Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
szeretettel
  2012-05-10 13:12:30, csütörtök
 
  Charlestonban



"s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.[59]


Sok Charleston van. Miből nincs sok ebben a tucat-világban? Hány Jóska, Péter, Napóleon, Mariska szaladgál a föld felett, vagy porlad, tanulságként, a fű alatt? Hány isten vigyáz Japánra? Hány áldja ezer kézzel Indiát? S ha elfordulunk a Földtől, hány Tejutat látunk? S hány millió csillaga van mindegyiknek?

Szerény városnév Charleston, ha csak egy fél tucat van belőle! S a fél tucatból is csak kettő vitte valamire!

Van egy Nyugat-Virginiában. Híressége már elhervadt, mert minden babérkoszorú elhervad egyszer... pedig szép koszorú volt. Itt, a közelben élt volna Tamás bácsi - ha valaha élt volna. De lenni, vagy nem lenni, nem kérdés az irodalomban. Akit megírtak, az van.

Tamás bácsi dicsőn kezdte: a fehérek megbecsülték, mert hű volt, dolgozott, s végül még azt sem vette rossznéven, ha korbáccsal mentek neki. A feketék avval a csendes reménnyel tisztelték, hogy egyszer majd észre téríti a fehér urakat, s elszégyenlik az ostort. Talán Tamás bácsi megtanítja a fehér embert arra, amire az Úr Jézus Krisztusnak nem sikerült megtanítania, pedig minden vasárnap igyekszik.

Rosszul sikerült a kísérlet! A fehér ember ma is nyomorítja a feketét, ha ravaszabbul is. És a fekete is Tamás bácsi ellen fordult. Szolgalelkű, buta vénember volt - mondják -, aki úgy kiszolgálta a gaz "ofay"-t, a fehéret, mást nem érdemel, mint korbácsot. Szégyen, gyalázat, hogy volt egy hivő Tamás!

Tamás bácsi kunyhója régen nem áll már. Nyugat-Virginia a polgárháború győztese volt, de nem dicsekszik vele.

A dél-karolinai Charleston viszont szeret dicsekedni. Még a polgárháborúval is dicsekszik, pedig ő kezdte s ő vesztette el.

A történelemnek Janus volna a megfelelő istene - a kétarcú vagy kétfejű isten... olyan, amely egy fejével felejt, eggyel emlékszik! Győzelmekről szól, Mohácsokról hallgat... Ő az egyedül elviselhető isten! Nélküle senki sem bírná elviselni történelmét.

A tengerpart Charlestona büszkén, mutatja a vízben épült erőd festői romjait: ezt lőttük össze, amikor kiléptünk az Egyesült Államokból, s addig lőttük a téglafalakat vasgolyóval, amíg odabent elfogyott a víz és a kenyér. Még az ágyúkat is megmutatják: evvel kezdtük. Szép kis mozsár, szüreti mulatságra való. Ha szépen kérnék, még ma is durrogna egyet!

Az utolsó csatavesztés máshol hagyta emlékeit! Richmond, a Dél fővárosa égett, Lee, a vezér lóháton menekült, mint a csatavesztett Shakespeare-királyok - ha ugyan volt lovuk.

Charlestoné maradt a dicsőség: mi kezdtük! És a vigasz: legközelebb mi győzünk!

Az vesse rá az első követ, akinek a miniszterelnöke még nem üzent hadat egy szüreti tarackkal az Egyesült Államoknak! Charleston ma is büszke város, bölcs város, tudja: nem fontos, ki győz egy háborúban. Nem győzni kell - túlélni kell a háborúkat! Nem a tábornokok döntenek, hanem az igricek, a legendagyártók - s a legrosszabb esetben a szellemek, akik eljátsszák a vesztett ütközeteket, addig játsszák őket, amíg győzelem lesz belőlük. A tépett zászlók mindig győztek!

A régi dicsőség már az első sétánál feltűnik. Megvannak, úton-útfélen megvannak a régi temetők. S az elsőben, az útra nézve állnak egymás mellett a Macbeth-család sírkövei. Nincs szükségük családfára - viselt dolgaikat valaki már régen leírta. Azt is megérti az ember, hogy faképnél hagyva Skócia whiskyillatú berkeit, átjöttek egy csendesebb, vidékre. Itt senki sem kérdezte, hogy "ki az a véres ember?"... s szó sem volt arról, hogy a tenger - nem "egy kevés víz" - akármit is le fog mosni.

Már tudjuk: ahol ennyi Macbeth húzódott meg (vajon sikerül-e nekik aludni ilyen messzire tetteik színhelyétől?), a boszorkányok sem hiányozhatnak!

Ma, Amerikában, egy tiszta, villanyfényes városkában boszorkányt találni? Boszorkányt csak ott nem talál az ember, ahol nincs... hallottam. - Itt is van egy -, sőt lakást ad ki! - Megköszöntem a jótanácsot, s már indultam is boszorkányirányba. Nem is csodálkoztam, amikor a kiadó lakás egy sötét pince volt a Rabszolgavásár utcában. Kíváncsi voltam, rögtön kibéreltem.

- Vigyázzon a bútoraimra - figyelmeztetett Salemi Mary, a háziasszonyom. - Értékek! Őseim hozták a Mayfloweron. Hallott már a Mayflowerról?

Tisztelettudóan meghajoltam: megtisztel, hogy ezekre a székekre ülhetek! Egy kicsit sánták, de az a május már régen letűnt...

Megilletődve néztem a zsibpiacra való bútorroncsokat... Macbethék puritánnak öltözve jöttek volna az indiánoktól kukoricát lopni?

Érdeklődtem, ki tudna többet mondani büszke háziasszonyomról, házáról, dohos bútorromjairól... Semmi kétség: az utca finom, patinás utca... mondták. Nagyon jó hírű, volt a rabszolgapiaca! Aki mesélte, hozzátette: az ükapám is mindig ott vásárolt be!

Az eseményeknek csak egy kis töredéke köt ki a történelemkönyvekben. A legtöbb szó és cselekedet olyan, nyomtalanul tűnik el, mint a hullámok a charlestoni öbölben; ezer közül talán egy él még egy ideig mesékben, legendákban. A végtelen sokból egy-egy ritka eseményt megőriz egy toll. A félrevezetett olvasó végül azt hiszi, ismeri a történelmet. Mintha a sírkövek olvasója értesülne a letűnt idők titkairól.

Az angolszász világban nem illik kérdezni... de vajon angolszász a Rabszolgavásár utca hangulata? Angolszászok voltak-e a jenkik, akik súlyos ágyúkat gurítottak le Pennsylvaniából, hogy móresre tanítsák a háborút-kezdte városkát? Magánostromot kezdek, kérdezek:

- Honnan jött, mikor jött, Salemi Mary?

A kérdezettek nem tagadják meg a választ, de a tények nem világosak. "Salemből jött! Világos! Ott égették meg az istenhivő puritánok a gyanús vénasszonyokat! Mikor? Úgy ezerhatszázsatöbbiben! De egy megmenekült. Seprűnyélre kapott, s onnan, északról lejött ide, az újonnan alapított városba. A boszorkányok gyorsan repülnek. Csak akkor zuhannak le, ha templom harangja kondul meg a lábuk alatt. De azon is átrepülhettek, ha a harangzengésnél gyorsabban szálltak. Ma már azt is tudjuk, hogyan csinálták: szuperszónikusan repültek!"

- Kétszázötven éve?

- Körülbelül. A háziasszonya mindig csak kilencvenig számol. Akkor nagy születésnapi vacsorát ad, három torta ékesíti asztalát, harminc gyertyával mindegyik... s aztán kezd visszafelé számolni. Harminc év múlva újra elindul a kilencvenedik felé.

Ismerősöm hozzátette:

- Nem olyan lehetetlen dolog! Itt, délen van valahol az élet vize, az ifjúság forrása... Ponce de Léon spanyol tengernagy Floridában kereste, már nyomon volt, amikor a bennszülöttek megsütötték, megették... Hátha az a forrás nincs is olyan messze!

Egy másik charlestoni polgár szkeptikusabban nyilatkozott: - Nem hiszek boszorkányokban! Létezni persze léteznek! De én nem ítélnék el egy öreg hölgyet, csak mert Nagypénteken egy régi seprűvel a templomba megy, és kicseréli az újra, amellyel aznap reggel seperték a templomot.

Én sem mernék felületesen ítélni, csak mert tizennégy fekete macska járt ide tejet inni! S ha csak tizenhárom szaladt el, akkor egy széles képű néger lány ült az előszobában, s csúcsos kalapot varrt! Nem, nem dűlök be valami régimódi babonának!

A Charlestoni Történelmi Társaság elnöke csak nevetett, amikor a fekete macskák után érdeklődtem:

- A hugenotta-temető macskái? Istenfélő, jó kis macskák! Régebben talán előfordult, hogy átrepültek a bordély tetejére nyávogni! A házat egy világhírű botanikus vette meg, Pointsett - ő hozta ide a Pointsettia-virágot -, azóta el sem hagyják a sírköveket!

- De Salemi Mary...

- Már ötven éve itt lakik, tiszteletreméltó hölgy. Akkor régen egyszer egy vörös lámpát tett az ajtajára, mert szereti az élénk színeket. A távoli kikötők tengerészei nem tudták, éjjel jöttek, bekopogtak, felkeltették... nehéz élete volt szegénynek! Azóta - hát igen - tart egy-két fekete leányzót az előszobájában, a pincében. Most már kiadja a pincét?

- Én lakom benne. Nekem mindegy, hogy fekete leányzó vagy fekete cica ül-e az előszobában! Nem értem a cicák nyelvét, s errefelé a négerek se Macbethék régi nyelvét beszélik...

Amerikai kikötők nem beszélik ezer évig ugyanazt a nyelvet, mint az időtlen Róma! Rézbőrűek halásztak itt egyszer... utolsó főnöküket is a fehérek ölték meg, de sírt emeltek neki: "Itt nyugszik a nagy Osceola..." Aztán jöttek a hugenották, a németek... Európából mindig menekül valaki! (Vagy talán menekült valaki?)

A hugenottákból lettek volna a fekete macskák?

A sírok a helyükön vannak - de holdfényes éjszakán mindegyiken ül egy koromfekete macska! Csak ha felbukkan a tengerből a nap, tűnnek el nyomtalanul.

Történész ismerősöm oktatott ki:

- Tudja, hány hajónyi hugenotta jött át, amikor Franciaországban üldözni kezdték őket? - Egy! - Berlin közelebb volt. A porosz hadsereget francia tisztek találták ki; a brandenburgi király földje csak a krumplit adta. Egész Németország a hugenották bosszúja volt! Persze Amerika is a franciák bosszúja: az angolokon bosszulták meg magukat. De itt másvalami történt.

- A fekete macskák...

- A hugenották olyan kevesen voltak, hogy egy tucatnyi macskára se futotta belőlük! Más történt. Az az egy hajó saját jószántából jött... de sok száz hajót a francia királyok küldtek. Minden zsebtolvajt, aki már nem fért a börtönbe, minden rablógyilkost, akit a király jókedvében kivett a hóhér kezéből, hajóra raktak, és kitettek Louisiana partján. Sőt nőkkel is ellátták őket, mert volt elég azokból, akiket jobb volt a tengeren túl tudni, mint Párizs rosszul világított kis utcáin... Jöttek a Lajosok korának sötét alakjai... és abban a percben, amikor amerikai földön partra szálltak, hugenottává váltak! Ki mondana csúnyát a nagymamájáról! Hugenotta volt az is! Olyan amerikai még nem volt, akinek az ükapja azért került vitorlásra, mert ezüstkanalat lopott! Csoda-e, hogy az igazi hugenottákból csak a macskák maradtak meg - s azok is csak akkor, ha a salemi hölgynek nem volt szüksége fekete cselédre? Már kezdem összeállítani Charleston történelmét: előbb a skótok jöttek, aztán a franciák... ha ugyan jöttek, és nem hozták őket. A négereket mindenesetre hozták. Volt, akit cukornáddal, pálinkával, rummal egy hajón hoztak a Karib-tenger nem is olyan messzi szigeteiről. Veszedelmes út volt, mert jöhettek a kalózok: a spanyolokra vadásztak, akik ezüstöt hoztak Mexikóból... de a rumot sem vetették meg. Csak a négereket hányták a cápák közé, mert olcsó portéka volt, s nehéz volt a szállítása... a fekete, akit kiraktak a Rabszolgavásár utcában, már szerencsés fickónak számított!

Hogy ő is szerencsésnek számította-e önmagát? Gazdája így vélte: "Szerencsés az a fekete, aki rizsföldön dolgozhat! Zabálhat, nem mint azok, akik a gyapotot szedik!" Jefferson Davies, a Confederation későbbi elnöke írásban adta: "A négerek boldogok, mert nálunk kiélhetik szervilis hajlamaikat! S ezenkívül megismerik Jézus Krisztus evangéliumát, míg saját földjükön menthetetlenül elkárhoztak volna!"

Saját meséikben - de ki figyel már a feketék csapnivaló angolsággal előadott meséire? - a rizsültetvény sem volt Édenkert. Egy embernek sok reménye lehet, de nekik csak egy volt: menekülni. A mesék menekülésről szóltak:

"Volt egyszer egy rizsültetvény, ahol a feketéknek még rosszabb dolguk volt, mint máshol, pedig máshol is rossz volt. Az asszonyokat is bottal verték. Csak egy vénasszonyt nem, mert az úgysem volt képes dolgozni. Az már csak feküdt, vagy mászkált ide-oda, s élt, mert a többiek adtak neki a rizsből. Nagyon öreg volt az asszony, még Afrikából hozta a bölcsességét. Régen jött. A négerek régen vannak itt. Amikor a Zarándok Atyák jöttek a Mayfloweren, a négerek már a parton álltak, és integettek nekik.

Ez a vénasszony tudott a madarak nyelvén, értette őket, és megtanulta tőlük a repülés titkát.

Egyszer egy fiatalasszony munka közben lefeküdt, gyereket szült. Rongyba csavarta az újszülöttet, a hátára vette. De nem volt képes dolgozni. Jött a rabszolgahajcsár a bottal, s a szegény fiatalasszony nekilátott a munkának... de jött a vénasszony is, és súgott neki valamit. S a fiatal a gyerekkel egyszerűen fogta magát és elrepült! A hajcsár csak kiabált, verte a többieket, mert nevettek. De az öregasszony nekilátott, szaladt egyiktől a másikig, súgott nekik, s ezek csak repültek, szálltak a közeli erdő felé! Mire a hajcsár az öregasszonynak ment, már ő is elrepült! Nem is látta senki soha többé. Ami pedig nagy kár: még sokan vannak, akik szívesen repülnének ma is! De a titok is elrepült."

Charlestonban az emberek nem a jövőre várnak, hanem arra, hogy egy darab múlt visszajöjjön! A gazdag ültetvényesek a polgárháború előtt hatalmas legyezőket tartottak ebédlőasztalaik felett. Sarokba erősített kötéllel legyeztek velük az erős, fekete rabszolgák... Jöttek a jenkik, felszabadították a rabszolgákat. - Tudják is azok, mi kell a négernek! - A nemesi családok utódai ma sem szerelték le a legyezőket. "Lesz még szőlő lágy kenyérrel! Egy szép nap kivonulnak Lincoln hadai, a feketék visszaállnak legyezni, ha meleg szelek fújnak a Karib-tenger felől!"

A múltban még a néger is jobban érzi magát. Nem ment északra, ahol nemcsak az emberek rosszak, hanem az évszakok is. Charlestonban még a fehérek is megtanulták - ha időben láttak neki - a feketék nyelvét.

Ha a halálról, a szellemekről van szó - s ez sokszor fordul elő! - a feketék sok mindent tudnak. Itt van például Jim esete:

Jim már öreg volt. - "Hatvanéves vagy, vénülsz" - mondták neki. - "Nem vénülök, nem hiszem el" - mondta Jim. - "Hetven vagy, nemsokára véged van" - mondták. - "Nincs végem, nem hiszem el!" - mondta Jim. - "Nyolcvan vagy, ha nem hagysz fel a rummal, elpatkolsz" - mondták neki. - "Tovább iszom, nem hiszem el" - mondta Jim. - "Kilencven vagy, véged van" - mondták. - "Nem hiszem el" - mondta Jim, de mégis meghalt.

A felesége - ő sem volt már tavaszi csibe - koporsóba tette, kifuvaroztatta a temetőbe, eltemettette.

Másnap ott ült Jim a temető kerítésén. Egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt!

Az arra járók beszóltak az öregasszonyhoz: - "Te! Jim a temető kerítésén ül! Vigyél neki enni."

- "Visz az ördög - mondta a bús özvegy. - Jim meghalt, a halottaknak nem kell rizskása!"

Jim meg csak nyugodtan ült, még egy kövér szivart is szerzett magának.

- "Bajok lesznek - szóltak az özvegynek. - Nézz utána!"

- "Jim meghalt - felelte az asszony. - Most csináltatom a sírkövét!"

Jim meg csak ült a temető kerítésén.

Addig ült, míg el nem készült a sírköve. Akkor leszállt, megnézte, elolvasta: Itt nyugszik Jim. Élt 90 évet! - "Hát igaz!" - sóhajtotta Jim. S mert elolvasta, saját szemével meggyőződött róla, hát szépen lefeküdt a sírkő alá. Soha többé nem látták kerítésen ülni a szellemét.

Az is lehet, hogy egyszer még újra felül a kerítésre. A négerek még emlegetik a nevét. Akit még emlegetnek, annak a szelleme él.

Amikor az angolok, franciák, négerek már megérkeztek, késve, de megjöttek a németek is. A németek a múlt században fedezték fel Amerikát, és jöttek vagy sört és virslit gyártani, vagy egyszerűen azért, mert a régmúlt német polgára még szívesebben gombolta hasára a bő mellényt, mint Bismarck egyenruháját. Sokan voltak, és istenfélő emberek lehettek, mert két hatalmas luteránus templomot emeltek, hogy vasárnap zavartalanul énekelhessenek. A németek istene mindenkor szerette a jól hangzó zenét.

Nem éppen a legjobb időben jöttek... alig kezdtek neki az éneknek, amikor eldördült az a bizonyos mozsárágyú, s játékosan, mintha komoly baj sosem lehetne belőle, megindult a polgárháború! A németek mindig meg voltak győződve arról, hogy mindent jobban csinálnak, mint mindenki más... békeidőben saját tűzoltólaktanyájuk volt, a háborúban saját német huszárezredet állítottak ki. Nem jártak jobban, mint a magyarok Lech-mezején.

Két német átvészelte a háborút: egy híres és egy, akinek a nevét már csak Charlestonban emlegetik. A hírest gróf Zeppelinnek hívták. Már a háború kitörésekor itt volt, s maradt akkor is, amikor a tengeren még lett volna kiút. Igen helyesen azt gondolta, hogy a háború meg fogja tanítani valamire, aminek majd a hazájában hasznát veszi. Itt látta, hogyan figyelik a déliek léggömbön az Észak flottáját!

Észak páncélos hajói csakhamar lezárták a rabszolgatartók kikötőjét. Az angol kereskedők szívesen vették volna a gyapotot és rizst, és jó szívvel és jó pénzért árulták volna az ágyút - de Lincoln hajói a kikötő előtt álltak. S ezen a német huszárok sem segíthettek és a szárazföldi utak sem. Kiút kellett a tengerre.

A charlestoniak csak nehezen szöktethettek egy-egy vitorlást az éjszakába, hogy reggelig újra kikötve egy másik kikötőben várja a mentő sötétséget... s valahogy eljusson jó széllel Jamaicába vagy egy mexikói kikötőbe. S ha egy vitorlás a kalózidőknél is regényesebb utakon vissza is jött, rendszerint alig hozott mást, mint rumot a tiszteknek és méregdrága francia parfümöt feleségeiknek! (Még az is tudja, mire jó a parfüm, akinek az ükanyját hozták Párizsból.) De még a vitorlások is csak akkor szálltak tengerre, ha tiszta volt a levegő, és csak a léggömbök néztek ki messzire, a veszély irányába.

Zeppelin megértette, hogy ezt jobban kell csinálni: a léggömbnek repülnie, utaznia kellene! Volt egy fél századra szóló gondolkoznivalója! S aztán már indulhatott is a "Zeppelin" bombáival a német partok felől London irányába!

A kevésbé híres német hazája charlestoni konzulja volt. Ő is ott volt a polgárháború megnyitó ünnepségén. Aztán szépen visszament villájába, ahol a négerek legyezték az ebédlőt, ahogy illik. A déli urak abban a boldog tudatban töltötték az időt, hogy Isten - aki tudvalevőleg nem néger - majd csak győzelemre viszi a déliek ügyét! A négerek pedig ültették, szedték a gyapotot. Hisz erre valók voltak.

A baj csak az volt, hogy nem indult hajó a kikötőből. A sirályok éppúgy vonták köreiket, mint a mozsárágyú parancsa előtt, éppúgy elvonultak néha a part pálmái, tölgyei fölé és köröztek felettük, mintha hal úszott volna ágaik közt - de a hajók eltűntek. Ami azért volt baj, mert a jenkik az angolokat aranyfontjaikkal nem engedték a Konfederáció közelébe. Gyűlt a pamut Charleston raktáraiban, új raktárakat kellett rögtönözni, a pincéket, a padlásokat elöntötte a máshol aranyat érő s itt értéktelenné vált gyapot.

A helyzet akkor vált kínossá, amikor a Dél döntő fegyvere, a távolság is megszűnt fegyver lenni: az északiak leszálltak a Mississippin, Sherman tábornok - kemény legény - elindult seregével a tenger irányába, s már-már elkerülhetetlennek látszott, hogy egyszerre csak bekopog a rabszolgatartók kastélyának kapuján, s úgy összeveri a "diófabarna" bakákat, hogy fél század alatt sem tudják a ponyvaregényekben győzelemmé átkölteni a csúf vereséget. És a felhalmozott gyapot? Azt majd Lincolnék viszik el! Azok se rossz üzletemberek, ők is tudják, hol vannak a füttyszóra is jövő angol kereskedők!...

Ekkor az ültetvényeseknek mentő ötlete támadt: a német konzul! Attól nem lehet elvenni semmit!

Leültek vele, megbeszélték az ügyet: megszerkesztik a szükséges papírokat, aláírásokat, s a konzul akármikor igazolhatja, hogy ő volt az, aki mindent megvett! Aztán nyugodtan eladhatja az egészet - az állam négyévi termését - az ángliusoknak. És még percentet is kap a nyereségből! Zseniális terv volt!

Jöttek a "kékek", vége volt a háborúnak, bár Richmond közelében még dörgött az ágyú, és csak lassan égett porrá az utolsó remény. Már jöttek is az angolok hajói, már írták is a londoni bankra szóló csekket, már árulta a német diplomata az utolsó bála gyapotot... s akkor valami baj történt. Amikor az ültetvényesek jöttek a pénzükért, a konzul úr elfelejtette, hogy esett a dolog. Egy dollárt, egyetlen centet sem adott. A papírjai rendben voltak. Dédunokái még ma is szebben laknak, mint a Hohenzollern Vilmosok. Sans-souci...

A németek csak az első világháború folyamán tűntek el, akkor, amikor már nemcsak templomuk, de bankjuk, újságjuk is volt... A császár még a tengeralattjárókban bízott, abban, hogy minden Angliába tartó hajót el lehet süllyeszteni, elsősorban az amerikaiakat. És államtitkára, Zimmermann úr őexcellenciája sürgönyzött Mexikónak: Előre! Megtámadni Amerikát! Jutalmul nektek adjuk Texast! A sürgönyt az angolok elfogták, megfejtették. Még tagadni sem lehetett. Amerika hadba lépett.

A charlestoni németek ezúttal nem adtak huszárezredet. Kiléptek a gitt-egyletből. A lutheránus isten megtanult angolul. Az apák - szigorú polgárok, akik nádpálcával uralkodtak - sorba állították gyermekeiket: vigyázzatok! Aki még egy szót szól németül, elverem!

Azóta senki sem szólt többé egy német szót sem.

Angolok, franciák, németek sokan voltak, de akadtak kisebb embercsoportok is. Voltak, akiket hoztak, voltak, akik jöttek... Az előbbiekhez tartoztak a zsidók. A világtörténelem folyamán időnként - valahonnan kidobják a zsidókat. Egyszer az angolok átvették Gibraltár szikláját, a spanyolok nemhogy ellenezték, de követelték, hogy szabadítsák meg a kikötőt a hitetlenektől, akik a "feszítsd meg"-et kiáltották. Az angolok előzékenyen hajóba rakták, áthozták őket. A "gibraltáriak" nem sokkal a hugenották után érkeztek, és ma is lenézik a később jött New York-i zsidókat.

Az írek jöttek. Rossz volt a krumpliszüret a zöld szigeten! Alig látni őket. Csak Szent Patrik napján gondolnak bölcs őseikre, akik megtalálták a tengerentúli földeket, ahol annak is megterem a krumpli, aki nem vet, nem ültet. Megvettek egy tönkrement templomot. (Még egyházak is tönkremennek, ha nincs elég jókedvű adakozó.) A Szent napján minden ír zöld nyakkendőt ölt, zöld lóhere-jelvényt tűz gomblyukába - akkor látni csak, hogy hányan vannak -, s elmennek sörözni a tönkrement templomba.

A görögöket a tenger hozta ide, mint máshova is... Görögök maradtak, saját isteneikre büszkék. Egy boltban hosszan néztem egy tájképet: fehér házak - kék tenger - ciprusfák... a boltosnak feltűnt: "A hazám! Egy szép nap hazamegyek! Ithaka szigete! Hallotta már a nevét?" - Biztosítottam Odüsszeuszt, hogy igen, hallottam.

Hogy a népek, nyelvek, vallások valahogy összefolytak volna, nem merném állítani. De megegyeztek a skótok és a feketék közös megállapításában: a halál még nem a végszó, a szellemeknek is van beleszólása az élők dolgába! (Amit különben Propertius is vallott: sunt aliquid manes, letum non omnia finit.) A jelen lehet bölcs, hitetlen is... de Charleston nem egészen a jelené. A jelen az új városrészekben rekedt.

Vannak jó és rossz emberek - jó vagy rossz szellem lett belőlük. A mesék nincsenek tanulság híján: a Jóról, a Rosszról, a Hűségről, a Becsületről szólnak...

Az amerikai szabadságharc idején egy angol katona volt bekvártélyozva egy nagy faházba. Egyszer reggel riadót fújtak. A katona a sötétben le akart jutni a lépcsőn, elcsúszott, szörnyethalt. Azóta ott őrködik éjjel-nappal. Ha valaki megbotlik ezen a lépcsőn, felfogja karjaival. Soha senki sem sérült meg azóta... jó szellem volt.

Állt egyszer hat mérföldnyire a várostól egy sötét csárda. A vendéglős és a felesége csak arra vártak, hogy a mit sem sejtő utas betérjen egy éjszakára. Csapóajtó felett állt az ágy, éjjel csak megnyomtak egy gombot, s már nyílt az ajtó, zuhant az ágy a pincébe. Ott doronggal agyonverték a szerencsétlent, ha ugyan még élt... De egyszer egy kiszemelt áldozat nem ment lépre, elmenekült, felverte a város őrségét. Jöttek a rendőrök, csakhamar kiásták a pince rejtett temetőjét... És mivel az igazságszolgáltatás akkor még gyorsabb volt, mint manapság, három napra rá már akasztani vitték a gyilkosokat. Az asszony - aki bűnösebb volt, mint a férje, mert neki kellett a sok rabolt pénz - kihívóan végignézett a bámészkodókon: "Szóljatok, gazemberek! Kinek van üzennivalója a pokolba? Rajta, beszéljetek! Öt perc múlva az ördögnél leszek!" Egyszerre szétszaladt a bámész tömeg! S azóta se szívesen merészkedik valaki arra a vidékre. Megesik, hogy feltűnik egy alak a sötétben, s egy hang szól: van izennivalód a pokolba?

A gonosz szellemek ritkák. A legtöbben azért jönnek, mert még van valami elintéznivalójuk a földön. (Kinek nincs?) A vitorlás elindult a charlestoni kikötőből, és soha nem tért vissza. A felesége - amíg élt - ott várta a kapitányt. Amikor érezte, hogy eljött az utolsó órája, azt kérte, hogy a parton temessék, állva, hogy kiszállhasson sírjából, ha megjön a férje... Most látni néha, hogy egy távoli vitorlás lámpái világítanak az éjszakában... S a híven várakozó özvegy kiszáll sírjából, áll a fövenyen, és nézi a közeledő fényeket...

Volt egyszer egy asszony, akinek csak egy gyermeke volt. Hideg volt, kegyetlen szél fújt, meghűlt, meghalt szegény. Az asszony fájdalmában követte. És most végigmegy régi házán, valahányszor hideg éjszaka jön, megnézi, jól be vannak-e takarva a gyerekek. Gondosan betakarja a fázók lábát.

A temető szürete a polgárháborúban volt a leggazdagabb.

A háborúnak csak az első napja volt dicső és mulatságos. Dél-Karolina tüzérsége lőtte az Egyesült Államok kis, szigeten álló, tengerre támaszkodó erődjét. A part bozótjában álló ágyúk könnyen céloztak. Az erődben hiányzott az ivóvíz. A város partmenti sétányáig nem jutottak el a kis erőd ágyúgolyói. Nyugodtan felvonulhattak az elegáns hölgyek, a szivarozó öregurak is csatát nézni! Az északiak mérges lövöldözései csak a sirályokat, pelikánokat veszélyeztették, ha alacsonyan szálltak. Mulatságos látvány volt!

De aztán valami más kezdődött. Ismeretlen államok léptek a játékba, amelyeknek a nevét még senki sem ismerte: Massachusetts, Connecticut, Vermont... és nem kibicnek jöttek. A déli államoknak - mindenki, akinek harminc rabszolgája volt, ezredes lett - több volt az ezredese, az északiaknak több a katonája, több a puskája. A délieknek több marhalegelője volt, az északiaknak több tengere. A délieknek annyi lovassági tábornoka volt, hogy még ma is jut egy lovasszobor minden vásártérre (ha lelőtték őexcellenciáját, északra néz, az ellenség felé, ha hazaverték, délre), az északiaknak bányái, vasművei, vasútjai voltak. Talán jobban megértjük a Konfederációt, ha erre a közmondásra gondolunk: "Ahol a zászló lobog, ott az ész a trombitában van."

Moltke, aki lelkiismeretes porosz tábornok volt, és minden hírt áttanulmányozott, úgy látta, hogy ez a háború "béreslegények véres vasárnapi összeröffenése", a világtörténelem legvéresebb, legszomorúbb háborúja lett. A déliek parancsnoka, Robert Lee soha nem nyert meg egy döntő ütközetet, nem is igen értette, miért lett volna érdemes. Ő maga sem értett egyet a rabszolgatartókkal; épp csak hogy Virginiának a déliekhez húzó részében született és élt.

Tiszta fogalma a háborúról csak annak volt, aki megsebesült. Fájdalomcsillapítók nem voltak. Egy haslövés halálos volt, egy vérmérgezés ölt. Akinek megkegyelmezett az ólom, azt megölte a genny. Csúnya egy háború volt!

Egy ideig a charlestoniak hittek a végső győzelemben. Lincolnt is megütheti a guta. Végül már csak az maradt meg, ami minden idők veszteseit vigasztalja: a csodába vetett remény. Közben még a távolságok is eltűntek. A hírek egyre közelebbről jöttek. A híreket legtöbbször sebesült kezek hozták. Összevert századok jöttek a hadak útjáról, tört ágyúkat cipeltek, azt várták, hogy a város, ha már tudta, hogy lehet a háborút elkezdeni, talán azt is tudja, hogy lehet majd befejezni. Fáradtan jöttek és hiába.

A kórházak közel álltak a temetőkhöz.

Ezekből indul ködös és holdfényes éjjeleken egy végtelen menet! Aki nem látta, nem hiszi... Aki látta, pontosan elmondja: némán indulnak, de a kocsik zörögnek, az ágyúk - a rozsdás ágyúk - nyikorognak... később a katonák énekelnek is, nagyon halkan, valami olyasfélét, hogy "Lee tábornok azt üzente, elfogyott a regimentje". És megy a sor észak felé, Virginia irányába...

A legkülönösebb: a sor mentén egyedül halad egy tiszt. Előremegy, megáll, hátrabaktat. Aztán újra megáll, előrefordul, szalad... majd újra hátratart... míg az egész sort elnyeli a köd, a messzeség...

Azt mesélik, hogy ez a tiszt egy fiatal, dúsgazdag családból való legény volt. Akkor lépett a hadseregbe, amikor a jenkik már közel voltak, rögtön kapitányi rangban. Egy Charleston közelében levő erőd parancsnoka lett.

Amikor az északiak Charleston ostromához kezdtek, nem sokat törődtek a városon kívül fekvő, földsáncokkal védett erődökkel. Tudták, hogy a város eleste után úgyis megadják magukat. És a város nem állhat ellent a Pennsylvaniából hozott nehéz ágyúknak. Földsáncokat megrohamozni különben is rossz üzlet volt. Inkább körülvették kis ágyúkkal a fiatal tiszt erődjét, és időnként beletüzeltek egyet. Csak hogy a déliek el ne felejtsék, hogy ők kezdték a murit.

De akkor már mind a két párt tudta, hogy a háború fáj. A kis erődben nem volt kórház. Egy nyelvet beszéltek, legalább egy pontban megegyeztek: a kékek megengedték, hogy az ellenség súlyos sebesültjeit a frontvonalon keresztül a városba szállítsa. Déli tizenkettőkor fegyverszünet volt. Az erőd kapuja kinyílt. Kivihették a sebesülteket, ha ezek becsületszavukat adták, hogy meggyógyulva nem fognak tovább harcolni. Emberséges megegyezés volt.

Néha mély csend vette körül a földsáncokat. Egy ilyen napon a fiatal parancsnok úgy érezte, meg kell mutatnia embereinek, hogy milyen hadvezér: felmászott a sáncra, és körülnézett hol is van az a híres ellenség!

Az ellenség - pontosabban egy kék tüzér - szintén unta a háború harmadik évét, a háborút általában, és az erőd előtti várakozást. Hogy valami történjen, célba vette az ellenfél egyedüli példányát és lőtt. A tiszt eltűnt.

Emberei hamar rájöttek, hogy mi történt: a kis, tömör ágyúgolyó elvitte a tiszt fejét. Messze gurult a fűbe... magánbékét kötött.

Mitévők legyenek? Szabad egy ilyen hőst valahol a bokrok közt eltemetni? Amikor a családnak díszes sírhelye van egy híres templom árnyékában? Más megoldást kellett találni. Ezt: a halott fejét visszavarrni, nagy kötéssel fedni a nyaka helyét, és mint sebesültet délben bevinni a városba! A kísérő altiszt a déli államok, sőt a világ legjobb lelkiismeretével adta becsületszavát, hogy ez a sebesült soha többé nem fog fegyvert fogni az Egyesült Államok hadserege ellen.

Elföldelték ősei sírboltjában, ősei oldalán, akiknek egyike épp ezeknek az Egyesült Államoknak az alkotmányát írta alá. Ott nyugszik, amíg jön egy a ködös és holdfényes éjszakák közül, és a vert hadak útra kelnek Virginia felé. Akkor felpattan, elindul ő is. Masíroz, amíg meggondolja magát, ráeszmél: becsületszó köti, nem harcolhat! Megfordul, visszaszalad. Aztán újra megáll: ő nem ígért semmit! Már régen a hősök örök álmát aludta, amikor egy buta altiszt ígért valamit. Ő egy kukkot sem szólt! Megfordul, most már rohan a többiek oldalán, előre, Virginia irányába! Szalad, míg újra eszébe jut: tiszt nem szegheti meg becsületszavát! Megfordul...

Így menetelnek, amíg a köd vagy a sötétség el nem nyeli árnyaikat, az ágyúk zörgését, amíg a távolság el nem némítja azt a halk katonanótát.

Eljutottak-e valaha Lee tábornok márványágyához? Visszatértek-e golyóbisért, kartácsért? Csak annyi biztos: ebből a háborúból semmit sem felejtettek el, semmit sem bocsátottak meg. A holnap nincs messzebb, mint a tegnap. Még ott hallgat a part kis mozsárágyúja a régi helyén. Kezdhetné újra.

Észak hazament pénzt keresni, Dél átkölteni a vereséget. Száz évig költött sikeresen. Ha nem volt győztes csata, jöhetett az ütközet. Ha nem volt győztes ütközet, jöhetett a győztes epizód is. Jöhettek a költők! Jöhetett a mozi. Nem igaz, hogy a hazugság rövid életű.

Akárhány népből lett Charleston, egy háborúból lett! Minden polgár közös vallása ma: a polgárháború dicső háború volt! Majdnem megnyertük. Ha még egy kicsit korábban kezdjük, megnyerjük. Ha még egy kicsit folytatjuk, megnyerjük. Tulajdonképpen megnyertük!

Tény, hogy az Észak megnyerte a háborút, de félt tudósítani róla a megvert hadsereget. A győztesek alázatosan meghajoltak a rabszolgatartók előtt, féltek a "győzelem" szótól. Ők engedték átkölteni a történelmet az iskoláskönyvekben. Ők engedték meg, hogy a felszabadított feketék új rabszolgaságba essenek... Eddig csak dolgoztatták a rabszolgákat, most gyilkolni is szabad volt: a rabszolga, míg dolgozott, gép volt, értéke volt - a felszabadított rabszolgának már nem volt értéke. Jöhetett a Ku-Klux-Klan.

Érdemes volna egyszer megvizsgálni a magyar szabadságharc szerepét a polgárháborút követő esztendőkben. Úgy tűnik, hogy Lincoln állama el akarta kerülni Ferenc József államának bűneit. Sok magyar jött 1849 után Amerikába, és sokat meséltek. Kossuth Lajos járt Washingtonban, beszélt a Szenátusban és a Képviselőházban. Szó volt Aradról és Kufsteinról. Arról, hogy miképpen nem lehet egy levert nemzetet megbékíteni. Hogyan is kellene jobban csinálni, módot adni a feledésre? Egyszerre csak úgy tűnt, mintha a lázadó, levert rabszolgatartó hadsereg érdemelte volna ki a magyar honvédek minden dicsőségét. Ma az északi államokban is elevenen él a déliek "győzelme". Nem csoda, hogy a Dél mindent elfelejtett. Lincoln születésnapján félárbocon függ a zászló!

Délen mindenhol a Konfederáció kísértetei győztek! Az Egyesült Államok elbújtak.

Charlestonban nincs helye a Washingtonból parancsolt államnak. Csak a városon kívül van egy flottabázis, ott van az atomtengeralattjárók támaszpontja. Onnan jönnek ki néha az öbölbe, hogy a nyílt tengeren eltűnjenek, Greenwichre igazított órával induljanak hónapokra a tenger alá, az Északi Sark alá, az ismeretlenbe... hogy egyszer ott tűnjenek fel, ahol még a sirályok sem várták őket. A tengeralattjárók már nem a múltról regélnek, mint a déli államok vörös zászlaja alatt menetelő szellemkatonák, ők már a mi bús jövőnkről beszélnek.

A tengeralattjárók nem beszélnek a várossal. A város nem vesz tudomást róluk. Vagy csak nagyon ritkán.

A kikötő sétányán mesélt róluk egy ismerősöm, akivel véletlenül találkoztam a sötétben. Azokhoz az esti vándorokhoz tartozott, akik hallgatagok, mert ritkán akadnak valakire, aki meghallgatná panaszaikat.

Panasza volt elég... Talált egy csodaszép kislányt. De az egyik tengeralattjáró tisztje is megtalálta. Ezek a tisztek elegánsak és jól keresnek. A kislány őt választotta. Ismerősöm helyzete reménytelen volt. Így mesélte:

"Egyszerre megértettem: csak akkor remélhetek, ha a tengeralattjáró, a »Cápa«, elsüllyed. Már voltak ilyen szerencsés véletlenek. Akkor Aluljáró - így neveztem a tisztet, mert igazi neve nem érdekelt - úgy elsüllyedne, hogy még a cápák sem látnák többé. És mintha ez így volna elrendelve a sors könyvében, Aluljáró bejelentette: hadgyakorlatra megyünk! A Cápa nyolc napig marad a víz alatt, közben jeleket ad és kap. Nagyon érdekes hadgyakorlat lesz.

Nyolcnapos esélyt kaptam a sorstól.

Tulajdonképpen még csak nem is kételkedtem... Elképzeltem a nyolc nap történetét. Aluljáró elbúcsúzik a lánytól. Vígan száll a tenger alá. A Cápa fülel és üzen. Aztán baj lesz egy uszonyával. Egy hamis mozdulatot tesz. Aztán nem üzen többé. A tiszt eltűnik a lány jelenéből, jövőjéből, el az emlékezetéből... jöhetek én!

Korán kelő ember vagyok. Szeretem a napot, amíg nem osztozom rajta senkivel. Kisétálok a ház elé, felveszem a szomszéd háza előtt várakozó újságot, elolvasom a napi híreket, kisétálok a tengerpartra. Most azzal a tudattal mentem a vízhez, hogy valahol errefele dől el a sorsom.

Az első nap - akkor a Cápa még nem lehetett messze - csak egy pillantást vetettem az újságra. Érdektelen dolgokról szólt. A tenger fölött csend volt, a sirályok uralkodtak a víz felett, a cápák a víz alatt, az emberekkel, mint mindig, a szelek játszanak. Semmi sem történt... ilyen gyorsan még a sors sem dolgozik. Remélni kell!

Csak a hatodik reggelen mentem le újra a parti sétányra. A nap éppen akkor bukkant fel, a tengerből. Olyan vidékről származom, ahol a nap este a tengerbe süllyed. Sohasem fogadtam el azt a világot, amelyben a nap a tengerből kél... Most elfogadtam. Ha mindenhol rend volna, a nap a tengerbe süllyedne, és a tengeralattjárók felbukkannának a tengerből... Az sem volna helyes... Mindenesetre szép reggel volt, egy kócsaggal osztozkodtam rajta. Még soha senkit nem láttam ilyen méltóságteljesen reggelizni. Lassan lépdelt a parton, amelyre sorsának intézője kagylókat, csigákat terített. Nem volt más dolga, mint kecsesen felszedegetni őket.

A következő napon - ez volt a hetedik - már az újság előtt, a nap előtt voltam a tengernél. Azt láttam, amire vártam: a hajnali ködöt hasítva jöttek a torpedórombolók, kis, karcsú hajók. Pokoli iramban jöttek. Csak a sirályok tudtak a nyomukba csapódni. Egymást hajszolva rohantak ki az öbölbe. A charlestoniak nagyon büszkék erre az öbölre; itt egyesül két folyójuk, az Ashley és a Cooper. Ők alkotják az Atlanti-óceánt - mondják. A három romboló rohanva vágta útját a felcsapó hullámok közt. Nyugodtan vártam, amíg eltűntek.

Egyszerre megértettem: csak a tengeralattjárót kereshetik, a Cápát! Kereshetitek...

Rossz ember volnék? Nem hiszem. El akarom venni, akit szeretek. Nem akarom másnak adni. Egy tengeralattjáró jobb helyen van a tenger alatt!

A nyolcadik éjjel nehéz álmom volt. Önmagamat láttam az újsággal kezemben. Minden betűjét tisztán láttam: Tengeralattjárószerencsétlenség! Hangosan kiáltottam: a Cápa! A Cápa! A saját hangomra ébredtem, az órára nézem; még négy sem volt. Újra elaludtam, újra az újság volt a kezemben. Elsüllyedt a Cápa - olvastam. Már nagyon nyugodt voltam, tudtam, hogy megkapom a lányt. Alhattam reggelig. Aludtam is, amíg a biciklis kisfiú ott nem zörgött a lappal a szomszéd ajtaja előtt. Gyorsan felöltöztem.

A lap a helyén feküdt, s oly biztos voltam a dolgomban, hogy senki nem látott volna rajtam izgalmat, amíg lehajoltam felvenni. És nem csodálkoztam, amikor a címoldalán nagybetűkkel megláttam: Tengeralattjárószerencsétlenség!

- Te édes - mondtam -, édes egyetlenem!

Aztán szétnyitottam az újságot.

Elsüllyedt a Bálna - mondta az alcím!

- Micsoda Bálna? - kérdeztem én értetlenül.

A másik tengeralattjáró - magyarázta ismerősöm. Amelyikkel együtt indult hadgyakorlatra a Cápa. Ezt keresték a hetedik napon a torpedórombolók. A Bálna volt. Nem is került elő soha többé. Hiába volt minden... vesztettem."

Búsan búcsúztunk, ismerősöm meg én. Nem is láttam viszont soha többé.

Nyáron a város parti sétánya helyett szívesebben mentem ki a "tengerpart bús mezejére" pontosabban a Fort Moultrie mellé, kívül a városon! Szeretem a csendes erődöt, amelynek már a polgárháború idején sem volt semmi szerepe. Az Amerikai Forradalom idejében dörögtek utoljára az itteni ágyúk, és nem valószínű, hogy nagy kárt tettek volna az angol flottában. De valószínű, hogy mennydörögtek...

Az erőd ma a régi dicsőségéből él - és e régi dicsőség egyetlen névből áll: itt szolgált 1828-ban - békeidőben - Allan Edgar Poe, a költő! Költők nem jártak errefele, az övé az egyetlen babérkoszorú, ha ugyan viselt ilyet. Két évig őrködött, két évig söpörte az erőd homokos udvarát, ahogy ez lírai költőhöz illik. A tengerpart, a felhők járása jobban érdekelhette, mint a tűzmesteri hivatás. A szigetet, amelyre az erőd támaszkodik, csak egy elbeszélésében említi, az Aranybogárban, amelyben a charlestoni színjáték egyéb szereplői is előfordulnak: a Hugenotta, a Kalóz... A költő ritkán járhatott a városban. Rumot mértek az erőd közelében is, lányok járhattak errefelé is.

Egy este én is láttam egyet. Széles kövön ültem, amelyen két betű állt: A. L. A víz már biztos sokszor elérte, lemosta, ha valami más is állt rajta. Nem tudom, micsoda kő lehetett. Itt történt velem, hogy a fiatal lány megállt, és megkérdezett:

- Előfordul, hogy azt hiszed, a tested nem a tiéd?

- Nem, nem fordul elő - mondtam.

A kislány fürkészve nézett rám.

- Mondd, buta vagy?

- Igen. Nagyon buta.

- Verset se írsz?

- Verset se.

- Baj van veled - mondta a kislány.

Elszégyelltem magam, lesütöttem a szemem. Mire felnéztem, már eltűnt. A part magas füve közt - tengeri zabnak nevezik ezt a füvet - hamar eltűnik egy kicsiny alak. Felugrottam, szaladtam egy darabot az erőd irányába. Ott sem volt. Aztán a kövön ülve vártam egy ideig, de hiába.

Nagyon sokáig tartott, amíg végre hazaértem. Már nagyon sötét volt. Háziasszonyom ablakai ki voltak világítva. Összeszedtem magam, felmentem a pincémből konyhájába. Ott volt, két másik idős hölggyel, kavargatott valamit az üstjében.

- Bocsánat - kérdeztem -, nem látott egyszer egy csodaszép kislányt Fort Moultrie vidékén?

- Dehogynem - felelte Salemi Mary -, valamikor a búr háború idején jártam ott. Ott, a névtelen kő mellett, amelyet Annabel Lee sírjának neveznek.

- És mikor, mikor jön vissza?

Macbeth boszorkányai talán megmondták volna. Az enyémek hallgattak. Az egyik egy fekete macskát simogatott. - Ennek a macskának fáj a foga - mondta. - Már tegnap óta!

Salemi Mary nagyothall: amit nem akar, azt nem hallja. Hiába kérdeztem újra: mikor? mikor? - még annyit sem károgott, mint egy holló.

Nem hagyom magam, mert biztosan tudom: jönni fog, jönni fog egyszer megint!

Lakást fogok cserélni, az erőd közelében fogok lakni, beállok szolgának, szakácsnak vagy négernek. Az estéimet szabadon hagyom. Látnom kell a csodaszép kislányt újra!

Soha többé el nem hagylak már, Charleston.



Jegyzetek

20. Amit tesz, de amiről nem beszél (olaszul).

21. Paul Cassirer, neves műkereskedő.

22. Szójáték a "Marcia su Roma" jelszóra.

23. Szó szerint: a világ feje (latinul).

24. "Te Péter vagy..." (latinul).

25. A főpapi testület (olaszul).

26. Hordszék, melyből az áldást osztja (latinul).

27. Mussolini csúfneve. Hajózási szakkifejezés, amit tévesen használt Mussolini az 1943-as invázió előtt mondott beszédében.

28. Lerohanjuk és be is vesszük Sztálingrádot.

29. Könyvmásoló műhelyek és boltok.

30. "Asztali beszélgetések" gyűjteményei.

31. Axel Munthe "San Michele regénye" c. könyvéről van szó.

32. Brezelbub bécsi dialektusban.

33. A máltai lovagoké.

34. Molnár Ferenc "Olympia" c. darabjának egyik szereplője.

35. Nemzetközi Menekültügyi Szervezet.

36. Magyarországon "Völgy a világ végén" címen jelent meg. (Magvető, 1967.)

37. Szép s magasztos halni ezért: haza! (Illyés Gyula fordítása.)

38. Gyűlöllek, távol légy alacsony tömeg. (Babits Mihály fordítása.)

39. Kísérteties ház minden lak, hol ember
Élt s halt. Szelíd alakok lengenek
A nyílt ajtón át, járva útjok s nem ver
Lépésük zajt a sík padló felett.

Longfellow: "Haunted Houses" c. verséből. (Szász Béla fordítása 1897.)

40. Tovább fogunk masírozni, míg szét nem zúzunk mindent, Ma a miénk Németország és holnap az egész világ. (Német fasiszta induló.)

41. Osc: itáliai, a latinnal rokon nyelv.

42. Ama végső harag napja / A világot tűznek adja - Celanói Tamás himnusza: "Az utolsó ítéletről". (Sík Sándor fordítása.)

43. Rómában ezen a helyen végezték ki a németek áldozataikat.

44. Wilhelm Busch híres gyerekkönyve.

45. Josef Viktor Scheffel műve.

46. Milne világhírű gyermekkönyve.

47. Jakob-Jakoeberle-Koeberle-Eberle.

48. Kren (németül) = torma, Reiter = lovas.

49. Krähe (németül) = varjú, Krähenreiter = varjúlovas, Krenreiter = tormán lovagoló.

50. Idézet Cervantes "Don Quijoté"-jából: "A fegyver súlyát és terhét a test kellő táplálkozás nélkül nem bírja el."

51. "Emléket hagyok itt, mely ércnél maradandóbb" - Horatius "Melpomenéhez" címzett verséből. (Kosztolányi Dezső fordításában.)

52. Átvitt értelemben: anyagi haszonért írott csekélyebb értékű irodalmi mű.

53. Bíró majd ha széket ül ott...

54. Én szegény, ott mit beszéljek? / Pártfogómul kit reméljek? Mindkét idézet részlet Celanói Tamás himnuszából: "Az utolsó ítéletről". (Sík Sándor fordításában.)

55. C. H.: "The Murder of the man who was »Shakespeare«". Grosset's Universal Library, New York 1955.

56. A halál nagy maszka-mester... IV. felvonás, 2. szín. (Mészöly Dezső fordítása.)

57. Bízd inkább a helyettesedre a halált. IV. felvonás, 1. jelenet. (Szabó Lőrinc fordítása.)

58. L. Hotson: "The first night of the twelfth night". Mercury Books. 1954. 1961.

59. Edgar Allan Poe: Annabel Lee. (Ford.: Babits Mihály.)
 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 13:09:17, csütörtök
 
  A Nagy Medve a tengerbe fúl



New Yorktól Santosig

Az utazás fogalma megváltozott. Azelőtt a vágy csalta az embereket a távolba: ma az unalom hajtja őket. Manapság keveset utazunk, inkább csak szállítanak bennünket. A pléhskatulyák - akár kerekeik vannak, akár szárnyaik - mind sietnek. Régen volt, amikor Goethe azt panaszolta, hogy a gyors postakocsiból olyan keveset látott a szép déltiroli tájból.

- Nincs időm - mondja, aki siet, és el is hiszi! Értelmetlen szó. Az idő az egyetlen érték, amit mindig és mindenütt egyenletesen osztanak ki. Mindenkinek mindennap kijut a maga huszonnégy órája. "Nincs időm" - éppolyan értelmetlen, mint udvarias formula arra, hogy: "Inkább valami mást csinálok."

Egyetlen költő, sem merte állítani, hogy Isten, akivel valóban kegyet akar gyakorolni, azt tornádó sebességével űzi végig az óceánon. Aki utazni akar, és szeret nézelődni, jól teszi, ha egy kis teherhajóra száll, amelyet a sirályok minden nehézség nélkül követni tudnak, és amelyet egy albatrosz, ha ismeri a szelek járását, akár egyetlen szárnycsapás nélkül is hosszan kísérhet. Egy kis norvég teherhajó éppen csak olyan gyorsan halad, hogy egy csoport delfin nyugodtan körözhet körülötte.

Annak az utazónak, aki nem minden nehézség nélkül jegyet szerzett egy ilyen exkluzív járműre (öt kivételével minden földi halandó ki van rekesztve, mert csak ennyien férnek el a kapitány asztalánál), sürgősen azt tanácsolnám, ne olvassa el a menetjegy hátlapját. Esetleg megijed, és lemond az utazásról. Ott ugyanis a hajóstársaság felsorolja mindazokat az eshetőségeket, amelyekkel kapcsolatban minden felelősséget elhárít magától. Az utast csak akkor veszik fel, ha megígéri, nem fog tiltakozni, ha a hajó másfelé veszi útját, bizonytalan ideig vesztegel egy kikötőben, visszafordul, felrobban, elsüllyed, ha kalózok kezére kerül, ha zendülés tör ki rajta, vagy búbópestis, esetleg skorbut, vagy... Bevallom, nem olvastam végig "a különféle casusokat, amelyek idegenben előadódhatnak". A kapitány viszont azt is tudta, mennyiben nem teljes a lista.

A társaság akkor sem felelős - mondta barátságosan oktató hangon -, ha befutok egy dél-amerikai kikötőbe, és az utasokat mind eladom rabszolgának. Ilyesmi a 17. században elég gyakran előfordult.

Valamennyi felsorolt veszély közül ez látszott a legkevésbé valószínűnek. Az öt utas kereskedelmi értéke - beleértve a magamét is - túlságosan kicsinek látszott ahhoz, hogy fedezze a kikötőilletéket: egy misszionárius-házaspár - amely legfeljebb arra jó, hogy meggyőzze a vásárlót: itt a világ vége -, egy fáradt szakácsnő, aki megtakarított pénzével Brazíliában akart nyugalomba vonulni, az én minden munkától idegenkedő személyem... Hansen kapitány csak a Santosba utazó Irénére talált volna vevőt, és így talán mégis megtérültek volna a kikötői díjak.

Teherhajóknak senki sem integet. Még a Szabadságszobor is közömbös arccal néz azok után, akik elhagyják a derék emberek országát. Egy mérfölddel odébb a csönd olyan mély, mintha a Manhattan-félszigetet, mozdulatlan erdőivel eladásra kínálnák - harminc tallérért. Egyszerre csak a legkisebb hullám is elég magas ahhoz, hogy elrejtse a felhőkarcolókat.

- Charlestonba megyünk - mondta Hansen kapitány. Semmi kétség: a hajó felvette az útirányt, önműködő kormányos áll a keréknél, a radar az árbockosárban figyel, a kapitány nyugodtan szürcsölheti kávéját, éppoly tehetetlen, mint mi, az öt szárazföldi patkány. Charlestonba megyünk.

A hajó most a sorsunk. Vagy a szigetünk. Vagy egy darab Norvégia összes törvényeivel és felirataival, a királyság egy darabja, mint a számtalan többi, közöttük jó két és félezer úszó sziget. Minden áramlaton, minden felhő és minden csillagkép alatt ott úszik egy darabja annak a kis országnak, amelynek nyelve minden kikötőben barátokhoz vezet.

Az angol természetesnek találja, hogy az ember beszéli a nyelvét. A francia nem bocsátja meg az idegennek, ha nyelvtani hibát vét. A norvég - úgy tűnik - azt nem bocsátja meg, ha ért norvégül. Ez ellentmond a szabálynak, itt valami nincs rendben, az idegen ne hatoljon be azokba a titkokba, amelyekhez semmi köze. Még szerencse, hogy Stavanger és Trondheim között olyan nyelvjárások léteznek, amelyeket még az oslói sem ért meg!

Ha fent, a parancsnoki hídon és az étteremben Norvégia van, a hajó többi részén Babilon. A legénység harmincöt tagja tizenhét országból jött össze: a Fülöp-szigetek, Peru, Kolumbia, Panama, Kuba, Brazília - mind képviselve vannak. Az argentínaiakról, ha jobban megnézi őket az ember, kiderül, hogy magyarok. A haiti néger francia. Óvakodnék attól, hogy a misszionárius jelenlétében tagadjam a bibliai igazságokat, de ott, ahol éjjel-nappal forr a legénység kávéja, kísértésbe esem, hogy kételkedjem a bábeli torony építésének történetében. Ha Isten haragjában azt parancsolta volna a kőműveseknek, hogy a spanyol nyelv minden árnyalatát használják, és a Nordkapp és Belt között beszélt összes nyelvjárásokat, a babilóniaiak éppolyan nyugodtan tovább dolgoztak volna a tornyon, mint azok a jó emberek, akik itt a hajón új padlót fektetnek le a rakodótereken. Még a lélektelen tárgyak is lehetnek nyelvtehetségek: a dollárbankjegyek és a rumosüvegek a világ valamennyi nyelvén beszélnek.

Két nap alatt minden szárazföldi esemény érdektelenné vált. Bolygónk a vízé... Aki egy hajó orráról nézi a tengert, hamar felismeri, mennyivel hatalmasabb Poszeidón, mint fivére, Zeusz. És egy sorozat nagy hullám azonnal bebizonyítja, mennyivel hatalmasabb a víz, mint minden, amit emberi kéz alkotott. Kis-Norvégia, Kis-Babilon végtelennek tűnő pillanatokra eltűnik egy hullámvölgyben a Hatteras-fok előtt.

Az alatt a két nap alatt, amíg Charlestonba érünk, visszafelé szalad az idő. New York üveg és acél felhőkarcolói a következő évszázadba ágaskodnak. Charleston arra törekszik, hogy megmaradjon az elmúlt században, és visszanyúljon a még előbbibe.

Talán belefáradt Amerika a jövőbe? A parkokban a charlestoni tengerparton, ahol hosszú, szürke moha lóg le a fákról, az ember hajlamos arra, hogy igennel válaszoljon. Mindenesetre kiderül, hogy a múltból meg lehet élni. A patina nagyon keresett cikk. Azok az utcák, amelyeken egy autó alig tud végighaladni úgy, hogy sértetlen maradjon a tengelye - a macskafejkövezet mint ballaszt érkezett a vitorlásokon, amelyek 150 évvel ezelőtt gyapotért jöttek ide -, a sima autóutak országában értékes látni- és érzékelnivalónak számítanak. Gázlámpák fénye vörös keramitflaszteron... van-e még valahol ilyesmi a mesterséges holdak alatt? A charlestoni "College" nem ismer sem beatles-frizurás ifjakat, sem olyan fiatal hölgyeket, akik a napóleoni tiszti egyenruha "búzaszínű" nadrágjában járnak. Ez a tizenkettedik legrégibb kollégium az Egyesült Államokban. Aki itt latin nyelvű végdiplomát akar kapni, annak latinul kell tanulnia. Színháza a legpatinásabb amerikai színház - régi rönkökből faragott csoda, amely Reinhardtot is megihlette volna. Pontosan kétszáz évvel idősebb, mint a Broadway. Csak a hugenották francia nyelvű sírkövei öregebbek ősi templomuk mellett.

Ha bármelyik generációhoz tartozó valódi charlestonival jársz az utcákon, amelyek egyetlen kertet sem áldoznának fel, hogy egy autót átengedjenek, látod a villákat, amelyekre világítótorony formájú tornyocskákat építettek, hogy a ház asszonya onnan leshesse férje hazatérő hajóját, vagy egyáltalán nem amerikai módon, gyalog haladsz a nárciszok mellett - hacsak nem viteted magad a bécsiesen beszélő fiákeressel (bizonyára ugyanazok az angyalok hozták ide, akik Krisztus szülőházát szállították át a loretói dómba) -, megérted: a szeretettel őrzött múlt nincs legyűrve. Charleston a múltban él, mert még mindig reméli, hogy megnyeri a szecessziós háborút!

A College-ben készülő történelmi disszertációk majdnem mind az elvesztett polgárháborúról szólnak. Nem hal ki a remény, hogy egyszer győzelmessé költik át, és a költeményt dokumentumokkal támasztják alá. Hiszen tudjuk: nincs háború úgy elvesztve, hogy egy könyvtárra való dicsőséges epizódot össze ne lehetne állítani belőle. Az epekedő történész mikroszkópja fényes egyéni akciókká bontja fel a vereséget.

A déli államok történészeinek munkáját könnyíti, hogy a jenkik valahogy szégyenkeznek a megnyert háború miatt. Minden jenki egy Grant, akiben megvan a hajlandóság arra, hogy visszaadja Lee-nek a kardját. Most már nem lehet pontosan tudni, ki ült Fort Sumpterben az ágyúk mögött, amelyek Charleston kikötőjét lőtték. Elég annyi, hogy az egyetlen ember, aki az erődben elesett, hős volt. A park a tengerparton az ágyúk múzeuma, olyan ágyúké, amelyet mi, a vaskor szegény fiai jólesően ártalmatlannak látunk. Egy bronzplakett őrzi az elsüllyedt tengeralattjáró legénységi listáját. Charleston a szecessziós háború idején még nyilvánvalóan a jövőben élt.

A lassú teherhajó néhány nap alatt megteszi az évszázadok közötti utat. A Karib-tengeren örök a gályák és kalózok ideje. Az ember a szemhatárt kémleli, nem bukkan-e fel a halálfejes fekete lobogó. A félszemű kalóz éppen olyan eleven, mint a "blockade runners", a blokádtörők, akik angol fegyvert és francia parfümöt hoztak Charlestonba.

- Vannak még kalózok? - kérdi Irene.

- Hát persze. Ma szállodatulajdonosok, és játékkaszinóik vannak a szigeteken - mondja Hansen kapitány.

Egyetlen napéjegyenlőségi vihar megmutatja, milyen nehéz mesterség volt kalóznak lenni. És a hajós-kétszersült meg a sózott hús - mélyhűtött tyúk és majonézes orosz rák helyett... Nem csoda, hogy a kalózok tanyája luxusétteremmé változott. A milliomosoknak eladják a kristálytiszta vizet és az örök álmodóknak a reményt, hogy a homokban egy kosár régi spanyol aranypénzt találnak.

Ma a vitorlák mind fehérek. Hatalmas vitorlások közlekednek a szigetek között, amelyek, mint egy elmerült hegység csúcsai nyúlnak ki a tenger tükréből. Csak a sirályok olyan feketék itt a víz fölött, mint a kalózok lobogója.

Hansen kapitány tudja, melyik sziget egy darab Franciaország, melyik egy darab Anglia. Szép volna találni egyet, amelynek még nincs tulajdonosa... A radar ernyője még éjszaka is hiába kutat utána.

Az utazás nyugalmát hirtelen megtöri, ha egy amerikai vadászrepülőgép csap le a felhők közül. Olyan váratlanul jelenik meg, mint a repülőhalak a hajó orra előtt. Majdnem érinti az árboc csúcsát, szétszaggatja a csendet, és ismét felszáll a felhőkbe. Az udvariatlansági látogatások rövidek.

Legközelebbi célunk Paramaribo, de csak szegényes ismereteink vannak Suriname fővárosáról, Hansen kapitány tudja, hogy alumíniumot fogunk felvenni, én tudom, hogy ott egy olyan hangya él, amely már a nászrepülésre megfejhető levéltetűt visz magával, a norvég matrózok tudják, hogy Paramaribóban kitűnő rumot mérnek. Az önműködő kormányos nyilván tudja, hol fekszik Holland-Guayana. Ha egyszer megint arra járok, bizonyára én is megtalálom az utat: nincs már messze onnan, ahol a kristálytiszta víz megszűnik, és a kristályzöld kezdődik.

Nehezebb megmondani, hol a határ a századok között: az egyik még a kalózoké, a másik azoké a békés gyarmatosítóké, akik egy darab Európát hoztak ide. Az oromtetejű házak sora, a cukrász-stílusban épült kormányzói palota a boldog emlékezetű múlthoz tartoznak. Az ember hajlamos volna arra, hogy a képtárakban látható Delftre gondoljon, ha nem robogna fel-alá annyi Volkswagen, amelyek viszont a maguk részéről az előbb említett fejhető levéltetűre emlékeztetnek.

Hollandiát képviselik a királyi kikötőhatóságok is. Csak a bőrük színe különbözik a hoekiekétől: olyan kávéra emlékeztet, amelybe egy felettébb takarékos brabanti háziasszony - inkább csak hogy jelezze jóindulatát - egy kis tejszínt is kevert. Barátságosak, és nem vágják zsebre a cigarettapaklikat. Még nem vagyunk Dél-Amerikában.

A teherhajó - nem: az időgép - ezúttal a jövőbe visz. Az ember nem veszi mindjárt észre, és azt hihetné, a hatalmas Suriname folyón utazik felfelé, erdőket lát és bozótot s helyenként egy faházat. Csak jóval később fog majd kiágaskodni a rózsaszínű füstoszlopok közül az eljövendő idők alumíniumgyára. Az amerikaiak tulajdana, akiknek megközelítőleg sincs ilyen újszerű valamijük a saját hazájukban.

Az amerikaiak egy kicsit olyanok, mint a cigányok: egész világukat magukkal hurcolják vándorkocsijukon. Együtt utaznak nyelvükkel és azzal az elhatározással, hogy egy másikat nem tanulnak meg, kereskedelmi és politikai fogalmaikkal, amelyeknek helyességét a dollár bizonyítja, őszinte szándékaikkal, amelyeket egy rossz szellem néha az ellenkezőjére fordít. Ott a leghasznosabbak, ahol előttük semmi sem volt még, és sátraikat szűzföldön ütik fel.

Ez történt Suriname-ban, ahol száz, talán több száz évre való bauxit fekszik közvetlenül a folyó mellett. Először vízi erőművet kellett építeni, és nagyon sok áramot fejleszteni, azután áthozni egy másik világrészbe az alumíniumgyártással kapcsolatos összes tapasztalatokat, és olyan gyárat létesíteni, amelyben a nyílás között, amelybe a bauxitot beledobálják, és a között, amelyből az ezüstös fém kifolyik, csak egy bizonyos számú gombot kell megnyomni. És ezek is úgy vannak elhelyezve az egy négyzetkilométernyi épületcsoportban, hogy minden alumínium sisakos néger tudja, hogyan kell ezeken a gombokon zongorázni.

Csak az az egy gomb hiányzik, amelyet a négernek megfelelő időpontban le kell nyomnia. És mivel az amerikaiak az "Annuit Coeptis" varázsigéjével ellátott zöld bankjegyeikkel meg vannak védve az ellen, hogy idegen nyelveket tanuljanak, a sötét bőrű holland alattvalók számára egy könnyebben érthetőt kellett kieszelniök. Már feltalálták, és egész biztosan ez a világ legfiatalabb nyelve: úgy hívják, hogy Talky-Talky - vidám, eleven, ötletes, és csak a költőjére vár.

A tengeren a csillagok irányítják az embert, a szárazföldön az ösztönei. A norvég matrózok egyenest oda sietnek, ahol a híres, illatos, suriname-i cukornádrumot mérik. (Mi annak a mechanizmusnak a titka, amely aztán valahogy mégis visszavezeti őket a hajóra?) Engem az a bizonyosság, hogy az amerikai mérnökök telepén egy billentyűs hangszernek kell lennie, az ellenkező irányba csábít.

Valamennyien elérjük célunkat: az északi emberek a rumot, én egy Hammond-orgonát, amelyet egy kitűnő alumíniumszakértő vásárolt meg, mert garanciát vállaltak azért, hogy három hét alatt meg lehet tanulni rajta játszani. Az a gomb, amely a hangszert arra késztetné, hogy eljátssza a "Wohltemperiertes"-t, úgy látszik, elkallódott az úton. Tudom, mit várnak olyan vendégektől, akik elhagyatott szigetekre érkeznek: híreket a külvilágból, szünetet az unalomban és csodákat. Én legalább azt a gombot találom meg, amely Bach kis Prelúdiumait kapcsolja, és újra felidézem a Mester szavát: "Csak a megfelelő billentyűt kell lenyomni a megfelelő időben, a többit elvégzi a hangszer" - és ezzel máris igazolva van az eladási prospektus. Cserébe egy fából faragott tányért kapok, banánt és suriname-i híreket.

A dekolonizációs problémát már a múlt században megoldották, mégpedig azok a néger rabszolgák, akik még egy-két évszázaddal korábban a dzsungelbe menekültek, minden nehézség nélkül indiókká lettek, megszerették erdejüket, és később meg is védelmezték. Amikor ugyanis a gyarmatosítók túlságosan mélyen behatoltak a dzsungelbe, és ültetvényeket létesítettek, a négerek felgyújtották körülöttük a bozótot. A minden irányból rájuk törő tűz elpusztította a betolakodókat. Akik életben maradtak, elmenekültek. A teoretikusoknak és ideológusoknak ezzel a folyamattal kapcsolatban nem volt semmi tennivalójuk.

Azóta négy embercsoport él az országban: a négerek, az indiók, az indonéziaiak és a hinduk: ezekhez egy marék kínait kell hozzászámítani, és csak annyi hollandust, amennyire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a többieket megtanítsák az ország hivatalos nyelvére, amely nélkül nem tudnák magukat egymással megértetni. Suriname-ban létesült az első dél-amerikai zsidó település, még feljebb a folyón, mint az alumíniumgyár. Sokáig fennállt, és a négerekkel olyan jó volt a kapcsolata, hogy az ember inkább kongónégereknek nevezné az itteni zsidókat. Állítólag nem tanácsos ezt a megállapítást velük közölni.

- Mi a legfőbb látnivaló a városban? - kérdezem.

- Egy fiatal indonéziai nő, kiszolgáló a Centrum-bárban - mondja a mérnök felesége. - Gyönyörű. Messze földről jönnek ide az emberek, hogy megnézzék.

Sajnálom, hogy elmulasztom. Attól tartok, Hansen kapitány sem fogja látni. Ő ugyan a városban van, de nem egyedül: Irénével.

Időgépünk vacsorára félmillió kiló alumíniumot zabál. Ennyi kell Argentínának levesesfazékra. A nyárson sütött ökör ideje ott is lejárt, mióta az egyenruhások uralkodnak. Nem mind arany, ami a gallérokon és sapkákon fénylik.

Amikor az utolsó fémrudat is berakták, a tengerészek, akik nem dülöngéltek a viharokban, feldülöngélnek a fedélzetre. A révkalauz Talky-Talky nyelven adja meg utasításait a kormányosnak, aki, úgy látszik, minden révkalauz-nyelven ért.

Lassan visz bennünket a folyó sodra a jövőből az időtlen tengerre, amely most már nem palackzöld, hanem kékesfekete és lusta.

A "fent" és "lent" szavak kezdik megváltoztatni értelmüket: közeledünk az egyenlítőhöz. A Nagy Medve leszáll, hogy alámerüljön a tengerben, és a déli éjszakából feltámad az az öt csillag, amelyet áhítatos tengerészek a Dél keresztjé-nek neveztek el. Velük együtt felszáll a Szeneszsák sötét foltja a Tejút elébe. Nemsokára valamennyien fejjel lefelé lógunk majd a világűrben!

Hansen kapitány érdeklődik, hányszor szeltük már át az egyenlítőt. Mindenki többször. Csak a misszionáriust és feleségét kellene megkeresztelni. A férj elutasít minket egy csomó bibliai idézettel, amelyek a bűnre és az istenkáromlásra vonatkoznak. Megszégyenülten hallgatunk. Hansen kapitány megparancsolja a hajópincérnek, hogy Neptun háromágú szigonyát és a fa borotvakést, amiket már kikészített, vigye vissza a raktárba. "Fan!" (Ördög) - kiáltja végül haragosan. Úgy hangzik majdnem, mint egy Ámen.

Ezen az estén a tengerbe fúl a Nagy Medve.

Azon a félgömbön utazunk, amelyen júliusban van tél, a vízörvény a fürdőkádban az óramutató irányában forog, és a napok karácsony felé egy-egy kakasszóval meghosszabbodnak.

Itt születnek a felhők az egész világ számára. A tenger nem feledkezett meg hűtlen gyermekeiről, akik mérhetetlen sok földfordulattal ezelőtt elhagyták őt, de még mindig nem tudnak víz nélkül élni. A felhők felkeresnek, és megitatnak minden élőt a barátságtalan szárazföldön. Olyan szorosan körülveszik a hajót, hogy csak a radar és Irene tudják megadni az irányt. Irene a hídon él, és mindent tud. Lehet, hogy az irányt a felszálló felhők közt tengerré támaszkodó szivárvány pilléreiről olvassa el.

Irene a parancsnoki hídon tanyázik - ebben a levegős várban, a csillagok és gépház között. Szextáns nélkül is meg tudja állapítani, hol lehet a legjobban napfürdőzni.

- Fortaleza magasságában vagyunk - mondja.

- Könnyű kitalálni - így a kapitány. - A jagandák.

Valóban: egy sor tutaj apró, fehér, háromszögű vitorlával húz a tenger felé.

A misszionárius, aki bizonyára szorgalmas olvasással készült az útra, belenéz zseb-távcsövébe, és felrohan a parancsnoki hídra:

- Hajótöröttek! Le kell eresztenünk egy mentőcsónakot!

- Halászok, tisztelendő úr, csak halászok! - nyugtatja meg a kapitány. - A jó Isten bölcsességében úgy irányítja a szeleket, hogy reggel kiviszik a tutajokat a tengerre, délben elcsitulnak, és este megint a szárazföld felé fújnak. És ekkor a vitorlák oda húznak, ahol már a meleg rostély várja a halakat a faszén felett!

A kapitánynak, mint mindig, most is igaza van. Dél-Amerikának ez az oldala teljesen használhatatlan hajótöröttek szempontjából. Csak a másik oldalon van mód arra, hogy az ember valamelyik kókuszpálmákkal borított kis szigeten, lehetőleg egy, a másik nemhez tartozó, vonzó hajótöröttel várja a következő teherhajót, minden türelmetlenség nélkül... A mi esetünkben...

Hogy is állunk Irenével? Rímekben talán jobban ki lehet fejezni:

A habban sellők játszadoznak,
A tenger sok sziréne.
Fönt a hajón egy játszik, egy,
És az az egy: I-r-é-n-e.

Neptun, matróz, révkalauz
Egy fürtjét kéri kérve.
Az iránytű veszti pólusát
S feléd mutat: I-r-é-n-e.

Hogy nézze őt daru, árboc
Nyúlt nyakkal égig érne,
Albatroszok, sirályok
Leskelődnek I-r-é-n-r-e.

Vitorlás és anyahajó,
Szigonyos bálna-réme
Lobogtatják a zászlót,
Kérdik: hol van I-r-é-n-e.

Trópusi öblök tiszta vizén
Senkiben sincs annyi fény,
Egy sor tetovált leány
A kapitány
Kebelén
Féltékenyen
Nézi ám -

(Hogy sóvárgok utána
El nem titkolhatom én se:
Beállok én is a táncba
Körülötted

Szép I-r-é-n-e.)

(NEMES NAGY ÁGNES FORDÍTÁSA)

Utolsó este a hídon álltam Hansen kapitánnyal. A tenger sima volt, mint a tükör, nappali fénnyel ragyogott a hold.

Szomorú voltam. Még egy éjszaka, és a valóság elénk küldi vámtisztviselőit... Irigykedve gondoltam a vitorláshajók idejére. Egy vitorlás ilyen szélcsendben mozdulatlanul állna, és megközelíthetetlenül... A mi hajónk azonban az önműködő kormányos vezérletével könyörtelen haladt a kemény mindennapok felé.

Hansen kapitány, az áramlatok és lelkek ismerője, észrevette elborulásomat. Azt is tudta, hogy a barátságos biztatás mit sem ér, és a tettek mezejére lépett. Azaz inkább a fiókhoz, amelyben a térképek feküdtek, és elővett egy üveg suriname-i rumot. Egy másik fiókból két nagy pohár került elő. Töltött. A suriname-i rum sötét, édes, és itatja magát.

- Proszit - mondta a kapitány.

Visszamentem a korláthoz, és a távoli hajók fényeit néztem a szemhatáron. Úgy hunyorogtak ránk, úgy emelkedtek és süllyedtek, mintha a vihar dobálná őket. A mi hajónk körül is, bár sima maradt, emelkedni és valahogy lassan forogni kezdett a tenger. Megkapaszkodtam a korlátban.

Ekkor pillantottam meg Irenét. A hajó orrában állt, hosszú haja kibontva. Egy perccel később felágaskodott, valami megcsillant, ezüstösen - Irene beugrott a tengerbe.

- Kapitány! - kiáltottam, és oda mutattam, ahol a leány elmerült. Elvesztettem az egyensúlyomat, és Hansen kapitány megragadott kemény markával.

A tenger - bár még mindig sima volt - most vadul süllyedt és emelkedett. A hajó táncolt. Hansen kapitány úgy állt a hídon, mint a cövek. Irene úszva megelőzte a hajót, a hold felé vetette felsőtestét, hirtelen megfordult, megvárta, amíg utolérjük, és nevetve még egyszer odaintett nekünk.

- Kapitány! - kiáltottam ismét - hát igazán vannak szirének?

- De mennyire - válaszolta Hansen kapitány -, de még mennyire!

(RAYMAN KATALIN FORDÍTÁSA)

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 13:07:50, csütörtök
 
  Utóhang



Jó volt-e ez a nap, vagy rossz? Dicsérhetem-e nyugtával? Eszembe jut egy régi német óra s a nyolc sor a talapzatán:

Ne dicsérd napodat, míg nem lett este!
És estédet, mielőtt éjjé vált,
Ne szólj az éjszakáról, míg a reggel
Ködűző szineivel fel nem szállt!
Hallgass és várd meg, mivel jött a nap,
Jó sorssal jön-e, segít-e, vagy rest-e,
Ne átkozzad, míg fényeiből tart
És ne dicsérd, amíg csak nem lett este!


 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 13:06:24, csütörtök
 
  IX. FEJEZET



A levelek a káoszból jönnek. - A feketekávé fajsúlya. - Neki a világnak pogácsa és lapulevél nélkül. - Tengerre, magyar! - A repülőgép-nagyanyahajó. - Nem káromkodó feleség kerestetik. - Marlowe nem halt meg. - Shakespeare haldoklik. - A Makrokáosz. - A ködtől a porig. - A folytatástól a folytatásig. - A völgylakók gyakorlati kozmológiája. - Ady, az Ínyesmester, Furó Ferenc. - Az olló az ifjúságért. - De arte moriendi.


Egy jó tulajdonsága van a káosznak: tarka. Ha az egymástól független különvilágok képe valahol összeszalad: álomszerűen sokszínű, és egyáltalán nem euklidészi az együttesük. Sorsok, kalandok, élmények töredékei futnak össze lámpám fénykörében, egymásnak idegen emberek fél tucat nyelven írt gondolatai találkoznak itt, ahol egyikük sem járt. Úgy olvasom leveleiket, mint az, aki a rádió gombját forgatja, nyelvről nyelvre, zenéről zörejre ugrik, a falakon, testünkön átjáró éterhullámokból artikulálatlan lármát vagy barokk zenét szűr.

Tények, sorsok, álmok, regényfolytatások... rendbe szedni senkinek sem sikerülne őket.

"A kémikusok kongresszusa nagyon érdekes volt" - tudatja egy barátom, Illinoisból. "Az egyik szünetben a bárnál heves vita támadt a feketekávé specifikus súlyáról. Vízen kívül koffeint, ásványokat tartalmaz, ennélfogva biztosnak tűnt, hogy a fajsúlya 1-nél több lesz. De mennyivel? Komoly fogadásokat kötöttünk. Én a béka vizeletének a fajsúlyával pályáztam. Mivel körülményes lett volna a helyes értéket a szakirodalomból megállapítani, a laboratóriumba vonultunk, ahol a legpontosabb műszerek álltak rendelkezésünkre. Vesztettem. Az eredmény: 0,99038 volt! Tudhattuk volna, hogy a kávé illatát (nagyon jó columbiai kávé volt) az olajszerű, aromatikus anyagok adják meg!"

Azzal a jó érzéssel olvasom a hírt, hogy megtudtam valamit: és azzal, hogy egy csoport kiváló tudós egy óra hosszat olyasvalamivel foglalkozott, aminek semmi hadászati értéke nem lehet.

"Munkám nem fárasztó, és rendesen fizetnek" - mondja egy levél. Így leírva nem hat különösen érdekesnek. De mint regényzáró mondat, szebb nem is lehetne.

A regényt meg kellene írni a tervezők s az előrelátók számára, akik reggel napi programot csinálnak, becsomagolják vajas kenyerüket, homlokon csókolják feleségüket, és azt mondják: "Hétre itthon vagyok."

Az a fiatalember, aki minden, különösebb irodalmi ambíció nélkül leírta a szép zárszót, negyvennégyben a budapest-debreceni postarepülőn volt rádiós; jó állás volt, nem hívták be, reggel repült, estére hazaért. Egyszer egy kicsit máshogy ment a dolog a repülőtéren. - "Ma ide fog beszállni" - mutattak egy nagyobb, bombázószerű gépre. - "Hová megyünk?" - "Az asztalán lesz egy boríték. Ha felszálltak, kinyithatja." - "Mikor indulunk?" - "Most." - Három úr, egy asszony, egy kisgyerek voltak a gépen. - "Egyszóval nem katonai dolog, valami kirándulás lesz" - gondolta barátom. S már repültek is.

Ez volt az a békemisszió, amelyet a lovas tengernagy küldött Bariba, a szövetségesek olaszországi főparancsnokságához. Gyermekded, buta, nevetséges, tragikus vállalkozás volt, amelyet csak olyasvalaki tud kiagyalni, aki szenilis is, katonatiszt is. És mindenesetre életveszélyes vállalkozás volt: német típusú, még jelzéstelen gépre is mindenhol lőttek: a németek, mert nem az övék, a szövetségesek, mert körvonaláról fölismerték. A rádiósnak csak egy feladata volt: hogy megérkezése után leadjon egy bizonyos jelt.

Felhőkön át, a tenger szintjét horzsolva, a part felett tapogatózva repültek. Gépfegyvertűzbe csak a repülőtér felett kerültek. Amikor leszálltak, az angolok minden oldalról fegyveresen rohantak a gép felé. A pilóta feltépte az ajtót, feltartotta a gyereket. Erre leengedték a fegyvert.

Ott állt a fiatalember a repülőtéren. A vajas kenyér volt minden földi vagyona. Amikor megette, semmije sem volt.

A szövetségesek kedvesek, előzékenyek voltak "Önök nem kémek. Önök nem is diplomaták, nem küldhetjük önöket haza. Nem hadifoglyok, civilben, fegyvertelenül jöttek. Uraim, önök szabad emberek! Leadták levelüket, teljesítették küldetésüket. Fel is út, le is út!"

A mesebeli fiatalembereknek legalább negyven hamuban sült pogácsájuk volt, útilaput kötöttek a talpuk alá, s úgy mentek, mendegéltek, amíg térdig kopott a lábuk. De a bari repülőtér mellett nem terem lapu, az olaszok nem értenek a pogácsasütéshez, és mellesleg világháború volt. Barátom csak egyet tudott biztosan: hogy este hétre nem lesz otthon.

Húsz évig tartott, amíg leülhetett egy, a Csendes-óceánra néző, kávéházba, hogy leírhassa: "munkám nem fárasztó, és rendesen fizetnek."

Odüsszeusz a megmondója: aki útnak indult, azt már a szelek és hullámok uralják, Boreas és Zephürosz játszanak vele, sziklák és szirének várják, ha a varázslónő nem változtatja disznóvá, esetleg királylány boldogítja... A Kalandok ógörögül hangzatosabban csengenek, vázára festve szebb a Sokat Hányatott indulása Ithakáról, mint az a jelenet, amikor a Laci meglógott Pesterzsébetről, de a két hős között sok a közös, és szívesen olvasom, amit a norvég teherhajón megismert matróz írt argentin újhazájából.

"Jó volt lejönni New Yorkból, pedig isten bizony, mindig sajnálom, hogy tűnik a Göncöl szekere a tengerbe. Annak nem a vízben a helye. De jó hajók a Skello-Line motorosai! Az sk az annyi, mint s - Sellő-vonal a társaság becsületes neve. A biztonság kedvéért a kapitány mellére is sellő van tetoválva. Az a csini sellő a koppenhágai kikötőből a sziklával. Az ember jól él a hajón, s ha egy kis csempészmunkát is végez, pár év alatt összespórolja a kis házát Argentínában. Legalábbis ha az ember nem fekteti a pénzét rumba és rumszínű nőkbe, mert olyan is van.

Rohadék egy földrész az a Dél-Amerika, annyi szent. Minden és mindenki eladó, a fekete nőcskéktől az aranysapkás tábornokokig. Aki nem lop, az vagy zsarol, vagy koldul. A Tűzföldtől a Panama-csatornáig, s még egy darabon mindenhol, minden csak ugyanaz a »mierda«, ahogy mi mondjuk spanyolul.

Csak meg kell nézni, mit művel egy uruguayi finánc, jönnek a hajóra szaglászni, csempészárut keresni. Ha felszolgál az ember a társaságnak egy jó ebédet, füstölt heringet, lazacot, kaviárt; langusztát, sört, bort, whiskyt, banánt, kávét - akkor jó. Mindenkit megölelnek, mindenki amigo, elvonul a banda, ha tele volna a hajó ópiummal, még az árbockosár is, az se lenne baj. De ha nincs zaba? akkor mind a húsz finánc srófhúzót húz a zsebéből, és kezdik szétsrófolni a hajót. Miért? Dugárut keresnek! Hol? Ahol ők akarják. Addig srófolnak, amíg valahol csak kezd szivárogni a víz, süllyedni a hajó! Kapitány legyen a talpán, aki nem hívja őket gyorsan ebédelni! Akkor szépen zsebre vágják a srófhúzókat, és rohannak zabálni!

A brazilok? Azokat nehéz kitanulni. Valahányszor megérkezik az ember, van valami új törvényük. Mást nem is igen gyártanak. Jönnek, kérdezik, van-e macska a hajón. Nincs? Akkor meg kell várni a patkányellenőrt. Van? Akkor meg kell várni az állatorvost. Addig a hajó nem indulhat. Hacsak a kapitány ki nem oszt tíz darab húszpaklis amerikai cigarettadobozt. Akkor ők is amigók, megölelnek, megpuszilnak mindenkit, s iszkolnak kifele. Az amerikaikat egész Dél-Amerika utálja: (Ki nem?), De az amerikai cigaretta, az valuta. Nemrég egy francia újságíró elárulta, kitette az újságba: három pakliért Rióban príma nőt kapni. Óriási zrí lett, a brazilok tomboltak, kiutasították, azt mondták, lábbal tiporta a brazil nők becsületét. Jobban tették volna, ha a Dél Csillaga Rendjelével tüntették volna ki, úgy fellendítette az idegenforgalmat. Jöttek az idősebb francia és angol trotlik, már a három paklival a kezükben szálltak ki. Ami különben fényűzés, Bahiában kettő is elég.

Hansen kapitány nemhiába pendlizik itt húsz év óta, ismeri őket. Mielőtt befutottunk Cearaba, már kiadta a parancsot: sört melegíteni! Kiszedtünk két tucat üveget a hűtőből, vittük a konyhára. Mire felszálltak a fináncok, jó sokan voltak, már langyos volt. Senores! - mondta a kapitány - parancsoljanak! - Az első, aki ivott, kiköpte. - Meleg! - Senores, végtelenül sajnálom! A jégszekrényünk elromlott, most javítjuk! Bocsánat! - Minden ott maradt az asztalon. - Még a tiszta szeszt is fölitták volna, ha az első poharat hűtve kapják - mondta a sellős kapitány.

Észak felé menet láttunk egy ruritán repülőgép-anyahajót is. Az argentin part előtt ült egy zátonyon. Norvégeink már tudták, mi történt, nagyokat röhögtek. »Nem anyahajó - mondták - nagyanyahajó.« Dédnagyanya-hajó! Huszonöt éves! Mulatt nőnek még elkelne két pakli cigarettáért, hajónak túl vén. Az angoloké volt, éppen ócskavasnak akarták eladni, de a ruritán tengernagyok megtudták, üzletet csináltak, megvették hatvanmillió dollárért. Ebből úgy ötven mehetett a saját zsebükbe. Ők nem táncolnak bagóért.

Amikor megvolt, kezdődött a muri. A légi haderő tábornokai is be akartak szállni az üzletbe! Azt mondták, ők vásárolják meg a repülőket. Szintén régi skatulyákat, mert az újak túl gyorsak, nem képesek leszállni egy ilyen kurta csónakra! De ebbe a tengernagyok nem mentek bele.

Állt a hajó a jó meleg tengervízben, még öt éven keresztül (errefelé az idő nem pénz, mert különben már rég ellopták volna), és úgy rakódott rá a kagyló, mint a tábornokok pocakjára a háj. Amikor már süllyedt, megpróbálták dinamittal lerobbantani. Ettől kilyukadt. Egy évig foltozták.

Végül egy diktátor-tábornok ítélt: a hajó a flottáé, a repülőgépeket a légihaderő fogja megvenni! A tábornok gyalogos volt, nem esett nehezére salamoni ítéletet hozni. Az amerikaiak épp »hemiszferikus hadgyakorlatot« tartottak, angol órát adtak Amerika Latrinának, tanították őket, mit tegyenek, ha az egyik félteke megtámadná a másikat. Erre jelentkezett a nagyanyahajó! A repülőtábornokok megvásároltak egy csomó kiselejtezett repülő pléhskatulyát.

Nem tudták, hogy a tengerészekkel nehéz kibabrálni! Mi, matrózok, tudjuk - rég tudjuk -, a ruritán matrózok is tudták, hogy az uruguayi partoktól nem messze hatalmas homokzátony van. Egyenesen odahajtottak, rámásztak. - Nesze nektek, repülők! Nesze neked, hadgyakorlat!

Lőttek a féltekének!

Hansen kapitány mindent tudott. Azt is, hol van a zátony, óvatos távolságból nézte a bús hajót, és fölvonta azt a zászlót, amely azt jelenti, hogy »segíthetek?«. De rajtuk csak a telihold segíthetett, mert akkor emeli ki a dagály a pórul járt hajókat. Addigra persze már rég nem hadgyakorolt a félteke."

Így hallok én saját zátonyomon ülve a tengerek útjairól!

A távolba sodródottak hallanak egymásról; jeleznek, hogy "segíthetek"? - vagy tanácsot, segítséget kérnek egymástól... Nemrégen Ausztráliából kaptam ezt a levelet:


Méjen Tisztelt kedves magyar Honfitársam bocsásonmeg levelemel zavarom felkeresem magát levelemel a Magyar Hírekből értesülve vagyok a maga címéről kedves Lénárd úr bocsáson meg ha kérésemel zavarom következő kérésel fordulok magához Paphlagóniából kel nő részemre feleségnek magyarul beszélő egyedül áló özvegy vagy hajadon hoszu fekete hajal kontyot viselő szép nő nem iszákos nemdohányzo szorgalmas takarékos jószívű szelíd természetű 35től 40 évkorig akinek kedvevan férhez jöni magyar férfihez austráliába (aki a hajó utazást maga elintézi a nönek jövöje biztosítva lesz saját házam van töb szobával nyugdíjat kapok) 46 éves férfi vagyok, nemdohányzok nemiszok alkoholt soha nemkáromkodok soha becsületes jelemű Istent tisztelő férfi vagyok nálam csak a menybe lako angyalok jobak a világ gyarloságának és hiúságának elensége vagyok a minden napi életemet a biblia törvényei szerint élem a bibliában benevan a hoszuhaj a nönek ékesége az özvegy nöt elehetveni dea elváltnőt nemlehet elveni és a biblia törvényekhez alkalmazkodok... és kérem légi postával küldeni 2féle gyümölcs fának a magját és értékes ehető pálma fa gyümölcs magot 6 darabot csiraképes 6 darabot egész kicsike rongy anyagból készült babába az üveg szemet kiveni anaka hején beteni a magot utána a szemet visza ragasztani... Bizalomal várom a választ a következő levelembe küldök fényképet a férhezmenendő nöknek megkel mutatni austrál nö nemkel feleségnek mert nincs meg nála a jonevelés nemismeri az erényes életet a férjét nemtiszteli.

Tisztelettel és Honfitársi szeretetel a távolbol

Mr. Németh Mátyás
okleveles álat madár Preparátor

Búsan bevallottam: errefelé sincs balzsam, magyar menyecske nem pattan a tűzről, és itt még a tisztes családanyák is káromkodva oldják a fárasztó munka felszültségét.

Milyen naiv minden kísérlet az embereket osztályozni! Hogy ossza el őket az Úristen, amikor megjött a dies illa, ha az is ért a "csempészmunkához", akinél csak az ő angyalai jobbak? S hol az a bölcs, aki megmutathatná a boldogsághoz vezető utat, ha mindenki mást akar: az egyik egy kis házat az Andesek almatermő oldalán, a másik istenfélő hitvest, aki még a kis kenguru kitömését is megtanulná, míg egy harmadik arra szeretne rájönni, ki írta a Shakespeare néven ismert műveket...

Mert ilyenek is vannak, ez is egy olyan társaság, mint a latin költőké vagy Alice csodaországát kutatóké, ezektől is jön néha egy levél, értesítenek, mit árultak már el nekik a régi papirosok, mit rejtenek még... A tudomány határán túl kezdődik a titkok összehasonlíthatatlanul nagyobb, talán végtelen birodalma. Onnan kezdve minden lépésnél kérdőjel mered. Erdőben sétálni jó: kérdőjel-erdőben is.

Milyen titkosan, nyomtalanul tűnnek el emberi életek. Egy fog, egy tarkócsont túlél százezer évet; hősök voltak, akik a kőkorszak eszközeivel harcoltak a jégkorszak ellen - de más, mint elvesztett nyílhegyek, nem maradtak utánuk. Embermilliók úgy hullanak vissza a semmibe, mint a hullám a tengerbe. A káosz feledékeny. Még a kialudt tejutak porát is a sötétben felejti. De Shakespeare-t?

Egy ilyen nevű színész élt, legalábbis egy hasonló nevű. A végrendeletén, mely se könyvet, se kéziratot nem említ, háromszor is áll egy "Shakspere"-szerű név - rossz tollal írhatta egy haldokló író, vagy jó tollal egy félanalfabéta. A "Shakespeare" név csak könyvekben áll.

Angliában, ahol nem járt török, tatár, német, még megvannak a XVI. századbeli diáknévsorok. A színész neve nincs rajtuk. Nincs egy okmány se, amely mint írót említené. A színész kért és adott kölcsön pénzt, vett házat és gabonát. Talán csak mellesleg színészkedett, inkább kereskedő volt. Száz évvel a halála után azt írták, hogy Hamlet apjának a szelleme volt leghíresebb szerepe. Talán vállalkozó színigazgató lett volna? Művei nagy része névtelenül jelent meg, vagy csak W. S. állt a címlapjukon... de ugyanakkor két tucat silány darab jelent meg, ugyanezzel a monogrammal. A híres Folio-kiadás posztumusz mű, de sok darabjának első kiadása. A mű bevezetését egy mellesleg szintén színészkedő szatócs és egy vendéglős lopták Pliniusból.

De - ha nem ő - ki írta a nagy művet?

Egy dilettáns amerikai irodalomtörténész, Calvin Hoffman[55] szerint: Marlowe!

Marlowe, aki mint Babits mondja, mindent Shakespeare számára készített elő. Egy szegény suszter fia, aki fiatal korától ontotta magából a zseniális műveket... egyetemet végzett, utazott, nagyurakkal barátkozott, s huszonkilenc éves korában, 1593-ban gyilkosság áldozata lett. Májusban, s négy hónappal utóbb jelent meg az addig - Hoffman szerint - ismeretlen "Shakespeare" név egy címlapon: a "Venus and Adonis" című költemény címlapján. "First heir of my invention" - képzeletem első örököse - mondta ugyanez a címlap. Örökös csak akkor lép jogába, ha a tulajdonos meghal...

De meghalt-e Marlowe? Meggyilkolták? - Hoffman állítja, hogy nem. Csak meghalt volna, ha...

A zseniális szkeptikus fiatalember, aki Doktor Faustus tragédiáját megírta (úgy elmélkedik Faustus az ón kai mé ón felett, mint később Hamlet a "to be or not to be"-n), közismert ateista volt, Isten és az ördög harcában semleges, még szellemekben, boszorkányokban se hitt, és súlyos vádak fenyegették. Fel volt jelentve, istenkáromlási eljárás volt ellene folyamatban, tíz nap választotta el a tárgyalástól... ami körülbelül azt jelentette: a máglyától. Ha barátja, a hatalmas Sir Walsingham nem kezeskedett volna érte, börtönben várta volna ítéletét.

Tíz nap rövid idő... Ha Walsingham meg akarta menteni barátját, át kellett csempésznie a Csatornán. Nem tehette: gentleman volt, becsületszavát adta, kezeskedett érte.

Hogy Walsingham hogyan oldotta meg a megoldhatatlan kérdést, csak több mint háromszáz év múlva derült ki - mondja Hoffman. Akkor - 1593-ban - az a hír járta, hogy Marlowe az éppen dühöngő pestisben halt meg. Kicsit később azt híresztelték, hogy meggyilkolták. 1600-ban - amikor Rómában a szintén istentelenséggel vádolt Giordano Bruno égett a máglyán - valaki azt írta, hogy "csúf nőügyek" miatt szúrták le.

Ebben háromszázharminckét évig senki sem kételkedett. Akkor fedezte fel Leslie Hotson a halottkém bizonyítványát. Ettől - a Marlowe-hivők drámai fordulatokat várnak - kel életre a halott!

A bizonyítvány szerint Marlowe és védnökének három szolgája - akik közül az egyik épp aznap tért vissza Hollandiából - együtt ittak egy özvegy házában. Összevesztek a számlán, és Marlowe az egyiket, Frizert, le akarta szúrni. De ez elvette a tizenkét fillért érő kést, s homlokán keresztül őt szúrta le. Másnap, miután tizenhat tanú megnézte a holttestet, eltemették.

Egyéb okmányok bizonyítják, hogy Frizert, mivel a tanúk szerint önvédelemből ölt, még csak vád alá sem helyezték: s hogy a három ember megmaradt Walsingham szolgálatában. (A még újabb kutatások szerint a halottkém neve egyetlen névsoron sem szerepel.)

Világos, hogy kiskéssel senkit sem lehet homlokcsontján keresztül leszúrni. De ha valaki egy holttestet felismerhetetlenné akar tenni, a legegyszerűbb felhasítani a homlokát, s vérrel kenni be az arcát. Pestisjárvány idején mi sem könnyebb, mint hullát szerezni... ha Walsingham el akarta tüntetni védencét, így kellett eljárnia: átvitetni Hollandiába - hullát szerezni - s a hullát, mint "a meggyilkolt Marlowe-t" eltemettetni. Szolgái eljátszották a komédiát. A tíznapos határidőn belül Marlowe eltűnt Angliából s az Irodalom Történetéből. Négy hónapra rá már a színész neve állt egy verses műnek a címlapján! S Marlowe útban volt Verona, Velence, Róma, s Shakespeare-darabok színhelyei felé...

Valószínűtlen mese? - kérdi Hoffman. A Folio szerzője ismerhette: a "Szeget szeggel" Angelója nem annak a Claudiónak a fejét kapja, akit halálra ítélt, hanem egy halottét, amelyet egy kicsit átváltoztatott a halál, mert "death is a great disguiser"...[56] Az "Ahogy tetszik"-ben szó van valakiről, akinek pontosan tíz napja van, hogy elhagyhassa az országot, s Rosalinda azt tanácsolja neki, hogy képviseltesse magát a halálban - die by attorney[57] -, hisz a bolond krónikások még Leander halálának okára sem jöttek rá. (Leanderére, akiről Marlowe írt verses költeményt!)

Hol élt, meddig élt Marlowe Olaszhonban? Talán ez sem marad örök titok. Hotson,[58] a szerencsés kezű kutató, megtalálta Orsini herceg 1600-ban Londonból írt leveleit. A katolikus főúr Elisabeth királynő vendége volt, az ő tiszteletére adták elő, alig tíz nappal a megérkezése után, vízkeresztkor, a "Vízkereszt"-et, amelyben ő maga is szerepel! A londoni színész nem ismerhette az Orsini család történetének apró részleteit. Sokkal valószínűbb, hogy Marlowe Orsini udvarában élt, a herceg angol kapitányai közt.

Virginio Orsininek még ezer levele fekszik Rómában, nagy részük még meg nem fejtett kulcs szerint siffrírozva... ezeket kellene elolvasni!

Él Assisiben egy tudós férfiú - Caldari -, aki szerint Marlowe 1610-ben halt meg; ez lehetne a magyarázat arra, hogy Shakespeare életének utolsó négy évében nem írt semmit. Csak ügyefogyott aláírásokat egy könyvet nem említő végrendeletre...

Shakespeare művei az angolok idézetbányája. Shakespeare jelkép, mindentudó bölcs, a lírikus, a drámaíró, az idegenforgalom egyik legfontosabb tényezője, a diákok réme, a színészek szerelme, a sznobok vesszőparipája... vigyázzon, aki hozzányúl! Calvin Hoffmant (aki ráadásul amerikai) példátlan módon támadták. Pártok és egy Marlowe-társaság alakult; a Stratford-on-Avoniak kivonultak szentélyüket védeni.

A harc csak egy pontban hozott döntő bizonyítékot: hogy a szitkok kora még nem ért véget. A politikusokat megszégyenítő szókinccsel, letűnt korok válogatott becsületsértéseit idézve harcoltak és harcolnak az örök pártok: az ortodoxok s heretikusok.

Messze vagyok, jó helyen, de összeköttetésben vagyok Hoffmannal és a Brit Marlowe-Társaság egy-két harcos tagjával, szívesen és óvatosan szólok bele időnként vitáikba.

Így gyűjtöm esti társaságomat, ha nem is törzsasztalnál, de íróasztalomnál: latinisták, költők, matrózok, régi jó barátok, ismeretlen irodalmárok... egymással aligha férnének meg, a zűrzavar babiloni volna... de így az írott szavak hangtalan zűrzavara elűzi az este olykor kicsit ijesztő magányosságát.

Az este hozza a leveleket, a levelek hozzák az éjszakát. Minden nagyon egyszerű.

Máshol az emberek este hazamennek, levetik napközben viselt álarcukat, esetleg más álarcot tesznek fel, és elmennek más álarcosokhoz. Csak a sötétben járnak meztelen arccal. Itt legfeljebb világot változtatok: a levelek mikrokáoszából kilépve, sétálok egyet a ház és az út közt, nézem a Makrokáoszt, a csillagos égboltot.

Érthetetlen, hogy a mennyei zűrzavar képét hosszú ideig mint valami örök és változtathatatlanul törvényszerű és csodálatos gépezetet lehetett bemutatni.

Rend nincs. Ideig-óráig egy apró kis területen akad csak valami, ami a rend benyomását kelti; ezt is csak a rövid életű elmében. Csak a tér apró kis részeibe lehet úgy belegondolni egy időrendszert, hogy a káosz rendes folyamatnak tűnjék...

Nehéz elképzelni, hogy Bach zenéje is feloldódik a káoszban, s egyszer nem lesz... Egyszer felrobbant a nap, melynek magjából kőbolygók lettek, megszületett a föld, az aminosavak, a fehérje, a sejt... akkor Bach már csak két-három milliárd év távolságra volt... de a folyamat nem állt meg, a nap még egyszer fel fog robbanni, elégeti a földet - solvet saeclum in favilla - vörös, tág, híg felhő lesz, kiterjeszkedik a Jupiterig, összeomlik, kialszik... a tejút forog tovább, de a 33. Kantáta nélkül. Nincs rend, nincs értelem!

De nézni szép a távoli napokat. A Kentaur Alfája négy év előtti fényét mutatja, a hatalmasabbak harminc vagy száz év előtti arcukat. Tejutunk Perszeusz-karját úgy nézem a birkaistálló mellől, amilyen ötezer éve volt. Arra gondolok, hogy az Úr Jézus Krisztus ha fénysebességgel indult útnak, most majdnem fele úton van odafele... már négyszer olyan fényesnek látja, már megkülönböztet benne egyes kék színű napokat, egy-két fiatal óriást... míg a fénysugáron, amely hozta, visszatekintve még ott látja a csodálkozó apostolokat, akik tekintetükkel egy darabon még elkísérték.

Tejutunk szélén még egy jó darabbal tovább látni: százötvenezer éves fényt küld a két Magellán-felhő! Felhők, tejutak, táncosok - minden millió évben egyszer fordulnak meg egymás körül, valami nagyon lassú valcer zenéjére. Gondolom, pár milliárd napjuk közül az egyiknek csak lesz egy földszerű bolygója, és oda vágyom... Onnan nézve még aranykorát éli földünk! Az ember már végtelen múltra tekint vissza, s végtelen jövőbe veti hitét... hiszi, hogy nem lesz több jégkorszak, hogy nincs hatalmasabb fegyver, mint a kőből faragott nyílhegy, nincs jobb hajlék, mint a barlang, nincs nagyobb hatalom, mint a tűzé. - Jó volna egyszer boldog embert látni! Onnan még lehetne!

Minden rosszul van elosztva káoszunkban, még a távcsövek is! Az északi féltekéé minden, ami jó. Az északi csillagászok tejutunk ikertestvérét is látják, az Andromeda csillagködét... mihozzánk ismeretlen nevű vagy pogány tejutak pislognak le még sokkal messzebbről. De ha fényük alig ér le, a képzelet felér hozzájuk, s elgondolom, mit látnak e percben egy ottani bolygó óriásai, ha csodálatos műszereikkel vizsgálják a földet! Az emberiség ősei két pártra szakadtak: a maradiak már elhatározták, hogy fenn maradnak a fákon. A fák a világot uraló növények. Aki sorsukkal köti össze sorsát, megmarad. A fákon élő rovarok, a fák gyümölcsei táplálják a majmok legbölcsebbikét, a pithekanthropust. A haladók azt hirdetik, hogy ütött a sors órája, most vagy soha, le kell mászni a fákról. Világnézeti kérdésről van szó! Aki lemászik, és követ vesz a kezébe, fogja elnyerni a föld fölötti hatalmat. S két táborra szakad az emberiség, s mert elvi kérdésről van szó, nem lehet engedni. Inkább meghalni, de a fán! - mondják a maradiak. - Inkább meghalni, de leszállni - mondják a haladók.

A káoszban minden az álláspont kérdése. A legtávolabbi tejutakról néző csillagászok szerint a föld egy darab élettelen kő, s élettelen is marad, ha az atmoszféráján átcikázó villámok nem kovácsolnak aminosavakat gázaiból, ha nem születnek vírusmagok, s ezek nem öltenek fehérjeburát.

Talán vannak a táguló tér határán a fénysebességgel távolodó tejutakon nézők, akiknek napunk újszülött csillag, s földünk még meg sem született. Köveit, érceit még csak lassan érleli egy terhes és halálra ítélt nap... majd ha felrobbant, indulnak pályáikra a töredékek...

Az se volna jó, ha rend volna... Már kivesztek volna a kérdőjelek, nem volna csodálkoznivaló, a helyeket, ahova most a képzelet repül, már régen elfoglalta volna a tudomány.

Még szabad válogatni a világ kezdetéről, a világ végéről szóló elméletek között! Csak egy biztos: már a kezdetben sem volt Logosz.

Van, aki azt hiszi: kezdetben volt a robbanás. A világ minden atomja - vagy atomszülő ősanyaga - valahol egy helyre volt összpontosítva. Naprendszerek fértek egy maroknyi térbe. Egyszerre valami megmozdult, elcsúszott, megunta az időtlenséget, és háromszor hét perc alatt megszületett a tér, az anyag és az idő. (A varázsló kihúzta kalapjából a tejutakat.) Azóta szalad szét az anyag a térben, azóta múlik a felrobbant, kis helyi jelentőségű rendszerekre tépett idő. Ezért menekülnek a semmibe a csillagos ég peremén rohanó ködök.

Ismerem az egyedüllétet - talán ezért nem szeretem ezt az elméletet. (A nagy számológépek sem szeretik - azt állítják, hogy csak hidrogén és hélium keletkezhettek volna.) A nagy szétszaladás valahogy elszomorító... idővel a tejutak annyira kerülnének egymástól, hogy mindegyik egyedül állna az Űrben, csillagtalan eget nézne. És mi történne egy tejúttal az összes többi gravitációs mezője nélkül? S mi lesz a szegény csillagászokkal, akik a saját tejútjukon kívül semmit sem látnak?

Van, aki valószínűbben kezdi: kezdetben volt a semmi, s a semmiben itt-ott, kőhajításnyira egymástól, egy atom vagy antiatom. Ezekből lettek a tejutak és ellentejutak, talán ezek taszítják egymást vissza a Semmibe. S ha a nagy rendetlenségben összeütközik egy darab anyag az ellenanyaggal, csillagfényű pokol gyúl ki, egy quasar...

Nézem a múltból világító napokat, hallgatom a közelebbi ebek vonítását. Ők is gondolkoznak valamin, s törik a fejüket... ha máson nem, azon, hogy miért tart a bennszülött kutyát, ha a gyermekei részére sincs elég kenyere...

A káosz szép... szép, mint az őserdő, mint a szél és eső vetette fák vadona... izgatóbb, mint a rendbe szedett kertek. Nem szívesen gondolok rá, hogy egyszer vége lehetne, hogy reménytelenül szétszaladnak a tüzek és a ködök. Szívesebben fogadom el az események Giordano Bruno-i leírását; korunkban Hoyle foglalta latin szavaknál meggyőzőbb képletekbe. "A világ folytatással kezdődött, és a folytatásig folyton folyik." Folyik - nem fejlődik, változik, s megmarad annak, ami mindig volt. A csillagközi űrökben szüntelenül születik a hidrogén; ebből lesz a csillagszülő köd, s a csillagok kemencéjében izzik a hidrogén vassá vagy arannyá... az égő, kiégő csillagok porrá forognak, hamuvá lesznek, por és hamu állt Halotti Beszédünk első sorában: s közben születik a hidrogén, tágítja a teret, széthajtja a vénülő tejutakat... odáig, ahol már az ok és okozat törvénye sem dogma többé...

Szomszédaim ablakai egymás után kialszanak. Ők egyszerűbbnek látják a kérdést: úgy hallották, hogy egy igen jó Isten pepecselte össze a földet a körülötte forgó világmindenséggel, hat munkanap alatt. Ez a jó Isten - kevés köze lehetett a Biblia második fejezetének gonosz Istenéhez, aki tilalommal kezdte - nem tíz, csak egy parancsolatot adott az emberpárnak: hogy szaporodjanak, népesítsék be a földet. Erre gondolnak földem istenfélő és engedelmes lakói elalvás előtt, sötét ablakaik mögött.

Visszamegyek faházamba, lámpám irányába.

Ilyenkor bújnak ki a kertben a tücskök a földből, és keresik a zöldségpalántákat; kibújnak a fatörzsek alól a tücsökfaló varangyok. A pincében kibújnak az egerek, kukoricaszemeket keresni.

Így bújnak elő este rejtekhelyeikről a könyvek. A régi könyvek jól ismerik a napfény veszélyeit: ebben sárgulnak oldalaik, ebben szárad bőrkötésük. De a mécses, a gyertya fényébe kimerészkednek. Talán azért is szeretik a gyertyavilágot, mert annál születtek.

Értem azokat, akik nem olvasnak. Az irodalom átköltött élet. Az olvasó a tényeket másodkézből kapja. Olvasni veszélyes. Don Quijote példája mutatja, mi fenyegeti az olvasót, ha a napfénybe viszi a lámpafénynél olvasottakat. A könyvek összeesküdtek, hogy az olvasóval az ő különvilágukat hitessék el. Régen készült sémákba kényszerítenek egy új álarcú világot. Az irodalom a vakoknak mesél, a süketeknek mutat... de mi hiányzik annak, aki lát és hall? Az irodalom a vágyódókat olyan paradicsomba viszi, melyeket önmaguknak nem tudtak megteremteni. De miért olvasson az, aki szívesen él ott, ahol van?

Történelem? Akkor volna értelme, ha az elesettek írnák! Önéletrajzok? Tükrök, amelyekből akkor is angyal néz ki, ha ördög bámul beléjük. Közgazdaságtan? Meseországról beszél, a homo oeconomicus álomvilágáról. Ez az emberfaj a földön nem fordul elő.

Nem vagyok jó olvasó. Képzeletem nincs, csak a színtiszta valóságot vagyok képes leírni, tapadok a tényekhez... ezért nem értem a regéket, regényeket.

Mégis olvasnom kell, legalábbis magyarul... A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő "kísérője és kísértője" nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell! Lehetetlen indogermán módon gondolkozni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit, A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!

A magyar nagyon más, mint a többi európai nyelv... Az olaszt már Dante bebalzsamozta. (Csak a tájszólásai élnek.) Ha ma Lampedusa hercege el akar mondani egy történetet, nem szabad azokat a szavakat használnia, melyeket szereplői mondtak. Elő kell vennie a tiszteletre méltó nyelvereklyét, mindent át kell költenie. A német halva született. Luther Márton a nyomdászok részére találta ki. Javítani alig lehetett rajta, rontani igen. Norvégiának három hivatalos nyelve van, de mindenki úgy keveri őket házi nyelvével, ahogy jónak látja. A magyar él, fejlődik, tízmillió ember közös játékszere is... aki egy szóval gazdagítja, halhatatlan lesz. Nincs év, hogy ne hozna szótermést. Egy nyelvész barátom azt állítja, és elhiszem neki: a kivándoroltak leveléből pontosan megállapítja, ki mikor lépett ki; írásaikban halott szavak vannak, az egykori beszéd fosszilis maradványai; mint a geológus ezekből állapítja meg a réteg korát.

Magyarul olvasva az az érzésünk, hogy az írók mind egyetlenegy nagy családhoz tartoznak: szeretik vagy széttépik egymást, ahogy ez családokban általában szokás... ahogy egy "családtag" egyszer megjegyezte: család ellen nincs orvosság. A család is káosz. Aki az egyik könyvben regényalak, a másikban a címlapon áll mint szerző. Minden magyar regény kulcsregény: jobb könyvesboltokban már a kulccsal együtt árulják. A magyar költő, még ha tiltakozik is, mindenkinek rokona vagy legalábbis ismerőse. Molnár Ferenc szeretett New Yorkban, az 52. utcán, a Plaza Hotelből jövet ebédidőben végigbotorkálni, amikor már nagyon szenilis, nagyon búskomor volt, s eljutott odáig, hogy Pázmány "Kalauz"-át tartotta a legjobb könyvnek. Apámnak egy iskolatársa jelentős szerepet játszik saját nevén Pásztor Árpád egyik könyvében, és ő is sétált New Yorkban.

Ha már nagyon késő lehet - fél kilenc vagy kilenc óra (a csillagórát még nem tudom olyan pontosan leolvasni, mint a napórát), hátát fordítok a Világűrnek és Dél-Amerikának, és könyveimhez fordulok.

Könyvtáram úgy indult, mint minden vándor magyaré: Ady-val és az Ínyesmester szakácskönyvével. Ezeket vettem. Varázslók, tündérek, jóakaratú emberek küldték a többit. Gonosz dzsinnek gondoskodtak az olvashatatlan s felbőszítő nyomdatermékekről. Nem haragszom rájuk, sőt: ha az ember örök tavaszban él, elpuhul, ha nincs kinek ellentmondania, alig gondolkozik többé.

Ha ellent akarok mondani, előszedem Furó Ferenc könyvét... a Förmedvényeket. Az alliteráció kedvéért nevezem így könyvét; ő Tanulmányoknak minősíti. Csak annyit tudok az íróról, amennyit maga mond: hogy "olyan lúdtalpat szerzett, hogy sokáig erről énekeltek a költők Pesten". (Az idézett énekeket még nem sikerült megszereznem.) De módszerét pontosan elmagyarázza: az irodalomtörténet mindig tévedett, mindig 180 fokkal... pedig tévedhetett volna 179-cel is. Vagyis mindennek az ellenkezője igaz. Madáchnak gondolatai mélyek, nyelvezete nehézkes? Dehogy! Gondolatai felületesek, nyelvezete kápráztató. Tolsztoj nagy regényíró volt, de drámaírónak jelentéktelen? Szó sincs róla! "Órjási" (- ismétlem: mert Furó Ferenc így írja) drámaíró volt, regényírónak pedig nem rossz... Furó Ferenc nem könnyű író, sohasem biztos, kit téveszt össze másvalakivel (olykor Mária Terézia orvosát, van Swietent Kaunitz kancellárral, olykor Ibsen Brandját Brandes dán irodalomtörténésszel), de csökönyösen olvasom, mert az ellentmondás ébren tart, és mert mindig várom, hogy megtalálja a nagy, tollára való tanulmányt: hogy Ingres, a silány festő, túlhegedülte Paganinit! S hálásan gondolok Furóra, mert az ő szemétdombján találtam meg Széchenyi egy gyönyörű mondatát: A magyar független önérzetében kerüli a munkát. Büszkén, boldogan, csupa nagybetűvel az íróasztalom fölé írtam. Azóta jobb lelkiismerettel lustálkodom.

A magyar költőktől, a magyar Horatiustól csak egy lépés a latin Horatiusig. Magyarul azért is olvasok, hogy el ne felejtsem, latinul, hogy el ne felejtsék a nyelvet.

Tudom - hogyne emlékeznék rá? - milyen pokoli munka volt latinul tanulni! Erény, hősiesség és hazaszeretet szerepeltek, minta-mondatainkban, jelen, jövő, múlt és régmúlt időben, a második osztályban már latinul kellett megmondani, mi történt volna, ha Caesar nem lépte volna át a Rubicont, a negyedikben még azt is, hogy mi lett volna annak a következménye, ha Nagy Sándor Perzsia helyett Rómát támadta volna meg. (Ez utóbbi lehetőség édes álmokat sugallt: hogy latin és görög helyett csak görögül kellene tanulnunk.) Olvasmányainkból mindaz, ami egy fiatalembert érdekelt, óvatosan ki volt vágva, mert az a legenda járta, hogy az állam határát a puska, belső biztonságát és a jó erkölcsöket az olló őrzi. Még Suetonius Horatius-életrajzából is hiányzott egy fél mondat: nehogy a diákok az antik versformáknál többet tanuljanak... s az ollós ember, a világ uránál is hatalmasabban, Augustus császár kétszavas Horatius-jellemzéséből is kivágta az egyiket.

Mégis jó volt latinul tanulni, latinul tudni... ha az embert nyugatra sodorta az idők szele, érthetetlen idegen nyelvek közé... ott találkozott a rég kivénült Lingua Latinával, felismerte, köszöntötte... "Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál", mondta a vasorrú nyelv - különben mehettél volna te is tányért mosni, zsákot hordani... és aztán megmutatta az utat a kacsalábon forgó faház felé.

Este erősebb lesz a mimózák illata... Az öreg este a régi könyvek ideje. Lefekvés előtt - nem a halál édestestvérének nevezték a rómaiak az alvást? - szívesen olvasok egy-két oldalt egy régi könyvecskéből, melyet még egy római carrettinán (egy mozgó antikváriusnál) vettem. Nem volt bekötve, a címlapja úgy megrongálódott, hogy az író neve hiányzik, az utolsó oldala félig elégett, egyes sorokat a könyvmoly cenzurált... nem tudom, melyike a sok De arte moriendi traktátusnak. Mindegy, hol ütöm fel, kezdhetem, ahol akarom, becsaphatom, ha nagyon elálmosodtam.

Ma itt nyitottam fel:

"Disce mori! Tanulj meghalni! Noli festinare: vita tota tibi est. Ne siess - itt van rá egész életed: Noli morare: - cras fortasse scientia opus erit. Ne halaszd el - holnap szükséged lehet a tudományodra. Non credis mortem venturam? Nem hiszed, hogy jön a halálod? Jól teszed, mert a Halál tekintete bénít, ha szemébe néznél, letennéd szerszámaidat. Rosszul teszed, mert a valóságot csak a halál jelenti. Csontjaid megmaradhatnak, egy fogad átél egy évmilliót: tetteid eltűnnek, mint tested illata, írásaid elporladnak, szavaidat egy évezred után senki sem érti, fáid elkorhadnak, dédunokáidnak már csak egy láncszem vagy. A te valóságod a halál, a napé a kialvás, a napoké a hamu.

Jön a halál, ott ül órád mutatóján, hajtja a kerekeket, az árnyékot, növeszti a koporsónak szánt fát, mozdulatlan kezében tartja a sírkőnek szánt követ, simogatja a páfrányt, melynek lassan növő gyökeréből hajt majd ki a sírodra való... a sírodra, mely már semmit sem rejt, mert amikor azt öntözi az eső, eltűntél, mint a felhő, amely előző nap öntözte. Sírod inkább felhők sírja, mint a tiéd, mert vízcseppjeik élnek a fűben!

Író voltál? Ne bízd el magad: homokóra helyett tintatartóval lép hozzád a Halál. Orvos voltál? Vigyázz: megszöktetted egy-két áldozatát, hacsak percekre is! A Halál bosszút áll, ismeri leggyengébb pontjaidat. Tudja, hol szakad legkönnyebben egy ered: tudja, melyik - porszem árnyékánál is könnyebb - segítője oldja épp jókor sejtjeidet; játszva termel követ puha szöveteidben. Mézeskalácsot, gyertyát gyártottál? Saját gyertyáiddal lép az ágyadhoz, nézheted, hogy lesz életedből tűz, hogy olvad tested, hogy hűl a helyed.

Élni azt jelenti, hogy túlélni. Csecsemő vagy, s már vén, bölcs embereket élsz túl. Virágok jönnek, s túléled őket. Élsz, amikor már elillant a tavalyi hó. Házakat, utcákat látsz eltűnni, és élsz. Állatfajok tűnnek el életed folyamán, nyelvek mondják ki utolsó szavukat, S te élsz. Erdők lesznek füstté, te túléled őket. Mindig máshol kaszál a Halál. Azt hiszed, nem érhet hozzád.

Vigyázz! Sokáig lehetsz kivétel, végül szabály leszel.

Vannak, akik ravasznak vélik magukat: úgy irányítják tekintetüket, hogy átnéznek a csontváz csontjai közt. Megesküdnének, hogy bezárult a nyílás, nem folyik többé homok a homokórában. Azt hiszik, nincs kasza, mert nem hisznek benne!

Töltsd napjaidat jobban! Számold a szaladó homokszemeket! Nézd a két kezet, amely szitálja őket! A Szükségszerűség ujja mutatja irányukat, a Véletlen keze válogatja az egyformák közt a soronlevőt. Ananké és Tykhé csak egyben egyeznek meg: az egyik az utolsó lesz! Una ex illis ultima!

Órák? A napóra is ezt mondja: una ex illis ultima!

Szíved verése? A szíved minden ütéséhez hozzáteszi: unus ex illis ultimus!

Csókok? Van valakid, aki csókot ad? Ne felejtsd el: unum ex illis ultimum.

Lesz egy utolsó esti felhőd; egy utolsó szavad. Túl fognak élni. Ne rettentsen az, amire régtől vársz. Jó megbarátkozni a kikerülhetetlennel. Ne félj! Erre gondolj: jön a Halál, jön az Arató... és aki arat, az takarítja be a súlyos termést! Könnyű homokóráját nagy teherre váltja a Halál: gondjaidat ő viszi tovább! Fájdalmaidnak nem te vagy többé gazdája! Egy életen keresztül mart a hálátlanság, de nem téged mar tovább. Sebeid már nem neked fájnak. Zöldülő fák gyökerei szívják ki agyadból a sértéseket, melyek ott ércbe vésve álltak. Eltűnéseddel sok - ugye, nagyon sok? - fájdalom tűnik él a világból!

És gondold meg, fogadd el: nem külön tudomány a meghalás művészete: nincs különbség az ars moriendi és az ars vivendi közt! Aki békét kötött a Halállal, már jobban él, már nem szorul a képzelet vigaszára! Miként a hal elfogadja az Óceánt, fogadd el te is: a Mulandóságban élűnk, nemcsak az utolsó percünk a Halálé, minden percünk egy homokszeme, minden fényes percünk kaszájának egy-egy villanása."

Az a jó a régi latin szövegekben, hogy kissé egyhangúak. Együgyű emberek írták lúdtollal, néha nekünk, késeieknek, néha önmaguknak ellentmondva. Van bennük ante, apud, ad, adversum, görög filozófia, biblia és babona. Ha az ember este elolvas egy oldalt, meg se várja, amíg ponthoz ér: egy helyt elfújja a gyertyát, s úgy besüpped a csendbe, mintha a sok közül igazán utolsó napjáig jutott volna el.

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 13:05:14, csütörtök
 
  VIII. FEJEZET



Gyógyítók és orvosok. - A papiros átka és haszna. - Graves a káromkodás jövőjéről. - A Biblia mögötti Szentírás. - Más szemében a szálka: fogpiszkáló! - Két ember könnyebben találkozik, mint két hegy. - Társalgás a Múzsával. - Költészet, fejgörcs és nyavalyatörés. - Az ihletők. - A sors és a postazsák.


A levelek messze mennek: oda, ahol éjszaka van, ha nappal írok, hóvirág kandikál ki az első fűszálak közül, amikor itt a platán utolsó száraz levelét is elhullajtja, és csak cseresznye formájú gyümölcseit lóbálja a szélben; oda, ahová tréfálkozva írhatok, mert senki sem képzel szürke szakállt ráncos képemre. Csak Keats görög urnáján olyan változatlan a szépség, mint az íróasztalom mellett elképzelt, a tavalyi hónál is távolabbi kislányoké.

De van egy valóság, amely nem nyúl sehova, csak itt van: a szerep valósága. Orvos is vagyok, vagy mondjuk: felcser, falusi patikus... ha hívnak, le kell tennem a tollat.

Valahogy így érezhette magát Aladdin lámpásának a szelleme - gondolom. Csendben ült, gondolkozott a rozsdás lámpában. Egyszerre csak valaki megdörzsölte a lámpát, és vége volt a nyugalmának, ki kellett szállnia a lámpából, kincseket kellett keresnie, elrabolt leányzót visszaszereznie, bősz kényurat kellett leraknia tengeren túli szigeten... Szegény dzsinn sohasem lehetett egészen nyugodt... ha történetesen ő parancsolhatott volna egy szellemrabszolgának, azt mondta volna: rejtsd el lámpámat jobban!

Ha faházamnál tenyerébe csapkodva bebocsátást kér egy páciens, ki kell dugnom fejemet, és meg kell kérdeznem ibériai nyelven:

- Mit óhajtasz, uram és parancsolóm?

Nem panaszkodhatom (vagy: nem büszkélkedhetem) - kevés betegem van. Nem vagyok híres orvos.

A "kolonista" - ha beteg, teát főz magának narancslevélből, kakukkfűből, mentából. Aztán hashajtót vesz, bekeni a fájó testrészt zsírral, savóval, tejföllel. Ha az sem használ, a javasasszonyhoz megy, ráolvastat bajára. A sok minden után, vagy dacára, néha meggyógyul. Miért ne? A tüdőgyulladások, paratífuszok, bélhurutok nagy része minden kezelés nélkül gyógyul. A múlt század világhírű bécsi professzorai sem adhattak tüdőgyulladásos betegeiknek mást, mint priznicet és teát. A vírusbetegségekkel szemben egyelőre mi is tehetetlenek vagyunk, mint a javasasszonyok. Aki lázas napok után feltápászkodik fekvőhelye kukoricalevél-matracáról, azzal a jó érzéssel ül ki a háza elé sütkérezni, hogy fájdalmain nem a patikus keresett.

Az is előfordul, hogy a beteg nagyon nyög, meg-megáll a szívverése, a kisgyerek elsápad, ajka kék lesz... hogy éjjel vért hány egy öregember, hogy megpattan egy visszér... akkor kocsit, autót kell keríteni, s be, de gyorsan, a kórházba! A kórház nagy, téglából épült, röntgenmasinája van, és rózsafüzér lóg a kedvesnővérek övéből. Aki ott nem gyógyul meg, - legalább egyenesen a mennyországba megy.

Ott az az első, hogy egy magasan függő üvegből folyadékot eresztenek a beteg vénájába. Ez a "serum", egy csodafolyadék, életben tartja a beteget, amíg keresik az orvost. Aztán mindenkit megröntgeneznek, hadd lássák, mi van belül. Közben a kedvesnővérek vígan szurkálják a beteget, ellátják minden jóval; vitaminnal, penicillinnel, fájdalomcsillapítóval, altatóval. Van beteg, aki mindezek után, vagy dacára, néha meggyógyul. Miért ne? A kórház tudományos légköre, a gépek és a szentképek, gyógyfaktorok. Az orvos fehér köpenye, a kedvesnővérek fekete főkötője a lelken keresztül hatnak a fájdalmakra. Az is előfordul, hogy a páciens meghal. Akkor a számla kifizetése ellenében a hozzátartozók elvihetik a porhüvelyt.

A számla független a kezeléstől s a család pénzkészletétől. Kiteheti egy tehén, három tehén, egy erdő árát. Ki kell fizetni, mert ez becsületbeli adósság. Ameddig nincs kifizetve, a halott nem lel nyugalmat. A kifizetett számla adja meg a megboldogultnak azt a tudatot, hogy családja szerette. Az etruszkok szépen kifestették a halott kamráját, a rómaiak műkincseket raktak a szeretett halott máglyájára, amíg a törvény meg nem tiltotta - völgyem temetéseinek a kórházi számla ad fényt.

A ráolvasás és a röntgen közt az én hatásköröm csekély. Nálam még Königné is sikeresebb: az asszonyok bizonyos női bajokkal sokkal szívesebben fordulnak többgyermekes anyához, mint a távolról idekerült férfihoz. S mivel a bajok tetemes része ama "bizonyos", nemigen látom a pácienst. Königné jön le a Serráról, leírja a helyzetet s megkérdi: mitévő legyen. Munkám - ha már ilyen patetikus szóval illetem tevékenységemet - abból áll, hogy pókcsípéseket kezelek, tavalyi, már fás páfrányszilánkokat húzok ki a talp bőre alól, a rizsaratás idején rizsszemeket keresek a szemhéj alatt, ha megérett a bab, babszemet szedek ki kisgyerekek füléből, orrából, hangosan üvöltve szidom a szülőket, akik addig dolgoztatják a hatéves gyereket dohánylevelekkel, amíg halálsápadtan összerogy a dohánymérgezéstől, orvosságot adok a gyereknek, ha már az orrán mászik ki a bélféreg - kevés tudománnyal, apró mozdulatokkal nyúlok egy-egy szenvedő testrészhez.

"Munkának" általában fizetett tevékenységet szoktak nevezni. Ennyiben a rövid, "patikámban", vagyis a földszinti szobámban töltött negyedórákat aligha szabadna másnak, mint időtöltésnek nevezni. Csak nem kérhetem egy fél zsák kukorica árát a kis kölyök füléből kihúzott kukoricaszemért? A disznót attól, akinek a kan felszakította a hasfalát? Meggyógyított betegnek úgysem írhatok olyan számlát, amelytől egy gyászoló gyülekezet megilletődne... s mit adhat cserébe az, akinek a húsából kihúzott faszilánkot nyomom a markába? Rendszerint még a "köszönöm" szócskát sem én kapom. Egy világűrbe küldött hál' istennek-kel jelzi a meggyógyult, hogy érez némi különbséget az előbbi és a szálka nélküli lét között. A szemből eltávolított idegen testért rendszerint Szent Lucia képe kap három, esetleg fél tucat gyertyát. (A fogorvosi honorárium Szent Apollónia fényét szokta emelni.)

Leginkább azt remélhetem, hogy hallok egy történetet. Ahol a városok zöreje nem harsogja túl az emberek hangját, ott még mesélnek egymásnak. S egy-egy történet bejár egy országot... elmondják ibérül és olaszul, lefordítják svábra, egy-két alak új nevet kap, az argentin pampákon játszódó mese színhelyet cserél, s itt történt meg a domb mögött... mint ahogy egy szélvész elsodor egy kék lepkét tíznapi járóföldre.

Vannak szomorú történetek, véres igazságtalanságok történetei - ezek a mesélő életrajzának részei. Vannak víg történetek, adalékok az emberi butaság történetéhez. Ezek a szomszédnál fordultak elő.

"Tőlünk fél órányira olaszok élnek - hallom -, már régen itt vannak, nagy szőlőjük van, jó vörös boruk, az emberek messzi földről jönnek érte. Jobban keresnek, mint mi a kukoricával! A kukoricától még nem rúgott be senki. Tavaly a nagyapa - az, aki a kezdet kezdetén kivágta az őserdőt, és elültette a szőlőt - azt mondta, hazamegy. »Jobban szeretek meghalni Trentóban, mondta, ahol a halál, ha hív, olaszul hív.« Megpróbálták lebeszélni, de az öreg csökönyös volt. Végül repülőjegyet vettek neki.

Otthon is jó dolga lehetett, mert minduntalan küldött egy szép csomagot. Olyan sajtot, amilyen itt nincs, vörös bort, amilyen itt nem terem. A múltkor érkezett egy csomag, az állt rajta, hogy »pizza«. Addig tanulmányozták, amíg rájöttek, mit jelent. Liszt volt benne, csak vizet kellett hozzáönteni, s már kenyértésztát lehetett gyúrni belőle. Ebből kerek lepényt kellett csinálni, ott volt a hozzá való kép. Erre került a sajt: kész kockákban jött-egy külön zacskóban. Volt egy skatulya sós halacska is, ezt is rá kellett tenni. Meg egy lapos pléhskatulyányi olaj. Meg egy nagyobb doboz paradicsom. És volt még külön kis zacskókban bors, só és mindenféle fűszer: erős por, szürke por és illatos por. Ez jött rá a pizzára, mielőtt a kemencébe került volna.

Jó, ha az ember olvasni tud! Mindent úgy csináltak, ahogy a recept mondta. Azt mondták, ilyen valami finomat még nem ettek, igaza volt a nagyapának, hogy hazament! és itták hozzá a saját borukat, az nem került pénzbe.

Két hétre rá kaptak egy levelet: "Drága rokonok! Rossz hírt küldünk. Szeretett nagyapátok elköltözött a csúcsos fák alá. Az ő ideje is eljött, hiszen a nyolcvan felé járt. Nem fájt semmije, csak aludt naphosszat. Végül azt mondta, hamvasszák el, temessék el hamvai felét itt a családi kriptában, s küldjük el a másik felét nektek, hadd nyugodjon majd a távoli unokák oldalán egy kis márványkoporsóban. Kértünk a hatóságoktól kiviteli engedélyt, behozatali engedélyt, de a hamvak szállítása rengeteg nehézséggel jár. De Peppino azt mondta, nem baj. Küldjünk egy pizzacsomagot, rakjuk bele ezt a maroknyi hamut a fűszercsomagok közé! Így nemsokára kézhez kapjátok jó nagyapátok földi maradványait. Helyezzétek méltó helyre! Mondassatok három misét lelki üdvéért, bár semmi kétség, hogy e percben már a mennyországban van."

Szívesen veszem a mesét, minden egyéb tiszteletdíj helyett, mert okulok belőle. Megerősít hitemben, hogy az sem függ tőlünk, a mennyek birodalmába kerülünk-e, vagy máshova. A Rendetlenség útjai kifürkészhetetlenek.

Munkája végeztével Aladdin dzsinnje visszatér a lámpába. Talán azzal tölti idejét, hogy a Korán mondatait nem hosszúságuk, hanem értelmük szerint csoportosítja... így könnyebben telik egy évszázad. Én visszatérhetek a másik valóságba, melyből a munka tűnik játéknak, a hivatás szerepnek, tovább róhatom az itt-ott megszakított tintavonalat a papiroson, remélvén, hogy ezt valaki nagyon messze lefordítja szavakra, a szavakat gondolatra, s cserébe másfajta tintavonalakat fog róni egy jobb ív papírra.

Vannak szörnyű és értelmetlen berendezések, melyeknek ezer átka mellett egy apró előny is áll. Nincs értelmetlenebb szerv, mint a fájdalom jelzője s felnagyítója ideg- és agyrendszerünkben. Vérmérgezés, leukaemia, cukorbetegség megölnek, de a fájdalom nem jelzi őket. Fogfájás, neuralgia, migrén nem jeleznek semmit, de az őrületbe hajtanak. A ráknál a fájdalom csak azt jelzi, hogy túl késő segíteni. A neurinómák őrjítő fájdalma semmit sem jelez. Ha nem volna fájdalom, nem lehetett volna korbáccsal piramisokat építtetni... de van egy kivételes eset, amelyben a fájdalom hasznos: aki nem ismerte a tüzet, s bedugta ujját, kihúzza, mielőtt elégett volna.

Nem tudok találmányról, amely több bajt hozott volna az emberiségre, mint a papirusz, a pergamen, a papiros elkészítése. Törvényt és parancsot írtak rá, tilalmakat örökítettek meg, szemtelen hazugságokat, őrült dogmákat írtak fel évezredekre. Gyilkos könyvek nevében folyt a vér. "Mert írva van!" - "dura lex sed lex" lépett a gondolat helyére. A leírt füllentésből legenda lett. Mióta papír van, a tegnap nevében lehet nyomorítani a mai napot. Listákba fogták a megölendőket. Az emberek sorsáról már nem istenek, párkák, Tykhé és Ananké döntenek, hanem egy darab papír. A kétségbeesett emberiséget már csak a könyvmolyok elszaporodása, a papírpusztító baktériumok inváziója menthetné meg a végpusztulástól.

És vannak ritka kivételek: jó volt az a papiros (vízjegye egy törpe volt tarisznyával és fenyőfával), amelyre Bach sorokat vont, és kottafejeket szórt. Jó, hogy elég három tucat betűt sorakoztatni egy borítékra, és eljut a betű jelezte szó egy nagyon szeretett; nagyon tisztelt emberhez. S a levélíró már nincs is a pokol köreiben... lasciate ogni speranza - int a kapu felirata... de aki levelet írt, már remél! Minden hangok legüdítőbbje a visszhang. A csendből elnémít a sok.

A pápai udvartartás fontos tagja a "titkár, aki latin leveleket ír a hercegeknek". Szívesen kölcsönkérném a jeles főpapot (úgy sejtem, ő sem dolgozik manapság többet, mint a herceg, aki az aranyrózsát viszi erkölcsös, katolikus királynőkhöz), ha Robert Gravesnek, az angol költők fejedelmének írok. A Vatikán (az ókorban rossz boráról ismert) dombja messze van, magamnak kell összeszednem gyenge latin tudásomat... Humilis eremita celeberrimo poetae S. P. D.... - Az alázatos remete melegen üdvözli a világhírű költőt -, kezdem mondókámat. Latinul még az oltár előtt is könnyebb meghajolni.

Diogenész lámpással, délben, az Agórán esetleg még talált embert. Tudjuk, hogy ez ma, dacára a lámpások terén elért haladásnak, még sokkal nehezebb lett. A hárommilliárd bolygólakó közt megtalálni a legnagyobb költőt (- itt bocsánatot kell kérnem az összes többitől. Cervantes hősén keresztül figyelmeztet, hogy egyetlenegy olyan költő sincs, aki ne tartaná saját magát a legnagyobbnak -) csak a Véletlen szeretett fiának lehetséges. Zeusz Hermészt küldte követének; a Véletlen az én esetemben számtalan és fáradhatatlan szolgája közül Mici Mackót választotta. (Halandók és Halhatatlanok, az Elképzeltek és Elképzelőik egyforma híven engedelmeskednek a Véletlennek.)

Amikor fülem mellett eleresztve barátaim jóakaratú tanácsait, nyomdába küldtem latin mackómat, feltettem Persius híres kérdését: "Quis leget haec?... vel duo vel nemo" - ami szabad fordításban azt jelenti, hogy ezt bizony a fene se fogja olvasni.

A szenvedő nem azért jajgat, hogy megsegítsék, hanem mert a jajgatás könnyíti a fájdalmat... aki könyvet ad ki, a könyvét akarja lapozni, simogatni, a párnája alá tenni. Csak sokkal később jön a klasszikus kérdés.

Akkor jutott eszembe Graves. Még azt sem tudtam; hogy költő. De tudtam, hogy ő írta meg azt az életrajzot, melyet Claudius császár elfelejtett megírni (vagy nem írta meg, mert addig írta a tyrrheniek s karthágóiak történetét, míg a világtörténelem örök rendezői, a gyilkosok, megmérgezték). Ismertem még egy írását: "A szitkok és illetlen szavak jövőjéről." Graves sötétnek látta a káromkodás jövőjét: csak egy vallásos világban van értelme a fűzfán fütyülő rézangyaloknak, csak a hivő kívánhatja tiszta szívből, hogy ellensége hátán az ördög szánkázzon a pokolba... csak az illem korlátain belül nevelt lélek borzad meg állati és emberi testrészek különböző összefüggésekben való megnevezésétől... Hitetlen és realista világban, ateista s ennélfogva adiabolista világban az utolsó Ámen után elnémul az utolsó "Goddam", ha lehervadt az utolsó fügefalevél, az anatómiai szakkifejezések köznyelven is kimondhatókká válnak. A káromkodásnak nincs jövője...

Graves a múltba és a jövőbe lát, scriptor et vates - mondtam -, s megküldtem neki a 2. számú példányt, hadd legyen fordításom első számú olvasója! (Az első számot nem olvasónak küldtem: a walesi hercegnek. Arra gondoltam, hogy a brandenburgi választófejedelem se hallgatta meg a hat Brandenburgi koncertet, de a kéziratok érintetlenül éltek át egy évszázadot, egy választófejedelmi sublódban. A koronásfejűek azok, akiknek számos fejük közül az egyik koronás - vigyázni szoktak, vagyis vigyázni kegyeskednek a legalázatosabban átnyújtott ajándékokra.)

Nem csalódtam: Graves elég híres volt ahhoz, hogy levelem Mallorca szigetén megtalálja. (Ritka madár lehet ott, a katalánok közt a költő.) Mint anyanyelvén, úgy beszélt latinul. Földhöz csapta a latin nyelvtant, melyből legkisebb - nyolcadik - fiát tanította latinra (nehogy csak angolul és katalánul gondolkozzék), s áttért mackó-latinra.

Ha kísérő soraimat angolul írtam volna, köszönő válaszában aligha lett volna kérdőjel. A kérdőjel jólnevelt angol számára illetlen írásjel. Úr nem kérdez. S ha esetleg azt kérdi: "hogy van" - elvárja, hogy a megszólított ne válaszoljon. Szerencsémre latinul írtam, a mediterrán-spanyol agyrészhez. (A spanyol annyira szereti a kérdőjelet, hogy még a mondat elejére is tesz egyet, ha kérdezni készül.) Latinul válaszolva, Graves illemsértés nélkül feltehette a ki-fia-borja kérdést. Én is kérdeztem, és megtudtam, hogy neve hatvan könyv címlapján áll. Talán úgy írt a hetvenéves író, mint ahogy Bach komponált: napi egy-két oldalt.

A sok közül egyet kaptam kézhez. Egy könyvet arról a másikról, amely az angoloknak még Alice-nál is több idéznivalót adott, s még több csodálatos állatról szól... Van benne beszélő kígyó, prófétát faló cethal, bosszúálló medve, sőt egy társszerző szoros viszonyban van egy szárnyas bikával. Mint az Alapos Kalapos teadélutánján, itt is előfordul, hogy megáll az idő.

A Földközi-tenger szigetein még mindig egy kicsit ókor van... az a része az ókornak, mely a trójai háborútól a római császárokig tartott, amelyben ugyan már nem szállt ki istennő a habokból, de még születtek gondolatok; majdnem minden gondolatunk akkor született! Nem csoda, hogy Graves Mallorca dombjairól nézve a tengert, melyen Odüsszeusz hajója, az etruszkok vitorlásai s a karthágóiak gályái szálltak, legalább egy fejével az ókorban él. Volt Claudius, írt Belizárról, s írt egy Krisztus-életrajzot is (nem első személyben). Ez a könyv hozta össze Joshua Podróval, a biblia s a biblia-korabeli papirusztekercsek bölcs ismerőjével.

Podro otthon volt a héber, arameus, szíriai, babilóniai világban; Graves úgy tudott angolul, hogy vállalkozhatott még arra is, ami mindenki más kezében szentségtörés lett volna: Shakespeare-t ma is érthető angolra fordítani. Összeültek, megegyeztek. Podro tudása és Graves tolla keltették életre a félrefordítások, tévedések, átköltések, belecsúszott hazugságok alól az egységes szöveget, amelyből valamikor az Evangéliumokat gyártották. Megszületett a The Nazarene Gospel Restored - A helyreállított nazarénus biblia.

Olyasfajta munka volt, mintha valaki az "Alice" bengáli, portugál, magyar és izlandi fordításaiból akarná kitalálni Reverend Dodgson kislánynevettető tréfáit!

Egy kis példával bemutathatom, milyen is ez a rejtvényjáték: "Meglátja más szemében a szálkát, de nem látja a saját szemében a gerendát" - mondja egy ismert, szívesen idézett és értelmetlen sor. Gerenda nem megy szembe. Sőt, a szálka is inkább ujjba szalad, vagy (ha páfrányról van szó) talpba. De világosabban lát, aki ismeri az eredetit: "Volt egyszer egy ember, aki hatalmas gerendát lopott magának. Ajtófélfát csinált belőle, s büszkén nézte, milyen jól illik a házába. De arra járt egy másik, akinek épp a foga közé szorult valami. Kihúzta a kését, és fogpiszkálót vágott az ajtófélfából. Erre a gerendatolvaj nagy lármát csapott: nézzétek a csirkefogót! Fogpiszkálót lopott! - mert a gerendát azt nem látta, de látta a szálkát a másik fogai közt!"

Egy-két rossz mesélő, egy-két pontatlan fordító, lusta íródeák... s a gerenda a szembe került s az érthetetlen fogpiszkáló egy másik szembe...

Graves és Podro kihámozták az értelmes meséket az értelmetlenekből - így fenyegették a betűkre épített betűépületeket, amelyeket "dogmatikának", "teológiának" neveznek, így írták meg a csodákban szegényebb, értelemben gazdagabb szöveget, amelyek a görög fordítások előtt remeték, kalmárok, kalandorok és élelmes tekercskereskedők kezén forogtak! A könyvnek hallatlan sikere volt: az első kiadás hetek alatt eltűnt. A kritika egy szóval sem nyúlt a könyvhöz. Aztán a kiadók - csoda! - kijelentették: nem nyomják újra. Nem akarnak pénzt keresni. Graves és Podro kimutatták, hogy a talentumok bibliai története hamisítvány. A helyreállított szöveg pontosan az ellenkezőjét mondja. Így a kiadóknak semmi okuk, hogy talentumaikat gyarapítsák. A könyv nem fog újra megjelenni.

Gravesszel való levelezésem ilyenformán egy izgalmas, nem ókori, mai harccal ismertetett meg: még nem múlt el az ezredév, még erősek a Sötétség Urai, a tények még mindig két csoportba oszlanak: a kimondhatókba s a kimondhatatlanokba.

Az, hogy az illetlenek az első csoportba csúsztak, még nem változtatott sokat a világ folyásán.

Podro meghalt, Graves keményebb fából van faragva, hetven-egynéhány évéből húszat letagadhat, tovább ír, azt kutatja, merre, járt a keresztfáról tetszhalottan levett Jézus. Én is vigasztalom: "Alice" Mandzsúriában be volt tiltva. A tábornok, aki minden könyv legfelsőbb bírája volt, nem engedte, hogy olyan könyvet adjanak a gyerekek kezébe, amelyben egy kislány állatokkal beszél. Jól nevelt kislány nem tesz ilyet, "elvesztené az arcát".

Még jó, hogy bolygónk gömb alakú! Ha az egyik felére süt a nap, a másik az éjszakába néz. Ha az egyik féltekét a tél fagyasztja, a másik nyárban sül. Ezért remélem: Graves és Podro könyve még megszólal valahol, és igyekszem megtenni a magamét, hogy megszólaljon magyarul.

Sorsom irányítója: Mici Mackó. Neki köszönhetem, hogy előbb levélben ismerhettem meg Gravest, neki, hogy kezet foghattam vele. A Mackó eszközölte ki, hogy meghívjanak Észak-Amerikába. Van ott egy kis falu - New York -, ahol az ember minduntalan ismerősbe ütközik. (Nem úgy, mint itt, az erdőben, ahol sokáig bolyonghat a vándor, mielőtt ember bújik ki a bozótból.) Egy angol házaspárnál találkoztunk; más európaiakkal együtt voltunk meghíva egy tengerentúli ízű levesre. Graves lépett be utolsónak. Épp hogy befért az ajtón. Toronymagasan lobogtatta fehér üstökét a jelenlevők feje fölött. Szürke, kisebb költőre szabott ruhájához zöld csokornyakkendőt viselt. Egy ókori ruhadarabbal jelezte, hogy történész: zöld-fehér csíkos mellényt viselt. Hangja átharsogta a társaság zúgását, amikor (nem angol, hanem spanyol szokás szerint) megölelt, és katalánul mondta:

- Két ember könnyebben találkozik, mint két hegy!

Ezt - ezúttal klasszikus spanyol nyelven - helybenhagyta az is, aki utolsó előttinek, vagyis egy lépéssel Graves előtt lépett a szobába: a költő múzsája. Egy fél századdal volt fiatalabb nála, két fejjel kisebb, és - hamar rájöttem - két ököllel hatalmasabb. Olyan bíborköpeny volt rajta, mint Rómában a diktátorokon.

- Tálalhatunk? - kérdezte a háziasszony.

- Majdhogy éhen halok - mondtam őszintén. Graves felkiáltott:

- Micsoda? Beszél angolul? Miért kellett akkor nekem latin leveleket írnom?

- Azt hittem, hogy annak, aki Oxfordban a költészet tanára, könnyebb, mint az angol! Ott is latinul szónokol!

- De csak egyszer egy évben! Aztán pihenhetek háromszázhatvannégy napot!

Jött a leves.

- El trabajo y peso de las armas no se puede llevar sin el gobierno de las tripas![50] - idézte Graves és nekilátott.

A társaság megegyezett abban, hogy a leves, nagyszerű. (Graves későn érkezett, mindenki éhes volt, de azok, akik még sohasem éheztek igazán, nem a halálra gondolnak ilyenkor, hanem "étvágynak" nevezik ezt az állapotot.) Abban is, hogy Graves nagyon nagy költő. Ebben nyilván ő maga sem kételkedett, és nem érezte kötelességének, hogy bölcseket mondjon, elméjét csillogtassa. A jelenvoltak úgyis tudták, mit jelent az istenek kegyeltjével egy tálból kanalazni az éltető folyadékot.

- Ért katalánul? - kérdezett a Múzsa a bíborából.

- Mais o menos - többé-kevésbé - feleltem. Ez a négy szótag az "úgyszólván semmi"-től a "majdnem tökéletes"-ig mindent jelenthet.

- Szegény, gyönyörű kasztíliai nyelvünk! Mivé tették a portugálok! Hogy az Atyaisten örök kegyelmében bocsássa meg az ítélet napján azoknak a bűneit, akik ezt a szégyent kiagyalták!

- Ámen! - hagytam rá hivőn, egy káposztalevél és egy sárgarépa közül.

- Mexikóban tiszta spanyolt beszélünk. Miért nem vesz egy haciendát Mexikóban?

Zavartan kanalaztam tovább. (Miért nem veszek haciendát? "Kisbirtok" az hacienda, úgy ezer holdtól fölfelé.) Feleljem, hogy egy medve bőréből nem futja? Azt próbáltam kitalálni, mit mondott volna a Búsképű Lovag, ha ezt kérdi tőle egy Bíborköpenyes Hölgy.

- Ha parancsolja, soha eléggé nem dicsőíthető Hölgyem, meghódítok egyet, hogy lábaihoz rakhassam!

Kegyesen mosolygott.

- Robert a világ legnagyobb költője. Tudja ezt?

- Sejtem.

- Nem olvasta utolsó köteteit?

- Fájdalom, nem.

- Robert! Barátod nem ismeri verseimet!

- Délután megküldjük neki mind a két kötetedet!

Nemsokára búcsúztunk. "Ha véletlenül Mallorcában jár, látogasson meg" - mondta a költő.

- "Vegye meg a haciendát" - intett a Múzsa.

És délután megkaptam az élő angol irodalom legszebb verseit.

Lesz, aki ezt kétségbe vonja.

Nagyon nehéz vitába szállni! Babits már mindent megmondott a líráról: Titokzatos mesterség! Mi a vers? Mi adja az értékét? A tartalma? Dehogy! Ha pontosan lefordítjuk egy más nyelvre, már kiderül, hogy nem... ("Kegyetlen társasjátéknak" nevezi Babits a versfordítást.) A forma? Dehogy. A legmindennapibb szöveget lehet gyönyörű formába foglalni, de ettől még nem lesz vers.

Biztos, hogy a verselést még annyira sem lehet megtanulni, mint a festést vagy a komponálást. A lírai adottság nem öröklődik, nincs lírikus Bach- vagy Breughel-család. A lírikust anyanyelve területén kívül nem lehet felismerni. Ő az, akinek ott élni és halni kell! A költő növényszerű, nem lehet átplántálni, mint a tudóst. Mi a költő? És ki a múzsa?

Láttam egy nagy költőt... olvasom Graves verseit, sőt fordítom őket németre (fordítani nem titokzatos mesterség), olvasom leveleit, ami már lényegesen nehezebb, mert mióta tudja, hogy a latinon kívül más nyelven is értek, leveleit az angol, a mallorcai, a latin, görög és francia keverékéből költi, s betűit is az ihlet diktálja. Megtisztel legújabb verseivel, még az áthúzások és a margóra írt variánsok közt vergődő soraival is, szavaival, melyek úgy csillognak, mint a körbenforgó, ködökben születő csillagok. De most se tudok többet a titokzatos mesterségről, mint annak előtte. Tudatlan vagyok, mint Babits vagy mint az angol költő, aki azt mondta: "Nem tudom, mi a vers, de ha látom, megismerem. A kutya sem képes meghatározni, mi a patkány, de felismeri."

Az irodalom valóságában minden titok. Az orvosiban, azt hiszem, világosabban látok: a lírika a migrénnel és a nyavalyatöréssel, a paroxyzmusos elmezavarokhoz tartozik. A beteg rohamai közt semmiben sem különbözik az egészségesektől. A migrént, ha szétfoszlott, semmilyen klinikai vizsgálat sem mutatja ki: az epilepsziára esetleg utal egy elektroencephalogramm; a lírikusoknál hiányzanak a vizsgálatok. A kísérletre alkalmas személyek egyrészt ritkák, másrészt könnyen megsértődnének, ha az ember elmegyógyintézetbe invitálná őket.

Mindhárom betegség az öntudat időben határolt elvesztésével jár. A fejgörcsnél a fájdalom függönyként zárja el a külvilágot; a függönyön belül megakadnak vagy körben forognak a gondolatok. A nyavalyatörésnél tökéletesen megállnak; a költőnél a körforgásból rím és refrén lesznek. A nyavalyatörős alszik; a migrénesnél álom és ébrenlét áthatják egymást; az ihlet félálom. Aki a költőt felriasztja (mint az, aki bekopogott Coleridge Kubla Khanjába), megöli a verset. Ébren legfeljebb fordítani lehet.

Izgalom, feszültség, nyugtalanság előzi meg a rohamot... a költő kávéházi márványasztala mellett egyszerre csak attól fél, hogy megöli a Disznófejű Nagyúr... boldog feloldás követi az öntudat visszatérését, egy "kompenzációs euforia", egy exegi monumentum aere perennius...[51] a boldogság, amely a költőt arra készteti, hogy rögtön felolvassa, továbbadja újszülött versét. Az epilepsziás és a fejgörcsös beteg számára csak illúzió, hogy ez volt a végső és utolsó roham. A költő megborzad, ha arra gondol, hogy vége a versszülésnek. A három beteg közül a költő az, aki remegve gondol arra a lehetőségre, hogy meggyógyulhat.

Mindhármuknál közös, hogy életük lassanként elkezd a betegségük körül forogni. Betegnek lenni sors, nem szerep. Az epilepsziás várja rohamát, melyben védtelen egy kegyetlen világban: fél, visszavonul, egyre bizalmatlanabb lesz. A fejgörcs kegyetlenül megérteti, hogy nincs más életcél, mint a fájdalom előli menekülés. A költő még az olvasóra sem gondol: a cél a vers maga. Tízkötetnyi bölcs tanulmány nem ér fel egy nyolcsoros verssel, pár álomszerű, már a legközelebbi nyelvhatáron értelmét vesztő sorral.

Graves végignéz hatvan kötetén: ezek a "potboiler"-ek![52] Nyolc csemetéje van! Enni kérnek. De reggel biztos, hogy verssel ébred!

A költők büszkén hirdetik: a szobor túléli a várost, a vers a szobrokat. A vers csak azzal a nyelvvel halhat meg, amelyben megfogantatott. A vers még a halhatatlanságnál is fontosabb.

Itt fordul a betegség tragédiába. Ha az epilepsziás, a migrénes észreveszi, hogy megárt a bor, nem iszik többé. Ha a költő észreveszi, hogy a mámorban ír, tovább iszik a delíriumig. Ha az ópium hozza a rímeket, jöjjön az ópium. Ha múzsa nélkül nincs vers, akkor jöjjenek a múzsák.

Szegény múzsa! A költőnek költészete az élet, de a múzsaszerep szerep. A múzsának az a tragédiája, hogy nem a verset nézi, hanem elhiszi a tartalmát - a tartalmát, mely (ahogy Babits is mondja) lényegtelen. A költő nem az imádott nőt szereti, hanem a hozzá írt verset. Az is előfordul, hogy amit rímben rárakott, prózában levakarja. Vagy ami ádázabb: versben! "Törjön százegyszer százszor-tört varázs..."

A szegény múzsa még a költőnél is titokzatosabb lény. A költő titka: ritka és gyógyíthatatlan betegsége. Néha ugyan előfordul, hogy az érett férfikor kezdetén magától gyógyul. De a múzsa? Azt sugalmazza, amit maga sem tud? Azt hiszem, a költő sugároz valamit, amit a múzsa radarszerűen visszavet, s ami a költő képernyőjén már mint kész vers jelenik meg. (A Karib-tenger szikláit láttam így éjjel felbukkanni egy képernyő homályán.) A versnek semmi köze a tartalomhoz: a múzsa tartalmához se. Az Úr ingyen kegyelme mentse meg a múzsákat az irodalomtörténészektől! A pokol kénköves fenekétől csak védőszentjük könnye mentheti meg egyiket-másikat. A Bíborköpenyes Múzsát egy gavallér mexikói rendőrfőnök mentette meg, amikor késelés vádja miatt ült... egyszer régen... amikor még nem tanúskodott két csodálatos verskötet múzsa-mivoltáról.

Valaha költő voltam, de már csak mint migrénes tartom a rokonságot a hasonló kórban szenvedőkkel. S rejtvényfejtő szenvedélyből kísérlem meg Graves egyik vagy másik szerelmes versét németre, ritkán magyarra átültetni... Graves angolsága fény és zene, verseibe belemorajlik a Földközi-tenger, a Múzsa Mallorca izzó szikláin trónol - pokoli feladat ezt abba a nyelvbe átültetni, melyet Luther Márton egész más mondanivaló számára szerkesztett, s azóta még szárazabb lett. Egy nyelven, amelyen a gázkamrák építőmesterei tréfálkoztak, és svájci határőrök üvöltöttek a menedékkérőkre, talán többszáz évig nem is szabadna verset írni... A rejtvényfejtés is passzió - olyasvalami, amit az ember cél nélkül űz. Valami, ami forgatja a gondolat malmát.

Kleinné levesfőzés közben mostanában a tízes számrendszert veszi át: legidősebb fiam november 8-án született. Három kiló negyven volt. Második fiam január 24-én született, három kiló nyolcvanöt volt, a nagyobbik lányom most hatvannyolc kilós, de tavaly...

Ilyenkor veszem elő Graves páratlanul fényes sorait, és keresem körvonalaikat magyarul. Körülbelül egyszerre jutunk célba: én kikanalazom a rizskását, Kleinné tájékoztat távolabbi rokonai születési és elhalálozási súlyáról, elnézésemet kéri esetleges pontatlanságaiért, s én az utolsó soron gondolkodom. Mint megannyiszor, egyszerre monologizáltunk, akárcsak a társalgók. Sietek felírni a tizenhat sort.

Mikor jött meg a csókok perce, mondd?!
Ha reggel kopogsz, akkor kora reggel,
Mikor a rigó füttyöt küld a fénybe
És álmos sziklát élesztget a tenger.

Ha délelőtt jössz, akkor délelőtt:
Vitorlára kíváncsi volt halak
Parázs, fokhagyma, olaj találkáján
Amikor gőz és illat úr a konyhán.

Osculo favet postmeridianum,
Mikor lépésed fáradt nap kíséri.
A kunyhómba az árnyékokkal lépsz be
(A kunyhó kastély lesz, és ifjú én)

Vagy késő éjjel, amikor a hűs
A sós lehellet szigetünknek tart?
- Emberek és napórák alszanak...
Gyere, te bölcsebb: ez lesz a mi percünk!

Angolul szebb... Marlowe óta az angol költők anyanyelve a jambus... Mallorca szigete még a völgyemnél is szebb... de van egy közös kincsünk: a tengerről fújó alkonyati szél!

A hivő ember, ha mallorcai halász vagy északbrazil tutajos, dicséri az Úr jóságát: reggel a tengerre fúj a szél, a nagy, kék mező haldús mélységei felé viszi az embert: délben eláll - s este a faszénporos tűzhely irányába hajtja a csónakot! Ha a halak közt is akad filozófus - s azt mondják, a delfin van olyan értelmes, mint az ember -, arra következtethetne, hogy az ördög vette át az ügyek intézését: küldi a gyilkos hálót, odaviszi a halat, ahol az uszony a semmibe üt. Ha a mélyvízi halak megtudnák, hogy ide-oda fúj a tengert simogató szellő, arra a meggyőződésre jutnának, hogy káoszban élünk, hogy a történéseknek semmi értelme, hogy Aeolus isten csak pazarolja erejét, idejét... végül minden csak olyan, mint kezdetben volt.

Halászpárti vagyok, Graves-párti... ha érzem a tengeri szellőt. Látom, hogy a fák a leáldozó nap irányában hajlonganak. Elhagyom azt a külön világot, amelyben a gondolat csak akkor érvényes, ha papírra van vetve, az írás csak akkor, ha már nyomtatott betű lett. Fel kell mennem araucariáimhoz, píniáimhoz!

Amikor kicsik voltak, némák voltak. Mióta felágaskodtak, megjött a hangjuk. Csak a szieszta órájában némák és mozdulatlanok. Abban a pillanatban, amikor a tengeri szél átfúj a kerítésen, susogni, zizegni kezdenek, néha selyemzászlók suhogására emlékeztet a hangjuk, máskor acélos a tűrengeteg rezgése. Az araucariák hegyes levelei belekaparnak a szélbe: a macskakörmös fa alaposan megtépázza messziről ideszaladt vendégét.

A fasorok fúgákat fújnak, kánonokba kezdenek. Néha egy ág lekopog mindent. Csönd van. Aztán mind a hatszáz fa egy félhanggal feljebb egyszerre rázendít. Ha belefáradtak, beszélgetni kezdenek: egyik-másik mond valamit zúgva, egy távolabbi átfelel.

Titkos nyelvek élnek körülöttem... a hangyabolyok nyelvei, melyeken meggyőzően lehet beszélni az államérdekről, a tökéletes társadalomról... a távoli völgyek, azóri-portugálból, cremonai, bresciai-olaszból gyúrt házinyelvei (a baszkok azt állítják, hogy az ördög őket nem viszi kísértésbe, olyan nehéz a nyelvük, hogy még nem tudta megtanulni)... a nyelv, amelyen a tenger a píniákkal társalog. Hogy van megbeszélnivalójuk, az biztos - különben nem állnának évezredek óta az Adriai- s a Tirrén-tenger partján, az esti eszmecserére váró, gyantát síró tűlevelű fák.

Talán a fák is úgy érzik, mint én: a délelőtt a közeli dolgoké, a dél a csöndé, a délután a narancsszínű fények, a sós illatú szél a távoli dolgok, a letűnt események ideje, a "dolgok esti lélekvándorlása" az időtlen időkbe visz.

Az árnyékok elrugaszkodnak, a távolba szaladnak. Aki a földjén dolgozott, hazamegy. Aki egész nap otthon dagasztotta a mindennapi kenyeret, mosta a mindennapi fehérneműt, foltozta a mindennapi nadrágot, elvágyódik, elmegy a szomszédhoz megkérdezni: mi történt ma, ezen a napon, amelyen semmi sem történt? A hírek elszaladnak, mesévé dagadnak, legendává szépülnek, anekdotává csiszolódnak... a századik este a századik határban a szereplők már nevet cseréltek, a hely megváltozott... a történetek esetleg meghúzódnak egy völgysarokban, és várnak, míg valaki feljegyzi őket, esetleg eltűnnek, mint a tenger lehelete. A szavak elvágyódnak estefelé, mindegy, ha nincs irányuk. Minden út ismeretlenbe vezet úgyis.

Ahová az embereket nem viszi egy út és egy pár csizma, elviszi őket egy pohár cukornád pálinka. Az űrrakétánál gyorsabban érik el a törvényeinken kívüli világokat. Fényes koronát fon a hulló nap a pálinkagőzös császár fejére; birodalma körülötte forog, hiába látják testét az út szélén, a porban, ő aranyos, zengő, forró ködökön át száll messze, nagyon messze... harangzúgás és láz viszik az éjszaka mélyére, oda, ahol megálltak a napórák, hogy ne legyén holnap.

Újra kisebbségben érzem magam: nem vágyom messzire. Minden percben érzem: már úgyis nagyon messze kerültem! Régi barátaim világjáró kedvükben talán mutatóujjukkal jutnak idáig a térképen... s akkor megrettenve az elképzelt vidék idegenszerűségétől, visszahúzzák az ujjukat: egy fél tucat idegen nyelv, ezer idegen növény, még a szentjánosbogár is idegenszerű fénykévét vet az idegen sötétségbe!

Én csak várhatok ilyenkor, hogy nagyon messziről hírt kapjak. A nap gyorsít a Serra széle felé; a szél feladja reményét; hogy elérje, megáll. A tűlevelek sértődve hallgatnak. A felhők is - képszerűen - megmerevednek: így játsszák színjátékukat, egy szimbolista némajátékot. Szeretem a pokolszín eget, mert postát ígér.

Odahaza kis faluk, ha toronyórára sem tellett, a vonat füttyéből tudták meg a pontos órát. Még nincs vonatunk, mert itt a múlt század kimaradt, de egy, a Tűzföld irányába hajtó repülőgép épp ebben az időben húz át a felhők felett, gyorsan, hogy saját berregése se zavarja utasai nyugalmát. Beáll a játékba. Úgy tesz, mintha kigyulladna, aztán, amikor a megrémült nézők azt várják, hogy fejükre zuhanjon, elhúz a sötétbe. Néha a nap is tréfás kedvében van: a távoli láthatár szélén áll egy meredek hegykúp. Ha emögött áldoz le, a hegy árnyéka a bíborban izzó felhőkre esik, és leveri róluk a színt. Ha a délutáni tengeri szél elég színészt hozott, azt játsszák odafenn, hogy szentté avatás van a Szent Péter-templom kupolája alatt: piros kardinálisoknak, violaszín monsignoréknak, fekete, szikár jezsuitáknak öltöznek. Szent Péter katedrája fölött is aranybarna-szín ablak van, ezen keresztül is meleg, esti fények esnek a tömjénködben hallgató főpapokra. Apácák és kispapok tiszteletteljes távolságból nézik a szertartást. Ha nem válnak esővé, holnap már ők is bíbornokok lehetnek!

Tudom, már vágtat fel a völgybe a kacskaringós út lyukai közt és azokon keresztül egy kis autóbusz, talán még egy négyes fogatnál is gyorsabban! Dől belőle az olaj- és benzinbűz, utasai kukoricaszivarral füstölik tele, ha a tengeri betegség nem veri ki szájukból a füstölőt. Porfelhőbe burkolja maga mögött a tájat, hacsak nincs hátszél, s nem hajt kétségbeesetten a nála gyorsabb ködbe. Jó, csökönyös kis autóbusz! Reggel rohan, hogy odajusson, ahol kel a nap, szegény sofőrje egyenesen a vakító fénybe hajtja. Este a leáldozó napot akarja beérni, újra egyenesen a fénynek tart. Reggel is, este is hiába minden áldozat! Vagyis nincs hiába: hozza-viszi a postámat!

Büszkén írom a birtokosraggal díszes szavakat: "sétálok az erdőmben" - "várom a postámat"! Ez nem olyan udvariassági posszeszívum, mint: Uram! Mesterem! Vagy "hóhérom"... ez azt jelenti, hogy postaszolgálatom van, mint valamikor Thurn und Taxis hercegnek.

A régi, sárga postakocsi váltott lovakkal hozta kalandos természetű utasait és a postazsákot; az én leveleim váltott autóbuszokkal jönnek, a pasasérok még mindig kalandos természetűek. A sofőr nem trombitál, tülköl: nem élünk már muzikális évszázadban. Haladni haladunk: a városban átadott postazsák öt óra alatt feljön, míg száz éve tíz óra hosszat zörgött volna a vén batár!

Aki hosszú ideig a Csendes-óceán egy szigetén élt, ahol csak egyszer egy hónapban kötött ki egy kis gőzös, és ez is csak ha valóban csendes volt a tenger, meg fog érteni. A város is már a világ végén van, oda is inkább a jó szerencse hozza a leveleket, s néha napokig egy se téved be: ott egy jóakaratú, de kissé szeszélyes nőszemély, viszi a mégis megjött leveleket az autóbuszmegállóhoz. (Szeszélyének egyik megnyilvánulása, hogy szívesen fogadja el egy zöldségszállító sofőr meghívását, hogy ide-oda utazgasson vele.) Így az sem ritka, hogy reményem hajója dőlt vitorlával elhúz a kiskapu előtt, és én - hiszen a Graves jósolta szitokmentes korszak még nem derengett fel! - csúf és soha be nem teljesülő kívánságokat kiálthatok a porfelhőbe.

A szenvedélyes lóversenyzők is megértenek: ismerik a súlytalanság pillanatát, amelyben minden lehetőség bennfoglaltatik! A postazsák hozhatja a győzelem hírét és a kétségbeesés hangját. Tudom: sorsom nem az istenek térdén fekszik: az autóbuszban zötyög felfele, vagy benne vár, míg a sofőr egy félsötét pálinkamérésben pihen, udvarol a butykosok tündérének, vagy várja, hogy az éjbe illant utasai előkerüljenek.

Közben szabadjára engedhetem képzeletemet, megfogalmazhatom ismerősök, ismeretlenek leveleit, az esetleg jövő újságok esetleges híreit.

Ha ész és értelem vezetné a világot! Akkor előre láthatna az ember, felkészülne az eseményekre! Nem lehet: hogy tervezzen az ember, ha még annak a postazsáknak a tartalmát se tudja kitalálni, amely tíz percnyire van, és egyre közeledik? Káoszban élünk, mert nem tudunk tervezni - nem tervezhetünk, mert káoszban élünk... lepecsételt zsákban jön a sors. Ember tervez, vírus végez; Justitia vak, Ámor vak, vak a Véletlen, vakmerőség élni! Logika csak a megtörtént eseményekben van: a logika nem mutat előre. A "jelen" a határvonal a múlt (melyben minden szükségszerűen történt) s a jövő közt, melynek minden pillanata titok.

Reggeltől estig szívesen hiszem, hogy a magam ura vagyok, szerencsém teljhatalmú kovácsa: aztán közeledik a rozoga autóbusz, fényszórója bepislog a völgy mélyén gyülekező esti ködbe, nagy, fényes foltokat tép fel, az út kanyargói nyomán ide-oda ing, és érzem, hogy engem is csak úgy vet ide-oda a sötétbe vezető út, mint azt a súlytalan fénykévét.

Minden este ítéletnap van. Iudex ergo dum sedebit...[53] dúdolom Mozart hangjaival. Jön a posta. Nagyon rossz híreket is hozhat: akiket legjobban szeretek, messze vannak! És ha valaki, akinek a szavára vártam, ma se írt... quid sum miser tunc dicturus? / Quem patronum rogaturus?[54] Mit válaszolhatok egy meg nem jött levélre?

Az utolsó lejtőn felkapaszkodva, a felhőket keresi a fénycsóva. Most már csak két lehetőségre gondolok: vagy megáll majd a kapu előtt, vagy sem.

Ha lassít, valószínűleg megáll.

Ha megáll, valószínűleg jött posta.

Ha jön, talán jó híreket hoz!

Megáll!

Még nincs egészen vége a napnak: visszamenet még jöhet erre egy műhold, a fényes Echo II., a hunyorgató Anna... még lezuhanhat egy kései repülőgép, nekimehet a Serra falának, lehullhat egy meteor, mint az, mely az időknek előtte egy csíknyi vasdarabot szórt végig a völgyön, úgyhogy földemen is néha égitestbe botlok... még jöhetnek betegek, vendégek, még csaphat villám az eukaliptuszfába, fakadhat forrás a szőlőhegyen, szellemek szállhatnak az éjszakában, halottak jöhetnek búcsúzni egy kakasszónyi időre, meghalhatok... de tudom: fontos, döntő dolgok ma már nem történhetnek.

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 13:04:02, csütörtök
 
  VII. FEJEZET



Zongorám kalandjai. - Bachról csak hallgatni Lehet. - A távoliak szerepe. - Kétfejű sasok, több fejű emberek, a száz fejű troll. - Három nyelvréteg. - A Migrén Társaság és a Latin Társaság. - A szegény kis ügyész panaszai. - A sváb és a humanisták. - Matematikus a Csodaországban. - A visszafordító egylet. - Damascus halála.


Az erdő hatalmas. Átnövi, fogva tartja, aki belekerül. Már elképzelni is nehéz a házat, ha ágak vonnak falat, tetőt az ember körül. Értem az indiót: meghalt, amikor kiirtották körülötte az erdőt. Ha nem érdemes élni, meghal az ember.

Vannak más hatalmak is... A zenéért érdemes élni. Egy egész napnyi csend után felébred a zeneszomj. Faházamban van egy zongora!

Hála istennek, nincs rend a világon... ha rend volna, vadmacska fészek volna az erdő szélén, nem jól temperált hangszer! Egyszer a Véletlen, a vak Tyrannus, felkap egy német zongorát, átveti az Alpeseken, egy olasz család elkapja, és áthajózik vele a tengeren, hogy majd valaki ezen kísérje Verdi patetikus áriáit. Tönkremennek, hazamennek. Egy félbolond színészre bízzák a zongorát; néha énekel is, maestrónak, professzornak nevezi magát. A maestro egy régi felhőkarcoló romjában ül. A felhőkarcolás fárasztó foglalkozás lehet, az épület gyorsan vénült, mint a morfinisták. Már csak nőnemű férfiak és önmagukat dicsőítő háborús gyilkosok egyesületei tanyáztak a házban, a szivattyúk már nem bírták felvinni a vizet a huszonnegyedik emeletre, förtelmes bűz terjengett a repedező folyosókon. A zongora ott várta, hogy a maestro sorsa még rosszabbra forduljon. Amikor hamisított Goyáját, állítólagos Raffaeljét, valódi Garibaldi-portréra festett Leonardóját is eladta, potom pénzért áruba bocsátotta a sokáig érintetlen hangszert. "Wagnert énekeltem a Scalában! - kiáltotta -, Caruso megölelt!" Szokásból mondhatta, mert errefelé úgysem ismeri senki ezeket a neveket. "Ó, Maestro, ön nagy!" - kiáltottam legzengőbb olaszságommal, és megvettem a zongorát.

A felhőkarcolótól a faházig már csak ezer kilométer volt az út. Az öreg hangszer túlélte. Vadregényes tájakon zötyögött át, olyan utakon, melyeknek aszfaltburkolata már három állami költségvetésben szerepelt, de valaki mindig ellopta, dohánylevéltől bűzlő teherautó hozta a völgybe, és itt a szobámban találkozott a lipcsei hangszer a lipcsei kántorral.

Kántorral? Kántornak lenni aligha volt valóság Bach életében. Szerep volt, nem is szívesen vállalt szerep. Ha már szerepről volt szó, inkább volt hercegi karmester vagy királyi vendég. De minden szerepből menekült órákra, napokra. Egy kis kamrába zárkózva írt.

Aki látta, azt gondolhatta: a valóságból menekül az álomba. Ma úgy tűnik: az álom-, köd- és árnyékvilágból menekült abba, amit ő az egyedüli valóságnak vélt. Keveset írt: egy-két oldal egy nap. Háromszázhatvanöt oldalas vagy hétszáz oldalas kötetet egy évben... Ez ötven év alatt egy világ.

Lehetetlen szavakkal nyúlni a műhöz. A szavak nem írhatják le az atom magját, vagy a 33. kantáta áriáját: Wie furchtsam wanken... Az atommagot bizonyos matematikai képletek megközelíthetik. Egyenletcsoportok szólnak az erőmezőkről. A zenéhez nem vezetnek számok. Csak hallgatni lehet.

Voltak, akik nem hallgatták. Ahol titkok vannak, megjelennek a perpetuum mobile feltalálói, a körnégyszögesítők, s bízvást várhatják tanítványaikat. Korunk egy sokoldalú, szenteskedő csirkefogója Bachot szövegeiből magyarázta; szerinte a Mester Wagnert megelőzve kitalált egy motívumnyelvet; az ördögöt ördögmotívummal, a vizet nedves hullámmotívummal, a jókedvet boldogságmotívummal jelképezte. Ha történetesen a "mindnyájunknak meg kell halni"-t a boldogságmotívum kíséri, ez csak azt jelenti, hogy Bach mint jó keresztény, már előre örült halálának. Egy másik paranoiás szerint Bach zeneszerző-számológép volt: azt nézte, hányadik betű az ábécében a szöveg egy-egy betűje, a számokat csoportosította ravasz módon. Részemről éppoly szívesen elhinném, hogy egy kis törpe fütyülte elő neki a Máté passió áriáit, amikor elbújt "zeneszerző-kamrájában".

Az író élete és a mű egymást kommentálják. A zenei opus külön világ. Még ha ismernénk Bach életét, sem tudnánk sokkal többet. Tény, hogy nem ismerjük. Elveszett, mint az etruszk szavak. Senki sem figyelt rá. Kérdés, hogy első felesége tudott-e írni, olvasni. (Ilyesmi férfidolog volt.) A második megtanult kottát írni, és nevét csak nehezen kanyarította a kérvények alá. Fiai maguk is zeneszerzők voltak, nem nagyon becsülték. Minél öregebb lett, annál inkább vonult vissza (vagy előre?) abba a világba, ahol már csak szólamok vannak. Végül már a hangszer sem érdekelte, csak a hang. Most, kétszáz évvel az utolsó féltaktus után, nyílik meg lassan a "zeneszerzőkamra" (Komponierstube) ajtaja: a kétszáz és egynéhány kantáta fele már megvan lemezen! (Az emberiség szégyene, a Bach-szélhámosok szerencséje, hogy csak a fele.) Most már világos, mi mindent rejtett a Hangok Ura a minden irodalmi műnél súlyosabb zeneibe! Hullanak a bárgyú szövegek, a hisztérikus vénkisasszonyok, szorgos diákok vagy sikamlós versikék íróitól vasárnapi használatra összehordott halandzsák, maradnak a zongora- és orgonakoncertek, kéthegedűs szonáták, tiszta balettzene, maradnak a szerelmes duettek, melyekre sokáig senki sem figyelt fel, mert "Jancsi" és "Juliska" helyett a két szereplőt "Jézus"-nak és "lélek"-nek hívták.

Lehet, hogy van más zene is. Lehet, hogy lármás századunkban is írtak egy vigasztaló fúgasorozatot. Ha majd minden kantáta minden hangját fel tudom idézni, ha fölsorakoztathatom az áriákat a gyűlölet és a nyomor támadásai ellen, s ha szívem még akkor is, minden közvetlen cél nélkül is csökönyösen ver tovább, meg fogom azokat is hallgatni.

Egyelőre még a fák keretében látott völgyképekkel a szememben, újra és örökké csak újra csodálkozva, boldogan, hogy megéltem, végighallgatok egy kantátát, vagy nekiengedem tíz ujjamat a Wohltemperiertesnek. Ez külön világ is, vallás is... (Miatyánkja is van: "A mi mindennapi fúgánkat add meg nékünk ma.")

Régi, beszélgetést indító kérdés: ki mit vinne magával Robinson Crusoe szigetére, ha ott kellene leélnie napjait. Én már választottam: zongorát, Bach zongoraműveit és a kantáták zongorakivonatait. Ezekben van bányásznivaló egy életre.

Bach - gondolom fúga közben- nem lehetett társaslény. Ha annyit járt volna kortársak közé, mint Mozart vagy Beethoven, többet tudnánk róla. Az emberek szívesen nyúltak a lúdtollhoz, mert könnyen röppent, és leírták egymást. Fiai sem tudtak róla sokat; már nekik is egy nagy nyalábnyi kotta volt csak. A lehetséges társadalmi formák közül a távoliakkal és a ritka nagyokkal való érintkezést választotta. (Amikor Händel Halléban járt, a fiát küldte érte - hiába.) Bízhatott benne, hogy a távoli utókorban elegen lesznek, akik megértik üzeneteit, hisz a világűrt is átszelik rég kialudt csillagok fénykévéi, valahol még láthatjuk őket.

Ha Bach a távoliak társaságára számított, megegyezem vele. A mindennapi aipit, édeskrumplit kitermelem, a mindennapi virág megadatott ma, de szavakat, gondolatokat, érzéseimmel egy húron zengő érzéseket csak nagyon messziről várhatok.

Vannak anyagok, melyekből egy igen apró mennyiség nélkülözhetetlen az ember számára: épp annyi vasra van szüksége, amennyit a levesbe való főzeléke a kert földjében talál.

Hasonló mennyiségű szó már megakadályozza, hogy a gondolatok lassan és egyre szűkülő körökben forogjanak. Fegyencek kopognak cellájuk falán. Lassú teherhajók színes zászlókkal integetnek egymásnak. A süketnémák ujjaikkal beszélgetnek. (Ismertem egy papjukat, aki az ujjaival eltáncolta az egész katekizmust.) Az első ember, aki majd a holdsarló hegyén ülve lógatja lábait az éjszakában, képes lesz arra, hogy rádión üzen a földre, és izgatottan várja a híreket, ahelyett hogy a csendnek örülne.

Az emberi viszonylatokban minden az adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat. A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség járványszerűen terjedő, mindennapi kór. Az emberiség az utolsó emberöltő folyamán többet szaporodott, mint a jégkorszak óta... és mindenkinek van szava. A kormányok, ha mással nem, de szavakkal bőségesen ellátják polgáraikat. A kis nyelvek eltűnnek, de a nagyok nőnek, szavaik szétvetik dagadó szótáraikat. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz.

Arany középutat választott, aki levélben érintkezik embertársaival. Az írás mindig körülményes tevékenység. Aki ír, könnyebben hallgatja el a lényegtelent.

Jó levélíró volt a római, akinek kevés fért a viasztáblájára! Óvatosan fogalmaz az, aki csupa nagybetűvel ír. Azt hiszem, a lassú írás a titka a rómaiak méltóságteljes szófukarságának. Biztos vagyok abban, hogy az emberek helyesebben adagolnák közölnivalójukat, és jobban megférnének, ha csak írásban társalognának. A toll hegyén jobb alakot ölt a gondolat, mint a nyelvek hegyén!

Ha azt mondom, hogy ebből a világból egy távoliba írok, nem mondok igazat. Többes számban kell beszélnem: "világokba".

Tudom, veszedelmes "világokról" beszélni. Giordano Brunót pontosan azért égették el az 1600-as szent év farsangján, mert azt hirdette, hogy sok ezer világ van. Az Egyház megrémült: sok ezer paradicsom? Sok ezer alma? Életfák és keresztfák? - Egyszerűbb egy öreg csuhást megfojtani és elégetni!

Messze van már 1600, messze van a máglya helye, ahol ma a kofák petrezselymet s egyéb, levesbe való, illatos növényeket árulnak, a Giordani Brunónak szánt babérkoszorúkról tépve a májhoz illő babért... nyugodtan hirdethetem, hogy én is hiszek a mértanok és a világok számtalanságában! És ha nem is mindenben szabad az emberi akarat, szabadon választhat: mit nevez álomnak, mit nevez valóságnak, mit nevez szerepnek, mi a de jure valóság, és mi a de facto.

A tudóst besorozzák bakának. Minden őrmester belerúghat, subickoltathatja vele belülről a kályhát. Ő a feljebbvaló. A valóságban? Úgy volna a dolog, hogy a "civilben" - csak álomvilágot jelent? Az őrmester a valóságát rúgva bizonyíthatja, a tudós alkotva. A kérdés eldönthetetlen. A német a háborút nevezi "komoly eset"-nek, az angol a frontot "a háború színházá"-nak.

Aki álruhába bújik, szerepet játszik. Minden egyenruha álruha, a rangok csak szerepek. Ott fordul tragédiába a dolog, ahol a szerepet játszók meggyilkolják azt az egyet, aki nem játszik szerepet, aki önmaga. De mi a szerep? Szerepet játszik a pápa, ha megáldja népét? Szerepet játszik az állam, a királytól a sarki rendőrig? Kétvilágú mindenki, aki gondolatban áthidalhatatlan űrrel választja el a hivatalnokot az embertől, a tanárt az embertől, sőt a költőt az embertől? Nincs válasz. Éppúgy törhette volna két fejét a Habsburgok sasmadara, melyik az igazi.

Jó a sasnak! De az ember jobban hasonlít a százfejű hidrához, akinek minden levágott feje helyére kettő nő! Már Ennius atya észrevette, hogy háromlelkű: osc-ul,[41] görögül és ólatinul gondolkozott! És tisztán látta: az egyes nyelvekben nemcsak máshogy gondolkozik, de mást is gondol.

A nyelvek külön országokban vannak elraktározva... Az első világháborúban egyszer egy németül és csehül tudó katonának ellőtték cseh szavait, szegény csak tolmáccsal tudott érintkezni szüleivel. Arisztotelészt nem sikerült lefordítani kínaira: a nyelv logikája más. Kínaiul nem lehet a görög logika szabályai szerint következtetni. Aki két nyelven mond igazat, már hazudik az egyiken.

Téved az a lélekbúvár is, aki egy koponyát lát, és egy személyiséget akar részeire bontani! Sokan férnek el egy agyburkolat alatt! S mint a tömegszálláson: semmi baj, amíg a személyiségek megférnek. Az sem baj, ha akad erkölcsös polgár és felelőtlen kéjenc, zseniális szobrász és lusta disznó, érett művész és füllentő kisfiú az egy agyban honos személyiségek között. Baj, ha az egyik személyiség diktatúrája elnyomja a többit, ha a száz közül egy - revolverrel a közös szívbe lő, vagy ha ketten kétfelé árulják a köztulajdonú testet.

Az sem igaz, hogy a nyolc dédszülő vagy a számlálhatatlan ükapák úgy folynak össze, mint a tej s a kávé, s hogy valami közös színű, elválaszthatatlan személyiség lesznek. A piros és fehér babvirágoknál még van egy közös rózsaszín... de a százfejű szörny, az ember nem olyan, hogy egy kertben elmélkedő Ágoston-rendi kanonok háromszínű ceruzával leírhatná jövendő arcait.

Az összefolyó dédszülőkön kívül vannak csökönyös individualisták, akik száz év leforgása alatt még nem engedtek elveikből, nem bocsátottak meg semmit, és a közös unokában sem állnak szóba a nekik be nem mutatott társősökkel. Kiengesztelhetetlen nagyanyák élnek még egy életet, egy megegyezni kívánó férfiban. Fából faragott koldus áll a hajlékony táncosnőben, elporladt és mégis eleven táncosnő a komor kórboncnokban. Lehet, hogy egy fél életen át az apa parancsol fiában, hogy aztán átengedje uralmát az anyának, míg végre egy dédapa az asztalra csap, átveszi a hatalmat, és sírjáig kíséri az unokát, aki nem látta, nem ismeri, nem tud róla, de még gyorsan átveszi vonásait is, mielőtt a szobrász megvenné a halotti maszknak szánt gipszet.

Az ősrégi norvég népmesékben a szegény ember fia (akárcsak a mieinkben) nekiindul a nagyvilágnak, hogy királyságot szerezzen... de nem vasorrú bábával találkozik, hanem a százfejű Troll-lal. Szívesen elhiszem, én is úgy mentem világgá, hogy még a talpam alá való lapulevélre sem telt, én is sokfejűeket látok, s hallom az egymással perelő szájakat. Az se csal meg, ha egy álarcon keresztül zeng a kórus. Nem is félek a százfejű trolloktól - hisz édestestvéreim! Az egyik ükapámnak fájó fejét hordozom, a másik beteg szíve fog megölni. Dédszüleim, akik életükben nem találkoztak, itt is idegenül nézik egymást, némán állnak egymással szemben, mint dagerrotipiáik.

Egy kevéssel zavarosabbnak érzem magam a sok fejű trollnál: az ő fejei mind norvégül szidták egymást! S olyan egyszerű világban élt, ahol a kakas és a mackó is kristálytisztán csengő norvég szavakkal társalogtak! Én már háromszor cseréltem szótárt, háromszor nőttem be egy-egy új nyelvbe!

Az első réteg volt a magyar. Szerencsémre azt kaptam ajándékba, amit munkával alig lehet megszerezni, az idő nem fog rajta: a magyar nyelvet.

Csak a gyermekbetegségek elleni immunitást őrzi az ember olyan változtathatatlan sejtekben, mint a bölcsője mellett elhangzott szavakat. S a szavak mögött felrajzolódik a tengelyrendszer, amelyre minden gondolat vonatkoztatik. Számtalan mértan, számtalan rendszer lehetséges. Vannak egymásba folyók és árvák... A magyar és az indogermán mértanok közt olyan űr tátong, mint Bolyai és Euklidész nyelve közt.

Ebben a mély magyar rétegben az a kisfiú él, aki voltam. Szerencsétlen kis kölyök volt. Nincs az a gályarab, aki nyomorúságosabban élt volna, mint a "jócsaládból való" kisgyerek egy pesti bérház udvari szobájában, az első világháború idején. Tilalomfa-ketrecben lakott. A világ tárgyakból állt, melyekhez nem volt szabad nyúlnia. Ami jó lett volna, nem illett. A felnőtteknek mindig igaza volt. Az iskola örökös rettegés, büntetések fenyegettek minden lépésnél. Elkeseredett, száműzött, hajótörött német kisasszonyok uralkodtak a der-, die-, dasra ítélt kis törpék felett. Örökké a jólneveltség szerepét kellett játszani - csúf, képmutató, embertelen szerepet. S hiányzott a nyomortanyák vigasza a szabadság. A lehetőség: egyedül csatangolni az utcán, barátot keresni, szaladni, csenni valamit, dolgozni és egypár fillért keresni, úgy élni, hogy senki se törődjön velünk. A szép lakás udvari szobájában (mert az utcaira vigyázni kellett, gyerek nem való a szalonba) elsorvadt az akarat. Ha látom, hogy sündörögnek a kis svábok és olaszok szüleik körül az aipimezőkön, a kukoricásban, hogy nőnek versenyt a fákkal, hogy játszanak kapával-kaszával, amíg játékukból lassanként munka lesz, a könnyekig sajnálom az ajtók mögött tenyésztett, jól nevelt penészvirágokat.

Ha magyar könyvet olvasok, egy fél század és egy fél egyenlítő távolságban, még mindig annak az udvari szobának a négy fala szorít. Ha egyszer odakerülnék, ott aludnék egy éjszakát, reggelre elhinném, hogy lázálmok sora után újra az iskolába kell mennem.

Ha levelet írok, és magyarul írom, mégis abból a szobából írom. A később tanult nyelveket kívülről nézem. Magyarul már sohasem fogok felnőni. Végig félni és csodálkozni fogok, mint az elemisták.

Osztrák középiskolába akkor kerültem, amikor az átültetés folyamata már igen fájdalmas volt. Két idegen nyelv szakadt rám egyszerre: az osztrák és a Schriftdeutsch - az irodalmi német. Az osztrák élő nyelv, a táj szól belőle. A Schriftdeutsch műnyelv, komor, kopár, könyörtelen, mint egy aszott vénkisasszony, mert senkinek sem anyanyelve. Hallottam egy hollandról, akinek a német azt magyarázta, hogy tájszólást beszél. Azt felelte: "A németalföldi, az nyelv! És ti köszönjétek meg Luther Mártonnak, hogy csinált nektek valami nyelvfélét, máskülönben ugatnotok vagy kukorékolnotok kellene."

Az úgynevezett műveltséget ezen a nyelven verték belém. A latint és a görögöt a német útján kaptam. Goethe árnyéka esett a könyveimre, elhittem, hogy bölcs az, aki száraz, mint Kant, és harcos, mint Schopenhauer. A középiskolai barátságok már eltartanak egy élet végéig, a kislányokkal, akik ugyanabban az iskolapadban ülték, könnyű megtartani a közös tolvajnyelvet is. Középiskola, egyetem, kutyabőrön kívül maradandó emberi kapcsolatokat is adhatna - hisz csupa kapcsolatot kereső, társulni vágyó fiatal találkozik ott. Ebből a rétegből jött szavakkal védek régi, pajtási érzelmeket az idő ellen. Fiatal lányoknak írok, akik mellesleg négyszeres nagymamák. Bájos, csitri szépségeknek küldöm epedő soraimat, mert én még ismerem őket, míg azok, akik ma látják őket (bősz varázslók ármánya!), szürke özvegyasszonyt látnak baktatni hatvanadik életéve felé.

Míg ott vénülnek hű barátnőim, mint Dorian Gray rejtett képe, én itt őrzöm üde lényüket; s ha én itt szürkülve, kopaszodva, tört fogakkal kanalazom a kukoricamálét, az ő képzeletükben még hosszú tempókkal, háton úszva, biztosan szelem a Bécs felé rohanó Dunát. Húszéves fejjel, vihogva, tért és időt tagadva levelezünk. Ha Ausztriába írok, harminc éve, hogy megállt az idő, s áll, mint a napóra éjjel.

Már nem voltam gyerek, amikor Rómában kezdtem újra élni, egy csecsemő nyelvtudásával egy idegen világban. Még sokkal nehezebb volt gyökeret vernem, mint tízéves lábakkal. Nehéz volt üres agysejteket találni, érintetlen palatáblára írni az új szavakat! Csak azért sikerült úgy-ahogy, mert a latin segített.

A "legszebb férfikorban" voltam, ha ugyan igaz, hogy a harmincadik év a legszebb a kolduláshoz. Jó volt, hogy Róma mindig egy kicsit színpad, mindig egy kicsit kaland is maradt, a nyomor nem volt igazi valóság. Róma is százfejű, százrétű város; minden valósága, más helyről nézve, "csak hasonlat". - Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis. - Még amikor balkonon állt és üvöltött Mussolini, akkor is csak gyenge Catilina volt. Még ha képét s aranyköpéseit márványba vésette is, akkor is tudta mindenki: a rendzavarókkal vonult Rómába, a rend őrei fogják újra kikísérni. Rómában még Dollmann, a szadista és fajtalankodó SS-főnök sem volt új és félelmetes: a mélyebb rétegekben akadt kihez mérni. Róma évezredes történelmében az a tény, hogy egy csavargó az Angyalvárhoz vezető híd alatt aludt - ebben minden történésze megegyezne -, nagyon jelentéktelen esemény volt. Az egész Város már az apostolok óta arra van berendezve, hogy a földi lét provizórium, nem szabad nagyon komolyan venni. Harangjai azt verik, hogy Memento mori - Gondolj a halálra! - kórusai azt ígérik, hogy Dies irae, dies illa / Solvet saeclum in favilla.[42]

Azt az időt éltem át Rómában, amikor a dolgok mulandósága volt az egyedüli vigasz.

Újra két nyelvet kellett megtanulnom: az olaszt és a rómait. Az "olasz" nem halvaszületett nyelv, ereiben nem nyomdafesték kering: Dante és Boccaccio édes anyanyelve. Inkább úgy mondhatnánk: ez az a halott nyelv, melyet még milliók beszélnek! Olyan tiszteletre méltó, hogy tilos a szójáték: nem szabad vele játszani. Olyan múltja van, hogy nem születhetik benne új rímpár.

Róma piacán az olasz szó idegen pénz. Rómának saját nyelve van. Van benne latin, természetesen szabin, a Soracte lejtőjéről legurult kifejezés, albalongai hang. Róma mindent megőriz, minden tárgyból, minden szótagból csinálhat ereklyét. Róma vendégszerető város, már Romulus úgy alapította, hogy menhelye legyen a máshonnan elűzötteknek. Mindig befogadta távolról jött tisztelőit: Horatius az olasz csizma sarkából jött, Propertius Assisiból, Vergilius Mantuából, Seneca Spanyolországból. Szentjei nem akadtak, de Firenzéből eljött San Filippo Neri. Polgárjogot, zöldborsót, articsókát mindenkinek adott. De otthon csak az van Rómában, aki érti s beszéli a római nyelvet.

Tizenöt évig élveztem a Város - köveinek, kertjeinek, könyvtárainak, polgárainak - feledhetetlen vendégszeretetét. Ha Rómába írok, ha onnan jön egy episztola, olyan érzelmekkel gondolok a Forum mögött lebukó napra, mint Ovidius az ő világa végén. Róma harctér is volt. Minden háza vár volt, újra újoncokat sorozott a mártírok hadserege (Kereszthy Sándor képviseli hazánkat a Fosse Ardeatine[43] tarkónlőttei között); az ostromlott várért harcolók közt tovább él az összekötő emlék.

Ha Rómába írok, folytatom a barbárok elleni csatát, gondolataim a római törvények szerint sorakoznak. Róma falain túl idegen világot látok, még nem sejtem a canities morosát, a zsémbes öregséget.

Írok angolul, franciául, norvégül, portugálul is - de ezek a nyelvek csak eszközök, szavaikat a szótárban találtam. Most, hogy leírom, eszembe jut: már itt is élek tizenöt éve! De ez a tizenöt év már nem réteg, már nem új személyiség. Itt már nem én vertem gyökeret, hanem fáim, virágaim. A közeli világgal való érintkezés nem is igényel tollat: fecskendővel, tűvel, nagyon óvatos adag szóval tartom a lassanként egyre ritkábbá váló emberi kapcsolatokat.

Az öregek szeme már csak a távoli dolgokat látja tisztán. Az öregek emlékezete biztosabban mozog a régmúltban, mint a tegnapban... végül az ember ott keresi a dolgokat, ahová a keze nem ér el. Gondolatokat, az egyedülléttől való rövid szabadulást, a távoli, egymástól idegen, a csak nálam összefutó levelek hozhatnak.

Az ember sok fejű troll... kilencvenkilenc feje azon búsul, hogy elfojtja a tömeg, elsüllyed a sokaságban, nem jut szóhoz, nem védi csend; a századik sír, mert egyedül van. Ez az egy bús remetefej kétségbeesve keresi a rokon lelket, s ha erről már lemondott, a társaságot. Ez a fej mindig keres, odahajtja a szegény trollt, ahol a legnagyobb a tömeg, nagyvárosban sétáltatja napestig, mindig abban a reményben, hogy valahol társra vagy talán hasonszőrűre talál, saját gondolatait hallja más szájából. Majd csak akad egy, a nagyon sok között...

A nagy távolságokon keresztül is találkoznak néha emberek. Vannak, akik rádióhullámokon keresnek, addig sugároznak egy jelt, amíg valaki hasonló hullámhosszon felel. Vannak, akik megtudják, hol vannak azok, akik az ő betegségükben szenvednek... volna valami, ami jobban egyesít, mint a közös fájdalom? Vannak nagy és exkluzív társaságok: a Cukorbetegek Egyesülete, az Epileptikusok Társasága... ott talál vigaszt és megértést, akit a szívtelen Makkegészségesek kitaszítanak. A Multiplex Sclerosis Society azoké, akik nyitott szemmel vonulnak az élőhalottak útján. Kasztoknak, osztályhatároknak nincs értelme, a betegség éles határvonalakat rajzol. Tagja vagyok a Brit Migrén Társaságnak, s büszkén viselem jelvényét: sápadt, hidegen verítékező fejemet.

A dél-afrikai hollandokra borzadva gondol a világ... de vannak köztük aloetenyésztők és kaktuszgyűjtők, akikkel jó gondolatot és kaktuszmagot cserélni.

Én sem vagyok túl messze (jó helyre kerültem!) ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba! Még van vagy száz öreg és öregedő férfi, akik írnak latinul, mintha saját életük attól függne, hogy ki ne haljon Horatius nyelve.

A társaság olyan titkos, hogy még akkor sem tudtam róla, amikor évekig a régi doktorok latin könyveit bújva okultam a római könyvespolcok árnyékában. (Milyen apró kisebbség az olvasóké a könyvek fellegváraiban!) A Véletlen sodort egyszer a kezembe egy Avignonban megjelenő kis latin folyóiratot. Talán a pápák hagytak ott egypár humanistát, amikor visszatértek Rómába - gondoltam. Fiókomban, melyben kézirataim alusszák téli és nyári álmukat, megvolt Max und Moritz[44] latin fordítása. Elküldtem Avignonba. Telt-múlt az idő, elfelejtettem.

Egyszer csak levelet kaptam egy felső-ausztriai város ügyészségétől.

Ügyészségtől levelet kapni sohasem jó: pláne, ha a főügyész küldi! Régen volt, hogy Ausztriában jártam, tudtommal nem öltem embert... de ki az, akinek tiszta a lelkiismerete? Egyszer Rómában a háború alatt összeszámoltam, mi járna nekem, ha rend volna a világban, s a rendőrségek szorgalmasabbak volnának: katonaszökevény voltam, tartózkodási engedélyem nem volt, a tiltott londoni rádiót hallgattam, s a híreit sokszorosítva osztogattam, illegális orvosi praxist folytattam - hogy apróbb, a jó erkölcsök elleni kihágásaimat ne is említsem. Ezenkívül angol és dél-afrikai szökött hadifoglyokat és meglógni vágyó németeket istápoltam szabad időmben... négyszeri agyonlövést, ezer év börtönt érdemeltem. Azóta nem szívesen hallok ügyészről.

Nagyot sóhajtottam, kinyitottam a levelet.

"Uram, könyörgöm, ne pereljen be - kért az ügyész... Ártatlan vagyok! Esküszöm, nem az én hibámból került az én nevem az Ön fordítása alá! Én a »Saeckingeni Trombitás«-t[45] fordítottam latinra, beküldtem Avignonba, és ott, úgy látszik, összetévesztették a kettőt."

Megkönnyebbülten kanyarítottam egy Erasmust követő episztolát: ;,Dilectissime mi actor publice!" - Kedves Közvádlóm!-mal kezdve mondókámat. Igen jó barátot szereztem, mondhatnám, remetekollégát. - "Ügyésznek lenni rossz - panaszkodott a Trombitás fordítója. - Az ember egyedül él. Senkivel sem barátkozhat igazán, mert nem tudhatja, mit fog elkövetni az, akit meghív - vagy ami még rosszabb: mi terheli lelkiismeretét. Nácizmus volt, Ausztriában vagyunk, mindenki gyanús. Isten őrizz, hogy belépjek egy egyletbe."

A remetének nincs többes száma, mert ha ketten vannak, már nem remeték... Ha ügyész barátom levele jött, már nem voltam egyedül, és azt is megértettem, hogy ő a kétfejű trollok csoportjába illene. A tárgyalások folyamán végig kellett hallgatnia a védők beszédeit. Mi sem értelmetlenebb: a bíróknak kell meghallgatni az altera parst! S mi sem bosszantóbb: a védő az ügyészt vádolja! Az ügyész kegyetlen, az ügyész nem érti, hogy a bűnözőnek a bűntettet kiagyaló fején kívül (vagy belül) van még egy emberi feje is, s most a bűnös hibájából embert ítél szenvedésre! Minden védő ugyanazt mondja, s az ember úgy ül vörös köpenyében, mintha a vádlottak padján ülne, neki sem szabad elmennie, neki is végig kell ülnie a tárgyalást!

Ilyenkor kapcsolt át szegény barátom a humanista fejére. Fehér ívet fektetett maga elé, jegyzett. A soron levő sikkasztó vagy zsebmetsző izgatottan találgatta, mit. A védő megelégedetten nézte, hogy szavaira figyel. Az actor publicus pedig négylábú trocheusokban zengte meg Werner és Margarete szerelmét. Actor volt, színész, mert az ügyész álarca alatt a humanista kereste a versbe illő szavakat.

Sírtam, amikor a sápadt Halál egyszerre kísérte mind a kettőt az Alvilágba.

Latin Mici Mackómnak[46] köszönhetem kapcsolataimat még távolabbi latinistákkal. Ausztráliában, sőt Új-Zélandban is van, aki vigyáz, nehogy a latin az etruszk nyelv sorsára jusson! Van egy tizenhét éves kölyök Kanadában, aki Tolsztojt fordítja angolból latinra, hogy megtanuljon latinul; egy nyolcvanhat éves dublini ír angol balladákat fordít, nehogy elfelejtse.

A latinisták közt is akad tökfejű csirkefogó. Ezekre gondolva, Rotterdami Erasmus levélmintáiban olyanokat is írt, melyeket alig mernék lemásolni. (Nem élünk Rabelais századában.) De merítettem a praeceptor Europae írásaiból, amikor egy Amerikába került latintanár nekiment Fülesnek és Zsebibabának. Felfedezte, hogy nyelvük nem tiszta, hogy húsz különböző író mondataiból van összegyúrva, hogy egy és ugyanazon mondatban szerepel Terentius Ausoniusszal! Mintha Shakespeare-t Hemingway-vel keverném! Különösen megrótta, hogy az "evés"-re két olyan különböző kifejezést használnak, mint "comedere" és "manducare".

Válaszoltam: nem állatkáim találták ki a kevert műnyelvet, hanem Petrarca, Valla, Aeneas Silvius Piccolomini és Erasmus, a fejedelmük. Az összefoltozott nyelv a feltámadt latin, a humanisták gondolkozó műszere. S Petronius, az arbiter elegantiarum szintén coinederét és manducarét használ!

A válasza: Petronius ezzel különböző beszédmodorokat jelez!

Az enyém: Ugyanaz a személy beszél!

Ő: Magával többé nem állok szóba!

Perpatvarunk visszhangja eljutott ahhoz az emberhez, akit a mi századunk latin költőfejedelmének neveznék. E jeles embert négyszer is megkoronázhatnánk; én legalább négy fejét ismerem, de úgy sejtem, vannak kevésbé fontos mellékfejei is.

Latin verseit anyanyelvi biztonsággal írja. Olvasója aligha sejtheti, hogy a Neckar partján született, vagyis tiszta sváb. Nevét - bár könnyű volna Jacobus Minorra latinosítani - svábul írja: Eberle.[47] Versei rímelnek, mint az Archipoetáé, mint a középkori diákpoézis, de csillogóan időszerűek. A gyengébbek kedvéért Josephus Eberle, mint Josef, második fejével Goethe irodalmi nyelvére fordítja latinját, de úgy, hogy még kérdezni sem lehet, melyik az eredeti. Harmadik feje Sebastian Blau névre hallgat, kiváló sváb költő. Azon a nyelven ír, melyen Schiller nem mert írni. S ha talán furcsának, túlzottnak tűnik: Goebbels, a miniszter is elismerte. Eberlét eltiltotta az írástól, mivel felesége árjasága kétes volt, de Blaunak elhitte a tősgyökeret, "Wurzelecht"-nek nyilvánította, s kötelezte az iskoláskönyveket, hogy hozzák verseit. Politikai véleményeinek versbe foglalását e kettő, egy harmadik, már kissé jelentéktelenebb, de igen rokonszenves, merész költőre, Peter Squinzre hagyta. Társaságukban él egy vezető délnémet lap szerkesztője: egy óvatos úriember, aki a hatóságok jó tanácsait alázattal elfogadja, vigyáz, nehogy egy szókimondó jelentés megzavarja Nyugat-Németország s valami felszabadított néger köztársaság jó viszonyát s a hajpomádé-kivitelt. Ugyanazt a vérkeringést használja egy kellemetlen fráter, aki annyi büdös szivart szív, hogy ködbe burkolja a feje feletti Voltaire-szobrot. (Szivarokkal alkalomadtán én látom el.) Testtársuk egy grand-seigneur, aki saját költségén adja ki a fentiek műveit, pompás bibliofil kiadásokban... hogy csak főbb koponyáit foglaljam listába.

Horatius nyilván sok kezű ember volt: éjszakai, majd nappali kezével forgatta kedves görög költőit. Eberle sok lelkű: svábul, németül, latinul levelez, egy nyelven is több szólamúan és kontrapunktikusan. A fejedelmek jogán kinevezett német írónak, s kiadatta egy könyvemet. Hálából vörös tintával kezelem írásai ritka hibáit.

Eberle egyszer gondolt egyet, s olyan hirdetést tett az avignoni lapocskába, amely Shackleton egykori felhívására hasonlított: "Férfiakat keresek egy déli-sarki expedícióra, a veszély nagy, a dicsőség nagyobb, a fizetés kevés"... s jöttek azok, akik vele mentek a halálba. Eberle ezt írta: "Latin költőket keresek, a dicsőség közepes, pénz semmi." Egy csapásra összeszaladtak a remeték: pontosan ötvenen.

Így született meg az élő latin költők antológiája, a Viva Camoena s egyúttal valami, amit a halottnyelvű elevenek körének vagy inkább sokszögének nevezhetnénk. Nevezetes társaság: nem volna eleven, ha nem szakadt volna pártokra. Modern rímelő-pártra, maradi ritmuspártra. A hexameterfőnök ádázul nekiment Eberlének, hogy "utcagyerekek módjára fütyörésző" költőkkel tette egy kötetbe. Volt, aki szekundát osztogatott költőtársainak... Egyszóval igen eleven, igen emberi társaság támadt, mely tagjait azzal a tudattal boldogította, hogy nincsenek egyedül.

Legszívesebben veszem, ha Eberle tüntet ki levelével. Sok mindenről ír: ír arról, hogy Mecenás mennyire etruszk volt, ír Caesar tar koponyájáról, arról, hogy milyen gorombaságokat vágtak egymás fejéhez a rómaiak. Aki elég sokáig élt egyedül, úgy olvassa a nyomtatott cikkeket, mintha levelek volnának, úgy veszi a levelet, mint megírója jelenlétét. Aki évek során át barátkozott Róma köveivel, azt minden érdekli, ami a hét régi s a nem tudom, hány újabb domb vidékén történt. Csodálatos város, ahol minden történés nyomot hagy!

Könnyű átlátni Eberle barátom sokfejűségén, hisz fejei közül egy egész sor önálló író - sőt Eberle volt az, aki bevezetést írt Sebastian Blau könyvéhez.

Warren Weaver, a matematikus barátom, egyszerre csak három valóságban él, legalábbis, amennyire leveleiből kitűnik. Viszont három feje szóba sem áll egymással; nem is igen értenék meg egymást. Mivel ellentétben Eberlével, mind a hármat egy névvel illeti, rám hárul a feladat, hogy megkereszteljem őket. A "köznapi" fej gondolatait hiába kísérelném meg követni. Weaver fölényesen ismeri az atommaghoz vezető mennyiségtani utakat, könyvet írt a valószínűségszámításról, amelyből csak annyit értettem meg, hogy káoszban élünk; mert a rendben a valószínű, a zűrzavarban a valószínűtlen dolgok fordulnak elő, s egy másik könyvet a közlés matematikai elméletéről, melyből akkor sem érthettem volna kevesebbet, ha etruszkul írta volna. Ez az elvont és pénzkereső feje számította ki azt a ravasz kis masinát, amely az amerikai bombázógépekben repül, s azt súgja meg a gépben ülőknek, mikor kell megnyomni a billentyűt a halálzongorán. (Csak az a kis sróf hiányzik még, amely megkülönböztetné a jó bombavetőhelyet attól, ahol emberek is vannak.) A köznapi fej a természettudományok minden terén otthon van, melyek zárai számra nyílnak.

"Vasárnapi" feje - bár megjegyzi, hogy a kör sugara és kerülete közti viszonyt csak pontatlanul tudja megadni - hisz a bibliában. Ritkán ír, de ha igen, megemlíti, hogy vasárnap templomba illik menni, hogy ő maga azért megy, mert boldogan, megkönnyebbülten hagyja el Isten házát. A Megváltó tanításától várja az útmutatást a politikai vezetők részére is, azok részére, akiknek elgondolásai küldözgetik a bombavetőket a felhők fölé.

Harmadik, "ünnepnapi" feje keresett fel levelével, mint azt, aki egy gyerekkönyvet fordított latinra, vagyis mint tréfához értő férfiút. Ez a feje egy fél százada játszik egy gyerekkönyvvel, Lewis Carroll "Alice Csodaországban" című művével, amelynek - és egyúttal szerzőjének - legkitűnőbb ismerője. Neki köszönhetem, hogy ezt a könyvet alaposan megismertem.

Az angolszászok életszabályai szigorúak. Csak azok mutatkozhatnak be egymásnak, csak azok foghatnak kezet, akiknek közös ismerőseik vannak. Végletes esetben ezek három könyvben találhatók: a bibliában - a "Shakespeare in foglió"-ban - s az említett "Alice"-ban. Ez a három könyv jobban fogja össze a brit világbirodalmat s hűtlen gyarmatait, mint egy királyi korona. Dávid és Góliát, Lear király s Alice egyformán fontos az angolszász népek közösségének. A közös vér csak legenda. A legendák adják meg a közös vért a testnek.

Weaver III.-tól tanultam meg: nem lehet egy hétig angol újságot olvasni anélkül, hogy Alice-idézetet ne találnánk. Nincs parlamenti vita Reverend Dodgson nélkül. Az olvasott példányok száma kiszámíthatatlan, az első kiadás példányainak értéke csak a ritka bélyegekéhez hasonlítható.

Jó könyv-e vagy rossz? Az első kritika így szólt: "Mr. Carroll keményen dolgozott, hogy különös kalandokat szedjen össze, hogy egymáshoz nem illő dolgokat egyesítsen. Tiszteljük a kemény munkát... de szerintünk egy igazi gyerek inkább megzavarodik a rideg, túlfeszített történettől, mintsem hogy tetszenék neki." Weaver III. viszont így vélekedik: "Ebben a különös könyvben van valami a gyerekkor lényegéből: nemsértő tréfa, a csodák kritikátlan elfogadása, egészséges és néha furcsa kíváncsiság, csodálkozás a felnőttek világán, az állatokkal való közvetlen barátság, természetes és természetellenes dolgok egymás melletti előfordulása."

Tény, hogy a "nagyszerűtől" a "förtelmesig" minden jelzőt leírtak már a nagy sikerű könyvről. Hogy milyen, az ma már nem is fontos. Éppoly kevéssé lehet hozzányúlni az irodalmi kritika eszközeivel, mint a hetven írástudó, naiv, bölcs és buta ember által kompilált bibliához. Hogy miért volt sikeres? Azt hiszem, azért, mert olvasói - a világot uraló Brit Birodalom uralkodó osztályának a gyerekei - voltak a múlt század legszerencsétlenebb teremtései. Lakásokba zárva éltek, hallgatniok kellett, amikor kiabálni akartak, lassan kellett lépdelniök a komor felnőttek oldalán, és amit nem kellett tenni, az tilos volt. Mindennek volt értelme, a szabályok sérthetetlenek voltak, a lét logikus és sivár. Az élet szertartásokból állt, kész mondatokat kellett megtanulni és végtelenül ismételni. Nagyon rossz volt gyereknek lenni. Csak egy valóság létezett, a felnőttek valósága. Bele kellett törődni, bele kellett nőni.

"Alice" reményt adott: azt hirdette, hogy sok a valóság... Volt egyszer három testvér: Erzsi, Erzsók és Böske, a szirupkútban éltek, betegek voltak, "m" betűvel kezdődő dolgokat rajzoltak, mint "mennyiség"..., de nem a valóságban éltek, hanem a mormota meséjében, a mormotáéban, akit a Nyuszi meg az Alapos Kalapos azután a teáskannába gyömöszöltek. A mormota sem volt igazi mormota... Alice csak álmodta. Alice se tartozik a mindennapi valósághoz, őt Lewis Carroll gyúrta álomból és valóságból. De Lewis Carroll sohasem élt:

Reverend Dodgson nevezte így második fejét - vagy ahogy Weaver III. mondja: második személyiségét.

Weaver, a matematikus, ha fejekről van szó, háromig sem tud számolni: s önmagát is az egyvalóságbeliekhez sorozza, alig győz csodálkozni a kettősség felett. Dodgson félénk, merev ember volt, szerette volna kimutatni, hogy Euklidésznek van igaza, nem Bolyai Farkasnak, dadogott (mint könyvében a Mauritius-sziget kihalt dodója), s mint Weaver maga, nem mulasztotta el a vasárnapi istentiszteletet. Lewis Carroll a kislányokat imádta, kivénült, "már" tizenkét éves szerelmeit új, nyolcévesekkel pótolta, megszólította az ismeretleneket ("Hogy hívnak, kedves?" - "Az anyám azt mondta, ne álljak szóba senkivel!" - "De én nem vagyok senki! Én valaki vagyok!"), sőt - mi tagadás - kezdetleges, de ügyesen kezelt fényképezőgépével abban a gúnyában vette le a gondjaira bízott kis Aliceokat, melyet a Viktória-kor óvatos angoljai "születésnapi ruhának", birthday suitnek neveznek.

A lélek rejtélyeinek hivatásos megfejtői nagyon sok mindent olvastak ki a könyvből (vagy olvastak bele). Rájöttek, hogy mit jelent a flamingó ágaskodó vörös nyaka, mellyel Alice hiába kísérli meg elütni a krikett-labdát, tudják, miért akar a Kártya királyné mindenkit lefejeztetni, s miért hordott Reverend Dodgson (vagy Carroll?) télen-nyáron kesztyűt izzadó tenyerén. Weaver nem szereti őket, s kéri, ne bontsák elemeire a mesemondót. Ő másfelé kutat... s ez az oka, hogy meghívott játszótársai közé.

Alice-t negyven nyelvre fordították, kínaitól izlandiig, hébertől latinig, indiai tájszólásokra, szuahélire és walesire, talán azért is, mert ezeket a népeket érdekelte, mi tetszik az angoloknak. A kisleányok gyenge matematikusa mestere volt a halandzsának, a mellébeszélésnek, a paródiának, rozmárja és ácsa káposztáról és királyokról elmélkednek a balladák ritmusában... Weaver III. arra volt kíváncsi, hogy hat mindez dánról, thailandiról s az egyéb nyelvekről visszafordítva angolra. E célból, mint Eberle a latinistákból, egy jeles társaságot állított össze. A gittegylet célja: Alice-t visszafordítani angolra. Játékszabály: fordítás közben tilos az eredetibe nézni.

Sznob vagyok, szeretek híres és magas rangú kortársak társaságában pompázni. Büszke és hálás vagyok, hogy kiváló barátom besorozott tizennegyediknek: a magyar fordítás visszafordítására. (A japánt egy külön tudós társaság fordította.) Van a visszafordítók közt Nobel-díjas természettudós, miniszterelnök-helyettes és antropológus... rangomat talán annak köszönhetem, hogy Weaver I., mint matematikus, tudta, hogy a tizenhárom peches szám. Törhettem a fejem, hogy fordítsam vissza azt, hogy: "A testvérek a szirup kútjában voltak. - De ettől biztosan megbetegedtek! - Persze! Ezért mondtam: kutyábban voltak!"

A sok nyelv csodaországában csak azt sajnálom, hogy nyelvtudásom olyan csekély. Ha legalább az orosz Alice-t olvashatnám! Ide is, oda is Nabokov fordított, a "Lolita" szerzője, aki valahogy lelki rokona lehet Lewis Carrollnak, vagy legalábbis elveinek, már ami a kislányokra vonatkozik: lelkes társa!

Hosszú órákig uralkodik Csönd Herceg a házam felett. Lenn az úton néha egy porfelhő baktat balra: szekér megy Új Remény falva felé. Néha egy gyors porfelhő rohan egy teherautó mögött: abban deszkát szállítanak Gregorióba. A szekér zörgése, a teherautó lármája nem ér fel hozzám.

Aztán egyszerre történik valami, felszalad egy szekér, látom, hogy gyerek fekszik benne, fölismerem a szülőket, a gyerekszülésben megvénült, tízgyerekes fiatal anyát, és Crenraita[48] urat, az apát.

Tudom, kicsoda. Kíváncsi ember vagyok, egyszer kifaggattam a neve felől. Értettem, egy falusi írnok írhatta így - de valóban tormán lovagolt az apja?

- Az édesapja már itt született? - kérdeztem.

- Nem.

- Németországban?

- Nem.

- Hát hol?

- A hajón, idejövet.

- Hogy írta a nevét németül?

- Nem tudott írni. De nagyapám mondta: Cre, az egy madár Németországban.

- Nem, Krähenreiter.[49]

- Igen. Crenraita.

Most egyenesen megkérdem:

- Mi a baja a gyereknek, Herr Crenraita?

- Beteg. Azt hiszem, megfázott, mert nem bírja mozgatni a lábát. Láza volt, hideg rongyot csavartam a lába köré. Talán attól hűlt meg - mondja az anyja.

- Lehet, hogy kukac - véli az apja. - Az egyik szomszéd azt mondta, hogy bélkukac az oka.

- Hozza be gyorsan - sürgetem.

Az anya karján hozza a kisfiút, s lefekteti az asztalra. Lassan bugyolálja ki a százféle kendőből.

- Hány éves?

- Három.

- Hogy hívják?

- Damascusnak.

- Hogy?

- Még nem hallott róla? Szent Pál megírja a bibliában, hogy Damascusba menet...

Persze, emlékszem. Crenraita hivő ember, "Jehova tanúja". Errefelé - a világ, mondhatnám, a civilizált világ végén - sok tanúja van Jehovának és igen eltérő nézeteket vallanak az Újtestámentum értelmezését illetőleg, de egyben megegyeznek: szerintük a "ne ölj" azt jelenti, hogy nem szabad emberre lőni. Ez a furcsa felfogás nemcsak a pápák véleményétől tér el, de összeütközésbe keverte az itteni hivők őseit a császári, cári és a császári és királyi hatóságokkal is. Sokan hagyták el Európát azért, hogy ott meg ne öljék őket. Voltak olyanok is, akik azért jöttek, hogy ne öljenek.

- Igen, Damascus - mondom. - Hogy vagy, Damascus? - A kisfiú nem felel, csak felém fordítja két nagy, kék szemét.

- Nem kukac? - kérdi az anyja.

- Mikor kezdődött? - kérdezek vissza.

- Két hete? Három hete? Igen, előbb influenza volt a torkában, aztán köhögött. Mindig fehér nyálka jött ki a torkán. Azt hittem, elmúlt. Szombattól kezdve nem tud felállni. Nem mozog a lába. Azt hiszi, meghűlt?

A gyerek ég a lázban. A szívét hallgatom - ver, megakad, nekiindul, kihagy. A lábait emelem: érzéketlenek, bénák. Csak a két szeme él, és ép.

Nehéz eset, könnyű diagnózis: sok torokgyík volt most errefelé, Diftéria utáni bénulás, szívizomgyulladás, szegényke aligha fogja megérni az estét. Nem tudom, hogy mondjam meg, hogy kezdjem.

- Nem hűlt meg? - kérdi az anya.

Úgy beszél, mintha tegnap jött volna Schleswig-Holsteinből.

- Észak-Németországból jött a családja? - kérdem, csak hogy időt nyerjek.

- Nem, mi Tubaróból jöttünk - mondja az asszony.

- Nehéz eset - mondom -, a gyerek nagyon beteg.

- Mielőtt megbetegedett, semmi baja sem volt.

- Most van. Ez nagyon csúnya bénulás.

- Hát adjon neki egy injekciót. Az a bencelin jó vagy nem?

- Igen, a penicillin jó. De későn jöttek.

- Dohányszüret volt, a dohányleveleket osztályoztuk, nem jöhettünk. De adtunk hashajtót is, teát is.

Tisztán látom magam előtt a belgyógyászat tankönyvét, melyből a diftériát tanultam. "A bénulás ellen hatástalan a szérum" - állt benne, és ez is: "a betegség második-harmadik hetében nem ritka a hirtelen halál: a szív megáll". Úgy állok kis Damascus előtt penicillin-, streptomicin-, aureomicin-készletemmel, mint aki az infláció végén a régi, megtakarított bankóit mutatja.

Majdhogynem fennhangon emlékezem a salernói bölcs doktorok ítéletére: Contra vim mortis, non crescit herba in hortis.

A halál ereje ellen nem terem fű a kertben - még az üvegretortás laboratóriumkertekben sem.

- Jó, penicillint adunk - mondom -, kifőzzük a fecskendőt. Evvel nyerek egy negyedórát - talán közben eszembe jut valami. Néha az is előfordul, hogy hirtelen, váratlanul történik valami - talán mást fog meg a Halál a Damascus felé vezető úton -, leeshetik lováról, megfordulhat - én is hiszek abban, hogy vannak csodák, csak éppen azt nem hiszem, hogy bizonyítanak valamit.

- Pazienza - türelem - mondom. - Várjunk tizenöt percig.

- Mondja - szólal meg Crenraita -, mit tart a fülmosásról?

- Mossam ki a gyerek fülét? - kérdem elhűlve.

- Az enyémet. Rosszul hallok, azt hiszem, bedugult. Nem lehetne kimosni?

- Hogyne - kapok az ötleten (talán mégis eszembe jut valami). - Jöjjön csak át a szomszéd szobába, langyos vízzel kimosom.

Arra gondolok, hogy legalább az apát valahogy előkészíthetem a kikerülhetetlenre.

- Mondja csak, hány gyereke van tulajdonképpen? - kérdem, miközben a kezébe nyomom a füle alá való pléhtányért.

- Tizenegyet adott az Úristen.

- Jól tette. Vidékünk áldott vidék, jut az aipigyökérből mindenkinek. De ezzel sokkal korábban kellett volna jönnie.

- Az Úristen mindenható és jóságos. Hisz maga a kénköves pokolban?

- Hogyne hinnék, ha két világháborút és két diktatúrát vészeltem át!

- Úgy értem, a túlvilági pokolban.

- Azt kétlem, de ez a gyerek...

- Igaza van. Csak kételkedjen! Mert tüzes, kénköves pokol nincs! Ellentmond az isteni jóságnak. Az egész egy félreértésen alapszik: Jeruzsálem szemétlerakodó helyét hívták gyehennának. Ott tűzzel égették a szemetet, és kénkövet égettek a legyek ellen. Krisztus azt akarta mondani, hogy a rossz ember szemétre való!

- A gyerek...

- A jobb fülemen kezdje, kérem. Borzasztó ez a bedugult érzés. Zúg a fejem tőle. Azt hiszem, a fogaim is ettől fájnak!

Valóban szennyesen folyik vissza a fülébe fecskendezett víz.

- A gyerek... - kezdem újra.

- Azt hiszi, ettől fájnak a fogaim?

- Meglehet. De, lássa, ezzel a gyerekkel baj van. A szíve minden percben megállhat.

- Az Úr jóságos, ő majd vigyáz.

- Igen, kedves Crenraita... Ő ajándékozta a gyereket. De abba... hogy is mondjam... egy kicsit maga is kezére járt az Úrnak, ugyebár. A betegségnél is így van, egy kissé segíteni kell a Jóistennek, hogy ő is segíthessen!

- Már forr a fecskendő! - kiáltja az asszony.

- Várj, előbb végzünk a fülemmel - kiáltja vissza az apa. A kimosott fülzsír-darabok bizonyítják, hogy ezúttal helyes volt a diagnózisa.

- Mi, Jehova tanúi, valóban hisszük az Istent. Ez biztosítja az örök életet, Meg van írva János jelenésében: csak száznegyvennégyezren jutnak be a mennyei Jeruzsálembe!

- Hány tanúja van most Jehovának? - kérdem.

- Készen vagy? - kérdi az anya odaátról.

- Rögtön. - Vagy egy millió!

- És mi lesz, ha csak száznegyvennégyezernek van hely?

- Majd az Isten elintézi. Ő mindenható.

Látom, hogy emberem német szavai dacára már ennek a földnek a gyermeke. Sietek, be szeretném adni azt az injekciót, csak hogy induljanak. Félek, hogy a gyerek nem éri meg a fülmosás végét.

- Jövünk - ígérem. - Átnézek egy percre - mondom az apának.

Amikor újra Damascushoz lépek, látom, hogy a gyerek elsápad. Egyszerre - ez is csoda - anélkül hogy megmozdulna, viasszá válik. Velem együtt léphetett a szobába a Halál. Én vagyok az, akinek ki kell mondani:

- Meghalt.

Alig tudom leplezni megrendülésemet.

Damascus, látom, fölényesen mosolyog. Rövid három év alatt érte el azt a célt, mely után mi évtizedekig törtetünk kínlódva. Az anya mozdulatlanul nézi.

- Akkor a bal fülemet máskorra hagyjuk - mondja Jehova tanúja.

Mint az ébredő Alice a Szív-király tárgyalóterméből, én is Viktória királynő Angliájába térek vissza, távoli barátaim csodaországából, ha beteget hoznak. Ezredszer hallom: "Influenzája van!" Ezredszer kutathatom: bronchitis-e, diftéria-e vagy tífusz? Ezredszer kérdezhetem: "Miért nem hozták előbb?"

Olyan válaszokat kapok, mint Alice a gombán csibukozó hernyótól - főzöm a fecskendőt, és nézem a gyereket. Számára nincs mese: az életéről van szó.

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 13:02:38, csütörtök
 
  II. RÉSZ
Délután



VI. FEJEZET

A különbség délelőtt és délután közt. - Kamcsatkából jöttek a mongolok. - A nemdolgozás szelleme. - Hazugságok és töredékek is igazat mondanak. - Az újságolvasás iskolái. - Kígyó az ágy alatt, Leharapott fül, kemény a marhaszelet. - A jóságos rendőr esete. - Az ellenőrökről. - Az örökölt keramikus. - Különvilágok vannak. - A fiatal erdő. - A dögkeselyűk védik a fővárost.


"A világ csak hangulat", mondja Reviczky. Az, aki csak prózát ír, a mindennapi szavakat mindennapi módon sorakoztatja, csak igazolhatja: így van. A reggelből délnek szálló délelőtt hangulata valóságszerű, a közeli dolgok szerint igazodik. A délelőtt a szükséges, az elintézendő dolgoké, a feladatoké, a hangyáké, a páfrányé, a kerté. A délután az álmot hozó éjbe fordul, minden perccel közeledik a sötétséghez, amelyben még a kézzel tapintható dolgok is eltűnnek. A rövidülő árnyak ideje a tetteké: a nyúló, majd végtelenbe ugró árnyak órái mindinkább az érzelmeké; a tervek óráit a csillagba nézés idején az álmok órái váltják.

A világ csak hangulat... Délelőtt minden más. A délelőtt a kenyéré, a délután a kalácsé. A délelőtt az ásóé, kapáé: a délután a tollé. A délelőttöt könnyű megosztani: a délutánt jobb azoknak fenntartani, akik közelebb állnak hozzánk - az estét mindig csak avval szabadna töltenünk, akit szeretünk. A délelőtt lehet a zajé is, a délután legyen a zenéé. A délutánnak kell minket arra tanítania, hogy a sötétbe fordulás nem tragédia: a délután a nap jobbik része.

Lehet, hogy ezt csak az érzi így, akinek a fiatalságát iskola nyomorította - az az intézmény, amely ülni kényszeríti azt, aki szaladni szeretne, idegen nyelvet ver annak a fejébe, akinek már úgyis van egy édes anyanyelve, képmutatásra neveli a gondolkozókat, jó osztályzatot ad a törtetőnek, éveken át tanítja a csoportokat arra, amit az egyén hetek alatt megtanulna, méltósággal ruházza fel azt, akinek botot ad a kezébe... Az iskolás gyerek csak délután él. Akit évekig minden délelőtt arra tanítottak, hogy ne a saját fejével gondolkozzék, hogy mindenre igent mondjon, az világéletében csak a délutánt nevezi életnek. Az erdő boldog fiai talán máshogy éreznek. A sok fa alatt még az árnyéknak sincs iránya. Ha a bennszülött úgy véli, hogy aznapi mandióka adagjának a felét elfogyasztotta, "jó napot" helyett takarékosan csak "jó délutánt" kíván a vele szembejövőnek.

De még a bennszülött is tudja - hisz dél-amerikai! -, hogy aludni jó, és hogy a legboldogítóbb álom a nappali: az, amelyet nem zavarnak meg szemtelen szellemek, nem ijeszt rosszul elfelejtett tévedések hangulataival, amelyből még senki sem ébredt segélykiáltással. Az örök fekete babfőzelék olyan, hogy az első kanala erősít, az utolsó altat. Aki jóllakott, cukros gyümölcsöt álmodik, aki éhes maradt, fekete babját kanalazza tovább, és szárított sós húst álmodik belé. Még az egyes bokor árnyéka sem szalad rögtön tovább a délutánba, ott marad a bokor alatt egy ideig, épp annyi ideig, hogy az ember a feltámadás kellemes érzésével engedje vissza szemébe a táj zöld színeit.

A spanyolok, akik fenn ülnek az Egyenlítőn, akik éjfélkor egyszerre nézhetik a Göncölszekeret és a Dél Keresztjét is, inkább délben alszanak, mintsem hogy elmulasszák az isteni színjátékot. Nemcsak ők, egész városaik merevednek meg délben. (A nap tüskéje megszúrta Csipkerózsikát...) Aki szieszta idejében az utcán van, csak "gringo", buta és kapzsi idegen lehet. Még "a villamos is aluszik", legfeljebb "álmában csenget egy picit", mert jaj neki, ha olyan hangosan csengetne, hogy felkeltené El Dorado hispán urait!

Hatalmas, fontos berendezés a szieszta! Pihentet, erőt ad, tanít! Arra tanítja az embereket, hogy az álom a megvalósult egyenlőség. Van, aki ágyba fekszik, van, aki kunyhója árnyékában terül el, de abban a pillanatban, amikor behunyják a szemüket, már megszűnt a rang, hír és hatalom különbsége.

Az alvók egyenlőek. A csönd mindenkié. A szerelem lehet hatalmasabb, mint az éjszakai álom, ébren tartja rabszolgáját. Az ebéd utáni álom minden emberi érzésnél hatalmasabb, Dél-Amerikában Ámor ebéd után nem nyilaz: behajtja szárnyait, tegezére hajtja fejét, s a feltámadásba vetett hittel átengedi a világuralmat Morpheusnak.

Európa, az egy más bolygó. Ott a meleg, emberséges napok után beköszönt az embertelen tél. Sötét lesz. Ha több rend és kevesebb ember volna, s ha ez a kevés volna olyan okos, mint a medve és a mormota, Európa áthorkolná a rossz időt Gyertyaszentelőig... de a tél így is altat, nyugtat. Ahol nincs tél, meg kell tartani a pihenőt napközben.

Az ember délelőtt dolgozik, hogy ebéd után pihenhessen! Téved, aki azt hiszi: pihen, hogy délután dolgozhasson!

A munka eszköz, nem cél. Vigyázni kell, nehogy a hamis próféták azt hirdessék, hogy az ember dolgozó lény! Még akad, aki elhiszi!

Az európai hajlandó elhinni. A négerbe helyenként beleverték. A dél-amerikai jobban tudja, csak nevet. Még a munka gyümölcse se nagyon érdekli. Érzi: a rossz nem nemzhet jót, ami munkával függ össze, csak fájdalmas lehet. A munka eredménye izzadságszagú. A jó dolgok - a sült hal, az orchideák - illatosak.

Amerikát jó tizenötezer évvel Kolumbusz előtt fedezték fel. Akkor, amikor a gleccserek visszatakarodtak az Északi-sark irányába, és kisütött a nap a ritka emberpéldányok felett. A távolság kicsalta az embert a barlangokból. Az ősembert? Dehogy: a modern, a messzenéző, távolságokat hódító, világot hódító embert! Ázsiából elindultak a mongolok, akik kíváncsiak voltak, hogy hol a világ vége. Kamcsatkában nem volt. Onnan még látszottak szigetek. A szigeteken sem volt. Ott még a Jégkorszak ült. A szigetek mögött föld volt. A kőbaltás, kőnyilas ember - a csodafegyverek ura - olyasmit érezhetett, mint Giordano Bruno, amikor felderengett előtte, hogy a napoknak nincsen száma, számtalan bolygórendszer kering a végtelen nagy Űrben... A modern ősember még büntetlenül hihetett a végtelen világok sokaságában. Mammutok és bivalyok várták, húshegyek... könnyű volt jóllakni és aludni.

Volt, aki megmaradt a jégkorszaknál. Százezer év hosszú idő, aki megszokta, meg is szerette. Ezekből lett az eszkimó. Volt, aki szeretett vadászni, sütkérezni - ezek felcsaptak indiánnak. És voltak, akik messze vágytak, nem akartak megosztani egy földrészt másokkal, ismerték az embert, és féltek tőle. Ezek levonultak az Egyenlítő felé, kőbaltával új ösvényt vágtak a végtelen rengetegen keresztül, felfedezték a kukoricát, s megmaradtak Mexikóban, ott tisztelték a kukoricát öntöző Esőistent. Mindig volt, aki sokallta a munkát, a kukoricatördelést, a hántást, s ment tovább. Távol a bivalyoktól, Peruban, krumpli termett. Ott is meg lehetett állni. De a világ vége még messze volt, a Tűzföldig szabad volt az út, a brazil erdőkben, folyókban akadt az éhségnek orvossága. Az ember még ritka állatfaj volt, jóllakott...

Tizenötezer év! A mammutok kihaltak, nyelvek születtek, a kőnyíl s a kőbalta titka nem veszett el. A Behring-szoros és Cape Horn között tizenötezer évig élt, szeretett, vadászott, pihent az ember, de nem dolgozott. Minden napja új volt, a világa jó. Nem akarta megjavítani.

Ezeknek jöttek a spanyolok megmagyarázni, mit parancsolt odaát Mózes, mire kellett a Megváltó - és hogy izzadva dolgozzanak, mert egy régi kéziraton ilyesmi van megírva?

Szegény spanyolok hiába prédikáltak. Az indió meghalt, de nem dolgozott. Az isteni dolgokról talán kevesebbet tudott, de az emberiekről többet. Ezért kellett négereket vásárolni - saját királyaik árulták őket -, vagy vadászni - ami körülményesebb volt. A néger, ha verték, dolgozott.

Végül mégsem a parancsolók győztek. Sőt rabszolgáik sem. Az győzött, amit jobb kifejezés híján genius locinak nevezhetnénk. A nemdolgozás szelleme. Azoknak a szelleme, akiknek vére, hacsak cseppenként is, átfolyt az új földesurakéba. Azoké, akik türelmesen várnak, amíg egy lakomát jelentő óriásállat jelenik meg a bozótban. Akik tökéletesen meg vannak elégedve, ha egy kőbaltával erősebbek az őstermészetnél. Dél-Amerika nem azért él, hogy dolgozzék. A nap közepe, az élet közepe, a szieszta.

Szívesen engedek a genius locinak. Ebéd után csend van, a kutyák sem ugatnak, a szúnyogok nem zümmögnek, nem sír a quero-quero madár. Délben a szél sem rázza az eukaliptusz zörgő, hegyes leveleit, kocsi sem zörög lent az országúton. A távoli fűrészmalom reggeltől estig olyan hangot hallat, mint egy régi, tilosra állított szemafor előtt toporzékoló gőzmozdony, de délben közelébe kellene menni, hogy hangot halljon az ember, s az is csak a munkás hortyogása volna.

A nap jóságos. Reggel felkelt, egyenesen homlokon érint. Délben már árnyékot terít a hálószobámra. (Ha rend volna a világon, ebéd után mindenhol napfogyatkozás volna.) Arra gondolok, hogy életem legnagyobb részét kisebbségben töltöm: ha fúgákat zongorázom, ha Platónt olvasom, s Szókratészével pörölök, ha menekülök a dohányfüsttől s századunk zenéjéből, ha félelem nélkül várom a halált. De ebéd után boldogan tartozom a többséghez. A tömeghez tartozás kéjét érzem, és mélyen elalszom én is.

Azt olvastam egyszer, hogy az éjszaka függöny, azért engedi le a Dolgok Rendezője, hogy átváltozzék mögötte a történések színpada. Az elalvás percében szinte látom legördülni a fekete bársonyt és könnyen lemondok arról, hogy megkérdezzem: lesz-e még egy felvonás.

Valami történik a függöny mögött. Ha a titokzatos kellékes nem is tologatja a díszleteket - a fák mind a helyükön maradnak -, de minden átszíneződött. Több az arany, kevesebb az ezüst, melegebbek a vörösök, fáradtabbak a sárgák. A meredek hegyoldalak színt cserélnek: a délelőtt világoszöldek a függöny alatt elkomorulnak.

Talán, ha egyszer sikerülne ébren maradnom, meglesném a függöny mögötti átváltozást: ezzel úgy járok, mint gyermekkoromban, amikor este az emberkére vártam, aki homokot hint az álmos kisfiúk szemébe, ha figyeltem, nem jött, ha elaludtam, nem láttam. A költők is így járnak verseikkel: ha önkívületben róják a sorokat, nem veszik észre, hogy születik a vers. Ha figyelik a szavak sorakozását, megállnak. Ma már az anyag ismerői, a fizikusok is tudják: a megfigyelhető mögött ott a megfigyelhetetlen. A világok végén mindenütt van egy fekete bársonyfüggöny.

A délután a távoli dolgoké: rokona a vasárnapnak. A délelőtt a kézzelfogható kérdéseket oldja meg, a délután az eljövendőkön gondolkozik. (Az este nyúl a régmúlt után, az éj töri a fejét a megmásíthatatlan megmásításán, s úgy adja át a helyzeteket az álomnak, mint ahogy meg kellett volna történniök.) A délelőtt végig hordja az iskola nyomasztó emlékét: a délután végig várja az uzsonnát, a kalácsot. A délutánok hangja halkabb. A lótuszevők országáról írta egy költő: "A hely, ahol örök a délután"...

Tudom, vannak lótusz nélküli, délután nélküli országok is. Vannak szögletes barlangok, amelyekben a kint elvonuló alakoknak csak árnyéka vetődik a falra. Sok emberélet játszódik le a betonhegyek belsejében olyan súly alatt, hogy ott csak a fáraók múmiája érezné jól magát... A kerékbe tört napoknak nincs délutánja. Én is szegény ember vagyok, telemet ellopták, őszöm nem igazi aranyleveles, vörösleveles ősz... de délutánjaim megvannak. Csendjük a zenét várja; óráikkal erősödik a honvágy s ennek a távoli vagy régmúlt dolgok iránti vágyódással kevert válfaja, melyre a portugál hajósoknak és gályaraboknak volt szava: saudade.

Ki ne tudná: vannak délelőtti és délutáni betegségek. Leendő anyák a reggeli rosszulléttől félnek, gümőkóros fiatalok az esti láztól. Az én betegeimet legtöbbször a sötétedő éjszaka küldi, akkor szorul pánt a repedező szívek köré. A saudade délutáni betegség. Ködös vasárnap délutánokon mutatja meggyőzően bénító erejét. A gyógyszerek leghatásosabbja, az idő nem fog rajta. A délután arról is meggyőz, hogy a legjobb hely sem óv a honvágy álnok rohamaitól, akkor a legerősebbek, amikor a nap is gyorsít, amikor már majdnem zuhan a Serra élére, és már biztos: ma sem kerülök vissza a bölcsőhelyemre.

Aki beteg, keresi az orvosságot, s ha nem találja: az orvost. Akit elfog a vágy, olvassa a távolról jött újságokat, írja a messze induló leveleket, s csukott szemmel kíséri őket a repülőterekre, a felhők feletti jéghidegbe, a cenzorokhoz és postásokhoz, a levélnyitó késig, a levelet fogó kézig. Néha a kézre gondolva a levelet író kéz erei is melegre tágulnak, s enged a szívet szorító marok.

Levelet írni ritka és ünnepélyes szertartás. (Amit az irodák és hivatalok gyártanak és négyszögletű borítékba zárnak, az nem levél.) Nem elég átzökkenni a közelség délelőttjéből a távolság délutánjába. A kerttől az íróasztalig is nagyon hosszú az út. Félelmetes vállalkozás egy jelképekkel telerajzolt papírlapot azzal az érzéssel továbbítani, hogy egy távoli embernek meglesz a kulcsa, hogy ugyanúgy ejti a betűket, ahogy én azt félévszázadnál régebben tanultam, s ugyanazt érti a szavak alatt. (A szavaknak is van délelőttjük, amikor jelentésük világos, délutánjuk átvitt értelemben, és végül őket is sötétbe burkolja az este úgy, hogy csak az archeológus lámpája világít bele.)

Mielőtt írnék, előszedem a néha érkező újságokat: rajtuk keresztül nézek a Serra mögötti világba.

Régi lapok... több naposak, ha közelről jönnek, több hónaposak, ha Észak-Amerikából. (Kis, ellenzéki lapokat kapok onnan, s szívesen olvasom őket, gondolván, hogy tanulságosabb az igazat későn olvasni, mint a hazugságokat frissen.) Ami távolról jön, az mindig a múlt. A csillagok is azt sugározzák, ami évekkel ezelőtt történt; a tejutak fénye évmilliók előtti tűzről szól, s talán vannak fénypontok, amelyek még Mózesnél is többet mondanak a világ teremtéséről, almáról és fügefalevélről...

Az újság régi. Messziről jön, valamit mond: hogy igazat-e, az felesleges kérdés.

A hazugság abban a percben született, amikor az első szó. Tinta és papirusz hatalmat adtak a szónak: ugyanannyit a hazugságnak. Gutenberg mindkettőt egy fegyverrel látta el. A kettő harca örök és eldönthetetlen. A hazugság a rövid, heves csatákban erősebb... az igazság hosszú, lassú küzdelmekben győz. De addig a hazugság már új csatákat nyert. Ősrégi hazugság már nem is hazugság, hanem mítosz. A dicsfényes hazugságot legendának nevezzük s szeretjük, az édes hazugságot mesének, a gyönyörű hazugságot versnek, éltető hazugságaink összességét irodalomnak. "Vedd el egy átlagember éltető hazugságát, s egyben elrablod boldogságát is" - int Ibsen, aki pedig mint patikus, jól tudta, mi az orvosság, mi a méreg.

Nem igazságot keresek a dél-amerikai lapokban - vagy valami művészeiesen átgyúrt jelentést. Úgy illik őket olvasni, mint Homéroszt. Venus istenasszony aligha szállt páncélosan a harcba, a hős lova nemigen beszélt helyesen ógörögül - de Schliemann mégis ott találta Tróját, ahol a gyors lábú Akhilleusz partra szállt.

Schliemann eszközeivel: szimattal, ásóval, kapával le lehet jutni az igazmondó cserepekig. Az újságokból is meg lehet tudni egyet-mást, pláne, ha az ember a diktátorok egyetemén tanulta az újsághír-értelmezést.

Szerencsém volt: hosszú évekig élvezhettem Mussolini sajtóját! Újságot olvasni társasjáték volt. Célja: kitalálni, mit akar aznap a propagandaminisztérium elhitetni a néppel? A néppel, melynek véleménye úgysem számított? Az ember meghallgatta a külföldi rádióállomásokat, leste, mikor jön a Times példánya légipostán, s valahogy úgy, mint ahogy a fizikus a tárgyból s ennek görbe tükörben látott torzképéből kiszámítja a tükör görbületét, rájött, mi állt aznap az újságoknak kiosztott, selyempapírra gépelt, háromszor is titkos, rögtön elégetendő útmutatásban. Aki az elemi iskolában írni-olvasni tanult, a pocakos Bohóc imperátorsága alatt hozzátanulta a virágnyelven írást s a sorok közti olvasást is.

Periklészt kérdezték egyszer, mit olvas legszívesebben. "Dicséretemet" - felelte őszintén. A fénykor Athénjének nem volt újságja. Mussolininek volt, s mivel ebben az egy pontban megegyezett a zseniális göröggel, olvasta is. Annak, aki a fasizmus újságolvasó-iskoláját sikerrel járta, ezen a mindennapi dicshimnuszon keresztül kellett meglátnia a gonosz, kis szoborba-bújtatott törpét.

A háború új tantárgyat hozott: a két nyelven írt újságokat. Volt egy nyelv a saját s egy az ellenséges hadseregek tevékenységének leírására. A gondolat nem volt új, már az Újtestamentum írói is tudták, milyen hatásra számíthatnak, ha ugyanazt az embercsoportot Krisztus szamara előtt "nép"-nek, keresztje előtt "a zsidók"-nak titulálják, de csak a háborús tudósítások terjesztették ki a nyelvkettősséget mindenre: az ellenség menekült, a saját csapatok tervszerűen vonultak vissza. Az ellenség repülőgépeit lelőtték. A sajátok esetleg nem tértek vissza. Az ellenséget bekerítették. Saját csapatok sündisznóállásokba vonultak. Saját katonák hősi halált haltak, az ellenségből hulla lett. "Mi" erkölcsi fölényben voltunk, "ők" esetleg anyagiban. A tanulékony újságolvasó csakhamar kapásból fordította az egyik nyelvet a másikra.

Más, de nem kevésbé tanulságos tanfolyam volt a svájci újságok olvasása. Semlegesek voltak, mint a kikötők tündérei, akik egyforma összegért minden nemzet tengerészének ugyanazt a testrészüket adják bérbe ugyanannyi időre - vagy egy kicsit árnyaltabban: a győzelemre állókat szerették jobban. A svájci újságok tökélyre emelték azt a rendszert, amelyben egy "egyrészt" után egy tényt, egy "másrészt" után ennek ellenkezőjét hangoztatták. Oroszország egyrészt már elpusztult, másrészt még erős tartalékai voltak. A francia parti erődítmények egyrészt bevehetetlenek voltak, másrészt hadászati szempontból túlhaladottak. A "másrészt" csak akkor hagyták el Tell Vilmos unokái (- azé a Tell Vilmosé, aki másrészt költött alak vagy kártyafigura -), amikor "egyrészt" az Ezeréves Adolf benzinnel leöntött teste már égett égő városában.

Aki mindezt kitanulta, és ismeri a szabad amerikai sajtót is - azt, amelynek mindent meg szabad írni, ami a hirdetésfeladó cégeknek tetszik -, az kellőképpen elő van készülve a dél-amerikai sajtó olvasására.

Dél-amerikai újságok egy számszerűleg jelentéktelen kisebbség részére íródnak: az írni-olvasni tudóknak. Még ezeknek a többsége is csak a hirdetéseket olvassa. Ezeknek mennyisége a szöveg többszöröse. A nép nem él betűvel, s az újságnak csak a papírját használja, ha hozzájut. Még az, aki megtanulná a betűket, sem értené a szavakat, mert újságok elvont fogalmakat is használnak, és ennek a népnek a nyelve, mint a süketnémák jelbeszéde, csak a kézzelfogható világot írja le.

Az sem biztos, hogy áll-e egy igaz szó a szétfoszló papírra nyomtatott lapokon, vagy hogy úgy terem rajtuk a betű, mint a páfrány a gondozatlan földeken. De ez mellékes. A tapasztalt újságolvasó úgysem olvas: értelmez.

Az öreg Rockefellernek külön nyomták az újságot, gondosan kihagyva mindent, ami egy agg olajkirály jókedvét zavarhatta volna. A Christian Science Monitorban nincsenek halálhírek, mert Isten jó és mindenható, nincs halál, s ha úgy véljük, hogy valaki összeroskadt, és eltemették, nyilván tévedünk. A jól nevelt angolok beszélgetésében űr tátong az asztalok alatt, s az űrben nincsenek testrészek. De még ezekből a szűrőn átcsepegtetett hírekből is megtudjuk, milyen világban élünk.

Pompeji falain ilyesmit olvashatunk: "Marcus szereti Drusiát, Drusia a vendéglőst csókolja." "A vendéglős drága pénzért rossz bort mér." Igaz volt ez? Koholmány? Rágalom? Mindegy: a pompeji feliratokat érdemes elolvasni, mert hű képét adják az akkori életfelfogásnak, az igazak s hazugok egyformán mesélnek a lávaözön előtti életről. Az emberek szerettek, a Drusiák csókoltak, voltak jó borok és rossz borok...

Valahogy így olvasom a dél-amerikai újságokat: valaki felmázolt valamit a földrész falaira. Ha körülnézünk, sejtünk valamit a külvilágról, értelmezhetjük.

"Donna Elisabetta, orvosnő, óriáskígyót tart az ágya alatt. A ház lakói tiltakoztak, mondván, hogy a kígyó esetleg a nyitva felejtett ajtón keresztül kiszökhet, és felfalhat egy kisgyereket. Donna Elisabetta azt mondja, hogy nincs olyan törvény, amely tiltaná a fővárosban háziállatok tartását. Az óriáskígyó mint kiváló egér- és patkánypusztító, az ország északi részében, az Egyenlítő alatt elismert háziállat. Ismeri és szereti gazdáját. Elisabetta rendszeresen hord kígyójának patkányt és tengeri malacot a laboratóriumból, nem éhezteti, úgyhogy nem szorul rá gyermekek evésére."

Európában talán még abba is beleavatkozna a rendőrség, mit tart egy dolgozó nő saját ágya alatt! Ezen a földrészen az államhatalom legbrutálisabb eszköze, a rendőrség, nincs mindenhol jelen, még az a telefon sincs meg, amely hívná... Az állam pátosz nélküli jelképei: bíróság és börtön alig jelentenek valamit.

"Caravanicio de Bacuco, ötvenéves magánzó vasárnap délután a tengerpart közelében padon ült, és tranzisztoros rádióján zenét hallgatott. Odalépett hozzá egy fiatalember, és udvariasan megkérte, kapcsoljon át a Remény-Tatù Klub futballmeccs közvetítésére. Caravanicio erre nem volt hajlandó. A fiatalember - látva, hogy az öreg csökönyös - háromszor belelőtt, aztán továbbment. Amikor jött a rendőrség, Caravanicio még élt, és elmondta a történteket."

Máshol biztosan keresnék a tettest! Az embervadászat drága sport, vagyonba kerülne az államnak. (S aztán a rendőr se bolond, hogy szerény fizetéséért hajszoljon valakit, aki talán nála is gyorsabban lő.) Talán elfognák. Tárgyalás, tanúk, ügyész, ügyvéd, bírák... újra csak költsége lenne az úgyis szegény államnak. Caravanicio, a zenebarát, tovább porladna, és feltétlenül egyedül. A labdarúgósport híve börtönbe kerülne, ott hallgatná a vasárnapi meccseket, mert a börtön emberséges intézmény, nem fosztja meg az embereket emberi jogaiktól. Az egésznek semmi értelme sem volna.

Ilyen esetekben csak kivételesen történik még egy utalás a történtekre. A rendőrség esetleg megállapítja, hogy a tettes csak Tatu-drukker lehetett, mert a Remény más város csapata. A rendőrség kétségtelenül szintén Tatu-pártiakból áll. És ki okozna kellemetlenséget kedvenc csapata drukkerének?

"Pedro és Paulo azon veszekedtek, hogy ünnep-e január 26-a? Nem tudtak megegyezni, s Pedro lelőtte Paulót." "Gyilkosaink motívumhiányban szenvednek" - kommentálta az újság. Úgy sejtem, ennyiben maradt az ügy. Tény, hogy nem viccek a "mexikói" viccek: "Szereted a virágot? - Igen. - Bumm! Bumm! majd kapsz." Avagy: "Milyen magas vagy? - Egyhetven. - Bumm! Bumm! vízszintesen." Szó sincs róla, hogy gonosz, elvetemült emberekről volna szó. Ha a Tatu klub elveszti a meccset, a revolveres drukker a saját szívébe lő. Ha Pedro és Paulo együtt sétálnak, és valaki rájuk tör, Pedro lelőtte volna Paulo támadóját. A fehér európaiba évszázadok bitója, derese nevelte bele a gátlásokat, legalább a béke esetére. De a béke Európában komolytalan közjáték. Komoly esetben - im Ernstfall, mondják a poroszok - Európában is kapásból lő a homo sapiens.

Az asszonyok itt sem járnak pisztollyal, de ők sem kukoricáznak.

"Kókusz Manoel négygyermekes családapa este, a munkából hazatérve, négy sötétbőrű kisasszonyt pillantott meg a Szent-Cucufátius templom mögötti sötét utca sarkában. Abban a meggyőződésben, hogy ezekkel jó lesz tréfálni, tréfált is. De viccei egyáltalán nem voltak jók, sőt. A kisasszonyok négyesben nyakon csípték, és amikor rugdalózott, az egyik leharapta a jobb fülét, s a kezébe nyomta. Manoel, fülével a kezében, kitépte magát, és rohanni kezdett. A kisasszonyok talán azzal a szándékkal, hogy a másik fülét is leharapják, utána. Csak mikor Manoel vadul kiabálva egy őrszoba közelébe ért, fordultak meg. A rendőrök bekötözték a füle helyét, és figyelmeztették, hogy máskor ne kezdjen ki a Szent-Cucufátius templom mögötti nőkkel."

Az ilyen esetek biztosan nem ritkák, de csak egy töredékük kerül újságba. A rendőrség nem foglalkozhat a törvénynek nevezett játékszabály minden megsértésével, az újság csak várhatja, hogy a véletlen értesítse a véletlen szülte, költő tollára való epizóddal. Talán épp a vendéglőben ült a riporter, amikor ez történt:

"Egy vendég hosszú ideig hiába bajlódott cipőtalpszerű beafsteakével. Odahívta a pincért, villával az orrába szúrt, és így szólt: kíváncsi voltam, a kettő közül melyik a keményebb."

Végül - ez jellegzetes - az ügyek az államhatalom beavatkozása nélkül intéződnek el. Nem tudom, olvasták-e a bennszülöttek Aesopus meséjét a békákról, akik királyt akartak, de annyit tudnak, hogy mindenki jobban jár, ha a feledés, és nem a bíró ítélkezik. A rendőr biztosítsa a boldogságot? A rendőrség a hatalom szolgája; a hatalmasok ritkán jóságosak. S hány bűntettet követnek el máshol, mert a rendőrség keresi a bűnöst, s a menekülő bűnösnek tovább kell gyilkolnia, hogy ne legyen tanú! Hányan pusztultak el, mert tisztázni akarták, ki ölte meg Kennedy elnököt! Most már a tanúk gyilkosainak kell tovább gyilkolniok. A rendőrségnek különben is semmi szüksége arra, hogy azokra vadásszon, akik kevesebb gátlást örököltek, (Minden a világon igazságtalanul van elosztva.) Megél a rendőrség abból is, hogy a bordélyokat és a játékkaszinókat zsarolja. (Mondhatnánk: védi.) S néha elcsípnek egy egész pénzhamisító műhelyt! Az volt szép: lecsukták az egész társaságot, gépeikkel együtt, a dutyiban dolgoztak tovább, és a rendőrök, fegyőrök szaladgáltak a városban az ezer-maravédis bankókkal... Csak akkor tört ki a botrány, amikor megfenyegették azokat, akik az egy-maravédis vásárlásnál nem akartak váltani.

Lehet egy országban élni, amelyben nincs igazságszolgáltatás? A példák bizonyítják: lehet. A rendőrség szükségtelen rossz. A rendőrök közt sincs kevesebb bűnöző, mint az egyenruha nélküli, néha gonosz, néha csak indulatos polgárok között.

És ha történetesen elfognák a Tatù-drukkert vagy a jó fogú dámát? A börtönök ősrégiek. Nincs hely. A fővárosban tízezer elítélt bűnös sétál szabadon. Majd értesítik őket, ha megürül a cella, ha leülhetik büntetésüket. "Turumbamba városának régi börtöne olyan rossz állapotban van, hogy a polgármester saját kezűleg dobta ki a fegyenceket. Lezárta az ósdi épületet, és megfenyegette a hajléktalanná vált csirkefogókat, ne merjenek visszajönni." Mehettek szegények, hálhattak szabad ég alatt... Ez néha a trópusokon sem kellemes, pláne ott, ahol sok az éji bogár. Házamtól nem nagyon messze is van egy törvényszék, egy hozzávaló kis dutyival. A fegyencek, ha nem akarnak napközben futballozni vagy halászni, mehetnek dolgozni is. De kinn függ a tábla: aki este tízre nem jön vissza, hálhat kinn.

Vannak szigorúbb börtönök is, de ott is van remény. A nagy Porto Grande-i fegyházban ülnek a legveszedelmesebb útonállók. Egyszer egy évben eljön az Érsek, miséz a bűnösöknek, mond nekik valami szépet a felebaráti szeretetről... és ősi jogával élve, egynek megadhatja szabadságát. Honnan tudhatja Isten méltóságteljes szolgája, ki szolgált kegyelemre? Ilyesmit a legjobb magára az Úrra bízni... kisorsolnak egy számot. Ez idén az Úr ingyen kegyelme egy tízszeres rablógyilkosnak jutott, aki egy héttel azelőtt kezdte büntetése kitöltését. Negyven évet takarított meg magának, s a szokásos útiköltséget is megkapta.

A dél-amerikai államot polgáraival szemben nemcsak a rendőr képviseli, hanem az ellenőr is. Nincs se fegyvere, se egyenruhája. Nem tartozik semmiféle párthoz. Megjelenése előreláthatatlan. Közutálatnak örvend, és mindenki kedves hozzá. Dél-Amerika legkártékonyabb állatjának nevezik. Ha hivatásáról kérdezik, azt mondja: a köz szolgája, a nép barátja. E bevezetés után leírhatom a rá vonatkozó történetet, későbbre hagyván a magyarázatot.

"A jószívű rendőr. - Tegnap születésnapja volt Batata Dolce ellenőrnek; feladata volt azokat ellenőrizni, akik hatósági engedély nélkül árulnak valamit a város területén. Senki sem köteles saját születésnapján dolgozni, de az ellenőr, felesége és anyósa tanácsa ellenére, elindult. Délelőtt tizenegykor talált is egy vak koldust, aki amerikai mogyorót árult. A koldusnak nem volt hivatalos engedélye. Az ellenőr el akarta kobozni az árut, a koldus segítségért kiabált. Épp arra járt Gines de Passamonte rendőr, aki igen jószívű ember lévén, megsajnálta a vakot. Megkérte az ellenőrt, szerezzen magának máshol mogyorót. Az ellenőr ezt sértésnek vette, és egy csúnya kifejezést használt. A rendőr - látva, hogy igazán rossz emberrel van dolga - fogta a pisztolyát és lőtt. Az ellenőr felfordult és meghalt. A nép hosszan ünnepelte a jószívű rendőrt. Az ellenőr családja sajnálkozva hangoztatta, hogy ők igenis megmondták Batatának, hogy ne menjen születésnapján dolgozni."

Az eset ebből és más szempontból érdekes. Mutatja, hogy a rendőr is ember, érzelmei vannak, megtorolja a sérelmet, mint Spanyolország grandjai vagy a hős lovagok, akiknek kalandjai Don Quijotén kívül számtalan más ibériait lelkesítettek, A rendőrt megtapsolták, gondolom, mélyen meghajolva köszönte meg a tiszteletét. Ilyen alkalmakkor a hős úgy mozog, mint a matador a győzelmes bikaviadal után.

Azt is mutatja, mit érez a nép - ezúttal nem a plebs, nem is a profanum vulgus, hanem a nép, melynek hangja Istené - az ellenőrökkel szemben.

Az "ellenőrök" berendezését a köztársaság a régi, tengeren túli királyoktól és a helybeli, gyarmati Főkapitányoktól örökölte. "Felszabadulás" és "Függetlenség" gyönyörű szavak, de a politika valóságában mást jelentenek, mint a szótáréban. Néha semmit sem jelentenek: a gyarmat adminisztrációja más zászlót lobogtat, s a saját zsebére vágja az adópénzt. A hivatalok gépezete ugyanúgy zörög tovább. A közigazgatás gép, és gépek nem gondolkoznak.

Ha a barokk idők főkapitánya úgy vélte, hogy a városban túl nagy a lárma, törvényt hozott, és megtiltotta a dobolást, az üvöltést s az ettől meg nem különböztethető zenét. Írni-olvasni már akkor sem tudott senki, csak a forma kedvéért szögeztette ki a főtemplom kapujára a rendeletet... de felvett egy ellenőrt, vagy inkább: ellenőri méltóságot ajándékozott egy jó barátjának. Az ellenőr, ott s amikor kedve tartotta, ellenőrizni ment. Senki sem írhatta elő neki, hogy hol és mikor, hisz nincs olyan próféta, aki előre láthatná, hol lesz törvénysértés. Ha odaért, büntetett. A pénzbüntetés egy kis részét, ötödét, harmadát, leadta a Főkapitánynak.

Ideális rendszer volt! Az ellenőr nem került pénzbe a gyarmatnak, sőt, hozott valamit a konyhára. Ő maga el volt látva. Hatályt szerzett a törvénynek.

A finánc is jobban dolgozott, ha nem kapott fizetést, de az elkobzott dugáru fele az övé volt. Még egyszerűbb a dolog, ha ő maga, ad hoc, határozza meg, mi a dugáru.

Jött a technika, a haladás, a tudomány. Jött az ellenőr, aki a szökőkutak előtti tavakat vizsgálja, van-e bennük aranyhal. Ha nincs, büntet, mert az állóvíz maláriaveszélyes. A csempeellenőr azt vizsgálja, hogy a vendéglők és cukorgyárak fala igazán 120 cm magasságban csempézett-e, ahogy az egészségügyi törvény megköveteli. Ha csak 118 cm a csempeszegély - büntet, vagy kiegyezik egy skatulya cukorkában. A patikaellenőr beállít, vérnyomást méret, aztán megbünteti a patikust, mert vérnyomást csak orvos mérhet, és elfogad egy évre való fejfájás elleni port is. A fogorvosellenőr minden barátja, rokona fogsorát kezeltetheti - elég, ha talál egy európai fogászt, aki még nem nosztrifikáltatta diplomáját. Az ellenőr vigyáz, hogy nem jogosult személy ne tanítson trombitálni. Ahány adó, annyi ezer ellenőr. Ha a földbirtokos kihasználja a munkását, a középosztályt az ellenőr szipolyozza. Ezek után nem csoda, ha a közönség lelkesen tapsol, ha valaki a nyílt utcán lelövi az ellenőrt.

A tragikus megoldások - a jószívű rendőr megoldása - ritkák. A testek végül még betegségeikkel is kiegyeznek, az emberek együtt élnek fájdalmaikkal, bélkukacaikkal. Az ellenőrökkel is ki lehet egyezni. A rövid újsághír utolsó kiegészítésére idézem egy szeretetre méltó, sőt zseniális honfitársnőm esetét.

Az illető hölgy - nevezzük Donna Annának - keramikus. Szép, színes zománcokat éget mindenféle edényre, hamutartót, vázát, virágcserepet gyárt. Művészi munkáját elismerik, veszik.

Azokhoz a ritka lényekhez tartozik, akik szó szerint a kezük munkájából élnek.

Donna Anna a fővárosban egy kis, kertes házat bérelt. A "kertes" szó inkább a múltra vonatkozik, arra a nemrég múlt időre, amikor itt, az örök tavasz országában a ház mögött szívesen gondoztak egy kertecskét. A kert megadta az éltető maroknyi virágot az ebédlőasztalra, adott egy-egy fej salátát a sült csirkéhez, türelmes embernek két-három hatalmas banánfürtöt is adott egy évben. A mai ember plasztikvirága örök, főzeléke skatulyában terem. Élete célja az ide-oda mászkálás. Így a kertekből garázsok lettek, vagy kavics, homok kerültek a kert helyére, és sápadt kisgyerekek totyognak rajta, mint a napra éhes fegyencek a börtönudvaron.

Donna Anna a kert helyén - ahol már a gazt is régen kitaposták - rendezte be kis műhelyét. Egy ferde tető alatt gyúrta az agyagot. Kemencéjében cipók helyett kávéscsészék sorakoztak. Csendes hely lett, jó volt ott dolgozni.

Egy szép nap beállít egy bennszülött úriember és bemutatkozik.

- Ellenőr vagyok.

- Mit óhajt ellenőrizni? Megjegyzem, könyvelésemet X úr végzi. Múlt héten volt nála az adóellenőr.

- Építészeti ellenőr vagyok.

- Ez a ház harminc éve épült.

- Messziről látni. Ma még kisebbeket építenek, de magát feljelentették. Ipari üzemét létesített ebben a lakónegyedben.

- Mit létesítettem?

- Mindent tudok. Kerámiai iparvállalatot! Gyárat! Termel! Pedig jól tudja, hogy ez lakónegyedben szigorúan tilos. A lakónegyedek peremén már lehet patika, pék, szatócs, sőt műhely is, ha csak hárman dolgoznak benne. A sarkon, a Szent Jeromos utca sarkán már dolgozhatna, de itt nem. Asszonyom, ön háromszáz méterrel lépte túl a törvény határait!

- És most mit akar?

- Senora, én a jog és a törvény embere vagyok. Lebontatom a törvényt sértő kemencéjét. Holnap reggel ideküldök négy erős feketét. Szétszedik.

Annánk nem esett kétségbe. Már évek óta itt élt. Ami az erős feketét illeti, átlátta a helyzetet.

- Engedje meg, hogy meghívjam egy feketére. Talán nem tudja, én vagyok Donna Anna.

A bennszülött nem mond nemet, ha egy hölgy hívja feketére.

- Nagyon köszönöm. Josè vagyok.

- Tisztelem a törvényt. Át fogok költözni egy más városnegyedbe. Csak adjon egy kis időt, Senor José. Számítok jóságára.

(Dél-amerikai kadettekben Napóleonok, civilekben lovagok élnek. A lovag kávézás közben támad fel bennük.)

- Asszonyom, bízhat baráti érzelmeimben. Ami személyes érzelmeimet illeti, a kölcsönös segítség álláspontján állok.

- Mennyivel segíthetném?

- Ötszáz maravédivel.

Nyílt, férfias kijelentés volt. Barátok közt, kávézás közben beszél az ember ilyen nyíltan. Ötszáz nem az az összeg, amit egy igazi zsaroló kért volna. (Az ellenőröknek fix fizetése is van.) A zsarolás és a védelem közt van egy nehezen meghatározható középút, s Jose megtalálta.

Donna Anna átnyújtotta a pénzt.

- Majd keresek egy más lakást!

- Az Isten szerelmére, ne siessen! És sohase feledje el, hogy van egy őszinte barátja! Mindig számíthat rám!

Josè - a hű barát, pontosan hat hónap múlva megjelent.

- Csak utána akartam nézni elköltözött-e már.

- Egy feketét?

- Nagyon szépen köszönöm.

Ezúttal semmi szükség sem volt óvatos beszélgetésre.

- Tessék az ötszáz.

- Számíthat rám továbbra is.

Josè hat hónaponként ment kávézni. Közben haladt az infláció is, de Josè, a lovag állta a szavát. Ötszáz és pont. Csak panaszkodott a drágaságra, az egyre nehezebb életre, míg Donna Anna egy virágvázával, hamutartóval meg nem vigasztalta, vagy nem adta oda neki a csészét is, amelyből a kávét itta.

Egyszer csak elmaradt a törvény és igazság embere. Nélküle múltak a hetek, mígnem egyszerre egy idegen úriember állított be.

- Építészeti ellenőr vagyok.

Donna Anna nem ijedt meg.

- Megállapodásom van Senor Josèval.

- Senor Josèval! Ó! Hát még nem tudja a gyászhírt? Meghalt!

- Szegény Josè! Hű barátom volt! Isten adjon lelkének örök nyugodalmat. Hogy történt?

- Mindent elmesélek. Ne féljen, asszonyom, itt nincs titok. S az adott szó erősebb, mint a halál!

- Hogy érti ezt? - kérdezte Donna Anna.

- Szegény jó Josè! Feküdt, gyenge volt, tudta, mi vár rá. Magához hívta rokonait, barátait, kollégáit. Mindenkitől elbúcsúzott, mindenkire hagyott valamit...

Az ellenőr meghatódott, aztán újra felemelte a hangját:

- Tisztelt Asszonyom! Donna Anna! Én Önt örököltem!

Barátnőnk a végrendelet értelmében átnyújtotta az ötszáz maravédit.

Ha lecsapom az újságot, és könyörtelenül lecsapom, ha a jelen háború kétségbeesése üvölt rám, ha a készülő háború veti árnyékát egy szenvtelen cikkre - úgy érzem magam, mint az, aki templomból vagy moziból az utcára lép. A valóságok közt szörnyű űrök tátongnak. Hérakleitosz tévedett, amikor azt mondta, hogy az álmodóknak külön világaik vannak, de az ébrenlevők világa közös. Nem közös - vagy talán nincsenek ébrenlevők. A mozit néző izgul, remeg valamin, ami az utca valóságából nézve fények és árnyak tánca egy darab vásznon. A templom kövén térdeplőnek a valósága a síron túli paradicsom, a síron inneni megpróbáltatás, az ember csak statiszta az angyalok és ördögök csatájában. Az utcán már nem érvényesek az örök törvények, ott nem Ádám unokája jár, hanem a Pithecanthropusé.

A városi újságolvasó azt hiszi, a valóságban él, a valóságról olvas. Annak, aki növények társaságában él, a félretett újság csak annyi, mint üres mozivászon, melyen az imént a jók felkoncolták a rosszakat. A jóságos rendőr és az előzékeny ellenőr egy nem egészen igazi színjátéknak alakjai. Törvényük? Igazságuk? Törvény az, hogy a magból növény lesz, a növény virágot hajt, a virág maggá hervad. Hogy a fiatalembert egy nap eléri a szerelem, és minden megváltozik körülötte; hogy minden öreg azt véli, lesz még egy kerek esztendeje. Igazság? Igazság nincs, mert a Véletlen lánccal és börtönkulccsal is csak úgy játszik, mint szél a lekaszált száraz páfránycsomókkal: gurítja őket árkon-bokron át.

A valóság a száz zöld színben játszó takaróé, amely végig beborítja az országot. Az ember műve ebben legfeljebb sebhelyeket hagy. Helyenként kiszakad a takaró, és szörnyű kőhalmaz izzik a napban. A felszálló forró lég még a felhőket is. Elhajtja. Valóság a kék felület, melyhez képest a szigetek és földrészek igen szegényesek.

Vagy minden csak álom és játék, ami nem hidrogén és hélium? A többi elem olyan ritka, hogy nincs isten, aki figyelne rájuk... A világ hidrogénnek született, lassanként hamuvá válik, az epizódok álomszerűek... A világosság mulandó. A sötétség az egyedüli valóság...

De igaz és való, hogy nem jó falak közt ülni, és értelmetlen körforgásokon gondolkozni, amíg minden gondolat újra végigszaladja lábnyomainak körét.

Fel kell mennem a Serra alá, az erdőmbe!

Ha "erdőmet" mondtam, az én saját valóságomról szóltam... arról, amelyben a jövőt a jelenbe vetítem. Aki más órával méri, más szemmel nézi a dolgokat, esetleg azt mondaná: a facsemetékhez. Megyek, sietek, mert látni akarom, mennyit nőttek a fáim, mert mindennap oda akarom képzelni a még hajlékony törzsekre a terebélyes koronákat. A képzelet erősebb az időmérő eszközöknél: néha egy arcot kell húsz évvel visszavetíteni, hogy sugározzon, néha egy fát tíz évre előre, hogy árnyékában már ne teremjen fű. Apicius ősrégi bort (falernói vöröset) kevert friss mézzel. Fiatal arcokat képzelek a vénnek képzelt fák alá.

Mérhetetlenül büszke vagyok az erdőmre. Csak félezer fa? De ki kérdi a mesebeli királyt, hány mérföld az országa. Van egy régi mondás: mindenki hagyjon hátra egy fiút, egy könyvet, egy fát. Rossz tanács: szörnyű szerencsétlenség volna, ha bolygónk minden polgára könyvet írna, ha hárommilliárd kötetben kellene kutatnunk, melyikben van gondolat, melyikben betű... elég baj, hogy az emberiség már úgy szaporodik, hogy az emberpatakok a szigetekről a tengerbe folynak, az elevenek már olyan szorosan alusznak egymás mellett, mint a holtak a temetőben. És egy fa, az túl kevés. A fák már nem szaporodnak maguktól, a kemencék és papírgyárak irtják őket, az ember elfelejtette, hogy ősei a fákon éltek, és pusztítja az ősök hajlékát. Fák uralták a világot, az ember hadat üzent nekik, azon van, hogy ő uralja. De nem érdemes élni egy fák nélküli világban!

Az ember nem élhet csak emberek között. Szüksége van a fák társadalmára. Földet, áldott termőföldet csak a fák gyártanak neki. Nap ellen, eső ellen csak a lombok védik. Leghívebb barátunk a fa: jól teszi, aki fából farag magának védőszentet, s imádkozik hozzá.

Ki nem érzi az erdőben, hogy ott él igazán? Hogy az emberi társadalmon túl ott van az élőlények közössége, s hogy ehhez minden fa is hozzá tartozik? Mi, elevenek, oly kevesen vagyunk az Űrben, hogy a matematikának nincs elég kicsi száma, a fizikának elég finom mérlege, hogy megmérje. Össze kell fognunk! Fákat kell ültetnünk!

Délután van, a délután a távol levő dolgok ideje. Van, hogy a gondolat irányt téveszt, a múltba száll... Nem. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek nem szabad emlékeznie. Akkor élt, amikor az ember lemondott "sapiensi" címéről. A mi gondolataink csak a jövőbe növő fákat kísérhetik az ég irányába. Tűlevelű fákat ültettem, chilei, római, észak-amerikai píniákat, nem egyenruhás erdőre gondoltam, hanem sok árnyalatúra, olyanra, amelyben a fák mindig susognak, mert van cserélni való gondolatuk; olyanra, amelyben az erdő szellemei, a driádok megértenek, mert egyszerre ismerték meg a száműzetés keserveit és a gyökéreresztés örömét. Sorstársaimnak érzem a fákat, ami több, mintha fiaim volnának. (Fiainknak saját sorsuk van. És van a nemzedékek közt egy félvezető anyag, amely az egyik irányba csak a jó, a másikba csak a rossz érzelmeket engedi át.)

Egy veszélyt rejt az erdő - az erdőm: ha ott leheveredtem - vagy ha nekidűlök egy fának, büszkén, hogy már bírja súlyomat, elfog egy máskor idegen halálfélelem: csak akkor akarok meghalni, ha a fák koronái már érintik egymást, ha alattuk délben is hűvös a levegő, nedves a föld. És még egyet: semmi kedvem visszamenni a házba, írni vagy dolgozni. Egyszerre megértem az indiót: az erdő nem tűri a munkát! Az ember rájön: amit tehet, nem fontos. Fontos, hogy a fák nőjenek! Akkor elhervad a páfrány, anélkül hogy gyomlálnák, a kismadarak elvetik a málnát, az Amerikából jött fák alatt terjed a gomba, minden magától történik, az ember csak nézi, hogy fonják a láthatatlan kezek a látható indafonalakat, hogy szövik a lombtetőt, hogy indulnak az orchideák, broméliák a színek világa felé, figyeli, mikor húzódik be az édes illat a fák alatti bozótba, mikor reked kint az a világ, amelyről az újságok még tudnak egyet-mást.

Most még fel lehet nézni a fák közt; még csak úgy emelgetik ágaikat, mint a repülni vágyó madárfiókák szárnyukat a fészekben. Még látni, hogy keringenek odafenn a dögkeselyűk... feketék, mint ahogy az gyászmadarakhoz illik, közelről már a fiatalok is vének, keserűek, undorítóak (a római Erkölcsvédő Liga elnöke gubbasztott ilyen arckifejezéssel a folyóiratok felett, ha feljelenteni valót keresett) - levegőben gyönyörűek. Külön világok vannak: a hattyúból szárazon liba lesz, a dögkeselyűből a felhők közt fekete albatrosz. Ő is széttárt szárnyakkal alszik a levegőben. Sohasem csap le, mint a vadászok, a ragadozók... a tetemek várnak. Ha leszáll, a szelek lejtőjén siklik. Ritkán száll le. Ha alva repül, repül étlen-szomjan is, mint a felhők.

A külön világok néha összefolynak. Volt egyszer úgy, hogy a keselyűkről az újságban is szó esett! Évekkel ezelőtt a tábornokok rájöttek, hogy az országnak nincs lökhajtásos vadászgépe! Megrémültek. Mi lesz, ha az ellenség bombázói megjelennek a főváros felett? (Mint a bősz varázsló képe Don Quijote fejében, úgy kísért az "ellenség" a tábornokok portássapkája alatt.) Az állampénztárban nem volt pénz. (Ezt egy más varázslócsoport teszi láthatatlanná, amint befolyik.) Így az ország egy teljes évi gyapottermését becserélték hetven darab, máshol épp kiselejtezett vadászgépre. Ilyesmit szívesen adnak el, még azt a tábornokot is készpénzben fizetik, aki megveszi. Az első három gépet kipakolták, az idegen instruktorok felszálltak, végigvillantak a főváros egén... és egyenesen nekiszaladtak a dögkeselyűk rajának. Úgy-ahogy még leszálltak sérült gépeikkel. Utánuk a bennszülött pilóták is kipakoltak három gépet. Most már ők!... Felröppentek. Csak percekig maradtak fenn. Aztán a halálra sebzett dögkeselyűket megelőzve, zuhantak a városra.

A többi gépet már ki sem csomagolták. Minek is? Ha az ellenség bombavetői a főváros fölé merészkednek, ott várja őket az ország bús hada, az alva is, éhesen is őrködő keselyűsereg!

Nehezen válok meg az erdőtől. Minden ága fogva tart. Egyszer még egy lépéssel hátrább vonulok, az erdőben fogom felépíteni a kisebb kunyhót. Az öregember látóköre szűkül, kisebb élettérrel is beéri, összehúzza maga körül a kerítést, mint hűvös időben a kabátot. Megvárom, hogy a fák nőjenek egy kicsit; hogy zsugorodjam még egy kicsit... aztán csak nőjön be a rengeteg!

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 13:01:13, csütörtök
 
  V. FEJEZET



Bélistás szentek. - Sörét a kakastolvaj Lábában. - A külképviseleti malac. - Az Akadémia orvosa. - A haldoklók visszafordulnak. - Kleinné nyelvgyakorlatai. - Az ebéd előtti s az ebéd utáni világ. - Kőnigné praxisa, fejfájása, történetei. - Iris születése. - A vándorhangyák. - Az árnyék delet jelez.


Az embercsoportokról könnyű szólni, az egyes emberről nehéz. Hiába tudunk mindent a kenyérről - egy, a kenyérben levő hidrogénatomról már kevesebbet tudunk, az atom magjáról még sokkal kevesebbet. Ha az úton járók közül egy befordul a kiskapun, akkor már egy ismeretlen ember jön hozzám. Legfeljebb azt mondhatnám: Szent Katalin birodalmának egy polgára jön.

Még ez a mondat sem feltétlenül a színtiszta igazság. Szent volt-e Katalin? Volt-e egyáltalán? A káoszban a múlt is olyan bizonytalan, mint a jövő.

Minden bizonytalan, még a szentek rangja is. Örökmécsek hunynak ki, dicsfények tűnnek le, addig ég a gyertya egy szobor előtt, amíg a szobrot leviszik a pincébe, a sötétbe.

Itt van Szent György esete: fogta a lándzsáját, paripára kapott, kilovagolt a tűzokádó sárkány ellen, megmentette a sárkány őrizte szüzet! Még feleségül sem vette, mint a mesebeli hősök, és nemcsak addig élt, amíg meg nem halt: székesegyházakat emeltek tiszteletére, rézgarast, ezüstpénzt vertek képével, még a lovát is rátették - s most, kegyetlen századunkban elvették dicsfényét, visszaparancsolták meseországba.

És Szent Filoméla: "virgo et martyr" volt, szűz és vértanú. A katakombákban álmodta át a középkort és az újkor nagy részét, míg oltárra emelték. Csodáinak se szeri, se száma. Száz évig védte viruló kislányok erényét... de jöttek a bősz történészek, jöttek az ördög kései ügyvédjei, kioltották szent fényét, törékeny kis csontjait örök katakombára ítélték.

Bajok vannak Szent Miklóssal is. Már elvették tőle Oroszország Védnökének a címét. Már kétségbe vonják, hogy életre keltett három feldarabolt és besózott fiatalembert, s róla, aki püspöki botjával kavarja és nyugtatja a Földközi-tenger habjait Bari előtt, s védi a halászokat, róla, akinek csontjairól ma is csodatevő sósvíz csepeg, azt állítják, hogy átköltött Poszeidón.

Alexandriai Szent Katalin is veszélyben forog. A jó Egyházatya pontosan elmondta, hogy szállt le hozzá, hogy húzott jegygyűrűt az ujjára a gyermek Jézus; hogy tört el a kerék, amikor a Császár kerékbe akarta töretni, hogy jöttek érte az angyalok, amikor fejét vették. A festők csodaszép képekben mondták el történetét. Most századunk - Szent Tamásnál bizalmatlanabb századunk - a Császár nevét, a jegygyűrűt, a kereket keresi, és semmit sem találva még Szent Eusebius szavában sem bízik!

Féltem kis zöld tartományom csinos védőszentjét. Fehér mellénykében, aranybrokát szoknyájában még mit sem sejtve pihenteti kacsóját a Szűz Mária térdén Memling képén, az íróasztalom felett. Egyelőre még nem bántották. Még nyugodtan leírhatom:

- Szent Katalin birodalmának egy polgára jön hozzám, gyermekével a karján.

Lassan jön, húzza a lábát. Reuma? Akkor nem jönne gyerekével. Ha gyerekkel jön, a gyereknek fáj a hasa. Ha a gyereknek fáj a hasa, legalább három napja fáj, ma végigüvöltötte az éjszakát, és szülei nem tudtak aludni, különben ma is cukros kamillateát kapna.

Tapasztalt, erdőbéli orvos már távolról diagnosztizál. Annál is inkább, mert betegei nehezen szolgálnak pontosabb tájékoztatással.

Tőlem nem nagyon messze, Gregorióban, a hegyoldalon van a kórház. Onnan is látni, ha az autóbusz megáll lenn, a szálloda előtt. Az ottani orvos nagymestere volt a távdiagnózisnak. Barátjával, a betegápoló-asszisztens-titkárával az ablakban lógott, ha egy autóbusznyi segélykereső baktatott hegynek fel.

- Kinek szedjük ki a vakbelét?

- Annak a kövérnek!

- A petefészkét?

- Annak a néninek, a nagy szatyorral.

- Jó, akkor megvan a mai program!

A pácienst csak az óvhatta meg a késtől, ha rosszul felelt a vizsgáló orvos első kérdésére:

- Hány tehene van?

Ha nem volt, három napra lefektették. De két tucat injekciónál egyebet nem kapott. Akinek még tehene sincs, az nyomorult, éhenkórász dohányföldi, csak cipelje tovább azt a nyavalyás, kukacos függeléket! - De ha úgy felelt, hogy "tizenkettő", akkor semmi kétség sem volt afelől, hogy fejfájása, gyomorégése, epegörcse, magas vérnyomása a régen beteg és épp áttörni készülő appendix következményei voltak, és nem is kellett újra felhúzni a nadrágját, mert már gurították késirányba.

Tizenkét tehén - de már három-négy is - azt mutatta, hogy a betegnek a szükségesnél eggyel több szerve van. Jeles kartársam hajlandó volt szükség esetén a petefészek helyett egyelőre az epehólyagot vagy a mandulákat eltávolítani, de nagyjából megmaradt az első, ihlet adta kórisménél.

- Mi baja a gyermeknek? - kérdezem.

- Semmi, hála Istennek.

Máris megbuktam.

- A gyereket csak úgy hoztam. Nekem lőttek éjjel a lábamba söréttel!

Diagnózist változtatok. Akinek éjnek idején söréttel a lábába lőnek, az nem páciens, hanem csirketolvaj. Akad bőven. Nekem a legszebb kakasomat lopták el a múltkor. Sherlock Holmes már tudná, én csak sejtem, hogy ez a jóember járt nálam is. Itt az a szokás járja, hogy a szülő nőt negyven napig tyúklevessel etetik, s akinek nincs tyúkja, jó lelkiismerettel lopni megy.

- Nagyon jó ember lehetett, aki a lábába lőtt! - mondom páciensemnek, s nézem, hol vágódott be egy-egy sörét.

- Miért?

- Mert ha rossz ember lett volna, magasabbra céloz! Akkor vége lett volna az éjszakai tyukászatnak!

Páciensem nem sértődik meg. Hiába tagadna. Csak sóhajt. Egyszerre tisztábban látom a helyzetet.

- Azért lőtt a lábába, mert azt gondolta, elég lesz. Így is kisül, ki járt a tyúkketrecnél, és reggel értesíti a rendőrt.

Páciensem elárulja az utolsó titkát is:

- Ezért hoztam a gyereket! Hogy az emberek azt higgyék, a gyerek miatt megyek az orvoshoz!

Ennyi bölcsesség előtt meghajlok, és hozzálátok rendbe szedni kakasom tolvajának a lábát. Anélkül hogy felnéznék, még megkérdem:

- Fog... még egyszer kakast lopni... tőlem?

- Soha - ígéri.

Igen. Ez is tiszteletdíj.

Hiába int Horatius: Nil admirari - akinek hivatása száműzöttnek lenni, sorsa, hogy orvos, annak a csodálkozás a mindennapi teendőjéhez tartozik. Hogy az ember egy világvégi csirkefogó vagy nagyvárosban élő követ és teljhatalmú miniszter orvosa-e, az egészen mindegy.

Senki sem él egészen a jelenben... Fiatal emberek idejük nagy részét a jövőben töltik; mi, öregek, a régjárt utakat tapossuk újra, már minden csak hasonlat (mint az öreg Goethének, mikor a Faust utolsó sorait rótta), minden emlékeztet valamire; az új csodálkozás régi csodálkozásra...

Arra gondolok, hogy is volt az, amikor a magyar külképviselet először tisztelt meg bizalmával... Régen volt, negyvenháromban, Rómában. A háború közel, az éhség már benn volt az Örök Városban. Az orvosságok már régen hiányoztak. Akkor szólalt meg egyszerre a telefon.

- Magyar Követség. A vatikáni. Jöhetne gyorsan, doktor úr?

- Miről van szó?

Tudnom kellett, milyen orvosságokat vigyek.

- Azt hiszem, tüdőgyulladás. Gyorsan jöjjön.

Sulfamid tablettáim voltak. A londoni rádió szerint Churchill tüdőgyulladását is ezekkel gyógyították. Biztosnak éreztem magam.

De ki lehet a beteg?

A Pinción átvágva, ahol a virágágyakban, a spártai életmódot hangsúlyozandó, káposzta termett, a szokatlan orvosi problémával foglalkoztam: nem hogy mi baja van a betegnek, hanem, hogy ki az, akinek tüdőgyulladása van. A követ? Apor báró, fejedelmek ivadéka, szenvedélyesen golfozott; ez a sport - pláne nyáron - aligha vezet tüdőgyulladáshoz: a kis emberke különben is csak a Máltai lovagokhoz járt, ott sétált az évszázados családfák árnyékában. Úr volt a szó valódi értelmében; kisujjával sem nyúlt piszkos dolgokhoz. Titkárát, sajtóattaséját ő maga válogatta a diplomaták állatkertjéből: azt a két csodabogarat is, akik akkor életveszélyben s beteg származásuk dacára ott voltak... ki lehetett volna Apor közbenjárása nélkül magyar királyi követségi titkár, ha a mamája simpliciter született Schwarz volt? És hogy lehetett sajtóattasé egy pseudokatolikus analfabéta, akit valami püspök tolt be a diplomáciai szolgálatba? Jól ismertem mind a kettőt; ők maguk hívtak volna, ha valami baj lett volna. A pápai prelátus, aki a többi három helyett dolgozott? Galambősz, jóságos külsejű pap volt, Molnár róla mintázhatta volna a "Hattyú" Jácinthját; örök rejtély, miért állt be később Szálasi követének, amikor az egész társaság, fejedelem és védencei, leköszöntek.

Törtem a fejem... a titkár délelőtt aludt, délután egy olasz őrgrófnővel bridzsezett, aki véletlenül rokona volt a mamájának. (A génuai őrgróf délután aludt.) A sajtóattasé tevékenysége abból állt, hogy mindennap megkapta a Vatikán napilapját, az Osservatore Romanót, és vörös ceruzával aláhúzta a szerinte Budapestet érdeklő híreket. Ki lehetett a beteg? Annak a hangját sem ismertem, aki hívott.

Egy ismeretlen fiatalember nyitotta a kertajtót, és rögtön bemutatkozott:

- Jóska vagyok. Én hívtam.

Kissé csodálkozva nézhettem rá, mert rögtön tovább magyarázott.

- A követ úr hozatott ide. Csak két hónapja vagyok itt.

- Hol a beteg? - kérdeztem.

- Rögtön megnézheti - és már vezetett is, de nem a követségi villa irányában.

- Hol van?

- Ott.

A kert végében nem láttam mást, mint egy kerítést és mögötte egy ólszerű építményt.

- Ki a beteg? Kinek van tüdőgyulladása?

Jóska kinyitotta az ól ajtaját és bemutatta:

- A magyar királyi követségi disznónak. Egész éjjel köhögött. Jelentettem a követ úrnak: biztosan tüdőgyulladás. Azt mondta, a telefon mellett vannak a telefonszámok. Lódoktor nem volt rajta, gondoltam, orvos is tudja, mi a tüdőgyulladás, hát felhívtam.

A malac kapta a sulfókat, csakhamar meggyógyult. Tiszteletdíjam már Jóskánál várt. Jóska aztán felvilágosított malacügyben: a követ, hála jó diplomáciai hírforrásainak, előre látta, hogy bajok lesznek, és mindenesetre vett egy kis hízót. S mivel se ő, se titkárai nem értettek a répavágáshoz, elhozatta hazulról Jóskát. Miután a kismalac egyszer nekiment a mit sem sejtő chilei ügyvivőnek, s ebből komoly magyar-chilei ellentétek fakadtak, Jóska ólt és kerítést épített neki, és saját hatáskörébe vette át a követségi sertést. Egyszer egy héten a balra piros-fehér-zöld, jobbra arany-fehér zászlós autóban kihajtott Borghese herceg birtokára, és onnan hozta a répát. A történelem fényesen igazolta a követ előrelátását. Páciensem a legrosszabb hónapokban gondoskodott képviseletünk kolbász- és szalonnaszükségletéről.

Csirketolvaj és köhögő malac... nem nagyon finom pacientúra... Inkább követném sikeres kollégámat, Axel Munthét (még láttam Rómában a skandináv klubban: már úgyszólván vak volt, de még megkülönböztette az őt tisztelő vén kjerringákat - banyákat - a fiatal diáklányoktól, akiket ő tisztelt)... dicsekedhetnék, hogy kezeltem ám püspököt és hercegnőt is... sajnos, teremtőm egy olyan tulajdonsággal vert meg, amely elzár úgy a diplomáciai, mint az írói pályától: tollam betegesen ragaszkodik a színtiszta igazsághoz. Hiába - nem lesz villám Capri szigetén, a püspökömről, az istenfélő, tudós gnómról csakhamar kiderülne, hogy ő volt az, aki az ősi Rómában Hindenburg képe alatt ülve intézte Eichmann és az Eichmannok argentínai útjait... nem volt dicsekedni való püspök. Hercegnőm kis dühös kutyájával és négy-öt kedves teknősbékájával betört ablakú műtermében ült, s örökké önarcképét festette, pojáca kosztümben... nem volt dicsekedni való hercegnő.

Sznob vagyok. Azokra a nagyságokra vagyok büszke, akik püspökök és hercegnők felett fognak lebegni az Utolsó ítélet napján, akikhez a jóságos Véletlen vagy hálátlan foglalkozásom folytán egy kisujjal hozzáérhettem. Ha rájuk gondolok, már nem merem hivatásomat hálátlannak nevezni: hajlandó volnék Aesculapiusnak fekete kakast áldozni. (Az ellopott barna volt.)

A háború után egy ideig a Római Magyar Akadémia orvosa voltam! Erre az állásomra vagyok a legbüszkébb. Sokba került, de megérte.

Úgy történt a dolog, hogy az Akadémia igazgatója, a kiváló humanista, felhívott magához és közölte:

- Kinevezlek az Akadémia orvosának. Havi fizetésed ötezer líra. Jó lesz?

Aki történetesen nem matematikus, azzal nehéz számokról vitatkozni. Ha a summát korunk örök mércéjére helyezem, mondhatnám, nyolc dollár volt. Egy vacsorára túl sok, egy hónapra kissé kevés. Az igazgató észrevette, hogy megijedtem.

- Tudom, ötezer az nem sok. De a munkádért elég lesz: tudniillik semmi dolgod sem lesz a világon! Tisztséged tisztára szimbolikus. Élheted világodat, mint az a Lancelotti herceg, aki a pápa arany erényrózsáját viszi erkölcsös katolikus királynőkhöz. Nem erőlteti túl magát. Ide csupa makkegészséges ember jön. Orvosi vizsgálat után! Munkád abból fog állni, hogy egyszer egy hónapban bejössz, beszélgetünk egy kicsit latinul, viccből, felveszed a pénzed, és itt a közelben, a Campo de' Fiorin bevásárolsz.

- Semmiért ötezer valóban elég. Elfogadom!

Villamosköltségre valóban elég volt. Taxira már nem - pedig hívtak sürgősen, előszeretettel éjjel. Majdnem minden vendég már megérkezése után bemutatkozott, rendszerint abban a meggyőződésben, hogy úgyis a Campo Veranón fogják temetni.

Távdiagnózisaim rövid praxis után mindig helyesek voltak. Ha a portás telefonált: "A művész úr halálán van" - vagy - "Az író úr még él, de már nála van a Monsignore" - megkérdeztem:

- Tegnap jött?

- Igen.

- Strandon volt vagy pizzát evett?

A válaszból már tudtam, napszúrása van-e a művész úrnak, vagy koleraszerű tünetei. Pakoltam táskámat és rohantam. (Hazánk nagy fiai közül egy sem halt meg.)

A Budapestről jövőket elkápráztatta Róma. Róma már negyvennégyben felszabadult. Az angolok, amerikaiak hozták a pénzt, az élelmiszert, a fényt, a reményt. A fasizmusból, a történelem legbúsabb cirkuszából kiszabadult olaszok boldogan táncoltak, ittak, élvezték a szabadságot. A megérkező idegenek már az első este mentek "pizzát" enni - a forró sajtos, olajos, halas, gombás pizzát -, hozzá frascati bort ittak, utána narancsot ettek, s aztán jókedvükben még elmentek máshová, egy hatalmas, paradicsomban úszó pastasciuttára... éjfélkor mentek haza az Akadémiára, kettőkor hívtak papot, orvost, közjegyzőt, végrendelkezni.

Nyári napokon viszont első útjuk a szabadság nagy jelképéhez, a tengerhez vezetett. Kiváló klasszicistáink Homéroszt görögül szavalva vetették magukat a sós vízbe. Éjjel rákszínű képpel, cafatokban lógó, lesült bőrrel, pokoli fejfájással, magyarul átkozták a balsorsot, amely Rómába vetette őket. ("Keszthelyen születtem, sosem hittem, hogy Rómában fogok meghalni" - nyögte az egyik.)

Másnap aztán a Lethe partjáról visszahozott művésszel már beszélni is lehetett.

De nemcsak az új jövevények tiszteltek meg hívásukkal. A Palazzo Falconieri padlói kőből vannak, ablakai nem zárnak, kályhái nincsenek. Költőink berekedtek, zongoraművészeink isiászos lábai nem találták meg a pedált, ízületeik befagytak. Szólt a telefon, sürgősen kellett szaladnom. Cipőtalp-villamosautó-... mindegy, a Magyar Olimposz nagyságairól volt szó. Drága foglalkozás volt, nem is tudom, hogy szereztem rá a pénzt - de most, sok évvel később, büszkén elmondhatom: pácienseim jelentős könyvtárat írtak össze, igen szép képeket festettek, mély tisztelettel hajtom meg előttük fecskendőmet!

Boldog az orvos, aki halhatatlanokat kezel!

Kevésbé boldog a halhatatlan, akit orvosa írt le. Hallottam, balga ember, aki orvosát teszi meg örökösének... de ennél is balgább, aki életrajzírójának nevezi ki. Churchill és XII. Pius a megmondhatói, milyen torzképeket fest a legfontosabb sebészeti műszer, a kéz.

Óvakodni fogok a dilettáns életrajzírók jól kereső társaságába lépni! Még inasnak, komornának se illik arcképeket rajzolni.

Írókról szólva erre úgysincs szükség. Önmagukat s egymást úgyis szüntelenül leírják.

"Ha Isten nem akarta volna az emberevést, nem teremtette volna az embert ilyen ízes falatnak" - mondta egy istenhivővé lett polinéziai törzsfőnök. "Ha Isten nem akarta volna, hogy költő társamat leírjam, nem adott volna tollat a kezembe" - gondolják író barátaim.

Még ha akarnám is, fél tizenegy tájt úgyse érnék rá Olimposzunk történeteit részletezni: Kleinné jön!

Kleinnét nyugodtan leírhatom. Nem halhatatlan. Sőt: rendkívül buta, jelentéktelen, ritkán s nagyon keveset gondolkozó teremtés. Én nem ajánlanám regényalaknak.

Napjaim nem regények, bejárónőnek elfogadtam, mert hatalmas negatívumok szólnak mellette: nem lop, nem hazudik - és nem találtam mást. Ennélfogva már majdnem tíz éve jön... jön, ha nincs más dolga saját kis gazdaságában. Rendszerint tizenegy tájt jön, megfőzi az ebédjét, nekem is ad belőle, elmossa tányérját s az enyémet is, megveti ágyamat, kapirgál a kertben, a tyúkólban, s ha megunta, hazamegy. Viszonyunk kitűnő. Hálásan veszem, ha elmosogat, mert nem szeretek tányért mosni, s hogy ágyaz, mert ágyazni nehéz. Rossz dolgom volna Kleinné nélkül!

Az is nagy előny, hogy már ismerem élettörténetét. (Csak ritka vendégeinek mesélheti el újra.) Regénynek biztos nem lenne rosszabb, mint a több kiadást elért Mütyürke Matild, sőt mondhatnám, nyelvileg világosabb, tartalmilag változatosabb lehetne: szülei kaukázusi németek voltak, az első világháború után jöttek át, de őt a második előtt még gyorsan elküldték Németországba. Hamburgban élve mászott ki egy romhalmaz alól, visszajött. Útközben egy ismeretlentől lett egy fia, egy férjtől egy lánya és még egy fia, itt egy alkalmi ismerőstől még egy lánya. A négy gyerek a nyakán maradt, de apjától örökölt egy darab földet és egy házikót. Akinek földje van, kapája van, sőt két tehene is van, az már nem merül el. Kleinnénak még állása is van: nálam.

A gyerekek - ez még zseniális szülőknél is előfordul - rosszul sikerültek. Az egyik fiú csirkefogó, a másik hülye. A lányok buták, lusták, piszkosak. Kleinné kiváló anya, ahogy itt mondják: "bagolyanya" - mert tudnivaló, hogy a kis bagolynál csúnyább madár nincs az erdőben, de a bagolyszülők a legszebbnek vélik.

A lélekbúvárok tiltakoznak az ellen, ha valaki egy embert egy jelzővel jellemez. Szerintük senki sem egyszerűen "csirkefogó" vagy "hülye". Mindenkiben megvan minden tulajdonság, csak az arányok változnak. A pontos analízis végül csupa egyforma jó vagy egyforma rossz embert mutat ki. A lustában egy kicsit több a gátlás, a rablógyilkosból hiányoznak bizonyos gátlások, a tömeggyilkos szegény, paranoiás szadista, de mindenki ártatlan. Tout comprendre, c'est tout pardonner.

A Jóisten - gondolják a teológusok - nyilván nem ért meg mindenkit. Ez oknál fogva gyehennára veti az érthetetleneket. Ellentétben a lelkek hivatásos ismerőivel, megmaradok annál, hogy egy jelző már sokat mond. Előnye, hogy világos. Már a kisgyerek is megérti, mi a különbség a jó tündér és a gonosz boszorkány között. S ha valakiről tudom, hogy hülye és mocskos, lemondok arról, hogy lelke mélyén megtaláljam az indítóokokat.

A régi holland festők a legmindennapibb boltos arcáról olyan képet festettek, hogy a múzeumok látogatója órákig bámulja élvezettel, csodálattal... (legfeljebb a kép hátára írták, mint a Szépművészeti Múzeum egyik vásznára: "Mit nem tesz az ember pénzért!"). A regényíró, pláne ha franciának születik, az olvasó gyönyörködtetésére szétszed és összerak egy Kleinnét. Sigrid Undset, norvég erdőbe helyezve alakját, végtelen hőskölteményt fonna köré...

Azt hiszem, Kleinné legjobban mégis Berlitz nyelvkönyveinek egyikébe illene bele. Ő az, aki valóban kimondja azokat a mondatokat, melyekről mindig azt hittem, hogy csak nyelvtani gyakorlatok szerzői használják őket.

- A nagyobbik fiam jobban szereti a marhahúst, mint a kisebbik lányom. A nagyobbik lányom kevésbé szereti a csirkehúst, mint a kisebbik fiam. A kisebbik lányom ugyanúgy szereti a polentát, mint a nagyobbik fiam. A kisebbik fiam jobban szereti a polentát, mint a nagyobbik lányom a marhahúst.

A család és a comparativus használata egységes képbe tömörülnek. Máskor a conditionalist gyakoroljuk az igék különböző idejében.

- Ha tavaly pénzem lett volna, tehenet vettem volna. Ha az idén pénzem volna, disznót vennék. Ha jövőre pénzem lenne, birkát vennék.

Ugyanígy végiggyakoroljuk - nyelvésznek tanulságos módon - a tagadó formákat is:

- Ha tavaly nem lett volna pénzem, nem vehettem volna disznót. Ha az idén nem volna pénzem...

Jó volna, ha mindezt újgörögül mondaná! Svábul már tudok. Fülemnek hanyag teremtőnk nem adott záróizmot, azzal a tudattal hallgatom a leckét, hogy tányért mosni sem volna jó. S azt várom mindig, hogy a nyelv- és értelemgyakorlatok folyamán majd csak mesél valamit az útmentén lakó vénasszonyoktól felszedett történetekből.

Egyszer, régen, valószínűleg az ő kalandjairól regéltek a ma páfrány alatt porladó egykori nagymamák. Ma ő is tagja a matrónák erkölcsőrző társaságának. Együtt szörnyülködik, együtt sopánkodik a nénikkel, akik mindent tudnak, s szívesen koptatják hamis fogsorukat, csak hogy a többiek is megtudják. Kötelességem, hogy ne csak az egyesek, de a vidék pulzusán is ott tartsam az ujjamat, és figyelmesen hallgatom, amit különben az agg banyák csak egymás között tárgyalnak meg. (Tudtommal Trója falán az aggastyánok játszották ezt a társasjátékot.)

- Ki ne tudná, hogy volt az, amikor most húsz éve Paul Greths legidősebb lánya teherbe esett? A dühös apa baltával kergette a lányát...

Mivel napjainkban már alig fordul elő ilyesmi, megkérdem:

- Igazán?

- Az úgy volt szokás. Az öreg Bohrke is így szaladt a lánya után, és egyre csak azt kiabálta: Én Isten gyermeke vagyok! Isten gyermeke!

- És agyonverték lányaikat?

- Azt soha.

Szerencse, hogy úgy van az elrendelve, hogy a sváb menyecskék, ha teherbe esnek, már gyorsabban szaladnak, mint öregapáik.

- Nagy lárma volt. Összeszaladt a völgy. Grethstől elvették a baltát, végül előkerült a vőlegény is, de egy percen múlott, agyonverte volna a lányt. És most a legfiatalabb lánya került ebbe a helyzetbe. A legcsinosabb, mint a mesében. Már nem lehetett eltitkolni. Megkérdezték: mit fog szólni az apád? Neked megy a baltával! És hogy mit felelt? Azt, hogy: dehogy jön, hisz ő tanított rá! Idáig jutottunk manapság!

Amíg Kleinné, útban hozzám, a bába háza mellett jön el, biztos lehetek, hogy a napi eseményekről - és következményeikről - mindig pontosan értesülök. A bábaasszony (kilencvenéves apját, aki még, a cár hadseregében szolgált, a tiszta szesz tartja életben) mindent tud: csak ránéz az újszülött kezére-lábára, s pontosan megállapítja, ki volt az apja; volt, hogy jobban tudta, mint az anya maga. A titkok csak kilenc hónapig élnek - szokta mondani.

- A mesék örökké - válaszolhatnám.

Ha Kleinné előadta az aznapra rendelt elborzasztó ármány, szerelem és vérfertőzés történeteit, a tárgyra térünk: mit főzzünk. A távolból, a külvilágból áttérünk a jelenbe. A jelen parancsol. Mind a ketten felöltjük legkomolyabb ábrázatunkat.

Csak az, aki sohasem éhezett, becsülheti alá az ebéd fontosságát! Sokféle emberfaj van a világon, de csak két fajta ember: az, aki tudja, mi az, hogy éhezni... és az, aki nem tudja. Mi ketten, Kleinné és én, tökéletesen tisztában vagyunk vele, mi a különbség az éhség és az étvágy között. Beszélhetünk az ebédről.

Jó az ebédről beszélni Kleinnéval, mert ez a téma még jobban lelkesíti, mint a történetek, melyeken olyan jó felháborodni. Ilyenkor mind a négy reménytelen csemetéjét elfelejti, és egy kis mécses gyúl apró agyában. Kleinné talentumos szakácsnő!

Talán mégis azoknak van igazuk; akik egy embernek egy jelzőnél többet akarnak juttatni! Vannak rendkívül buta emberek, akikben a sakktábla, a zongora előtt egy zseni kel életre. Kleinnéből a főzőkanál varázsolja ki a gondolatot. Nem képes egy káposztapalántát elültetni, nem tudja, mikor fejje meg tehenét... de géniusza olyasvalamire teszi képessé, amiben nagy szakácsok is csődöt mondanak: képes különböző stílusokban főzni!

Az ínyesmester híres szakácskönyve nem képes leírni a bouillabaisse-t, a provánsziak halászlevét, a nem kevésbé híres Talismano della felicità gulyásreceptje furcsa karikatúra. Itt, Dél-Amerikában kóstoltam meg az afrikai ételeket, melyeket csak a híres zongoraszínű, zongorasúlyú fekete szakácsnők tudnak készíteni: rákfarokból, kókusztejből; tűzízű cayenni paprikából, péppé zúzott halból, a dénde pálma sötét olajából... semmi sem nehezebb, mint megérteni egy idegen konyha nyelvtanát! Könnyebb a hamisítónak, aki rendelésre reneszánsz Madonnát, barokk trombitáló angyalt szállít...

Nyolc év folyamán, miközben a platánsor lassan felkapaszkodott az úttól a házig, s a páfránytól legelőt, kertet, szőlőlugast hódítottunk el, Kleinné utat tört az európai szakácsművészet egymástól elzárt területein. Mestere lett a töpörtyűs pogácsának, ha őrangyalom, a mennyek útjain, paprikát juttat rejtekhelyemre, csirkepaprikást, birkapörköltet varázsol asztalomra, ami valami diplomáciai területenkívüliség légkörét vonja a konyhaasztal köré. A régi szolganépek bölcsességéből élő osztrák konyha egyedüli eredeti kreációját, a szalonnás zsemlyegombócot tökéletesen gyúrja. S Közép-Európát elhagyva, eljut a spagetti-félsziget titkainak megoldásáig! Mióta az olaszokat már nem tartja össze Mussolini s bús hadának gyűlölete, csak a spagettiszálak egyesítik Olaszhont és az, hogy az olasz asszonyok tudják, mikor kell őket kihalászni a forró vízből. Kleinné ezt is tudja! És tökéletesen tisztában van azzal, hogy a polentát pontosan háromnegyed óráig kell keverni, súlyos vasfazékban. S a tisztán technikai problémákon túlmenve, azt is megtanulta, hogy vendégnek nem szabad kétszer ugyanazt kapnia.

Ha Kleinné elmesélte a napi híreket (az iskolás gyerekekkel is szokott találkozni hozzám jövet; azok hozzák a megszökött, új-jerikói feleségek, tetten ért dinnyetolvajok történeteit), leülünk megbeszélni, mi termett a kertben, van-e már champignon a pincében, van-e még mák a külön őrzött értéktárgyak között; hogy áll az áfonya-, a curry-helyzet, van-e még az afrikai, az igazi kávéból egy ebéd utáni feketére. Fontos tudnunk, mi van a fegyvertárban: mindennap bosszút kell állnunk az átéhezett esztendőkért!

Ebben Kleinnével tökéletesen megegyezek: nincs sok közös gondolatunk, nem könnyű beszédtémát találnunk, ezért néha elővesszük a közös élményt. Mint egy titkos társaság tagjai, utalunk a boldogabbaknak érthetetlen jelképekre: gesztenyelisztből, vízből főzött pépre, főtt krumplihéjba kevert, megalvadt marhavérre, az ünnepre, melyet a macskából főtt nyúlcomb jelentett. Ősemberek voltunk... Reggel a barlangunkból vadászni mentünk. Eső után néha szép, kövér csigák másztak a füvön. Volt, hogy az ember sárba taposott rizsszemeket látott. Valakinek elszakadhatott egy rizses csomagja, nem ért rá mindent összeszedni! Pedig érdemes volt egy félóráig a sárban térdepelni egy maréknyi rizsért! Kleinné elmeséli, hogy lopott répát valahol Lüneburg mellett, én előhozakodom a festői, régi Róma feketepiacával: a Tor di Nonán, ott, ahol Don Quijote szerint a faparipán égbe repülő varázsló leszállt, ahol Giordano Bruno hat évig várta, hogy a szent inkvizíció megrakja máglyáját, pénzért ennivalót lehetett kapni! A Szent Péter tér sarkán német ejtőernyős sétáltatta géppuskáját, német egyenruhás, turbános hinduk - átpártolt hadifoglyok - karjukon ugró tigrissel, Freies Indien - Szabad India - felírással masíroztak Augustus császár békeoltára felé, "köztársasági fasiszták" vígan berúgva lőttek a levegőbe vagy a járókelőkre... de vadászni kellett, enni kellett. A Tor di Nonán újságpapírba csomagolt valamit árultak, 100 líra! Mi ez? - Hús! - Micsoda hús? (Az újságpapíron az áll, hogy a tengelycsapatok holnap bevonulnak Alexandriába.) - Veszi, vagy se? - Ide vele!

Így jutott az ember egy darab aknára szaladt tehénhez. Régi borotvapengével sikerült a véres cafatokból kioperálni a gégeizmokat, porcogót, hangszálakat... és a nyálmirigyek közül egy jó darab nyelvet! Fejedelmi lakoma volt, még huszonöt évre rá is izgalmas, minden mozzanatában lelkesítő élmény! Az éhhalál küszöbéről való visszatérések meséit cserélgetem beavatott mosollyal Kleinnével, mielőtt megállapodnánk, milyen körítéssel élvezzük ma a vízben főtt mandiókagyökeret.

Néha, ebéd előtt, lejön a Serra tetejéről jó barátnőm, Königné. Az ebédet hozza a fiának, ha itt kaszál, tejet-túrót nekem, néha fügét, ananászt (itt a völgy mélyén nem teremnek meg), és ha szerencsém van, hoz egy-két történetet is.

Königné fenn a Serrán bábáskodik is: megtanult injekciót adni, ismeri a kukachajtó szereket, és ha jön, mindig akad megbeszélni való probléma, mindig szüksége van valami kenőcsre, reuma-tablettára. Beülünk a patikának nevezett pincerészbe konzíliumra.

Bevallom, kettőnk közül Königné a sikeresebb orvos. Praxisa az enyémnél sokkal jobban megy. Az embereknek, s pláne az asszonyoknak, több bizalmuk van ahhoz, aki az ő sorukból került ki. És valahogy így argumentálnak: "Hogy az a fene tudja, honnan jött pofa, tanult-e vagy sem, azt nem tudjuk. De a Königné már rég kiszedte belőle minden titkát az szent." ) Én viszont nem vasalhatom be tiszteletdíjaimat Königné biztos fölényével. Öregembernél az emlékek megtörik a jelen diktatúráját, évekkel terhelten túlteszik magukat a perc követelményein. Még tudom, hogy nyújtotta Anyám a borítékba zárt bankókat púpos, szakállas, kertitörpeszerű, jóságos csodatevő gyermekorvosunknak: mindkettőjüknek kínos volt a gesztus, mellébeszéltek, valahogy úgy tűnt el a boríték, mint a kémfőnöknek átnyújtott titkos jelentés. Könignét, aki itt született, itt nevelte fel három gyermekét, nem ijeszti ilyen nappali kísértet. Megtanulta, hogy mi a láz, hogy a láznak jó a pencillin, hogy a vállak s a hátak fájdalmai elszunnyadnak a novocaintól. Elmegy a beteghez éjjel is, az erdőn keresztül mezítláb, meggyújtja az olajmécsest, tüzet rak, kifőzi a fecskendőt, kezet mos, teszi, amit tenni kell, és mielőtt hazamenne, kijelenti: számolunk! Rendszerint nincs pénz a háznál. Hogy is kerülne pénz a Serra magasságában húzódó fennsíkra - oda, ahol a madár se jár? (Ha nem görbe csőrű tukán vagy óriási barna bagoly az illető.) Königné nem csügged el: hóna alá kap egy malacot, vagy vállára vet egy zsák morzsolt kukoricát. Úgy köszön el, úgy megy az erdőn keresztül haza, kapálni.

Kollégámnak tisztelem Könignét. Nincs diplomája? Galenusnak, Paracelsusnak sem volt. Az az orvos, aki segít. Königné penicillinnel, novocainnal, egy görcsoldóval több emberen és többet segít, mint diákkorom dicsfényes bécsi professzorai: óriási könyvtárak álltak mögöttük, a kezük üres volt. A bölcsesség maga ült velük a katedrára. Volt, aki egy szemeszteren keresztül mindennap érdekfeszítő előadást tartott a tüdőgyulladásról. A betegei priznicet, szíverősítőt és szép rózsaszín decoctum radicis primulae verist kaptak: ez utóbbi hatása inkább a hangzatos nevén múlott. A professzorok festő ecsetjére méltó fejet hordtak, udvari tanácsosi címet viseltek, de még Ferenc Józsefnek is csak annyit tanácsoltak, hogy bízzon Isten kegyelmében. Königné, ha hívják, háza falához támasztja a kapát, mezítláb átvág az erdőn, ha jararacakígyót lát az ösvényen, letör egy gallyat, s agyonveri, és meggyógyítja betegét. Különben is eleget boncolt: disznót, bárányt, birkát... igen tiszta fogalmai vannak az emlősök szerveiről. Sokat tapasztalt, érdekli az orvostudomány. Egyenrangú kartársam. Ez már összeköt.

Ami még fontosabb: közös betegség is egyesít. Migrénesek vagyunk! Nincs, ami embereket jobban egyesítene a közös fájdalomnál.

Kleinnével csak a régi, vég nélküli éhezés élménye vezet közös felismerésekhez: ahhoz a tudathoz, hogy az, amit kultúrának, művészetnek, erkölcsnek, az élet céljának és tartalmának nevezünk, nem más, mint ebéd utáni időtöltés. Az éhségklub tagjai úgy tartanak össze, mint egy régi, szigorú iskola véndiákjai. A migréniskolában nincs érettségi. A lecke ásóig-kapáig tart.

A Migrén Társaság tagjai minden szabadkőművesnél titoktartóbbak. Még ha kívánnák is, se mondhatnák el a be nem avatottaknak, hogy van az, ha a fájdalom jéghideg tőrével az agyba szúr, ha függönyt von a szenvedő és a világ közé, ha megállítja, vagy körhintára teszi a gondolatokat, ha az akaratok közül már csak egyetlenegy marad meg: nem szenvedni!

A migrénes többet tud, mint az, aki éhezett: nemcsak azt, hogy a vers és zene az ebéd utáni világ játékszerei - azt is tudja, hogy maga az ebéd a fájdalommentes lét igénye. Az ember csak akkor él, ha nem szenved. Semmi se fontos, a robbanó napok sem fontosak - csak az fontos, hogy véget érjen a fájdalom.

Gotamo Buddha - talán ő is migrénes volt - tudta ezt. Königné tudja. Én is tudom. Mindenki, aki szenved, tudja: érdekes, hogy még vannak, akik a fájdalomban valami harapós és alapjában véve hasznos házőrzőt látnak! Ha az ebéd nélküli és a jóllakott világnézet összeférhetetlenek, a szenvedők s a nem szenvedők sem fogják megérteni egymást soha. Csak segítsenek a nem szenvedők, de hallgassanak!

Mi ellen véd, mit jelent a fejfájás? A halott agyából már régen eltávozott. A kórboncnokok kése, górcsöve hűlt helyét sem leli: még bottal üthető nyomot se hagy! Az erekben ült volna? Tágultak? Szűkültek? Miért tört a fájdalom egy álmon keresztül a koponyába? Miért tűnt el egyszerre két egyforma perc között?

A fejfájásról csak olyan könyvet lehetne írni, melyben minden mondat után kérdőjel áll.

A szenvedő, ha felelni nem tud, kérdez. Ha nincs orvossága, mesél, panaszkodik. A leírás valahogy enyhíti a fájdalmat. Az író azokról szól, akik megsértették, és keresi az olvasót. Aki átment egy fejgörcsrohamon, egy Wagner-trilógiaszerű szörnyekben gazdag, értelmetlen lármától kísért lázálmon, el akarja mondani... és csak az hallgatja meg, akiben magában is tombolt a lázadó agyrész.

Az angolok évszázadok óta vitatják az időjárást, nem törődve azzal, hogy szavuk egy felhőt sem térített el útjából. Königné és én ugyanilyen szenvedéllyel beszélünk a görcs, a szédülés, a tehetetlenség rajtaütéséről. Lekicsinylően szólunk a kis fejfájásról, amely már reggeli közben szétfoszlik, komolyan a halálszínűről, a már minden mindegy állapotról. Ilyenkor már csak az órát bámulja (akinek órája van), és csak az elmúlt perceknek tud még örülni.

Mint a morfinisták egymás közt, úgy beszélünk az érbe adott novocainról. Van, hogy csodálatosan segít. Van, hogy a fájdalmat tünteti el, de minden más továbbmegy; van, hogy a rosszullét, a gyengeség múlik el, s a fájdalom egyedül és kristálytisztán marad meg. Mi a jobb? Csak migrénesek szólhatnak hozzá.

Szeretek Könignével társalogni, nemcsak monológokat cserélünk, mint sok beszélgetni vélő. Szenvedésünk közös, és van egy közös szenvedélyünk is: történeteket gyűjtünk, nem mindennapi események rövid leírásait. Mi a nem mindennapi? Születés, szerelem, halál. Ezek szakítják meg a vetés, kapálás, aratás csendes, egyforma folyamatát. Ezekbe szólnak bele szellemek, istenek s a véletlen. Nem születnek görög drámák a paphlagón dombok alján, ezek a kis történetek váltják ki a félelmet és a részvétet, törik meg a mindennapot; és hozzák meg, amit Arisztotelész "katharsis"-nak nevezett.

Hogy igazak-e a történetek? Értelmetlen kérdés! Annyi feltétlenül igaz, hogy mesélik őket. A történészek már patinás meséinkről kimutatták, hogy pontosan az igazság ellenkezőjét állítják. Ki ne ismerné Jancsi és Juliska meséjét? A nürnbergi városi archívumban megvannak a tizenhatodik század közepén lejátszódott per adatai: egy pék és a felesége - Hans und Grete - meg akarták kaparintani egy város melletti mézeskalácsgyár receptjeit. Az öregasszony, aki ott híres mézeskalácsait sütötte, nem volt hajlandó kiadni őket. Lefogták, megölték, saját kemencéjében elégették. Aztán boldogan éltek, amíg fel nem akasztották őket. De ez semmit sem változtat a mese szépségén. Robert Graves egyszer összeült egy régi héber kéziratok közt kiszáradt lengyellel, s kihámozták, mi az igaz az irgalmas szamaritánus meséjéből. Úgy lehetett a dolog, hogy Jézus, tanítványai kérdésére, hogy ki is a felebarátunk, elmondott egy tanmesét: A szamaritánusokat, mert nem Jeruzsálemben dicsérték az Urat, tisztátalannak vélték. Egyszer egy ilyen szamaritánust a rablók kifosztottak, megvertek, az út szélén hagyták. Arra járt egy rabbi, aki jól tudta, hogy illik segíteni a bajbajutottakon, de azt is tudta, hogy tilos tisztátalanhoz nyúlni. Továbbment. Arra ment egy levita is. Kevesebbet értett a Szentíráshoz, de tisztátalanhoz, bármennyire sajnálta, nem nyúlt. Továbbment. S aztán jött a tudatlan, egyszerű zsidó. - Fütyült a törvényre, megsegítette, istápolta a szamaritánust. Ő volt az, aki valóban megértette az erkölcsi törvények szellemét.

Ha még a biblia is összetéveszti a történet hősét áldozatával, talán Königné apró drámái sem felelnek meg pontosan az igazságnak... Semmi esetre sem az ő hibája, ha valahol az Élet könyvében máshogy volnának feljegyezve.

Néha, nehéz szüléseknél, Königné lekíséri a szülő asszonyt a városi kórházba. Az ottani orvossal éppoly komolyan beszéli meg eseteit, mint velem. Ő mesélte neki az "esetet"... az esetet, amely szépen igazolja, hogy káoszban élünk, hogy a Fátum éppolyan értelmetlenül csap le az emberre, mint a naprendszer mostohagyermekei, a meteorok a bolygók védtelen felszínére.

"A családnak jól ment. Házuk, autójuk volt s három gyermekük: egy hatéves kislány, egy kétéves kisfiú és egy újszülött. Az apa az egyik szobában újságot olvasott, a két gyerek a másikban játszott, az anya a konyhában fürdette a csecsemőt. Egyszerre a kisfiú felsikoltott. A szülők odarohantak. Az történt, hogy a kislány valahonnan ollót kerített, és levágta a kisfiú egy szükségtelennek vélt szervét. Folyt a vér, a kislány menekült a szülők elől... Az apa fölkapta a fiút, az autóba vetette magát, de már csak a halott gyerekkel érkezett a kórházba; még azt sem vette észre, hogy a kislány ijedtében az autó alá bújt, s hogy elindulva, halálra gázolta. Amire az anya visszatért a legkisebbhez, az már a vízbe fúlt. Még tíz perc sem telt el, amióta a kisfiú felsikoltott."

Königné néha elhozza hároméves kislányát is. Szeretem, és egy kicsit saját lányomnak tekintem - azért, mert nekem nincs lányom, és mert egy-két mozdulattal segítettem neki világra jönni. Karácsonyeste született, éjfélkor, amikor megtorpan a nap, és télre fordul az idő. Meleg éjszaka volt; megvolt a csacsi balról, az ökör jobb felől, a betlehemi csillagot az Echo I. műhold képviselte, pontosan a ház felett vonult el.

Éjfél után jöttek a pásztorok: meglátták a világosságot, gondolták, ahol karácsonyeste fény van, ott valami harapnivaló is akad. Bejöttek kalácsot, mézeskalácsot enni. Bölcsek nem jöttek napkeletről. Errefelé csak bennszülöttek laknak; minden tulajdonuk a régi puska, egy sovány kutya, egy lopótökből készült ivóedény. Mást nem is hozhatnának. A három közül semmi esetre sem egy lett volna csak szerecsen.

A kis Iris úgy aludt a bölcsőben, mint a mennyből leszállt gyermek-Isten.

Dicsfénye már nincs meg, de maszatos, lekvárral bekent pofikáját nagyon szeretem, és ha lekíséri anyját, már kínálom is a bíborszínű szőlőlekvárral. Nagyon jól áll a sötét szín hófehér bőrének.

Königné nem mindennapos vendégem. Vendégeskedni nem is szokás a Serrán és alatta. Az ember akkor megy szomszédjához, ha visz vagy hoz valamit. Königné nem is mondaná, hogy látogatóban volt. Én mondom csak, hogy vendégem volt, mert hozott is, vitt is egypár mondatot. A külvilág embereinek gondolatai apró, össze nem függő beszélgetésben morzsolódnak szét. Aki beszél, már nem is ér rá más mondókáját is meghallgatni; a nap nagy részében szerepeket szaval. Az erdőlakó néha napokig nem szólal meg, még annyi hangot sem hallat, mint az újszülött, aki sír, csak hogy megtörje maga körül a csendet. Azt hiszem, úgy állunk a szóbeli gondolatcserével, mint bizonyos ritka elemekkel: egy mikrogramm kobaltra van szükségünk. Körülbelül annyira, amennyit magunkhoz veszünk, ha ezüstkanállal kanalazzuk a levest. Több nem kell, kevesebb már hiányzik. Egy beszélgetés, amely közös fájdalmakat érint, amelyben egyszerre, váratlanul felcsillan egy közös gondolat, már hosszú időre elég. Jöhet a csönd!

Jön is. Az még nem jelenti, hogy semmi se történne. Az író úgy véli, hogy csak az történt meg, amit leírtak. Sokan azt vélik, hogy a történés csak a beszélgetések összege... egész könyvekben más se történik, mint hogy az emberek beszélnek... a színpadon abból áll az élet, hogy mindig beszél valaki. A völgyben sértetlen csöndben történnek a dolgok.

A napokban vándorhangyák jöttek! Ritkák lettek, mióta ritkul az erdő! Ott szaporodnak a korhadó, elesett fatörzsek alatt: egyszerre elindulnak, százezren vagy sokkal többen, hadat üzennek az egész világnak, vagyis amit ők joggal vélhetnek az egész világnak: minden rovarnak, minden póknak s minden náluk kisebb vagy nagyobb tücsöknek, kukacnak. Elindulnak.

Már régen Moltke előtt tudták: külön masírozni, együtt harcolni. Hosszú rendekben szaladnak, tisztjeik oldalt kísérik őket: barna egyenruhájuk elüt a közlegények feketéjétől. Egyszerre indulnak, szőnyeget alkotnak. A szőnyeg már lassabban halad. A hangyák minden lyukat átkutatnak, beleharapnak az odúja mélyén ülő tücsökbe. A tücsök a szőnyegbe ugrik, talán még egyszer felpattan. Aztán átfolyik rajta a szőnyeg, már csak apró csomó a feketében... aztán eltűnik. A vén fatörzsek számtalan állatkát rejtenek: nem maguktól porladnak el... az idő vasfoga kis fehér kukacok szájában terem. Kis hangyák fűrészelik belülről a törzseket. A fekete vándorok végigjárják, végigrágják a fatörzsek katakombáit, egy eleven testecskét sem hagynak benne. Megtalálják a legapróbb hangyatojást, de ollóik elől a méteres mérgeskígyó sincs biztonságban. Szétmarcangolják: azt hallottam, a szemén kezdik... de talán nem is kezdik, a szőnyeg egyszerre lepi el a pihenő, alvó ellenséget, egyszerre vágja az izmot a hozzávezető ideggel, beleeszi magát a parányi szívbe, a hosszú májba. A kígyó tehetetlen, mint a nagyhatalom a gerillák ellen. Méregfogai nem hangyák ellen készültek. A szőnyeg után még tetemek sem maradnak. Félelmetes ellenségeink, a levélnyírók, egyedüli hóhérukra találtak. A fekete vándorok végigrohannak föld alatti csatornájukon, a szőnyeg leszivárog a föld alá, maga alá temeti a menekülő levélnyírókat, s rohan tovább. A gombaágyak gondozatlanul maradnak, elpusztulnak. Hatalmas államuknak vége.

Nekünk nem hallható füttyszóra újra rendezik soraikat. A hadsereg továbbáll. Gondolom, hangyanyelven olyasmit énekelnek, hogy "Wir werden weiter marschieren bis alles in Scherben fällt / heute gehört uns Deutschland und morgen die ganze Welt."[40] Valahol újra szőnyeget vetnek a fűre.

Ha a konyhához közelednek, húst, zsírt el kell zárni: úgy, hogy egy résen se vonulhasson át a sereg. Ameddig harcolnak, nem maradhat ember a közelben - az ember is húsból van! Miután elvonultak, még egy légy sem marad nyomukban; amelyik tömegükre szállt, nem repül tovább...

A fekete hangya a mi szövetségesünk! Megmenthetne a legkegyetlenebb ellenségünktől, a levélvágótól. Mi sem természetesebb, hogy végül az ember a vándorhangyát fogja elpusztítani: irtja az erdőt, várát, hazáját... és tágítja a földeket, ülteti a levélvágók táplálékát. Jó, hogy körülöttem még vannak védő, segítő erdők!

Az ember ősei erdőben laktak, fákon. Egyszer - meggondolatlanul - leszálltak a fáról. Nagyon rosszul tették. Aztán még egypár millió évig erdőben éltek. Valamikor - nem is nagyon régen -, a múlt jégkorszak vége felé kijöttek az erdőből. Ezt is nagyon rosszul tették. Életük szomorú lett, vége volt az ezüstkornak is. A vaskorszak embere nekilátott elpusztítani az erdőt. Jövőnk szomorú.

A hangyák tovább folynak. Az idő múlik, mást sem tesz. Egy délelőtt gyorsan leforog. Nincs órám? Úgy is mondhatnám: nagy, fényes, óriási órám van, az egész föld az én órám körül forog!

Mondhatnám: hatalmas vagyok, mint a kínai császár. Annak volt egy igen tiszteletreméltó udvari embere, az árnyékok Mérője. A százezer ideogrammból - írásjegyből kitanulta, hová esik, meddig nyúlik egy pálcika árnyéka a palota előtti udvaron. Ő parancsolt a Menny Fiának is: ő mondta meg, mikor keljen fel, mikor öltsön sárga gúnyát, mikor zöldet, mikor húzzon drágaköves gyűrűt a kisujjára, úgyhogy a világ rendje meg ne zavartassék. Nekem is van egy ilyen bölcs parancsolóm: Kleinné. Tudja, hogy az árnyékok a végtelen éjszakából jönnek, akkor szaladnak a fák tövéhez; amikor a nap kapaszkodni kezd; tudja, hogy a fák nem nőnek az égig, de az árnyékok igen: este addig nőnek, amíg elérik anyjukat, a végtelen éjszakát, és tudja, hogy melyik fűszálig ér délben a narancsfa árnyéka. Nem töri meg a csendet se a régi idők harangszója, se az új idők sípja; nem vágja ketté a napot ágyúszó, mint Rómában. Akkor lesz délután, ha az árnyék egy fűszállal odébb csúszik. Akkor már biztos, hogy nincs visszaút, minden, az egész világ az éjszakába szalad. Aki dolgozott, elvégezte munkája felét; aki csak álmodott, az is élt. Mind a kettőnek egy fél nappal kevesebb az élnivalója. Ilyenkor az anyáké a szó: ők mérik a mandiókagyökeret, a babot, a tyúkhúst a tányérokba.

Nálam Kleinné, az Árnyékok Mérője jelenti:

- Ebéd!

Hogy a dolgok rendje a szükségesnél jobban meg ne zavartassék, leülök a konyhaasztalhoz, és újra tudomásul veszem: jó helyre kerültem!

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 12:59:54, csütörtök
 
  IV. FEJEZET



Az egyedüllét irodalma. - A túladagolás tragédiái. - Dulce et decorum est pro patria mori. - A faj: papírkérdés! - Hol van a fene? - Szabad ember az, aki még nem fizetett adót. - Aki nem sváb - az olasz. - Min csodálkozna Babits? - Konty a lengyel kisfiú fején. - Rosszul sikerült angyalok. - Ügyintézők: Szt. Barbara, Szt. Lucia, Szt. Sebestyén: - A vörösre festett ökörszarv megóvja az ember házát! - Ötszáz szóból ért az ember.


Jó-e vagy rossz, ha az ember csak későn és elvétve találkozik a homo sapiens példányaival? Hatalmas irodalma van az egyedüllét bánatának. Egy művelt, sok nyelvben jártas irodalmár könnyűszerrel összeállíthatná az egyedül élők rímbe szedett siralmait. Talán ugyanakkora könyvtárnyi irodalma van azoknak, akik azért panaszkodnak, hogy túl sok embertársukkal vannak összecsukva. "Penitenciám: a rendtársaim" írta egy később szentté avatott jezsuita. A tengerek útjain olcsóbbak a többszemélyes kabinok, a börtönökben a veszedelmesebb gonosztevők kapják a magánzárkát... nem világos a helyzet.

Azt hiszem, az emberi viszonylatok kérdése adagoláskérdés. A kortársak jelenlétéből kaphat az ember túl kicsi, vagy bénítóan nagy adagot. "Ami kevésben izgat, nagy adagban bénít" - állítja a gyógyszertan egy alaptörvénye. A baj ott van, hogy nincs ráírva az emberekre, mint az orvosságosüvegre, hány cseppet bír el belőle a páciens. Ha valaki a homlokán hordaná: "belőlem naponta tíz perc elég", sok kellemetlenséget takarítana meg azoknak, akik vele dolgoznak. Ettől még lehet nagyszerű ember, vagy olyan zseniális gondolkozó, hogy ennyi idő alatt már túl sokat ad. A "belőlem minden mennyiség kibírható" ember még aligha született meg - a szerelmesek privilégiuma az az édes illúzió, hogy egymás részére nincs maximális adag. A legtartósabb házasságok azok, amelyekben a házastársak csak a megengedettnél kisebb adagokat kapják egymásból. A túladagolások tragédiáiból születnek a mindennapi panaszok.

Hogy ki kivel illik össze? Erre a kérdésre nincs kielégítő válasz. Ki mennyit bír ki a másikból, a második pszicho-farmakológiai kérdés. És minél tovább tart két ember kapcsolata, annál fontosabb a második.

Az orvos adagol a páciensének. A pácienst nem adagolja senki. Aki jó emberi viszonylatokat kíván, annak a percmutatóval (vagy ha nincs órája, a szívverésével) kell adagolnia: mennyit bír el belőlem, gondolataimból, jelenlétemből az, aki előttem áll? Mennyit bírok el én, anélkül hogy összeroppanjak, hogy neurózist kapjak, hogy feldühödjem, hogy unatkozzam, valaki másból? Mi a két adag közti átlag? Ki olyan színtelen, ízetlen, érdektelen, hogy minden adagban tűrhető, mint a víz? Ki olyan fontos és éltető, hogy minden nap szükség van rá, mint a kenyérre?

És van még az adagolhatatlan emberfolyam, melynek szürke árja évekig, élethossziglan mossa körül a nagyvárosok lakóit. Nem a "köz", nem is a "honfitársak" - az "emberek", the man in the street (ha véleményét kérdezik), a nép (mely Isten hangján szólal meg), a tömeg, a mob (ha a hatalom belelövet). Canaille, peuple, nation közt nem a francia szótár tesz különbséget, hanem az érzések. A költők magatartása is kétséges... Dulce et decorum est pro patria mori[37] - mondja Horatius -, de egyet gondolva mást mond: Odi profanum vulgus et arceo.[38]

A milliós hangyabolyok lakója része, szenvedő tagja, bírája ennek a tömegnek, s végül megrémül, ha nem nyüzsög valahol százezredmagával. Úgy érzi, nem sújtja a sors keze ennyi embertársa közt... a valószínűségszámítás azt súgja, hogy annyi fej közül egy másikra fog esni az esedékes tégla. Az egyenruhás tömegekben az tartja a lelket, hogy a Halálnak mindegy, kit ragad el, majd talál valaki mást fiai közt. Végül az egyedüllét tűnik félelmetesnek... és az elhagyott utcákon, egyedül az erdőben fél a magára maradt ember.

Érthető: a tömeg az ő Bakonya, az ő vadászterülete. Benne találhatná meg legjobb barátját, halhatatlan szerelmét, az ikerlelket. A rengeteg arc között egy a remény kifejezésével is tekinthetne feléje!

Aki igen kis adagban kapja kortársait, a tömegben rémül meg, amint a szögletes betonbarlangok villanyfényhez szokott lakója, egyedül, éjjel az erdőben. Bevallom, rémülettel álltam emberfolyamok sodrában. A folyamoknak van céljuk, irányuk - de az emberfolyam céltalanul folyik reggel a nagyvárosok közepe felé, ott örvénylik napközben, sűrűsödik délben, folyik ki estefelé, szivárog szét a kisebb betonkockák közt, majd patakzik újra vissza reggelente... egy bizonyos ritmusban; a rengeteg ember nagy része nincs ott, ahol lenni szeretne, ide-oda folyik a sok "kétlábú tollatlan állat", már nem az értelem, hanem a hidrodinamika magyarázza meg mozgásukat, torlódásukat, szétfolyásukat.

A nagyvárostól messze vagyok. Az onnan kitörő emberfolyamokból ritkán jut el idáig egy skatulyányi ember. Akik helyük változtatására a házamtól háromszáz lépésnyire húzódó utat használják, közelről jönnek, a közelbe mennek. A kertemből nem látom a legelőn túli arcokat, nyugodtan állíthatom, mégis tudok egyet-mást a koponyák tartalmáról. Tíz éve vénülök itt, ismerem az emberek szavait, babonáikat, az egyesek mögött álló közös múlt már óvatosan átköltött történetét.

Azt azért nem állíthatom, hogy ismerem őket. Egy koponyában fél tucat személyiség is elfér, s aki azt mondja, hogy ismer valakit, már téved. A Habsburg-címer kétfejű sasa ritka becsületes madár volt... az ember egyfejűségével szokta rejteni több fejű természetét. S százfejű hidra legyen az a lélekbúvár, aki annyira azonosítja magát az emberekkel, hogy megérti őket.

A nagy embercsoportokról nem nehéz valami igazat is mondani. Az általános megállapítások helyesek is lehetnek. Minél kisebb a leírt csoport, annál bizonytalanabb a leírás. Az egyénre a közről levont következtetések nem vonatkoznak. A fizikában hasonló a helyzet: a vasról mondhatunk pontos tényeket, egy vasatomnak már több a titka, egy atommag leírása a legkomplikáltabb, és a megmagyarázhatatlan bizonytalanságok megdöbbentőek.

Amit Paphlagóniáról, a paphlagónokról mondhatok, igaz. Ebből völgyem lakóira csak egy bizonyos fokig lehet következtetni. Az egyesekről még kevesebbet tudok; már sok, ha megtudom, kinek mije fáj, és ha ugyanattól a betegemtől nem csapatom be magam több mint kétszer.

Ha már leírok egyet-mást, inkább az általánosságok biztosabb berkeiben maradok! Akit idevet a sors, aki elkezd fejjel lefelé lógni az űrben, annak fogalmakat kell cserélnie. Pontosabban: a káosz ellentéte nem a rend, hanem egy másik, egy új káosz. Egy ábra tükörképe is ábra. A feje tetejére állított felfordulás még mindig felfordulás.

Még nem vagyunk űrhajósok, akik a holdról nézzük a föld ezüst sarlóját, a földfelkeltét, földnyugtát... de csillagaink félelmetesen idegenek. A hideg júliusban rövidek a napok, a karácsonyi napfény perzseli szárazra a füvet. A szegény embernek csak kávéja és cukra terem, minden mást vennie kell. Az ország zászlója tudományt és egészséget hirdet, de az analfabéták és leprások száma évről évre növekszik, egyszerűen mert gyorsabban szaporodnak, mint a többiek. Fajgyűlölet nincs. Mindenkinek joga van rá, hogy olyan fekete legyen, amilyen akar. A lelki betegek ritkák, a testi betegek annyian vannak, hogy minden társadalombiztosítás összeroppanna súlyuk alatt.

A csillagászok úgy vélik, hogy létezhetnek antianyagból készült antitejutak. Az ottani lények éppoly természetesnek tekintik antivilágukat, mint mi a miénket. Csak ha a két ellentétes világ egymásnak menne, robbannának semmivé.

Valahogy így létezik az ellentétes előjelű dél-amerikai világ a mi európainkétól messze: idejönni, beleütközni bizonyos nehézségekkel járhat.

Ha a képletesen leírt helyzetet pontosabban akarnánk bemutatni: az itteni sváb nem olyan, mint a régi budai, az itteni olasz Rómában egy árva kukkot sem értene. És a néger - kérem olvasómat, ne értsen félre - nem kizárólag bőrszínében különbözik az európaitól. Ami pedig az indiót illeti, ő a megtestesült titok, akihez szó és betű nem ver hidat. És mindezek az egyenként még valahogy leírható csoportok már itt-ott összeforrtak, új színekkel gazdagították az emberiség képét.

"Minden igazi dél-amerikaiban, a legfehérebben is van egy csepp néger vér" - állítja az egyik legtekintélyesebb dél-amerikai szociológus. Ezért - a legelő vége mellett elhaladó emberekről szólva - elsősorban a négerekről illik szólni.

Ugyan talán helyesebb volna elsősorban az idézetet kritizálni. A "vér" szócska nem egészen helyes. A vér, a titokzatos, jelképes vér, a vér, melyet csendes borzongással idézünk, az elfolyó vér, amelyből az éltető lélek száll a mennyek felé, az emberiség közös folyadéka. Nincs jelzője, nem nemes, nem póri. Ha nem volna vörös, színtelennek nevezhetnénk.

Rendkívül nehéz nekünk, "fehéreknek", másbőrűekről, fajról, vérről szólni. A zavaros fogalmak nevében éppen századunkban kimondhatatlan szörnyűségek történtek és történnek mindennap. Észak-Amerikában az is néger, akinek az ükapja egy néger leszármazottja. A faj nem a bőr színétől függ, nem a vér titkos sejtjeiben rejlik, csak régi születési bizonyítványok árulják el. Papírkérdés. Az indián fehér embernek számít, nemes mongolnak. A japánt nem nemes mongolnak tartják. A dél-afrikai hollandus úgy tanulja az iskolában, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, és mivel Isten tudvalevőleg nem néger, a néger nem ember, hanem szőrtelen, tanulékony majom. Az ibér úgy tudja, hogy a néger az a faj, amelyben az asszony ember, az ember állat. Az elméleteket korbács és puska vetítik a valóságba.

De strigis, quae non sunt... Jó volna, ha pár száz évig senki se kísérelné meg az emberiséget fajokra osztani!

Ha van különbség az embercsoportok közt, az nem vérkülönbség, semmi esetre sem rangkülönbség, nem lehet és nem szabad jogkülönbségnek lennie. Ha van különbség, csak tréningkülönbség lehet. (Nem merném a szót "edzés"-sel fordítani.)

Vannak kínai családok, amelyek kétezer éve szépírással foglalkoznak. Tényleg szebben írnak, mint a fehérek, akik késve nyúltak az ecsethez. A japán papírvirágokat oly régen gyártják a rajtuk finomodó kezek, hogy egy rövid emberélet nem elég a helyes mozdulatok megtanulására.

Az európaiak vagy ezer éve egyforma kerítések s falak mögött élnek: egyforma damokleszi fegyvertár függ fejük felett. Törvényhez szoktak. Írni-olvasni tudók uralkodtak felettük. Közös babonáikat ápolták. Egy almának tulajdonították minden baj okát. Egyforma háziállataik voltak, kenyérevők, aranykeresők voltak. Az olvasó Európa közös könyvtárban ült, a legendák, mintha a Szentlélek szállt volna beléjük, minden nyelven egyformán meséltek. A nyelv, ez a múlt században túlbecsült kerítés, nem változtatott a közös lélekalkaton. Az emberek egy-két generáció leforgása alatt könnyen vedlettek dánból németté, mint Moltke, horvátból, szerbből, szlovákból, románból magyarrá, mint Babits, Petőfi vagy József Attila, olaszból franciává, mint Napóleon és Léon Gambetta, spanyolból, szicíliaiból franciává, mint Hérédia és Mazarin. Európaiak maradtak. Az ezeréves múlt - helyesebben: az ezeréves tréning közös maradt. Ezen az sem változtathat, ha a túl nagy számban összezárt emberek közt gyűlölet és gyilkos tendenciák fejlődnek ki, s ha a gyűlölet különböző álarcokban gyilkolt is. S a múlt tarka. Volt benne katedrális és máglya, lovagi torna és robot, de közös volt a betűk alakja, a kotta és a kottával leírt, európai nyelven játszott, énekelt zene, a hegedűk, a csembaló mindenki részére érthető világa.

Ezek alatt a századok alatt a négerek közös világa más volt: nem volt benne betű, hegedű, székesegyház és máglya, matematika, csillagászat, kenyér és bor, kőház és kilincs, üveg és cipő. Ma is alig van. A kereskedők a négereket akkor szállították Afrikából a tőle elszakadt, de hasonló Dél-Amerikába, amikor Európában Bach, sőt már Beethoven koncertezett. Még nem értek rá múltat, ősöket vállalni, "trenírozni". Vannak négyezer éve gondolkozó kínaiak és hinduk. Megértik az atommaghoz vezető képleteket. Kiszámítják a napszerű égitestek tömegének lehetséges határait, gondolkoznak azon, van-e lehetséges tükörképe az atomalatti részecskék egymásra hatásának. Az abesszin, aki évszázadok óta lándzsával fut az antilop után, az olimpián megnyeri a maratoni futást. Sába királynője idejében kezdte az edzést.

Elkalandoztam? Paphlagóniában vagyunk. Lenn az úton megy valaki. Minden esélye megvan rá, hogy néger legyen. Szenvedély és szenvedés elködösítették fekete bőrű embertársaink világát. Megkísérlem oszlatni a ködöt.

Már hallom az ellenvetést: "Az ember millióéves múltjában két-háromezer év nem számít."

Számít.

A fejlődésnek számtalan lehetséges tempója van. Lehet hallatlan lassú. Bölcs állatok, mint az a bizonyos Madagaszkár körüli mélyvizekben élő hal, hetvenmillió év alatt egy uszonyát sem változtatta. Van gyík, amely kétszáz millió éve őrzi jónak megismert alakját. De mások - mint a ló - ötvenezer év alatt, hogy ne mondjam, percek alatt átváltoztak. Mi, majmok, az elmúlt százezer évben nagyon gyorsan lódultunk a végső, a végzetes változások felé. És egészen eltérő sebességgel fejlődnek egy-egy test különböző szervei: az agy daganatszerűen nő, az alig gondolkozástól a bölcs pillanatain keresztül az őrületig egyre pokolibb sebességgel halad. Már látjuk, hol fogja a sejttúltengés szétrepeszteni a fejlődésben visszamaradt koponyánkat.

A fejlődésnek ebben a robbanásszerű stádiumában ezer, kétezer év már sokat számít. Száz év alig.

Még nincs száz éve, hogy az itteni négerek felszabadultak, hogy néhányan megtanulták megfogni, a tintába mártani a tollat. Még alig akad néger, aki az apjától tanult írni. Nem hiszem, hogy akadna egy, aki a nagyapjától egy könyvet örökölt.

Felszabadulás! Gyönyörű szó! Vigyáznunk kell, hogy gyönyörködésünkben el ne felejtsük, mit jelentett. Egyszerűen azt, hogy az ibér földesúr összeterelte fekete bőrű rabszolgáit - a terelést is a pulipótló négerek végezték -, kiállt eléjük és kihirdette:

- Polgártársaim! Mától fogva szabadok vagytok! Éljen a szabadság! Mehettek a fenébe!

A négerek megrémültek. Hol az a fene? - Nekivágni az országnak - amelynek országútja sincs? Félmeztelenül? Hol van a legközelebbi feketebabos kondér? Könyörgésre fogták a dolgot.

- Nem maradhatnánk?

- Dehogynem! Sőt! Mától fogva fizetni fogok. Viszont ti is meg fogjátok fizetni a házbért és a babrizst. Szabad polgárok vagytok! Ez azt jelenti, hogy nincs többé szombat este cukornád pálinka potyán. Fizetni fogtok, - ti disznók, különben éhen-szomjan dögölhettek. Nem vagytok többé rabszolgák!

Vannak birtokok, melyeken még ott élnek a szabad polgárok unokái. Máig se láttak pénzt. Ebben a nyolcvan évben úgy adódtak a dolgok, hogy a házbér, vagyis a kunyhóbér, a babrizs és a pálinka mindig egy garassal többe kerültek, mint amennyit a munkabér kitett volna. A "szabad polgár" pénzeszacskója pontos ellentéte lett annak a mesebelinek, amelyben mindig egy garassal több volt, mint amennyit boldog tulajdonosa kiadott.

Elmenni? Minek, ha máshol is dolgozni kell? Dolgozni különben is értelmetlen foglalkozás. Földet szerezni? A néger, akinek ősei sem igen ültethettek valamit kölesen kívül, itt csak annyit tanult meg a földművelésből, hogy elöl a kávécserje, és hátul az ostor. Még inkább boldogult a városban, mert a város is dzsungelszerű, ott se vont még senki egy barázdát, mégis megél! Lakni? Lakni könnyű: deszkából, lécekből, pléhbödönökből nem nehéz hajlékot építeni. (Az angolok shanty town-nak, a franciák bidonville-nek nevezik az így keletkezett városokat. Bödönvilla-negyed volna talán a helyes magyar fordítása.) Sokan maradtak, néhányan szétfolytak a térképen, de azután elszaporodtak. Valahogy a verebekhez hasonló módon szálltak meg azokban az európai, e földön idegen találmányokban, amelyeket városoknak nevezünk. Túlzás volna állítani, hogy a fehérek segítették volna a tegnapi rabszolgáikat művelődni... de szaporodni segítették őket. Venus istenasszony birodalmában mindenkinek egyforma hosszú tréningje van.

A régi magyar társadalomban kasztok voltak. De az írók, művészek, színészek valahol a kasztokon kívül lebeghettek, legalábbis estefelé. Ilyenformán lebegtek a fiatal, sötét bőrű, fűszerillatú néger lányok kasztokon kívül, ha leszállt az éj. Lányaik (fiaik nem tűntek fel) az ország eszményképei: a négerek úgy látják, hogy hófehérek, közel állnak a világ uraihoz; a fehérek azt becsülik, hogy hiányzik belőlük az a bizonyos ezeréves gátlás, a kerítéskorok neurózisai. Közelebbi rokonai Évának, mint a portugálok, spanyolok lányai, akik nem tudnak bűntudat nélkül vetkőzni.

A São Pauló-i fehérek szobrot emeltek a néger anyának, aki a földbirtokos gyerekeit szoptatta, s megtanította szuahéli hangon ejteni a portugált. Illene, hogy a négerek szobrot emeljenek a fehér lélekkufárnak, aki elhajózott ősükért, áthozta, eladta, hogy unokáinak végül több joga legyen, mint a későn átjött fehérbőrűnek.

Az országút a külvilágból jön, oda vezet. Néha teherautó jön rajta, nagy ritkán végigbiciklizik egy rendőr... a sofőr, a bakter, az, aki nem vet, nem arat, de megszerzi a babot, a rizst, rendszerint a bennszülöttek régi nyarak barnította köréhez tartozik.

Lent a tengerparton a négereké a világ... nem a föld, mert azt nem szeretik. Megszokták, hogy az Úr - a föld ura, a mennyek ura, a gyarmat ura - elébük rakja a babosfazekat. Nem a házak, mert olyan hajlékot szeretnek, ahol a földön is lehet tüzet rakni. De az utak, az utcák, a vásártér, a tengerpart az övék, banánból, cukornádból annyi, amennyi az élet és az éhhalál közt áll. Aki azért lop, mert éhes, azt az angyalok viszik a mennyországba. Szabadok! Ki szabadabb annál, mint aki még nem fizetett adót?

Itt fent a dombokon valószínűbb, hogy az úton haladó ismeretlen a számtalan német törzs egyikéből fakadt. Magyarán: sváb.

A németekről már mindent megmondtak. Ők maguk leírták magukat (Heinrich Mann), lerajzolták magukat (Georg Gross), bemutatták magukat a Pireneusoktól Narvikig, odamasíroztak a calais-i polgárok elé, szöges csizmával rúgták a Kaukázus hegyeit. A dánok, a szicíliaiak zsebében egyformán nyílnak maguktól a bicskák, ha a németekről esik szó. A németek voltak azok, akik megcsömörlöttek az ezeréves tréningtől, és ágyútűz alá vették a katedrálisokat. Emberbőrből cserzett pergamenre írták önmaguk történetét. Jéghideg, gyilkos dühüket, szégyenletes vereségüket Európa minden köve ismeri.

Ha van valaki, aki nem tud róla, a sváb paraszt az, aki lent az úton baktat ökrösszekerén, kukoricalevélből szívja a háza mögött nőtt dohányból szálló büdös füstöt, és azon gondolkozik, hány zsák kukoricát fog az idén aratni.

Száz, ha nem százötven éve hagyta el ükapja a brandenburgi herceg vagy a kölni érsek földjét. Mikor? Talán a nagyapja sejtette meg: "Amikor már nyúlra sem volt szabad vadászni az uraság erdejében." "Amikor már egy kapanyélre való fát sem kapott az ember ingyen." Vagy később? - "Amikor a poroszok minden fiatalembert katonának vittek." Voltak, akik egyenesen hajóra szálltak, s jöttek, két-három hónapig hajóztak, aztán nekivágtak az őserdőnek. Voltak családok, akik egy kis körúttal jöttek: előbb elmentek egy-két emberöltőre Oroszországba: Wolhyniába, a Kaukázus és a Fekete-tenger vidékére, Szibériába. Az első világháború után hazatértek Németországba, és már idegeneket találtak: a vérig sértett, vereségében tehetetlen, szégyenét, bűneit tagadó, nyomoráért felelőst kereső népet. Aki a háborút Oroszországban élte át, már máshogy látta a dolgokat, és továbbment. Itt találkoztak a "régi németekkel", akik még der-, die-, dasszal beszéltek, még ha banánról és mandiókagyökérről volt is szó.

Ki tudna ma még a régi, tengeren túli birodalom roncsairól? A hetvenévesek közt akad, aki az "első háború" után fordított hátat neki. "Kielben fellázadtunk - meséli az egyik, aki még ma is beleillik a gondosan megőrzött egyenruhájába. - Elég volt. Végünk volt. Felhúztuk a vörös zászlót. De a hadsereg még hitt a császárban, a tisztek is hittek. Kettőt közülünk agyonlőttek. Minket bakaruhában küldtek Flandriába. Amire odaértünk, már lövészárok sem volt. Jöttek a tankok. Úgy volt, amint tudtuk: elvesztettük a háborút. Szaladtunk. Én tudtam, mi a tenger. Idáig szaladtam." - Vagy: "Tudja, mi a Rumpler-Taube? Akkor mindenki tudta, ma már senki sem hallott róla. Az első páncélos vadászgép! Ezzel repültem. Megfogadtam, ha élve lekerülök, meg nem állok a világ végéig. És ez itt a világ vége! Vagy nem?" Az ötvenévesek közt még van, aki emlékszik egy különös időre; a rádiók Grimm-meséinek szeretett nyelvén egész új meséket mondtak: egy hatalmas Vezér naggyá, boldoggá tette a Birodalmat, boldoggá, németté fogja tenni a világot. Paphlagóniát is be fogja kebelezni az Ezeréves, a Harmadik Birodalomba. "Holnap miénk a világ" - mondta a hangszóró, mielőtt jó éjszakát kívánt, és a Vezért éltette volna... Szép idők voltak, nem tartott sokáig. A rádió berekedt. A bennszülöttek elvitték a rádiókat. Mire újra lehetett egyet forgatni a gombon, a gép már elfelejtette a mese folytatását. Végül az emberek is elfelejtették a mesét.

Nagyon ködös, nagyon távoli az itteni svábok Németországa! Luther Márton ott írja a bibliát. Ott rágja a mézeskalácsot Jancsi és Juliska, ott hoz a húsvéti nyuszi színes tojást. Mindenki a nagyszülők nyelvét beszéli.

Aki se nem zulukaffer, se nem sváb, minden valószínűség szerint olasz.

Ha valaki megszólítaná, meghallgatná, se tudná ezt biztosabban, mint én, aki messziről nézem, hogy hozza a kukoricalisztes zsákot a malomból. Csak a Velence mögötti rizsföldeken, kukoricásokban, szőlőhegyeken hallani hasonló hanglejtést. A régi dallamba itt az Azori-szigeteken használt, arabból ibérbe csúszott, félreértett spanyol szavak vegyülnek. Babits hallhatott valami hasonlót, amikor a Fogaras környéki románokra fülelt. Ő azon csodálkozott, hogy egy szó szájról szájra szállva eljutott a hét római dombtól az erdélyi dombokig... vajon mit szól, ha Livius páduai kiejtését (amelyen már a rómaiak is mosolyogtak), a római szavak ibériai alakjait itt hallotta volna, ahol a botokudok kőbaltáit még csak vékony humuszréteg fedi?

A négerek nyelvét az utolsó szóig elrabolták. A svábok zsugorodó szókincsüket épp csak hogy még őrzik. A velenceieknek nem volt problémájuk: partra szálltak, és máris megértették őket. Amit ők pane-nak hívnak, itt pao, a vino vinho, a sale sal, az acqua aqua... aki kenyeret és sót, bort és vizet érthetően megnevez, aki tisztában van vele, mi az, hogy vita, morte, amore, az nincs egészen idegenben. Velük az történt, hogy nem vették észre, nyelvet változtattak-e vagy sem. A római állam alapeleme a "tribus" volt, az összefüggő családok közösségé. Ezen kétezerötszáz év semmit sem változtatott. Itt is családcsoportokban élnek, békében, avagy ünnepi alkalmakkor egymást késelve. Úgyszólván minden csoportnak megvan még a családi nyelve is. Vannak családok, amelyek a bresciai tájszólást keverik az ibérrel, mások a cremonait a velenceivel; némelyek már ibérül beszélnek, de még nem vették észre, s latinnak nézik az idevetődő olasz kapucinus toscanai nyelvét.

Könnyű volt az olaszoknak! A kulcsszavakkal jöttek! Nem hiányzott nekik a tél. Nem sütöttek rossz kenyeret a kukoricalisztből, mint a svábok, hanem nagyszerű puliszkát rotyogtattak a Karszt völgyeiből idecipelt vasbográcsban. Csak végigsétáltak a lejtőkön, és már tudták: megterem a szőlő! Lesz bor is a puliszkához!

Rómában hallottam (talán Kerényi Károlytól), hogy a római limes majdnem pontosan megfelel a szőlő határának. A legionárius addig ment, amíg a szőlő kísérte. Aztán megállt. Ott vonta meg a határt, amely egy ezredévvel később megmaradt a római katolicizmus határának.

A Velence vidéki paraszt alig hallhatott a limesről... de a vonal valahol bennfoglaltatik az "évezredes tréningben..." Azt, hogy a bor vérré válhat, azt tudja. Itt sincs máshogy, mint máshol: egy szőlőhegy megadja a kenyeret is, a ruhát is. Mást is: mint az oltás a betegség ellen, úgy véd a bor cukornád pálinka ellen. A néger, a sváb védtelenek. Isznak, amíg fel nem fordulnak, Isznak, amíg minden egyes idegük nem fáj. A kényszerképzetekig, a merev tétlenségig, a dadogásig, a reszketésig, az összezsugorodott gyomorig, a végelgyengülésig isznak. A szesz gondjaik után gondolataikat is feloldja. Végül a világuk köd, menekülő életük célja a kábulat.

Az olasz megissza két pohár vörös borát a polentához, lepihen, és dolgozni megy.

Ezeréves immunitás! Azt látom, ami már Kolumbusz idejében történt: a spanyolok ismerték a szeszt, már az aqua vitaet, a konyakot is. Itták, de ismerték az adagolást. Az indiók védtelen áldozatai lettek. Rogyásig ittak, földjüket, feleségüket, életüket adták érte. Az indió mást tudott: azt, hogy a dohánylevél füstjével illik vigyázni. Ha véletlenül találtak egy dohánylevelet az erdőben, megszárították. S ha aztán tűz is akadt, rágyújtottak egy hosszú szivarra, szippantottak egyet, eldobták. Ezer vagy tízezeréves immunitásuk volt. Az európaiaknak nem volt. Tehetetlenül szenvedtek a nikotinelvonás tüneteitől. Nemsokára hajlandók voltak földjüket, családjukat, életüket feláldozni, csakhogy egy rövid időre megszabaduljanak a nyomorító bűzhiánytól. Füst, hamu, bűz, émelyítő gázba fúlt a fehér ember, végül a világuk köd, hamuvá izzó életük célja a füst.

Az indiót a fehér ember gümőkórja pusztította, a konkvisztádorokat az indió egykor nem halálos vérbaja. Az orvostudomány történelmében Amerika felfedezése a nagy szerencsétlenségekhez tartozik.

A sváb, a néger elpusztulnak az erősebb rum mérgétől. Nem örököltek immunitást. Az olasz bort iszik, azt is csak étkezéshez. Ő örökli a sváb földjét. A négerét nem örökli, mert annak sohasem volt.

Nézem a ritka emberpéldányokat lent az úton. (Azt is, hogy változtat színt a legelő aszerint, hogy fák vagy felhők árnyéka esik rá, hogy vonulnak mélyre szállt felhőfoszlányok a Serra körvonalaira.) Tudom, van olyan is, aki egészen máshonnan jött. Lengyelek tévedtek az erdőbe. Nem értem nyelvüket, hiába kérdezném őket, mikor, honnan jöttek; annyit tudok, hogy még véletlenül sem akad köztük írni-olvasni tudó. Nyelvüket megőrzik, ibérül nem tanulnak meg, esetleg németül tudnak pár szót. Településük a botokud rezerváció felé húzódik. Azokkal valahogy megértik egymást, a fiatalok néha onnan nősülnek. Lengyel antropológusnak ajánlanám figyelmébe gyermekeiket, különösen azt a tízéves kisfiút, akit földig érő hajjal múltkor az anyja hozott hozzám. Ibér, német, olasz szavakkal valahogy megértettük egymást, egy percre bepillanthattam az innen egy órányira fekvő lengyel világba.

- Miért nem vágja rövidebbre a kisfiú haját? Úgy néz ki ezzel a konttyal, mint egy botokud lány!

- Még nem szabad!

- Mit nem szabad?

- Levágni. Amikor négyéves volt, beteg volt. Megfogadtam a Szentséges Szűz Máriának az égben, hogy hét évig nem vágatom le a haját, ha meggyógyul. Meg is gyógyította. Majd jövőre levághatom.

- És mit szól a férje?

- Nincs. Vagyis volt. De egyszer rám unt, vásárolt egy tizenkét éves kislányt, hazahozta, avval hált. Aztán azt is megunta, megvette az anyját is. Engem kidobott, hazamentem apámhoz.

- Miért választott botokud férjet?

- Nem akartam őt, de megbabonázott. Füsttel áldozott az ő szentjeinek, s egyszerre nem tudtam többet ellenállni neki.

- Hallja: azt az asszonyt... kitől vette a férje?

- Hát annak a férjétől. Nagyon szegény ember volt, szüksége volt a pénzre.

A házból az útra nézve az ember nem tud meg mindent kortársairól. Beszélnie kell velük! S várni, türelmesen várni, amíg valaki kibújik kunyhójából, végigmegy az erdei ösvényen, lemászik a sziklák közt a Serra falán, bejön hozzám, előkaparássza szegényes szókincsét, nyelvek közti nyelvtöredékeit, kipróbál rajtam egy nagyapjától örökölt, neki már érthetetlen frázist. Ha szerencsém van, mint az archeológusnak, aki törött agyagtáblákról elolvas egy mesét, végül én is okulok.

Tudom, hogy Istenben mindenki hisz. Valakinek meg kellett teremtenie a világot, különben nem volna. Angyalt is teremtett eleget, de egy részük nem sikerült, ördög lett. Az ember sem sikerült, mert az ördög rávette Ádámot az almaevésre. Ehetett volna banánt, ananászt, mandiókagyökeret, nem lett volna semmi bajunk. De végül majd bejutunk a Mennyországba, ahol mindennap vasárnap van.

Ennyi a közös hit; a különbség, hogy a Mennyországot a hivők, az "Isten Gyermekei", a "Jehova Tanúi" kizárólag önmaguknak tartják fenn, míg a "nagy" vallások hivői Isten kifogyhatatlan kegyelmére hivatkozva számolnak a lehetőséggel, hogy földi szomszédjaikat teljes számban - épp csak a csirke- és dinnyetolvajok híján - viszont fogják látni a boldog túlvilágon. Az olaszoknak van egy szép kis versikéjük is, amely azt állítja: "Isten meg fogja bocsátani a szerelmesek vétkeit, nem akar ám egyedül csücsülni a Mennyek országában."

Isten van, emberek vannak. Köztük nagyon nagy a távolság. Az Úr néha lecsap egy mennykövet a földre, ha nagyon megharagszik. Az embernek már nehezebb felszólnia az "Örök Atyához". Jó, hogy apostolok, szentek, angyalok, szellemek lebegnek az embert az Úrtól elválasztó távolságokban! Ők intézik az apró ügyeket. Szent Barbara mennydörgésügyekben tárgyalhat az Istennel. Szent Lucia egy gyertya ellenében szembajt gyógyít, Szent Sebestyén a Somogyban rossebnek címzett nyavalyát. Nincs az a pápa, aki sárkányölő Szent Györgyöt meg tudná fosztani méltóságától! A paganus, a távoli völgyek pogány lakója, hű marad bevált kisisteneihez.

Akik kiűzik az Istent a világból, nem is sejtik, mi mindent, ki mindent űznek ki vele: a kis és nagy, jó és rossz szellemek, a halottak hazajáró lelkei, a mindenhol tevékeny, láthatatlan, de érezhető sereg eltűnik nyomában - s az ember egyedül áll a földön! Kihez forduljon halálfélelmében, fájdalmában? Még a spiritiszta is - az az ember, aki érti a szellemek nyelvét - hiába égetné illatos füveit, hiába vetné nyakába a kutyafogból készült nyakláncát, hiába főzné a teliholdnál szedett levelekből a gyógyteát... Szomorú lenne a világ. Elhullanának a rossz szemmel megvert tehenek! A gonosz varázslók, akik ismerik Mózes hetedik könyvét, fejszét vágnának a fatönkbe, azt fejnék meg... s a jó ember hiába fejné tehene üres tőgyét... még azt hinné, hogy kígyó vagy varangy szopta ki...

Süt a nap. Messze ellátni, a kertben égnek a vörös zinniák... de lesz még éjszaka is. A szellemek este ébrednek, amikor leszáll a nap, és a holt kígyók és teknősbékák tetemei egyszerre csak eltűnnek a patak partjáról... Ilyenkor rendel a spiritiszta erdei kunyhójában. Az erdő titoktartó, a kunyhó messze van, de nekem is vannak hű szellemszolgáim, bekukucskálnak a kulcslyukon, megsúgják, mi történt:

- "Van fenn a Serrán egy öregember. Harminc éve vagy régebben - ki számolja az éveket? - elvett egy lengyel lányt:" Ismerem őket. Ha Rubens festményei úgy vénülnének, mint Dorian Gray titkos portréja, olyanformán néznének ki gráciái, mint az a lengyel öregasszony.

- "Az ember bennszülött. Az asszony egy kukkot sem értett ibérül. Beszélni nemigen beszélgethettek, de kezdetben szerették egymást, később összeszoktak. Megértették egymást. Huszonnyolc élő gyerekük van. A többi meghalt. Nem is volt semmi baj, de amikor dohánytermelésre adták magukat, az asszony megbetegedett. Nem kapott többé levegőt."

Eddig nem meglepő a történet. A dohánylevél mérges. Aki heteken át osztályozza, kötözi a dohányleveleket - csak így veszi át a gyár -, aki finom dohányport lélegzik be napestig, belepusztul. Már kisgyerekek asztmarohamot kapnak, megfulladnak. A férfiak földeken dolgoznak, a dohányleveleket asszonyok, gyerekek választják ki, kötözik. Vérszegények lesznek, nem esznek, folyik a nyáluk, szörnyen fáj a fejük, de csak dolgoznak tovább, mert a gyár keres, az állam meg még jobban. A tüdőrák jó üzlet...

- "Mit tudnak az orvosok? Semmit. Azt mondták, asztma. Etették pirulával, mindenfélével. Napközben meg is volt valahogy. De éjjel úgy érezte, hogy száz marok fojtogatja, hogy láthatatlan kezek fogják be orrát, száját. Az orvosok nem hitték el neki. Csak adták a cseppeket, tablettákat, mindenfélét hiába."

- "Végül megelégelte a férje a szaladgálást, az orvosokat, akik csak a fecskendő hegyéig látnak, csak kopogtatják a beteget, de nem segítenek rajta, és minden beteggel külön fizettetik meg a fehér kabátjukat, fogta magát, elment a spiritisztához. Az nem könyvből tanulta a tudományát!

A tudós szépen meghallgatta, miről van szó. Nem kérdezett bolondokat, hogy hány gyereke van az asszonynak, hogy volt-e már tüdőgyulladása, csak szívta a kukoricaszivar füstjét és bólogatott.

- Várj csak. Újhold idején beszélek a szellemekkel. Tegyél csak le tízezer maravédit a Szent Sebestyén képe előtti tányérra. Füstölőre. Aztán visszajöhetsz.

- Az asszony...

- Megmarad...

Tizennégy nap múlva újra ott volt. A szellemek barátja újra ott ült a sötétben, a szoba sarkában, ahova az olajmécses fénye se világított be. Nem kérdezte, hogy van az asszony, nem várta meg, hogy őt kérdezzék. Úgy kérdezett, mint a rendőr a tolvajtól.

- Ugye, ott laksz a Szent Donatus kápolnánál?

- Ott.

- Ott, ahol azelőtt a mennoniták laktak?

- Azok rég elmentek. A városhoz közel többet ér a tej...

- Csak a halottaik maradtak ott.

- Csak a halottaik.

- A temetőben.

- A temetőben. Én...

- Fogd be a szád. Csak a kérdéseimre felelj!

A bölcs máshonnan kezdte:

- Dohányt ültetsz?

- Azt.

- A dohányleveleket kemencében szárítod, vagy csak úgy, a csűrben?

- Kemencében.

- És ki építette azt az átkozott kemencét?

Az ember megijedt. Az átkozott szótól ijedt meg.

- Én.

- Hát mondd csak, te csirkefogó, hogy volt az?

Csönd. A kérdezett meg sem mukkant.

- Nem szólsz?

Csönd. Süket csönd. A mágus maga válaszolt a kérdésre.

- Megmondom én neked, hogy volt az, te pokolfajzat! Megvetted a földet, megvetted benne a mennoniták régi temetőjét, olcsón adták, mert megígérted, hogy a temetőnek majd gondját viseled! Így volt, vagy se, te gyehennáravaló, te halottrabló? Aztán fölszántottad a temetőt, hazavitted a köveket, széttörted a nagyobbakat - és ebből építetted a dohányszárító kemencédet!

Erre nem volt mit válaszolni.

- Akik Szent Sebestyénre nyilaztak, már rég kinn lesznek a tisztítótűzből, amikor te még a Sátán parazsán sülsz, te lator! Még a kőkeresztet is hazafuvaroztad, négyfelé verted, ezt tetted a pajtád négy sarka alá. A szellemek tudják! Te is tudod! Hát ezért...

- A halottak semmit sem bocsátanak meg! Ma a feleségedet fojtogatják láthatatlan kezeikkel, holnap te kerülsz sorra.

Az ember csak nyögött:

- Mit tegyek?

- Hazamégy, lebontod a kemencét, minden egyes sírkövet visszaviszel a helyére. Az összetörteket összerakod! Vigyázz, hogy mindenki a sajátját kapja vissza! A pajta alól is kiásod a keresztet! És nehogy a feleséged a közelébe menjen a dohánynak! Hogy belépjen oda, ahol a dohány szárad. Nehogy hozzányúljon! Te pedig leteszel húszezer maravédit Szent Sebestyén képe elé! Azért ilyen keveset, mert nincs több a zsebedben. De ha megkapod az idei dohány árát, hozol még harmincat! S meglátod: a feleségednek kutya baja se lesz!

Hát nem igaz, hogy a szellemidéző többet tud, mint a doktorok? Az asszony többé közelébe se ment a dohánynak. Még le se bontották a kemencét, már eltűntek az éjszaka fojtogató kezek. Ma semmi baja a világon."

Ki merné tagadni, hogy a szellemek beleszólnak az emberi dolgokba? "Nem hiszek a szellemekben - mondják a felvilágosult spanyolok -, de létezni léteznek." Longfellow négy szép sort írt róluk:

All houses wherein men have lived and died
Are haunted houses. Through the open doors
The harmless phantoms on their errands glide,
With feet that make no sound upon the floors.[39]

Nem vehetem rossz néven azoktól, akik lenn az úton járnak, hogy ügyes-bajos dolgaikkal, fájdalmaikkal a sokat tudó, szellemekkel társalgó, illatos füstfelhőkön keresztül szitkozódó remetékhez fordulnak bizakodva.

Ötszáz szavuk van, talán még ötszázat értenek. Ezer szóba nem sok tudomány fér, de kettővel-hárommal máris bölcset lehet gondolni. Az athéni piacon is ilyen kevés szavú görögök sétálhattak... azért foglalták bölcseik a rövid képletekbe: "Minden folyik"; "Ne bízz senkiben"; "A legtöbben rosszak". Völgyem lakói még ilyen rövid tanácsot sem kaptak az iskolában - huszonnégy betűnél többet semmi esetre sem kaptak -, megkísérlik tehát jóban lenni a jó szellemekkel, védekezni a rosszak ellen. A vörösre festett ökörszarv sok minden rossztól óvja meg az ember házát.

A kertből, messziről nézem a ritka emberpéldányokat. Egyikük-másikuk feljöhet hozzám, ha baja nem múlt el a ráolvasástól, s ha nem véli, hogy jó volna kivetetni a vakbelét. Össze kell szednem azt az ötszáz szót, amelyet valószínűleg megért. Úgy érzem magam, mint az, akinek kőbe kell vésni mondókáját: csak kevés szót, kevés betűt szabad használnom. Elvont fogalmakat használni tilos. Nem szabad tárgyakat említeni, melyek itt nincsenek. Nem szabad azt gondolnom, hogy barátaim fel tudják sorolni a hét napjait, az év hónapjait, hogy hallották már a baktériumok létezéséről vagy arról, hogy az emberi test hőfoka harminchat és harminchét között van. Vagy hogy tudják egyáltalán, mi a hőfok, hogy van szavuk a hőmérőre, a fecskendőre, a vízcsapra, a rajzszögre, a levélbélyegre. Gondolkoznom szabad - szabad róluk vén európai nyelvek pazar pompájában, százezer szó közül kiválasztott szavakkal szólnom. Jobban teszem, ha mély tisztelettel meghajlok előttük: ők tanítottak arra, hogy ezer is bőven elég ahhoz, hogy az ember felnőjön, szeressen, gyereket neveljen, és nagyon fáradtan, tiltakozás nélkül elköltözzön.

Aki öregkorára megtanul egy maroknyi szóval beszélni, azt is megtanulja, mi az élet maga, és mi a mese, a szerep, a gondolatok elrejtésére szőtt szószövet, a szótárvilág. Megtanulja megbecsülni a szűkszavú görögöket, s hallgatag nagymesterüket, Diogenészt.

Én nagyon nagyra becsülöm az ismeretleneket, akik lent az országúton járnak.

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
szeretettel
  2012-05-10 12:58:45, csütörtök
 
  III. FEJEZET



A kert órája. - Michelangelo, a kertész. - Mennyi hely kell a remete sárgarépájához? - A növények bevándorlása. - Dolgozni szégyen. - Állami gyöngyvirág-vizsgáló hivatal. - Volt-e Kolumbusznak vízuma? - Gyerekápolónők darabja egyötven. - Az inka hercegek szamócája. - A papiros türelmes. - Palacsinta is van a világon! - Igazán boldog csak a trombitás. - Kertésznek Lenni jó. - Kertcentrikus világnézet. - A holdon nem terem petrezselyem. - A gazt irtani kell.


Megjött a kert órája! A kertemé! (A különbség: ha máshol megharagszom valamire, földhöz csapom. Itt a földemhez csapom.)

Életem legfontosabb kertészeti leckéjét Michelangelótól kaptam. Ő tervezte a római karthauziak kolostorát. A történelemnek nevezett zűrzavar úgy keverte a dolgokat, hogy ma a cyrenei Venus került az egykor tömjénillatú vidékre, s ma az ő keblei mutatják a cellák irányát - de a magas fallal elkerített kertecskék még megvannak. A rend szabályai szigorúak voltak. A barátok csak olajat, sót, kenyeret és tűzifát kaptak a külvilágból. Mindenki a saját kútjából merte a vizet. Mindegyiknek egyedül kellett kitermelnie a mindennapi salátát, babot, borsót, tavasszal az articsókát, ősszel a dinnyét.

Ma már elhiszem Michelangelónak, aki a kolostort és a kerteket tervezte, hogy helyesen méretezett mindent. Nagyon kevés hely kell ahhoz, hogy egy remetének mindennap rotyogjon valami főzelékféléje az üstjében. Kétszer két lépés sárgarépa - nagyon sok sárgarépa. Háromszor másfél lépés eper - sok eper. Egy őszibarackfa jókedvében egy évre ellát egy egész családot kompóttal. Michelangelo tudhatta, és tudhatták a karthauziak is: egy tenyérnyi helyen olyan virág teremhet, hogy az ember mást sem lát a kertben! S a legkisebb kertből is több felhőt látott a hallgatag páter, mint az a kapucinus, aki a cellájában törte a fejét a Szentháromság titkán. Ma már tudom: a karthauziak kertje helyes arányban állt az üsttel és a tányérral.

Bevallom: kertem egy kicsit nagyobb, mint a nálam szentebb életű férfiak birtoka. Ők csak lelki üdvükre és a minestrára, a főzeléklevesre gondoltak, én a levesre és arra, hogy itt még ismeretlen virágokat és főzelékfajtákat honosítsák meg. Még nem mondtam le a földi javakról. Arról sem, hogy beavatkozzam a történelembe, ha jónak látom.

Ha "történelmet" mondok, nem a háborúknak nevezett tömeggyilkosságokra gondolok. Történelem nem feltétlenül a fájdalomokozás krónikája, habár a kétségbeesett történelemírók elsősorban a vérontást iktatták könyveikbe. De van az étkezésnek s az evésnek is világtörténelme, s én ebbe szeretnék avatkozni.

Paphlagónia - ebben a hangyáknak van igazuk - nem az ember részére készült. A nagyon kisszámú indió még összevadászta, összehalászta a mindennapit... de a gyarmatosító fehér ember elképedve nézte az ellenséges őserdőt. Ezt a földrészt nem lehetett fegyverrel meghódítani. Magok, palánták kellettek!

A gabona Európából jött, a rizs Ázsiából, a kukorica Mexikóból, a cukornád a Karib-tenger partjáról, az "édeskrumpli" Közép-Amerikából, a krumpli Európán keresztül Peruból. Észak-Amerikából jött a gyapot, Afrikából a kávé - ezek adták sokáig s adják részint ma is a pénzt, amelyen máshol ennivalót is lehet venni. Banán, narancs, citrom, ananász... minden máshonnan jött ide. Hogy Paphlagónia van, s itt emberek élnek, az nem hadvezérek és államférfiak érdeme. A történelmét azok befolyásolták, akik egy maroknyi magot rejtettek földjébe, akik egy palántát hoztak nagyon messziről, megosztották vele szűk vízadagjukat a végtelen hajóúton, vártak és reméltek.

Kik voltak ezek? A névtelenek. Épp csak annak az egynek a nevét ismerik, aki a kávét hozta. De ki hozta a szőlőt? Az olajbogyót? A sárgarépát? A petrezselymet? A hagymát? A kókuszdiót? A valamit a semmibe? Ki hozta a csirkét, a libát, a tehenet, a házinyulat?

Kevesebbet tudok róluk, mint a karthauziakról, akiknek a szakállát Rómában lengette a szél, de kertemben őket érzem édestestvéreimnek.

Nemcsak a nevük veszett el. Az is titok, kik voltak, mik voltak. Az ibérek? Az ibér királyok bőkezűen osztogatták a tengeren túli ígéretföldjét, mint a pápák a bűnbocsánatot, de nem parasztokat, nem is lelkes agronómusokat küldtek, hanem nemesembereket, akik már gyermekkorukban megtanulták, hogy dolgozni szégyen. Nem kapával estek a földnek, hanem korbáccsal a néger hátának. A négereket olcsón vették az Arany- és Elefántcsont-part kiskirályaitól, az arab lélekkufároktól, angol és francia embervadászoktól. Afrikában se volt gabona, rizs, kukorica, krumpli, ott is egymást ették az emberek, nyugodtan átjöhettek ide cukornádat vágni, préselni, párolni... de növényt nem hoztak. Isteneiket hozták, táncaikat, a dobszóra ébredő szellemeiket. Itt megismerték a cukornád párlatából szálló szellemeket is. Dicsfényt vontak fából faragott védszentjeik homloka köré, Madonnának nevezték a Tenger Nagyasszonyát, s észrevették, hogy a láncra vert anyák fiaiból lett az ország népe. De magról, palántáról szó sem esett. Az ibér nemes cukorra, rumra, aranyra gondolt, a néger hamar leszokott a gondolkodásról: régi nyelvét elfelejtette, a fehérek nyelvéből olyan kevés szót tanult meg, hogy azokkal még gondolkozni sem lehetett. - Vetni? Ültetni? Kinek? Tervezni? Csak az tervez, aki a mánál jobb holnapban hisz. A jobbágy álmodhatott a gróffá lett kanászról, a püspökké lett zsellérfiúról. A néger még álmaiban is fekete maradt.

A múlt század második felében kezdett szűkülni Európa. Akkor fordult tragikusra az eszkimó-fóka helyzet. Akkor szorult Észak-Amerikába az a harmincmillió európai, akik a lótolvajok és cowboyok vadregényes határvidékéből államot gyúrtak. Paphlagóniába kevesen jöttek, mert tudták: itt még a váza sincs meg a polgári létnek, amelybe beleilleszkedhetnének. Reményt, kétségbeesést, ködös fogalmakat hoztak, akiket idevetett sorsunk mindenható ura, a Véletlen. Növényt nem hoztak.

Egy öreg néni mesélte, hogy jöttek a szülei: "Apám kőműves volt, Wolhyniában. Ott sok német lakott, pedig orosz vidék volt. Apám várakat, erődítményeket épített és gondolkozott. Azt gondolta, ahol ennyi erőd van, ott háború lesz. S ő - meg még vagy húsz családapa - mindent eladtak, hajójegyet váltottak, s eljöttek ide. Amikor a parton kiszálltak, és meglátták a bozótot, felkiáltottak: Jaj, milyen szép neve van ennek az országnak, s milyen csúnya! És sírtak az asszonyok mind."

Névtelenek, ismeretlenek, kalandorok, rabszolgakereskedők hozhatták azt, ami ma éltet. A babot - a kis, fekete, kőkemény babot - még az ibér hajósok hozhatták, amikor a Szentatya salamoni gesztussal megosztotta a világot portugálok és spanyolok között. A rizst talán a jezsuiták, akik Macaóból jöttek, s a pagodák íveit itt párosították az ibér barokkal. "A mi mindennapi babrizsünket add meg nékünk ma" - imádkozták a rabszolgák, mert nem volt szavuk a kenyérre. Annyi biztos, hogy a növények bevándorlása egy szép nap megszűnt. A második világháború korának menekültje csak a rettegését hozta. Az új embercsoportban már olyan sem volt, aki valaha kutat ásott volna: mind azt hitték, hogy a víz a falból folyik, a csapból. Nem tudtak tüzet rakni, mert csak gázt és villanyt ismertek. Úgy tudták, hogy a zöldség a piacon terem. Ebből az egész bevándorló nemzedékből úgyszólván csak az lépett fűre, akit vasárnap egy büdös kis pléhdoboz kigurított a betonrengetegből. Ha van egyáltalában fejlődés, a fejlődésnek iránya, azt mondanám: az európai növekvő igényeivel mind ügyefogyottabb lesz. Hivataloktól kéri azt, amit ősei Istentől vagy istenektől kértek. A világ minden elképzelhető cselekedetét két csoportba osztja: "Ami szabad" és "ami tilos". S mivel a káoszban ezt a két csoportot nem lehet ésszerűen megkülönböztetni, mindig azzal a kérdéssel sétál, hogy "szabad-e?"

Itt a kertemben a szívfájdalomig sajnálom sorstársaimat. Ebből a kérdésből ketrec lesz, nem kert. Szabad-e az ország belsejében orvosi praxist folytatni? Szabad-e idegen növényeket, palántákat hozni? Szabad-e elhozni kétezer lépésnyi távolságból egy forrás vizét? Nem tudom, még nem kérdeztem. De a kertem, az megvan. S itt vannak a passzus nélkül bejött növények: a dinnye, a tök, ennek a dél-afrikai s olasz válfaja, a dán spárga, a Peruból - Machu-Picchuból - jött erdei eper, a Budapestről jött, határokat nem ismerő kaktuszgyűjtemény, az Észak-Amerikából jött zöldbab - s hogy minden jól fejlődjék, a svájci négylevelű lóhere is!

Nem én vagyok az egyedüli bevándorló a kertben! S nem én vagyok az egyedüli "illegális". Az állam kiagyalta játékszabály azt mondja, hogy minden magot előbb a Földművelésügyi Minisztérium szervei tartoznak megvizsgálni. Ugyan még nincs gyöngyvirág az országban, de aki hoz egy virágcserépnyit, esetleg behozhatná a gyöngyvirágpestist, a gyöngyvirágkolerát, el kell venni tőle, s legalább addig tartani vissza, amíg létesítenek egy gyöngyvirágvizsgáló hivatalt. Addig elszárad. Még nincs állami gyöngyvirágöntöző (s nem is lesz, míg nem akad egy tábornok, akinek az unokafivére erre érzi magát hivatottnak). Kutyák, hattyúk, pávák pusztulnak éhen, mert a törvény szent, nem enged hattyúkórt behozni, de még nincs hattyútápláló szerv a vámhivatalban...

Ami gyöngyvirágnak s hattyúnak nehéz, az embernek se könnyű. Amikor hosszas földgömbforgatás után átgondoltam, hogy nehéz a közép-európainak angolszászok között élni, hogy Dél-Afrikában bajok lesznek, s Bolíviában ritka a levegő, felmentem az International Refugee Organisation[35] irodájába, ahol a Rómában rekedt nyomor kiutat keresett. Senkinek sem volt fogalma a tengeren túli országokról, csak annyi volt biztos, hogy "kinn tágasabb". A paphlagónok még az ajtajukra is kiszegezték, ki nem kell nekik. Először is orvos. Másodszor villamoskalauz. Nem kell ezenkívül az, aki púpos, vérbajos és arab, ha nem tudott törökül. Viszont élelmiszer-kémikus kellett elsősorban.

Hosszan elmélkedtem a lista előtt. Az, hogy véletlenül orvos vagyok, nem izgatott. Ez nem olyan dolog, mint a púp, melyet látni, vagy a törökül nem tudás, ami kisül. S megnyugtató volt olvasni, hogy az ország közegészségügyi állapotai olyan kiválóak, hogy egyetlenegy orvosra sincs már szükség. Csak egy élelmiszer-kémikusi diplomára volt szükségem.

Az I.R.O. különös, egyszeri intézmény volt. Korunk egy elterjedt babonája hozta létre - az, hogy vannak "határok", bizonyos láthatatlan vonalak a földgömbön, melyeket csak akkor szabad átlépni, ha egy bizonyos mennyiségű nyomtatott, pecsételt papiros van az embernél. Sok ezer embert azért fizetnek, hogy ezeket gyártsa, más ezreket, hogy ezeket nézze, vizsgálja, továbbpecsételje. Az egésznek annyi értelme van, mint a kártyajátéknak, amelyen szintén sorsok dőlnek el.

A háború után egy-két millió ember ott volt, ahová nem tartozott, ahol nem volt hely számára, ahol nyomorgott. Az "Egyesült Nemzetek" - a négyzetkilométer-vagyonok urai - elhatározták, hogy segítenek.

Ez igen egyszerű lehetett volna. Ahol háromezer millió ember elfér, elfér még egy... hiszen hatvanmillió ember érkezik évente passzus nélkül a földre, a gólyához címzett intézmény révén. Elég lett volna egy percre - egy hónapra - lemondani a babonáról s kijelenteni: menjen mindenki, ahová akar. De az államok már régen hivatalokban gondolkoznak, a hivatalok papirosban. Ezért kellett az I.R.O.

Akit elcipelnek, aki menekül, aki eltűnt, akit kihúzott a véletlen a törmelék alól, rendszerint nem bizonyítványaival menekült meg. Úgy ült papírok nélkül a büdös előszobákban, mint ahogy a vikingek vagy Kolumbusz Kristóf, akik vízum nélkül álmodtak a nyugati féltekéről. Az Egyesült Nemzetek csak papírtulajdonosokat engedtek át határaikon; létre kellett hozni az "I.R.O"-t, ahol megszülettek a születési bizonyítványok, ahol az élőknek elhitték, hogy élnek, pecséttel igazolták a gyermeknek, hogy volt apja és anyja... s esetleg azt is igazolták, amit az említett Egyesült Nemzetek Bevándorlási (vagyis kizárási) Hatóságai követeltek. Ha Dél-Afrika homárfark csomagolókat kívánt, s másokat kizárt - az I.R.O. (áldott legyen szent neve!) igazolta a budapesti ügyvédnek, hogy világéletében mást sem tett, csak rákfarkat zárt pléhskatulyába. Mehetett Isten hírével s bízva abban, hogy akinek Isten homárfarkot ad, észt is ad hozzá.

Igazában nem volt ilyen egyszerű az eljárás. Az illetőnek vizsgáznia kellett, diplomát kapott s csak aztán mehetett. Az I.R.O.-nak volt egy vizsgáztató listája. Az aranyásástól a zsákszövésig mindenből lehetett vizsgázni. (Sokan vizsgáztak cukorrépa termelésből, mert Kanada ezt kívánta.) Én is rajta voltam a vizsgáztatók listáján: a betegápolókat, gyerekápolónőket küldték hozzám, darabját egyötvenért. Mást, mint jelest, életemben nem adtam. Bizalommal léptem a vizsgairodába.

- Élelmiszer-kémikusi diplomát kérnék.

- Senz'altro, nincs akadálya, dottore. Paphlagóniába akar menni?

- A térkép szerint ott sok a hely. Hol vizsgázhatok?

- Élelmiszer... élelmiszer-kémikusunk nincs. De kémikusunk van. Itt szemben, professore Rossi, a geológiai intézetben. Menjen csak át rögtön, vigye a cédulát, hogy számunkra kéri.

Az az előnye mindenesetre megvolt, hogy beszélhettem a vizsgáztatóval. Utóvégre nem mindenki olyan jóságos vizsgáztató, mint én magam. (Én annak is jelest adtam, aki lettül, lengyelül, észtül felelt.) Megtaláltam a tanárt, egyedül pepecselt a laboratóriumban. Nyári szünet volt. Előadtam kérésemet.

- Az a baj - mondta -, hogy halvány fogalmam sincs az élelmiszer-kémiáról. A kőzetek kémiájával foglalkozom. Magának van?

- Van. Orvos vagyok, tudok egyet-mást zsírokról, szénhidrátokról, fehérjékről...

- Elhiszem. De nézze... egyötvenet kapok... nem veszi rossz néven... valahogy mégis meg kell győződnöm kémiai ismereteiről.

Egy kicsit gondolkoztam, aztán kivágtam:

- Itt büdös van. A két fő bűzokozó anyag képlete: NH3, H2S.

- Kémikus! - mondta professore Rossi, és beírta a jelest. Így jöttem Paphlagóniába. Nem csoda, hogy növényeim is, ki-ki a maga módján, a formaságok mellőzésével követtek. (Tudom, hogy egy és ugyanazon folyamatot egészen különböző igékkel lehet leírni. Úgy is mondhatnám: összekoldultam őket. Úgy is: fokozom a rendetlenséget. Nem idevaló növényeket csalok ide.)

Ha növényeim elmondanák, hogy kerültek a kerítésem mögé, ők is csak azt mondhatnák: káoszban élünk, nem érdemes tervezni, készülni, a véletlen ragad ki az okok és okozatok összekuszált láncolatából.

Hány regény kell ahhoz, hogy egy furcsa, rücskös, olasz borosüvegre emlékeztető tök eljusson a Fokföldről Dél-Paphlagóniába!

Hitler bevonult Csehországba. Germán istenei emberáldozatot követelnek, fejvadászai munkába lépnek. Egy fiatal lány megszökik, Rómába jut. Megismerkedik egy repülőtiszttel, megszületik a gyermek, már nem lehet kiutasítani. A tiszt eltűnik, a nagyszülők vállalják az unokát, a fejvadászok Rómát is elfoglalják, de csak rövid időre: dél felől vállvetve jönnek a lengyelek, az angolok; a hollandul beszélő kafferek, az amerikai egyenruhát viselő japánok... Káosz? Regény? Dehogy: történelem... Események a flaskó formájú tök útján! A lány már nem is olyan fiatal, de meghódít egy dél-afrikait. (Ez már nem történelem, ez újra regény.) A búrok talán nem jó politikusok, de jó férjek. És a brünni németséget nem nehéz kétszáz éves hollandusra cserélni...

Mint sokak életében, ebben is a csendes háziorvos epizódszerepét játszottam. Mint sok más, de hasonló sorú betegemnél, tiszteletdíjat nem kérhettem. De húsz s egynéhány évi késéssel kaptam egy maroknyi tökmagot! Rendkívül busás honorárium: karácsonytól márciusig tucatszám teremnek a zöld flaskók a végtelenbe szétfutó indákon! Csirkéim és szomszédaim kismalacai is ezen vigadnak, mit sem sejtve, hogy úgy kezdődött a történet, hogy Hitler elüvöltötte: "Wir wollen gar keine Tschechen", és aztán titkon megparancsolta, hogy katonái pucolják fényesre csizmájukat a prágai bevonuláshoz.

Erdei eprem története ködbe vész. Inka hercegek vitték fel a szamócát egy perui hegycsúcsra? Vagy azért emelték várukat Machu-Picchuban a kőfaragók urai, mert ott termett a legillatosabb szamóca? A konkvisztádorok bevonultak a fellegvárba, istenük és szentjeik nem szerették a bennszülötteket. Csak az őserdő védte meg azokat, akik szókincsükkel, egy-két legendával odamenekültek. Csak a bozót őrizte Machu-Picchu egymásba illesztett kőtömbjeit. Az őserdő, a bozót őrizték a szamócát is.

A század elején valahonnan Litvániából kivándorolt egy család Amerikába. Az angolszászok között nem boldogultak. Az alacsony kasztbeli életet unták. Lejöttek Paphlagóniába, ahol akkor a bevándorolt még nem állt, ami jogait illeti, a bennszülött néger alatt. Itt kilátástalan vállalkozásba kezdtek, s a vállalkozás sikerült: papírt gyártottak.

Papirost ott, ahol a betű ismeretlen? Nem szabad irodalmi szemszögből nézni a valóságot. Papírral sok mindent lehet művelni. A papiros türelmes, és nem pirul el. A jóemberek helyesen számítottak: a két világháború ontotta Európából a betűismerőket. Végül már újságok is jelentek meg. Az újság pedig olyasvalami, amire az emberek rászoknak, mint a kábítószerre. Végül naponta olvassák még akkor is, ha egy szót se hisznek belőle, ha a kiolvasott lapot földhöz csapják, akkor is, és csökönyösen hiszik, hogy aznap átláttak a hazugságfüggönyön, hogy rájöttek a turpisságra - s végül már az, aki nem fogyasztja a papírból és nyomdafestékből lett szócsövet, úgy érzi, elvesztette az összeköttetést a világgal. A papírgyár a legócskább fából - eukaliptuszból - gyártotta a legócskább papirost. Az újságok részére kár lett volna jobb. A családfő rossz papírért rosszat kapott: azt, amelyre az állam azt a hazugságot nyomtatta, hogy az pénz. Utazhatott mindenfelé, Machu-Picchuba is.

Ez még nem lett volna elég, hogy a szamóca a kertemig jusson. Ha tovább bogozom az absztrakt képeknél bolondabb képbe szőtt párka-fonalakat, egy magyar mérnök fonalát kell követnem. Odáig látom (a káoszban előbb-utóbb, de legkésőbb ott, ahol a fonal színt változtat, elveszti az ember az utat szem elől), hogy a Galilei-körhöz tartozott, Jászi Oszkárt ismerte, s akkor hagyta el igen sürgősen Budapestet, amikor a tengernagy fehér paripáján behajózott. Róma akkor azt a boldog korszakát élte, hogy már nem volt a kereszténység fővárosa, de még a Fasiszta Impériumé sem. Csöppnyi kis királya békésen pucolta gyűjteménye régi pénzeit, civil ruhás miniszterei két nagy tál spagetti közt azon törték a fejüket, hogy viselkedjék egy ország, ha egy nagy háború minden csatáját elvesztette, de végül odaülhetett a győzők közé. A mérnök Rómában maradt, akkor is ott volt, amikor egy nagyképű, hiányos olasz tudású újságíró odaköltözött Cézárt játszani, és az ország újabb, alapos csatavesztésekre készült. Akkor már csak Paphlagónia volt elég messze. Beállt gépészmérnöknek a papírgyárba.

Ezzel szamócám útja már elő volt rajzolva, már amennyiben a hátra is nehezen követhető fonalakat előre kirajzolhatja az ember. A gazdag papírgyáros Machu-Picchuba került (- itt azt a fonalat kellett befűzni, amely századunkban a bozót fedte várig, hegyoromig vitte a kutatókat -), mert aki dél-amerikaivá vedlik, kötelességének érzi, hogy megtapogassa a dél-amerikai múltat. Ott látta, onnan hozta a szamócát. (Ez újra nem dél-amerikai, ez európai vonás. A bennszülött otthagyta volna.) Az ő kertjéből kérte el a mérnök saját kertje számára. (Ő is gyógyíthatatlan európai volt.) A mérnökkel én akadtam össze valahol. Lepkék tíz mérföldre szagukról egymásra lelnek, hogyne találjon egymásra hasonló távolságból két Rómát járt magyar!

"Gelsomino d'India" - indiai jázmin - állt azon a Rómában, a Piazza Santissimi Apostoli sarkán vett borítékon, amelyből a kúszó indán világító vörös, rózsaszínű és fehér csillagképű virágok lettek. Ha ezekre nézek, már látom is a Legszentebb Apostolok terét... csendes és tágas tér volt. Még a közelben levő Universitas Gregoriana tanárai és diákjai se jártak arra, ha nem kellett. Az Apostolok Templomában van eltemetve az a franciskánus pápa, aki rosszkedvében feloszlatta a jezsuita rendet. Ezeknek a virágoknak magvait a bécsi Egyetemi Könyvtár könyvtárosnője küldte. Nem ismerem személyesen, de azt hiszem, jóságos és biztosan lelkiismeretes személy lehet.

Lelkiismeretességéhez semmi kétség nem fér. Ő nézi át mindennap a befutott könyvek listáját. Ebben találta meg könyvem címét: Die Kuh auf dem Bast. - "A tehén a háncson"?[36] - "Ennek semmi értelme, talán sajtóhibáról van szó." - Megnézte a könyvet, beleolvasott, végigolvasta és írt nekem. Azóta nehéz feladatokkal terhelem létét. Már kikereste részemre Kepler újra aktuális "Utazás a holdban" című könyvét, Szent Malachias jóslatainak eredetijét, a három latin Hermann und Dorothea egyikét... aki valaha megkísérelte egymillió könyv között megtalálni azt, amelyre éppen szüksége van, megbecsüli ezt a teljesítményt. Ismeretlen barátnőm Róma-rajongó (itt újra összefutnak a fonalak), és néha, ha nagyon szomjas, elszalad Rómába egy korty Fontana di Trevi vízre. Egyszer megkérdezett, mit küldhetne. Szerénytelen vagyok, erdőket, kerteket kértem. Megkaptam őket: római píniák kapaszkodnak a házam mögötti lejtőre és a furcsa, erős színű kis virágok a babnak szánt karókra.

A távolról jöttek, a sokat hányatottak békén együtt várják az esőt. Nincs náluk tarkább társaság a híres, vendégeiknek nimbuszt adó szállodákban! Dél-Afrikából jött magból aloe kelt ki, a svájciból bazsalikom, az angolból kalinyktion aculeatum, egy óriási, fehér virág, melyet csak a szentjánosbogarak és a koránkelők látnak nyitva; Tennessee állam nagykövete - igen nagy követe - a katalpafa; levelei akkorák, mint a dohánylevél, de nem füstöt adnak, hanem árnyékot. És mivel szabály, hogy minden nemzetközi társaságnak budapesti tagja is legyen, itt áll három fiatal kajszibarackfa: magjukat a Gellérthegy lejtőjén szedte fel egy tollhoz szokott kéz. Még csak nyújtózkodnak, leveleiket rezgetik a szokatlan légáramlatokban, azon törik a fejüket, miért van nyáron tél, s mikor kívánják itt meg az emberek a baracklekvárt. Gyümölcsöt még csak ígérnek. Eddig hiába könyörögtem virágjaiknak, vigyázzanak, ne hulljanak le túl korán, gondolják meg, hogy az isteni gondviselés azért teremtette őket, mert palacsinta is van a világon. Már elmagyaráztam nekik, hogy az őszibarack január végén érik, eszerint barackjaikat karácsonyra várom. Még nem vállalták a kivándoroltak közös sorsát, az átváltozást. Még nem lett a kajszibarackfából karácsonyfa.

A növények sohasem kísérelték meg az égig érő torony építését, ennélfogva az Úristen nem sújtotta őket filológiai nyavalyákkal. A platán máshogy susog; mint a fenyő, de megértik egymást. A kertben béke van. A növények a saját dolgaikkal törődnek. Az emberek - úgy látom - azért szerencsétlenek, mert mióta sokan vannak, minduntalan akad egy, aki a többinek meg akarja mutatni a túlvilági, avagy a földi boldogsághoz vezető utat. És mindenekfelett: a növényeket nem kínozza egy fájdalmat érző idegrendszer. Szenvedés nélkül csíráznak s hervadnak! Az övék a mennyek országa.

Minden kertben van valami ebből a mennyországból... Érzem, a legerősebben a saját kertemben érzem.

Igazán boldog - gondolom - csak az lehet, aki trombitás, és Bach 51. Kantátáját fújja. (Tudták a középkori festők, miért ábrázolják az Egek boldogságos arkangyalait trombitával!) Boldog az is, aki nemcsak ujjaival táncolja Bachot az orgonán, hanem egész teste együtt mozog Bach zenéjével. Bach ostoba szövegeket zenésített meg. Süket hallgatói csak a szövegre figyeltek. "Boldog legény, istenek párja", aki balettmester, aki a kantáták zenéjére mozgatja Degas minden tündérét és Botticelli Venusát.

A csillagászok is boldogabbak nálam. Többet látnak a káoszból, ha megtanulták, hogy mit keressenek: száguldó ködfelhőket, szétrohanó csillagtörmeléket, égből csapódó nikkelesőt, eget verő hidrogéncsóvát, teret görbítő tejutakat, önmagukba robbanó óriásnapokat, egymásba hulló napcsordákat. A csillagász nem fél Chronosztól, az istentől, akit gonosz Klepszidrakészítők találtak ki. A csillagász boldog, mint a kínai bölcs, aki hátranézve ülte meg szamarát, hogy a biztos múltba tekintsen a bizonytalan jövő helyett.

De ha se trombitás, se balettmester, se csillagász nem lehetek, s csak álmaimban játszhatom a megtagadott szerepeket, még szabad trágyát hordanom a spárgaágyakra. A boldogságok hierarchiájában a kertész rögtön a csillagász után következik.

Kertésznek lenni jó... A kertész nem fogy ki a munkából. Könyvek, szobrok, házak elkészülnek, a kert soha. Mindig van vetnivaló, várnivaló, néznivaló. Ahol még téli pihenő sincs, mindig nyílnak lepkét hívó színek. És mindig vannak megoldani való problémák. Senki sem tudja, mi fog megteremni. Ez még nincs bevezetve a könyvekbe. Csak a kert a megmondhatója, mi az, ami a trópusoknak abban a részében érzi jól magát, ahol néha fagy is.

Már sokat tanultam. Tudom, hogy az orgona, a ribiszke nem bírják a hosszú nyarat, a banán a rövid telet. A spárga és az orchideák megegyeznek abban, hogy ez a világ legjobb éghajlata. A kakukkfű sehol sem érezte magát jobban. A körtefa beletörődik abba, hogy nincs hó, az almafa nem. A dél-amerikai növények - mint a kukorica és a georginák - vígan vannak. A málna elsorvad, a szederfa nem tudja, éljen-e vagy haljon.

Szeretném megtanulni azt, amire nem tanít könyv.

A kert annyi minden, hogy még iskola is. Olyan iskola, amely a fapados, katedrás iskola ellenkezőjét tanítja. Ott azt tanulja meg az ember, hogy a padtársakhoz, tintatársakhoz kell igazodnia, hogy az fontos, ki mit gondol rólunk, hová kapaszkodunk elképzelt ranglistákon, hogy osztályoz, rendez, hová tesz a hatalom, az ott fenn, a két arasszal magasabb dobogón ülő, vagyis köztünk és az ég közt székelő hatalom. Az iskola elsősorban opportunistákat nevel és olyanokat, akik szüntelenül figyelik a körülöttük levők rájuk vonatkozó gondolatait. Aki a kertben áll, megtanulja, hogy a saját kapája a legfontosabb műszer, hogy közte és az ég között nincs más, mint felhő. Nem kérdi, hogy vélekedik felőle a sárgarépa, nem kíván tetszeni a salátának. A kertész nagyon hatalmas ember, nagyon önálló, s ennyivel méltóságteljesebb a kerítésen túl élőknél.

Hogy mennyivel boldogabb? Talán annyival, amennyivel több eget kap. Az ég sincs igazságosan elosztva: van, aki napi egy órán keresztül nézheti, van, aki majdnem mindig... van, aki egy négyszögnyit kap belőle, más egy félgombnyit... van, aki füstön keresztül látja, van, aki a tető felett még csak nem is sejti... az utolsó jégkorszak vége óta mindig kevesebb embernek jut elég ég. A kertben nagyon sajnálom azokat, akiknek csak az a reményük, hogy haláluk után majd belülről nézik, mi van a kék bura mögött.

A sárgarépa mellől úgy látom, hogy még (a kerítésen túli) fontos kérdésekhez is hozzászólhatok: hogy miért emelkedik épp a civilizált országokban a bűnözők száma, hogy miért nem félnek a csirkefogók és a gazemberek az egykor félelmetes börtöntől: mert a mindennapi életük is börtönökben, ég nélküli szobákban játszódik le. Kint is órával mérik az időt, nem virágzással, hervadással. Kint is hajtott - hajtó fogaskeréknek érzik magukat, ott sincs kapájuk, hogy bevágjanak a valóságba, kapanyelük, hogy rátámaszkodva addig elmélkedjenek, amíg futja a gondolatból. A lakások elsorvadnak, a szobák zárkává szűkülnek, konyhák tömegesen hullanak el végkimerülésben. A börtönöknek is van központi fűtésük, az ő ivóvizük se rosszabb a kapun kívülieknél. Ha a város börtönné válik, a börtön inkább védi lakóit, mintsem hogy büntetné őket. Védi őket a civilizáció kínzóeszközeitől: a gondolattépő telefontól, a falakon átszivárgó, hangszereken csapott lármától, a kötelező átöltözéssel járó szerepjátszástól.

A kert tanított meg arra, hogy komolyan vegyem az időjárást. Kezdem érteni, miért lett az angolszász világ legkedvesebb beszédtémája: nemcsak mert az időről való elmélkedés olyan kevés műveltséget kíván, hogy mindenkinek büntetlenül járhat a szája - hanem azért is, mert csak annak fontos az idő, akié a föld, akinek érdeke minden esőcsepp, akinek fáit rázza vagy tördeli a szél. A tengerészen kívül csak a földből élőnek fontos a nap, a pára, a felhők kaotikus káoszba tartozó játéka. Az időjárás sincs igazságosan elosztva: azé az eső, akinek a kertjét öntözi, azé a szél, aki fenyőerdővel állja el az útját.

Évszakainkat elrabolhatja, aki átűz a tengeren, napjaink szakait senki sem veheti el, amíg véd a kert.

Arkhimédész hatalmasabb lehetett nálam: csak egy pontra volt szüksége, hogy a világot helyéből kimozdítsa. Nekem száz lépés hosszú kertre van szükségem, hogy addig, amíg ott megbújhatok, ne vegyem tudomásul a külvilágot. Hálátlan vagyok?... azt a világot, amely akácfát, spárgát, hófehér orchideát küldött? Ennyiben növénymód gondolkozom: egyszerűen örülök, hogy itt vagyok, s gyökeret verek. Örülök, hogy a számtalan távoli világból csak gyökeret verő követek jutottak idáig.

Szinte hallom távoli bíráim kritikáját: aki a kertben elmélkedik, gondolkozik, és világokat hasonlít össze, nagyon rossz kertész. A jó kertész törődjön a babbal és a káposztával.

Ez igaz. A gondolatoknak sem illik túlmenni a kerítésen. Van egy cseppnyi igazság abban a sváb mondásban, hogy a legbutább paraszt szedi a legnagyobb krumplit. - Aki nagy krumplit kíván, annak nemcsak trágyáról és vízről kell gondoskodnia - minden gondolatának ott van a helye a krumplibokor tövében. A kert ellátja azt, aki szereti, de minden gondolatot a maga részére tart fenn.

Van kertcentrikus világnézet? Azt hiszem, van. Ha a világ vadon, mindegy, melyik pontját nevezzük ki közepének. Az emberi valóságok közepe éppúgy lehet a könyvtár, mint a kert. Szívesen hiszem, hogy itt minden a kertért történik... Azért vettem meg a Serra tetején nyolc hold őserdőt, hogy megmaradjon, hogy tovább szivárogjon a tövében fakadó forrás. Azért építettem lépcsőt a lejtőn, azért tetettem létrát a sziklafalra, hogy meg lehessen építeni a vízvezetéket, hogy ihassak és itathassak. A messziről jött magok a messziről jött vízzel oltják szomjukat. A szülők végül azért szeretik gyerekeiket, mert annyi gondot, szeretetet pazaroltak rájuk. A kertet is jobban szeretjük minden egyes kapavágással, s egyszerre csak a dolgok közepébe kapálja be az ember. S ha igaz, hogy panta rhei, hogy minden folyik, minden kering, végül minden ott kering a kert körül. Az innen távol olvasott könyvek is csak azért utaztak a világ végéről a másik végére, hogy valami új körvonalú, új zöld-árnyalatú levél lebegjen a kerítésen belül.

A lepkék feltétlenül osztják kertcentrikus nézeteimet: mindenhonnan a kert felé tartanak. A japánok "repülő virágokat" látnak bennük. Az biztos, hogy valami sürgős, halaszthatatlan dolguk van a zinniák körül. Élénken érdeklődnek ismeretlen virágok iránt, feltétlenül bíznak abban, hogy a sárgák és a vörösek adnak nekik valamit. Ritkán törődnek egymással, nem panaszkodnak a javak igazságtalan elosztásáról, mert nekik szárny is jutott. Nem törődnek a kerítésekkel: azok csak a marhát állítják meg, ők átrepülnek rajta. Azt hiszem, halhatatlanok: minden évben egyforma fiatalon jönnek valahonnan, repülnek valahova, szélirányban.

Úgy sejtem, az óriásgyíkok is rabjai a kertszenvedélynek, ugyan rendszerint csak délben járják végig közös birodalmunkat. Ha "óriás gyíkoknak" nevezem őket, mert karhosszúságra nőnek, talán nincs igazam, inkább törpe dinosaurust kellene mondanom. Családjuk kétszáz millió éves, előttük se Arisztid, se a vértesszőllősi ember nem dicsekedhet hosszú családfával. Ők nem akarnak hosszabb farkat, élesebb fogat, mint őseik. Tücsköt, bogarat, hernyót esznek, óvatosan, éjjel vadásznak. De azt is tudják, hogy pikkelyüket jó a forró napon süttetni. Aki már jégkorszakot látott, különösen megbecsülheti, hogy izzanak pikkelyei a függőleges napsugarakban.

Ebben különböznek éjjeli vadásztársaiktól, az úgyszintén hatalmas varangy feletti varangyoktól. Ezek az óvatos vadászok az óvatos bogarakra vadásznak, nappal nagyon csendesen meglapulnak a pinceablak mögött, és sokáig élnek, ha a szárnyas és óvatos éjjeli vadász, a bagoly rájuk nem zuhan a sötétből. Sok minden történik a kertemben, amiről sohasem értesülök. Csak ha mindnyájan összeülnénk - én s a lepkék és a gyíkok, a varangyosbékák és a gyümölcsevő bőregerek, akkor írhatnánk meg a kerítésen belüli ország történelmét. Azt hiszem, éppolyan érdekes, éppolyan tanulságmentes volna, mint a kerítésen kívüli világ krónikája.

Újra elkalandoztam. Dolgoznom kell, a kiszolgált kukoricát, a levitézlett zinniákat kell kidobnom, itt az ideje kiültetni a - ha tudnám, hogy tiszteljem magyarul! - finocchiónak nevezett főzelék palántáit. Aki sok helyre vágyódik, annak sok a dolga a kertben. Még az is vágyódik Olaszországba, aki sohasem járt ott, hát még az, aki ott nyomorgott át tizenöt esztendőt! Ezt a honvágyat bazsalikom és kakukkfű gyógyítják, de kell egy-kettő azokból a píniákból is, amelyek Keats és Shelley sírjait védik az erős napfény ellen. (Túl sok fény megárt a verseknek.) Fiatal píniáimra vigyáznom kell. Az igazi rómaiak többszólamúan kísérik susogásukkal a tücsökzenét... ezt itt nem fogják megtanulni, már azért sem, mert az itteni tücskök éjjeli zenészek... Nem, a kert sohasem kész: zenélő tücsköket kellene hozatni! Ezzel várnom kell, amíg a római píniáim felnőnek, mert a Palatinus tücskei nem szívesen zenélnek, ha nem zizeg a tűlevél a basszusban.

Az erdei epret szorgalmasan kell gyomlálnom; csúnya, rohamosan terjedő óriásfüvek magjait hozza a szél. A szél az egyenletes elosztás fanatikusa, reggel keletről nyugatra, délután az ellenkező irányban osztja a gazt olyan sikeresen, hogy mindenkinek jut belőle. Ahol a gyík, a lepke, a varangy Brobdingnagból jöttek, a fű túlnyúl mindenen. Békét kell teremtenem a virágágyakban, ahol egy-egy távolabbról jött virág mindent meg akar hódítani. Mindenhol, a kertben is, a kisebbségeket kell védenem - ugyan a kertben a kisebbségek helyzete nem olyan reménytelen. Virágok nem cserélhetnek színt, csak úgy, opportunizmusból...

Ha arra gondolok, mi kertem legfontosabb terménye, azt mondanám: a függetlenség megnyugtató érzése. A világ kaotikusabb, mint ahogy azt a görögök képzelték, több elemből áll, mint csak négyből - de a szabadságérzést a négy adja meg: levegőm van, tiszta levegőm, mert a nyápic kocsiút még annyi port sem ad, hogy fehérre porozná bambuszom levelét, és sűrű gödrei eltörik a házam tájáig merészkedő városi autók tengelyét; vizem van s lesz, amíg sikerül megvédenem a Serra tetején az erdőt. Tüzet, tüzet a lábas alá, melyben az aipigyökér fő, megadja az erdőm. S az éltető föld, az a kert. Nincs aszfalt, nincs kő köztem s a föld közt, még egy cipőtalpnyi bőr is csak ritkán választ el az elemtől, melybe az emberiség sajnálatra méltó része csak hullaként kerül. Nem értem a holdra vágyókat... A hold csak arra való, hogy Murillo Madonnái rajt pihentessék lábukat, de még a petrezselyem se teremne meg rajta.

Azok a jóemberek, akik embertársaik lelkét kapálják, gyomlálják, azt állítják, a hosszú emberélet csak válasz a gyermekkorban elszenvedett sérelmekre. Egy cseppnyi igazság van benne, már azért is, mert a káoszban semmi sem tiszta, és minden anyagban megvan a többi anyag nyoma is: a legtökéletesebb leírásban vannak bizonytalanságok, a legvadabb elméletekben - mint gaz a kertben - megterem egypár mondatnyi meglátás. Lehet, hogy az én életem sem lesz elég hosszú, hogy megbosszuljam az utamba állított "A fűre lépni tilos" táblákat; lehet, a vénembernek kell bosszút állnia azért a kisfiúért, akit fél százada egy csúf udvari szobába zártak, s ott öklével hiába próbálta tágítani a falat. Ha így van, tudom, hogy minden hiába: repülnek a felhők a kert felett, a leggyorsabban repülők viszik az éveket - de az udvari szoba felett semmi sem repült, az udvarban semmi sem termett, az órák álltak, a napok hínárba fonódtak. A nyomortanyákon nevelkedett gyerekek nem tudták, mit szabad, s később talán szabadságvesztésre ítélték őket. A jó (Istenem, kinek jó?) család gyereke életét szabadságvesztéssel kezdte, s körülötte mindennap valami másról derült ki, hogy nem szabad. Volt, aki beletörődött. Talán a többség. A fegyencek többsége csak rövid ideig veri a falat ököllel. A jó családból való ketrecben nevelt kanárimadár elveszti képességét, hogy a porcelán tálon kívül is találjon egy magot. Szárnyai csak rácstól rácsig viszik. Rajtam nem fogott a nevelés. Ha a kerítés mögött gyomlálok, ez a kerítés nem engem zár be, hanem a kívülről fenyegető csirkéket zárja ki... Fenntartom magamnak a jogot, hogy magam osszam a cselekedeteket "szabad"-ra és "tilos"-ra. Világéletemben harcoltam tébolyodott európai, nyomorult kis dél-amerikai tábornokok ellen, mindenki ellen, aki kisfiúkat udvari szobába és nevelőintézetbe zár, der-, die-, dasra tanít, egyenruhát húz egyenlőtlen fiatalemberekre, oktatja, boldogítja még azt is, akinek már benőtt a fejelágya, órarendeket dolgoz ki, mások életét tervezi ki vagy be...

Ha a gazba vágom a kapámat, ha vadhajtást nyesek, a távoli, soha meg nem bocsátott börtönért állok bosszút. Mint földem régi, jogos birtokosai, a botokudok, csak éjjelre fogadom el a barlangot.

Primum vivere... először is élni kell - aztán jön a munka, a teljesítmény, az ideálok. Csak a kertben és a zenében van élet. Minden más játék, szerep vagy tévedés, ha nem hazugság.

Igaz, el tudnék képzelni egy világot, amelyben már kihaltak a kertek... egy világot, amelyben a ráksejtszerűen szaporodó emberiség az erdők után már a kerteket is kiölte: négyszögletes mezőkbe párhuzamos vonalakat von a saláta - babsorok, káposztasorok libasorban haladnak az egyforma, egy nyelvet beszélő szájsorok felé. Ma még a kertek termelik a virágot, amelynek félelmetes részét úgyis a halottak kapják, miután egy virág nélküli élet után a mezőben ismeretlen földbe süllyednek (ha csak a jobban ismert tűz gyorsan nem izzítja hamuvá csontjaikat). A kiölt állatok után eljön a kihaló növények kora. Már haldokolnak a parkok... nyilvános kertek csak annyira pótolják őket, mint ahogy a nyilvánosházak pótolják a meghitt családi tűzhelyet. Már egyre kisebbek a kertek, egyre több a kő a föld és a felhők közt. Már kertnek neveznek egypár cserép háztetők közé került virágot. Üvegtornyokra kerül a zöldség, tojásgyárak, salátagyárak épülnek a géplármagyárak mellé, az időjárást gyártó gépek alá. A mindenütt uralkodó kerék végül kerékbe töri a kertet is.

Jó, hogy a kerekek ide még nem hozták el a kerekeket! "Versenyt az esztendőkkel"... nem félek: kertem túl fog élni. Apres moi la roue. A félelmetes jövő még nem fenyegeti fáimat, hogy rossz papiros legyen belőlük.

Még nem? Amikor nagyapám a jövőbe és Daguerre lencséjébe nézve gondolt a gyorsan felejtő, következő nemzedékekre, itt a botokudok évezredes múltjukra tekintve pontosan olyan alakúra verték kőbaltájukat, mint a jégkorszakon edzett őseik, mielőtt átsétáltak Kamcsatkából Alaszkába, s bízva bíztak abban, hogy az évezredek lánca nem fog elszakadni. Nyugodtan adták tovább kőnyílhegyezésük titkát fiaiknak, és olyasvalamit mondhattak botokudul, hogy Per Omnia Saecula Saeculorum.

A történelmi események annál gyorsabban játszódnak le, minél több ember vesz részt bennük. A hangulatok egyre gyorsabban halnak el. A nyelvek egyre gyorsabban halnak ki. Az emberi állatkert fajai egyre gyorsabban pusztulnak, az utolsó bálna alig fogja túlélni az utolsó vitorlást. Lehet, hogy egy öregember ásóval a kertben már anakronizmus. Vigyázat: anakronizmusnak lenni feltétlenül halálos betegség!

Szeretett Mesterem s kísérőm, Horatius, aki a reggel óráit igen hasonló módon tölthette, már régen intette barátnőjét, ne nézzen a jövőbe, ne higgyen a tervezőknek - megfogadom a tanácsát, és igyekezni fogok növényeim aznapi szükségleteire gondolni.

A növények úgyis tudják, mikor fognak virágozni, hervadni. Mi úgysem tudjuk. Semmit sem tudunk. Elég tudni, mi a hozzánk tartozó növény, mi a gaz. A gazt ki kell gyomlálni.

Kilencre kész vagyok az aznapi feladattal.

Bár már eddig is mondtam mindenfélét emberekről, akik valamikor egy mozdulattal belenyúltak életembe, vagy mondtak valami fontosat az emberiségről - élőkről és holtakról -, eleven emberrel ilyen korán még nem találkoztam. Ennyiben is különbözik a valóság a regénytől: nyolcvan regényoldalon már sokan jutottak volna szóhoz, detektívregényben már megtalálták volna az első hullát, szerelemről szóló műben már történt volna valami megbotránkoztató vagy felejthetetlen, jó esszéisták már lefektették volna egy meglepő elmélet alapjait, a rossz esszéista már dühbe gurította volna kitartó olvasóját - én ilyenkor szoktam lenézni a völgybe, ahol két-három kortársam mászkál az úton, baktat kétkerekű fogaton, vagy gurul a civilizációt jelentő bicikli két kerekén. Ahol mindenki a helyén van, kevesen kívánnak máshol lenni, mint ahol vannak. Az út lehetne szűkebb is, rosszabb is.

Hány kortársába botlik a távoli városok lakója, az első és a második csésze kávé között? A portugálok így mondják: eu não sei não - nem tudom.

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák