Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-09 17:31:47, szerda
 
  Bársony István: Izgalom a tanyán



A nagy tél beszorította az embereket a tanyára: Csak így röviden mondták, pedig az a ,,tanya" nem olyan közönséges tanya volt, amilyen a szegény emberé szokott lenni, aki ha kiszorul a faluból a földecskéjére, hát ott paticsból ver egy ilyen-olyan viskót, befödi szalmazsuppal (jobb híjján). Melléje ragaszt valami ólfélét, a viskót vagy bemeszeli, vagy nem; ültet a viskó hátuljához néhány akáccsemetét (ha ugyan ültet); s ha még kutat is sikerül neki ásni a kerítetlen udvarra, akkor kész a tanya.
Mondom, ez nem ilyen egyszerű tanya volt, hanem egész telep, ahol rendes verandás háza volt a ,,tiszt úrnak"; több épület szolgált cselédlakásnak; voltak istállók s ólak, sőt magtár, meg góré is volt. Az egész egy kis falu képét mutatta, kivált minthogy a nagy kert elején, a dombon, kápolna keresztjén csillant meg derült időben a napsugár. A tanyai cselédség minden második vasárnap misét hallgathatott ott.
A nagy tél itt olyan volt, hogy a hóban még az ökör is csak nehezen bírt lépni; meg kellett szüntetni minden külső munkát; még csak trágyát hordani sem lehetett a földekre, mert eldőlt a jószág a terhes szekérrel a mély hófuvatagokban. Így hát nem volt egyéb mit tenni, mint őrizni a ,,tanyát" és akörül találni holmi egy-más tenni-venni valót. Fát hasogattak az emberek; megtisztogatták a bundásszőrű jószágot; kukoricát morzsoltak; szecskát vágtak; foglalkoztak valahogyan, ahogy éppen lehetett; s akinek már semmi munkaféle sem jutott, az ácsorgott, pipázott, nézelődött.
Valami sok néznivaló nem volt, de akinek egyéb mulatsága nincs, annak az a csekély szinház is megteszi, amit a mindenféle tanyai ,,féreg" mozgolódása kinál. Például a varjaké, amelyek megjönnek erős téllel az isten tudja honnan és ellepik a tanyai szemétdomb környékét; meggondoltan lépegetnek a hóban és örökké keresnek-kutatnak valamit, amit el lehetne nyelni. Olyan különös, gubbasztó halálmadarak ezek a csupaszszájú fekete varjak ilyenkor. Lomha repüléssel lendülnek arrább; fáradtan ereszkednek lefelé s végül szinte leesnek inkább, semmint leszállnak; némelyik óraszámra ül a zúzmarás galyak közt, gömbbé zsugorodva, mintha a fehéren csillanó, tündéri zuzmaralombozattal ékes fának nagy fekete virágai volnának. A varjak hang nélkül suhannak; egyik jön, másik megy; aztán egyszerre seregestül kél fel, hogy újra leszállingózzék, minden rendszer és minden igazi összetartás nélkül. Ámbár sokan szeretnek együtt lenni, de nincs köztök kettő, amelyik egymáshoz húzna. Néha szárnyra kap valamelyik s elválik a tömegből másfelé, úgy hogy vissza sem jön.
Mindezt el lehet nézni annak, aki nem únja. - De van egyéb is, más elevenség is; - a pipiskék, a sármányok, a cinkék... Ezek mind a téli tanyakörnyék rendes hozzátartozandóságai. A verebekről nem is szólva. Közülök a cinkék ilyenkor a kert madarai, a többi az udvaré. A hulladék-féle csalogatja együvé szegényeket. De ki gondol arra, hogy ők ,,szegények", amikor hallja a pipiske vidám tyürütyűtyűjét s látja a citromsárgán ragyogó ékes sármányokat, amelyek őszi nyárfalevél színével szálldosnak le a fáról, a sövényről, a többi szárnyas proletár közé. Hang kevés van; a kuvasz csöndes, nincs kit megugasson; hisz ilyenkor még a garabonciás diák sem vándorol.
Gebe írnok úr a hízóknál mulatozott egy kicsit, azoknak a röfögése kísérte egyik óltól a másikig: megvakargatta a rózsaszín pofájú Yorkshirek széles szalonnás hátát; azok kéjesen csemcsegtek rá és szuszogva, fújva hálálkodtak neki. Csak akkor térült el tőlök az írnok figyelme, amikor felharsant a tiszti udvar felől az öreg Mári vészvijjogása: - Jaj, hogy a menykő csapja agyon, hát nem itt járt már megint? hát nem megfojtotta a legszebb plymuth jércénket, a bestelelke?!... A nagy siránkozást többszörös szidalom fűszerezte és Gebe Karcsi mintha a saját nevét is hallotta volna a vén cseléd szájáról. Hogy annak az írnoknak is mindenre futja az idejéből, csak ezzel a baromfigyilkos görénynyel, vagy miegyéb istenátkával nem bir; s a többi...
Az írnok arra sietett, ahol Mári jajongott. Az elkeseredett nőszemély zászlóként lengette feléje a megfojtott plimuthot. Biz az idei jérce létére volt akkora mint egy nagy magyar kakas. Kár volt érte, hogy olyan csúf halállal végezte. Át volt harapva a torka; sőt a feje sem volt a nyakán; kiszítta a vérét valami bitang gyilkos.
Gebe rögtön tudta, mi lehetett az, Mondta is. - Nem görény a bűnös, Mári néni, hanem nyest; kövi nyest; láttam már a nyomát.
- Ütötte is a nyomát, - bottal úgy-e? - csúfolódott a bizalmasságra kapatott öreg házibutor. - Már látom el kell hivatni az erdész urat, hogy itt rend legyen egyszer; hogy meg ne egyen bennünket a farkas. Ha én az úrfi volnék, már régen széthánytam volna ezt az egész tanyát; a farakásokat, ni, ott az istálló mögött; bizonyosan abban bújkál a nyest, vagy mi a csuda. De persze, sok a dolgunk, minduntalan meg kell tömni a pipát úgy-e? Pedig itt van a sok jó kutya, amivel nyestet lehetne fogni: gyere ide Kormos! Bundás! Harcsa! Hektor! Kuszuri! Puszuri! hej ide, mind-mind!
Olyan különös hívással sikogta el ezeket a kutya neveket, hogy egyszerre ott volt a féltucat mindenféle kutya s eb körülötte. Kormos, Bundás, Harcsa, megannyi lompos kuvasz; Hektor, a kasznár úr vizslája és Kuszuri meg Puszuri, két kaján pofájú ravasz ,,dakli".
Erre a hívásra a poklok fenekéről is megjöttek volna, mert ilyen hangon szokta őket ,,Mári mama" (a kutyák számára az volt) ebéd idején összecsődíteni. A kuvaszok a farkukat csóválgatták és maguk elé eresztették Hektort; tudták már az illendőséget, hogy azé az elsőség. De a két dakli nem igen respektálta a vizsla-arisztokrataságot, hanem csak ráugrált Máriára s meghengergőzött a mamuszán, amelyet télen papucsképen viselt.
- No, itt vannak! - bíztatta az írnokot; - ha még ez a hadsereg sem elég egy rongyos nyestnek, akkor nem is vadász maga! Jaj, szegény, kedves, szép jércikém, jaj!...
Gebe gondolt egyet. - Jól van no, - mondta, - széthajigáltatom a rőzsét, legalább lesz dolog vele, ha megint össze kell rakni. Ki az ördög tudja azt, hol bujkál azóta az a bitang kis hóhér?
Nagy immel-ámmal és édeskevés reménységgel mondta. De a véletlen éppen a legjobbkor avatkozott bele a dologba. Futvást jött a kis kanász és lihegve újságolta, hogy a disznóólból egy fehérhasu vadmacskát kergetett ki, amelyik egyenest a rőzse alá szaladt.
Egyszerre kiáltotta az írnok is, Mári is: a nyest.
Most már hiteles alapon lehetett elindulni. Gebe kedvre kapott. Összecsődítette hirtelenében a béreseket; azok jobbára úgyis csak a napot lopták. Kihozta az irodából a puskáját, amelynek ugyan csak egy kakasa volt, ellenben a másik csőhöz szolgáló ravasz el volt törve. Hja! így van az, ha tilalmas a vadászat az urasági birtokon; minek legyen akkor becsületes puskája az irnoknak?
Mári bíztatta a kutyákat: - Oda menjetek ni, az írnok úrhoz; ha megfogjátok a nyestet, olyan csontokat kaptok, hogy megfulhattok tőle.
A puska láttára a vizsla, meg a két dakli mindjárt érdeklődéssel csatlakozott Gebéhez; a kuvaszok hátul maradtak, de látszott rajtok, hogy a szokatlan készülődés felkeltette a kiváncsiságukat. A béresek vasvillával vonultak ki, és a tanyai karaván, megértvén, miről van szó, csakhamar elindult ,,nyestet fogni".
*
A havon félreismerhetetlenül látszottak a nyest egészen friss, kicsi kéznyomai. Alig hogy a daklik azt megérezték, csaholva bukdácsoltak előre a rőzserakás felé, ahol a gonosz vérszopó elrejtőzött.
Most már bizonyosra lehetett venni, hogy nem hiába lészen a fáradtság, amivel a rőzserakás széthajigálása jár. A béresek, az áldomás reményében, jókedvvel láttak a munkához. A rőzserakás, amely akkora volt, mint egy kisebb kunyhó, gyorsan apadt a villák kitartó piszkálódása folytán. A daklik roppant nagy mulatságot szereztek az embereknek, mert folyvást nyefegtek, vakogtak, csahintottak; jelezték, hogy éreznek valamit; bebujtak a réseken a rőzse közé és ott bujkáltak a lehetetlenül keskeny alagutakon, amelyen néhol átfurakodni sem bírtak, s olyankor keservesen jajgattak, vonítottak.
Hektor úgy szaladgált a rőzserakás körül, mint az a bizonyos kotlós tyúk a tó körül, amikor récefiókái magára hagyták. A vén vizslát is megbolondította a folytonos izgulás, amit a daklik árultak el; szűkölve nyugtalankodott és mindenképen részt szeretett volna venni a mulatságukban; de biz az ő nagy teste sehogysem férhetett a rőzse nyílásai közé. A kuvaszok meg sem kiséreltek ilyesmit, hanem körülállták a terepet és ráncolt homlokkal, hegyezett füllel lestek azt a pillanatot, amikor rájok kerül a sor a nagy atak végén, ha majd izzé-porrá kell szakgatni a szorongatott nyestet.
Akkora volt a mozgás és a zaj, hogy az egész tanya apraja és asszonyféléje odagyülekezett a nyestfogókhoz. Gebe egyre kergette őket: menjetek innen, mert ha kiugrik, én odalövök; közétek ugrik, közétek lövök!...
A varjak arrább húztak és az akol táján telepedtek le újra. De máskülönben nem mutattak ijedtséget. A rőzserakás fogyott, de a másik oldalon, ahová áthajigálták, viszont növekedett. A daklik előkerültek valamelyik zugolyból és szófogadatlanul kerestek másik, alkalmasabb utat befelé. Hiába mutogatta nekik Gebe, hogy: itt, itt Kuszuri, Puszuri! - nem hallgattak rá; oda se hederítettek; csak egymással törődtek, egymással diskurálgattak kutyanyelven; furcsán poszogtak, nyafkáltak; összeszaladtak s a saját eszök szerint csinálták meg a haditervöket, amelytől az írnok kedvéért egyáltalában nem voltak hajlandók eltérni. Nyilvánvaló volt, hogy érzik a nyestet és hogy nagyon szeretnék megropogtatni a derekát. A nyest pedig éppen ezt nem szerette volna. Bújt is előlök, mint a csík. Sokkalta vékonyabb termetével játszva csúszhatott át a legkisebb nyíláson is és szó sem lehetett arról, hogy a daklik a rőzse közt elcsípjék. De azért nagy hasznára voltak az ,,üzlet"-nek, mert folyvást jelezték, hogy hol bujkál a nyest; hol kell tehát jobban dolgozniuk a rőzsebontogatóknak.
Ugy fogyott a viskónyi rakás, hogy már minden pillanatban a puszta földig juthattak az emberek s a nyest előpattanhatott. Ámbár tél volt, mégis csurgott a veritek az erőlködő béresek homlokáról. Még Gebének is melege lett az izgatottságtól. A sok kutya egyre ott lábatlankodott előtte, körülötte; majdhogy fel nem buktatták, annyit bujkáltak át a lába között. Hektor üvöltésszerű hangokat hallatott időnkint; a kuvaszok vadul morogtak; a béresek nekihevülten káromkodtak; Mári néni már harmadszor futott ki a konyhából, amelyet csak így részletekben mert magára hagyni, és lázasan tudakolta: Na, mi lesz már? Megvan-e már?... el ne ereszszék, a jóságos Istenért!...
Senki sem hallgatott rá. Mindenkit sokkal jobban elfoglalt a maga feladata, semhogy a meddő kérdések özönére felelhetett volna.
A rőzsegalyak csak úgy röpködtek hátrafelé: a daklik őrülten nyugtalankodtak és néha olyan visítást műveltek, hogy azt lehetett volna gondolni, talán felébredt bennök a vetélytársi gyűlölet és egymást fojtogatják.
Az egész rőzserakásból egyetlen tömb volt még hátra; akkora mint egy petrencére való szénacsomó. Az alatt kellett lenni a bujkáló gonosznak. Annak az utolsó rakásnak a széthányása már olyan lázasan történt, hogy a nyest maga is megbolondulhatott a sok kiabálástól, ugatástól, csaholástól.
- No most! no most! ehol van! - orditozták a béresek egyszerre; és a következő pillanatban a gummi-rugalmasságú, kígyótestű kis bestia kipattant az utolsó rőzseágak alól és acélos két-három szökéssel odaát termett az új rőzserakás alatt, amelyet vagy egy óra óta hánytak egymásra az izzadó béresek.
Mindenki elképedve kiabált. Azután a megdöbbenés csendje következett s csak a daklik őrjöngtek azon a ponton, ahol a nyest eltűnt.
Mári néni éppen akkor tipegett elő megint a konyhából: - Megvan?! - kérdezte reménykedve.
- Meg ám, - mondta Gebe fanyarul, - ehol van ni, a rőzse alatt, hányja szét, ha akarja.
A tanyai kolomppal kongatni kezdte a bakter a déli tizenkét órát. A béresek összenéztek. - Gyerünk tán ebédelni - indítványozta valamelyik.
Gebe bólintott.
- Még ha az egész tanyát nekem adják, akkor sem fagyoskodok itt az ácsorgásban tovább. Előre Kormos, Bundás, Harcsa!... Hektor! Kuszuri! Puszuri! Mári néni vár benneteket; aló mars, az Árgyilustokat!...
A sok kutya még tétovázott. Kivált a daklik nem akartak belenyugodni abba, hogy vége legyen a mulatságnak. Gebe sem volt rest; felkapta rozoga puskáját s odadurrantott vele egy áthúzó varjura.
Persze, hogy elhibázta.
De a kutyák rögtön szanaszét futottak. A kuvaszok ijedten; a vizsla abban a hitben, hogy ,,apportirozni" kell neki valamit; a két dakli meg arra gondolhatott, hogyan srétezte meg őket a minap tekintetes Gebe írnok úr, nyúl helyett.
A nyest rőzserezidenciája körül csakhamar csend és békesség volt.
 
 
0 komment , kategória:  Bársony István: Izgalom a tany  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1526
  • e Hét: 10315
  • e Hónap: 89873
  • e Év: 2031153
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.