Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 34 
szeretettel
  2012-05-15 14:23:51, kedd
 
  A PAP



A komikus hét órakor megvacsorázott a színház épületében levő vendéglőben. Kispörköltet evett, utána két almát, s fehér bort ivott, sok savanyúvízzel. Arca a vidéki városkában érdekes tanulmány volt. Itt ez az arc képviselte egyedül a kultúrát. Régi színészekre emlékeztetett, s mozdulatai bohó, vészjósló madarakat idéztek az ember eszébe, egy varjút, egy csókát. Különben ő volt a város legszomorúbb embere. Felesége két évvel ezelőtt csalni kezdte, aztán nem lévén vele eléggé erélyes, a szokásjog alapján egyre hevesebb ütemben csalta. Mindez nem látszott meg rajta. Társaságokban sikerrel utánozta a kakas kukorékolását, a kutyaugatást, a nők bomlottak érte. Általában boldog embernek tartották.

Vacsora után a színházba rohant. Átment a homályos folyosón, hol állandóan a borjúpörkölt szaga kóválygott, melyhez nyáron az uborkasaláta és az ecet szúrós illata társult, s ezek a szagok összekeveredtek, megcsiklandozták a színházba járók orrát, azt a téves hitet keltvén, hogy a konyhaszag és színjátszás szervesen egymáshoz tartoznak.

Az öltözőben leült, háttal az ajtónak, s festeni kezdte magát.

Egyszerre kinyílt az ajtó, belépett egy hórihorgas, sápadt fiatalember, malaclopó köpönyegben.

- Te vagy az? - kérdezte a komikus visszafordulva.

A fiatalember nem felelt, végignyújtózkodott a kopott díványon, s karjával elfödte az arcát.

- Végem van - nyögte -, végem van...

A komikus rá se hederített. Ismerte barátját. Mélyen hajolt a tükörbe, szemhéját kormozta, szakálla szálait egyenként, óvatosan ragasztotta.

- Te - hebegte a neuraszténiás fiú -, én ma meg fogok dögleni.

A fiú tényleg betegnek látszott. Állán érdes borosták. Szemei körül az álmatlanság karikái. Csak imént ébredt fel, este, háromnapos züllés után. Az ágyban vacogva nézte a sötét, jégvirágos ablakot, a ködben égő gázokat. Szája még keserű volt az alvástól. Szobájában a gyertya barátságtalanul világította meg a kályhát, a vörös terítős asztalt, a mosdót. Macskazenés hangversenyt hallott most, mintha távolról csukott, kibélelt ajtókon keresztül egyszerre sok apró hegedű cincogna. Még az öltözőben is azt hitte, hogy álmodik. Álmodja annak a kusza álomnak a folytatását, mely pillanatra félbeszakadt, de tovább bonyolódott, s most díványt álmodik, melyre rádől, egy színészt, aki tükör előtt festi magát, és beszélget vele.

- Nő? - kérdezte a színész, és álla alól levette a törülközőt. Erősen bekormozott szemöldökei összerándultak.

A fiatalember nem felelt, egy leányra gondolt, és aztán pisztolyára, mely a nadrágzsebében púposodott.

Vidéken, vidéki emberek képzeletében ezek az esték sötétebbek, mint másutt. A szerelem pedig mindennél tragikusabb. Ez ott nemcsak egy érzés, hanem minden. Talán a fülledt élet teszi, az emberek egymáshoz való közelsége vagy a kisvárosi díszlet, de ők a nőt végzetesebben látják, és értéke bizonyára kisebbedne, ha más környezetbe plántálnák. Elfelejtik, hogy másutt operákban, kertekben nyílnak az asszonyok, és a kertben millió rózsa van, melyeket alig lehet egymástól megkülönböztetni. Ők megállnak egy fotográfia-kirakat előtt, kedvesük arcképét bámulják, s érzik ütőerük tragikus zengését. Ott lakik távol az egyetlen, utcák homályán, hol petróleumlámpás ég, s elfelejtik, hogy a földön vannak, és fejük fölött ég a Sirius is.

A színész mozdulatlanul nézte a fiatalembert. Amint így végighevert a díványon, csakugyan ijesztő volt. Nyúlánk arcát elhagyta a vér, és a komikus megérezte, hogy zsebében pisztoly is van. Egyszerre távolinak tetszett ez a fiú, évek távolságán át látta feküdni szűk koporsóban, félrebillent fejjel, halotti orral, és látta az öltözőt is, a díványt is üresen.

- Baj van? - szólt a komikus, és felállott.

Gyönyörű szál tölgyember volt, körülbelül negyvenéves. Arca fáradt és mégis csupa mozgékonyság, az élet, a szépségben és mocsokban való hempergés megszentelte, finom fátyolt terített reá. Orra büszkén tört előre, okos álla acélból volt. A rövidre nyírt, szőke haj egy kemény római katona képét idézte elő, a két melegszürke szem csupa puhaság, szeretet.

- Megcsalt? - kérdezte szelíden.

- Meg - nyögte a fiatalember. - Elárult.

- Ez előrelátható volt.

- Hiszen mindenre el voltam készülve. Amikor nyári bálokon táncolt, kimentem a parkba, és émelygő gyomorral feküdtem neki a falnak. Az ócska keringők orromat facsarták, mint a kénes gyufa bűze. Lovagjai pedig berúgtak a komisz muzsikától. Bundapálinka kell nekik, és cigányzene. Utálat.

A színész cingulumot kötött a dereka köré, óriási bojtokkal.

- Mégis milyen nyugodtan nézett mindig - folytatta a fiú. - Az arca egyszerű, hideg és becsületes. Majdnem közönyös. De emlékszem, hogy egy rajzoló két-három irónt eltört, sok kartonlapot széttépett, amíg meg tudott valamit fogni ebből a halálos nyugalomból is.

A komikus odament a szekrényhez, kivette ruháit. Valami operettben játszott. Piros szalagokat kötött magára, botosokban csoszogott, a sok ingtől kövér volt.

- Ó, hogy szenvedek - jajgatott a fiatalember. - Ma este ébredtem fel. Milyen különös ilyenkor a város. Az emberek lassan-lassan járnak, alig hogy vánszorognak már. Az aszfalton, ahogy jöttem, egy kutyával találkoztam legelőször. Azt gondoltam, hogy én is ilyen névtelen vagyok, mint ez a kutya. Nem ismerem többé magam. A tükör előtt állok órákig, nézem arcomat, meg kell állapítanom, hogy én vagyok. A szemeim sírnak. Én pedig utálom ezt az embert, szeretném szembeköpni a síró tükröt.

- Utazz el - vetette oda a komikus.

- Nézd - mondta a fiú -, vettem egy pisztolyt. Tudom, hogy nem merem megtenni, de jó, hogy itt van, azóta vagyok kissé nyugodtabb. Ha bezárnak egy szobába, toporzékolunk a dühtől. Jó, ha nálunk van a kulcs. Mert akármelyik pillanatban kinyithatjuk az ajtót.

A színész megriadt. Összefont karral hallgatta. Aztán közel lépett hozzá, bibliás kenetességgel fejére tette kezét:

- Beszélj, beszélj, fiam.

A fiatalember tenyerébe temette arcát, és sírva fakadt. Ezalatt a színész végtelen erőket érzett gyűlni magában. Neki rendesen bohóckodni kell a színpadon. Most új szerep várakozott rá. Hangosan, kissé hamis pátosszal szólt:

- Csak sírj...

Aztán várt. Papi mozdulattal felgyűrte ingujját, mely kezeit egészen elfödte, és folytatta:

- Csak sírj. Ne szégyelld a könnyeket. Csak zokogj. Sohase láttalak így. Csak szenvedj, s érezd át, mit jelent ez a szó. Minden, ami kezdettől fogva volt ezekért a nagy percekért, a megtisztulás pillanataiért teremtődött, hogy leborulj a földre, és egy pillanatig bírd a szenvedés végtelen világát. A porba kell harapnunk, hogy felkelhessünk. Kezdj új életet, fiam, emeld fel a fejed, hisz tiéd az erő, és tiéd az élet.

Berregett a villamoscsengő.

Az ügyelő benézett, jelezte, hogy a komikus jelenete nemsokára kezdődik. A fiatalember felemelte fejét, és ránézett. Épp egy szalagot vetett a nyakára. Hófehér, aranyszegélyes ing lebegett rajta, fején ijesztően magasodott a drágaköves, cifra papi süveg.

A fiú hátrahőkölt: egy pap állott előtte, egy nagy pap, amilyent még sohase látott, egy óriási ember. Arca karminvörös, szemei úgy égtek, mint két kárbunkulus. Keményített ruhái egészen eltorzították alakját, kezei a vívókesztyűkben, melyeket a vidéki rendezőfantázia adott rá, ormótlanok voltak, ujjairól pedig bántóan villogtak a nehéz gyémánt-, rubin- és smaragdgyűrűk. Egy gazdagon felcicomázott keleti bálványhoz hasonlított.

Nézte a fiatalember, megreszketett, térdre roskadt. Azt hitte, magát Mózest látja a Sínai-hegy ormán, kinek arcáról az Úr dicsősége lángol. Valóban a nagy pap, az örök ige hirdetője állott előtte.

A színész tovább játszott. Kitárta karjait. Rekedt beszéde erős volt és kemény, de mégis szelíden ütődött a füléhez:

- Menj haza, gyermekem, és halj meg az álomban. Feküdj le, temesd beléje eddigi életedet. Holnap nem is te fogsz már felkelni, de valaki más, ki tiszta, erős és fiatal. Akkor majd elvétetnek tőled a te szenvedéseid, és megadatik néked a boldogság teljessége, minthogy igaz volt a te gyónásod. És boldog leszel, minthogy vagy már mostan is, és nem fogsz szenvedni, mert a szenvedés boldogság. És én téged most megáldalak. Megáldalak vétkes kezemmel, bűnös szavammal, a te elzüllött szomorú életedért, az egész világ, az emberiség örök fájdalma nevében. Menj békével...

A színész földig hajolt. Két hatalmas kezet érzett a fején a fiatalember, és visszaszállt belé a hit. De amikor feltekintett, az öltöző üres volt. Nem tudta, mi történt vele.

Ekkor a színfalak mögé szaladt, és betekintett a színpadra. A nézőtéren dörgedelmes tapsorkán zúgott. Erős görögtűzben egy embert látott, ki tárt karokkal szélesre tátott, komor szájjal hirdette az igét, s a földszinten, a páholyban, a kakasülőn összeremegtek a szívek. A pap prédikált, a nagy pap, előtte pedig térdre borult az operettprimadonna és a kardalos leányok kórusa.

Lábainál hevert a világ.

1907
 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:22:34, kedd
 
  ARANYFONÁL



Novemberi eső csapdossa a házakat. Az ügyeletes hivatalnok egyedül van a kongó szobában, és járkál az íróasztalok között. Olykor leül egy piros vonalos könyv mellé. Ír és vonaloz, azután átmegy a másik terembe, mintha arról akarna meggyőződni, csakugyan magában van-e? Sehol senki. Üres fogasok és üres székek. Most érzi először, milyen óriási, kietlen hely a hivatala, s valami hidegség borzongatja át. Megnézi az óráját, és látja, hogy a kismutató az egyes felé siet.

A szolga éjfélkor lefeküdt. Azóta semmi zaj se rebbent a kaszárnyaszerű teremben.

Künn az eső csendesen, feketén esik. Megdörgöli a szemeit, beleásít az éjszakába. Az ólmos esőben elmosódó égbolt visszaásítozik rája, s ekkor olyan, mint egy nyálkás, homályos szájpadlás, melyből a házak fogsorként vigyorognak ki.

Most már egészen türelmetlen. Mindig gyorsabban szalad át a szobákon. Új, bélelt téli cipői élesen csikorognak, lábai alatt öblösen döng az emeleti padló. Ez a zaj jólesik neki, és ha megáll, még ijesztőbb a körülötte terpeszkedő csend. Dühösen nyargal egyik helyről a másikra, aztán minden cél nélkül felhányja a vastag, hivatalos könyveket. A könyvekből porfelhők szállanak ki, és zajuk visszhangzik az üres szobákban.

Az eső pedig hangtalanul hullik, a kályha zúgása elcsendesül, a lámpák mozdulatlanul égnek. Benn a szobában is november van.

Semmi nesz.

A csend ráereszkedik a tárgyakra, és fagyos leheletével birtokába vesz, megdermeszt, összefagyaszt mindent.

A sovány, fakó arcú ember egy darabig csendesen áll az ablak mellett, megsimogatja homlokát, és idegesen rágni kezdi ritka, vöröses bajszát:

- Senki, senki...

A bútorok mozdulatlanul hevernek előtte. Jórészt már mind aludni tért, a nyárspolgári pamlag, a kövér karosszék, a lusta könyvállvány. Egyedül a kályha hortyog még, de az is nemsokára el fog hallgatni, s akkor egészen magában lesz... Odatelepszik melléje, és lesi a lélegzetét. A tűzrostélyon lomhán esik le egy-egy parázsdarab.

Kinyitja a kályhaajtót, és szürke, néma hamu mered a szemébe.

A nyugtalanságtól már majdnem hangos sírás fojtogatja torkát. Bemegy az előszobába, hogy felkeltse a szolgát. A szolga azonban nincs ágyában; úgy látszik, megszökött, s erre az éjjelre egészen egyedül hagyta. Idegesen visszabotorkál a villanyfényes termekbe.

Egyszerre hallja, hogy a falióra is megáll.

Erre megijed. Az ijedtség azonban lassan szomorúsággá zsibbad benne, és arra kényszeríti, hogy leüljön egy székre és reámeredjen a padlóra. Így ül sokáig. Nem tudja, miért oly szomorú, csak érzi, hogy ez a sok holt tárgy, amin nincs ott az ember forró keze nyoma, megöli őt, és vágyakozik zaj, élet, emberek után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét kívánni, csak a kezüket vágynék megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak legalább a saját hangját hallaná, amint valakihez szól... Itt, ebben a halálos csendben azonban még moccanni sem mer.

Amint így tétovázik, rátekint a telefonra, és hirtelenül egy gondolat villan át agyán.

Odarohan és csönget. Arca kiszélesül egy boldog, széles mosolytól. Füléhez szorítja a kagylót, és hallja, hogy a lemez megreccsen. Szemét könnyek futják el, és szűk agyában csodálatos gondolatok fakadnak fel. Olyanformát érez, mintha egy ember lelke simulna az övébe, hisz egy kéznek kellett megmozdulnia, egy szemnek kellett feltekintenie, hogy ebbe a kongó szobába, a félelem és rettegés magányába az élet zaját küldje.

Erre a zajra azután felbátorodik. Hangot hall, meleg, puha, muzsikás leányhangot, és a szoba egyszerre csupa édesség lesz és derű. Boldogan veszi el a fülétől a kagylót, a magasba emeli, és hagyja, hogy a hang belenyúljon az üres homályba, mint egy eleven, meleg aranyfonál.

- Bocsánatot kérek... - dadog a kishivatalnok... -, ezer bocsánat.

A kagyló üde leánynevetést visszhangoz.

- Csak azt akartam tudni, hány óra... Goór Balázs beszél... segédkönyvvezető a magyar bankban... Bizonyára zavarom nagysádot, de... azt hiszem...

A hang barátságosan felel. A segédkönyvvezető most már felmelegszik, és kipirul az arca. Füle szomjasan issza a lágy hang zenéjét, és elgondolja magában, hogy a novemberi esőben az ázott drótokon most két szomorú rabszolgalélek ölelkezik. A sápadt leány is ott ül a lámpa mellett, és virraszt, mint ő. Regényt olvas. Könyvéből olykor-olykor feltekint, mikor egy erős csöngetés riasztja fel. Feje a forró villanylámpáktól fáj, szemei vörösek, alig várja a reggelt.

A könyvvezető vigasztalja:

- Ó, nálunk is egészen így van. A hivatal ilyenkor barátságtalan és unalmas... Ezért bátorkodtam, drága kisasszony...

Erre azután mindketten nevetnek. Vasárnap délutánra már találkát is adnak egymásnak. A telefonba bemondják szomorú, igénytelen életüket, és megvigasztalódnak. A szobába egy emberi szó remegése száll, és szivárványosra festi a poros, kopott, elhagyott bútorokat, a lány pici füle pedig valahol messze rubintpirosra gyúl a belémuzsikáló férfihangtól.

Egy órája beszélnek már, és alig tudnak elválni egymástól.

- Jó éjszakát... Még egyszer jó éjszakát...

A kis könyvvezető leteszi a kagylót, és most már nyugodt.

Tele van a lelke verőfénnyel, s valami nagy érzés feszítheti mellét. Máskor önző és ideges, még irigykedett azokra a kollégáira is, akik nála jobb szivart szívnak, de most csupa nyugalom, bölcsesség és béke. Erőlködő szája szeretne himnuszt énekelni a diadalmas kultúrához, az emberhez, a szeretethez, mely mindenüvé elhatol az ő meleg, vigasztaló szavával, de fáradt, és inkább leül egy székre, a zöld ernyős villamoslámpás mellé. Ott aztán csendesen bóbiskolni kezd. Álmában arcát egy lágy hang simogatja, mint valami puha, meleg selyemkendő, és gyönyörű szépeket álmodhatik, mert vörnyeges bajusza körül egy huncut, csendes mosoly játszik.

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:21:21, kedd
 
  BOSZORKÁNY



Abban az időben izgatott, zavaros mesékről suttogtak a kisváros házaiban. Már vége felé járt a farsang. A frissen esett hó bortól és vértől piroslott. Kora hajnalban sápadt emberek részegen, hadonászva estek neki a kapunak, és a város vén korhelyét egy reggel a piszkos hóban megfagyva találta a sarki rendőr. Felkelt a nap, vöröses pára szüremlett szerteszét, s mindjárt ferde szájú, ijesztő, síró álarcok vigyorogtak az emberre, annyi tarka ringy-rongy és bolond cafrang, hogy az ember fejéhez kapott, és szerette volna elhessegetni magától az eszeveszettség e víg gyászát. Este titokzatos emberek kukkantak be az ajtón, akikről senki sem tudta, bolondok-e, vagy csak bolondoznak. A gyerekek gyertyát gyújtottak a kivájt tökben, és rémült nevetéssel táncolták körül. Ez a nevetés elhangzott a nedves udvarokig, a kamrák és benyílók homályos mélységéig, s mindenütt fájó nyilallást keltett a szívekben.

Anna, a fiatal, fehér bőrű szolgálólány mindezt remegve nézte, és a szívére szorította a kezét.

Egy parasztszéken ült, a konyhában. Csend volt. A lámpa rápislogott az öregebbik cseléd durva arcára, mely figyelmesen, komolykodva nagybetűs könyv fölé hajolt. Látszott, hogy nem érti, mit olvas. Nemsokára le is tette a könyvet. Nagyot ásított, és száját eltakarta idomtalan, kivörösödött kezeivel.

- Nem fekszel le, Anna? - kérdezte tőle, míg elfojtotta az ásítást.

Anna a szentkép előtt meggyújtotta a mécsest, és letérdepelt imádkozni.

Fiatal, szőke fejében továbbra is a farsang sötét mendemondái kavarogtak. A szomszéd cselédlány tegnap azt mesélte, hogy a pincében boszorkány járt, egy fehér, töpörödött vénasszony, aki úgy cincogott, mint a patkány. Azután felszökött a konyhába, sót kért, és az inas mellét véresre szívta. Mikor végre - bal kézzel - kisöprűzték, az ajtóban még egyszer visszafordult, és csúnya, szőrös kezével megfenyegette őket.

Anna nem bírta magát tovább türtőztetni, felkelt, az öreg cselédhez futott, és átölelte:

- Félek.

Sokáig bámultak a lámpa világába. Mind a ketten némák voltak.

Az óra sétálója nagy köríveket rajzolt a falra. Az öreg cseléd szürke szemei kémlelve meredtek reá. Anna felemelte tekintetét, s belebámult ezekbe az üres, szomorú szemekbe.

- Csak azt szeretném tudni, hogy igaz-e? - kezdte a beszédet Anna.

- Való igaz, lányom. Gonosz lélek kísért most mindenütt.

Anna összeborzongott. Elővette az imádságos könyvet, ahonnan a szent zsoltárokat szokta énekelni. Hangja elcsuklott a félelemtől.

A tűzhelyen egy fazék bugyborékolt, várták, míg felforr a víz. Az óra ketyegett.

- Te - szólt Anna rekedten -, láttad?

- Láttam - felelt a cseléd, és maga is megremegett a hangjától. - Mintha valami fehérség suhant volna el. Kétszer bólintott, aztán elment.

Keresztet vetett magára.

Aztán reszketve feküdtek le mind a ketten.

Anna félni kezdett. Félt az éjszakától, a sötét szobáktól, az üres terektől; félt mindentől. Ha esténként a kis benyílóba kellett mennie fáért-miért, mindig torkon ragadta ez az őrült, babonás félelem. A pincétől meg éppen rettegett. A seprűk megett egy-egy boszorkányt sejtett, a sötét kút meg mint valami boglyas szörny meredt reá. A kamrák szűk rácsai közül ezer és ezer fehér boszorkányfog vigyorgott ki.

Anna már fényes nappal is félt. Nótázó kedve elmúlt, szeme beesett.

Egy este azután berohant a konyhába, és a fiókból kivette a széles pengéjű konyhakést.

A keblébe rejtette.

Farsang utolsó napja volt. A hegedűk álmosan cincogtak, a duhaj nóták lassan belefulladtak a borba és a mámorba. Az utcán széttépett álarcok hevertek.

Anna egy pillanatra betekintett a szalonba. A kályha kihűlt már. Az asztalon egy égő gyertya szomorkodott, az ágyon, a széken egy frakk, egy mellény, egy-egy nyakkendő.

Lement a pincébe szénért.

Sötét volt. Botorkált előre. A nagy csendben hallotta léptei zaját és szíve hangos dobogását. Úgy vergődött szegény kis szíve, mint fogoly madár a tőrben. A sötétség alakjai egy darabig rámeredtek, majd mozogni kezdtek, s ebben a mozgásban követte őket a pince, a ház, az egész világ, és aztán minden összefolyt a szeme előtt.

Egy régi karosszék a homályban olyan nagyra dagadt előtte, mint egy vén boszorkányégető vaskemence. Az ecetes üvegek várvívó óriásokká lettek.

Ijedten kérdezte:

- Ki az?

Senki sem felelt.

Elérte a kutat. Lábai alatt megzizzent a szalma. Újra hangot halott. Vagy képzelődött?... Csak a szíve dobogása... semmi más. De megint egy mozdulat... Most már léptek közelegnek... tisztán hallható, suhanó léptek. Valaki jön.

- A boszorkány, a boszorkány.

A fekete, undok alak átkarolja erős karjaival, és meg akarja fojtani.

Anna arcizmai kifeszülnek, orrcimpái remegnek, erei kékek a vértől. A vére tűz.

- Most... most kell tenni...

Kétségbeesett tülekedésben a boszorkány utálatosan lágy, illatos kezeit lefejti magáról, de a birkózásban végül ő lesz a vesztes. Egyszerre felcikáz agyában a gondolat. Kebléhez nyúl. Görcsös ujjai őrült erővel kapaszkodnak be a kés fokába, és a másik pillanatban mélyen repül a penge a húsba. A fekete alak hátraesik... Bordái ropognak... Valami csuklás és köhögés hallatszik, majd egy hörgés és egy sóhaj.

Aztán csend és sötétség.

Anna vár. Villogtatja kése véres pengéjét. A pince fekete és meleg, mintha híg vér öntötte volna el. A torka elfullad. Levegőért kapkod. Aztán elindul, rohan, menekül.

A konyhába ér, és nevet.

- Megöltem a boszorkányt.

Másnap ködös, hideg farsang utáni reggel. Üres poharak és kisírt szemek. A lerongyolódott, cifra jelmezek gazdátlanul hevernek, s szürke hamu szállong rájok. A korcsmákban síró leányok, leégett gyertyák. Gyász és szomorúság mindenütt. A pincében egy fiatal gyereket találnak, selyemmellényben, földes, vértől átázott hajfürtökkel, kinyílt szemmel. Halvány, úri szája alázatosan csókolja a pince földjét.

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:20:12, kedd
 
  PESZTRA



Vera, a kis pesztra, reggel öt órakor ébredt. Kiköhintett a ködbe, de még sötét volt. Benn a cselédszobában is az éj feketéllett még, s mikor visszament az ágyhoz, nagy kedve lett volna beléje feküdni, ha nem gondol az utcai szobára meg a fehér kályhára, melyek már régen vártak reá. Kötelességtudásból öltözködni kezdett. Bedugta fejét a mosdótálba, lesimította nyiszlett paraszthaját, felvette szürke perkálkendőjét, és megindult kifelé. Végigment egy szűk, sötét szobán, aztán az erkélyfolyosóra ért. Apró térdei összevacogtak a hidegtől.

A feje előrekonyult, kedvesen és álmosan, mint az alvó verébé.

Csak ködöt látott meg egy lámpát, más semmit. Félig még aludt, és találomra járt, amerre a lábai vitték. Egyszerre valami hidegséget érzett a kezében. A kilincs volt. Haragosan és komolyan kiáltott rá, erősen rázta:

- Nyílj ki már... te... buta.

Egy tágas, sötét szobában állott. Most már felemelte fejét, és nagyot sóhajtva felébredt. Zörögve ledobta a szeneskotlát és az aprófát, eszébe jutott, hogy az uraságok a másik szobában alszanak, rémülten nézett a becsukott ajtóra, és megsimogatta a kotlát. Aztán felugrott egy székre, és meggyújtotta a gázt.

A szobát enyhén hullámzó zöld fény öntötte el. Vera körülnézett. Valami különös boldogság szorította a szívét, úgy, hogy szeretett volna bukfencezni, sikoltani, verekedni, mint a falun, a szabad mezőn. Körülötte mély csend. Az ajtóhoz ment, fülét erősen odanyomta, s hallgatta, hogyan lélegzenek benn az alvók. Mindnyájan aludtak. Most az egész szoba az övé volt. A politúros asztal, az albumok, a zsöllyék, a selyempamlag, az üvegszekrény, minden, de minden. Fönn, az aranytapétás falon, tengerek hullámoztak, nyájak legeltek. Egy szomorú, parókás asszony búsan mosolyogva nézte.

Lekuporodott csendesen a kályha mellé, és óvatosan piszmogva tüzet rakott. Piros láng csapott fel, ezer és ezer apró szikra tűnt el a kürtő sötétségében.

Most érezte először, hogy fázik, és mellén összehúzta a kendőt.

A láng lassan körülnyaldosta a téglákat, s a kályha mind erősebben fújta rá édes, langyos szellőjét. Tagjait altató zsibbadtság lepte el. Lassan felkelt a helyéről, és a puha szőnyegen lábujjhegyen körüljárta a szobát.

A porronggyal végigsimította a széket, az asztalt, a padlót, azután az ajtókhoz látott. Egy-egy pillanatra megállott, s ilyenkor mohón, nagy szeretettel nézte a szobát, mintha vízszínű szemeivel egészen magába akarta volna ölelni. Mindenütt csupa újság és csoda. Az íróasztalon egy üvegdarab, melyen hajókat és tengert lehet látni, ha a lámpa felé fordítjuk, följebb léniák, tollak, hasas tentásüvegek és nagy, komoly írások, csupa vonal és csupa fontos szám, az úr munkája, aki reggel korán a hivatalba megy. Azután a fehér pamlagon két selyemszoknya, kék és sárga, a nagyságos asszony ruhája. Vera bámulta ezt a panorámát, s mintha először látta volna, megfeledkezett a dologról, és kicserepesedett, kicsi ajkai szétnyíltak.

Az üvegszekrény csecsebecséit sorra megtörülgette. Ezen a reggelen különösen csodálkozott egy vastag aranypénzen, mely lila bársonytokban volt elrejtve. Vigyázva megnézte elöl-hátul, és elgondolta, milyen jó az uraknak, akik az aranyat ily nagy darabokban tartogatják itthon. Aztán a gyöngyházkagylóval babrált, és majd hátraesett ijedtében, mikor meghallotta, milyen szépen és sokáig tud zúgni.

Hogy készen volt ezzel is, a baba-szobához ment, amely a kisasszonyé volt, a nyolcéves Ilonkáé, aki tavaly halt meg torokgyíkban. Vera mindig félve nyúlt ezekhez a törpe bútorokhoz, melyeken még érzett az ő vékony, úri ujjainak a nyoma. A szoba falának támaszkodva, félrebillent fejjel, kusza kalappal a fején aludt a francia baba, aki, mióta meghalt kék szemű kis anyja, napról napra piszkosabb és szomorúbb lett. Rózsaszínű csipkéi elrongyolódtak, mellén kiszakadt a selyemderék, és sovány, fűrészporos lába szomorú fehérséggel lógott le. A bánat, a por, a hőség az elmúlt év alatt egészen megöregítette, szemöldökei megvastagodtak, a szája is mintha sírásra görbült volna. Dobogó szívvel nézett rája, és leemelte a szekrényről. Nagy, fekete szemei egyszerre kinyíltak, s jól látta, könnyel voltak tele.

- Szegény, árva baba - szólt, és megcsókolta hideg viaszszáját.

Az óra ütött, hirtelen a helyére lopta a babát, s az ablak felé ment.

Széthúzta a függönyt. Az utcára nézett.

Csoda történt.

A házak, a fák, a gázlámpák, a kövek fehérek voltak. Esett a hó.

Mintha finom porcukorral hintettek volna tele minden talpalatnyi földet, ameddig a szem elért, sehol sem lehetett látni csak egy parányi fekete foltot is. Zúzmarás, didergő ezüst fehérség cukrozott be mindent. Millió pihe kavargott a fekete levegőben, imbolyogva, táncolva, merészen bukdácsolva a fehér földre, és a szél beléjük fújva derült, hideg szimfóniákat játszott. Bámulta a lámpafényben ragyogó jégvirágos ablakon, és szájára tapasztotta a kezét, hogy ne sikoltson, mert jó kedve volt, mint mikor a leánytársai csiklandozták. Öröm fojtogatta a torkát, a téli hideg reggelek öntudatlan, szívdobogtató öröme, s csak annyit tudott kinyögni:

- Hó...

Az áldott hó egy éjjel, mikor nem is sejtette és aludt, fehérre változtatta az ijesztő, kormos házakat, a komor kőutakat, és most minden olyan, mint otthon, a falun, a mezőn. Arra gondol, hogy a nagyapja ölében egy reggel először látta meg a fehér világot. Akkor is ilyen tágra nyíltak a szemei, akkor is ilyen különös boldogságot érzett a vérében. Szeretett volna énekelni és a földre borulni, hogy megköszönje az életnek ezt a nagyszerű pillanatot, mellyel a szegény paraszt pesztrát meglátogatta, de ajkai csak dadogtak, kirepedezett kezei csak hadonásztak, értelmetlenül és bambán:

- Hó...

Körülötte a szobán csupa finom puhaság, szín és selyem, künn pedig egyre havazik. Az ég reá borul, mint egy üvegkupola, s sokszor azt kell hinnie, hogy ő, a ház, az egész világ, egy végtelenül nagy kristálypohárban áll, mely egyformává, egyenlővé tesz mindenkit és mindent:

- Hó... hó...

A másik szobából zaj hallatszik. Az úr kijön vörös csíkos hálóingében, és teríttet vele. Vera kimegy a tálcáért, és öblös, kék lábasokkal tér vissza, melyekben melegen gőzölög a tej. Az orra piros a hidegtől.

- Milyen idő van künn? - kérdezi az úr.

Vera az ablak felé mutat:

- Esik a hó...

A ház ezalatt felébred, és lassan az asztal mellé telepszik. Jánoska is felkel, és összeszíjazza iskolakönyveit, a rajztömböt és a tollskatulyát. Az úr szőlőskalácsot tör a kávéhoz, aztán egy pohár vizet iszik, és szivarra gyújt. Liláskék füstfellegek ölelik körül a lámpát.

Jánoska csendesen az asztal alatt keresgél. Fölemel a földről egy ezüstszálat, mellyel a karácsonyfát díszítik.

Az apja felé nyújtja.

- Az angyalkák hullatták el - mondja az apja. - Nem tudod, hogy nemsokára karácsony lesz? Az angyalok itt jártak az éjjel.

Vera a pohárszékre könyökölve figyelmesen hallgat beszédükre. Az angyalok jártak itt. Azok daloltak neki is ma reggel. Szeme kimered, a száját kitátja a csodálkozástól, a boldogságtól...

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:19:08, kedd
 
  TAMÁS BOSSZÚJA



Három legény kacagni kezdett. Széles szalmakalapjaikkal a távolba integettek.

- Jön a Tamás.

- Várjuk meg...

A tengerparton egy mélázó szemű, nagyon szőke fiú magyarázott valamit a fürdőorvosnak. Az orvos szórakozottan hallgatta, a tengerre bámult, és minden szavát túlságosan élénken - gyanúsan - helyeselte. Azután kezet fogtak, elváltak, s Tamás andalogva, lógó fejjel tartott a lányok felé.

- Ki ez? - kérdezte a szőke német lány.

- Nem ismered?... A Vaál fiú.

A kis kövér félrehúzta a szőkét, s a fülébe súgta:

- A bolond, a nehézségtörős... Nem tudod? A múltkor kiugrott az ablakon, s beszökött éjjel a kertünkbe - képzeld csak - egy ingben, egészen fehéren, a holdvilágban. Mi az ablakon át néztük. Arcát a hold felé fordította, és a falra akart mászni, de a papa kiment, karon ragadta, és hazavezette. Alig bírt vele, mert ha rajta van a baj, erős, mint egy bika. Aztán szegény még szerelmes is.

- Kibe?

- Belém. De ezt ne mondd el senkinek...

Tamás a pad elé ért. Mind a három lány vihogott, és egyszerre kiáltott:

- Gyere ide, Tamás. Csókolj meg.

A hosszú fiú unalmasan és kelletlenül, mintha csak nyújtózkodnék, átölelte a lányokat, és sorba megcsókolta őket szájon.

- Szervusztok, gyerekek. Mi az újság?

A fürdőn közte és a lányok között valami különös, pajtáskodó barátság fejlődött ki. Az álmos szemű, szomorú, szőke fiú állandóan ott lógott az oldalukon, vitte a kabátjukat, a vendéglőben széket hozott, és pincért kerített nekik, amiért ők hálából tegeződtek és csókolództak vele. Ebben a titkos szövetkezetben azután benn volt a fürdőtelep összes leánya, tíz-tizenkét éves rövidszoknyások, eladólányok, vénkisasszonyok egyformán. Szerették, csipkedték, kínozták mindnyájan. A jó fiú meg kutyahűséggel ragaszkodott hozzájuk, alázatosan, de bizonyos bárgyú közönnyel teljesítette parancsaikat, s egészben véve, úgy látszott, nagyon keveset törődik velük. Ha nevettek rajta, leült egy padra, s megvárta, míg elmúlik a jókedvük. Máskülönben mind egyformán rendelkeztek vele, s nemegyszer elemi iskolás lányok is így szóltak hozzá:

- Menj hozzánk, drágám, és mondd meg, ma este csónakázni megyünk a Kendyékkel. Várj. Vidd haza a napernyőmet meg a kabátomat is.

A jó Tamás szótlanul elballagott, és különöseket gondolt a sötét erdőben. Szeme az éjben kigyulladt, és dalolni kezdett egy fájdalmas dalt - valami orosz népdalfélét -, melyről már messziről ráismertek a fürdőzők. Ez a dal gyakran hangzott fel az erdőben, mindenki hallotta, de nem tudta senki, mert Tamás mások előtt nem énekelte szívesen. Néha késő éjjel tompán és szakadozottan a tengeren csendült fel, s ilyenkor csoportok verődtek össze a mólón, a holdfényes víz messzeségében keresve a ladik világító vonalát.

- Halljátok? A Vaál fiú...

A fürdővendégek féltek és nyugtalankodtak, de azért senkiről sem beszéltek annyit, mint róla. Valóságos legendák képződtek körötte. Beszélték, hogy az apja, egy dúsgazdag lámpagyáros, csak azért küldte ide a nagybátyjával, egy kecskeszakállas, korhely agglegénnyel, hogy hamarosan tönkremenjen. A fiúnak borzasztó jelenetei voltak az apjával, s állítólag tudott is a szándékáról. Ámde erről senkinek sem szólt, s titkait mindig makacs hallgatással őrizte.

A fürdőévad kezdetén, egyszer, amikor a tengert nyugtalan, fehér hullámok barázdálták, bement a vízbe, és eltűnt a viharban. Csak két óra múltán jutott eszébe a fürdősnek, hogy utánanézzen. Riadtan vette észre, hogy a kabinjában még ott lógott a ruhája, a láthatáron pedig a nyugtalan víz már összeölelkezett a szürke esővonalakkal. Rögtön nagy csónakkal indultak utána, az egész fürdőközönség talpon volt, s keresték-kutatták egész éjjel, eredménytelenül. Senki sem hitte, hogy elvergődhetett a közeli szigetig. Az apját Budapestről sürgönyileg lehívták, mindenütt elterjedt a hír, hogy a tengerbe fúlt. Végre két nap múlva, mikor már nem is keresték, egy reggel felbukott a vízben prüszkölve és fújva, sápadtan és lesoványodva, az erős úszók nyugalmával, és paskolta, verte, sodorta, visszaköpte a reátajtékzó hullámokat.

Olyan volt, mint valami hatalmas fóka.

Az apja, aki akkor már gyászruhában járkált a fürdőben, rögtön hazautazott, és meg se nézte a fiát.

Szánalom és rémület kísérte mindenütt.

Csak a lányok mulattak rajta.

Esténként rendesen elcipelték a strandra. Letelepedtek a fövenybe, s a középre ültették. Tamás fáradtan nézett maga elé beteg szemeivel, mintha nem érdekelné a kegyetlen játék.

Egy füllesztő augusztusi este azonban őrült kedvük volt a leányoknak. Bukfenceztek a homokban, cigarettákra gyújtottak, tilos dalokat énekeltek, amiket máskor remegve susogtak egymás fülébe. A tenger némán nyúlt el, mintha valamire várt volna. Tamást kézről kézre adták, ölelték, csókolták, csiklandozták. Egy kisleány kibontotta hajából a szalagot, s a nyakára kötötte, a másik a kalapját nyomta a fejébe, s kezébe adta a piros napernyőjét. A hosszú fiú csak állt és várt, mit se sejtve, mint egy felszalagozott áldozati barom.

Ella, az ideges, nyúlánk leány magánkívül volt az örömtől. Összetett kézzel rimánkodott:

- Énekelj, Tamás, nekünk. Neked oly szép hangod van.

- Énekelj! - hangzott fel kórusban.

Tamás habozott.

- Azt a szép dalt énekeld el, Tamás.

Egy kicsikét várt, nyelt, köhögött, aztán elkezdte szánalmasan rikácsoló, rekedt hangján:

Sötét vizek
Csapják hajómat...

A lányok befogták a szájukat. A parton a szúrós, kegyetlen, csúf lánykacajok félve pukkantak szét, mint a vizes rakéták.

Tamás elhallgatott. Mindent megértett. Lehajtotta a fejét, könnyei csurogtak. Szemében apró, hideg szikrák villámlottak fel.

- Mért nevettek, ti buták?... Ti akartok engemet kinevetni?

Erre azután már dörögve, harsogva, tombolva tört ki a nevetés és a taps:

- Nagyszerű! Hogy volt, hogy volt.

Ilyen kacagást Tamás még sohasem hallott. Hasonlított a vizek dörgéséhez, de volt benne valami ismeretlen, üres, rekedt és kegyetlen, ami nyomban megfagyasztotta a szívét, és megbénította izmát. A nevetéshullámok egyre emelkedtek, dagadtak, feltornyozódtak, körülgyűrűzték, s ő, mintha fuldokolt volna e kacaj-óceánban levegőért kapkodott:

- Engedjetek haza... Megfájdult a fejem.

Ettől az esttől kezdve azután sanda bizalmatlansággal nézett a lányokra. Fenntartotta a régi barátságot, tegeződött velük, de lehetőleg kitért az útjukból, s csak késő éjjel nézett ki a partra, hosszú lépéseivel végigjárva a mólót, azután lefeküdt, s másnapig nem is mutatkozott. Szüntelenül várt és lesett, mintha valami titkos bosszú gondolata rejtőzött volna szűk koponyájában.

Hogy mi forrott benne, senki sem sejtette.

Tamás azonban okos és vigyázatos volt, és tudta, mit tesz. Egy órakor, a kéjes, buja és izgató hőségben kiszökött az izzó napzáporba... Az ő bolond, fájó feje jól érezte, hogy ez az a perc, amikor az ember pirosan liheg a feléje közeledő vágyakra, és levetkőzve mindent, állattá lesz. A házak s a fák aludtak, a tenger odaadóan adta át magát a nap csókjainak, s a levegő szúrt, mint az izzó pörnye. Benn a villákban a síkosra mosott, napfürdőben ellankadt nőtestek kéjesen nyújtóztak a puha pamlagon, és érezve a selyeming s a vékony pongyola cirógatását, azt álmodták, hogy egészen meztelenek. Az apró szájacskákban aranyvégű cigaretták forogtak, a szomjas ajak úgy szívta magába a füstöt, mintha tüzes férfiajkat csókolt volna sápadtra, véresre. Mámoros pillákra ólmos lázak, sötét vágyak nehezedtek.

Benn a mély utakon parázsosan vibráltak az árnyékok. A nap az ágak tűzrostélyán babonás színeket csent a zöld sötétségbe. Olykor fehér fürdőpongyolák, rikító szalagú szalmakalapok, lila, sárga, bronzvörös fátyolok surrantak el a távoli horizonton, hazasiető nők, akik az úszástól kipirulva és elfáradva, nedves hajjal, viaszosvászon sapkáikkal és fürdőruháikkal a hónuk alatt, haza igyekeztek. Távol a locsolt út kavicsos pora valósággal füstölgött.

Mindenki menekült a forróság elől. Csak Tamás várt. Az allén végre három leány alakja tűnt fel.

Ők voltak. A fürdőből jöttek.

Ella kócosan és sápadtan sietett elöl.

Tamás eléje rohant, félrevonta, s megcsókolta a meztelen karját.

- Szervusz, Tamás. Mért haragudtál ránk? - kérdezte a leány.

- Nem haragudtam. Én mindig szerettelek benneteket. - A leány meglepődött, a fiú szemébe nézett, és fülig elvörösödött. Soha ilyen különös, ragyogó férfiszemet nem érzett még a testén. És Tamás még mindig nem engedte el a karját.

- Jöjj velem. Akarok neked valamit mondani. - A leány követte az erdőbe. A két másik leány kacagása, a missek angol beszéde távoli zeneként szűrődött csak át a vastag fenyvesfalon. Leültek a homokba. Tamás félkarjával könnyedén átölelte a leányt, s mikor már minden nesz elmúlt, dühösen, bőszen szorították össze ajkaikat.

- Ülj le mellém, Tamás.

A leány megfogta a kezét. Azután arról kezdett panaszkodni, hogy egy tüske ment be a cipőjébe. Tamás udvariasan és óvatosan lefejtette lábáról fehér nyári cipőjét, a könnyű harisnyát, és megcsókolta a nyakát. Most már egészen kibomlott a haja, az arca kárminvörös lett, szédült...

- Ülj közelebb, Tamás.

A fiú félszegen továbbhúzódott.

- Nem érted? Jöjj ide!

Tamás felkelt a homokból, zsebre dugta a kezét, és ránézett.

- Miért?

- Akarom. Csókolj meg. Fáj a fejem. Ne hagyj el.... te szamár... te... te... Ölelj meg... akarom...

Tamás vállat vont. Lassan kifelé indult.

A lány lefeküdt a földre, és kiáltozni kezdett:

- Tamás, Tamás. Ne menj el... Jöjj vissza... - A fiú erre egyszerre kiegyenesedett. Orrcimpái reszkettek a haragtól:

- Igen? Tudd meg hát: nem kellesz... nem kelletek... gazok, bestiák vagytok mind. Értetted?

A hang fuldoklott már a zokogástól:

- Jöjj vissza... jöjj... csak egy percre...

Tamás még egyszer visszafordult. A magányos rengetegben egyedül látta a leányt. Gyönyörködött benne. Olyan volt, mint egy dühös, részeg menád. Szőke fejét lehajtotta a homokba, könnyei piszkosan folytak az állán, és zokogott halkan, fojtottan, fuldokolva.

Tamás arcán a káröröm, a bosszú, a férfi méltóságos daca tükröződött, s a hangja egyszerre vészesen süvöltővé változott:

- Mért bántottatok?... Mért kínoztatok?... Most maradjatok magatokra, te, ők, mind, mind... buta, szegény, szerencsétlen leányok...

Azzal vigyorogva, fütyülve kirohant a napfénybe, a sárga és vörös színben égő sziklák közé.

Felkacagott a napra.

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:17:51, kedd
 
  A KŐIMÁDÓ



Andria bátya köveket tör a Karsztban. A kőtörő sovány, vékony emberke. Fekete a haja, fekete a szeme, fekete izomtalan lábszára, még az arca is koromfeketének látszik. Mikor negyvenéves lett, egy este lement a szomszéd határba, és így szólt a fényes szemű Biancához:

- Te jó leány, szelíd, fekete leány, jöjj hozzám feleségül. Annyi pénzt adok, amennyit csak akarsz...

A leány ránézett a szegény horvát szomorúan kalimpáló karjaira, s majdnem elnevette volna magát, ha meg nem látja a szemében a becsületes tüzet, mely aranyosra gyújtotta körülötte a sötétséget, és úgy reátűzött, hogy szinte elállt a lélegzete. Nem is tudott ellentmondani neki, egy hét múlva szépen elbúcsúzott az atyafiaitól, és Andria felesége lett.

A kőtörő égbe nyúló sziklán lakott. A fából és vályogból összerótt házikót meztelen hegyormok párkányozták, s a csend állandóan olyan nyomasztó volt azon a vidéken, hogy Andria a tetőre egy szélkereplőt tűzött szórakoztatónak, csiripelő famadárnak. Maga is többször félt ebben a kopár csendességben. Ember több napi járóföldre sem akadt. Mikor szürke hajnalban vállára vetette kőzúzó csákányát, s a fenyvesek között a vasúti töltés elé ment, sokszor megállt, s ijedten hallgatta szíve dobogását. Még madár se téved arra. A kietlen hegykatlanban egyedül a szíve dobogott életet akarva, életért kiabálva. Ez elcsüggesztette. Este azonban, mikor hazament, otthon találta az asszonyt, és megvigasztalódott.

Tíz évig éltek így, szótlanul, szomorúan, egyhangúan. A kőtörő még soványabb és feketébb lett. Legalábbis hatvanöt évesnek látszott. Időközben három gyermeke született, s a nyomor most már teljes erővel rázta a törpe hegyi viskót. Az asszony megfőzte az ebédet, a vacsorát, ettek, lefeküdtek, és unták az életet, unták a munkát, unták egymást. Bianca örökösen fekete szoknyát, fekete kötőt és fehér blúzt viselt. A hegyi lakók lassanként fakóak, soványak, bizalmatlanok, érdesek és kegyetlenek lesznek, mert a szirtek színtelen egyhangúsága az embert is megkövesíti.

Esténként az asszony sandán tekintett az öregemberre.

- Hol a pénz, öreg? Elhozta-e a pénzt, amit ígért?...

Andria kétségbeesetten vágta le a csákányát:

- Nem látod, hogy egész nap töröm a hegyeket? Nincs, nincs.

Az asszony nevetett:

- Menjen maga, vénember. Becsapott, tudtam, hogy megcsal...

Ilyenkor a kőtörő egy szikla peremére ült, és lelógatta lábait a szédítő mélységbe. A gyermekei - éppoly feketék és soványak, mint ő - éhesen visongtak a fehér sziklákon, mint a kövisasok.

- Nézze a gyermekeit... Csupa piszok és rongy mindahánya. Mit csináljak velük?

A kőtörő vállat vont.

- Miért nem szerez pénzt? - kínozta tovább az asszony. - Nem szégyenli magát?

- Nem lehet. Nem akarják...

- Kik?

Az öreg összeráncolta szemöldökét, és száraz ujjával a messzeségbe mutatott.

- Ők - mondta-, a hegyek. A hegyek kegyetlenek. Hiába töröm testüket a fejszémmel, a körmömmel, a homlokommal, visszavágnak, földre csapnak, összetipornak. Nem akarják...

- Buta beszéd - mondotta az asszony, és otthagyta. A kőtörő maga köré gyűjtötte gyermekeit. Szeme sugárzott a félelemtől, és erősen átölelte őket. Aztán mesélt nekik a kőzáporokról, a hegyóriásokról, a vörös hasú, rémarcú sziklákról, akik agyonütik az embert, ha közelébe mer férkőzni, és maga is megijedt a mesétől. Az alacsony kunyhóban valami ismeretlen vallás babonája kísértett.

Mikor künn zengett az ég, s villámok nyerítettek végig a völgyekben, az öreg sápadtan figyelt:

- Halljátok? A hegyek haragszanak...

Fájt neki az asszony kegyetlensége. Nem is ült le a közös vacsorához, hanem vágott magának egy darab kenyeret, s csendesen a sarokba kuporodott. Másnap azonban új kedvvel ment le a kőpokolba. Úgy érezte, hogy most győzni fog, és pénzt, sok pénzt visz haza az asszonynak. Lihegve, izzadva, nekipirosodva csapta a csákányát a sziklába, szemei szikráztak, lendülő karjai majdnem kificamodtak, de a gőgös szirt hideg csengéssel kacagta.

- "Csak az asszony ilyen gonosz" - gondolta magában, és tovább dolgozott.

Az ebédjét egyik porontya hozta ki, mert csak késő este ment haza, hogy ágyba dobja véres, öreg testét. Az arcán állandóan verejték ült, mintha könnyek lepték volna el, beesett szemei nedves tűzben égtek, jóllehet nem sírt, nem is tudott sírni sohasem. Vágta, verte, tépte, csikarta az irigy köveket, és egyhangú hegyi nótákat dúdolt hozzá.

A hónap végén megint kétségbeesetten szólt a feleségéhez:

- Nincs pénz. Nem bírom, nem bírom...

- Istentelen ember kelmed, azért nincs köszönet a munkájában. Mondja, mikor volt templomban? - faggatta az asszony.

- Régen, Bianca, talán akkor, mikor veled mentem a paphoz... Igazad van, imádkoznom kellene.

Azzal kiment. A templomba indult, de tétovázó, kimarjult lábai a hegyek közé vitték. A borús, novemberi alkonyat homályosan világította meg a völgyet. Ment előre az alvó csendességben. Olykor kibukkant a szirtekből egy merev fülű, kőarcú manó, és lopva rásandított. Azután lenézett a szirtről. Egy fekete ruhás öregasszonyt látott, meggörnyedten, alázatosan, mintha nehéz köveket cipelt volna a hátán. A ruhája, csontos, gyökérszerű arca sziklaszínűnek látszott, s lassan, révedezve mászott előre, mint a hegyek porszínű férge.

Andria szíve elszorult, s zavaros szemeiben babonás rajongás csillant meg. Szeretett volna megalázkodni, mint még soha, s lement a völgybe, a hegyek feneketlen mélységeibe. Körültekintett a szűk kőskatulyában, s a csupasz szirtfalak, a csend megbénították. A völgy legfenekén térdre esett. Azt hitte, templomban van. A jeges szelek vihorászva, vadul fütyültek, s a tűhegyes, karcsú szirtek úgy sivalkodtak, mint az orgonasípok. Mindenütt a hegyek, kövek őrülete lebegett...

Andria imádkozott.

Egy szikla felé fordult, melynek egyik dudorodása az emberi szemre hasonlított, és nézte, sokáig mereven nézte. Emlékeztetett ez a szirt a sörényes oroszlánra, meg a karthágóiak vicsorgó bálványaira is, de a kőtörő ebben a pillanatban megértette, hogy az egyedülvaló, vért és életet kívánó kőisten áll előtte, és leborult a földre.

Imádta a követ, az istent.

Az asszony egész éjjel várta otthon. Hajnali három órakor végre valaki kopogott az ajtón.

- Te vagy az, Pietro? - kérdezte Bianca.

- Én.

- Nem láttad az uramat? Még mindig nem jött haza.

- Nem is jön az. A sziklák között holtan találtam meg.

Az asszony kinyitotta az ajtót, beengedte a daliás olasz legényt, és elfújta a lámpát.

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:16:18, kedd
 
  VAKSÁG



Ének és harmonikaszó. A Ferenc József híd és az Erzsébet híd között teherszállító hajók, előttük kíváncsi sétálók. Néhány otromba lámpás zavaros és piszkos világot vet a hajóban vacsorázó szerb legényekre. Este kilenc óra. A város a portól, a melegtől egészen elfáradva, halálos bénultságban pihen a folyó partjain, s csak szokásból zörög már, szomorúan és kimerülten. Egy szó kell, hogy minden elnémuljon. A Duna-parti járdán lassan gyérül a közönség, a lépcsőkön egy-egy magányos alak komorkodik.

A PROFESSZOR ötven év körüli egészséges ember, ruganyos léptekkel jön, a vezetőjébe kapaszkodva. Klasszikusan nyugodt arc. Gyűretlen, vasalt szalonkabát, arany óralánc.

PÉTER. Erre, erre nagyságos úr...

A PROFESSZOR. Tudom a járást, fiam, csak hagyjon magamra. Csend. Sokan vannak ma?

PÉTER. Már mennek hazafelé.

A PROFESSZOR. Akkor jókor jöttünk. Menjünk le a vízhez. Ott még kevesebben járnak.

Lassan lefelé mennek, és azután megállanak.

A PROFESSZOR. Átlátni a parton?

PÉTER. Át.

A PROFESSZOR. Világos?

PÉTER. A hegyeken lámpák égnek.

A PROFESSZOR. A házakban is?

PÉTER. Ott is.

A PROFESSZOR. A gázlámpák is mind égnek?

PÉTER. Mint rendesen. De miért kérdi a nagyságos úr?

Csend, a professzor nem válaszol.

A PROFESSZOR. Mondja, feljöttek a csillagok?

PÉTER. Mind fönn vannak már. A hold is kel. Ma telt hold van.

A PROFESSZOR. világtalan szemeit az égre emeli. Hány óra?

PÉTER. Kilenc. Csend.

A PROFESSZOR. Gyönyörű este van. Lassan a szél is fújni kezd. Egy óráig sétálhatunk. Jöjjön, fogja a karomat. Jó, hogy eljött. Alig vártam a délutánt... Szeretem, ha pontos. Hogy ha ma nem jön, igazán nem tudom, mit teszek, mert látja, nagy átok az én szemgyöngeségem, és mindenki elhagyott.

PÉTER. A nagyságos úrnak nincs felesége?

A PROFESSZOR. Nincs. Magam vagyok, egészen, meg maga, Péter.

PÉTER. Más senki?

A PROFESSZOR. Senki. A takarítónő, de az reggel korán jön, s csak egy óráig zörög a szobámban. Porol és szellőz, azután elmegy. Délben hozzák az ebédet. Aztán este jön maga. Addig ülök a sötét szobában, és nézek magam elé. Ez nagyon unalmas.

PÉTER. A sötét gyógyítja a szemet. A nagyságos úr is jobban lát, mióta...

A PROFESSZOR. Természetesen. Menjünk előre, s megmondom, hol égnek a lámpák, ahogy szoktuk. Hol vagyunk?

PÉTER. A Ferenc József hídnál.

A PROFESSZOR. botjával felfelé mutat. Ott van a lámpa...

PÉTER. Itt egész sötét van.

A PROFESSZOR. Megtévedtem. Várjon, itt van, itt...

PÉTER. Most eltalálta a nagyságos úr.

A PROFESSZOR. Menjünk tovább. Nem unja magát, Péter?

PÉTER. Nem.

A PROFESSZOR. Miért olyan kedvetlen?

PÉTER. Nem vagyok kedvetlen. Ma sokat dolgoztam, és kifáradtam.

A PROFESSZOR. Igen, igen. Ha hazamegyünk majd, átadom a pénzét...

Zavart csend. Tovább mennek.

PÉTER. A gyáraknál vagyunk. Itt már nincs senki.

A PROFESSZOR. Álljunk meg. Nagyszerű. A folyó zúgását lehet hallani.

PÉTER. A kocsik sem zörögnek.

A PROFESSZOR. Hallani, amint a víz lassan ömlik tovább a tenger felé. Ezt azelőtt sohasem hallottam. Várjunk egy kicsit. Ez olyan különös, olyan érdekes, olyan szép. Sötét van már?

PÉTER. Egészen sötét van.

A PROFESSZOR. Nézzen a vízre. Milyen szép lehet most a Duna... a habok fekete csillogása... Mondja, hiszi-e, hogy én azelőtt sohasem járkáltam itt a Duna-parton? Soha, soha.

PÉTER. Pesten tetszett lakni?

A PROFESSZOR. Igen, és látja, nem jöttem ide soha. Nem volt időm.

PÉTER. Nagyon sokat dolgozott a nagyságos úr.

A PROFESSZOR. Nem néztem meg semmit. Nem láttam semmit. A világot sem láttam, és mostan csak ez fáj. Soha, soha sem fogom látni többé. A zsebkendőjét keresi, s megtörli a szemeit. Csend. Üljünk le a parton, Péter. Leülnek. Itt már nincs kő, csak fű, hűvös, kedves fű, kavics, meg meleg, porhanyó föld. Mikor gyerek voltam, akkor ültem utoljára így a földön, most pedig, látja, eszembe jut minden, minden, az egész életem, és olyan szomorú vagyok, mint mikor gyerek voltam, s egyedül járkáltam a mi szagos, nagy erdőnkben. Eszembe jut...

PÉTER. Tessék csak mesélni, majd én hallgatom.

A PROFESSZOR. Érti-e maga ezt? Megragadja a karját. Érti-e? Ötvenkét éves vagyok, és most hallgatom először a Duna zúgását. Éjjel a földön, a kőházak között? Nem, rettenetes-e ez? Fönn pedig a csillagok.... Egyszer, mikor kisgyerek voltam, eltévedtem az erdőben, s a fekete fák között hirtelen megláttam a sok-sok fénylő tűzpontot, s akkor úgy tetszett nekem, mintha mindegyik egy nagy aranyalma lett volna. Ha pedig most elgondolom, hogy ugyanazok a csillagok vannak fölöttem... akkor valami olyan különöset érzek... akkor szeretnék kiabálni, toporzékolni... A földre feküdni és ölelni, csókolni a port, addig, amíg meghalok. Nem rettenetes ez? Ezen sírni, zokogni, ordítani kellene. Ezt maga nem érti, nem is értheti.

PÉTER. Értem. Nekem is volt egy testvérem, aki megvakult.

A PROFESSZOR. Figyeljen. Azelőtt is elmentem itt százszor, de nem állottam meg, hanem szaladtam valami buta cél felé. Miért? Magam sem tudom már. Könyvek voltak az asztalomon, emberek körülöttem, híres tudósnak tartottak. Éjjel a lámpánál a betűkön rontottam a szemeimet. Ezek a betűk, ezek a sárga papírok kiszívták a szememből a fényt meg az életet, s sohasem fognak rólam beszélni. Mostan meg itt lógatom a lábaimat a folyóba, bámulok a levegőbe, nézek, nézek, és nem látok. Leülök a földre a porba, mint ezelőtt negyven évvel, amikor még gyerek voltam.

PÉTER. Beszéljen, nagyságos úr. Csak a könyvekben lehet ilyen szépet olvasni.

A PROFESSZOR. Értse meg. Ezt szeretném leírni, kinyomatni, szeretném rekedtre ordítani magamat, hogy mindenki meghallja. Magának mondom el. Most minden eszembe jut. Látom magamat, amint egyszer erre jöttem. Akkor még nagyon siettem. December volt, fehér volt minden, a fák, a hegyek, a házak, a kabátomra tiszta, világos hó hullott, s minden olyan vakítóan tündöklött, hogy szerettem volna megállni, letérdepelni... Nem állottam meg, emlékszem, tovább rohantam, be a könyvtárba, a görnyedő, púpos hátú emberek közé. Húszéves lehettem. Én is leültem közéjük, és bedugtam a fejemet egy vastag könyvbe. Emlékszem. Éjjel, mikor lefeküdtem, eszembe jutott az a nagy fehérség, amit nappal nem bámultam meg. Felkeltem az ágyamból, s ki akartam jönni, hogy megnézzem. Meggyújtottam a lámpát, felöltöztem. Az asztalomon ott feküdtek az írásaim. Elkezdtem olvasni, aztán írtam, aztán megint olvastam, egészen reggelig. Nem jöttem ki. S most mindez eszembe jut. És ez úgy fáj... úgy fáj, hogy szeretnék törni-zúzni, ölni... Ez az elveszett nap az én életem... Azután egy éjszaka, egy meleg júniusi éj... Azután egy őszi délután, mikor a piros, vékony fák között a Thukididészen dolgoztam... Csend. Péter?

PÉTER. Parancsol a nagyságos úr?

A PROFESSZOR. Figyel arra, amit mondok?

PÉTER. Figyelek.

A PROFESSZOR. Miért olyan bús, mért olyan szótalan?... Hová néz?

PÉTER. A vízre. Hosszú szünet.

A PROFESSZOR. Igaza van. Ez magát nem érdekli. Menjünk le.

PÉTER. Hová?

A PROFESSZOR. Le a vízhez. Egészen közel. Bele akarom mártani a kezemet. Csak egy pillanatra. Bele akarok markolni a homokba. Így... milyen hűvös a víz... milyen kedves... a szent víz... a nagy, tiszta víz...

Pacsál, és naiv szeretettel simogatja a hullámokat, mint a gyerekek az állatok szőrét.

PÉTER. Tessék vigyázni, egy hajó jön erre.

A PROFESSZOR. Érzem a hullámverésen. Mindjárt megyünk, csak előbb megmondom, mikor ér ide. Várjon. Mintha látnám. Milyen lámpás van rajta?

PÉTER. Zöld.

A PROFESSZOR. Sötétzöld?

PÉTER. Halvány.

A PROFESSZOR. Halványzöld. Elgondolkozik. Milyen lámpákat lát még?

PÉTER. A túlsó parton egy kék láng, és távolabb meg egy piros.

A PROFESSZOR. Kék, piros... A piros láng olyan szép lehet... Mindig úgy szerettem... A feketeségben egy pici piros folt...

PÉTER. Most tessék figyelni, mindjárt itt lesz.

A PROFESSZOR. Látom. A hajó erős zajt ver, a hullámokat felkavarja. Itt van... most... most... Most megy el előttem a hajó!

PÉTER. Megint eltalálta a nagyságos úr...

A hajó csak később halad el előttük. Azután még hallgatják egy darabig, mint vész el a kerekek kattogása az éj csendjében. Szél kerekedik, meglóbálja a fák lombkoronáját, hullámokat ver fel, majd újra csend lesz. A professzor leporolja magát, kezébe veszi botját, megtöröli a szemeit. A bús golyók az égre néznek, s édesen fogadják az esti levegő cirógatását. Távolban egy negyedik emeleti erkélyen - gyorsan és hangtalanul - vacsorára gyúl ki a villanykörte.

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:15:04, kedd
 
  PRASSZ KÁZMÉR HOSSZÚ ÉS CSODÁLATOS ÚTJA



Prassz Kázmér húszéves volt, és ekkor - egy reggelen - elhatározta, hogy átmegy Pestről Budára.

- Nem lehet tovább zülleni. Ma délután áthurcolkodom. - Este csakugyan ott volt már.

Csinos, kétszobás lakást bérelt hűvös illatú fák, fehér jázminbokrok között. Esténként kiült a padra. Vidéki szokás szerint bámulta, hogy száll le az este. Kirándulók jöttek haza, apró leányok rózsaszínű harisnyákban, fehér ruhákban, csupa bájos, halovány nyakú kis hercegnő, s úgy érezte, hogy ebben a környezetben ő is gyermek lesz, nyugodt és álmodozó. Fölmászott a Gellérthegyre, megvacsorázta a vastag aludttejet, melyet zöld bögrében tett eléje a cseléd. Elővette könyveit. Pipázgatott. Nézte a szűzdohány acélkék füstjét.

A várost kerülte. Ha olykor átment a Margit-hídon, megdobbant a szíve. Valami önvádat érzett, és elpirult, mintha becstelenséget követett volna el.

Prassz Kázmér különös ember volt. Az ismerősei is különösek. Barátjai többnyire nappal aludtak, s éjjel kocsmában kurjongattak a pesti oldalon, kék holdfényben, pálinkás fejjel megmászták a hegyeket, és boszorkányokat kerestek a sziklákon, vagy egy budai zsákutcában Mátyás királyt éltették. De Kázmér végleg búcsút mondott nekik. Sajnálta a leányt, akit feleségül akart venni, és ott maradt mellette.

- Látja - mondotta neki a leány -, most megint pirosak a koralljaim.

Nyakán égő vörös színben villogtak a mogyoró nagyságú korallok. Ezek a gyöngyök misztikus kapcsolatban voltak Prassz Kázmérral. Ha elhagyta a leányt, megkoptak, elvesztették a színüket, vérszegények és sápadtak lettek, mintha kiszállt volna belőlük az élet és a vér.

- A véremtől ilyen pirosak. A vérem van bennük - kacagott Katinka.

Kázmér most már nem is gondolt arra, hogy átmenjen a városba. Becsukta ablakait, s csak akkor nyitotta ki, mikor az éjfél csöndje ereszkedett le az alvó budai házakra.

A város azonban mégis fölkereste.

Először egy bolond villamoskocsi hozott neki üzenetet a poros, tikkadt csöndbe. Haragosan csörömpölt, a lámpái reá hunyorgattak, ablaka alatt selyemsuhogást hallott. Félrehúzta a függönyöket, s egy asszonyt látott, valami titkos ismeretlent, aki nyugodtan olvadt be az éjszakába, mintha nem is törődne vele, s mintha mégis úgy hívná, vonná maga után. Részeg emberek daloltak az utcán. Az ablakon át beszűrődő portól égett a torka. Távol az ég párafényben reszketett, és hallatszott a főváros pihegése, összeszűrődve a mezők csöndjével, a zenés kávéházak dünnyögésével, asszonyok, leányok ájult suttogásával. Az éjszaka merő zűrzavar volt. A vashidak táncolni kezdtek, a házak megmozdultak, a Dunában bor folyt, részegség, duhajság áradt mindenünnen. A levegő harci kürtökön muzsikált.

"Két hónapja nem voltam már kávéházban" - gondolta magában Kázmér, s boldogan feküdt le az este.

Egy régi óra állt a szobájában. Ódon üvegharang borult reá. Az ősei hagyták rá. Ennek a vén házibarátnak egyhangú ketyegése altatta el.

Másnap reggel találkozott a leánnyal.

Kázmér megcsókolta, és boldogok voltak.

Jött azonban az este, furcsa ködeivel, selyemlágy cirógatásával. Meggyújtotta benn a szobában a lámpását, s kimerülten dőlt le a bőrdíványra. A falakon aranyos nyugalom pihent.

Szája fanyar volt. Utálta a munkát, és ásítozott.

Egyszerre künn termett az utcán.

A híd felé tartott.

Reggel öt órakor bandukolt haza a lombok közé bújó fehér házak között.

- Holnap, holnap... - dünnyögte magában, mikor az ágyba dőlt, és másnap délben kelt föl.

Ettől kezdve azután mindennap átlátogatott, de csak egypár órára.

Aztán mindig-mindig gyakrabban maradozott el.

Kázmér nem is lett budai lakos. Eleinte csak a ruháit vitette át Pestre, majd a bútorokat is. Napközben azonban dolgozott. Különös és fontos munkái voltak. Cigarettaszakértő volt. Szakmunkákat olvasott a dohányról. Ritka dohányokat gyűjtött, s karcsú, illatos cigarettákat sodort vékony ujjai között. Aztán nyelvészkedett. Törökül és asszírül tanult. Bélyegeket gyűjtött. Este, mikor a szivarfüst gomolyagjain szövögette a jövendőt, gyakran azt képzelte, hogy messze-messze valahol keleten él, és az egész élet, ez a buta kőtömeg s ez a sok-sok otromba ember csak lázas álom.

Ha kérdezték, hogy mit akar, csak mosolygott. Nem árulta el titkát, melyet reggel hat óra felé, a bor gőzében olyan aranyosnak és csodásnak látott.

De egy este megült a terített asztalok mellett órák hosszáig. Szivarozott. Dúdolt, ivott.

- Fiúk, fiúk, holnap megyek.

A fiúk nevettek. Már ismerték.

- Hová?

- Haza. Budára.

- Hiszen már húsz éve ezt teszed.

Kázmér felhörpintette a borát, és nagyon nyugodtan csak ennyit mondott:

- Igazad van.

Tulajdonképpen világosan látta a problémát. Egyszerűen át kellene menni a folyó bal partjáról a jobbra. De ez korántsem olyan könnyű. A hidak nem mindig egyforma hosszúak. Néha megnyúlnak, makrancosan ugrálnak, felszisszennek, ha reájuk lépünk, még a habok is tajtékokat túrnak, s zöld lesz a tarajuk, mint a harapni akaró vadállatok szeme. Ilyenkor végtelenül messze van Pest és Buda. Mérföldek és évezredek választják el egymástól. Kázmérra pedig haragudtak a hidak. A ködben csörögtek előtte.

Csak néha gondolta magában:

"Pirosak-e még a lány nyakán a korallok?"

A szakálla pedig megderesedett ebbe a gondolatba. Egy napon este kilenckor ébredt. Végre kialudta a hónapos lumpolásokat.

Megfésülködött, és frissen a szokott kocsmájába tartott. A kocsmában ott találta a barátait. Az örök jogászt, az orvost és az írót.

Három óra felé végre fölkerekedtek.

Az éjszaka nyugtalan és sötét volt. Kázmér piros arccal, fütyörészve temetkezett beléje. A fák nyári fűszerüket ontották, mámoros volt mindenki.

Kicsikét állt a hűvösödő éjszakában. A levegő körülölelte, mint valami langyos gyógyfürdő. Melle gyorsan emelkedett, a szemei égtek. Megnézte az óráját. Nem járt. Kázmér vállat vont. Hazafelé indult.

Még sötét volt. Az ébredő gyáraknál, a kültelkeken hirtelen viharossá vált az égbolt. Határozatlan, szomorú alakok ődöngtek előtte. Gyümölcsöskofák, korán kelő svábok, akik a vásárcsarnokba siettek, néhány lány, pár boros hazatérő, hosszú, végtelenbe nyúló körmenet. Nézte-nézte, hosszan, bambán, értelem nélkül. Jöttek az emberek, és eltűntek. Egy asszony, egy ember. Most látta először, és talán utoljára. Mindez olyan szomorú volt, hogy sírni szeretett volna rajta. Úgy tetszett, mintha valami alagút mélyéből, valami föld alatti sötétségből törtek volna elő. Élők, halottak nyugodtan elmasíroztak előtte. Kázmér csak bámult reájuk, de nem csodálkozott már. Egyszerre azonban gyökeret vert a lába. Egy szemüveges öregember jött feléje, szürke kabátban, szomorú bólongatással. A történelem professzora. Nem akart hinni a szemének, pedig látta, ijesztő élességgel látta, hogy ő az. Az öregúr szótlanul elhaladt mellette.

Hogyan lehet ez? Határozottan emlékezett a temetésére, a diákok énekére, az ősz papra, aki beszentelte a koporsót. Most pedig...

Az öreget már alig lehetett látni.

Egyszerre elöntötte arcát a vér. Utánairamodott, torkaszakadtából kiabált.

Az öreg egy pillanatra visszafordult, s hosszú kezével lemondóan intett, mint mikor diákkorában nem tanulta meg a leckéjét. Nem tudta, hogy mit akart, de követte őt. Ő is Budára ment. A hídfőnél még látta lapos, szürke cilinderét.

Kázmér mosolygott. Megállott. Mintha egy rugó pattant volna meg benne.

Most már nem törődött semmivel. A régi lakása felé indult. A kis budai házak már ébredeztek. Egy leány reggeli pongyolában, halottsápadtan hajolt ki egy ablakból. Kázmér tettette, hogy nem veszi észre, s mélyen a szemébe húzta a kalapot. Álmosan vánszorgott a törpe házig. A kapu előtt megállott, és gondolkozott, bemenjen-e?

A fellegekből fehéren bukott ki a reggeli hold, azután újra eltűnt. A Dunán egy hajótülök hangja rikoltott föl panaszosan, halkan, haldokolva.

Mit tegyen? A régi ismerősök közül nincs itt már senki sem. Idegeneket nem akart háborgatni. Leült egy kőre. Most végre érezte, hogy otthon van, s örökre otthon marad.

Sokáig ült ott a kövön. Szeme a messzeségbe nézett. Egy élet nyúlt el előtte. Talán ezt nézte.

Az arcán csendesen csurogtak a könnyek. Megcsiklandozták a szakállát. Ekkor vette észre, hogy már ősz. De valami megenyhülést érzett. A kis, meleg könnyfolyó szelíden tévedezett a fehér szálakon, mint hódombok közt a tavaszi olvadás vize.

Kázmér ezen a napon lett hatvanéves.

Negyven évig tartott, míg Pestről Budára ért.

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:14:09, kedd
 
  PÁRBAJ



Tikkasztó, borzalmas augusztusi éjszaka. Már harmadszor csöngetem be az inast, hogy hozzon friss vizet. A mosdótálban, a vizespalackban alig áll benn, megpállik, gyöngyözik, szinte felforr, mintha egy pokolkályhát gyújtott volna alánk valaki ezen az átkos, nyári éjszakán. Az ablakok nyitva vannak. Az ég halott, fakó, egy megvakult tükörlaphoz hasonlatos, melyen csak néha borzonganak ideges villódzások, s rohasztó melegségnek beteg rezdülései, különben színtelen, sem kék, sem sárga, sem zöld, csak kétségbeesetten közönyös és néma. Belemártom fejemet a tálba, s ijedten kapom ki, a víz megint meleg. Újra csengetek. A vázában szegény beteg virágaim ájultan haldokolnak.

Három óra.

Francia konyakot iszunk, és bámulunk egymásra. A főhadnagy olvasni kezdi az újságot, és nem törődik velem.

- Feküdj le - mondja közönyösen, és tovább olvas.

- Ki ez az Orlay? - kérdezem. - Beszélj, az isten szerelmére, beszélj...

- Mondom, én is csak annyit tudok róla, mint te. Egy titokzatos egyéniség, aki mindenütt jelen van, és senki se tudja, kicsoda.

- Tegnap is ott volt az orfeumban?

- Ott. Ugyanabban a fülkében, a rózsaszínű lámpás alatt.

- Nem látszott rajta semmi?

- Semmi. Feküdj le...

Elmúlik pár perc, és most már látom az ő pergamenszerű, száraz bőrét, sovány agglegényfejét, amint az orfeumban, háttal a színpadnak, egy székhez támaszkodik, s ingmelle az ívlámpák lilás fényében vakítóan csillog. Nem bírok aludni. Lehunyom a szememet, és akkor még borzasztóbb az ébredés. Az óra tovább jár, a főhadnagy arca az újság fölé hajlik, a zöld lámpaernyő mozdulatlan. Nem tehetek róla, félek attól az embertől, s bár komikus vagyok, mint a ponyvaregények párbajhősei, gyáva, mint egy asszony, tovább kell virrasztanom, és a levegőbe ezerszer kirajzolnom csontos, magas alakját, amint lihegve rám támad. Karja hosszú. Arcizmai kétségbeesetten rángatóznak. Valóságos bestia.

- Csak legalább tudnám, mit akar tőlem. Miért kötött éppen belém?

- Légy egészen nyugodt. Semmit sem akar tőled. Most egyszerűen terajtad van a sor.

- Jól vív?

- Minden hónapban van egy párbaja.

- De magyarázd meg nekem, miből él akkor ez az eladósodott kártyabetyár? Miért jár társaságokba és a színházakba unatkozni? Minek ad fejedelmi borravalókat a pincéreknek, mikor mindenki tudja róla, hogy nincs pénze? Ettől ijedek meg, ettől a titokzatosságtól. Ez az ember siet élni, s most zörög, zakatol, mint egy lejárt rugó... Ez az iszonyú.

A főhadnagy vállát vonja.

- Feküdj le, még van három órád.

Ledőlök az ágyra. A paplan, a vánkos hűvös, s ez kissé megnyugtatja az idegeimet, lassan azonban átmelegszik minden, a sok forró tollpihe, mint valami lángbokor magához ölel, a lánghullámok pedig átcsapnak felettem. Érzem, hová kerültem. Ez az a perc, melyről gyerekkoromban annyit gondolkoztam. Most itt van, megragad, és nem ereszt el:

- Holnap ilyenkor... holnap...

Látom fáradt tekintetét, közönyös mozdulatait, s minden azt mondja, milyen keveset jelent neki az élet, és mennyire nem vesz komolyan semmit. Hajnalban azonban halálos kedvben gyúlnak ki ezek a vízszínű szemek, a lelketlen gépemberbe visszatér az élet.

A főhadnagy az ágyam mellé ül, és megfogja a kezemet.

- Bátorság, bátorság.

- Nem félek, és nem is vagyok gyáva. Érts meg. Csak látom magamat, egészen, világosan, ijedt, rémült világosságban, s ezt nem tudom elviselni. Mit gondolsz, ha Napóleon az austerlitzi ütközet előtt tudja, hogy mit cselekszik, s egy mai historikus ösztönével érzi meg a világtörténelem leheletét, végig meri-e vívni?...

- Hagyj fel ezekkel... Fél ötre. Készülődjél.

Az utcákon oltogatják a gázlángokat. Egy kocsiban ülök, s a szellőtlen sárga reggelen egymás után inognak el előttem a házak, a fák, a mezők. A zöld négyszög közepén áll Orlay, nyugodtan, egyenesen feszülve, sápadtan, de sokkal magasabb és soványabb, mint ahogy éjjel elképzeltem. A főhadnagyhoz rohanok, valamit dadogok, mire ő megfogja a csuklómat, s előre lök. Kezünkben a vékony, éles acélpenge.

Már megadták a jelt, de van még annyi időm, hogy ellenfelemnek szemébe nézzek. Az arcom ég, szemeimben vadállati tűz lobog. Karjaimon megcsomósodnak az izmok, s szétpattanásig feszül minden idegem. Orlay még mindig nyugodt. Ha ásítana, nem csodálkoznék. Keresem a szemében a tüzet, az elszánt, vérszomjas merészséget, és nem találom, nem találom. Valakinek itt meg kell halnia, de ki lesz az?...

Könnyen, elegánsan csattannak össze a kardok. A fogaikkal enyeleghetnek így a bestiák, mikor még nem akarnak harapni. A segédek figyelnek. Tempóvágások. Orlay egy áltámadást intéz ellenem. A mellét ügyetlenül szabadon hagyja. Mi ez? Cselvágások. Mit akar tőlem?

Már öt perce tart a viaskodás. A pengék szinte játszanak, halálosan ki vagyok merülve, alig állok a lábamon.

A kardok között szemébe nézek, s látom, valamire vár. Ajkai körül fáradt, petyhüdt undor vonaglik. Szemei hamvasan, kiégetten meredtek reám... Nem ezt vártam.

Megijedek. Egyszerre érteni kezdem a helyzet rémületes borzalmát. A kardomat most is maga felé parírozza, s ha nem kapom fel, már holtan fekszik a gyepen. A segédek biztatgatnak, hogy tűzbe hozzanak. Kezemben idegesen remeg a kard. Nem vagyok ura magamnak, az akaratomnak, a tudásomnak, félek az erőmtől. Az ellenfelem pedig szinte magába öleli halálos vágásaimat.

Támadni nem merek már. A kard feléje csusszan, s nem fogja fel a vágást. Sovány, kopaszodó fejét nyugodtan emeli reám. Láz fut át rajtam, s majdnem megvakulok a gondolat sértő világosságától. Ez a kiélt vázember ma gyilkossá akar tenni. Nem mer meghalni, s engem választ ki gyilkosául, és most nincs időm gondolkozni. Ha legalább ijedezne, ha reám rohanna, ha bőszen emelné rám a kardját... De nem. Nyugodt. Fagyos. Vár.

Már nem is látok. A fejem zakatol, a karom kifáradtan hadonász. A segédek semmit sem vesznek észre, csak én látok, csak én érzem, hogy nem bírom tovább. Ha egy pillanatig tart még, ernyedten esem el, és valami borzasztót teszek, nem tudom, nem is merem tudni, mit. Talán magam rohanok bele a kardjába, talán megölöm őt, ahogy akarja, parancsolja. Ami a többiekkel nem sikerült, velem sikerülni fog. Ennek nem szabad megtörténni. Ez a csend, ez a karddal való álmos nyújtózkodás pedig már egészen elveszi az eszméletemet. A térdeim megroggyannak. Hátrálok, és a földre dobom a kardot.

Aztán futni kezdek, ijedten, lihegve, előre, előre, karjaimon a bandázzsal, félig meztelenül.

Ezen a csillagtalan, nyári éjszakán mindez mintha újra megtörténne.

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
szeretettel
  2012-05-15 14:12:23, kedd
 
  A CSEH TROMBITÁS



A színházi zenekar mély pincéjében - zöld ernyős villanylámpa előtt - ül Sznopcsek, a cseh trombitás. Ha a karmester kopog a pulpituson, szájához szorítja rengeteg trombitáját, a szeme kidagad, mint a pontyé, a két arca először felpuffad a beléje szívott sok levegőtől, aztán ez a levegő - lassan és ütemesen - kiárad a trombita torkán, s az arca lelohad. Sokszor ismétli a játékot. Lélekkel fúj, és lelket fúj a hangszerébe. A trombita pedig, mint egy kacskaringós szörny, egy aranypolip, őt szívja. Estefelé borozni szokott. A feje kellemesen kóvályog. Izgatja a zene. Amint belelehel a trombitájába, úgy érzi, hogy a szája elreped, az arca felrobban a fortissimo örömétől, és bőrén még sötétebbé válnak a bor és az öregség csúnya piroslila rózsái. E tornák után lehunyja a szemét. A világ sötét fényben úszik előtte.

Arca még piros, járása vidám és könnyű, de egy idő óta a halál csírái fakadoznak benne. A többiek, akik körülötte voltak, nem vettek észre semmit, csak arcvonásai meredtek meg márványosan, csak a szeme esett be kissé. A szomorkás pici ember egy este hazament, leült fakózöld karosszékébe, melyben meghalt az apja és a nagyapja, és maga elé bámulva, nyugodtan és bölcsen - ahogy igazi filozófushoz illik - leszámolt az élettel. Volt neki némi megtakarított pénze, a színházi zenekart faképnél hagyta, és aztán csak a hangversenyekre meg az italra költött. Életrendjébe semmi változás sem esett. Korán kelt, erősen és sokáig mosakodott, és reggelenként órahosszat sétált a városi park fehér orgonabokrai között. Maga sem sejtette, mi baja van, de tudta, hogy pár év, pár hónap, és mindennek vége.

A hangversenyeket buzgón látogatta. Ez volt egyetlen passziója. Szerette a zenét önzően és szenvedélyesen, s a füle, ez a begyakorolt, ínyenckedő hallószerv, mohón szürcsölte magába a halkuló, dübörgő hangviharokat, mintha egész valója csak ezen a két lapos tölcséren át ömlött volna beléje. Nem sokat érthetett a zenéhez, de tisztelet élt benne, egyes zene-zsenik előtt haptákba vágta magát, mint a muzsika öreg közkatonája. A hangversenyteremben mindig ő volt a legelső. Hét órakor nehézkesen és komolyan felbotorkált a lépcsőkön. Az ajtónyitogatók, a ruhatárosok mosolyogtak, ő is mosolygott, azután beballagott az üres terembe, leült az első sorba, megtörölte vastag szemüvegét, hogy a zenét lássa is, és keresztbe font karral - illedelmesen - várakozott. A közönség fecsegett, pisszegett, fészkelődött, de ő mindig tiszteletteljesen és csendet parancsolóan ült, mintha rá lenne bízva, hogy a művészetnek ebben a művészietlen és kegyetlen korban igazat szolgáltasson, s megvédje a barbárok közönye ellen.

Hűvös októberi este volt, korán sötétedő. A köd vastagon feküdt a városon, az emberek küszködtek vele, nekimentek, a villamosok csörömpöltek. Valami zavar és várakozás lebegett mindenütt. Kopott, csöpögő esernyőjével sebbel-lobbal libegett a lépcsőn felfelé. Úgy látszik, el is késett. Fáradt és szomorú volt, alig bírta már magát, nem is akart eljönni, de most ott állott az ajtó előtt, nem érdemes visszafordulnia.

Lábujjhegyen lopózkodott a legközelebbi székre. Idegesen feszengett, mert nem ülhetett a szokott helyén, körötte ismeretlen emberek, mellette egy nagy ablak, amelyet azelőtt sohasem vett észre. Az ablaktáblákról csorogtak a vastag verejtékcsöppek. A teremben különben is tűrhetetlen a melegség. Fönn a plafonon a zöld gázlángok lihegnek, a tikkasztó forróságban szédülnek. A tükrök a sarokból bámulnak reá, a zene pedig magasan kóvályog, és álmos, ernyedt, azt hinné az ember, bármelyik pillanatban elhallgat, elalszik. A zene és a melegség együtt zsibong.

Erőlködött, de nem tudott figyelni. Összeráncolta a szemöldökeit, és a közönséget nézegette. Mellette egy gondosan fésült őszülő úr ül, aki most lépett ki a borbélyüzletből, háta mögött egy smokk lány figyel, s annyira előrehajlik, hogy félni lehet, lebukik a székről. Az előtte levő sorban csupa borzas fiatalember, egy kövér, fiatal zsurnaliszta, aki az uvertürt fontoskodva hallgatja. És ott egy oldalszéken, ott egészen az ablak mellett...

A feje megfájdult, és elállt a lélegzete.

- Bolondság - mondta. Aztán újra odanézett.

Otthon az ágya fölött lógott a maszkja, melyet a halotti lárva után öntöttek. Pontosan emlékezett halálának évszámára, s hamarosan kiszámította, hány év múlt el azóta. Maga előtt látta utolsó kottájának másolatát, halvány arcképeit és azt a képet, ahol a ravatalon fekszik. Képtelennek találta, egy darabig nem is nézett arrafelé, és mosolyogni próbált, de minél tovább ült - így elfordulva - annál inkább érezte, hogy az idegen tekintete hívja, átfúrja kemény ingmellét, beleszúr testébe, és neki arra kell fordulnia, ha akar, ha nem.

- Lehetetlen, lehetetlen.

Megsimította homlokát. A feje beteg, a látása zavarodott meg, bizonyára csak képzelődik.

Végre kiegyenesedett, hirtelen és határozottan feléje fordult, mintha maga előtt akarta volna bebizonyítani, hogy nem fél. Az ismeretlen még mindig úgy ült, mint előbb. A szék támlájára támaszkodott, nehéz, nagy fejét jobb kezére hajtotta úgy, hogy fél arcát - egészen élesen - láthatta. Pár pillanat múlt el. Egyszerre lassan és nyugodtan hátrafordult az idegen, s reá nézett.

Reám néz?

A trombitás elfehéredett, s arra gondolt, hogy utóbb gyakran történnek vele olyan dolgok, amelyeket nem tud megmagyarázni, és délután több bort ivott a kelleténél. A szája azonban nyitva maradt az ijedtségtől:

- Beethoven...

Ő volt, a süket Isten, majdnem olyan, ahogy a képeken látta, ahogy képzelte. Eljött ide, abba a terembe, ahova ő, elvegyült a többi közé, és észre sem vették. Most már nem is kétkedett. Előtte volt, s ha közelebb megy hozzá, meg is tapinthatja a ruháit, csontos arcát, gőgös-szomorú szemeit, beszélhet vele, megszólíthatja, és ő felelni fog, röviden, egyszerűen, vagy talán gorombán, ahogy a kontár orgonással beszélt egyszer, mikor haragos volt.

Nézte, nézte. Az idegen mozdulatlanul ült. Nagy koponyáját előre tolta, oroszlánsörényét hátrasimította sovány, hosszú ujjaival, azután ismét nekitámaszkodott a széknek, mint a többi. Vonásai durvábbak, mint a képeken, orra nagyobb és formátlanabb, de azért így is szép, és vékony, germán ajka finom és friss, mint egy fiatal leányé. Csak barnás arca kissé halvány, mintha nem aludt volna az éjjel, s fáradt lenne a hosszú utazástól, melyet meg kellett tennie, míg ideért. A jobb könyöke fehér kőportól piszkos, a sírok tégláitól, vagy talán a meszet dörzsölte le, amint bejött?

Fekete, hosszú kabátot viselt. Magas, puha, hegyesen kiszögellő gallér szorult a nyakához, kissé régimódi, de nem feltűnő, rozsdabarna nyakkendője pedig többször körülfutva nyakán, görcsös csomóba gombolyodik, s csak lazán tartja össze egy kékkövű bronzmelltű. A haja zord rendetlenségben mered égnek. Fekete mellényén egyszerű, ezüst óralánc.

- Milyen nyugodt. Milyen egyszerű. Akárcsak a többiek. - Most már emlékezett reá, előtte jött be, s határozottan tudta, hogy látta a pénztárnál, amint megváltotta a jegyet, a zsebébe gyűrte, s az ajtó felé tartott.

"Ilyen tehát, ilyen.... - gondolta, amíg félig magánkívül reá meredt. - Ha megszólíthatnám, ha csak megérinthetném legalább a ruhája szegélyét, a cipője hegyét..."

A közönség tapsolt, fenn az emelvényen egy fiatalember hajlongott, azután újra lárma keletkezett, szünetre mentek ki az emberek, néhány széket hátratoltak, suttogtak, sóhajtottak és hangosan beszélgettek.

Egy pillanat sem telt bele, s a trombitás már az ismeretlen háta mögött állott, aki a nyugtalankodó emberek között keresztbe font karokkal ült, mint előbb.

Lassan vállára tette kezét.

Az idegen hátrafordult, és a szemébe nézett, nem volt meglepődve, egész arcát feléje emelte, és kezet nyújtott, mintha már régen ismerték volna egymást. A trombitás most hebegni kezdett, de az idegen - nagyon természetesen - megfogta a kezét, reá nézett és kimondta a nevét.

- Nem... ez nem igaz... - lihegett a trombitás, és egy székre szédült, melléje.

Aztán maga köré nézett. Szeretett volna felállni, kicsit meghajtani a térdét, mint az oltár előtt, vagy valami olyant mondani, amit audiencián szokás, mikor királyokkal beszélünk, de torkán akadt a szó.

- Ah... - fuldoklott, és kezét a karjára tapasztotta.

- Vigyázzon - mondta az idegen -, nem szeretném, ha más is megismerne. El kellett jönnöm. Ne kérdezze, miért.

Szakadozottan szólt, rekedtes, nem kellemes hangon.

Két fiatal lány haladt el mellettük, s a szava elveszett a kacajukban.

Ezalatt mind a ketten az ajtóhoz értek, könnyen, gyorsan mentek, szinte röpültek. Künn a hűvös folyosón öles léptekkel szálltak tovább a neszfogó, piros léniás gyökérszőnyegen. Az ismeretlen apai szeretettel, kissé szigorúan, de jóságosan nézett a trombitás szemébe, ritkán szólt, mintha valami bánat feküdt volna a mellén. Többször csüggedve intett a kezével, lemondóan bólintott, a vállát vonta, egész valóján közöny érzett, olyan közöny, hogy néha félelmetes volt.

- És meddig... meddig marad itten? - dadogott az öreg trombitás, és oldalról reá sandított.

Az ismeretlen mosolygott, megnézte az óráját.

- Holnap hajnalban, pont ötkor indul a vonatom. Akkor megyek...

A trombitás olvasott a szeméből.

- Nem jön többet soha vissza.

- Soha.

A folyosón hideg volt már. Didergő, őszi szél suhant végig künn a meztelen fák között, a holt gyepen levelek járták a haláltáncot, s néhány vékony karó a szálloda udvarából árnyékot vetett az ablakokra. A homályból egy elmosódó fal kísértett, a kerítés előtt az egymásra tornyozott asztalokat mosta az unalmas eső, s alakjuk nagyra nőtt, olyan volt, mint egy fantasztikus, magas ravatal. Egy pincér suhant végig a folyosón, s nesztelenül tűnt el. Pár ajtó csapódott be, nyekergett az ágy, amint a vendégek sietve belezökkentek, azután hallatszott, amint elfújták a gyertyát, és kitették a cipőiket az ajtó elé.

Az idegen nyugtalankodni kezdett, megszorította a trombitás kezét:

- Bocsásson meg, most felmegyek. Itt lakom a második emeleten, a hatos szám alatt. Egyet-mást még el kell végeznem, de fél óra múlva várom lenn a bejáratnál, az oszlopcsarnokban.

Még egyszer hátranézett:

- Várom.

Ezzel magára hagyta a trombitást. A hangverseny közönsége pedig kiáradt az ajtókon, a fekete ár kettévált a két ágazó lépcsőn, s csavarogva-forogva tűnt el.

Öt perc múlva már kihalt az ünnepélyes, kriptaszerű épület.

Az oszlopcsarnokban egyedül a trombitás várakozó alakja kucorgott, az óramutató a tizenkettőt elhaladta, és az ismeretlen még nem jött.

Az öreg arcára tarka lázfoltok rajzolódtak. Zsebóráján már egy óra. Ekkor nem volt többé maradása. Felrohant, és megnézte a vendégkönyvet. Nagy kusza betűk, színezetlen, durva írás, az ő betűi, az ő írása.

Egyenesen a hotelszobája felé tartott. Kopogott. Az ajtó nem volt bezárva. Zsebéből előkotorászta a gyufát. Senki. Szűz tisztaság, a szekrények be vannak zárva, a kulcsok az asztalon, a bútorokon semmi nyom, mintha nem is emberi lélek lakott volna itten. A levegőben csak a tisztaság kedves illata. A gyertyák meggyújtatlanok, belök selymes és rojtos, a törülközők használatlanok, mint a gyűretlen, hófehér oltárkendők. Hasonló az egész szoba egy szűzlány otthonához. A vizesüveg színig telve, a poharak szárazok, az ágy bontatlan.

A háta mögött álló pincérhez fordult:

- Elment?

- Nem láttam senkit.

- Mióta lakott itt?

- Pár napja, de sohasem szólt hozzánk. Azt sem tudtuk, mikor jött, mikor ment. Reggel üres volt a szobája. Az ágyhoz nem nyúlt, a gyertyákat nem gyújtotta meg soha...

Az öreg késő hajnalban ért haza, összetörve és fáradtan, az ágynak esett, s nem is kelt fel többé.

1907

 
 
0 komment , kategória:  KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ARANYFONÁL  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 34 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 210
  • e Hét: 11955
  • e Hónap: 91513
  • e Év: 2032793
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.