Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-09 13:35:27, szerda
 
  Fekete István: Április



A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és rétek világa, zsendültek a füvek és fák, sárgult a gólyahír, és a békanemzetség zenekara már összetanult muzsikával köszöntötte Szent György havát, mely tudvalevőleg egyúttal a Bika hónapja is.
Szomszédunkba megjöttek a gólyák. Hárman. A harmadik lehet idegen is, lehet, hogy a tavalyi fiakból való, de a fészek békéjét alaposan megzavarta. Csak azért is odaszállt a régi pár mellé, alig tudták kiebrudalni. Állandóan a kémény körül keringett, és látható irigységgel szemlélte a másik kettőt, akik hangos kelepeléssel és összebújással igyekeztek bizonyítani, hogy a házibarát intézményét nem hajlandók gólyailag tisztességes állapotnak minősíteni. Ez azonban nem zavarta a házibarátjelöltet. Leszállt a szomszéd kéményre, és várt. Rosszul tette. Mert a ,,tisztességes" pár erre olyan szerelmes jelenetet rögtönzött, hogy a harmadiknak a könnye csoroghatott belé. El is szállt undorral. Ezt már nem bírta ki. Azóta nem láttam.
A régi pár pedig - miután a kisgólyák alapját lerakta - tatarozni kezdte a fészkét. Ezt onnét tudom, hogy bátyám egyik reggel mély meggyőződéssel szidta a gólyák minden le- és felmenő nemzetségét, mert hogy: elviszik egy szálig a fészkünket...
Ebből látható, hogy nekünk is van fészkünk, nem csak a gólyáknak. Ez - hogy úgy mondjam - privát fészek. Építése három éve kezdődött. Mindig szerettem volna udvarom táján gólyafészket, mert részint - szakértők szerint - ilyen házba nem üt a mennykő, részint pedig a gólyafészek a békesség és a konzervatív, csendes jólét jele... Mennykőmentesség és békés jólét - egy gólyafészekért - igazán megéri!
Három éve tehát feltettünk egy rossz kocsikereket istállónk ormára, mert a gólyaszakértők szerint nincs az a gólya, amely az ilyen kerék felett elrepüljön komoly fészeképítő szándék nélkül.
Nem mondom: meg is nézték a gólyák a kereket, de valami hiányossága lehetett, mert le sem szálltak rá, s így gólya nélkül maradtunk.
Alig múlt el a tél, már újabb tanácsaim voltak. A kerékre egy jókora használt kosarat helyeztünk. A kosár birtokáért - szakértők szerint - véres gólyacsatáknak lehetek szemtanúja, mert ilyen fészekért messze özönlenek piros lábú gólyavitézek és -asszonyságok...
Sajnálom, de semmiféle gólyaháborúról nem számolhatok be. A kereket még csak megnézték, de a kosár felett olyan semmibevevéssel szálltak el, mintha az a világon sem lett volna. Talán azt hitték, nem komoly dolog az egész, a kosarat csak ottfelejtette valaki..., de majd elviszi, ha a szegény gólya belerakta tojásait... De a szegény gólyának is van ám esze, és vigyáz a nemzedékére!...
Szerettem volna a kosarat földhöz vágni.
Újra eltelt a tél, és a békés, mennykő nélküli jólét kívánása újra felburjánzott bennem, mint az árnyékban a bürök.
Ne aprózzuk a dolgot - gondoltam -, és egy olyan gólyafészek került nádas tetejű istállónk ormára, hogy szinte kedvem lett volna beleülni. Alul a kerék, rajta a szétmállott, nagy kosár. Ezer ággal és boggal és mindennel, ami egy gólyaotthon kelléke lehet - a fészkek fészke...
Titkos gondolatom pedig az volt, hogy a szomszéd gólyái, ha ezt meglátják, egy pillanatig sem tanakodnak, hanem saját öreg tákolmányukat otthagyják, és beköltöznek ebbe a gyönyörűségbe.
Velük - természetesen - a jólét stb.
A gólyák megérkeztek, és ,,egyelőre" a régi fészekbe szálltak meg. Másnap messzelátóval figyeltem őket. Látszólag pihentek, de közben sűrűn átpislogtak az új fészekcsodára. Aha!...
Délelőtt már átszálltak, és innét nézték a régi fészküket, mely gyenge dolog volt a miénkéhez képest, ezt a vak is láthatta.
Délután arra mentem haza, hogy feleségem előadást tartott a gyerekeknek a gólyákról, melyeket ,,édesapátok átparancsolt". ...Derék asszony! Növeli a tekintélyemet...
És ma reggel beütött a mennykő!
A gólyák elkezdték bontani a fészket. Nem ám a régit. Fenét! Az újat. A fészekremeket. Az enyémet... Szálanként húzogatják ki az alkalmas ágakat, és viszik a szomszédba, régi fészküket kijavítani. Mintha a hajam huzigálták volna. Néztem egy darabig ezt a barbárságot, aztán elkezdtem hessegetni őket. Mégiscsak aljasság! Ha nekik nem kell, hagyják békében. Van még becsületes gólya, aki szívesen eljönne hozzám házi gólyának.
A gólyák azonban nem zavartatták magukat. Elrebbentek, de visszajöttek, és az én csodálatosan szép fészkemből megrakták a magukét.
Feleségemnek pedig megmondtam, hogy a gyerekeknek azt kell mondani, hogy a gólyákat ,,visszaparancsoltam", mert rosszak voltak.
Az asszony gúnyosan mosolygott... (Ezt a mosolyt majd a tavaszi kabátvételnél eszébe juttatom!)
És most itt állok gólya, fészek és tekintély nélkül.
De azért nem haragszom rájuk!


Esténként elnézem őket, amint száll a sötétség, és mély árnyékaival jön az éjszaka.
Az éjszakában felhők járnak. Túl rajtuk talán pislognak apró csillagok, de olyan sötét van, hogy ez nem is bizonyos. Hideg arcával ott ballag talán a hold is, de halott fénye felfullad a felhők dombján, melyek délről jönnek, és komolyak, mint akiknek küldetése van.
Alattuk csend. Csak a patak suttog sietős üzeneteket, de ez a csendhez tartozik.
Fekete mezőkön, fekete bokrok közt szalad a patak, és fodrai megcsillannak néha, mint a hajnal ígérete.
Mitől csillog a patak? Talán a beleolvadt hó fehérségét hordja? Vagy napsugaras emlékek vernek vissza benne? Mert a fényt ugyan honnét kapná?
Mindegy. Az éj fekete országában rohannak apró, csillogó vízfodrok, ide súgnak, oda súgnak, biztatnak, simogatnak, és lágy karjaikban a tavasz világosságának hitét hordják. Tudják, hogy a felhőkön túl csillagok vannak, hold van, nap van - hát mért ne csillogjanak?
A réten álmos feketeség sóhajtozik, alatta, mint játék kráterek, vakondtúrások süppedeznek, melyek alá befolyt a víz, és most összerogynak a kis várak, mert a víz még az ilyen kis dombokat sem szereti. Ne nőjön senki a másik fölé, irigykedik, mert belőle hegyek nem nőhetnek.
A szántáson két nyúl ballag. Baktatásukban gond van és elmélyedés. Majdnem összeütköznek, amikor észreveszik egymást. Az idősebb ijedten néz a kisebbre:
- Halálra rémítsz... Nem tudsz szólni?
A fiatalabb nem tud szólni, annyira megijedt ő is.
- Bocsáss meg - suttog végre. - Nagyon elgondolkoztam, de annyi a gond és veszedelem, hogy eszét veszti a szegény nyúl.
- Hát ez igaz - nyugszik meg az öreg nyúl -, hogy vagy a fiatalokkal?
- Nőnek. Szépek, de a fejem szeretném a fába verni, hogy olyan közel ágyaztam az úthoz... Emberek jönnek-mennek..., már egészen szívbajos vagyok a félelemtől.
Ekkor megsuhogott fölöttük a levegő. A két nyúl lelapult, és eggyé vált a földdel.
- Szamarak! - evezett fenn tovább egy bagoly. - Nem titeket kereslek, de ettől a sok piszok esőtől elpusztultak az egérkék - és elimbolygott a falu felé, hol a magtárak táján még gond nélkül éltek az egerek.
A nyulakba visszatért az élet, és ismét kinőttek a földből.
- Hát élet ez? - panaszkodott újra a fiatal. - Csupa rém az egész világ. Ez is csak olyan zsivány, mint a többi...
- Azt mondják, nem bánt - vélte az öregebb -, bár nem lehet hinni senkinek...
A szántás sarában cuppogva vágtatott feléjük egy nyúl.
- Vigyázzatok - szólt rohantában -, róka jár a határban.
A két nyúl elrohant a fészek felé, és dobogó szívvel takarta be a fiatalokat, de ekkor már megeredt az eső.
A róka az erdő felől jött, és úgy suhant végig a barázdákon, mint a szél, mely alig érinti a földet. Bundája csapzott volt, orrát verte az eső, és barlangjában családi örömök voltak készülőben. Megrázta magát:
- Még csak ez az eső kellett! Se szimat, se nyom, se fene. Hát nem jobb az ilyen nyavalyás nyúlnak? Nyakig ül az élelemben, ide harap, oda harap, és megvan. nem fut előle a lóhere. És még ő panaszkodik... Hopp! Itt nyulak jártak... - és híre orrát rátette a csapásra, melyen az előbb a nyulak elloholtak.
Az eső szakadt. A róka orra már a földet súrolta, de aztán elveszett a szimat, mert az eső szétverte az otthagyott párákat. Megállt. Leült, és belenézett a feketeségbe, melyből eső született.
Butaság itt keresgélni - gondolta, és elvágtatott a falu felé, hol tudott egy tyúkólat, melyen nyitva van az ajtó, bár az udvarban akkora komondor őrködik, mint egy borjú. Veszély, veszély, de a fiatalok maholnap megjönnek. Enni kell sokat addig. Tej kell, erő kell, hogy a nemzedék is erős legyen.
A szérűk alatt az esti füst kesernyés szaga lengett még, és csend volt a faluban, mert hajnal felé járt az idő, amikor a kutyák elmondták már egymásnak az összes kutyapletykákat.
A róka becsúszott a kerítésen, és orra remegve kapkodta össze a szimatot, melyek hidegek voltak, és hiányzott belőlük a komondor veszedelme. Ez nem rendes dolog! Hol a kutya? Ekkor vékony, sokhangú nyöszörgés ütötte meg a fülét, amitől egyszerre jókedve kerekedett.
- Szóval a kutyaasszonyságnak is kicsinyei vannak - mosolygott -, szép dolog, nagy dolog! - és vidáman indult a tyúkól felé, melynek ajtajában kidüllesztett mellel ült a kakas. Aranykarikás szemével vaksin nézett a sötétségbe, honnét a róka sompolygó nesze hallatszott.
- Kakatt..., kerrr..., jár itt valaki? - és kinyújtotta nyakát, hogy többet lásson.
- Szegény átutazó vándor vagyok - mondta a róka, és leemelte a szép kakas nyakánál fogva. A kakas nem kérdezett többet, úgy látszik, nem volt kíváncsi többé a földi dolgokra, a róka pedig kisurrant vele a rét felé, hol ekkor már nehéz ködök jártak, melyek a hajnal érkezését várták.
A róka belerohant a ködbe, a pára összefolyt utána, és gomolygott tovább, mintha mit sem látott volna.
Az erdő fái egyszerre csak felálltak előtte a ködben. A róka letette a kakast, és figyelt, mert az erdő titok még a rókának is, és veszedelmeket rejt néha magában. De csend volt. A fákról lekoppantak a tavalyi levelekre a nehéz esőcseppek, az utakon csak a hajnal sóhajtott. A róka újra elindult a kakassal. Amikor besurrant az erdőbe, valami madár rebbent fel előtte. A róka megtorpant:
- Ijesztgesz, nyavalyás - szuszogta, mert a kakas tollai az orrát csiklandozták, és nehéz volt, mint a só.


A fák némán álltak az éjszakában, és ágas ujjakkal a levegőt tapogatták, hogy kiterjeszthetik-e már levélszárnyikat, és virágjaikra nem hoz-e bajt a hajnali dér. Mert az idő itt van már. A föld küldi az élet nedveit, és erei duzzadásig tele vannak, de a levegő még hideg, s így gondjai vannak a szegény fának. Merjen-e virágozni? Merjen-e levelezni?
A róka nem érzi a fák aggódását. Halkan surran az ismerős csapáson. A nyiladékon megáll és körülnéz. Bár nem sokat látni, de nem lehet soha tudni..., baj is lehet...
Az erdő legsűrűbb részébe ért. Itt már nem siet. A szederindák szövevénye alatt átcsúszik, hogy a hasa a földet éri. Igen, nem sok idő van már a fiak megérkeztéig. Duzzadt csecsbimbói súrolják a hideg, nedves avart, és arra gondol, hogy nemsokára meleg szájacskák tapadnak rá, és ez nagy gond, nagy boldogság lesz.
Egy öreg bükk tövében ott ásított a rókavár szája. Sötéten, melegen. Leült a róka. Letette a kakast, és nézte a bejárást. Itthon van az ura? Körülszaglászta a bejárást. Igen. A levegőben ismerős, meleg szimat lebegett. Felkapta a kakast, és gond nélkül surrant be a várba.
A sötétségben ura szemei világítottak.
- Már féltettelek - mondta kedveskedve -, ilyen állapotban többet nem engedlek messze. Libák népéből hoztam egyet. Még hozzá sem nyúltam. De látom, te sem jöttél üresen..., ügyes és bátor asszonyka vagy. Szép fiaink lesznek..., de most együnk..., egyiket megesszük, a másik itt marad neked, hátha megérkeznek a fiatalok, s akkor élelemnek kell itthon lenni.
A barlangban ezután már csak a csontok ropogtak. Azután ez is elhallgatott, és összebújva elaludt a két róka.
...Künt a nedves szántáson pedig lapultak a nyulak. A portyázó róka réme még ott leselkedett a sötétségben, és nem akart világos lenni. Csak a patak csobogott vidáman, és üzeneteket hozott messze tájakról. Fodrai felcsillantak, és becsukták újra szemüket. Apró hullámai megrázták a téli nádszálakat, melyek búsan álldogáltak forgóikkal.
- Mi bajotok? - susogott a patak. - Ébredjetek! Túl a hegyen most születik a fény, és ti kishitűek gubbasztotok. Hát nem érzitek? Jön a fény, a meleg, a Tavasz!
Ekkor vált el a dombok éle az égtől. az ég magas lett egyszerre, mert elszakadt a földtől, ahova az éjszaka feketesége ragasztotta. A dombok gömbölyűek és puhák lettek, mint nagy, lágy kenyerek, tetejükön pedig meleg kezével végigsepert az első napsugár.
És erre megmozdult a rét, a nád, az erdő.
Az erdőben csattogva szólt egy feketerigó, és fuvolázó, lágy muzsikája belehullt a rókavárba, hol békén aludt a két róka, és a nótára álmukban megnyalták szájukat. A szántások felett egy pacsirta dalolt.
A barázdákban gondtalan nyúlasszonyságok ballagtak, vagy vitorláztatták füleiket, csak úgy megszokásból, ám az is lehet, hogy morzejeleket válthattak egymással, és a tavalyi nádszálak is kihúzták magukat a patakban. Kopott zászlójukat odatartották a hajnali szélnek, ki a fodrász tisztét tölti be az erdő és mező világában - és kacéran néztek a patak tükrébe, amely csupa nevetés volt. Apró hullámgyűrűk is ott karikáztak az öreg nádszál körül, és felszóltak hozzá:
- No, öreg, kár volt ugye szomorkodni?
- Igaz, igaz - bólogatott a száraz nádszál -, de olyan végtelen volt az éjszaka. Én nem magamat féltem, hiszen tudjátok... - és szemérmesen nézett a hóna alá, hol ekkor született harmatos zölden az első nádlevél.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István: Április  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1446
  • e Hét: 13191
  • e Hónap: 92749
  • e Év: 2034029
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.