Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/17 oldal   Bejegyzések száma: 163 
szeretettel
  2012-05-13 11:12:24, vasárnap
 
  BÚCSÚ A DINNYÉTŐL ÉS AZ OLVASÓTÓL



Mindenki attól búcsúzik, ha üt a búcsú órája, akit szeret: benne érzi jelképesen az életet, s ami hozzáfűzi, tartalmon túl a tartalmat (mert hiszen lelkes lények vagyunk, nem véletlen játéka a természetnek, mint élőtársaink, s az élet puszta kerete és lehetősége nem elég nekünk, büszkén dobjuk el, ha tartalma nem elégít ki bennünket). Miután pedig magam, mi tűrés-tagadás, növénytársaim közül a dinnyét szeretem a legjobban, tehát a dinnyétől búcsúzom abból az alkalomból, hogy egyrészt a nyári vendéglők lugasai fölött megindult a sárguló levelek záporpróbája, másrészt, mit lehet tudni, mi lesz ősszel meg télen, látjuk-e még egymást mi ketten: London és most London után Párizs jajveszékelve hirdeti világgá, hogy elvesztette az önmaga ellen folytatott légitámadást, amiből csak első percben következtetné a naiv olvasó, hogy akkor tehát mégse lesz idén világháború, nincsenek elkészülve rá a franciák és angolok (kedvezőtlen idő miatt jövő évre kell halasztani) - a második percben még a legnaivabbnak is eszébe jut, hogy ezeken a hadgyakorlatokon végre is a francia és angol légihaderő ellen nem tudott kellőképpen védekezni (állítólag) London és Párizs, tehát London és Párizs nem panaszkodik, hanem dicsekszik, Berlinnel igyekszik elképzeltetni, mi lesz, ha egyszer megindul a vasból való dinnyék zuhogásának szezonja, a levegőből, mikor íme - lám-lám - még ők maguk se tudnak maguk ellen védekezni (más szóval: tartsatok vissza, mert nem tudom, mit csinálok).

*

Tehát búcsúzom szerelmetesen kedvenc gyümölcsömtől, a dinnyétől, a sárgától is meg a vöröstől s a zöld turkesztántól, szerény ízléssel berendezett édenkertem hármas díszétől, búcsúzom bűntelenül és tiszta lelkiismerettel, mert ami engem illet, nem értem, mit akartak kedves ősszüleim pont az almától, mikor a dinnye is volt a gyümölcsösben. Ki nem állhatom az almát: ha én vagyok Ádám, számomra az Úrnak külön dinnyefát kellett volna állítania, kipróbálás céljából: a dinnye miatt, nem mondom, talán magam is bűnbe estem volna.

A vöröstől, külön, már tegnap búcsúztam el. Lőrinc napja még messze van, de mintha már íze... hiszen tetszik ismerni a közmondást, lehet, hogy az idén nagyon sürgős volt Lőrincnek, nem tudta kivárni, biztosan sokat ivott a példátlanul olcsó tokajiból, bizony, kicsit vizenyős lett az utolsó adag. A sárga viszont itt fekszik előttem, csokorrá felszeletelve, illatosan és csábítóan s amellett mégis szemérmesen mosolyog: biztosan tudja a huncut, olvasta, zöld korában a verset, amit a sárgadinnyéről írtam ("mennyi dinnye, mennyei dinnye" stb.), illegeti magát, kacérkodik.

*

Ne kacérkodj, dinnye fiam.

Most, hogy búcsúznunk kell, megmondom neked az igazat.

Kár a fáradságért.

Bár te hagysz itt engem s nem én téged, mégis be kell vallanom, hogy ez a búcsú már nem is fáj annyira, mint ahogy rajongó himnuszomból gondolnád.

Nem mondom, megeszlek, de már nem futja el könny a szemem, mikor az utolsó falat aromás édessége szétfolyik torkomban, arra gondolva, hogy talán sose látlak többé.

Mit tagadjam, már nem jelentsz a számomra annyit, mint a költészet boldog napjaiban.

Ne nézz rám megütközve és csalódottan: és gyanakodva se nézz: nem, nem arról van szó, hogy gyümölcsháremem más odaliszkjába szerettem bele, hogy elcsábított a büszke Császárkörte, vagy nászra akarok lépni az Ananásszal, vagy első szerelmemhez, a hamvas Barackhoz tértem vissza, s most azért vagyok ilyen kelletlen és hűvös. Szó sincs róla, vagy ha igen... akkor se azért, mert rájöttem, hogy mégis különbek nálad, akit a gyümölcsök királynőjének neveztem.

*

Öregszem, dinnye fiam, ennyi az egész.

Tudod-e, mi az öregedni?

Furcsa dolog. Nagyon figyelni kell, hogy az ember észrevegye, halkan és könnyen történik, nem jelzi tompa gyászharang, nem hirdetik komor kórusok.

Apró, futó jelek, fel se tűnnek eleinte, azt hiszed, véletlen volt, rossz kedved az oka, nem vagy diszponálva, bal lábbal keltél fel, attól vagy ilyen ideges és finnyás és kritikus, hogy semmi se ízlik igazán.

Aztán egy nap ráeszmélsz, hogy az egész megváltozott. Nem a világ, ahogy a költő hinné, csak a te szemléleted.

Túl sokat tapasztaltad a világot, ennyi az egész: semmi se történik veled először.

S ahogy megújra minden visszatér: kezdesz, egyre sűrűbben, hasonlítgatni. S egyre több jelenség hasonlít: ahogy mélyül a tapasztalat, egyre közelebb jut minden a dolgok közös gyökeréhez. Oda, ahol majd meg kell állni egyszer, visszatérőben: mert te is ebből a gyökérből fakadtál.

Mikor először ízleltelek meg, illatos sárgadinnye, a különbséget éreztem közted s a többi gyümölcs közt: azt éreztem, ami benned más és megkülönböztető: az egyéniséget. S elragadtatva ünnepeltem benned, mint ami csak téged fejez ki, s észre se vettem a többit, ami viszont...

Ez volt a fiatalság.

Az idei nyáron először volt velem baja a pincéreknek, akik sose panaszkodtak rám.

- Vigye vissza ezt a dinnyét - mondtam dühösen -, ennek a dinnyének tökíze van. - Az lehetetlen, kérem - mondta a pincér -, ugyanebből a dinnyéből ettek a szomszéd asztalnál, nagyon ízlett. Tessék talán megcukrozni. - Hiába cukrozom, hiszen mondtam, nem az a baja: az a baja, hogy tök.

Míg aztán legutóbb, egy komoly veszekedés után, szomorú világosság gyúlt bennem. Nem a dinnye volt rosszabb az idén: én lettem mélyebb és őszintébb, önmagamhoz és a világhoz. Nem annak a dinnyének volt tökíze. A dinnyének általában van egy kis tökíze, szükségképpen és logikusan, annál az egyszerű oknál fogva, mivelhogy a dinnye egészen közeli rokona a töknek, minden nemesítésen keresztül át kell törjön a közönséges származás. S hogy mostanában minden dinnyén megérzem már, nemcsak a visszaütő, korcs példányokon: ez csak azt bizonyítja, hogy túl régóta vagyok a világon, tapasztalatomat és műveltségemet nemcsak értelmemmel fogom már fel, bőrömbe és ínyembe idegződött, hogy észrevegyem a származást: nem segít már a finom árnyalatokat élvező illúzió, minden öröm és szépség forrása.

Haldoklik az örökifjú Művészet: közeledik az örökvén Bölcsesség.

*

Finnyás, ideges, mindenben törvényt, összefüggést, közös gyökeret, hasonlóságot felfedező bölcsesség: savanyú kárpótlás az édes és felületes boldogságért, amelynek hullámain "mint parafa, úgy libegtünk" egykor.

Így vesztjük el, rohamlépésben, a csökkenő mértani haladvány törvényei szerint esélyeinket: kettős sebesség távolít el az élettől. Abban a fokban, ahogy erőinket vesztve egyre kevésbé kellünk az életnek, még hozzá egyre válogatósabbak és igényesebbek leszünk: csak a legszebb tetszik és a legtökéletesebb. Egyre nagyobb választékra van szükségünk azok közül, akik egyre kevésbé választanak bennünket.

Talán csak az a jó, hogy ilyenformán minket is egyre kevésbé érdekel az élet.

Miért is érdekelne? Nincs benne semmi új.

Tündöklő szép lány? Ismertük az édesanyját. Ez a fehér áll nagyon emlékeztet a kettős tokára, amivé lesz majd: mi tudjuk, láttuk az eredetit.

Egyre több hajszál a levesben, láthatatlan hajszálak, mi mégis látjuk őket: emlékszünk a szőrös állatra, amiből készült.

S ha néha mégis... hogy is mondja Heine? "Und wenn ich den Sieg geniesse, fehlt das Beste mir dabei..."[5] S Ady: "Fejfájás a hírnév s a mámor".

Ne haragudj, kedves dinnye. Én csak azt állítom, hogy egy icike-picike kis tökízed van. Nem tehetsz róla. Ne sértődj meg. Hidd el, nem is vagyok udvariatlan, hiszen a tök nem olyan nagyon csúnya és utálatos dolog, mint például az, amitől hízik... mit szólnál hozzá, ha... Én, hidd el, még nagyon gavallér voltam ezzel a tökízzel. Van egy öreg vegetáriánus barátom, aki azt állítja, hogy azért nem eszik húst tíz éve, mert rájött, hogy minden húsnak dögíze van. A tökről jutott eszembe, mint volt rímelőnek.

És most isten veled.

Még ha magát az életet jelentetted is volna - egyszer az élettől is így fogok búcsúzni, ásítva és kelletlenül, mert rájöttem, hogy mennyire hasonlít a halálhoz.

Vége

Jegyzetek

1. De ő a kesztyűt arcába vágja
"Most már szép hölgy, nem kell a hála!"

(Schiller: A kesztyű. Képes Géza fordítása) [VISSZA]

2. Az élet olyasvalami, aminek nem kellene lennie. [VISSZA]

3. A novella első kötetbeli megjelenésekor (Legenda az Ezerarcú Lélekről, 1917) itt az alábbi megjegyzés következett: (kitűnő kollégámat, Szép Ernőt nagyon szépen kérem, ne szóljon az olvasónak, hogy ezt a finom és líraian pittoreszk kitételt "múltak el mellettem": nem magam találtam ki, hanem tőle loptam, tudom, nem illik, de mikor olyan nagy a drágaság) - szóval házak mentek el mellettem. [VISSZA]

4. Egy lap pályázatot írt ki, novellára, amelyben az író ő magát szerepelteti, harmadik személyben. (Karinthy jegyzete.) [VISSZA]

5. Diadal jön diadalra...
De jó ízükkel mi lett?

(Heine: Ifjúságom odahagyna
Tandori Dezső fordítása) [VISSZA]

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:11:06, vasárnap
 
  ROBINSON SZIGETE



Egy hajótörött naplójából

Törpe szikamór, itt a vízmosta szikla fokán, köszönöm a részvéted... Egy kicsit csodálkozom rajta, mint ahogy talán te csodálkozol a nyugalmamon, amivel, ronggyá tépett ingemet fejem alá gyűrve, leheveredtem itt a parti homokban, s hunyorogva tűröm a trópusi nap forró csókjait... Igen, mind a ketten csodálkozunk, te azon, hogy egy hajótörött, akit perccel előbb félig eszméletlenül dobott ki a hullám, most nyugodtan sütkérezik ahelyett, hogy kétségbeesett kiáltozással átkozná sorsát, körültekintve a kopár szigeten, amiről máris láthatja, hogy lakatlan és elhagyatott... én pedig... én pedig azon, hogy miről is van szó... hogy mi van rajtam sajnálnivaló? mire vonatkozóan fejezted ki szíves kondoleálásod?... bocsáss meg, hadd szedem össze gondolataim... egy kicsit szórakozott vagyok, érthető ugye, alaposan összeráztak ezek az éles taréjú, szigorú és kissé nagyképű hullámbácsik, akikkel klasszikus költők a végzet kegyetlen játékát szokták jelképezni...

Aha, persze, tudom már. Te láttad, ugye, kedves kis szikamór, kora hajnalban, a láthatár peremén - innen a csapkodó partról csakugyan jól lehetett látni -, te láttad a büszke hajót, ahogy dagadó vitorláival szeli ketté a felhők szövetét, láttad a hajóorr díszének, a smaragdszemű szentnek körvonalát is, aztán azt is láttad, hogy bukdácsol, kínlódik a kitörő viharban, s hogy szalad zátonyra, hogy süllyed alá árbocrúdja, eminnen a láthatáron, a végén jól tudtad, mit jelent ez... Nos hát igen. Igen bizony, ez a hajó az én hajóm volt, s azt sem tagadom, sok drágasággal megrakottan futott ez a hajó célja felé... hol is volt a cél?... tudom már, előbb a Jóreménység-fok, aztán Dél-Amerika... Úgy volt bizony, hogy aranyra és gyémántra cserélem be a sok értékes holmit, drága terüt, amivel, boldog és hetyke kereskedő, útnak eredtem ezen a hajón, magam kormányosa, magam kapitánya...

Ennek bizony vége, kedves kis szikamór, sok szép holminak, színes kristályüvegeknek, gomboknak és kösöntyűknek, illatos rózsaolajnak, ezer tarka csecsebecsének s a csereberének, ami gazdaggá, és naggyá tett volna, ha elérem Afrikát... Merőben úgy fest a dolog e pillanatban, hogy ennek alaposan vége, itt fekszem, meztélláb, pantallóm is kettérepedt, s utolsó, tépett ingemet is kénytelen voltam fejem alá gyűrni, hogy zúgó fejemet ne törje nagyon a sziklavánkos - azonkívül, igazad van, ez a sziget csakugyan lakatlannak és elhagyottnak számít, talán még nem is járt rajta eleven ember, előttem.

S hogy mégse ordítok eszelős átkot az alkonyodó, fekete felhők felé?...

Látod, kis szikamór, ennek az az oka, hogy ahonnan elindult a hajóm, az ország és a föld, vagy ha úgy tetszik, az egész világrész, amiről tikkadt szomjúsággal álmodozol, itt a sziklafalon, édenkertnek gondolván (hiszen hogy lehetett volna különben annyi drágaságot hordani el belőle?), már régen nem volt az a kánaán számomra, aminek vélnéd... Nem bizony, pedig sok millió ember él ott, gazdagok és szegények s a drága szép természet, erdők és mezők, hegyek és völgyek bőven ontották kincseiket, e milliók ölébe... És mégis, kis szikamór, én már régebben, évek óta, még mielőtt elindultam hajómmal, szerencsét próbálni... s talán nemcsak én, nagyon sokan velem együtt... régen éreztük már, hogy ez az ország, ez a föld, ez a földrész nem több, mint az én kis hajóm volt, amit hajnalban láttál a láthatár peremén... nem több és nem biztonságosabb, a mélyében morgó tűztengeren lebegve... s hogy nyugtalanító ajándék minden pillanat, amit ott élek, bőségben és drágaságban... Tudod, mit mondok? ha nem is tudatosan, de lelkem mélyén jól éreztem már, odaát (s talán azért is bíztam magam inkább a habokra), hogy egy óriási Robinson-szigeten élünk, mindannyian... mindannyian, külön-külön, elhagyatva és egyedül, s hogy nem arról van szó, vajon eléri-e majd megrakott hajónk a vágyak partjait, hanem arról, lesz-e kegyes a tenger kidobni az elsüllyedt hajóból egy deszkaszálat, amibe megkapaszkodhatunk? Mert tengerrengés és földrengés volt odaát, kis szikamór, ha nem is vette észre mindenki, a nagy becsvágyak hajója régen elsüllyedt, s akik azt hitték, hogy még mindig a víz színén szalad ez a hajó, halottak voltak már régen, üveges szemükben ostoba gőggel üldögélvén a bársonypamlagokon, lent a tenger fenekén... De én nem haltam meg, éltem, a roncs kidobott magából, s jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem a legkevesebbnek kivárása, amivel újrakezdhetem az életet... S úgy jártam a világban máris, ahogy Robinson szigetén illik járni a hajótöröttnek, hálát adván Istennek, ha ehető gyökeret talál a kövek hasadékában... Mert Robinson szigetévé lett, kis szikamór, ez, a kis földgolyó, az Ember számára Robinson szigetévé, ahová kidobta egy közönyös hullám, mikor elsüllyedt alatta az Értelem és Jóakarat utolsó kis hajója, amit lelkes, Istentől küldött építők ácsoltak számára, valamikor, a tizennyolcadik század közepén s még régebben, egy ember, akinek már az apja is ács volt... Robinson szigetévé, s én éreztem ezt, s ajándéknak vettem minden húslomot és szemetet, amit a háborgó tenger tetején leltem, hulladékát a büszke hajónak... S megszoktam mindenben meglátni az alamizsnaértéket s feledni cserébe a többit, ami hiányzik - értékelni a minimumot a maximummal szemben... Elfogadni adósomtól ezredrészét annak, amivel tartozott nekem s lemondani a többiről... megelégedni vele, ha hitelezőm csak egy font húst kért a testemből, egy bőrt húzott csak le rólam, könnyelmű adósságom fejében... Felháborodni sors igaztalanságán, emberi gazságon?... Ugyan, kis szikamór! nincs ennek helye Robinson szigetén! Elárult a barát, megcsalt a bajtárs, kifosztott a kalmár? de hiszen meghagyta a puszta életem, nem szép tőle? ledöfhetett volna hátulról, orvul, senki nem bántotta volna érette... Elvitte, álmomban, ruhám és kalapom, Gangstervédő Közüzem Rt., mert úgy tetszett neki? fejbe is vághatott volna ugyanakkor, lám, mégis volt benne emberség. Megrágalmazott a kolléga, irigyelvén még nyomorúságom is, világgá ordítván hazug vádjait? oda se neki, nem kajánságból tette, néhány fillért akart keresni, zsarolással, neki is élni kell... talán valami hasznosat akart alkotni a csontjaimból...

Kis szikamór, oda nézz... mi az ott, a fövényen?... ó, földöntúli boldogság!... ó, tündérálom! heuréka! egy lyukas kanál, bizonyára az elsüllyedt hajóból való... Engedj el, hadd rohanok... ezzel a kanállal kikaparom, kiásom a sziklát, és kunyhót építek rá, hallod-e? mához egy évre palotám lesz ezen a lakatlan szigeten!

Lyukas kanál, egyedül az enyém - micsoda volt hozzád képest elsüllyedt hajóm, minden összeharácsolt drágaságával!

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:10:08, vasárnap
 
  ANYÁM



Még nem voltam hatéves, mikor anyám meghalt.

Családi hagyományokon túl (amik nem tartoznak ehhez a vallomáshoz), személyes emlékem az élőről kevés és hézagos. Egy vasárnap délután, parasztcselédünk "kimenős" volt, anyám nevetve turkált a távollevő angyal garderobe-jában: pruszlikot, százráncú rokolyát, piros csizmát hordott elő, felpróbálta az egészet, és ebben a jelmezben a nagy állótükör előtt, csípőre tett kézzel, a Blaha Lujza modorában énekelte (legendás szép hangja volt), hogy "valamit mondok magának". Én szájtátva bámultam a sarokból, csak ketten voltunk otthon, és mégis tisztában voltam vele, hogy nem nekem produkálja magát, hanem saját magának. Ez kilencvenhárom körül lehetett. Egy másik emlékképben dühösen és acsarkodva kapálódzom, mint valami sovány, komisz kandúrmacska, a túlzott anyai szeretet ellen: anyám szenvedélyesen szorongat magához, ölel és csókol, szeretve harcol velem, és én mindenáron le akarok jutni a földre, sértődötten és lázadozva, hogy személyes szabadságomban akadályoznak. Még van egy emlékem vele kapcsolatban, családi asztal, vacsora után, a nagy "körégő" fényében: a testvérek együtt, apánk nincs otthon, és anyánk néhány figurás rokon modorát utánozza, mulattatásunkra - testvéreim jobbra-balra dűlnek nevettükben, én komolyan és önfeledten figyelem az ábrázolás "művészetét".

Az összeegyeztetett adatok szerint ez az emlék életének utolsó hónapjából való. Talán egy héttel ezután vitték el a betegszállító hordágyon. A két szolga, aki vitte, két fekete óriásnak tűnt, ahogy felmeredtem rájuk, kitérve a menet elől, s a hordágy valószínűtlen magasságban lebegett, csak hangját hallottam anyámnak, sírva s akkori érzésem szerint kissé patetikusan búcsúzott tőlem, mintha a felhőkből kiáltozná valaki a nevem. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk (apám kísérte a klinikára), nyílegyenesen az üresen maradt hálószobába futottam, hogy az ágy melletti éjjeliszekrényen tüzetesen megvizsgáljam a titokzatos orvosságos üvegeket, porokat, cédulákat, amik már előző napon felkeltették érdeklődésemet. Egy ottfelejtett kockacukorra málnaszörpöt csöpögtettem, és ott rögtön megettem.

Aztán egy utolsó kép: a klinika különszobájában, anyám profilja a párnán, sápadtan és hidegen. Apám fölé hajol, és halkan közli vele, hogy elhozott magával, itt állok az ágy végében. Anyám azt feleli, egészen száraz és hideg hangon "tudom", és felém sem fordulva. Meghökkenve és bántódottan, lesütött szemmel tépdesem a takaró rojtjait. Az az érzésem, hogy anyám mindkettőnkre haragszik, nem tudni, miért.

Ezt az érzést, úgy látszik, hazavittem magammal, foglalkoztatott egész este, mert innen kezdve folyamatos az emléksor, reggelig s azon túl (anyám ezen az éjszakán halt meg), s valószínűnek is tartom, hogy az öntudatnak az a magasabb eszmélete, ami gyerekkorunk bizonyos pontjától számítva összefüggő egésszé olvasztja életünket emlékeinkben, nálam ezen az estén indult meg.

Reggel az ablak mellett álltam, apám felöltőjét és kalapját vette éppen az előszobában. Csöngettek, apám nyitotta ki az ajtót, fekete ruhás ember jött be, s nagyon halkan mondott valamit. Én kíváncsian kisompolyogtam, de apám már jött befelé, nem vett észre, elment mellettem, idősebb nővéremhez sietett, aki a zongorát törülgette. A fekete ruhás ember lesütött szemmel, kalappal a kezében állt az ajtóban, és nem szólt. Apám már jött is vissza, rohanva, megint nem látott meg, mindketten a lépcsőház felé siettek. Ekkor erőt vettem magamon, utánuk futottam, a lépcsőn értem utol őket, megfogtam apám felöltőjét, s feltekintve rá, csak a szememmel kérdeztem, mi történt? Apám egészen lehajolt, a fülemig, olyan mélyen, ahogy még sohase láttam lehajolni.

- A mama meghalt - mondta apám, hangsúly és színezet nélkül, nagyon mély hangon, olyan feketén és süketen, mint éjszaka, aztán, vissza se pillantva, sietett tovább, lefelé.

Inkább ezeken a szavakon, mint a szavak tartalmán tűnődve, visszakullogtam a nagy utcai szobába. Elza nővérem a zongorára dőlve sírt. Odamentem az ablakhoz, és kinéztem a szemerkélő novemberi esőbe. Tisztában voltam vele, hogy most sírni kell, s a vállammal csináltam is néhány zokogó mozdulatot, hogy Elza, ha az ablak felé néz, hátamon lássa, hogy sírok. De nem sírtam: a sírás zavart volna ennek az új, ismétlem, óriási szenzációnak, a szomorúságnak, felfedezésében: minden erőmet megfeszítve figyeltem befelé. Közben, hogy érzékeimet lekössem, az ablakra tapadó esőcseppek kacskaringós útját követtem szemmel, ahogy lassan, vonakodva gördülnek lefelé, kettő összeér, egymásba ömlik, s a megnövekedett súlytól hirtelen kígyózó patakban lefut.

Félóra múlva Elza is elment, én a cseléddel egyedül maradtam a lakásban. Kimentem a szobájába. Ez már afféle pesti lány volt, nagyhangú, lármás. Most is hangosan jajveszékelt "én drága naccságám, jaj szűzmáriám, drága naccságám" óbégatott, és a térdeit csapkodta, jó hangosan. Mindez megújabb felfedezés volt. Ahogy észrevett, engem kezdett siratni, hatásos, népszerű szólamokkal, mintha valami láthatatlan esküdtszék könyörületébe ajánlaná szomorú helyzetemet. Kérdésemre, hogy mi történik most, és hová mentek hozzátartozóim, síri hangon, de a ligeti panoptikum borzalomkamrájának színezett élethűségével közölte velem, hogy anyámat a tetemházba viszik, ott felboncolják, ezután felravatalozzák. Különösen a boncolás lepett meg, erre vonatkozó kérdéseimre a derék leány részletes és bőbeszédű magyarázatokba fogott.

Közben Annus néni érkezett meg, rohanva, kisírt szemekkel. Bekísértem a szobába, leült, csodálkozott, hogy engem egyedül hagytak itthon. Az asztalra könyökölve, szórakozott, borús szemekkel bámult maga elé - én a szoba közepén álltam, onnan figyeltem, sápadtan és soványan, kíváncsi zöld szemekkel a felnőttet, hogy miképpen viselkedik ilyen helyzetben. Úgy látszik, nem voltam megelégedve, nem találtam elég kétségbeesettnek, mert pár percnyi komor csend után, félbeszakítva merengését, sóhajtva és bánatosan, az iménti előadás hatása alatt, még utánozva is cselédünk hangját, síri hangon "animálni" kezdtem:

- Bizony... borzasztó ez... szegény mama... most beviszik őt a hullaházba... felboncolják... a hullaházba... mindenkit fel kell boncolni... hiába... hjaha, bizony...

Annus néni felkapta a fejét, megütközve, majd határozott undorral nézett rám, aztán elfordított arccal, fojtott és bosszús hangon küldött ki...

- Hullaház... boncolás... honnan veszed ezeket a szavakat? nem ilyen kisfiú szájába valók... menj, öltözz fel, elviszlek Károly bácsiékhoz.

A temetésre már Károly bácsiék vittek.

Mérhetetlen áhítattal s ezúttal önfeledt borzongással néztem ezt a sötét "színjátékot": a sok fekete drapériát, füstölő nagy lángokat a két oszlop tetején, a lépcsőre fektetett koszorúkat. Milyen nehéz szaga volt a virágoknak. Milyen tompán, kísértetiesen, fojtottan zúgott a rokonok sírása. Anyám, mellén keresztbetett karokkal, behunyt szemmel s valami átszellemült és meglepődött mosollyal feküdt a magasban, mint akit ünnepelnek és csodálnak: nagy tiszteletet éreztem most iránta, beláttam, hogy ő itt a főszemély, s rendjén valónak találtam, hogy velem senki se törődik különösebben. Csak fekete harisnyába bújtatott lábai zavartak meg, hogy miért nincs rajtuk cipő. A Ganz-gyár dalárdája, nagyon mély hangon, nagyon szomorúakat énekelt.

Egy hét múlva megjött Mici nővérem, aki anyám halála idején nem volt otthon: nekem előre megmondták, hogy anyánk halálát el kell titkolni előtte, így határozott a család, azt kell mondani, elutazott. Én feszengve és kényelmetlen érzéssel, de hibátlanul játszottam el a kegyes csalást, elhittem, hogy a nálam alig idősebb kislány belebetegedne, ha hirtelen tudná meg a valóságot. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor Mici egy nap, ebéd közben, leves és hús között intett, hogy súgni akar valamit, s ahogy odahajoltam, minden különösebb emóció nélkül, sőt szinte diadalmasan közölte velem, hogy mindent tud: "szegény mama meghalt, de ne mondd meg, hogy én már tudom, a Mari mondta meg, meg kellett esküdni, hogy nem árulom el". Nem tudom miért, nagy megkönnyebbülés fogott el, hogy Mici ilyen egészségesen esett át a dolgon, hogy tehát a felnőttek tévedtek. Valahogy zavart ebben az időben, hogy a felnőttek világa bizonyos fajta viselkedésre kényszerített a részvétével - "szegény kis árva" - mondották, s mintegy kötelességemmé tették, hogy olyannak mutassam lelkiállapotomat kifelé, ahogy ők a szegény kis árva lelkiállapotát elképzelik. Ez bizonyos fokú színjátszást írt elő, s én nem tudtam mindig eltalálni a hangot. Lassanként ellenszenv fejlődött ki bennem a "szegény kis árva", "anya nélkül" és más kitételekkel szemben: ellenszenv, aminek hatása alól máig nem szabadultam meg - hogyan magyarázzam különben, hogy a színpadiasan és érzelmesen alkalmazott anyakultuszt, az idézőjelben és nyomatékkal és indulat! színezettel aláfestett "anyám" szót, beszédben, sőt még a költészetben is, egész életem folyamán szemérmetlennek éreztem. A tremolót pedig, amivel kiejtik, művészietlennek és hazugnak.

Egészen más volt az a kultusz, ami lelkem és képzeletem mélyén, magától, minden külső kényszer nélkül, indult meg, követte anyám halálát, egészen tizenkét éves koromig.

Erről akartam vallani. De nehezen tudom megmagyarázni, mi volt ez.

A ma dívó lélektan talán úgy fejezné ki ezt a kultuszt, hogy öntudatlanom (ahogy mondani szokták) egyszerűen nem vette tudomásul anyám halálát.

Nem az álmaimra célzok, az álmainkban elevenen megjelenő halottak szereplése természetes és mindennapi dolog, gépies reflexmozgása a léleknek.

Fényes nappal, teljes és koncentrált tudattal képzelődtem és kombináltam.

S ebből a játékból tudatosan, mohó vággyal, szinte beteg szenvedéllyel, rendszeres és titkos gyönyörforrást dolgoztam ki magamban.

Nap mint nap, éveken keresztül, ahogy elhangzott a csengő, s én táskámat hátamra kapva vagy kezemben lóbálva, megindultam az iskolából, hazafelé: türelmetlen hévvel indult meg bennem egy-egy újabb változat elképzelése, az állandó tárgyról, amit csak én tudok: hogy ma otthon találom anyámat.

Valami zavaros kis logikai magyarázatot is képzeltem hozzá, szükségből, hiszen értelmes fiúcska voltam, s anyámat, annak idején, tulajdon szememmel láttam a ravatalon. Erről az egész temetéshistóriáról elhatároztam, hogy anyám kívánságára, puszta játékból, vagy valamik és valakik megtévesztésére csinálták, anyámnak fontos diplomáciai oka volt rá, hogy halottnak higgyék (emlékeztem rá, szó volt róla, hogy intézetet nyit), s ezért kénytelen volt külföldön tartózkodni, s ezt nekünk nem szabadott tudni.

De ez a logikai rész csak ürügy volt rá, hogy a viszontlátást, mindennap más változatban, kiszínezzem.

Anyám a lépcsőházban vár. Tudja, hogy mikor érkezem: mikor lépteimet hallja, felszalad, elbújik az ajtó mögé, amit kinyitok. Én közönyös arccal indulok a szoba felé, mint aki, természetesen, semmit se sejt: de tudok mindent, csak nem rontom el a játékot. S mikor hátulról befogja a szemem, s hallom nevetését: "na, ki vagyok?" hangosan és ámulva kiáltom el: "mama!"

Anyám, kalapban és kabátban, az utcán sétál - meglát, gyorsan befordul a sarkon, előreenged. De én, a másik sarkon, háta mögé lopódzom - én ijesztem meg: azt hitted, nem láttalak? azt hitted, nem ismerlek meg? mit szólsz hozzá? milyen nagy lettem azóta? és nevetve öleljük és csókoljuk egymást.

Anyám már az asztalnál ül, osztja a levest - mikor csöngetek, felugrik, szájára teszi ujját: "ne szóljatok neki, gyerekek!" és beszalad a másik szobába. Én közönyösen vetem le táskám, kabátom, az asztalhoz ülök, szürcsölni kezdem a levest: csak a szívem dobog hevesen, de ezt senki se hallja. És úgy teszek, mintha nem hallanám, hogy lassan és óvatosan nyílik az ajtó...

Ez tizenkét éves koromban történt.

Egy téli késő délután hittanóráról érkeztem haza. Fáradt és kedvetlen voltam, a nyirkos hideg kabátom alá bújt, sötét hangulatban fütyörésztem, megírandó elmaradt leckék furdalták lelkiismeretem. Az utcán megállapítottam, hogy a középső szobában ég a villany, először is odamegyek uzsonnázni.

Az előszobában még jól hallottam testvéreim beszélgetését abból a szobából.

Mégis, ahogy benyitottam, koromsötét és teljes csend fogadott.

Abban a pillanatban tudtam, mi történik.

Összebeszéltek, hogy leoltják a villanyt, és elhallgatnak abban a percben, mikor belépek, és megvárják, hogy fogok viselkedni.

Minden vér a szívembe szaladt: fizikailag éreztem arcomon, ahogy elsápadt. Aztán rendetlenül zakatolni kezdett halántékom.

Mégis annyira fegyelmeztem magam, hogy kijött ennyi a torkomon, elég közönyös és fölényes hangon: "Ugyan, ne hülyéskedjetek - nagyon jól tudom, hogy itt vagytok!"

A következő pillanatban nevetés harsant fel, és a villany kigyulladt...

Körülnéztem és... és láttam testvéreim szerető arcát... a testvéreimét. Senki más nem volt.

Vörös lettem, aztán fehér, csukló hang tört ki torkomból, amiről először én is azt hittem, hogy nevetés... de a nevetésből hosszú, éles bőgés bontakozott ki.

Sírógörcs lett a dologból, dühöngve sírtam, nem tudták, mi a bajom, mindenkit elkergettem, le kellett fektetni. Azt hitték, hisztériás roham.

Soha nem árultam el senkinek.

Hat évvel halála után, akkor sirattam el először anyámat...

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:09:01, vasárnap
 
  NŐK A HARCVONALBAN



Hatéves koromban odamenet reggel s hazajövet is a Szív utcai elemi iskolából, tizenkettő felé a Világhadjárat monstre-éposz részleteit dolgoztam ki magamban, folytatásokban. Tudtam, hogy reggel hol hagytam abba, melyik ponton, s az iskolakapun kilépve nem az alacsony házsorok vártam rám: egyenesen a véres és nagyszerű álom szakadékai és felhői közé zuhantam, vad gyönyörrel és mohó becsvággyal szövögetve tovább a képzelet óriásszőnyegét, egy új Firduszi, ki nem a múlt, a jövő történetét foglalja össze hallatlan, soha nem próbált egészbe. A méreteket illetően, jól emlékszem, nem is tudtam ennek az eposznak betűkbe rögzítését másképpen elgondolni, mint hogy egy akkora könyvet tervezek, amelynek egyetlen oldalán több fér el, mint az egész Pallas-lexikon, s amelynek lapjait gépek hajtják egy a lapok fölé ívelő vashíd alatt, ahol az olvasó áll. A Világhadjárat egyébként a Jó király és Gonosz király döntő párviadala volt s a földgolyó két félgömbje, vörös és kék színben, mint valami nagy labda, a hadszíntér: csak kétféle nemzet élt már akkor, vörösek és kékek, jók és rosszak, s ki kellett derülnie, hogy a jók az erősebbek. A védkötelezettség általánosabb volt a legvérmesebb militarista államnál is - a Világhadjáratban minden élőlény részt vett, növények és állatok éppen úgy harcoltak valamelyik fél oldalán, mint az emberek s még a baktériumok is csapatszolgálatot teljesítettek, de nem ám kényszerből, mint a modern haditechnikában, hanem jószántukból és meggyőződéssel. Ez volt ám a háború, a semlegességből való kilépés indulatát nehezen türtőztető csillagok alatt, éjt és napot eggyé olvasztva: lent, a barlangok mélyén sárkányok és szalamanderek, a föld omlós porában hangyák és kukacok, páfrányok és paraziták a mezőkön, egymás ellen rohanó erdők a hegyoldalakról, s fönt a levegőben égszínkék és pokolvörös szárnyait csattogtatva maga a tisztikar, rohamosztagokban, az ember.

De Ada és Gizi, akiknek minderről fogalmuk se lehetett, a gyakorlat emberei voltak.

*

Ada nővérem és Gizi nővérem, kilenc- és tízéves, anyátlan csibészek (apánk egész nap a gyárban volt), hadszíntérnek egyszerűen és praktikusan a liget délkeleti erdőségeit választották.

Ezekben a történelmi időkben a Városliget igazi erdő volt még, legalábbis nagyrészben s keleti határai, az Aréna út s derékban az István út, mint felvonulási terep, jó támasztékot adott a főhadiszállásnak. Ez a főhadiszállás liget környéki lakásunk volt.

A húsvéti szünet alatt jöttem rá, mi van itt, ebben a házban, mi folyik hónapok óta, amiről viszont nekem, idealistának, nem lehetett sejtelmem.

Azt tudtam, hogy Ada és Gizi állandóan "benne vannak" valamiben, terveket dolgoznak ki, megbeszéléseket folytatnak, titokzatos ügyekben elrohannak együtt, baljós összeröhögésekben, hunyorgásokban érintkeznek, s titkos tolvajnyelvet használnak, szóban és írásban: az esti rajzolgatásokban, amikben mindnyájan részt vettünk, a "csipkelány" és a "rongygrófnő" állandó alakjain kívül új figurák bukkantak fel, ezeknek jelentőségébe nem voltam beavatva. Azt is tudtam, hogy állandóan a ligetben csatangolnak, karikát és kötelet visznek "kötélugrálás" ürügye alatt, s hogy onnan kipirulva szaladnak haza, néha egész gyanús sietséggel, mint akit üldöznek.

Az iskolátlan délelőttök e tavaszi napjaiban keveredtem az események forgatagába.

Egy remegésben és borzalomban teltek óráim, az egész ebéd alatt, háromig, mikor a gyerekek megint felszabadultak.

Délelőtt Ada és Gizi rávettek, hogy öt vagy hat boltba bemenjek, ott megadott címekre megrendeléseket mondjak be, előírt lista alapján, hogy rögtön küldjék az árut. Nagyon udvariasan fogadtak mindenütt, a listát átvették, s megígérték, hogy azonnal megy a holmi: zsákszámra élelmiszer, házi szükséglet, textilnemű, ha jól emlékszem, még bútor is. Meg voltam győződve, hogy fontos és erényes munkát végzek. Mikor küldetésem befejeztem, Ada és Gizi félrevontak, s vihogva és titokzatosan közölték velem, hogy most én is benne vagyok a fekete sereg vezérkarában, amelynek Ada a királynője és Gizi a főparancsnoka. Kiderült, hogy a megadott címek alatt csupa ellenséges martalóc lakik, a liget környéki "jasszleányok" és "jasszfiúk" - bennszülöttek tanyái azok, s hogy ők nem rendeltek semmit: az egész akció célja ezeknek az elemeknek összeveszejtése a vidék kereskedőivel, s hogy minél nagyobb felfordulás legyen délutánra, amikor is ők ketten váratlanul "lecsapnak" az ellenségre, bosszút állni a múlt heti vereségért s elfoglalni tőlük a ligetet.

A hadviselésnek ez az új, alattomos módja felbőszített s különösen, hogy így beugrattak: kiabáltam és kapálóztam s fenyegetőztem, hogy mindent megmondok apánknak. Ekkor rám ijesztettek, hogy nekem uszítják titkos fegyvereseiket, akik felgyújtják a házat, s nekem levágják a fülemet. A legjobb, amit tehetek, ha hallgatok, és közéjük állok: nem kell harcolnom, de velük kell tartanom a délutáni ütközetben.

Rémes kényszerhelyzet volt. Hallgatagon, lesütött szemmel remegtem belül, egész ebéd alatt - folyton azt vártam, hogy a beugratott kereskedők megrohamozzák a házat, s engem tömlöcbe cipelnek. Ada és Gizi derültek és illedelmesek voltak, mint az angyalok, franciául és angolul csevegtek, ahogy apánk kívánta, és csak néha hunyorogtak felém - most már tudtam, mit jelent a hunyorgás, s szívem verése kihagyott az aggodalomtól.

Nem, nem így képzeltem ama "szent háborút", amiről a Világhadjárat hőskölteménye szól.

Különösen, mikor megtudtam, hogy a kötelekhez és karikákhoz is egészen szabálytalanul jutott a királynő és főparancsnok, nem mondom éppen, hogy lopták (erre gondolni se mertem), de hetyke célzásaikból kiderült, hogy nem sok zsebpénzükbe került.

Délután négykor Gizi jelt adott az indulásra.

Az Aréna út sarkáig úgy ballagtunk, mint rendes úrigyerekek, inkognitóban - annyit tudtam a tervből, hogy az István út közepe táján kezdődik a felfejlődés, ahol már nem járnak felnőttek, és rendőr sincsen. Mint boldogtalan, botcsinálta haditudósító ködösen úgy képzeltem a dolgot, hogy a császárhű csapatok ott várnak bennünket, s együtt indulunk az erdőben rejtőzködő bennszülött vadak ellen.

Mekkora volt megrökönyödésem, mikor a jelzett helyre érve, Gizi főparancsnok körülnézett, s kijelentette, hogy "kezdődik".

- Hátbavágás! - mondta röviden Adának, aki intett, hogy érti. - Le a fülbevalót!

Ada egy pillanat alatt kiszedte füléből az apró karikákat: értelmetlenül, szorongva vártam, mi lesz.

Gizi az út közepére állt, Ada baloldalt helyezkedett el, a fák közt, engem jobbra állítottak. Az ugróköteleket összecsavarták.

Vártunk.

Tíz perc múlva gyanútlan, tízévesnek látszó kislány kanyarodott be az ösvény felől, egyenesen felénk tartott. Ada abban a pillanatban elébe toppant.

- Álljon csak meg, kislány - mondta neki mézédes hangon. - Nem maga vesztette el ezt a pár fülbevalót?

A kislány előbb fehér lett, aztán piros. Aztán hirtelen, hamis hangon, rosszul palástolt színészkedéssel kiáltott fel:

- Jé!... az én fülbevalóm... köszönöm...

És már nyújtotta a kezét.

De Gizi már ott állt előtte. Félretolta Adát. A szeme villámot szórt a felháborodástól.

- Így merészelsz hazudni? Nem félsz az ördögtől, akinek eladtad a lelked, hogy a pokolba kerülj, de rögtön? Hiszen ez az én fülbevalóm!

A kislány dadogott, bőgni kezdett, aztán oldalt ugrott, futásnak eredt. Ada és Gizi utána - piff-puff, csattogtak a kötelek az üldözött hátán.

- Nesze!... majd nem fogsz hazudni máskor...

A kislány bőgve rohant, Ada és Gizi lihegve álltak meg diadalmasan.

- Mi volt ez? - kérdeztem elhűlve.

- Így kezdődik a dolog - magyarázta a királynő. - Egy-két semlegest beugratunk a fülbevalóval, ezek elrohannak, értesítik a jasszokat, akik aztán körülkerítik az erdőt... Azt hiszik, egyszerre támadhatnak... De mi gyorsabbak vagyunk, egyenként csípjük el őket, ahogy közelednek... Külön-külön bánunk el velük, Gizi rájuk dobja a karikát, nem tudnak mozogni, én ellátom a bajukat a kötéllel... aztán kerülővel kijutunk a tóhoz... Oda már nem mernek követni... pár hét alatt megtisztítjuk tőlük az erdőt...

Most értettem meg a helyzetet. Ez a két elszánt hódító hadsereg és felszerelés nélkül azzal a hetyke szemtelenséggel idézte fel a háborút a liget bennszülöttei közt, ahogy Cortez Ferdinánd és Pizarro borította lángba az aztékok békés birodalmát, csupa szeszélyből, a harc és zsákmány kedvéért, csakhogy nyugtalanság és veszedelem legyen a világon. És micsoda álszent, gaz ürügyet, casus belli-t eszeltek ki, azzal a fülbevaló-históriával ingatva meg az egyszerű lelkek egyensúlyát, hogy aztán módjuk legyen az igazság és erény és törvény felháborodásának nevében hirdetni ellenük a pusztító hadjáratot!

Nem, ez nem volt nekem való harc.

Azonkívül úgy féltem, mint egy őzike, Gizi és Ada behatoltak az erdőbe - én a fatönkök és gyökerek közt bukdácsolva követtem őket, könnyeimet nyeldesve, elmaradozva. Nem mertem se velük tartani, se hazafutni - úgy éreztem, lovas rendőrök szállták meg az egész környéket, apánk vezeti őket fekete lovon, hogy átadjon mindhármunkat az aszódi javítóintézet megbízottainak.

Itt hézag áll be emlékeim közt.

A valóságban elmaradhattam egy félórára. Nekem úgy tűnt, hosszú-hosszú órák és napok teltek el, már besötétedett, amikor két fa körül egy tisztásra kecmeregve, hajmeresztő látvány tárult elém.

Gizi, karika és kötél nélkül, fegyvertelenül ott áll a tisztás közepén. Hátát egy magános fa derekához támasztja, kezeit hátrakulcsolja, felszegett fejjel. Vagy húsz rongyos gyerek veszi körül, fiúk és lányok vegyesen, mindegyik felfegyverkezve ágakkal, botokkal, kötelekkel.

Állnak, bámulják Gizit, nem mozdulnak.

Úgy látszik, mégis sikerült a bekerítés.

És most hallom Gizi hangját. Élesen, keményen, áthatóan: ellentmondást nem tűrő gőggel beszél:

- Meglátom, ki merészel egyetlen ujjal hozzám nyúlni. Figyelmeztetlek benneteket, hogy azt az ostobát, aki kezet emel rám, abban a pillanatban agyonverik a többiek, mert ha külön-külön haragusztok is, együttvéve nagyon jól tudjátok már, hogy csak a javatokra jöttem közétek, hogy együtt keressük meg és verjük meg a csirkefogót, aki a boltosokat rátok uszította. Ha hallgattok rám, én leszek a vezéretek és a parancsnokotok, és megtisztítjuk a ligetet az árulóktól.

A kis tömeg tanácstalanul áll. Egymásra vigyorognak, lógatják a kezüket. Félszegen vakaródznak. Eszükbe nem jut támadni.

És Gizi áll elszántan és hősiesen, mintha Jeanne d'Arc páncélját viselné, hátrakulcsolt kezekkel, felszegett fejjel. Kék pettyes ruha van rajta, sárga öv, a fején hetyke kis barna sapka, bolyhos gombbal a feje búbján.

Oldalt, a szoknyáján, aranystráf.
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:07:53, vasárnap
 
  SKARLÁT



A sötétedő szobában álltam könyvespolcom előtt, s mereven néztem a tanrend holnapi anyagát, anélkül hogy kiszedtem volna beszíjazni; szándékosan nem gyújtottam lámpát, kabalából, vagy nem tudom, milyen dacból - elhatároztam, hogy most már így várom meg, míg apám megjön, s a dolog kielégítő megoldást nyer. Teljesen érthetetlen volt számomra, ami történt, s bár nem váratlan, mégis egész újszerű, fogalmam se volt róla, mit gondoljak. Lujza néni egész nap ideges és lármás volt, nem természetes hangon rikácsolt s általában volt benne valami mesterkélt, nem hittem el, hogy haragszik, csak tudtam, hogy valamit akar, valami helyzetet előidézni, amelyben módja nyílik megbosszulni magát egy ismeretlen sérelemért. Nem szerettem Lujza nénit, őt se szerettem, személy szerint, alacsony, kissé kövérkés s amellett harciasan hetyke lényét, kemény és kihívó járását, szőke haját és kicsi kezeit. A nevét se szerettem, most könnyű volna kimutatni, hogy az eset óta, de határozottan emlékszem, hogy már azelőtt se szerettem ezt a nevet. Lujza mindössze fél éve volt nálunk házvezetőnő és anyahelyettesféle, de a tekintély és rang, amit erőszakkal verekedett ki magának a családban s még néhány jel, mai eszemmel azt a gyanút kelti bennem, hogy el akarta vétetni magát apámmal, s mindent ebben az irányban épített fel, ehhez igazított. Eleinte hízelkedett nekem, dédelgetett, nyilván úgy képzelte, hogy behódolok, s megtalálom benne az elvesztett anya pótszerét, közvetve hozzájárulok célja eléréséhez. De az utóbbi időben rájött, hogy nem szeretem őt, hiába strapálja magát, most frontot változtatott, harcba szállt velem, s többször igyekezett meggyőzni apámat, hogy lusta és rossz természetem korrekcióra szorulna, s egy ízben az intézetbe távolítás gondolatát is megpendítette. Mindez egy csöppet se nyugtalanított, meg voltam győződve róla, hogy a szellemi fölény páncéljáról, ami apámmal együtt elválaszt tőle bennünket, visszapattannak ezek az átlátszó áskálódások - több ízben próbáltam apámmal összemosolyogni Lujza feje fölött, s egy ízben apám el is mosolyodott, azóta teljesen nyugodt voltam.

De ami ma történt, mégis kihozott a sodromból, nem a következményektől való aggodalom miatt: maga az eset volt utálatos és bántó.

Délután furcsa jó hangulatban voltam, nem tudtam, miért, mintha egy kicsit részeg lennék. Groteszk előadást tartottam nővéreimnek, amelyben tanáraim szerepeltek egy süllyedő mentőcsónakon, mindegyik a maga hangján és rögeszméjével. Többször kikukkantam a konyhába, s elragadtatással állapítottam meg, hogy végre kedvenc vacsorám készül, amiért hetek óta harcoltam hiába: lecsós kolbász, belévert tojással és juhtúrós galuska. Még Lujzával is igyekeztem kedves lenni, de ő nem ment bele a játékba, sőt egyre kellemetlenebb és élesebb lett. Nyersen kikergetett a konyhából, s mikor észrevette, mennyire örülök a vacsorának, gonosz arccal és gúnyosan célzást tett rá, hogy még nem olyan biztos, vajon mindenki vacsorázik-e ma ebben a házban. Ezen nagyon elcsodálkoztam már akkor, de csak sokkal később, hónapok múlva támadt fel bennem a kínos gondolat, amitől most se tudok szabadulni, hogy szándékosan csinálta aznap kedvenc ételeimet, fokozni bűnhődésemet, tehát előre kitervelte az összetűzést, ő provokálta ki.

Így is volt.

Mikor a jó szagok csábítására, harmadszor nyitottam be a konyhába, Lujza néni pulykavörösen s mindjárt a leghangosabb rikácsolással nekem rontott, gyalázatos, szemtelen kölyöknek nevezett, megmarkolta a galléromat, és kipöndörített az előszobába, rögtön be is vágta az ajtót. Pontosan emlékszem, szóhoz se juthattam, nem is volt mit mondanom, az ajtó előtt vállat vontam, tudomásul vettem a vihart, s készültem vissza a szobámba. De egy lépést se tehettem, a konyhaajtó kivágódott, Lujza néni, mint egy fúria, tajtékzó szájjal és szikrázó zöld szemekkel hajolt fölém.

- Mit mondtál?! Mit mondtál?! - rikácsolta.

Elképedve meredtem rá. Egy hang nem jött a torkomból.

- Ú... úgy! - egyenesedett ki - hát így vagyunk... azt hitted, nem hallottam! Ezt megkeserülöd... ilyet még nem mondtak nekem! Ezért fizetni fogsz... vagy te, vagy én...

Valamit dadogni akartam, de Lujza néni most már fuldokolva visított.

- Egy szót se... majd az apádnak... majd előtte... vagy te, vagy én...

És otthagyva a konyhát, szobájába rohant. Mint utóbb kiderült, azonnal felöltözött, ünneplő fekete ruháját vette fel, úgy várta apámat.

Én is a szobámba húzódtam vissza, csodálkozva és megrettenve. Sejtelmem se volt róla, mivel vádolnak, de homályosan éreztem, hogy Lujza néni a maga szempontjából sorsdöntő ütközetre szánta el magát. Teljes ártatlanságomban s jóhiszeműségemben még azt is lehetségesnek tartottam, hogy csakugyan hallani vélt valamit, hallucinált, talán azt a gyalázó vagy becsmérlő szót, amit feltételezett, hogy magamban gondolom, vele kapcsolatban - de hogy mi lehetett az, most már csak apám megérkezésekor tudhatom meg.

Természetesen meg voltam győződve róla, hogy apám rögtön tisztában lesz a helyzettel, mihelyt felvilágosítom. De azért ott motoszkált bennem valami furcsa borzongás, egy ismeretlen erőtől való félelem, ami túl van egyszerű számításaimon.

A csendes és ismerős kulcscsörgésre ösztönszerűen nem mentem ki az előszobába, állva maradtam a sötét szoba közepén. Hallottam, ahogy Lujza néni kimegy apám elé, s ünnepélyes és színpadiasan fojtott hangon azonnal beszélni kezd, mihelyt apám betette maga mögött az ajtót. Ki is vettem egyes szavakat: "azonnal intézkedni kell...", "ez nem afféle gyermekes csíny", "kénytelen volnék tüstént itthagyni a házat...", "példás büntetéshez ragaszkodom".

Apám hangját nem hallottam, egy perc múlva együtt jöttek be, apám felgyújtotta a villanyt.

Feltűnt, hogy nem néz rám, szórakozottan és fáradtan járatja körül a tekintetét.

- Hát hogy volt az? - kérdezte aztán halkan. Különben is soha nem volt hozzánk indulatos szava.

Nem tudtam mit felelni, kérdően néztem Lujza nénire. Lujza a sértett királynő méltóságával nézett el a fejem fölött, s minden szót hangsúlyozva, nyújtott és éneklő hangon nyilatkoztatta ki a vádat.

- Kitettem a konyhából, mire ő az ajtó előtt felemelte az öklét, és azt mondta nekem "te..."

És most kimondott egy szót, amit akkor hallottam először életemben, s amiről sok év múlva tudtam meg, hogy egyértelmű szinonimája egy bizonyos, csak nőkkel szemben alkalmazható, legsúlyosabban minősülő becsületsértésnek. Rögtön utána szeméhez emelte a zsebkendőjét.

Csak bámultam. Apám lesütötte a szemét, s nem is emelte fel többé, a továbbiak alatt nem láthatta az arcomat, s ami a legfájdalmasabban lepett meg, nem is akarta látni.

- Igaz ez? - kérdezte pillanatnyi szünet után.

- Nem igaz - mondtam tompán, erély nélkül, mert zavarba hozott, és kihozott fölényemből, hogy nem néz rám, s így nem tudok vele összemosolyogni az ostoba vád fölött.

Jó félpercig tartott a szünet.

Aztán apám, az én okos, jóságos és mindentudó fejünkbe és szívünkbe látó apám, elfordította fejét az ajtó felé, és vontatottan kimondta a váratlan ítéletet.

- Lujza néni nem hazudik nekem, ez egy újabb sértés. Súlyos büntetést fogsz kapni. Egyelőre...

Futó pillantást vetett Lujzára.

- Egyelőre itt maradsz a szobádban, egyedül és...

Megint Lujzára nézett, aki gyorsan bólintott.

- És természetesen nem kapsz vacsorát.

Mindketten kimentek a szobából.

Bár az nem volt kimondva az ítéletben, azonnal a kapcsolóhoz léptem, és újra eloltottam a lámpát. Az ajtóval szemben nagy állótükör volt, s nem tudom miért, nem akartam meglátni benne az arcomat.

A sötét szoba közepén állva hallgattam és hallgatóztam végig, ahogy odaát, az ebédlőben, terítenek: tányér és étszer csörgött, a szakácsné dicsekedve hozta az ételt, de rögtön elhallgatott, úgy látszik, valaki leintette. Csendben folyt le a vacsora, csak a merítőkanál cuppogott és loccsant. Élénken láttam a lecsó aranypiros levét, az úszkáló kolbászkarikákat s a sárga, ruganyos-kemény galuskán sustorgó csípős juhtúrókupacokat.

Mégsem voltam éhes. Dühösen, fogcsikorgató szégyennel szorítottam össze torkomat, hogy a könnyek le ne folyjanak rajta. Mikor a vacsorát kihordták, az ablakhoz mentem, kinyitottam, és kihajoltam a hűvös, kora tavaszi éjszakába.

Furcsa bágyadtság volt ez.

Nem tudtam összefüggően gondolkozni, képek és ismeretlen érzések száguldoztak bennem. Képtelen voltam elhinni, hogy apám hitelt adott, velem szemben, egy durva lelkű, lélekben s értelemben mélyen alattunk álló némbernek. De hát akkor...

Akkor hát van valami, amiről nem tudok még, egy fenyegető és alacsony és rosszindulatú hatalom, a felnőttek világában, amivel szemben tehetetlenül hallgat el a tiszta és nemes igazság s a férfibátorság legszentebb felháborodása, amivel Siegfried és Héraklész rontott egykor a sárkány aljas, tüzet nyáladzó, tekergő hét fejére... És eszembe jutott apám lesütött szeme.

De mi lehet ez a sárkány?

Nehezen lélegzettem.

Ám legyen akármi, ám reszkessenek tőle a legerősebbek, én nem fogok félni, ha felnövök, nem fogok félni tőle, akkor se, ha az elsőnek kell lennem, aki szembeszáll vele ezen a világon. Mert mindent fel lehet áldozni a bálványnak, aki a szépség és bűvölet álarcát viseli, csak az igazságot nem, csak a haragot, az égbekiáltó elszörnyedést és méltatlanságot nem, amit az ártatlanon elkövetett igaztalanság vált ki, amivel az ártatlanon elkövetett igazságtalanság forralja fel agyunkban a vért, reszketteti meg minden porcikánkat, lihegteti kalapáló szívünket.

Igazságtalanság! Igazságtalanság!

Nem voltam magamnál.

Különben honnan kerültek volna elő, lopakodva, a csendes Kálvária téren, ahová ablakunk nyílott, honnan bukkantak volna fel, mintha a sikátorok mögül csúsznának és suhannának, vagy a csatornából emelkednének ki, lucskosan és szennyesen, ezek az ijesztő arcok, ez az egyre sokasodó tömeg, ez a halkan növekvő mormogás, ez a zúgó és zúgolódó gyávaság, mely véres bátorságra kap tulajdon hangjától és fenyegető sokaságától? Honnan emelkedtek volna a feldöntött kövek fölé, honnan nyüzsögtek volna egyre sűrűbben, hogy feltelepedjenek a Szent Stáció kupoláira s onnan lobogtassák rongyaikat, fenyegetve és rémesen, honnan, ha nem megkavart képzeletemből, vagy Carlyle forradalmi látomásaiból (akkoriban olvastam éppen), amivel benépesült ez a képzelet?

Forradalom! Forradalom!

A Kálvária felé nyüzsög, ordít és hullámzik.

Vér és halál - vér és halál! Nem lehet kibírni tovább, az igazságtalanság az égig ért, szakadjon ketté a szennyes kárpit... utánam, rongyos csőcselék, aljas csőcselék, szent és isteni csőcselék, ki bosszút állasz az igazságtalanságért, amit ama Némber öntött e világra, a Némber, Undokságának Edényével, kiről János Jelenése szól, a Jelenés, melynek furcsa szavait íme, érteni kezdi felzaklatott gyermekszívem.

A többire nem emlékszem, a kép ott folytatódik, hogy reggel van, fekszem az ágyban, apám az ágy szélén ül.

Bágyadtan pislogok, s tátott szájjal meredek kezeimre: tele vannak vörös folttal, a mellem is, nyitott, izzadt ingem alatt.

- Mi történt? - kérdem s csodálkozom, milyen vékony és fáradt a hangom.

Apám erősen fogja a kezem. Lehajol arcom fölé.

- Beteg vagy, fiam. Nagy lázat kaptál éjszaka.

- Mi bajom?

- Vörheny. Skarlátnak is hívják. Már itt volt az orvos, beszélt is veled, de elfelejtetted.

Erőlködve gondolkodom.

- Nagy betegség ez?

- Súlyos betegség.

- Halálos is lehet?

- Halálos is lehet. De te fel fogsz gyógyulni belőle.

Forró boldogság, valami nagy, meleg béke önt el. Megszorítom apám kezét. Az én okos, erős, nyugodt apám, aki íme, úgy beszél velem, mint ahogy elvártam tőle: két bátor férfi, akik nem félnek a haláltól.

- Nem félek, apa... És nem haragszom Lujza nénire, aki miatt beteggé lettem...

Apám elmosolyodik.

- Lujza néni?... Vagy úgy... a tegnap esti büntetés... De hiszen nem attól lettél beteg - a vörhenyt fertőzés útján kapjuk meg, jó két héttel a kitörése előtt... két hétig lappang a szervezetben... ezt úgy hívják: inkubáció. Csak most tört ki rajtad.

Hallgatok és tűnődöm.

Apámnak minden tanítása holtbiztos igazság - és mégis, még sok évig azután, s ha tudásom és műveltségem ceruzája elernyed, talán még ma is úgy tudják szívem és idegeim, hogy a vörheny nevű betegséget, amitől azon az éjszakán vörösen láttam lázas látomásaim, az első, önmagunkon tapasztalt igazságtalanság idézi elő, mint valami fertőzés, ami ellen még nem vagyunk beoltva.

Hat hétig voltam beteg, mikor elhagytam az ágyat, megtudtam, hogy Lujza néni már nincs nálunk alkalmazásban.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:06:26, vasárnap
 
  TIBOR



Ma jártam abban az utcában, a régi ház még áll, a lépcsőház karfája végén, lent, megtaláltam a vasból öntött szárnyas kígyót, női fejjel, aminek különös, gonosz mosolyán annyiszor tűnődtem el, hazajövet a Rigó utcai elemiből. Hét-nyolc éves voltam akkor, ebben a házban laktunk, a második emeleten.

Tiborral a templom előtti téren ismerkedtem össze, a kerítésnél állt, ő is a lányokat nézte, akik "kört" játszottak, és áhítattal énekelték, hogy "Mariska ült egy kövön". Leejtett állal bámészkodtam, nagyon szerettem volna én is játszani, de méltóságomon alul lett volna bekéredzkedni, bár a szöveg szerint szükség volt egy Károly bácsi nevű férfiszereplőre, aki a végén leszúrja Mariskát, hogy aztán körtapssal megállapítsák róla: "Károlykából ördög lett." Sajnos, ezt a szerepet is kislány alakította, s így semmi esélyem nem volt rá, hogy alázatos deputációban kérjenek fel részvételre.

Tibort akkor vettem észre, mikor fájó szívvel és rezignáltan éppen indulni akartam onnan. Tibor mellettem állt, ő is a kislányokat nézte. Abban a pillanatban gúnyos és lenéző maszkot vettem fel, ajkamat biggyesztettem a végtelen megvetéstől.

- Ilyen hülyék - mondtam Tibornak a férfiértelem fejcsóváló, borús fölényével -, hogy lehet ilyen hülyeséget játszani.

Tibor szerényen és udvariasan bólintott, nem mondott ellent, de hűvös modorával éreztette, hogy még csak bírálatra sem érdemesíti a lányokat, olyan távolságban vannak tőle. Nyilván csak szórakozottságból állt ott, gondolataiba volt mélyedve.

Előzékeny, de tartózkodó válaszaiból kiderült, hogy ugyanabban a házban lakik, ahol mi, a harmadik emeleten. Viharosan és szinte forró sajnálkozással csodálkoztam, hogy ennek ellenére miért nem ismertük egymást eddig, ő tapintatos, kitérő mosollyal jegyezte meg, hogy ritkán megy el hazulról, a "gangon" pedig egyáltalán nem szokott tartózkodni. Egy pillanat alatt rajongó ragaszkodást éreztem. Azt hiszem, elsősorban a neve hatott rám. Nem tudom, miért, a Tibor név akkor valami hűvösen előkelőt, szilárdan komolyat és megbízhatót jelentett számomra. Rögtön elhatároztam, hogy eszményképemül választom, követni fogom őt a kemény és férfias munka, önérzet és tántoríthatatlan célkitűzés rögös ösvényein. Ő nyájasan, de óvatosan fogadta közeledésemet. Arra a kérdésemre, hogy miután egy házban lakunk, s egyidősnek látszunk, hogy van az, hogy nem a Rigó utcai elemibe jár, elnéző mosollyal közölte, hogy ő egy belvárosban székelő katonai magániskola hallgatója, s bár csakugyan egyidősek vagyunk, ő "körülbelül" két osztállyal magasabb rangban van, miután tavaly ezt a két osztálynyi különbözetet "magánúton" elvégezte, s már le is vizsgázott belőle. Tanulmányaira vonatkozóan nem is mertem kérdezni, nyilvánvaló volt, hogy osztályának első eminense, csak kitüntetései iránt érdeklődtem, mire ő kicsinylőleg legyintett, s futólag megjegyezte, hogy amennyiben ilyesmi érdekel, egyszer majd megmutatja a bársonydobozt, amelyben ezeket a csacsiságokat családja összegyűjti. A biztatásnak vélt megjegyzésre alázatosan és reménykedve célozgatni kezdtem holmi kölcsönös látogatásra, persze csak a bizonytalan jövőben, de ő nem adott határozott választ, arra hivatkozva, hogy délutánjai nagyon le vannak foglalva. Természetesen zongora- és nyelvleckék, siettem kitalálni, mire ő megint csak legyintett, a zongorával s azzal a három-négy nyelvvel, amit okvetlenül tudni kell, már két évvel ezelőtt végzett. Most a vívásban és festészetben gyakorolja magát, azonkívül - de erről nem szívesen beszél, s éppen azért arra kér, ne emlegessem mások előtt - van egy külön tanulmánya, nem is tanulmány, inkább kísérletezés, elég érdekes találmányi ügyben, s miután hozzátartozói e célra kis munkahelyet rendeztek be számára, maradék idejének nagy részét ott szokta tölteni. Bizony, ehhez a programhoz spártai életet kell élni, ő már hajnali ötkor talpon van, hideg vízben fürdik, esténként olvasgat, vagy "terveit vizsgálja", így fejezte ki magát.

A lépcsőházban váltunk el, gyors kézfogással, amiben részemről jelentőségteljes, mindent felajánló őszinteség szorult, az ő részéről csak annyi, hogy nagyon örült, de nem barátja a túlságba vitt bizalmaskodásnak, azonkívül nem is ér rá hosszan búcsúzkodni. Ő felment a harmadik emeletre, én pedig álmodozva csöngettem be az előszobába.

Leves után nem bírtam tovább, kipakoltam új ismerősömmel. Rajongva meséltem el, micsoda különleges egyéniség lakik itt, velünk egy házban. Erényei közül - apámra való tekintettel, aki szorgalmammal nem volt megelégedve - különösen a tökéletes jótanulót s a tehetségeit száz százalékig kihasználó szorgalmat hangsúlyoztam. Látván, hogy nem méltányolják eléggé (legalábbis senki se szólt), magam számára is váratlan ötlettel néhány mondást adtam a szájába, az erényekről, az élet céljáról: azt hiszem, abban a pillanatban el is hittem, hogy ő ezeket mondotta. A hatás meglepő volt. Apám csodálkozva nézett rám, helyeslően bólintott, aztán a maga dialektikus modorában kijelentette, hogy Tibor, úgy látszik, csakugyan rendkívüli fiú lehet, de jobb szeretné, ha rajongás helyett inkább utánozni próbálnám. Egyébként pedig hívjam meg egyszer uzsonnára, ő is látni szeretné.

Ezek után testvéreimet is érdekelni kezdte felfedezésem. Szívesen hallgatták megújuló jelentéseimet a Tibor-frontról, hogy most mivel foglalkozik ez a rendkívüli lángész, a csodagyermek maszkjában: a titokzatosság is hozzájárult a dologhoz, ugyanis Tiborral nagyon nehéz volt találkozni.

Először két nap múlva, véletlenül kerültünk össze, én a konyhaajtóban álltam, ahol az öreg Fáni éppen csirkét vágott: hátrakapta a nyakát, s a csapkodó szárnyú madár hátát jólelkűen megveregetve a kés fokával, anyai hangon szólt rá "mit físz, te buta?", mire a csirke csakugyan megnyugodott, talán belátta, hogy egy kis levágástól igazán nem illik félni, ha az ember csirke.

Tibor felülről jött, odasiettem hozzá. Nem mindjárt ismert meg, de aztán nagyon kedvesen biztosított, hogy jól emlékszik. Én a rajongástól és örömtől nem tudván türtőztetni magam, lelkendezve, rögtön közöltem vele, hogy apám és családom szívesen látná szerény uzsonnára, és szívdobogva vártam a választ. Tibor elkomolyodott. Aztán habozva, diplomatikus körülírásokkal adta tudtomra, hogy nézete szerint ez még korai volna: egyelőre állapodjunk meg abban, hogy mi ketten titokban találkozunk néha. Elragadtatott kérdésemre, hogy hol és mikor, kis habozás után az első emeleti lépcsőházat jelölte meg, mint exterritoriális területet.

És itt is találkoztunk, eleinte kétnaponként, aztán mindennap. A lépcsőház korlátjára dőlve, a félhomályban, beszélgettünk, az ő csodálatos terveiről és még csodálatosabb nézeteiről.

E beszélgetések anyagából tápláltam aztán a Tibor-legendát, otthon, testvéri körben - ezt a különös legendát, amibe a magam részéről, beleszőttem egész titkolt ábrándvilágomat, hősi gondolatok és cselekedetek világát, amiről, magam nevében, restelltem volna beszélni.

Testvéreim kezdtek nagyon kíváncsiak lenni Tiborra, Gizit kivéve, aki kezdettől fogva...

De ne vágjunk az események elébe.

A Tibor-legenda jó három hétig húzódó tartamának utolsó napjára esett Tibor személyes látogatása.

Váratlanul, pár órával előbb közölte velem, hogy ma hajlandó eljönni: erre oka van, ugyanis van nálunk egy pár hónapos macska, ő ezt régen figyeli, s az utóbbi időben különös változást vett rajta észre: miután pedig néhány hete orvosi s főként sebészi tanulmányokkal foglalkozik, nagyon szeretné az állatot közelebbről megvizsgálni.

Alig volt időm az uzsonnát megrendelni. Testvéreim is izgatottak voltak. Mindenkit kitanítottam, hogy viselkedjenek a magas vendéggel. Magam a macskát kerestem, s nagy nehezen meg is találtam, a szemetesládában: ámulva állapítottam meg, hogy csakugyan beteg, a nyakát furcsán félretartotta, mint aki fölfelé sandított, és úgy maradt.

Elfogódva fogadtuk Tibort. Ő kedves és udvarias volt, de meglepően tartózkodó és hallgatag: ha akkor már gyanakszom rá, okvetlenül észreveszem, milyen zavarban van: így komoly gondolatainak tulajdonítottam, hogy úgyszólván meg se mukkant az egész uzsonna alatt. Szótlanul itta a kávét, s ette a habos kürtöt, kérdéseinkre olyan halkan válaszolt, hogy alig lehetett érteni.

Mikor a macskára tereltem a szót, felélénkült, de nyugtalan is lett. Előkelően rászóltam az éppen felszolgáló Fánira, hogy hozza be a beteget. Fáni kiment, de közben, meglepetve vettem észre, odakacsintott Gizi nővéremre, aki felállt, és követte őt a konyhába.

Tibor, aki suttyomban már percek óta figyelte Gizit, s néhány különös kérdést tett (amit mi nem értettünk akkor) a macskára vonatkozóan: most hirtelen felállt, s kijelentette, hogy mennie kell, azonnal. Rémülten tartóztattam, hogy legalább várja meg apámat, aki látni óhajtja. De Tibor hajthatatlan volt, házitanárára hivatkozott, aki már fent van, s hogy majd máskor eljön. S már kapta a sapkáját, és sietve iszkolt, az előszoba felé. Mi utánatódultunk, ő gyorsan kirántotta az ajtót, s el akart tűnni, de ekkor a konyha felől előbukkant Gizi, karján a macskával, útját állva Tibornak. A macska, abban a pillanatban, hogy Tibort meglátta, éktelenül nyávogni kezdett, s mind a húsz karmával belekapaszkodott Gizibe. Tibor megfordult, zsebre tette a kezét s mintha nem őrá tartozna a dolog, himbálódzó léptekkel megindult a lépcső felé, Gizi, a macskával utána, aztán annyit láttunk csak, hogy Tibor futni kezd, Fáni csípőre tett kézzel áll a konyhaajtóban, s kegyetlenül káromkodik.

Estig minden kiderült Tiborról.

Tibor nemcsak hogy katonai magániskola növendékének nem vallhatta magát, de egyáltalán nem járt iskolába, múlt évben kicsapták, s azóta özvegy anyja, a nyugalmazott cselédszerző nyakán lóg, aki nem tudja üzletben elhelyezni, mert a gyerek mindenünnen megszökik. Szó van róla, hogy nagybátyja, a monori asztalos, nyáron elviszi magával, addig itt lopja a napot, az egész ház rémületére.

Tibor ugyanis az állatokra specializálta magát: múlt hónapban két harzi kanárit lőtt le csúzlival, miközben békésen szundikáltak a gangra kitett kalitkájukban.

Gizi, aki napok óta figyelte, Fánival együtt, megállapította, hogy két nappal ezelőtt elcsípte a macskánkat, este fellopózott vele a negyedik emeletre, és áthajította a rácson. A macska életben maradt, csak a nyaka ferdült el.

Rettenetes volt a felháborodás. Ezért kellett hát neki a macska, hogy most végérvényesen végezzen vele.

Tibort sokáig nem láttam, úgy látszik, nem engedték ki a gangra.

Egy hónap múlva, mikor már kezdtem feledni a csalódást, az őszi délutánban, ahogy lefelé indulok, éles rikoltás tart vissza az emelet felől.

Fönt, a "gang" rácsába tapadva, előredőlve, két ujját szájába dugva, abban a pillanatban bukkan elő Tibor a szürkületből.

Most tűnt csak fel, milyen mocskos és rendetlen és kócos: eddig soha nem vettem észre.

Rettenetes grimasszal meredt rám, élesen füttyentett, mintha figyelmeztetni akarna.

Aztán kinyújtotta a nyelvét, valószínűtlenül hosszúra: egészen kidugta a fejét s a következő verset rikácsolta felém, végtelen gúnnyal és rosszindulattal:

Hi! a Gizi
Hi! a Gizi
Hi! a vitéz matar gyerek!

S a következő pillanatban visszaugrott, csak vad nevetését hallottam még.

Később testvéreimtől tudtam meg, hogy ezt a hülyeséget, alkalmilag, mindnyájunknak odakiabálja, ha meglát valakit közülünk. Gizit kivéve, akitől félt, s akin így bosszulta meg magát, amiért leleplezte.

Elszoruló szívvel folytattam utamat: a ferde nyakú macska keservesen nyávogni kezdett a konyhaajtóban.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:05:18, vasárnap
 
  KÖLTŐ ÉS DETEKTÍV



- Kérem, foglaljon helyet - mondta a magándetektív, biztató, atyai tekintettel. - Ne nézzen körül nyugtalan tekintettel. Teljesen egyedül vagyunk. Legyen hozzám bizalommal. A siketnémák intézetében nem számíthat olyan diszkrécióra, mint nálam. Mondja el őszintén, szégyenkezés nélkül, miről van szó.

A költő habozva hallgatott.

A magándetektív ajkán megértő mosoly jelent meg.

- Ismerem ezt a zavart. Sokan jelennek meg előttem így. Ismerem és megértem. Aki hozzám fordul, rendesen hosszú, keserves önmarcangolás után szánta el magát erre a lépésre. A dolog, ami rágja és kínozza, olyan természetű, hogy legszívesebben önmagának se vallaná be, ha a szembeötlő, különös jelek és tények nem kényszerítenek rá. De rákényszerítik és akkor aztán hiába: bizonyosságra van szüksége, különben belepusztul kétségeibe. De hogy jusson a bizonyossághoz? Ízlése, tapintata, büszkesége tiltakozik. Nincs is tehetsége, szeme, szimata, gyakorlata hozzá, hogy végére járjon a dolognak, megtudja a tiszta igazságot. És ekkor jutok eszébe én. Így volt?

A költő hálásan nézett rá. Gyorsan bólintott. A magándetektív elégedetten dörzsölte kezét. Időt engedett, aztán újból megszólalt, jóságosan, unszolóan.

- Nos mondja el. Mik a jelek...?

A költő csodálkozva nézett rá.

- De hiszen...

- Értem. Hiszen még azt sem tudom, ugye, miről van szó. De hát szó van valamiről, ugye, és nem akarom sérteni az érzékenységét... Módot akarok adni rá, hogy magától mondja el, közvetlenül, folyékonyan... kényszer nélkül... Nem vagyok én vizsgálóbíró, ha hasonlítok valakihez, inkább a lelki tanácsadóhoz szeretnék hasonlítani... a megértő baráthoz...

A költő ajka megrándult. Lesütötte a szemét.

- Milyen finom ember ön... Mégsem tévedtem...

A magándetektív most már hipnotizáló eréllyel folytatta:

- Lehet. Ön is az. De ön amellett boldogtalan. És nem tud segíteni magán. Én tudok. Fogok tudni. Ön meg fogja ismerni a tiszta igazságot. Csak néhány adatra van szükségem. Mikor vette észre először, hogy valami nincs rendben?

A költő legyintett.

- Óh, már nagyon régen... Sok évvel ezelőtt...

- És csak most... most szánta el magát? persze azt gondolta, rá fog jönni magától is.

- Úgy van.

- Helyes. Tartsunk tehát rendet. Mi volt az első gyanús dolog?

- Nagyon nehéz azt így hirtelen elmondani... Talán nem is egyszerre jött... Egy napon észrevettem, hogy valami megváltozott... nem külsőleg, tetszik érteni, külsőleg minden úgy volt, mint azelőtt... Az íze lett más az egésznek...

A magándetektív mosolygott.

- Értem - így szokott ez lenni. Aztán jött a többi, ugye... Másképpen kezdett viselkedni a...

- Igen... és mindenből hiányzott az a valami, ami addig értelmet és örömet és hitet adott az életemnek... Olvasni próbáltam, tanulni, dolgozni... részt venni minden...

- Várjunk. Majd aztán. Szóval - először azt vette csak észre, hogy elhidegült. Aztán szeszélyeskedni kezdett. Mikor maradt el először hazulról anélkül, hogy meg tudta volna mondani, hol járt?

A költő felpillantott.

- Kicsoda, kérem? - kérdezte udvariasan.

- Nos hát - az asszony.

- Miféle asszony?

- Az istenért - hát az izé... kedves felesége.

A költő vállat vont.

- Nekem nincs feleségem.

A magándetektív egy önkéntelen, türelmetlen mozdulatot tett.

- Kérem, hiszen én nem polgári értelemben gondolom... Előttem nem kell az ilyesmi miatt restelkedni - azért vagyok itt, hogy éppen a legdiszkrétebb ügyekben nyomozzak... Szóval, nem feleség, hanem barátnő.

- Barátnő?... Vagy úgy, hogy az én barátnőim... Á, dehogy, kérem - azokra nem is gondolok... De nem ez a komoly baj, különben jelenleg nincs is barátnőm...

A magándetektív alatt reccsent egyet a szék, ahogy megmozdult.

- Vagyis hát - mondta és a torkát köszörülte -, valami pénzügyről van szó... talán az üzletfele? Nem úgy viselkedik, ahogy a megállapodásuk... Vagy az a gyanú merült fel, hogy az elszámolásnál... Tessék bizalommal elmondani, majd utánajárunk.

A költő jóízűen nevetett.

- Üzletfél? Megállapodás? Elszámolás? Énnálam?

A magándetektív felállt. Egy futó pillantást vetett az órára, még mosolygott, de a hangja egészen más volt.

- Hát kérem, mivel szolgálhatok?

A költő is felállt. A tekintete valahová a messzeségbe volt irányítva, kissé felemelte a karját.

- Hová repül az ifjúság? - mondotta tiszta, csengő, panaszos hangon.

A magándetektív hátrált.

- Tessék?

- Igen - hová repül az ifjúság? Ki rabolja el illúziónkat? Miért válik boldogtalanná a tiszta lélek? A levél miért hull le, a tavasz miért múlik el?

Aztán egyre hangosabban:

- Meztelen vállán kereszttel
Mért vonaglik az igazság,
Mikor püffedt paripáján
Gőgösen feszít a gazság -?

- Nos? Miért? Ki okozza ezt? Ki akarta? Kinek érdeke? Hol az Isten? Mi az igazság? Ezt nyomozza ki! Ezért jöttem önhöz!

A magándetektív levegő után kapott.

- Kikérem magamnak! - kiáltott aztán rikácsolva, pulykavörösen. - Micsoda ostoba vicc ez? Nekem nincs időm ilyen ostoba viccekre! Az én időm valamivel drágább, mint az úré! Szemtelenség!

A költő a falitáblára mutatott.

- Bocsánat. Ön így hirdette magát: "Mindent meglát, mindent megtud, mindent kinyomoz." Azt hittem... egy pillanatra eszembe jutott... De nem akartam ugratni, szó sincs róla... Legfeljebb tévedtem... Nem először történik... Bocsánatot kérek... Nem akartam háborgatni...

És lassan, tűnődve indult az ajtó felé.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:04:19, vasárnap
 
  A FOTOGRAFÁLT GONDOLAT



- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Fejemhez kaptam.

- Tudom már! - kiáltottam.

Gyűszűvirág mosolyogva nézett rám.

- No, mi az, kedves kísértetem?

- Tudom már, mi az, ami hiányzik nekem - s persze, most már értem azt is, miért feledkeztem meg róla. Három hete, hogy itt bolyongok magával, drága Gyűszűvirág, az Ige háromezerötszázadik esztendejében, hála a kegyed finom és nagylelkű ötletének, hogy elsőrendű szelleminkarnáló-gépével (amit, ha jól értettem, nagybátyjától kapott születésnapjára) éppen az én igénytelen személyemet látta jónak felidézni és életre kelteni a második évezred utolsó századának sok kiváló egyénisége közül...

- Jaj, csak ne olyan cifrán, kedves barátom, tudja, bár a maguk kedvéért elég jól megtanultam az óeszperantót - ezt a bonyolult gondolatszerkezetet nem bírom. Tehát mi az, ami hiányzik?

- Már napok óta motoszkál bennem, öntudatlanul. Igaz, annyi új benyomás ért, érthető, hogy merőben megfeledkeztem... Káprázott előttem a világ... De most... Tudnia kell, a magam korában úgynevezett költő voltam...

Gyűszűvirág elnézően legyintett.

- Hát mit gondol, nem azért idéztem fel? Hiszen a nevét se tudtam... Az ókori nyomtatványban, aminek egy részét régésztanárunk átfordította nekem, találtam két képet, ami érdekelt...

Megszorítottam a kezét.

- Köszönöm. Először történik, hogy értelmét látom, annyi évszázad után, boldogtalan életemnek... Akkor hát meg fog érteni... Három hét alatt körülbelül képet kaptam (ahogy maguk mondják) a maguk jelenének s az én jövőmnek társadalmi, kulturális és technikai állapotáról... Kezdem érteni, hogy él együtt és külön ennek a századnak csodálatos nemzedéke...

Láttam légi városaikat, és jártam a tenger mélyén lebegő üdülőkben, megtanultam lélegzeni villamos kopoltyúval és oxigénsűrítővel... Pazar csodák a számomra. S néhány igazán finom és nagyszerű emberrel ismerkedtem meg, ükunokáim közül, akiknek értelme és szelleme... De hiszen éppen ez az... Most ötlik fel bennem először, honnan veszi e kor művelt fia, szellemi arisztokratája kifinomult műveltségét és lelki hajlékonyságát? Élőszóban közvetített művészi élményekben máris volt részem: a színpad sötét terébe vetített, valóságnál tökéletesebb színészek néhány remekművével megismerkedtem... De mindez mégiscsak ábra és hang... inkább képzőművészet...

S most a szó is eszembe jutott.

- Gyűszűvirág - mi van az irodalommal? Három hete járok itt, és még egyetlen sor írást se láttam - egyetlen könyv, egyetlen újságlap nem került a kezembe...

Csodálkozva nézett rám.

- Hiszen éppen most mondta, hogy a színházban...

- No igen, értse meg, tudom, hogy az is mű, bár élőszó közvetíti... De a könyv, értse meg, a könyv és az újság...

Vállat vont.

- Hát mi a különbség?

Aztán hirtelen, mint aki észbe kap:

- Ahá, már értem! Maga azokra a közlési formákra gondol, amik nem egyszerre, sok emberrel közvetítik a művész mondanivalóját... hanem egyenkint, külön-külön... Igaza van, könyv, azelőtt úgy hívták... Még ma is sokan szeretik ezt a kifejezést... Hát miért nem szólt? Elvihettem volna egyik könyvpalotába... hopp! tudja mit, bemegyünk egy könyvkereskedésbe, és megvesszük Karvalykörömnek, a divatos szerzőnek legújabb művét...

- Könyvkereskedés? - lelkesedtem. - No lám! Mégsem csalódtam!

Két perc múlva egy elegáns bolt előtt ereszkedett le giroszkópunk. Gyűszűvirág előrefutott, követtem. A segéd előzékenyen sietett elénk. Körülnéztem. Keskeny acélsodronyokon apró, dobozforma tárgyak függtek, nagy tömegben, a kör alakú helyiség falairól, tetőtől a padozatig.

- Megvan maguknak Karvalyköröm legújabb műve, a "Zöld álom"?

- Ó, hogyne! kilenc példányunk van még, bár nagyon veszik... Parancsoljon, szépséged!

Leakaszt egy dobozt, átnyújtja. Gyűszűvirág nem enged fizetni: írják vendégszámlánkra. Visszaülünk kocsinkba, perc múlva mintegy kétezer méter magasra lebegünk. Gyűszűvirág átnyújtja a dobozt.

- Tessék, indítsa meg...

- Indítsam meg?!... Azt akarja mondani... lapozzam fel?

- Ugyan kérem... Nem látja azt a kis üveglencsét, a fedőlapon?... Nézzen bele, emelje füléhez a zsinórt, ami itt lóg... aztán nyomja meg, a könyv sarkán a gombot...

Ámulva engedelmeskedem.

S a következő pillanatban a csiszolt lencsén túl, életnagyságú, élesen világított tájkép tárul fel szemeim előtt, zöld hegyek, messze kék égbolt... Halk közeledő berregés... a hegy mögül repülőgép bukkan fel... közeledik... Leszáll, szép ifjú nő pattan ki belőle... A fűbe ül, mélyen sóhajt... Aztán tűnődve megszólal: "Ó, istenem..."

Mintegy megbabonázva referálom Gyűszűvirágnak, amit látok és hallok. Megértően bólint.

- Igen... mindig ilyenféleképpen kezdődnek a regényei... Én már régen nem olvastam tőle semmit... az utóbbi időben népszerű hatásokra utazik... De elég színes képzelete van... Mi történik aztán?

A doboz csodavilága, Aladdin-lámpás káprázata tovább pereg. Most szobát ábrázol a ködfátyolkép... Sápadt leány hever a pamlagon... Váratlanul eltűnik a kép, őszirózsa-lugasban a szél suhog... Csodálkozva közlöm Gyűszűvirággal, ajkát biggyeszti.

- Nem érti? Ez egy hasonlat volt. Elég kopottas. No, de persze... most jut eszembe, magának, aki még hozzá van szokva ahhoz a világhoz, amelyben keservesen közvetve, elvont szavakat idéző betűkkel mondta el szerző a történetet... magának mindez kissé szokatlan... Értse meg, már az évezred elején rájött az irodalom, hogy leírni ezt "egy szép lány jött be a szobába"... ennél egyszerűbb, ha megmutatom a képet, amit idézni akarok... Ami a dolog technikáját illeti... hiszen erről nyilván nem tud...

Ölembe ejtettem a dobozt, amit ők könyvnek neveznek: fölényesen szóltam közbe.

- Ne fáradjon, el tudom képzelni... a magam idejében úgynevezett fantáziám révén voltam némiképpen elismert... Ebben a dobozban nyilván hajszálvékony fonálra van felvéve az egész regény, hangban, színben és fényben... gombnyomásra megindul a szerkezet, s a regény cselekményét éppen úgy levetíti, kis helyen, mint annak idején a mi mozgókép-színházainkban...

- No igen. Az írók rájöttek, hogy elképzeltetni valamit, közvetve, átfordítva szavakra, sokkal bonyolultabb dolog, mint egyszerűen megmutatni... A legősibb korban, az egyiptomi képírás idején, sejtették a helyes utat...

- Értem, ne is folytassa, magam is gondolkoztam ezen, valamikor: hiszen minden szó eredetében érzéki képből származik... az irodalom visszatér ősforrásához... Hanem tudja, jó drága lehet manapság egy könyv előállítása...

- Miért lenne különösebben drága?

- Már megbocsásson... eljátszani egy egész hosszú regényt... mennyi színész, kellék, utazás, táj, esetleg építkezés... Óriási munka, mindezt összeszedni, megrendezni, kiállítani, próbálni, míg a felvétel elkészül...

Megütközve nézett rám, aztán elmosolyodott.

- Értem már...! Maga persze nem tudja a legfontosabbat...

- Mit, az istenért?

- Az évezred legnagyobb találmányát... No, várjon.

Most már igazán kíváncsi voltam. De nem felelt kérdésemre, beállította a leszállót - percek múlva föld alatti csarnokban kötöttünk ki. Fehér köpenyes segéd sietett elénk.

- Parancsol, szépséged?

- Van szabad léleklátó?

- Erre tessék.

Furcsa fényű fülkében fantasztikus masina, lencsék és karok bonyolult egyvelege. Lent kerevetféle.

- Feküdjön ide - parancsolja Gyűszűvirág. Kábultan engedelmeskedem.

Villany percen, belém kapcsolnak valamit, zsibbadást érzek, sötét lesz körülöttem. Aztán mintha oxigént lélegzenék, hevesen dobogni kezd a szívem... ugyanakkor, mintegy részegségben, varázsos hangulat ömlik el bennem... emlékek és gondolatok öntenek el... Életem nagyszerűsége, élményeim csodája világossá válik... Látom magam, mint kisgyermeket, a régi pesti utcán, égő arccal sietni a Szív utcai iskolába, tele dobogó vággyal, ittas reménnyel, kíváncsian...

És ekkor Gyűszűvirág hangját hallom.

- Érdekes... mi ez a régi utca? Ez nagyon régen lehetett... milyen alacsony házak... és ez a kisfiú... aki a falak mellett kóvályog... nini... kérem élesebbre... hogy hasonlít magához... most felnéz az égre... persze, ez maga mint kisfiú... magára gondolt...

Felordítok.

- Gyűszűvirág... maga látja, amit gondolok?! amire emlékszem?

- Ne kiabáljon, összezavarodik a kép... Ugyan, mit csodálkozik? Hiszen, ha jól emlékszem, a maguk korában is tudták már, hogy az agyvelőben elraktározott benyomások és gondolatok képek csak... Megrögzített képek... Miért ne válhatott volna lehetségessé, hogy a gondolat és emlék belső mechanizmusa által a koponya falára vetített mozgóképet felfogjuk, átalakítsuk, ernyőkre gyűjtsük - végre le is fotografáljuk? No ne ijedjen meg... most nincs felvétel... csak a kép keresőjében néztem meg az expozíciót...

Valami duruzsol a fülemben - mi ez, ájulás környékez.

- Gyűszűvirág... - dünnyögöm keservesen... - Gyűszűvirág...

És még hallom a hangját, a ködön keresztül.

- Élesebbre... szerelő úr... élesebbre... a kép homályosul... várjon csak, nini... egy nő... hopp!... hiszen ez én vagyok... ó... rám gondol... milyen kedves tőle... és még hozzá... szemtelenség!... kérem, azonnal kapcsolja ki... az egészet... nem vagyok kíváncsi... azonnal kikapcsolni!

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:03:23, vasárnap
 
  SIR RALEIGH HALÁLA



Hogy Sir Raleigh nem először hívta ki párviadalra a halált, míg rajtavesztett, kalandos életét tekintve, kétségtelennek látszik, de aki csak kicsit ismerte őt, tisztában lehetett vele, hogy halált megvető gőgjét nem a végzetbe való belenyugvás vagy önfeláldozó bátorság inspirálta, hanem valami szemtelen és hetyke, mégis gyermekes makacsság, ami egyszerűen nem hitte a halált, nem vette tudomásul, nem tartotta lehetségesnek, személyes vonatkozásban. Az anyagon s annak különleges természetén túl semmiben sem hitt Sir Raleigh, s ezzel bizonyos értelemben telivér fia volt korának, a tizennyolcadik század közepének. Azzal a különbséggel, hogy a vallás babonádnak elvetését nem kötötte össze nála az a vallásnál is szigorúbb humanista erkölcs, amivel a francia "felvilágosultak" bátorságot vettek maguknak tagadni a túlvilágot, hirdetvén, hogy igaznak, jónak és emberségesnek lenni ezen a világon enélkül is lehetséges, az ember vele született jó tulajdonságai következtében. Sir Raleigh művelt ember létére (bámulatos, honnan szerezte műveltségét, olyan életmód mellett, mint az övé) gyakran idézte ugyan Rousseau-t, sőt a fiatal Voltaire-t is, ha a vitában érvek kellettek, de hogy szellemükbe sohase hatolt be, tettei bizonyítják, egyébként, ami az emberszeretetet illeti, ezen a ponton pillanatig se titkolta felfogását, hogy szemben a végső következtetést levonni habozó materialistákkal, ő bizony minden élőlényt a másik élőlény természetes ellenségének tekint. Minden élet a többi élet rovására igyekszik érvényesülni, s az erősebbnek nem "joga" vagy kötelessége elpusztítani a gyengébbet, mert jogot és kötelességet nem ismer a természet, hanem egyszerűen teheti, módjában van, s ehhez fölösleges jogcímeket keresni a filozófiában. A lelkiismeretről s annak furdalásairól megvolt a véleménye, s abból, hogy ő sose ismerte, nem az önmaga, hanem a "gyengék" tökéletlenségére következtetett. Így élte világát Sir Raleigh, s felületes látszatra megdöbbentő sikerek igazolták előtte hosszú ideig "világfelfogásá"-nak helyességét. Bár ifjúkorában elverte jó katolikus őseinek birtokát, csakhamar dúsgazdag ember lett belőle megint, s mikor, tizenöt évi rejtélyes kalandozás után, visszatért Amerikából, olyan palotát épített magának Glasgow közelében, aminek még ma is csodájára jár az utazó idegen. Amerikai szerepléséről csak annyit tudni, hogy jó viszonyban volt a tőkéseket támogató Hamiltonnal, s üzleti összeköttetésben állott az elszánt és vakmerő, fiatal Astorral, aki hírhedt szerződései révén egyszerűen kifosztotta s mindenükből kiforgatta a prófétavezér lázítására életükért utolsó ízben harcoló nyugati indiánokat. Nyilvánvaló, hogy a vagyonhoz, amit összeharácsolt, az Amerikát először megsarcoló Cortezek és Pizarrók középkori módszerével jutott, mint afféle kalandor, ha a neki való vadászterületre rászabadul.

De volt is e "modern" lélek mélyén valami középkori. Palotája is inkább lovagvárhoz hasonlított, boltíves termeivel és regényes tornyaival és fényűző életmódja, a lakomák és dáridók - amiknek vendégseregében, kétségkívül, Anglia pénz- és rangbeli kiválóságain kívül a kor szellemi arisztokráciája is képviselve volt - hamarabb emlékeztettek holmi Henrik-korabeli comes életművészetére, mint egy voltairiánus vagy pláne rousseauista remete életére, aminek Sir Raleigh nevezte magát.

A véletlen különös (vagy talán nem is véletlen és nem is különös) paradoxonja, hogy e vérmes és dölyfös filozófusnak éppen ellentéte volt, természetben, a fanatikusnak hirdetett, megalkuvást nem ismerő O'Lyen, Glasgow vicekáplánja, buzgó és harcos lovagja az Egyháznak, akinek hitéért bármikor vértanúságot tenni kész bátorságában senki se kételkedett, felettesei és hívei körében. Ez az ember szelíd és halk szavú volt, mindig derült és barátságos, s a minden kételkedést kizáró vallásos rajongás nem a modorában, s nem afféle Savonarola-szenvedélyben nyilatkozott meg nála, hanem abban a szilárd biztonságban, amivel az élet és a gondolatok mélységei fölött járt-kelt, egyedül a Gondviselésre bízva törékeny életét. Mert O'Lyen törékeny és sovány volt, szemben a hatalmas termetű Sir Raleigh-hel!

De vonzották egymást, az ellentét erejénél fogva.

Valószínű, hogy Sir Raleighnek tetszett a csendesen izzó, mély tekintetű pap, s a tartózkodás, amivel e komoly férfiú utasította vissza a kicsapongó életű világfi közeledését, csak annál inkább szította benne a fonák kíváncsiságot. Emellett nemcsak hogy nem mérsékelte, de mintha még fokozta volna szabadosságát a néma szemrehányás közelléte, amit O'Lyen jelentett számára: mintha egyenesen provokálni akarná a papot, valami rejtélyes, mert nem ellenséges, inkább kedélyesen kötekedő célzattal. Ha találkoztak, képes volt megállítani hintaját, hogy gúnyosan alázatos hódolattal köszöntse, sose mulasztotta el ilyenkor, hogy sétakocsizásra invitálja, amit a pap szelíd komolysággal hárított el. Mintha csak ugratni akarná, vagy legfőbb becsvágya volna, hogy elképessze a papot, gondoskodott róla, hogy legistentelenebb kiszólásai vagy legaljasabb kalandjainak híre eljusson O'Lyen füléhez, néha szinte úgy festett a dolog, mintha egyenesen azért mondaná és tenné e gyalázatosságokat, hogy O'Lyen értesüljön róluk.

O'Lyen hallgatott, még csak arra az olcsó bosszúra se méltatta a kerület kegyurát, ami módjában állott volna, hogy a templomban kiprédikálja, pellengérre állítsa a hívek előtt. E hallgatásban mélységes megvetés volt, a legnagyobb, amivel az Egyház sújthatja az eltévelyedettet, amikor az elveszett bárány megmentését kilátástalannak látván, átokra se érdemesíti őt. Meghívásait válasz nélkül hagyta, ami Sir Raleighet nem akadályozta meg benne, hogy ezeket a meghívásokat szorgalmasan küldözgesse tovább, jótékony célokra szánt összegekkel együtt, amiket a pap minden megjegyzés nélkül "ismeretlen adakozó" jelzéssel továbbított a megfelelő helyre, abból a megfontolásból indulva ki, hogy a rabolt vagyont nem is tarthatja az adományozó tulajdonának s úgy kell tekintenie, mintha a Gondviselés intézkedett volna, hogy a nyomor enyhítésére szolgáljon.

Annál csodálatosabb volt, hogy a végzetes meghívást mégis elfogadta O'Lyen, méghozzá csaknem közvetlenül a világraszóló botrány után, amikor Sir Raleigh, elűzvén a háztól jámbor feleségét, nyilvánosan bevezette oda törvénytelen ágyasát, mint valami kényúr vagy féktelen Bourbon-fejedelem.

Igaz, hogy a meghívás ezúttal határozott programot helyezett kilátásba: Sir Raleigh közölte O'Lyennel komoly tisztességet tettető hangon, hogy afféle "filozófiai eszmecserét" óhajt rendezni (ebben az időben divatos volt az ilyen), amelyen néhány egészen kiváló világi tudós és gondolkodó s néhány egyházi férfiú is részt vesz - előbbiek között képviselve lesznek az istenfélő spiritualisták csakúgy, mint a modern materialisták. Ha nem is volt kimondva, de az összeállítás, annak számára, aki ismerte a kor szellemi áramlatait, nyilvánvalóvá tehette, hogy afféle világi zsinat készül, ha nem is hivatalosan, mint a tizenhatodik században, amikor nagy jelentőségű lelki kérdésekben kellett dönteni, s azt is sejteni lehetett, hogy Sir Raleigh, a maga szemtelen és szemérmetlen vakmerőségével, az egyházi emberek számára legszentebb és legkényesebb alapfogalmakat akarja kirángatni az ál-filozófia rikító fényébe "tisztázás" ürügye alatt.

Így is történt. A kisszámú, de igen előkelő társaságot boltíves dolgozószobájában fogadta Sir Raleigh. A frissítők felszolgálása után csakhamar megindult a társalgás, előbb csak könnyedén, aztán egyre határozottabb irányban. O'Lyen nem vett részt a beszélgetésben, a kandalló mellé húzódva, szinte észrevétlenül a félhomályban, hallgatott. A divatos erkölcsi alapfogalmakról vitáztak, valaki felvetette az erény és a bűn problémáját. Szenvedélyes felszólamlások hangzottak el a spiritualisták és a materialisták részéről: abban mindkét fél megegyezett, hogy az erény szép, a bűn pedig rút, az erény helyes, a bűn pedig helytelen, de a spiritualisták szerint az erényhez csak emberfölötti hatalom segítségével juthat az ember, a materialisták viszont azt erősítették, hogy az erény éppen úgy fizikai tulajdonsága az értelemmel felruházott embernek, mint amilyenekkel az oktalan állatokat és növényeket ruházta fel a minden kérdésre kielégítő választ adó természet. Sir Raleigh úgy viselkedett, mintha az erény szükségszerűségében maga se kételkedne, de mindenki érezte, zavartalanul és nyugtalanul, hogy nem őszinte. Ebből kis fennakadás lett, a vita megszakadt, a vitázók dadogni kezdtek, szerették volna, ha már vége lenne az egésznek, valami különös és félelmes volt a levegőben.

De Sir Raleigh, mintha éppen e borzongató hangulat volna az ő természetes eleme és közege, egyre élénkebb lett, s mikor egy percre kínos szünet állott be, felugrott s az asztalhoz lépve, heves mozdulattal széttárta karjait:

- Ugyan, uraim! - kiáltotta - nevetséges, ahogy önök itt a forró kását kerülgetik. Mindeme sok szó és érv és bizonyíték elleplezésére szolgál csak ennek az egyszerű és lappangó kérdésnek, amit minden írástudatlan paraszt megért, s amit önök nem mernek kimondani. A kérdés úgy hangzik: van-e Isten, vagy nincsen?

A tanúk közül többen állították később, hogy Sir Raleigh e szavaknál a kandalló homályába húzódó O'Lyenre kacsintott.

A váratlanul nyers hang úgy meglepte a vitázókat, hogy fél percig senki se jutott szóhoz. Ekkor Sir Raleigh így folytatta:

- Nevetségesnek tartom az elméleti vitát, mely a skolaszticizmus meddő napjaiban mindent homályba burkolt. A kísérletek korát éljük. Newton s a francia matematikusok kimutatták, hogy az igazságot csak a valósággal szemtől szembe forduló elemzés és ellenőrzés derítheti ki. Ebben a fontos alapkérdésben se dönthet más, mint a kísérlet.

Meghökkenve, értelmetlenül meredtek rá. Sir Raleigh előrántotta vörös mellénye zsebéből öblös aranyóráját, rátette az asztalra, aztán körülnézett s éles, rikácsoló hangon, szóról szóra a következőket kiáltotta:

- Hajlandó vagyok, itt, az önök szeme előtt, önmagamat, a tulajdon létezésemet ajánlani fel a kísérlet céljaira. A kérdés így hangzott: van-e Isten? Én pedig ezennel, felelősségem tudatában kijelentem - ha van Isten, akkor öt percen belül, órám ellenőrzése mellett, üssön agyon engem, mint veszedelmes és kártékony rossz szellemet, aki tagadja az ő létezését - s adjon ezzel örökre szóló, hatásos és minden hitetlent meggyőző példát és bizonyítékot arról, hogy igenis létezik! Üssön agyon, szakajtsa rám a mennyezetet, szakítsa ki lábam alól a padmalyt, végezzen velem, ahogy akar!

Csönd lett, szó nem rebbent, lélegzet neszét se verték vissza a falak. Annyi történt csak, hogy a jelenlevők önkéntelenül, egymás után felálltak, s lassan a falak felé kezdtek húzódni, mintegy távolodva a káromlótól.

Csak az óra tiktakolt hangosan, egyre hangosabban.

Mindenki megegyezett később egy furcsa, ellentmondó érzékelés megfigyelésében: egyrészt úgy érezték, mintha hosszú, hosszú órák teltek volna el, másrészt mintha csak egy pillanat múlva történt volna, hogy Sir Raleigh ördögi nevetéssel nyújtotta ki kezét az óra felé, hogy felmutassa: íme, letelt az öt perc!

És ugyanekkor a gyertyák imbolygó fényében mindenki látta repülni a keskeny vasbotot. Sir Raleigh hangtalanul rogyott össze.

O'Lyen a szűkebb egyházi tárgyaláson szelíden és szomorúan, annyit tudott csak mondani, amennyit a többiek is láthattak. Hogy a jelenet ördögi rútságának és ízetlen durvaságának hatása alatt, mintegy önkívületben állt ott, s nem is emlékszik rá, hogy eszméleténél lett volna. De határozottan állítja - s nem is tűri, hogy az isteni csoda szentségét bárki bele merészelje keverni az okok közé, amik a nyomorult szerencsétlenséget előidézték -, hogy a kandalló piszkavasát az ő keze emelte fel, s az ő keze hajította el, mint valami tárgy, ami fölött nem tudott uralkodni. Éppen azért, alázattal kérte, adják őt ki a polgári igazságszolgáltatásnak, nehogy úgy fessen a dolog a tudatlan, babonákra hajlamos együgyűek szemében, mintha kiszámíthatatlan isteni szándékok mögött keresne mentséget, lehetségesnek tartván, amit nem tart lehetségesnek, hogy a gondviselést ily alantas emberi kihívás, mint a Sir Raleigh-é volt, befolyásolhatta szándékában és elhatározásában.

A polgári törvény felmentette O'Lyent a nagy indulatban történt emberölés vádja alól, s ő hátralevő éveit egy szerzetesrend önkéntes száműzetésében töltötte el.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
szeretettel
  2012-05-13 11:02:20, vasárnap
 
  KIRÁLYKISASSZONY ÉS VARANGYOSBÉKA



A pályaudvar, ahol érkezem, nagy csalódást okoz. Tekintettel a korra - körülbelül a Neander-völgy utáni 2030820-adik esztendő tájékára váltottam meg időjegyemet -, valami különleges technikai világot vártam, a százezer év előtti állomás a világűrben volt, valahol a Föld és Mars között, egy mesterséges égitesten. Ez nem nagyon lepett meg, hiszen ismerek elméletet, mely szerint az emberi értelem technikai erőfeszítése végeredményben s öntudatlanul az, aki mesemítoszok elemeit váltja valóra: hétmérföldes csizmát, láthatatlan sipkát, Aladdin lámpáját (majdhogy audioncsövet mondtam), szárnyas angyalt s egyebet, s természetes volt, hogy a csillagmesék is egyszer elkövetkeznek, az időben. De mit jelentsen ez a piszkos, elhanyagolt, falusi bakterház, ahol kiszállok, a fizikai kényelem és lelemény minden jele nélkül? Visszafordultak az idők, igaza lett Spenglernek s a hullámelmélet többi hívének, akiket sose szenvedhettem? Mi történt?

Ahogy keservesen bukdácsolok le a lépcsőn, valakit keresve, aki csomagjaimat átvegye, már-már hajlandó lennék elhinni, hogy kihalt az egész emberiség. Sehol teremtett lélek, a peron üresnek látszik. Pedig itt valahol nagy város terült el néhány ezer évvel ezelőtt, időtérképem tanúsága szerint.

De lám, nem minden élőlény pusztul el, csak az ember: az ajtó felől kényelmesen bandukol felém valami zsiráfszerű négylábú, kinyújtja nyakát, nagyokat araszol hosszú lábaival.

S most - ejha! - meg is szólal.

Megszólal bizony, méghozzá emberi nyelven.

Emberi nyelven bizony, s méghozzá magyarul!

Magyarul ám - s jól hallom? - a nevemen szólít. Ez már aztán több a soknál.

- Honnan ismer? - kérdem csodálkozva.

- Jelezték, hogy jön - jegyzi meg udvariasan, de elég közönyesen. - Érintkezést tartunk fent elhalt agysejtek rekonstruált sorozatával, egészen a bronzkorszakig visszamenően, bezárólag.

- És magyarul?...

Szórakozottan forgatja hosszú, tekergős nyakát.

- A beszélőközpont agysejtjeit is rekonstruáltuk - magyarázza -, de ezt ön még... Majd beszélünk róla. Hol vannak a csomagjai?

Vonakodva nyújtom át: most veszem észre, a feje alatt, nyakán két kézformájú kis nyúlvány, ezekkel könnyedén elkapja málhámat, s hátára teszi. Míg a pályaudvar előtti térre kijutunk, megpróbálom rendbe szedni a lehetséges kombinációkat, hogy ne sokat kelljen kérdezősködnöm - régi elvem: "ne kérdezz, figyelj". De semmi okosat nem tudok kisütni, ha csak fel nem teszem, hogy az emberiség, mielőtt kihalt, megtanította gondolkodni és beszélni az állatokat. Elhatározom, hogy ebben az irányban fogok tapogatózni, annál is inkább, mert a pályaudvar előtti téren egy óriási lepke várt a zsiráfra, valamit beszéltek, idegen nyelven, aztán a lepke átvette a málhát, és elrepült vele, nyilván szállásom felé. Úgy teszek, mintha mindezt természetesnek találnám, időbeli útjaimon megszoktam, hogy nem illik folyton álmélkodni és hüledezni.

Elfogulatlan hangon magam kezdem a társalgást, miután néhány műköhhentéssel megköszörültem a torkomat. Közben ballagunk valami nyomorúságos tanya felé (ez lenne a főváros?), ő előzékenyen aprózza a lépést, hogy el ne maradjak mögötte.

- Ebben a városban csupa izé... bocsánat... zsiráfoknak izé... méltóztatnak lakni?

- Zsiráf? - tekergeti a vállát. - Vagy úgy, engem gondol... No, nem. Nem mondhatnám. Sok más formájú él itt együtt, jelenleg. Magam is csak két hete vagyok ebben a formában.

Püff. Ezt megint nem értem. Óvatosan váltom a tárgyat.

- A... hogy mondjam... a polgárizé... városmester úr... szintén értesítve van jövetelemről?

- Hogyne. Bocsánatát kéri, hogy nem jöhetett elébe. Spórádzik.

- Tessék?

- Spórádzik. És világító gömböket növeszt a fején, a választásokra.

Nyelek egyet, de annyi erőm már nincs, hogy a társalgást rögtön folytatni tudjam. Ő siet segítségemre.

- A villanykorszakból, tudtommal, rég nem járt senki a vidékünkön. Mi újság önöknél?

Itt az ideje, hogy átvegyem a fölényt. Könnyedén, nem minden rejtett gúny nélkül vetem oda:

- Ha a huszadik századot nevezi villanykorszaknak, meg kell valljam önnek, a jövőbeli utazások divatja hanyatlóban van. A Morus Tamás Utópiá-ján felbátorodott Verne és Wells nem vonzanak már annyira, utóbbi ráfanyalodott korszerűbb tárgyakra, szociológiával és politikával foglalkozik. Ami engem illet...

- Tudom, tudom - jegyzi meg gyorsan. - Szerkesztő Úr néhány évvel ezelőtt egészen a Felszabadult és önálló Gépek korszakáig merészkedett előre, ezt a vidéket alig néhány százezer év választja el tőlünk. Olvastam az "Új Íliász"-t.

Tájékozottsága megszégyenít, zavartan hallgatok el. Viszont alkalmat ad nekem is, továbbtapogatózni.

- Örülök, hogy ilyen jól emlékszik... - mondom szerényen - akkor bizonyára azt is tudja...

- Hogy mi, szerves mechanizmusok, bizony elég csehül álltunk abban az időben, a hatalmas és erős és főként nagyon elszaporodott szervetlen automatizmusokkal folytatott egyenlőtlen harcban. Csaknem kiirtottak bennünket, hiszen Szerkesztő Úr tudja... Úgyszólván az utolsó percben sikerült fölénybe jutni, visszahódítani a Földet, néhány, a Venus bolygóra emigrált társunk segítségével, akik odaát nyugodtan kísérletezhettek tovább a mendelisztika ősi, mitikus jeladásainak útmutatása szerint... Ezek megfordították a biológiai ösztönakarat irányát, héliumtüdőt termeltek, visszatértek, megszervezték az ellenállást, legyőzték a gépmasztodonok és benzinhüllők prehisztorikus birodalmát... Egy részét kiirtottuk, a másik része kihalt, egyetlen szervetlen anyagból szerkesztett mechanizmus se él ma már ezen a bolygón, a fémeket, szilikátokat, közönséges és nemesgázokat sikerült egységesen szervezni össze az idegsejt által kormányzott sejtoszlás céljaira... Leleberinbinba brahatmi!

Összerezzenve kapom fel a fejem, s rögtön kiderül, hogy a két utolsó szó már nem hozzám beszél (nem is igen érteném), könyöklő mozdulatokkal egy hatalmas pók áll meg előttünk, háromszor akkora, mint jómagam. Pók, vagy legalábbis pókféle, nyolc lába van, furcsa, kettős feje, merev szárnyai s néhány pár sokujjú keze is, a szája körül.

- Hrahutra hragma! - feleli barátságosan.

Pár percig beszélgetnek, ügyet se vetve rám. Sóbálvánnyá dermedve állok, forróság önt el, aztán kiráz a hideg. Aztán elvesztem a fejem, vége az önuralomnak, fegyelemnek, fölénynek. Égnek mered a hajam, két karom felkapom a fejem fölé, s rikácsolva, hörögve, kikelve képemből ordítom és vonítom a süketen hallgató mennybolt felé:

- Emberrr!... Emberrr!... Hé!... Embert akarok!... Egy em-berr!... Akárhonnan! Akárki!... Segíts...é...ég!...

Egész testem reszket az izgalomtól, rémülettől, libabőrző undortól, szűkölök, mint a kutya. Egyszerre elhallgatok, sunyítva behúzom a nyakam, a pók kicsit hátratorpant kiáltozásomtól. Kísérőm, a zsiráf, szembefordult velem, dobbant a lábával.

- Elég! - kiáltja aztán haragosan, s a feje erőteljesen felém biccen. Jól ismerem ezt a mozdulatot, sokszor hallgattattam el így Tomi kutyámat, mikor ok nélkül csaholni kezdett. Mukkanni se merek már. Kísérőm percig haragosan és fenyegetően figyel, hogy megnyugodtam-e már.

Aztán, még epésen kissé, de már határozottan beszélni kezd. Az udvariaskodásnak vége. Ha nem tévedek, mi tűrés-tagadás, egyszerűen letegez. És milyen kifejezéseket használ!

- Ostoba kölyök! - így kezdi. - Micsoda "ember"? Hát mi talán kísértetek vagyunk?

Érzem, hogy jobb, ha hallgatok.

- Azért, mert nem ragaszkodunk mereven és makacsul ahhoz az egyetlen formához, amit nem belátás s a körülményekhez igazodó tetszés szerinti szándék és bátorság választott, hanem valami vak ösztön tehetetlen kínlódása alakított ki a ronda majomból, sok millió év alatt alig változtatva valamit a berendezkedésen?

Most aztán igazán jobb lesz - legalább egyelőre - nem vitatkozni. Szapora lélegzetvétellel várom a folytatást. Pislogok és szipogok, végső védekezése gyanánt hiúságomnak, elhitetni vele, hogy nem félek.

- Hát mi neked az ember, az "ember!", ha nem a természetet, az "ösztön" szándékát és munkáját felhasználó, kormányzó és alakító akarat? Talán inkább volt ember a sejteknek ama burjánzó tömege, amit előbb szerkesztettek össze, komponáltak meg, alakítottak véglegessé megcsontosodott receptek szerint dolgozó "természeti erők", az akarat és értelem megkérdezése nélkül, s csak aztán, már elkészült és alig változtatható formájában adták át az értelemnek, hogy csináljon vele, ha tud, valamit, mint a tudatosan s előre megfontolt szándékkal, a magános idegsejtben megnyilatkozó terv, aminek irányítása mellett a biológiai erők segítségével, azzá állanak össze ezek a sejtek, amivé nekik jólesik? Hála istennek, a folyamat nem fordul vissza többé, az értelem ad immár utasítást az ösztönnek s a biológiai folyamatoknak, hogy miként formálják az életet, s nem az ösztön tehetetlen függvénye az állattestbe lehelt isteni szikra, mint odaát, a ti országotokban. Ember! Talán bizony te vagy az ember, mert véletlenül éppen a majom testéből születtél, s nem én, vagy Pek-Bar barátom itt, akik értelmes és lelkes petesejt korunkban tetszés szerint határoztuk el, hogy melyik formát válasszuk ki a természet gazdag képeskönyvéből, s akik holnap, ha úgy tetszik, petesejtté egyszerűsítjük magunkat, új formát választani?

Hápogva próbálok felelni, de csak makogás jön ki a torkomból.

Kísérőm elhallgat, végigmér. Aztán a pókhoz fordul. És csodálatosképpen, most értem, amit mond.

- Embert akart látni. Olyant, mint önmaga. Az a gyanúm, kiegészítik társát. Vidd el Ha-Banghoz.

Egy pillanat: a pók hátára kap, szárnya szétrebben. Hasítjuk a levegőt. Lecsapunk, földet érünk. Gyönyörű park. Háttérben kastély, lassan forog körben. Kacsaláb!

A pók elrepült, gyönyörű, fehér selyemben suhogó nőalak közeledik lassan az úton.

Királykisasszony!

Szívemhez kapok, csak a szemem beszél. Egy pillanatra elmosolyodik, aztán összehúzza szemöldökét. És a hangja csilingel és búg, mint a harang és mint a gerlice.

- Várj csak... Figyelj... Hunyd be a szemed... ne gondolj semmire... Látom, az akaratod még gyenge... Majd akarok én helyetted, átviszem beléd... Hagyd el magad... így nem tetszel nekem... de mindjárt átalakítlak egy szép varangyosbékává...

Felordítok, mint aki rosszat álmodik. S átugorva a kerítésen, rohanni kezdek a pályaudvar felé, talán még nem ment el a vonat.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT  
     1/17 oldal   Bejegyzések száma: 163 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 24661
  • e Hónap: 69733
  • e Év: 2011013
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.