Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
szeretettel
  2012-05-15 12:13:38, kedd
 
  PÁRBESZÉD EGY ZÖLDKERÍTÉSES HÁZ ELŐTT



Most megint ősz van. A kocsmákban mustot árulnak, a gyermekek játszanak a lepottyanó, politúros vadgesztenyékkel. Hullanak a levelek.

De a korona is egyre hull. Árfolyama: 0.22. Az emberek kétségbeesnek, hogy lehet majd ily alacsony árfolyam mellett enni, ruházkodni, fűteni, s remegve tekintenek a közelítő tél elé.

Délben a tőzsde ordít, itt az infláció, vagyonokat vesztenek és nyernek. Csonkamagyarországot fölvették a Népszövetségbe. Ismét elmúlt egy év. 1922-t írnak.

Mi is történt azóta?

Vasárnaponként fönn a Bástyasétányon katonabanda zeng, s rézlármájára önkéntelenül ütemesen lépdelnek a járókelők.

Tatárék sétálnak, a kisebb leányuk nélkül, aki már férjhez ment. Ilonkának egy miniszteri fogalmazó udvarol. Jancsiról azt hallotta egyszer, hogy Lengyelországban van és parkett-táncos.

Néhai Vizy Kornél háza olyan, mint régen, csak a házmester új: a másik elköltözött megszállt területre.

Moviszterné ma is zongorázik, és Ady-verseket szaval. Egyre fiatalabb emberekkel találkozik. Haját kanárisárgára festi, erősen hízik. Az ura pedig még mindig él. Már nem is volna szabad élnie, de ő, akit annyian eltemettek, először a hivatalos tudomány, az orvostanárok és kartársai, aztán ismerősei és tisztelői - szegény megboldogult Vizy Kornél is -, minden objektív, klinikai megállapítást és baráti jóslást megcsúfolva tovább él, rejtélyesen és megmagyarázhatatlanul, nem tudni, hogy miért. Nyilván azért, mert valami élteti.

Ő egyébként itt e legcsekélyebb pont. Viseli a megaláztatást a felesége miatt s Etel növekvő szeszélyeit. A környék szánakozva mosolyog rajta.

Druma Szilárd a házgondnok. Patikárius Ferenc a gyászeset után örökölte a házat, s az ő ügyvédi gondjaira bízta. A lakáshivatalnál kijárta, hogy nagy praxisára való tekintettel megkaphassa a volt háziúrék lakását is, ezt újra tapétáztatta, most itt lakik a családjával. Közben született egy gyönyörű kisleánya, aztán egy fiacskája. Német kisasszony ügyel a három Druma csemetére, aki szépen fejlődik. Stefi még itt szolgál, de szemüveget hord, mert gyöngül a szeme. Mellette egy kis pesztra van, széles, mongol járomcsontokkal, suvikszfekete varkoccsal, mint egy kínai. Az iroda a második emeletre került, a régi, szerényebb lakásba. Azóta hatalmasan föllendült. Két írógép kopog itt, s a látogatóknak bejelentőívet kell kitölteniök, milyen ügyben keresik az ügyvéd urat. Egyre nagyobb szerepet játszik a közéletben is. Legközelebb föllép országgyűlési képviselőnek, a pótválasztáson, olyan kerületben, ahol ellenjelöltje sincs.

Egy délután, mikor gyújtogatták az utcai lámpákat, de az őszi ég még nyájasan ragyogott, Druma Szilárd a Várból jött le két kortesével, a Zerge-lépcsőn. Lassan ballagtak hazafelé a Tábor utca szelíden ereszkedő lankáján.

Lejjebb, egy zöldkerítéses ház előtt bepillantottak a vasrácsos kapun. A kertben üveges verandát láttak, egy asztalt, ozsonnára terítve.

Ez az üvegkalitka a maga csöndes zártságában, a kivilágított ablakaival fölkeltette érdeklődésüket. Mindhárman megálltak. Leplezett kíváncsisággal, de őszinte irigységgel szemlélték, azt gondolva magukban, mint mindenki, aki kívülről néz akármilyen otthont, hogy ott a boldogság és megelégedettség lakik.

Szőke kisfiú ült az asztalnál, szövetkezeti ruhájában, már uzsonna után, s azzal foglalatoskodott, hogy ólomkatonáit harcszerűen állítsa föl a morzsás abroszon, és egy háborús indulót dúdolt, kezével verve az ütemet. Mellette az édesanyja varrt, munkájára hajtva komoly, okos fejét. Tűnődő arcán, melyet a koszorúba font dús haj keretezett, árnyék volt. Időnként valamit mondott a kisfiúnak. Az tanácsokat kért tőle, hogyan verhetik meg a tejeslábas meg a findzsák körül portyázó magyarok a túlerőben lévő, fojtógázzal és tankokkal operáló franciákat.

Belülről, a lakásból a verandára lépett egy magas, kócos férfi, munkazubbonyban, cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba. Amint szájához emelte, tekintete találkozott a három idegen tekintetével.

Ezek, elszégyellve kandiságukat, megindultak a kerítés mellett.

- Kosztolányi - mondta Druma egy kis idő múltán. - Kosztolányi Dezső.

- A hírlapíró? - kérdezte az első kortes.

- Az.

- Ez írt is egyszer valamit - szólt a második kortes. - Valami verset. Egy beteg gyermek haláláról. Vagy egy árva gyermekről. Nem tudom. A lányom említette.

Druma ezt mondta:

- Nagy kommunista volt.

- Ez? - csodálkozott az első kortes. - Hiszen most nagy keresztény.

- Igen - tódította meg a második kortes. - Egy bécsi lapban azt olvastam, hogy fehérterrorista.

- Nagy vörös volt - ismételte Druma. - Pogány népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt a Vérmezőn.

- És mit csinált ott vele? - tudakolta az első kortes.

- Nézte - felelte Druma, titokzatosan.

- Nem értem - csóválta fejét az első kortes. - Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel tart ez?

- Egyszerű - döntötte el a vitát Druma. - Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez - kacsintott. - Tudja, hogy mit csinál.

A három barát megegyezett ebben. Ismét megálltak a kerítés végén. Látszott azonban, hogy még most sem értik egészen. Az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni.

Vállat vontak, mentek, lefelé. Druma még mondott valamit, amin mindnyájan jóízűen kacagtak.

De hogy mit mondott, azt már nem lehetett hallani.

Beszédükre fölneszelt Hattyú, az a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott a kert sarkáig, és ott mérgesen csaholni kezdett, úgyhogy szavuk egészen elveszett a kutyaugatásba.
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:12:30, kedd
 
  MIÉRT...?



Minden ilyen szenzáció gyorsan elmúlik.

Pár napig lobog, az emberek beszélnek róla, aztán fölemésztődik a maga gyújtotta tűzben.

Ez az eset is ilyen volt. Eleinte lázasan vitatták a környéken, anélkül hogy közelebb jutottak volna mivoltához. Viatorisz fűszeres boltja valóságos kaszinóvá változott. A krisztinai úriasszonyok és cselédek a lúgköves hordók meg a babos zsákok között naponta megtárgyalták. Mindenki azt kérdezte magától és másoktól, hogy miért történt? Erre azonban senki se tudott kielégítő választ adni se magának, se másoknak.

Az áldozatokat a társadalom nagy és osztatlan részvéte mellett temették el, a sír mellé, melyben egyetlen kislányuk, Piroska nyugodott.

Ezen a népes temetésen a rendőrségnek kellett fönntartani a rendet. Utcagyerekek futottak a koporsók után, egymáson gázoltak át, hogy a koszorúkból egy virágot tépjenek emlékül. A sírnál politikai jellegű beszédek hangzottak el. Megjelent több közéleti előkelőség, az a sok vendég, aki részt vett az estélyen, az elhunytak rokonai, a Patikárius házaspár Egerből, csak Jancsi hiányzott, a sürgöny - úgy látszik - nem érte el. Ott volt azonban Vizy Etelka, Vizy Kornél elzüllött húga, aki hamisított egyiptomi cigarettákat szokott árulni, zokogott a gyászfátyolában, hangosan siratva az ő bátyját, az ő nagy és hatalmas bátyját.

Édes Annát a rendőrségen beismerő vallomása után letartóztatták. Ujjnyomatot vettek tőle, háromszor lefényképezték, aztán átkísérték az ügyészségre, a Markó utcai fogházba.

Amint belépett ide, úgy tetszett, hogy rádőlnek a falak.

Égig érő vasépületet látott, szürkésen derengő fényben, csupa vasajtóval, vaslépcsővel, mely dübörgött, mint valami gőzmalom, ahol folyton őrölnek. Foglárjai fölvezették a harmadik emeletre, becsukták egy cellába. Egy ágy volt itt, egy szék, egy asztal meg a klozet, de a cella eléggé tiszta volt, világosabb és valamivel nagyobb, mint az ő konyhája. Szinte el se hitte, hogy csak ilyen egy börtön. Azt hitte, hogy a börtönben almon fekszenek a rabok, s kígyók, békák szemei világítanak nekik a sötétben. Leült a székre. Nem sírt, de sokat töprenkedett. Este az ágya elé térdepelt, és imádkozott.

Maga a vizsgálóbíró, miután tüzetesen áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyveket, nem sokkal látott világosabban, mint azok, akik úton-útfélen holmi mendemondák alapján beszéltek róla. Az ügyészség fontosnak tartotta, hogy ezt a szövevényes bűnügyet, melynek messzenyúló politikai mozzanatai is lehetnek, minden részében kibogozzák, főképp most, a bolsevizmus bukása után, mikor még nem állott helyre teljesen a társadalmi rend. A vizsgálóbíró nagy buzgalommal látott hozzá. Ellenben, minél tovább haladt, annál több olyan pont mutatkozott, melyet nem értett. Újra és újra zsákutcába került.

Mindenekelőtt tisztázni igyekezett a házmesterek szereplését. Ezeket a rendőrség "előzetes letartóztatásba helyezte". Ficsorék égre-földre esküdöztek, hogy ártatlanok, de oly tűzzel, hogy a következő napokban már nem maradt egyéb mondókájuk. Védekezésük abban merült ki, hogy Annát befeketítették, alattomos, titkolódzó, mindenre képes leánynak állították be. Egyébként ellenük nem volt tárgyi bizonyíték. Viatorisz kisinasa azt vallotta, hogy Ficsor csakugyan elküldte, majdnem ingerülten szólt rá, hogy ne csöngessen, mert még alszanak. A nagy estély után a házmesternek ez a föltevése nem lehetett föltétlenül rosszhiszemű. Pár nap múltán a vizsgálóbíró szabadlábra helyezte őt is, a feleségét is.

A vádlottat pedig mindennap maga elé vezettette.

Mikor először jöttek érte, Anna keresztet vetett, Istennek ajánlotta lelkét abban a hitben, hogy máris a vesztőhelyre viszik, és azonnal fölakasztják. Egy sovány, kopaszos úr elé állították, aki készen vett nyakkendőjében melltűt viselt, s a szőrös nagyujján arany karikagyűrűt. Anna az igazság e szorgalmas, szerényen díjazott hivatalnokát valami nagyon nagy, nagyon gazdag úrnak képzelte. Később látta, hogy nem rossz ember. Finoman, jóindulatúan beszélt vele, megszokta őt, már unta is, annyit faggatta. Elmondatta, hogy ekkor meg ekkor mit csinált, biztatta, hogy emlékezzék vissza, ez nehezen ment, erre a nagyságos úr, aki mindenre jobban emlékezett, segített neki. Már óráról órára, percről percre megállapították az utolsó napok történését.

Anna a szemébe tekintett: se megtörtnek nem mutatkozott, se zavartnak. Semmit se tagadott. Sőt, néha úgy rémlett, hogy egyenesen vádolja magát. A vizsgálóbíró kiegészítette a nyomozati adatokat, különösen esetleges bűntársaira vonatkozólag, de most már kizártnak látszott, hogy bűntársa is legyen, az adatok összevágtak, a vádlott előtte se vallott egyebet, mint a rendőrségen. Csak arra a kérdésre nem tudott felelni, hogy miért követte el tettét.

Sorra beidézték a ház összes lakóit.

Druma vallomása esett leginkább latba.

Ő a gyilkosság éjszakáján, úgy kettő felé, látta, hogy a leány a konyhakredencnél babrál, annál a fióknál, amelynél - vallomása szerint - kivette a kést, s azt is látta, hogy a vendégek eltávozása idején már a fürdőszobában settenkedett.

Etel bőbeszédű, homályos vallomásában akadt egy figyelemre méltó mozzanat. Tavasszal - egy vasárnap délután - kirándult Annával a Gellérthegyre, a citadellához. Anna lefeküdt a fűbe és elaludt. Pár perc múlva fölriadt, szaladni kezdett lefelé, karjait lóbálva és sikongva, mint valami bolond, nem tudták, hogy mi van vele, csak akkor állt meg, mikor rákiabált, és akkor is sokáig reszketett még.

Stefi viszont a gyilkosság előtt körülbelül két héttel a Márvány utcában találkozott vele, egyedül őgyelgett a ház előtt, ahol valamikor Jancsi úrfi lakott. Anna észrevette őt, de beszaladt a lépcsőházba, és amikor később megkérdezte tőle, hogy mit keresett ott, csak hebegett. Most sem tudott erre vonatkozólag pontosabb fölvilágosítást adni. A vizsgálóbíró idézést küldetett Patikárius János bécsi címére. Bécsből a rendőrség azt felelte, hogy az illető "ismeretlen helyre távozott", egy lengyel táncosnővel lakott együtt, az azonban már föladta ötszobás lakását, elutazott Varsóba. Mindez nem tetszett fontosnak, tekintve, hogy Patikárius János több mint fél éve nem lakott Budapesten.

Megidézték a vádlott szüleit is.

Édes István bátya hajnalban szállt le a vonatról, kezében egy batyuval meg két pár csirkével. Utána piros bőrpapucsban egy takaros, nála jóval fiatalabb parasztasszony ment, egyenes gerinccel, keményen, a második felesége. Az nem vitt semmit. Minthogy még korán volt, s nem ismerték ki magukat ebben a nagy városban, a Vérmezőnél megtudakolták, merre van Vizyék háza, ott letelepedtek a lépcsőre, megvárták, míg Drumáék fölébrednek. A tekintetes ügyvéd úrnak odaadták a két pár csirkét, tejfölt, friss túrót is hagytak a konyhában, mert hát jó az uraknak valamit dugni, ha a törvénnyel baj van. Druma megmagyarázta, hogy az írással hol kell jelentkezniük.

A vizsgálóbíró őket is kihallgatta.

Édes Anna apja kissé görnyedt, sovány béres volt, már túl az ötvenen, de még nem őszült. Csak megkopott a szökés haja, beporosodott az időtől, olyan lett, akár a törött szalma. Kalapját forgatva állt a vizsgálóbíró elé, de folyton az élete párjára sandított az egyik hibás szemével, melyben alázat és ravaszság tükröződött. Úgy látszott, hogy egyáltalán nincs meglepődve. A parasztot semmi se lepi meg. Az élet nagy tényeit, a gyilkosságot is éppoly természetesnek tartja, mint a születést vagy a halált. Ezt az öreg cseléd igyekezett elpalástolni. Hangját túlontúl nyekergővé változtatta, siralmasan, nyöszörögve beszélt, mint az, aki a halotti toron a rigmusokat kántálja. Elmondta, hogy a második asszonyt négy évvel ezelőtt vette feleségül, meg hogy a lánya, az ő rossz lánya, az ő gonosz lánya mindig ilyen volt, engedetlen és szófogadatlan, otthon is sok bajt csinált, azért küldték szolgálni Pestre. A mostoha - dolgos, tiszta, gusztusos menyecske - bólongatott. Ő még többet tudott. Rémüldözve mesélte el a vizsgálóbíró felé hajolva, hogy az Anna egyszer majdnem hozzávágta a sarlót, talán őt is megöli, ha az apja közbe nem veti magát. Pörgött a nyelve, beszélt-beszélt fáradhatatlanul, a töretlen erejében. De aztán ellentmondásba keveredett. A vizsgálóbíró fölismerte a helyzetet, hazaküldte őket.

Megvizsgáltatta a vádlott elmebeli állapotát. A törvényszéki orvosszakértő lehozatta Annát hivatalos helyiségébe, bizonyítványt állított ki, mely szerint a vádlott vérszegény, különben beszámítható. Ezt az aktát a vizsgálóbíró a többi mellé csapta, a nyomozást a maga részéről befejezte, az ügyiratokat fölterjesztette az ügyészségre, az ügyész elkészítette a vádiratot. Édes Annát előre megfontolt szándékkal elkövetett kettős gyilkosság címén vád alá helyezték.

Hivatalból rendeltek ki melléje védőt. A kis, kezdő ügyvédke, akinek eddig csak egy hagyatéki tárgyalása volt meg egy lakáspöre, belemélyedt az ügybe, ezzel akarta megalapozni kriminalista karrierjét. Védencét sokszor meglátogatta a cellájában. Vigasztalta, hogy ne essék kétségbe, majd ő eligazítja. Anna úgy beszélt vele, mint a rendőrtiszttel és a vizsgálóbíróval. Később még fölkeresték a missziós nővérek is, akiknek kalapjáról kék fátyol lógott. Ezek bűnbánatra és töredelemre intették, vallásos füzeteket hagytak nála, melyekben a hit vigaszát találhatta.

November közepén tartották meg a főtárgyalást, az érdeklődésre való tekintettel a törvényszék nagytermében.

Sötét, hideg, téli nap volt. A nagyteremben zölden lobogtak a gázlángok, erősen fűtöttek. Szolgák kiabálták a megidézettek neveit. Tizenegy tanút idéztek meg: hatot a vád, ötöt a védelem kérelmére.

A terem emelkedő padsorait zsúfolásig megtöltötte a hallgatóság, jobbára az áldozatok barátjai, személyes ismerősei. Tatár Gábor a feleségével a hírlapírók padja mögött ült, köszöngetett a tanúknak, akik lenn a székeken foglaltak helyet. Látni lehetett az Attila utca 238. számú ház egész keresztmetszetét, lakóival és cselédjeivel.

Pont kilenc órakor bevonult a törvényszék: a főtárgyalási elnök meg a két bíró.

Az elnök csöngetett:

- A főtárgyalást megnyitom. Tárgyalásra kerül Édes Anna gyilkossági ügye. Hol a vádlott? Vezessék be - parancsolta egyik teremőrnek.

Édes Annát már nyolc órakor lehozták a cellájából az alagsoron át. Egy szobában várt, türelmesen.

Kinyílt az ajtó, és megjelent benne ő: a pepita ruhájában, mely már egészen elrongyolódott. Utána két fegyőr, szuronyos puskával.

Nem is ment, odaszédült a vádlottak padjához, az elnök felé. A fegyőrök, akik mindig a sarkában voltak, megigazították, aztán haptákba vágták magukat.

Anna sok embert látott fönn-lenn, lámpákat, képeket, nagy meleget érzett. A félesztendős fogság testileg nem viselte meg. Arca kissé megtelt, mint a raboké, bőrét valami földszín sápadtság márványozta. Nagy nyugalom áradt belőle.

- Hogy hívják? - kérdezte az elnök, s máris a referensbíróhoz fordult: - Itt az anyakönyvi kivonata? - aztán ő maga felelgetett helyette. - Húszéves, hajadon, nincs gyermeke, nem volt büntetve. Üljön le - mondta, rá se tekintve.

A vádlott leült, melléje két fegyőr, lába közé kapva a puskáját.

Egy piros papírról olvasták a vádiratot, mely így kezdődött:

- Édes Anna, római katolikus, vagyontalan, magyar...

Hosszú vádirat volt, a fölolvasása félórát vett igénybe.

A közönség ezalatt a bírákat figyelte, akik tóga és föveg nélkül ültek az emelvényen, az utcai ruhájukban, nyakkendővel és keménygallérral, de bizonyos személytelen méltósággal, szinte középkorian, szinte ókorian, mert ezeknek az embereknek itt a földön az volt a csodálatos hivatásuk, hogy igazat lássanak a többiek fölött, ezt tanulták, ebben éltek, s egykor a gyászjelentésükön, a sírkövükön is ez áll majd: bíró.

Az elnök lapozgatott egy könyvben, a referensbíró, bajuszos, hosszú orrú ember, szemén csíptetővel, ügyiratokat kötözött össze, a szavazóbíró, a legfiatalabb közülük - zömök, vállas -, felkönyökölt az asztalra, a jobb tenyerébe hajtotta nagy, súlyos fejét. Baloldalt az elnöktől egy emberke izgett-mozgott, a védő. Üdvözölte az apját, az anyját, a rokonait, akiket nagy számban csődített erre a tárgyalásra, hogy tanúi legyenek első, nagy szereplésének. Az ügyész gondolataiba merült.

Miután a vádirat fölolvasása véget ért, az elnök így szólt:

- Álljon föl, Édes Anna. Megértette a vádat? Emelt hangon beszélt hozzá, mint azokhoz, akik süketek, vagy nem állnak a mi értelmi színvonalunkon.

- Magát az ügyész úr azzal vádolja, hogy meggyilkolta a gazdáit. Bűnösnek érzi magát?

- Bűnösnek érzem - felelte Anna.

Az auditórium susogott, a referensbíró ránézett, a szavazóbíró pedig a másik tenyerébe hajtotta fejét.

- Hát akkor - folytatta az elnök már elbeszélő hangon - mondja el szépen, hogy történt. De részletesen. Figyelmeztetem, ha mindent bevall, segít magán, ellenben ha tagad - és itt ismét emelte hangját -, csak árt magának, mert nekünk majd módunkban lesz mindent rábizonyítani. No kezdje.

Az ügyvéd integetett védencének, hogy kezdje. De annak a torkán egyetlen hang se akart fölszakadni. Erre az elnök segítségére sietett:

- Szóval, ugye, maga a cselédjük volt, már tíz hónapja szolgált Vizyéknél. Kezdjük talán ott, hogy maguknál 1920. május 28-án vendégség volt, az a nagy vendégség - igyekezett népiesen beszélni. - Azon a napon estefelé dolgozott.

- Főztem.

- Helyes - bólintott az elnök, mintegy megdicsérve érte. - Végezte háztartási teendőit. Jöttek a vendégek, maga nem szolgált ki az asztalnál, már régen megvacsoráztak, hajnali két óra lehetett. Hol volt akkor?

- A konyhában.

- Igen, ott volt. És már akkor ott motozott a kredencnél, huzigálta a fiókot, kereste a kést.

- Erre nem emlékszem - rebegte Anna a védő felé, aki helyeselt.

- Majd a szemébe mondják. Aztán mit csinált?

- Aztán bementem a hálóba.

- Ne zavarjuk össze. Akkor még nem ment a hálóba. Az később jön. Előbb indultak a vendégek. Maga ekkor a fürdőszobában ólálkodott, lesben állt, előre készült a tettére. Nem emlékszik, hogy Druma nagyságos úr is betekintett oda?

- Nem.

- No, majd ezt is mindjárt megállapítjuk. Tanú van rá. Folytassa. Menjünk vissza oda, amikor kiszellőztetett, s az asszonya aludni küldte. Erre ahelyett hogy lefeküdt volna, megvárta, míg elalszanak.

- Aztán bementem a hálóba.

- Még mindig nem ment be a hálóba - mondta az elnök az asztalra ütve.

Anna egyik lábáról a másikra állt, előre-hátra topogott az időben, amely elmúlt. Kábulat fogta el a nagy utazástól. Elakadt.

A védő fölkelt:

- Méltóságos elnök úr, tekintetes törvényszék, teljes tisztelettel indítványozom, szíveskedjék a vádlott elmebeli állapotának megállapítására egy hírneves pszichiátert iderendeltetni, hogy itt a helyszínén ellenőrizze őt. Vallomása annyira szakadozott, annyira összefüggéstelen és patologikus, hogy védői lelkiismeretem szerint teljesen beszámíthatatlannak kell tartanom.

Az elnök halkan tanácskozott a bírákkal, és közölte a határozatot:

- A törvényszék az indítványt elveti. Amint a védő úr is tudja, már több ízben megvizsgálták a szakértők, és beszámíthatónak jelentették ki. Különben is, kérem, a végén méltóztassék összegezni indítványait.

- Tisztelettel semmisségi okot jelentek be - szólt a védő.

Az elnök újra visszazarándokolt az időbe, tapogatózva haladt előre, kereste az igazságot a vádlottal együtt, vezette őt, noha ő maga sem látott még ebben a sötétben, s olykor arra várt, hogy majd a vádlott vezeti őt a pont felé, ahol egyszerre valami fény gyullad, mely érthetővé teszi az egészet. Mintha két összefogózott vakember ment volna az éjszakában, s az egyik vezetné a másikat: a vak a világtalant.

- Tehát - kezdte - próbáljon csak visszaemlékezni. Miért vette magához a kést? Mit érzett akkor?

Anna hallgatott. Az elnök tolmácsolta az érzését, a kifejezhetetlen érzést, mintegy lefordítva értelmes, emberi nyelvre:

- Azt érezte, hogy haragszik rájuk, agyát hirtelenül elborította a vér, nem bírt uralkodni magán, eszébe jutott talán, hogy egyszer asszonya megszidta, bosszút akart állni. De miért?

Megint neki kellett beszélni:

- És nem ébredt föl ekkor a lelkiismerete, nem szólalt meg magában a lélek, nem gondolta meg, hogy mit cselekszik, hogy ennek következménye is lesz, hogy ezért felelni kell Isten és ember előtt? Hiszen maga régebben nem volt ilyen leány.

Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, melyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De tovább haladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl. Ő, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást, teljesítette kötelességét.

- Beszéljen - nógatta a vádlottat. - Amikor a hálóba ért, a gazdái már aludtak. Mit tett akkor?

- Akkor én...

- No, csak mondja ki - szólt az elnök, nagyon szigorúan. - Akkor maga odalépett az asszonya ágyához, és amíg aludt, a szívébe mártotta a kést. Ezt a kést ni.

Fölemelte a bűnjelek között lévő óriási konyhakést, meglóbálta a levegőben, úgyhogy a hallgatóság felszörnyülködött, majd a vádlott felé tartotta, s még mindig ide-oda forgatva, ezt kérdezte tőle:

- Ez volt az?

- Ez - mondta Anna, és hátratorpant, mert úgy érezte, hogy most a szívében forgatják meg a kést.

Végre eldadogta, hogy történt. Nem is annyira a saját szavaival, mint inkább azokkal a szavakkal, melyeket a rendőrtisztviselőtől meg a vizsgálóbírótól hallott, eléggé folyamatosan adta elő a gyilkosság lefolyását.

- Megölte az asszonyát - ismételte az elnök -, megölte a kenyéradó asszonyát, aki magát sohase bántotta. Menjünk tovább. Mit csinált azután?

- Kifutottam a szalonba.

- Nem, még nem futott ki. Csak ne siessünk. Maradjunk egyelőre a hálóban. A gazdáját is leszúrta, mint egy orgyilkos, kilencszer döfte beléje a kést. Így volt?

- Így. De én a méltóságos urat nem akartam bántani. Megijedtem tőle.

- A bűnétől ijedt meg, a rossz lelkiismeretétől, és megint gyilkolt. Később mi történt?

- Akkor már jöttek értem.

- Dehogyis jöttek még. Most maga arra a széles díványra feküdt, ott pedig...

- Elaludtam.

- És tudott aludni ilyen égbekiáltó gazság után? Akkor sem ébredt tudatára, hogy mit művelt, hogy bűnös? Nem is jelentkezett, hanem ott bujdosott, míg föl nem törték az ajtót. Legalább megbánta azóta bűnét? Tessék? Elkövetné újra, amit tett?

- Nem - ijedt föl Anna -, nem.

- Leülhet - szólt az elnök.

A vádlott kihallgatása befejeződött. Következtek a terhelő tanúk.

A vád koronatanúja Druma Szilárd volt, a piros arcú ügyvéd. Mikor fölkelt, és a terem közepére ment, majdnem a csillárig magasodott.

- Nincs haragban a vádlottal - hadarta az elnök a formaságot -, nincs vele rokonságban?

A tanú nem is válaszolt, csak elmosolyodott a mulatságos föltevésre, hogy ő effélével rokonságban lehetne.

Szabatosan tárta föl a tényállást, mely a premeditációt kétségtelenné tette. Az ügyésznek hozzá intézett kérdéseire tömör jogászi terminus technicusokkal felelt. Kifejtette, hogy a leány izgatott viselkedése már este szemet szúrt neki, figyelni kezdte, éjjel kettőkor a vádlott semmi mást se kereshetett a fiókban, csak a kést, ezt nyilván elrejtette valahol, aztán mielőtt elment volna, még egyszer rajtaütött, akkor a vádlott a fürdőszobában leselkedett, még borravalót is akart neki adni, de az rémülten ugrott be a hálószobába.

Anna szembesítésnél megtört, bevallotta, hogy így volt.

Druma még mindig nem fejezte be.

- Engedtessék meg nekem - szólt -, hogy rávilágítsak a bűnügy politikai hátterére is, s pár szóval kiterjeszkedjek - a tanúk soraiban ülő Ficsorra és Ficsornéra mutatott - a házmesterek szerepére. Ezek az emberek, méltóságos elnök úr, a kommunizmus alatt oly vörös érzületről tettek tanúságot, hogy a ház lakóit éjjel-nappal rettegésben tartották. Én a magam részéről minden okot fönnforogni látok, hogy ők a tulajdonképpeni mozgatói és értelmi...

- Kérem - szakította félbe az elnök -, a vizsgálat megindult ebben az irányban is, de negatív eredménnyel járt. Az ügyészség sem tett vádindítványt - szólt az ügyészre tekintve, aki rázta a fejét. - Ez nem tartozik ide.

Druma ott állt elkezdett és be nem fejezett mondatán lógva a levegőben.

Rövid vita indult meg az ügyész és védő közt. Az ügyész kérte a tanú megesketését, a védő viszont ellenezte. Drumától kivették az esküt. Ezért a védő újra semmisségi okot jelentett be.

Szűcs Antal, a sarki őrszem, a helyszíni szemle megtörténte előtti fontos mozzanatokról számolt be, a bűnjelek elhelyezéséről és a vádlott közönyös viselkedéséről.

Drumáné a leányt zárkózottnak tüntette föl, szóba hozta - mellékesen - a kisollója rejtélyes eltűnését is, magasztalta Vizyéket, különösen a férfit.

Moviszterné oldalt-hasított szoknyájában jött ide, megsétáltatni új toalettjét, úgy kipingálva, mint egy színházi bemutatóra. Könnyed modorban társalgott, kacérkodva az ügyésszel.

Szerinte a leány nem volt zárkózott, inkább jókedélyű, csodálkozott, hogy ilyesmire vetemedett, mert az asszonya maga volt az angyali jóság, szerette is őt.

Sokat csevegett volna még, de kihallgatása - sajnos - véget ért.

Ficsornak az elnök megemlítette, hogy mint a vádlott rokona, megtagadhatja a vallomástételt, ő azonban vallani akart.

- Figyelmeztetem - szólt az elnök -, hogy csak az igazságot vallja, mert vallomására esetleg esküt kell tennie, s a törvény a hamis esküt szigorúan bünteti, esetleg öt évig terjedhető fegyházzal.

A házmester, aki már megrökönyödött Druma előbbi beszédétől, az ötévi fegyház hallatára még inkább menteni akarta bőrét. Elismételte mindazt, amit nyáron vallott, s amikor a kis ügyvéd kötözködött vele, és vallomásának ingadozó voltát hangsúlyozva, elvesztett minden mértéket:

- Nemcsak ezt mondotta, kérem, hanem mást is. Mikor egyszer összeszidta a méltósága, mert eltört egy tükröt, lejött hozzánk, és azt mondta, hogy elmegy innen, de előbb olyant csinál, hogy maga is megbánja, fölgyújtja az egész házat.

- Mikor mondta ezt? - kérdezte az ügyész.

- Nemsokára azután, hogy beállt a helyébe.

- Határozottan emlékszik erre?

- Határozottan.

- Gondolja meg jól. Meg mer rá esküdni?

- Meg - válaszolt Ficsor, komoly elszántsággal.

A tanú esküt tett, aztán meghajolt az elnök előtt, oly mélyen, hogy mélyebben meghajolni emberileg szinte lehetetlen is.

Ficsorné lépett az emelvény elé. A hájas asszonyság reszketett, mint a kocsonya.

Már szánta Annát, szerette volna védelmébe venni, de félt, hogy rácáfol előbbi vallomására.

- Hát maga mit tud, Ficsorné? - kérdezte az elnök. - Milyennek ismerte ezt a leányt?

- Kérném, mindig olyan gyanakvó volt.

- Mi az, hogy olyan gyanakvó?

- Olyan gyanús.

- Magának volt gyanús?

- Nekem meg mindenkinek.

- És miből vette ezt észre?

- Mindig spekulált.

- Úgy érti ezt, hogy valami rosszat forgatott a fejében?

- Nem.

- Hát hogy érti?

- Úgy, hogy mindig búsult.

- Maga azonban a vizsgálóbíró úr előtt egyebet vallott. Nézze - olvassa -, azt vallotta, hogy valakit egyszer már meg akart gyilkolni.

- Igen, amikor az anyjába belevágta azt a sarlót.

- Látta ezt maga?

- Én nem láttam. Csak hallottam.

- Kitől?

- Az anyjától.

- Az a mostohája. Hagyjuk ezt - legyintett az elnök kedvetlenül -, hagyjuk.

- Én különben nem mondhatok rá semmit. Azelőtt igen jó leány volt, de...

- De?

- De később rossz lett.

- Ezt mi is tudjuk - jegyezte meg az elnök általános derültség közepette.

- Nagyságos elnök úr - önérzeteskedett Ficsorné megsértődve, bizonyos idétlen daccal -, én csak azt mondhatom, amit tudok - és mikor a hallgatóság újra nevetett, tovább füstölgött magában -, én, kérem nem mondhatok mást, csak azt, amit tudok.

- Jól van, jó, menjen már - intette le az elnök.

A vallomások már ily semmis részleteket hánytorgattak: fecsegéssé posványodtak.

Az elnök szólította a következő tanút:

- Moviszter Miklós. Dr. Moviszter, orvos. Nincs itt? Kézbesítették neki az idézést? Nem mentette ki magát. Hol van?

Hát hol vagy, öreg doktor, te haldokló, a gyógyíthatatlan betegségeddel, a nyolcszázalékos cukroddal? Meghaltál azóta, vagy magaddal tehetetlenül fekszel, senyvedve attól az álomkórtól, mely megelőzi az ilyen betegek halálát? Elvesztél te is, és már senki sincs ezen a földön? Ha még élsz, ha csak egy szikrányi lélek lobog benned, akkor teneked most itt a helyed, akkor el kellett jönnöd.

El is jött. Ott ült, egészen hátul, elveszve a tanúk széksoraiban, elveszve a bundájában ezen a novemberi napon, már-már kihűlve az elmúlás közelségétől. Időbe telt, míg előretopogott, a botjára görnyedve, már olyan kicsire zsugorodva, hogy sokan fölálltak, úgy nézték, hogy ott van-e.

- Jelen - mondta, meghajolva az elnök felé.

Az elnök látva, hogy milyen állapotban van a tanú, közölte, hogy ülve is megteheti vallomását. Széket tétetett oda egyik teremőrrel, ő ezt nem fogadta el. Sőt: - még jobban kiegyenesedett. Már amennyire ő tudott.

- Ön, doktor úr - kérdezte az elnök -, szintén fönntartja a vizsgálóbíró előtt tett vallomását?

- Igen - mondta Moviszter, alig hallhatóan, úgyhogy az elnök tölcsér gyanánt füléhez tette a tenyerét.

- Okolja meg, mire alapítja ezt.

Moviszter gondolkozott, mint aki valami hosszú beszédre készül. Biztatta magát.

Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed. Csak egy ember vagy. De hát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést - így -, és most még egy lépést. Rajtad a sor. Föl a fejet, Moviszter, sursum corda, föl a szívet, csak föl a szívet.

- Nem értem - szólt az elnök. - Kissé hangosabban.

Mit kissé hangosabban? Nem kissé hangosabban, hanem nagyon hangosan. Kiálts - dobogott benne a lélek -, kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen, és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek. Hiszen te mindennap elmondod magadban a halotti imát. Emlékszel, mi van benne? Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. Ne dobd oda a vadállatoknak a tebenned bizakodó lelkeket. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem. És a te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp. Próbálj te is így kiabálni az arénán, az oroszlánokat is túlharsogva, bátor katekumen.

Hangja szilárdabbá vált:

- Teljes egészében fönntartom vallomásomat. Csak azt tudnám ismételni, amit már elmondtam.

- Igen - szólt az elnök, egy aktaköteget lapozgatva. - Ön így vallott. De tényeket kérünk. Verték? Éheztették? Agyondolgoztatták? Nem fizették meg a bérét? Úgy látom itt - mondta gyorsan -, hogy karácsonykor valami ajándékot is kapott, egy különben jelentéktelen ajándékot: egy jumpert. Tessék beszélni.

- Ridegen bántak vele - jelentette ki Moviszter, erősebb hangon. - Ez volt mindig az érzésem. Szeretet nélkül bántak vele. Szívtelenül.

- És miben nyilvánult meg ez?

- Azt én nem tudnám pontosabban körülírni. De határozottan ez volt az érzésem.

- Akkor valóban csak érzések ezek, doktor úr, sejtések. Afféle finom árnyalatok, melyeket a törvényszék ilyen durva és szörnyű bűnténynél aligha vehet figyelembe. Mert itt tények vannak az egyik oldalon: véres tények. Mi is tényeket kérünk. Aztán a többi tanú egyebet vall. Épp az ellenkezőjét. Hogy szerették és megbecsülték. Maga a vádlott sem panaszkodott, se a rendőrségen, se a vizsgálóbírónál. Álljon föl - szólt oda a vádlottnak. - Bántalmazták magát?

- Nem.

- Leülhet. Ez egyébként se valószínű.

Nézd most Moviszter ezt a lányt, mily tompultan ereszkedik le fegyőrei közé, nem kellemes látvány, de csak nézd meg jól, és nézd meg az elnököt is, aki megigazítja öreg, kék szemén az olcsó pápaszemet, és vakarni kezdi a fülét, hogy ne is sejtsd, mi forog a fejében, mi zajlik a szívében. Ő csak a földi igazságszolgáltatás képviselője. De igyekszik pártatlanul igazat látni, jobbra és balra tekinteni, már amennyire lehetséges ez itten a világon. Nem érzed-e - biztatta egyre magát -, hogy közeledik az isteni igazságszolgáltatás felé, s máris a pártodon van? Hagyd, hogy kicsit még vitatkozzék, végre ez az ő kötelessége, aztán újra beszélj, ne félj tőle, ne félj te senkitől, mert teveled van az Isten.

- És ha rossz dolga is volt, kérem - érvelt az elnök -, akkor a törvény adta jogánál fogva bármikor panaszt tehetett volna gazdái ellen, fölmondhatott volna nekik, és tizenöt napon belül elmehetett volna.

- Kényszerítették, hogy ott maradjon.

- Mivel kényszerítették? Senkit se lehet kötéllel fogni.

- Egy ilyen öntudatlan, szerencsétlen teremtés.

- Azért nem kellett volna elkövetnie ezt a szörnyűséges bűnt - tűnődött az elnök, majd keményen tette hozzá: - Erre nincs mentség.

- Akkor mért követte el? - kérdezte Moviszter önmagától. - Az az érzésem - ismételte makacsul -, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle - és itt kitört, majdnem kiabált. - Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.

- Ezért a kifejezésért rendreutasítom.

A hallgatóság megmozdult, s helyeselve az elnök közbelépését, fölháborodva morgott.

- Csöndet kérek - szólt az elnök, és egyszer könnyedén megrázta a csengőt.

Kinek a lélekharangja volt ez a rövid csöngetés, mondjátok?

- Egyebet nem tetszik tudni? - kérdezte a tanútól a referensbíró.

- Egyebet nem.

A közönségnek az volt a benyomása, hogy ez a sír szélén álló agg doktor korlátolt ember. Moviszter az is volt. Korlátolt volt. Volt egy korlátja, mely nélkül emberi nagysága megsemmisült, elveszett volna a szabadság meddő korlátlanságában.

A kis kéneső-ügyvéd fölpattant a székéről, s tisztelettel kérte a tekintetes törvényszéket, hogy a tanút eskesse meg. Ezt az ügyész ellenezte, tekintve, hogy a vallomása általánosságban mozog és nem jelentős.

Az elnök gyorsan határozott:

- A törvényszék elrendeli a tanú meghiteltetését.

A tárgyalóterem hallgatósága izgatottan, dobogva állt föl, valami tragikus-színpadi sietséggel.

Még az elnök is állt.

Így szólt a tanúhoz, aki jobb kezét szívére helyezve, bal kezének három ujját az égre emelve várt:

- Mondja utánam.

És diktálta az eskümintát:

- Én... esküszöm... a mindentudó... és mindenlátó... eleven Istenre... hogy az igazságot... csak az igazságot... vallottam... abból semmit el nem hallgattam... ahhoz semmit hozzá nem tettem... Az Isten engem úgy segéljen...

Moviszter ezt is hangosan mondta:

- Az Isten engem úgy segéljen...

Visszavánszorgott a tanúk székeihez. Ezek különösen tekintettek rá, s mikor helyet foglalt közöttük, elhúzódtak tőle. Moviszter ezt nem bánta, ő voltaképp nem is tartozott közéjük. Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat.

Nyomban el is távozott, ment a dolga után, a többivel már nem törődött.

Még néhány mentő tanú vonult föl. Etel, szakácsnésan kiöltözködve és Stefi, kalapban, ahogy egy volt grófi szobalány-kisasszonyhoz illik. Kulhanek Stefánia adatainak bemondása alkalmával "személyzet"-nek nevezte magát, és elpirult. Mindketten eskü alatt vallották az igazságot, csak az igazságot, akár a többiek, akik mind az igazságot vallották, jóhiszeműen, úgy, amint ők látták. Dicsérték Annát, de a szegény méltóságos asszonyt meg a méltóságos urat éppúgy dicsérték.

Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.

És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden.

A tárgyalás elhúzódott: az elnök gyorsította az ütemét, s hogy az ügyész megtette indítványait, és a védő bejelentette huszonhetedik semmisségi panaszát, a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánította. Szünetet rendelt.

Délután két órakor került sor a pörbeszédekre.

Az ügyész hamar végzett. Fönntartotta a vádiratban foglaltakat, minthogy azok a tárgyalás során még inkább beigazolódtak, s bizonyos paragrafusokra, bekezdésekre hivatkozva példás büntetést kért.

Annál hosszabb volt a védő.

Ez a kis megindító mitugrász remekbe készült, irodalmi védőbeszéddel állt elő. Emberfeletti erőfeszítést fejtett ki, hogy védencét tisztára mossa, s a kötelet, melyet a vádlott meg a terhelő tanúk nyakára hurkoltak, bogonként föloldozza. Túlbuzgósága nevetségesnek tetszett. Ő észokokkal akarta plausibilissé tenni, hogy a vádlott tettét önkívületben követte el, s önvédelemből gyilkolta meg gazdáit. Egy regényírót megszégyenítő részletességgel tárta föl előéletét, gyermekéveit. Azt hajtogatta, hogy inkább meneküljön száz bűnös, mint hogy egy ártatlan bűnhődjék.

Mindig azt hitték, hogy befejezi, de csak akkor kezdte.

- Most pedig - mondotta, miután vizet ivott - nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani okokat, a lélektant nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani tényeket. Tekintsenek kérem erre a falusi leányra, a nép egyszerű gyermekére, s mielőtt ítéletet hoznak, kérdezzék meg tulajdon lelkiismeretüktől, hogy az, aki itt ül a vádlottak padján, vajon valóban az a homo deliquente-e, az a bűnöző típus, akiről Lombroso beszél?

Erre már senki sem figyelt. Folytonosan csapódott az ajtó. A hallgatóság, elcsigázva a hosszú tárgyalástól, a tűrhetetlen melegtől szökdösött, csak az újságírók maradtak ott, röhögni, meg a védő hozzátartozói, rokoni kötelességből.

Druma a sötét folyosón egy cigarettázó csoportnak a vád motívumait mérlegelte, s nem kételkedett, hogy az ítélet csak kötél általi halál lehet.

Amikor a hallgatók visszaszállingóztak a tárgyalóterembe, a védő még mindig beszélt, Pierre Janet lélekkórtani könyveiből olvasott föl hosszú idézeteket. Az elnök az óráját nézte, a referensbíró már az ítélet szövegét vázolta föl egy darab papírra.

Végre a szónok rászánta magát, elővette az utolsó, leghatásosabb mondatokat, s olyan költői lendülettel, mely a türelmetleneket bosszúsággal, a hozzáértőket őszinte lenézéssel töltötte meg, Madách remekművéből, "Az ember tragédiájá"-ból merített idézettel befejezte beszédét.

A törvényszék ítélethozatalra vonult vissza.

Közben megeredt a havas eső. Sokan, akik ernyő nélkül jöttek, azon gondolkoztak, hogy kerülnek majd haza.

Háromnegyed óra múlva az elnök meg a bírák szinte szaladva léptek a dobogóra. A vádlott még nem volt ott.

- Hozzák - intézkedett az elnök, s a mennyezetre tekintett, kezében az ítélettel.

Zörögtek a fegyverek. Édes Annát már hozták, odaállították. Most halotthalvány volt. Nagyon félt. A haláltól félt, a kötéltől, s nyelt, folyton nyelt, mozgott a torka.

- Kihirdetem a törvényszék ítéletét. A magyar állam nevében...

A padok megint dübörögtek. Csak szófoszlányokat lehetett hallani az ítéletből:

- ...bűnösnek mondta ki... és ezért összbüntetésül tizenöt évi fegyházra... politikai jogainak elvesztésére...

- Tizenöt... - adták tovább meglepődve - tizenöt - s legtöbben emberi megindultságot éreztek, mert az ítéletet igazságosnak tartották.

Néhány nő könnyezett is.

Az ügyvéd rokonaira pillantott, diadalmasan. Meg volt győződve, hogy ebben neki is, Pierre Janet-nek is van némi része.

Az indokolásban az foglaltatott, hogy a törvényszék súlyosbító oknak vette azt a kegyetlenséget, mellyel a vádlott a gyilkosságot elkövette, de enyhítő körülménynek kellett vennie a vádlott büntetlen előéletét, töredelmes beismerését és az együgyűséggel határos műveletlenségét.

- Megértette? - kérdezte tőle az elnök a régi, erős hangján. - Magát a törvényszék tizenöt évi fegyházra ítélte. Jogában van föllebbezni.

Ügyvéd és ügyész egymás szavába vágva, föllebbezett. De ekkor a hallgatóság már elhagyta a termet. Édes Anna úgyszólván egyedül maradt a bíráival.

- Vigyék - mondta az elnök csöndesen a fegyőröknek.

Pár nap múlva átszállították a gyűjtőfogházba. Itt várta meg a Királyi Tábla ítéletét, melyet tavasszal hoztak meg, és a Kúria ítéletét, melyet egy év múlva, karácsony táján hirdettek ki. Mind a két föllebbviteli fórum helybenhagyta a törvényszék ítéletét.

Ezeket az újságok nem is közölték, annyira nem érdekelte már az embereket.

Édes Annát egy szigorú januári napon két fegyőr a vonatra tette, elkísérte Mária-Nosztrára. A fegyház kapuja becsapódott mögötte. Itt törzskönyvezték, megnyírták, megfürdették, számot kapott, darócruhát: megkezdte fegyencéletét.

A Krisztinavárosban néha-néha még beszéltek róla, egyre ritkábban:

Egy asszony állt meg egyszer az Attila utcai ház előtt, s így szólt az urához:

- Itt lakott. Nem emlékszel rá? Olyan magas leány volt, erős, fekete szemű, nagy kezekkel.

- Csúnya volt - mondta a férfi.

- Elég szép volt - szólt az asszony. - Szép volt. Amikor a románok itt táboroztak, egy román katona volt a szeretője.

Így homályosodott el az emléke. Most már senki sem tudta róla, hogy kicsoda volt. Egészen elfelejtették.

És ha nem élt volna még a mária-nosztrai női fegyintézetben, hanem ott pihent volna valahol Dunántúl, a balatonfőkajári temető akácai alatt, akkor se semmisülhetett volna meg jobban.

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:11:13, kedd
 
  A RÉMÜLET



Vizy Kornél államtitkárságáról egyre határozottabb formában beszéltek. A jelölt a kormány teljes bizalmát bírta. Sokszor már úgy volt, hogy a kinevezés másnap megtörténik, de az ügy megakadt, elaludt valahol. Erre piszkálgatni kezdték, és újra föllobbant. Elsősorban Tatár Gábor meg a barátjai szorgoskodtak. A parlamenti folyosóról, a pártkörökből azt a választ kapták, hogy minden rendben van.

Közben kitavaszodott. A krisztinai gesztenyefákon ismét megjelentek a fehér virággyertyák, az alagút tojásdad biedermeier kerete zöld lombokat mutatott az április aranyporában, s a vargák ismét kiálltak a műhelyeik elé régies, céhszerű bőrkötényeikben.

Vizyné nagyszombat délutánján a föltámadási körmenetre ment. Az Attila utcából nézte az ősi templomot, melyben hajdan Széchenyi István örök hűséget esküdött Seilern Crescentiának. Már lassan megindultak a zászlók, a tömeg fölött sétálva, mintegy maguktól járva, mikor odalépett hozzá Tatár Gábor, s gratulált neki mint államtitkárnénak.

Másnap az újságok közölték a kinevezést.

Vizy legnagyobb álma beteljesedett: államtitkár lett, nem igazi államtitkár, ahogy remélte, csak helyettes, de olyan széles ügykörrel, hogy becsvágya kielégült.

A húsvéti ünnepeken egymásnak adták a kilincset a gratulálók. Ezeket méltó módon fogadhatták. Lakásukat a várakozás hosszú hónapjai alatt kicsinosították. Egy kristálycsillár lógott a mennyezetről, s a falikarok, melyeknek villanygömbjeit piros selyemsipkák borították, színpadi fényt szórtak az új tapétákra. Állandóan az asztalon álltak a konyakos palackok, szivarok, cigaretták. Vizy már állami autón robogott a háza elé.

Most nem lehetett tovább halogatni az estélyt sem. Össze kellett hívniok barátjaikat, akiknek annyira le voltak kötelezve. A háború óta egyetlenegy nagyobb estélyt sem adtak. Mikor lajstromot készítettek azokról, akiket okvetlenül meg kell hívni, kiderült, hogy legalább huszonöt-harminc vendégre számíthatnak. Vizy "súlyt helyezett" rá, hogy az estély méltó legyen az alkalomhoz.

Az asszony arra is gondolt, hogy még egy cselédet fogad a régi mellé. De egyelőre nem volt cselédszobája, a konyhában pedig ketten nem alhattak.

Május végén, egy lanyha, derült napon tartották meg az estélyt.

Ekkor már az egész ház vendéglővé és cukrászdává alakult. Etel a száraz süteményeket vállalta, Stefi a tortákat.

Délután befejeződött a napokig tartó hajsza, megkezdődött egy másik sürgés-forgás. A vendégek elhelyezését úgy oldották meg, hogy a dolgozót, ebédlőt, szalont csaknem teljesen kirakták, ebben a három szobában terítettek föl. Moviszterék és Drumáék kölcsönadták az ezüstjeiket, a székeiket.

Vizy Kornél háza ragyogott.

Amikor este Ficsor az ünnepi egyenruhájában kinyitotta a kaput, és beengedte a vendégeket, látni lehetett a lépcsőházat, mely a tetővilágításával egyetlen kis zárt palotává varázsolta a házat. A lépcsőkön piros gyökérszőnyeg futott az első emeletig. Itt a legmagasabb lépcsőfokon állt a házigazda szalonkabátban és nagyon szeretetreméltóan, integetve az érkezők felé, szinte fiatalabbá válva, megszépülve a tudattól, hogy mindent elért, amit életében elérhetett.

Minisztériumi barátjai jöttek, az ismerősei, akikkel üzleti ügyek kötötték össze, néhány katonatiszt és pap, Tatár Gáborék, a két lányukkal, Jancsi frakkban érkezett. Nagy virágkosarat hozott Angéla néninek. Pont kilenckor haladt föl a lépcsőn a miniszter, az ő reszortminisztere, a feleségével. Vizy pár lépcsőfokkal eléjük sietett, kezet csókolt a kegyelmes asszonynak, valamit mondott a miniszternek, ezen mind a ketten hahotáztak, aztán bekísérte őket. A többi vendégeket már, mint pót-házigazda, csak Druma fogadta.

Etel és Stefi szolgált ki, úriszobalánynak öltözve, fehér kötényben, fejükön bóbitával. Anna a konyhában maradt. Ő a rántott csirkét sütötte, zsírral locsolgatta a fiatal libákat, hogy szépen piruljanak.

Ezek a lányok, akik ki-bejöttek a tálcákkal, időnként hírül hozták, hogy mi van benn. A méltóságos asszony a miniszter mellett ül, lila bársonyruhájában, fülében azokkal a nagy, gyöngyös aranykarikákkal, a méltóságos úr a miniszternének udvarol, Jancsi kérem a doktornénak. Most a miniszter szónokolt, aztán Tatár méltóságos úr, aztán Druma, végül Vizy. A taps, az éljenzés meg-megújult.

Miután Etel bevitte a májusi bort is, és kihozta a tálakat, ezt újságolta Stefinek:

- A nagyságák már bementek a szalonba.

- Mit csinálnak?

- Beszélgetnek.

- Miről?

- Hát miről? A cselédekről.

- Másról se tudnak azok beszélni - szólt Stefi, elbiggyesztve száját.

- Együnk - indítványozta Etel.

Ölébe vett egy pecsenyéstálat, kézbefogta a liba püspökfalatját, és harapdálni kezdte. Stefi késsel, villával evett, finoman.

- Maga miért nem eszik? - kérdezte Etel Annát.

- Majd eszek.

- Mit spórol nekik? - biztatgatta Etel. - Ne sajnálja őket.

- Most van maguknak - szólt Stefi is.

- Az - gyökintett Etel. - Maguknál is nagyban megy a rongyszedés. Tarkát nem is szednek. Nemsokára majd inast meg szakácsot tartanak.

- Komornyikot - tette hozzá Stefi gúnyosan mosolyogva -, úgy, mint nálunk volt, a gróféknál.

Etel csemcsegett.

Stefi a tűzbe bámult.

- Nálunk a komornyiknak télen még az újságokat is meg kellett melegíteni.

- Mért?

- Mert kívülről hozták, és hidegek voltak. Az öreg gróf egyszer visszaküldte a komornyikkal, hogy melegítse meg. Aztán mindig meg kellett melegíteni. És tudja, Etel, hogy mivel tüzelt a szakács a háborúban, mikor nagy láng kellett neki? Zsírral. Merőkanálszámra dobta a tűzre. Úgy ám.

- Mit fáj az magának? - kérdezte tőle Etel, tele szájjal.

Rágta a csirkék nyakát, feltörte koponyájukat, hörpintgette belőle a velőt. Kenyérbeleket mártott a lébe.

- Jól tették - helyeselt. - Ha tehették. Legalább magának is jutott. Az a fő, hogy legyen mit enni. Az embernek úgy sincs egyebe, csak amit megeszik.

Etel még mindig nem fejezte be vacsoráját. A tányérokról kivett egy-egy csontot is, leszopogatta. Nem utálta ő az urak száját. Összeöntögetett magának egy kis bort a különböző poharakból, és ivott.

Benn megzendült a zongoraszó.

Etel kitárta a konyhaajtót, hogy jobban hallja. Bólintgatott a muzsika ütemére, a fehér bóbitájával, mint egy kövér, öreg angyal.

Már táncoltak. Etel meg Stefi félrehúzta az asztalokat. A párok nem fértek el, sokan az előszobába szorultak. Jancsi is kilebegett Moviszternével. Csupa tréfából áttáncolt a hálón át a lakásba, körbe-körbe.

Egyszer, mikor a fürdőszobába értek, az úrfi magához szorította a párját, belecsókolt a nyakába. A szép doktorné fölkacagott búgva.

Anna, aki az előszobában ácsorgott a tűzhely lángjától piros füllel, meghallotta ezt. Odatekintett. Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel föllobogtak.

Különben a mulatság sokáig tartott. Csak Moviszter szökött meg mindjárt vacsora után, a többiek maradtak. Még a miniszter se mozdult. Kitűnően érezte magát. Mindenki kitűnően érezte magát. Talán azért, mert a miniszter is kitűnően érezte magát.

Derűs, könnyed lárma zizegett. Nem vitatkoztak, hanem fölolvadtak, elterpeszkedtek egy diadalmas jóérzésben. Kis pletykák sisteregtek, hogy ki vált el, ki halt meg, ki kövéredett és ki soványodott meg, s az emberek, akik egy-egy bizonytalan ismerősüket összetévesztették egy másikkal, miután értesültek, hogy az, akire gondoltak, nem az, hanem egy másik, s aki elvált, már másodszor nősült, s az, akit élőnek képzeltek, már régen halott, és a sovány tulajdonképpen kövér, és a kövér tulajdonképpen sovány, elhelyezvén az illetőket agyuk megfelelő rekeszeibe, megnyugodtak.

Vizynét egyre jobban izgatta vendégeinek vidámsága. Ideges ásításokat nyelt le torkába. Kimerült a többnapi háziasszonyi teendőktől, de főként az üres gratulációktól, melyekre éppoly üres szavakkal kellett válaszolnia. Figyelte az urát a füstön át, ki messze tőle a harmadik szobában a miniszter körül buzgólkodott, s bókolt a hölgyeknek azzal a hazug kedvességgel, melyből annál több marad, minél inkább pazarolják.

Valahol az ablakmélyedésben rábukkant egy csinos, szőke bécsi asszonykára, akivel ma este még nem beszélt. Ez valami nagyvállalkozó felesége volt. Minthogy nem tudott magyarul, nem vehetett részt az általános társalgásban, s így épp úgy el volt szigetelve, mint ő. Vizyné leült melléje. Nagyon részletesen elmesélte neki - németül - a kisleánya halálát. De ezt már annyiszor elmesélte, hogy most csak kopogó, gépies szavait hallotta, még a fájdalom vigasztalását sem érezte. Az ingaórát nézegette, alig várta, hogy menjenek.

Háromkor a miniszter fölkelt. Vastag füst volt. A kék göngyölegek egészen eltakarták a csillárt, nem is világított jobban, mint novemberi éjszakákon a ködben egy utcai gázlámpa. Vizy az asztal szélén bóbiskolt, lógó fejjel. Hallgatta, hogy kordul a miniszter autója, hogy pihen el lassanként a távozók lármája. Minden jó volt, gondolta, minden szép volt, csakhogy ez is megvolt. De már csuklott. Szódabikarbónát vett be és lefeküdt.

Az asszony ott maradt az asztalnál. Szemlélte ezt a pusztítást. Szeszélyes, futurista színfoltokban rémlett eléje egy üvegtányérkán a baracklekvár sárga maszatja és egy késpalló, káposztásrétes és sajtharang, fogpiszkáló és mayonnaise, bagólé és májusi bor, a szagos mügével. Szeretett volna ismét rendet teremteni, vagy lesöpörni mindent a kezével. Annyira fáradt volt, hogy azt kérdezgette magától, miért is esznek az emberek.

Bejött a három cseléd, kiszellőztetett velük, Stefit és Etelt fölküldte. Anna ott motozott az asztalon, az orra előtt. Fölemelt egy kancsót, aztán megint visszatette.

- Hagyja - lamentált Vizyné, eltakarva tenyerével a szemét. - Úgy unom már, látni se szeretem. Az Isten áldja meg, ne zörögjön. Csukja be az ablakokat, és menjen maga is aludni. Majd holnap leszed. Ne zavarjon. Reggel pedig föl se keltsen. Aludni akarok sokáig.

Az ura az égő villanynál horkolt. Ó kikapcsolta ruháját, odadobta valahová, szinte beleugrott az ágyba.

Alig öt percre rá - nem, még annyira sem - az ebédlő ajtaja kinyílt, s belépett Anna. Anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, ismét babrált az asztalon, talán mégis le akarta szedni, hogy reggel ne legyen annyi dolga. A sok kacaj, terefere után nagy csönd volt itt, benn az úr fűrészelő horkolása csak még nagyobbá tette.

Egyszerre oly zaj dördült végig a földúlt szobákon, mintha pisztollyal lőtték volna.

Anna, aki nem ismerte az idegen bútorokat, feldöntött egy tölgyfaszéket, Moviszterék egy székét, az teljes hosszában elvágódott a padlón. Várt, hogy mi lesz. Gazdái az első, mély álmukat aludták, nem ébredtek föl.

A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra, ott nem messze tőlük, a Tábor utcában a Hattyú, az a nagy, fehér kutya, amelyiket ismert. Anna ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt.

Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba.

Vizyné arra ébredt, hogy az ágya szélén valaki ül.

Kicsit fölemelkedett a párnáról, kinyitotta álomittas, nehéz pilláit, s bámulta ezt az alakot. A kétes holdfényben olyan volt ez, mint valami szellem, ezüst párával körülvéve. Nem rettent meg tőle. Az illető a bal kezével megfogta az ő kezét.

Tágra nyílt szemeik egész közelről egymásra meredtek.

- Mit akar? - suttogta Vizyné. - Anna? Maga az? Menjen aludni.

A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, nem engedte el. Lassan mozgott, s pusztán ettől a furcsa lassúságtól borzadt meg, mert oly lassan mozgott, oly lassan, hogy azt nem lehetett kivárni.

Vizyné a még szabad karjával a leány nyakához kapott, hogy eltaszítsa, ellenben oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már.

- Kornél - sikoltott egyszerre. - Kornél. Ki ez itt? Kornél, segíts. Segítség, segítség.

Akkor már egy ütést érzett a mellén, egy hatalmas ütést, amilyent még nem érzett.

- Őrült - mondta aléltan, és visszaesett párnájára.

Vizy, akinek a feje elnehezedett a bortól és álomtól, motyogott valamit, de már kiugrott az ágyból, ott állt a szoba közepén, hosszú, térdén alul érő hálóingben.

- Mi az? - ordított. - Ki az? Segítség. Gyilkos, gyilkos.

A kés fényét pillantotta meg, a pengét, a nagy-nagy konyhakést, azzal hadonászott a leány. De hogy ki van itt, mit művelt, hogy férfi-e vagy nő, arról fogalma sem volt. Csak azt látta, hogy valaki a szalon ajtaja felé oson, menekülni próbál. Utána vetette magát, és dulakodva visszacipelte. Nehéz közelharc volt. Anna megrémült, hogy bántani akarja őt, s éppúgy félt, mint a gazdája. A testi munkától izmos bal karjával átkapta derekát. Gáncsolta és teperte. Rövid ideig birkóztak. Vizy a fehér díványnál elvesztette egyensúlyát, a díványra bukott, innen le a földre. A leány vad dühvel mellére térdelt, és döfte, szúrta, ahol érte, a mellét, a hasát, a torkát. Aztán a kést a sarokba hajította. Nem törődött semmivel. Áttántorgott a szalonba.

Megmosta a kezét a vízvezetéknél, szappannal, majd visszajött a szalonba. Valami csöpögött a másik szobában is, csipp-csöpp, mint a vízvezeték, amikor nincs elzárva a csap, és szivárog, csipp-csöpp, csipp-csöpp. A vér csurgott. Horkolt az úr, mozgolódott, egyre halkabban morgott. Anna ledőlt a hencserre, s elaludt.

Reggel hatkor a kapujuk előtt csöngetett a szemetes. Indult, hogy kiadja a szemetet, s utána majd takarítson. Fényes hajnal volt. Szemeit dörzsölgetve nézte a lakoma dús roncsait, ezt a cirkuszi összevisszaságot, még mindig nem tudva, hol van, hogy került ide. Most megállt, és már nem ment tovább. A hálószoba két ajtószárnya be volt hajtva, csak egy ujjnyi rés maradt. Úgy látszik, ő vonta be maga után, amikor kitámolygott onnan. Nem mert benézni. Hallgatózott. Semmit se hallott, csak a csöndet, a mélységes csöndet.

Ekkor két tenyerét arcára tapasztva, eliszonyodott magától. Úgy félt, hogy szíve jéggé dermedt. Kapkodva szedte rongyait, összekötötte a batyut. Ki innen, menekülni hamar, el innen. A ház a muri után még aludt. A padlásra is futhatott volna, vagy talán a pincébe, elbújni a mángorló mögé. De attól tartott, hogy a lépcsőházban valaki leselkedik rá. Batyuját ledobta.

Kinyitotta az Attila utcára néző összes ablakokat, hogy ne legyen olyan egyedül. Már énekeltek a rigók, füttyel köszöntötték ezt a gyönyörű nyári reggelt. Csilingeltek a villamosok is, a sváb asszonyok a szomszédos házakba vitték a tejet.

Tizenegyig senki se zavarta. Gubbaszkodott a hencseren, térdére könyökölve. Tizenegy után valaki csöngetett a külső ajtón, sokáig csöngetett, mindenáron be akart jönni.

- Alszanak - kiabált föl ennek a valakinek Ficsor. - Mit csönget annyit? Hozza le, majd én átveszem.

Viatorisz kis fűszeres inasa volt, aki ilyenkor szokta föladni a fűszert. A házmester még ezt mondta neki:

- Nagy mulatság volt itt az éjjel.

Moviszterné a zongorához ült, amint szokott ilyenkor, és játszott, énekelt a feje fölött. Csengett a telefon. Anna fölemelte a kagylót, de visszatette. A telefon csengője aztán folytonosan berregett.

Úgy délután kettő felé zörögtek az ajtón.

- Nyissák ki. Nem hallják? Nyissák már ki. Még alszanak? Az nem lehet. Meg kell nézni az utcáról.

Az Attila utcából is fölszóltak:

- Hé, valaki. Ki van ott? Ott van valaki. Biztosan van ott valaki. Az ablakokat már kinyitották.

És egyre több hangot lehetett hallani, itt meg ott, mindenütt.

- De ha mondom, hogy nem mentek el, nagyságos úr. Azt nekünk látnunk kellett volna. Anna, Anna. Alszol? Föl kell kelteni. Csak dörömböljenek. Dörömböljenek jobban. Törjék be az ablakot. Az ajtót törjék be, az ajtót. Feszítsék föl.

- Azt nem szabad - mondta Druma hangja. - Tüstént szaladjon rendőrért.

A biztos úr megérkezett. Hallotta, milyen cécó volt itt az éjszaka. Előbb ő is csöngetett, kulccsal kopogtatta a kilincset, de gyanúsnak találván az esetet, lakatosért küldött. Az feltörte a zárat.

Két tanút kért maga mellé, Druma nagyságos urat meg a lakatosmestert, azokkal meg Ficsorral lépett be az előszobába.

- Mondtam, hogy itt van valaki - bizonykodott a házmester, s megpillantotta Annát, aki már állt a hencser mellett. - Hát te itt vagy? Mért nem nyitsz ajtót? Süket vagy?

A rendőr ügyet se vetett rá, ment dobogva a hatalmas lépéseivel a hálószoba felé.

Belökte a két ajtószárnyat, s ott egy városligeti borzalomkamra minden iszonyata tárult a szeme elé.

Ő maga is visszahőkölt. Most először fedezett föl ilyen gyilkosságot.

Futólépésben rohant a lány felé, megragadta a vállát, s magáról megfeledkezve teljes erejéből rázta:

- Te voltál?

Anna lesütötte szemét, mint aki vall.

- Mért tetted? - ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. - Föl fognak akasztani - üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum.

Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia.

Az előszobában egy csomó ember verődött össze a háziakból, idegenekből. Ezek bekukucskáltak az ebédlőbe. A rendőr erélyesen kiutasította őket:

- Oszoljanak - mondta. - Gyilkosság. Mindenki hagyja el a lakást. A törvény nevében. Házfelügyelőné, zárja be a kaput. Senki se mozdulhat a házból. Maga felelős érte.

Antal bácsi, Szűcs Antal bácsi, a sarki őrszem, akit Anna is ismert, intézkedett. Megnyugodva nézték mindnyájan. Jólesett látni az élet roppant tébolya és érthetetlensége mellett, a vér e részegségében ezt az egyszerűséget és józanságot, az erő és hatalom képviselőjét, amint biztosan járt-kelt, amint csattogott a kardjával, amint ennyi jaj és betegség közepette kimagasodott ez a nagydarab egészség, a széles vállával, a rendőr, a tagbaszakadt, kövér rendőr, a társadalmi rend pillére.

- Hol a telefon? - kérdezte Annát.

Az a fejével arrafelé biccentett, ahol volt.

- Halló - szólt a rendőr. - Egykerületi kapitányság...? Halló... halló... Szűcs Antal, 1327-es rendőrőrmester, alázattal jelentem a fogalmazó úrnak... Gyilkosság történt... kettős gyilkosság... Attila utca 238, első emelet... Vizy... Mi a másik neve...? Gornél... Igenis... Kornél... Mind a kettő meghalt... A tettest elfogtam... A helyszínt fönntartom... Igenis - fogadta a fogalmazó rendelkezéseit -, igen... igen... igen... igen... igen... igen... igen...

A lányt a szalon kályhája mellé kísérte, odaállította a fal felé, hogy meg ne ugorhassék, s ettől kezdve egyik szeme a gyilkoson volt, másik az ajtón. Levette a sapkáját, megtörölte homlokát, nagyot fújt az izgalom után. Ficsor megsemmisülten, magába rogyva a padlót nézte. Druma és a lakatos suttogott.

Máris végigsivalkodott az Attila utcán a rendőrautók tülke. Két kocsi jött. Az elsőben az ügyeletes tiszt kíséretében egy tanácsos a főkapitányságtól, a vizsgálóbíró és a rendőrorvos, a második telis-teli detektívvel.

- Jelentem alássan a nagyságos tanácsos úrnak - tisztelgett Szűcs Antal, vigyázzállásban, összeverve bokáit. - Én, mint az őrszemes rendőr... Ma délután két órakor...

- Ez a gyilkos? - kérdezte a tanácsos, megszakítva a szavait.

- Igenis - mutatott rá a csendőr -, a cselédjük.

Csodálkozva nézték az urak.

Hosszú gyakorlatukban még nem fordult elő, hogy a gyilkos a tett színhelyéről ne menekült volna, vagy legalább meg ne kísérelte volna a menekülést. Furcsa volt.

Gyorsan körülfogták, mintha attól félnének, hogy elszökik, mintha most ők akarnák meggyilkolni őt.

- Jó - mondta a tanácsos.

Indítványozta a vizsgálóbírónak, hogy tartsák meg a helyszíni szemlét.

A daktiloszkópus fölfedezett két ép és használható ujjnyomot, mindjárt magával vitte a paplant, a párnahuzatot, hogy megrögzítse. A fényképészek fotografáltak.

Druma bemutatkozott a tanácsosnak, az elbocsátotta őt és a másik tanút.

Ebben a szalonban, ahol tegnap még kopogtak, mielőtt beléptek volna, a rendőrség emberei fesztelenül dolgoztak, pedig túl, a másik szobában a ház néhai urai még ott voltak.

A rendőrorvos a tanácsossal, a vizsgálóbíróval, a fogalmazóval bevonult a hálóba.

Vizyné az ágyban feküdt hanyatt, egyetlen vérfolt nélkül. Úgy tetszett, hogy csak alszik. Szája csukva volt, s körötte kis, hideg mosoly lebegett. A kés egyenesen szíve közepébe hatolt, csak egyetlen, nagy sebe volt, nyilván azonnal meghalt, belső elvérzés következtében, szenvedés nélkül. Arca valami átszellemült nyugalmat sugárzott.

Vizy a dívány előtt hevert, a földön, egy már megalvadt, fekete vértócsában, kilenc sebbel. Nyakán egy köröm nyoma volt, szeme alatt egy hosszú karcolás. Látszott, hogy utolsó leheletéig viaskodott. Nehezen halt meg, és - amint az orvos megállapította - jóval később, mint a felesége, hosszú haláltusa után. Állkapcáit összeharapta, sasorra szigorúan, haragosan emelkedett ki viaszhalvány arcából, mind a két keze ökölbe szorult. Majdnem hősi volt ebben a halálon túli erejében: valami szép és régies, ami nincs többé.

Az áldozatokon már mutatkoztak a hullafoltok.

Akik annyi szörnyűséget láttak életükben, a bűnügyi bizottság tagjai maguk is elborzadtak, milyen vadállati kegyetlenséggel végzett velük a gyilkos. Amikor egyikük-másikuk átment a szalonba, arcán behozta oda a rémület visszfényét, mint egy tükörben. Minden arcon a rémület volt, mert nem értették, hogy mért történt, s igyekeztek megérteni. Csak Anna arcán nem volt rémület. Ő sem értette, hogy miért tette, de ő elkövette, amit tett, és minthogy már elkövette, ott belül, mélyen, nagyon mélyen bizonyára lehetett valami, amiért föltétlenül, szükségszerűen meg kellett tennie. És aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja.

A sarokban megtalálták a kést, félretették, mint bűnjelet. Leltárat készítettek a bútorokról, centiméterrel mérték a szobát, széltében-hosszában, fölvették a tervrajzát, beléje rajzolták a két holttestet. A doktor diktálta a jegyzőkönyvet.

Ekkor kijött a tanácsos, utasítást adott a detektíveknek. - Kutassák át a szobákat.

Csak erre vártak. Mint a kopók, melyek egy füttyjelre kirohannak a vadászterületre, mind a különböző szobákba rontottak, nyomoztak, csapkodták az ajtókat. Az egyik azonnal letépte a hencserről a terítőt, alája bújt, mintha keresne ott valakit. Kinyitották a zongorafödelet. Még a vendégséges asztal ételei között is kotorásztak, a habostortában, egy üvegkanállal. Nyilván a rabolt pénzt, az ékszereket kutatták. De sehol se volt semmi.

A cselédszobában fölhányták, szétszedték Anna tábori ágyát. Egyik széken meglelték összekötött batyuját. A detektív behozta és kibontotta. Ott volt benne minden, amivel valaha átlépte ennek a háznak a küszöbét, az a pár rongyos zsebkendő, az a néhány fejrevaló kendő, a kézitükör, a vasfésű, a gyermektrombita meg egy papírzacskó megszenesedett maróni is, csak a kék kartonruha meg a fűzős férficipő hiányzott belőle, azt már régen elnyűtte.

A detektív jelentette a tanácsosnak:

- Az ágya se volt megvetve.

- Ez fontos - mondta a tanácsos. - Jegyzőkönyvbe kell venni. Le se akart feküdni. Előre készült rá.

Most a kályha mellől maga elé vezettette, szembeállíttatta az ablakokból beáramló fénynek, a nagy, májusi fénynek s ezt kérdezte:

- Maga tette?

- Én...

- Miért?

- Én... én...

- Mi az, hogy én? - mormogott a tanácsos bosszúsan. - Ezt már hallottuk. Azt kérdezem, hogy miért tette? Miért?

- Én...

- Haragudott rájuk? Bosszút akart állni? Vagy bántották? Valamiért csak tette.

Anna ráncolta fiatal, de korán-redős paraszthomlokát. És tördelte a kezét. Sóhajtozott.

- Jaj - mondta - jaj - kétszer, s végigsimította haját azzal a modoros-eszelős mozdulattal, melyet még az asszonyától tanult.

A rendőrorvos tárgyalt valamit a tanácsossal.

Annát az orvos még közelebb állította az ablakhoz. Becsukott tenyerét a lány szeméhez tartotta, s elkapta onnan gyorsan, sokszor egymás után, mintha játszanék. Odanyúlt a füle kagylója mögé, erősen nyomogatta. Kérdezősködött erről-arról. Leültette egy székre, veregette a térdét.

Akkor vette észre a tanácsos, hogy a lány ingén még két vérfolt vöröslik, akkora, mint két pipacs.

- A baja van - magyarázta az orvos.

Erre ez a sok férfi, aki ott volt, mind Annára tekintett, aztán félrepillantott, férfias szeméremmel.

- Különben alig véres - mondta a tanácsos, amíg tovább vizsgálgatta, és emelgette a karját.

- Csak itt. Meg itt, ni. Mosakodott? - kérdezte tőle. - Hol mosakodott? Benn majd úgyis levetkőztetik - mondta a többieknek.

Az urak megint beszéltek egymás közt, az urak megint írtak. Mindig beszéltek, mindig írtak.

- Hol volt a kommünben? - faggatta a tanácsos. - Hol szolgált? Kiknél? Mi annak a foglalkozása? Nem volt valami kommunista szeretője, valami terrorista, aki olyan írásokat adott magának, olyan vörös írásokat?

Mégiscsak rablógyilkosságot kellett föltételezni, noha ez sem valószínű, mert a pénzt, az összes értéktárgyakat rendben találták.

- Mit vitt el? - vallatta a tanácsos. - Na, mondja meg szépen. Hová dugta? Jobban teszi, fiam, ha bevallja. Mi úgyis rájövünk mindenre.

Kiadta a rendeletet.

- Motozzák meg.

- Föl a kezet - vezényelt a rendőr.

Anna ügyetlenül nyújtotta föl a két karját, a könyökben kissé behajlítva.

- Egyenesen - igazította a rendőr.

Most már egyenesebben tartotta a két karját, s a gyilkos lány a legszörnyűbb bűnnel tetézve az ottlévőknek egy pillanatig valami régi, félszeg oszlopszentet idézett az emlékezetükbe, aki égnek tárt karokkal áll.

A detektívek hozzáláttak a motozáshoz. Kést, lőfegyvereket kerestek nála. Végigtapogatták keblét, szoknyáját. Elöl, hátul.

- Semmi - mondták -, semmi.

Be is fejezték már a helyszíni szemlét. Jöhettek a hullaszállítók. A rendőrorvos meg a tanácsos aktákat írt alá az asztalon.

Most a tanácsos odafordult a két detektívhez:

- Kísérjék be.

Anna még mindig fölfelé tartotta a két karját, már merőben céltalanul, mert közben megfeledkeztek róla. A detektívek intettek neki, hogy most már leengedheti.

És ezt mondták.

- Menjünk.

A lány nem mozdult.

Erre közrefogták, az egyik detektív a karjához ért. Ő azonban egész könnyedén eltolta magától.

A tanácsos, aki le-fölsétált a szalonban, megállt. Odaszólt a detektívnek:

- Bilincselje meg.

A detektív a lány csuklóit egymásra tette, körültekerte a lánccal, mely halkan csattant.

Anna ezt már engedte. Kíváncsian nézte megbilincselt két kezét.

A bilincs egészen új volt, még fényes is, vékonykahitvány lánc, de azért erős, nem lehetett szétszakítani. Vastagabbnak gondolta, meg rozsdásnak, valami ormótlan golyóbissal a végén. Mégis, úgy tetszett, hogy ismerte valahonnan, régi időktől fogva, talán a népmesékből, amelyekben a királyi palota mellett mindig ott a börtön. Már nem is csodálkozott rajta. Közönyösen szemlélte, s úgy állt ott, mint aki már régtől fogva viseli, és már régtől fogva megszokta.

A detektív föltette fekete keménykalapját, s útnak indította. Künn a folyosón suttogtak körülötte: "gyilkos... itt a gyilkos..." Stefi és Etel sápadtan hajolt előre a második emeleti folyosó korlátján, csapkodta a kezét. Az egész ház reszketett.

Később ugyanezen a lépcsőn két fekete fakoporsót hoztak föl, abba beleemelték az áldozatokat, a törvényszéki bonctani intézetbe szállították, a fagyasztóba.

De alig múlt el az egyik meglepetés, jött a másik. A detektívek egy félóra múlva visszarobogtak, Ficsort és Ficsornét is bevitték magukkal a bűnrészesség gyanúja alatt, a nyomozás során gyanú támadt tudniillik, hogy egyetértésben vannak a gyilkossal, s a rokonok összejátszottak.

A fölfordult házban Etel házmesterkedett, és Druma vette át a parancsnokságot. Két, válaszos sürgönyt küldetett a postára Stefivel: az egyiket a megboldogult asszony testvérbátyjához Egerbe, a másikat Jancsihoz, aki már visszautazott Bécsbe. Állandó összeköttetésben volt a rendőrséggel, ő fogadta a riportereket is, akik a gyilkosság hírére egymás után jelentkeztek, interjúkat kértek tőle, a cselédektől is, a megírandó "színes" riportok számára.

Egyébként mindenki elvesztette a fejét. Moviszter csak ímmel-ámmal tartotta meg rendelőóráját, aztán átment Drumáékhoz. A ház lakói a tegnapi mulatság csömörétől álmatlanul, fázékonyan bújtak össze. Drumáné tejeskávét, kalácsot adott a látogatóknak, akik természetesen folyton ezen a rémségen töprengtek.

- Nem értem - sopánkodott Moviszterné -, nem értem, akármit csinálok, nem megy a fejembe. Egy ilyen lány, egy ilyen becsületes lány...

- Nekem már régóta nem tetszett - szólt Drumáné. - A szemében volt valami gonosz. Alattomos pofája volt.

- De majdnem egy évet szolgált már náluk. És ismertük mindnyájan. Olyan megbízhatónak látszott.

- Te - mondta Drumáné a homlokára csapva -, most jut eszembe. Nekem volt egy kisollóm. Tudod, olyan kicsit görbe körömolló. Nagyon szerettem. Ez a kisolló karácsony után eltűnt. Hetekig kerestük a Stefivel, még szóltam is neked, hogy sehol se találjuk. Fogalmunk se volt, hogy ki lopta el. Végre itt senki se jár. A Stefi nem lop és a te Eteled se. Hát kérlek: ez vitte el.

- Azt gondolod?

- Azt, édesem. Meg vagyok győződve. Aki gyilkol, attól minden kitelik. Nem azért mondom. Hiszen ismersz bennünket. Nálunk az ilyesmi - hála Istennek - nem játszik szerepet. De a fejem teszem rá: ez vitte el.

- Érthetetlen - dünnyögte Moviszterné. - Az ember félni kezd, nem tudja, kikkel él együtt. Szörnyűség.

Komor, ideges hangulat borult a szobára. Drumáné az ölébe vette kisfiát, megcsókolta, borzongva tekintett körül a fényes, polgári kényelemmel berendezett ebédlőben. Az ura fölkelt. Ő a délutáni élményétől, a rettenetes képtől, melyet tulajdon szemével látott, még mindig nem tudott szabadulni, s így szónokolt:

- Megmérgezték az egészséges magyar nép lelkét. Azok a bitangok, azok a zsiványok. Azelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Egy ilyen iszonyúság. De a sok kommunista propagandának, az agitátor-iskoláknak itt az eredménye. Ez a bolsevizmus utolsó kilengése.

- Meg a háborúé - tette hozzá Moviszter.

- Azt hiszem - mondta Moviszterné -, mégiscsak őrült volt. Mert aki épeszű, az nem csinál ilyesmit. Végre semmi oka se volt. Nem beszámítható.

- Nem beszámítható - vitatkozott vele Druma -, ugyan kérem, nagyságos asszonyom. Ezt a legkönnyebb mondani. És a két emberélet? Föl kell kötni. Vagy te azt hiszed, Miklós, hogy ez csakugyan nem beszámítható?

- Amikor elkövette, akkor semmi esetre sem. De különben...

- Hallja? A férje se hiszi, pedig ő orvos. Hogyne, majd legyilkoltatjuk magunkat. Kötelet a nyakára. Ha beteg, akkor is pusztuljon. Ki kell irtani, mint egy mérges kelevényt. Együtt dolgoztak, mind: Ficsor, az a vörös gazember, a felesége, az egész banda. Ezt nem lehet elintézni egy orvosi izével, hogy terhelt, hogy gyönge az idegrendszere, ehhez jogászi belátás kell. Mert mi lesz különben a társadalommal? Igenis, ki kell égetni a kígyófészket, ki kell irtani mind. Aki a társadalom rendjét megbontja, az vesszen. Irgalmatlanul. Akasztani, akasztani...

A kis Druma az anyja ölében nyafogni kezdett. Anyuskája fölkapta, vitte-vitte, úgy csitítgatta. Druma is nyugtalankodott, hol marad oly sokáig az a Stefi, hisz csak a Fő utcára szaladt, a postára.

Most a homályos lépcsőházba belopózkodott egy lány.

Nesztelenül surrant föl, mint az árnyék, az első emeletre, a falak mentén, nem vette észre senki. Megállt Vizyék rendőrileg lepecsételt lakása előtt, csöngetett, többször egymás után.

Percekig várt, majd hogy senki sem jött, leült az ajtó elé, és elkezdett keservesen sírni. Etel beszaladt Drumáékhoz:

- Tessék jönni - újságolta lélekszakadva -, itt a Katica.

- A Katica? - kérdezték megriadva, mert ezen a baljós napon minden ijesztőnek tetszett, egy új szerencsétlenség előjelének. - Ki az a Katica? :

- Aki a Vizyéknél szolgált azelőtt.

- Mit akar itt? - idegeskedett Druma. - Mért nem csukta be a kaput? Ki engedte be?

Mindnyájan a folyosóra tódultak. Onnan megindultan és döbbenten szemlélték ezt: a cseléd, a régi cseléd fehér szoknyájában, rózsaszín ingblúzában, lakkcipőjében ült halott gazdáinak portája előtt, mint a hűség eleven szobra, mint egy visszajáró kísértet. Hangosan jajveszékelt.

- Siratja őket - susogta Etel, s ő is könnyet törölt ki szeméből.

Mindez valóban oly ríkató volt, oly érdekes és nagyon gyönyörű, akár egy ponyvaregény utolsó fejezete. Az a gyülevész népség is megcsodálta, mely betódult az utcáról a lépcsőházba.

Druma leküldte Etelt, hogy az idegeneket távolítsa el, kulccsal zárja be a kaput, a lányt meg vezesse föl hozzájuk.

Katicába nem lehetett lelket verni. Az csak itta a forró könnyeit, sehogy se akarta abbahagyni. Etel veregette a hátát. Valósággal támogatnia kellett, mikor a lépcsőn fölkalauzolta Drumáék konyhájába.

Itt leültették a háziak. De alig nyitotta ki a száját, megint elbőgte magát. Azt is csak nagy nehezen bírta kinyögni, hogy került ide.

Elmondta, hogy az imént olvasta az esti újságban, erre legott felöltözködött, sietett, hogy láthassa azt az áldott méltóságos asszonyt, és a méltóságos urat, akinél nem volt jobb ember a földön.

- De én tudtam - fuldokolt levegőért kapkodva -, én éreztem ezt, én megálmodtam.

- Mit álmodott, Katicám, aranyom? - szólt Etel.

- Menyasszony volt - zihálta.

- A méltóságos asszony?

- Olyan szép, halvány menyasszony. Fehér fátyollal. Koszorúval a fején.

- Az rosszat jelent. A lakodalom mindig rosszat jelent.

- És sütöttünk-főztünk, annyi baromfit öltünk, csak úgy csöpögött a zsír.

- Pláne a vendégség.

- El is akartam jönni, hogy figyelmeztessem. Jaj, ha én eljöttem volna. Jaj, ha én itt maradtam volna. Mert több ilyen hely nem volt Budapesten.

Katica facsarta az orrát, a zsebkendője már olyan vizes és piszkos lett, mint egy mosogatórongy.

Drumáné, hogy eltérítse bánatától, ezt kérdezte tőle:

- Hol szolgál most, Katica?

- Itt egy gázgyári mérnöknél - és bömbölt újra.

- Na jól van, ne sírjon már. Nézze, itt a Stefi is.

Egy findzsába tejeskávét öntött, megtetejezte vastag, zsíros föllel, eléje tette:

- Igya meg, Katicám. Ott mellette két darab jó friss kalács is. Stefikém, lelkem, maga is kávézzék, ma még nem is ozsonnázott. Hozzon ki egy kis gyümölcsöt, benn van a pohárszéken. Etel, nem akar egy csésze kávét? Egyenek. Mit csinálhatunk? Sajnos, mi már nem változtathatunk rajta.

Magukra hagyták a cselédeket.

Ez a három lány kisírt szemmel hallgatott, mint három gyászoló családtag. Katica a fájdalomtól részeg volt. Arcán az átázott rizspor megtúrósodott.

De amikor a másik két cseléd bizonyos szószátyár tárgyilagossággal elmesélte a gyilkosságot, érdekelni kezdte. Hiányos képzeletével is követni tudta az eseményeket, a tett színterét pontosan ismerte. Mindig újabb és újabb részleteket követelt, nem bírt betelni velük. És hogy később a lányok már kifogytak mondanivalójukból, maga ismételte el az egészet, annyira átélve, hogy beleborzongott, oly szemléletesen, mintha ő is ott lett volna. Csak azt sajnálta, hogy már elszállították szegényeket. Még egyszer, utoljára szerette volna látni őket, legalább a méltóságos asszonyt, a vérébe fagyva, abban az ágyban, melyet annyiszor vetett meg neki.

Benn Katicáról tárgyaltak.

- Látod - mondta Druma -, ez is bizonyítja, hogy milyen emberek voltak. Akiket így sajnálnak a volt cselédjeik, azok nem lehettek rossz emberek. Milyen lány volt különben ez a Katica?

- Jóérzésű lány - felelte Drumáné -, szorgalmas és úgy tudom, erkölcsös. A legjobb cselédjük volt. Nem is értem, mért engedték el. Ha ő itt marad, akkor bizonyára nem történik meg ez. Nem gondolja, doktor úr?

- Lehet - szólt Moviszter, mélyen eltűnődve -, lehet.

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:09:45, kedd
 
  FARSANG



Elekes Józsefnek a bankszolga fölvitte a valutaosztályba a napi postáját, mely mindössze egy gyászjelentésből állott.

Kinyitotta, és akkor úgy megdöbbent, hogy majdnem földre ejtette a gyászjelentést.

A gyászkeret közepén vastag betűkkel legjobb cimborája nevét pillantotta meg: Patikárius János nevét.

Jancsiról már hónapok óta nem hallott semmit. A bankból egy napon minden bejelentés és fölmondás nélkül eltűnt, törölték a hivatalnokok lajstromából, budai legénylakásán csak annyit tudtak, hogy elutazott valahová. Vizyék szerint Bécsben tartózkodott. De se nekik, se másoknak nem írt.

A gyászjelentés így szólt:

Patikárius Ferenc és felesége született Jámbor Terézia, a maguk és rokonaik nevében fájdalomtól megtört szívvel jelentik, hogy egyetlen fiuk

PATIKÁRIUS JÁNOS

1920. február 16-án meghalt minden komoly élet számára
s ezután csak a vidámságnak él.

Miért is a vidám halott ezen a nem szokatlan úton hívja meg barátait a fönti napon este pont 24 órakor a Club des Parisiens-ben tartó kedélyes pezsgős ricsajra, hogy ott vele együtt minden gondot ünnepélyesen eltemessenek.
A jókedv kötelező. Le a szomorúsággal.
Béke hamvaira!

Elekes elképedve állt egy pénzszekrényhez támaszkodva, ide-oda forgatta a gyászjelentést, sokallta a tréfát. Ijedelmén halvány vigyorgás villant át. Még egyszer elolvasta, most már gyönyörködve a szöveg egyre merészebb, elmésebb stílusfinomságaiban. Hát ezúttal csakugyan becsapta a fickó.

Jancsi aznap jött a bécsi gyorssal. A Nyugatitól egyenesen a Dunaparti Szállodába hajtatott, hol az első emeleten nyittatott magának szobát. Megfürdött, lement a szálloda éttermébe ebédelni. Ott egy asztalnál már várta a lakásügynök, akit sürgönyileg rendelt magához. Egykettő lebonyolították az üzletet. Jancsi aláírt valami nyilatkozatot, mely szerint Márvány utcai lakását minden ingóságával egyetemben örökre átengedi, ennek ellenében a pasi leszúrt egy csomó dollárt, melyet Jancsi könnyedén a mellényzsebébe gyűrt. Amerikai gyorsasággal történt. Shakehand-eztek.

A nagy és tündöklő Bécs után ez a kis és szegényes Pest olyan meghittnek tetszett, hogy szinte elérzékenyült. Andalító délután volt, friss és idilli, olyan téli délután, mikor szinte szikrázik az életkedve. Ropogó hó takarta a várost. A lánchídi kőoroszlánok homlokán is hó volt, mintha valami fehér kendővel kötötték volna be a fejüket. Korcsolyák csilingeltek a jégpályára siető nők kezében, szánok csengettyűztek. A fagy, a kemény, egészséges fagy kicsípte az arcokat. Benn a Gerbeaud-ban égtek az üvegcsillárok, s a Váci utcán, a Koronaherceg utcán, a régies, múltszázadbeli, belvárosi utcákon egymás után gyulladoztak a fények a kirakatok tükörüvegjei mögött, melyekben most minden kívánatosabbnak, varázsosabbnak látszott, mint egyébkor: a cipők is, a könyvek is, az ásványvizes palackok a mohos sziklán, egy reklámszökőkutacska mellett, aztán a birsalmasajt, a mogyoródombok, a dióhalmok, az ízes, még nyirkos berber datolyák kúpja is, akár távoli gyermekkori emlékek, a Mikulás ajándékai. Ebben a színpadi fényjátékban percről percre részt vett az ég. Most a Gellérthegy mögött derengett almazölden, most a királyi várpalotánál pirult ki rózsaszínre, most halványszürkére hamvadt, s ekkor gyorsan megjelentek az apró, erősen villogó, téli csillagok.

Estefelé Vizyéknek egy hölgylátogatójuk érkezett.

A cseléd bevezette a szalonba, s ott foglalt helyet, míg Vizyné más ruhát nem öltött, hogy illendően fogadja.

Ez a hölgy vidrabundáját fázósan maga köré vonva várta a ház asszonyát. A beléptekor valami vékony madárhangon bemutatkozott neki, nyomban tegezni kezdte, mint a dzsentri asszonyok, Vizyről beszélt, akit ismer a minisztériumból, a Patikáriusokról, akikkel Egerben találkozott, általában folyton kotyogott, és a lorgnonján át erősen bámulta.

Ő tartózkodóan viselkedett. Eleinte nem tudta kivenni szavaiból, hogy mit akar. Azt hitte, hogy azoknak a bizottságoknak a tagja, melyek ekkoriban mindenütt híveket toboroztak, pénzt gyűjtöttek társadalmi szervezkedésekre, különböző népjóléti célokra. Ez is mindig valami grófnét emlegetett. Hadarva, de halkan pörgette nyelvét, azzal a mindenen átsikló és elsuhanó felületességgel, mint az ilyen szélhámoskodó nők. Estélyre volt öltözve. Bundája alól kikandikált zöld cipője, selyemharisnyája. Később letette tüllboáját, kinyitotta bundáját, s akkor föltetszett sovány, púderes keble és a báliruhája, egy kifogástalan selyemruha, aranygyöngyökkel dúsan hímezve.

Vizyné épp felelt valamit, már gyanakodva, már meg akarta kérni, hogy valami igazoló iratot mutasson, de mást gondolt. Még egyszer rátekintett, hozzálépett, és a nő fejéről szó nélkül levette a kalapot. Fejét bozontos paróka borította, olyanféle színű, mint az ő haja, borostyánsárga.

- Te szerencsétlen - mondta Vizyné -, mit csinálsz itt?

- Álarcosbálba megyek, Angéla néni. Csókolom a kezed.

- Honnan jössz?

- Bécsből. Mondd - kérdezte nagynénjétől, míg végigsétált a szobában bundáját kissé fölkapva -, ugye csinos nő lennék?

- Díszes figura vagy. Mondhatom. Szegény apád azt se tudja, hogy mi van veled. És mivel foglalkozol ott?

- Üzleti ügyekkel.

- Láncolsz.

- A szénszakmában dolgozom. Kell nektek szén? Hány vagonnal küldjek?

- Bolond. És meddig maradsz itt?

- Csak egy napra jöttem. Holnap reggel már megyek is vissza. Különben hogy vagytok? Kornél bácsi?

- Nem hallottad? Államtitkár lesz.

- Gratulálok. Te, nem lehetne valamit csinálni az állammal? Ha Kornél bácsi Bécsbe jön, okvetlen keressen föl. Szép lakásom van, Rothenturm Strasse 1. No, szervusz, Angéla néni, várnak a barátaim, Elekes, az egész brancs, még egyszer viszontlátásra, csókollak, csókolom a kisztihandodat.

- Csak nem mégysz így ki az utcára?

- Autó vár lenn.

- Vigyázz magadra, Jancsikám - intette Vizyné -, és írj annak a szegény apádnak.

A Club des Parisiens-be egy mellékajtón ment be. Meglepődött, hogy ezek a hátsó helyiségek milyen kopárok. Pár bot, kabát lógott a fogasokon, a pincérek még ingujjban fésülködtek. Maga a tulajdonos fogadta. Ő már tudta, hogy egy bécsi szénszállítóval áll szemközt. Nagy hajlongások közepette tessékelte be a függönyös különszobába, ahol rendelkezése szerint tíz személyre terítettek. A tárgyalás németül folyt. Jancsi virágcsokrokat tétetett a terítékek mellé, kikötötte, hogy külön pincér szolgálja ki őket, átnézte a menüt. Mindent rendben talált. Csak még azt hagyta meg, hogy az urakat irányítsák ide, s ittlétét senkinek se árulják el.

Felöltötte fekete selyemálarcát, és a táncterembe lépett. A lokál lángolt. Dolgozott a jazz, de még csak néhány pár táncolt. Most a személyzet harminc óriási léggömböt engedett szét, mely tétovázva imbolygott az opálos fényben, majd megállapodott a papírszalagokkal körülcsavart ívlámpák mellett, a mennyezet közelében, mintegy csodálkozva, hogy kerül ide a tavasz kék egéből. Lassanként megérkeztek a maszkok. Pierrot a Pierrette-jével, egy cigánylány egyedül, egy csizmás parasztlegény acélfokossal és árvalányhajjal, egy zöld hajú bolond meg egy piros hajú s a szokásos rezes orrok, kínai bajuszok és ősz szakállak, csörgősipkák és papírsüvegek. Legnagyobb feltűnést egy közismert, pocakos tőzsdebizományos keltette, aki vérvörös hóhér ruhában jelent meg, vérvörös csuklyában, vérvörös álarcban, hatalmas pallossal.

Jancsi a sarokból, legyezője mögül szemlélte az embergomoly egyre növekvő kavargását. Cimboráit kereste, a kilenc meghívottat. Egyelőre csak Elekest fedezte föl, frakkban, jelmez nélkül, valami szőke macskával. A tánc ekkor már akadozott. Annyian voltak, hogy a párok csak függőleges irányban mozoghattak, egymásra dőlve. Ő is közéjük sodródott. Valami ismeretlen férfi fölkérte. Párját a zűrzavarban elvesztette valahol a zenekar körül. Elekes épp ott ácsorgott, átkarolta, és vitte tovább, erősen magához ölelve, nézte az álarc két résén kivillanó szemét, többször végigbukdácsolta vele a termet, s langyos, kellemes-nyirkos kezével szorongatta a kezét. Mindez oly furcsa volt, hogy Jancsi utána maga is fölkért többeket, váltakozva táncolt férfiakkal, nőkkel.

De már alig várta a vacsorát, hogy fölolvadhasson baráti körében, melyet oly sokáig nélkülözött. Éjfélkor, mikor az álarcok lehullottak, szétnézett. A maszkok alól idegen fejek bukkantak ki. Ő is levette álarcát, parókáját, s kigombolva ruháját a különszoba felé tartott.

Az urak, akiket a pincérek már elhelyeztek itten, a gyászjelentést lobogtatva nagy gaudiummal fogadták az ünnepeltet, aki komolyan, majdnem szigorúan meredt rájuk felemás öltözékében. Elekes összevissza csókolta őt, a többiek a szoknyáját emelgették, fogdosták a melleit. Mindössze négyen érkeztek. Elekesen kívül Töttösi Dani és Indali Pista, akikhez afféle fölületes zsúr-pajtásság fűzte, és Gallovich, egy roppant ökörfejjel a kezében, valami homályos ismerőse, akit meg sem akart hívni. Azokra, akikre föltétlenül számított, a bankosok nem jöttek el. Ez lehangolta. Sietve átöltözködött, mint házigazda tűnt föl, telefonáltatott hiányzó öt barátjáért, de azt a választ kapta, hogy az urak nincsenek otthon.

Sokáig vártak rájuk, aztán mégiscsak meg kellett kezdeni a vacsorát. Nagy evészet és ivászat volt, erőleves findzsában, balatoni fogas remeke, pulykapecsenye kaliforniai szilvával, badacsonyi és rajnai. A maître d'hôtel hozta a vödröket, melyekben friss hóval cukrozva hűltek a francia pezsgők.

Jancsi az asztalfőn ült, mellette baloldalt a szíve felől Elekes, a szépen elválasztott hajával, a kreol bőrével, a monoklis szemével, annak mesélt, fejét szinte a mellére hajtva. Mint aki régen nem beszélt az anyanyelvén, különösen fecsegő lett. Amit hónapokig tartogatott magában, egyszerre kitálalta, eléjük öntötte. Rengeteg pénze volt, nemcsak azok a dollárok, melyek a lakásügyből folytak be, hanem azonkívül még kétszáz dollár, osztrák bélyegzettek és bélyegezetlenek, magyar ficcsek is. Elmondta, hogy ötszobás lakásban lakik egy Daisy nevű lengyel táncosnővel, aki a szeretője, vele együtt csinálja az üzleteket is. Bizonyítékul elővette az orfeumnő dedikált arcképét s a hozzá intézett, német nyelvű leveleit. Ezeket kézről kézre adogatták. El kellett hinniök. Gallovich azonban, az undok Gallovich bosszantotta:

- Kitartod őt, Jancsi? Micsoda? Az esőbe.

Jancsi egy kis ideig tűrte, majd megvető pillantással ezt mormogta feléje:

- Szeretem, ha a bolha köhög - és elfordította a fejét. Nem úgy folyt le ez a vacsora, ahogy képzelte. Még meg sem ették a farsangi fánkot, már idegenek jöttek. Gallovich bemutatta egyik barátját, az leült és velük ivott. A parfait-nál két nő szemtelenkedett be, konfettit dobott Jancsira. Ettől a szája olyan ízű lett, mint a fűrészpor.

Asztalbontás után, amikor a főpincér végighordta a cigarettákat és szivarokat egy égő gyertyával, hogy a vendégek a lángjánál gyújthassanak rá, Elekes félrevonta Jancsit, aki természetesen rendelkezésére állt, ötven dollár erejéig. Töttösi és Indali szintén kapott valamit. Erre elmentek táncolni. Elekesért is benézett a szőke macskája, egy kis pincevirág, kinek sárga púderes arcán átütköztek a szeplők. Gallovich töltötte a nőkbe a pezsgőt, s azzal szórakoztatta őket, hogy időnként fejére tette az ökörfejet.

Hajnal felé ez a rohadt alak átvitte poharát egy másik asztalhoz, ott ivott a nőivel. Jancsi magára maradt. Táncolni nem volt kedve. Csupa új pofa lézengett itt, akit nem ismert, mert ennek a bárnak a közönsége hetente változott.

Elekes átizzadt gallérban jött vissza a táncból. Jancsi megragadta kezét s nem engedte el.

- Hiába - sóhajtozott -, hiába...

- Kutya van a tojásba - folytatta Elekes.

Jancsi hallgatott. Nem is tudott volna mit mondani. Már eldicsekedett mindennel, a dollárokkal, az ötszobás lakással, Daisyvel, valami kielégületlenséget érzett. Ezeket a fickókat nem lehet meglepni semmivel.

Száraz kezével dörzsölgette a homlokát.

- Te, Elekes - szólt egyszerre -, volt aztán nekem még valakim. De te arról nem is tudtál. Akkor, mikor feljöttem Pestre.

- Az a színésznő?

- Nem. Akkor volt, de nem az. Tudod ki volt? Egy cseléd.

- Ojjé.

- Te, Elekes: egy cseléd, egy egész közönséges cseléd - és fölállt és kiabált, mert a szaxofon is rettenetesen lármázott. - Haj, de micsoda pötty volt az. Jó bőr. Szűz volt.

- Na ne mondd.

- Te, öregem: egy repedtsarkú szolgáló. Piszkos és ronda. De jó volt, tyhű de jó volt.

Elekes a díványra könyökölve játszott az ezüst cigarettatárcájával, unta barátját, s örült, mikor a függönyön újra bekandikált a szőke macska, és táncolni hívta.

- Elekes - ordított Jancsi torkaszakadtából. - Elekes - és karjait kitárta utána.

De szavát nem lehetett hallani. A jazz-band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai kivégzéseknél.

Egy darabig még állt, kitárt karokkal, aztán leroskadt székébe. Egész egyedül volt, egész üres volt, nem maradt semmije. Undorodott ettől a bandától. Föltápászkodott, a mosdóhoz ment, meglocsolta fejét, visszajövet pedig a folyosón a főpincértől a számlát kérte. A főpincér villámgyorsan számolt. Akkora összeg jött ki, hogy Jancsi nyomban kijózanodott. Figyelmeztette a főpincért, hogy ő nem részeg. Vita támadt, hogy mennyi pezsgő fogyott. A tulajdonos odahozatta az összes üres palackokat, magyarázta, hogy az urak különasztaloknál is mulattak a hölgyekkel. A dollár-átszámításnál is volt némi nézeteltérés, mire a Pester Lloyd esti lapjából az utolsó zürichi árfolyamokat szegezték ellenébe. Jancsi odadobta a pénzt.

Egynegyed hatkor ért a szállodába. Miután itt is fizetett, alig maradt pénze. Meghagyta a portásnak, hogy csomagját küldje ki a vonathoz, a nyolcórás bécsihez.

Nem feküdt már le, a Duna-parton szellőztette fejét. Végigsétált az elhagyott Rákóczi úton. Egy lélek se járt itt. Mennyivel sötétebb volt Pest, mint Bécs. Megint csak elunta magát, valami kávéházat keresett. De a kávéházak még nem nyitottak. Lecsapott a Józsefvárosba, azokba a görbe, párhuzamos utcákba, melyeket mindig szeretett elnézegetni. Itt is döglődött már a forgalom, nem szólt a zene, a sarki kávémérésekben söpörtek, az utcai nők, akik átfáztak az éjszakai munkától, állva itták tejeskávéjukat. Künn csak a legelszántabbak, a legszorgalmasabbak kóvályogtak.

Jancsi lefelé bandukolt egy ilyen utcán, mindig lejjebb és lejjebb, s fütyörészett, arcát az égre fordítva belefütyült az égbe. Az ég, mely délután oly csodás színekben játszott, elfeketedett, hófelhők takarták, lassan hullongott a dér télikabátja prémjére. Valahol, az utca közepe táján, ahol egy üres telek van évek óta beépítetlenül, azzal szemben, egy vityilló előtt még álldogált egy nő, már nem fiatal, túl a negyvenen, odatámaszkodva a kapufélfához, vastag, szalonnás arcán valami állati unalommal. Kezei, melyek valaha uborkát savanyítottak, lógtak. Csakhogy ez a nő - egészen meglepően - kötényt viselt és tarka parasztkendőt a haján. Azok közül való volt, akik itt ezzel a népies viselettel a nyugalmas otthonról, a boldogságról meg a jó kis takaros gazdasszonykáról való be nem teljesült álmokat akarják fölgyújtani hajnalban, a gyárba iparkodó, faluról származó munkásoknak és szombaton este a mulatozó mesterlegényeknek kibőjtölt képzeletében. Nem is merte volna megszólítani az elegáns fiatalurat, hisz az ő törzsközönsége nem ilyenekből telt ki.

- Hű - gondolta Jancsi, mikor már pár lépéssel elhaladt előtte -, de furcsa lenne, hű - gondolta még egyszer -, de szörnyű lenne.

Sem gyorsabban, sem lassabban nem ment ekkor, de a nő, aki a kapuban strázsált, kitalálta, hogy milyen gondolat futott át most az agyán, és már egész bátran a háta mögé lopódzott s valami megmagyarázhatatlan hangon így szólt:

- Tessék bejönni, nem bánja meg.

Ezt pedig oly borzasztóan mondta - hangsúlyában valami pajkossággal és visszataszító bizalmassággal -, hogy a fiú megállt. Oda se pillantott még, háttal volt neki, de hallotta, hogy a nő beosont előre a vityilló kapujába, mely már nyitva volt. Jancsi követte.

Az udvar legmélyén valami félszer vagy fáskamra mellett lakott, a szobája ajtaja kifelé nyílt az udvarra s csikorgott a fagytól. Egy lámpa virrasztott az asztal közepén, bordó bársony takarón. Amikor a nő fölcsavarta a lámpát, Jancsi egy díványt látott, egy törülközőt, egy párnát s a falon Vilmos császár arcképét, az összes érdemrendjeivel.

Később, hogy virradt, és az ablakon bekomorlott a szürke februári reggel, ide-oda járkált, cigarettára gyújtott, s a nőnek is dobott egy osztrák dritte Sorte-t. Az utánahajolt, mert a cigaretta lepottyant a földre, megtörölte ingével, eltette. Sohasem cigarettázott.

Jancsi kutakodott a holmijában, turkált itt és ott, kíváncsian. Az asztalon fölfedezett egy kopott, zöld bársonyba kötött, sárgaréz-cifrás könyvet, melynek lapjai, mihelyt kinyitotta, széthullottak. A nő emlékkönyve volt. Olvasgatta. Már telis-tele írták jókívánatokkal, a klasszikusokból merített, közkeletűvé vált életbölcsességekkel, olyan aranymondásokkal, melyek többnyire hasonlatokat idéznek, vagy jelképeket, az élet hajnalát és a reménység horgonyát.

Úgyszólván az egész emlékkönyvet végigböngészte. Azt a kis időt a vonatindulásig itt kellett agyonütni valahogy.

- Ki írta ezt? - mutatott egy oldalra.

- Egy barátné.

- Mikor?

- Már régen.

- Hát ezt?

- Egy ismerős Gyöngyösről. De vendég is be szok néha írni. Írj be te is.

- Mit.

- Találj ki valamit.

Tintát hozott egy butykosban, tollat, valami rozsdás tollat. Jancsi ezt félrelökte, s kicsavarta új Waterman-jét. Valamin tényleg törte a fejét.

- Hogy hívnak?

- Piskeliné - felelte a nő, mint egy rendőrségi kihallgatáson a detektívnek.

- Özvegyasszony vagy?

- Nem - erősködött -, Piskeliné, a Piskeli Józsiné.

- Hát él még az urad?

- Erdélyben, kárpitos. Nem akar elválni.

- Mindegy. Nem ezt kérdeztem. Mi a keresztneved?

- Ilona.

Jancsi erősen ráncolta a homlokát, még mindig gondolkozott, kezében a fölemelt, írásra kész aranytollal, aztán írt, gömbölyű, rajzos betűkkel, oly gondosan, mint egy szépírási irkába:

Ezt írta:

Zöld erdőben járkáltam,
Kis ibolyát találtam,
Kis ibolya azt mondta,
Legyen boldog, Iluska!

Nevét is odaírta alája, a teljes nevét, s azt is - nem tudni miért - egy fölkiáltójellel, mint a verset, aláhúzva,

így:

Patikárius János!

Megszárította a nedves írást a lámpa üveghengere fölött, az emlékkönyvet átnyújtotta a nőnek, aki megköszönte.

- De gyönyörűen írsz - mondta. - Te biztosan valami hivatalnok lehetsz, vagy jogász.

Jancsi épp elérte a vonatját.
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:08:36, kedd
 
  ANYAG, SZELLEM, LÉLEK



Vizyék Három Király napján Tatáréktól jöttek egy nagy politikai ozsonnáról, melyen két miniszter is részt vett.

Az asszony, mikor a konyha ajtaja elé ért, hirtelenül megállott.

Benn a konyhában egy idegen férfi volt, egy férfi, akit nem ismert. Ott ült az asztalnál, s mellette - elég messze tőle - Anna.

Láttára az ismeretlen férfi illemtudóan fölkelt, és köszönt:

- Jó estét kívánok.

Most jobban lehetett őt látni, mert a lámpa megvilágította halvány arcát és szőke, selymes haját. Világosszürke ruhát viselt, hosszú nyakkendőt.

Vizyné csak fürkészte egyre bizalmatlanabbul, magában tanakodva.

- Nem tetszik megismerni - mondta a férfi nem kellemetlen bariton hangján, és mosolygott. - A kéményseprő...

- Á, maga az? Nézze, meg sem ismertem. Így még nem is láttam. Jó estét, Báthory úr, jó estét.

A hívatlan vendég nem sokáig alkalmatlankodott, megvárta, míg a ház úrnője bemegy - kicsit késlekedett, hogy ne legyen az a színezete, mintha szöknék - aztán csöndesen távozott.

Vizyné szeméről most hullott le a hályog. Révedezve csóválgatta fejét. Erre nem is gondolt. Nem gondolt arra, hogy Annának máshoz is köze van, máshoz is köze lehet az ő Annájának, s egy akárki egyszerűen beülhet hozzá. Az egész olyan kellemetlen volt - és tapintatlan -, valósággal nyílt jogbitorlás, olyanforma, mintha a kéményseprőt az ő fehér díványán találta volna, a hálóban, és ott kedélyesen pipázott volna. A szemtelenség fölháborította, de nem szólt semmit. Lassan, hozakodott elő:

- Mondja, Anna, hát magához jár ez?

- Néha benéz.

- Mi az, hogy "néha"? Talán nem is először? Máskor is itt volt már?

- Máskor is.

- Hányszor?

- Olykor.

- Ezt nem szeretem. Nagyon jól tudja. Egy idegen férfi az én házamban. Sehol a világon nem szokás ilyesmi.

- Ő jön. Nem kergethetem ki.

- De az nem úgy van, kérem.

- Tőlem akár otthon is maradhat.

- Hát akkor mért nem mondja meg neki? Mondja meg.

- Nem bírom, méltóságos asszony.

- No, akkor majd megmondom én. Magának más dolga van.

- Tessék megmondani. Nekem igazán mindegy.

Vizyné beszélt a kéményseprővel, az nem mutatkozott többé, de a dolog ezzel közel sem volt rendben. Amíg főztek, folyton rágta a lány fülét:

- Udvarolt magának?

- Beszélgetett.

- Telebeszélte a fejét. Meg akarta bolondítani.

- Hol a vaj, méltóságos asszony?

- Ott az ablakban, fiam. Vigyázzon, Anna, nagyon vigyázzon. Csak megzavarja. És miket mondott?

- Egyszer azt mondta... - kezdte, de a vízvezetékhez ment, a csuporba vizet engedett, úgyhogy Vizyné nem hallhatta, mit beszél.

- Szóval, mit mondott? - vallatta, miután Anna a csuprot a tűzhelyre tette.

- Azt mondta, hogy nincs senkije.

- Mást nem?

- Meg hogy egy asszony kellene.

- Érdekes. És mit felelt rá?

- Semmit.

- Okosan tette. Nevetséges. Nem magának való ez. Anna igazat adott neki nyíltan is, belül a lelkében is, de mihelyt nem hallotta érveit, megtántorodott.

Az újság, hogy Annának valami kérőféléje akadt, nem maradt titokban, megtudta az egész ház, s a lakókat két pártra szakította. Báthory úr gondoskodott arról, hogy távollétében hátvédeket teremtsen magának, és megdolgozza a közvéleményt. Mindenekelőtt a cselédekre támaszkodott. Ficsorné, akinek ígért valamit, ha Annát megszerzi, föltétlen híve volt. Ő nyerte meg az ügynek Stefit is, aki biztatgatta Annát, hogy legyen esze, ne válogasson, különben úgy jár, mint ő, aki harminckét éves korában is szolgálni kénytelen. Etel, a Moviszterék öreg Etelje nem egészen állt kötélnek. Elismerte, hogy szép dolog lenne, de nevetett, hogy minek egy cselédnek férjhez menni, addig boldog, amíg lány. Drumáék határozottan a házasság ellen foglaltak állást. Moviszterné semleges jóindulattal tekintett az események elé.

Ezek mindennap kioktatták. Az egyik arra figyelmeztette, hogy siessen, a másik, hogy a világért se hamarkodja el, még ráér. Anna annyi tanácsot kapott, hogy belekábult, és mikor számot vetett magával, hogy hányadán is áll, legjobban szerette volna, ha békében hagynák, vagy ők maguk határoznának akárhogy. Utálta az egészet. Mindig azoknak a pártján volt, akikkel legutoljára beszélt.

Nem lehetett tudni, hogy mi ütött hozzá, hogy kivel beszélt utoljára, kivel nem, hogy az egymásnak ellentmondó tanácsok zavarában kikre hallgatott, egy napon azonban mégis ez történt.

Anna krumplihámozás közben nyugodtan és egyszerűen közölte asszonyával, hogy keressen másik lányt, ő férjhez fog menni, minél előbb, mihelyt az új cseléd helybeáll, ha lehet, már most tizenötödikén szeretne, ha nem lehet, akkor legföljebb elsejéig várhat.

A fölmondás nem volt rideg, de hivatalos.

Vizyné most egy szóval se próbálta lebeszélni, tudomásul vette, éppoly hivatalosan. Végignézte, mint egy idegent, s fejét büszkén fölemelve kiment a konyhából.

Ez a csapás nem jött váratlanul, hisz már hetek óta feje fölött lebegett, de talán annál rettenetesebb volt.

Anna hatodik hónapja szolgált nála, addig, ameddig egyetlen cselédje sem. Úgy hozzászokott, hogy el sem tudott helyette képzelni mást, senkit, se jobbat, se rosszabbat. Nem is nézett új lány után. Az első izgalom után átadta magát valami fatális tétlenségnek, valami tárgytalan bizakodásnak, melyben a spiritisztáknál csak megerősítették. Ott burkolt formában megkérdezte a szellemét, az ő áldott védőszellemét, hogy mit cselekedjék: attól azt a választ kapta, hogy "az, amitől tart, semmi esetre sem fog bekövetkezni, de most nagyon keménynek kell mutatkoznia". Ebben meg is nyugodott.

Közben azonban beteg lett.

Az ura egy délben az ágyban találta, feküdt az elsötétített hálószobában, jeges borogatással a fején, s egy orvosságos üvegből tormaszeszt szagolgatott. Az ő betegsége, mely kisebb-nagyobb időközökben visszatért, rendszerint roham alakjában jelentkezett: hirtelen, minden ok nélkül sírógörcs fogta el, megfájdult a feje, csillapíthatatlan fejfájás kínozta órákig, míg az ideges gyomor hányás által könnyített magán, akkor a fejfájás is lassanként megszűnt. Ezt az orvosok "hisztériá"-nak nevezték, de tenni semmit se tudtak ellene.

Vizy nem is üdvözölte, egy rosszalló pillantást vetett rá, aztán hátat fordított. Feleségének a betegsége mindig inkább bosszantotta, mint megijesztette. Személyes sértésnek tekintette, hogy beteg is mer lenni.

Délután a beteg állapota rosszabbodott: nyögött, jajgatott, csapkodta kezeit, aztán, nagysokára, hányni kezdett. Anna jött-ment a lavórral.

A doktor csak rendelőórája után érkezett. Unottan akasztotta föl télikabátját, s bement a betegszobába, már felöltve nyájas, társadalmi arcát. Meggyújtotta a hálószekrényen álló kis villanylámpát, mire a beteg panaszkodott, hogy nem bírja el a fényt, és a körötte levő sok zsebkendő egyikét szemére szorította.

Moviszter mindenekelőtt azt tanácsolta, nyissanak egy ablakrést, mert nagyon fülledt a levegő. Vizy az ágy fejénél állt, intézkedésre készen. "Angyal"-nak nevezte feleségét - a leánykori nevén -, mint mindig, mikor idegen volt jelen, s érdeklődött hogyléte felől. Az orvos pirongatta a betegét. Kezébe vette a kezét, sokáig ott tartogatta, anélkül hogy valamit szólna. Megolvasta érlökését, meg is hőmérőzte. Bólintott, hogy nincs láz, minden rendben.

Aztán, hogy valamit tegyen, az általános vizsgálatra tért. Föltakarta a testet, és nézte. Ismerte ezt a testet, akár a hangoló a zongorát, melyet gyakran hangol, minden kalapácsát és billentyűjét, de tudta, hogy a gép maga még nem minden, s ahhoz, hogy a kalapácsok és billentyűk összejátszásából valami igaz keletkezzék, valami élet és zene, más egyéb is kell, mert ez a tapintható, önmagába zárt valami a körülötte lévő nagy mindenségben nincs egészen elszigetelve, amint látszik, nincs egészen egyedül és idegenül, hanem össze van kötve égen és földön mindazzal, ami él. Kiábrándultan fogott hozzá a formasághoz, melyet már annyiszor hiába csinált végig életében. Nyomogatta a gyomrot, a beleket, felültette a pácienst, szépen megkérte, hogy sóhajtson, hallgatta a tüdejét, kikopogtatta a szívtompulatot, s udvariasan megköszönt mindent.

A férj e vizsgálat alatt a lélegzetét is visszatartotta, hogy ezzel az orvos munkáját mintegy elősegítse. Vizy ama huszadik századbeli, művelt emberek közé tartozott, akik az orvostudományban, melyet az egyetemen tanítanak és általában mindabban a tudományban, melyből hivatalosan diplomát szolgáltatnak ki, oly vakon hitt, mint hivő a vallásában. Minden orvost oly lénynek tekintett, aki valamivel többet tud rólunk, s ezért bizonyos titokzatos fényben látta őket. Moviszter mozdulatait szintén így figyelte. Amint lerázta a hőmérőt, s közben kézelőjének inggombja csörrent, úgy érezte, hogy ez a hőmérő most "orvosilag" csörren. A tüdőhallgató gumicső, valamint a sztetoszkóp hasonló borzongást ébresztett benne. És folyton arra várt, hogy a doktor, aki felesége fölött hajladozott, egyszerre fölkiált, hogy ebben a pillanatban végre megtalálta az igazi bajt.

Moviszter ellenben így szólt:

- Én semmit se találok.

- Nem a gyomra?

- Ott nincs semmi.

- A tüdeje?

- Az teljesen tiszta.

- És a szíve?

- Kitűnő szíve van.

- Mit egyék?

- Ami ízlik.

- Egy kis könnyű becsinált levest? - segítette Vizy.

- Azt is.

- Nem írsz föl valamit?

- Fölírhatok - mondta Moviszter szórakozottan.

Föl is írt valamit. Vizy buzgólkodott:

- Rögtön elküldetek érte.

- Nem olyan sürgős.

Moviszter a receptet a betegnek adta.

- Ebből tíz csöppet méltóztassék majd bevenni egy kockacukorral. Tizenötöt is bevehet, ha nyugtalan, de csak akkor. Inkább sokat pihenni, szórakozni. Fáj még a feje? Na, már nem is fáj. Mondtam, nincs semmi baja.

Kezet nyújtott, hogy elbúcsúzzék.

- Az a baja - szólt Vizy, s feleségére pillantott -, Angyal, beárulhatlak? Kérlek: az a baja, hogy örökké idegeskedik. Fölmondott a cselédje, férjhez megy...

- Úgy - szólt Moviszter.

- Ezzel izgatja magát, már egy hete. Nem alszik.

- No, csak nem komolyan? - kérdezte az orvos.

- Bizony, nem valami kellemes az - mondta Vizyné rekedten. - Betanítottam, és most egyszerre itthagy.

- Hát ez így szokott lenni.

- Mert hálátlanok, mert nincs semmi belátásuk. Egy fél esztendeig fáradtam, vesződtem vele. Érdemes volt?

- Nézze, méltóságos asszonyom, nekem van egy páciensem, hetvenhat éves, és most kezd angolul tanulni. Mire megtanul, talán meg is hal. Vagy mondjuk, hogy nem hal meg egyhamar, s később - majd százéves korában - úgy hal meg, hogy tudott angolul. Érdemes volt? Vagy érdemes húszéves korunkban elkezdeni akármit? Igenis érdemes: valahogy csak el kell tölteni az időt.

- Pedig ez olyan jó lány volt. De megőrült - suttogta Vizyné -, egészen megőrült, doktor úr.

- Dehogy is őrült meg. Csak férjhez megy. Tessék hagyni, hadd menjen. Majd kap másikat.

- Ilyet, mint ez? Soha.

- Hát nem ilyet. Mondjuk, nem ilyen jót, hanem valamivel rosszabbat.

- Aki majd lopni fog nekem.

- Hát majd lopni fog. Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is.

- Mint a maguk Etelje? Már bocsásson meg, doktor úr, de én ilyent nem tűrnék meg a házamban. Mindig csodálkoztam is önön...

- Hiszen én se vagyok elragadtatva tőle. Még a pácienseimmel is gorombáskodik. Múltkor lehordott egy beteget, mert nem törölte le a lábát. De hát mit tehetek? Mindenkinek van valami hibája. És ez természetes. Bele kell törődni. Az ő helyzetük sem rózsás. Annyit fáradnak, vesződnek, s a munkájuk olyan, hogy abban még örömük se telhet, mert mihelyt készen van, már elmúlik, nyomban fölfalják mások, bepiszkítjuk és elrontjuk mi, kérem, mi. Hát hadd legyen legalább az a kárpótlásuk, hogy kicsit rosszak is lehetnek. Meg kell ezt érteni.

- Hiszen értem - bólintgatott Vizyné, s könnyes pilláján a zápor után egy kis sugár tetszett föl. - Csak egyet nem értek. Mondja, kedves doktor úr, mért olyan disznók?

Moviszter látta, hogy két malomban őrölnek, nem is folytatta, hanem ezt dünnyögte:

- Persze, persze. Szóval, amit mondtam: tíz-tizenöt csöppet...

Vizyné utánapillantott, kimeresztve a szemét. Elhatározta, hogy többé életében nem hívatja le ezt a vén szamarat.

De az ura, aki kikísérte Movisztert, és visszajött, így szólt:

- Igaza van a doktornak, teljesen igaza van. Nincs semmi bajod. Mit tartod mindig a hajadon a kezed?

- Zavar talán?

- Nagyon. Egész nap fő a fejem a hivatalomban, és mikor hazajövök, ilyesmivel traktálsz. Kisstílűség. Majd keresel egy másikat, és punktum.

- De értsd meg, nekem föltétlenül szükségem van rá.

- Túlzás. Te mindig túlzol. Derék lány, elismerem, de végre senkit se lehet kényszeríteni. El kell engedni.

- Márpedig én semmi körülmények között nem engedem el.

- Mit csinálsz? Ha a fejed tetejére állsz, akkor is elmegy. Csak idegesítesz most, mikor legtöbb a dolgom. Különben is torkig vagyok ezzel a cselédüggyel, hagyd egyszer s mindenkorra, az ördög vigye el, menjen már a fenébe, menjen a pokolba.

- Ne ordíts.

- Te ne ordíts. Komédia. Vagy talán azt hiszed, hogy amit ez megtesz, azt más nem tudja megtenni?

- Nem - kiabált az asszony, és föltérdelt az ágyban, fehéren, az ingében, hadonászva -, nem, amit ez megtesz, azt más nem tudja megtenni.

- Te nem vagy normális - rivallt rá Vizy, és csodálkozva nézte feleségét, aki maga is megijedve visszafeküdt -, te nem vagy normális.

- Te pedig durva vagy, goromba vagy, mint a pokróc, olyan goromba vagy, olyan komisz vagy. Egész életedben is az voltál hozzám, olyan durva... olyan komisz...

Az asszony törölgette lassan szivárgó könnyeit az ott heverő sok zsebkendővel, hol az egyikkel, hol a másikkal. Vizy leült és piszkálta az orrát. Hallgatta, hogy szidja őt, türelmesen, megadóan hallgatta, mint a férjek, akik csalják feleségüket, s olykor vezekelni kívánnak miatta. Aztán csöngött a telefon, az íróasztalhoz sietett, tenyerét a tölcsér köré formálva beszélt valakivel, igennel és nemmel, de nagyon halkan, vette a kabátját, elment hazulról.

Vizyné egyedül maradt a nagy lakásban. Még sírdogált kicsit, majd kifáradt, és mozdulatlanul bámult maga elé.

Egyszerre az ágy előtt állt Anna.

- Csak azért jöttem - rebegte -, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni?

Az asszony nem felelt. Mióta megtörtént a fölmondás, egyetlen szót se szólt hozzá, annyira gyűlölte, hogy látni se bírta.

Anna várt, tétovázva a gyűlölet légkörében, mely hidegen vette körül. Sajnálta a méltóságos asszonyt, hogy beteg, hogy annyit szenved, s ezt talán ő is okozta.

Vizyné fölsóhajtott. Érezte, hogy a zord hangulat valamit enyhült, a lány még mindig ott ácsorgott, nem akart elmenni. Ekkor megigazította kispárnáját, s korholó, de békülékeny hangon így szólt hozzá:

- Na, megjött már az esze?

A lány válasz helyett lehajtotta fejét.

Vizyné nagy szünetekkel beszélt:

- Mert tudnom kell... Nekem elég volt ebből egyszer, többet nem akarok ilyen szcénát... Nem tartóztatom... Jogában van... mehet... itt hagyhat, a tél közepén, magamra... Senkit se lehet kényszeríteni... Ha nem tetszik, szépen elválunk... Ha pedig marad, akkor marad... Különben én nem értem magát... Mi baja volt itt...? Bántották...? Nem kapott eleget enni... Pénzre van szüksége...? A bére ott van a takarékban... gyűlik, ...mért nem szól...? Akkor veheti ki, amikor kívánja... majd vásárol rajta valamit... valami értékeset... Vagy emeljek...? Arról is lehet szó... Mit akar?

Anna kicsit előrelépett. Vizyné elérkezettnek látta a pillanatot, hogy végképp levegye a lábáról, most hallotta a szellem szavát, hogy csak keményen, keményen:

- Maga se tudja, hogy mit akar... Hisz ennek a szerencsétlennek, aki elvette az eszét... Ismerem ezt a fajtát... Fűt-fát ígérnek, aztán otthagyják... Annyit se keresnek, hogy el tudja tartani... Miből élnek...? Hol laknak...? Maga bemenne abba a piszkos kis lyukba, megpenészedni...? Ezek csak cselédet akarnak, ingyen cselédet, aki mos rájuk... még bért se fizetnek... egy jó bolondot... nem feleséget... Aztán, még ha fiatal volna az a kéményseprő... De már nem is fiatal... És özvegy... Akkora lánya van, mint maga... Én ismerem azt a kis dögöt... Az kikaparja a maga szemét... Mostoha akar lenni...? Ó, láttam én már ezt... sok cselédem férjhez ment... aztán jöttek, hogy az uruk veri, hogy részeges, hogy nincs munkája, hogy jaj, méltóságos asszony, kezét csókolom, ha én még egyszer visszakerülhetnék ide... Könyörögtek... De aki egyszer innen kiteszi a lábát, az nem kell... Mi lesz akkor magából...? Hová megy...? Haza...? Mehet a zsidókhoz... zsidó helyekre, ahol... Micsoda...?

A lány suttogott valamit, mosolyogva. Vizyné még egy szelíd támadást intézett:

- Ne tegye tönkre az életét, ne tegye tönkre a fiatalságát... azt a gyönyörű fiatalságát... mert megbánja keservesen... Hallgasson arra, aki okosabb... aki tapasztaltabb... Nem mondom, ha valami érdemes volna... De hát ez...? Majd akad valaki... később... akkor férjhez adjuk... Én nem erőszakoskodom... Gondolja meg még egyszer, de most utoljára... Majd holnap adjon választ... Előbb jól gondolja meg...

Anna végigsimította haját.

- Én már döntöttem.

- Szóval marad?

- Maradok.

Vizyné a nagy csata után párnájára hanyatlott.

- Nem tetszik valamit vacsorázni?

- Semmit - mondta. - Vagy adjon egy kis befőttet. Már két nap óta egy falatot sem ettem.

Anna oly fürgén és boldogan szolgálta ki, mint még soha.

Spanyolmeggyet hozott. Vizyné a papírcímkén fölismerte Katica szálkás betűit s így szólt:

- Ez még tavalyi, a Katica csinálta.

És ekkor hosszú idő múltán rágondolt. Míg kanalazta a sötétpiros levet, és a magokat kiköpte egy tányérkára, a régi cselédje járt eszében, mintha ebbe a befőttesüvegbe, mint egy energiatartályba belefojtotta volna munkája feszítőerejét, s az most kirobbant volna. Még több napig tartott a spanyolmeggy. Valahányszor evett belőle, fölrémlett valami, de mikor a papírcímke szemétre került és az üveget kiöblögették, nem jutott eszébe többé.

Különben szent volt a béke. Anna maga ment át a kéményseprőhöz, s oly határozottan kiadta az útját, hogy az megsértődött, alig két hétre rá feleségül vette az erzsébeti özvegyet, akinek van egy kis háza is. Ő ezt nem bánta nagyon. Ha vallatgatták, hogy jobb-e így, azt mondta, talán jobb is.

Az izgalom elült a házban.

Stefi maga se védte már álláspontját. Leverten járkált, őt is valami kellemetlenség érte. Amikor már megtanulta a körmagyart, s lakkcipőjét is megvásárolta a bálra, ahol úri kisasszonyokkal együtt táncolt volna, levelet kapott a rendezőbizottságtól, hogy "nagy sajnálatukra el kell tekinteniök szíves közreműködésétől".

Anna az érdekességéből napról napra vesztett. Annyira belesimult a ház rendjébe, hogy eltűnt, észre se vették, nem is beszéltek róla sehol. Mint a legtöbb cseléd, ő is utánozni kezdte asszonyát. A haját már egészen úgy simította végig, mint Vizyné, s az ismerősök, mikor telefonoztak, gyakran nem tudták, hogy az ő hangját hallják-e vagy az asszonyáét.

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:07:05, kedd
 
  TÉL



Novemberben cihelődni kezdtek a románok is.

A nemzeti hadsereg elővédjei 1919. november 14-én, pénteken reggel 8 órakor érték el a Duna vonalát. Pesten még karhatalmi osztagok tartották fönn a rendet, mikor az Attila utcán már sastollak lengettek, s közkatonák rohamsisakjai ragyogtak föl a napban.

Mindenki az ablakokhoz tódult, lobogtatta kendőjét a zömök alföldi fiúk felé, akik feszesen meneteltek. Túl a pesti oldalon az emberek az erkélyre futottak, látcsővel szemlélték az első katonákat. Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.

A hadrakelt sereg társzekerei napokon át zakatoltak a körutakon. Ismét a régi kürtjelek hangzottak, este kilenckor a Ferdinánd laktanyából már a takarodót fújták, mely hazahívja a bakát, a rongyos bakát. Tizennyolcadikán aztán - ködös, zord délelőtt volt s a vörös naptányér alacsonyan lebegett az északsarki égen - harangzúgás és püspöki segédlet mellett bevonult a Fővezér a Fehérvári úton. Egy minisztériumi küldöttségben Vizy Kornél is ott állt, kürtőkalapban. Vizyné a parlamenti hölgybizottságban virágokat, gyászfátyolos nemzetiszín szalagokat nyújtott át.

Anna egyedül dolgozott. A ház üres volt és csöndes. Nem hallatszott a füttyszó sem. Kikönyökölt az erkélyverandára, rázta a porrongyot, bement egyik szobába, mintha keresne valamit, s visszajött. A szellőzésnél a légáram még sokáig meglebegtette a fürdőszoba sok jó-szagát, mely beivódott a bútorokba.

- Hallod? - mondta Vizyné, mikor benn ült a szalonban az urával. - Énekel.

Anna valami kis vidám dalt dúdolgatott. "Pénteken este, szombaton este, kimegyek a rózsámhoz a sötétbe..."

- Különös - szólt az asszony. - Eddig még sohase énekelt.

- Hát aztán. Jó kedve van. Azt akarod talán, hogy sírjon?

Egy délelőtt a húst tisztogatta a deszkán. Egyszerre fölszisszent.

- Mi történt? - szörnyülködött Vizyné, aki ott ült a dagasztószéken.

- Belevágtam.

Kezét elöntötte a vér. A kés, a nagy konyhakés hüvelykujjába szaladt egészen a csontig, majdnem elmetszette az ujjpercet. Csúnya, tátongó seb volt.

- Mért nem vigyáz?

- Tessék hagyni.

Kimosta a vízvezetéknél, jól megsózta konyhasóval, egy kis ronggyal körültekerte. A rongy azonban csakhamar átpiroslott.

Fölküldték a doktorhoz. Az bekente valami csípőssel, szépen bepólyálta, megsimogatta az arcát, s azt mondta, hogy mire menyasszony lesz, elmúlik. Nagyon kedves, finom ember volt ez a doktor.

Szigorú tél köszöntött be. Erősen fagyott, akkora köd ereszkedett a városra, hogy két lépésre se lehetett látni. Varjak húztak az égen.

Aztán leesett a hó, betemette az utakat, elakadtak a villamosok, a Lánchídon az omnibusz se járt. Folyton havazott. A rendőr, a kövér rendőr már hajnalban csöngetett a házmesteréknek, hogy söpörjék a járdát, különben fölírja őket. Reggel ötkor, mikor még mindnyájan aludtak, kijött a pepita ruhájában, melyet nem vetett le többé, körültekintett a kékeslila hóhullásban. Mély csönd vette körül. Verebek ugráltak a tar gallyakon. Baltával törte a jeget, lapátolta a havat, söpörgetett.

Emberek akkor még nem jártak az utcán. Nyolc felé hivatalnokok szállingóztak a Várba, szivarral szájukban. Moviszter is leballagott. Téli sipkát viselt már, fülvédőkkel kötötte körül érzékeny füleit. Néha megállott a kapuban. Megkérdezte, mi újság, kezébe vette fájós ujját, melyen a pólya már bepiszkolódott, mormogott, hogy majd új kötést kell rátenni.

A seb a téli munkában mindig újra fölfakadt, a keze fájt, megfagyott, kiripacsosodott, a repedéseket belepte a szénpor. Minden nő megcsúnyul valamit a hidegben. De a cselédek annyira megcsúnyulnak, hogy rongyaik között alig ismeri föl az, aki nyáron, a melegben látta őket. Anna is megcsúnyult. Hullott a haja: Egyre több gubanc maradt a vasfésűben. Nem szeretett emberek előtt mutatkozni.

Most érzett először fáradtságot, valami oly részeg kimerültséget, hogy esténként, mikor elvégzett, nem is bírt mindjárt lefeküdni, hanem ide-oda járkált, karjait lóbálva, a vállára csapkodva ment-ment a folyosóra, onnan vissza, benyitott a szobába, a szalonba. Vizyné egyszer már az ágyból rá is szólt, hogy mit keres a sötétben.

Anna összerezzent. Nem tudta, hogy mit keres, azt se tudta, hogy mi van vele.

Az úrfi már nem étkezett náluk, pedig meghívták, hogy jöjjön el, amikor akar, minden vasár- és ünnepnap hivatalos volt ebédre. Egyszer jött el. Utána még látta a tükörablakon át a kávéházban, valami hosszú rúddal a kezében, egy zöld asztalra hajolva. Később nem látta többé.

Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.

Egyszer estefelé így álldogált fönn a padlásföljáró előtt, bódultan, üres kézzel.

- Jöjjön csak be - szólt föl hozzá Stefi -, mutatok valamit.

Egy rózsaszín ruhát mutatott, egy gyönyörű rózsaszín ruhát, melyet magának varrt. Aztán az izgalomtól kipirulva elmondta a titkot, hogy nemsokára valami bál lesz, egy ünnepély, a nagyurak előtt száz pár táncolja majd a körmagyart, csupa úrilány, ügyvédek, orvosok lányai, s őt is bevették a táncosnők közé, most mindennap tánciskolába kell mennie, egy szigorú táncmester tanítja őket. Ehhez a szerencséhez pedig úgy jutott, hogy egy koronaőr udvarolt neki, ama hosszú, délceg fiúk közül való, akiket a Krisztinában "egyenesek"-nek neveznek, az ajánlotta be, az lesz a párja.

Anna hallgatta, s ő boldog volt, hogy valaki akad, aki hallgatja. Utána többször föl is hívta magához. Csalogatta a moziba, csak jöjjön, majd ő "befizet érte". Anna szabódott, hogy nincs ruhája, de végül elment. Ekkor látott először mozit. A vásznon autók cikáztak, valaki belepottyant a tóba, a gróf a grófnéval csókolózott a kertben. Stefi a koronaőrről beszélt. A koronaőr járt utána, de ő nem sokat törődött vele. "Hadd szenvedjen, a férfiaknak nem árt, azok mind olyan komiszok." Közben magyarázta a képeket. Egy sovány moziszínészt különösen kedvelt, valahányszor feltűnt, megérintette Anna karját. "Látja, ez az én zsánereim. A magas és halvány. Hát a magáé?"

Ő erre nem tudott mit felelni, mert azt sem értette, hogy mi az a zsánereim, aztán zavarta a sok kép, a körülötte ülő közönség. Megköszönte Stefinek, de többet nem ment el. Nem ért rá.

Úgyszólván egész nap fűtött. Náluk a fűtéssel volt a legtöbb baj. Vizyék kályhái egytől egyig rosszul fűltek.

Már reggel, a hósöprés után kezdődött. Gyertyával botorkált a pincébe. A pince mély volt, falai csöpögtek a víztől, pállott meleg csapott arcába. Megtöltötte szénnel a két kotlát, anélkül, hogy körül mert volna nézni. Patkányok jártak át az utcáról, a föld alatt alagutat vájtak maguknak, cincogtak a farakások körül, azoktól félt. Reggeli előtt melegnek kellett lenni az ebédlőben. Rárakott a kályhára, fújta, legyezte kötényével, de a tűz csak pislákolt, fojtó füstöt terjesztett, tele lett vele a lakás.

Mindig így ment ez, minden áldott nap, hol az egyik, hol a másik szobában.

Vizyné sokat bosszankodott:

- Miért nem hívja a kéményseprőt?

- Tegnap is itt volt.

- A Báthory úr?

- Az.

- Akkor maga a hibás. Biztosan nem tesz rá elég aprófát.

Báthory úr - Báthory Árpád, nemesember, három előnévvel - velük szemben lakott, ő söpört a Krisztinában. Többször megfordult a házukban, "golyózott", égette a kéményeket. Másnap a kályhák megint csak füstöltek.

Anna egyszer, hogy nem volt otthon asszonya, gondolt egyet, és lehívta.

Azonnal jött.

- Mi baj már megint, Annuska?

- Nem ég.

- No, majd meggyógyítjuk.

A falhoz támasztotta létráját, lerúgta lábáról papucsát, mezítláb ment a beteg kályhához.

- Annyit vacakolok - sopánkodott Anna.

- Ejnye - csóválta a fejét a kéményseprő -, ejnye - s megszánta, mint egyik munkás a másik munkást.

De nem törődött vele, csak a kályhával. Rázogatta rostélyát, tapogatta az agyagtapasztást, majdnem beledugta fejét is, annyira kukucskált.

- Mindig visszacsapja a szél - magyarázta Anna.

- Várjon - szólt hirtelen a kéményseprő. - Hol az a padláskulcs?

Báthory úr egy pillanat múlva künn volt a havas háztetőn, izmosan, ügyesen mászott a szelemen felé, mint egy macska, állt a kémény mellett a magasban a seprővel - fehérben a fekete -, mint egy fekete kandúr. Valamit babrált a szélfogóval.

Anna az udvarról fölfelé lesett.

- Mindjárt megnézzük - kiabált le Báthory úr a hangtompító hóban -, hogy van-e most huzat?

Már jött a padláslépcsőn.

Anna megkérdezte tőle:

- És nem félt ott?

- Mitől félnék.

Együtt mentek a lakásba. A lány tüzet akart rakni.

- Hagyja - intette le a kéményseprő.

Hatalmas kezével belenyúlt a még forró pörnyébe, kiszedte, maga gyújtott be egy lobogó újságpapírral.

Guggon ülve figyelték, amint a lángok körülnyaldosták a kályhát, s az aprófa szikrákat szórva pattogott.

- Ennek égni kell - mondta Báthory úr, és fölállott.

Egymás mellett várták meg, míg a faparázs kipirul. A kéményseprő jócskán rátett a szénből is, értett ő ehhez, nem döglesztette el.

Pár perc múlva hallották, hogy a szén ropog, megadta magát a tűznek. Odatartották kezeiket. Langyos szellő fújdogált a kályhából. A vasajtócska tüzesedni kezdett.

- No - nevetett Báthory úr, s kormos arcából kivillantak a fogai -, mit mondtam?

- Köszönöm.

- Szívesen, Annuska kisasszony, máskor is. Csak szóljon át hozzám.

Vizyék mindhárom kéménye vidáman eregette füstjét a kénkősárga égre. Báthory úr időnként érdeklődött:

- Ég?

- Ég.

- Azért. Muszáj is annak égni.

Szerdán csúnya zivatar nyargalt végig a városon, bömbölt a szél, rázta a házat. Künn a Vérmező úgy háborgott, mint a Balaton télen, mikor nem látni a partját.

Vizyné a spiritisztáihoz ment.

Anna a kályha előtt melegedett, hallgatta a vihart. Lassan lélegzettek az arany parazsak, gyémánt hunyorgással omoltak össze. A kályha vasajtaja az öt piros szemével bámult rá.

Most valaki halkan megkoccintotta az ajtó kilincsét.

Mikor ajtót nyitott, látta, hogy a kéményseprő.

- Jaj - suttogta -, de megijedtem.

- Csak nem tőlem?

- De.

- Miért?

- Olyan fekete.

A kéményseprő ott állt a folyosón a szíjas, fekete ruhájában, vállán a fekete kanállal, a fekete kötéllel.

- Hogy tud olyan fekete lenni - mondta Anna az ijedelem és mosoly között -, mint az ördög.

- Na - tréfált Báthory úr -, nem vagyunk mi olyan rosszak.

Belépett. Lánca csörgött a homályban.

- Nincsenek itthon? - kérdezte.

Valamivel előrébb jött a konyhai lámpa fénykörébe. Nagy, kék szemei voltak, egész valószínűtlenül nagyok, mint a színészekéi, mikor aláfestik.

- Mit csinál?

- Kalácsot akarok sütni. Hát maga?

- Gondoltam, benézek.

- Csak a konyha küszöbén maradt, állva.

Anna egy tálba tette a kovászt, vajat, cukrot, sót. Leöntötte meleg tejjel. Lisztet szórt rá, kevergette.

A kéményseprő nézte a munkáját, sokáig nézte, majd így szólt:

- Én is megyek már.

- Hova siet?

- Haza. Megnézem, otthon-e már az a lány. Mindig elcsavarog.

- Mikor halt meg a felesége?

- Két éve lesz. Az őszön.

- Mi baja volt?

- Sorvadása.

Anna letette a fakanalat, eltűnődött, mint aki valami tartalmasat olvas, ami tele van élettel.

- Kellene melléje valaki - mondta a kéményseprő. - Én nem bírok vele. Egy asszony kellene.

- Kap maga. Hány éves?

- Harmincöt.

- Nem öreg. Meg jól is keres.

- Hisz ajánlanak. Most is. Egy özvegyasszonyt. Erzsébeten. Van egy kis háza.

- Na lássa.

- Csakhogy nekem nem kell. Ha magát ajánlanák...

- Ne bolondozzon - vágott szavába kedvetlenül, minden kacérság nélkül, mert most nem jól esett, hogy dicsérik, mert most tudta, hogy nem szép.

A kéményseprőt vonzotta valami, lehet, hogy a lány szenvedése, a friss fájdalma, melyet a férfiak mindjárt megszimatolnak, az alázat és kiszolgáltatottság, mely sokszor jobban tetszik nekik, mint maga a szépség. Odadőlt az ajtófélfához. Megvárta, míg Anna a kalácsot begöngyöli a tepsibe. Akkor így szólt:

- No, megyek már.

- Most csakugyan menjen, Báthory úr. Mindjárt itt lesznek.

Báthory úr nem sokat okoskodott. Egy ízben még találkozott vele, véletlenül, az utcán, megint mondogatta, csak úgy általánosan, hogy egy asszony kellene, egy asszony, aztán, amint dukál, Ficsornéval megizentette, hogy szívesen feleségül venné Annát, ha hozzá jönne.

A házmesterné a lehető legbuzgóbban tett eleget megbízatásának. Beszélt a lánynak, hogy milyen szerencse, a világért se szalassza el, dicsérte a kéményseprőt, aki józan, szorgalmas ember, nagyon jól bánt az első feleségével. Anna nem mondott nemet, csak gondolkozási időt kért. Báthory úr viszont arra kérette, jöjjön el egyszer, nézze meg a háza táját.

Kimenős napján a Vérmezőnél eléje jött, s fölvezette a lakásába, a negyedik emeletre, egy udvari szobába.

Hideg, téli holdfény reszketett a jégvirágos ablakon, s ónosan-halottasan világította meg alakjaikat, mikor a sötét szobába léptek. Távol állottak egymástól. Anna nyomban az ablakhoz sietett, s lefelé tekintett. Fölfedezte az ő házukat, megismert egy fát, arról az ablakát, s csodálkozott, hogy innen, a magasból milyen kicsi.

A kéményseprő meggyújtotta a petróleumlámpát, a falra akasztotta, az ablak mellé.

Sok holmi volt itt. Két nagy szekrény, két ágy, ágyneműkkel, mindennel, ami kell, egy dívány, egy konyhakredenc, egy asztal. Báthory úr kinyitotta a szekrényeket. Mutogatta az asszony fehérneműit, melyek kimosva, mintegy érintetlenül álltak ott: hat ing, három alsószoknya, három hálórékli, egy piros himalájakendő. Nagy tisztelettel, becsüléssel beszélt vele. Anna gondolkozott, s valami bágyadt, kis öröm villant át rajta.

Később hazajött a lány, mogorva, tizennégy éves fruska, csatakosan, kivágott cipőben. Az apja figyelmeztette, hogy köszönjön, mire köszönt, és a sarokba ült egy székre. Anna vacsorát főzött, paprikás krumplit. Csöndesen megették, hárman.

A kéményseprő lekísérte Annát. Faggatta:

- Hát mit gondol?

- Még nem határoztam.

Báthory úr hangsúlyozta, hogy neki "sürgős" a házasság. Anna ezt felelte:

- Most hagyjon. Majd az ünnepek után.

Ebben is maradtak.

Ünnepek előtt, hogy legtöbb dolga volt, és a mákost meg a dióst készítette, beállított a bátyja, akit már öt esztendeje nem látott, mert francia fogságba került. Egészen megemberesedett, bajusza is nőtt. Ostort tartott kezében, kocsival jött a pusztáról, valamit hozott az uraságnak. Megkérdezte, hogy van, s visszahajtatott a pusztára.

A házban nagy karácsony volt.

Előbb Drumáékhoz repült be az angyal, oda vitte a legtöbbet, a kisbabának. Stefi arany karkötőórát kapott, Etel a Moviszteréktől egy vég vásznat.

Náluk legutoljára gyújtották meg a karácsonyfát Moviszterék és Drumáék jelenlétében. A méltóságos asszony és a méltóságos úr megcsókolták egymást. Vizyné az urát szivartárcával lepte meg, s ő - mint minden évben - huszonnégy zsebkendőt vett a feleségének. Anna ajándékát a méltóságos asszony nyújtotta át. Selyempapírba volt csomagolva.

Lélekmelegítőt kapott, egy barna, tartós, kötött lélekmelegítőt, hogy meg ne fázzék a hósöprésnél.

Amint kibontotta a viaszgyertyák fényénél, Drumáné meglökte Moviszternét.

Ezt a lélekmelegítőt ismerte. Katica kapta, viselte is, aztán mikor elment, visszadobta.

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:05:56, kedd
 
  VALAMI NAGYON KESERŰ



Reggel még mindig esett.

Makacs, kitartó eső volt ez. Lassan sírdogált, locsogott a sáros udvaron.

A csatornák okádták tajtékos vizüket.

Anna, amikor kitekintett, látta, hogy körös-körül az ég beborult. Egy tenyérnyi kék folt sem maradt. Arra gondolt, milyen jó is volna fölnyúlni oda valami hórihorgas seprőnyéllel, eltakarítani a felhőket, mint a szobák sarkaiból a pókhálókat.

Lesietett, s egy rozoga ernyő alatt várta gazdáit. Keze reszketett. Csak meg ne tudják, csak meg ne lássák rajta, mert azt a szégyent nem élné túl. Mélyen szemébe húzta kendőjét.

Vizyék, akik az éjszakai személyvonattal jöttek, kocsin hajtattak házuk elé. Először a méltóságos asszonyt pillantotta meg. Az már messziről kiabált feléje, hogy rendben van-e a ház. Anna bólintott, hogy rendben van.

És az úrfival nem volt sok baj? Nem, az úrfival sem volt sok baj, mondta kis gondolkozás után, aztán várt, mintha még mondani akarna valamit.

Elsőül az úr ugrott le a kocsiról, utazósapkájában, vállán egy nyakbavető szíjjal, melyről bőrkulacs lógott. Anna átvette a bőröndöket, iparkodott fölfelé.

Isten tudja, kicsit örült is, hogy megérkeztek, s újra a régi kerékvágásba kerül minden. Vizyné is örült. Itt találta a lányt, a régi lányt. Friss kuglófot sütött meglepetésül, s a lakást példás rendben, tisztán adta át. Mindezt azonban már megszokta tőle. Aztán ezekben a napokban más környezetben forogván, sok idegen emberrel érintkezvén új tapasztalatokat gyűjtött, s most otthonát, tulajdon ügyeit frissebb szemmel, függetlenebbül ítélte meg. Mindjárt el is mesélte, hogy az egri cselédek minden nap négykor kelnek, még a gazdaságban is segítenek, s alig kapnak bért.

Kicsomagoltak, teát ittak, mert az úton átfáztak. Jancsi még aludt. Nyitott szájjal, félig zárt szemhéjjal nyúlt el a hencseren, fehéren, mint egy hulla.

Az eső egész vasárnap szakadt, három napig meg sem állt. Egyszerre - oly korán - itt volt az ősz.

A ház, a kis Attila utcai ház még kisebb, még zártabb lett és még sötétebb. Lehűlt a levegő is. Hideg reggelek következtek. Drumáné, akinek az ura egyre többet keresett, sárcipőt vásárolt s egy új őszi felöltőt. Druma átlátszó angol esőköpenyben jött-ment a lépcsőn. Moviszterné kétfogatún robogott a műkedvelői körbe, a próbákra, otthon verseket szavalt, a szalonja közepén kivágott pongyolában hajlongva, erős taglejtésekkel.

Stefi és Etel már nem kaszinózott többé az ajtók előtt. Fáztak a cselédek. A tűzhelyek mellett melegedtek, este leveleket írtak. Csak egy-egy pillanatra kukkantanak ki, hogy a szabad levegőn meglóbálják a vasalókat, tüzes köröket írva az éjszakába. Ficsorék is úgy éltek földalatti odújukban, mint a vakondok. Az asszony reggelire rántottlevest főzött. Ficsor ázott postásköpenyben sötéten tűnt föl a ködös folyosókon, mint egy kísértet, s káromkodott, hogy valaki megint nyitva hagyta a padlásajtót. Pipa égett szájában, és köhögött. Az a híres sárgacipője, melyet kiutaltatott, már elvásott. Vége volt a rövid nyárnak. A szegények lassanként levetkőztek, a gazdagok felöltözködtek.

Jancsi a bankba járt.

Kiszabadulva négynapos, önkéntes szobafogságából, valósággal föllélegzett, amikor az utcára lépett. Otthon nem találta többé a helyét. Emlékei szégyennel töltötték el, úgy idegesítették, hogy sokszor hangosan kellett beszélnie magában. Elviselhetetlen volt már ez a lány. Mióta Elekes azon az estén eljött hozzá, nem értette az egészet. Majd, hogy a nagybátyja és nagynénje hazaérkezett, s helyreállt a régi rend, rá se tudott többé tekinteni, testileg szenvedett, ha benyitott hozzá. Egyelőre rokonai védelme alá helyezkedett. Menekült tőle.

Többnyire az utcán lebzselt, nézte a nőket. Mint aki egy titkot őriz, megfordult minden nő után, minden nőt levetkőztetett a tekintetével. Tatárék zsúrján ásítozott, s angolosan távozott. Fölcsípett egy cukrászlányt. Nem is tetszett neki, de elvitte abba a csöndes, polgári budai szállodába, ahol átutazó vendégeknek szívesen adnak szállást. A cukrászlány után jött egy próbakisasszony, később valami állítólagos színinövendék. Ezzel kocsikban találkozott.

Vacsorára alig ment haza. Elekessel együtt a Club des Parisiens-ben ütötte föl tanyáját, ahol törzsasztalt kapott.

Ezt az újonnan alapított bárt az akkori viszonyokhoz képest fényűzően rendezték be mindenféle tükrökkel, csillárokkal, aranyfüstös gipszoszlopokkal. Állandóan üvöltözött itt, a jazz-band. A jazz-bandnek megvan az a föltétlen előnye, hogy mellette nemcsak gondolkozni nem lehet, hanem még érezni sem. Annak az előkelő közönségnek, mely ezt a klubot látogatta, erre volt szüksége. Külföldi lánckereskedők jártak ide, meggazdagodott hadseregszállítók, antant-tisztek s jobb éjjeli nők, vidám kis hadiözvegyek, a hősök egykori hitvesei, akik a gazdasági viszonyokra való tekintettel itt keresték az utókor háláját. Ezek örömmel hallgatták a néger zenekart, mely vadállatok ordítását és a háborús csömör öklendezését utánozva túllármázott mindent, a bennük háborgó kétségbeesést és undort is. Kissé elhülyültek tőle, aztán táncoltak.

Maga a táncterem valóságos látványosság volt. Üveglap borította, alulról rózsaszín villanylámpák világították meg, melyeket virágfüzérek fontak körül, úgyhogy valami meleg tündéri jégpályának tetszett. Jancsi a záróráig itt töltötte minden estéjét. Ismerték a nők, cigarettát kértek tőle, off pottying, kedvelték is. Az one stepet bizonyos merev eleganciával táncolta. Gyakran lehetett látni a dohányfüstös kavargásban, amint egy ilyen nőt magához szorított, és sápadt fejét lehajtva az üveglapon elsuhanó lakkcipőjében gyönyörködött.

Virradt, mire hazavetődött.

Lassan fordult a zárban a kulcsa. Az előszobában lehúzta cipőjét, harisnyában szökött be a hencserhez, hogy föl ne ébressze Vizyéket.

Anna ezt mindig hallotta. Nem bírt elaludni addig, amíg az úrfi léptei el nem hangzottak a szalonban. Minden éjszaka várta. És nappal is folyton várta. Várta őt, és várt valamit. Talán azt, hogy egyszer majd egy nyájas szót szól hozzá, vagy rámosolyog, vagy legalább kér tőle ezt-azt. Jancsi nem szólt semmit. Komor volt és sietett. Nyilván haragudott rá.

Pedig a kedvéért már adott is magára. Naponta többször fésülködött, a tükörbe pillantgatott, még otthon, munka közben is a legszebb ruháját viselte. Az egyetlen pepitát.

Novemberben az éjszakák még hosszabbak lettek. A Déli Vasúttól behallatszott a vonatok füttye. Egy-egy eltévedt mozdony rítt a sötétben, megindítóan és panaszosan, mint valami kisgyerek.

Vasárnap Vizyné templomba ment, Vizy se volt már otthon. Az úrfi későn kelt. Nadrágjait rendezgette a szekrény előtt.

Anna kitárta az ablakokat, hogy takarítson. Amikor a szekrény elé ért, erőt vett magán, s megszólította:

- Úrfi kérem...

- Mi az?

- Tessék megbocsátani...

A lány sírva fakadt. Hangtalanul sírt, de oly erősen, hogy egész teste rázkódott belé.

Jancsi bámulta. Egy darabig nem is tudott szóhoz jutni.

Ezt szerette volna, lehetséges, hogy ezt valaha szerette?

Kezefejével törölgette könnyeit, szipogott az orrával, mely kipirosodott, mint az iszákos parasztasszonyoké. Dereka berlini kendővel volt átkötve. Ebben a kendőben behozta ide az ősz nyirkos szagát, akár a kívülről jövő kutyák.

A nyitott ablakon besüvöltött a léghuzam, Anna csak sírt-sírt, mint a záporeső. És makogott valamit, amiből egyetlen szót lehetett érteni: "szégyen... a szégyen..."

- Az lehetetlen - mondja Jancsi. - Teljesen lehetetlen. Ki van zárva.

- De igen...

- Ne sírjon. Ne sírjon, kérem - könyörgött, s befogta a fülét, hogy ne hallja a sírását, mint valamikor a nevetését. - Csak ne sírna.

- Jaj, úrfi...

- Hallgasson. Így nem lehet beszélni. Elhallgat már? Hát igen. Először is: az egész még nem is olyan bizonyos. Egyáltalán nem bizonyos. Várni kell.

Összeborzongott az undortól, hogy így tárgyal ezzel, ilyen csúnya közösségben.

- Mindenesetre várni kell - tette hozzá, s vállat vont. Hitte is, meg nem is. Az is lehet, hogy zsarolni akarta. De azért már ő érdeklődött nála mindennap.

Anna a fejét rázta.

Jancsi a Club des Parisiens-ben előhozta Elekesnek azt a bizonyos színésznőt.

- Barátom - szólt, hátradőlve karosszékében -, barátom, facsigám. Baj van. A legnagyobb bajok.

- Csak ennyi az egész? - mondta Elekes, s a fülébe súgott valamit.

- Biztos?

- Tuti. Mi is mindig ezt használjuk.

Éjszaka odaállt Anna ágyához:

- Forró lábvizet. Vegyen nagyon forró lábvizet. Amilyent csak kibír.

A lány annyira fölforralta a vizet, hogy csirkét kopaszthatott volna benne. Ebbe lógatta a lábát. Sziszegett tőle.

- No? - kérdezte Jancsi pár nap múlva.

Anna megint csak a fejét rázta.

- Hallatlan - dörmögött. - Ez már igazán hallatlan - s egy fricskát csettintett el.

Benne volt a pácban, nyakig. Kihúzta a lutrit. Micsoda ronda egy ügy, s micsoda botrány lesz tavaszra.

Elekes egy nőgyógyászt ajánlott, aki lelkes barátja a művészeteknek, s a színésznőkkel szemben különösen "kuláns". Jancsi körülményesnek találta, hogy odavigye és bemutassa a színésznőjét. Erre pajtása összehozta egy rokonszenves drogistával, aki most abból élt, hogy selymeket csempészett Bécsből és magyar trabukkókat Csehszlovákiába. Attól kapott valamit.

Azt a pillanatot használta föl, mikor nagynénje kiment valamiért a folyosóra.

- Itt van - suttogta Annához gyorsan.

- Micsoda?

- Orvosság - s kezébe csúsztatott négy darab egygrammos port. - Dugja el - szólt a lányra, aki kíváncsian forgatta a papírhüvelyeket. - Majd vegye be.

- Lenyeljem?

- Nem érti. Benne van, ott a papírban van. Kinyitja, föloldja vízben és akkor issza meg.

- Most?

- Ha lefekszik. Reggelre segíteni fog. De észre ne vegyék. Mert ez tilos. Ha megtudják, be is csukhatják érte.

- Akkor ne vegyem be, úrfi?

- Dehogynem. Azért csak vegye be. De senkinek se szóljon. Vigyázzon.

Anna úgy cselekedett, ahogy megparancsolta.

Mikor a ház elcsöndesedett, kinyitotta a papírhüvelyeket.

Fehér por volt bennük, mint a nullásliszt. Meg is szagolta. Nem volt annak semmi szaga.

Mind a négy port beleszórta egy pohár vízbe.

A konyhában mégse merte meginni. Kiment az árnyékszékbe. Ott a szemét lehunyta, s egyszerre kihörpintette.

Jézus-Isten, de keserű volt, Szűz Anyám, Boldogságos Szűz Mária, de keserű volt. Ilyen keserűt még soha életében nem ivott.

És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű.

Tenyerét odatapasztotta szájához, belenyúlt a nyelvéhez, hogy megfogja azt a keserűséget, ámuldozott, hogy ilyen keserű is van a világon. Még a hajaszála is megkeseredett tőle.

Aludt egy óráig, vagy háromig, akkor tágra nyitotta a szemét, s az ablakra meredt. Az a fény a tűzfalon narancssárga fényben villódzott, úgy ugrált, hogy elgyönyörködik benne.

Harangoztak valahol? Távolról harangoztak, zúgtak a harangok, süket, mély morajlással, egyre erősebben. Indult megnézni, hol harangoznak ilyen későn.

Akkor bejött egy ember, egy nagyon-nagy ember, akkora, amekkorát még nem is látott. Hogy jött be ide, mikor csukva volt az ajtó? Ott állt az ágyánál, mint egy ló.

Naa, mit csinálsz, tee? Maradhass már. Édesapám, kedves édesapám, ide nézzen, sonkából van a feje. Sohase bántsa. Ez is csak úgy teszi. Akár a seprő, aki leült a székre, bolondságból. Majd elhagyja.

Nekem is jobb volna már söprögetni, mert megesz a kosz. Kihúzom azt a fiókot is és - mit látok? - tele van kölessel.

Méltóságos asszony, jaj de meg tetszett ijeszteni. Azt hittem, lezuhan arról a falról.

Hát ez meg mit akar itt? Menjen a fenébe, marha. Odaég a rántásom, fölforr a mosogatóvizem. Eresszen engem.

- Mi ez? - kérdezte Vizyné, aki föléje hajolt. - Maga beteg?

Anna oly mélyen aludt, hogy lélegzetét se lehetett hallani.

- Anna - rázta -, Anna. Nem érti?

A lány a másik oldalára fordult.

- Beteg - gondolta.

Homlokához ért. Egészen hideg volt. A keze-lába is, mint a jég.

- Ha ez itt meghal - tűnődött.

Fölszaladt a doktorért. Moviszter kiment kispesti betegeihez, s csak a rendelőórájára várták vissza.

Egyelőre rumos teával kínálgatta, biztatta, hogy igya meg, majd átmelegíti.

A lány mozgolódott, mutogatott valamit. Kérte, hogy gyújtson világosságot.

- Miért? - csodálkozott Vizyné. - Már reggel van. Fél kilenc - mondta rémülten.

Anna valami irtózatos félelemmel kaparászott maga körül, aztán kezét a szemére szorította. Nem látott semmit. Körös-körül fekete volt a világ: megvakult.

Megint mély álomba merült, s mindaddig föl se ébredt, míg az urak haza nem jöttek, és ebédelni nem kezdettek.

Vizyné épp arról beszélt, hogy most a nyakára betegedett ez a lány.

Ekkor megjelent az ebédlőben a tálcával.

- Jobban van? - tudakolta Vizyné.

Anna már látott mindent, de hogy mit beszélnek, azt nem hallotta. Csak a szájak mozogtak körötte.

- Meghűtötte magát - mondta Vizy.

- Persze - helyeselt Jancsi. - Egy kis meghűlés lesz.

- Mégis lehívatom a doktort - töprengett Vizyné.

- Ahogy gondolod - jegyezte meg Vizy. - De tudod, hogy ezek a parasztlányok milyenek.

- Igen - szólt Jancsi. - És különben is, már jobban van.

Estére tényleg egészen magához tért, ő kérte, hogy ne zavarják a doktort.

Még napokig káprázott a szeme, csöngött a füle. Egyszer a jégszekrényt nem látta, egyszer leejtett egy ezüstkanalat, és nem hallotta. A szíve pedig úgy szorongott, mint akkor éjszaka, s olyan kicsi volt, és körötte minden olyan nagyon-nagy.

- Talán elrontotta a gyomrát - vallatta Vizyné. - Gondoljon csak vissza. Mit evett? Biztosan sokat evett valamiből, amit szeret.

Jancsi egy óvatlan pillanatban hozzáugrott:

- Rendben van?

- Igen.

- No látja. Mondtam.

- Csak nagyon keserű volt - szólt Anna halvány, lábadozó mosollyal. - Olyan keserű volt.

- Keserű? - ismételte az úrfi. - Minden orvosság keserű. Fő, hogy túl vagyunk rajta. No, Isten vele.

Hanem neki éppen elege volt ebből is meg Vizyékből is, akik folyton regulázták a kései hazajárások miatt. Maga vette kezébe lakásügyét. A miniszter névjegyével ment a lakáshivatalba, hogy beköltözhessen abba a Márvány utcai szobájába, melyet már két hete megígértek neki. Ezt negyvennyolc óra alatt el is intézte.

Harmadik emeleti szoba volt, nem nagy, de utcai, és ami a fő, különbejáratú. Még aznap szedte a sátorfáját, megcsókolta Angéla nénit, Kornél bácsit, estére már vissza se ment hozzájuk.

Jancsi az új szobájában ült, hódprémes bundájában, Elekessel beszélgetett.

Csöngettek az ajtón. Anna hozta a holmiit. Letette őket.

- Köszönöm, Anna - mondta az úrfi, és markába nyomott egy százkoronást.

Ki is kísérte az ajtóig. Ott ezt mondta:

- Várjon csak.

Valamit kivett télikabátja zsebéből, odaadta neki.

- Ez is a magáé.

Anna az utcán nézte meg, hogy micsoda.

Egy papírzacskóban gesztenye volt, apró, összeégett, megszenesedett magyar gesztenye, de még langyos. Most látta, hogy az úrfi nem is haragszik rá.

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:04:53, kedd
 
  SZERELEM



Jancsi a föld alatt ült, a páncélban. A bankra a hivatalok kedvetlen reggele borult.

A cégvezető valami ívet adott ki neki. Azon egy számoszlop magasodott, akkora, mint egy New York-i felhőkarcoló. Ezt kellett volna összeadnia.

Irónjával a számoszlop egyik emeletéről a másikra kapaszkodott, de eltévesztette, folyton lejjebb kellett ereszkednie. Végül megunta, félredobta, és az ablakra bámult.

Ekkor jutott eszébe Anna szája.

Anna száját még nem is csókolta meg.

Éjszaka, mikor tüzelő arcaik egymáshoz közeledtek, Jancsi elfordította fejét, borzongott attól, hogy hozzáérjen ehhez a szájhoz, mely csak egy cselédszáj.

Most egész teste birtoklásánál is izgalmasabb gyönyörűségnek tetszett a megaláztatás, hogy halvány, cserepes ajkait megcsókolja, ajkaival széttolja őket, s ne engedje el mindaddig, míg leheletében ketté nem hasadnak, el nem olvadnak, el nem mállanak, mint ízes, keleti gyümölcsök.

Vette a kalapját, s meglógott.

A lányt a sötét fürdőszobában találta.

- Maradj - lihegte, és megcsókolta.

A csók hűvös volt és furcsa. Nem tudott betelni vele.

Megint és megint mohón hatolt ebbe a szájba, vadul tört be a fogak csontkapuján, s meglelte a nyelvet, mely különös fűszert, bódító zamatot tartogatott számára.

- Még - kiabált -, még, még - mint a telhetetlen gyermek, aki eperkrémet kanalaz, s mihelyt végére ér, máris újat kíván.

Anna, aki azóta először látta őt, a szégyentől elpirulva, a boldogságtól ájultan lapult a fürdőkád bádogfalához, hogy tegyen vele, amit akar. Ő nyolckor, mint rendesen, megfőzte a kakaót, odakészítette az aranyszegélyes findzsában a székre, az úrfi megitta és elment. Természetesnek tartotta volna, ha Jancsi az éjszakai találkozás után meg sem ismeri többé, és sohasem beszél a történtekről. Ez sokkal jobban meglepte, mint az, hogy éjjel kijött hozzá.

- Mért nem csókolsz vissza? Mért nem beszélsz? Te nem szeretsz. Ó. Te - én - te - dadogta a fiú a szerelem végzetes csereszavait.

Egyszer, mikor jóllakottan lehullt a szájáról, és lélegzetet vett, Anna kisurrant.

- Várj - szaladt utána Jancsi, és az előszobában is megcsókolta.

Onnan a konyhába. Ott is új íze volt a csóknak.

- Az ablak elé - vezényelt Jancsi. - Ide a sarokba. A szekrény mellé. A világosságra. Nézni akarlak. Nézz te is engem.

És rendkívüli figyelemmel szemlélte.

A szem az agyvelő legtávolabbi képződménye, a koponya kiugró bástyafokán maga is egy látó, szabadon hagyott agyvelő, mely a megismerés lázában, valamikor a lét kozmikus forradalmában két lyukat szakított magának a koponya csontfalán, s ezen a lőrésen kukucskál ki a külső világba, megtudni, hogy mi a célja a teremtésnek.

Ez a négy szem azonban csak egymásba meredt, ott kerestek, kutattak valamit, egymás által akartak megvilágosodni és üdvözülni.

- Most pedig - szólt Jancsi - ne érj hozzám. Én se tehozzád. Hanem így.

Karjait hátratette. A két test között az egyetlen érintkezési pont csak a száj volt.

Anna úgy engedelmeskedett neki, mint mikor egy kefét, egy cipőhúzót kért.

Másnap nem ment a bankba. Betelefonált, hogy beteg, torokgyulladása van.

Szépen kiöltözködött, a porcelánnadrágját vette föl, a csinos bőrövét, s kabát nélkül, zefíringjében lézengett ide-oda. Az egész nap az övék volt. Néha csöngettek, egy számlát hoztak, melyet Anna kifizetett, vagy egy levelet, különben nem zavarták őket.

Anna jött a szemeteslapáttal. Fejét pipiszkendővel kötötte be. Nagyon csinos volt. Az operettprimadonnákhoz hasonlított, a szubrettekhez, akik az ősi nőt, a szobacicust utánozzák.

Jancsi megkívánta Anna kezét, csak a kezét.

- Add ide - mondta.

- Miért?

- Csak.

- Piszkos - és törölgetni kezdte kötényével.

Az úrfi máris elragadta. Gyengéden fogta meg, mint egy pillangót, simogatta a kezet, mely hivatásánál fogva minden undokságot megérintett, belecsukta finom, ápolt tenyerébe, szorongatta. A hólyagos kéz érdes karcolásában volt valami kimondhatatlan édes és mézes. Majd az ujjait egyenként elővette és csókolgatta, bámulta a szerelmes zavarával, aki nem tudja, mit tegyen azzal, akit szeret.

Egy pillanatban pedig a szájába kapta a kezét.

- Mit csinál? - kiáltott a lány fölháborodva. - Nem szégyenli magát? Hagyjon - és ujjait kitépte a fiú szájából.

Vérvörösen futott ki a konyhába, az ő várába, és ott duzzogott.

Anna ezt már nem értette.

Éjszaka, mikor a mezítlábas léptek alatt megreccsent a padló, örült, hogy jön, nem is titkolta előtte, előre helyet csinált neki. Csak nappal nem bírta el ezt a sok hókuszpókuszt.

Nem értette, hogy az úrfi most visszafelé járja a szerelem lajtorjáját, és miután már egészen megkapta őt, más úton közeledik hozzá, mindennap egy létrafokkal lejjebb hág az égből a földre.

Sok mindent nem értett ő.

A csók és kézszorongatás után elkövetkezett az a pillanat, amikor az úrfi magázni kezdte. Megkérte, hogy eztán ő se nevezze úrfinak, hanem mondja egyszerűen, hogy: "maga". Halkan ismételgette a nevét, a legszebb női nevet, melyben az örök ígéret van, kacér föltételes módban. El tudott lenni mellette órákig, anélkül, hogy mást beszélt volna. Mielőtt megcsókolta, alázatosan megkérdezte, hogy szabad-e.

És mindenféle bolondságokkal állt elő. Szüntelenül öltözködnie kellett. Kiküldte, hogy vegye föl a pepita ruháját, és mezítláb jöjjön vissza, aztán meg a kartont kívánta és a fűzőscipőt. Nem lehetett rajta kiigazodni. Egyszer azt is akarta, hogy húzza föl meztelen testére a méltóságos asszony báli belépőjét. De ezt már nem tette meg.

Később annyit beszélt, hogy zúgott tőle a feje. Letérdelt eléje, a padlóra feküdt, arról mesélt, hogy éjfélkor, mikor az egész ház alszik, kiszöknek a kertbe, az orgonabokrok és kőrisfák között hajnalig kóborolnak, meg hogy este majd kocsit fogad, kihajtatnak a vámon túl, egy külvárosi csapszékben vacsoráznak, a csaposlegény azt hiszi, hogy az ő menyasszonya, s később elviszi Amerikába is, magassarkú lakkcipőt vásárol neki, hosszú, térden fölül érő selyemharisnyát, csillámos tüllszoknyát, mint a színésznőknek van, s autón vágtatnak a New York-i sugárutakon, egymásra borulva. Anna csak vonogatta a vállát, kinevette.

Péntek délben az úrfi kettőre teríttetett. Mikor az első fogást behozta, azt követelte, hogy ebédeljen ottan, legalább ossza meg egy falatját, üljön le, vele szemben. Anna a világért se ült volna le a lakásban.

Arra is csak hosszú kérés-könyörgés után lehetett rávenni, hogy egyszer nappal bejöjjön hozzá a hencserre, az utolsó napon, szombat délután.

Jancsi becsukta a zsalukat, s mintha éjszaka volna, meggyújtotta az összes csillárokat.

Előbb a fürdőszobában illatszivattyúval lepermetezte Anna testét. A lány komolyan állt a szeszfelhőben, csak akkor sikoltott föl, mikor a mellét csiklandozta, s lefelé folydogált a hasán.

Innen a szalonba mentek. Minden talpalatnyi területét csókjaikkal szentelték föl. Zarándoklatjuk a hencsernél ért véget.

Hét felé Jancsi cigarettára gyújtott. Valami újra vágyakozott.

- Anna - mondta ásítva -, adja ide a telefont.

A lány odahozta a készüléket a tizenhat méteres zsinórral, mely úgy lógott róla, mint valami döglött óriáskígyó.

- Köszönöm - mondta Jancsi, aki már leemelte a kagylót. - Most kimehet.

Fölszólította Elekes Józsit.

- Te vagy az?... No, szép tőled... felém se nézel. Már három napja nem járok be, és te... Nem, barátom, nem... Más... nagyobb dolog, barátom... Majd elmondom... Így nem lehet... Akkor mindjárt jöjj... Rendbicsek... Várlak... Halló, halló... Micsoda?... Nem értem... Te az enyémet... Hólyag...

Levágta a kagylót, mosolygott a merész kívánságon, melyet oly ügyesen elhárított, rendbehozta magát, leült a zongorához. Azt az egy táncdarabot kalimpálta, melyet tudott, a divatos one stepet. Dúdolta a szövegét.

You made me love you,
I didn't want to do it,
You made me want you
And all the time you knew it...

Elekes már kopogtatott, de ő ordítva énekelte tovább, csapkodta a zongorát:

You made me happy
Sometimes you made glad
But there were times, dear,
You made me feel so bad.

- No - kérdezte a barát -, hát nem voltál beteg?

- Nem - mondta Jancsi.

- Pedig rém rosszul nézel ki.

- Igazán? - és a tükör elé állt.

Szeme véres volt, arca halálsápadt. Ennek örült.

- Lehet - szólt. - A fejem tényleg fáj.

- Az az üres fejed? - folytatta Elekes, aki egyetlen alkalmat se szalasztott el, hogy elmés legyen. - Mi fáj benne?

- Ne izélj, Elekes. Komoly ügyről van szó.

- Szerelmes vagy?

Jancsi válasz helyett a zongora magas billentyűire csüccsent, melyek illetlenül és csúnyán fölsikoltottak.

- Lány? - érdeklődött Elekes. - Asszony? Hol csípted föl?

- A Gerbeaud-ban.

- Privát?

- Színésznő.

- Ah. Hol játszik?

- Különböző helyeken. Táncol.

- Vagy úgy. És mikor főzted meg?

- Szerdán este. Leszólítottam a kisteremben. Barátom, barátom. Micsoda macska, micsoda démon. Azonnal velem jött. Az autóján. Autója van. A szeretőm.

- És hol találkoztok?

- Itt.

- Hm - gondolkozott Elekes, s az irigységtől mosolygott. - Te nyomorfi. Hát idejár?

- Mindennap, mióta az öregek elutaztak. Minden éjjel. És nappal is. Te, most ment el. Az előbb, mikor telefonáltam, még itt volt. Itt - és a hencserre mutatott.

Elekes szimatolt, érezte az orchidea-parfüm illatát, látta a kivilágított szobákat. Nem is tetszett olyan valószínűtlennek.

- Molett?

- Sovén.

- Szőke?

- Gesztenyés.

- Hogy hívják?

- Add a becsületszavadat - szólt Jancsi, s míg elfogadta a baráti jobbot, valami óriásit akart hazudni, de nem sikerült. - Marianne-nak. Dear Marianne - sóhajtott.

- Hát igen - ismerte el Elekes. - Jó kis női hölgyemény lehet. Azért azonban vigyázz - intette barátját. - Ne dűlj be. Az ilyenek többnyire hisztérikák.

- Tudom, de milyen hisztérika. Te, kancsit, mikor csókolom. Félrebeszél. Aztán, Elekes, figyelj ide... Te, Elekes... Figyelsz?...

Elekes figyelt, a baráti kölcsönösség kötelezte erre, mert hasonló esetben Jancsi is rendelkezésére állott.

Jancsinak azonban tátva maradt a szája: elnémult.

Amíg beszélt, Anna a szalonba lépett, és jelentette, hogy kész az ozsonna.

Rápillantott a lányra, majd Elekesre, aki hátrafordult, szintén a cselédre tekintve.

Azt várta, hogy Elekes most elkacagja magát, a lányra mutat, akiben pontos leírása nyomán fölismeri a színésznőt, és leleplezi őt.

De nem ez történt.

Elekes kioltotta a hamutálcán a cigarettáját, s az ozsonnázóasztal felé indult vele.

Jancsit ez lehangolta.

Az a színtelen, alaktalan szomorúság borult rá, mint mikor egyedül volt.

Minthogy pedig egy percig sem bírta elviselni a szomorúságot, és izgatottan tiltakozott az ellen, hogy megértse okát, vagy odaadja magát neki, és kiélvezze, mesterséges eszközökhöz folyamodott, mint a morfinista, aki kínjainak egy oltással vet véget. Gyorsan töltögetett a cseresznyepálinkából, koccintgatott barátjával, és ivott, fütyörészett. Ozsonna után kihozta kedvenc könyvét, fölolvasott belőle, és mulatott azon, hogy az általa nem ismert költők lékelt agyvelővel, kificamított tagokkal vánszorognak a besározott, dicső álmaik után. Egy telefonugratást is megkíséreltek. De csak félig sikerült. Fölszólították egy közös barátjukat. Az nem volt otthon, ennélfogva csak özvegy édesanyjával közölhették, hogy fia holnap reggel nyolc órakor, saját érdekében jelentkezzék a politikai nyomozóosztálynál.

Elekes az óráját nézegette, el is ment, bárhogy tartóztatta. Neki is találkája volt. Nyilván egy másik színésznővel.

Jancsi egyedül maradva tovább pálinkázott. Egy suta mozdulatával azonban leverte az üveget, s a cseresznyepálinka kiömlött a fehér perzsára.

Anna kitisztogatta a szőnyeget, felsöpörte a cigarettahamut, rakosgatott, mert a két jómadár alaposan fölforgatta a lakást.

Az úrfi egyenesen tartotta magát. Nem szállt fejébe a szesz. Afféle száraz részeg volt, merev és komor.

Mégis valamit mondania kellett ennek a lánynak.

Fölkelt az asztaltól, dülöngőzés nélkül feléje ment.

- Idenézzen - szólt, és orrára biggyesztett egy vörös szemüveget, s a papírhártyán keresztül bandzsított rá, hogy megnevettesse.

A lány nem nevetett.

- Jaj, de csúnya - hüledezett. - Hogy elékteleníti magát.

Jancsi kivette zsebéből a revolvert, a lányra szögezte, célzott és elsütötte. A revolver miákolt.

- Megijedt? - kacagott, s a lány után ment, aki két karját még mindig fölemelve hátrált. - No, ne féljen. Ez csak tréfa. Jöjjön ide. Mutatok még valamit.

A pénztárcájából egy feketehasú bankót keresett elő.

- Látott már ilyet? Amerikai pénz. Dollár. Tudja, mit ér? Rengeteget. Ez pedig francia. És ez itt holland. Valuták.

Amikor a bankókat visszagyömöszölte a pénztárcájába, nyújtózkodott. Úgy érezte, hogy fejét kiszivattyúzták, és hátgerince üvegből van.

- Ágyazzon meg - mondta. - Ma korán fekszem. Reggel jönnek a méltóságos úrék. Igaz, egy szót se szóljon, hogy nem jártam a hivatalba. Elekes úrról se. Majd én elintézem.

Anna e négy nap alatt minden munkáját elvégezte, melyet rábíztak. Sok harisnyát fejelt, sok inget foltozott. Ezeket két bugyorba kötötte. A lépcsőházat is fölmosta. Jöhetett már a méltóságos asszony.

Ezen az éjszakán hiába várta a konyhában az úrfit, nem jött ki hozzá. Pedig most nagyon félt magában. Mindig azt a vörösszemüveges, fehér arcú alakot látta, aki revolvert fogott rá, és úgy figurázott.

Kettőkor zörgött a konyhaablak. Fölkelt és becsukta.

Künn hűvös szél kerekedett. Zúgtak a fák.

Aztán hallotta, hogy esik az eső.
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:03:47, kedd
 
  VAD ÉJSZAKA



Még lassan gurult a vonat, még látta Angéla néni arcát és Kornél bácsi zsebkendőjét, mikor egyszerre - magának is érthetetlenül - elhatározta, hogy nem tér vissza a bankba, amint szándékozott, hanem hazamegy, és ott azonnal lekapja a tíz körméről Annát.

A gondolat oly kéjes és izgató volt, hogy torka kiszáradt tőle. Egy vasoszlopba kapaszkodott, nézte a pályaház óráját, mely éppen XII-t mutatott. Mélyen tüdejébe szívta a rossz kőszénfüst savanykás szagát.

Künn, a pályaudvar előtt az az érzése támadt, hogy most érkezik egy idegen városba, s ezer és ezer új dolog várja. Nem is látta a verőfényben csillogó teret színes alakjaival és a komor Barossal, csak Annát, aki a keskeny előszobában a két székre fektetett vasalódeszkán vasal, a pepita ruhájában, mezítláb, kissé szétvetett combokkal, s vágy fogta el, hogy máris ott legyen, és hátulról átölelje, és aztán minden teketória nélkül, ahogy a cselédeket szokás, feldöntse, mint egy liszteszsákot.

Szaladni kezdett. A meleg októberi dél pörkölte ruháját. Fölugrott egy arra haladó villamosra, de a következő megállónál leugrott. Egyfogatút füttyentett oda, borravalót ígért a kocsisnak, hogy minél gyorsabban hajtson.

Mily lassan hajtott. Minden kerékforgás egy végtelenség volt. A kép pedig, mely oly váratlanul bukkant föl előtte, nem hagyta el, folyton incselkedett vele, már mozgott, meg is elevenedett, mint egy film. Anna letette a vasalót, kétesen elmosolyodott, és beleült az ölébe.

De az előszobában nem volt ott sem ő, sem a vasalódeszka. Hol van? Jancsi zavartan nézett be a konyhába:

- Ebédelünk?

- Már? - kérdezte Anna a tűzhelynél. - Azt hittem...

- Mit hitt?

- Hogy ma is csak fél háromkor.

- Ja? Nem.

- Azért mindjárt készen lehetek.

- Mondja csak, mondja nekem...

- Tessék.

- Mi van?

- Rongyosleves.

- És?

- Borjúsült.

- És?

- Mákosmetélt.

- Mákosmetélt - ismételte Jancsi a homlokát ráncolva -, mákosmetélt.

- Talán nem tetszik az úrfinak szeretni?

- De. Nagyon is szeretem én a mákosmetéltet. A mákosmetéltet nagyon is szeretem.

Azt se tudta, hogy mit beszél, csak szaporította a szavakat. Agyveleje ezalatt nagy munkát végzett. Összehasonlította azt a lányt, aki most egészen más helyzetben, egészen más hangulatban, egészen más ruhában állt előtte, azzal a másik lánnyal, aki azon a délután itt vasalt, s igyekezett az előbbit az utóbbival azonosítani, hozzátörni a vágyához. Anna nem volt mezítláb, cipőt viselt, ez is zavarta.

Benn az ebédlőben már csak neki terített, a Kornél bácsi helyén.

Széttekintett, és megint elöntötte az a forróság, mely a pályaudvaron. Percekig nem is tudott mozdulni. Egyedül volt, egészen egyedül, vele.

Lábujjhegyen és igen gyorsan a hálószobába futott. A tapétaajtóban a kulcsot kereste, a külső zárból a belsőbe helyezte, s többször bezárta, kinyitotta. Innen meg az ebédlőből be lehetett zárni az egész lakást. Künn az előszoba ajtaját tejüveg borította, oda még fényes nappal se láthattak be a folyosóról.

Gondolkozott valamin. Hozzáért egy párnához és összeborzongott. Megállt a nagytükör előtt, nézegette, arra gondolt, hogy ez a tükör visszaveri két ember alakját is, akik meztelenül összeölelkezve csókolóznak előtte. Egy terítőt simogatott. Minden, ami itt volt, minden bútor és kis tárgy be volt avatva tervébe, annak a villamosságát sugározta. Az elhagyott lakás már nem is látszott családi szentélynek, hanem egy bűntanyának, mint egy cinkostárs, eleve beleegyezett mindenbe, hallgatagon.

Az íróasztalról tiszteletlenül fölemelte a tékát, belenyúlt, kotorászott a szekrényekben, ráncigálta a zárt fiókokat, leült a székekre, végigheveredett a díványokon, Angéla néni díványán is, melyen még nem feküdt. Párnákkal polcolta körül magát, cipőjét föltette a fehér selyemterítőre. Bánta is, hogy összepiszkítja. Inkább élvezte a gondolatot, hogy itt minden a másé, hogy itt mindennel azt tehet, amit akar, s valami mámor bujtogatta, valami ifjú, vandál ösztön, hogy rugdalózzék, hogy fölfeszítse a zárakat, hogy mindent kinyisson, mindent besározzon, elrontson, szétrepesszen és összetörjön.

Úgy tervezte, hogy majd az ebédnél kezdi. Anna beadta a levest, de a lány nem tekintett rá. Ebből azt következtette, hogy már sejt valamit. A húsnál észrevette, hogy mintha egy kis gúnymosoly is játszanék a száján, s mihelyt szólna hozzá, elnevetné magát, és lehetetlenné tenne mindent. Ezért a tésztáig halogatta. Ellenben ekkor is csak ezt mondta: "Köszönöm".

Ebéd után kétségbeesetten, tehetetlen dühvel feküdt le a hencserre, két tenyerével eltakarta arcát, átkozta bambaságát. Nem tudott beszélni a nőkkel, főképp akkor nem, amikor akart. Ilyenkor vagy oly burkolt volt, hogy egyáltalán nem értették, vagy oly otromba, hogy megsértődtek, és ő fülig pirult ügyetlenségén. Többnyire csak viccelt velük. Tatár Ilonkával meg a többiekkel ez csak ment valahogy, Annával azonban nem tudott mit kezdeni.

Különben is sok olyan dolgot észlelt rajta, mely elidegenítette. Haja csenevész volt, mint a parasztlányoké, vékonyka kontyban végződött, hisz a szép haj, a gazdagok és kiváltságosok sörénye hamar lekopik a cselédek fejéről. Felsőajkán fölfedezett egy pihebajuszkát, melyre a konyha melegétől gyöngyöző harmat csapódott. Az orra körül egy kis pattanás. Termete is túlontúl sovány. Csak a szeme szép és a foga.

Jancsi, hogy vigasztalja magát, és végképp elvegye a kedvét a lánytól, folyton ezeket hánytorgatta. Olyan csontos, mint egy fiú, bajusza van, izzad, egy nyári pattanás virít az orra körül, és az a satnya kis hajcsutka a fején. De minél többet töprengett, annál inkább látta, hogy hiába. Nem hűlt a láza, hanem növekedett. Azok a kis hibák, melyek eleinte oly idegenszerűvé, majdnem visszataszítóvá tették, csak közelítették hozzá, mindinkább alkalmas lett arra a célra, melyre kiszemelte. Nyöszörögve fetrengett, és a másik oldalára fordult.

Annának ez volt az első napja, mikor gazdái nélkül, önállóan intézkedhetett. Boldogan sürgött-forgott, akár egy házvezetőnő. Alighogy elmosogatott, a hálószekrényéből kiszedegette a méltóságos úr kabátjait, nadrágjait, hogy kibenzinezze. Amint magára ölelte a nagy nyaláb ruhát, és kifelé igyekezett, a hencseren megpillantotta az úrfit. Mereven feküdt, szájában valami üvegcsővel, melyről nem tudta, hogy micsoda. Meg is szólította:

- Betegnek tetszik lenni?

- Dehogy - riadt föl Jancsi, és szájából kivette a hőmérőt, s anélkül hogy megnézte volna, lerázta. - Azt hittem, hogy lázam van, mértem magam. Kissé - és ezt a szót minden ok nélkül különösen hangsúlyozta - meghűltem.

Az esze nem járt ott, hanem ezen:

- Most itt az alkalom. Egy viccet, egy egészen közönséges viccet, valami falrengető, vastag disznóságot, s elröhögi magát, megszédül, azonnal a hátára esik. A cselédeket ilyesmivel szokás fogni. Hopp Sári sarokra... Ráugrani, fölemelni a szoknyáját. Mi történhetik? Legfölebb a kezemre üt. Nagy eset. Egyébként se szűz. Látszik rajta. Kicsi a melle és lóg. Az ilyenek jófélék. Elekes mondja. De azért jó kis ringyó lehet. Édes kis szotyka. Afféle parasztszajha.

Ilyesmikkel biztatta magát, és más rondább szavakkal is, melyeknek édessége úgy karcolta a torkát, mintha köcsögből mézet nyalna. Köhögött tőlük.

Anna így szólt:

- Mert lehívhatom a Moviszter doktor urat. Az ilyenkor otthon van. Még nem is rendel.

- Ugyan - nevetett Jancsi, de nagyon elkényszeredetten, s felkönyökölt, úgy nézte a lányt.

És ezt gondolta:

- Lám, a szemembe tekint. Tehát az ebédnél tévedtem. Semmit se sejt. De honnan is sejtené? Ezek nem értik a célzásokat, műveletlenek. Beszélni kell. Nem úgy, hanem kissé finomabban. Minden pillanatért kár. Ha sokat kukoricázom, akkor semmi se lesz az egészből. A mai nap már elveszett. Még csak három nap van: csütörtök, péntek, szombat. Vasárnap vége. Mozgás.

Kinyitotta a száját, már azt hitte, hogy mond valamit. Nem jutott eszébe semmi. Csak ennyi:

- Anna.

- Kérem.

- Anna, nézzen ide. Én egész délután itthon vagyok, ma nem megyek sehová. Ha azonban csöngetek, azonnal jöjjön be. Várjon, Anna - tette hozzá, noha a lány egyáltalában nem indult. - Igen, csak ezt akartam mondani.

Most elment a lány. Jancsi fölugrott, és az ebédlő ajtajáig futott, de a kilincsnél megtorpant. Nevetséges volna, hogy közvetlen az eltávozása után szaladjon a konyhába. A csöngetés szintén. Mást gondolt, visszafeküdt vackára, mely átfűlt átkozott melegétől.

Mi volt ez? Nem értette.

Ilyesmit, mint most, még nem érzett soha, csak egyszer, egyetlenegyszer.

Igen, akkor, mikor az érettségi után Bécsbe rándult, s visszafelé utazott egymaga a délutáni vonat egy rosszul világított fülkéjében.

Összeszorította szemhéjait, s próbált emlékezni.

Ez úgy történt, hogy valamivel a magyar határ előtt észrevett egy nyomott homlokú nőt, aki az ölében valami nagy kalapdobozt tartott, melynek fönn, a csomagok közt már nem talált helyet. Csüggedtnek, elhagyottnak látszott s betegesnek is. Vastag, szürke posztóruhát hordott. Cipője sarka le volt taposva. Nem tudta, hogy kicsoda lehet, hogy hány éves, hogy asszony-e vagy lány, hogy magyarul beszél-e vagy németül, de mihelyt megpillantotta, nem bírta róla levenni a szemét. Alacsony, bádogszín ég alatt futott a vonatjuk. Lassan csöpörgött az eső, mely a levegőt gőzfürdőszerűen elnehezítette. Amint a kalauzok kiáltották az állomások neveit, hangjuk elhalt a vattapuha párákban. A nő, mielőtt megszólíthatta volna, leszállt a brucki határállomáson. Cepelte kalapdobozát, tocsogott a sáros sínek mellett, verte az eső, mert ernyőt se hozott magával, aztán eltűnt a szürke tájon, gyalog. Jancsi sokáig nézett utána az ablakból. Az életét adta volna, ha követheti, ha megfoghatná a kezét, ha csókolhatná lankadt száját, aztán együtt vacsorázhatna vele egy határmenti szálloda szobájában, ahol csak egy asztal van, egy éjjeliszekrény és egy ágy. Másnap azonban elfelejtette az egészet.

Elekes nyilván hazudott, mikor azt mondta, hogy a cselédekkel a legkönnyebb. Ezekkel talán a legnehezebb.

Dühösen átöltözködött, s elment.

Tatárékhoz indult, de a Zerge-lépcsőn megfordult, az Alagúton át Pestre sétált. Beült egy moziba, végignézett egy hétfölvonásos, olasz szerelmi filmet. Egy pathefonba is jegyet váltott, Wagner Bolygó hollandiját hallgatta.

Künn esteledett. A homály bátrabbá tette. Úgy képzelte, hogy a lányt egyszerűen letiporja, vad sikollyal. Fölvágtatott a lépcsőn.

Csakhogy a konyha üres volt.

Mint a gyilkos, aki kezében a késsel a szobába toppan, ahol nem találja a régen kipécézett áldozatot, csüggedten vetette magát a dagasztószékre, az asztalra borult. Az is jólesett, hogy legalább itt lehetett, ebben a ronda konyhában, ahol még a benzin bűze szálldogált. Anna, mikor itt találta, megijedt.

- Hol volt? - tudakolta Jancsi.

- A mészárosnál, karajt vettem vacsorára - s a szatyorból kiemelve mutatta az újságpapírba csomagolt húst.

- Nem kell - intette le Jancsi. - Ma nem vacsorázom. Csak feketét.

Feketézett. Aztán az ablak elé állva nézte az éjszakát.

Tízkor Ficsor becsukta a kaput, Moviszterné abbahagyta a zongorázást, a ház elcsöndesedett. A cselédszobában sötét volt.

Ő is levetkőzött. Eloltotta a villanyt.

Egy darabig hálóingben álldogált a sötétben. Nem lehetett tudni, hogy mit csinál.

Lépett egyet. A padló fanégyszögei úgy recsegtek, hogy a házban mindenki meghallhatta, s bizonyára gyanította is, mi járatban van. Visszalépett régi helyére.

Megint tétovázott, majd méterről méterre, kísérletezve tapogatózott előre, oly óvatosan, mintha egy sakktábla kockáin járna valami mesterjátszma döntőjében. A padló ropogott, mint a gépfegyver.

Erre fogait összeszorítva szaladt, nem törődve többé, hogy mit gondolhatnak az éjjeli kirándulásáról. A kilincsek visítottak, az ajtók jajgattak.

Már a konyha éjszakájába ért. Karjait maga elé tartva botorkált a fal felé. Fogalma se volt, hol az ágy. Azt kereste.

- Alszik? - kérdezte halk, bizonytalan hangon.

- Nem - válaszolt azonnal Anna éber hangja.

- Azt gondoltam - dadogta Jancsi. - Azt gondoltam tudniillik, hogy már alszik.

Most meglelte az ágyat.

Oly merészséggel, melytől maga is megrémült, leült az ágy szélére.

Valami nesz hallatszott, könnyed ruhasuhogás, tétova mozgolódás.

A lány felült az ágyban. Csak ekkor tudta meg, hogy nem csalatkozott, és az, ami oly hihetetlennek tetszett, mikor a sötétben a hang azt kérdezte, hogy "Alszik?" csakugyan valóság.

- Ha nem haragszik - mondta Jancsi elfulladó lélegzettel.

Anna csak ült az ágyban, egyszerűen és becsületesen, mint a beteg, aki az orvos érkeztére felül, és vár, hogy az megvizsgálja.

Nem egészen értette a helyzetet.

Azt már hallotta, hogy az urak kijárnak a cselédekhez, meg hogy a cseléd szeretője is a gazdájának, és egyiknek-másiknak gyereke is született tőle. Kajáron volt egy ilyen lány, az szégyenbe esett egy pesti ügyvédtől. Tudta ezt és sok mást is, amit a lányok beszéltek. Ellenben hogy az ilyesmi csak így esik meg, mint most, az valami együgyű csodálkozással töltötte el.

- Fél? - kérdezte Jancsi, még mindig az ágy peremén. - Mert ha fél, akkor visszamegyek.

Anna félt egy kicsit, de mert nagyobb megtiszteltetésnek érezte az úrfi közeledését, és jobban félt attól, hogy visszamegy, mint attól, amitől voltaképp félt, ezt felelte:

- Nem.

Jancsi befeküdt a vaságyba. Csak a szélére, majdnem az ágy rúdjára. A lány az ágy másik szélére húzódott.

Közöttük akkora üres hely maradt, hogy ott még valaki elférhetett volna.

De már közös paplannal takaróztak, azzal a huzatlan, bordó gyapjúpaplannal, melyet Jancsi, noha Angéla néni tulajdona, oly idegennek és szennyesnek vélt, mint egy himlős beteg paplanát.

A paplant fölhúzta egészen a szájáig.

Csodálatos volt ez a tilalmas forróság. Azt hitte, nyomban lázat kap tőle, és ellobog benne, mint valami tűzben. Lábait kéjelgő lassúsággal nyomorgatta előre, valahová a homályba, a cselédágy ismeretlen mélységébe, melyben valami piszkot sejtett és vért, valami szörnyű undokot, talán poloskát és békát. Remegő ujjai a szakadozott pamutlepedőt simogatták.

Forgolódott, meghengergőzött néhányszor, akár a szemétdombon, hogy annál mocskosabb legyen. Már fölolvadt benne, egy volt vele.

A lábánál mozgott valami: egy fekete folt.

Riadtan szólt:

- Mi az?

- A csirke. Hess te - tapsikolt Anna, s a csirkét lekergette, és az elrebbent az ágyról a konyha egy sarkába, s ott csakhamar elaludt állva.

Jancsi közeledett, nem sietve egy-egy ujjnyit csúszott feléje, hiszen ezt a gyönyörűséget is alig tudta már elviselni. Nem volt szüksége a fokozására.

Bal karját a lány mellére tette.

Anna hagyta.

Őt most valami kezdődő, kellemes melegség járta át: a szerelem.

Tudta, hogy ölelik. Lenn a falun a legények nemegyszer ölelték, fogdosták a mellét tréfaságból.

Hanem aztán hangosan és egészségesen elkacagta magát:

- Ha látnák.

- Kicsoda? - ijedt föl Jancsi, elkapva karját Anna melléről és kifelé fülelt a lépcsőházba, hol egy ajtót csaptak be. - A bácsiék?

- Nem a méltóságos úrék.

- Hát kik?

- A kisasszonyok - nevetett Anna, a szívéből, kacéran és csúfondárosan. - Az úri kisasszonyok.

- Ah - szólt Jancsi, akinek ez a föltevés hízelgett. - Törődöm is én velük - és ezt oly fölényesen jelentette ki, mintha egyetlen mozdulatával ezer és ezer szerelméért epekedő várkisasszonyt ítélne halálra. - Nem kellenek nekem. Sem ők, sem az úriasszonyok. Mert nekem úriasszony szeretőim is voltak - lefordította cselédnyelvre: - nagyságák, méltóságák. Nekem maga kell. Olyan szép.

- Mért nem mondta már reggel az úrfi?

- Hát észrevette? Ugye, mikor visszajöttem az állomásról? Vagy az ebédnél? Ugye, már reggel?

- Ha akkor tetszik mondani, akkor legalább egész nap szép vagyok.

- Ne - kérlelte Jancsi, akit szíven ütött ez a csúnya szellemesség. - Nézze: ne, ne. Maga olyan szép - s a vágytól rekedten: - esküszöm.

- Ez bűn, úrfi - leckéztette a lány.

- Mért volna bűn?

- Megesküdni minden vöröshagymáért...

Jancsi föltette, hogy most már véget vet ennek. Az évődő paraszttréfa, a vidámság gúnyolni látszott finom és beteg úri vágyát, az csöndre áhítozott, hogy ott teljessé váljék és megérjék, mint egy melegházban.

Karjait ismét a lány melle felé nyújtotta.

Anna kitért egy mozdulattal.

- Hallgasson, drága - könyörgött Jancsi, és hadart, hogy ne hallja a lány nevetését, melyet közönségesnek, sértőnek talált. - Ne nevessen, ne beszéljen. Egy szót se szóljon. Csak hallgasson, drágám. Nem bántom. Esküszöm. Olyan szép. Szeretem. Csak magát. Téged - suttogta titkosan a fülébe -, téged - s a rövid személyes névmás, mely két embert teljesen elkever, oly mámort gyújtott benne, hogy lázhólyag fakadt föl a szájpadlásán.

- Téged, téged. Mondd: te. Mondd te is: te. Mondd nekem: te... te...

A lány nem mondta, ő azon a mérhetetlen távolságon tűnődött, melyet ez a kis szó áthidal.

Jancsi szeme hozzászokott a sötétséghez, meg tudta különböztetni a tárgyak körvonalait, látta Annát. Két fehér melle derengett, megvilágította maga körül az éjszakát.

Vallatta őt, hogy volt-e már szeretője és kicsoda, mit tud, mit nem tud. Anna kurta, kétértelmű válaszokat adott, aztán nem is felelt. Talán most sértődött meg azon, hogy az előbb csöndre intette?

Jancsi ebből azt értette el, hogy már mindenkinek odaadta magát, és az utolsók utolsója. Annál jobb, gondolta. És ostromolni kezdte összevissza: hízelgett, erőszakoskodott.

Anna könnyűszerrel verte vissza ügyetlen ostromait. Majd mikor át próbálta kapni derekát, úgy hátralökte hogy az ágy belenyekkent.

- Nem - szólt keményen.

- De mért?

- Azért. Nem szabad.

- Ide figyeljen...

- Tessék már hagyni engem. Menjen az úri kisasszonyokhoz. Maradhasson.

Nini, nem is úrfizta. Úgy látszott, hogy egészen úrrá lett az ágyban.

Jancsi a fejét belefúrta a tarka párnába, rágta a ciháját, arca összemaszatolódott a nyáltól és könnytől. Hallani lehetett keserves zihálását. Hasra feküdt.

Akkor azonban hirtelenül egy kar kulcsolódott a nyakára, magához szorította, oly erősen, hogy szinte fájt. Nem kapott lélegzetet. Lassan merült el a gyönyörűségbe, hagyta, hogy belenyomják ebbe a langyos, bágyasztó folyadékba, és megfulladjon lenn, a mélyén, mint egy kád cukrozott tejben.

Rettenetes erős volt ez a kis parasztlány, és még soványabb, mint gondolta. Ahogy ölelte, testén nem érzett semmi húst, csak inat és izmot, a csontokat, a csontváz finom körvonalait s a medencecsontot, egészen, az olvasztótégelyt, a teremtés titokzatos kráterét.

Többször meghaltak ezekben az ölelkezésekben, és újra-újra föltámadtak.

Alig beszéltek valamit.

Éjfél után kocsi állt meg a ház előtt. Csöngetett valaki, és a házmester kaput nyitott.

Suttogva tárgyalták, hogy ki lehet a kései látogató.

Az illető elhaladt ajtajuk előtt, fölment a második emeletre, és ott zörgetett. Hallották Moviszter doktor hangját. Pár perc múlva már ketten jöttek le együtt, a doktor beült a kocsiba, s elrobogott. Egy beteghez hívták.

Hajnal felé Jancsi a tűzfal tetején észrevette a kis lángot, s megkérdezte Annától, hogy ki lakik ott. Aztán azon az úton, melyen jött, az ágyába somfordált.

Még nem is virradt.

Tomboló boldogsággal vetette magát a hencserre, hogy végre megtörtént. Förtelmes volt és gyönyörű. Meg volt győződve, hogy az ő esete egyedül áll, és soha, a világ teremtése óta senki se követett el ily bűnt. De azért tetszett neki és vállalta.

Tatár Ilonka most bizonyára aludt. Az apjának szakálla van. Zsúrok végén mindig bejön a fiatalemberekhez, kedélyesen elbeszélget velük, eszik a maradék tortákból. A mama jól irányított tiltó-helyeslő tekintettel szemléli, hogy mennyire haladtak.

Jancsi elröhögte magát. Most értette, hogy mért fázott annyira a lányoktól, s mért volt boldog, mikor a lovagi szolgálatok után egyedül, fütyörészve rohanhatott haza.

Ennek itt azonban nem ismerte senkijét. Olyan idegen volt, mint egy vadmadár.

Az ébrenlét és álom éles világosságában még csodálkozott valamin. Azon, hogy csak ennyi az egész, s az emberi élet legfontosabb dolga, melyet a felnőttek oly gondosan titkolnak a gyermekek elől, ennyire gyermekes, ennyire játékos és bohókás.

Bólintgatott, s a száján - gondolatainak másául - egy fényes és ocsmány mosoly tetszett föl.

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
szeretettel
  2012-05-15 12:02:28, kedd
 
  JANCSI ÚRFI



Egy szeptemberi reggel a minisztériumi szolga sürgönyt hozott Vizynének, melyet az ura már fölbontott. Csak ennyi volt benne:

Ma este érkezem jancsi.

Erről a Jancsiról, Patikárius Ferenc huszonegy éves fiáról, aki még Egerben lógott, gyakran esett szó azokban a levelekben, melyeket Vizy Kornél a sógorától kapott.

Jancsi tizennégy éves koráig a sankt-pölteni katonai alreálban tanult. Amikor testvérbátyja, Sándor, a kárpáti harcokban elesett, Jancsit az apja kivette innen, beíratta az egri gimnáziumba. Egyetlen megmaradt fiát polgári pályára akarta nevelni.

E négy év - szénszüneteivel, laza fegyelmével - álomszerű gyorsasággal repült el a fiú fölött. Látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, akik máról holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katonaruhában járt az előadásokra, mindennap várta, hogy a "menet"-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit.

Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett. Társasági fiú vált belőle. Végigtáncolta a házi bálokat, udvarolt az egri lányoknak, mint alkalmi humorista szerepelt. Arról álmodozott, hogy moziszínész lesz. Máshoz nem volt kedve. Két évig nem is tudott mihez kezdeni. Tanulni nem akart tovább.

Apja végül megsokallta a tétlenségét, sógorához fordult, hogy ő faragjon embert ebből a fickóból, akinek életét kettétörte a háború. Vizy azt tanácsolta, hogy semmi esetre se adják a megyéhez vagy az államhoz, úri koldusnak, a keresztény középosztálynak alkalmazkodnia kell az új idők szelleméhez, leghelyesebb valami gyakorlati, pénzszerző pályát keresni számára. Patikárius Ferenc is ezt a nézetet vallotta.

Vizy telefonált egy bankigazgató ismerősének, az megígérte, hogy a fiút fölveszi fizetéses gyakornoknak. Már csak a lakáskérdés maradt hátra. Pesten ekkor nem lehetett lakást kapni. Vizyné féltette szobáit, s nem kis szabódás után ment bele abba, hogy unokaöccse mindaddig, amíg megfelelő lakást nem rekviráltatnak neki, náluk lakjék. Ezt meg kellett tennie a bátyjának.

Este háromra terített. Jancsi azonban nem érkezett meg. Ezen nemigen csodálkozott. Nem volt ennél megbízhatatlanabb fráter az egész földgolyón.

Harmadnap a sürgönye vétele után, mikor már elfeledkezett arról, hogy szállóvendéget kap, délelőtt tizenegy órakor óriási robajjal nyílt az ajtó.

Jancsi úgy rontott be, mint a vihar.

- Angéla néni.

- Jancsi, Jancsi.

- Kisztihand.

- Szervusz, szervusz. Hát most kell jönni? No de ilyent. Mikor érkeztél?

- Ebben a pillanatban, a gyorssal, három órát késett.

- Jaj, hagyj már, te bolond.

Egyszerre beszéltek, sikongtak a rokoni csókok záporában. A viszontlátási jelenet sokkal elevenebb volt, mint egy színpadon lett volna.

Vizyné kibontakozva karjaiból igazgatta haját, melyet a szeleburdi lurkó összevissza kócolt. Kissé félretolta őt.

- Várj, hadd nézzelek meg.

És nézte unokaöccsét.

Jancsi fehér volt, tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy. Fehér porcelánnadrágot viselt, fehér kabátot, fehér sportcipőt. Úgy kiöltözködött, mintha a sötét idők nyomot se hagytak volna rajta.

- Mennyire megnőttél - mondta Vizyné, valami hitetlen hangon.

Még egyre azt a koravén kiskatonát kereste, aki az ünnepek alatt, mikor egy-két napra hazaengedték a katonaiskolából, a családi asztalok végén lapított alamuszian egy szomorú gyíklesővel az oldalán.

Évek múltán az ilyen találkozások kissé meghökkentőek.

Távollevő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is érvényes, s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor azonban tudatára ocsúdunk annak, hogy becsaptuk magunkat, és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami kellemeset látnánk, s nem a legkellemetlenebbet.

Vizyné is ezért beszélt mindent összevissza. A távolba tekintett. És mosolygott, mert emlékezett.

- No, jöjj, majd megmutatom a szobádat. Itt fogsz hálni addig. Ezen a hencseren.

- Pompás - szólt Jancsi, s máris végigfeküdt rajta.

Aztán lehengeredett a hencserről, és tótágast állt. A két kezén csodálatosan egyensúlyozva magát végigjárta a szalont. Fehér arcát megszínesítette a beléje toluló vér, kabátja fölrebbent, látni lehetett kitűnő zefíringét, felsőzsebében a zsebkendőt, melyet galamb alakúra hajtott össze.

Vizyné kiabált:

- Te őrült. Föl ne forgasd a házamat. Mondd, még mindig ilyen őrült vagy?

- Igen, Angéla néni - szólt, miután talpra ugrott, és tréfásan meghajolt előtte.

Fütyörészni kezdett.

Vizyné figyelte ezt a szélkelepet, egykori csínyjeinek emlékei vették körül, a rég elhangzott családi hahoták visszhangjával, mint egy mítosszal, melyet csak hozzátartozói ismerhettek.

Más azonban - egy idegen, aki először látja ezt a cingár fickót - aligha tartja őt ily kedélyesnek.

Jancsiban mozgékonysága ellenére is volt valami kimért, ami a távolságot éreztette közte és azok között, akikkel érintkezett. Kifogástalan, mindig aggályosan elegáns ruházata is ezt a zárkózottságot hangsúlyozta. Erős volt, izmos, de mellkasa szűk. Kis keze száraz. Bőre soha, a legnagyobb hőségben sem izzadt. Rövidre nyírt, érdes bronzhaj tapadt szabályos, de meglepően kicsiny koponyájához, melyen peremtelen fülek lebegtek, oly lazán, mintha papírból vágták volna ki, és csak odafércelték volna. Vékony ajaka szívósnak, kegyetlennek mutatta. Arca pedig, mintha fából lett volna, élettelen volt és szabálytalan, csupa szeszélyes sík, egymásra borítva, csupa furcsa ötszög, mint egy kubista faszobor.

Hirtelen abbahagyta a fütyülést, mert hozták bőröndjeit, két pompás angol disznóbőr bőröndöt.

Elkomolyodva, immár teljes odaadással és áhítattal nyitogatta a patentzárakat.

Mi minden volt itt.

Tizenegy öltözet ruha, frakk, szmoking, télikabát, oposszum-prémmel, csodálatos ingek, selyem alsónadrágok, nyilas harisnyák, lakkcipők, bohémes félcipők, melyeknek leffentyűs bőrnyelve egészen kicsapódik a lábfejre, aztán körömápoló-táska, többféle illatszivattyú, fehér ebonit tégelyekben glicerinszappanok, mert csak glicerinszappannal tudott mosakodni.

Legalul két könyv is: egy salátává olvasott, szamárfüles füzet, Karinthy Frigyes műve, az Így írtok ti... meg egy dióhéj-nyelvtan: Egy óra alatt angolul.

Angéla néni segíteni akart neki a csomagolásnál, de ő ruháihoz senkit a világon nem engedett hozzányúlni. Nem volt szüksége semmire. Keféket is hozott magával. Egyenként kefélgette kabátjait, ujjával lepöccentett egy-egy porszemet, a nadrágokat húzogatta, akasztóba szorította, föllógatta a szekrénybe, melyet nagynénje rendelkezésére bocsátott.

Piperecikkeit a fürdőszobába vitte, s ott hozzálátott a tisztálkodáshoz. Hosszan mosakodott. Szappanozta magát, zuhanyozta, s noha reggel már megberetválkozott, a remek amerikai önborotválkozójával végigsiklott arcán, a fecskendőből kölnivizes permeteget fújt hóna alá, fehérneműt váltott, sötétkék ruháját öltötte föl, a rozsdaszín nyakkendővel, s felfrissülten, újjászületve lépett ki az ebédlőbe, hol Kornél bácsi már várta.

- Hallo - üdvözölte Jancsi -, hallo, Kornél bátyám. How do you do?

- Szervusz, csacsi. Hát te hogy vagy?

Kornél bácsi hátbalökte, s családi szokás szerint megcsókolta a jobb és bal orcáját.

- Thank you, very well.

- Mit szólsz hozzá - mondta Vizyné -, egészen megtanult angolul. Amerikába akar menni, Hollywoodba, moziszínésznek.

- Előbb azonban majd itthon keresi meg a kenyerét.

- Kornél bátyád állást szerzett neked a bankban.

- Yes, yes - bólongott Jancsi.

- Idefigyelj, te hetrefüles. Holnap reggel együtt megyünk az igazgatóhoz, be kell mutatkoznod.

A bankügyeket magyarázta, de Jancsi erre nem tudott figyelni.

Kornél bácsi bal arcán, közvetlenül az orra mellett, volt egy csokoládébarna szemölcs, melyre legjobban emlékezett az egész Kornél bácsiból. Ez, amint beszélt, le-föl mozgott. Jancsit, mint gyermekkorában, az a gondolat kísértette, hogy két ujja közé csippentse, fölemelje és húzza mindaddig, míg le nem szakad, s Kornél bácsi föl nem ordít.

Angéla néni a cselédnek utasítást adott a terítésre vonatkozólag. Fehér ruhájában, sárga hajával szinte világított a szobában, mint egy hosszú gyertya, valami fölületes fényt árasztva.

Jancsi erre a két emberre tekingetett, aki előtte nem volt több, mint egy-egy szereplő, aki véletlenül épp ezt a maszkot választotta magának, s csak azért viseli, mert különösen kedve telik benne. Hiányzott belőle a részvét, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét. Az ifjúság könyörtelen nihilizmusa lakozott benne.

Az ilyen benyomások zavarba hozták, s igyekezett elterelni őket. Köhhentgetett, közbeszólt, hogy várják őket Egerbe, csak menjenek le, s az asztalon lévő evőszereket babrálgatta.

Leültek ebédelni.

Jancsi Kornél bácsival szemben foglalt helyet. Szemét az abroszra sütve sunyított nagybátyja felé, aki kanalazgatta a marhahúslevest.

De nem sokáig.

Egyszerre fölkiáltott:

- Mi ez? - és rémülten magasba tartotta kanalát.

Vizyné tágra nyitotta szemét, mint aki valami baljós csodát lát.

Az történt, hogy a kanál, amint levesébe meregette, egyre fogyott, aztán merítőcsészécskéje egészen elolvadt. Csak csonka nyele maradt kezében.

- Ezt te csináltad, kópé - mutatott a vigyorgó Jancsira.

- Ugye vicces?

- Szamárság. Hol szerezted?

- Bécsben. Múlt hónapban, amikor fönnjártam. Egy bazárban. Nézd - és Jancsi kivett zsebéből egy másik ilyen csodakanalat.

Kornél bácsi nem haragudott. Vizyné pirongatta Jancsit:

- Mondd, fiam, mikor jön meg már az eszed, mikor komolyodsz meg?

Jancsi megmutatta humoros készletét, melyet egy osztrák gyár az általános jókedv fokozására, a csüggedt emberiség fölvidítására gyárt.

Volt neki egy cigarettatárcája, melyből, ha egy cigarettát kivesznek, az egész automatikusan kiugrik, olyan cigarettája is, mely rakétákat szór és bűzölög, gyufadoboza, melynek egyetlen gyufája sem gyullad meg, pálinkáspohara, tele sárga császárkörtelikőrrel, de nem lehet kiinni, mert fölül be van üvegezve, aztán egy nyávogó revolvere s egy nyomtatott villamosszabadjegye, mely viselőjét följogosította arra, hogy bármely villamos alá ingyen odafekhet.

Angéla néni sopánkodott, hogy ez a fiú csak nem változik. Kiskorában is épp ilyen volt. Egerben egy éneklőkanonok alól kihúzta a széket, s egy fehér kutyájukat, mikor otthon a kerítést mázolták, zöld olajfestékkel befestett, és az szegény zöld is maradt, míg el nem pusztult.

Kornél bácsi próbált inni a császárkörtéből, elsütötte a nyávogó revolvert, aztán figyelmeztette, hogy most már elég legyen, vége a tréfának, holnap kezdődik a komoly munka.

Másnap kocsin vitte a bankba.

A vezérigazgatót keresték, de előbb egy másik igazgatóhoz utasították őket, s csak körülményesen jutottak előszobájába, mely telis-tele volt várakozókkal.

Vizy beizent hozzá, a vezérigazgató visszaizent, hogy engedelmet kér, egy bolgár miniszter van nála, de rögtön utána rendelkezésére áll. Szemüveges titkárnőjével átvezettette Vizyéket egy egészen igénytelennek látszó kis szobába, hol a protekciós vendégeket szokták elbújtatni.

Pár perc múlva a mellékajtón feltűnt a vezérigazgató, egy köpcös, alacsony, igen erős zsidó. Gyűrött ruhát viselt, és szipkából szívta szivarját.

Vizyt és Jancsit átkarolva betessékelte egy üres tanácskozóterembe, mert - amint mondta -, valósággal szöknie kell, hogy lélegzethez jusson. Amíg Vizy körülményesen előadta kérését és a vezérigazgató kegyes ígéretét, melyre az már nem emlékezett, a vezérigazgató irattömböt húzott ki zsebéből, irónt kért Jancsitól - érdekes, nem is volt irónja! -, s máris írt rá valamit, folyton társalogva és egyre erősebben szivarozva. Közben a szivarhamu mellényére pottyant, melyet le se tisztogatott. Aztán kezet fogott velük, a mellékajtó felé tartott, ahol már egy bizottság várta.

A tanácskozóterembe belépett egy kifogástalanul öltözött úr, aki már értesült az intézkedésről, boldogan szorította meg Vizy és Jancsi kezét, melyen nyilván még érezte a vezérigazgató ki sem hűlt, varázsos kézszorítását, s a liften levitte őket a földszintre, majd egy vaslépcsőn a föld alá értek, a pincehelyiségben lévő páncélterembe.

Itt Jancsi kapott egy íróasztalt, bemutatkozott kollégáinak, és munkába állt.

Csodálatos világ volt ez. Jancsi napról napra jobban bámulta.

A hatalmas épület a tér közepén oly ünnepien és méltóságosan magasodott az égbe, mint egy székesegyház. Még a gőgös, mindig siető autók is türelmesen várakoztak a járda mellett, s a járókelők, akik csak elhaladtak a kapuja előtt, valami tisztelettel teljes kíváncsisággal tekintettek be, halkították hangjukat, szinte a kalapjukat is leemelték. Azok, kik künn a városban, az életben semmiben sem hittek, itt hittek valamiben, érezték, hogy itt csakugyan van valami.

Maga a portás is önérzetesen strázsált paszományos sapkájában a küszöbön, félig még az utcán, de félig már a szentélyben, körülvéve a tájékozatlan kéregetők gyanús tömegétől, kik illetéktelenül akartak bejutni. Először is ő döntötte el, ki méltó arra, hogy betegye ide a lábát, s csöndesen, tapintatosan távolította el a hisztérikus szegényeket, mert amint Jézus is kiverte templomából a vámosokat, és publikánusokat, ez a szentegyház sem tűrt hitetleneket, akik nem egészen szolgáltak a pénznek.

Jancsi szeretett időzni az előcsarnokban, a zöld márvánnyal rakott, aranyozott folyosón, hol üvegfestmények szűrték át a napsugarakat. Messze kétfelé ágazó derengő lépcsőket látott, faburkolatos termeket, fogadószobákat, kényelmes zsöllyékkel és díványokkal. Mindenütt a bőség és föltétlen jólét terpeszkedett. Körbejáró liftek zakatoltak. A pénztárteremben harminc írógép kattogott, s vagy száz hivatalnok görnyedezett üvegkalitkájában.

Ott, ahol ő volt, a páncélban, éjjel-nappal égtek a lángok, mint valami öröktűz egy istenség tiszteletére. Erre az osztályra, mely a részvényeket és értékeket foglalta magában, különösen vigyáztak. Félméteres vastag ajtók zárták el egymástól a termeket, a vészcsengők a legkisebb mozdulatra megszólaltak, s mikor alkonyodott, a folyosón kézi villanylámpával megjelent a bankőrség. A felek, akik idejöttek, bőröndben hozták a valutát, az aranyat és ékszereket, egy kis fülkébe vonultak, mely a gyónószékre emlékeztetett, magukba szállva, mintegy lelkiismeretüket vizsgálgatva itt rendezgették kincseiket, melyeket egy acélszekrénykébe zártak, s maguk helyeztek a safe-be. Hosszú, ismeretlen eredetű csöngetések hallatszottak, melyekre kedves kis groom-ok ugrottak ki valamelyik ajtóból.

Fölötte pedig mindenütt jelenlevően uralkodott az első emeleti folyosó egyik szárnyán az, akit ő már személyesen ismert, de csak egyszer látott, a vezérigazgató, aki mindig itt volt, és mindig nem volt itt, csak egy pillanatra jelent meg, az autóján is amerikai pénzcsoportokkal tárgyalt, láthatatlanul röpült föl a liften, láthatatlanul suhant szobájába, s körötte zengettek a telefonok, zúgtak a csőposták, röpködtek a táviratok, sürgött-forgott fényes segédlete, a titkárok, mint áldozárok, a cégvezetők, mint prépostok, az igazgatók, mint kövér, öreg püspökök, míg ő elvonulva a szentek szentélyébe, személyesen járult az oltárhoz, s egy percben talán színről színre szemlélhette azt, amiben a huszadik század még hitt, az egyedülvaló bálványt, az arany Istent.

Milyen érdekes volt mindez és milyen biztonságos. Jancsi úgy érezte, hogy a megrendült világ szilárd pontjára került, s maga is tagja ennek az egyházi rendnek, mintegy az új vallás kispapja. Egyszerre felnőttnek, önállónak képzelte magát.

Később megtudta, hogy Elekes Józsi is itt van, fönn a második emeleten, a valutaosztályban. Röhögve ölelkeztek össze a folyosón, mint jó vidéki cimborák. Mindjárt aznap találkát adtak egymásnak egy zenés kávéházban. Késő éjszakáig nem tudtak elválni. Jancsi fölkísérte a Bécsikapu térre, ahol Elekesék laktak, Elekes visszakísérte őt az Attila utcába, s mindezt addig ismételték, míg ki nem fogytak egyetlen beszédtárgyukból, a nőcsábászatból.

Elekes két osztállyal járt fölötte az egri gimnáziumban, már egy éve bankfiúskodott, pestinek számított. Ismerte a társaságokat. Délelőttönként a bank házitelefonján megbeszélték az aznapi teendőket.

Jancsinak első dolga volt, hogy itt Pesten is ideált válasszon magának. Enélkül nem tudott élni. Úgy tetszett, hogy addig nem is rendezkedett be rendesen, míg nincs egy lány, akinek udvarol, aki mindegyik közt a legfontosabb, akire este lefekvés előtt úgy gondolhat, mint az egyetlenre. Két lány között habozott, Elekes húga és Tatár Ilonka között. Választása az utóbbira esett.

Tatáréknál egy-egy délután tíz, tizenöt fiatalember is összeverődött.

Elekes a Margitkának csapta a szelet, ezért pártolt Jancsi Ilonkához.

Ilonka vidám, kedves lány volt, csinos, csak kissé kövérkés. Látszott rajta, hogy egykor éppúgy el fog hízni, akár az apja és az anyja.

Ez a szerelem mindössze abból állott, hogy Jancsi, mikor szobájukba lépett, először rátekintett, valamivel hosszabban fogott vele kezet, s a zongorára könyökölve megkérte, hogy játsszék egy magyar nótát. Virágokat küldözgetett neki. Reggel, mielőtt a bankba ment, többször lehetett látni a krisztinai virágosboltban. Szaglálódott a virágok között, arcát egy fehér viola felé hajtotta, rámutatott, hogy azt küldjék föl Tatárékhoz a névjegyével együtt.

Vizynének a vendég nem volt oly kellemetlen, mint hitte. Jancsit a bank megkomolyította. Kilenckor már elment, fél háromkor jött haza ebédelni. Ebéd után, míg az asztalnál cigarettát töltött s körmeit ápolta, beszélgetett a nagynénjével.

Angéla néni évődött vele:

- Szegény Ilonka.

- Miért, Angéla néni?

- Azért, fiam. Mert ti, férfiak nem tudtok igazán szeretni. Megtetszik nektek egy arc, aztán elfelejtitek. "Andere Städtchen, andere Mädchen." Ismerlek, szép maszk. El ne csavard annak a lánynak a fejét.

Jancsi elvörösödött, gyengén tiltakozott, hízelgett neki, hogy ily romlottnak tartják. Fitymáló kijelentéseket tett a nőkre. Vizyné korholta, de gyönyörködött az ő férfirokonában. Arcáról titkos bűnöket olvasott le.

Négy óra felé a fiú már öltözködött. Illatos szájvízzel öblögette száját, várta Elekest, aki kicsípve, monoklival a szemén, feljött érte. Mentek, élni világukat.

Otthon a ruháin kívül semmivel sem törődött. Semmit se látott ez, semmit se hallott. Azt is kereste, ami a kezében volt. Már három hete lakott náluk, de a cselédet még mindig Katinak nevezte, összetévesztette az egri cselédjükkel. Nem is igen ismerte volna meg az utcán.

Anna pedig eleget vesződött vele. Minden reggel nyolckor bekopogtatott hozzá, kakaóját egy aranyszegélyes findzsában a hencser melletti székre tette, egy kiflivel meg egy pohár vízzel.

Az úrfi nehezen ébredt. Félóráig kellett keltegetni. Kapkodva öltözködött, hogy el ne késsék a bankból, feldöntötte a széken a pohár vizet, az éjjelit a földön, prüszkölve mosakodott, csorgatta a csapokat, árvizet csinált, nedves lábbal tocsogott a kifényesített padlón.

Külön kellett takarítani utána.

Amikor a füttyszó elnémult - mert az úrfi folyton trillázott, mint egy kis madár -, Anna bement a fürdőszobába, hol még a parfümje röpködött. Bódultan állt meg a szívdöglesztő párázatban. Rakosgatta körömráspolyait, ollóit. Egyszer az egyik illatszivattyút is megnyomta. Hideg parfüm fröccsent ki belőle, oly gyorsan, hogy ijedten tette vissza a helyére.

Jancsi úgyszólván csak hivatalosan érintkezett vele. Hogy Elekessel elment, a konyha küszöbéről szólt be hozzá, mondja meg a méltóságos asszonynak, hogy ekkor vagy ekkor jön haza vacsorázni.

Egy késő délután Anna egyedül vasalt az előszobában.

Két székre helyezett vasalódeszkán valami nadrágot gőzölt, vizes ruhával.

Jancsi sebbel-lobbal nyitott be. A lány látván, hogy a bejárás el van torlaszolva, utat akart csinálni, de az úrfi intett, hogy csak maradjon, visszasietett az ajtóhoz, s a deszkát nekiszaladásból átugrotta.

Az ebédlő ajtajánál hátrafordult, hogy lássa a hatást. Anna tovább vasalt közönyösen, kissé szétvetett combokkal. Pepita ruhája odatapadt testéhez. Lábán nem volt cipő.

Október elején Vizyéket meghívta Patikárius Ferenc az egri szüretre. Elhatározták, hogy lerándulnak, négy napra.

Vizy szabadságot kért a minisztériumban. Eleinte úgy volt, hogy Jancsi is velük megy, de a bankban nem akart mindjárt mulasztani, meg aztán őt jobban érdekelte Pest, a mozi és Tatárék. Vizyné kioktatta a lányt, hogy e négy napon mit főzzön a fiatalúrnak.

Egy szerdai napon utaztak el, a déli vonattal.

Jancsi kikísérte őket a pályaudvarra, mert Vizyék, noha már huszonöt éve Pesten laktak, sokat adtak az ilyen rokoni szertartásosságra: lélekben vidékiek maradtak.

Elsőosztályos félfülkébe szálltak.

Vizy elárasztotta feleségét figyelmével, az ablak mellé ültette, ásványvízért, újságért szaladt, kérdezgette, jó-e a helye. Angéla néni bólintgatott.

Amikor megdöccent a vonat, a peronon álló unokaöccséhez fordult, még egyszer megkérte, ügyeljen mindenre, vigyázzon a házra. Kornél bácsi a zsebkendőjét lengette.

Jancsi leemelte szalmakalapját, s utánuk kiáltott:

- Hip-hip-hurrá!
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÉDES ANNA   
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4351
  • e Hét: 4351
  • e Hónap: 83909
  • e Év: 2025189
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.