húzva. Mr. Cave üzlete is zárva volt.

Kopogott, majd kinyílt az ajtó, s gyászruhában megjelent Mr. Cave mostohafia. Azonnal kihívta Mrs. Cave-et, aki - Mr. Wace láthatta - olcsó, de alaposan felcicomázott gyászruhában páváskodott. Ezek után nem lepte meg, hogy Cave meghalt, és már el is temették. Az özvegy sírt, s hangja kissé borízű volt. Éppen most ért vissza a highgate-i temetőből - mondotta. Saját jövője s a temetés tiszteletre méltó részletei teljesen lekötötték az asszony gondolatait, de Mr. Wace végül azért mégiscsak megtudott egyet-mást Mr. Cave halálának körülményeiről. Utolsó összejövetelük utáni napon, kora reggel találták meg az öreget; holtan feküdt a boltban, s jéghideg kezében a kristályt szorongatta. Mosolygott - mesélte Mrs. Cave -, s a bársonyterítő, amit az ásványok kirakati díszítéséhez használtak, ott hevert a lábánál. Mikor megtalálták, már öt-hat órája halott lehetett.

Mr. Wace-t nagyon megrendítette a dolog, s keserű szemrehányásokat tett magának, hogy elhanyagolta az öregúr egészségét, pedig szemmel láthatóan rossz állapotban volt. De azért leginkább mégiscsak a kristály foglalkoztatta. Nagyon óvatosan közelítette meg a témát, mivel ismerte Mrs. Cave bogarait. Nagyon megdöbbent, mikor megtudta, hogy a kristályt eladták.

Ugyanis, amint Cave holttestét felvitték az emeletre, felesége első gondolata az volt, hogy azonnal írjon a kelekótya papnak, aki öt fontot ígért a kristályért: a kérdéses darab megkerült. De hiába forgattak fel mindent, lánya is hiába segített a keresésében, a címet nem találták sehol. Minthogy nem volt pénzük arra, hogy Cave-et a kerület régi lakójához méltó pompával és előkelőséggel temessék el, a család egy régi barátjához fordultak, aki szintén régiségekkel foglalkozott, s a készlet jó részét bizonyos becslés után szívesen átvette tőlük. Persze ő maga állapította meg az összeget, s az átvett áru között ott volt a kristály is. Mr. Wace néhány szokásos, talán kissé félvállról odavetett részvétteljes szó után azonnal ehhez a régiségkereskedőhöz sietett. Itt megtudta, hogy a kristálytojást egy magas, sötét bőrű, szürke ruhás úrnak már eladták. S ezzel a kézzelfogható tények sorozata ebben a különös és számomra legalábbis igen sokatmondó történetben hirtelen meg is szakadt. A régiségkereskedő nem tudta, ki lehetett az a magas, sötét bőrű, szürke ruhás férfi, nem is figyelte meg alaposabban, s így korántsem tudott róla pontos leírást nyújtani. Még azt sem tudta, merre ment az idegen, mikor kilépett az üzletből. Mr. Wace egy ideig még ottmaradt a boltban, s reménytelen kérdezősködéssel tette próbára a kereskedő türelmét, hogy elkeseredését rajta töltse ki. Végül egyszerre rádöbbent, hogy az egész immáron kicsúszott a kezéből, és szétfoszlott, mint egy éji látomás; hazament, s kissé csodálkozott, hogy a jegyzetek, melyeket erről a dologról készített, nem foszlottak szét, hanem valóban ott hevernek rendetlen íróasztalán.

Persze nagyon bosszús volt és csalódott. Másodszor is meglátogatta - ugyanoly eredménytelenül - a régiségkereskedőt, s hirdetéseket adott fel bizonyos folyóiratokban, melyek talán olyan ember kezébe kerülhetnek, aki csecsebecséket gyűjt. Két lapnak cikkeket is küldött, de a szerkesztők valami tréfára gyanakodtak, s arra kérték a fiatal tudóst, jól fontolja meg a dolgot, mielőtt kinyomtatnák, hiszen ez a különös történet annyira szűkölködik megalapozott bizonyítékokban, hogy esetleg veszélyeztetné Wace tudományos hírnevét.

Ezenkívül saját munkája is nagyon megszaporodott. Így hát vagy egy hónap elteltével, ha alkalomadtán be is nézett egy-egy régiségboltba, kénytelen volt abbahagyni a keresést, s a kristály mind a mai napig nem került elő. Mindamellett - amint Wace meséli nekem, s én tökéletesen meg tudom őt érteni - olykor elkapja a buzgóság, faképnél hagyja sokkal fontosabb dolgait, s folytatja a hajszát a kristály után.

Jelenleg igazán kár azon vitatkozni, vajon előkerül-e még valaha, vagy pedig mindenestül nyoma veszett. Amennyiben a kristálytojás jelenlegi tulajdonosa ritkasággyűjtő, akkor a régiségkereskedő útján feltétlenül tudomást kellett szereznie arról, hogy Mr. Wace mennyire kutat utána. Wace megtalálta Mr. Cave lelkészét, James Parkert, és azt a keleti fiatalembert is, akiről kiderült, hogy Bosso-Kuni jávai herceg. Néhány adatot köszönhetek nekik. A herceg - mint mondotta - csupán kíváncsiságból és különcködésből akarta a kristályt megszerezni. Már csak azért ragaszkodott annyira a vételhez, mert Cave olyan furán és kényszeredetten szabadkozott.

Könnyen lehetséges, hogy ez a második vevő nem is ritkasággyűjtő, csak alkalomszerűen vásárolta meg a kristályt, mely ebben a pillanatban talán száz méternyire sincs tőlem, s egy szalonban díszeleg vagy mint levélnehezék szolgál egy íróasztalon - birtokosa nem is sejti, hogy e nehezék milyen csodálatos tulajdonságokkal rendelkezik. Valójában nagyrészt ez indított arra, hogy ezt a történetet ilyenformán papírra vessem, mivel lehetséges, hogy a kristálytojás az átlag regényolvasó kezébe kerül.

Az én elképzelésem úgyszólván azonos Mr. Wace véleményével. Szerintem a marsbeli árbocon levő kristály s Mr. Cave kristálytojása valami, jelenleg teljesen megmagyarázhatatlan módon kapcsolatban van egymással. Mr. Wace-szel együtt az a véleményünk, hogy ez az itteni kristály talán valamikor réges-régen került arról a másik bolygóról a Földre, hogy a marslakóknak napi életünkbe közvetlen betekintést nyújtson. Lehetséges, hogy a többi kristály párja is itt van valahol a mi Földünkön.

Mert a felsorolt tényekkel az érzéki csalódások semmiféle elmélete nem tud megbirkózni.


Fordította Görgey Gábor

 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 18:07:43, szombat
 
  AZ ALMA



- Meg kell szabadulnom tőle - mondta a kocsi sarkában ülő férfi, a csöndet hirtelen megszakítva.

Mr. Hinchcliff feltekintett, mert nem hallotta jól. Elragadtatott figyelemmel szemlélte a bőröndje fogantyújához madzaggal odakötött kollégiumi sapkát - újonnan elnyert pedagógusi állásának külső és látható jelét -, a kollégiumi sapka elragadtatott csodálatával és az általa felidézett kellemes előérzetekkel. Mr. Hinchcliffet ugyanis most vették fel a londoni egyetemre, és segédtanárként készül működni a holmwoodi gimnáziumban - felettébb irigylésre méltó állás. A kocsin át útitársára meredt.

- Miért ne ajándékoznám el? - mondotta az. - El kell ajándékozni! Miért ne?

Magas, fekete, napégette férfi volt, de az arca sápadt. Karját szorosan összefonta, lábát feltette a szemközti ülésre. Hosszú, fekete bajuszát pödörgette, és mereven bámult cipője orrára.

- Miért ne? - ismételte.

Mr. Hinchcliff köhintett.

Az idegen kinyitotta szemét - különös, sötétszürke szempár volt -, és majdnem egy percig egyenesen Mr. Hinchcliffre bámult. Arckifejezése növekvő érdeklődést mutatott.

- Igen - szólt lassan. - Miért ne? És véget vetni neki.

- Sajnos nem egészen értem, mire gondol - mondta Mr. Hinchcliff, újabb köhintéssel.

- Nem egészen érti, mire gondolok? - ismételte az idegen gépiesen, miközben furcsa szeme ide-oda járt Mr. Hinchcliff és a csomag között, a tüntetően fitogtatott sapkával, aztán visszatért Mr. Hinchcliff pelyhes ábrázatára.

- Ön ugyanis egy kissé szaggatottan beszél - mentegetőzött Mr. Hinchcliff.

- Miért is ne? - mondta az idegen, továbbfűzve gondolatait. - Ön diák? - intézte a szót Mr. Hinchcliffhez.

- A londoni egyetem levelező tanfolyamán - felelte Mr. Hinchcliff leplezetlen büszkeséggel, és idegesen megtapogatta nyakkendőjét.

- Tudásszomjtól űzve... - mondta az idegen, és hirtelen levette lábát az ülésről, öklét térdére rakta, és úgy meredt Mr. Hinchcliffre, mintha soha életében nem látott volna diákot. - Igen - mondta és mutatóujjával a levegőbe bökött. Aztán felállt, a poggyásztartóról leemelt egy táskát és kinyitotta. Szótlanul kivett belőle egy ezüstpapírba bugyolált gömbölyű tárgyat, és óvatosan kibontotta. Azután Mr. Hinchcliff felé nyújtotta - kicsiny, nagyon sima, aranysárga gyümölcs volt.

Mr. Hinchcliffnek szeme-szája elnyílt. Nem nyúlt a tárgy után - ha ugyan neki szánták egyáltalán.

- Ez itt - mondta lassú szóval a fantasztikus idegen - a Tudás Fájának Almája. Nézze csak meg: kicsiny, fényes és csodálatos - a Tudás. És én önnek adom.

Mr. Hinchcliff elméje egy percig gyötrelmesen dolgozott, aztán átvillámlott agyán a kielégítő magyarázat: "Bolond!", és ezzel megvilágosodott az egész helyzet. Az ember ne ingerelje az őrülteket. Fejét kissé oldalt hajtotta.

- A Tudás Fájának Almája? Ejha! - mondta Mr. Hinchcliff. Kitűnően megjátszott érdeklődéssel szemlélte a gyümölcsöt, aztán az idegenre tekintett. - De hát miért nem akarja megenni maga? És mellesleg - hogy jutott hozzá?

- Nem fonnyad meg soha. Három hónapja az enyém. És épp olyan fényes és sima és érett és kívánatos, ahogy láthatja. - Kezét térdére tette, és eltűnődve nézte a gyümölcsöt. Aztán újra bebugyolálta a papirosba, mintha letett volna arról a szándékáról, hogy elajándékozza.

- De hogy jutott hozzá? - kérdezte Mr. Hinchcliff, aki szeretett vitatkozni. - És honnan tudja, hogy ez a Fa Gyümölcse?

- Három hónapja vettem ezt a gyümölcsöt - mondta az idegen -, egy ital vízért és egy karéj kenyérért. Aki nekem adta - mert ezzel az életét mentettem meg - örmény férfi volt. Örményország! Az a csodálatos ország, minden országok közt az első, ahol Noé bárkája a mai napig fennmaradt, az Ararát hegyének jégmezőibe temetve. Ez a férfi, mondom, másokkal együtt a kurdok elől menekülve, akik üldözték őket, felment a hegyek között olyan elhagyatott helyekre, amelyekről az emberek általában nem is tudnak. És üldözőikkel a nyomukban, magasan a hegycsúcsok között, késpenge élességű fűtől zöldellő lejtőre jutottak, és ez a fű mindenkit, aki belehatolt, könyörtelenül összevagdalt, hasított. A kurdok a sarkukban voltak már, és nem volt mit tenni, mint belevetni magukat a fűbe, és az volt a legkomikusabb, hogy a vérük árán nyert ösvény vezette nyomukra a kurdokat. Valamennyi menekülőt lemészároltak, csak ez az örmény és egy társa menekült meg. Hallotta társai sikoltását, üvöltését és a fű suhogását üldözői körül - embermagasságú fű volt. Aztán kiáltást hallott, arra másik kiáltás felelt, és amikor kisvártatva megállt, már minden elcsendesült. Mit sem értve a dologból, újra előretört, összevagdalva és vérzőn, amíg egy szakadék alatt elterülő meredek sziklalejtőre nem jutott, és akkor látta, hogy a fű lángban áll, és a füst fátyolként emelkedik közé és ellenségei közé.

Az idegen kis szünetet tartott.

- És aztán? - kérdezte Mr. Hinchcliff. - Mi történt?

- Ott állt, a fű késpengéitől összehasogatva és vérezve, a sziklák lángoltak a délutáni napsütésben, az égbolt akár a megolvadt réz, és felé gomolygott a tűz füstje. Nem mert ott maradni. A halált nem bánta, csak a kínzásoktól rettegett. Messziről, a füstön túlról ordítozást, kiáltozást hallott. Asszonyi sikoltásokat. Felkapaszkodott hát az egyik sziklaszurdokba; mindenfelé bozót nőtt, amelynek levelei közül tövisként meredtek elő a száraz ágak, végül felkapaszkodott egy hegygerincre, és amögött elrejtőzött. És ekkor találkozott a társával, egy pásztorral, aki szintén megmenekült. A hideg, az éhség és szomjúság mit sem számított a kurdokhoz képest; és megindultak a magaslatok felé, a hó és jég közé. Három napig bolyongtak.

A harmadik napon jött a látomás. Azt hiszem, éhes embereknek gyakran van látomásuk, de hát itt ez a gyümölcs. - Felemelte a bebugyolált gömböt. - És más hegylakóktól is hallottam erről, akik ismerik ezt a legendát. Estefelé történt, amikor a csillagok sűrűsödnek, hogy egy síkos sziklalejtőn haladtak alá egy hatalmas sötét völgybe, furcsa, eltorzult fák között, és ezeken a fákon kicsiny golyók függtek, mint a szentjánosbogár fénygömbjei; furcsa, kerek, sárga fények.

És ezt a völgyet hirtelen, nagy messzeségben, sok mérföldnyire, aranyló láng világította meg; lassan végigpásztázta, és fényében éjfeketévé sötétültek a torz fák, és a környező lejtő, és ők maguk is olyanná váltak, akár a tüzes arany. És ők a látomáskor, ismervén a hegyek legendáit, rögtön tudták, hogy az Édenkertet látják, vagy az Édenkert őrzőjét, és arcra borultak, mint akit villám sújtott.

Amikor újra fel mertek tekinteni, a völgy egy darabig sötét volt, aztán a fény visszatért, égő borostyánszínben.

Ekkor a pásztor talpra ugrott, nagyot kiáltott, és lefelé kezdett rohanni, a fény felé, de a társa túlságosan megijedt, semhogy kövesse. Némán, szédülten, riadtan állt, és nézte, amint társa a vándorló fényözön felé halad. És alighogy nekiindult a pásztor, mennydörgésszerű zaj hallatszott, láthatatlan szárnycsapások száguldottak el a völgy felett, és valami nagy és szörnyű félelem; és ekkor az az ember, akitől a gyümölcsöt kaptam, megfordult, hogy talán még elmenekülhet. És hanyatt-homlok újra felrohant a lejtőn, nyomában a száguldó zűrzavarral, és megbotlott az egyik torz bokorban, és egy érett gyümölcs hullott le róla a kezébe. Ez a gyümölcs itt. A szárnyak és a mennydörgés ott zúgtak körülötte. Felbukott és elájult, amikor pedig eszméletre tért, ott találta magát saját falujának üszkös romjai között, és én meg a társaim ápoltuk a sebesülteket. Látomás volt? De még mindig kezében szorongatta a fa arany gyümölcsét. Voltak ott mások is, akik ismerték a legendát, tudták, mi lehet a furcsa gyümölcs. - Szünetet tartott. - És ez az - mondta.

Nagyon különös történet volt ez, egy sussexi harmadosztályú vasúti kocsiban. Olyan volt, mintha a valóság pusztán csak a fantasztikum fátyla volna, és itt most kiütközött a fantasztikum.

- Tényleg? - Mr. Hinchcliff csak ennyit tudott mondani.

- A legenda szerint - mondta az idegen -, a kertben nőtt törpe fák abból az almából erednek, amelyet Ádám a kezében tartott, amikor őt és Évát kiűzték a Paradicsomból. Ádám ráeszmélt, hogy a markában tart valamit, meglátta a félig megevett almát, és ingerülten félredobta. És most ott terem a gyümölcs abban az örökös hóval övezett, elhagyatott völgyben, és lángpallosok őrzik az Ítélet Napjáig.

- De hát én azt hittem, ezek a dolgok... - Mr. Hinchcliff pillanatnyi szünetet tartott - mesék vagy inkább példázatok. Ön azt állítja, hogy ott, Örményországban...

Az idegen válaszul feltartotta tenyerén a gyümölcsöt.

- De ön nem tudhatja - mondta Mr. Hinchcliff -, hogy ez valóban a Tudás Fájának Gyümölcse. Lehetséges, hogy az az ember... mondjuk... valamiféle káprázatot látott. Tegyük fel...

- Nézze meg - mondotta az idegen.

Csakugyan különös gömb volt, nem igazán alma; furcsa, arany színben izzott, majdnem úgy, mintha magát a fényt préselték volna bele az anyagába. Ahogy Mr. Hinchcliff nézte a gyümölcsöt, megelevenedett előtte a hegyek közé zárt elhagyatott völgy, az őrködő lángpallos, az imént hallott történet ódon furcsasága. Megdörzsölte szemét.

- De hát... - mondta.

- Ilyen maradt, sima és teljes, három hónapon át. Nem fonnyad, nem szárad, nem romlik.

- És ön, a maga részéről... - kérdezte Mr. Hinchcliff - valóban azt hiszi, hogy ez...

- A Tiltott Gyümölcs.

Nem lehetett tévedés; az idegen viselkedése komoly, elméje teljesen ép volt.

- A Tudás Gyümölcse - mondta.

- Tegyük fel, hogy az - mondta Mr. Hinchcliff, kis szünet után, még mindig a gyümölcsre szögezve szemét. - De végül is, ez másféle tudás - nem ugyanaz. Úgy értem, hogy Ádám és Éva már megette a Tudás Gyümölcsét.

- Bűneiket örököljük, de a tudásukat nem - mondta az idegen. - Akkor minden egészen világos és tiszta lenne. Mindenbe beleláthatnánk, mindenen átlátnánk, mindennek a legmélyebb értelméig hatolnánk...

- Hát akkor miért nem eszi meg? - kérdezte Mr. Hinchcliff hirtelen sugallat hatására.

- Elfogadtam, azzal a szándékkal, hogy megeszem - mondta az idegen. - Az Ember elbukott. Pusztán csak az, hogy megeszi, aligha...

- A tudás hatalom - jelentette ki Mr. Hinchcliff.

- De boldogság-e? Én idősebb vagyok önnél, több mint kétszer olyan idős. Olykor-olykor kezembe veszem ezt a gyümölcsöt, és eláll a szívem verése arra a gondolatra, mi mindent tudhatna az ember, mily iszonyúan tisztán láthatna... Gondolja el, hogy hirtelen az egész világ könyörtelenül megvilágosodnék!

- Ez, úgy hiszem, igen hasznos lenne - mondta Mr. Hinchcliff.

- Gondolja el, hogy beleláthatna mindenki szívébe és agyába, akit ismer; szívük, agyuk legtitkosabb rejtekébe - azokéba, akiket szeret, akiknek szeretetét nagyra becsüli...

- Az ember hamar rájönne a csalásra - mondta Mr. Hinchcliff, akire erős hatással volt ez a gondolat.

- És ami még rosszabb: ismerni önmagát, legtitkosabb illúzióitól megfosztottan. Olyannak látni magát, amilyen. Mindazt, amiben megakadályozta a kéjvágy és a gyöngeség. Nem valami boldogító kilátás.

- Ez is nagyszerű dolog lehetne. "Ismerd meg tenmagadat", hiszen tudja.

- Ön fiatal - mondta az idegen.

- Ha önnek nem fontos, hogy megegye, és csak terhére van, miért nem dobja el?

- Most talán újra nem fog megérteni engem. Hogy dobhatna el valaki egy ilyen tündöklő és gyönyörű dolgot? Ha az ember egyszer hozzájutott, a rabjává lesz. Másrészt viszont, elajándékozni? Elajándékozni valakinek, aki szomjazza a tudást, aki nem retten vissza a világos felismerés gondolatától...

- Persze - mondta Mr. Hinchcliff elgondolkozva -, lehet ez valami mérgező gyümölcs is.

És pillantása ekkor egy mozdulatlan valamire esett; egy fekete betűs fehér tábla végére, künn, a kocsi ablakán túl: "- MWOOD" - ennyit látott. Rémülten ugrott fel az ülésről.

- Jóságos Isten! - kiáltott fel Mr. Hinchcliff. - Holmwood! - és a pillanatnyi valóság rögtön feledtette azokat a misztikus felismeréseket, amelyek az imént hatalmukba kerítették.

A következő pillanatban már kinyitotta a kocsi ajtaját, bőröndjével kezében. A forgalmista már meglengette a zöld zászlót. Mr. Hinchcliff leugrott.

- Fogja! - szólt mögötte egy hang, s meglátta az idegen feketén fénylő szemét, és az aranygyümölcsöt, ragyogón és csupaszon, amint felé nyújtotta, a kocsi nyitott ajtaján. Ösztönszerűen elvette - a vonat már mozgásban volt.

- Nem! - ordította az idegen, és utánakapott, mintha vissza akarná venni.

- Vigyázzon! - kiáltott a peronon egy vasutas, előrerohant, és becsukta a kocsi ajtaját.

Az idegen ordított valamit, amit Mr. Hinchcliff nem értett, fejét kidugta az ablakon, karjával izgatottan hadonászott, aztán ráesett egy híd árnyéka, és egy pillanat múlva eltakarta. Mr. Hinchcliff meglepetten állt, a kanyarban eltűnő utolsó kocsira meredt, és kezében ott volt a csodálatos gyümölcs. Egy fél percig minden összezavarodott az agyában, de ekkor észrevette, hogy két-három férfi, aki a peronon áll, nagy érdeklődéssel figyeli. Csak nem ő az új gimnáziumi segédtanár? Eszébe ötlött, hogy a körülállók szemével nézve, a gyümölcs nagyon is lehetne holmi frissítőnek szánt gyermeteg narancs. Erre a gondolatra elpirult, és zsebébe dugta a gyümölcsöt, ahol az kellemetlenül kidudorodott. De hát ezen már nem lehetett segíteni, így hát, félszegen leplezve félszegségét, feléjük indult, hogy megkérdezze, merre vezet az út a gimnáziumba, és hogyan juttathatja el oda a peron túlsó szélén várakozó bőröndjét és két ládáját?

Megtudta, hogy poggyászát hat pennyért elviszik targoncán, ő pedig gyalog követheti. Hangjukban egy árnyalatnyi gúnyt sejtett. Egy pillanatra sem feledhette az áruló dudort.

A vasúti kocsiban megismert férfi furcsa komolysága és a varázslatos történet, amelyet elmesélt, egy időre eltérítette Mr. Hinchcliff gondolatait a rendes mederből. Ködként elűzte mindazt, ami közvetlenül nyugtalanította. Bolyongó lidércfény! De új állásának izgalma, és az a tudat, hogy Holmwoodra általában, az iskolához tartozókra pedig különösen előnyös benyomást kell gyakorolnia, újra teljes erejével áthatotta Mr. Hinchcliffet, és eloszlatta lelkében a zűrzavart. Különös, hogy egy sima és aranyfényű gyümölcs, amely alig három hüvelyk átmérőjű, mennyire kényelmetlen és felesleges holminak bizonyulhat egy kényes fiatalember számára, ha legelőnyösebb oldaláról akar mutatkozni! Fekete kabátjának zsebében szörnyen kidudorodott, teljesen elrontotta a vonalát. Elhaladt egy fekete ruhás kis öreg hölgy mellett, és úgy érezte, a pillantása rögtön erre a kinövésre esik. A fiatalember egyik kesztyűje a kezén volt, a másikat botjával együtt vitte, úgyhogy lehetetlenség volt nyíltan vinnie a gyümölcsöt. A városba vezető út egyik megfelelően elhagyott pontján kivette zsebéből az alkalmatlan nyűgöt, és megpróbálta a kalapja alá rejteni. De ehhez túl nagy volt a gyümölcs, a kalap komikusan ingadozott a fején, és épp amikor kivette belőle, egy hentesinas fordult be a sarkon.

- A fene egye meg! - mondta Mr. Hinchcliff.

Megette volna a gyümölcsöt és azon nyomban mindentudóvá vált volna, de hát micsoda bárgyú viselkedés lenne, ha egy bőlevű gyümölcsöt szopogatva vonulna be a városba - márpedig a gyümölcsön határozottan érződött, hogy bőlevű. Ha épp arra jönne egy iskolás fiú, komoly kárára lehetne a fegyelemnek, ha így látná. És esetleg ragadós lenne az arca a létől, vagy lecsurogna a kézelőjére, esetleg olyan maróan savanyú lenne, mint a citrom, és kifakítaná a ruháját.

Aztán egy kanyarban két csinos leányalak tűnt fel a napfényben. Lassan sétáltak a város felé és trécseltek - bármely pillanatban hátranézhetnek, és egy felhevült arcú fiatalembert pillanthatnak meg, aki valami foszforeszkáló sárga paradicsomot visz a kezében! Biztos, hogy jót nevetnének.

- Ördög vigye! - mondta Mr. Hinchcliff, és egy gyors dobással áthajította a fölösleges nyűgöt egy kert kőkerítésén, amely ott húzódott az út mentén. Amikor a gyümölcs eltűnt, enyhe szívfájdalmat érzett, hogy elveszett, de ez alig tartott egy pillanatig. Megigazította kezében a botot és a kesztyűt, és délcegen, öntudatosan továbbment, hogy megelőzze a lányokat.

Ám az éj sötétjében Mr. Hinchcliff álmot látott a völgyről, a lángpallosról és a torz fákról, és most már tudta, hogy valóban a Tudás Fájának Almája volt, amit oly könnyelműen eldobott. Nagyon rosszkedvűen ébredt.

Reggelre elmúlt a megbánása, de később visszatért és idegesítette; olyankor azonban soha, amikor boldog volt, vagy sok dolga akadt. Végül egy holdvilágos éjszakán, tizenegy óra körül, amikor egész Holmwood nyugodott, kétszeres erővel szakadt rá újra megbánása, és kalandra ösztökélte. Kisurrant a házból, átvetette magát a játszótér falán, és végigment a némán hallgató városon a vasúti állomáshoz vezető útra, aztán bemászott a kertbe, ahova a gyümölcsöt dobta. De odalent, a harmatos fű és a pitypang alig sejthető gömböcskéi között semmit sem talált.


Fordította Fóthy János
 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 18:06:46, szombat
 
  NÉHAI MR. ELVESHAM CSODÁLATOS TÖRTÉNETE



Bár korántsem remélem, hogy elhiszik ezt a történetet, mégis leírom, mert szeretném a soron következő áldozat számára a menekülés útját megmutatni. Talán mégiscsak okul balsorsomon. Tudom, hogy az én esetem már reménytelen, és bizonyos fokig bele is nyugodtam sorsomba.

Edward George Eden a nevem. Staffordshire grófságban, Trenthamben születtem, apám itt kertészkedett. Anyám hároméves koromban, apám pedig életem ötödik évében halt meg, s ekkor nagybátyám, George Eden örökbe fogadott. A bácsi agglegény volt, önerejéből képezte magát, s Birminghamben mindenki ismerte mint vállalkozó szellemű újságírót. Nevelésemhez bőségesen megadott mindent, egyre sarkallta becsvágyamat, hogy az életben sikereim legyenek, s mikor négy éve meghalt, rám hagyta egész vagyonát: ebből a költségek kifizetése után körülbelül ötszáz font sterlingem maradt. Tizennyolc éves voltam akkor. Végrendeletében a bácsi azt tanácsolta, hogy ezt az összeget tanulmányaim befejezésére fordítsam. Akkor már elhatároztam, hogy az orvosi pályát választom, s egyrészt nagybátyám halála után is érvényesülő nagylelkűsége, másrészt egy tanulmányi versenyen megnyilvánuló jószerencsém eredményeképpen a londoni egyetem orvostanhallgatója lettem. Történetem kezdetén a University Street 11 a-ban laktam, egy igen szegényesen berendezett, huzatos kis padlásszobában. Ablakom egy nagy bérkaszárnyára nézett. Nemcsak aludni jártam ebbe a kis szobába, hanem napjaimat is ott töltöttem, mert az utolsó garasig be kellett osztanom a pénzemet.

Éppen egy pár cipőt vittem foltoztatni a Tottenham Court Road egyik cipészéhez, mikor először találkoztam az apró, sárga képű öregemberrel, akivel azóta oly kibogozhatatlanul összefonódott az életem. Mikor kiléptem a kapun, ott állt a járda peremén, s tétovázva a házszámot nézegette. A pápaszemkeret mögül kivörösödött, fáradt, szürke szemek pillantottak rám, majd arckifejezése hirtelen barátságossá változott.

- A legjobbkor jön - mondta. - Elfelejtettem, hány szám alatt lakik. Üdvözlöm, Mr. Eden.

Kissé elámultam e bizalmas megszólításra, mert még életemben nem láttam ezt az embert. Az is bosszantott, hogy éppen egy pár bakanccsal a hónom alatt kell egymásba botlanunk. Észre is vette, hogy nem vagyok túlzottan szívélyes.

- Szeretné tudni, hogy ki az ördög lehetek, mi? Biztosíthatom, hogy jó barát. Én már láttam azelőtt is, csak maga nem látott engem. Hol válthatnánk néhány szót egymással?

Haboztam. Nyomorúságos padlásszobám nem alkalmas arra, hogy idegeneket fogadjak.

- Talán sétálhatnánk itt az utcán - javasoltam. - Sajnos, nem áll módomban...

Mielőtt befejeztem volna, egy kézmozdulattal egészítette ki a mondatot:

- Ez lesz a legjobb - mondta, s ide-oda pillantva, végignézett az utcán. - Az utcán? Merre menjünk?

Bakancsaimat belöktem a folyosóra.

- Ide figyeljen - mondta hirtelen az öreg. - Amiről beszélni akarok, hosszadalmas ügy. Jöjjön és ebédeljen velem, Mr. Eden. Én már öreg, igen öreg ember vagyok, nem nagyon tudok magyarázgatni, és mit kezdjek az én sipogó hangommal az utcazajban...

Kissé reszketeg, csontos kezét rábeszélőn karomra tette. Még elég fiatal voltam ahhoz, hogy egy idősebb ember meghívását elfogadhassam. És mégis, egyáltalán nem örültem ennek a váratlan vendéglátásnak.

- Jobban szeretném... - kezdtem.

- Én viszont így szeretném jobban - vágott a szavamba -, s ősz hajamra való tekintettel talán tartozik ennyi udvariassággal.

Így aztán belementem a dologba, s együtt elindultunk, és betértünk Blavitskihoz. Vissza kellett tartanom lépteimet, hogy az ő lassú járásához alkalmazkodjam. Miközben kérdezősködésemet elhárította, olyan ebédben volt részem, mint még soha, és közben jobban szemügyre vehettem külsejét. Simára borotvált arca sovány volt és ráncos, ajkai petyhüdten takarták hamis fogsorát, fehér, ritkás haját elég hosszúra növesztette. Nekem kicsinek tűnt az öreg - bár én a legtöbb embert kicsinek látom -, válla csapott volt, háta pedig görbe. Miközben megfigyeltem külsejét, észre kellett vennem, hogy vállaimtól napbarnított kézfejemig, majd szeplős arcomig újra meg újra végigmustrál.

- Most pedig - mondta, mikor cigarettára gyújtottunk - elmondom, miről is van szó. Nos, először is tudnia kell, hogy én igen öreg ember vagyok. - Egy pillanatra elhallgatott. - S az a helyzet, hogy a pénzemnek hamarosan nem lesz gazdája, hiszen gyerekem nem volt soha, aki örökösöm lehetne.

"Talán rá akar szedni" - gondoltam, s elhatároztam, hogy éberen őrködöm ötszáz fontom maradványai felett. Az öreg továbbra is hosszasan fecsegett magányosságáról, s hogy a pénzéről történő intézkedés milyen nagy gondot okoz neki.

- Mérlegeltem ezt is, meg azt is, gondoltam valami jótékony dologra, intézményekre, ösztöndíjakra, könyvtárakra - s végül a következő elhatározásra jutottam... - Tekintetét arcomra szegezte. - Keresek valami becsvágyó, tiszta lelkű, szegényes sorsú fiatalembert, aki testben és lélekben egyaránt egészséges, s akit - mit kerteljek tovább - örökösömmé fogadok, mindenemet nekiadom. - Megismételte: - Mindenemet nekiadom. Így aztán egyszerre megszabadul attól a sok gondtól és bajtól, mely végigkíséri, ha hajlamai szerint vág neki az életnek, s a szabadsággal együtt minden kapu kitárul előtte.

Igyekeztem önzetlen ember látszatába kerülni. Átlátszóan képmutató megjegyzést tettem:

- Ön pedig igénybe akarja venni tapasztalataimat és szolgálataimat, hogy kiválassza ezt a fiatalembert.

Cigarettája fölött mosolyogva nézett rám, s én szintén elnevettem magam, hogy színlelt szerénykedésemet ilyen egyszerűen leleplezte.

- Micsoda karrier állna egy ilyen fiatalember előtt! - mondta. - Elönt az irigység, ha meggondolom, miként kuporgattam egy életen át, hogy valaki más elkölthesse... De vannak ám persze feltételeim, az illetőnek terheket is kell vállalnia. Például fel kell vennie a nevemet. Az ember nem számíthat ennyi mindenre viszontszolgálat nélkül. S mielőtt örökbe fogadnám, alaposan ki kell puhatolnom életkörülményeit is. Egészségesnek kell lennie. Ismernem kell a származását, tudnom kell, miben haltak meg a szülei és nagyszülei, tisztába kell jönnöm magánéletének legapróbb részleteivel is...

Ez kissé lehűtötte önmagamhoz intézett titkos szerencsekívánataimat.

- Egyszóval - mondtam -, ha jól értem, én...

- Igen - vágott közbe, szinte vadul. - Ön. Igen, ön.

Egy szót sem tudtam felelni. Képzeletem vadul csapongott, velem született kétkedésem se tudott megbirkózni elragadtatásom erejével. Egy csöpp hálát sem éreztem - azt sem tudtam, miként szólaljak meg, és mit mondjak.

- De hát mért éppen én? - kérdeztem végül.

Azt felelte, Haslar professzor beszélt rólam, mint mintaszerűen megbízható és egészséges fiatalemberről, ő pedig szeretné, ha lehetséges, olyan személyre bízni a pénzét, akiben az egészség becsülettel párosul.

Ez volt tehát első találkozásom a kis öregemberrel. Nagyon titokzatosan viselkedett: mint mondotta, egyelőre még a nevét sem akarja elárulni, s miután válaszoltam néhány kérdésre, az étterem bejáratánál faképnél hagyott. Megfigyeltem, hogy mikor fizetett, egy marék aranypénzt vett ki a zsebéből. Különös, mennyire ragaszkodott a testi egészséghez. Megállapodásunk szerint még aznap nagy összegű életbiztosítást kötöttem a Királyi Biztosító Társaságnál, s a társaság orvosszakértői a következő héten tetőtől talpig alaposan átvizsgáltak. Az öregnek még ez sem volt elég, és ragaszkodott hozzá, hogy vessem alá magam a híres Henderson doktor felülvizsgálatának. Pünkösd előtti pénteken végleges elhatározásra jutott az öreg. Elég későn hívatott le az utcára - kilenc felé járt az idő -; éppen kémiai egyenleteket magoltam a szigorlatra. Az öreg ott állt a folyosón, egy halovány gázlámpa alatt, arcát furcsán eltorzította az árnyék játéka. Még görnyedtebbnek látszott, mint első találkozásunkkor, arca kissé beesett. Hangja reszketett az izgalomtól.

- Minden rendben van, Mr. Eden. Minden a lehető legnagyobb rendben van. És ezen a várva várt éjszakán velem kell vacsoráznia, hogy megünnepeljük önt mint örökösömet.

Beszédét köhögés szakította félbe.

- Látja, nem kell soká várnia - mondta, zsebkendőjével ajkát törölgetve, míg szabad kezének hosszú, csontos karmaival megragadta kezemet. - Bizonyára nem kell sokáig várnia.

Kimentünk az utcára, s odaintettünk egy kocsit. Minden kis részletre emlékszem: sebesen hajtottunk, gyorsan és könnyedén suhantunk előre; emlékszem, hogyan váltakozott a gáz-, olaj- és villanylámpák fénye az utcán, s milyen nagy tömeg hömpölygött mindenfelé; emlékszem arra a Regent Street-i étteremre is, ahová betértünk, s ahol pompás vacsorát tálaltak elénk. Először nagyon bántott, ahogy a jól öltözött pincér nyomorúságos ruhámra pillantva végigmért, s zavarba jöttem az olajbogyó magva miatt - de mikor a pezsgő felmelegítette véremet, önbizalmam ismét visszatért. Az öreg először magáról beszélt. Nevét már a kocsiban közölte: Egbert Elvesham volt, a nagy filozófus, akiről már kisdiák koromban is hallottam. Szinte el sem akartam hinni, hogy ez az ember, akinek a szelleme már oly korán lenyűgözte az enyémet, ez a merő absztrakció, egyszerre élő valóságában, mint elaggott, köznapi figura áll előttem. Azt hiszem, minden fiatalember hasonló csodálatot érez, ha egyszerre hírességek közé csöppen. A jövőről szólván, elmondta, mihelyt életének gyéren csörgedező patakja teljesen kiszikkad, házak, szerzői jogok és vagyontárgyak szállnak tulajdonomba. Soha nem is sejtettem, hogy a filozófusok ilyen gazdagok. Némi irigykedéssel figyelte, milyen jóízűen eszem és iszom.

- Micsoda életerő van magában! - mondta, majd sóhajtva, mondhatnám a megkönnyebbülés sóhajával kijelentette: - Nem tart ám soká!

- Ej - mondtam pezsgőtől mámoros fejjel. - Jövőm talán van, mégpedig, hála önnek, derűs, szép jövő áll előttem. És most az a megtiszteltetés ér majd, hogy az ön nevét viselhetem. De önnek múltja van! Méghozzá olyan múltja, mely az én egész jövőmnél többet ér.

Mosolyogva rázta fejét: mint hittem, kissé bánatosan, de méltányolta hízelgő csodálatomat.

- Valóban elcserélné a jövőjét az én múltammal?

A pincér megjelent a likőrökkel.

- Talán nem esik nehezére felvenni a nevemet és rangomat, de valóban vállalná az éveimet is?

- Az ön vívmányaival - feleltem lovagiasan.

Ismét mosolygott.

- Mindkettőnknek köményt - mondta a pincérnek, s figyelmét lekötötte egy kis papírzacskó, amit a zsebéből halászott elő.

- Ezt az órát - mondta -, ezt a vacsora utáni órácskát az apró dolgoknak kell áldozni. Itt van valami azokból a felfedezésekből, melyeket nem bocsátottam a világ elé.

Remegő, sárga ujjaival kibontotta a csomagot, s kevéske rózsaszínű port mutatott nekem.

- Ez itt - mondta -, nos, találja ki, mi ez? Tegyen egy csipetnyit a poharába, s meglátja: e köménylikőr - tömény gyönyör.

Nagy, szürkés szeme kifürkészhetetlen tekintettel tapadt rám. Kissé megdöbbentett, hogy ez a nagy tudós likőrök zamatosításával foglalkozik. Mindamellett érdeklődést színleltem gyengéje iránt, hiszen éppen eléggé be voltam csípve, hogy ilyen apró képmutatásra kapható legyek.

A por felét az én poharamba, a másik felét a magáéba szórta, s egyszerre egészen váratlanul, különös ünnepélyességgel rám emelte poharát. Én is követtem példáját, s koccintottunk.

- A minél gyorsabb örökösödésre - mondta, poharát ajkához emelve.

- Nem arra - vágtam közbe gyorsan. - Nem arra.

Az öreg elhallgatott, s ajkához emelt pohárral meredt a szemembe.

- A hosszú életre - mondtam.

Egy pillanatig habozott.

- Nos, a hosszú életre - mondta, s ugatásszerű nevetést hallatott, majd farkasszemet nézve kiürítettük a poharakat. Az öreg változatlanul rám meredt. Mikor lenyeltem az italt, valami furcsa, heves érzés kerített hatalmába. Az első korty vad zűrzavart támasztott agyamban, koponyámban mintha valóságos fizikai kavargást éreztem volna, fülemben pedig zakatoló zúgás keletkezett. Rá se hederítettem a likőr ízére, pedig a zamat ott maradt a számban. Csak az öreg szürke szemének átható, perzselő tekintetét néztem. Mintha végtelen időkig kortyolgattam volna, s közben gondolataim összekavarodtak, s valami egyre zúgott-zakatolt a fejemben. Öntudatom határán félig elfelejtett dolgok különös, bizonytalan emlékei derengtek föl, majd újra eltűntek. Az öreg végül megtörte a csendet. Hirtelen feltörő sóhajjal letette poharát.

- Nos? - kérdezte.

- Felséges - mondtam, bár a kotyvalék ízét nem is éreztem. Fejem szédült. Leültem. Agyam tovább kavargott, majd lassan kitisztult előttem minden, s a tárgyak, mintha valami homorú tükörben láttam volna őket, összezsugorodtak. Az öreg viselkedése mintha megváltozott volna, ideges lett és kapkodó. Óráját előhúzva elfintorította arcát.

- Tizenegy óra hét perc! És ma éjjel ott kell lennem... hét-huszonöt... Waterloo! Hűha! Máris mennem kell.

A számlát kérte, s nagy nehezen belebújt a kabátjába. Szolgálatkész pincérek siettek hozzánk. A következő percben már a kocsi ajtajában búcsúzkodtam tőle, s még mindig nem tudtam megszabadulni attól a valószínűtlen érzéstől, hogy a dolgokat olyan apró részletességgel látom... hogy is mondjam... mintha egy megfordított színházi látcsövön néznék, sőt érzékelnék mindent.

- Az a kis keverék - mondta az öreg, végigsimítva homlokán. - Nem lett volna szabad beadnom. Holnap reggel fájni fog a feje tőle. Várjon csak. Itt van.

Valami kis lapos dolgot nyomott a kezembe, mintha aszpirin lett volna.

- Ezt vegye be egy pohár vízben, mikor lefekszik. Az a másik kábítószer volt. Vigyázzon, ezt csak akkor vegye be, mikor már lefekszik. Ettől majd kitisztul a feje. Ez minden. Még egy kézfogás - Futurus!

Megráztam aszott, karomszerű kezét.

- Isten vele - mondta, s szeme bágyadt fényéből arra következtettem, hogy ő is kissé e szíverősítő agyfacsaró hatása alatt áll. Hirtelen eszébe jutott még valami, belső zsebébe nyúlva egy másik, henger alakú csomagot halászott elő, akár borotvaszappan is lehetett volna.

- Tessék - mondta -, majdnem elfelejtettem. Addig ne bontsa ki, míg holnap nem találkozunk, de azért már most tegye el.

Olyan nehéz volt, hogy biz' isten, majd elejtettem.

- Rendben - mondtam én, ő pedig rám vigyorgott az ablak mögül, mikor a kocsis egy pöccintéssel indulásra intette a lovát. Az öreg valami fehér csomagot nyomott a kezembe, mely mindkét végén s hosszában vörös pecsétviasszal le volt zárva.

"Ha ez nem pénz - gondoltam -, akkor platina vagy ólom."

Alapos gonddal zsebembe csúsztattam, aztán kavargó fejjel hazasiettem a Regent Streeten lebzselők között, s a Portland Road mögötti sötét mellékutcákon át. Igen élénken emlékszem, milyen furcsán éreztem magam akkor, hazafelé menet. Annyira még mindig magamnál voltam, hogy észrevegyem különös állapotomat, s azon törtem a fejem, vajon ópiumot ittam - egy számomra ismeretlen kábítószert? Nehéz leírni egészben különös állapotomat; ha azt mondom, lelkileg megkétszereződtem, alig fejezem ki a való helyzetet. Ahogy felfelé sétáltam a Regent Streeten, egyszerre abban a tévhitben éltem, hogy a Waterloo-állomáson vagyok, s valami furcsamód arra ösztönzött, hogy bemenjek a Műegyetem épületébe, mintha vonatra akartam volna szállni. Megdörzsöltem a szemem, s újra a Regent Streeten voltam. Miként is fejezzem ki magam? Mintha egy ügyes színész szép nyugodtan nézne rád, aztán elfintorítja az arcát, és huss! - már nem is őt látod. Nagyon túlzottnak tűnik, ha azt mondom: mintha abban a percben a Regent Street is ezt tette volna? Mikor meggyőződtem róla, hogy ismét a Regent Streeten vagyok, valószínűtlen emlékek tolultak föl bennem, s ez különös módon megzavart. "Harminc éve - gondoltam - itt veszekedtem a bátyámmal." Aztán néhány éjjeli csavargó ámulatára, biztató közbekiáltások közepette nevetésben törtem ki. Harminc éve még nem is éltem, és semmiféle testvérrel nem büszkélkedhettem soha. Ez az ital tényleg valami folyékony butaság lehetett, mert elvesztett bátyám szívszaggató emlékétől nem tudtam szabadulni. A Portland Roadon őrültségem újabb formában jelentkezett. Eltűnt üzleteket kezdtem felidézni, és összehasonlítottam az utca mai képét a régivel. A zavaros és nehézkes gondolkodás korántsem megmagyarázhatatlan valami, ha valaki annyit ivott, mint én; csak ez a sok furcsa, élénk, képzeletszőtte emlék nyugtalanított, mely sorra agyamba lopakodott; de nemcsak ezek aggasztottak, hanem az emlékezetemből kicsúszott képek is. Megálltam Stevens természettudományos szaküzlete előtt, és egyre törtem a fejem, mi elintéznivalóm is lenne itt? Egy busz haladt el mellettem, de vonatdübörgés is lehetett. Mintha az emlékezés mély, sötét vermébe merültem volna. - Ja persze - mondtam végül -, hiszen holnapra három békát ígért nekem. Milyen buta dolog, szinte megfeledkeztem róla.

Vajon mutogatnak még a gyerekeknek különböző jeleneteket a kirakatban? Emlékszem, az egyik úgy kezdődött, mint valami áttetsző kísértet, egyik kép a másikra tolult. Mintha pontosan így küzdött volna bennem egy sereg kísérteties, új érzés rendes tudatom maradványaival.

Az Euston Roadon a Tottenham Court Road felé mentem, megzavarodva s kissé rémülten; szinte észre se vettem, hogy nem a megszokott útvonalon megyek, hiszen rendszerint át szoktam vágni a közbeeső mellékutcák hálózatán. Mikor a University Streetre befordultam, rádöbbentem, hogy elfelejtettem a házszámomat. Komoly erőfeszítés árán jutott csak eszembe, hogy 11 a, de még akkor is úgy rémlett, mintha egy elfelejtett személy mondta volna nekem ezt a számot. Megpróbáltam rögzíteni gondolataimat, hogy felidézzem a vacsora részleteit, de ha agyonvertek volna, akkor sem tudom vendéglátóm képét magam elé varázsolni. Csak bizonytalan körvonalait láttam magam előtt, ahogy az ember önmagát látja az ablakban, mikor kinéz rajta. Helyette viszont csodálatosképpen saját külsőm képét láttam, amint ragyogó szemekkel, kipirult arccal, beszélgetve ülök az asztalnál.

- Be kell vennem azt a másik port - mondtam. - Ez a dolog egyre lehetetlenebb.

A hall ellenkező oldalán kerestem a gyertyámat és a gyufát, s fogalmam se volt róla, hányadik emeleten lehet a szobám.

- Be vagyok rúgva, annyi bizonyos - mondtam, s hogy állításomat bebizonyítsam, minden ok nélkül elvágódtam a lépcsőn.

Az első pillanatban idegenszerűnek láttam a szobámat.

- Milyen nyomorúságos! - mondtam és körülnéztem. Csak nehezen tudtam első benyomásomat leküzdeni, s különös képzelgéseim lassan beleolvadtak az ismerős tárgyakba. Ott a vén tükör, a ráma sarkában a fehérjékről szóló jegyzetek, hétköznapi ruhám pedig a földre dobálva. És az egész mégsem volt valószerű. Agyamban minduntalan egy ostoba tévhit bukkant fel; mintha csak vasúti kocsiban ülnék, a vonat éppen megáll, s az ablakból valami ismeretlen állomásra bámészkodom. Az ágy szélébe kapaszkodva igyekeztem megnyugtatni magamat.

"Ez valami álomlátás lehet - gondoltam. - Majd írnom kell a Lelki Jelenségeket Kutató Társaságnak."

A henger alakú csomagot letettem az öltözőasztalkára, s ágyamra ülve, kezdtem lehúzni a cipőmet. Mintha azon a képen, melyet jelenlegi érzékeim vetítettek elém, több más kép jelent volna meg, s ezek minduntalan átütöttek az eredetin.

- A fenébe is! - kiáltottam. - Elment az eszem, vagy két helyen vagyok egyszerre?

Félig levetkőzve feloldottam a port egy pohár vízben és kiittam. Felpezsgett, majd villódzó borostyánszínű lett a víz. Még le sem feküdtem, s agyam máris megnyugodott. Fejemet alig hajtottam a párnára, és már aludtam.

Hirtelen ébredtem, álmomban különös vadállatokat láttam. Megállapítottam, hogy a hátamon fekszem. Nyilván mindenki ismeri azokat a rémálmokat, melyekből felriadva megmenekülünk ugyan, de a szörnyű megfélemlítettség nem múlik el. Számban különös ízt, tagjaimban fáradtságot éreztem, csupa kényelmetlenség mindenütt. Fejemet a párnán nyugtatva mozdulatlanul feküdtem tovább, abban a reményben, hogy ez a furcsa, félelmetes érzés elmúlik talán, s megint álomba merülhetek. Ehelyett azonban rejtélyes közérzetem csak rosszabbodott. Először nem vettem észre semmi komiszat magam körül. A szobában olyan halvány fény derengett, hogy alig különbözött a sötétségtől, s a bútorok bizonytalan foltokként bukkantak elő a sötétség sűrűjéből. Az ágynemű fölött meredtem a homályba.

Aztán arra gondoltam, valaki talán behatolt a szobába, hogy ellopja a pénztekercsemet; de néhány percnyi fekvés után, miközben egyenletesen lélegezve alvást színleltem, megállapítottam, hogy az egész képzelődés csupán. Mindazonáltal továbbra is hatalmában tartott az a kényelmetlen tudat, hogy valami nincsen rendjén. Fejemet erőlködve felemeltem a párnáról, s körülnéztem a sötétben. De így sem jöttem rá, mi a baj. Tekintetemet végigjárattam a homályos árnyakon, a koromsötét és derengőbb foltokon, melyekből függönyökre, asztalra, kandallóra, könyvespolcokra és hasonló dolgokra következtettem. A sötét alakzatokban most már felfedeztem valami idegenszerűt. Talán megfordították az ágyamat? A könyvespolcnak amott kéne állnia, de helyette valami letakart, világos dolog bontakozik elő a homályból, s akárhogy nézem, szó sem lehet arról, hogy az ott a könyvespolcom lenne. Ahhoz meg túl nagy, hogy a székre hajított ingem legyen.

Legyűrve gyermekes rémületemet, felcsaptam a takarót, s kidugtam a lábam. Ahelyett, hogy alacsony vaságyamból földre léptem volna, jóformán még a sodrony széléig sem ért a lábam. Még egyet léptem, és leültem az ágy szélére. Az ágy mellett a törött széken ott kell lennie a gyufával együtt a gyertyának is. Kinyújtottam a kezem, de csak a semmibe markoltam. Tapogatózni kezdtem a sötétben, és valami nehéz, puha és vastag anyaghoz értem, mely érintésemre megsuhant. Megragadtam és félrehajítottam: kiderült, hogy valami függöny, melyet az ágy fölé akasztottak.

Most már aztán teljesen felébredtem, s kezdtem rájönni, hogy egy idegen szobában vagyok. Végképp megzavarodtam. Megpróbáltam felidézni az elmúlt éjjel történteket, s milyen különös: most minden élénken ott élt az emlékezetemben: a vacsora, melynek befejeztével átvettem a két kis csomagot, kétségeim, hogy vajon részeg vagyok-e, a lassú vetkőzés, végül pedig a hűvös párna érintése forró arcomon. Hirtelen gyanakodni kezdtem. Múlt éjjel történt mindez vagy még azelőtt? Annyi bizonyos, hogy ez a szoba nem az enyém, és el sem tudom képzelni, miként kerültem ide. Amott a komor, homályos körvonalak derengeni kezdtek, s rájöttem, hogy egy ovális öltözőtükör sötét árnyéka vetül az ablak üvegére, ahol redőnyön át beszüremlik a hajnal sejtelmes félhomálya. Felkeltem, és meglepődve állapítottam meg, milyen furcsa, bizonytalan gyengeséget érzek. Reszkető kezemet kinyújtva, lassan az ablak felé lépkedtem, útközben mégis alaposan megütöttem a térdem egy székben. Ide-oda botorkáltam a nagy, gyönyörű sárgaréz gyertyatartókkal díszített állótükör körül, a redőny zsinórját keresgélve. De nem találtam sehol. Véletlenül megfogtam egy bojtot, valahol pattant egy rugó, és máris felrántotta a redőnyt.

Teljesen idegen kép tárult elém. Oszladozott az éjszaka, s a gomolygó, szürke felhőtömegek mögül hajnali félhomály szivárgott elő. Az ég peremén, a felhőboltozat alján vérvörös csíkot láttam. Ezenkívül minden sötét volt és bizonytalan: távolabb komor dombok sötétlettek, idébb hegyes tornyokba keskenyedő épülettömbök és fák, akár a kiöntött tinta, az ablak alatt pedig fekete sövény csipkézete és halványszürke ösvények látszottak. Mindez olyannyira ismeretlen volt számomra, hogy az első pillanatban azt hittem, még mindig álmodom. Megtapogattam az öltözőasztalkát: úgy látszik, fényezett fából készült, s alaposan fel van szerelve, különböző csiszolt kristályüvegeket és keféket találtam rajta. Valami furcsa kis tárgy akadt a kezembe, egy csészében bukkantam rá, s mikor megtapogattam, éreztem, hogy patkó alakú, és sima, kemény dudorok vannak rajta. De gyufát és gyertyát nem találtam sehol.

Megfordultam, és ismét körülnéztem a szobában. Most, hogy a redőny már nem volt leeresztve, a bútorok halványan kibontakoztak a sötétségből. Hatalmas, befüggönyözött ágyat láttam, az ágy lábánál pedig a nagy, fehér kandalló úgy csillogott, mintha márványból lett volna.

Az öltözőasztalkára támaszkodva pislogtam, és megpróbáltam gondolkozni. Ez az egész história túlságosan valószerű, semhogy álom lehessen. Egyre inkább úgy képzeltem a dolgot, hogy a különös ital következményeképpen emlékezetem még mindig kihagy. Majd arra gondoltam, hogy talán már hozzájutottam az örökséghez, s mindent elfelejtettem, ami a jó hír után történt. Talán ha várok kicsit, mindent tisztábban látok majd. Az öreg Elvesham társaságában elfogyasztott vacsora minden részletére élénken emlékeztem. A pezsgő, a figyelmes pincérek, az a por és az italok: esküdni mertem volna, hogy mindez néhány órája történt.

És ekkor valami olyan mindennapi és mégis irtózatos dolog történt, hogy még most is megborzongok, ha eszembe jut. Hangosan kezdtem beszélni. Csak ennyit mondtam: - Hogy az ördögbe kerültem ide?...

De a hang nem az én hangom volt!

Nem az én hangom volt, hanem egy vékony, különös hang: az én arcüregem rezonációja nem ilyen. Hogy megnyugodjam, egyik kezemmel végigsimítottam a másikat, s öregesen petyhüdt bőrt és csontokat éreztem. Megszólaltam, azon a rettenetes hangon, mely valahogy a torkomba fészkelte magát:

- Ez az egész csak álom lehet!

Hirtelen, mintha önkéntelenül tenném, belenyúltam a számba. Egyetlen fogam se volt! Ujjaim két sor egyenletesen összeaszott foghúson futottak végig. A rémülettől és undortól hányinger fogott el.

Ekkor szenvedélyes vágy kerített hatalmába, hogy lássam magamat, és külsőm, kísérteties átváltozásom teljes borzalmával, egyszerre táruljon elém. Odabotorkáltam a kandallóhoz, és gyufa után tapogattam. Ekkor ugatásszerű köhögés tört fel a torkomból, és flanell hálóruhámba kellett megkapaszkodnom. Sehol sem találtam gyufát, és egyszerre rádöbbentem, hogy a végtagjaim fáznak. Prüszkölve és köhögve - talán még nyöszörögtem is - visszavánszorogtam az ágyba.

- Ez csak álom lehet - nyöszörögtem -, csakis álom.

Szenilis módon egyre ezt ismételgettem. Fülemre húztam a takarót, reszkető kezemet beástam a párna alá, s eltökéltem, hogy mindenáron aludni fogok. Persze hogy csak álom az egész. Reggelre elmúlik, ismét fiatalon és erőm teljében fogok majd felébredni mint ifjú diák. Behunytam a szemem, egyenletesen lélegeztem, és miután még így sem sikerült elaludnom, szép lassan számolni kezdtem.

De óhajom csak nem vált valóra. Nem tudtam elaludni. Az a meggyőződésem, hogy valóban átváltoztam, kérlelhetetlenül, egyre jobban elhatalmasodott bennem. Tágra nyílt szemmel hevertem, megfeledkeztem a számolásról is, csontos ujjaimmal pedig csupasz ínyemet tapogattam. Semmi kétség, hirtelen, minden átmenet nélkül öreg ember lett belőlem. Valami megmagyarázhatatlan módon átsuhantam az életemen, öreg lettem, s nem tudom, milyen úton-módon, megraboltak, életem javát, szerelmet, küszködést, erőt és minden reményt elvettek tőlem. Párnámba temetkezve igyekeztem meggyőzni magam, hogy ilyesféle káprázat is létezik.

A hajnal észrevétlenül, lassacskán bontakozott. Végül kétségbeesetten, hogy úgysem tudok tovább aludni, felültem az ágyban, és körülnéztem. A rideg félhomályban már látható volt az egész szoba. Tágas volt és jól bútorozott; soha még ilyen szépen berendezett szobában nem aludtam. Egy fülkében alacsony emelvényen gyertyát és gyufát láttam. Felcsaptam a takarót, s holott nyár volt, a csípős kora hajnali hidegtől reszketve felkeltem, és meggyújtottam a gyertyát. Aztán irtózatosan remegve - a koppantó csörögve táncolt a gyertyatartó alján - a tükörhöz botorkáltam -, s megláttam Elvesham arcát!

E felfedezés borzalmát az sem csökkentette, hogy homályosan már féltem ettől. Elvesham mindig is gyenge és nyomorúságos jelenség volt, de most, hogy vastag flanell hálóruhában láttam, mely szétnyílott, s előbújt inas nyaka is - és ráadásul mindezt úgy kellett tekintenem, mint saját testemet: le sem tudom írni az elaggottságnak ezt a lehangoló látványát. Horpadt arc, ritkás, piszkosszürke hajcsomók, csipás, vaksi szem, remegő, aszott ajkak, melyek nem takarták el a száj belsejének rózsaszín, nyálkás csillogását, sőt, egyre előbukkant ez a borzalmas, fogak nélkül sötétlő íny. Akinek teste és lelke együtt fejlődik és hanyatlik az évek természetes múlásával, el sem tudja képzelni, mit jelentett nekem ez a pokoli börtön. Fiatalon, az ifjúság minden erejével és vágyával egy ilyen roskadozó emberi roncs foglyaként élni!

Ámde eltérek történetem menetétől. Úgy látszik, jó időre megdermedtem, mikor felfedeztem a változást, melyen átestem. Fényes nappal volt már, mikor végre annyira összeszedtem magam, hogy gondolkozni tudtam. Megmagyarázhatatlan módon átváltoztam, de hogy mágia nélkül miként történhetett a dolog, sehogy sem tudtam megérteni. Ahogy így töprengtem, egyszerre rádöbbentem Elvesham ördögi zsenialitására. Most már világosan láttam: ahogy én az ő helyébe kerültem, ő most nyilván ugyanúgy az én testemet, az én erőmet, az én jövőmet birtokolja.

De mindezt miként tudom bizonyítani? Mikor erre gondoltam, olyan valószínűtlennek láttam az egészet, hogy a fejem is beleszédült, meg kellett hogy csípjem magam, ujjamat végig kellett húznom fogatlan ínyemen, tükörbe kellett néznem, s mindent végigtapogatnom magam körül, míg végre meg tudtam nyugodni, és szembe tudtam nézni a tényekkel.

Hát az egész élet káprázat volt csupán? Valóban én voltam Elvesham, ő pedig nem más, mint én? Edenről csak álmodtam az éjszaka? Egyáltalán létezett egy ilyen Eden nevű ember? De ha én vagyok Elvesham, emlékeznem kellene, hol voltam tegnap reggel, mi a neve annak a városnak, melyben élek, és mi történt, mielőtt álmodni kezdtem volna. Csak úgy viaskodtam a gondolataimmal. Felidéztem előző esti emlékeim különös kettősségét. De most tiszta az agyam! Eden emlékein kívül más emlékeknek még az árnyékát sem tudtam felidézni.

- Ez még őrületbe visz! - kiáltottam sipító hangon.

Nagy nehezen talpra álltam, erőtlen, nehéz tagjaimat a mosdóállványhoz vonszoltam, és szürke fejemet belemártottam a hideg vízbe. Mikor megtörülköztem, újra megpróbáltam ugyanazt. Nem használt semmit. Hiába, továbbra is határozottan tudtam, hogy Eden vagyok és nem Elvesham. Igen, Eden - de Elvesham testében!

Ha bármely más korban élek, talán belenyugodtam volna sorsomba, hogy elvarázsoltak. De kétkedő korunkban már nem nagyon fordulnak elő csodák. Itt valami lélektani furfangról van szó. Ha egy vegyület és a hipnózis előidézhet valamit, akkor ugyanazon a módon, vagy valami más eljárással biztosan orvosolni is lehet. Más ember is elvesztette már emlékezőképességet. De csak úgy felcserélni két emlékezetet, akárcsak két esernyőt? Felkacagtam.

Ó, jaj! Mi volt ez? Ziháló, szenilis vihogás, nem pedig az én egészséges nevetésem. Szinte láttam magam előtt az öreg Elveshamot, amint jót nevet állapotomon, s bár nálam ritkaság, ingerült dühroham fogott el. Mohón kapkodtam magamra a szerteszét heverő ruhadarabokat, és csak akkor vettem észre, hogy estélyi ruha van rajtam, mikor már teljesen felöltöztem. Kinyitottam a szekrényt, s találtam néhány hétköznapi ruhát is: kockás nadrágot húztam, s belebújtam egy régimódi háziköntösbe. Tiszteletre méltó fejemre tiszteletre méltó selyemsapkát tettem, s az erőfeszítéstől kissé köhécselve kibotorkáltam a szobából.

Talán háromnegyed hat lehetett ekkor, mindenütt lehúzott redőnyök, a házban teljes némaság. Tágas lépcsőházba jutottam, vastag szőnyeggel borított, széles lépcső vezetett le a hall sötét mélyébe. Egy félig nyitott ajtó mögött egy íróasztalt, mozgatható könyvszekrényt, egy íróasztal-szék támláját, s temérdek polcon bekötött könyvek hosszú sorait láttam.

- A dolgozószobám - motyogtam, s a lépcsőházon keresztül elindultam. Mikor ismét meghallottam a hangomat, hirtelen eszembe jutott valami, visszamentem a hálószobába, s beraktam a számba a hamis fogakat. A fogsor azonnal a helyére ugrott, mintha már évek óta ezt csinálnám.

- Így már jobb - mondtam fogcsikorgatva, s visszatértem a dolgozószobába. Az íróasztalfiókok zárva voltak. A fedelét sem tudtam felrántani. Nyomát se láttam a kulcsoknak, nadrágom zsebében is hiába kutattam utánuk. Ismét visszacsoszogtam a hálóba, de hiába kutattam át az estélyi ruha, majd az összes található öltönyök zsebeit. Nagyon izgatott voltam már; ha valaki benéz, azt hihette volna, betörők dúlták szét a szobát. És nemcsak a kulcsok nem voltak sehol, de egy árva garast vagy egy darabka papírt sem találtam - kivéve a tegnap esti vacsora számláját.

Különös fáradtságot éreztem. Leültem, s a kifordított zsebű, széthányt ruhadarabokra meredtem. Az első roham már elmúlt. Egyre jobban megértettem ellenségem tervének hallatlan zsenialitását, s egyre világosabban láttam, milyen reménytelen helyzetbe kerültem. Nagy erőfeszítéssel felálltam, s ismét visszasiettem a dolgozószobába. A hallban egy szobalány éppen akkor húzta fel a redőnyöket. Azt hiszem, arckifejezésem miatt meredt rám annyira. A dolgozószoba ajtaját bezártam magam mögött, felkaptam egy piszkavasat, s nekimentem az íróasztal fedelének. Ebben a helyzetben találtak rám.

Az íróasztal fedelét felfeszítettem, a zárakat szétzúztam, a rekeszekből kidobáltam a leveleket, és szétszórtam a szobában. Szenilis őrjöngésem közben szétdobáltam a tollakat és minden más, könnyebb íróeszközt, majd felborítottam a tintát, sőt, nem is tudom, hogyan történt, de a kandallópárkányról is lesodortam azt a hatalmas vázát, és darabokra törtem. Nem találtam egyetlen csekk-könyvet sem, vagy valami pénzt, vagy némi útbaigazítást, miként tudnám visszaszerezni a testemet. Őrjöngve rángattam a fiókokat, mikor a komornyik két szobalány kíséretében erőszakosan behatolt a szobába.


Ez az én átváltozásom egyszerű története. Kétségbeesett állításaimat senki sem akarja elhinni. Úgy bánnak velem, mint az őrülttel, s e pillanatban is felügyelet alatt állok. Pedig nem vagyok őrült, nincs semmi bajom, s ennek bizonyítására írtam le ezt a történetet, pontosan úgy, ahogy volt. Az Olvasóhoz fordulok, és megkérdem: hát e történet stílusában vagy elbeszélésem módszerében van valami nyoma az őrültségnek? Fiatal ember vagyok, egy elaggott test foglyaként. De a nyilvánvaló tényeket senki sem akarja elhinni. Természetesen mindenki őrültnek gondol, aki mindezt nem hiszi el, és honnét is tudnám titkáraim nevét, honnét ismerném a hozzám csődülő orvosokat, cselédeimet, szomszédaimat, és honnét tudnám, hogy hívják ezt a várost, melyben most lakom. Hogyne tévednék el a saját házamban, ahol a legkülönbözőbb kellemetlenségeket kell elviselnem. Persze hogy furcsákat kérdezek, sírok és üvöltök, s kétségbeesett rohamok törnek ki rajtam. Se pénzem, se csekk-könyvem. A bank nem fogadja el aláírásomat, mert - azt hiszem - testi gyengeségem ellenére is, kézírásom még mindig Edené. Ez a temérdek ember körülöttem pedig nem engedi, hogy személyesen menjek el a bankba. Úgy látszik, ebben a városban bank egyáltalán nem is létezik, s a folyószámlám valahol Londonban lehet. Úgy látszik, Elvesham mindenki előtt titokban tartotta ügyvédje nevét - nem tudok semmit kideríteni. Elvesham egyébként alaposan belemélyedt a lélektanba, s én hiába hangoztatom mindenki előtt a való tényeket - mindez csak fokozza az emberek meggyőződését: őrültségem annak a következménye, hogy túl sokat foglalkoztam pszichológiával. Hát persze, mondják, az álom-azonosulás sajátos esete!

Két napja még egészséges ifjú voltam, előttem állt az élet. Most pedig őrjöngő, ápolatlan és kétségbeesett vénember vagyok, aki szánalmasan bolyong egy pompás, ismeretlen nagy házban, megfigyelés alatt áll, félnek tőle, s mindenki kitér az útjából, akár egy bolond elől. És Londonban Elvesham, miután új, erős testet szerzett magának, elölről kezdi az életet, mindazzal a felhalmozott tudással és bölcsességgel, amit hetven-egynéhány esztendő alatt összegyűjtött. Elvesham ellopta az életemet!

Még most sem tudom, mi történt voltaképpen. A dolgozószobában kötetnyi kéziratcsomóra bukkantam, s a jegyzetek nagyrészt az emlékezés lélektanával foglalkoznak; de bizonyos részek számításait és írásjeleit egyáltalán nem tudom megérteni. Valahol utalásokat találtam arra is, hogy Elvesham a matematika filozófiájával is foglalkozott. Feltételezésem szerinti teljes emlékezetét, mindazt, ami személyiségét alkotta, öreg, elsorvadt agyából az én agyamba, az enyémet viszont hasonlóképpen az ő pusztuló szervezetébe ültette át. Gyakorlatilag tehát testet cseréltünk. De hogy az ilyen csere miként lehetséges - meghaladja az én gondolkodásom határait. Amióta az eszemet tudom, mindig materialista voltam, de íme, itt váratlanul olyan esettel állunk szemben, mely azt bizonyítja, hogy az ember függetlenítheti magát az anyagtól.

Még egy végső, kétségbeesett kísérletre készülök: most itt ülök és írok, mielőtt végrehajtanám tervemet. Ma reggel étkezésnél elloptam egy kést, s ezzel aztán sikerült ennek az ócska íróasztalnak egy nagyon is szembetűnő titkos fiókját kifeszítenem. Valami fehér porral teli apró zöld üvegcsén kívül nem találtam semmit. Az üvegcse nyakán cédulát találtam, rajta a következő felirat: "Szabadulás."

Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy méreg. Érthető, hogy Elvesham mérget helyezett a kezem ügyébe, s biztosan tudom, hogy így akar megszabadulni az egyetlen élő tanútól, aki ellene vallhat, különben nem rejtette volna el ilyen gondosan. Ez az ember tehát valóban megfejtette a halhatatlanság titkát. Ha nem jön közbe valami véletlen, a testemben fog élni mindaddig, míg újra meg nem öregszik, aztán ismét eldobja az én testemet is, és kiszemel egy újabb, fiatal és életerős áldozatot. Ha Elvesham szívtelensége eszembe jut, elborzadok arra a gondolatra, miként nő-növekszik egyre tovább tapasztalatainak tárháza. Vajon mióta szökik már egyik testből a másikba?...

Nagyon sokat írtam, fáradt vagyok. A por, úgy látszik, jól oldódik a vízben. S az íze sem kellemetlen.


Íme, ezt a feljegyzést találták Mr. Elvesham íróasztalán. Holtteste ott hevert az íróasztal és a karosszék között. A szék, nyilván a végvonaglás közben, hátracsúszott. A történetet ceruzával írta, nagyon bizonytalan kézzel, a betűk egyáltalán nem hasonlítottak a tudós pontos írásmódjához. Csupán két különös tényt kell még megállapítanunk. Eden és Elvesham között kétségkívül létezett valamiféle kapcsolat, minthogy Elvesham egész vagyonát a fiatalemberre hagyta. De Eden végül mégsem örökölt. Mikor Elvesham öngyilkos lett, Eden különösképpen már halott volt. Huszonnégy órával azelőtt elgázolta egy kocsi, mikor az Euston Road és a Gower Street kereszteződésénél átvágott az úttesten. Azonnal meghalt. Így tehát az egyetlen emberi lény, aki erre a hihetetlen történetre fényt deríthetett volna, szintén örökre elhallgatott.


Fordította Görgey Gábor
 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 18:05:12, szombat
 
  TÚLVILÁGI UTAZÁS



Bizony a tanúvallomások ellenére még ma is kérdéses, vajon hitelt adhatunk-e Gottfried Plattner esetének, vagy sem. Egyrészt hét tanú áll a rendelkezésünkre, pontosabban hat és fél szempár meg egy kétségbevonhatatlan tény. Másrészt viszont ott van - hogy is mondjuk - a józan ész, az előítélet és a maradiság. Becsületesebbnek látszó tanúkat, mint ez a hét, már elképzelni sem lehet; teljesen cáfolhatatlan tény Gottfried Plattner visszás anatómiai felépítése is; de az is bizonyos, hogy ilyen természetellenes eset sem fordult még elő. Az ügyben pedig a legérthetetlenebb a tiszteletre méltó Gottfried vallomása - mert én őt is a hét tanú közé számítom. Isten ments, hogy szenvedélyes elfogulatlanságom miatt azzal gyanúsítsanak, hogy babonás vagyok, és így Eusapia pártfogóinak sorsában osztozzam. Őszintén szólva magam is azt hiszem, hogy valami nincs rendben a Plattner-ügy körül; de őszintén meg kell mondanom azt is, hogy nem tudom, mi az a valami, ami nekem nem tetszik. Meglepett, hogy éppen ott, ahol a legkevésbé vártam, az irányadó körökben is mennyire hitelt adtak a történetnek. De hát az olvasó szempontjából az a leghelyesebb, ha minden további magyarázgatás nélkül elmondom az egészet.

Gottfried Plattner, neve ellenére, született angol. Apja a hatvanas években Elzászból Angliába vándorolt, s egy tiszteletre méltó angol leányzót, feddhetetlen ősök sarját vette feleségül. Épületes és eseménytelen élete java részét szobák parkettázásának szentelte, s 1887-ben halt meg. Gottfried ma huszonhét éves. Hála annak, hogy három nyelvet örökölt, a modern nyelvek tanára egy kis magániskolában, Anglia déli felében. Felületes szemlélő számára semmiben sem különbözik bármely más magániskola bármely más nyelvtanárától. Öltözéke nem nagyon drága és nem nagyon divatos, de másrészt nem is feltűnően olcsó vagy kopott. Egész jellegében, sem magasságában, sem viselkedésében nincs semmi feltűnő. Az ember talán csak annyit vesz észre, hogy arca, mint a legtöbb embernél, nem egészen szimmetrikus, a jobb szeme kissé nagyobb, mint a bal, és állkapcsa jobbról erősebb. Ha valaki a szokásos felületességgel megvizsgálja mellkasát, és érzi szíve lüktetését, alkalmasint ugyanazt tapasztalja, mint bárki másnál. Pedig éppen ez az, amiről a gyakorlott megfigyelőknek más a véleményük. Ha valaki Gottfried szívét teljesen rendjénvalónak találja is, a gyakorlott megfigyelő egészen mást mond. Persze, ha felhívják rá a figyelmet, mindenki elég könnyen felismerheti, hogy itt valami szokatlan dologról van szó, hiszen Gottfried szíve a mellkas jobb oldalán dobog.

De hát Gottfried szervezetének nem ez az egyetlen különlegessége, bár a gyakorlatlan észjárás számára ez a legfeltűnőbb. Egy ismert sebész gondosan végigkopogtatta Gottfried testét, és kijelentette: úgy látszik, minden féloldali belső szerve az ellenkező oldalon van. Jobb májlebenye bal oldalra került, a bal pedig jobbra. A tüdőlebenyek szintén felcserélődtek. És ami még különösebb - és ezt el kell hinnünk, hacsak Gottfried nem tökéletes színész -, hogy jobb keze máról holnapra szerepet cserélt a ballal. Az események óta, amelyeket most, amennyire csak lehet, részrehajlás nélkül meg akarunk vizsgálni, Gottfriednek igen nehezére esik az írás, kivéve, ha bal kezével, jobbról balra rója a betűket. Jobb kézzel nem tud hajítani, étkezésnél állandó zavarban van, hogy a kést és villát melyik kezébe vegye, s mivel kerékpáron jár, elég veszedelmes körülmény az is, hogy agyában a közlekedési szabályok teljesen összekuszálódtak. Pedig semmi nyoma annak, hogy az említett események előtt balkezes lett volna.

E természetellenes históriában még egy csodálatos tény is közrejátszik. Gottfried három gyerekkori fényképet mutogat. Az első képen öt- vagy hatéves lehet; hosszú, kockás gyerekruha alól dugja ki kövér lábait és durcáskodik. Bal szeme valamivel nagyobb, mint a jobb, álla pedig balról kissé erőteljesebb. Ez jelenlegi külsejének pontosan az ellenkezője. A másik fénykép tizennégy éves korában készült, és ellentmond e tényeknek; azonban az akkoriban divatos "fényezett" módszerrel készült, a képet közvetlenül fémre másolták, s így, akár a tükörben, minden a visszájára fordult. A harmadik fénykép huszonegy éves korában ábrázolja Gottfriedot, és a másik kettő bizonyságát csak megerősíti. Itt aztán már a legteljesebb mértékben nyilvánvaló, hogy Gottfried jobb és bal oldala helyet cserélt. Egyszerűen képtelenség magyarázatot találni arra, miként változhat meg egy emberi lény ennyire - hacsak nem gondolunk valami céltalan és fantasztikus csodára.

Persze, kínálkozik egy megoldás, mely az egészet megmagyarázná: ha feltételezzük, hogy Plattner azon az alapon, hogy szíve jobboldalt dobog, előre megfontolt szándékkal félrevezeti a világot. Hiszen a balkezességet mímelni is lehet, s a fénykép-hamisítás sem megoldhatatlan. De Plattner jelleme nem ad alapot az ilyen feltevésekhez. Gyakorlatias, nyugodt, szerény, és még Nordau szempontjából is teljesen épelméjű ember. Szereti a sört, mértékletes dohányos, rendesen elvégzi napi sétáját, és egészséges szellemre vall az is, hogy igen nagyra becsüli tanári működésének jelentőségét. Jó, bár iskolázatlan tenor hangja van, és nagyon élvezi, ha népszerű, vidám dalokat énekelhet. Ha nem is betegesen, de nagyon szeret olvasni - főleg bizonyos meghatározhatatlan jámbor optimizmussal áthatott regényeket -, jó alvó és ritkán álmodik. Szó, ami szó, ő az utolsó ember, akiről feltételezhetnők, hogy ilyen fantasztikus mesét kitaláljon. És valóban, történetét sohasem akarta rátukmálni a világra, s mindig nagyon tartózkodóan nyilatkozott az esetről. Az érdeklődőket megnyerő - úgy is mondhatnók - szemérmességgel fogadja, mely a leggyanakvóbb embereket is lefegyverzi. Úgy látszik, őszintén szégyelli, hogy ilyen szokatlan dolog történt vele.

Sajnos, Plattner irtózik a halottboncolás gondolatától, s ez talán örökre elodázza, hogy biztosan megtudjuk, vajon tényleg minden szerve helyet cserélt-e. Pedig a történet hitele nagyrészt ettől függ. Hiába hurcolnánk egy embert ide-oda a térben - arra gondolok, amit általában térnek neveznek -, ettől annak az embernek a két oldala még nem fog felcserélődni. Csinálhatsz bármit, a jobb oldal jobb oldal marad, a bal pedig bal. Egy vékony, lapos tárggyal persze ezt is meg lehet tenni. Ha kivágunk egy papíralakot, bármit, aminek jobb és bal oldala van, akkor könnyen felcserélhetjük az oldalait, mert az egészet egyszerűen megfordítjuk. De a testekkel már nem ez a helyzet. Elméleti matematikusok szerint egy szilárd test jobb és bal oldalát csak úgy lehetne felcserélni, ha kivonnánk a térből, tehát ugyanakkor a létből is, s valahol a téren kívül megfordítanánk. Ez kétségtelenül kissé homályos magyarázat, de bárki, elméleti matematikában valamennyire is jártas ember, biztosíthatja az olvasót, hogy ez az igazság. Beszéljünk tehát szakszerűen: Plattner jobb és bal oldalának felcserélődése azt bizonyítja, hogy kimozdítva a térből, az úgynevezett Negyedik Dimenzióban járt, majd újra visszatért a mi világunkba. Hacsak nem akarjuk magunkat egy megfontolt, de céltalan koholmány áldozatainak tekinteni, akkor el kell hinnünk, hogy ilyen esetről van szó.

Ennyit a kézzelfogható tényekről. Most pedig egy jelenségről kell beszélnem: ugyanis Plattner bizonyos időre egyszerűen eltűnt a világból. A sussexville-i magániskolában nemcsak modern nyelveket tanított, hanem kémiát, kereskedelmi földrajzot, könyvelést, gyorsírást, rajzolást is, és minden olyan tantárgyat, amit a fiúk szülei, változó bogaraik szerint, megkívántak az iskolától. Plattner alig vagy semmit sem értett e különböző tárgyakhoz, de hát a középiskolában, az elemivel és a konviktusokkal ellentétben, a tanár tudása, nagyon helyesen, korántsem olyan fontos, mint az erkölcsi határozottság és az úri modor. Kémia-tudásában meglehetős hiányok mutatkoztak, és saját bevallása szerint a Három Gázon kívül semmiről sem tudott (bármi legyen is az a Három Gáz). Mindazonáltal, miután tanítványai kezdetben még ennyit sem tudtak, és minden tudományos értesülésük tőle származott, ez több tanéven át sem neki, sem másnak nem okozott különösebb nehézséget. S akkor egy Whibble nevű kisfiú iratkozott be az iskolába, kit, úgy látszik, valami rosszindulatú rokon arra nevelt, hogy minduntalan kérdezősködjék. Ez a kisfiú feszült figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta Plattner előadásait, és hogy buzgalmát kimutassa, időnként analizálni való anyagokat hozott tanárának. Plattnernak hízelgett, hogy képességei ennyire megragadták a gyerek érdeklődését, s mivel bízott a fiú tudatlanságában, mindent analizált, sőt, úgy nagy általánosságban még a behozott anyagok összetételét is közölte. Ez a fiú annyira felvillanyozta, hogy szerzett egy analitikus kémiáról írott könyvet, és mikor az esti tanulóórán felügyelt, áttanulmányozta az egészet. Meglepődve állapította meg, hogy a kémia egész érdekes dolog.

Mindeddig elég hétköznapi a történet. A zöldes por csak most kerül a színre. Sajnos, a por eredetét, úgy látszik, nem lehet megállapítani. Whibble fiatalúr elég szerteágazó történetben számol be, miként bukkant rá a csomagra egy elhagyatott mészégetőben, a homokbuckáktól nem messze. Plattner és talán Whibble fiatalúr családja számára is az lett volna a legjobb megoldás, ha ez a por egy gyufa segítségével azonnyomban fellobban. Az ifjú úriember bizonyára nem az eredeti csomagolásban hozta be a port az iskolába, mert egy újságpapírral bedugaszolt, közönséges fokokra osztott kétdecis orvosságos üvegcsével jelentkezett. A délutáni órák után pedig átnyújtotta Plattnernak. Négy fiúnak büntetésből még ott kellett maradnia, hogy elvégezzék elmulasztott leckéjüket, Plattner pedig abban a kis teremben felügyelt rájuk, ahol a kémiai kísérleteket szokta bemutatni. Akárcsak minden magániskolában, ezen a vidéken, a kémiai kísérletek bemutatására szolgáló eszközöket a sussexville-i magániskolában is szigorú egyszerűség jellemezte. A szertárt egy falmélyedésben elhelyezett szekrény képviselte, s ennek befogadóképességét talán egy közepes útibőröndével lehetne összehasonlítani. Plattnert a tétlen felvigyázás untatta, s úgy látszik, örömmel üdvözölte, mikor Whibble a zöld porral megjelent. Ez kellemes fordulatot jelentett számára, kinyitotta a faliszekrényt, s azonnal hozzákezdett az elemző kísérletezéshez. Whibble, szerencséjére, biztos távolban ülve figyelte tanárát. A négy jómadár pedig, mintha teljesen leckéjébe merült volna, lopva, élénk érdeklődéssel figyelte Plattnert. Úgy tudom, Plattner még a Három Gáz határain belül is elég hebehurgyán végezte kémiai kísérleteit.

A fiúk úgyszólván egybehangzóan számolnak be Plattner műveleteiről. Egy kémcsőbe egy kevés zöld port töltött, és az anyagot először vízzel, majd klórsavval, salétromsavval és kénsavval próbálta vegyíteni. Miután mindez nem járt sikerrel, a porból majdnem fél üvegnyit egy palatáblára szórt és gyufával meggyújtott. Az orvosságos üvegcsét bal kezében tartotta. A kísérleti anyag füstölni és olvadni kezdett - majd fülsiketítő dörrenéssel és vakító lánggal felrobbant.

Az öt fiú már felkészült a szerencsétlenségre, mikor látták a villanást; lebuktak a padok mögé, és egyikük sem sérült meg komolyan. Az ablak a játszótérre repült, a tábla lezuhant állványáról, a palatábla porrá zúzódott, a mennyezetről potyogott a vakolat. Sem az iskola épületét, sem a berendezést nem érte nagyobb kár, s a fiúk, mikor Plattnernak színét sem látták, először azt hitték, hogy a robbanás földhöz vágta, és ott fekszik valahol a padok alatt. Helyükről felugrálva, segítségére siettek, és álmélkodva állapították meg, hogy a terem üres. A váratlan erejű robbanás még mindig annyira megzavarta őket, hogy a nyitott ajtóhoz siettek, és kirohantak a teremből, abban a hiszemben, hogy tanáruk bizonyára megsebesült. De Carson, aki legelöl szaladt, az ajtóban majdnem összeütközött Lidgett igazgató úrral.

Mr. Lidgett testes férfiú, ingerlékeny és félszemű. A fiúk beszámolója szerint berontott az ajtón, és csak úgy dűlt belőle a saját használatára kidolgozott szitkok áradata, mely heves vérmérsékletű iskolamestereknél arra alkalmas, hogy a legrosszabbnak elejét vegyék.

- Nyomorult anyámasszony katonája! - kiáltotta. - Hol van Mr. Plattner?

A fiúk beszámolója ebben megegyezik: mélaszájú, nyafka fráter, anyámasszony katonája - úgy látszik, iskolai szótárát Mr. Lidgett csupán e néhány kifejezésre korlátozta.

Hol van Mr. Plattner? A következő napokban ezt a kérdést ismételgette mindenki. Szétpattant, mint a buborék - ez a valószínűtlen szólásmondás, úgy látszik, most az egyszer valóra vált. Plattner egyetlen darabkáját sem tudták megtalálni, sehol egy csepp vér vagy valami foszlány a ruhájából. Nyilvánvalóan szőrén-szálán elfújta a robbanás, egyetlen kis cafat sem maradt belőle, ahogy mondani szokták: még egy garasnyi sem. Kétségtelen, hogy a robbanás következtében nyomtalanul eltűnt.

Felesleges szószaporítás lenne, ha elmondanók, milyen izgalmat keltett ez az esemény az iskolában, Sussexville-ben és mindenfelé. Nagyon valószínű, hogy olvasóink között is akad néhány, aki tavaly nyáron, a szünidő alatt hallott a dologról, s így felidézheti ezeknek az izgatott heteknek különféle változatait. A jelek szerint Lidgett minden erejével azon volt, hogy elsimítsa és csökkentse az eset jelentőségét. Minden tanulónak, aki csak említeni merészelte Plattner nevét, huszonöt sor büntetésfeladatot kellett írnia, a tanulók színe előtt pedig kijelentette, hogy tökéletesen tisztában van segédtanára hollétével. Lidgett most azt bizonygatja, hogy félt, miszerint egy robbanás lehetősége, bár a kémiai kísérletek bemutatását a minimumra csökkentették, csorbát ejtene az iskola jó hírén, Plattner titokzatos eltávozása nyomán pedig még inkább ez a veszély fenyeget. És valóban, Lidgett mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legtermészetesebb színben tüntesse fel a történteket. Elsősorban az öt szemtanút keresztkérdések olyan tüze alá vette, hogy a végén már maguk is kételkedni kezdtek abban, ami a szemük láttára történt. De hát a környéken, minden igyekezete ellenére, felfújt és eltorzított formában csodáról beszéltek, több szülő pedig különböző ürügyekkel előhozakodva, más iskolába íratta gyermekét.

Egy érdekes tényre is fel kell hívnom az olvasó figyelmét: a szomszédok közül egész sereg ember, a felzaklatott kedélyhangulatnak abban az időszakában, mikor Plattner még nem tért vissza, szokatlanul élénk álmokat látott; Plattner mindegyiküknek megjelent, s az álmok különös módon egybehangzóak voltak. Mindnyájan látták Plattnert, néha többedmagával, néha egyedül, s valami szivárványosan csillogó közegben bolyongott. Arca minden esetben feldúlt volt és sápadt; néha pedig vadul hadonászott az álmodók felé. A fiúk közül egy-kettő, nyilván valami lidércnyomás hatására, álmában látta, hogy Plattner feltűnő sebességgel közeledik, és az arcába mered. Mások Plattnerral együtt egészen különös, bizonytalan és gömb alakú teremtmények elől menekültek. De mind e sok agyrém kérdezősködésbe és találgatásokba vezetett, mikor a robbanást követő kilencedik napon Plattner visszatért.

Legalább olyan különös körülmények között tért vissza, mint ahogy eltűnt. Ha Plattner bizonytalan állításait kiegészítjük Mr. Lidgett mérges szavaival, akkor megállapíthatjuk, hogy az utóbbi úriember azon a bizonyos szerdai napon, alkonyattájt, az esti tanulóóra után éppen kertjében foglalatoskodott, vagyis epret szedegetett és majszolt, minthogy módfelett kedvelte. Ezt a nagy, régimódi kertet szerencsére repkénnyel borított, magas téglafal rejti el minden avatatlan szemlélő elől. Éppen egy rendkívül termékeny bokrocska fölé görnyedt, mikor valami hirtelen végigcikázott a levegőben, s mielőtt körülnézhetett volna, egy nehéz test zuhant a nyakába hatalmas puffanással. Mr. Lidgett elterült a földön, kezében az eperszemek szétnyomódtak, cilindere pedig - Mr. Lidgett ragaszkodott a tanerők ósdi divatjához - ugyanilyen erővel fejére szorult, s egyetlen szemét is eltakarta. A testes lövedék végigcsúszott rajta, ülő helyzetben az eperágyásba pottyant, s rendkívül zilált állapotban az elveszett Mr. Gottfried Plattnernak bizonyult. Sem gallér, sem kalap nem volt rajta, fehérneműje szennyes, kezét pedig vér borította. Mr. Lidgett méltatlankodott, és annyira el volt képedve, hogy fejére szorult kalapjával úgy, ahogy volt, négykézláb, heves szemrehányásokkal illette Plattnert tiszteletlen és megmagyarázhatatlan viselkedése miatt.

Ez a mérsékelten idilli jelenet zárja le a Plattner-eset - mondjuk így - be nem avatott kívülállók számára is érthető történetét. Fölösleges, hogy most annak részletezésébe kezdjek, miként bocsátotta el hősünket Mr. Lidgett az iskola kötelékéből. Ezek a részletek, az összes nevekkel, időpontokkal és beszámolókkal benn foglaltatnak abban a kimerítő jelentésben, melyet a Természetellenes Jelenségeket Kutató Társaság elé terjesztettek.

Plattner jobb és bal oldalának sajátságos felcserélődését az első napokban észre sem vették, s csak akkor figyeltek fel rá, amikor a táblán egyszer csak jobbról balra kezdte róni a betűket. Ezt a különös bizonyító körülményt inkább titkolni igyekezett, és egyáltalán nem fitogtatta, mert úgy vélte, hogy új állásra való kilátásait előnytelenül befolyásolná. Azt, hogy szíve helyet cserélt, csak akkor fedezték fel, mikor néhány hónap múlva egy foghúzásnál el kellett altatni. Ezután, vonakodva ugyan, de beleegyezett egy felületes orvosi vizsgálatba, hogy az Anatómiai Közlemények-ben röviden beszámoljanak az esetről. A tényanyagot ezzel ki is merítettük, és most már Plattner beszámolójával folytathatjuk a történetet.

De előbb még vonjunk éles határvonalat a történet első és most következő része között. Mindazt, amit eddig elmondtam, olyan bizonyítékok támasztják alá, hogy még egy büntetőjogász is megelégedne velük. Minden egyes tanú ma is életben van; ha az olvasó ráér, akár holnap előveheti az öt gyereket, s dacolva a félelmetes Lidgett rémuralmával, keresztkérdésekkel kelepcébe csalhatja, és kénye-kedve szerint faggathatja mind az ötöt. Gottfried Plattner, elrugaszkodott szívével és a három fényképpel együtt, szintén bármikor előállítható. Az is bizonyított tény, hogy egy robbanás következtében kilenc napra eltűnt, hogy hasonlóan erőszakos, Mr. Lidgett számára igen bosszantó körülmények között tért vissza (e körülmények természete most nem érdekes), és végül hogy Plattnerban ezután minden megfordult, akár egy tükörből visszaverődő tárgy. A legutóbbi tényből, mint már mondottuk, elkerülhetetlenül következik, hogy Plattnernak a kilenc nap alatt valami téren kívüli lét állapotában kellett lennie. Sokkal kevésbé nyilvánvaló bizonyítékok már nem egy gyilkost juttattak a bitófára. Ami viszont tartózkodási helyét illeti, csupán Gottfried Plattner zavaros magyarázataira, néhol meglehetősen ellentmondó szavaira támaszkodhatunk. Nem szeretnék bizalmatlanságot kelteni, és meg kell jegyeznem - s ezt sok, kideríthetetlen természeti jelenségekkel foglalkozó író elmulasztja -, hogy a kétségbevonhatatlan gyakorlati tényekről most olyasféle dolgokra térünk át, melyeket minden józan embernek jogában áll elfogadni vagy visszautasítani, ahogy éppen jónak látja. Az előbbi vallomások elfogadható színben tüntetik fel az egészet, de homlokegyenest ellenkeznek a tapasztalati tényekkel, s így a csodák világába terelik a történetet. Én semmiféle irányban nem akarom befolyásolni az olvasó véleményét, hanem egyszerűen elmondom a történetet, ahogy Plattner nekem mesélte.

Elbeszélését chislehursti házamban hallgattam meg. S amint elváltunk, még aznap este dolgozószobámba vonultam, és mindent lejegyeztem, ami csak emlékezetemben maradt. Később szolgálatkészen átolvasta a gépelt másolatot, s így ez a beszámoló minden lényeges ponton kifogástalan hűséggel követi az eredetit.

Plattner azt mondja, hogy abban a bizonyos pillanatban határozottan azt hitte: a robbanás kioltotta életét. Érezte, hogy felemelkedik a földről, majd nagy erővel hátralódul. Érdekes lélektani adalék, hogy röptében tisztán működött az agya, és arra gondolt, vajon a tábla állványának vagy pedig a faliszekrénynek vágódik neki? Mikor földet ért a lába, először tántorgott, majd nehézkesen lehuppant valami szilárd, de puha anyagra. A zuhanás egy pillanatra elkábította. Egyszerre perzselt haj orrfacsaró szagát érezte, és mintha Lidgett hangját hallotta volna, amint utána kérdezősködik. Elég érthető, hogy egy ideig alaposan meg volt zavarodva.

Eleinte az volt a benyomása, hogy még ott van az osztályban. Világosan látta az elképedt fiúkat és a belépő Mr. Lidgett alakját. Erre egész határozottan emlékszik. Beszédjüket nem hallotta ugyan, de hát ezt a fülsiketítő robbanás számlájára írta. Minden tárgy sötétnek és elmosódottnak látszott körülötte, s ezt azzal a nyilvánvaló, de mégis téves elképzeléssel magyarázta, hogy a robbanás sűrű és sötét füstöt fejlesztett. Ebben a félhomályban Mr. Lidgett és a fiúk olyan halkan és sejtelmesen mozogtak, mint a kísértetek. Plattner arcát még mindig égette a robbanás tüze, és - ahogy mondta - olyan volt a feje, mint a méhkas. Első határozott gondolata, úgy látszik, az volt, hogy meggyőződjék személyes biztonságáról. Azt hitte, hogy talán megvakult és megsüketült. Óvatosan megtapogatta végtagjait. Majd kezdett mindent tisztábban látni, és nagyot bámult, mikor észrevette, hogy az ismerős vén padok és az iskolai berendezések eltűntek, s helyettük bizonytalan körvonalú, szürke idomok veszik körül. Ekkor olyasvalami történt, hogy kénytelen volt hangosan felkiáltani, és elkábult ösztönei tüstént megelevenedtek. Két fiú izgatottan hadonászva egyszerűen keresztülsétált rajta! A legcsekélyebb jelét sem mutatták, hogy egyáltalán tudnak jelenlétéről. Nehéz elképzelni, micsoda érzelmeket kelthetett benne ez az élmény. A két fickó olyan könnyedén hatolt át rajta, meséli Plattner, mintha valami ködgomolyag lett volna csupán.

Ezek után Plattner az első pillanatban nem gondolhatott mást, mint hogy meghalt. Mivel nevelése szerint ezekről a dolgokról teljesen határozott véleménye volt, kissé elképedt, mikor látta, hogy a teste még megvan. Ebből most már azt következtette, hogy nem ő halt meg, hanem a többiek: a robbanás elpusztította a sussexville-i magániskolát, s rajta kívül minden más élőlényt, aki az épületben tartózkodott. Ámde ez a magyarázat sem volt kielégítő. Hiszen egészen elképesztő dolgokat kellett megfigyelnie.

Körülötte minden rendkívüli sötétségbe burkolózott, s először azt hitte, hogy koromsötét van. Feje fölött fekete égbolt. Csupán az ég peremén látott valami halványzöld fényfoltot, mely a láthatáron kiemelkedő, fekete dombvonulatok felől sziporkázott felé. Mint már mondottam, ezek voltak az első benyomásai. Ahogy lassan megszokta a sötétséget, a feneketlen torkú éjszakában különböző, halványzöldes színárnyalatokat látott. Úgy látszik, ebből a sötét háttérből emelkedtek ki az osztály berendezési tárgyai s a bent tartózkodó emberi alakok, akár valami foszforeszkáló, elmosódott és megfoghatatlan kísértet-világ. Plattner kinyújtotta a kezét, és a kályha mellett minden további nélkül keresztüldugta a falon.

Plattner, elbeszélése szerint, kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy magára vonja a figyelmet. Először Lidgettnek kiabált, majd igyekezett megfogni az ide-oda futkosó fiúkat. Mindezt csak akkor hagyta abba, mikor Mrs. Lidgett, akit mint helyettes tanerő természetesen nem kedvelt, belépett a terembe. Plattner szerint rendkívül kellemetlen érzés, ha az ember itt él a világban, és mégsem vehet részt semmiben. Plattner, meglehetősen találó hasonlattal élve, úgy fejezte ki magát, hogy ezt érezheti a macska, ha ablak mögül figyeli az egeret. Ha bármi módon érintkezni próbált a körülötte homályló, ismerős világgal, láthatatlan és érthetetlen akadályokba ütközött.

Ezután közvetlen környezetére összpontosította figyelmét. A töretlen orvosságos üveget, a maradék zöld porral, még akkor is kezében tartotta. Zsebre vágta, és tapogatózni kezdett maga körül. Úgy látszik, valami bársonyos mohával borított szirten üldögélt. A sötét tájat nem láthatta, miután az osztályterem elmosódott, ködös képe eltakarta - de (talán a hűvös szél miatt érezte így) valami dombtető közelében üldögélhetett, s lába alatt egy meredeken aláereszkedő völgy terült el. Az ég peremén beszüremlő zöldes fény egyre nagyobb és erősebb lett. Plattner, szemét dörzsölve, felállt.

Valószínűleg botorkált néhány lépést a domboldalon lefelé, majdnem elvágódott, aztán újra leült egy töredezett sziklatömbre, és figyelte a derengést. Észrevette, hogy a világ körülötte tökéletesen elnémult. Teljes csönd és sötétség. S bár a domboldalt hűvös szél tépázta, mégsem hallotta a szél nyomán zizegő fűszálakat és a gallyak susogását. Így hát ha a sötétségben nem is láthatta, de a csöndből meg tudta állapítani, hogy a hegyoldalt, melyen állott, puszta sziklák borítják. A zöldes fény egyre erősebben ragyogott, s bár nem oszlatta szét a homályt, de valami áttetsző, vérvörös derengés szőtte át a fekete égbolt és a puszta sziklák feketeségét. Miután tudom, mi történt később, az a véleményem, hogy az a vörös derengés bizonyára az ellentét okozta optikai csalódás lehetett. A sárgás-zöldes derengő égbolt alján valami fekete tárgy szárnyalt a magasba s a sötét völgyből egy harang éles és átható hangja gyűrűzött Plattner felé. Az erősödő fénnyel együtt nőtt ez a nyomasztó várakozás.

Talán több mint egy óra is eltelt, mialatt itt üldögélt, a különös zöldes fény percről percre tisztábban ragyogott, s mindent fényre lobbantva, lassan az ég zenitjéig terjeszkedett. Ugyanakkor a mi világunk kísértetiessége kezdett mindjobban szétoszlani. De úgy látszik, akkor már a földi alkonyat is beköszöntött. Amennyire most Plattner megállapíthatta: mikor az előbb elindult a lejtőn, keresztülsétált a tanterem padlóján, s most a földszinti nagyteremben, a levegőben üldögél. Elég jól látta ugyan a diákokat, de azért korántsem olyan tisztán, mint Lidgett alakját. A fiúk éppen házi feladatukat készítették, s Plattner érdeklődéssel állapította meg, hogy a mértanfeladatot puska segítségével írják, pedig ő ezekről a forrásmunkákról mindeddig nem is tudott. És telt az idő, a zöldes derengés egyre növekedett, ők pedig elhalványodtak.

Plattner lenézett a völgybe: a zöldes fény lekúszott a sziklás hegyoldalon, s a szakadék feneketlen sötétjét mintha egy jánosbogár apró, zöld fényfoltja törte volna meg. S abban a pillanatban egy roppant, zöld fényben ragyogó égitest bukkant fel a messzi bazaltvonulatok mögül, zöldes fény és mély fekete-vörös árnyak vetődtek a körülötte felmeredő óriási, kopár hegytömbökre. Észrevette, hogy egy csomó gömb alakú tárgy úszik a hegyek fölött, akár a bogáncspihe. A legközelebbi is a hegyszoros túlsó oldalán lebegett. A völgyben a harang mind gyorsabb, türelmetlen kitartással csilingelt, s itt is meg ott is fények mozogtak. A padsorokra görnyedő fiúk képe egyre inkább elmosódott.

Plattner elbeszélésének egyik különös részlete, hogy a mi világunk abban a pillanatban kialudt, mikor odaát, a másik világban a zöld nap felbukkant. Odaát éjszaka igen nehéz megmozdulni, mert olyankor a mi világunk tárgyai különös élességgel kibontakoznak. Ha így áll a dolog, akkor viszont elég rejtélyes, miért nem pillantjuk meg soha a másik világot? Talán azért, mert a mi világunk aránylag sokkal fényesebb. Plattner szerint odaát még délben sincs olyan világos, mint nálunk holdtölte idején, az éjszaka pedig koromfekete. Tehát még egy besötétített szoba csepp fénye is elegendő ahhoz, hogy a másik világ láthatatlan maradjon - ez olyan törvényszerűség, akárcsak az, hogy a gyengén foszforeszkáló tárgyakat csupán teljes sötétségben láthatjuk.

Amióta Plattner történetét hallottam, én is próbálkoztam néhány kísérlettel, s éjjel bezárkóztam egy fényképész sötétkamrájába. Hosszú ideig üldögéltem ott, hogy legalább valamit lássak ebből a másik világból. Egészen biztosan tudom, hogy láttam is bizonytalan alakú, zöld lejtőket és sziklákat, de be kell vallanom, tényleg nagyon bizonytalan körvonaluk volt. Az olvasó talán majd eredményesebben kísérletezik.

Plattner azt állítja, hogy mióta visszatért, álmában gyakran felismeri e másvilági tájakat, de hát mindez nyilván csak az emlékezet műve. Nagyon valószínű, hogy rendkívüli látóképességű emberek alkalomadtán megpillanthatnak egy villanásnyi részletet a körülöttünk lebegő, különös világból.

De hát elkalandoztunk tulajdonképpeni tárgyunktól. A zöld napkelte után sötét épületekkel szegélyezett hosszú utat pillantott meg a szakadék bizonytalan homályában, s rövid habozás után ebben az irányban kezdett leereszkedni a meredek hegyoldalon. Útja hosszú volt és igen fáradságos, nemcsak a hihetetlenül meredek lejtő, hanem az ingatag sziklák miatt is, melyek az egész hegyoldalt beborították. Cipősarkával minduntalan szikrákat csiholt a köveken, s mintha az egész világegyetemben az ő lépkedése lenne az egyetlen hangforrás, mert a harangszó már elhallgatott. Ahogy közeledett, észrevette, hogy ezek az épületek különös módon sírkövekre, sírboltokra és emlékművekre hasonlítanak, csak éppen nem fehérek, mint a síremlékek általában, hanem mind feketén meredeznek. A legnagyobb épületből nagy tömeg halványzöld, gömbölyű alak tódult kifelé, ahogy a templomból szoktak szétoszlani az emberek. Az alakok a széles úton különböző irányban szétszéledtek, egyesek mellékösvényekre térve, a meredek hegyoldalon bukkantak fel ismét, a többieket pedig elnyelték az útmenti, kis fekete épületek.

Mikor Plattner látta a feléje úszkáló alakokat, megállt és rájuk meredt. Nem jártak, kezük-lábuk se volt. Mintha emberi fejek lettek volna, alattuk pedig ebihalszerű testek himbálóztak. Ez a valóban nagyon különös látvány annyira elképesztette, hogy nem is rémült meg komolyan tőlük. Úgy úsztak felé a hegyoldalnak feszülő hideg szél hátán, mint szappanbuborékok a léghuzatban. Mikor a hozzá legközelebb lebegő alakot szemügyre vette, látta, hogy tényleg emberi fej, példátlanul tág szemekkel, arcát pedig olyan kétségbeesett gyötrelem torzítja el, amilyet földi halandó arcán még nem látott soha. Meglepetéssel vette tudomásul, hogy vele egyáltalán nem is törődik, hanem mintha valami láthatatlan, mozgó tárgyat figyelt és követett volna. Egy pillanatig nem értette a dolgot, de aztán rájött, hogy ez a különös lény óriásira tágult szemével valami olyasmire figyel, ami abban a másik világban történik, ő pedig azt a világot éppen most hagyta el. Egyre közeledett, mindig közeledett, és Plattner annyira meg volt döbbenve, hogy még kiáltani is elfelejtett. Mikor egészen közel került, halk, fűrészelő zajt hallott. Majd lágyan meglegyintette Plattner arcát - érintése nagyon hűvös volt -, és továbbúszott a hegy gerince felé.

Plattner agyában egy különös felismerés cikázott át: ez a fej rendkívül hasonlított Lidgett fejére. De figyelmét máris a többi fej kötötte le, melyek most már sűrűn rajzottak a hegyoldalon. A legcsekélyebb jelét sem mutatták, hogy Plattnert felismerték volna. Egy-kettő egészen közel úszott az arcához, s már majdnem követte az első fej példáját, de Plattner borzongva kitért az útjukból. Legtöbbjükön ugyanazt a reménytelenül bánatos arckifejezést látta, mint a legelsőn, s ezek is ugyanolyan elgyötört hangokat hallattak. Némelyik sírt, s az egyik dühödten őrjöngő arckifejezéssel gomolygott felfelé a hegyoldalon. Mások viszont nyugodtan viselkedtek, többnek a szemében pedig Plattner örvendező érdeklődést látott. Legalábbis az egyiken a boldogság önkívülete látszott. Plattner nem emlékszik, hogy ezenkívül bármi hasonlóságot fedezett volna fel rajtuk.

Plattner talán órákig is nézte ezeket a különös alakokat, amint eltűntek a dombok mögött, s amikor már mind kitódultak a fekete épületcsoportok mélyéből, folytatta útját a lejtőn lefelé. Annyira sötét volt körülötte, hogy lépkedni is csak üggyel-bajjal tudott már. Felette az égbolt halványzölden ragyogott. Sem éhséget, sem szomjúságot nem érzett. Később, mikor mégiscsak megéhezett és megszomjazott, a szoros közepén végigcsobogó, hideg patakra bukkant, a sziklákon pedig ritkás mohát talált; mikor végső kétségbeesésében evett belőle, meglehetősen ízlett neki.

A szorosban sírkövek sorakoztak. Csetlett-botlott közöttük, és hasztalan kutatta ezeknek az érthetetlen dolgoknak a magyarázatát. Hosszú idő után végre a mauzóleumszerű épülethez érkezett, ahonnét az a sok fej kiözönlött. Odabent valami bazaltoltáron egy sor zöldes fény égett, s a térség közepén egy haranglábról hosszú harangkötél lógott alá. Körös-körül a falakon lángoló betűket látott, de az írást nem ismerte. Miközben törte a fejét, hogy vajon mit jelenthet, az utca felől távolodó, súlyos léptek visszhangját hallotta. Ismét kirohant a sötétbe, de nem látott semmit. Arra gondolt, hogy meghúzza a harangkötelet, de végül is úgy döntött, hogy inkább a lépteket követi. De bárhogy rohant, sohasem tudta utolérni, és hiába is kiáltozott utána. A hegyszoros végeérhetetlennek látszott. Véges-végig olyan sötét volt, mint a földön, ha csillagos az éj, holott a kísérteties zöld nap fénye szétterült a magas gerinceken. Idelent egyetlen fejjel sem találkozott, úgy látszik, mind ott szorgoskodtak a magasabb hegyoldalakon. Látta, hogy ide-oda imbolyognak odafönt, némelyik mozdulatlanul lebeg, mások viszont sebesen száguldoznak a levegőben. Plattnert, saját kifejezése szerint, dagadt hópelyhekre emlékeztették, csakhogy ezek halványzöldek és sötétek voltak.

Plattner azt állítja, hogy a hét-nyolc nap java részét azzal töltötte, hogy a kemény, állhatatos és utolérhetetlen lépteket követte, e végeérhetetlen ördögárok újabb tájain bolyongott, le s föl mászott az irgalmatlan magaslatokon, felkapaszkodott az ormokra, és figyelte a levegőben úszkáló arcokat. Persze, nem tudja biztosan, meddig, mert a napokat nem számolta. Egyszer-kétszer észrevette, hogy figyelmes szempárok követik, de egyetlen élő lélekkel sem váltott szót. A hegyoldalban aludt, a sziklák között. A völgykatlanban láthatatlan volt minden földi dolog, mert a mi mércénk szerint mélyen a föld színe alatt terült el. A magaslatokról azonban, mihelyt felkelt a földi nap, a mi világunkat is láthatta. Néha, miközben sötétzöld sziklákon botladozva, egy-egy meredély szélén megkapaszkodott - körülötte mindenfelé a sussexville-i utcácskák zöldellő ágai hajladoztak. Később pedig mintha újra végigsétált volna a sussexville-i utcákon, majd láthatatlanul figyelte egy-egy ház magánéletét. És akkor rájött, hogy ezen a világon majdnem minden emberi lényhez egy olyan lebegő fej tartozik, és hogy mindenkit e világon szakadatlanul szemmel tart egy-egy ilyen ügyefogyott, test nélküli teremtmény.

Hogy ezek az Élők Őrei tulajdonképpen micsodák - azt Plattner nem tudta meg soha. De két ilyen lény egyszer csak Plattnerhez szegődött, és többé nem tágított mellőle: a szüleiről alkotott gyerekkori emlékképhez hasonlítottak. Imitt-amott más arcok is rámeresztették tekintetüket: akárcsak azoknak a szemei, akik valaha irányították, bántották vagy segítették Plattnert ifjú éveiben vagy férfikorában, s azóta meghaltak. Valahányszor pillantásukkal találkozott, különös felelősségérzet markolt a szívébe. Azt is megkockáztatta, hogy anyját megszólítsa, de nem kapott választ. Szomorúan, állhatatosan és gyengéden - sőt, talán kicsit szemrehányóan nézett fia szemébe.

Plattner egyszerűen csak elmondta ezt a történetet: nem is igyekezett megmagyarázni semmit. Gondolhatunk, amit akarunk, hogy vajon kik lehetnek azok az Élők Őrei? Vagy talán ezek lennének halottaink? Akkor viszont miért figyelik olyan szenvedélyes érdeklődéssel azt a világot, melyet örökre elhagytak már? Lehetséges - és szerintem ez a valószínű -, hogy amikor életünk lezárul, s már nem választhatunk jó és rossz között, még mindig figyelemmel kell kísérnünk tetteink következményeit. Ha az emberi lélek a halál után is él, akkor a halál az emberi érdeklődésnek sem vethet véget. De hát ez mindeme dolgok értelméről alkotott feltevés csupán. Plattner semmiféle magyarázattal nem szolgál, mint ahogy ő sem kapott magyarázatot. Helyes, ha az olvasó tisztán lát ebben a kérdésben.

Plattner szédelgő fejjel, nap mint nap járta ezt a zöldfényű, világból kirekesztett világot; az utolsó napokban már kifáradt, s az éhezéstől elgyöngült. Nappal - a mi földi nappalunkat értem - az ismerős sussexville-i képek kísérteties látványa gyötrelmesen zavarta lelkinyugalmát. Azt sem tudta, hová lépjen, azonkívül ezek az őrző lelkek minduntalan beleütköztek, és hideg testükkel arcát érintették. Mikor besötétedett, e sokaság szemmel látható szorongása teljesen feldúlta Plattner lelkivilágát. Egyetlen, mindent elsöprő vágy emésztette: hogy visszatérhessen a földi életbe, mely annyira közel volt, és mégis oly távol repült tőle. Az őt körülvevő dolgok ijesztő volta határozottan kétségbeesésbe kergette. Még saját kísérői is leírhatatlanul gyötörték. Néha odakiáltott, hogy ne bámuljanak rá folyton, veszekedett velük, elszaladt előlük. Némán és állhatatosan ott maradtak a nyomában. Még akkor is, ha hanyatt-homlok rohant előlük a szakadékos terepen.

Plattner a kilencedik napon, estefelé, messze a szakadék mélyén, ismét hallotta a láthatatlan, közeledő lépéseket. Éppen ugyanazon a széles dombtetőn bolyongott, mint akkor, midőn e különös másvilágra csöppent. Megfordult, hogy lefusson a völgybe, tapogatózva sietett, de figyelmét lekötötte valami, ami közel az iskolához, egy mellékutcában játszódott le a szeme előtt. Látásból mindkét embert ismerte, aki a szobában tartózkodott. A zsalugáter és az ablakok nyitva, a lenyugvó nap sugarai beözönlöttek a házba. Élénk fényű, tégla alakú szoba ragyogott a fekete táj s a zöld fény ólmos derengésében. A napvilágon kívül még egy frissen gyújtott gyertya fénye is világított a helyiségben.

Egy sovány férfi feküdt az ágyban, riasztó, kísértetiesen sápadt arca gyűrött párnán pihent. Összekulcsolt kezét feje fölé emelte. Az ágy melletti asztalkán néhány orvosságos üveg, pirítóskenyér, víz és egy üres pohár látszott. A férfi ajka időnként megmozdult, mondani akart valamit, de a szavakat nem tudta kiejteni. Az asszony nem vette észre, hogy a férfi akar valamit, mert a szoba másik sarkában, egy régimódi íróasztalból különböző írásokat kotort elő. Plattner egészen tisztán látta a jelenetet, de ahogy a zöld derengés erősödött, a lenti kép egyre áttetszőbb lett, majd teljesen elmosódott.

Amint a visszhangzó léptek egyre közelebb és közelebb értek - azok a léptek, melyek abban a másik világban oly messzehangzók, a miénkben pedig oly halkan közelednek -, Plattner észrevette, hogy komor arcok egész tömege gyűlt köré a homályból, s mind azt a két embert figyeli. Az Élők Őreiből még soha nem látott ennyit egyszerre. A sokaság egyik része csak a haldoklót figyelte, míg a másik rész roppant gyötrelemmel az asszony mozdulatait követte, amint mohón keresett valamit, amit sehogy sem tudott megtalálni. A furcsa lények csak úgy gomolyogtak Plattner körül, eltakarták előle a kilátást, arcának ütődtek, hiábavaló siránkozásuk ott zúgott körülötte. Csak néha-néha látott valóban tisztán. Máskor pedig a zöld sugárfátyol miatt az egész látvány homályba fulladt. A szobában, úgy látszik, nagy lehetett a csönd, és Plattner elbeszélése szerint a gyertya lángjából nyílegyenesen szállt fel a füst, míg ő a közeledő léptek minden egyes visszhangját hallotta, akár egy mennydörgés robaját.

És azok az arcok! Kettőre különösen emlékszik, mindketten az asszonyra hasonlítottak. Az egyik fehér és tiszta vonású asszonyarc volt, mely egykor hideg és kemény lehetett, de most egy földöntúli bölcsesség érintésére már meglágyult. A másik valószínűleg az asszony apja volt. Mindkettőjük figyelme nyilvánvalóan egy gyűlöletes tevékenységre összpontosult, melyet immáron nem tudtak megakadályozni. Mögöttük mások lebegtek, tanítók, akik talán valamikor rossz tanácsot adtak, vagy barátok, akik már nem tudtak hatni rá. A férfi fölött szintén egész sokaság lebegett, de ezek, úgy látszik, nem voltak szülők vagy tanárok: egykoron durva arcok, melyeket a fájdalom már megtisztított. Legelöl pedig egy lányos arc lebegett, sem haragot, sem lelkifurdalást nem tükrözött, inkább csak türelmes volt és fáradt, s Plattner szerint mintha valami enyhülésre várakozott volna. Plattner minden leírókészsége elpárolgott, mikor e temérdek kísérteties arckifejezést elő kellett halásznia emlékeiből. Akkor verődtek össze, mikor a harang megkondult. Egy másodperc alatt már látta mind. Plattner, úgy látszik, annyira izgatott volt, hogy nyugtalan keze akaratlanul a zsebébe csúszott, s a zöld port tartalmazó üvegcsét kezébe vette. Erre azonban nem emlékszik.

A lépések kopogása elhallgatott. Hiába várta az egyenletes döngést, csend volt. És akkor váratlanul, mintha egy vékony, éles penge hasította volna ketté a meglepetésszerű némaságot - felcsendült a harangszó. A rengeteg fej ide-oda imbolygott, és hangos sírás hallatszott mindenfelől. Odalent az asszony nem hallott semmit, s a gyertya lángjában éppen elégetett valamit. Mikor a harang másodszor megkondult, minden elsötétült, és jéghideg légáramlat ostorozta az őrzők seregét. Mint tavasszal a holt levelek, úgy kavarogtak Plattner körül, s a harmadik kondulás után valami a tömegen keresztül az ágy felé nyúlt. Fénykévét már láttak önök is. Ez olyan volt, mint a sötétség kévéje, s amikor Plattner jobban megnézte, egy árnyékos kart és kézfejet látott.

A zöld nap már a puszta fekete láthatár tetőpontjára hágott, s a lenti szoba képe egészen elhalványult. Plattner látta, hogy az ágyban mintha valami fehér alak küszködnék, majd megvonaglik, az asszony pedig hátratekint, s megdöbbenten az ágyra mered.

Az őrzők gomolyagát, mint valami szürke porfelhőt, elsodorta a szél, majd mindnyájan a völgyben álló templom felé suhantak. És Plattner egyszerre megértette, mit jelent az árnyas, sötét kar, mely válla fölött kinyúlva, a lenti zsákmányt megragadta. Nem mert hátranézni, nyilván ott sötétlett a kar folytatása, a Fekete Árny. Minden erejét összeszedve, szemét eltakarva, rohanni kezdett, de talán húsz lépés után megbotlott egy kőben és elvágódott. Előrebukott, s kezében az üvegcse abban a pillanatban, amint a földre zuhant, eltörött és felrobbant.

A következő percben, elkábulva és vérző kezekkel már ott is volt az öreg, körülfalazott kertben, az iskola mögött, szemtől szembe Mr. Lidgett-tel.


Plattner kalandos történetének ezzel vége. Azt hiszem, sikerült ellenállnom a regényíró természetes hajlamának, hogy különböző eseményeket szőjön történetébe. Lehetőleg abban a sorrendben mondtam el mindent, ahogy Plattner nekem elmesélte. Gondosan kerültem, hogy bármit megváltoztassak, sem stílust, sem a történet felépítését és kicsengését nem hamisítottam meg. Példának okáért, milyen könnyű lett volna a halottaságy jelenetét jobban kiszíneznem, mint valami összeesküvést, melyhez Plattnernak is valami köze lehetett. De azon kívül, hogy egy ilyen felettébb igaz történet meghamisítása igen kifogásolható eljárás - szerintem az ilyen elcsépelt fogások gyengítik az elbeszélés hatását. Pedig valóban különös világról számoltunk be, melynek ólmos, zöld fényében az Élők Őrei lebegnek s melyet meg sem közelíthetünk, pedig láthatatlanul most is itt dereng körülöttünk.

Meg kell jegyeznem, hogy az iskolakert mögötti házban valóban történt egy haláleset, s úgy látszik, tényleg abban a pillanatban, mikor Plattner világunkba visszatért. Egy adóbeszedő és biztosítási ügynök távozott el az élők sorából. Özvegye, aki jóval fiatalabb volt uránál, múlt hónapban egy allbeedingi állatorvoshoz, Mr. Whymperhez ment feleségül. Mivel Sussexville-ben az elmondott történet különböző változatokban szájról szájra járt, az asszony felhatalmazott, hogy nevét kiírjam - azzal a kikötéssel, hogy félreérthetetlenül a világ tudomására hozom, miszerint Plattner elbeszéléséből, ami férje utolsó perceit illeti, egyetlen szó sem igaz. Ő nem égetett el semmiféle végrendeletet - bár Plattner ilyesmivel nem is vádolta - néhai férje, mondja, csak egy végrendeletet készített, közvetlenül házasságkötésük után. Annyi azonban bizonyos: ahhoz képest, hogy Plattner sohasem járt a szobában, feltűnően szabatosan írta le a berendezést.

Bár az a veszély fenyeget, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, még valamire fel kell hívnom a figyelmet, nehogy az olvasó előtt javíthatatlanul hiszékeny és babonás ember látszatába kerüljek. Bizonyított tény, hogy Plattner kilenc napra eltávozott e világból. Ámde elbeszélését ez még nem bizonyítja. Mert hiszen könnyen elképzelhető, hogy az emberek kívül a téren is hallucinálhatnak. És ezt vésse jól agyába az olvasó.


Fordította Görgey Gábor
 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 18:04:13, szombat
 
  KINCS AZ ERDŐBEN



A kenu a szárazföldhöz közeledett. Az öböl kitárult, és a sziklaháton megtörő hullámtaréjon hasadék jelezte, hol ömlik a tengerbe a kis folyó; az őserdő tömöttebb és mélyebb zöldje mutatta folyását a távoli domboldalon. Az erdő itt lehúzódott egészen a partig. A távolban, elmosódottan, és szinte a felhők anyagtalanságával emelkedtek a hegyek, mint megannyi megfagyott hullám.

A tenger, valami alig észrevehető áramlástól eltekintve, nyugodt volt. Az ég szikrázott.

A faragott evezőt forgató férfi megállt.

- Valahol itt kell lennie - mondta. Behúzta az evezőt, kinyújtott karjával egyenesen maga elé mutatott.

A másik férfi a kenu orrában ült, és figyelmesen kémlelte a partot. Sárgás papír feküdt a térdén.

- Nézz csak ide, Evans! - mondta.

Mindketten halkan beszéltek; ajkuk cserepes és száraz volt.

A férfi, akit Evansnak nevezett, himbálózva végigjött a kenun, és átnézett társa válla felett.

A papír olyan volt, mint valami elnagyolt térkép. A hajtások mentén meggyűrődött, s úgy elkopott, hogy szétszakadt; a második férfi a szakadás mentén egymáshoz illesztette a kifakult darabokat. Halványan látszottak rajta - majdnem teljesen elmosódott ceruzavonalakkal - az öböl körvonalai.

- Itt van a sziklahát, és itt a szoros - mondta Evans, és hüvelykujja körmét végighúzta a térképen.

- Ez a görbe, kanyargó vonal a folyó - jól jönne most egy kis víz! -, ez a csillag meg az a hely.

- Látod ezt a szaggatott vonalat? - kérdezte a térképet tartó férfi. - Egyenes vonal; a sziklahát bejáratától egy csoport pálmafáig vezet. A csillag épp ott van, ahol ez a vonal metszi a folyót. Meg kell figyelnünk ezt a helyet, ahogy a lagúnához jutunk.

- Furcsa - mondta Evans, kis szünet után. - Mit jelenthetnek ezek az apró jelek itt lenn? Mintha egy háznak vagy minek volna az alaprajza; de hogy ezek az erre meg arra mutató apró vonalkák mit jelenthetnek, arról halvány sejtelmem sincs. És milyen írás ez?

- Kínai - mondta a térképet tartó férfi.

- Hát persze! Hisz kínai volt - mondta Evans.

- Mind azok voltak - mondta a térképet tartó férfi.

Néhány percig mozdulatlanul ültek, és bámulták a szárazföldet, míg a kenu lassan sodródott tovább. Aztán Evans az evezőre nézett.

- Most rajtad a sor, Hooker - mondta.

És társa csendesen összehajtogatta térképét, zsebre vágta, óvatosan elment Evans mellett, s evezni kezdett. Bágyadtan mozgott, mint az olyan ember, aki ereje végére ért.

Evans félig csukott szemmel ült, s a korallzátony egyre jobban közeledő, tajtékzó hullámtörőjét figyelte. Az ég úgy ontotta a meleget, mint egy kemence, mert majdnem delelőn állt a nap. Bár ennyire közel voltak a Kincshez, nem érezte azt a lázas izgalmat, amelyre számított. A tervrajzért folytatott harc feszültsége, aztán a hosszú, éjszakai út a szárazföldről, a rosszul felszerelt kenuban - tulajdon kifejezésével élve, "kiszívta belőle". Megpróbálta felrázni magát azzal, hogy figyelmét az aranyrudakra összpontosítja, amelyekről a kínai beszélt; de nem tudott hosszasabban megpihenni náluk; újra meg újra a folyóban gyöngyöző édesvíz jutott eszébe, és ajkának meg torkának csaknem tűrhetetlen szárazsága. Lassan hallhatóvá vált a zátonyhoz csapódó hullámok ritmikus zaja, és ez jólesett neki; a tenger végigmosta a kenu oldalát, és az evezőről vízcseppek hulltak le két bemerítés között. Evans elszundított.

Homályosan tudott még a szigetről, de valami különös álom szőtte át érzéki benyomásait. Az az éjszaka volt megint, mikor ő és Hooker ráakadt a kínai titkára; látta a holdsütötte fákat, a kis tűz lobogását, és a három kínai fekete alakját - egyik oldalról a holdfény ezüstözte be őket, másikról a lobogó tűz vonta fénybe -, s hallotta, ahogy torz angolsággal beszélnek egymás közt, mert különböző tartományokból jöttek. Hooker fogta fel először szavaik értelmét, s intett neki, hogy figyeljen. A beszélgetés egyes töredékeit nem lehetett hallani, másokat meg érteni nem lehetett. A történet hátterében egy aranyat és ezüstöt szállító spanyol vitorlás hajó állt, mely a Fülöp-szigetekről indult, s menthetetlenül zátonyra futott; aztán az elásott kincs, mely várta a napot, mikor majd visszatérnek érte; és a hajótörött vitorlás legénysége, melyet betegség tizedelt meg, verekedés vagy valami ilyesmi, és a fegyelem hiánya; meg hogy végül elindultak csónakjaikhoz, és többé nem hallott róluk senki. Aztán Chang-hi alig egy évvel ezelőtt a part mentén kóborolt, és rábukkant a kétszáz évvel ezelőtt elrejtett kincsre, otthagyta dzsunkáját, és újra elásta, rengeteg munkával, egymaga, de igen biztonságosan. Nagyon ügyelt a biztonságra - ez volt az ő titka. Most segítséget keresett, hogy visszatérjen, és kiássa a kincset. Aztán meglebbent az apró térkép, és mindenki lehalkította a hangját. Pompás történet két hajótörött angol semmirekellő fülének! Evans álmában a kép arra a pillanatra váltott, mikor a kezében tartotta Chang-hi varkocsát. Egy kínai élete aligha lehet olyan szent és sérthetetlen, mint egy európaié. Chang-hi ravasz kis arca, mely először élénk volt és dühös, mint egy megriasztott kígyóé, aztán ijesztő, álnok és szánakozó lett, s mindennél nagyobbra nőtt az álomban. A végén Chang-hi vigyorgott, egészen érthetetlen és rémítő vigyorral. Az álom, ahogy ez az álmoknál előfordul néha, hirtelen lidércessé vált. Chang-hi összevissza beszélt, és megfenyegette őt. Töméntelen aranyat látott álmában, és Chang-hit, aki eléje vetette magát és küszködött, hogy ő ne juthasson a közelébe. Elkapta Chang-hi varkocsát - milyen óriási volt a sárga szörnyeteg, és hogy küzdött és vigyorgott! És mind nagyobbra nőtt. Aztán az arany fénylő halma üvöltő kemencévé vált, és egy irdatlan nagyságú ördög, aki meglepően hasonlított Chang-hire, csak óriási fekete farka volt, parázzsal kezdte etetni őt. Iszonyúan égette a száját. Egy másik ördög a nevét üvöltötte:

- Evans, Evans, te mafla álomszuszék! - vagy Hooker volt az?

Felébredt. A lagúna bejáratához értek.

- Ott a három pálmafa. Egy vonalban kell lennie azzal a bokorcsoporttal - mondta a társa. - Erre ügyelj. Ha odaérünk a bokrokhoz, és innen számított egyenes vonalban átvágunk rajtuk, aztán továbbmegyünk a folyóig - helyben vagyunk.

Most már elláttak odáig, ahol a folyó torkolata kinyílt. Erre a látványra Evans felébredt.

- Siess, öregem - mondta -, vagy istenemre, kénytelen leszek tengervizet inni! - Kezét harapdálta, és a sziklák, meg a kusza zöld szövevény között látható ezüstös csillogásra meredt.

Hirtelen szinte dühödten támadt neki Hookernek:

- Add ide azt az evezőt!

Így érték el a folyó torkolatát. Valamivel följebb Hooker egy kis vizet mert a tenyerébe, megkóstolta és kiköpte. Kicsit odébb megint megpróbálta.

- Ez jó lesz - mondta; és mohón inni kezdtek.

- A fenébe is! - mondta Evans hirtelen. - Így nagyon lassan megy. - És veszedelmesen kihajolva a kenu orrából, szürcsölni kezdte a vizet.

Aztán befejezték az ivást, és egy apró öbölbe futtatva a csónakot, ki akartak szállni a víz fölé hajló sűrű növényzettel borított partra.

- Ezen át kell vágnunk a tengerpartig, hogy megtaláljuk a bokrainkat, és meghatározhassuk a helyes irányt - mondta Evans.

- Inkább evezzünk körbe - ajánlotta Hooker.

Így újra vízre lökték a csónakot, és visszaeveztek a tengerhez, aztán végig a part mentén ahhoz a helyhez, ahol a bokorcsoport nőtt. Itt kiszálltak, a könnyű kenut messze felhúzták a partra, aztán elindultak a dzsungel széle felé, amíg a sziklahát bejáratát és a bokrokat egy vonalban nem látták. Evans egy bennszülött szerszámot vett ki a kenuból. L alakú volt; harántrészére csiszolt követ erősítettek. Hooker cipelte az evezőt.

- Most egyenesen erre - mondta -, itt át kell vágnunk, míg el nem érjük a folyót. S akkor ásni kell.

Átvágtak a nád, széles levelű páfrány és fiatal fák sűrű szövevényén; először nehezen vergődtek előre, de hamarosan nagyobb fák közé kerültek, s alattuk szabaddá vált a talaj. A szikrázó napfényt alig észrevehető fokozatokban hűvös árnyék váltotta fel. A fák végül a magasan húzódó lombboltozat felé szökő óriási pillérekké lettek. Sápadt, fehér virágok függtek a szárukon, nyálkás kúszónövények himbálóztak egyik fától a másikig. Mélyült az árnyék. A földön egyre többször láttak gombafélét, és valami vörösesbarna lerakódást.

Evans megborzongott.

- Szinte fázik az ember a kinti őrült napsütés után.

- Remélem, egyenesen megyünk - mondta Hooker.

S most, messze maguk előtt, a komor sötétségben megpillantottak egy hasadékot, melyen át a forró napfény fehér nyalábjai dőltek az erdőbe. Ragyogó zöld aljnövényzet is volt ott, és tarka virágok. Aztán meghallották a rohanó vizet.

- Itt a folyó. Most már közel kell lennünk - mondta Hooker.

A folyóparton sűrű volt a növényzet. Hatalmas, nevüksincs növények nőttek a nagy fák gyökerei közt, óriási zöld legyezőiket kitárták az ég keskeny sávja felé. Sok virág és fényes levelű kúszónövény csüngött a szabadon álló törzseken. A széles, csendes tó vizén, melyre a kincskeresők most lenéztek, nagy, ovális levelek úsztak, meg egy vízililiomhoz hasonló, viaszos, rózsaszín-fehér virág. Távolabb, ahol a folyó elkanyarodott tőlük, a víz hirtelen fehér tajtékot borzolt, és váratlanul lármás lett a folyó.

- Nos? - kérdezte Evans.

- Kicsit eltértünk az iránytól - mondta Hooker. - Erre számítani lehetett.

Megfordult, és visszanézett a mögöttük elnyúló csendes erdő elmosódott, hűvös árnyai közé.

- Ha egy kicsit járkálunk föl-alá a folyó mentén, talán megyünk valamire.

- Azt mondtad... - kezdte Evans.

- Ő mondta, hogy van ott egy kőrakás - mondta Hooker.

A két férfi egy pillanatra egymásra nézett.

- Próbáljuk meg először egy kicsit lefelé - mondta Evans.

Lassan mentek, fürkészték a környező tájat. Evans hirtelen megállt.

- Hát ez mi az ördög? - kérdezte.

Hooker pillantásával követte a kinyújtott ujj irányát.

- Valami kék dolog - mondta. Akkor látták meg, mikor felértek egy kis domb tetejére. Aztán Hooker már látta, mi is az.

Sebes léptekkel előresietett, míg meg nem pillantotta a petyhüdt kézhez és karhoz tartozó testet is. Szorosabban markolta meg a kezében levő szerszámot. Arcra borulva feküdt előtte egy kínai. A petyhüdt test elengedettsége félreérthetetlen volt.

A két férfi közelebb húzódott egymáshoz; mozdulatlanul álltak, szótlanul meredtek a vészjósló holttestre. Egy tisztáson feküdt a fák között. A közelben kínai ásó hevert, távolabb, frissen ásott gödör közelében, szétszórt kőrakás.

- Valaki már járt itt - mondta Hooker, és a torkát köszörülte.

Aztán Evans váratlanul szitkozódni és őrjöngeni és toporzékolni kezdett.

Hooker elsápadt, de egy szót sem szólt. Odalépett a holttesthez. Látta, hogy a nyaka puffadt és vörös, s a keze és a bokája dagadt.

- Pfuj! - mondta, aztán hirtelen elfordult, és az üreg felé indult. Meglepett kiáltás szakadt ki belőle. Visszakiabált Evansnak, aki lassan követte őt.

- Te szamár! Semmi baj. Még itt van. - Aztán megfordult, ránézett a halott kínaira, aztán a gödörre megint.

Evans a gödörhöz sietett. Egy csomó fakósárga rúd hevert ott, melyet a mellettük fekvő szerencsétlen ördög már félig kiásott. Lehajolt az üreghez, puszta kezével kotorta félre a földet, és sietve kiemelte az egyik súlyos tömeget. Eközben egy apró tüske megszúrta a kezét. Kihúzta a vékony tövist, aztán felemelte az aranyrudat.

- Csak az arany meg az ólom ilyen súlyos - mondta ujjongva.

Hooker egyre csak a halott kínait nézte. Tanácstalan volt.

- Elébe vágott a barátainak - mondta végül. - Egyedül jött el, és valami mérges kígyó megmarta... Szeretném tudni, hogyan talált ide.

Evans ott állt, kezében az aranyrúddal. Kit érdekel egy halott kínai? - Ezt az egészet darabonként kell a szárazföldre szállítanunk, és ott egy időre elásni. Hogy szállítjuk el a kenuhoz?

Levette a kabátját, és leterítette a földre, aztán két vagy három aranyrudat rádobott. Észrevette, hogy egy újabb apró tüske szúrt a bőrébe.

- Ennél többet nem tudunk vinni - mondta. Aztán váratlanul valami furcsa ingerültség rohanta meg. - Mit bámulsz?

Hooker feléje fordult.

- Nem bírom elviselni... őt. - Fejével a holttest felé bökött. - Annyira hasonlít...

- Ostobaság! - mondta Evans. - Minden kínai egyforma.

Hooker az arcába nézett.

- Ezt eltemetem előbb, mindenképpen, mielőtt neked segítenék.

- Ne légy ostoba, Hooker - mondta Evans. - Hagyd a fenébe azt a rakás szemetet.

Hooker tétovázott, aztán tekintetével végigpásztázta körülöttük a barna talajt.

- Félek én itt valamitől... - mondta.

- Az a kérdés - mondta Evans -, hogy mit kezdjünk ezekkel az aranyrudakkal. Itt ássuk el őket megint, vagy vigyük egyenesen a kenuhoz?

Hooker töprengett. Nyugtalan pillantása ide-oda járt a magas fatörzsek közt, és fent, fejük felett a távoli, napsütötte lombok között. Megint megborzongott, ahogy pillantása megpihent a kínai kék alakján. Kutatóan fürkészte a szürke mélységet a fák között.

- Mi ütött beléd, Hooker? - kérdezte Evans. - Elment az eszed?

- Mindenesetre vigyük el innen az aranyat - mondta Hooker.

Megfogta a kabát gallérjának két csücskét, Evans pedig az átellenes sarkokat, és felemelték az egészet.

- Merre? - kérdezte Evans. - A csónakhoz?

- Furcsa - mondta Evans, mikor alig pár lépést tettek meg -, még most is fáj a karom attól az evezéstől...

- A fenébe is! - mondta. - De hogy fáj! Pihennem kell.

Letették a kabátot. Evans arca sápadt volt, és a homlokán apró verítékcseppek ütköztek ki.

- Olyan fojtott a levegő ebben az erdőben.

Aztán hirtelen érthetetlen düh fogta el.

- Mi értelme van, hogy itt várakozunk egész nap? Mondom, hogy segíts már! Semmit se csinálsz, csak bámulsz, mióta megláttuk azt a halott kínait!

Hooker mereven nézett társa arcába. Segített felemelni a kabátot, az aranyrudakkal, és szótlanul megtettek mintegy száz yardnyi utat. Evans zihálva lélegzett.

- Nem tudsz beszélni? - kérdezte.

- Mi bajod? - kérdezte Hooker.

Evans megbotlott, aztán egyszer csak káromkodva ledobta a kabátot. Egy pillanatig állt, és Hookerre meredt, aztán nyögve a torkához kapott.

- Ne gyere közel hozzám - mondta. Odébbment, és egy fának dőlt. Aztán csendesebben tette hozzá: - Mindjárt jobban leszek.

Most engedett a törzset szorító keze, és Evans lassan végigcsúszott a fatörzs mentén, majd gyűrött rongyként összeesett a fa aljában. Két keze görcsösen ökölbe szorult. Arca eltorzult a kíntól. Hooker közelebb ment hozzá.

- Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! - mondta Evans fojtott hangon. - Tedd vissza az aranyat a kabátra.

- Nem segíthetek? - kérdezte Hooker.

- Tedd vissza az aranyat a kabátra.

Ahogy Hooker kezébe vette az aranyrudakat, apró szúrást érzett hüvelykujja hegyén. Odanézett, és egy vékony, körülbelül két hüvelyk hosszú tövist pillantott meg.

Evans tagolatlan üvöltést hallatott, és hasra fordult.

Hookernek leesett az álla. Egy percig kitágult szemmel meredt a tövisre. Aztán Evansra nézett, aki most összegörnyedve kuporgott a földön, háta újra meg újra görcsösen meghajlott és kiegyenesedett. Aztán átnézett a fák pillérein és a kúszónövények hálózatán, arrafelé, ahol az elmosódott szürke árnyékban még mindig látszott a kínai kékruhás teste. Az apró vonalakra gondolt az alaprajz sarkában, s egy pillanat alatt megértett mindent.

- Irgalmas Isten! - mondta. Mert a tövis nagyon hasonlított azokhoz, amelyeket a dajákok méregbe mártva, fúvócsöveikben használnak. Most megértette, mire célzott Chang-hi, amikor a kincs tökéletes biztonságáról beszélt. Most megértette azt a vigyort.

- Evans! - kiáltott fel.

De Evans most szótlan volt és mozdulatlan, csak végtagjai vonaglottak iszonyú, görcsös rángásokkal. Mélységes csend honolt az erdő felett.

Aztán Hooker dühödten szívni kezdte az apró rózsaszín pontot ujja hegyén - az életéért szívta. Aztán hirtelen sajgó fájdalmat érzett két karjában és vállában, s ujjait alig bírta behajlítani. Akkor már tudta, hogy a szívásnak nem volt semmi értelme.

Hirtelen abbahagyta, leült az aranyrúdhalom mellé, állát kezére nyugtatta, könyökét pedig térdére, és társának görnyedt, de még akkor is rángó testére meredt. Megint Chang-hi vigyora jutott eszébe. A tompa fájdalom tovább terjedt a torka felé, és lassanként erősödött. Messze fönt gyenge szél borzolta a lombokat, és valami ismeretlen virág fehér szirmai libegtek lefelé a homályon át.


Fordította Kada Júlia
 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
szeretettel
  2012-05-05 17:53:06, szombat
 
  A LEPKE



Bizonyára hallottak már Hapleyről - nem az ifjabbik W. T. Hapleyről, hanem a híres Hapleyről, a Hapley-féle Periplaneta felfedezőjéről, a rovartantudósról.

S ha igen, biztosan értesültek a Hapley és Pawkins professzor között dúló szörnyű viszályról, bár bizonyos következményei talán újdonságként hatnak. Azok részére, akik az ügyről mégsem hallottak, szükséges egy-két szó magyarázat, amelyet a tunyább olvasó pár pillantás után átlapozhat, ha nemtörődömsége netán erre tenné hajlamossá.

Hihetetlen, mennyire általános a tájékozatlanság még olyan igazán fontos dolgokban is, mint ez a Hapley-Pawkins viszály. Itt van például az a korszakos jelentőségű polémia, amely megrázkódtatta a Geológiai Társaságot, és amely őszinte meggyőződésem szerint majdnem teljesen ismeretlen maradt ezen testület tagságán kívül eső körökben. Magam hallottam még általános műveltségű emberektől is, hogy úgy emlegették ezeken az üléseken végbemenő nagy jeleneteket, mint holmi egyházközségi tanácsülési perpatvart. És mégis, az angol és skót geológusok közötti gyűlölködés immár fél század óta tart, sőt "számos mély nyomot hagyott a tudomány épületén". Ez a Hapley-Pawkins ügy pedig, jóllehet személyesebb természetű, ugyanolyan mély, ha ugyan nem mélyebb szenvedélyeket kavart fel. A hétköznapi embernek fogalma sincs arról a buzgalomról, amely egy tudományos kutatót lelkesít, sem az ellentmondás szenvedélyéről, amelyet benne felkelthetünk. Ez az odium theologicum, új megjelenési formában. Akadnak emberek például, akik Sir Ray Lankestert szívesen elégetnék Smithfieldben azért, ahogyan a puhatestűeket az Enciklopédiában tárgyalta. A lábasfejűek rendjének az a fantasztikus kibővítése, hogy magába zárhassa a tengeri pillangósokat... De elkanyarodtam Hapleytől és Pawkinstól.

Sok-sok évvel ezelőtt kezdődött a mikrolepidopterák (akármicsodák is ezek) revíziójával, amelynek során Pawkins kiirtott egy Hapley által felfedezett új fajt. Hapley, aki mindig is veszekedős természetű volt, Pawkins egész osztályozásának éles visszautasításával válaszolt.[4] Viszonválaszában[5] Pawkins úgy állította be a helyzetet, hogy Hapley mikroszkópja éppolyan tökéletlen, mint megfigyelőképessége, és "felelőtlen, minden lében kanál"-nak nevezte - Hapley ez időben még nem volt professzor. Hapley replikájában[6] "kétbalkezes gyűjtőkről" beszélt, és Pawkins revíziós munkáját, mintegy véletlenségből, a "hozzá nem értés csodájának" minősítette. Késhegyig menő harc volt. Mindazonáltal az olvasót alig érdekelheti e két nagy ember viszálykodásának részletes taglalása, sem az, hogy miként szélesedett a közöttük levő szakadék, amíg a mikrolepidoptera-ügy után a rovartan minden nyitott kérdésében hadilábon nem álltak egymással. Emlékezetre méltó helyzetek adódtak. Időnként a Királyi Rovartani Társaság ülései kísértetiesen hasonlítottak a képviselőházéra. Mindent egybevetve úgy vélem, hogy kettőjük közül Pawkins járt közelebb az igazsághoz. De Hapley jártas volt az ékesszólásban, tudós emberekben ritkán található érzéke volt a gúnyolódáshoz, roppant energiával volt megáldva, és csodálatos sérelemérzéket tanúsított a kiirtott rovarfaj kérdésében. Ezzel szemben Pawkins nehézkes fellépésű, unalmas beszédű ember volt, aki alakra nézve erősen emlékeztetett egy vizeshordóra; túl aprólékos volt a bizonyítékok elbírálásánál; továbbá némelyek azzal gyanúsították, hogy múzeumi kinevezésekkel üzérkedik. Ezek után a fiatalság Hapley körül csoportosult, és neki tapsolt. Kezdetétől fogva dühödt és hosszú küzdelem volt, amely végül könyörtelen antagonizmussá fajult. A szerencse forgandósága: ahogy a mérleg hol az egyik, hol a másik fél javára billent; ahogy Pawkins valami sikere Hapleyt gyötörte, vagy Hapley szárnyalta túl Pawkinst - mindez inkább a rovartan történetére, mint erre az elbeszélésre tartozik.

1891-ben történt, hogy Pawkins, akinek egészsége egy idő óta romlott, tanulmányt tett közzé a halálfejes lepke "középső csíralemezéről". Hogy mi lehet a halálfejes lepke középső csíralemeze, e történet szempontjából teljesen lényegtelen. Tény az, hogy a tanulmány jóval Pawkins megszokott színvonala alatt volt, és ez kapóra jött Hapleynek, aki évek óta erre az alkalomra várt. Bizonyára éjjel-nappal dolgozott, hogy előnyét minél jobban kihasználja.

Egy mélyreható kritikai tanulmányban Pawkinst foszlányokká tépte - az ember szinte maga elé képzeli zilált fekete haját, furcsán villogó sötét tekintetét, amint nekitámad ellenfelének. Pawkins egy felszólalás keretében színtelen, akadozó választ adott, amelyet kínos szünetek szakítottak meg, de amelyből kihangzott a gyűlölködés. Semmi kétség nem volt afelől, hogy sérteni akarta Hapleyt, de nem volt hozzá ereje. Hallgatói közül azonban - én magam ezen az ülésen nem vettem részt - kevesen fogták fel, hogy emberük milyen beteg.

Hapley legyűrte ellenfelét, és most meg akarta adni a kegyelemdöfést. A lepkék fejlődése általában c. legközelebbi tanulmányában brutális támadást intézett Pawkins ellen. A tanulmány, amely igen sok munkáról tanúskodott, élesen polemikus hangú volt, bár egy szerkesztőségi megjegyzés bizonysága szerint, közzététele előtt még enyhítették is. Mindez Pawkinst nyilván teljesen megszégyenítette, és tekintélyét aláásta. Kibúvót nem hagyott. Érvelése gyilkos erejű volt, hangja teljességgel fölényes. Borzasztó dolog ez egy ember életpályájának alkonyán.

A rovartudós körök lélegzet-visszafojtva vártak Pawkins viszonválaszára. Biztosan válaszol, mert Pawkinsnak mindig helyén volt a szíve. De a válasz mindenkit meglepett, mert Pawkins viszonválasza abból állt, hogy influenzát kapott, amely tüdőgyulladásba ment át, és belehalt.

A válasz talán a leghatásosabb volt, amit az adott körülmények között csak adhatott, és a közhangulatot nagyrészt Hapley ellen fordította. Ugyanazok, akik a két gladiátort a legvidámabban biztatták, az esemény hatására más világításban látták a dolgokat. Alig lehetett kétséges, hogy a vereség okozta izgalom hozzájárult Pawkins halálához. Még a tudományos polemizálásnak is van határa - hangoztatták a megfontoltabb elemek. Pedig a következő lehengerlő támadás már nyomdában volt, és a temetés előtti napon jelent meg. Nem hiszem, hogy Hapley megerőltette magát, hogy leállítsa. Sokan emlékeztek még, Hapley milyen szívóssággal üldözte vetélytársát, de elfeledték a vetélytárs fogyatékosságait. A maró szatíra nem a legillendőbb gyászbeszéd. Az esetről a napilapok is írtak. Ezért gondoltam, hogy jóformán mindenki hallott Hapleyről és erről a polémiáról. De, amint már említettem is, a tudomány munkásai szinte elzárva élnek saját világukban, úgy lehet a fele azoknak, akik évről évre végigmennek a Piccadillyn, az Akadémiába, nem tudná megmondani, hol székelnek a tudós társaságok. Sőt talán sokan azt hiszik, hogy a tudományos kutatás afféle boldog családi kalitka, amelyben mindenféle ember békében megfér a többiekkel.

Szíve mélyén Hapley nem tudta megbocsátani Pawkinsnak, hogy meghalt. Először is hitvány trükk volt a részéről, amiért elmenekült a teljes lehengerlés elől, amire Hapley oly buzgón készült, másodszor pedig Hapley elméjében különös törést okozott. Húsz esztendőn át keményen dolgozott, néha késő éjszakáig, és hetenként hét napot, mikroszkóppal, szikével, lepkehálóval és tollal - és mindezt jóformán teljesen Pawkinsszal kapcsolatban. Európai hírneve ennek a mély ellenszenvnek mintegy véletlen következménye volt csupán. Ebben az utolsó vitában fokozatosan jutott el a drámai végkifejletig. Az elpusztította ugyan Pawkinst, de Hapley életét is úgyszólván felborította, s orvosa azt tanácsolta neki, hogy egy időre hagyja abba a munkát, és pihenjen. Így hát Hapley lement egy csöndes kenti faluba, ahol éjjel-nappal Pawkinsra meg azokra a jó dolgokra gondolt, amiket most már lehetetlen volt róla elmondania.

Végül Hapley kezdte belátni, milyen irányban halad ez az elfogultság. Elhatározta, hogy szembeszáll vele, és nekiállt regényt olvasni. De nem tudta figyelmét Pawkinsról elterelni, amint sápadt arccal utolsó beszédét mondja - amelynek minden mondata remek támadási felület az ő számára. Detektívregényekre adta magát, de rájött, hogy az ilyesmi nem tudja lekötni. Olvasta Stevenson "Szigetéji mulatságai"-t, amíg csak "oksági érzékét" a Palack Szelleme elviselhetetlenül meg nem botránkoztatta. Azután Kiplinghez fordult, és rájött, hogy ő "semmit sem bizonyít", s azonfelül tiszteletlen és közönséges. Ezeknek a tudományos embereknek is megvannak a maguk korlátai. Később szerencsétlenségére megpróbálta Besant Belső ház-át, de figyelmét már az első fejezet a tudós társaságok, valamint Pawkins felé fordította.

Hapley ezek után a sakkra tért át, s ezt némileg megnyugtatónak találta. A lépéseket, a kezdő cseleket és a gyakoribb végjátéki helyzeteket gyorsan elsajátította, úgyhogy a lelkészt mind többször megverte. Csakhogy az ellenfél királyának hengeres körvonalai Pawkinshoz kezdtek hasonlítani, amint az feláll, és a sakk-matt ellen hasztalan kapkod levegő után, s Hapley elhatározta, hogy abbahagyja a sakkozást is.

Egy új tudományág művelése végül is talán jobb kikapcsolódás lenne. A legjobb pihenés a változatosság. Hapley úgy döntött, hogy a kovamoszatokra veti magát, és egyik kisebb mikroszkópját, valamint a Halibut-féle monográfiát maga után küldette Londonból. Azt gondolta, ha talán sikerülne Halibuttal kiadós vitába keverednie, újrakezdhetné az életét, és elfelejtené Pawkinst. A maga megszokott, energikus tempójában rövidesen munkába is merült, hogy az út menti tócsák ezen mikroszkopikus honosait tanulmányozza.

A kovamoszatok harmadik napján történt, hogy Hapley a helyi fauna újszerű gyarapodását vette észre. Későig dolgozott a mikroszkópján, és szobájában az egyetlen fényforrást egy különleges alakú, zöld ernyős, fényesen ragyogó kis lámpa alkotta. Mint minden tapasztalt mikroszkópos, ő is nyitva tartotta mindkét szemét. Ez az egyetlen mód a túlságos kifáradás elkerülésére. Fél szemével a műszert kémlelte, és világosan, tisztán kivehetően lebegett előtte a mikroszkóp kör alakú mezője, amelyen keresztül egy barna kovamoszat haladt lassú mozgással. A másik szemével Hapley mintegy nézés nélkül látott. A műszer rézkerete, az asztalterítő megvilágított foltja, egy ív levélpapír, a lámpa talpazata, és mögötte terjengő sötét szoba csak homályosan hatolt tudatába.

Figyelme hirtelen egyik szeméről a másikra terelődött. Az asztalterítő olyan anyagból készült, amit a boltosok kárpitszövetnek neveznek, és igen élénk színezésű volt; szürkés alapon arany rajzolat, s szórványosan bíbor és halványkék. Egy ponton a mintázat mintha elmozdult volna, és ott a színek vibráló mozgásba kezdtek.

Egyszerre csak Hapley visszakapta a fejét, és mindkét szemével bámult. Szája tátva maradt a csodálkozástól.

Egy nagy lepke volt ott, pillangó módjára kiterjesztett szárnyakkal.

Különös, hogy egyáltalán a szobában van, mikor az ablak csukva van. Különös, hogy nem keltette fel figyelmét, amikor mostani helyére szállt. Különös, hogy színezése így összeillik az asztalterítőével. Még sokkal különösebb, hogy előtte, a nagy entomológus Hapley előtt a lepke teljesen ismeretlen. Semmi érzékcsalódás. A lepke lassan mászott a lámpa talapzata felé.

- Jóságos ég, egy új faj! Méghozzá Angliában! - kiáltott fel Hapley bámulva.

Hirtelen Pawkinsra gondolt. Semmi sem dühítette volna fel Pawkinst jobban... És Pawkins halott!

Valami a rovar feje és törzse körül meglepően emlékeztetett Pawkinsra, éppúgy, mint a sakk király.

- Az ördög vigye el Pawkinst - mondta Hapley -, ezt meg kell fognom. - Körülnézett valami lepkefogó alkalmatosság után, és lassan felemelkedett székéből. Hirtelen a rovar is felszállt, hozzáütődött a lámpaernyő pereméhez - Hapley hallotta a koppanást -, és elenyészett az árnyékban.

Hapley gyors mozdulattal lekapta a lámpaernyőt, úgyhogy az egész szoba megvilágosodott. A valami eltűnt, de gyakorlott szeme mindjárt felfedezte az ajtó mellett, a tapétán. A lámpaernyőt fogáshoz készen tartva, elindult a lepke felé. Mielőtt azonban kéztávolságra ért volna, a lepke felszállt, és körbe-körbe repkedett a szobában. Fajtájának szokása szerint hirtelen felrebbenve és keringve repült, majd itt tűnt el, majd ott tűnt elő. Egyszer Hapley rácsapott, de elvétette. Majd ismét.

Harmadszorra eltalálta a mikroszkópot. A műszer megbillent, megütötte és felborította a lámpát, majd nagy zajjal a padlóra esett. A lámpa fordult egyet az asztalon, és nagy szerencsére kialudt. Hapley sötétségben maradt. Megrezzenve érezte, amint a különös lepke az arcához csapódik.

Tébolyító volt. Ha kinyitja a szobaajtót, az a valami elmenekül. A sötétben tisztán látta, amint Pawkins kineveti. Pawkins mindig is ilyen zsírosan nevetett. Hapley dühödten káromkodott és toporzékolt.

Az ajtón félénken kopogtak. Azután kinyílt talán egy lábnyira és igen lassan. Egy rózsaszín gyertya lángja mögül a szobaasszony riadt arca tűnt elő; ősz haját hálófőkötő fedte, és bíborvörös köntöst viselt.

- Mi volt ez a szörnyű csörömpölés? - kérdezte. - Történt...? - A furcsa lepke ott repdesett az ajtónyílásban.

- Csukja be azt az ajtót! - kiáltotta Hapley, és hirtelen hozzáugrott.

Az ajtó gyorsan becsapódott. Hapley magára maradt a sötétben. A beállott csendben hallotta, amint a szobaasszony gyorsan fut fel a lépcsőn, bezárja az ajtaját, valami nehéz tárgyat vonszol át a szobán, és azt az ajtónak támasztja.

Hapley előtt nyilvánvalóvá vált, hogy viselkedése és megjelenése különös, sőt ijesztő volt. Vigye el az ördög a lepkét! Meg Pawkinst is! De azért kár lenne a lepkét most elveszíteni. Tapogatózva eljutott a hallba, és megtalálta a gyufát, miután kalapját nagy zajjal a földre sodorta. A meggyújtott gyertya fényénél visszatért a nappali szobába. Semmiféle lepke nem volt látható. Mégis, egy pillanatig úgy érezte, mintha az a valami ott szállongott volna a feje körül. Hapley nagy hirtelen elhatározta, hogy feledi a lepkét, és lefekszik. De fel volt zaklatva. Egész éjjel nyugtalanul aludt, és a lepkéről, Pawkinsról, meg a szobaasszonyáról álmodott. Kétszer is felkászálódott, hogy hideg vízzel locsolgassa a fejét.

Azzal teljesen tisztában volt, hogy a szobaasszonya semmiképpen sem tudná mire vélni a különös lepke ügyét, főleg, hogy nem sikerült megfognia. Senki más, csak egy entomológus érthetné meg őt. A szobaasszony nyilvánvalóan megrémült a viselkedésétől, és Hapley sehogyan sem tudta elképzelni, hogyan magyarázza ki magát. Elhatározta tehát, hogy nem szól semmit a történtekről. Reggeli után meglátta az asszonyt a kertben, és úgy gondolta, utánamegy, beszél vele, hogy megnyugtassa. Beszélgetett vele a babról meg a krumpliról, méhekről, hernyókról és a gyümölcs áráról. Az asszony szokásos modorában válaszolgatott, de kissé gyanakodva nézett rá, és úgy járkált vele, hogy mindig egy virágágy vagy egy sor bab, vagy valami hasonló legyen kettőjük között. Kis idő múltán a helyzet kezdte ingerelni Hapleyt, és hogy bosszúságát palástolja, bement a házba, majd nemsokára elment sétálni.

A lepke vagy pillangó, amely különös módon, mintha Pawkins egyéniségének bélyegét viselte volna magán, hozzá-hozzászegődött séta közben, bár Hapley minden tőle telhetőt elkövetett, hogy figyelmét elterelje róla. Egy ízben egész tisztán látta, lelapult szárnyakkal, a régi kőfalon, amely a park nyugati peremén húzódik, de hozzálépve rájött, hogy az csak két folt szürke és sárga zuzmó.

"Ez - mondta Hapley magában - fordított mimikri. Ahelyett, hogy egy pillangó kőnek látszana, itt van egy kő, amelyik pillangóhoz hasonlít."

Egyszer valami lebegett és röpködött a feje körül, de akaraterejének megfeszítésével ezt a benyomást elhessegette magától.

Délután Hapley meglátogatta a lelkészt, és teológiai kérdéseken vitatkoztak. Egy vadrózsával befutott kis lugasban ültek, és a vita hevében buzgón dohányoztak.

- Nézze csak azt a lepkét - szólt Hapley váratlanul, az asztal szélére mutatva.

- Hol? - kérdezte a lelkész.

- Nem lát egy lepkét ott az asztal szélén?

- Nem én - mondta a lelkész.

Hapley elképedt. Levegő után kapkodott. A lelkész bámulva nézett rá. Nyilvánvaló, hogy ő sem látott semmit.

- A hit szeme sem élesebb, mint a tudományé - mondta Hapley zavartan.

- Nem értem, mire gondol - válaszolta a plébános abban a hiszemben, hogy Hapley előző vitájukra gondol.

Éjjel felfedezte, hogy a lepke a takaróján mászik. Hapley az ágya szélén üldögélt ingujjban, és önmagával vitázott. Vajon csak puszta érzékcsalódás? Tudta, hogy már nem ura önmagának, de küzdött a józan észért ugyanazzal a csendes határozottsággal, amelyet azelőtt Pawkins iránt tanúsított. A beidegződés olyan makacs volt, hogy Hapley úgy érezte, mintha még mindig Pawkinsszal hadakozna. Járatos volt a pszichológiában, és tudta, hogy az effajta vizuális képzelgés szellemi túlerőltetés eredményeként szokott jelentkezni. Csak az az érthetetlen, hogy nemcsak látta a lepkét, hanem hallotta is, amint a lámpaernyő szélét súrolta, vagy azután, ahogy a falnak ütődött, és azt is érezte, hogy a sötétben az arcához csapódott.

Ránézett. Egyáltalán nem álomszerű tünemény volt, hanem a gyertyafényben tökéletesen tisztán kivehető, térbeli test. Látta a szőrös törzset, a rövid pelyhes tapogatókat, az ízelt lábakat, sőt egy foltot is, ahol a hímpor ledörzsölődött a szárnyakról. Hirtelen méregbe jött, amiért fél egy kis rovartól.

A szobaasszony úgy intézte, hogy a szolgáló ezen az éjszakán az ő szobájában aludjon, mert félt egyedül. Ezenkívül az ajtót bezárta, és egy fiókos szekrénnyel eltorlaszolta. Lefekvés után hallgatóztak, vagy suttogva beszélgettek, de semmi aggasztó nem történt. Végül tizenegy órakor rászánták magukat, hogy a gyertyát elfújják, és mindketten elszunnyadtak. De hamarosan felriadtak, és a sötétben füleltek.

Hapley szobájából papucsos lábak csoszogása hallatszott. Egy szék felborult, és valami erősen a falhoz csapódott. Majd egy porcelán csecsebecse tört darabokra a kandallópárkány védőrácsához ütközve. Egyszerre csak kivágódott Hapley szobájának ajtaja, és a pihenő felől mozgást hallottak. Egymáshoz bújtak és figyeltek. Az volt a benyomásuk, mintha a lakó a lépcsőn táncolna. Hol gyorsan lement három-négy lépcsőfokot, hol ismét vissza, majd lesietett a hallba. Hallották, amint az esernyőtartó felborul, és a felülvilágító ablak összetörik. Azután a retesz csúszása és lánccsörgés hallatszott. Hapley kinyitotta a bejárati ajtót.

Sietve az ablakhoz mentek. Sápadt, borongós éjszaka volt. Majdnem összefüggő esőfelhőtakaró suhant el a hold előtt, és a ház előtti sövény meg fák feketén emelkedtek ki az úttest fakó hátteréből. Észrevették Hapleyt, aki ingben és fehér nadrágban úgy hatott, mint egy kísértet, amint az úton ide-oda futkosott, és a levegőt csapkodta. Néha megállt, majd nekirugaszkodott valami láthatatlan dolognak, másszor óvatos léptekkel lopakodott felé. Végül elindult az úton, a kopár dombok irányába, és eltűnt a szemük elől. Amíg azon vitatkoztak, hogy ki menjen le az ajtót bezárni, Hapley visszatért. Gyors léptekkel egyenesen a házba ment, az ajtót gondosan bezárta, és zajtalanul lefeküdt.

- Colville-né asszony - szólt le a lépcsőn Hapley másnap reggel -, remélem, nem ijesztettem meg az este.

- Ezt aztán joggal kérdezheti! - mondta Colville-né.

- Az igazság az, hogy én holdkóros vagyok, és az elmúlt két éjjel nem volt altatóm. Nincs mitől tartania. Sajnálom, hogy olyan ostobán viselkedtem. Átmegyek Shorehambe, és hozok valamit, amitől jól alszom. Már tegnap ezt kellett volna tennem.

De félúton a dombokon át, a gipszbányánál a lepke ismét útjába került Hapleynek. Folytatta útját, és próbálta figyelmét sakkproblémákra összpontosítani, de hiába. A valami csapkodott az arcába, és ő önvédelemből a kalapjával ütött felé. Végül is a düh - a régi düh, amely olyan gyakran tüzelte Pawkins ellen, ismét hatalmába kerítette. Csak ment és ment, ugrálva és csapkodva a szédítően cikázó rovar felé. Egyszerre csak kicsúszott a föld a lába alól, és fejjel előrezuhant.

Érzeteiben itt kiesés mutatkozott, s csak azt vette észre, hogy a gipszbánya nyílása előtt maga alá csavarodott lábbal, egy kvarckavicshalom tetején ül. A különös lepke még mindig a feje körül repkedett. Felé csapott a kezével, és amint a fejét elfordította, két embert látott közeledni. Az egyik a falusi orvos volt. Az volt az érzése, hogy ez szerencse. De azután rendkívüli élénkséggel hatolt agyába az a gondolat, hogy rajta kívül soha senki nem láthatja a különös lepkét, és hogy saját érdekében jó lesz róla hallgatni.

Késő éjjel azonban, miután törött lábát helyre tették, belázasodott, és az önuralomról elfelejtkezett. Hanyatt feküdt az ágyán, és szemét körüljártatta a falon, hogy lássa, ott van-e még a lepke a közelben. Próbálta fékezni magát, de hiába. Az éjjeli lámpa fényénél rövidesen megpillantotta a furcsa teremtést, amint a zöld asztalterítőn, a keze közvetlen szomszédságában pihent. Szárnyai megrebbentek. Hapley hirtelen felindulásában felé sújtott az öklével, s az ápolónő sikoltva ébredt fel. Elhibázta.

- Ez a lepke! - mondta Hapley, azután hozzátette: - Semmi, csak képzelődés.

Egész idő alatt tisztán látta, amint a rovar a függönyrúdon mászott ide-oda, vagy repkedett a szobában. Azt is észrevette, hogy az ápolónő mindebből semmit sem lát, és furcsán néz rá. Meg kell őriznie az önuralmát. Tudta, hogy elveszett ember, ha elengedi magát. Mégis, ahogy az éj haladt, a láz mindinkább úrrá lett rajta, és éppen a rettegés, hogy meglátja a lepkét, kényszerítette, hogy meglássa. Öt óra tájban, ahogy a reggeli szürkület beállt, megpróbált kimászni az ágyból, hogy megfogja a lepkét, bár lábszárát hasogatta a fájdalom. Az ápolónőnek küszködnie kellett, hogy megfékezze.

Ezután az ágyhoz kötözték. Erre a lepke merészebb lett, és egyszer Hapley úgy érezte, hogy a hajára telepedett. Azután, mivel vadul hadonászni kezdett, a karját is lekötözték. Mire a lepke odarepült, és az arcán kezdett mászkálni. Hapley sírt, átkozódott, sikoltozott, könyörgött, hogy a lepkét vegyék le róla - de eredménytelenül.

Az orvos fafejű, éppen hogy végzett általános orvos volt, és teljesen járatlan a lélektan tudományában. Egyszerűen kijelentette, hogy nincs ott semmiféle lepke. Ha lett volna fantáziája, talán még megmenthette volna balsorsától Hapleyt, úgy, hogy beleéli magát az ő érzékcsalódásába, és könyörgésének eleget téve, fátyolszövettel fedi be az arcát. Az orvos azonban, mint mondtam, fafejű volt, és Hapley ott maradt az ágyhoz kötözve, amíg csak a lába meg nem gyógyult, a képzeletbeli lepke pedig ott mászkált rajta. Nem is hagyta el soha, amíg ébren volt, álmaiban pedig szörnyeteggé torzult. Ébrenléte alatt az alvás után vágyódott, az alvásból pedig sikoltva ébredt.

Így most már Hapley hátralevő napjait egy párnázott szobában tölti, s egy lepke gyötri, amelyet senki más nem lát. Az elmegyógyintézeti orvos hallucinációnak mondja. Hapley azonban, amikor jobb kedélyállapotban van, és beszélni is tud, azt mondja, hogy az Pawkins szelleme, ennélfogva a maga nemében páratlan példány, és bőven megéri a fáradságot, hogy megfogja.


Fordította Mikó Imre
 
 
0 komment , kategória:  Herbert George Wells: A Bűvös   
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák