Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 41 
szeretettel
  2012-05-15 08:00:37, kedd
 
  KÁSA ILONA SZERENCSÉJE



Lakyék a Mosoly című havi folyóiratot járatták.

Ilona, a mindenes cselédjük, reggelenként takarítás közben lapozgatta a Mosoly-t. Bágyadt figyelemmel nézegette a képeit. Ezeket többnyire összetévesztette egymással. Az árvizek hasonlítottak a népünnepélyekhez, a hajószentelés a hajószerencsétlenségekhez, s a nemzetközileg ünnepelt államférfiak a nemzetközileg körözött rablógyilkosokhoz.

Leginkább a keresztrejtvények érdekelték. Megfejtésükben hat esztendeje, amióta Pesten szolgált, már bizonyos gyakorlatra tett szert, s ezzel bizonyos általános műveltségre is. Anélkül, hogy valaha tüzetesebben tanulmányozta volna a földrajzot, a természettant és az irodalmat, tudta, hogy Portugália fővárosa Lisszabon, hogy a rádium elem, és hogy a XIX. századi híres francia író, akinek neve négy betűből áll, Z-vel kezdődik és a-val végződik, csak Zola lehet.

Egy júniusi reggel a beviaszkolt padlót fényesítette, két lábán kefékkel, le-föl táncolt a rádió zenéjére, s közben a Mosoly új keresztrejtvényén töprengett. Időnként meg-megállt. Beírt egy-egy szót a keresztrejtvény kis négyszögeibe. A fehér kockák egyre gyérültek, az ábra fokról fokra feketedett, s mire elkészült az ebédlővel, már csak két szó hiányzott, egy spanyol folyó meg egy XVIII. századi angol költő neve. Az egyiket megkérdezte Lakynétól, a másikat délben a fiatalúr mondta meg. Ezeket is szépen belerajzolta a szabadon hagyott apró kalitkába, a Mosoly megfelelő oldalát az előírás szerint lenyírta a kipontozott helyen, és másnap, a csarnokba menet, föladta a szerkesztőségnek.

Aztán nemigen törődött vele. Nem először fejtett ő meg keresztrejtvényt. Már vagy négyszer-ötször pályázott ilyesmivel. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor július elsején, a Mosoly imént érkezett számát lobogtatva, a fiatalúr belépett a konyhába, és ezt ordította:

- Ilona, Ilona, Ilona.

Ő éppen a kenyeret pirította a reggelihez a villamos pirítón, s nem tudta mire vélni ezt a tűzilármát, melyet Laky és Lakyné is növelt, mert fiuk háta mögött ők is feltűntek, s vele együtt sikongtak és kiabáltak összevissza, a folyóiratra mutogatva:

- Gratulálok... Micsoda szerencséje van... Nyert, nyert... Nem érti?... Megnyerte a keresztrejtvénydíjat... Még mindig nem érti?...

Ilonával keringett a világ. Csakugyan nem értette. Most megmagyarázták neki, hogy augusztus elsejétől szeptember elsejéig a Mosoly fedezi nyaralási költségét, egy másodosztályú gyorsvonatra is érvényes jegyet kap, oda-vissza, azonfelül ötven pengő zsebpénzt. Bólintott, hogy már érti. De még mindig nem értette.

Csak egy nevet látott a Mosoly-ban, óriási dőlt betűkkel, egy nevet:

KÁSA ILONA

Ez ő volt. Leült a dagasztószékre, hogy magához térjen. Miután beadta a reggelit, s a háziak elszéledtek, ki a hivatalba, ki a partfürdőbe, elővette a Mosoly-t, és lassanként kibetűzgette a cikket, mely az előfizetőkért mindhalálig rajongó, önzetlenül nemes, erkölcsi és szellemi magaslatán álló "színes" újságírás megkönnyeztető remekműve volt. Néhány mondatát többször is elolvasta:

"...Azt óhajtottuk, hogy olvasóink a mai nehéz időkben egy év küzdelmes fáradalma után felüdüljenek, és testben-lélekben megfiatalodva, acélos izmokkal, friss kedéllyel térjenek vissza őszi munkájukhoz... Épp ezért semmi áldozattól se riadva vissza, lehetővé tettük, hogy egy olvasónk Balaton N.-ben, a magyar Riviéra ezen az egyre fejlődő fürdőhelyén, a minden kényelemmel berendezett Hableány szállóban nyaraljon, teljesen a mi költségünkre, a gyönyörű augusztus hónapban, amikor ott még egész pompájában zajlik az európaian előkelő fürdői évad... s bálak, csónakkirándulások, zeneestélyek teszik az életet változatossá... Naponta ötszöri étkezés... A bőséges és kitűnő reggelit, tízórait, ebédet, ozsonnát, vacsorát a Hableány híres konyhája szolgáltatja, szintén díjtalanul, s díjtalan a Hableány fürdősátorának, zongorájának, olvasótermének, teniszpályájának használata is... Különös örömünkre szolgál, hogy ezúttal a véletlen szeszélye egy szerény, egyszerű és derék munkásnőt tüntetett ki, egy háztartási alkalmazottat, aki kérges tenyerével... A Mosoly hatalmas tábora, mely a társadalom legmagasabb osztályától kezdve a legalacsonyabbig egyaránt... Reméljük, hogy ezzel még bensőségesebb, még közvetlenebb, még szilárdabb lesz a kapcsolat, mely bennünket..."

Másnap délelőtt a pénzes postás már kézbesítette is az ötven pengőt. Délután ajánlottan küldték el a két vasúti jegyet is, meleg hangú, gépírt levél kíséretében, melyben a Mosoly szerkesztősége és kiadóhivatala "kellemes üdülést kíván". Estefelé megjelent egy fiatalember, a Mosoly fényképésze. Az Ilonát odaállította a tűzhely mellé egy üres lábashoz, kezébe fakanalat nyomott, és valami villámló port meggyújtva, úgy fényképezte le, hogy a Mosoly következő számában majd közzétegye ezt is, a könnyekig megindult olvasók épülésére és gyönyörűségére.

- Hát Ilona, elmegy? - kérdezte Lakyné, amikor végre már csönd lett a házban.

- Még nem tudom, nagyságos asszony. Gondolkozom.

- No, csak gondolkozzék, Ilona, csak gondolkozzék.

Ilona nem tudott határozni. Folyton gondolkozott. Ment is volna, nem is. Sajnálta a helyét, de azt is sajnálta volna, hogy itt reked, amikor "ilyen szerencse érte". Fakó lány volt, sovány, savószín, már nem is fiatal, túl a harmincon.

Tizenötödikén az asszonya újra vallatóra fogta. Akkor Ilona közölte, hogy mégiscsak megy. Valami fájdalmas, áttetsző mosoly futott át az arcán.

Barátságosan megállapodtak, hogy Lakyék addig új cselédet vesznek, s őszre esetleg vissza is fogadják őt, ha a lány nem válik be. Ilona kitakarított, befőzött, vásárolt magának egyet-mást, ami az útra kellett, cipőt, fürdőruhát, fürdőköpenyt, kikérte bérét, hazaküldte özvegy édesapjának, egy munka nélküli bányásznak, becsomagolt fűzfa kosarába és kis papírbőröndjébe, s augusztus elsején elutazott a reggeli gyorssal.

Kezében a fűzfa kosárral és a kis papírbőrönddel sokáig bolyongott a pályaudvaron, míg végre beszállt egy másodosztályú fülkébe. Eddig még nem utazott másodosztályon. A vonat, elseje lévén, zsúfolt volt. Elszánt nyaralók, akik már előbb érkeztek, fölényes biztonsággal terpeszkedtek a zöld bársonypamlagon, s ökölharc folyt minden talpalatnyi helyért. Sokan a folyosókon álltak. Ilona is itt húzódott meg, egy sarokban. Letette fűzfa kosarát, és amikor a vonat füttyentve-csattogva megindult, ráült.

Kalapot viselt, s fekete műselyem ruháját. Nem érezte magát éppen rosszul, csak kissé melege volt. Zsebkendőjével törölgette verejtéktől gyöngyöző homlokát. Aztán feltűnt a Balaton, almazölden, apró, piros villák között, s beküldte hozzá hűsítő leheletét. Színes vitorlák úsztak a vízen, lassan. Fél tizenegykor már meg is érkezett Balaton-N.-be, kiszállt, s elindult a Hableány felé.

Nemigen kellett keresgélnie. A Hableány a fürdőhely központja és lelke volt. Mindjárt a főtéren emelkedett a szálló takaros, kétemeletes palotája. Mellette virágos, nyitott tornácon még reggeliztek a későn kelő fürdőzők. Néhány úr a heverőszéken feküdt. Szoknyanadrágos nők ásítottak és cigarettáztak.

Ilona a csomagjaival fölment az étterem tornácára. Itt útbaigazították. Előbb a fürdőtitkárságon kellett jelentkeznie, az elhelyezés végett. Valami mezőségen bandukolt át, egy udvarba jutott, ahol X-lábú asztalokat és lócákat látott, kiscsirkéket és libákat, csöbröket és dézsákat, majd a téglás folyosóra ért. Annak a legvégén volt a fürdőtitkárság.

Kopogtatott, de nem feleltek. Erre benyitott. Egy kövér, fekete hajú fiatalember a szűk és sötét szobában elhányt iratok, nagy rendetlenség közepette, villanyfénynél diktált valamit egy gépírókisasszonynak.

- Tessék várni - mondotta.

Ő várt, aztán átnyújtotta a levelét. A kövér, fekete hajú fiatalember kezébe vette, de akkor a telefonhoz hívták, sokáig beszélt, utána még a kisasszonnyal is veszekedett, elszaladt, és csak egy félóra múlva tért vissza. Most ismét telefonozott, intézkedett, leveleket mondott gépbe. Néha megnyugtatta őt:

- Azonnal.

Háromnegyed egykor elolvasta levelét. Helyeslőleg bólintott.

- Igen, a Mosoly - mondta. - A Mosoly. Hová is? tanakodott. - Petőfi - jelentette ki keményen, mint valami föllebbezhetetlen ítéletet.

Azok a nyaralók, akik Balaton-N.-ben ezt a szót hallották: Petőfi, úgy megriadtak, mint azok a szerencsétlen forradalmárok, akik a cári Oroszországban ezt a szót hallották: "Szibéria", mert tudták, hogy a Hableány szálló a legnagyobb magyar költőről egy nyomorúságos melléképületét nevezte el, melynek nyikorgó ágyai, szúette bútorai országszerte hírhedtek voltak. Ilona minderről semmit se tudott. A bérszolga elkalauzolta. Nem segítette vinni poggyászát, hagyta, hogy ő maga cepelje. Megérezte, hogy kicsoda. Amikor a Petőfi-lakhoz érkeztek, rámutatott:

- Ez az.

Ilona az első emeleten kapott szobát. Volt benne egy világoszöldre festett ágy, egy asztal, fehér terítővel letakarva, egy palack víz, két leborított, tiszta pohár, egy szekrény, egy mosdó meg egy vascsacsi. Ráakasztotta a köpenyét. Ivott egy korty vizet. Leült a megvetett ágyra, és fölsóhajtott. Fájt a feje. Eszébe jutott, hogy ma még nem evett. Magához vette jegyfüzetét, s lement az étterembe.

A tornácon fürdőruhában ebédeltek a nyaralók. Hátul egy üres asztalt pillantott meg, odatelepedett. A főpincér azonnal hozzásietett, bocsánatot kért, az az asztal is le volt foglalva. Ilona fölkelt, és az üres asztal mellett álldogált, egy darabig álldogált, hogy másik asztal ürüljön. Csakhogy nem ürült. A vendégek már rég kihörpentették feketéjüket, de azért tovább tereferéltek és füstöltek, senki se távozott el. Végre valaki bevezette a födött étterembe, ott kijelölt számára egy kis asztalt valami függönyös helyiség mellett. Ilona tanulmányozta az étlapot. A pincér - nem az aranyfogú főpincér, akit már ismert - lapozgatta jegyfüzetét, nem értette, visszajött, és vállát vonogatva megint odaadta neki.

- A Mosoly - kiáltott a főpincér. - A Mosoly - mondta a pincér egy másik pincérnek, s ez tovább adta a jelszót egy harmadik pincérnek: - A Mosoly.

Már hozták az ebédjét, levest, húst, tésztát. Annyit kapott, hogy felét otthagyta. Rossz gyomra volt.

Ebéd után egy kicsit járt-kelt a napernyőjével. A főtéren le-leült egy padra, de előbb mindig megkérdezte az ott levőktől: - Szabad? - Azok csodálkozva bólintottak.

Napjai hosszúak voltak, a végtelenbe nyúltak, úgy látszott, hogy sohase is szakad végük. Korán reggel ébredt, mint otthon, mindig hat órakor. Néha egy elhajított, régi újságot talált a porondon, fölvette és elolvasta. Nézegette a gyermekeket, rájuk mosolygott, barátkozni próbált velük. Egyszer-kétszer meg is fürdött, de a vízben fázott. Mihelyt belelépett a tóba, lúdbőrözni kezdett a lába, s vérszegény szája megkékült. Nem tudott úszni. Unalomból kicsavarta mások fürdőruháját is. Az idő meghűvösödött. Szeretett volna hazautazni, rögtön, de nem mert, attól tartott, hogy ezzel megsért valakit. Folyton le-föl sétált a Hableány-tól a fürdőházig. Az étterembe csak ebédelni és vacsorázni járt, reggelijét, tízóraiját, ozsonnáját sohase fogyasztotta el. Vacsora után a csöndes, korán sötétedő augusztusi estéken a tó partján hallgatta a cigányzenét és a békák kuruttyolását.

Egyszer, amikor későbben kelt föl, rányitott Vali, az a kis, fekete, vidéki pesztonka, aki a Petőfi-ben takarított. Azt mondta neki, sohase fáradjon, majd ő maga takarítja ki a szobáját. Tíz és tizenkettő közt volt a takarítás, hogy a vendégek már elmentek reggelizni és fürödni. Ilonka ilyenkor segített Valinak, szobáról szobára járt vele, kivitte a szemetet, a szennyes vizet. Néha még a vendégek cipőjét, ruháját is kitisztogatta. A Petőfi lakói már ismerték, s megbízták ezzel-azzal. Egy szombat estén, amikor természetjáró diákok érkeztek a szállóba, kiadták a szobáját, s aztán nem is költözködött vissza, hanem lement Valihoz lakni, és a konyhában vele együtt étkezett. A szakácsnő csirkéket adott neki leölni és megkopasztani. Augusztus végén, egy esős napon Valival fölsúrolta a Petőfi egész lépcsőházát. Így múlt el a hónapja.

Az utolsó napon elbúcsúzkodott Valitól. Kölcsönkért tőle tizenöt pengőt, azzal, hogy mihelyt Pestre ér, föladatja neki postautalványon. Ebből öt pengő borravalót adott a főpincérnek, öt pengő borravalót a kiszolgáló pincérnek, vett két képes levelezőlapot is, az egyiket elküldte édesapjának, a másikat Lakynénak. A többi az útra kellett, hogy ne legyen egészen pénz nélkül.

Másodosztályon utazott haza, s ekkor már helye is volt. Idegen emberek a politikáról és a nyomorúságról beszélgettek. Mire Pestre érkezett, este tíz órakor, szakadni kezdett a zápor, és hűvös szél fújt.

Egyenesen Lakyékhoz sietett. Azok szívesen fogadták, de közölték vele, hogy az új leányuktól már nem válnak meg. Egyébként azt mondották, hogy megsoványodott.

Azon az éjszakán még ott aludt. Szeptember elsején - még mindig szakadt a zápor, és fújt a hűvös szél - beült a cselédszerzőbe. Ölében a Mosoly egy száma volt, de nem olvasta. Arra gondolt, hogy ha majd elszegődik és pénze lesz, inkább egy másik folyóiratra fizet elő.

1936
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:59:39, kedd
 
  ÉN ÉS A NÉMA



Lécállványon libegnek-lobognak az újságok a szélben. Amint haladok a gyalogjárón, valamelyik újságról, a vezércikke címéből vastag betűkkel egy név feketedik rám, mely mintha egy ismerősöm neve volna. Odaszaladok. Minthogy a címet félig eltakarja egy másik újság, félrehajtom ezt, elolvasom a címet. Tévedtem. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy mégsem az én barátom ugrott le az ötödik emeletről, nem ő lapult össze az utca kövezetén.

Már tovább akarok sietni a dolgomra. Akkor azonban valami tompa hörgést hallok.

Ez a kísérteties hang az újságok őréből és sáfárjából tör ki, aki háttal nekem ül egy széken, kalappal a fején, mankójára támaszkodva. Az újságárus süketnéma. Ezenkívül nyomorék is szegény. Bal lábát tőből levágták.

Valamit mutogat. Rám mutogat, és arra az újságra, amellyel az imént babráltam a háta mögött. Csúfondárosan, gúnyosan mutogat rám és az újságra, mintha tetten ért volna.

Nem egészen értem a helyzetet. Azt hiszem, hogy kínálgatja. Intek neki, hogy köszönöm, nem kell. Már indulok is. De ekkor a tompa hörgés egyszerre állati üvöltéssé válik:

- Ááá.

- Mi az? - kérdezem, s megállok. - Mit akar?

Erre ő mankóján üggyel-bajjal fölemelkedik a székéről, s fürge ujjaival magyarázza, hogy én pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva, orvul el akartam csízelni az újságot, zsebembe akartam dugni, lopni akartam, de őt ám nem lehet becsapni, mert hátul is van szeme, ismeri már az ilyen alakokat, múltkor is lefülelt egyet. Mindezt félreérthetetlen jelekkel adja tudtomra. Közben dühösen, megvetően vigyorog rám.

Arcomba szökken a vér. Hallatlan. A néma, akinek az édesanyja sem érti a szavát, megsértett.

- Nézze, barátom - szólok az izgalomtól sápadtan és dadogva.

- Ááá - ordít tovább, és kacag és bólingat, hallani se akar felőlem.

- Ne járjon a szája, maga szerencsétlen - intem észre, de elhallgatok, hiszen a szája nem is jár, s különben sem érti, amit mondok.

- Ááá - kiabál most, elfintorítva arcát-száját.

- Elég legyen - tanácsolom, még mindig türtőztetve magam.

- Ááá - óbégat vészesen és csillapíthatatlanul, s minden mozdulata ezt közli velem: "nem addig a, te csirkefogó", mert már tegez is a mozdulatával.

- Ne fecsegj - tegezem vissza, s elharapom dühömet, inkább magamban dohogok a következőképpen, hogy tapaszt ragasszak sebzett becsületemre és hiúságomra. - Az, ami az utcára van kitéve, közpréda. A szellemi termékekben mindenütt a világon szabadon turkál az ember, s azt veszi meg, amit akar. Párizsban, a Szajna-parton nőttem föl, az ókönyvesek között, s az ő zöldre festett ládájukra könyökölve néha órákig olvastam anélkül, hogy ezt zokon vették volna tőlem. Itt szereztem kis műveltségem nem jelentéktelen részét. Most egy csillagászati munkába kukkantam bele, most Napóleon csatáiról tudtam meg egyet-mást, most pedig megnéztem egy portugál szótárban, mit jelent Lisszabonban ez: "sarkantyúvirág", vagy ez: "kényszerképzet". Sajnos, ezt és egyebet nincs módomban megértetni ezzel a boldogtalan embertársammal, mert nincs füle, nincs szava, nincs ítélete, képzettsége, belátása, ennélfogva tehetetlen vagyok gyanújával szemben, a vita teljesen meddő.

- Ááá! - tiltakozik, toporzékol, egyre dühösebben, s most már tekintete ezt is mondja nekem: "te tolvaj, azonnal hívom a rendőrt, és becsukatlak", és látom is, amint keze a kulcs forgását utánozza: "a dutyiba veled, ronda gazember".

Mit tegyek? Visszasértsem? Gorombáskodjam vele? Feleseljek az ő beszédjével? Bepöröljem becsületsértésért? Egy darabig a harag és szánalom között tántorgok.

Odadobok a tányérjára egy pengőt.

Ő azonban a pengőt jogosnak vélt fölháborodásában visszadobja az asztalra. Nem kell neki a piszkos pénz. Az igazság kell neki, a megtorlás. Nem engedi magát megvesztegetni.

Lehajtom a fejem. Megtörök a néma keresztkérdései alatt. Állok előtte, és egy kukkot se szólok. Hagyom, hogy elborítson egyetlen idétlen hangja mérges-piszkos buborékával, s megszégyenítsen, porig alázzon.

Ez - úgy rémlik - hat, arcán diadalinas fölény, kárörvendő mosoly tűnik föl. Mulat rajtam. Kajánul élvezi zavaromat, a beszélő ember tehetetlenségét. Ő, aki az örökös csönd birodalmában él, látja, hogy én is megnémultam, néma vagyok, s én se tudok tovább menni, megbénulok az indulattól, lábam sincs, mintha tőből levágták volna. Egyenlőek vagyunk, legalább egy percre. Ezzel elégtételt szolgáltatok neki. A szörnyű, gyanúsító és vádoló "ááá" még habzik a száján, de mindig halkabban és tétovábban, aztán, mint a bömbölő csecsemő a sírásba, belefárad, elunja, s csak valami ámulat visszhangja és tajtékja marad ott: "ááá". Később ez is elül. Teljes csönd lesz.

Várok egy kicsit. Akkor lesunyt fővel, alázatosan továbbballagok.

1935

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:58:41, kedd
 
  ELLINOR ÉS DARLING



1

Ellinor A végzetes csók című mozidarab próbáitól és fölvételeitől annyira elcsigázódott, hogy orvosa tanácsára a nyári hónapokra egy fürdőhelyre vonult pihenni. Fönn, a fenyvesektől koszorúzott hegyek között volt az Excelsior, egy divatos, méregdrága, nemigen látogatott üdülőház, mely világszerte híres volt rossz kosztjáról. Ezért szállt ide.

Itt vett magának két szobát, itt élt primadonnai száműzetésben, hogy feledje szeszélyes és izgató szerelmeit s a színház még szeszélyesebb s még izgatóbb ármánykodásait. Remetemagányában pirosította körmét, úszott a tóban, gyalogolt, s naponta tíz dekát szeretett volna fogyni, de az Excelsior igazán ehetetlen kosztja ellenére is csak öt-hat dekát fogyott.

Ez volt minden gondja. Minthogy pedig mindig feltűnést kellett valamivel keltenie, ezúttal természetesen érintkezett tisztelőivel és bámulóival, nyájas volt, egyszerű és közvetlen, s azzal keltett feltűnést, hogy egyáltalán semmiféle feltűnést sem keltett.

De ezt se bírta sokáig.

2

Egy hűvös, esős júliusi estén, amint az üdülőkkel együtt cigarettázott a heverőszéken, a fenyves soron, a csöpörgő sötét esőben megpillantott egy kóbor kutyát. A többiek nem is vették észre. Korcs és rút kis eb volt, még kölyökkutya, csapzott és csatakos, minden báj nélkül. Ellinor azonnal talpra ugrott, hozzásietett, s búgó színpadi gügyögéssel magához próbálta csalogatni. A kutya riadtan hátrált, herregett rá, mutogatva apró fogait. Úgy látszik, rossz sora lehetett, s régi gazdája - ha ugyan volt valaha gazdája - talán verte is. A színésznő lekuporodott a kutyushoz, s hosszan és meggyőzően magyarázgatta neki, hogy ő az ő cukros kis anyukája. Addig-addig édesgette, amíg a kutya végül megengedte, hogy japánselyem pongyolájához szorítsa piszkos mancsait, s fölemelje őt a sárból, a semmiből, mint valami mesebeli királynő a jobbágyok elhagyatott, ápolatlan porontyát. Kistáskájából szájába nyomott egy szem keserűcsokoládét. Ezt a kutya kiköpte. Erre prágai sonkát rendelt neki. Miután a kutya jóllakott, karjában vitte föl lakásába, megfürdette a márvány kádjában, kifésülte, beillatosította, piros szalagot kötött nyakába, s Darlingnak keresztelte el.

3

Este a vacsoránál Darling már ott ült Ellinor oldalán, az étterem vakító üvegcsillárja alatt. Csak most lehetett megállapítani, hogy milyen ronda egy kutya. Csupa vad ösztön lakozott benne. Annyi bizonyos, az Isten se teremtette ölebnek. A patkányfogó meg az uszkár idétlen keveréke volt. Kis pislákoló barna szeme fölött két, valamivel világosabb szőrpamacs barnállott, mintha az öregemberek módjára a homlokára tolta volna szemüvegét. Kedélytelennek és mogorvának látszott. Vedlett szőre alól kifityegtek girhes bordái. Hosszú, vékony farkát a lába közé húzta. Ellinor azonban máris roppant kedvesnek tartotta, s korlátlan lehetőségeket fedezett föl benne. Nyilvánosan megcsókolta a fejét, s fogadalmat tett, hogy örökbe fogadja és fölneveli. Darling az ágya mellett aludt a díványon. Reggelire vajlevest kapott, ebédre darált borjúhúst, estére tejberizst. Étkezések után maga a primadonna tisztogatta meg a fogait rózsaszín fogpéppel, gumikefével. Hogy frigyét végleg megpecsételje vele, gépkocsiján a városba hajtatott, s ezüst nyakörvet vett neki, szájkosarat, pórázt, télire meleg gyapjúruhát. Ellinor többé nem tudott elválni tőle. Ha bridzsezett, akkor is ölében tartotta, két elülső lábát a nyakába tette ölelő mozdulattal, hogy mindenki lássa, mennyire imádja Darling az ő egyetlen anyuskáját.

4

Az Excelsior közönsége napról napra gyönyörködhetett a hirtelen támadt s egyre erősbödő szenvedély fejleményeiben. Ellinor szerényen a háttérben maradt. Nem őróla beszéltek, csak a kutyájáról. De mindenki a kutyájáról beszélt. A vendégek nem is tudtak reggelihez ülni mindaddig, amíg meg nem kérdezték, hogy aludt Darling. Darling, néha jól aludt, de néha bizony voltak nyugtalan éjszakái is, éjfélkor fölébredt, s csak akkor szenderült el, mikor jóságos anyuskája egy kis altatót adott neki, az ő szokott és kipróbált altatója nyolcadrészét. Máskor arról értesültek a vendégek, hogy Darling már vakkantott is egyet, hogy a sárgarépafőzeléket szereti, de a fagylaltot csodálatosképpen még mindig nem eszi, hogy a rádió pontos időjelzésének sípolására vonít, hogy viharok előtt mindig ideges, s ilyenkor csak egy francia gyártmányú kólakészítmény nyugtatja meg. Augusztus elején leírhatatlan izgalom futott végig az egész üdülőházon. Darlingnak lappangó hőemelkedései voltak. Egy állatorvos járt ki hozzá naponta, s hamarosan rendbe hozta. De ennél is nagyobb izgalom volt az, amikor Darling egyszer elveszett, s két és fél óra hosszat kereste, kutatta mindenki, amíg a bérszolga meg nem lelte a kocsiszínben, s át nem nyújtotta immár ájuldozó úrnőjének.

5

Így éltek együtt ők ketten, júliustól augusztus végéig. Darling előtt fényesebb pálya nyílt, mint egy lelenc előtt, akit valami amerikai milliárdos fogad gyermekének. De augusztus végén Ellinor váratlanul táviratot kapott a bécsi mozivállalattól, még aznap csomagolt, gépkocsira szállt és elutazott. Darlingot egyelőre a szakács gondjaira bízta, azzal, hogy majd írni fog a szakácsnak is, meg az ő kis kutyuskájának is. Sohasem írt. Egyszerűen elfelejtette. Úgy elfelejtette, mint Árvay Artúrt, a színészt, ifjúkori szerelmét, akit néhány hónapi lázas barátság után minden magyarázat nélkül faképnél hagyott. Kiderült, hogy ez a szerelme is csak afféle futó, nyári kaland volt. Darlingot egy ideig a szakács etette a konyhában. De a többi kutya nem bírta el. Utálatos, finnyás dög lett belőle, egy elkényeztetett, válogatós, kedélybeteg kóbor eb. Nem is szerette senki. A szakács lassanként eladogatta ezüst nyakörvét, szájkosarát, pórázát, téli gyapjúruháját pedig cipőrongynak használta. Darling megsértődve járkált ide-oda, mintegy azt kérdezve, mi történt vele. Barna szeme állandóan csodálkozott ezen, s szeme fölött azok a világosabb barna szőrpamacsok is ezen csodálkoztak. Egy hideg, esős őszi estén aztán, a farkát behúzva, végképp eltűnt azon a fenyves soron, amelyen az Excelsiorba vetődött. Nem is látták többé. Karácsony után a hóban találták meg hulláját, sebektől borítva, csontváz soványan, összemarva az éhes, falusi ebektől, koravénen, ősz halántékkal. Az lett a sorsa, mint szegény Árvay Artúrnak, a hősszerelmesnek, aki szintén züllötten, névtelenül pusztult el a vidéken, valahol az árok szélén.

1935

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:57:10, kedd
 
  "PETŐFI-KÖNYVTÁR"



Amikor betegen feküdtem a hosszú téli éjszakákon, sok mindenen eltűnődtem, ami különben talán sohase jutott volna eszembe. Ekkor jutott eszembe a "Petőfi-könyvtár" alapítása is.

Régen történt ez. Az évére is emlékszem: 1893-ban. Akkor én még csak nyolcesztendős voltam, a harmadik elemibe jártam, vidéken, a Winter gyermekekkel, a Winter Imrével és Winter Józsival, háziorvosunk két fiával.

Imre fölöttem járt, a negyedikben, Józsi pedig alattam, a másodikban. De mi azért összetartottunk. Tízpercekben az udvaron vagy az utcán, ahogy csak szerét tehettük, találkoztunk, s megvitattuk a világ dolgát.

Mind a hárman vékonydongájú városi gyermekek voltunk, átlátszó füllel. Hallgatag, dacos szövetséget alkottunk vastag, durva alföldi suhancok között, akik folyton lökdösődtek, húzogatták halántékhajunkat, gáncsot vetettek nekünk, s mellettünk levegővel fölfújt papírzacskókat pukkantottak el a falon, és röhögtek, amikor megijedtünk.

Mi ezt nem helyeseltük. Azt se helyeseltük, ha minden ok nélkül hasba rúgtak bennünket. Mi csak a szépet és jót helyeseltük. Általában más örömökre vágyakoztunk, a szellem és képzelet fűszeresebb, s talán sokkal gonoszabb játékaira.

A közös tornaórákon, elhanyagolva a métát és a nyújtót, összebújtunk és beszélgettünk. Ők édesapám mestersége, a természettan iránt érdeklődtek, hogy kell például villamos gépet szerkeszteni gyantalemezzel és rókafarokkal, én pedig az orvostudomány titkait illetőleg vallatgattam őket hideglelős kíváncsisággal, s megkérdeztem tőlük, vajon a kolera veszedelmesebb betegség-e vagy a tüdőgyulladás. Így csiszoltuk, képeztük egymást, kölcsönösen.

Engem már régebben szemmel tartottak a Winter gyerekek, s számítottak rám, mint fegyvertársukra. Én is számítottam rájuk. Néma jeleket váltottunk egymással. 1893-ban azonban az izgalom tetőfokára hágott. Villanyos nyugtalanság keringett köröttünk. Éreztük, hogy ez így tovább nem maradhat, s a közművelődés és haladás terén valaminek föltétlenül történnie kell a mi poros és elmaradt városunkban.

Úgy is lett. Egy januári délelőtt, az utolsó tízpercben Imre és Józsi belém karolt, uzsonnára hívott meg aznap délutánra, s búcsúzóul fülembe súgta, hogy nagy dolog készül: "Könyvtárat alapítunk."

Alighogy megebédeltem, édesanyám felöltöztetett ünneplőruhámba, rám adta télikabátomat, s én, fejembe csapva kis asztrakán kucsmámat, elindultam egyedül Winterék felé.

Csikorgó, derült délután volt. A jég úgy csörgött lábam alatt, mint az üveg. Egyetlen rózsaszín felhő kóválygott az égen. Dobogó szívvel nyitottam be abba a tornyos, egyemeletes házba, ahol háziorvosunk lakott, az imádott doktor bácsi, mert még sohase jártam ott, csak ő látogatott el hozzám, nagyon gyakran, amikor betegeskedtem. Sokáig bámultam rendelőjét, a várakozó betegekkel. Azután benyitottam Imréhez és Józsihoz, akik szintén ünneplőruhába öltözve komolyan, hivatalosan, szinte szertartásosan üdvözöltek.

Mindenekelőtt uzsonnáztunk. A tágas ebédlő óriási tölgyfa asztalán terítettek nekünk. Habos kávét kaptunk, kalácsot, de olyan kalácsot, amelynek közepében barna csokoládés rétegek voltak. Ezt akkor különösen méltányoltam, és - mi tűrés-tagadás - ma is méltányolom, annyi idő múltán sokkal inkább, mintha a kalács közepében nem lettek volna azok a barna csokoládés rétegek. Később befőttet is hoztak üvegtálban, cukorban főtt dióval, birsalmával, zöld mandulával, ribizkével díszítve, és mogyorós tortát tejszínhabbal. Elszántan ettünk.

Kívülem még egy osztálytársamat is meghívták. Vály Andorkát. Őróla, szegényről, ma már csak annyit tudok, hogy ekkor az asztal végén ült, meg azt, hogy két évre rá, amikor már első gimnáziumba jártunk, egy rekkenő nyári napon a latinórán hirtelen fölkelt a padból a tengerészruhájában, fejfájásról panaszkodott, kék szeme zavaros fényben égett, arca fehérebb volt, mint a kréta, a tanár tüstént haza is küldte, s másnap rémülten hallottuk, hogy meghalt fertőző vörhenyben. De ezen a gyönyörű téli napon, amikor a jég úgy csörgött, mint az üveg, s az égen egyetlen rózsaszín felhő imbolygott, mit se sejtve beszélgetett velünk, falta a csokoládés kalácsot, a birsalmát, a mogyorós tortát, oly vidáman és bizakodva, mintha még ma is élne.

Uzsonna után átvonultunk a lakás másik szárnyára, az udvari diákszobába. Minthogy már sötétedett, meggyújtottuk a gázt. A láng fehér harisnyájában föllobbant, s zöld ködöt szitált a társaságra. Kulccsal zártuk be a diákszoba mind a két ajtaját. A hangulat ünnepélyes volt.

Végre láttuk a könyvtárat.

A bársonyterítővel takart asztalon egymás mellett sorakoztak föl a kötetek, tizenöt-húsz darab. Andersen és Grimm meséi (képekkel), Verne Gyula néhány regénye (piros vászonkötésben), a Bőrharisnya (színes képekkel), Jókai Új földesúr-ja, Mackó úr utazása, azok a könyvek, melyeket a Winter gyerekek évek során karácsonyi ajándékul kaptak, s egy-két régebbi tankönyvünk is, valamint egy nagy alakú, orvosi munka, melyet édesapjuk nyilván kiselejtezett a könyvtárából, s ők valahol fönn a padláson lelték meg, egy német szemészet, melynek ábráin vörös, gyulladt, dagadt szemeket pillantottam meg, ijedelmesen nagy, feketén táguló szembogarakkal. Mindenesetre elhatároztam, hogy először is ezt veszem ki a könyvtárból, mint a legérdekesebbet.

Imre az asztalhoz lépett, megkoccantotta az előtte álló üvegpoharat, csöndet kért, s miután leültünk az asztal elé készített három székre, kezébe vett néhány irkalapot, és bele-belesandítva beszélt. "Tisztelt közgyűlés!" - kezdte.

Ez a megszólítás oly mélyen hatott rám, hogy könnyek tódultak szemembe, s torkom elszorult. Soha életemben nem becsültek még meg ennyire. Már nem gyermek voltam, hanem közéleti szereplő, társadalmi tényező, vagy holmi rejtélyes-magasztos jogi személy. Ezt valamennyien éreztük. Kiegyenesedtünk, s táguló orrcimpákkal, önérzetesen egymásra meredtünk, hogy nem álmodunk-e. Nem, nem álmodtunk. Imre tovább olvasott.

Kifejtette, hogy mi most a "Petőfi-könyvtár" alakuló közgyűlését tartjuk, melynek célja a közművelődés emelése, az irodalom ápolása, s bárki tagja lehet, akit mi erre érdemesnek és méltónak tartunk, mindaddig, amíg az illetőt ki nem zárjuk "kebelünk"-ből.

Beszéde, mely az alapszabályokat is közölte, a lendületes ékesszólás és a bölcs körültekintés kis remekműve volt. A tagdíjat havonként tíz krajcárban állapította meg. Ennek ellenében a tagnak jogában volt hetenként két tetszés szerinti művet kivenni, minden szombat délután, azzal a föltétellel, hogy az előbbieket visszahozza. Nem talált eléggé megbélyegző kifejezéseket azokra, akik a szellemi termékeket nem tisztelik, és - hangját itt vészesen emelte - a női képekre bajuszt és szakállt rajzolnak, az oldalakat telefirkálják vagy kitépdesik, a könyveket bepiszkítják, összenyálazzák vagy leköpdösik, lapjaik közé törökmézet, szilvamagot, gyümölcshéjakat s egyéb undok tisztátalan és ragadós holmikat kevernek, s ijedelmes részletességgel és döbbenetes valószerűséggel tárta föl, milyen intések, feddések, megrovások, milyen fokozódó büntetések - néhány hónapra tartó eltiltások, bizonytalan próbaidőre való felfüggesztések vagy erkölcsi megvetéssel tetézett végleges kizárások - várnak az elvetemültekre, akik ezeket a semmiképp se menthető szabálytalanságokat elkövetik.

Hangsúlyozza, mindnyájunk helyeslése mellett, hogy a könyvtár kizárólag közművelődési és jótékonysági célt szolgál. A befolyó tagdíjakból a közgyűlés rendelkezése szerint új könyveket vásárolunk, az évenként mutatkozó tiszta haszonból pedig ingyen tankönyveket adunk majd szegény sorsú tanulótársainknak, s télvízidőn meleg lábbelivel, meleg ruhával látjuk el őket. Intézkedett az egyesület vagyonára vonatkozólag is, arra az igazán valószínűtlen eshetőségre, ha működését kénytelen lenne megszüntetni, amikor is egész tőkéje kamatos kamatával együtt az "Ifjúsági Segítő Egyesület"-re száll. Végül egy fordulatokban gazdag mondatban fölszólított bennünket, hogy mi, akik immár tagjai lettünk a "Petőfi-könyvtár"-nak, az alapszabályok utolsó pontjához híven fogadjuk becsületszavunkra, és három ujjunkat az égre emelve esküdjünk is meg, hogy mindaddig, amíg élünk, soha más könyvtárat nem használunk, mint a "Petőfi-könyvtárat".

A gyújtó szavakra valamennyien talpra ugrottunk, s kezünket fölfelé tartva megesküdtünk, hogy Isten minket úgy segéljen.

Mámorosan álltam a zajgó és boldog zűrzavarban. Úgy tetszett, hogy Imre mintegy önmagát múlta fölül, s legalábbis megközelítette a felnőtteket, akiket én biztonságukért és öntudatukért ekkoriban még nagyon bámultam.

Tapsoltunk, összevissza kiabáltunk, rajongtunk. A "Petőfi-könyvtár" jövőjét leírhatatlanul fényesnek láttuk. Már száz kötetet is elképzeltünk, egy palotát, mindenféle irodával és segédszemélyzettel, s jótékonysági intézményeket, melyek mind ebből a kisded magból sarjadtak, amikor Vály Andorka, aki közöttünk a legjózanabb volt, az asztalhoz lépett, mint Széchenyi az Akadémia alapításakor, s görcsösen összeszorított ujjai közül egy bádogtálcára egymás után potyogtatta oda tíz rézkrajcárját. Én követtem példáját. Utánam Józsi fizette ki tagdíját, majd Imre is, a "Petőfi-könyvtár" elnökigazgatója, úgyszólván szemrebbenés nélkül. Ezzel együtt volt alaptőkénk, negyven krajcár.

Az, amit most elbeszéltem, nem ily röviden és szürkén zajlott le, hanem órákig és lázasan, mint valami álom, mely annál hosszabb, mozgalmasabb és színesebb, mennél tovább fejtjük és bogozzuk, úgyhogy nemsokára a végtelenbe vész, és nincs se partja, se határa. Nyolc órára harangoztak a Szent Teréz-templomban, hogy hónom alatt a nagy orvosi könyvvel az utcára léptem. Vály Andorka sovány karjába kapaszkodva ballagtam a sötét utcán hazafelé. Hó hullongott az égből, s a pihék elolvadtak forró arcunkon. Szüleim már vacsoráztak otthon. Az izgalomtól egy falatot se tudtam enni. Bementem a szobámba, meggyújtottam a gyertyát, levetkőztem, s minekelőtte ágyba bújtam volna, még egyszer megnéztem a könyvben a vörös, gyulladt, dagadt szemeket. Ezektől olyan lidérceset álmodtam, mintha előzőleg rémmeséket hallgattam volna.

Hogy mi lett a "Petőfi-könyvtár"-ból? Erre bizony egy életen át nem gondoltam. Az embernek nincs ideje. Csak akkor van ideje, amikor beteg. Ilyenkor mindennel elbíbelődik. Amíg a hosszú téli éjszakákon a kórházban vártam a hajnalt, s az ápolónők be-benéztek hozzám, megigazították párnámat, vagy valami orvosságot öntöttek belém, igyekeztem tisztázni a részleteket. Úgy emlékszem, hogy a szemészeti könyvet egy hét múlva visszavittem, de nem kértem új művet. Imre és Józsi se emlegette többé vállalkozásunkat. Meguntuk, elfelejtettük. Vály Andorka, amint említettem, két év múlva hirtelen meghalt. Ő volt az egyetlen, aki becsületesen állta szavát és esküjét, mert soha életében más könyvtárt nem használt. Mi valamennyien vétkeztünk. Különösen én. Nagyralátó vágyamban gyakran hűtlenné váltam szent elhatározásunkhoz itthon, Párizsban, a Bibliothèque Nationale hárommillió könyve közt, és Londonban is, a British Museum könyvtárában. Azzal áltattam magamat, hogy gyermekség volt az egész. De belül a lelkem mélyén mindig valami kis szúrást éreztem, valahányszor egy másik könyvtárba léptem. Még mostan is érzem. Különös, a "Petőfi-könyvtár"-at rég elfelejtettem. Fogadalmamat azonban sohase tudtam elfelejteni. Úgy látszik, ilyen az ember.

Évekkel ezelőtt egyszer azt gondoltam, hogy majd beszélek az egyetlen illetékessel, a "Petőfi-könyvtár" elnökigazgatójával, Winter Imrével, s föloldatom magam vele. Addig tétováztam, míg ezzel is elkéstem. Ő közben híres sebész lett. Egy reggel aztán beszaladt rendelőjébe, és - senki se tudta, hogy miért - húsz centigramm morfiumot fecskendezett bőre alá. Most már holtom napjáig egyedül kell viselnem, a magam felelősségére, ezt a meg-megújuló önvádat. Szavam és esküm alól nem oldhat föl többé soha senki.

1935

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:54:57, kedd
 
  REPÜLŐ ÚJSÁG



Valaki újságot olvas az utcán. Egyszerre kitépi kezéből a szél.

Az olvasó, aki el van merülve gondolataiba, mint aki álomból ocsúdik, föltekint, még ködös szemmel, s látja, hogy szellemi tápláléka a levegőben lóg. Utánakap, de már nem éri el.

A papírlepedők csörögve, idegesen zizegve közvetlen a feje fölött kóvályognak, körülbelül két méter magasságban. Ha kinyújtaná karját, még levehetné onnan a semmiből, akár fogasról a kabátot.

De ettől az udvariatlan orvtámadástól annyira megdöbben, hogy csak ámul, szemléli a szokatlan látványt: a repülő újságot, a hírt, mely a szó szoros értelmében szárnyra kelt.

Ezen a napos délelőttön valami betyár tavaszi szél szabadulhatott ki időnek előtte téli börtönéből, a rendbontás egy garabonciás, márciusi ördögkölyke, az ráncigálja, pöndörgeti, terítgeti a gazdátlan újságot. Egyelőre ravaszul még mindig két méter magasságban tartja, szinte mozdulatlanul, aztán leejti a földre, s a következő pillanatban váratlanul és villámgyorsan előresodorja vagy tizenöt méterre.

Most az olvasó ott áll a járdán megrabolva, bitangul, hoppon maradva, s zavartan is, mint aki nem fejezhette be elkezdett, édesnek ígérkező csókját, és nem tudja, hogy mi történt a tárca hősnőjével, akivel már megismerkedett, hogy mi a politikai helyzet a földgolyón, vagy hogy a versben mi rímel erre a szóra: "eszterhéj"; ennélfogva elhatározza, hogy üldözőbe veszi a rohanó újságot, s utána is ered, ahogy máskor a kalapja után, melyet letépett a vihar, de talán még szilajabbul, elszántabban, nagyobb meggyőződéssel. Fut az álmai után. Fut a vasárnapi szám harminckét oldala után. Fut a pénze után.

Csakhogy a szél még nála is gyorsabb. Az kétszáznegyven kilométeres sebességgel nyargal, eszeveszett gyorsasággal cibálja az újságot, s az egy szemvillanás alatt már az utca másik végén van, a saroknál, ott libeg és örvénylik, csattog és harsog a széthajtogatott tizenhat levelével. Hirtelen mindegyik levél külön-külön emelkedni kezd. Ez a tizenhat kis repülőgép motor nélkül, merőlegesen, helyből fölszáll egy emelet magasságába, három emelet magasságába, s még tovább, még tovább. Szegény tulajdonos lihegve, ereje fogyatékán föladja a harcot. Távolból figyeli az egészet, mint valami légi tüneményt.

Jaj, hogy röpül fölfelé az újság. A szobalányok, akik nyitott ablaknál takarítanak, kacagva tekintenek ki a negyedik és ötödik emeletről, igyekszenek elkapni, de hiába, s csak hajráznak neki. Már a tetőkön száguld, a távbeszélődrótok közelében, s egyre magasabbra jut, az égbe, a csillagok közé. Nem is csoda. Az én ábrándjaim röpülnek itt, az én gyermekvágyaim, az én írásaim, azok emelik, szárnyazzák a lelketlen papirost. Vagy véletlenül sohasem írok ebben az újságba? Akkor barátaim cikkei viszik föl, melyek oly üresek, hogy semmi ellenállást se fejtenek ki. Szóval így se csoda.

Amikor már oly sokáig fürdött az újság a levegő tengerében; fönn-fönn, a fák, a bérpaloták, a rádió hullámfogói fölött, levelei közeledni kezdenek egymáshoz, mintha egy tündér rakná egybe. Előbb lapozgatja egy kissé, hintázza, majd megragadja s lefelé lökdösi. Nyilván nem érdekli. Inog az újság, bukik, zuhan, hígabb légrétegbe kerülhetett, melynek nincs tartóereje, egy légörvénybe, s pillanatok kérdése, hogy földet érjen.

De megint csalódom. Egy civódó szélroham nekitámad, belefúj, kipuffasztja, mint mi azokat a papírzacskókat, melyeket gyermekkorunkban a falhoz szoktunk csattintani, hogy iszonyú dörrenéssel szétrepedjenek, megint fölfelé vonszolja, de ellenkező irányba, a másik utcába, ott lobogtatja egy kis ideig, aztán a harmadik utca fölött hajigálja ide-oda, táncoltatja, már alacsonyan, alig egy méter magasságban, s az utca sarkán, a templom mellett a járda felé kormányozza.

Csakugyan le fog esni? Úgy látszik, igen. Tehát vagy az én gondolataim voltak oly súlyosak, hogy nem bírt tovább a levegőben maradni, vagy pedig barátaim gondolatai voltak oly nehézkesek, hogy lehúzták a földre, a sárba. Mindegy.

De semmi baj se történt. Siklórepüléssel érkezett le. A tárca hősnője meg se ütötte magát, a politikai helyzet a földgolyón nem zavarodott össze jobban, s a vers rímei csak éppen pendültek egyet, mint mikor a csengettyűket megkoccintjuk. Itt hever a teljes vasárnapi szám, a vakmerő légi kaland után, annyira együtt, mintha a nyomda gépe hajtogatta volna össze.

Hol a tulajdonosa? Túljár az már ungon-berken. Kisfiúk állnak meg az újság előtt, s bámulják, akár a meteort, mely az ég illatát, a csillagközi messzeségek varázsát hozza le közénk. Nem mernek hozzányúlni.

1935

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:53:44, kedd
 
  HÉT KÖVÉR ESZTENDŐ



Rekkenő meleg volt, vasárnap. Mihelyt megvirradt, a sárga napfény pállott pocsolyákban pezsgett a homokbuckákon. A tüdő nem kapott levegőt. Azok, akik ünneplő ruhában nyolc óra felé az utcán jártak, kivették szépen összehajtogatott, tiszta zsebkendőjüket, s felitatták vele a homlokukon gyöngyöző verejtéket.

A Nyári kertben álmos cinkék, rigók csivogtak. De kihallatszott onnan egy másik muzsika is, mely nem az éneklő madaraktól származott. A cigánybanda húzta, fátyolosan és tétován, maga is fáradtan és pityókásan, azoknak a kitartó korhelyeknek, akik a szombat éjszakából belevirradtak a vasárnap reggelbe, és még mindig nem tudták befejezni, nem akartak hazamenni.

Ha valaki fölágaskodott a kerítés sövényénél, oroszlánszájakat, sarkantyúvirágokat, petúniákat vett észre a kert körgyepén. Oldalt ült a társaság - négyen - lombokkal befuttatott fapáholyban, zöldre festett lócákon, zöldre festett, terítetlen asztalnál, melyen már a hosszú nyakú, üres borospalackok valóságos tüzérütege vonult fel. Középütt trónolt egy tagbaszakadt úr, rövidre nyírt, deres bajusszal, nyersselyem ruhában, Szél László. A tanyáról jött be, hogy eladja termését. Most ő diktálta az ütemet. Csöndesen, de elszántan mulattak.

Velük szemben egy másik társaság is ült, melyet kívülről nem lehetett látni. Ezek tőlük a harmadik asztalnál, a sarokban foglaltak helyet, hárman, fiatalabb emberek, nem negyven-ötven évesek, mint Szél Lászlóék, hanem húszasok-harmincasok. Az ő vezérük és ivómesterük Viczay Feri volt, a jegyző, aki panamakalapot viselt, bal szemén monoklit. Ők is itt virradtak meg, már hajnal óta itt tanyáztak, derekasan, komolyan ittak, de nem fehér bort, mint az öregebbek, hanem következetesen vörös bort.

A két társaság nem ismerte egymást személyesen, legföljebb látásból és hallomásból. Mindez elegendő volt, hogy az egyik asztal a másikat bizalmatlanul méregesse, ha nem is éppen ellenséges, de fitymálló-vetélkedő tekintettel, mint az egyik sátor a másik sátor lakóit. Úriemberek és testvérek ők is, állapították meg kölcsönösen, egyet akarnak velünk, inni és mulatni, de egyelőre ismeretlenek, ezért résen kell lennünk, vigyáznunk kell úri méltóságunkra. A korkülönbség, valamint az a körülmény, hogy nem egyféle bort ittak, fokozta a világnézeti ellentétet. Állandóan szemmel tartották egymást, hogy ki mulat rangosabban, hogy ki beszél családiasabban és hetykébben a cigánnyal, hogy ki bírja inkább az italt, hogy ki szórja fölényesebben a pénzt, hogy nem esik-e valami csorba az ősi szokások szertartásán, s minderre a beléjük edzett, régi ösztönüknél fogva sokkal jobban ügyeltek, mint az elnök a tárgyalóterem szürke józanságában arra, hogy mit vallanak a tanúk, és mint védekezik a vádlott. Ahhoz, hogy nyíltan észrevegyék egymást, hogy büszkeségüket alázva vállalják a közvetlen közeledés kockázatát, hogy át is szóljanak a másik asztalhoz, a saját hibájukon kívül még mindig nem voltak eléggé részegek.

Egy cigánybanda muzsikált nekik. A prímás tapintatosan hol az egyik asztalhoz sétált, hol a másik asztalhoz. Amíg a fiatalok énekeltek, az öregek beszélgettek, ittak, s úgy tettek, mintha nem is hallanák nótájukat, és nem is vennének részt jókedvükben. Így cselekedtek a fiatalok is. Nem közösködtek. Állig begombolkoztak. Ez a tartózkodás és elzárkózás tüntető volt, de csak látszólagos. Azok a nóták, melyeket a cigánytól rendeltek, arra vallottak, hogy nagyon is figyelik egymást. A cigánnyal érintkeztek, azzal izengettek. Ha például a Csak egy kislány-t játszatták, vagy a Fekete szem éjszakájá-t, csupa szerelmes, epekedő hejehuja nótát, az öregek magukhoz intették a prímást, és mást követeltek, Beszegődtem Tarnócára bojtárnak, vagy Babot vittem a malomba, olyan lassúbb, higgadtabb dalokat, melyekben nem a hamar ellobbanó szenvedély izzik, hanem a földművelés és állattenyésztés tartalmasabb bölcselete, mely még mindig megmarad számukra akkor, amikor a kislány és a fekete szem éjszakája már rég elveszett, s ilyen módon irigységükben vagy keserű bölcsességükben ezzel oktatták-leckéztették a tapasztalatlan ifjúságot, hogy érniök kell mindaddig, míg ezt majd egészen megértik, amint kezdetben mindenki a tüzes és érzelmes Schillert olvassa, csak aztán, érettebb korában tér át Goethe mély és egyszerű költeményeire.

Kilenc órakor a hőség pokolivá vált. A nap, mint egy őrült részeg, aki rumtól rúgott be, vörös pofával bámult szét az alföldi rónán, és tüzet, lávát okádott mindenüvé. Benn, a Nyári kert egyébként hűs rejtekén valamennyien azt érezték, hogy meggyulladnak a szesztől és a nap lángjaitól, melyek már átnyilalltak a falombokon is, s homlokukra, hajukra, orrukra tüzeltek. Viczay Feri az asztalt verdesve énekelte, hogy ő az a bizonyos nemjó, utána pedig duhaj-szemtelen fiatalságában egy akácfa törzséhez csapta a poharát. Egy sugárpászmában úgy tündökölt a monoklija, mint a briliáns. Szél László ezt nézte sokáig. Nyugtalanította a kacér, kihívó üvegdarab, mely lencséjével összegyűjtötte a fényt a gyújtópontba, s egyenesen őt perzselte vele. Egy kicsit izgett-mozgott, töltött is, ő is legurított torkán egy pohár fehér bort, aztán, még mindig a monoklira meredve, Feri felé nyújtotta kövér, pecsétgyűrűs mutatóujját, és így szólt:

- Megveszem azt a szemablakot.

Csönd lett. Feri felkönyökölt az asztalra, s csak úgy, félvállról a levegőbe mondta:

- Nem eladó.

Poharak emelkedtek, piros borral. Poharak emelkedtek, fehér borral. Mindnyájan ittak.

Szél László kivette pénztárcáját. Ismét Ferire mutatott:

- Akkor megveszem azt a kalapot. Harminc koronát adok érte.

- Az kevés.

- Negyvenet.

- Az is kevés.

- Ötvenet! - kiáltott Szél László, s meglobogtatott egy mályvaszín bankjegyet.

Feri nem felelt. Szomorú anyagi helyzetén gondolkozott. Egyszerre mindenki meglepetésére áthajította lilaszalagos panamáját. Szél László a fejébe próbálta nyomni, de az csak táncolt boltozatos koponyáján. Mindenesetre átküldötte a pincérrel - tálcán - az ötven koronát.

- Megveszem azt a nyakkendőt is - folytatta az ismerkedést. - Meg azt a gallért is. Összesen húsz koronáért.

- Csak harmincért - vetette oda Feri, s ekkor a nyakkendő, a gallér meg a harminc korona már gazdát cserélt.

- Aztán a kabátot is, meg az inget is, de az tüstént átadandó, és nincs alku, száz koronáért először, másodszor, harmadszor.

- Nem bánom.

- A nadrágért is adok annyit.

- Hohó! - tiltakozott Feri. - Az testvérek között is megér százötven koronát.

- Egye fene! - mondta Szél László, és fizetett.

Feri már vetkőzött, és éljenzés közben küldette át a pincérrel a nadrágját.

- Pezsgőt - ordított Feri -, pezsgőt.

Amikor hozták a hűtővödröket, megtöltve jéghideg kútvízzel, s bontogatták az üvegeket, és durrogtak a dugók, Szél László tovább vásárolt:

- Húsz korona a cipőért. A másikért is annyi.

- Nem, ez drágább.

- Miért?

- Mert az a bal volt. Ez pedig a jobb. Harminc korona.

- Ötven! - csapott rá Szél László -, de a harisnyákkal együtt.

Feri levetette jobb cipőjét és harisnyáját. Föllélegzett. Jólesett megszabadulni a sok gönctől. Meztelen lábujjaival a kert finom homokját gereblyézte, fölhörpintett egy pohár pezsgőt, s minthogy még mindig melege volt, az üvegből locsolgatta a nyakát, a mellét, megmosta kezeit, az arcát a jéghideg pezsgővel, még a sűrű fekete haját is, mely a fehér tajtékban úgy habzott, mint a szappanhabban. Aztán ledőlt a lócára a kábító afrikai hőségben. Előtte kerek négyszáz korona púposodott, papír, ezüst, arany. Szél László előtt pedig az ő szerény, de drágán vásárolt ruhatára, egy halomban.

Az most, hogy Ferit így lengén, igaz valójában látta, és önérzete sérelme nélkül bizalmaskodhatott, felé emelte poharát.

- Szervusz, kedves öcsém.

- Szervusz, kedves bátyám - felelte Feri, és kiitta poharát.

A cigányok most mellé szegődtek, és egymás után az ő fülébe húzták a nótát. Egyszerre csak megakadt rajta Szél László tágra nyílt, véres szeme. Látta, hogy még mindig ott csillog a monokli, mely legjobban izgatta.

- Mondd, édes öcsém - kérdezte -, az nem eladó?

- Ha megfizeted, édes bátyám.

- Mi az ára?

- Háromszáz korona.

- Annyi már nincs nálam, édes öcsém. De kétszázat szívesen adnék érte.

- Sajnálom, nem lehet.

Addig-addig alkudoztak, míg az öregek összeadták a háromszáz koronát, s megvásárolták Feri utolsó ruhadarabját, a monoklit is. A cigányok tust húztak.

A fiatalok fürödtek, lubickoltak a pezsgőben. Az öregek csöndesen boroztak.

Tíz órakor Feri átszólt hozzájuk:

- No, miért nem isztok? Talán elfogyott a borotok? Parancsoljatok.

Tüstént átküldött asztalukhoz két üveg pezsgőt, de azzal a föltétellel, hogy megkapja érte a kalapját. Így vásárolta vissza lassanként egész ruhatárát. Tizenegy órakor már teljesen fel volt öltözve, monoklija ismét ott villogott a bal szemén. Ekkor a két társaság, minthogy semmi ellentét se volt már közöttük, összeköltözködött, s egy asztalnál pezsgőzött délig.

Délben, amikor megkondultak a harangok, és hangjuk hatalmas, érces hömpölygéssel végigáramlott a tündöklő égboltozaton, a "szagos misé"-ről hazaigyekvő úri közönség ámulva látta, hogy egy csézán összeölelkezve és csókolózva ül Szél László Viczay Ferivel, utánuk pedig a forró alföldi porfellegekben, a délvidék tüzes számumjában, több kocsin baktat a társaság, hátul a cigányokkal, hogy majd künn, Szél László tanyáján folytassák ezt a nem rosszul induló, de még egyáltalán be nem fejezett mulatságot.

1934

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:52:35, kedd
 
  CALIGULA



1

Jupiter szobra, amikor a munkások szét akarták szedni, kacagni kezdett. Ezt az összeesküvők jó jelnek tartották. Caligula ekkor az antiumi jószékhez fordult, s Fortuna templomából ezt a figyelmeztetést kapta:

"Óvakodj Cassiustól."

2

Charea Cassius, a testőrcsapatok főtisztje, a lázadók vezére sápadtan állt hívei körében. Minden szem rámeredt. Érezték, hogy Caligula láthatatlan tekintete is az öreg centurión nyugszik, s gyanúja már a szívét, az agyvelejét pörzsöli.

Nemsokára híre futamodott, hogy Caligula őhelyette Cassius Longinust végeztette ki, ázsiai helytartóját.

"Őrült ez? - tűnődött Cassius. - Vagy tréfál valamennyiünkkel? Rólam, úgy látszik, megfeledkezett."

Nem feledkezett meg. Másnap reggel hatkor kihallgatásra hívatta.

Cassius elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől. Úgy sietett a palotába, mint aki halni megy, kardtól, orgyiloktól, méregtől.

3

Caligula már háromkor ébren volt. Sohase tudott tovább aludni. Rémképek, lidérces álmok gyötörték. Néhány órai nyugtalan alvás után fölkelt, végigvitette magát palotája termein, fáklyák, lámpák világánál, szolgáit el küldette, egyedül bolyongott tovább görnyedt-púpos hátával, ide-oda, mint egy lidérces álom hórihorgas rémképe, az ingó-sovány lábain. Várta a hajnalt.

Kikönyökölt az ablakon. A fagyos, ólomszürke januári égbolton ott volt az ő tündöklő kedvese, akit mindig szeretett volna karjaiba zárni, a Hold, de az nem nézett rá, piszkos-zöld fellegek közt rohant Róma fölött. Ő beszélt hozzá, hangtalanul, a folyton höbögő nyelvével.

Közben megvirradt.

4

- Cassius - üdvözölte vendégét, feléje tárva szőrös, meztelen karjait. - Ide, a szívemre - kiáltotta, és megölelte Cassiust.

Az rémülten engedelmeskedett.

Cassius sok mindenre el volt készülve. Hallotta, hogy évekkel ezelőtt az összeesküvőket magához hívatta, s kardját mellének szögezve fölajánlotta nekik az émelyítő ripacsa, hogy azonnal meghal, ha kívánják. Hallotta, hogy egy nemes urat éjnek idején a palotájába rendelt, s táncot lejtett előtte. Hallotta, hogy azt a vargát, aki csalónak nevezte őt, nem büntette meg. De ez meglepte.

5

- Segíts rajtam, Cassius - folytatta. - Benned bizakodom. Veszedelmek vesznek körül. Ma kezdődnek a palatinusi játékok. Téged nevezlek ki, Cassius, téged, testőrségem főparancsnokának.

Rátekintett nyugtalanul lobogó szemével, aztán elkacagta magát. Cassius tétovázva hajlongott. A császár egy székre rogyott, mert gyönge, vékony lábain nem bírt sokáig állni. Azok csakhamar összenyaklottak, mint az üres csizmák.

6

- Ülj mellém - biztatta. - Hány éves vagy?

- Ötvennyolc.

- Én huszonkilenc - hadarta. - Fiatal még. Micsoda, te vén szoknyahős? De mennyit szenvedtem, Cassius. Jaj, sokat. Gyermekkoromban Tiberius nagybátyám vigyázott rám, ez a vén, véres tigris. Kiirtotta egész családomat. Anyámat száműzette, és öngyilkosságot kényszerített rá. Brutus öcsémet börtönbe záratta, és éhenhalásra ítélte. Engem is meg akart öletni. Kis fiúcska voltam még, folyton lesetett a kémeivel, a besúgóival, hogy nem árulom-e el magam, nem szidalmazom-e. Amikor aludtam, fölém hajoltak, és várták, mit beszélek álmomban. Akármikor mérget keverhettek volna ételembe. Én azonban hallgattam ébren is, álmomban is. Hazudtam. Álarcot szorítottam arcomra. Színleltem, és jobban, mint az a sötét, hallgatag aggastyán. Győztem fölötte. Megmentettem életemet. Akkor aztán egyszerre minden szabad volt. Élni próbáltam. Nem sikerült. Le akartam tépni álarcom. Ez se sikerült. Drusilla, a húgom, az istennő meghalt forrólázban. Egyedül maradtam. Gyászomban megnövesztettem szakállam, és körülnéztem a világban. Eleinte nevettem azon, hogy mindenkit megölhetek, akit akarok. Imádtam az aranyat. Amikor nem értem be azzal, hogy birtokolom, meztelenre vetkőztem, úgy henteregtem rajta, hogy a bőrön át a vérembe szivárogjon. Fintorokat vágtam a tükörbe, hogy megriadjak önmagamtól. Néhány jó tréfát is műveltem. Kitépettem az emberek nyelvét, kettéfűrészeltettem őket. Tengerbe hajíttattam a kirándulók százait, és mulattam azon, hogy evickélnek a halálba. Éheztettem a rómaiakat, pedig tele voltak csűreim és magtáraim. Megsemmisítettem a híres írók kéziratait. Az istenek szobraira a Mars mezőn mindennap olyan ruhát adattam, mint az enyém, aztán leüttettem fejüket, s az én képmásomat tétettem oda. Lovamnak márványistállót építtettem, elefántcsont jászolt, vele együtt ebédeltem az istállóba, s majdnem sikerült őt konzullá kineveztetnem. Szerettek is valamikor. A katonák "tyúkocskám"-nak, "csillagom"-nak becéztek. Rómában a trónra lépésem örömére három hónap alatt százhatvanezer állatot öltek le. Most már ez is untat. Nem tudok aludni. Szemhéjaim csikorognak. Azt mondják, itt a baj - szólt, s egy aranyrúddal megkopogtatta homlokát. - Adj nekem álmot, valami álomszerző italt.

7

Cassius majdnem meghatódottan hallgatta, Caligula azonban hirtelen fölkelt, s búcsúra nyújtotta kezét. Ő megcsókolta. Csak aztán vette észre, hogy a császár csipiszt mutat neki, s ajka a kinyújtott hüvelykujja körmét érinti.

A vér arcába szökkent.

- Majom - intette le Caligula. - Ne haragudj. Légy résen - s elbocsátotta.

8

Cassius hírül vitte társainak, hogy mi történt.

- Megölni őt! - kiáltotta Cornelius Sabinus. - Azonnal leütni, agyonszúrni.

Délelőtt kezdődtek az ünnepi játékok. Ezeket Augustus keleti hadjáratának emlékére tartották, a császári palota közelében, egy rögtönzött színpadon, pusztán előkelő polgároknak, szenátoroknak, főnemeseknek. Caligula germán testőrei kíséretében érkezett.

A hosszú legények, mikor a császár bevonult, elzártak minden bejáratot, és sorfalat álltak. Kegyesen intett nekik. Egynéhányukat még a Rajna mellől szedegette össze, germániai hadjárata alatt, de minthogy nem ejtett elég hadifoglyot, rómaiakat is besoroztatott közéjük, akik kötelesek voltak szőkére festetni hajukat, germánul megtanulni és germánul beszélgetni.

A császár hosszú sárga köntösében lépett az oltár elé, fején zöld babérkoszorú. Ahogy az áldozatot bemutatta, a flamingó vére ráfröccsent, s a köntöse alján piros folt támadt. Cornelius Sabinus összenézett Cassiusszal.

9

Elmúlt az első nap, a második nap is anélkül, hogy az összeesküvők cselekedni mertek volna. Callistus, egykori szabadosa, a dúsgazdag polgár tajtékzott a dühtől, hogy még mindig él ez a szörnyeteg. Caligula könnyedén járt-kelt közöttük, biztatgatta a birkózókat és a gladiátorokat, tapsolt az énekeseknek és műlovasoknak. Éppen ez hozta zavarba az összeesküvőket. Azt hitték, hogy bolonddá tartja őket, vagy kelepcébe akarja csalogatni.

A harmadik napon délben, váratlanul azt közölte Cassiusszal, hogy átmegy a palotába, és megfürdik. Egyedül haladt a tömegben germán testőrei nélkül. Útközben meg-megszólította ezt-azt. Cornelius Sabinusnak még a tógáját is megrántotta tréfásan, s odakacsintott: "Na, mi lesz?" Nem értették. Gyaloghintója vivőinek azt a rendelkezést adta, hogy ne a palota főbejáratán vigyék be, hanem oldalt, egy szűk föld alatti folyosón, ahol az ázsiai nemesifjak, a színre kerülő drámai játék alakítói szerepüket tanulták, s mint fázékony keletiek, megbújtak a hideg elől, mert azon a napon erősen fagyott.

10

Itt leszállt, elbeszélgetett vendégeivel, a fekete etiópiaikkal meg a sárga egyiptomiakkal, akiknek a hidegtől szederjes volt a szájuk. Sokáig várakozott. Végre hallotta, hogy egy kapu buffan, s bezárták, aztán messze-messze, a szűk föld alatti folyosó végén, néhány lángot látott, és lassan, nagyon lassan közeledtek feléje többen. Elöl, mint valami rég ismert álomalak, aki eljön egy álomtalálkára, Cassius.

- A jelszó? - kérdezte Cassius katonai keménységgel, hivatalosan.

- Jupiter - ordította Caligula torkaszakadtából.

- Akkor halj meg a nevében - üvöltötte Cassius, s széttárt karjai közé, a mellébe döfte kardját.

Caligula a földre zuhant teljes hosszában. Vér bugyogott melléből.

- Élek - kiabálta, mintha gúnyolná őt, vagy panaszkodnék.

Erre Cornelius Sabinus, Callistus meg a többi rárohant. Egyszerre harminc kard fürdött vérében.

Caligula még mindig mozgott.

- Élek - érezte még egyszer.

De aztán csodálatosan elsápadt, s csak azt érezte, hogy a világ nélküle van, a hegyek, a folyók, a csillagok is, és ő nincs többé. Feje lecsuklott. Szeme kinyílt, s szinte rajongva pillantotta meg azt, amit mindig akart, és most meg is talált: a semmit.

11

Arca fehér volt, vértelen és egyszerű. Lehullt róla a téboly álarca. Csak az arc maradt ott.

Egy katona sokáig bámulta. Úgy tetszett neki, hogy most ismerte föl. Ezt gondolta magában:

"Ember."

1934

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:51:24, kedd
 
  A HALHATATLAN HITVES



Béla bácsi akkor már rég ágyban fekvő beteg volt. Évekkel azelőtt egy éjszaka szélhűdés érte, elvesztette beszélőképességét, s megbénult a bal lábára és a bal kezére. Beszélőképességét idővel visszakapta, de járni csak üggyel-bajjal tudott, mankóra, két botra támaszkodva, felesége segítségével. Többnyire felöltözködve, piros bojtos hálóköntösében, posztóbotossal heverészett az ágyában. Ott jobban érezte magát. Még kacagott, tréfált is. Ha nem tapasztalta közvetlenül, hogy mily rozoga a testi gépezete, hogy mily nyomorékká tette az élet, azt képzelte, hogy még mindig ép, mint valaha, a szélhűdés előtt, hetvenhét éves korában. Már nyolcvan is elmúlt.

Ekkor történt - egy havas, februári délben -, hogy felesége is ágynak esett. Valahol meghűlhetett. Ez a szikár kis öregasszony eddig alig betegeskedett. Fürgén járt-kelt, tett-vett az ura körül, pedig csak három évvel volt fiatalabb nála. Most aléltan zihált. Marika, a húgának árván maradt vénkisasszony leánya, aki mint szegény rokon náluk éldegélt, lefektette. Téglát melegített talpa alá, tormaszesszel, repülőzsírral dörzsölte mellét, fejét, karjait.

- Mi baja? - kérdezte Béla bácsi.

- Köhög - felelte Marika.

- Akkor, fiam, főzz neki hársfateát, de mézet keverj belé, ilyen vastagon ni. Attól meggyógyul. Rajtam is mindig az segített.

Marika főzött hársfateát, mézet is kevert belé, vastagon. A beteg nem lett jobban tőle. Este titokban elhívatta hozzá a háziorvost.

A háziorvos hosszan, szótlanul kopogtatta, hallgatta szívét és tüdejét. Legyintett, hogy semmi. De arca mást fejezett ki. Kétoldali tüdőgyulladás volt.

- Jól aludt? - érdeklődött reggel Béla bácsi.

- Köszönöm, elég jól - válaszolt Marika.

Az öregek már félszázada egy kertes, földszinti házacskában laktak a város végén, három szobában. Középütt volt az ebédlőjük, az utca felé Béla bácsi hálószobája, az udvar felé Róza néni hálószobája.

- Miért csuktad be az ajtaját? - firtatta Béla bácsi.

- Csöndre van szüksége - mondta Marika.

Az ajtót a háziorvos csukta be. Valóban csöndre, nyugalomra volt szüksége a betegnek. Állapota percről percre súlyosodott. Harmadnap elvesztette eszméletét. Negyednap hajnalban kilehelte lelkét.

- Semmit sem szabad megtudnia - intézkedett a háziorvos. - Egy szót sem. A legkisebb izgalom megölheti. Hogy mit tegyünk? Hát majd hazudozunk neki, ezt, azt, ami eszünkbe jut. Hogy most alszik. Hogy most én vagyok nála, és nem lehet vele beszélni. Hogy most valamivel jobban van, most megint valamivel rosszabbul. El fogja hinni. Ha nem is egészen, de elhiszi. Később aztán, ha hónapok múlva, önmagától, lassanként rájön, természetesnek tartja az egészet, s mi túlsegítettük a veszedelmen.

Azonnal át is ment az öregúrhoz. Az már ébren volt. Hajnali négykor mindig fölnyitotta szemét, és többé nem tudta lehunyni.

Kedélyesen elbeszélgettek. A háziorvos már indult, amikor Béla bácsi a mellének szögezte a kérdést:

- Hogy-mint van a feleségem, édes doktor úr?

- Meg kell várnunk a betegség rendes lefolyását. Gondos ápolásra, nagy türelemre van szükség. Remélem, tavaszra, áprilisban föl fog épülni. Áprilisban vagy májusban. Akkor bizonyosan.

Marikának nem volt könnyű dolga. Az öregek imádták egymást. Egy életet éltek le, mindig együtt. Már megülték aranylakodalmukat is. Azonkívül az öregúr a betegsége ellenére is éles eszű volt, bizalmatlan és agyafúrt, észrevett az mindent, s enyvesfekete szemében folyton föl-föllobbant a gyanú.

A holttestet a hálószobába zárt ajtaja mögött ravatalozták föl, ott dolgoztak a gyászhuszárok, oda surrantak be suttyomban a külső ajtón a rokonok, akik részvétlátogatásra jöttek. Ezek egy füsttel benéztek az öregúrhoz is. Béla bácsi a piros bojtos hálóköntösében, a posztóbotosában heverészett, mellére kulcsolva kezeit, s egyáltalán nem csodálkozott, hogy egyszerre annyi vendége akadt.

- Hát aztán láttátok-e Rózát? - tudakolta.

- Hogyne, hogyne - bólintottak a rokonok. - De őt nem szabad zavarni. Feküdnie kell, sokáig kell még feküdnie.

A temetés simán folyt le. Vastag pamacsokban hullt a neszfogó hó. Halkan, zene nélkül lopták ki a házból a koporsót. Marika ezalatt Béla bácsi mellett maradt, s csak orvul, sietve pottyanthatott el egy-egy kövér könnycseppet, a ruhafogas alá bújva, a konyhába osonva, mint a szenvedélyes részeges, aki be-beugrik a sarki kocsmákba, és felhörpint egy-egy pohár pálinkát.

Béla bácsi egy darabig mindennap kíváncsiskodott:

- Mondd, fölébredt már? Mondd, mit vacsorázik ma? Mondd, mennyi a láza?

Miután azonban értesült, hogy jobban van, és ezt a háziorvos is megerősítette, úgy látszott, hogy megnyugodott. Valami langyos, szürke közöny terpeszkedett föléje.

A lezárt ajtót kinyitották. Róza néni bútorait átrakták, ágyneműit kiszellőztették, s Marika, aki eddig az ebédlő kerevetén hált, most elfoglalta az ágyát. Már nemigen titkolództak többé. Az öregúr akármikor átsétálhatott volna mankóin, botjain abba a szobába, ahol meghalt a felesége, át is kiálthatott volna hozzá, ahogy szokott. De ezt nem tette. Résen volt. Valami kétes ködben éldegélt, valami önkéntes vakságban, sunyi, alamuszi gyerekként, aki már tudja, hogy nem az angyal hozza a karácsonyfát, de még nem árulja el magának sem, hogy ezzel az öncsalással meghosszabbítsa boldog káprázatát, vagy hogy ravasz színlelésével örömet okozzon hiszékeny szüleinek. Környezete nem hozta szóba az elhunytat. Ő sem erőszakoskodott.

Egy verőfényes májusi napon mégis megkérdezte:

- Igaz, fölgyógyult már?

- Föl, föl - bólintott Marika.

- Hála Istennek - sóhajtotta. - Csakhogy fölgyógyult. - Többet nem mondott. A mennyezetre meredt, s uzsonnáját kérte.

Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár is, elmúlt az ősz is. Minden évadban néhányszor ilyesmivel fordult Marikához:

- Mondd meg neki, fiam, hogy takaróddzék be jól, mert ma hideg éjszaka van. Mondd meg neki, hogy vigyázzon, mert éjjel fagyott, s künn csúszós az út. Mondd meg neki, hogy ezt a virágot küldtem a névnapjára.

Nyilván úgy gondolkozott, hogyha a többiek nem tudatták vele halálát, őneki nincs joga őt megölni a képzeletében, s továbbra is fölruházta egy csalafinta, átlátszóan hazug, vékonyka halhatatlansággal.

De aztán egyre ritkábban emlegette.

Nyolcvanhárom éves korában négyszer, nyolcvannégy éves korában háromszor, nyolcvanöt éves korában kétszer. A nyolcvanhatodik életévében már egyetlenegyszer sem emlegette.

Azt hitték, hogy elfelejtette, és végképp beletörődött a változhatatlanba.

Karácsony hetében azonban, amikor Marika ebédjét vitte oda az ágyához, és Béla bácsi jóízűen kanalazgatta az aranysárga tyúklevest, hirtelen letette kanalát, elmerengett, majd így szólt Marikához:

- Nézd fiam, vidd oda Rózának ezt a gyönyörű májat. Tudod, mennyire szereti...

Ekkor emlegette utoljára. Nem sokkal rá újabb szélhűdést kapott, és ő is meghalt.

1934

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:50:07, kedd
 
  BORSOS PÉTER



Bevallom, mindig sajnáltalak benneteket - és egy kicsit le is néztelek -, mert nem ismertétek személyesen Borsos Pétert. Hogy kicsoda volt ő?

Hát ezt hosszadalmas volna így elbeszélni, és lehetetlen is. Tíz-húsz vastag kötetet tudnék összeírni az apró-cseprő szokásairól, a tekintetéről, amint fejét félrebillentve kinéz az ablakon, a homloka sajátos ráncolásáról, a szavajárásáról, még a tüsszentéséről is, de félek, hogy akkor is csak halvány képetek volna róla. Egy emberből olyan varázs árad, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Nemcsak az a fontos, amit mond és tesz az illető, hanem lényének a kisugárzása, az a nem látható fény, az a nem hallható kísérőzene, mely állandóan körülveszi, az, ami éppen ő, s az, ami nélkül ő nem is ő.

Annyi bizonyos, hogy én mindent neki köszönhetek. Mélyebb, maradandóbb befolyást nem gyakorolt rám még ember. Okos volt, káprázatosan okos. Ha valami bonyolult kérdés vetődött föl, melyhez senki se mert hozzányúlni, ő csak megszólalt, és játszi könnyedséggel tisztázta a helyzetet. Ítéleteiben föltétlenül meg lehetett bízni. Eszességével csak ízlése vetekedett. Úgy öltözködött, mint egy világfi. Még ma is látom egyik világosszürke s egyik sötétkék ruháját, egy fűzős meg egy gombos cipőjét, melyet oly takarosan viselt, hogy bámulat és hódolat ébredt bennem. Magas volt, karcsú, izmos és férfias. Ezenkívül elmés is volt, ragyogóan és ösztönösen elmés. Ha visszagondolok rá, képzeletemben a talpraesett megjegyzések és észrevételek valóságos tűzijátéka cikázik, mely szikrazáporával betündökli az egész égboltot.

Borsos Péter az én első elemi iskolai tanítóm volt. Ő tanított meg a betűvetésre, de a gondolkozásra és érzésre, az életre is. Micsoda mély, bölcseleti távlat tárult elém, amikor a házépítést magyarázva hangsúlyozta, hogy az ablak meg az ajtó voltaképp nem egyéb egy lyuknál, melyet az ősember egy sziklafalba vájt. Vagy amikor a hős és nagylelkű oroszlán s a vérszomjas és kegyetlen tigris közt vont meglepő párhuzamot. Micsoda csodálatos ötvözettel olvasztotta össze lelkében a hadvezéri szigort s az érzelmes puhaságot. Emlékszem keze írására, biztos és gyönyörű betűire, melyeket hamar elmosódó krétával rajzolt a fekete táblára, de azért még ma se törlődtek le emlékezetem hű lapjáról. Emlékezem hegedűjére, hangsípjára és andalító tenorjára, mellyel az édes Pásztortüzek-et dalolta nekünk, hogy mi utána zümmögjük. Emlékezem, hogy nyugtatott meg egyszer, pusztán kezének fejemre tételével, amikor attól féltem, hogy az utcán estefelé "hasfölmetszők" járnak, emlékezem, hogy űzte ki belőlem a különféle betegségektől való oktalan riadalmamat, hogy helyezett agyagföldet az ujjamra, amikor az udvaron megcsípett a méh, s emlékezem aranyos kedélyére, bohókás és gyors ötleteire, utánozhatatlanul egyéni humorára, mellyel a homéri kacaj viharát keltette föl, aztán arra a mozdulatára is, mellyel ezt a dörgő óceánt egyszerre elcsitította. Micsoda lélek volt, micsoda szellem, micsoda orvos, nevelő, előadó és tréfamester.

Mit szaporítsam a szót? Ő volt maga a tökély. A példaképem volt, az eszményem, döntően befolyásolta fejlődésemet, ösztönzött és serkentett, hitet adott az emberi nagysághoz, és mértéket a fölbecsülésére. Sokszor elcsüggedtem az emberek kicsiségétől, középszerűségétől: visszaidéztem emlékét, és már megvigasztalódtam. Jólesett tudnom, hogy van. Mindig arra vágyakoztam, hogy megközelítsem, és méltó legyek hozzá. Öntudatosan és öntudatlanul utánoztam őt. Olvasmányaim hőseit csak úgy tudtam elképzelni és megérteni, hogy az ő alakját helyettesítettem a papirosábrándokba, s ezáltal kézzelfoghatóvá, tartalmassá váltak.

Hatása nem is múlt el a tűnő évekkel, hanem egyre erősbödött és mélyült. Kikerültem a keze alól. Akkor távolból bámultam. Boldog voltam, ha megpillantottam az utcán, ha kalapot emelhettem előtte, és ő némán bólintott. Bölcsnek látszott, aki az életet egységesen szemléli, és hagyja futni a maga útján. Nem ápolta növendékeivel a régi kapcsolatot, mint más nevelő. Sohase szólított meg. Örökségül átadta szellemét, s az tovább munkálkodott. Vágyat oltott belém a tökély után. Később, amikor más tanítók tanítottak, más tanárok, még az egyetemen is, hozzá mértem őket, s tudásukat kicsinynek, ízlésüket hiányosnak találtam. Lehet, hogy ezért támasztottam a művészettel szemben is oly szigorú követelményeket. Saljapin hangja fakónak tetszett az övéhez képest, s Shaw szelleme kissé régimódinak, elcsépeltnek.

Miután elszármaztam szülővárosomból, Borsos Péterrel alig találkoztam. Évtizedekig Budapesten, külföldön éltem. Hébe-hóba írtam neki egy képeslapot, ezzel az aláírással: "Hűséges tanítványa". Ezt sohase köszönte meg, pedig szerettem volna eltenni emlékbe felejthetetlen betűit. Sokáig tervezgettem, hogy egyszer majd meglátogatom. De tervem mindig meghiúsult. Múltkor aztán, negyven év múlva, végre megtörtént a rég óhajtott találkozás. Elmondom nektek, barátaim, úgy, ahogy megesett.

Arról értesültem, hogy mindennap pont tizenkét órakor az Arany sasban ebédel. Nem kis lámpalázzal nyitottam be azon az üvegajtón, mely ennek a kis vendéglőnek a különszobájába vezet, ahol fehér abrosszal van terítve az uraknak.

A sarokban, a kandalló mellett üldögélt egy asztalnál, gyűrött kék ruhában, készen vett nyakkendővel. Nem ismert meg. Én azonban nyomban megismertem. Olyan volt, mint valaha. Csak talán kisebb és alacsonyabb.

Meghajoltam előtte, és bemutatkoztam.

- Á, szervusz - szólalt meg kissé rekedtes hangon -, barátja az erénynek és a túrós lepénynek. Hát téged mi a szél hozott ide, ahol a madár se jár?

A régi mesehangulat vett körül. Szemem könnybe lábadt.

Letelepedtem melléje. Ő csak bámult rám a kék szemével, de egy szót se szólt. Tisztogatta a kanalát az asztalkendőjével, aztán a kését, végül pedig a villáját úgy, hogy az abrosz csücskét a villa ágai közé tűrte, és hosszan sikálgatta vele. Kifejtette, hogy akár vendéglőben étkezik, akár úriháznál, erről a szokásáról nem tesz le, mert az evőszerek sehol a világon nem eléggé tiszták.

A pincér hozta a levesét, remek, aranysárga marhahúslevest, kockatésztával. Minthogy a leves forró volt, megragadta a palackot, és a tányérját - nem kis ámulatomra - csordultig öntötte hideg vízzel.

A marhahúst többször egymás után megszagolgatta, a kenyeret is, a sót és a paprikát is. Általában mindent megszagolt. Három deci asztalit rendelt.

- Szeretem a bort - jegyezte meg. - Csak egy esetben nem. Tudod-e öcsém, hogy mikor? - kérdezte fölvillanó szemmel, csigázva érdeklődésemet. - Akkor, amikor nincs - tette hozzá, és kacagni kezdett.

Ebéd után cigarettára gyújtott. Engem is megkínált eggyel. Gyufát kerestem a zsebemben. De ő leintett. Odatartotta égő cigarettáját, hogy azon gyújtsam meg az enyémet.

- Csaljuk az államot - kacsintott felém, hamiskásan. Én dermedten, tátott szájjal vártam valamit. Hiába vártam. A politikát "az urak huncutságá"-nak nevezte, a nyiratkozást egyszerűen "birkanyírás"-nak. Zavaromban fecsegni kezdtem. Kis eseteket, valódi és koholt történeteket mesélgettem neki, hogy szórakoztassam, és riadt figyelmét másfelé tereljem. Ő végighallgatta őket, aztán mindegyik után ezt mondta:

- Hihe- és lehetetlen.

Ez szíven ütött. Nem ezért, mert sértette ízlésemet. Nem, barátaim. Egyszerre visszaemlékeztem, hogy ezt az elmésséget már hallottam, negyven évvel ezelőtt, nem is egyszer, hanem sokszor, az ő szájából, és akkor ebben az emberi szellem diadalát csodáltam. Jaj, Istenem, de szomorú voltam. Szaladva mentem haza a vidéki utcákon. Mit éreztem? Nem azt, hogy megöregedett szegény. Inkább azt, hogy én öregedtem meg, és már nem lehet sok keresnivalóm ezen a világon. Mert mondjátok, minek él a földön az olyan ember, aki már Borsos Pétert se bámulhatja?

1934

 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
szeretettel
  2012-05-15 07:48:27, kedd
 
  CSÖNGETTYŰ



Eddig nem is tudtam, hogy van.

Már több, mint tizenöt éve, hogy fölszerelték nálunk, és nem vettem észre. Vezetéke meghúzódott a falak mentén, a szőnyegek alatt. Gombjai, billentyűi az ajtó mellett lapultak, a csillárokon lógtak. Ki törődött volna vele?

Ha szükségem volt valamire, megnyomtam, s ő a villamosságtól fölpezsdülve rövid, kellemes lármát vert. Hírül adta az érkezőket, a barátokat, akik örömet hoztak, a zaklatókat, akiktől futni szerettem volna, mindenkit és mindenkor, ahogy kötelessége parancsolta, személytelenül, mindig ugyanazzal a kurta, éles rikkanással, akár végrehajtó volt az illető, akár orvos, akár éjjeli sürgönyhordó.

Ma reggel azonban - szeles, ideges tavaszi reggel volt - a csöngettyű megőrült. Egyszerre szólani kezdett, anélkül hogy bárki megnyomta volna. Csörömpölt, csörömpölt és csörömpölt. A kapuhoz szaladtak, ajtóról ajtóra szaladtak. Senki és semmi. Talán valami szellem tréfált. Keresték a láthatatlan csengetőt, de nem lelték. Megvizsgálták gombjait, billentyűit, drótjait, hogy nem érintkeznek-e valahol a fémszálak. Hiba sehol. A csöngettyű megbolondult. A csöngettyű önállósította magát. A csöngettyű föllázadt.

Tizenöt évi példás szolgálat után forradalmasdit játszott, tombolt, megtagadja az engedelmességet, rikácsolt, hadat üzent a rendnek, jajveszékelt, tűzvészt és árvizet jelzett, mert egyszer végre hallani akarta a hangját, a saját hangját, a maga mulatságára, hogy gyönyörködjék benne. Joga van az ilyesmihez? Tudom is én. Nem volt többé szolga. Úr lett. Trillázott és rítt, pörölt és vékony fejhangon feleselt, sipogott és dörgött. Jaj, hallgattassátok már el! Tépjétek el drótjait, zúzzátok össze szerkezetét, hiszen mi is megtébolyodunk. Küldjetek szerelőért. Segítség, segítség.

Hiába, nincs segítség. Zúg és bömböl, még mindig nem fáradt el, noha már egy fél órája ordít. Hihetetlen. Ez a csöpp kis jószág, ez a semmi, aki voltaképpen nem is él, micsoda zenebonát és zűrzavart tud támasztani. Fejünk már egészen belekábult. Ha egy hadsereget jelzett volna, mely be akar törni lakásunkba, ha minden élőt és minden halottat jelzett volna, akkor is elég lett volna. Hát nem tudtok segíteni? Szakítsátok ki a nyelvét a pimasznak. Egy-kettő, gyömöszöljetek papírt réztorkába, fojtsátok bele a szót. Úgy-úgy. Határozottan jobb valamivel. Elrekedt. Nyöszörög, mint az állat, melyre rátiportak, nyivákol. Már hörög is. Nemsokára kiadja majd a lelkét. Micsoda? Nézzétek, ellökte a papírt, s újra üvölt, kornyikál, rikoltoz, sokkal hatalmasabban, mint előbb.

Na végre. Most elnémult. Igaz ez, vagy csak fülünk káprázik? A csönd oly süket, oly lármás, mintha még mindig bomolnék. De nem. Csak a dobhártyánk reszket. Már hallgat. Ugyan ki némította el? Ő gondolta meg magát, és ahogy rákezdte, meg is unta, abbahagyta. Minden ok nélkül.

Fogalmam sincs, hogy mi volt az oka erre, és arra, hogy hirtelenül zengeni kezdett. Szeszély vagy elégedetlenség, mindegy. Voltak, akik azt tanácsolták, hogy a fölháborító eset után dobassam ki csöngettyűmet, szereltessem le, és tétessek helyette másikat, újat, megbízhatóbbat. Én azonban a pártjára keltem. Tizenöt éve szolgált. Ennyi idő alatt mindenki elvesztheti az eszét, és követelheti egyéni jogait, még egy lelketlen gép is. Azóta különben ismét csendes és rendes. Tovább dolgozik, buzgón, lelkiismeretesen, pontosan, ahogy eddig. De néha, amikor rátekintek, összeborzongok, hogy milyen kiszámíthatatlan és rejtélyes lényt fogadtam házamba, nem értem, hogy mi lelhette azon a szeles, ideges tavaszi reggelen, és - bevallom - olyan tiszteletet érzek iránta, mint azelőtt soha.
1934
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső KÍNAI KANCSÓ  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 41 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 908
  • e Hét: 19531
  • e Hónap: 64603
  • e Év: 2005883
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.