Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-09 13:49:39, szerda
 
  Kodolányi János: Rókatánc



Sietni kell az építéssel, mert kegyetlen északi szél fúj. Az erdőszél tar fái rázzák magukról a vizet, december eleje van, és a köd állandóan hull. Alig lehet ellátni a faluig. Sivár s vigasztalan a tájék, még a varjak is eltűntek, csak itt-ott látni egyet, amint rekedt károgással szárnyal a földekről az erdő felé. Kihalt minden. A szántóföldek feketén hevernek el a messzeségben, néhol elhagyott kukoricaföldek barnállnak. Nyárfák hosszú sora vonul az országút mentén, de a hegyeket nem lehet látni, eltakarja a sűrű s hideg, szitáló köd.
Ez az időjárás rosszabb, mint a kemény, februári hideg. Ha áll a levegő, s ragyogó hóréteg borítja a földet, de süt a szikrázó téli nap, még mezítláb is könnyebben jár az ember, mint ilyenkor, noha fagy sincs. A lucskos, csatakos lé mindenütt megtalálja a lyukat, átáztatja a ködmönt, beleszívódik a vászonba, s a szegény asszonyok meg gyerekek fogvacogva, dideregve húzódnának össze, ha lenne hol. Kalányos Péter éppen azért sietteti őket, hogy elkészüljön már a kunyhó, ha nem is szárad ki megfelelően, mégiscsak védelmet nyújt, s a közepén nagy tüzet lehet gyújtani, köréje le lehet telepedni, sütkérezni lehet, s talán akad valami a fazékban is, ha megjárják a falubeli parasztházakat.
- Gyerünk, gyerünk, a devla verje meg ezt a nyomorúságos esőt! - kiabál Kalányos Péter cigányul. Gyorsan pergeti a szavakat, mintha azok is dideregnének a szájában. Torokhangon beszél.
Hosszú szál, erős férfi, fedetlen fejét vállig érő, zsíros haj borítja, szép metszésű, komoly arcán keserűség látszik, amint körülnéz a vigasztalan tájon. Fáradt, s ilyenkor alig bír magával, törni-zúzni, ölni tudna tehetetlen dühében. Napok óta gyalogolt az egész családdal s a cókmókkal, sehol sem tudott megtelepedni, mindenünnen kiverték őket, ahol alkalmas hely látszott településre. A gyerekek - egész raj kisebb-nagyobb kölyök, akiket alig fed néhány fekete rongydarab - már jajgattak a fáradtságtól és éhségtől, ,,apósa", szintén Kalányos, már attól félt, hogy az árokszélén éri a halál. Megrokkant dereka kínzóan hasogatott, s alig tudott menni. A vénasszony szótlanul caplatott bő szoknyájában, és hangosan imádkozott, a nagylány pedig káromkodott, s minduntalan azt hajtogatta, hogy felgyújtja a legközelebbi falut, akármelyik legyen is, ha nem sikerül megtelepedni. Így értek ide a rezulához. Ma délben Péter felkereste a bírót, s ő engedélyt adott a kunyhóverésre. A jó Isten áldja meg érte haló porában is. Csak azt kötötte ki, hogy rend legyen, el ne tűnjön semmi a faluból, de az erdő vadjaiból sem, aztán majd télen kaphatnak munkát az erdőn napszámért, hajtónak is elmehetnek az urak vadászataira. Aztán becsüljék meg magukat. Ebben a faluban csupa jómódú paraszt él, kevés a napszámos, azért a télen még hasznukat vehetik a fahordásnál.
Gyorsan megy a kunyhóverés. a gyerekek gallyakt szednek az erdőszélen, az öreg Kalányos Joskó szorgalmasan tiporja a sarat. Kétrét hajolva dolgozik, nem tudja kiegyenesíteni a derekát már húsz esztendő óta, amikor vadorzás miatt leütötték valahol Felső-Baranyában, a Zengőn. A vénasszony, Zsófi, kerek fateknőben hordja a sarat Péternek, közben oda-odanéz a hosszú teknőben alvó porontyra, akit pokrócdarabbal takartak le, hogy meg ne fagyjon. Zsófi másállapotban van, isten tudja, hogy történhetett ez, mindig terhes, az egyiket meg sem szüli, s már következik a másik. De azért erősen dolgozik, szeretne már benn ülni a meleg kunyhóban a tűz mellett, s szárítkozni, pihenni. A kunyhót Péter eszkábálja, gallyakat épít bele, s bekeni sárral jó vastagon. Nem lesz éppen nagy, de egyelőre jó lesz. Később lehet bővíteni. Péter nagyon ért a kunyhóveréshez, s kemencét is olyat tud csinálni, hogy a püspök kenyere is megsülne benne. A lány is segít, a Mári. Kerek, olajbarna képén enged a düh, látja már, hogy a tél nyomorúság nélkül múlik el a fejük felett, majd a falubeliek is adnak egyet-mást: egy kis kenyeret, krumplit, ,,pihent" tyúkot, malacot, esetleg egy-egy nagyobb ártányt is, akit elvitt a dögvész. Nagyszerűen tud kéregetni, úgy elénekli a mondókáját, úgy bele tudja venni a háborúban elesett rokonokat, kenyérkeresőket, az időjárást, a gyerekek éhségét, az öregember rossz derekát, közben kacsint s mosolyog is, hogy meg kell nyílni a kamrának, de néha még a zsebnek is. Szép lány, kemény húsú, tudja, hogy kell a férfiak fejét elcsavarni s kicsalni a pénzüket. Most ügyesen, gyorsan dolgozik, mindent kézre ad az ,,apjának", s bár Péter szüntelenül dörmög és káromkodik, tudja, hogy meg van vele elégedve, csak azt nem akarja, hogy túlságosan elbízza magát.
- Gyurka! Gyurka! - kiabál Mári az erdő felé, s előkerül a kamasz, a tizennégy esztendős legényke, szakadt nadrágban, ingujjban, hóna alatt vesszőnyalábot cipelve. - Gyere már, a rosseb enné le azt a lusta derekadat!
- Ne járjon a pofád! - kiált vissza Gyurka, s egykettőre ott terem a vesszővel. - Válogatni kell, ezt meg vagdalni. Nem mindegyik jó, aki jónak látszik.
- Ne veszekedjetek, mert közibétek vágok - figyelmezteti őket komolyan Péter, s erre abbamarad a huzakodás. Tudják, hogy Péter nem sokat teketóriázik, hanem csakugyan odacsap, s csontos ökle rettenetesen kemény, kéthetes nyomot hagy a bőrön.
Míg a kunyhórakás folyik, a négy kisebb gyerek - kettő fiú, kettő leány, de nem sok különbség van közöttük - elfelejti a fáradtságot, éhséget, találtak valami kemény kenyérhéjat az egyik teknőben, amibe a motyót pakolták, s azt rágják, közben huzakodnak, játszanak egymással. De észreveszi a naplopást az öreg Joskó, s mogorván, sötéten rájuk mordul:
- Inkább a sarat taposnátok ti is, nem születtetek grófnak!
- Maga is azért beszél, mert nem a maga kölykei! - vág vissza Péter dühösen. - Vannak ezek is olyanok, mint a magáé.
A helyzet ugyanis az, hogy Zsófi, mielőtt Péterhez pártolt volna, Joskó felesége volt, s a két nagyobb gyerek Joskóé, a két kisebb Péteré. Az öreget megtették nagyapának. Az összes gyereket unokáinak. Hadd éljen közöttük, minek kidobni. Megszokta már Zsófit...
A négy poronty - bár alig látszik ki a sárkupacból - beáll a gázolásba, járnak körbe-körbe, mint nyomtató lovak a szérűn, eleinte fürgén, később egyre lassabban, még nógatni is kell őket. Elől jár egyenletes, ütemes léptekkel a derékban tört Joskó, a ,,nagyapa", csimbókos haja belelóg az arcába, mint a csótáros temetési lovak bokrétája, előremeredt szeme konokul bámulja a földet, szótlan, mint rendesen, mióta leütötték a derekát, s kénytelen jártában-keltében a földet nézni, mintha sírját keresné. Hatalmas, széles talpa alatt fortyogva hurkásodik a sár, kiduzzad a lábujjai között, nagyokat cuppan, amikor meg-megemeli a lábát. Utánuk a rajkók lépkednek körbe-körbe, mintha láthatatlan malomba lennének befogva, s azt húznák, ezek évre rabszolgák.
A poronty keserves sírásra fakad a teknőben. Nagylegény már, a foga is kibújt, de azért szopik, mert a vénasszony reméli, hogy amíg szopik, nem jön másik utána. Hogyan, hogyan se, ez a biztos törvény megint csak nem vált be! De nem baj, így könnyű a gyereket etetni. Az anyatej a legolcsóbb táplálék.
- Ssss... sss... - mondja türelmetlenül, s meztelen lábával megrugdossa a teknőt. - Nyugalom, most nem érek rá.
De a gyerek annál jobban ordít. Erre leguggol, kibontja szakadozott ruháját, s barna mellét a porontynak adja. Nagyokat húz az erős gyerek, vasgyúró ez, nemhiába, meg se kottyant neki, amikor a születése után azonnal belemártották a folyóba. Meg se nyikkant.
A kunyhó növekszik. Paskolják, döngölik a sarat. Jó, erős, meleg kunyhó lesz, a sár a legjobb melegtartó, olcsó is, mindenütt van belőle elég, ilyenkor, télvíz idején még sok is. Belemelegszenek a munkába, testük párolog, s elfelejtik az egyre szitáló ködöt és a csontig metsző szelet. A ,,nagyapa" fáradhatatlanul jár, egyre jár a szárban, a rajkókra minduntalan rámordul, nem is lehet tudni, hogy mit, de azok értik, mert megkettőzik a szorgalmukat. Tudják, hogy a ,,nagyapa" keze is gyors, a kunyhóverés komoly munka, nem másnak csinálják, de maguknak. Mondja is Péter:
- Mozogjatok, az Isten verje meg! Nem másnak dolgoztok. Jó beleülni a meleg házba, mi?
- Még máma este bemék a faluba - mondja Mári, s boszorkányos gyorsasággal dolgozik, sürög-forog, rengeteg szoknyái kényesen hánykódnak erős derekán. - Hátha szerezhetek valami vacsorát.
- Mindig kujtorognál! - válaszol dühösen Péter. - Legdöglünk, osztán alszunk. Ráérsz holnap is faluzni.
- Hát, mert mindig legény kéne neki - veti oda irigyen az anyja, s elveszi mellét a gyerektől, betakarja, s megigazítja fölötte a pokrócot.
- Ha kéne is, mi köze hozzá? Magának tán nem kéne, ha lenne?
- Összeszűri a parasztgyerekekkel a levet.
- Mert maga nem szűrte.
- De nem olyankor, mikor a kunyhót kell tapasztani. Mikor vetődsz haza?
- Nem lopnak el.
- Bár lopnának - jegyzi meg Zsófi keserűen -, elvetném a gondodat!
- Ne szájaskodjatok, hanem gyerünk! - dörmögi az öreg, s nem áll meg egy pillanatra sem. Hosszú hajáról csurog az esővíz.
Már a tetőnél tartanak. Gömbölyded formája van a kunyhónak, olyan, mint a méhkas. Oldalai simára vannak döngölve. Jó erősen tart a belégyömöszölt gally. Összefogja az épületet. Csak az a baj, hogy sehol sem lehet ilyenkor száraz ágat találni.
Gyurka vállalkozik, hogy bemegy az erdőbe, s felkutatja az eső elől védettebb gallyakat. Hosszú, inas lábaival egykettőre elugrál az erdő felé. A gyerekek most már befejezték a sártaposást, elfáradtak ugyan, de annyira tetszik nekik a kunyhó, hogy bújócskát kezdenek játszani benne. Az ajtónak hagyott kis nyíláson bebújnak, odabent kergetőznek, visítoznak, birkóznak, mint a macskakölykek. A vénasszony többször is rájuk ripakodik, de nem hederítenek rá. Csak Péternek meg az öreg Joskónak van tekintélye előttük. Joskót tisztelik az öregségéért, a görbe derekáért, mert koldulásban nagy pénzt ér, de tisztelik mogorvaságáért is, Péter meg, az apjuk, igen kemény öklű ember, ropog a csont, ha odavág, s elfutni sem lehet előle, mert két-három ugrással beéri őket, vagy egyszerűen nem ad enni. De Péter most el van foglalva az építéssel, elégedett is, mert télre ilyen megfelelő helyet találtak, s a ház is tetszik neki. Hát hagyja őket, hadd mulassanak, legalább nem jut eszükbe az evés. Mert neki bezzeg eszébe jut. Reggel ivott egy korty pálinkát, amit úgy őriz, mint az orvosságot, az melegítette egész nap, ami kis kenyér volt, az kellett a többieknek. No, azok sem laktak túlságosan jól. Csak az Isten segítse meg ma este azt a lányt, hogy hozna valamit, legalább egy kis krumplit vagy ,,pihent" tyúkot, hogy holnap ünnepelhetnének, pihenhetnének...
Már jól beesteledik. Ilyenkor, különösen borús időben, nagyon korán este van. A sötétség előlopakodik az erdőből, s egyre jobban elnyeli a vidéket. Ezzel egy időben erősödik a szél, már december van, hiába. Egy csapat varjú felkerekedik az erdőszélen, mintha megriasztotta volna valaki. Elfeketedik tőlük az ég jó nagy darabja. Mint sötét felhő keringenek a fák körül, melyeket keservesen zúgat az északi szél. Aztán mintha a szélre bíznák magukat, elvitorláznak a falu irányában, rettenetesen csárognak, veszekednek, lármáznak, mint egy nagy csapat cigány. Péter sokáig elnéz utánuk, aztán megszólal:
- Nagyon vesződnek a kányák. Megromlik az idő. Éppen jókor telepedtünk meg.
- Csak bár lenne az embernek puskája, mint a jágeroknak, hogy közibük lőhetnek - sóhajt mogorván az öreg, s félszemmel feléjük pislog. Látja is a varjúcsapat végét, mert a fejét nem fordíthatja utánuk.
De hát ez ostoba beszéd. Cigánynak nem lehet puskája. Még a szegény napszámosnak sem. Hát akkor a cigánynak! A puska az uraké. Azok vadásznak vele, lövik az Isten vadjait. Meg a csendőröké, katonáké, s azok az urakat védelmezik. Pedig, lám, ha puskája lenne, most közibük durrantana a varjaknak, lehullana négy-öt, jó lenne levesnek.
Mikorára Gyurka előkerül, csak az utolsó simítások vannak hátra. A vénasszony be is hurcolkodik, egyik teknőt a másik után cipeli befelé. Péter már alig lát, annyira besötétedett. A földekről csak a vonuló varjak rekedt károgása hallik, meg a szélzúgás. Joskó lekuporodik a kunyhó vizes földjére, s pipáját keresi a rongyai között. Zsófi összehalmozza a gallyat, s meggyújtja. Keservesen ég a nyomorult, nedves gally, maró, keserű füstöt áraszt, nem bánják, nem muszáj kinyitni az ablakot, az ajtón kitódul a füst, meg a tetőn hagyott lyukon. Zsófi guggol a földön, fél kézzel a teknőt taszigálja, amelyben a gyerek nyafog, fél kézzel a tüzet piszkálja. Keservesen nyiszorog a nedves fa, a láng alig pislákol, s kék füst teríti be a kunyhót.
- Eredj innét - mordul rá az öreg -, nem tudsz te tüzet rakni.
A tűz erőre kap, mikor az öreg fújni kezdi. Most már megvilágosodik a kunyhó, sárga fénynyalábok kergetőznek a falon, a gallyvégeken könnyezve sistereg a nedvesség, de azért egyre jobban lángol. A többi nedves gallyat odahalmozza Joskó a tűz köré, hogy száradjon. Joskó különösképpen ért a tűzhöz, nyilván azért, mert görbe dereka a guggolásra, a földön való piszmogásra kényszeríti. Tud ő olyat is, hogy bedug valamit egy szalmakazalba, s a kazal négy nap múlva kigyúl...
Egykettőre, észrevétlenül rendeződik a kunyhó. Igaz, hogy a bútorokkal nincs mit vesződni. Egy csomó rongy, régi, szakadozott ködmön, kabát, egy darab régi báránybőr, amit valami ajándék bárányról fejtettek le, ez az ágy. Mindenki oda vackol, ahová akar. A gyerekek egy rakásra. Mári meg Gyurka, a kamasz, szintén egy sarokba, Péter és Zsófi ugyancsak egy helyre. Az öreg Joskónak külön hely jut, mert a mogorva vénember nem tűr senkit mega mellett. Aludni sem igen tud, fél éjszakát ki- s bejár a kunyhóba, vagy üldögél a vackán, s dörmög, elmélkedik. Isten tudja, milyen emlékei lehetnek. Az öregsége meg a dereka sem hagyja aludni. A tűz odakerül a háromlábú kondértartó alkotmány, rá a vaskondér. Most Zsófi krumplit kotorász a cókmók között, akad is néhány szem, hogy több legyen: Zsófi levest főz. Egy darabka avas szalonna is előkerül. A szalonnát feldarabolja, beleveti a kondérba, mikor megolvad, hegyibe önti a krumplit, közben Mári vizet hoz a közeli folyócskából, feleresztik vele a levest, egy kis sót tesznek még bele, s most már mindnyájan körülülik a tüzet, áhítatosan nézik a víz lobogását, élvezik a tűz melegét a hasukon, arcuk kipirul, szemük villog. Nagyon meg vannak elégedve. Holnap még szalmát kell könyörögni a faluban, s akkor teljes lesz a kényelem.
- Jó, hogy ide jöttünk - mondja Péter, s elégedetten rágja a bagót, köp egyet -, úgy látom, itt halászni is lehet. Kell majd valami hálófélét is szerezni.
- Majd mink halászunk! - kiabálják a kicsinyek.
- Ilyenkor horgászni nem lehet - folytatja Péter csak úgy magának, mert hiszen mindnyájan tudják, hogy ilyen időben, télben-esőben nem lehet horgászni. Nyáron a horgászás nagyon alkalmas és kényelmes munka, elüldögél az ember a fűzfák árnyékában, nézi a szitakötőket, s jó meleg napfény csillog a vízen. A halak barátságosak, játékosak, gyakran még a kukacit is lelopják a horogról. Ilyenkor azonban lemerülnek a mélybe, ahol melegebb a víz, s a horog madzagját elkeveri a szél.
Nagy lárma közben fekszenek le. Joskó még a tűz mellett marad. Pipázik s bámul, elmélkedik, dörmög, rakja a tüzet, szárítja a gallyakat. A rajkók visítozva hemperegnek a rongyokon, Zsófi rájuk ripakodik, végül megnyugszanak s elalszanak. Meztelen testük barnállik a tűzfényben. Péter is az asszony mellé húzódik, nagyot sóhajt. Ilyenkor mindig érzi, hogy jó lenne megszabadulni ettől a vénasszonytól, aki akkor pártolt hozzá, amikor Joskó derekát elütötték, s nem tudták többé megérteni egymást. Közben Zsófi megpróbálkozott másokkal is, de mindig Péterhez tért vissza. Péter egy darabig beérte a helyzettel, megfértek szépen, a férj hasznos, csendes embernek bizonyult, de egyre jobban megnőtt s kifejlődött Mári, s Péter foga megfájdult rá. Na, meg aztán egyre is megy. Kalányos ivadék Péter is, Joskó is meg a vénasszony is, a nagy kiterjedésű Kalányos család tagjai, akik benépesítik Tolnát, Baranyát, Somogyot, s fakanálkészítéssel szereztek maguknak a szó szoros értelmében nevet.
Végre csend lett a házban. A gyermekek némán aludtak, Péter hortyogott. A sarokban Gyurka veszekedett, huzakodott Márival, míg a leány derekasan hátba nem vágta. Ekkor elaludt. Nagy sokára sóhajtozva s dörmögve lefeküdt Joskó is. Csak a tűz sistergett s pattogott halkan a kunyhó közepén.


Mári ekkor macska mozdulattal felkelt a vackáról, s a tűz fényében lesimítgatva fényes, fekete haját s nyakába aggatva csillogó üveggyöngyeit, foltos nagykendőt borított magára, s kibújt a kunyhóból. Körülnézett a sötétben, s szaporán elindult az elhagyott országúton a falu felé.
A csendes estében távoli kutyaugatások hangzottak. Néha álmosan felbődült egy borjú is a messziségben. A lány, aprókat lépegetve a sáros úton, gyorsan suhant, mint valami árnyék. Széles szoknyái ritmikusan imbolyogtak a feketeségben, mint még feketébb óriási szárnyak.
Meglehetősen sokáig ment így, s mennél közelebb ért a faluhoz, annál izgatottabb lett. S mikor elérte az első házat, a szíve hevesen dobogott. Nem csalta meg a füle. Valahonnét brummogó bőgőhang és rikoltozó klarinét incselkedett vele. A hang irányában ment az elhagyott utcán, a sötét kerítések mellett, néha elugrott, amikor egy-egy alattomos kutya kiugrott felé az udvarból. S a muzsikaszó egyre tisztábban és értelmesebben zengett.
Csakhamar megpillantotta a piactéren álló kocsmát, az ablakon sárgán ömlött ki a fény, dübörgés, rikkantás, hejehuja csapott ki az alvó csendbe.
Mári most már alig bírt magával. A gyorsjárástól s az izgalomtól lihegve lélegzik, kemény, magas melle gyorsan esik s süllyed. Szíve vadul ver. Rettenetes vágyat érez, harapni és nevetni tudna egyszerre. A hosszú, bizonytalan vándorlás alatt, az éhínség és kivertség hetei közben alig volt alkalma, hogy lehűtse a vérét. S az öccse, Gyurka is mindig huzakodik vele. Itt azonban mulatnak. Muzsikálnak, táncolnak s isznak. Hátha akad valaki, aki fizet neki egy pohár bort? Talán ennivaló is jut. S a részeg férfi nem is nagyon válogatós, talán szerencséje lesz. Odaáll az ablakhoz, s benéz rajta óvatosan. Vad körfogásban peregnek előtte Az emberek, rózsaszín és kék meg fehér ruhás lányok siklanak a legények karján, dübörög a sarkokkal vert padló, csattognak az összeütött bokák és tenyerek, kéjes, álmatag arcok forognak el Mári szeme előtt és vad, sötét, szilaj férfiábrázatok. Hátul, a tömeg mögött látni egy-egy muzsikust, amint görcsösen rángatja a hegedűvonót.
Mári eleget lát. Most már táncolni, keringeni, rikkantani, nevetni, inni szeretne... és ölelni! Besomfordál a kocsmaudvarra, s a konyhaajtó felé ballag. A nyitott ajtón gőz és ételszag tódul ki a ködbe, s megcsiklandozza Mári orrát. Sistereg a zsír, zörögnek az edények, csengenek a poharak. Mári megáll a küszöbön, s látja, amint a vastag kocsmárosné, kék köténnyel maga előtt, dühödten és pirosan sürög-forog a konyhán, s egy ijedt, rongyos ruhájú s keserű arcú cseléd alig győzi teljesíteni a parancsot. Mári azonnal valami rokonszenvet érez a cseléd iránt, s gyűlöli a kocsmárosnét.
- Kezit csókolom sép nagyságám - köszön éneklő hangon, s megáll, s olyan alázatos, mintha az Isten előtt állna. - Kivetem a szerencséjét sép nagyságám...
- Vess neki valamit, a nyavalyásnak - szól oda a kocsmárosné félvállról a cselédnek.
- Kesenem, az Isten fizesse meg! - s leül a küszöbra, szép redőkben elrendezi szoknyáját, s mikor a cseléd odanyújtja a maradékot, valami sült húst, odasúgja neki: - Kivetem a serencséjét, galambom... Segény lány maga, hallja-é, én meghozsom a serencséjét...
- Majd vasárnap - mondja a lány, s már rohan is, hogy kimosson egy nagy lábast.
Ezektől a cselédlányoktól lehet szerezni valamit. Úgy várják a szerencséjüket, hogy mindent odaadnának érte. A jómódú paraszt nem tettet kártyát.
Villogó fehér fogaival szaporán rágja a húst. S fél szemmel a kocsmárosnét figyeli s a darab szalonnát az asztalon meg a szép fehér, magas kenyeret.
- Szegény gyerekek éhesek, fáznak - kezdi újra mélabúsan éneklő hangon, mint a litániát. - Nagyapám megnyomorodott a háborúban, anyám teherben van, sép nagysága, nincsen semmink ebbe a hideg idébe. Szánja meg iket, az Isten is megáldja...
Bent tombol a tánc, veszettül viharzik a gyors csárdás muzsikája. Egy férfi dalolva s ujjával mutogatva kitántorog az ajtón, s belebukik az udvar sötétjébe. Majd megint visszamegy, s becsapja az ajtót. Mikor az ajtó nyílik, mint az áradat, ömlik ki a lárma, énekszó, muzsika. Márinak ég a szíve, hogy bemehessen, táncolhasson, ihasson, hogy bolond férfiak megforgassák, s megölelgessék a derekát. Fiatal még, tizenhét éves, és alig bír magával. Lába szaporán veri a tánc ütemét.
A kocsmárosné boldog a vendégsereg miatt. Folyik a bor és a pénz, törnek a poharak.
- Vess neki egy darab szalonnát meg egy kis krumplit, a nyavalyásnak - mondja megint. - De aztán hordd el magad, büdös cigány...
- Kesenem, az Isten fizesse meg! - hadarja boldogan Mári. S mélységes zsebébe süllyeszti a szalonnát, krumplit, amit a cseléd nyújt neki. Még jókora kenyérvéget is kap ráadásul
Ekkor nyílik az ajtó, s kilép egy hetyke, fekete ruhás férfi meg egy rózsaszín ruhás, vastag lábú lány a zeneviharból. A legény csuklójánál húzza a lányt, s rekedt hangon könyörög:
- Juliskám, édödöm, kedvesöm, sajnálj meg! Úgyis elveszlek, megesküszöm az Istenre! Tudod, hogy szeretlek!
- Hagyjál no, a fene a kezedet! Fáj a karom! Eredj hát, Lajos! Nem, nem, ha mondom!
- Nem hiszöl neköm, Juliskám? Mit ér akkor az élet? Gyere hát, sajnálj meg!
- Eriggy vissza, mert kiáltok!
Mári figyel és nevet. Milyen szép legény! Látni a kis bajuszát, a hetyke állát a lámpafényben. Szeme villog a legénynek. A lány jómódú lehet, szép rózsaszín ruhája van, a haja sima, a cipője finom, fényes. Ha szegény lenne, nem huzakodna annyit a legénnyel. Csak a gazdag leányok őrzik magukat ennyire. Bolond...
Ekkor a Julisnak nevezett lány hirtelen kiszakítja kezét a legényéből, befut a kocsmába, s bevágja az ajtót. A legény meg értelmetlenül bámul utána.
Magában hangosan beszél:
- Etthagyott, csúffá tevött... Hej, Julis, rossz vége lesz ennek! Bár verném fejemet a falba! Így csúffá tevött! Hogy álljak meg az Isten előtt?
- Kivetem a serencséjét, tistelt úr - szólal meg ekkor lágy, hízelgő hangon Mári, s felkel a küszöbről. - Hallgasson ide, tistelt úr...
A legény rábámul. Percekig tart, amíg észreveszi, hogy egy fiatal, csinos cigánylány áll előtte, s az beszél hozzá egyhangú, lágy szavakat...
- Hej, így csúffá tevött! Mit tudod te aztat! - kiált fel keserű hangon a legény. - Hogy tudnám visszaadni neki? Hogy mossam le a csúfságot magamrul?
- Én megmondom magának, tistelt úr - duruzsol tovább Mári, riszálja a derekát, mosolyog, és fehér fogsora villog.
- Büdös cigány.
- Én tudom, bizzsa csak rám... - folytatja Mári egyre biztosabban s bátrabban. Ilyen hangon dalolnak a bölcsőben ringó s aludni nem akaró gyermeknek. Ilyen hangon susog a szél nyáron a bokrok közt. Így duruzsol a Dráva szüntelen áradó vize éjjel a révnél.
- Tudnád?
- Tudnám, higgyen nekem, tistelt úr... Megmondjam?
S egészen közel megy a tétova férfihoz, hozzásimul a könyökével, és egyenletesen ringatja derekát, mintha lassú ütemű táncba fogna.
- Ha... Hej, de csúffá tettél, Julis!
- Mit ád, ha megmondom?
- Kapol egy pengőt, cigány. Na.
- Adjon kettét... Kettéért megmondom... Mi az magának, két pengé?
- Na jó. Hát lássam...
- Gyíjjen velem arra hátra, jó? Itt meglátnak - súgja tikkadtan Mári. S csalogatóan néz.
A legény nevet s elindul
- De adja előbb a pénzt...
- Nem hiszöl neköm, te rongyos cigány? Mi? Agyonváglak! - káromkodik a legény, megáll, aztán elneveti magát. - No jó, ett a pengő, a másikat aztán kapod, ha megmondtad.
Mári mohón nyúl a csillogó ezüstért, megköpködi, s cigányul hadar valamit, majd zsebe mélyére süllyeszti a pénzt. S elindulnak az udvarban, befelé, ahol nincsen senki...
A muzsika, a tánc peng és forog, dübörög tovább. A konyhában sistereg a pecsenye, zörög az edény. Néha kijön valaki, dalolva tántorog az idvaron, bámulja az eget, a muzsikaszó hol kiárad, hol elcsendesül az ajtó mögött.
Mári ezalatt elmagyarázta a legénynek, hogy miként torolja meg a megcsúfolást. Jöttek vissza a világosságba. Mári arca piros, fátyolosan csillog a szeme, járása lassú és vontatott. A legény kijózanodva köp egyet, és olyan egyenesen jár, mint a gyertya. Nem a kocsma, hanem a kapu felé megy.
- Kedveském, édeském - kérleli Mári alázatosan -, még egy pengét ígértél... Add ide a pengémet, azs Isten megáldjon...
A legény megáll, szétveti a lábát, kezét a zsebébe süllyeszti, s gőgösen bámul.
- Mi? Mit karattyolsz, te nyavalyás sönki?
- Egy pengét adj... egy pengét ígértél...
- Micsoda?! - bődül el a legény undorral s ridegen. - Mikor őriztünk együtt disznót?
- Tisztelt, úr, kedves úr, egy pengét ígért, adja ide, ne tagadja meg tilem...
- Ha be nem fogod a szádat, úgy doblak ki innen, hogy a Drávába esöl! - kiált rá a legény olyan hangon, hogy Mári reszket félelmében, összeszorítja a fogait, s iparkodik olyan kicsire összehúzódni, amilyenre csak tud. De makacsul könyörög tovább:
- Kenyeriljen meg rajtam, kedves úr... Én jó voltam, kedves úr... És megígérte, kedves úr...
- Most már elég vót! És ha be nem fogod a pofád, kihívom a csöndért, s osztán bevitetlek, te sönki, kódus, disznó cigány! Hordd el a büdös culáidat! Egy szót se többet! Mert szólok a csöndérnek!
Azzal hirtelen sarkon fordul, s kimegy a kapun. Eltűnik a sötétben.
Mári sokáig néz utána. Belenyúl a zsebébe, s tapogatja az egy pengőt. Annak a pengőnek párja van, de a párját elvitték. Ellopták, Elrabolták tőle. Az Isten verje meg... A devla verje meg... Áll Mári, s rettenetes dühében szörnyű átkokat mond a távozóra. Közben végigborzong néha attól, ami történt, s rögtön utána megfagy benne a vér, majd meg ismét elborítja a forró düh. Lassan ballag az utca felé, a pengőt tapogatja s káromkodik. Sír. Kutyánál kutyábbnak érzi magát. Rettenetes bosszún töri a fejét. Hogy a legényt forró szurokban kéne megégetni... Rágyújtani a házat, beszegezni az ajtót, s az ablakon át nézni, mint fullad meg a forró füstben...
A cigányt csak üldözik. Ha dolgozni akar, alig fizetnek neki valamit: cigány... Ha éhes, vetnek neki valamit, s fát vágatnak érte három nap... Letelepedni nem hagyják. Kirendelik hajtónak. Ha pénzzel fizet: lopta. Ha nem fizet: lop.
Közben lassan ballag a sötét országúton. A szél most szembefúj, bebújik a kendője alá, lába fáj a hideg sárban. Néha ugyan jóleső kielégítettség ömlik el rajta, néha örül a szalonnának, kenyérnek, krumplinak, a pengőnek is, de aztán eszébe jut a másik pengő, ami már szinte a markában volt, s mégis kicsúszott onnét. S ilyenkor káromkodik és átkozódik leírhatatlanul.
Végre otthon van. Bebújik a kunyhóba, s fáradtan hever a vackára. Elnyújtózik a füstös, meleg helyiségben, feje alá teszi a karját, s sóhajt. Fáradt. Lusta. Minden idege bizsereg, egész testét átjárja valami kéjes ernyedtség. Ó, jól ismeri ő ezt az állapotot, s szereti, ilyenkor boldog, ilyenkor mintha felhőkön repülne. Ilyenkor mély és könnyű az álma. De most kínozza a pengő. Még meg is taszította a legény dühében, száradjon le a keze. Majdnem elesett. S csendőrrel fenyegetőzött. A csendőr, ez a rém. A csendőr... Mivel érdemelte meg ő a csendőrt?
Míg a csendben, sötétben félig öntudatlanul kóvályogtak a gondolatai, lassan megállapodott abban, hogy a pengőt eldugja, s addig rejtegeti, míg sokat nem szerez, sok pengőt, tízet, húszat, harmincat... Akárhogy is, de szerez... Elmegy a legényhez, megfenyegeti, hogy kikiabálja a gyalázatát a piacon. Hetivásárkor, amikor ott van mindenki. Mint Lőrincen tette. Akkor megverték, igaz, de az asszony, akit kibeszélt a hetivásáron, fizetett neki, csak menjen, akárhová, csak menjen és hallgasson. S megtudja ő, ki az a gazdag lány is. Majd szerez ő pénzt tőlük, megszerzi annak a pengőnek a százszorosát! S akkor otthagyják az anyját Péterrel, s elmennek más megyébe... Más megye! Ez olyan volt Márinak, mintha más világtájra kerülne, ahol többé nem lehet utolérni, megfogni, uralkodni rajta... Ahol nincs törvény, csendőr, bot és úr...
Lassan elaludt, most már megnyugodva tervében s álmaiban... Mikor másnap felébredt, már világos volt, és a kunyhó üres. A gyerekek valahol csavarognak, a porontyot magával vitte az anyja. Péter, Joskó valahol a kunyhó körül tesz-vesz. Az idő borús és hűvös. A varjúkárogás mindennapi zenévé lett, s a szél dudorász a kunyhó tetején hagyott lyukon, mint a gyermekek a gyűszűn.
Mári friss és vidám. Mintha újjászületett volna. Felugrik vackáról, rongyai közül előkotor egy törött tükördarabot, s hosszasan nézegeti magát benne. Tetszik magának. Barna, kemény arca, duzzadt szája, kis, rövid orra, kerek álla, hollófekete, fényes haja elragadja. S tudja azt is, hogy nem csak az arca szép, s nemcsak a szeme fiatal. Mosolyog, villogtatja fogát. Aztán a fekete kőkorsóhoz megy, vizet vesz a szájába, s megmossa az orcáját nyakig. Üveggyöngyei még nyakán zörögnek. Majd előveszi a szalonnát, s eszegetni kezd.
Bejön Péter.
- Hol kujtorogtál az éjjel, mi?
- A magam útján.
- Anyád már korán elment kéregetni. Elvitte a gyereket is, azt mondja, ez jót tesz. Te meg csak itt döglesz, lopod az időt...
- Elmehetek innét - veti oda hetykén Mári, s a vállán át ránéz Péterre. Az teljes magasságában kiegyenesedik, hosszú haja a vállára hull, fekete szeme szikrázva nézi őt.
- Aztán hová mennél, mi? Hol kellenél? Te tekergő, lófráló, egész nap henyélő...
- Miért nem vertél fel?
Erre nem szól semmit. Motoz a kunyhóban, kinéz a szabadba, majd megint felé fordul.
- Persze, egész éjjel csavarogtál, anyád meg futkos a faluban ennivalóért.
Lassan közeledik hozzá. Mári összekuporodik. Az országút felől szekérzörgés hallik, a rajkók mind kirohannak cigánykereket hányni s gajdolni a szekér mellett, hátha vetnek vagy két krajcárt, esetleg egy kis bagót. Gyurka halászni ment a folyóra.
Mári ereiben még kéjesen zsibong a kielégültség, az álmosság, összekuporodik, állhatatosan bámul az ,,apja" szemében.
- Miért ment be a bolond? Hoztam én ennivalót.
- Mit hoztál?
- Odaadom, no. Én magam ettem, ami van, eloszthatod. Még pénzt is hoztam.
Péter arca kisimul. Szeme kiengesztelődve, szelíden simogatja a lányt.
- Hun van? Hadd lám.
Mári belenyúl a zsebébe, s kikotorja onnét a kenyeret, a szalonnát, a maradék darab húsokat. Kiderül, hogy valamennyiüknek jut belőle, ha a vénasszonyt nem számítják, hiszen úgyis fal valamit a faluban. Péter elégedetten veszi el a szállítmányt, és a bográcsba rakja. A kenyérből mindjárt tör is egy falatot, mert nagyon éhes. Szemei könnybe lábadnak, míg eszik.
- Hát a pénz? Mennyi?
- Itt van az is, csak fogadd meg, hogy eldugod.
- Eldugom, ni. hadd lám.
A lány diadalmasan felmutatja a pengőt. Arca fényes, minden foga kivillog. Péter szeme hosszan nyugszik rajta. Aztán elveszi a pénzt, megköpdösi s elteszi.
- Hogy szerezted?
- Szereztem. Ígért a rohadt még egy pengőt, de nem adta ide, mert megjött az esze. De nem hagyom a bőre alatt. Gazdag legény, majd fizet ő még többet is azért, mert nem adta meg a pengőmet.
Péter dicsérően megveregeti a vállát, meg is ölelgeti egy kicsit, s röhög.
- Pedig megadhatta volna még azt a pengőt. He? Ügyes lány vagy, de várj csak, majd egyszer kidobom az anyádat, s akkor együtt élünk. Jó lesz, mi? No, csak várj...
Kint, az országúton ordítoznak a gyerekek. Ritmusban kiabálnak, táncolnak a szekér mellett, s csattogva verik hozzá az ülepüket:
- Róka-róka-táááncs!
A kocsin ülők hangos nevetgélése, az asszonyok kiabálása, amint a dal trágár szövegén mulatnak, behangzik a kunyhóba. A hangokból ítélve alighanem kaptak valamit a gyerekek, talán még pénzt is. Péter tehát valóban meg lehet elégedve. Önérzetében megnövekedve s megnyugodva lépked ki a kunyhóból, de még odaveti a lánynak:
- Hát csak aludj, nincs semmi dolgod.
Mári pedig hentereg a vackán. Feje alá teszi a karját, s hanyatt fektében a kunyhó tetejét nézi, ahol a füst vékony fonalban kanyarodik kifelé. Képzeletében újra átéli az éjszakát, meg-megnyújtózik kéjesen, s mosolyog. Fülében zsibong a csárdás ritmusa. Orrában érzi a konyha csiklandó illatát. Aztán hirtelen elönti a düh. Újra látja, amint kiröhögik, elkergetik, a pengőjét megtagadják, csendőrrel fenyegetik, büdös cigánynak s még egyébnek nevezik. Hát a parasztlány talán jobb? Gúnyosan elvigyorodik, és hegyeset köp. Szakadjanak bele a szántásba-vetésbe, számolják a pénzüket, őrizzék almájukat, körtéjüket meg az egyebüket is, az sem más, csak vagyon, birtok.
De megbosszulja magát! Elmegy a legény házába, kártyát vet, befonja a legényt, majd fizet az még, ráfizet. Az ő nyelvétől nem óvja meg semmi. Az ő átkaitól sem. Kikaparja azt a pengőt, ami jár neki, amit megszolgált.
- Ducsi dráku - mondja végül, s azon gondolkozik, hogy miként rázza le magáról Péter az anyját. Talán megszöknek ketten, ez lesz a legjobb. Kisebb gond, több öröm. Joskótól, a ,,nagyapától" is megszabadulnak, majd az történik, ami régen: Joskó visszaveszi a feleségét, s együtt élnek. Ha ugyan észre nem vesz valamit a vénasszony, s rájuk nem gyújtja a kunyhót, vagy kést nem szúr beléjük.
Újra elszenderedik, s csak akkor ébred fel, amikor az öccse ordítva, bőgve, átkozódva beront a kunyhóba.
- Elvették a halamat, volt vagy öt szép kárászom. - Káromkodik, átkozódik rettenetesen. Rázza az öklét.
Egyszerre körülveszik a rajkók, a vénasszony is éppen megérkezik, iszákját, botját dühösen odahajítja a sarokba, Péter bejön, Joskó már készül a veszekedésre, mert tömi a pipáját krumliszárral.
- Elvették a halamat, volt vagy öt szép kárászom, meg a kishálómat is! - ordítja a kamasz.
Egyszerre kérdezik valamennyien. Arcuk elsötétül, szemük bosszútól villog.
- Hát arra gyütt két pógár, osztán látják, hogy állok a vízben, és meregetem a hálót. Vót már öt halam a parton. Gondoltam, még egyszer merítek, aztán hazagyüvök, mert hideg a víz. Szél is fúj. Hát csak kérdik, mit csinálok. Halászok, mondom. Erre szépen szóltak hozzám, még azt hittem, akarnak adni valamit, könyörögtem is nekik. Hét kigyüttem a vízbül. Akkor aztán ne hadd el! Hegyibém, ütöttek-vertek, meg is rúgtak, a hálót meg a halt elvették, azt mondták, ők bérelik a vizet, köszönjem az Úristennek, hogy csendőrkézre nem adtak, de csak lássanak meg még egyszer, nem viszem el szárazon.
Leül a sarokba, bőg, átkozódik, s a dagadtra vert képét tapogatja. Az egész család egyszerre beszél. A devla verje el a körmüket, a kánya egye meg a szívük húsát. Hát a folyót nem az Isten adja, nem azé a folyó, aki halászik vagy fürdik benne? Nem az Isten ad mindent, folyót, földet, erdőt, vadat? Mikor elátkozták már eléggé a folyóbérlő parasztokat, Gyurkát kezdik szidni. Hogy miért jött ki a vízből, hogy lehet valaki ekkora marha? Oda nem mentek volna utána, mert sajnálják a csizmájukat meg az egészségüket. S ha már kijött, miért nem futott el? Nem tud tán futni? Hogy hihet valaki a parasztnak? Hogy dőlhet be neki?
Így a jól indult napnak befellegzett. Joskó elpáholja a gyereket, a vénasszony szidja még egy darabig, aztán hozzálátnak az iszák kibontásához. Ez Péter dolga, ő a család feje. Óvatosan bontogatja az iszák száját, s miközben kotorász benne, a vénasszony szidja a falut:
- Na, jó helyre gyüttünk, az Isten verje meg, gyújtsa föl az ilyen falut! Csupa gazdag, zsugori paraszt, olyiknak még tizenöt-húsz hold földje is van. Végigkönyörögtem minden házat, de néhol a kutyáktól be sem mehettem, néhol meg alig löktek egy kis kenyeret, krumplit. Itt akartok tik megélni egész télen? Akkor keressetek munkát, mert éhen halunk. Mind azt mondják, hogy akarok-e fát vágni meg az erdőre járni, mert valami napszámot adhatnának, kevés a napszámos ezen a vidéken. Rosseb egye meg őket a munkájukkal! Megszakadhatunk belé mindnyájan, osztán löknek érte valamit. Cigány munkája, mondják. Örülj neki, cigány, köszönd meg, hogy élsz!
Sokáig hadart a vén Zsófi, végül nyögve leült, s fújt, kesergett magában. Oda a háló, oda a halászat. Legfeljebb éjjel lehet menni a folyóra, nappal nem. Kártyát nem tettet senki, ezek itten reformátusok, jómódúak, márpedig a jómódú ember ritkán babonás. Egy-két cseléd van itt-ott úriháznál, azokkal kell beérni. Megy egy-két úriasszony. Ezek katolikusok, van egy kis templomuk is.
Az iszák tartalma sovány. Egy kis szalonna, kenyér, krumpli. A marék só. Fél pakli gyújtó, ezt is nehezen tudta elkanyarítani egy konyhán. Úgy vigyáznak mindenükre, mintha svábok lennének. De ezeknél még a felső-baranyai svábok is jobbak. Mert azok félnek az átkoktól, ezek azonban nem.
Péter megdicséri Márit. Az nem olyan nyámnyila, hülye és lusta disznó, mint Zsófi. Lám, egész éjjel nem aludt, járta a falut, szerzett is ennivalót. Ügyes lány, tudja, hol kell megfogni a dolog végét. Belehabarodott egy gazdag ember, majd ő kicsinálja, hogy legyen pénz is, ennivaló is.
- Én is ügyes voltam, amíg fiatal voltam. Tudtam, miért adnak pénzt - válaszolja dühösen s irigyen Zsófi, s laposan pislant Márira. - Majd ha ő is annyi embert tart el, ő sem lesz ügyes. Könnyű ügyesnek lenni, ha valakinek kemény a dereka. Valahogy eléldegélnek, olykor sikerül megfogni egy-egy varjút, nyulat is. Gyurka ügyes csapdát állít nekik. a gyermekek az országutat lesik, megszállják az árokszélt, s ha arra megy egy szekér, azonnal táncolni, kerekezni kezdenek, s csattogva verik a feneküket a trágár rókatánc ritmusára. Néha ostort kapnak, ilyenkor káromkodnak, átkozódnak, és ordítva mutogatnak mindenféle illetlenséget, főként ha asszonyok is ülnek a kocsin. Legrosszabbak az úri hintók, a kevély kocsis, aki ott feszít a bakon meggypiros vagy búzavirágkék libériában, és kalapja pántlikáját fújja a hideg őszi szél, szó nélkül odacserdít az ostorával, ahol a barna bőr legjobban feszül, s legkevésbé van eltakarva. Az úrinők azután úgy tesznek, mintha nem látnának, s nem hallanának semmit, a rajkók pedig kettőzött dühvel, gyűlölettel rikoltanak és mutogatnak. Tudják, hogy lát és hall az ember akkor is, amikor nem akar.
Gyurka éjjel jár halászni, a halakat nem hagyja kint a parton, hanem vesszőn a nyakába fűzi, hogyha futni kell, ott ne vesszenek, Joskó Zsófit kísérgeti a faluba, Zsófi állapota meg a teknőben cipelt porontya, Joskónak meg a letört dereka szolgál szívnyitogatónak. Lassanként megismerik őket a parasztasszonyok, s jobban kerül valami az iszákba. Szegény Joskó ,,a háborúban rokkant meg", ,,felesége" meg egyik gyereket a másik után szüli. Mondják is neki főként a büszke, öntudatos, jómódú lányok:
- Mi a rossebnek hozd üket a velágra? Dobd a vízve, ha sok!
- Nem lehet, ideském, ha az Isten akarja, hát nem teheteink semmit...
- Akarod ám magad. Rúgd ódalba az uradat, ha hozzák mén. De olyanok vagytok tik, akár a patkányok.
- Jól mondod, ideském, csak hát segíts valamivel... Mi ereme van az szegínynek, csak a férfi.
Péter nemigen fordul meg a faluban, mert a fejéhez verik, hogy nem akar fát vágni. De néhányszor csupa kíváncsiságból alkudozni kezd. Megvizsgálja a farakást, aztán kijelenti:
- Nyóc pengőért összevágom. Alább nem.
- Rosseböt a nyakadra, büdös olá! - nevet a gazda. - Adok kettőt.
Pedig a favágás eltartott volna négy kemény napig.
Most már hull a hó, fehér karácsony lesz az idén. A Kalányos család nem bánja. Jobb ez, mint az örökké tocsogó eső. Mindenütt beveszi magát, csurog, csicsog, majd megfagy az ember. A puha, friss hó úgyszólván még meleg is. Vígan lehet rajta mezítláb járni. Csak állni nem lehet rajta, mert elolvad az ember talpa alatt,, s odafagyasztja a bőrt. Akkor pedig jaj! Lóth felesége is így válhatott sóbálvánnyá. De ha jár vagy fut az ember, olyan, mint a selyemszőnyeg. Be is teríti a fekete földet, a sivár, elhagyott kukoricatáblákat, füzéreket aggat a fákra, átszövi a bokrokon maradt pókhálókat, melyek mint mennyasszonyi fátylak csillognak reggel napkeltekor. A varjak panaszosan kárognak, s fekete csapataik hosszan vonulnak a falu felé. Hó takarja az ennivalót. Most soványodnak meg istenigazában. Ha nagy lesz a hideg - ami meg szokott jönni, a délnek vonuló vadludak is jelzik -, még le is potyognak a nyárfákról. A mezei nyulak is beszorulnak a falubeli kertekbe, ott rágcsálják a fiatal fák héját, a kutyák vadul hajkurásszák őket, porzik alattuk a hó. Szegény cigány ilyenkor jut leginkább nyúlhúshoz, a dermedt, éhes nyulat el lehet csípni egy kis ügyességgel. Hát ha még kutyájuk is lenne! Egész télen bővelkedhetnének vadpecsenyében. Ez tilos étel ugyan, mert az urak eltiltják tőle a szegény embert, de a vad az Istené, mindenkié... A gyerekek hóembert állítanak, hóval hajigálóznak, véletlenül megdobják az öreg Joskót is, az dühös is érte, de elfutnak a rajkók szaporán. Péter kukoricaszárból kerítést húzott a kunyhó körül, így nemcsak csinosabb, de az északi szél ellen is védi a kunyhó falát. A kerítésen belül Gyurka elkotorta a havat, valóságos kis udvaruk van most, mint a gazdáknak! Közvetlenül a kunyhó ajtaja előtt áll a kis kemence, akkora, hogy éppen egy kenyér fér el benne, meg lepény, ha akad liszt. Joskó sározta ki szép kerekre, mint valami kucsma, olyan. Hátul kis lyuk van rajta, ott megy ki a füst, ha megtüzesedett a kemence, elöl-hátul be lehet zárni téglával.
A kunyhó tetején vígan száll a füst az acélkék égre, a napfény ragyog az erdő fáin, csillog a mezőkön, s este vörösen száll le a napkorong. Távolabb a falu tornya látszik s a faluvég házai. Ide hallik a kutyaugatás a tiszta csendben. Olykor csengős szánok siklanak az országúton az erdő felé fáért. Nagy ködmönökben parasztok gubbasztanak rajtuk, s a lovak orra gőzölög. A rajkók visítozva hányják a cigánykereket. Ha nem kapnak semmit, ugyancsak meghajigálják a gazdát hóval.
Így télen lehet istenigazában házalni. ez a főszezon. Hideg van, a rajkóknak nincs ruhájuk, az asszony állapotos, Joskó dereka sem bírja a hideget. A parasztok odahaza ülnek a melegben. Különösen Mári jár sikerrel. Most már nem gajdol, nem siránkozik annyit, vagy ha gajdol is, érzi, hogy a parasztok csak formaságnak tekintik, s nevetnek rajta. Hát ő is mosolyog, fekete szeme vidáman ragyog, hollószín haja zsírtól fényes, s ez tetszik a jómódú parasztlányoknak. Évődnek vele, kérdezik hogy van-e szeretője, nem akar-e férjhez menni. Mári jelentősen kacsint, vonogatja a derekát, s azt mondja: van neki, szép, gazdag legény, csak éppen a nevét nem tudja. Így bolondoznak, s végül vetnek neki valamit.
A legényt azonban nem sikerül megtalálni. Már tudja, melyik házban lakik, tudja, hogy özvegy anyja van, egyetlen gyerek, a házuk szép, rendes, cserépfedelű, kerítése téglából készült, mégpedig úgy, hogy egy-egy téglaszélességű rés váltakozik rajta. Olyan, mint a piros csipke. A legény anyja rosszkedvű, derékfájós, panaszkodó vénasszony. Rettenetesen zsugor, mindig panaszkodni kezd, ha Kalányosék beteszik hozzá a lábukat. Aztán ad egy-egy marék sót vagy egy kis szárított pirospaprikát, mert azt mondja:
- Drága máma a fűszerféle!
Mári kíváncsi, lesi a küszöbről az udvart, hátha megtud valamit a legényről.
- Hát a kedves fia nincs idehaza? - kérdi többször is.
A vénasszony úgy tesz, mintha nem is hallaná, nyög, tapogatja az oldalát, bámul a tűzbe, s panaszolja, hogy milyen nehéz sora van az özvegynek. A fia is másfelé tájékozódik, gyakran rá is mordul, jobb, akinek nincs gyereke.
Bemennek a jó meleg szobába, s a panaszos özvegy levetkőzik.
- Kend meg a derekamat, neköd nagyon jó kezed van, jobb, mint az anyádé - nyögi, s lefekszik az ágyra. Mári előtt nem szégyelli magát, hisz cigány. A kutyája előtt se szégyelli magát az ember. Mári bezsírozza az ujjait, s okosan, nagy szakértelemmel megmasszírozza az izmokat, a megcsomósodott nyirokereket, az egész rokkant, törődött, naptól-portól, munkától elnyűtt testet. Kéjesen nyújtózkodik a vénasszony, mondogatja, hogy itt még egy kicsit, meg ott, a vállamnál... Mári ismeri az izmok fekvését, tudja, hogyan kell végigsimogatni, de közben alaposan megnézi a szobát, a bútorok minőségét, gyönyörködik a cifra poharakban, melyek a sublóton állnak, s latolgatja magában, hány vég vászon rejtőzködhet a szekrények mélyén. Az ilyen vénasszony nemzedékek szőttesét őrizgeti. Végül befejeződik a kúra, az asszony azt mondja:
- No, úgy érzöm magam, mint aki megfiatalodott.
S ad Márinak ,,kenésre való" zsírt ajándékul.
- Keszenem, az Isten álgya meg! - alázatoskodik Mári, de úgy érzik meglopták az orvosi tudományát.
Így múlnak a napok. Egyszer látja Mári a legényt az utcán, de nem tudja beérni, a sarkon eltűnik előle. Ám tervét makacsul hajkurássza, nem adja fel pillanatra sem, a bosszúvágy hideg számítássá merevül benne, s tudja, hogy mindenre képes, csak hogy megfizethesse a legénynek azt a megtagadott pengőt sokszorosan...
Karácsony előtt beborul, s úgy hull a hó, hogy látni sem lehet tőle. Ugyanakkor Zsófi fájdalmakról panaszkodik. De azért tesz-vesz, pöröl, sőt a falut is megjárja estig, noha most különösen félti Pétert Máritől. Alkonyatkor azonban elkezd sóhajtozni, nyögni, s összekuporodik a vackán.
- Nincs neked semmi bajod - szól rá Péter, és legyint. - Csak a kölyök...
Igaza van. Elmúlik fél óra, egészen besötétedik, a varjak is elülnek, csak a vadludak gágognak a magasban láthatatlanul. A kunyhó közepén ég a tűz, az ajtónyílást betámasztották egy csomó kukoricaszárral, jó meleg van odabent, a rajkók visítozva hancúroznak, félig meztelenül, a melegben. Gyurka meg a hegedűjét nyaggatja. Tehetsége van a hegedűhöz, hallás után tapogatja a nótákat órákig, de nem fárad bele. Pedig rossz a hegedűje, a húrjai össze vannak kötözve, minden, minden vágya egy csomó új hegedűhúr. Joskó jókedvűen pipázik. Péter a kis hálót javítgatja, s ebben a zsivajban, hegedülésben egyszer csak felvisít egy hang: megszületett az új ember... Mári odamegy, felemeli a vacokról. Fiú. Kézről kézre adják, nézik, emelik, forgatják. A gyermekek odasereglenek, s bámulják a kisöccsüket. Meg vannak elégedve. Erős és nehéz a gyerek. Most már a másikat el kell választani, itt az új csecsszopó, annak kell a tej. S amannak már a foga is kinőtt, vígan mászkál a földön. Zsófi nyomban meg is szoptatja az újszülöttet. Úgy határoznak, hogy másnap reggel viszik a folyóra, s megmártják a vízben. Ha kibírja: jó, akkor megél, ha nem bírja ki: jobb, ha már most elpusztul. Őket is így mártották meg kölyökkorukban...
Zsófi hamarosan lábra áll, furcsa, hogy most soványabb. Lomhán lépked a kunyhóban, s karján dédelgeti a gyerekét. A nagyobbik a lábát cibálja, szopni akar, de Zsófi elrúgja magától. Aztán befekteti a kicsit a teknőbe, ahonnét kilakoltatta a másikat, letakarja pokrócdarabbal, és ringatni kezdi.
- Ssss, sss...
Reggelre szépen süt a nap, a hó derékig ér. Nagy dombokat fújt össze a szél az országúton, a szánok alig tudnak áttörni rajta. De a folyó még nem fagyott be, a szél megakadályozta. Zsófi összeszedi a gyereket, s megindul, nyomában a rajkók meg Mári. Zölden csillog a víz a hólepte fűzfák között, s a fehér partok beszegik a zöld tükröt. Zsófi lemegy a parton, kibontja a rekedten hápogó, vörös bőrű gyereket, s óvatosan megmártogatja a vízben. Szegény kölyök ökleit a szájába gyűri, arca ráncosra torzul, rövideket visít, térdét felhúzza a hasára. De Zsófi nyugodtan mártogatja, azután bebugyolálja megint a rongyokba, és csitítgatja. Hazamennek szépen. Majd megszoptatja, és a gyerek elalszik.
- Megmarad ez, már látom - jegyzi meg Péter, s fél szemmel vizsgálja a kölyköt, amint ott alszik a teknőben. - Erős gyerek ez.
- Bér ne maradna - sóhajtja az asszony -, nyomorúságra marad!
- Megél, ahol a többi roma - vitatkozik Péter.
A rajkók eszeveszetten ringatják a teknőt, és Mári egy falat pálinkás kenyérhéjat dug a csecsemő szájába kedveskedésül...


Éjféli misére kell menni. Az Isten számon tartja ezt. Mindnyájan rendbe szedik magukat már alkonyatkor, a rajkókat is bebugyolálják, s elindulnak a falu felé hosszú sorban. Elöl Péter egy kajla bottal mint családfő, utána a vénasszony a rengeteg cifra szoknyájában, nyakában csilingelnek a felfűzött rézpénzek, fején citromsárga kendő libeg. Utána Mári következik, szaporán megy, és minduntalan rálép a vénasszony sarkára. Ő is felöltözött, frissen bekente a haját, rikító piros kendőjét vette a fejére, nyakába pedig zöld terítőt kanyarított, amit még Felső-Baranyában szereztek valahonnét, ahol nem volt rá olyan nagy szükség. Nyomában ugrál a négy rajkó, legvégül Gyurka lép hosszúkat. Joskót odahaza hagyták a mászkáló gyerekkel házat őrizni. Menet közben szüntelenül beszélnek, a rajkók elkérdezgetnek mindenféle szamárságot. A két nő nem győz felelni nekik. Péter néha-néha lök hátra egy szót, s elégedetten pipázik.
Miséig még végigjárnak néhány házat, Péter meg elnéz a kocsma felé, azt mondja, beszélni akar a bíróval az erdei munka dolgában... Hátha jó bért kínálnak, Krisztus születése ünnepére. Amikor felcsendül a kis pápista templom harangja, mind együtt vannak a templom előtti téren, a hólepte nagy hársfák alatt. Végig az utcán aranysárgán csillognak a kivilágított ablakok, hóval fedett háztetőkről vékonyan kanyarog a tűzhely füstje. Csillagos az égboltozat, s átkéklik a havas ágak között. Bent a templomban égi világosság villódzik ég valamennyi gyertya.
Ájtatos vénasszonyok, messziről jött pusztai cselédemberek, falubeli református parasztlányok prémes kabátban, sálban érkeznek a templom elé. Ilyenkor még a zsidó fiatalság is elmegy a katolikus templomba, divat megjelenni az éjféli misén. A Kalányos család szerényen óvakodik be a templomba. Péter még rámordul a rajkókra, hogy csendben legyenek ám, mert az Isten szemmel tartja őket. Lám, ott az a szem az oltár fölött, aranyos sugarakkal övezve. A mellékoltáron egyfelől Szent Antal áll, liliommal a kezében, barna kámzsába öltözve, s kenyeret nyújt maga elé, másfelől a kék öves Szűz Mária, karján a gyermek Jézussal. Az oltárokon lobogva égnek a gyertyák, a sánta sekrestyés nagy fontoskodva gyújtogatja őket, kibóklász a sekrestyéből, térdet hajt, de úgy, mint aki az Úristen első komornyikja, megint bebóklász, mindenki nagy tisztelettel nézi.
Az első padba vonulnak az urak, fekete télikabátban, kissé finnyáskodva, meg az úrhölgyek bundában, illatosan. Mindenki utat nyit nekik. Hiába, ők az Isten elé is kiváltságosan járulnak. A református lányok csapatba verődve összebújnak a kórus alatt, és halkan vihognak a fényes ceremónián, amodább néhány legény ácsorog, s át-átnevet a lányokra. Halk zsongás tölti be a templomot, kicsi a templom, de Kalányosék szemében mégis csodálatos. Pedig az égszínkék mennyezet, amelyre aranycsillagokat pingált valami nagy tehetségű művész - olyan élethűek a csillagok! - középen meg is hasadt, s látszik, hogy az esőlé átszivárogott rajta. De az oszlopok az oltárok körül színaranytól ragyognak, az oltárképek, bár fakók és barnák, megdöbbentően ábrázolják a keresztre feszítés jelenetét meg valami kopasz fejű, öreg szentet, aki térdre borul egy homályos, barna folt előtt. Zászlók is lengedeznek a padok mentén. Fent a kórusban dobognak a lábak, az orgona véletlenül elnyekkenti magát, amikor fújtatni kezdik, mintha álmából dögönyözték volna fel. Mindez nagyon ünnepélyes.
Aztán megszólal az orgona, s a hangja éppen olyan dús és cifra, mint az oltárok és az oszlopok aranyozása. Felszárnyal a csodálatos hang, a kántor futamokat csal ki a sípokból, olykor halkan sóhajt a hang, mint a szél, olykor meg megerősödik, mint a vihar. Rázendít a sokaság, dörmögő terchangok vegyülnek a női sikító énekbe, a kántor is fújja, de leginkább a sekrestyés, az most fent van a kóruson, s buzgón énekel, tercel basszus hangon. Ha szükség van rá, akkor odakap a harangkötélhez, mely orgona mögött lóg ki egy lyukon, és ráránt. Iskolás gyerekek segítenek neki. Valami vénasszony hosszan elhúzza a dallamot, hiába siettetné a kántor, a tömeg a vénasszony után ballag. Olyan rezgő, magas hangja van az ismeretlen asszonynak, mintha fésűre papirost takar az ember, és vékonyan ráénekel. Ez jut eszébe Gyurka gyereknek, s figyel a dallamra, hogy otthon a hegedűjén próbálgassa. De énekel, nagy áhítattal énekel Zsófi is, karján fekszik a gyermek, s ő csak bámul a gyertyafénybe. Énekel Mári is, a szöveget nem tudja egyikük sem, de a dallam a fülükben van, s utána zengenek az orgonának és a tömegnek. A rajkók egyre csak bámulnak, bámulnak s boldogok a gyönyörűségtől.
Minden a legcsodálatosabb rendben folyik. A pap kifordul, kántál valamit, megint megfordul, éppen mint az időjárás-mutató házikó faragott embere. Széttárja a karját, meg megint összecsukja, nem téveszti el. A ministránsok hol összemennek, hol szétmennek, hol letérdelnek, hol felállnak, s hadarnak érthetetlen szavakat. Nem tévesztik el ők sem. Szép dolog az Isten színe előtt így jönni-menni! Nem is cigánynak való. Aztán a pap megmossa ujjait, megtörülközik, edényekbe önt valamit, kifordul, befordul, éneklő hangon rákezd valami hosszú s érthetetlen magyarázatra. A tömeg nem érti, de asszonyok sóhajtoznak, nyögnek, lehajtják a fejüket, babrálgatnak az ujjukkal a mellükön. Kalányosék mindent úgy csinálnak, ahogy kell, amikor letérdel a tömeg, ők is letérdelnek, ha feláll, ők is felállnak, ha az asszonyok kaparásznak a mellükön, és sóhajtoznak, ők is kaparásznak és nyögnek. A vén Zsófi meg sűrűn hányja a keresztet, nehogy az Isten megverje valamiért. Inkább többet csinál, mint kevesebbet. Csengő csilingel, elnémul az orgona, a pap valami aranyos, sugaras csillagot tart a feje fölé, s integet vele, mire mindenki mélyen leborul, s nyomkodja mellét. Így tesznek ők is. Érzik, hogy ez az egész szertartás magja, s a lelkük megtelik érthetetlen áhítattal, félelemmel és bizonytalansággal. Tömjén száll a kék boltozat felé, keserédes illata betölti a templomot. Ugyanakkor fent ráránt a harangozó, s a kis harang csilingel a havas éjszakai némaságban.
A felemelő ceremónia után tolong kifelé a tömeg. Nyomják egymást a szűk ajtóban. Mindenki iparkodik haza. Az átfagyott térdek meleg teát kívánnak meg ünnepi kalácsot az éhes gyomrok. Kalányosék áhítatos hangulatban hagyják el a templomot. A négy rajkó ugyan rögtön tereferélni kezd a szabadban, de Péter erélyesen rájuk szól, s ijedten elnémulnak. Fél szemmel lesik a csillagos eget, hogy hátha megpillantanának vagy egy angyalt, de csodálatosképp nem látnak. A falu csendjét pisztolydurrogás veri fel, a legények ünnepelnek, s lődöznek a levegőbe.
Haza kéne most már ballagni a jó meleg kunyhóba, de Péternek nincs kedve hozzá. Azt mondja, hogy a bíró odarendelte a kocsmába, hogy megbeszéljék az erdei munkát. Zsófi sötéten néz Péterre, már ajkán van, hogy a rossebet keres ott, nem munkát, pálinkát akar inni az ünnep örömére s az éjféli mise áhítatára, de aztán elhallgat. Fél nagyon Pétertől, tudja, hogy terhére van, hát nem mer a kedve ellen tenni. Verést is kaphat, vagy csakugyan otthagyja Péter. Hát csak hallgat, s elindul a rajkókkal. Gyurka könyörögni kezd, hogy hadd menjen az ,,apjával", de Péter rámordul, így hát inkább behúzza a nyakát, s elindul nagy dühösen ő is. Magában dúdolgatja a szent éneket, azzal vigasztalódik. Mári is a családdal tart, de magában már elhatározta, hogy a falu szélén visszafordul, s elténfereg egy kicsit a kocsma környékére, hátha akad valami adomány, de talán pénz is. Lám, egyszer sikerült a dolog.
Így is cselekszik. A falu végén hirtelen megáll, s azt mondja:
- Én most visszafordulok, de reggelre otthon leszek.
A vénasszony azt hiszi, hogy Péterrel beszéltek össze. Fenyegetően ráripakodik:
- Vigyázz a bőrödre, te disznó, mert beléd mártom a nagykést!
Egy pillanatig farkasszemet néznek egymással. Mári fitymáló, gőgös tekintettel mered az anyjára, az bujkáló, lapos pillantást vet rá, és szeméből minden rosszat ki lehet olvasni. Mári hangosan elneveti magát.
- Ha pénzt vinnék haza, megszelídülne a kés!
- Ti ilyen-olyan! - káromkodik az anyja. - Bár ne hoztalak volna a világra! Tudom, miben sántikáltok, ti átkozottak! El akartok menni, el akartok hagyni! Mert annak a gazembernek, annak a hazug bitangnak megállt a szeme rajtad! Tudom én! De nem bánná, ha ilyen cafat kell neki, mint amilyen te vagy, én úgyis utálom már, volt nekem különb, meg lehet is, csak egyet füttyentek! De hogy levidd azt a gazembert, abból nem esztek! Megöllek, te disznó!
Mári csak a derekát riszálja.
- Vakuljak meg, ha igazat beszél!
- Vakulj meg.
Ebben megnyugszik. Talán mégse akarnak elmenni, nem akarják elhagyni őt a gyermekeivel meg a tört derekú vénemberrel. Megelégszenek egymással így. Még nézi egy kicsit a lányát, nem nagyon bízik benne, de elhatározza, hogy résen lesz, és Márival úgyis hiába veszekszik. Hát sarkon fordul, és elindul a havas országúton. Mári pedig dúdolva siet a falu felé.
Egyenest befordul a kocsma udvarára. A konyhán ma nincs sürgés, mint akkor volt, bent az ivóban néhány öreg férfi ül a zöldre festett asztaloknál, látja őket a lány, mikor nyílik az ajtó. A szolgáló rosszkedvűen jön-megy, a kocsmárosné ül a tűzhely mellett, és harisnyát javít.
Mári köszön illendően. Fogadják. Boldog ünnepeket kíván. Viszonozzák. Megkérdi, hogy nincs-e az ,,apja" a kocsmában. Éppen jön ki a kocsmáros, lábával rúgja be maga mögött az ajtót, mert a keze tele van üres sörösflaskókkal.
- Odabé van a Peti. Ül a kályha mellett - mondja.
- Bemehetek, az Isten megáldja, egy kicsit, nagyon megfázstam! - könyörög Mári.
- Eredj hát, büdös cigány, ha már az apád is odabé van - veti oda a kocsmáros.
Mári lassan beóvakodik a nagy ivószobába. Körülnéz, halkan köszön a tereferélő, iddogáló parasztoknak. A gerendáról óriási petróleumlámpa függ, akkora a bádogkarimája, mint egy esernyő. A padló görcsös. Nagy vaskályha dorombol a sarokban, s a kályha mellett csakugyan ott guggol Péter, és békén pipázik, botja előtte hever a padlón. Bírónak, tárgyalásnak híre sincs persze.
Összenéznek, s Mári is lekuporodik a jó melegre. Talán kerül majd valami. Tán rendel nekik valaki egy kis pohár törkölyt az ünnep örömére. De a parasztok csendben beszélgetnek, újságot olvasnak fel hangosan, és vitatkoznak a búzaértékesítésről. Van még ott vagy három horvát paraszt is, valami Dráva menti faluból, azok bocskort viselnek, igen szótlanok, s ha ejtenek is egy-egy mondatot horvátul, ázt is nagyon megrágják.
A sarokban tereferél a banda. A cimbalmos néha játszi futamot ver ki a húrokon, a brácsás agyusztálja a hegedűjét, a nagybőgős falnak támasztotta a bőgőt. Igen, a banda is cigányokból áll, de ezek kopaszok, úri módon felöltöztek, és megvetik az országúti cigányt. Ők urak.
Mikor Mári belép, s leguggol a tűz mellé, egy paraszt nyomban kántálni kezd:


Cigánymore,
vaskondere!
Túrót eszik...


S így tovább.
Mindenki nevet. Odakint durrognak a pisztolyok.
- Így van-e, more?
- Így, így - bólogat Mári, s minden fogát megmutatja, mintha tetszene neki a vers.
Most beállít a kisbíró kék tűzoltóruhában, fején zsinóros sapka. A tekintély kedvéért visel tűzoltóruhát.
- No, Peti, jó, hogy itt vagy, lusta disznó! Elgyühetsz az ünnepek után, fölvághatnál fél öl fát, ne félj, megfizetöm.
Péter fel sem áll, csak úgy foghegyről megkérdi, mit fizet. A munka eltart három napig.
- Rosseböt a nyakadba! Két nap fölvágod. Adok két pengőt, meg egy ,,pihent" tikom is van, hónap odaadi az asszony, gyere érte.
- Hát egy korty pálinkát ha fizetne még! - könyörög Péter. S magában már elvégzi, hogy két pengőért nem fagyoskodik három nap.
- Jól van no, rosseb a bélötöket. Izé, Varga úr, adjon a haszontalannak egy kis törkölyt.
A kocsmáros lassan cammog a törköllyel. Péter ráköszönti a társaságra, kihörpinti. Megköszörüli a torkát, bajuszát kétfelé törli, aztán visszakuporodik a kályha mellé.
Egyszerre kinyílik az ajtó, s belép Mári legénye. Ő már tudja, hogy Kozma Lajosnak hívják, a lányt meg, akivel akkor éjszaka összekülönbözött, Csicsó Juliskának. Julis nem tetszik Kozmánénak, tiltja tőle a fiát, mást szánt neki, gazdagabbat. Lajos nagyon kívánja Julist, tán éppen azért, mert tilos. Vannak ilyenek. Most is nagyon mogorva, bizonyosan veszekedett az anyjával, s dühében jött a kocsmába i. Leül a sarokba, bort rendel. Azután körülnéz, meglátja Márit, egy kicsit kutat az emlékezetében, de mikor Mári suttyomban rákacsint, akaratlanul is visszamosolyog, hosszasan elgondolkozva szemléli a lányt, ahogy tehenet, csikót szoktak szemlélni a vásárban. Mári sokatmondó pillantást vet Péterre, aki mindent megért.
- Hallod-e te cigány - mondja gőgösen a legény -, eljárod a rókatáncot?
- El én, ha megfizset - nevet a lány. - Még a szerencséjét is kivetem.
- No, az is jó lenne, mert nincs - jegyzi meg a legény, s újra iszik.
Péter szedi a botját, nem akarja zavarni a dolgot, meg arra gondol, hátha megkaphatná a ,,pihent" tyúkot még most, jó lenne holnapra. Reggel jókor meg lehetne főzni.
Mári ott marad a kályha mellett, s úgy nevet, mintha csiklandoznák.
- El is énekölöd neköm a rókatánc-nótát?
- El én, ha ád valamit.
- Hé, banda! Húzzátok el a rókatáncot!
A banda vigyorogva kapkodja a hangszereket. Próbálgatnak, strimmelnek egy kicsit. A vendégek nevetnek. - Bolond vagy te, Lajos! - mondogatják fejcsóválva.
- Ha má bolond vagyok, legyek még bolondabb! - kiált Lajos, s újra iszik. - Varga úr, az ünnep meg a bánatom örömére még egy litert!
Mári feláll, billegeti a derekát, összeüti a tenyerét, tánchoz készül. A banda vigyorogva ráránt. Mári eleinte csak a vállát vonogatja ritmikusan, majd a derekát is, így vonaglik rajta végig a ritmus, és mozdítja meg végül az egész testét, minden izmát. Majd aprókat lép, és dalol felcsapó, pattogó hangon:


- Upre purdé, gyere már,
klarinétos fújjad!
Kancsi kondás muzsikálj,
a kuckót ne bújjad!
Legszebbik tánc ez a tánc,
amelyet mi járunk,
csiklandozó csupa tűz
a mi rókatáncunk.
Gyere már, gyere már, gyere már, huj!


Kettőt üt a talpára, megfordul, feldobja a lábát, forog, egyre vadabb, sebesebb ritmusban kering, hosszú, bő szoknyái felcsapódnak, röpdösnek, óriási szirmokként kanyarognak, szem, foga villog. Vérpiros kendője lobog. Éleset rikkant.


Rózsám, rózsám, gyere már!
Szívem, lelkem tele már!
Várlak hóban, várlak sárban, rózsám légy enyém!


Kitüzesedik, lobog és kering, mint a láng. Tenyerei csattognak, amint hol a padlót, hol a talpait verdesi boszorkányosan. Fejét negédesen hátrahajtja, égő szemét nem veszi le a legény bámuló arcáról. A nóta szövegét nem érti Kozma Lajos, mert Mári oláhul énekel. De így annál furcsább, izgatóbb.


Gyere, majd a tánc után
kinn a réten várlak.
Tudok, mi lesz azután,
a karomba zárlak!
Alszik már a karaván,
csillag sincs az égen!
Elbújik a holdvilág,
légy a vőlegényem!
Gyere már, gyere már, gyere már, huj!


Csattint, fokozza az ütemet, lábszárai villognak, melle hullámzik, szeme vad mámorban csillog, suhognak, forognak színes szoknyái, s repked a kendője. Mintha vihar forgatná, forró, tikkasztó forgószél. A hegedű sikong, a klarinét rikolt és bugyborékol és zummog, dübörög a nagybőgő. A cimbalom hangja, mint csilingelő jégcsapoké, peng.


Rózsám, rózsám, gyere már!
Szívem, lelkem tele már!
Várlak hóban, várlak sárban, rózsám, légy enyém!


Még forog, kering, csattog egy darabig, aztán hirtelen fordulattal odaperdül a legény ölébe, átkarolja a fejét, s vad, harapós csókot ad neki, hogy szinte szédül belé.
Kozma Lajos zavartan röhög. Megtörli a száját, húz a borból, aztán odakínálja a poharát.
- Na, igyál rá egyet!
- Hogy vót! - lelkesednek a parasztok. - Kutya lány vagy te, Mári! Acélbul vagy!
- Na, most kivetem a serencséjét! - mondja pihegve Mári, s előkotorja zsíros kártyáit zsebe mélységéből. - Emelje meg háromszor, bal kézzel, maga felé... Úgy ni, kedves úr... Tegyen rá egy hatost, azs hozzsa meg a serencséjét.
Szeme mint a bűvölőé, egyre a férfi szemére tapad, sűrű fogai fehéren ragyognak, ő még nem pipázik, a bagóra se szokott rá. Melege van, fején szétzilálja a piros kendőt, gömbölyű, barna álla, harapnivaló nyaka kibukkan, a legény egyre vadabbul nézi. Most már tisztán emlékszik, mindenre emlékszik, a bor is fejébe száll, lassan-lassan forrni kezd a vére. Hiába tagadná, érdemes visszaemlékezni arra az estére ott az udvarban. Most már sajnálja, hogy nem adta neki a pengőt. Odatesz egy húszfillérest a kártyára. A parasztok körülállják az asztalt.
Mári rakosgatja a kártyát, szaporán beszél, egyhangú vízcsobogáshoz hasonlóan.
- Magának nagy bánatja van, édes úr. Itt van, mutaszti, magának a sivibe férkezsett egy barna lány. De magának valaki azs útjában áll, kedves úr. Ezsmiatt magának nagy bánatja van, kedves úr...
- Igazad van, te Mári! De hát honnét tudod? - csodálkozik a férfi.
- Boszorkány ez a büdös cigány, nem egyéb - nevetnek a falubeliek, akik ismerik Kozma Lajos ügyeit. - Kibeszél ez mindönt!
- De maga egyszer találkozott egy fekete lánnyal, kedves úr - folytatja vontatottan Mári, s erősen, mélyen belenéz Lajos szemébe, majd félig lehunyja hosszú szempilláit, s a pillantása most alattomosan s kéjesen parázslik, mint a macskáé a sötétben. - Azst a fekete lányt maga nem felejti el, kedves úr, hiába akarná, kedves úr... Maga sereti a barna lányt, kedves úr, de a feketét nem tudja kiverni a sivibil.
Lajos bólint. Türelmetlenül, bosszúsan bólint, aztán nyel egy korty bort, s odalöki a poharat.
- Igyál te is.
Mári iszik, és tovább beszél:
- A maga sivinek nagy kennyebbsége lesz, ha egyszer a fekete lánnyal hál, itt van, mutaszti, kedves úr. Halál a házhoz, de abba magának nagy ereme les, kedves úr.
Lajos titokban mosolyog. Tudja ő, hogy kinek a halála áll a házhoz. Bizony, nagy könnyebbség lenne!
- Na, most tegyen ide egy hatost, kedves úr. Úgy, ni. Pfi, pgi! Apád-anyád idegyijjen! Levél áll a házshoz, kedves úr, abba a levélbe az ír magának, aki nagyon kedves...
- Eh! - kiáltja hirtelen a legény, s lesöpri a kártyákat az asztalról. - Nagyon melegöm van! Megfúlok! Pista, ide a bandával! Azt húzzátok, hogy aszongya:


Sudár magas, sudár magas a nyárfa teteje!


Ujjával mutogat, kántálja az első sort. Pista vigyorog, hajladoz, a banda ráránt, Lajos meg nekikönyököl a nótának, s magában dünnyög:


Halványsárga, de halványsárga annak a levele...


Szépen sír a nóta. Mári ül, bámulja a legényt, az meg őt, homályosodó szemmel mered rá. Szép kerek arca, kerek nyaka van Márinak, kövérkés, barna. A haja hollófekete és csillogó, a szeme hol tágan kinyílik, hol alattomosan izzik a pillák alatt. Most már minden porcikája emlékszik a legénynek. Elbődül:


Én is olyan, én is olyan halványsárga vagyok,
vót szeretőm, egy baranyai kislány, de már rég elhagyott!


A falubeliek indulnak, szedelőzködnek, a horvátok is megfontoltan fizetnek. Ők most kimennek a színbe aludni szűrjeiken, a szalmában. Hadd mulasson a legény, egyedül. Ketten maradnak a bandával. Egyre újabb borok kerülnek az asztalra. Lajos átkarolja Mári vállát, ujjai minduntalan keresgélnek a blúzán. Mári izzik és tüzel. De megesküdött magában, hogy nem hajlik a legényhez, ha meggyúl is.
- Gyüjj ki, hallod-e, mint akkor! - súgja a legény mámorosan. - Megadom a pengődet.
- Előbb adja meg!
Kikotorja Lajos a pengőt, és odapenderíti az asztalra. Mári elégedetten mosolyog, aztán így szól.
- Nem mék magával. Majd máskor.
- Gyere, aszondom. Hallod, gyere! Adok még kettőt, hogy ne haragudj.
De Mári okos, és nem megy. Tudja, hogy a legény a tilosért veszkődik, hát most ő lesz a tilos. Úgy fizeti meg az árát, bosszút áll rajta. A gazdag paraszton. Aki megcsúfolta.
- Majd egyszer... Nem itt... magánál... - súgja Mári titokzatosan, s odaengedi egy kicsit a derekát. Forró ő is, de nem veszti el az eszét. A kocsmáros a pultra könyököl, s nevet.
- Mikor, hallod-e? Elgyüssz hozzám máma? Az istállóba? Nesze, ett van két pengő... Ett van öt pengő, az istenedet! - s kivág az asztalra egy ezüst ötpengőst.
Mári gyorsan kap utána, megköpködi, és elteszi a keblébe. Arca kigyúl.
- Hónap nem lehet.
- Akkor csütörtökön.
- Innep után... Jó?
- Bízhatok?
A legény egyre dühösebb, türelmetlenebb. De Mári csak a fejét rázza, nedves szeme ég.
- Várjon szombat este... A kert felil megyek, kesse meg a kutyát, vagy zsárja be - mondja sebesen, felugrik, s vonagló derékkal s minden ízében mozogva kimegy.


A friss levegő jólesik Márinak. Csillagos az ég, csend van, odabent a cigány új nótára gyújt. Jó lenne maradni még és hallgatni a bandát, cicázni, inni, táncolni, de nem lehet. A tervéből nem enged. Szombaton a legénynél lesz, s akkor... nagy dolog történik majd...
Gyorsan megy a havas országúton, a fehér mezők, havas fák között. Egykettőre a kunyhónál van. Bebújik, s csendesen a vacka felé oson. Hortyognak s szuszognak. Ő is megoldja a szoknyáit, s lefekszik. Feje forró, vére lüktet, szíve erősen dobog. Feltüzelte a bor és a terve.
Péter csakugyan hazahozta a ,,pihent" tyúkot, van ünnepi ebéd. Lobog a tűz, lobog a bográcsban a tyúkleves, krumplit is tesznek bele, hogy több legyen. Kenyér is van. Fúlásig esznek valamennyien. Egy pakli dohányt is szerzett Péter valahonnan. Joskó, Péter, a vénasszony meg Gyurka elégedetten pipáznak. Szép ünnep ez a karácsony, ilyenkor megenyhül még a gazdagok szíve is. Ünnep után meg majd csak lesz valahogy. Mári elmesélte a legénnyel való dolgát. Most már a markában van. Fizetni fog. Szombaton este megy hozzá a kert felől, a kutyát is elintézte. Mindenki beleszól az ügybe.
- Majd kijózanodik addig - véli a vénasszony fitymálóan. - Ilyenek ők.
- Nem az. Ti csak hallgassatok. Nem józanodik ki, amíg velem nem volt. Akkor meg már józanodhat. Kivetettem neki mindent. Azt se tudta, hová legyen tőle.
- Ügyes lány ez a Mári - dicséri Péter.
Mindnyájan összenéznek. Nagyon jelentős ez az összenézés. Mind kitalálták azt, amire Mári gondol, de csak az öreg Joskó meri kimondani.
- Ha a kutyáját bezárják...
- Lármázni meg úgysem mernek utána - suttogja a vénasszony izgatottan -, mert akkor kiderül a csúfság. Gőgösek ők...
- Van ott egy sublát az északi fal mellett, abban tartják - jegyzi meg Mári csillogó szemmel.
- Aztán elássuk - dörmögi Joskó. - Eleinte nem szabad hozzányúlni. Tavasszal átmegyünk Szlavóniába.
Péter Márira néz. Egyet gondolnak. Majd ők szépen kiássák a pénzt, s átmennek Somogyba. Ketten. Ott jobb világ van, sok a puszta, sok a cselédember, azok pedig katolikusok. Lehet velük beszélni. Még disznót is vehetnek, a disznón tehenet, a tehénen lovat, kocsit. Megtelepszenek ketten. Fiatal ember ő. A haját lenyíratja, beáll kocsisnak, az a legkönnyebb munka. Mári is kiöltözik, úgy élnek, mint a parasztok... Jónak látja a terv érdekében megjegyezni:
- Mégis elvállalnánk a favágást a kisbírónál. Ketten...
Joskó bólint. Ha dolgoznak, senki sem gyanakodhat rájuk, ha ki is sül valami...
Ünnep után el is megy Péter Joskóval a kisbíróhoz. Péter fűrészel, Joskó aprít. Ám egyeste úgy vágja Péter a fejszéjét, botját a sarokba, hogy csak úgy robban. Joskó leül, s magában dörmög, káromkodik, szeme sötét, mint a gyilkosé. S most szívesen lenne gyilkos! Összefut a család, egyszerre beszél mindenki.
- Ó, hogy a devla verje meg azt a kisbírót, ne hagyjon rajta húst! - átkozódik Péter keserűen, ütni-verni szeretne, haj csapzott, fúj és köp kínjában. - Így bánnak el a romával! Büdös cigány, dögölj meg, cigány, dógozz, cigány! Két napig vágtam a fát, két napig dógoztam becsülettel, s amikor a két pengőmet kértem, hát rám kiabált, hogy nem odaadta-e a pihent tyúkot, akit ígért meg a pálinkát a kocsmában? Nem adott-e a felesége még krumplit is, alku nélkül? Kidobott! Mikor átkozódtam, még meg is fenyegetett. Oda a pénz! Hiába dógoztunk!
- Föl kell gyújtani a falut - dörmögi egyre Joskó, és a tűzbe bámul, rettenetesen fáj a dereka a favágástól.
- Mert nem olyan az ember, mint ők, így bánnak vele - kesereg Péter. - Olyannak kéne lenni, mint ők, parasztnak, kisbírónak, főd kéne meg ház, ló kocsi! Csak úgy lehetne tisztességgel élni.
Ülnek karéjban, és bámulnak maguk elé. Valamennyien érzik a csalást. Az életükre nehezedő sorsot. Még a kis rajkók is. Látják, hogy rablásból áll a világ. Rabolni kell. Nem szólnak, csak csikorgatják a fogukat, s törik a fejüket, hogyan lehetne felgyújtani az egész falut. Hiszen ha nem volna csendőr! De a csendőr őrzi azt, ami a gazdagoké. Így hát csak átkozódni lehet, s ők erősen hiszik, hogy az átok megfogan...
- Én mindig mondtam, hogy nem lehet dógozni - dünnyögi Joskó. - Én tudom. Csak rabolni, lopni lehet.
Minden nyomorúságnak, kisemmizettségük felizzik az emlékezetükben. Minden ütést éreznek, amit valaha csendőrtől, erdőőrtől vagy kocsisostortól kaptak. Eszükbe jut, hogy hányszor kergették őket, hányszor verték meg puszta gyanúból, mert valahol eltűnt egy tyúk. Igen, olyannak kell lenni, mint a kevély parasztlányok. Ha neki földje, téglaháza lenne, nem törődnének vele, hogy cigány. Kifizetnék a napszámot rendesen. Még panaszra is mehetne, meghallgatnák. Nem köszönnének pofonnal. Ő is fogadhatna napszámosokat.
Joskó csak úgy magában beszél:
- Hátulkerülni a háznak, a kutyának, ha előkerülne, zsírba sütött spongyát kell adni, amitől addig iszik, míg megfullad, aztán kiásni a szépszoba falát, ahol nem alszik senki, s békén hagyni ajtót, lakatot. Ez a legjobb...
Ezt hosszasan vitatják. Mi lesz, ha a vénasszony felébred, s lármát csap? Be kell tömni a száját. És csak sötétben kell dolgozni, hogy ne ismerjenek meg senkit. Kozma Lajosék nem mennek panaszra, mert hiszen Lajosnak eszébe sem jut, hogy a szeretőjét gyanúsítsa. S ha gyanúsítaná, nem vinné szégyenét a világ elé...
Még késő éjjel is vitatkoznak. Közben újra és újra elönti őket a keserűség. Jajgatnak és káromkodnak, s átkozzák a falut, az egész rohadt világot... Ami eleinte csak álom volt, most kész tervvé válik.


Szombat este Mári havat olvaszt egy kis teknőben, s levetkőzik. Barna testén csurog a hólé. Dörzsöli magát. Szép, kerek, izmos karjai vannak, csupa keménység és ügyesség. Valahol citromhéjat szerzett, azzal dörzsöli a bőrét, hogy illatos legyen, mert akárhogy megbolondul egy pógár, a cigányszagot nem szíveli. Péter hosszan nézegeti, miközben mosdik, és szájában összefut a nyál. Micsoda úr lesz ő ezzel a lánnyal. De észreveszi, hogy Zsófi titkon figyeli őket, s elfordul. Aztán cicomázkodni kezd Mári, sárgaréz karperecet tesz a csuklójára, a nyakát felfűzött rézpénzekkel ékesíti. Szüntelenül a vállalkozásra gondol, de örül a legénynek is, és ő minden örömet elfogad. Fejére veti a vérpiros kendőt, s kényesen elindul. Hajladozva megy a hóbuckák között.
Mikor jól besötétedik, s a baromfiakat is bezárták már a faluban, a kertek felé megy, s felkerül Kozmáék kertje alá. Régi ormánsági szokás szerint csak alig néhány kertnek van kerítése, gyalogutak kanyarognak a fák alatt. No, ha most a kutya ugat, akkor becsap a legény! De nem ugat, csak néhány elkésett varjú károg. Felleges az ég. Hó lesz. Legalább eltakarja a nyomokat... A kútnál mozog valaki. Lajos az.
- Hát elgyüttél? - mondja halkan.
- Gyerink az istállóba. Nem harap a kutya? - izgul Mári.
- A kutyát bézártam a kamrába... véletlenül! - nevet a legény. - Még örül is neki, melegen alhat.
Bemennek az istállóba. A tehenek jó szaga és melegség csapja meg őket. Behúzzák az ajtót, s a dikó felé tapogatóznak. A tehenek barna tömegekként hevernek, és csendesen kérőznek, ütemesen morzsolgatva a felbüffentett takarmányt. Egy kisborjú gyerekesen bőg, aztán csend lesz megint.
- Ejnye, az istenödet, de jó citronyszagod van!
- De aggyon valami emlíket - könyörög Mári ravaszul. Az emlék mindenesetre jó, ha ez a szamár reggelre megbánná a dolgot, a kezében tarthassa. Jóisten, segíts! Áldd meg a házbontókat!
- Mindég csak aggyak? Tán nem vagyok elég magam egy cigánynak?
- Csak emlíket akarok, hadd gondoljak rád mindig! - rimánkodik Mári, s simogatja a legényt.
- Na jó - nevet a legény önérzetesen - ha már ilyen marhaságon jár az eszöd. - És kihúz egy keszkenőt, amit valakitől emlékbe kapott, selyemkeszkenőt, bele van hímezve a neve is: Kozma Lajosnak emlékül. Mári gyorsan előkotorja a szoknyáját, és eldugja a kendőt...
Reggelre kitisztul, hó nem esett. Vörösen kel a nap, kék és tiszta a vidék. Joskó éppen az erdőszélről jön, ahol elásta a pénzt. Mindnyájan hallgatok. Töprengenek. Baj, hogy hó nem esett, de a Jóisten tán megsegíti őket. A pénz a vénasszony feje alatt volt, be is kellett tömni a száját. Lám, mindenki azt hitte volna, hogy Kozmáék háza téglából van. De csak elöl tégla, hátul vályog. Könnyű munka volt.
Ülnek a tűznél, s imádkoznak. Buzgón, sűrűn hányják a keresztet. Közben a pénzre gondolnak, nem is olvasták meg, csak hamar eltakarították. Sietni kellett. S hajlonganak, vetik a keresztet egy régi, piszkos, zsíros szentkép előtt, mely a gyüdi Máriát ábrázolja. Ezután soha nem tesznek olyat, ami a csendőröknek nem tetszik, de hogyan szerezzenek pénzt, hogyan legyen a cigány tisztelt ember, ha mindenki megrövidíti és kirúgja? Ha sehová sem tartozik?!
Az egyik purdé hirtelen beszalad a kunyhóba.
- Csendőrök! Jaj, csendőrök!
Sorra csókolják a szentképet, s végigfut rajtuk a reszketés. Mind kiállnak a kunyhó elé. Remélnek, hátha csak a szomszéd faluba megy az őrjárat. Isten segíts, vedd el az eszüket! A szikrázó téli napfényben két hatalmas csendőr lépked. Kakastolluk zölden, félelmesen ragyog. Egyikük nagy, szürke farkaskutyát vezet szíjon, a kutya rángatja a szíjat, orra a havon, tüzeskedik, futni szeretne...
Most már tudják, mi vár rájuk. Keresztet vetnek, és összeszorítják a fogukat. A purdék keserves sírásra fakadnak. Joskó arca sötét, Péter úgy mozgatja az állát, mintha rágna valamit, a vénasszony keblére emeli a csecsszopót, s kibontja a mellét... Péter lehajtja a fejét, hosszú haja búsan lelóg, s arra gondol, hogy sosem lesz lova, szekere, kis háza, de még Márit is aligha látja mostanában... A lány keblébe dugja a selyemkendőt, s görcsösen szorongatja, mint valami talizmánt.
A puskavégre tűzött szuronyok, mint fényes jégcsapok, szívdermesztően villognak.
 
 
0 komment , kategória:  Kodolányi János: Rókatánc  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 125
  • e Hét: 18748
  • e Hónap: 63820
  • e Év: 2005100
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.