Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 39 
szeretettel
  2012-05-14 21:58:29, hétfő
 
  VERŐFÉNY



Mi is sokat küszködtünk. Különösen eleinte. Nem panaszkodom. Hiszen tudom, hogy mások is. Talán még inkább. Tudom, tudom.

Különben én meg az uram kezdettől fogva fölénnyel néztük az egészet. Mi az ördögöt tehettünk? Nevettünk rajta. Elseje előtt azon mulattunk, hogy elképzeltük, mi mindent fog levonni a pénztáros a fizetésből. Nyugdíjra, előlegtörlesztésre, biztosításra, illetékre, pótilletékre stb. Elseje után viszont azon mulattunk, hogy a pénztáros - rémképeinket túlszárnyalva - olyan tételeket is lecsippentett, melyekre mi nem is gondoltunk. A legnagyobb írónak sincs olyan képzelete, mint egy pénztárosnak.

Szóval, mire a fizetés kezünkbe kerüli, oly kicsiny lett, hogy úgyszólván csak górcsövön lehetett meglátni, akár egy baktériumot. "Be kell osztani", mondogatta az uram. Ebben felülmúlhatatlanok voltunk. Állandóan közmondásokkal, aranyköpésekkel traktáltuk egymást. A szegénység nem szégyen. Fő a becsület. - sokat röhögtünk ilyesmiken. Télen, mikor néha meg voltunk híva, s éjfél után egy felé kiléptünk az utcára, vártuk az utolsó villamost, de már régen elment. A havas esőben átázott cipőnk talpa, a jeges szél fülünkbe fütyült. Sóvárogva pislogtunk az elcikázó gépkocsikra. De jó lett volna fölszállni valamelyikre. "Mit tesz ilyenkor egy önérzetes magánhivatalnok?" kérdezte az uram. "Gyalog megy haza", válaszoltam. "Mégpedig önérzetesen", tette hozzá az uram.

Hát igen. Reggelenként én vásároltam be a csarnokban. Ekkora tököket vittem haza, ilyen nagyokat, ni. Majd leroskadtam alattuk. Mégse szálltam villamosra. A csarnok elég messze volt tőlünk. Huszonöt perc járásra. Cselédet sohase tarthattunk. Magam takarítottam, magam keféltem a padlót. Ez nem is volt rossz. Legalább sohase híztam el. Nem kellett tánctornára járnom, villamos massage-ra, mint azoknak az úriasszonyoknak, akik idő előtt elhíznak, s a táplálkozásukra ugyanannyit költenek, mint soványodásukra.

Csak egy fájt nekem is, az uramnak is: a lakásunk. Künn laktunk a Ferencvárosban, egy nyúlfarknyi mellékutcában, mely mindössze hét bérházból áll az egyik oldalon, és hét bérházból a másikon. Ez az utca arról nevezetes, hogy senki sem ismeri a nevét, még a ferencvárosiak sem. Valahányszor emlegettük, az emberek előbb fölfigyeltek - sokan még tölcsért is formáltak a fülük köré -, majd újra megkérdezték, milyen utca is az, és végül kijelentették, hogy fogalmuk sincs, merre van. Még a rendőr se tudta, aki a környéken posztolt. Ha valaki a mi utcánk iránt érdeklődött, akkor a rendőr elővette a kis gumiszalagos zsebkönyvét, lapozgatott benne, s csodálkozva állapította meg, hogy ott van a közelben, egy macskaugrásra. Azoknak, akik meglátogattak bennünket, hosszasan magyarázgattuk, hol kell leszállniok a villamosról, hol kell befordulniok jobbra, hol kell befordulniok rézsút balra, hogy eltaláljanak hozzánk. Pedig nem is afféle zugutca. Csak szürke és szegényes. Van neve, de még sincs neve. Nagyon nevetséges a neve. Nem is mondom meg neked. Isten tudja, még mindig szégyellem. Mennyire más az, mikor valaki így diktálja be lakáscímét: Andrássy út. Mennyire más az, drágám.

De mi nem emiatt szenvedtünk. Csak a lakás miatt. Nem volt az kicsiny - szó sincs róla -, nekünk kettőnknek éppen elegendő: két szoba s egy jókora konyha is, külön bejárattal. Más volt annak a hibája. Egy négyemeletes bérház szűk udvarára nézett, az első emeleti folyosó legvégén, a tűzfal tőszomszédságában. Sötét volt. Nagyon sötét.

Északra feküdt, bár az uram folyton amellett kardoskodott, hogy nem is északra fekszik, csak északkeletre. No, mindegy. Rozoga kis ablakain sohase sütött be a nap.

Délután háromkor nálunk már öreg este volt, s nyári délben, amikor künn a járókelők fekete szemüveget viseltek, nálunk már leszállt az alkony. Az a kis világosság is, ami idetévedt, nyomban bepiszkolódott, összekormosodott, megpókhálósodott. Állandóan égetni kellett volna a villanyt, ami költséges szenvedély. Egymást se láttuk, és azt se, hogy mit eszünk. Befőttjeim megpenészedtek. Aki belépett hozzánk, az egy kicsit elszomorodott, és csöndesebb lett. Csak mi őriztük meg elpusztíthatatlan humorunkat. Lakásunkat az Örökös éj birodalmá-nak kereszteltük el, s azon töprengtünk, nem cserélhetnők-e el - apróhirdetés útján - valami szembeteggel, akinek orvosi rendeletre kerülnie kell a fényt.

Annak idején, amikor egybekeltünk, hebehurgyán vettük ki. Akkor én huszonhat éves voltam, az uram harmincegy. Ebben az időben - a háború utolsó éve volt - nemigen válogathattunk. Örültünk ennek a kriptának is, "átmenetileg". Tudniillik már az első napokban hangsúlyoztuk, hogy csak átmenetileg lakunk itt, csak "egyelőre", amíg oly lakás nem akad, mely megfelel részint igényünknek, részint pénztárcánknak. Közben vártuk a jobb időket.

Ezek nemigen jelentkeztek. Sőt - amint tudod - a viszonyok egyre rosszabbodtak. Mi azonban, mint a hősök, nem tettünk le arról a reménységünkről, hogy legelső alkatommal kiköltözünk ebből a vakondokodúból, s egy szerény, de kedves, világos lakást bérlünk valahol, lehetőleg Budán. Vagyis nem törődtünk bele sorsunkba. Küzdöttünk ellene, legalább gondolatban. Csak elveink fönntartásával maradtunk itt, mint futóvendégek.

Mindig azt éreztük, hogy utoljára fizetünk házbért, s a következő negyedben már máshol ütjük föl a sátorfánkat. Ez a tervünk évről évre halasztódott. Előbb a lakásínség miatt. Később az "infláció" és "defláció" miatt. Majd egyéb ínségek miatt. Szerencsére minket nem "építettek le". Az uram naponta kilenc órát dolgozott a bankban, sőt - jó körülmények között - túlórázhatott is. Én is dolgoztam, amit tudtam. Kalapokat, lámpaernyőket készítettem, zekéket hímeztem. De így se futotta a költözködésre. Elhatároztuk, hogy még jobban összehúzódzkodunk. Mit mosolyogsz, szívem? Mindig, mindenkinek lehet még jobban takarékoskodni. Nézd, például az uram cigarettázott. Húsz cigarettát szívott el egy nap. Rosszat tett a szívének, és lemondott róla. Ez nem jelentéktelen összeg. Minek a feketekávé? Minek fölvonón járni az egyleti fogorvoshoz, aki a negyedik emeleten lakik? Minek két villanykörtét égetni egyszerre, a divat után futni, kapupénzt fizetni, ha tíz előtt is hazatérhetünk? Ezer és ezer ilyen apróság. Kis dolgok - elismerem -, de akik boldogulnak, ilyen semmiségekkel szerzik vagyonukat.

Számításunk be is vált. Tíz év alatt összekuporgattunk valamicske pénzt. Sajnos, akkor is közbejött valami. Általában mindig "közbejön" valami. Két évvel ezelőtt meghalt szegény ipam. Tavaly engem kellett operálni, gennyes vakbélgyulladás miatt. A költözködés őszről télre tolódott, télről tavaszra. Nyáron meg az uramtól loptak el hetvennégy pengőt az uszodában.

Most végre megvalósítottuk tervünket. Új lakásba költözködtünk. Gyönyörű lakás. Olyan, amint elképzeltük. Napos, világos, barátságos, utcai, a budai hegyekre néz, s délnek fekszik, délnek. Nagy ablakokkal. Akkora ablakai vannak, mint az ajtók. Már reggel zuhog rajtuk a verőfény, s mi estig lubickolhatunk benne. Eleinte enni se tudtunk, annyira örültünk neki, csak szaladgáltunk, ide-oda, a két szobában, mint két bolond. Nem hittük, hogy ilyen szép is lehet az élet.

Hetekig takarítottam, rendezkedtem. Ilyen költözködések után mindig akad egy kép, melyet még föl kell lógatni, egy rongyos függöny, melyet még össze kell aggatni. Múltkor délben aztán elkészültem. Egyedül gyönyörködtem a tiszta, szép lakásban. Odaálltam a tükör elé. Eddig bele se pillanthattam, hiszen csak sürögtem-forogtam, nyakig a piszokban. Most néztem meg magam először. Megijedtem.

Jaj, de ráncos voltam, jaj, de csúnya. Mennyi ősz haj szálam van. Nem csoda, szívem. Áprilisban már harmincnyolc leszek.

Amikor abba a sötét lyukba kerültem, huszonhat éves voltam. Tizenkét évig tartott, amíg ide érkeztem.

Ott nemigen nézegethettem magam a tükörben. Időm se volt sok.

Itt se igen nézegetem majd magam. Nem lesz hozzá kedvem. Túlságosan világos van. Túlságosan ragyog a tükör. Próbáltam áttenni, ebbe-abba a sarokba. De az se használt. Csupa ránc a szemem alja. Megöregedtem. Te, akkor délben úgy elszomorodtam. Visszavágyakoztam a régi lakásba. Lásd, milyen az ember. Még a szerencséjének se tud egészen örülni.

Az ebédnél elmeséltem ezt az uramnak. "Hja, fiam", szólt mosolyogva, semmi sem fenékig tejföl. Rám nézett tűnődve és nagy szeretettel. Erre én elkacagtam magam. Szokásom szerint így feleltem neki: Nincsen rózsa tövis nélkül.

Mert mi, kérlek, mindig ilyen bölcs szamárságokkal szórakoztatjuk egymást.

Ebben - mint említettem - felülmúlhatatlanok vagyunk...

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:56:45, hétfő
 
  ÖNGYILKOS



Az öngyilkos három levelet írt: egyet vidéken élő édesapjához, melyben elbúcsúzik tőle, egyet a rendőrséghez, melyben bejelenti, hogy önkezével vetett véget életének, egyet pedig az ismeretlenhez, aki majd megtalálja holttestét azon az erdei tisztáson, melyet már rég kiszemelt végzetes tettének végrehajtására.

Ezt a három levelet kabátzsebébe csúsztatta. Nézegette forgópisztolyát. Már napokkal ezelőtt megtöltötte hat golyóra, minden eshetőséget figyelembe véve.

Úgy tervezte, hogy majd éjszaka öli meg magát, amikor leszáll a sötétség. Még délután volt. Sütött a nap. De minthogy nem tudott mit csinálni itthon - vajon kicsoda olvassa el ilyenkor a délutáni lapok vezércikkeit? -, lassan elindult, gyalog, az erdő felé.

Sovány, halvány fiatalember bandukolt a Körúton, kopottan, a rongyos barna ruhájában, az utolsó ruhában, melyet földi életében viselt. Üres kezekkel ment kifelé ebből a városból. Oda, ahova igyekezett, csak az életét vitte. Pusztán arra volt szüksége. Arra is csak azért, hogy kioltsa.

De nem volt egykedvű. Azon töprengett, fájdalmas-e a halál, s meddig tart az, míg a lélek eltávozik a test kapuján? Hiába hallott erről megnyugtató szakvéleményeket. Nem akart sokat szenvedni. Eddig úgyis épp eleget szenvedett.

Azt már elhatározta, hogy nem a szívébe lő, hanem a fejébe. De hová? Úgy mondják, a halántéknál is biztosabb a száj. Akkor a golyó szétroncsolja a kisagyat, s az öntudat azonnal megszűnik.

Amíg ilyesmiken tűnődött, az úrvezető hatvan kilométeres sebességgel robogott egy mellékutcán, merész ívben a Körútra kanyarodott, s az öngyilkosnak már nem maradt ideje, hogy a járdára ugorjék - pedig épp ugorni akart szegény -, a gépkocsi elütötte.

Az úrvezető fékezett, de már későn volt. Kétségbeesetten tántorgott ki a kocsiból. Letépte szemüvegét. Látta, hogy mit művelt.

Egy sovány, barna ruhás, rongyos fiatalember hevert a kövezeten, véres, sápadt arccal, halálra gázolva. De még élt. Mozgott.

Letérdepelt melléje, ráhajolt, hogy fölnyalábolja, s elvigye a legelső kórházba.

Az áldozat azonban integetett. Nyújtotta feléje a kezét. Amikor elkapta és megszorította, halk hangon ezt rebegte:

- Köszönöm.

- Nem értem - lihegte magánkívül az úrvezető.

- Köszönöm - ismételte erősebben -, köszönöm önnek.

Az úrvezetővel keringett a világ. Itt a halál torkában is gúnyolódik vele ez a szerencsétlen? Micsoda akasztófahumora van.

Erre az öngyilkos szinte dühösen a zsebébe nyúlt, maradék erejével előkotorászta három levelét, s átadta az úrvezetőnek.

Egyik egyenesen neki szólt: Annak, aki megtalál. Ebben közölte, hogy egyetlen vágya megszabadulni ettől az átkozott élettől, s szándékától semmi se tarthatja vissza. A másik két levelet a sarki rendőr vette át.

Mialatt riadtan nézegették ezeket a leveleket, az öngyilkos némán, csöndesen - alig néhány pillanat alatt - meghalt. Úgy látszik, nem szenvedett. Szája mosolygott.

Elvitte a hullakocsi.

Utána az úrvezető, zsebében az öngyilkos levelével, a rendőrségre hajtott, hogy igazolja magát.

Állapítsuk meg, hogy mindketten elég jó üzletet kötöttek.

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:55:27, hétfő
 
  AZ IDEGEN



Abban az időben a világ még nem volt egyetlen földfolt, melyet telefonok, rádiók hálóznak át, s gépek röpülnek keresztül pár nap alatt. Minden ország, minden ember megőrizhette titkát. Kevesebbet utaztak, mint ma. Az utazás tovább tartott és többe került. De azoktól, akik utaztak, nem kérték lépten-nyomon az útlevelüket, az irataikat, s adataikat se vezették be azonnal mindenféle könyvbe. Akkor még akadtak vándorok, idegenek is.

Ő valami északi államból jött erre a tájra. Nem volt se norvég, se svéd, se dán. Ismeretlen nyelvet beszélt, melyet senki sem értett. Más nyelvet pedig nem tudott.

Abban a kis szállodában, melyben megszállott, jelekkel érintkezett a személyzettel. Délben, este, az étteremben magához intett egy pincért, kezébe vette az étlapot, rábökött - találomra - egy ételre. Amikor hozták, bólintott. Mindennel meg volt elégedve.

- Ki lehet ez? - tűnődtek néha a vendégek, akik nap nap után látták.

De erre senki se tudott felelni.

Érdekes vagy különös semmi se volt rajta, csak az, hogy egyáltalán nem ismerték.

Ötven év felé járó csöndes, szelíd úr volt, szerény, de nem félénk, inkább fáradt, inkább kiábrándult.

Ebédje, vacsorája végeztével egy darabig az asztalnál üldögélt, rágyújtott egy cigarettára, s amíg el nem szívta, nézegette az étkezőket, személytelen, nyugodt tekintetével.

- De kicsoda ez? - vallatták egymást a szálloda pincérei, szobaleányai is, holott egyikük se szolgálhatott felvilágosítással.

Vonogatták a vállukat, és mosolyogtak.

Reggelente elment a városba sétálni. Lassan haladt az utcán, sohase sietett, sohase maradt el. Az étkezéseknél elsőnek érkezett. Rábökött az étlap egy pontjára és bólintott, fizetett és bólintott, eltávozott és bólintott. Külön szolgálatokat nem kért. Roppant igénytelennek látszott.

Így éldegélt a szállodában, majdnem egy hónapig.

Egyszer délelőtt - váratlanul - csöngetett. Még ágyban feküdt. A pincérnek, aki benyitott, jelekkel akart valamit értésére adni. Folyton a szívére mutogatott. Sápadt volt. A pincér orvosért szalasztott.

Az orvos kérdéseket intézett hozzá, előbb az anyanyelvén, majd más nyelveken, németül, franciául, angolul, de ő ezt nem értette. Csak egyetlen szót válaszolt, egyetlen, furcsa szót, olyan nyelven, melyet viszont az orvos nem értett.

Erre az orvos odanyúlt szívéhez, megragadta csuklóját, mindkét csuklóját egyszerre. Kereste verőerét. Már nem találta.

Az idegen nyugodtan feküdt, úgy, mint előbb.

De az orvos izgatott lett. Gyorsan, szinte kapkodva nyitotta ki táskáját, kivette belőle oltótűjét, beoltotta. Tudta, miről van itt szó. Sokat látott már ilyesmit, ami a világ minden táján, a földgolyó minden szögén döbbenetesen egyforma.

Várt kicsit. Újra beoltotta.

Félig hunyt szemmel, fehér arccal feküdt a beteg a fehér párnán.

Pár perc múlva kinyílt a szeme, leesett az álla. Az orvos csöngetett.

Előbb a pincér jött be, azután a szálloda tulajdonosa, azután néhány kíváncsi szobaleány, ki a folyosón meghallotta a hírt.

Körülállták az ágyát, és nézték.

A fiatalabbak nagyapjukra, nagyanyjukra gondoltak, az öregebbek az apjukra, anyjukra vagy egy-egy rokonukra, mert már mindnyájan találkoztak azzal, ami itt történt.

Most már megismerték őt. Most már tudták, kicsoda volt.

Ember volt, aki a földön járt, mint ők, és elment innen, amint majd ők is elmennek.

Többé már nem volt idegen. A testvérük volt.

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:54:33, hétfő
 
  SZEMÜVEG



Negyvenéves múlt. Alig néhány évvel. Eggyel vagy többel? Ne kicsinyeskedjünk. Szóval negyvenéves múlt, valamivel.

Éjszaka sokat cigarettázott, zárt szobában, hajnalig. Amikor másnap délben fölébredt, s kinyitotta pilláit, fájt a szeme. Kicsit viszketett, de égett is kicsit, mintha homokot szórtak volna beléje. Megdörzsölte a kezével, ásított. De akkor is fájt. Csak nincs valami baja a szemének?

Eddig azt se tudta, hogy szeme van. Megnézte a tükörben. Valamicskét véres volt. Ezen csodálkozott. De azon még inkább csodálkozott, hogy a szemével nézte meg a szemét. Milyen furcsa. A műszer vizsgálja a műszert. Olyan ez, mint az ismerettan, mely az aggyal igyekszik eldönteni, hogy ez a szerv mennyiben alkalmas a megismerésre. Vagy mint a lámpa, mely sötétben láthatatlan, de mihelyt meggyújtjuk, nemcsak a szoba lesz láthatóvá általa, hanem maga a lámpa is. Mindez furcsa volt.

Rohant, hogy megmutassa orvosnak. Az úton csupa szemet látott. Az embereknek nem is volt fejük, kezük, lábuk, csak szemük. Négy látszerészboltot vett észre, mely egyébként elkerülte figyelmét. A villamosban hirdetés lógott, melyen pápaszemes öregúr a szemüvegét dicsérte kéjes mosollyal.

Harsogó verőfény tűzött a kórházra. A szemosztályból egymás után jöttek ki a betegek, pislogva, hunyorogva, könnyezve. Mindnyájan zsebkendőt nyomogattak szemükre, mint temetések után szokás.

Fiatal, kedves orvos fogadta.

- Fáj - mondta neki. - Nem nagyon. Azt hiszem, semmi.

Az orvos belenézett a szemébe. Mélyen nézett bele, a szemével az ő szemébe, nagyon mélyen. Rossz írók szerint a szerelmesek néznek így a kedvesük szemébe. De azok egész másképp néznek, sokkal felületesebben.

- Tényleg - szólt a fiatal, kedves orvos -, semmi - s máris legyintett, mint akit nem érdekel ilyen potomság. - Egy kis kötőhártya-gyulladás. Jelentéktelen. Sokat dohányzott - aztán átnyújtott egy nyomtatott rendelvényt, hogy készíttesse el a patikában.

- Köszönöm - rebegte, és indulni akart.

Az orvos megállította.

- Különben jó a szeme?

- Kitűnő - és lélegzetet vett, hogy szokásához híven eldicsekedjék, milyen csodálatos, semmihez sem fogható szemmel áldotta meg a természet. - Olyan kitűnő, kérem, olyan kitűnő...

- Hány éves?

- Negyven. Elmúltam.

- Olvasson - szólította föl a fiatal, kedves orvos, majdnem szigorúan, majdnem hivatalosan.

A falon öt méternyi távolságban tábla fehérül eléje, azon betűk feketednek, kicsik és nagyok, szeszélyesen elszórva. Olvasni kezdett, folyékonyan, hadarva, hetykén, szemtelenül. Egyszer csak megbicsaklott. Kijavította magát, mintha pusztán a nyelve tévedett volna. Ismét olvasott. Végre zavarba jött. Megállt, lélegzetet vett, várt. Folytatta. De aztán újra megállt.

Az orvos elfordulva állt mellette, a földre pillantott, mint aki megszokta ezt a mókát, s unja is. Babrált valamit. Kezében sárgaréz szemüvegvázat tartott, melybe különböző üvegeket lehetett rakni. Belecsúsztatott két lencsét. Gyorsan az orra nyergére biggyesztette.

- Hát most?

- Ó - kiáltott csodálkozva.

Egyszerre kifényesedett előtte minden: a betűk közelebb ugrottak, a tábláról elrebbent a köd, az az őszi felhő, mely az imént még eltakarta. Megint gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.

- Mi ez? - kérdezte mámorosan, mintha ódát akarna szavalni a Fényhez. - Mi ez?

- Presbyopia - felelte a fiatal, kedves orvos, és mosolygott. Ebben a tekintetben is figyelmes volt.

Mondhatta volna magyarul: Így: "Aggkori messzelátás." Vagy így: "Öregkori vaksiság." Vagy esetleg így is: "Vénkori szemgyöngeség." De latinul mondta. Finom volt.

Fölírta a lencse dioptriáját egy papírra, s figyelmeztette, hogy csináltassa meg a szemüvegét, pár évig használhatja, aztán majd erősebbet kell szereznie.

Miután elbúcsúzott az orvostól, künn az utcán így tűnődött:

"Lám, lám. Mi mindent meg nem érünk. Az első ábécéskönyv, az első hosszúnadrág, az első szerelem, és az első szemüveg. Sohase gondoltam erre. Azt hittem, hogy nem következik be. Hát a többiek, akik állandóan ablakon át nézik a világot? Azokkal nem törődtem. Úgy képzeltem, hogy szerepet játszanak nekem, végre hangulatos, hogy vannak köröttem szemüveges emberek is, mint a mesékben, nagy-nagy okulával. Úgy képzeltem, hogy fontoskodnak. Úgy képzeltem, hogy tetszelegnek maguknak, s azért viselnek szemüveget, mert rémesen jól áll az arcukhoz. Közéjük kerültem. Ezután előre fogok nekik köszönni: »Szervusz, testvér, tartsunk össze.« No, mindegy. A kisgyermekek közt is lesznek testvéreim."

Megvásárolta a szemüveget. Hazasietett. Otthon azonnal föltette. Szép, fekete, csontkeretes szemüvege volt. Mustrálgatta magát a tükörben. A szemével, az üvegfényben csillogó szemével a szemét nézte és az arcát, és az arcán a remegő, alázatossá vált lelkét. Komoly volt, ünnepélyes. Boldogult édesapjához hasonlított. Jaj, mennyire hasonlított hozzá. Egy norvég lelkészhez is hasonlított, akinek arcképét évekkel ezelőtt látta egy képes újságban.

"Messzelátó vagyok" - szavalgatott magának -, mint a teleszkóp, melyet messzelátónak is neveznek. Messze látok, egészen a holdig, a bolygókig. A zöld ifjoncok csak azt látják, ami az orruk előtt van, nem veszik észre, ami távoli. Nincs távlatuk. Az én szemem már a nagy egységek összefogására rendezkedett be. Ez a bölcsesség jelképe."

Egymás után szedegette le polcáról a legapróbb gyémántbetűkkel nyomtatott könyveket. Nem bírt betelni azzal az örömmel, milyen pompás szemüveggel olvasni.

Családjával vacsorázott. A többieknek föltűnt, milyen szótlan.

"Ez a rend - töprengett. - Csak azt nem tudom, vajon a világ távolodik-e el tőlünk ilyenkor, vagy mi távolodunk el a világtól, ösztönösen, attól a világtól, melyen annyi rondaságot láttunk. Messze tőle, messze-messze, minél messzebb, hogy csak nagy körvonalait, csillagközi helyzetét szemléljük. Lehet, hogy így van, lehet, hogy ez a dolognak mélyebb értelme. A szem védekezik. A lélek védekezik. Nem akar látni, minekelőtte örökre becsukódik. Beüvegesedik, aztán megüvegesedik. Bizony."

Vacsora után lefeküdt. Derülten, nyugodtan heverészett az ágyban. Figyelte a mennyezeten a lámpa fényjátékát. Senki se volt körötte, de azért egyszerre hangosan mondta:

- Hát igen.

Eloltotta a lámpát. Sóhajtott, elaludt.

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:53:04, hétfő
 
  FÜST



1

Amint este ül a lámpánál, betűt betűre vetve, vékony, éles csöngetést hall.

Leteszi tollát, figyel.

Valahol csöngetnek. De nem kívül, hanem belül, őbenne. Csöng a füle. Meddig tart ez? Percek múlnak.

A csöngetés nem szűnik: nem erősödik, nem gyöngül, mindig ugyanaz.

Rettenetes ez a makacs, hosszú csöngetés.

Mintha vészcsengő berregne, jelezve, hogy abba a zárt palotába, melyet testének neveznek, alattomos veszedelem közeledik, valami betörő, valami gyilkos, aki hamarosan végezni fog majd vele.

Csak nem a halál csönget?

2

Rápillant bal kezére. Mutatóujja meg a nagyujja közt észreveszi a cigarettát. Mihelyt fölébred, a fogai közé harap egyet, s az utolsót akkor köpi ki, amikor az ágyba dől.

Hányadik ez ma? A harmincadik. Nem, a negyvenedik.

Mindezt előre megjósolták neki. Orvos barátjai részletesen leírták a tüneteket: a szédülést, az érgörcsöt, a fülcsöngést is, ezt az ijedelmes csöngetést.

Fölugrik a székről. Még mindig csöng a füle. Lehet órákig, napokig, évekig hallgatni ezt a förtelmes muzsikát? Inkább főbe lövi magát.

3

De nem: élni fog, egészségesen, becsületesen, okosan.

A cigarettát, melyet reszkető ujjai között szorongat, mint bűnjelet, magasba emeli, szemügyre veszi, aztán beledobja a vízzel telt hamutartóba, melyben még sok-sok csonk úszkál, a mai nap dohányabrakja. Nem is negyven, hanem ötven.

Ez volt az utolsó cigaretta az életében, a legutolsó cigarettája.

Nézi, amint bíbor parazsával belesercen a vastag, barna lébe, imbolyog benne, aztán lassan megfullad. Micsoda csömörletes főzelék. Ilyen sötét, ragacsos lehet az ő nikotintól megmérgezett vére is.

4

Kétségtelen, hogy az öngyilkosságnak nem a legkellemesebb módja a dohányzás. Van ennél fájdalmatlanabb, gyorsabb is.

Schopenhauer joggal vetette meg a dohányzókat. Bamba csecsemők ezek, kik úgy szopják a dohányrudacskát, mint holmi keserű emlőt.

De vajon tud-e majd dolgozni nélküle ő, aki már több mint harminc éve megszokta? Bárgyú kérdés. Musset cigarettázott, Aiszkhülosz azonban nem cigarettázott.

Mindez fölöttébb megnyugtatná, csak a füle ne csöngene oly veszetten.

Arca fehérebb, mint írópapírja.

Berohan a fürdőszobába, nyitja a vízcsapot, alá tartja fejét. Ha a tűzoltótrombiták rivallanak, oltani kell a tüzet. Utána valamivel jobb. Fülel a négy égtáj felé. Úgy rémlik, hogy a csöngetés megszűnt. Vagy csak képzelődik?

5

Egy kissé lecsillapodva átsétál a másik szobába. Ott a felesége meg a fia olvas az asztalnál. Leül közéjük.

- Nagy újságot mondok - szól ünnepélyesen. - Leszoktam a dohányzásról.

- Mikor? - kérdezi felesége gúnyosan.

- Ebben a pillanatban. Soha többé nem veszek szájamba cigarettát, amíg élek.

Az asszony mosolyog. Hányszor hallotta már ezt tőle.

- Most azonban nem tréfa. Tudniillik az előbb kissé megijedtem - vall töredelmesen, mert jólesik vádolni magát. - Egyszerre csöngeni kezdett a fülem. Legalább tíz percig csöngött. Azt hittem, megőrülök.

- Lásd - szól a felesége -, lásd. Én hiába beszéltem. Az, amit te művelsz a szervezeteddel...

- Helyes - szakítja félbe az asszonyt, mert a vád már nem esik jól. - Szóval vége.

- Sápadt vagy.

- Talán adjatok egy kis tejet.

6

A fehér, émelyítő folyadékot, melyet gyermekkora óta utál, lassan kortyolgatja. Közben arra gondol, hogy Aiszkhülosz tejet ivott, Musset azonban feketét. Így biztatja magát hangosan:

- Eztán a feketének is vége. Reggelire, ebéd után, ozsonnára tejet iszom. Azonnal dobjátok ki összes cigarettáimat. Nálunk többé nincs cigaretta. Vendégeknek sem.

Odahozatja dohánydobozát, melyben vagy négyszáz cigaretta szunnyad, gondosan fölraktározva, arra az eshetőségre is, ha például házát körülzárnák, ostromolnák, s kívülről nem szerezhetne dohányt.

Átadja a szobaleánynak, hogy holnap reggel korán mind ajándékozza el, s az máris viszi a konyhába a cigarettákat, újságpapirosba csomagolva.

Ő pedig óriási, mahagóni dohánydobozát sürgősen kinevezi levélszekrénynek.

7

Elhatározásától megedződve, frissen lép dolgozószobájába. Becsületesnek, tisztának érzi magát. Száz évig akar élni. Látja, amint ősz hajjal, bőrsaruban, meztelen térddel mereng unokái közt, s pásztorkölteményeket írogat a lugasban.

Alighogy leül íróasztalához, elsápad. Ismét hallja azt a vékony, éles zajt, mely mint valami rovar zürrög, rágcsálja agyvelejét. Leheveredik a díványra. Ott halkabban hallja, de azért hallja.

Ennek a fele se tréfa. Ágyba, hamar, lefeküdni. Jeges tömlőt a szívére, a fejére borogatást, orvosért, orvosért.

8

Az orvos nyugodt, bölcs ember, hallgatja panaszait. Elégedetten bólogat, mintha örülne, hogy a tünetek annyira egybevágnak azzal, amit hajdan az egyetemen tanult.

- Naponta ötven cigaretta - ismétli nyájas mosollyal -, néha egy-két szivar is, ülő életmód, semmi testmozgás, éjszakázás, izgalmak. Mit csodálkozik ezen? Azon kellene csodálkoznia, hogy nem előbb jelentkezett, és nem végzetesebb formában. Örüljünk, hogy még idejekorán elcsípjük a bajt. Tehát semmi dohány, föltétlen nyugalom és tej, tej, tej.

9

Másnap már kutya baja.

Tejben-vajban fürdik. Rozskenyeret reggelizik sajttal, ebédre tejet iszik, ozsonnára aludttejet, tejfölt. Olyan szagot áraszt, mint egy juhakol.

Az utcán szánakozva nézi azokat a vad indiánokat, akik bűzös dohánylevelet égetnek szájukban. Micsoda sivár lelkek. Érintkezhet ezután velük? Megbocsátóan elhatározza, hogy azért érintkezni fog velük.

Este meggyújtja lámpáját, dolgozni akar. Homlokát kiveri a halálos verejték. Megint hallja. Csöng a füle, a koponyája, az egész teste.

Most már nem idegeskedik. Próbálja megszokni. Lógatja a fejét, rámered üres kéziratpapírjaira. Beletörődik a változhatatlanba. Órákig figyel erre a rettenetes zenére, mely arra inti, hogy nemsokára el kell majd innen mennie.

10

Benyit a fia, hogy lefekvés előtt elbúcsúzkodjék. Nem panaszkodik neki. Megcsókolja, bágyadtan int utána, mintha atyai áldását adná rá.

Fia kifelé menet a szoba közepén megáll, hallgatódzik. Ezt kérdezi: - Mi zúg itt?

- Itt?

- Igen, itt.

- Hát te is hallod?

Keresni kezdik a lárma forrását, mint amikor "tüzet-vizet" játszanak. Az ajtónál alig hallani.

- A lámpa - kiált a fia -, az íróasztalod lámpája. Ez muzsikál. Rossz a kapcsolója.

Eloltják: akkor nem hallanak semmit. Meggyújtják: akkor újra hallják.

11

Összevissza öleli fiát, kacag és ugrál örömében. Másik lámpát tesz íróasztalára. Órákig dolgozik mellette. Úgy megy minden, mint a karikacsapás.

Éjfél után, amikor már mindnyájan alusznak a házban, pokoli vágy fogja el. Csak egy cigarettát, egyetlenegy cigarettát. De a szobalány reggel már mind elosztogatta. Eszébe jut, hogy van egy titkos doboza. Könyvállványa legfelső polcára rejtette el, könyvei mögé, ünnepi alkalomra. Török cigaretták, C. D. jelzéssel. Egy diplomatától kapta.

Mint a majom, mászik a könyvtárlétrán.

Jaj de édes ez a keserű füst. Szájpadlása zugait úgy járja be, mint tömjén a templom fülkéit. Aiszkhülosz nem cigarettázott? Musset azonban cigarettázott.

12

Pusztán ezt az egyet engedélyezi magának. Abból, ami történt, tanulni akar.

- A szenvedély - szaval - annál több örömet tartogat számunkra, mennél inkább fékezzük.

Elszívja cigarettáját, aztán keze öntudatlanul a második után nyúl. Már öngyújtója is lobog.

- Ne feledd - ijesztgeti magát -, hogy mennyire megrémültél. Az előbb a halál csöngetett be hozzád.

Eltűnődik, majd ezt mondja:

- Egyelőre téves kapcsolás volt - és rágyújt.

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:51:57, hétfő
 
  STRUCCPOLITIKA



Szívfacsaró látvány ez a sok munkanélküli.

Hasznos, képzett emberek lézengenek köröttem, lógatják a kezüket, alszanak az utcapadokon. Senkinek se kellenek. Naponta írásbeli bizonyítványt kapnak arról, hogy fölöslegesek a világon. Nehéz ilyesmit elviselni.

- Mit törődik vele? - feddett az orvosom. - Ezen sem ön, sem én nem segíthetek. Talán más se. Kár tehát idegeskednie. Teljesen hiábavaló. Menjen pihenni. Szórakozzék kicsit. Ne törődjék vele.

Megfogadtam tanácsát. Tényleg, legokosabb nem látni azt, ami fáj.

Elutaztam egy fürdőhelyre. Beledugtam fejemet a homokba. Struccpolitikát űztem.

Ragyogó délután érkeztem meg. Az ég kék volt, a víz zöld.

Elégedetten vettem tudomásul, hogy itt általában minden az, ami. Például a tó itt tó volt, és a tónak nem kellett teknőnek vagy mosdótálnak lennie. A fa is fa volt. Mindegyik fának volt állása.

Állástalan rigót se láttam. A rigók - akár hiszik, akár nem - mindnyájan mint rigók fütyöltek az erdőben. Sőt a kutyák is futkároztak, ugattak, megmarták a nyaralók gyermekeit. Szóval teljesítették kötelességüket.

Épp ezért kitűnően mulattam.

Másnap reggel bekopogtatott szobámba egy fiatalember, aki cirkuszi egyenruhába volt öltözve.

- Alázatos tisztelettel - köszöntött, azzal az új divatú üdvözléssel, mely mindjárt fölforralja vérem, mert nem fér a fejembe, miért viseltetik egyik ember a másik iránt minden különösebb ok nélkül "alázatos tisztelettel".

- Mit akar?

- Méltóztassék talán cirkuszjegyet venni.

- Nem veszek.

- A legalázatosabb tisztelettel esedezem. Én vagyok tudniillik a cirkusz szolgája. Sajnos, most ebből kell élnem.

- Különben micsoda?

- Kertész, de a mai szomorú viszonyok között...

Minthogy még soha életemben nem láttam olyan kertészt, aki cirkuszszolga lett volna, sietve vásároltam egy cirkuszjegyet.

Ettől kezdve azonban nem mertem a kertészre tekinteni, aki a parkot ápolta, mert attól tartottam, hogy ő meg állástalan cirkuszszolga.

Délben egy rendkívül rokonszenves, magas, szőke pincér szolgált ki. Worcester-mártással kínált. Meglepődtem, milyen hibátlan angolsággal ejtette ki ezt a szót.

- Angoltanár vagyok - rebegte, mikor borravalót adtam neki -, angol-német szakos. Londonban és Berlinben tanultam. Négy éve "elkészültem", a szó legszorosabb értelmében. Egyelőre, úgy látszik, még pár évet kell várnom kinevezésemre. Négyszázan vannak előttem, idősebb kollégák, sokgyermekes családapák is.

Délután arról értesültem, hogy kávéházi pincérem a békében egy erdélyi városban főispáni titkár volt. A főpincérről semmit se tudtam meg, de abból, hogy oly villámgyorsan számolt, azt következtettem, hogy legalábbis a felsőbb matézis egyetemi professzorával álltam szemközt.

Őszintén szólva, undorodtam ezektől a lángelméktől, akik kivétel nélkül több diplomával rendelkeztek, több nyelvet beszéltek, s tudtak kettős könyvvitelt, gyorsírást és gépírást is. Végre nem bosszankodni jöttem ide, hanem üdülni, felejteni. Hacsak tehettem, elkerültem őket, futottam előlük.

Estefelé kisétáltam a tópartra.

Ott egy motorcsónak vesztegelt.

Benne a csónakos ült, valami őszbe csavarodott, elhanyagolt alak, mezítláb, csíkos hálóingben, rongyos téli nadrágban, melyet vastag cukorspárgával kötött dereka köré.

- Mehetünk, barátom? - kérdeztem tőle.

- Igenis, parancsára.

Benn a tó közepén üdvözöltem a szabad természetet, a hegyeket, a csillagokat, melyek fönn az égen örök állást kaptak.

Már-már boldog voltam, mikor a motor egyszerre pukkant: bedöglött.

- Na - idegeskedtem -, most itt alhatunk.

- Kegyeskedjék teljesen nyugodtnak lenni - szólt a csónakos. - Csak egy kis motorhiba. Tüstént kijavítom.

- Hát maga ért hozzá?

- Hogyne, kezit csókolom - mondta. - Végzett gépészmérnök vagyok, kezit csókolom.

Éjszaka lidérces álmom volt. Azt álmodtam, hogy Rubens mázolja ki szobámat, és királyok tisztogatják cipőmet. Reggel hazautaztam.

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:50:33, hétfő
 
  BONCOLÁS



Mindenkinek jó lélekkel azt a tanácsot adhatom, hogy ne menjen arra a pályára, amelyre szeretne. Mert akkor előbb-utóbb kiábrándul belőle.

Megtörténhetik ugyan, hogy csöndesen megöregszik mellette, mint a felesége mellett. Esetleg a társadalom segédkezésével meg is ülheti vele az ezüstlakodalmát vagy az aranylakodalmát. De alapjában nem sok örömet lel benne.

A bölcs ember sohase törvényesíti szerelmét. Így holta napjáig megőrzi. Természetünk tudniillik gyarló. Csak olyasmiért rajonghatunk igazán, ami nem a miénk, amit nem egészen értünk, nem egészen ösmerünk. Ezzel örökre kacérkodhatunk. Esetről esetre hűtlenné is válhatunk érette törvényes hitvesünkhöz, akihez eskü köt. Micsoda boldogság ez.

Pont így voltam én az orvostudománnyal is.

Orvos szerettem volna lenni. Már mint kisfiú doktort játszottam. Gyógyítottam húgom bábuit és a ház kutyáit. Pedig nagyon féltem az állatoktól. Messzire elkerültem őket, különösen este. De ha egy kutyának szét kellett feszíteni a száját, hogy hashajtót öntsek belé, vagy egy kandúrnak be kellett kötni a véresre mart hátgerincét, rettenthetetlen bátorsággal vállalkoztam rá.

Gyakorlati készségemmel csak elméleti tudásom vetekedett. Olvasni se tudtam még rendesen, s máris belebújtam egy lexikonba, és anélkül hogy észrevettem volna, kitűnően megtanultam az összes nyavalyák tüneteit. Izgatott mindenféle betegség. Miért? Azért, mert az elmúlás izgatott. Ha a halál rejtelmes szobájába nem nyithattam be - ez itt senkinek sem adatott meg -, legalább a halál előszobájában ácsorogtam.

Nagyon korán boncoltam is, eleven és döglött állatokat. Ezzel bizonyára félelmemet iskoláztam. Hamarosan rájöttem, hogy a félelemnél is rosszabb a megijedés - a félelemnek ez a villámütése -, s hogy élénk képzeletem mindent ezerszeresen sötétebbnek fest, mint a valóság, és hozzá képest a valóság legtöbbször majdnem derűs, sőt megnyugtató. Ennélfogva rászoktattam magam, hogy alázatosan elzarándokoljak a baj kútforrásához, hogy farkasszemet nézzek mindennel, ami szörnyű, riadalmas és förtelmes, s megbarátkoztam a pusztulás és rothadás legkülönbözőbb formáival, melyeken mintegy csak hűtőzött, enyhületet keresett rémlátó fantáziám.

Pogánynak születtem, annyi bizonyos. Mióta eszemet tudom, utáltam a mítoszokat, a különböző hitregéket, különösen a keleti hitregéket, melyeknek zavaros bárgyúsága annyira meghamisítja az élet egyszerű és fönséges tragikumát, hogy az olyan lesz tőle, mint holmi cifra és olcsó bazár. A meséktől is őszintén undorodtam. Düh fogott el, ha a kis, édes tündérkékről hallottam. Nem mintha a tündérkék csodálatos tettein ütközött volna meg értelmem. Csak szegényeseknek, unalmasaknak találtam őket. Az én tündéreim inkább a baktériumok voltak, melyek szintén láthatatlanok, de sokkal hatalmasabbak. A pestisbaktériumról például többet ábrándoztam, mint más gyermek Tündér Ilonáról.

Szerencsére édesapám nem az orvosi szakra íratott be, hanem a bölcsészetire. Ilyen módon szűzen, érintetlenül maradt meg bennem az orvostudomány iránti szerelem. Ünnep volt számomra, valahányszor megszökhettem a bölcsészeti előadásokról. Ezeken a tanár régi költők semmitmondó életét tárgyalta, és születési adataikból, házassági leveleikből jobb ügyhöz méltó buzgalommal azt igyekezett megállapítani, hogy jött létre ez vagy az a remekművük. Ilyen erőfeszítést már akkoriban is nevetségesnek, hiábavalónak tartottam. Otthagytam hát a tanárt, hadd üsse bottal egy tovatűnt lángelme nyomát, s elszaladtam orvosnövendék barátaim közé, akik véd- és dacszövetségben állottak velem.

Mindig ügyesen becsempésztek. Fehér orvosi köpenyt adtak rám. Ebben szabadon kalózkodhattam. Közéjük elvegyülve értő-közönyös arccal figyeltem a különböző műtéteket, leplezve halálos érdeklődésem. A műtőben a kloroform édeskés szaga terjengett, s az éter illata is, mely agyvelőmig szúrt, mint holmi kutatótű. Egymás után tolták be a már "kikészített" betegeket. Egy szakállas politikus - valóságos belső titkos tanácsos volt - a kloroformos sisak alatt puffadozó, hullámzatosan emelkedő hassal hörgött és röfögött, mint disznó az öléskor. Láttam egy halovány, szőke asszonyt, anyaszült meztelenül, akit a férjén kívül még senki se láthatott így. Ezüstfehér volt a teste.

Tudtam, hogy ez tilalmas és illetlen. Azt is tudtam, hogy erkölcstelen. Nem kétkedtem abban, hogy a tudomány joggal akadályozza meg az illetékteleneket, hogy az emberi szenvedés e templomában kuktáskodjanak. De én ezzel nemigen törődtem. Húszéves fejemmel kinevettem az öreg, fontoskodó társadalmat. Lelkiismeretem se nagyon bántott. Helyesen vagy helytelenül, azt képzeltem, hogy az én célom, mely az érzéklés eszközeivel mindennek a mélyére akar hatolni, van olyan fontos, mint az övék, s erkölcsöm magasabb, holott külső megnyilatkozása csak holmi kotnyeles, szemtelen kíváncsiság.

Gyakran eljártam a boncolótermekbe is, ahol alacsony bádogasztalokon egy-egy gazdátlan comb hevert, mint a mészárszékben. Itt orvosnövendék barátaim az izmok tapadását, a csontok nevét találgatták. Én azonban, akit nem zavart a szaktudás, kedvemre képzelődhettem.

Sohase felejtem el "első boncolásom".

Egy májusi reggelen bevittek a kórbonctanra. A boncolóasztalon már ott volt a hulla, melyet a fagyasztókamrából hoztak föl. Huszonhárom éves fuvaros volt. Két nappal ezelőtt, déli egy órakor lefordult a bakról, ostorával a kezében, és szörnyethalt.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ijesztő volt. Hátravetett fővel, nyugodtan feküdt előttem. Szemét bezárta, keményen. Haja kurtára volt nyírva nullásgéppel. Orra szabályosan ívelt. Teste márványosan fehér, határozottan szép, délceg, mint egy görög bajnoké. A természet ezt a szervezetet - legalább láthatólag - nem huszonhárom évre tervezte, hanem hatvanra-hetvenre.

Hasán tenyérnyi világoszöld hullafolt. Tomporán, mintha megégette volna, még egy vörös hullafolt. Csak ez jelezte, hogy nem él.

A tanár kijelentette, hogy "fel fogja tárni". Ez gyorsan ment. Éles késével egy pillanat alatt fölmetszette a bőrt a nyaktól a köldökig, s a hólyagból aranysárga nedű csurgott, a húgy. Csodáltam az emberi bőr erősségét és keménységét. Nagyszerű takaró ez. Arra gondoltam, hogy voltaképp csak bőrünk különöz el a többi emberektől, az egyéniségünk országhatára, jelezve, hogy eddig és ne tovább, hogy itt önálló lény kezdődik, aki belemagasodik a világegyetembe, mindenkitől függetlenül, mint külön világ. Mindez igen furcsa volt.

A kés úgy vágta a bordákat is, mint a vajat. Feltűnt a szív, ez az óriási vörös izom, a tüdő, ez a rózsás-szürke lebeny. A máj, amint szétszeletelték, a szerecsendió kacskaringós ábráit mutatta. Láttam a hasnyálmirigyet, a vakbelet, a gyomor tömlőjét, melyből parajzöld gyomorpép folyt ki, a fuvaros utolsó ebédje. Kiragadták a nyelvét a száján keresztül, a gégéjét is, rendkívül ügyes, majdnem világfias rándítással, mintha csak egy nyakkendőt bontanának széjjel. Beleit kis márványasztalkára rakosgatták, s amíg keresgéltek bennük, a szolga gumicsővel vizet csorgatott rájuk. A mellkosárból több liter vért mertek ki, melyet később nagy szivacsokkal itattak föl.

Ez jutott eszembe: miért ismétli a természet, már évezredek óta, mindig ugyanezt a mintát oly aggályos pontossággal? Annyira bevált ez? Vagy nincs más ötlete? Mindenesetre cudarul egyenlőnek éreztem itt magam minden emberrel. Ez nem fájt. Csak némi alázat fogott el. Afféle gyári árunak éreztem magam. Közel sem oly jelentősnek, mint otthon, amikor verseket írtam.

Tizenöt perc múlva a boncolás befejeződött. Mint a fináncok, akik a vámvizsgálatnál összevissza turkáltak egy bőröndöt, a megszokottság bizonyos gépies kegyeletével, de elég gyorsan visszarakták a szerveket, lehetőleg arra a helyre, ahonnan kivették. Nem hittem, hogy még valaki - egy alvilági vámhivatal vagy más, előttem ismeretlen, magas hatóság - törődni fog ezzel a szegény halandóval, az idők végezetéig.

Máris varrta a szolga a fölhasított bőrt - mert ez csak az ő dolga volt -, hosszú tűvel, vastag cukorspárgával. Hat-hét öltést tett rajta. Közben a fej ingott. Az állkapocs is mozgott kicsit, mintha beszélne. Aztán az orr hirtelen vérezni kezdett. Ezt vattával dugták be.

Még vártam valamit. Valami happy end-félét vártam. De ez nem történt meg.

Akkor kimentem a kertbe.

Itt orgonabokrok virágoztak. Orvosnövendékek álldogáltak egy csoportban. Magoltak a szigorlatra. Kezet fogtam egy kék szemű, sovány orvostanhallgató-nővel. Elkísértem az előadóteremig.

Ezen a reggelen nagyon vidám voltam, és nagyon komoly. Azt éreztem, hogy a földön elhagyatott vagyok, felelőtlen és szabad, s azt tehetek, amit akarok. Azt éreztem, hogy a halál semmiség, és az élet is éppoly semmiség.

De azt is éreztem, hogy élni a legnagyszerűbb dolog, és meghalni - az a tény, hogy egyszer végképp megsemmisülök - a legszörnyűségesebb valami, amivel szemben - sajnos - mindmáig se sikerült végleges álláspontot elfoglalnom, mint azoknak, akik nálam mélyen érzőbbek, eszesebbek vagy becsületesebbek...

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:49:34, hétfő
 
  SZEGÉNY ASSZONY



1

Amint faluztam, megszállottam egy parasztkunyhóban, a szegény asszonynál.

A földes szobában csak egy nyoszolya volt, meg egy szék. Este kértem valami takarófélét.

- Nincs nekünk semmink - mondotta a szegény asszony -, szegények vagyunk.

- Hozzon valamit onnan a másik szobából.

- Az a másik vendégé lesz, aki majd jön. Nem a miénk ez a ház se. Csak mink adjuk ki. Ha valamit hibázunk, akkor elvesztjük a kenyerünket.

- Ebből élnek?

- Ebből.

- Adjon gyertyát.

Gyertyájuk se volt.

Elszalasztottam a boltba. Hozta a gyertyát, meggyújtotta. A gyertya aranyfényében írást tartott elém, a boltos tanúsítványát, az igazolta, mennyit fizetett a gyertyáért. Aztán elém tette a pénzt, melyet visszahozott: két fillért.

Még sohasem láttam, hogy valaki így fogott volna kezében két fillért.

- Jó, tartsa meg - szóltam, aztán lefeküdtem.

2

A kukoricahéjjal tömött szalmazsák olyan kemény volt, hogy egész éjjel csak hánykolódtam rajta, amíg a közepén mély gödröt nem vájtam. Ebben feküdtem hajnalig, mint egy sírban.

Fölöttébb kellemetlennek találtam a népiességet. Reggel ezt mondtam a szegény asszonynak:

- Nézze, én inkább átmegyek ide a telepre, a szállóba. Itt a szoba ára. Ez meg a magáé - odalöktem ötven fillért, borravalóul.

A szegény asszony az ötven fillérre nézett, aztán az arcomra. Megköszönte.

Valóban igen szegények voltak. Öten laktak a konyhában. A szegény asszony ura, egy sánta ember, aki néha targoncán szállított csomagokat ide-oda, aztán a szegény asszony, aztán három apró gyerek. Negyedik gyereke most volt úton. Jövő hónapra várta.

- Hát ez mi? - kérdeztem.

Szarka csörgött az összeeszkábált fakalitkában. Nagyon szerették ezt a csúnya szarkát is. Mert nekik nem volt elég ennyi élet. Még más élet is kellett nekik. Mindig élet, élet, hogy szeressék.

Amikor kifelé mentem a konyhából, odaszóltam a szegény asszonynak:

- Hozza ezt utánam.

3

Kezébe tettem csöpp kézitáskámat. Oly könnyű volt, hogy akár a kisujjamon is elvihettem volna a szállóig, vagy száz lépésnyire lehetett ettől a kunyhótól. De, gondoltam, hadd keressen még a szegény asszony.

Az boldogan vitte. Meztelen talpa tapiskolta a poros utat. Nem szólt semmit. Időnként rám sandított. Éreztem, hogy tekintélyes úrnak tart.

A szállóban átadtam neki egy szennyes ingemet meg két zsebkendőmet, hogy mossa ki.

- Várjon - állítottam meg az ajtóban -, itt van a csomagért.

Egy pengőt nyomtam a markába.

Ennek úgy megörült, hogy már meg se köszönte, csak szaladt vele, szaladt, hazafelé.

4

Másnap hozta az inget meg a két zsebkendőt.

- Mibe kerül?

- Három pengő - szólt egyszerűen.

Sokalltam, de kifizettem.

Harmadnap ismét benyitott. Ezt mondta:

- Vizet is készítettem.

- Miféle vizet?

- Mosdani.

- Mikor?

- Akkor, amikor ott tetszett hálni.

- Ja igen. És mit akar?

- Tessék azt is kifizetni.

Egy kissé elhűltem.

Ez a szegény asszony nem értette, hogy megszántam őt és gyermekeit, hogy részvétet éreztem irántuk és a szarkájuk iránt, hogy megesett rajtuk a szívem, csak azt képzelte, hogy hülye vagyok, hogy könnyelmű fráter vagyok, aki szórja a pénzt, hogy dúsgazdag nábob vagyok. Ezt bizonyára megállapították otthon. Itt a "szerencse", ki kell használni. Talán hamarosan holmi nemzetközi szállodát akarnak alapítani az én pénzemből, vagy villamos mosóműhelyt, vagy egész fürdőtelepet, nem tudom. Mindenesetre nagy terveik lehettek velem.

Szomorúan meredtem magam elé. A szegény asszony csak mosolygott a sárga fogával, a sárga mosolyával. Nem vitatkoztam. Kiegyenlítettem a mosdóvíz árát, mely minden eddigi összeget túlhaladott. Végig kellett játszanom a játékot, abban a modorban, melyben kezdtem. Különben is azt hittem, hogy utoljára látom.

5

De csalódtam. Néhány nap múlva még egyszer fölkeresett.

Zavartan kezdte:

- Egy barackot is meg tetszett enni.

Csakugyan, emlékszem. Estefelé a konyhájuk előtti fa alatt találtam egy sárgabarackot, melyet levert a vihar. Belé is haraptam, de kiköptem. Zöld volt és savanyú.

Ezt a barackot akarta kifizettetni velem. Csöndesen kitessékeltem.

6

Azóta nem láttam többé, de sokat gondolkozom felőle. Gyakran furdal a lelkiismeret, hogy én mételyeztem meg őt alamizsnafilléreimmel, melyek bűnt fiadzanak, romlást kamatoznak, oly őrületet, melynek nincs határa.

Azelőtt nyilván eléggé boldogan éldegéltek a nincstelenségükben, a szarkájukkal együtt. Én ébresztettem föl őket. Nem lett volna helyesebb, ha egyszerűen továbbállok, s búcsúzóul legföljebb megsimogatom legnagyobb fiacskájuk haját? Talán helyesebb lett volna.

Gyönyörű az irgalom bibliája, de veszedelmes. Sohase tudjuk, hogy jótetteinkkel micsoda rosszat művelünk. Cselekedni mindig veszedelmes. Legalább mesterem, Lao Cse, a kínai bölcs ezt vallja. Szerinte az igazi jóság közönyös, az igazi okosság néma. Légy tiszta és csöndes - hirdeti. Még megszólalni is veszedelmes.

Ő állítja ezt, az Agg Fiú, aki minden halandók között a legjobb, a legokosabb, a legérettebb volt, s mindjárt őszen jött a világra, mert édesanyja nem kilenc hónapig hordozta szíve alatt, hanem - szavahihető tanúk szerint - kerek hatvankét esztendeig.

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:47:33, hétfő
 
  MOTORCSÓNAK



Nincs a földön egészen boldog ember. Nincs, és nem is lehet. De igenis van, és lehet is. Például én magam is ismerek valakit - igaz, hogy csak egyetlenegy embert -, aki egészen boldog, talán a föld legboldogabb embere.

Berci az, Weigl Berci.

Weigl Berci a mosónénk egyetlen fia.

Úgyszólván szemem láttára cseperedett föl. Kis kölyök kora óta eljött hozzánk esténként, amikor az anyja nálunk mosott. Sápadt, jelentéktelen fiúcska volt, mindig szótalan, mint akinek valami titka van, de nem beszélne róla a világ minden kincséért sem.

Ímmel-ámmal tanult, a gimnáziumban úgy csúszott egyik osztályból a másikba, hogy észre se vették. Alighogy a nyolcadikba került, berántották katonának, vitték a tűzvonalba.

A háborúban nem sebesült meg, nem esett fogságba, nem is tüntette ki magát, hanem épen és szépen hazajött a leszerelés első napján.

Mindjárt meg is nősült. Elvett - nem tudni, miért és hogyan - egy se-hal se-hús kézápoló kisasszonyt.

Ez egyre-másra hozta a világra a gyermekeket, minden évben egyet-egyet. Berci még a huszonötödik életévét se töltötte be, s bárki nyugodtan valami vékonydongájú, savószín kamasznak nézhette, amikor ő már háromgyermekes családapa volt. Beesett vállal, kissé púposan ténfergett a körutakon. Ki sejthetett róla ilyesmit?

Szerencséjére csípett magának egy állást. Segédkönyvelő lett valami szalámigyárban. Buzgó hivatalnok volt, lelkiismeretes, pontos. A gyárban nem túlságosan szerették, de nem is gyűlölték túlságosan. Ennek következtében nem tették B-listára, nem is emeltek neki, soha. Reggeltől estig olyan fizetésért robotolt, melyet leírni is veszedelmes, mert néhány munkaadó még vérszemet kaphatna tőle.

Együtt lakott a feleségével, négy gyermekével - a következő évben tudniillik három fia mellé egy kislánya is született -, az anyjával, a napával meg a feleségének egy idősebb férfirokonával, egy hallgatag erdélyi menekülttel, kétszoba-konyhás budai lakásában. Ha számba vesszük, hogy összesen kilencen voltak, akkor a két szobát nemigen lehetett sokallni.

Állandó volt itt a gyermeksírás, a gyermekbetegség. A kézápoló kisasszony már régen nem a körmöket ápolta, hanem a köhögős csecsemőket.

Hogy a mosónő támogatta-e fiát vagy a fia a mosónőt, az olyan rejtély, melyet nem az én feladatom eldönteni. Weigl néni, aki mindig dicsérte Bercit, lassanként panaszkodni kezdett rá.

- Nem rossz fiú az, kérem - igazán nem lehet mondani, nem iszik az, nem kártyázik, nem dohányzik, ha hazajön a hivatalból, folyton otthon ül, minden a családja, de - tetszik tudni - egy kissé leleményesebb lehetne. Olyan teddide-teddoda ember, olyan tutyi-mutyi ember. Mindenki elébe vág, még a fiatalabbak is. Aztán újabban van egy bolondériája. Tessék elképzelni, a fejébe vette, hogy szerez magának egy motorcsónakot.

- Kicsoda? - kérdeztem.

- Hát a Berci.

- Berci? Minek neki a motorcsónak?

- Én is mindig azt kérdeztem tőle. Mondd, minek neked a motorcsónak? Mi a fenének neked az a megveszekedett motorcsónak? Éppen ilyen szegény prolinépnek való, mint mi. De ő éjjel-nappal azon spekulál, hogy neki motorcsónak kellene, motorcsónak. Ebben a nyomorúságos világban, kérném. Már mindenféle könyveket is hozatott. Azokat bújja. Az egész házat megbolondítja azzal az istenverte motorcsónakkal. Nagyságos úr, beszéljen vele.

Őszintén szólva, az én oldalamat is furdalni kezdte már a motorcsónak.

Bercit - amint említettem - régóta ismertem, tegeztem is, de nemigen tudtam, hogy mi lakozik benne. Beszélni is alig beszéltem vele. Voltaképp még a hangját se hallottam.

Időnként át szoktam vinni neki a kisfiam viseltes cipőit, kinőtt nadrágjait, ingecskéit. Egy este, kilenc után, ezen az ürügyön nyitottam be hozzájuk.

A család együtt ült, egy ernyőtlen villanykörte rikító fényében: Weigl néni, aztán Berci napa, egy tekintélyes, kövér asszonyság, akinek álláról, orráról különböző barna, szürke, fekete szemölcsök lógtak, aztán a felesége, aki varrogatott, aztán a hallgatag erdélyi menekült.

A gyermekek már mind aludtak. A kisleány a bölcsőben, a fiúk ketten az ágyban, átölelkezve, a legnagyobb fiú egy fiókban.

Berci cigarettákat töltött. Előtte az asztalon, újságpapírban vagy ezer, aranyhüvelyes cigaretta hevert. Ezeket napközben a hallgatag erdélyi menekült árusította, házról házra járva. Így tettek szert némi mellékjövedelemre.

Csak most vettem igazán szemügyre Bercit. Tisztán, szegényesen öltözködött, valami kopott, merev magánhivatalnok-úriassággal. Szakállát-bajuszát beretválta, de ez nemigen látszott meg rajta, mert azok közé tartozott, akiknek oly senyveteg a szőrzetük, hogy bőrük állandóan sima marad, mint a gyermekeké. Tartózkodó udvariassággal fogadott.

Határozottan zárkózott volt, hideg. Homlokán nem rosszindulatú, de fenyegető konokság merevedett. Csínján, rendkívül óvatosan igyekeztem érinteni a kényes kérdést: a motorcsónakot. De mihelyt közelébe jutottam, mintha darázsfészket bolygatnék meg, már kitört a vihar.

- Bolondéria - fakadt ki Weigl néni -, ez az ő bolondériája.

- Az - szólt a felesége, s máris kikapta zsebkendőjét. - Motorcsónakot akar, most, mikor mindnyájan koplalunk s a gyermekek, szegény gyermekei, rongyokban járnak. Igazán szégyen, gyalázat.

- Bolondéria - visszhangozta a napa is -, tiszta bolondéria. Manapság egy motorcsónak legalább ötezer aranykoronát kóstál.

Egyszerre beszéltek valamennyien, részint Bercinek, részint nekem. Csak a hallgatag erdélyi menekült maradt veszteg. Ő a cigarettákat rendezgette, számlálgatta némán.

Berci megvárta, míg a lárma elül kissé, aztán méltóságosan, majdnem ünnepélyesen így szólt:

- Először is jelzem szerényen, hogy mindnyájan tévedtek. Egy motorcsónak nem kerül ötezer aranykoronába. Ezért egy nyersolajfogyasztó Bolindert is kapni, izzó süveggyújtóval, vagy egy amerikai világmárkát, Evinrude-ot, vagy egy pompás német Lüsernt, sőt egy Oertz luxuskajütöt is nyolc hengerrel. De - jelzem szerényen - nekem nincs ilyesmire szükségem. Nekem pont elég egy oldalfalra fölszerelhető, kéthengeres, öt vagy hat lóerős benzinmotor. Ezt pedig - mint mindenki tudja - ma már részletfizetésre is adják akárhol, tizenkét hónapos törlesztésre.

Láttam, hogy az ügy komoly. Sokkal komolyabb, mint ahogy véltem. Főképp szaktudása, tájékozottsága kapott meg.

Árjegyzéket vett elő, elém teregette, s a dohányszemetes újságpapírra máris rajzolni kezdte az oldalfalra is fölszerelhető, kéthengeres, öt vagy hat lóerős benzinmotort. Amikor beszélt róla, szájában összecsordult a nyál, és csemcsegett.

Egy kissé elcsodálkoztam. Ismét igen tapintatosan puhatolódzni kezdtem, hogy mi lehet eredete ennek a titokzatos szenvedélynek? Kiderült, hogy a háborúban nem szolgált sem a tengerészetnél, sem a folyamőrségnél, hogy se fölmenő, se lemenő ági rokonai nem voltak hajósok, hogy eddig semmiféle sportot nem űzött, s még sohase ült motorcsónakon, és az egészet egyszerűen megáhította, de oly erősen, hogy nem akar, nem tud lemondani róla, semmi áron.

A kupaktanács, mely ezt az ügyet már számtalanszor megvitatta és elvetette, türelmetlenül hallgatta nyugodt kérdéseimet. Lépten-nyomon új patália zúdult fel.

- Szamárság - kiabált Weigl néni -, kár róla beszélni.

- Szamár vagy - támadt rá a felesége is. - Igenis, az vagy. Nagy szamár vagy.

- Az ő külön szamársága - bólintgatott a napa.

Én - amennyire tőlem tellett - próbáltam megoltalmazni őt a sértések özönétől, lecsillapítani a puskaporos kedélyeket, s Berci felé fordulva higgadtan érveltem, az úgynevezett szókratészi rávezető módszert alkalmazva.

- Helyes, Berci - mondtam -, helyes. Tegyük föl, hogy már megvetted a motorcsónakot.

- Dehogyis veszi meg - tiltakozott Weigl néni fölháborodva.

- Csak föltesszük, kedves Weigl néni - magyaráztam. - Tegyük föl azt is, hogy már ki is fizetted a motorcsónakot.

- Már hogy fizette volna ki? - vágott szavamba a napa.

- Nem fizette ki - magyaráztam félreértett szavaimat -, csak föltesszük, hogy kifizette. Tehát föltéve, de meg nem engedve, hogy már megvetted és ki is fizetted a motorcsónakot, mit csinálnál vele, Berci?

- Hát - mondta a szemét lesütve és idegesen -, vezetném.

- Helyes. Hová vezetnéd?

- A Dunán - szólt vállát vonogatva. - Ott, ahol a többiek.

- Nagyon helyes. De milyen célzattal vezetnéd? - firtattam a család csöndes, kíváncsi helyeslése közben. - Vajon a vízbefúlókat, az öngyilkosokat akarnád kimenteni? Vagy teherárukat akarnál-e rajta szállítani, kirándulókat, esetleg egy majdan virágzó vállalat alapját megvetni? Vagy versenyezni akarnál-e, új európai versenyeredményt elérni?

- Dehogy - mondta Berci, alig látható, bosszús mosollyal.

- Helyes, Berci, ez is helyes. Szóval te puszta kedvtelésből, szenvedélyből vezetnéd a motorcsónakot?

Kérdésemre már nem felelt, csak fölállt, s végigmért, tetőtől talpig.

Ezzel nem törődtem, hanem tovább haladva érvelésemben, azt óhajtottam vele megértetni, hogy ez fölöttébb költséges szenvedély volna, s igen sok milliomost, főurat, bankárt ismerek, akiknek egyáltalán nincs motorcsónakjuk, sőt kötve hiszem, hogy egy négygyermekes, huszonhat esztendős hivatalnoknak manapság - itt, vagy a világ bármely táján - volna motorcsónakja. Szórakozottan figyelt rám, majd csak ennyit jegyzett meg, fölényesen, mély meggyőződéssel:

- Mégis gyönyörű.

- Mi gyönyörű? - érdeklődtem.

- Az, hogy valakinek van motorcsónakja.

Most a lárma a tetőfokát érte el. Mindenki összevissza kiabált, mindenki szidta Bercit, mint a bokrot. Még a hallgatag erdélyi menekült is kijött sodrából. Teljes erejéből az asztalra csapott, fölugrott, izgatottan le-föl járkált a szobában, kezét hátratéve.

- Tetszik látni? - ordította haragtól szikrázó szemmel. - Ez, kérem, nem normális. Ez, kérem, egyszerűen abnormális.

Közbelépésem tehát nem járt sok eredménnyel. Weigl néni, aki havonta mosott nálunk, megerősített ebbeli véleményemben. Berci gürcölt, nélkülözött, nem kellett neki se ruha, se mulatság, se mozi, csak a motorcsónakról ábrándozott, senki és semmi nem verhette ki fejéből.

Egy év múlva könyvelővé léptették elő. Aztán nemsokára meg is vette félrerakott pénzecskéjéből az oldalfalra is fölszerelhető, kéthengeres, hat lóerős benzinmotort "egy testi-lelki jóbarátjának kezességével", tizenkét havi törlesztésre.

Berci ekkor töltötte be huszonnyolcadik évét. Itt kezdődik az a boldogság, melyhez foghatót eddig még nem láttam sehol. Mert azóta csakugyan boldog. Arca nyugodtabb, nyíltabb, nyájasabb, önérzetesebb, még értelmesebb is. Állandóan sugárzik valami túlvilági örömtől.

Amit akart, azt minden poklok, minden ármánykodások ellenére is megvalósította. Nincs semmije, de van motorcsónakja, egy pompás, kéthengeres, hat lóerős motorcsónakja.

Nyáron, minden évben, egész szabadságos hónapját a Dunán tölti. Szeldeli a hullámokat, versenyez a regattákkal, elhagyja a bécsi gőzhajót, röpül a víz sistergő taraján, előre-előre, egyedül, mert motorcsónakját félti, nem szívesen vesz rá idegent, még testi-lelki jóbarátját sem, mindig maga olajozza gyönyörű sárgaréz csapjait, mindig maga tisztogatja isteni szelepjeit.

Vezeti a motorcsónakot. Milyen ostoba is voltam, amikor azt tudakoltam tőle, hogy hová vezeti? Csak vezeti. A vágyai végtelenjébe vezeti.

Még késő ősszel, ködben, esőben is ott kalandozik a Dunán, szombaton s egész vasárnapon, s mihelyt kitavaszodik, siklik a hajnalban, az éjszakában hivatali órája előtt és után. Motorcsónakján egy szürke, de boldog, nagyon boldog magánhivatalnok ül.

Ha köhögnek és sírnak a gyermekei, arra gondol, hogy van neki egy motorcsónakja. Ha látja, hogy halántéka deresedik, hogy feje búbja kopaszodik, hogy felesége is vénül, csúnyul, savanyodik, ha otthon kenyérgond miatt nyafognak, ha édesanyja mosás után a derekát fájdítja, ha a napa különböző színű szemölcseit bibirkálja, ha a hallgatag erdélyi menekült zsarnokoskodik vele, és a cigarettaárusításból kifolyólag kínos pénzügyi viták támadnak, arra gondol, hogy neki van motorcsónakja. Ha mások lenézik és megvetik, ha a gyárban lüszter karvédővel bebugyolálva körmöl, ha unos-untalan eszébe hozzák, hogy ő senki és semmi, aki nem szoroz és nem oszt a társadalomban, csak hivatalában szorozhat és oszthat a rogyásig és meggebedésig, arra gondol, hogy van neki motorcsónakja, s azoknak, akik zsigerelik, kutyába se veszik, megrugdossák, nincs is motorcsónakjuk. Ha télen a Duna arasznyira befagy, s a hó egy méternyire födi el a jégkérget, ha sötétség takarja el még a híd pilléreit is, úgyhogy nem látni vizet sem, melyen olyan nagyszerű bolyongani, arra gondol, hogy semmi se tart örökké, márciusban megindul a zajlás, mindig és mindenütt csak arra gondol, hogy van neki motorcsónakja.

Évek óta figyelem, bámulom ezt a boldogságot, mely nem apad, nem csökken, hanem egyre növekszik. Ezt még a beteljesülés sem ölte meg. Ezért mertem megkockáztatni azt a véleményemet, hogy Weigl Berci boldog ember, talán a föld legboldogabb embere.

Az igazi boldogsághoz nem is kell sok: csak egy jó rögeszme kell hozzá, meg egy jó motorcsónak.

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
szeretettel
  2012-05-14 21:46:12, hétfő
 
  FERI



1

Wilcsek egy budai földszintes házacskában lakott. Egyetlen szobájának két kis ablaka az elhagyott könyökutcára szolgált.

Amikor jött a tavasz, a szembe levő közvetlen járdára gyöpöt teregetett, afféle bozontos, bitang gyöpöt, melyet por lep, láb tipor, mégis egyre nő.

A gyöp a szegények szőnyege. Csakhamar birtokba vették a gyerekek. Az utca minden porontya idecsődült, iparosok, házmesterek, munkanélküliek apraja-nagyja, akiknek a tél múltán szűk lett a pincelakás négy fala. Fiúk hancúroztak itt, kisleányok altatgatták babájukat. Még az anyák is ezen a gyöpön adtak emlőt a csecsemőknek.

2

Nyár felé a fiúk a gyöpöt kinevezték labdarúgópályának. Röpült a labda, harsány ordítások hallatszottak:

- Gól. Bíró, hol a bíró? Gól.

Wilcsek a szobájában rajzolt, számolt, orrán zöld szemüveggel. Időnként föl-fölkelt, és kitekintett, kíváncsian. Tornainges, mezítlábas gyerekek kavarogtak előtte, mint a darázsraj, vagy tízen. Nevüket állandóan hallotta: Jancsi, Ottó, Gyuri, Tibor, Feri, Géza, Pisti, Károly, azután Béluska, egy nagy kamasz, akit, nem tudni, miért hívtak Béluskának.

Eleinte szórakoztatta a lárma. Addig nem is volt baj, míg meg nem szokta. Mihelyt megszokta, untatta, később pedig szerfölött bosszantotta. Valami mást várt, valami újat. A gyerekek csak a régi nótát fújták. Alighogy befejeződött egyik meccs, következett a másik:

- Gyerekek, fölállni. Ki a bíró? Gól, gól.

Hovatovább elviselhetetlenné vált ez. Wilcsek nem tudott munkájára figyelni. Sóhajtva járt föl-alá. Csodában reménykedett, mely majd véget vet ennek. Hiába reménykedett. A ricsaj egyre erősödött:

- Dugót neki, dugót, Pisti, nyomd bele, Feri, Béluska, szorítsd. Gól, gól, gól.

3

Wilcsek agglegény volt, de nyájas, nem emberkerülő. A szomszédi jóviszonyt mindennél többre becsülte, a gyerekeket sem akarta hiába zavarni. Több napig küszködött. Végre döntő elhatározásra jutott.

Egyszer, mikor a csöndháborítás tetőfokát érte, s a labdarúgók úgy bőgtek, mint a sziú indiánok, szelíden, majdnem anyai hangon kiszólt:

- Csöndesebben játsszatok, gyerekek.

Halotti csönd lett.

A gyermekek a játék álmából ocsúdva egy embert láttak az ablakban, egy szakállas öregurat, zöld szemüveggel, aki váratlanul kibukkant onnan, mint tréfás dobozból a krampusz. Csodálkoztak rajta. Talán kissé gyönyörködtek is benne - főképp a szakállában, a zöld szemüvegében -, mint minden újdonságban, mely az eseményekben szegény gyermekéletben történik.

Valamivel csendesebben játszottak.

A második félidőben több kétes helyzet támadt, "henc"-et jelentettek be, "tizenegyes"-t lőttek, s pogány harcizaj zendült föl, valahányszor a labda az ellencsapat őrjöngő tiltakozása közben begurult a képzelt kapuba.

Wilcsek most már keményen, érdesen figyelmeztette őket:

- Csönd legyen. Értettétek? Csönd legyen!

4

De mit ért mindez? Egy pillanatra csönd lett, s utána annál vadabbul zúdult föl a kánkán. Nem is gyermekek voltak ezek, hanem ördögök, valóságos ördögök.

Wilcsek szerette volna az ügyet barátságosan elintézni. Fölkereste a szomszédokat. Megmagyarázta a különböző házmestereknek, viciknek, foltozóvargáknak és szatócsoknak, hogy a pokoli lármában nem bír dolgozni, s arra kérte őket, hogy gyermekeiket küldjék máshová játszani, vagy intsék őket csöndre. Ezek nem fogadták őt ellenségesen. Csak sopánkodtak, hogy nyár van, a lakás kicsi, a gyerekek télen eleget kuksolnak otthon, játszaniok is kell valahol szegényeknek.

Ennélfogva tovább játszottak. Jancsi, Ottó, Gyuri, Tibor, Feri, Géza, Pisti, Károly, Béluska is, az a ronda, nagy kamasz, mindnyájan, akik eddig ott voltak, s az újak, akik közben hozzájuk csatlakoztak, mind a labdarúgás lelkes hívei, sivalkodtak, bömböltek, kornyikáltak.

5

Úgy védekezett, ahogy tudott.

Néhány napig megpróbálta csukva tartani ablakait. Ekkor valamit tompult a lárma. Fátyolozottabban hangzott be a győzelmi riadal és a levertek halálhörgése, de kis, penészes szobájában megrekedt a levegő, verejtékezett, azonkívül akarata ellenére is figyelni kellett, hogy mi történt ott künn.

- Szent isten - dohogott -, már megint tizenegyest lőnek. Ki kiabál ily élesen? Ez a Feri hangja, a Ferié. Ismerem.

Egy kábító, forró délután föltépte az ablakot, s rájuk rivallt:

- Takarodjatok innen. Tessék följebb vagy lejjebb menni. Ez itt nem játszótér. Én dolgozom - és mutatta vonalzóját, mellyel eddig hadonászott. - Nem halljátok? Kotródjatok, egy-kettő!

A gyermekek, akik mindent csodának tartanak, hamar megszokják a csodát. Egészen természetesnek vélték, hogy a közelükben ez az öregember állandóan dühöng. Mintha mi sem történt volna, tovább tombolt a lárma. Wilcsek pár pillanatig tűrte. Akkor megint az ablakhoz ugrott. Az izgalomtól remegve, a dühtől tajtékozva ordított:

- Orcátlan, neveletlen kölykei. Pimaszok. Csürhe. No, várjatok, ti taknyosok.

Ezzel el is tűnt az ablakból. A másik pillanatban megjelent a kapuban, hajadonfőtt, ingujjban. Gyorsan, ahogy rozoga öreg lábai bírták, elsietett valahová.

Egy rendőrrel tért vissza. A rendőrnek kardja volt, nagy, hosszú kardja. Egy kissé megszeppentek a gyerekek. De nem hagyták abba a játékot, csak lassabban adogatták egymásnak a labdát.

A huszadik század gyermekei, bármily társadalmi osztályhoz tartoznak is, tudatában vannak, hogy ők e kor bálványai, a felnőttek szeme fénye, a jövendő reménysége, s ehhez mérten önérzetesen is viselkednek, akár a trónörökösök.

Nekik se szállt inukba a bátorságuk. Látták, hogy Wilcsek tárgyalt a rendőrrel, de azt is látták, hogy a rendőr a vállát vonogatja és vitatkozik vele. Megvárták, amíg odajön a rendőr. Az valamit mondott nekik. Nyilván azt, hogy próbáljanak csöndesebben játszani.

6

A rendőr odahívása a hadüzenetet jelentette. Ettől a naptól fogva Wilcsek és a gyerekek között a diplomáciai viszony megszakadt, hadiállapotban voltak: a harc nyíltan kitört.

Maga a labdarúgás a gyermekek számára teljesen elvesztette fontosságát, a játék napról napra züllött. Csak az izgatta őket, milyen válogatott kínzásokkal gyötörhetik áldozatukat.

Szereztek egy fütyülőt meg egy okarinát. Ezeket reggeltől estig nyekergették az ablaka alatt. Változatosságból nyávogtak is. Feri csúfondárosan ijesztgette őket:

- Jön a rendőr. Jaj, itt a rendőr. Hol a rendőr?

Erre hahotázni kezdtek.

7

Wilcsek megadta magát a sorsnak. Hagyta, hogy a lárma beáramoljék szobájába, s mindent elborítson, mint az árvíz. Leheveredett díványára. Csöndesen dúlt-fúlt, nyelte a mérget. Munkáját abba-abbahagyta. Sokszor megesett, hogy egy rajzlapot elrontott. Újra kellett rajzolnia az egészet.

Hogy mi folyt itt napközben, azt csak késő este tudta meg, amikor váratlanul elcsöndesültek. Zsibbasztó enyhületként szállt le a nyugalom. De nem bírta élvezni. Füle még mindig csöngött, hallucinált.

Aludni sem bírt. A lezajlott jelenetek cifra moziképei újra lepörögtek előtte, s hangokat hallott, főképp Feri undok, kibírhatatlanul éles hangját.

"Gyalázatos - veszekedett vele az ágyában -, te vagy a leggyalázatosabb, Feri. A többiek csak műveletlen, vásott gyerkőcök, de te vezényelsz nekik, uszítod őket, ellenem hajszolod. Megölsz, elkeseríted utolsó napjaim, ízenként gyilkolsz meg, engem, szegény öregembert, aki sohase vétettem neked. Mit tegyek? Leönthetnélek, míg az ablakom alatt visongsz, hideg vízzel vagy valami piszokkal, vagy olajjal, forró olajjal, mint a várvívó törököket a vitéz egri asszonyok. Megérdemelnéd. Jaj, ha kezeim közé kaparinthatnálak. Cibálnám a két füled, este a sötétben, amikor senki se lát, addig cibálnám, míg vér nem bugyog belőle, míg le nem szakad mind a kettő, míg ott nem marad a kezemben, mint két rongydarab, melyet aztán ledobok a földre. A körzőm hegyével fúrnám ki istentelen koponyádat. Vagy a melledre térdepelnék, a hasadra gázolnék, a szemedre lépnék a két lábammal, a torkod fojtogatnám, lassan kiszorítanám gégédből a levegőt, s nézném, hogy sápadsz el, hogy kékülsz meg, te disznó. Mit számít az, hogy te vagy a gyöngébb. Te vagy az erősebb, mert visszaélhetsz azzal, hogy gyöngébb vagy. Elvetemült gonosztevő vagy. Gyilkos vagy, gyilkos."

Ilyen gondolatokkal aludt el, s kábultan, fájó fejjel ébredt. Akkor már állt a bál. Egyik nap a másikhoz hasonlított. Csak egyszer nézett farkasszemet ezzel a komisz fickóval, amikor egy nagy követ hajított a szobájába. Wilcsek az öklével fenyegette őt:

- Megállj, gazember, megállj. Te még megjárod.

8

Így múlt el a június, a július s az augusztus első fele. Egy borongós augusztusi reggel Feri a gyöpön feküdt, egyedül. Esőre hajlott az idő, cimborái késtek. Mellette a füvön némán hevertek lármaszerszámai, a fütyülő meg az okarina. Ő maga se zajongott. Nézte az eget, aztán lehunyta a szemét.

Wilcsek, anélkül hogy észrevehette volna, a szobájából hosszan szemlélte.

Verébtestű, vézna, mezítlábas kölyök volt. Még tornainget se viselt, csak seszínű vászonnadrágot. Kék nadrágtartói keresztben feszültek meg kiálló bordáin.

"Halj meg - gondolta Wilcsek a gyűlölettől részegen -, dögölj meg" - és ő is lehunyta a szemét, úgy kívánta neki, teljes szívéből, a halált.

Amikor kinyitotta a szemét, Feri még mindig mozdulatlanul feküdt. Nagyon sápadt volt.

Később - tíz felé - kezdődött el a cirkusz, és tartott, mint mindennap, este nyolcig.

9

Másnap vihar kerekedett. Szakadt a zápor, villámok cikáztak, több helyütt le is csapott. Az ég haragja egy kis fegyverszünetet hozott. Huszonnégy óráig szünetelt a játék.

A következő reggel kettőzött buzgalommal dolgoztak, ki kellett pótolniok, amit elmulasztottak. Azon mulattak, hogy a labda a pocsolyába loccsant, aztán felfröccsent, sárkoszorút vonva maga után.

Wilcsek, aki félszemmel mindig kisandított, ezen a napon hiába kereste Ferit. Másnap is hiába kereste. Egész héten nem látta Ferit.

- Hol az a rosszpénz? - kérdezte egy reggel a takarítónőjétől, aki a szobájában motozott.

- Hát nem tetszik tudni? - álmélkodott a takarítónő. - Meghalt.

- A Feri? - hördült fel Wilcsek.

- Igen, igen.

- A Feri? A Feri? - kiáltott Wilcsek oly rémülettel, mintha a saját fiáról volna szó, és hirtelen leült egy székre.

- Az, az - erősködött a takarítónő. - A viciék Ferije. Beszállították a klinikára, és meghalt. Tegnapelőtt temették. Azt hittem, hogy tetszett hallani.

10

Wilcsek a gyerekeket meg a szüleiket csak külön-külön ismerte. Vele szemben lakott egy vici. De annak, amint megállapította, csak lányai voltak. A mellette levő ház pincelakásában lakott egy másik vici.

Egyszer estefelé elsétált a pincelakás előtt. Az ablakban egy kis sovány asszony harisnyát foltozott. Nem szokott vele beszélgetni, mert a környéken az emberek nemigen köszöntek neki, még a házmesterek és vicik sem. Most lassította lépéseit, megállott az ablak előtt.

- Hallottam - mondta szomorúan bólintva. - Borzasztó, borzasztó.

- Bizony - szólt az asszony -, bizony.

- És mikor?

- Amikor az a nagy vihar támadt. Este már meg se ismerte az apját. Bevittük. Másnapra kiterítették.

- Mi baja volt?

- Láza - mondta az asszony szárazon, könnytelen szemmel. - Nagy láza volt. A fejét fájdította.

- Nem betegeskedett azelőtt?

- Nem volt annak kérem soha semmi baja.

- Borzasztó - bólintott Wilcsek -, borzasztó.

11

Szeptember elején megeredt az eső. Hetekig esett.

Sár borította el a kis könyökutcát, a járda sárga márgaföldjébe belecuppantak a cipők. A gyöp, mely a kánikulától megpörkölődött, kopaszodott. Aztán leesett a hó. Egészen eltakarta a gyöpöt. Senki se sejtette, hogy valaha nyáron itt labdát rúgtak és zajongtak.

Wilcsek a csöndes téli napokon rajzolgatott. Nem zavarta semmi.

12

Karácsony előtt a vici az öklét a felesége orra elé tartotta, majd hirtelen kinyitotta:

- Ide nézz.

Tenyerén egy húszpengős bankjegy hevert.

- Ki adta? - kérdezte az asszony.

- Wilcsek úr. Odajött hozzám, és csöndes karácsonyi ünnepeket kívánt.

Ezen csodálkoztak, mert Wilcsek sohase vette igénybe szolgálatukat.

- A Feriről beszélgetett - tette hozzá a vici. - Mindig róla beszélget velem.

- Velem is - mondta az asszony.

Egy darabig hallgattak. Az asszony a sötétben a vacsorát készítette. Hagymaszeleteket dobott a sercegő zsírba.

- Jó ember - szólt az asszony, tűnődve. - Szereti a gyerekeket. A Ferit is nagyon szerette.

1930
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FÜRDÉS   
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 39 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 24661
  • e Hónap: 69733
  • e Év: 2011013
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.