Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
szeretettel
  2012-05-18 10:32:00, péntek
 
  Balázs Béla
A HÁROM HŰSÉGES KIRÁLYLEÁNY
Hindu mese



A legifjabbik királyleánynak



Leborulok


Ganesa előtt, aki a gátaknak és gátlásoknak istene. Vinayaka ő, az elefántarcú úr, kinek kosár-fülei a szélben csapkodnak mint a győzelem zászlói. Ganesa ő, kinek hosszú sugár ormánya kőfalon keresztül hat és páncélos mellen át és leér a lélek fenekéig. Leborulok előtte, hogy mesémnek gátat ne vessen és megakadás nélkül végigmondhassam, nehogy születetlen maradjanak azok a lelkek, melyek mesémben fognak megszületni. Azokért imádkozom és áldozom és Ganesa előtt

Leborulok.


Élt egyszer Kandrapura városában egy Suryakanta nevű hatalmas király, aki három főtulajdonsága által olyan volt a férfiak között, mint a kövek között az adamant: tündöklő, tiszta és kemény. Tündöklő szépsége minden asszonyt szíven harapott, mint a kobra. Bűntelen tisztasága ember feletti erőt adott neki. De keménysége volt a legnagyobb. Lelkének fája előbbi életekben gyökeredzett és ezért mozdíthatatlan virágokként termettek rajta tettek és szavak, melyek ezer év óta készen voltak. Suryakanta király csak hullatta őket, de rajtuk nem változtathatott.
Suryakanta király utálta a szavakat és minden kérdésre tettel felelt. A könyörgők és kérelmezők felett némán nézett el mozdulatlan arccal, de mire hazatértek kérésük teljesítve volt. Suryakanta király úgy állt az emberek között, mint az erdő tétova hajlongó növényei között a merev isten szobor, melyben a szellem ércbörtönbe zárva örök időkre egyforma és mozdulatlan.
Egyszer Suryakanta király magához hívatta feleségét a büszke Balapanditát. Mikor Balapandita a terembe lépett azon halk remegés futott végig, mint a füves réten, ha a felkelő hold reálehel. Mert Balapandita szépségében a hold gömbölyűsége, futóinda hajlása, fű remegése, levél könnyűsége, elefántormány vékonyulása, méhek rajzása és a papagáj melle lágysága egyesültek mint egymást rég kereső szerelmesek.
- Mért hívattál Uram, Suryakanta király - kérdezte Balapandita.
De Suryakanta nem felelt, hanem odalépett a szépcsípőjűhöz és homlokon csókolta olyan jeleket téve mint a búcsúzó.
- Uram Suryakanta - szólt Balapandita akkor - homlokon csókolsz és olyan jeleket teszel mint a búcsúzók. Vajon búcsúzni akarsz-e tőlem te férfitigris?
Suryakanta nem felelt, hanem első miniszteréhez és ifjúságának társához fordult, mondván: - Razakosa készülj útra. De kíséret ne kövessen és fullajtárok előttünk ne fussanak.
E szavakból Balapandita és Razakosa megértették, hogy Suryakanta király az erdőbe indul valamely szent liget látogatására, hogy áldozattal, fürdéssel és meditációval tisztítsa lelkét és erejét növelje.
Akkor Balapandita hangjára nedves fátyolt borított a fájdalom és így szólt: - Isten veled Suryakanta. Bizony visszajöttöd, úgy várom mint halott az újraszületést. Megfestetem képedet, hogy a hold világítson lelkemre míg napja visszatér.
De Suryakanta király nem felelt, hanem néma ajkkal és beszélő szemmel nézte feleségét, akit a hűség szekrényének neveztek, aztán elindult a palota kapuja felé. Őt pedig követte Razakosa első minisztere és ifjúságának társa.
Mikor már mélyen jártak az erdőben, ahol a Kadamba fa illatától megdühödött pézsmaszarvasok túrják magukat a sziromhullató jázminbokrokon keresztül, Suryakanta király hirtelen megállt.
- Mit láttál uram? - kérdezte Razakosa.
Suryakanta király akkor lehajolt és mikor megint kiegyenesedett jobb kezével egy nagy fekete kígyó torkát fogta, balkezével pedig egy kis nyulat, melyet a kígyó szájából vett ki. Azután mind a kettőt eldobta és tovább akart menni. Hanem akkor a fekete kígyó felágaskodott előtte és így szólt.
- Mért tetted ezt velem Suryakanta király? Nekem a nyulat istenek rendelték táplálékomul és ez a falat, melyet most szájamból kivettél éhhalálom elől volt utolsó menekvésem. Mert tudd meg óh Suryakanta király, hogy harminc napja nem ettem és a halál sarka van fejemen. Tudsz e nekem más táplálékot adni a nyúl helyett?
Suryakanta király mozdulatlan arccal nézte a fekete kígyót és nem felelt, hanem kihúzta tőrét és izmos barna karjából kanyarított egy darabot és azt odadobta a kígyó elé. Hanem a kígyó nem nyúlt utána.
- Meghalt - mondta Razakosa. - Nem tudta, hogy segíteni akarsz rajta, hát eleresztette életét, mert nem tudta mire várjon még tovább szenvedve.
Suryakanta király mozdulatlan arccal nézte a hosszú, fekete hullát. Lelkét oly kevéssé illette a halál, mint a vad elefántot az erdei levél, mely ráncos hátára hull.
Éppen át akart lépni rajta, hogy tovább menjen, mikor hirtelen megjelent előtte Ganesa az elefántarcú isten. Óriás fülein átizzott a nap, hogy tüzes korállbokrokként piroslottak benne az erek. Rózsaszín sugár ormányát táncban emelte és így szólt:
- Suryakanta öltél.
Suryakanta mozdulatlan szemmel nézett Ganesa kis szemeibe és így felelt: - Az istenek öltek, akik természetemet úgy termelték, hogy utáljam a szavakat és tettekkel beszéljek. Lelkem virága előbbi életekben gyökeredzik és sem mozdulni, sem változni nem tud.
Akkor Ganesa nevetett: - Ha lelked sem mozdulni, sem változni nem tud, hát majd letépem száráról, hogy mozduljon és keménysége miatt többé gyilkosságba ne essék.
Ezt mondta nevetve Ganesa és rózsaszín hosszú sugár ormányával belenyúlt Suryakanta mellébe és lelke virágát letépte száráról, aztán eltűnt. A király melléhez kapott mintha nyíl fúrta volna át és felkiáltott: - Oh jaj nekem!
Akkor Razakosa kiejtette kezéből íját, mert soha senki még Suryakanta király jajszavát nem hallotta.
- Uram Suryakanta - kérdezte halkan, mint aki a felelettől fél és álomnak szeretné hinni önmagát. - Uram, mi baj ért?
Suryakanta ijedten fordította fejét Razakosa felé és mélyen elpirult.
- Oh kedves Razakosa - mondta szégyenlősen mosolyogva -, nagyon fáj sebem, melyet ama kígyó miatt a karomba vágtam.
Akkor Razakosa kiejtette kezéből tegzét és szemét némán lesütötte, mert Suryakanta olyat mondott, amit közönséges ksatriának sem szabad, nemhogy királynak.
- Elejtetted íjad és tegzed, kedves Razakosa - mondta Suryakanta és felemelte sietséggel, mint valami hízelgő szolga. - Mért sütöd le a szemed Razakosa és mért sápadsz el? Talán bizony rajtam látsz valami változást? Oh milyen változás eshetnék rajtam?...
Suryakanta szapora szavainak csörgése úgy hullott Razakosa fülébe, mint egy összetört drága edény cserepeinek csörömpölése.
- Legyünk vidámak - mondta Suryakanta - és siessünk feleségemhez Balapanditához, mert szemem és karom úgy kívánják Balapanditát, hogy leválnak testemről és hozzá repülnek ha nem sietek.
- Uram Suryakanta király - mondta Razakosa - a szent liget látogatására indultunk, hogy áldozzunk az isteneknek.
Suryakanta elváltozott arca, mint az ijedt gyermeké olyan lett. Igazán azért indultunk? Jó nem bánom. Akkor siessünk a szent ligetbe.
Alig haladtak néhány lépést, Suryakanta király hirtelen visszafordult és így szólt: - A büszke Balapandita arcképem előtt ül és vár. Gondolatai lábam köré hurkolódnak és nem eresztenek tovább. Kedves Razakosa kérlek ez egyszer mégis térjünk inkább vissza.
Akkor Razakosa hangos sírással feljajdult: - Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled!
Suryakanta elváltozott szeme hunyorgatva nézett, mint egy gyáva koldusé.
- Mért jajgatsz Razakosa? Talán valami változás esett rajtam? Miféle változás eshetnék rajtam holott én vagyok Suryakanta király, férfiak közt olyan, mint a kövek közt az adamant. Én vagyok a mozdíthatatlan Suryakanta...
Tovább nem beszélt a király, hanem arca elé csapta kezeit és hangosan felzokogott: - Oh Razakosa, ifjúságomnak társa, nem vagyok én többé Suryakanta, sem adamant a férfiak között!...
- Uram - felelte Razakosa, kinek szeméből Suryakanta könnyei előhívták testvéreiket, mint ahogy egy felbukkanó hangya előhívja mind a többit. - Uram ez Ganesa büntetése a kígyóért. Letépte lelked virágát száráról és most mint szakasztott lótusz hullámos tavon inog és hánykódik, részeg táncosként, bizonytalanul.
- Jaj, jaj Razakosa, segíts rajtam kedves Razakosa! Fogd meg lelkemnek lelkét, hogy megint állandó legyen. Szólítsd nevén, hogy horgonya legyen a név. Oh mond elő nekem, hogy ki vagyok, hogy azt kövessem mint vezetőjét a vak.
- Nem tudom, hogy ki vagy Suryakanta király.
- Nem-é? Hiszen miniszterem vagy és ifjúságomnak társa?
- Ifjúságodnak társa vagyok Suryakanta: férfi-barát. Tudom szavaidat és tetteidet tudom. Téged nem tudlak.
- Mért szerettél hát engem, jaj!
- Szavakért és tettekért szeret a barát Suryakanta király. Szavak és tettek mögé asszony tud szeretni.
- Óh büszke Balapandita, hűség szekrénye! - így kiáltott fel akkor Suryakanta. - Arcképem előtt ülsz és vársz rám és szemedben őrzöd régi arcomat. Szemedből fogom azt elővenni, hogy újra magamra öltsem. Óh gyerünk Razakosa, siessünk Balapanditához.
Akkor Suryakanta király elindult hazafelé az erdőn, őt pedig követte első minisztere és ifjúságának társa. De ha Razakosa nem tudta volna, hogy ki lépked előtte az erdei ösvényen, járásáról rá nem ismert volna Suryakanta királyra. Mert aki még tegnap úgy járt, mint a vad elefánt a tango bozótban, az máma úgy járt, mint az újon vedlett kígyó, amely bőrét féltve kanyarogva kerül minden kavicsot. És aki tegnap úgy haladt célja felé, mint Krisna kilőtt nyila, az tétovázva meg-megállt most, jobbra-balra nézve, mint a szerelmes asszony, aki először szökik kedveséhez és lábpereceinek csörgése riasztja az éji csendben.
- Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled?
Már esteledett, mikor a palota elé értek. Már a nap ura vándorútja végén betért az alkony bíbor palotájába és onnan is kiűzetvén a tengerbe vetette magát. Már a hold ezüst vize csurgott le a palota malachit lépcsőin és a táncoló pávák kapkodták lábukat, hogy meg ne ázzék. Már minden fáklya kialudt csak a legbelső szobában égett egy illatozó lámpa, mint a sötét palotának világító szíve.
Balapandita virrasztott Suryakanta király arcképe előtt.
Mikor a király remegő kézzel félrehúzta a függönyt és a szobába lépett volna, a büszke Balapandita felugrott az oroszlánlábú párnáról.
- Ki vagy te és hogy mersz a királynő szobájába lépni? - kiáltotta hátraszegett fejjel haragosan.
- Suryakanta vagyok, a férjed. Nem ismersz?
- Szemtelen csaló te? Suryakanta hangja olyan, mint a bagzó tigrisé. De a te hangod, mint a herélt szolgáké úgy remeg.
Akkor a király egy lépéssel közelebb lépett a lámpához és így szólt: - Óh szépcsípőjű Balapandita ismerj meg, mert én vagyok a férjed Suryakanta király.
Akkor Balapandita egy lépést hátralépett és így szólt: - Suryakanta arca, mint a Himalája sziklája kemény és mozdulatlan, a te arcod puha és változó, mint a színészeké. Jaj!
- Balapandita, Balapandita ismerj meg! Én vagyok Suryakanta.
- Suryakanta király ma elindult az erdőre vezekelni és Suryakanta szándékát soha meg nem másítja. Jaj!
- Óh Balapandita visszatértem hozzád, mert vágyódtam utánad.
- Suryakanta a cél, a mozdulatlan és végső. Nekem kell ő hozzá mennem. Ő nem jön én hozzám soha. Jaj!
- Eljöttem hozzád, hogy támaszd meg gyökereszakadt ingó lelkemet.
- Jaj Suryakanta a szikla, melyhez az én lelkem ingó hajóját kötöttem.
Akkor a király még egy lépéssel közelebb lépett az illatozó lámpához és így szólt: - Oh Balapandita nézz rám, nézzed a királyi ékszereket mellemen. Én vagyok a férjed Suryakanta.
Akkor Balapandita még egy lépést hátralépett és így szólt: - Ha te Suryakanta nevét és királyi ékszereit viseled, akkor Suryakanta helyére léptél ebben az életben és Suryakanta király, a férfitigris, az én férjem meghalt.
Ezt mondta Balapandita és büszke arcát kezeinek lótusza mögé rejtve sírt.
- Oh Balapandita, jaj nekem! Téged a hűség szekrényének hívnak és szerelmed állandóságában volt ingó lelkem bizodalma!
Akkor Balapandita büszkén kiegyenesedett:
- Bizony holtomig hű maradok Suryakantához, kinek szívemet adtam. Suryakantához, ki a férfiak közt olyan volt, mint a kövek közt az adamant, de meghalt. Suryakantához, akit ez az arckép ábrázol, aki Indrától kapta méltóságát, a tűztől hevét, Jamatól haragját és Ramatól az állhatatosságot, de meghalt. Bizony hű maradok hozzá és el nem hagyom emlékét valakiért, akinek arca mint a színészeké, hangja mint a herélt szolgáké, viselkedése mint a terhes asszonyoké, olyan.
Ezt mondván, félrehúzta az ajtó arannyal hímzett függönyét és kikiáltott: - Óh Cseti, kedves cselédem ébredj. Fehér ruhát hozz nekem és szézam magvakat készíts vízzel és puha darbha-füvet.
Akkor Cseti megjelent az arany függöny nyílásában és álomtól tágult szemekkel nézett a szobába és halkan szólt mint a ki fél, hogy vélt álmából önmagát felébreszti: - Oh büszke Balapandita a fehér ruha özvegyek ruhája és szézam magvak puha darbha fűvel halotti áldozat. Miért kívánod mindezt, óh királynőm, mikor ott látom a férfit, kinek mellén a királyi ékszerek csillognak?
- A királyi ékszereket hordja még a test, de a lelket belőle kitépte Yama, a halál ura kötélhurokkal maga után húzván. Szólítsd szolgáimat, kik atyám házából jöttek velem, hogy engem hozzá visszavigyenek. Atyám készítsen máglyát számomra, hogy a tűz füstjével szállhassak a meghalt Suryakanta után, akihez a halálba is hű maradok.
Ezt mondván, Balapandita arcát kezeinek lótusza mögé rejtette és sírva kiment a teremből.
Akkor Suryakanta király egyedül maradt az arcképpel, melyen a lámpa piros fénye lobogott. És Suryakanta gyáván sandított a képre, mint ahogy a büszke Balapandita szemébe nézett és így szólt: - Hát te mért maradtál itt rajtam csúfolódni? Menj csak, menj a hűtlen Balapandita után. Cinkosok vagytok és engem elárultatok. Mért volnál te szebb, mint én? Te majom, te! Vajjon mért nézel itt parancsolva körül pillantásod dorongját suhogtatván mindenki felett? Hát ki itt a király: én-e vagy te?!
Akkor nekirontott a képnek és darabokra tépte.
- Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled!
A király ijedten és szégyenkezve fordult meg e sóhajtást hallván és megpillantotta Razakosát, ifjúságának társát. Akkor sírva fakadt és így szólt: - Óh Razakosa, jaj nekem, a hűség szekrénye eltörött és a hűtlenség szilánkjai megvéreztek engem.
- Bizony nem törött el Balapandita hűsége, uram. Erős sziklatorony az, mely emlékedet őrzi. De érckapui előtted becsukódtak.
- Jaj nekem, Razakosa, ha már a hűség is elhagy engem. Te is el fogsz hagyni akkor Razakosa. Miért is nem mentél mindjárt Balapandita után.
- Ő elment az eltűnt férfi után. Én itt maradtam, mert a király itt maradt.
- Óh hűtlen hűségek! Nincs hát szerelem, mely bujkáló lelkemet nyomon követné, mint antilopot az éhes leopárd?
- Hadikocsidba két fehér lovat fogass be Suryakanta király és induljunk el együtt az erdőn keresztül és a kék tengerek határai közt addig meg se álljunk, míg olyan asszonyt nem találsz, kinek szerelme bujkáló lelkedet nyomon kövesse, mint antilopot az éhes leopárd. Mert bizony elveszett lelked-lelkét más meg nem találhatja, hanem csak asszony és annak szerelme lehet megállító horgonyod.
Akkor Suryakanta két fehér lovat fogatott be hadi kocsijába és mivel járatos volt a lótudományban, kezébe kapta a gyeplőt. Hanem a lovak faroltak és kiléptek a hámból.
- Óh Suryakanta, Suryakanta, mi lett belőled - sóhajtott fel Razakosa és kivette a gyeplőt a király kezéből.
Nemsokára az erdő illata összecsapott fejük felett, mint ahogy régebbi emlékek hullámai elborítják a közéjük hullott új emléket.
Már mélyen jártak az erdőben, ahol a kadambafák illatától megdühödött pézsmaszarvasok túrják magukat sziromhullató jázminbokrokon keresztül, mikor egyszer Suryakanta és Razakosa nagyon megéheztek.
- Uram - mondta akkor Razakosa - csapjuk ki a lovakat a fűre, mi is induljunk gyümölcsöt és gyökereket keresni a magunk számára.
Elindultak hát a kadamba és banianfák sűrűjében. Egyszer csak Suryakanta király feje egy meleg fejhez ütődött. Ijedten ugrott hátra, mert azt hitte, hogy valamely fekete párduc lógatja le magát az ágról. Akkor látta, hogy egy vezeklő brahmin csügg a fán fejjel lefelé, térde hajlásával fogván az ágat úgy vezekel.
- Ki az, aki vezeklésemet zavarja? - szólalt meg a lógó brahmin.
- Óh, szent aszkéta - felelt Suryakanta remegve - bocsáss meg, hogy vezeklésedet zavartam. Bizonyára az istenek vezették erre utamat, hogy beléd ütődjem, mint sorsom harangjába, hogy megszólalj és életem titkát előttem megnyilvánítsad.
- Mit kívánsz?
Akkor Suryakanta mélyen elpirult és dadogva mondta: - Óh szent aszkéta, mondd meg... mondd meg nekem merre találhatnék jó bethel-leveleket vagy gyümölcsöt vagy gyökeret éhségem csillapítására.
- Mit kívánsz? - kérdezte újra a Brahmin hangosan.
Hanem Suryakanta még jobban elpirult és hallgatott. Akkor előlépett Razakosa és elmondván Suryakanta király történetét a kígyóval és Genesával és Balapanditával, így szólt: - Óh szent brahmin te, aki ilyen nagy önkínzással vezekelvén, bizonyára beleláttál a hármas világ titkába, mondd meg, hol talál az én királyom, Suryakanta olyan asszonyt, kinek szerelme tettek és szavak mögé lelkének lelkébe szeret és hűsége beleharapja magát mint vadmacska a szarvas nyakába, hogy csüngjön rajta bárhová menekül?

- Jobb sarkam irányában
Hét napi járóföldre
Alakai kristálypalotában
Két váró királyleány
Kamalila és Anangaraga.

- Melyik lesz Suryakanta megváltója a kettő közül?
- Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.
- Homályos szavaid éjszakájának meg fogjuk várni virradatát. Csak azt mondd még meg, oh szent brahmin, hogy mi módon nyerje meg Suryakanta a királylányok szerelmét, ha alakja és jelleme így elváltozott?

- Kék lótuszok csendes tavában
Suryakantát várja Suryakanta.
Csendes tóban arcát mosva
Suryakanta rejtőzzék Suryakanta mögé
Hervadó lótusz hívására
Álarc mögül tűnjék el az arc.

- Homályos szavaid csukott bimbóját őrizni fogjuk, míg kivirul belőlük az értelem virágja. Köszönjük jóságodat. Vezeklésed győzze le az istenek hatalmát.
Akkor Suryakanta király és az ő minisztere elindultak tovább az erdőben. De nem találtak sem bethel leveleket, sem banian gyümölcsöt, sem gyökeret, mellyel éhségüket csillapíthatták volna. Már lábuk elpuhult és a halál sarkát érezték fejükön, mikor egy szikla mögül előlépve hirtelen megpillantottak egy gyönyörű tavat, mely úgy rejtőzött a sötét erdő mélyén mint a sötét gyűlölet fenekén a szenvedő jóság. Szent pippal fák és kék lótuszok nézték benne tükörképüket mintha ikertestvérüket néznék vágyó szeretettel és körül a parton szürkedarvak ültek néma meditációban, meg sem mozdulva a két férfi közeledtére. Mikor Suryakanta és Razakosa a csendes, lótuszvirágos tavat meglátták, éhségük és minden testi nehézségük elmúlt, mint a szív bánata a kedves mosolyától.
Akkor Razakosa így szólt. - Ó Suryakanta király, bizonyára ez a tó az, melyhez a brahmin küldött, mert a sors ízét érzem testemben. Menj egyedül és lépj egyedül partjára, hogy sorsodat belőle kihalásszad.
Akkor Suryakanta habozva és lábujjhegyen elindult a tó felé. Hanem mikor a partjához érve fölébe hajolt volna, hát megpillantotta benne arcképét, mely előtt Balapandita virrasztott vala és melyet ő haragjában összetört. De íme a tóban egészen és érintetlenül ragyogott a kép, a régi Suryakanta képe, pillantásának dorongját suhogtatván mindenki felett.
- Óh Razakosa, gyere gyorsan! - kiáltott fel meglepetésében a király.
De a kiáltástól megrezzent a tó sima tükre és a kép benne összetört, mint a hold képe a vízen, ha az evező beléje csap. És éppen úgy annyi darabra hullt szét ismét mint a palotában, mikor öklével reácsapott.
Akkor Suryakanta ijedten elhallgatott és íme lassan elsimult a víz és összeállt a kép töretlenül ragyogva, mint az adamant. Suryakanta akkor a partra guggolt hasonlóan a néma darvakhoz és csendes meditációba merülve nézett be a vízbe. Aztán vágyva nyújtotta ki karjait és így szólt: - Óh lelkemnek lelke elhagytál engem hűtlenül a hűtlen Balapanditával. De íme lopódzva környékezed utamat mint éhes tigris az elefánt útját a bozótban. Bár ruhám lehetnél, ha testem nem vagy, te szép! Bár álarcom lehetnél, ha arcom nem vagy, te jó!
Ezt mondván lehajolt, hogy megmosdjék a tó vizében és két tenyere öblével a vizet merítvén kiemelte belőle régi képét és mosakodván arcára terítette mint tapadó nedves fátyolt. Azután tépett egyet a kék lótuszok közül és felállt és óvatosan lépkedve szótlanul közeledett Razakosa felé, hogy a fényes álarc arcáról le ne csurogjon. Kezében tartotta a kék lótuszt, mint egy szent harangot.
Mikor Razakosa megpillantotta a közeledőt ujjongva felkiáltott: - Óh dicső Suryakanta, te férfitigris! - és szemeit elöntötte a könny, melynek vizében Suryakanta újra meglátta tündöklő arcát mint a tóban.
- Most siessünk vissza kocsinkhoz, óh királyom, most vezessük fehér lovainkat Kamalila és Anangaraga palotája elé! Bizony szépséged ismét szíven fog harapni minden asszonyt mint a kobra.
És Razakosa sietve előre ment utat keresni, őt pedig követte Suryakanta király óvatosan lassan lépkedve és szótlanul.
Már a kámforillatú hold félrehúzta az éjnek függönyét és nehéz bársonyát gyűrve ezüst ujjai között ezüst korsóiból öntözte az alakai kristálypalota tetőit. A hosszúszemű Kamalila álmában hallotta a holdvíz suhogását a tetőkön és sóhajtva megszólalt: - Óh húgom Anangaraga ébren vagy-e?
- Ébren vagyok - felelte a gyöngyvirágmosolyú Anangaraga - mert messziről közelgő hadikocsi dübörgését hallom.
Akkor a hosszúpillájú Kamalila felébredt álmából és így szólt: - Mondtál valamit kedves Anangaraga?
- Azt mondtam, messziről közelgő hadikocsi dübörgését hallom.
- Bizonyára az asszonyszelidítő Krisna isten kocsijáról álmodtál, mert tizennégy esztendős vagy és Madana suhogtatja feletted virágos nyilait. Íme én a holdvíz suhogását is hallom a tetőkön és közelgő kerekek dübörgését még sem hallom.
- Hogy álom volt-e kedves Kamalila, azt nem tudom, de egész eddigi életemből mint álomból ébresztett fel.
Akkor Kamalila felkelt fekhelyéről és így szólt: - Gyerünk hát ki a palota tetejére kedves Anangaraga és nézzünk ki az útra.
- Akit az istenek küldenek, annak nem kell elébe menni.
- Te a mondás szavaival felelsz, kedves Anangaraga, mert fiatal vagy és még a tanítást ismered csak, a szívedet nem.
Ezt mondván az alázatos Kamalila, kiment a palota tetejére. Sötét hajában csampaka-virág koszorú világított, mintha a csillagok tükröződése volna fekete tó vizében és fehér bokái tükröződtek a sötétkék kristálypadlón mint két lidércláng. Hanem mikor kiért a palota tetejére, megfogódzott a faragott oszlopokban, nehogy a holdvíz ezüst zuhatagja elsodorja finom testét. Ott az alázatos Kamalila felemelte hosszú pilláinak függönyét és kinézett az útra.
Akkor az úton két fehér ló hozott száguldva arany hadiszekeret. A szekérben pedig két férfi állt: Razakosa a gyeplőtartó és a mozdulatlan Suryakanta kék lótusszal kezében. Mikor pedig a palota előtt porzott volna el a kocsi, Suryakanta feltekintett a kristálytetőre és pillantásának horga belehullott Kamalila szemeinek sötét tavába. És íme a kocsi hirtelen megállt, mintha mély árokba rekedt volna meg. Razakosa haragosan sürgette a lovakat és a fehér mének izmai feszültek, erei dagadtak, gerincük görbült mint az íj és még sem tudták elmozdítani a kocsit. Hanem Suryakanta és Kamalila szemei összefogództak mozdulatlanul.
Akkor Kamalila leeresztette pilláinak hosszú függönyét és íme a szekér mint eleresztett parittya köve zuhant előre, hogy a lovak térdre buktak és Razakosa a gyeplőtartó kiesett a kocsiból. De Suryakanta király is kiugrott belőle és futván futott fel a kék kristálylépcsőkön.
Kamalila, illendően menekült a közeledő férfi elől, de úgy, hogy az láthassa útját és követhesse a belső szobáig. Ott megállt és szembefordulván vele, remegve megszólalt: Oh idegen, ki vagy te? Melled ékszerei és homlokod fénye királynak mondanak.
- Suryakanta vagyok, Kandrapura királya.
Akkor Kamalila sötétfürtű fejét alázatosan lehajtotta mondván:
- Oh Suryakanta mit kívánsz tőlem? Szemed éles karmaival lecsaptál rám mint sólyom a gyenge kokilamadárra. Íme itt vagyok és nem védekezem. Mit kívánsz tőlem te férfitigris?
- Szeress és kövess.
- Szeretlek és követlek Suryakanta.
Akkor a király kitárta két karját és felkiáltott: - Oh alázat virága te, a női szüzesség tüzének illatos füstje, mondd meg neved, hogy lelkemre égessem, mint ahogy a mezei gazda csatangoló lovának tomporába égeti nevét.
- Kamalila az én nevem és szolgálód vagyok.
- Feleségem vagy és velem jössz.
- Mit vigyek magammal, uram?
- Emlékeidet kíséretül és ruházatul a világtájakat.
- Engedd meg uram, Suryakanta király, hogy elbúcsúzzam kedves húgomtól, Anangaragától.
Ezt mondván Kamalila odalépett ifjú húgához, aki aranyszövésű szőnyegen ülve, szeme szögletéből nézte némán mosolyogva Suryakantát. Ő hozzá lépett Kamalila és sírva elbúcsúzott tőle.
Hanem Suryakanta szívén a csodálkozás villáma futott keresztül: - Bizony azt hittem - mondotta - hogy Laksmi mosolygó szobra ül ott az aranyszövésű szőnyegen, mint ahogy arany lótuszon ülve emelkedett ki a tenger vizéből. Oh, Anangaraga, szavammal el nem érhetőnek hittelek, mint az Isteneket.
Akkor Anangaraga szeme szögletéből mosolygott a királyra, mint aki a szenvedések egész útját látva már annak végére néz.
- Az emberek messzebb vannak mint az Istenek - mondotta mosolyogva.
- Isten veled Anangaraga - búcsúzott tőle Suryakanta gondolatával meg nem történt dolgok emlékeit keresve előbbi életekben.
- Bizony ha Laksmi szobrának véltél - felelte a gyöngyvirágmosolyú az eljövendő fájdalmakért megbocsájtó hangjának lágyságával - akkor szerelmi ajándékomért ajándék jár nekem.
- Valóban elviszem tőled nővéredet - felelte Suryakanta. - Ezt a kék lótuszt adom helyette emlékül neked.
- A mondás is mondja, hogy fehér napernyő, szép ló, hím elefánt bőven jut, ha kegyes kedvében van a király.
- Így tréfálsz-e kedves Anangaraga, mikor nővéred sírva búcsúzik.
- A mondás mondja, hogy szomorú az út és derült a cél.
Akkor Kamalila alázatos fejhajtással Arzsuna elé lépett mondván: - Mehetünk uram ha parancsolod.
És elindultak ketten a sötétkék kristálylépcsőkön és Suryakanta a vállán keresztül visszanézett és látta, hogy az ifjú Anangaraga a vállán keresztül utánuk néz aggódó mosollyal, mint az anya járni tanuló gyermekei után.
Mikor leértek az útra, Suryakanta így szólt Razakosához, aki a fehér lovak mellett állt az út porában: - Óh ifjúságomnak társa, íme lásd ez Kamalila, akihez engem a brahmin, sorsom harangja küldött.
Razakosa homlokával az út porát érintette és így felelt: - Üdvözlégy uramnak nője. A szenvedés fekete elefántjának talpai szépségedet szét ne gázolják, sem a keserű megbánás szennyes nyomát lelkedben ne hagyják.
E szókat hallván Suryakanta haragosan felkiáltott: - Vajon mért beszélsz feleségemnek a szenvedés fekete elefántjairól. Ijeszteni akarod talán avval, hogy nem mindig fog oly szépnek látni, mint amilyennek a palota kristálytetőjéről látott? Nem vagyok-e én Suryakanta, kemény és mozdíthatatlan, mint a Himalája sziklája? Maradj te csak magadnak kocsiddal és fehér lovaiddal. Ne kövess bennünket és ijesztő kígyóként Kamalila lelkének sima füvét ne borzold.
Akkor Suryakanta kézen fogta a hosszúszeműt és elindult vele az erdőbe. Már a nyugvó hold mint fehér elefántcsontlevél hullott le az éjszaka fájáról, mikor megállt egy jázmin lugas előtt mondván: - Itt fogunk meghálni és feleségemmé teszlek a Gandherva szertartás szerint.
Hanem mikor megpillantotta a fekvő Kamalila tündöklő szépségét, akinek hószín bőrét az apró levelek remegő árnyékai a párducéhoz tették hasonlóvá, akkor félelem szállt Suryakanta bizonytalan szívébe és így szólt: - Bizony szépséged nem olyan alázatos, mint a szavaid, hanem perzsel mint a harci fáklya. Vajon hű maradsz-e hozzám mindig és kitartasz-e mellettem bármi sors érjen?
- Óh Suryakanta - felelte sóhajtva a hosszúszemű - a hűséget, mint nehéz terhet hurcolta mostanig magányos szívem. Most csak átnyújtom neked mint rég készített drága koronát.
- De ha én elváltoznék, amitől Razakosa is fél? Ha csatából tört karokkal és bezúzott arccal térnék vissza hozzád? Vagy ha valamely isten idegen testbe bűvölne?
- Árnyékod vagyok Suryakanta és változásoddal változom.
- És ha én most mindjárt megváltoznék Kamalila? Ha most próbára tennélek és tréfából kicsit megváltoznék? Most rögtön?
Ezt mondta Suryakanta és szívében gyanakvó félelem és sötét vágy füstölögtek és arcán viszketett a tóból merített régi arc. Akkor felemelte kezét és vakarta az arcát és a tóból merített kép lecsurgott róla, mint a színes verejték. Kamalila ijedten ugrott fel jázmin fekhelyéről és felkiáltott: - Óh Suryakanta mi lett belőled!
- Mi lett belőlem? Ugyan mi?! - kérdezte Suryakanta hunyorgató szemeiből a düh nyálát köpködve. - Mondjad meg hát mi lett belőlem? Ugyan mi?!
- Szeretlek - felelte Kamalila.
- Hazudsz! Hogy is szerethetnél, ha megváltoztam? Miért sütöd le hosszú szemeidet? Azon gondolkodol hogyan hagyjál el?
Ezt mondván Suryakanta arcul ütötte Kamalilát.
- Szeretlek - felelte a nehézpillájú.
- Hazudsz! Mert ha előbb talán még szerettél is, most bizonyára gyűlölsz, mert arcul ütöttelek. Gyűlölsz és el fogsz hagyni engem.
Ezt mondván Suryakanta letépte Kamalila fejéről a csampaka virág koszorút és egy letört tüskés ággal verte hószínű vállait, melyek mint a Himalája lejtői ragyogtak előtte.
- Szeretlek - felelte csendesen sírva a nehézpillájú. Akkor Suryakanta eldobta a tüskés ágat, melyen vércseppek csüngtek, mint a kecskerágó piros bogyói ősszel és elhúzódva Kamalilától így szólt:
- Talán az elébb még szerettél bár arcul ütöttelek. De én nagy hűségedet tüskés ággal köszöntem neked. Ezért most bizonyosan utálsz és gyűlölsz és el akarsz hagyni. Hát csak menj is, nem kellesz! Visszaviszlek az alakai kristálypalotába.
Ezt mondván Kamalilát hajánál fogva visszahurcolta a útra, ahol Razakosa az arany hadikocsiban ülve fejét térdére hajtotta és aludt.
- Hej Razakosa ébredj - kiáltotta Suryakanta. - Íme itt hozom a hűtlen Kamalilát!
Akkor Razakosa álomtól tágult szemekkel lenézvén a kocsiról halkan megszólalt, mint aki fél, hogy vélt álmából önmagát felébreszti: - Óh bár ne volnék még ébren és várna rám második ébredés!
- Mért szeretnéd álomnak hinni amit látsz? - kérdezte Suryakanta és hunyorgó szemei a gyűlölet nyálát köpködték. - És mért nézed folyton Kamalila vérző vállait? Miért?
Akkor Razakosa leszállt a kocsiról és egyenesen szemébe nézett urának és így felelt: - Te vagy a király!
- Te is meggyűlöltél Kamalila vérző vállaiért és te is el akarsz engem hagyni?! Áruló!
Ezt mondván öklével Razakosa arcába vágott.
- Te vagy a király - szólt Razakosa mozdulatlan szemmel, melyben a kitépett gyűlölet férfi kínja vérzett.
- Vajon szerethetsz-e ha hűségedért megütöttelek. Öklöm, mely arcodba csapott bizonyára hűségedet is összetörte. Oh jaj nekem, mert íme mindenki elhagy engem!
Ezt mondván, Suryakanta kezeit arca elé csapta és sírva elrohant az erdőbe egyedül. A harmatos ágak összecsukódtak mögötte, mint a tenger elsimuló hullámai.
Akkor Razakosa és Kamalila némán álltak az út porában és nem néztek egymásra. Végre Kamalila megszólalt: - Ő a király - mondta csendesen.
- Te szereted őt. - Felelte csendesen Razakosa. És akkor elindultak ők ketten az erdőbe, hogy Suryakantát megkeressék. Hét nap és hét éjjel járták az őserdőt kiáltván: ,,Suryakanta király hol vagy?!" De nem felelt senki, hanem tarka papagájok százezrei rebbentek fel, mint rikoltó színes felhők vakítván kereső szemüket. Egyszer Kamalila megpillantott egy embert, aki egy fa alatt ült és bethel-leveleket rágott. Az az ember olyan kövér volt, mint a zibeth-macska ősszel, ha a parti békákon gömbölyűre hízlalta magát.
- Óh Razakosa - szólalt meg akkor a hosszúszemű - egy ember ül ott a fa alatt és bethelt rág.
- A királyi ékszerek csillognak mellén - felelte halkan Razakosa.
És odamentek ők ketten a fa alá és így szóltak: - Hogy vagy mi urunk Suryakanta király? Kívánsz-e valamit, hogy szolgáid teljesítsék kívánságod?
Suryakanta nem felelt, hanem kiköpte a bethelt szájából, aztán felállt és útnak eredt, őt pedig követte Kamalila és Razakosa, ifjúságának társa. Így mentek az erdőn, hanem Suryakanta meg sem szólalt, csak leselkedő szemmel az őrültek módjára kerülgette őket. Egy éjjel mikor Razakosa és Kamalila aludtak, leszedte róluk takaró ruhájukat és megszökött. Reggelre kelve Razakosa és Kamalila szégyenkezve látták Suryakanta tettét és szemeiket lesütve sokáig hallgattak. Végre megszólalt a hosszúszemű:
- Ő a király - mondta.
- Te szereted őt - felelte Razakosa.
És elindultak az őserdőben Suryakantát keresni. Hanem az esős időszak közeledett. A viharok istene jött dörgő dobokkal és a szelek kürtjeivel. Az esőcseppek csörögtek a vastag pálmaleveleken, mint kövön az ezüstpénzek, melyeket az átvonuló király a szegényeknek szórat. És félelmükben dühöngő vad elefántcsordák bömbölve süppedtek el a felázott ingoványba, melyből összebogozott ormányaik nyúltak csak ki, mint vonagló kígyók. Razakosa és Kamalila pedig fáztak, mert nem volt takaró ruhájuk.
Egyszer megszólalt a hosszúszemű, mondván: - Óh Razakosa egy szőrös arcú állat mászik amott és nem tudni medve-e vagy majom?
- A királyi ékszerek lógnak le nyakáról, mint a kolonc.
Akkor ők ketten odamentek a szőrös arcú állathoz és így szóltak: - Hogy vagy mi urunk Suryakanta király? Kívánsz-e valamit, hogy szolgáid teljesítsék kívánságod?
Az elváltozott Suryakanta azonban nem felelt, hanem szőrös fejét földnek csüggesztvén kullogott tovább. Őt pedig követte Kamalila és Razakosa, ifjúságának társa.
Így mentek az erdőn. És egyszer csak megkondult egy mély hang a fejük felett: - Suryakanta! - Hát íme a brahmin volt az, aki fejjel lefelé csüggött a fáról, térde hajlásával fogva az ágat. Akkor az elváltozott Suryakanta mordulva megszólalt: - Óh fáról lecsüggő sorsom harangja! - és leheveredett alája orrát betúrván a moha közé.
Mikor Razakosa megpillantotta a lógó brahmint alája lépett és így szólt: - Óh szent aszkéta, aki ily nagy önkínzással bizonyára megfogtad az istenek kegyelmét, mint a kócsagnőstény a halat, szólalj meg még egyszer Suryakanta sorsát világítván. Mert íme Suryakanta szavaid szerint cselekedett, midőn feleséget hozott az alakai kristálypalotából, a női szüzesség tüzének illatos füstjét, kinek hűsége úgy csügg rajta, mint antilop nyakán a vadmacska és íme mégis változnak Suryakanta változásai és gyökeréről tépett lelkének nincsen horgonya.
- Hűtlen a hűség - szólt a lógó brahmin.
- Óh szent aszkéta, szavaidnak csukott bimbójából még nem virult ki az értelem virága.
- Leghűtlenebb Kamalila - szólt a lógó brahmin.
- De hiszen négyszer változott Suryakanta és négyszer követte szerelmével Kamalila.
- Négyszer volt hűtlen Kamalila.
Akkor Razakosa ég felé emelte karját és jajdulva felkiáltott: - Oh jaj, hajnalodik már rejtett szavaidnak sötétje! De szólj, óh szent aszkéta, ha nem segített Suryakanta Balapandita maradó hűsége, sem Kamalila követő hűsége, van-e még a kék tengerek határai között harmadik fajtája az asszonyi szerelemnek, mely Suryakanta lelkének megállító horgonya lehetne?
- Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.
- Mi tevők legyünk?
- Hagyjátok sorsával egyedül.
Akkor Razakosa megfogta a hosszúszemű Kamalila kezét és így szólt a földön heverő Suryakantához.
- Isten veled, óh Suryakanta király. Magadra hagylak, hogy szemérmes sorsod el ne riasszam. Kamalilát elviszem a kandrapurai malachit-palotába és elrejtem háremed függönyei mögé, én pedig leülök a legalsó lépcsőfokra és ültő helyemből el se mozdulok, míg téged az úton arra jönni nem látlak.
Akkor Kamalila fejét lehajtotta, mint az alázat hervadó virágja és így szólt: - Isten veled Suryakanta. Köszönöm, hogy teljesítetted rajtam, amit az Istenek számomra rendeltek.
Így szóltak ők, Razakosa és Kamalila és elindultak együtt az erdőben a kandrapurai malachit-palota felé. Hanem az elváltozott Suryakanta fekve maradt a lógó brahmin feje alatt, mint az alvó kutya gazdája küszöbén. Akkor kondulva megszólalt felette a lógó brahmin szava: - Suryakanta!
Suryakanta szőrös arcát felemelvén, talpai közül felnézett és könnyes szemei olyanok voltak, mint a lélek két halálos sebe. És földöntúli énekben szólt a brahmin szava:

Kék lótuszok csendes tavában
Suryakantát várja Suryakanta
Csendes tóban arcát mosva
Suryakanta rejtőzzék Suryakanta mögé
Hervadó lótusz hívására
Álarc mögül tűnjék el az arc.

Ezt az éneket hallván Suryakanta, feltápászkodott és mintha élete irányát megfordítva emlékeinek útján indult volna visszafelé, úgy indult el lassú medvecammogással az erdőn, ismeretlenül ismerős utakon. Így ment az erdőn és egyszer egy szikla mögül kilépve, hirtelen megpillantott egy gyönyörű tavat, mely úgy rejtőzött a sötét erdő mélyén, mint a sötét gyűlölet fenekén a csendes jóság. Szent pippal fák és kék lótuszok nézték benne tükörképüket, mintha ikertestvérüket néznék vágyó szeretettel és körül a parton szürke darvak ültek néma meditációban meg sem mozdulva Suryakanta közeledtére. Hanem mikor Suryakanta a tó partjához érve a víz fölé hajolt, megpillantotta benne az ő arcképét, mely előtt Balapandita virrasztott vala, melyet ő haragjában összetört, melyet ő a tóból két tenyerével kimerített arcára terítvén, mint tapadó fátyolt és melyet ő arcáról újra levakart, hogy lecsurgott róla, mint színes verejték. De íme a tóban egészen és érintetlenül ragyogott a kép, mint az adamant, pillantásának dorongját suhogtatván mindenki felett.
Akkor Suryakanta leült a partra hasonlóan a néma darvakhoz és csendes meditációba merülve nézett be a vízbe. Aztán vágyva nyújtotta ki két körmös tenyerét és így szólt: - Óh lelkemnek lelke, elhagytál engem hűtlenül a hűtlen Balapanditával és én magam elhagytalak téged hűtlenül a hű Kamalilával. De íme lopódzva környékezed utamat, mint az éhes tigris az elefánt útját a bozótban. Bár ruhám lehetnél, ha testem nem vagy, te szép! Bár álarcom lehetnél, ha arcom nem vagy, te jó!
Ezt mondván lehajolt, hogy megmosdjék a tó vizében és két körmös tenyere öblével a vizet merítvén kiemelte belőle régi képét és mosakodván arcára terítette mint nedves fátyolt. És íme felegyenesedvén, termete egyenes volt és karcsú mint a szökőkút sugara. Mikor pedig újra beletekintett a tóba, abban tükörképének tükörképét látta testi súly nélkül való tisztaságban ragyogni, mint az álomban álmodott álom álmát. És akkor így szólt: - jobb az álom állandósága nekem a valóság változásainál és inkább maradok itt örökre mozdulatlanul volt lelkem tükörképének tükrözéseként, minthogy ocsmány inkarnációkon keresztül hömpölyögjek, mint a bűzös dögökön keresztül szivárgó esővíz.
Ezt mondván Suryakanta mozdulatlanul maradt állóhelyében, mint önmagának szobra és a napok múltak és világos két-hetek váltakoztak sötét két-hetekkel felette.
Hanem az alakai kristálypalotában a gyöngyvirágmosolyú Anangaraga ült egyedül aranyszövésű szőnyegen, mint Laksmi maga, amint arany lótuszon ülve éppen kiemelkedik a tenger hullámaiból. Előtte állt kék kristálykehelyben a kék lótusz, melyet Suryakantától kapott Kamaliláért s hervadt. Hervadt a kék lótusz és könnyű szirmai lágyan leválva hangtalanul hulltak az arany szőnyegre, mint ahogy az emlékezet edényéből hullanak ki hangtalanul észrevétlenül régi emlékek. De a könnyű szirmok lágy hullásától megkondult a világ mintha pörölyütések zuhannának óriás harangra és Suryakanta a csendes tó partján állva meghallotta a hervadó lótusz szirmainak hullását. Meghallotta és a kondulásokra visszakondult az ő szíve és fájt. És mint aki álmában fel kel ágyáról és csukott szemmel biztosan jár háza párkányán, úgy indult el Suryakanta király a nagy kongás irányában.
Már a kámforillatú hold félrehúzta az éjnek függönyét és nehéz bársonyát gyűrve ezüst ujjai között ezüst korsóiból öntözte az alakai kristálypalota tetőit. A gyöngyvirágmosolyú Anangaraga, akkor beszólította szolgáló lányait és így szólt: - Hozzatok kámforkenőcsöt és szantálvizet és testemet megmossátok vele, hogy fehéren ragyogjon, mint a halcimerű szerelemisten dicsősége. Kollyriumot hozzátok szemeim számára és vörös asoka-virágból készült festéket, hogy két talpamat pirosítsam, sápadt holdkövet akasszatok ruhámra és fejemre tűzzetek arany tiarát.
Akkor a szolgálólányok egymásra mosolyogva teljesítették a parancsot és lopva kilestek az ablakokon, hogy meglássák úrnőjük, kinek fogadására készül. De az ifjú Anangaraga nem mozdult helyéből sem az ablakon ki nem nézett, hanem mozdulatlan szemmel a hervadó kék lótuszt nézte melyen már csak egy utolsó szirom csüggött és száráról leválni készült. Mikor pedig az utolsó szirom lehullott az arany szőnyegre hangtalan lágy eséssel, akkor arcát mosolyogva az ajtó felé fordította, melynek holdfényes nyílásában, mint ezüst lapon fekete rajz, Suryakanta király karcsú alakja jelent meg. Akkor a gyöngyvirágmosolyú felkelt a szőnyegről és Suryakanta elé lépve a vendégfogadó köszöntéssel köszöntötte így: - Lépj be házamba Suryakanta. Fürödj meg és egyél.
De Suryakanta meglátván az ifjú Anangaraga finom testét, melyet a fátylain átsütő hold úgy vett körül, mint rózsaszín lángot az illatos füst, a csodálkozás villáma futott szívén keresztül és mozdulatlanul állva maradt.
- Óh ifjú Anangaraga - mondta - Himalája leánya, emlékeztél reám és nevemet nem feledted?
Anangaraga szeme szögletéből mosolygott Suryakantára, mint az aszkéta, aki szenvedő vezekléssel már az Istenek elé fárasztotta magát és így szólt: - Hárman vannak a nagy bánatok: Úton lenni az esős évszak idején, szegénynek lenni a fiatalság idején és távolból emlékezni az első szerelem idején.
- Vártál?
- Ha az ember vár akkor a fiatalság napjai elmennek, mint a bajadér gonosz vendégei, akik sorra ölelik és semmit sem fizetnek és soha vissza nem térnek - mosolygott Anangaraga.
- Én kerestelek.
Anangaraga csóválta fejét és így szólt: - A mondás is mondja, hogy királyok, asszonyok és folyóindák abba fogódzanak, aki a közelben van.
- Óh Anangaraga fehér arcod úgy világít rám hajad sötétjéből, mint a hold képe az éjszakai tóból. De te a mondás szavaival felelsz szívem szavaira és szíved szándékát nem értem.
Anangaraga szeme szögletéből mosolygott Suryakantára, mint az anya gyermekére, akit ajándékkal meglepni készül és így szólt: - Ötféle halott van az élők között: a szegény, a beteg, az idegenben élő, a mindig szolgáló és az aki a szavak értelmét nem érti.
- Anangaraga!
- Suryakanta?
Akkor Suryakanta előre lépett és megfogván Anangaraga kezecsuklóját így szólt: - Szeretsz?!
- Látlak - felelte mosolyogva ő és Suryakanta szemébe nézett egyenes, csendes, erős nézéssel, mint szélcsendben a délutáni napfény. Akkor Suryakanta mellében mint naptól forró nagy rózsa bomlott ki a lélek a férfi biztonság érzésében és ő jókedvűen nevetett.
Hanem akkor Anangaraga ifjú szemeit elöntötte a könny: - Bizony - mondta szomorúan - puszta érintésével öl az elefánt, puszta megszagolással a kígyó és puszta nevetéssel öl a király.
- Feleségem vagy Anangaraga és velem jössz.
- Mit vigyek magammal uram?
- Emlékeidet kíséretül és öltöző ruhának a világtájakat.
Ezt mondván kézenfogta a gyöngyvirágmosolyú, ifjú Anangaragát és levezette az alakai palota sötétkék kristálylépcsőin, melyekben kis vörös talpai tükröződtek, mint a búcsúzás kínjától fakadt véres sebek. Aztán beléptek az erdőbe és a harmatos ágak összecsukódtak fejük felett.
Már a nyugvó hold mint fehér elefántcsontlevél hullott le az éjszaka fájáról, mikor Suryakanta megállt egy jázminlugas előtt mondván: - Itt fogunk meghálni és feleségemmé teszlek a Gandherva szertatás szerint.
- Feleséged voltam már előbbi életeimben és édes vagy nekem uram mint a szép emlékezés.
- Hű maradsz-e hozzám?
- Hűtlen a hűség, de az állandót nem kell követni.
- És ha megváltozom?
Ezt hallván Anangaraga kacagott és gyöngyvirág hullott szájából nevetvén: - Suryakanta nem változik. Mert Suryakanta olyan a férfiak közt, mint a kövek közt az adamant: tündöklő, tiszta és kemény. Lelkének virága előbbi életekben gyökeredzik és sem változni, sem mozdulni nem tud.
Akkor Suryakanta lehajolt Anangaraga fölé, kinek fehér bőre úgy csillogott, mintha az összetört hold szilánkjai hullottak volna a lugas jázmintetőjén keresztül és feleségévé tette a Gandherva szokás szerint. Reggelre kelvén pedig elindult feleségével az erdő útjain és várta, hogy milyen változás fogja próbára tenni Anangaraga szerelmének hatalmát. De Suryakanta nem változott többé.
- Óh Anangaraga, születésemnek gyümölcse - mondta akkor a király - mi módon tudta a te szerelmed lelkemnek lelkét inkább megtalálni, mint Kamaliláé?
Anangaraga gyermeki csodálkozással nézett Suryakantára és így felelt: - Én nem találtam meg lelkedet uram, mert nem is kerestem. Születésem előtt már előbbi életekben lelked gyökere köré fonódott szerelmem és ott van az ő lakása. De ki keresi vajon házát, melyben lakik?
Így beszéltek és tovább mentek az erdőn, mintha életük irányát megfordítva emlékeiknek útján mentek volna visszafelé ismeretlenül ismerős utakon. Egyszer egy szikla mögül előlépve megpillantották a kék lótuszos tavat.
- Íme ebből a tóból merítettem ki önmagamat kétszer és téptem a lótuszt, melynek sziromhullása hozzád hívott Anangaraga.
Alig mondotta ki Suryakanta e szavakat, a mozdulatlan meditációban ülő darvak felemelkedtek a levegőbe és szürke felhővé gomolyodva elszálltak, énelkelvén: - Suryakanta hazatért.
Alig tűnt el a szürke felhő, a kék lótuszok mint nagy vízilepkék felszálltak a tóról és kék felhővé gomolyodva elrepültek énekelvén: Anangaraga hazatért.
Aztán tovább mentek az erdőn és egyszer egy konduló hang szólal meg a fejük felett: - Suryakanta!
Suryakanta azt hitte, hogy a lógó brahminhoz értek és feltekintett a fára és íme egy nagy fekete kígyó lógott fejjel lefelé gyűrűs farkát csavarván az ág körül.
- Óh Suryakanta, én vagyok az a kígyó, akit hallgatásoddal megöltél. Sakana vagyok a Nagak királya, aki vezeklő brahmin képében kivezettelek az ingoványból, melybe miattam kerültél. Íme visszatértél önmagadhoz és most visszatérhetsz házad népéhez.
- Jöjj velem Sakana és légy vendégem, - szólt Suryakanta és feltartotta karját, melyre a fekete kígyó rácsavarodott, mint eleven karperec.
Így indultak most hárman át az erdőn Kandrapura városa felé.
Amikor pedig a város kapuja elé értek oly nagy csengés-bongás fogadta őket, mintha valami ezüst tengeren harsogna vihar és ezüst hullámok törnének szét ércsziklákon, mert hétezer brahmin jött harangozva Suryakanta elé. Mikor pedig a királyi palota elé értek oly nagy csend fogadta őket, mint Karala sírkertjében éjfél idején. A malachit lépcsők szobrait belepte a por és a madarak szennye és vállukon és fejükön vad papagájok ültek. Hanem mikor Suryakanta átlépte a kapu küszöbét az egyik szoborról rikoltva rebbentek fel a papagájok. Mert a szobor megmozdult és felállt és Suryakantához közeledett. Razakosa volt az, aki a lépcsőn ült vala a szobrok között a király hazajöttét várva és fejét és vállát belepte a por és a madarak szennye. Razakosa Suryakanta elé lépett és homlokával megérintve az út porát, felzokogott:
- A király hazatért.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:29:20, péntek
 
  Balázs Béla
WAN-HU-CSEN KÖNYVE
(Kínai mese)



Liu-Csang városában élet egy Wan-Hu-Csen nevű szegény ember. Szülei elég sok pénzt hagytak rá, és rokonai is vagyonos népek voltak. De Wan-Hu-Csen semmiféle becsületes munkát nem szívelt: sem kereskedni nem akart a sárkányvitorlás bárkákon, sem a selyemszövéshez nem volt kedve. Tudós könyvekkel foglalkozott minduntalan, és az állami vizsgákat akarta letenni, hogy hivatalnok legyen. De Wan-Hu-Csen ostoba volt. Az első Csin-fokot sem sikerült elérnie. Így lassan elszegényedett, tehát a rokonai is kitagadták, sőt még csúfot is űztek belőle. Ezt kell tudnunk Wan-Hu-Csenről.
Li-Fan a kormányzó lánya volt, akinek liliomarca szerelmet gyújtott Wan-Hu-Csen szívében. De Li-Fan is csak nevette őt. A kormányzó pedig elfogta egy levelét, mely így szólt:


Óh, kedvesem, be messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold,
Fehér képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján.

Akkor a kormányzó kidobatta házából a szegény, dologtalan és ostoba kérőt.
E nagy szégyen után Wan-Hu-Csen kerülte az embereket, és lesütött szemmel kóborolt magányos utakon. Estenden pedig bús szívvel ült a sovány mécsvilágnál, fehér rizshártyái és barna boroskorsója előtt. Wan-Hu-Csen könyvet írt. Azért voltak előtte fehér rizshártyái és barna boroskorsója. Az ősök történeteit írta össze, és ama nevezetes kalandokat, melyekbe oly gyakran keveredtek emberek halottak szellemeivel, rókákkal, virágok lelkével és különböző madarakkal. Hűségesen és pontosan jegyezte ő fel e történeteket, és soha hazug kitalálást beléjük nem írt. De mióta eltiltották a liliomarcú Li-Fan látásától, a vágyódás elviselhetetlen kínja annyira emésztette, hogy történetet gondolt ki egy Li-Fan nevű leányról, és finom szálú ecsetjével most már azt írta mindig fehér rizshártyáira. De az ő Li-Fanja még szebb volt ám, mint ez a liu-csangi, és nem kormányzó lánya volt csak, hanem hatalmas mandariné és száz szolgáló szolgálta. Messze lakott ő, a fehér almafavirágok völgyében, és nem nevetett mindig, nem is mondott kegyetlen tréfákat, hanem sápadt arccal, vágyakozva ült ablakában, és könnyes szemmel nézett ki északra, Wang herceg kastélya felé, miközben e verset mondta:

,,Óh, kedvesem, be messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold,
Fehér képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján."

Most Li-Fan mondotta e szavakat, és Wan-Hu-Csen szíve belefacsarodott, úgy sajnálta. ,,De csak hadd fájjon neki" - mondogatta. - ,,Hadd fájjon neki is" - keményítette magát.
Egy este kiégett az olaj Wan-Hu-Csen mécseséből, és ezért nem írhatott tovább. Betűzte hát ecsetjét az asztal repedésébe a csésze mellett, hogy nedves pamacsa felfelé álljon, és ne piszkolja be kiterített rizshártyáit. Aztán nézte vágytól felborzolt szívvel, hogy hull be a nagy telihold kis kamrája imbolygó sötétjébe, és látta, hogy ezüst ujját belemártja a csésze piros borába, és ráteszi cirógatva a rizshártyára, Li-Fan tussal rajzolt szép nevére. Akkor Wan-Hu-Csen szeméből kicsordult a könny, és így szólt: ,,Óh be közel vagy hozzám szép, szomorú Li-Fan, finom szálú ecsetem hegyéből csordultál ki, és a fehér almafavirágok völgye itt terül el fehér rizshártyáimon. Mégis milyen elhagyatva ülök itt sötét szobámban. Eljönnél-e hozzám, ha hívnálak, és hallod-e, ha kiáltok: ,,Li-Fan!... Óh Li-Fan!!..."
Alighogy kiáltott, Wan-Hu-Csen észrevette, hogy a csészéje mellett álló ecsetnek szálai végükön kigöndörödnek, azután széthajolnak, mint valami kis pálmafa ágai. A kis tusszínű fa mindjárt rügyezni is kezdett, és apró fekete levelek serkedtek fényes fekete ágakon. A kis ecsetfa fekete koronájára rásütött a hold, és himbáló árnyékot vetett az asztalra. Akkor a kis fa legtetejéről egy kis fekete levél hullott le karikázva bele a csészébe, és úszott a bor színén. Amint azonban nedves lett, felkunkorodtak szélei, és kis fekete csolnak lett belőle. Wan-Hu-Csen észrevette, hogy egy picike, finom leány ül a csolnakban, és úszik feléje a bor színén. Wan-Hu-Csen kisujját a csésze szélére tette, és Li-Fan a csolnakból rálépett.
- Itt vagyok, uram - mondotta alig hallható finom ezüst hangon. - Eljöttem a fehér almafavirágok völgyéből, mert hívtál.
- Óh, drága, szép Li-Fan - felelte Wan-Hu-Csen boldogan -, be régen, be régen várlak itt egyedül, elhagyatva. Tekints hát rám. Mért fordítod el halovány arcod mindig északra nézve?
- Messze északon van az én kedvesem kastélya, Wang hercegé.
- Óh, fordulj felém, szép Li-Fan, hiszen magamnak írtalak én téged, mert szeretlek, és oly egyedül vagyok.
Li-Fan kitárta észak felé karjait:

,,Óh, kedvesem de messze vagy tőlem,
Messze vagy, mint szobámtól a hold."

- Valóban így írtam szavaidat én magam - mondta Wan-Hu-Csen türelmetlenül. - De Wang herceget csak azért gondoltam ki, mert hiszen magam nem léphettem be a könyvbe. Óh, könyörülj rajtam. Csak egy pillantást!...
- ,,Fehér képed szívem fenekén reszket" - énekelte tovább a kis Li-Fan.
- Szívtelen vagy, Li-Fan. Látod, Wang herceg gazdag és boldog, én pedig szegény és elhagyatott vagyok. Mégis inkább ama tengerbe öntöd örömeid korsóját, minthogy engem, szomjazót itatnál vele, pedig ecsetemből született a te herceged és te magad is.
- Nem tehetek róla - felelte Li-Fan búsan -, így születtem ecsetedtől.
Akkor Wan-Hu-Csen haragra gerjedt. - Hát csak menj vissza a könyvbe. Majd meglátod, mi lesz!
Alighogy ezt kimondta, Li-Fan eltűnt, és a kis fekete fa is becsukódott hegyes ecsetté. Másnap Wan-Hu-Csen új fejezetet írt vele könyvébe, melynek ez volt a címe: ,,Wang herceg szörnyű halála". Abban gonosz rablók kegyetlenül lemészárolták Wang herceget.
Wan-Hu-Csen azon az estén megint hívni akarta Li-Fant, de a sajnálat elszorította torkát. Nem tudott volna a szegény Li-Fan szemébe nézni. Alighogy lefeküdt aludni, Wang herceg szelleme jelent meg álmában, és a bambuszágy szélére ült. - ,,Megöltél engem, Wan-Hu-Csen - mondotta szomorúan -, de én Li-Fan sorsán bánkódom csak, aki özvegy szívvel maradt a fehér almafavirágok völgyében. Segíts rajta, mert elviselhetetlen az élete." Ennyit mondott csak a szellem és eltűnt.
Másnap reggel mindjárt rizshártyái elé ült Wan-Hu-Csen, de ecsetje nem mozdult. Mitévő legyen? Újabb vetélytársat írjon magának? Tépelődésben múlt el a nap, és este megint csak nem merte magához hívni Li-Fant, mert szégyellte magát. Azonban alighogy elaludt, megjelent Wang herceg szelleme, és még szomorúbb volt, mint az elmúlt éjen. - ,,Kérlek, kedves Wan-Hu-Csen - mondotta -, vigasztald meg szegény özvegy Li-Fant. Ha már engem megölettél, hívd el magadhoz és szeressed te, mert a szerelemtől felborzolt asszonyszívnek elviselhetetlen az élete férfi nélkül." - Ennyit mondott és eltűnt.
Akkor Wan-Hu-Csen felébredt. A hold járt kis szobája sötétjében, és ezüst ujjakkal rizshártyáit lapozgatta. Wan-Hu-Csen felkelt és az asztalhoz ült. Ecsetjét beszúrta a repedésbe a csésze mellé, és félénk szégyenlős hangon kiáltotta Li-Fan nevét. Akkor az ecset szálai kigöndörödtek, a kis fekete fa lombosodott, és mikor remegő kis koronája már kerek árnyékot vetett az asztalra, lehullott tetejéről a kis fekete levél a csészébe. Szélei felkunkorodtak, és úszott a kis csónak a bor színén, és hozta Li-Fant. Wan-Hu-Csen a csésze peremére tette kis ujját, és Li-Fan kiszállt. Kisírt, halvány arca keresztülsütött a gyászfátyolon. - Hívtál, uram - mondotta. - Eljöttem a fehér almafavirágok völgyéből, ahol most szerelem nélkül sivatagban élek.
- Óh, bocsáss meg nekem, drága Li-Fan - dadogta Wan-Hu-Csen. De Li-Fan leszállt tenyeréről a földre és nőni kezdett. Nemsokára gyönyörű sugár leány állt Wan-Hu-Csen előtt. Haja és szemei feketék voltak, mint a fényes tus, fiatal bőre pedig fehéren ragyogott, mint a friss rizshártya papír. Wan-Hu-Csen elragadtatva nézte.
- Óh, gyönyörű Li-Fan - mondotta -, meg tudnál nekem bocsátani szörnyű kegyetlenségemért?
Li-Fan azonban nem felelt e szavakra, hanem Wan-Hu-Csen felé tárta csillogó karjait, miközben fogai közt dúdolta:

,,Édes képed szívem fenekén reszket,
Mint a hold képe szobám padlóján!"

- Óh, Li-Fan, ha szívembe láttál volna - így folytatta Wan-Hu-Csen -, megértetted volna tettemet.
Akkor Li-Fan mosolygott, és szép nagy fogain megcsillant a hold. - Nem így szoktak beszélgetni az ifjak - mondta -, mikor leányt fogadnak éjjeli vendégül. Ha így folytatod, kedves Wan-Hu-Csen, még elhiszem rokonaidnak, hogy csakugyan ostoba vagy.
Akkor Wan-Hu-Csen elszégyellte magát, megragadta Li-Fan átlátszó ujjait, és ölébe vonta őt. Boldogan ölelték át egymást, boldogan feküdtek le, és boldogan szerették egymást hajnalig. Mikor a remegő nádfüggöny réseibe vékony fehér léceket illesztett be a reggel, Li-Fan elbúcsúzott és visszatért a könyvbe.
Másnap Wan-Hu-Csen a gazdag emberek jóságos mosolyával ült rizshártyái előtt, és ajándékokat írt Li-Fannak. Drága hímzett selymeket írt neki és művészi ékszereket, melyeknek kövér kövei alá bódító illatszerek vannak rejtve. Este megint magához hívta Li-Fant, és attól fogva minden este. Nappal pedig elhalmozta kedvesét ajándékokkal. Gyönyörű tavat írt a fehér almafavirágok völgyébe, annak partjára kastélyt, ragyogó jádeból. Ébenfa fuvolák ébresztették és altatták benne Li-Fant, és arany bárkák úsztatták a tavon a telihold elébe. És epedő szerelmes verseket írt számára, melyekkel vágyatta maga után, és perzselő szerelmi tüzet írt a vérébe, hogy vágytól remegve érkezzék hozzája este. Li-Fan szerelmes hálával borult ölébe minden éjjel, de néha jóságosan figyelmeztette. - ,,Ne szítsad vérem tüzét szakadatlanul, mert megárt neked, drága Wan-Hu-Csen, el fogja égetni fiatalságodat." - De Wan-Hu-Csen evvel nem törődött. Ha kifáradtak a csókba, egymás mellett ültek a bambuszágyon, és lábaik árnyékát összekeverte a padlón a hold. A fehér almafavirágok völgyéről beszéltek, melyben minden oly szép és csendes, melyben nem pusztítanak viharok, sem ősz és öregség, mert ott nincs uralma a halálnak. A fehér almafavirágok völgyében a mozdulatlan ifjúság szélcsendjét őrzik az örök betűk falai.
Így telt az idő, és egy év múlva fiuk született. Mikor Li-Fan először hozta magával a vörösbor színén úszva, Wan-Hu-Csen észrevette, hogy a kis fekete levélcsónak mélyebben jár, és gondolta, hogy nagyobb teher lehet benne.
- Óh, Wan-Hu-Csen - szólt Li-Fan, mikor kiszállt -, sok gyönyörű ajándékodért most végre én is hozhatok valamit. Íme, fiunk. De nézd jól meg, kit adott nekünk vissza a titokzatos sors.
- Hiszen ez Wang herceg! - kiáltotta Wan-Hu-Csen. - Most már egészen boldog lehetek, mert lelkem nyugalmát visszaadta nekem méhed.
A gyermeknek haja és szeme fekete volt, mint a tus és bőre fehér, mint a fényes rizspapír. Apjánál maradt, anyja pedig eljött minden éjjel, és így teltek az évek nyugalmas boldogságban. Wang herceg nemsokára emlékezett is előbbi életére, de megbocsátott Wan-Hu-Csennek. Rendkívül eszes fiú volt. Tízesztendős korában apja összes könyveit betéve tudta, és Wan-Hu-Csen bánatos irigységgel megnyugodott benne, hogy le fogja tenni az állami vizsgákat, és többre fogja vinni, mint ő.
Akkoriban Wan-Hu-Csen különben is bánatos volt, mert észrevette, hogy öregszik. Haja őszülni, arca ráncosodni kezdett. Li-Fan szemrehányásokat tett neki, mondván: ,,Látod-e, mondtam, hogy ne szítsad minduntalan szerelmes szomjúságomat. Szép ifjúságod elégett benne."
- Nem az ártott, kedves Li-Fan - csóválta fejét Wan-Hu-Csen. - Hanem mi emberek öregszünk.
Nem is az ősz hajszálak és a ráncok fájtak neki leginkább, hanem az, hogy Li-Fan mindig egyformán fiatal maradt, és úgy érezte, mintha távolodnék tőle: egy megállíthatatlan sötét bárka vitte el lassan a parttól. Hanem a könyvében semmi sem változott. Egy nap sem múlott el azóta, és Li-Fan oly ifjú volt, mint az első éjszakán. Még egy gondja volt Wan-Hu-Csennek. A pénze egészen elfogyott ezen évek alatt. Házikójának fala megrepedezett, ablakai beszakadtak, becsurgott a víz és befújt a szél, és az öregedő Wan-Hu-Csen álla alá húzott térdekkel kuporodott meg bambuszágyán, és röstellte ezt Li-Fan előtt, aki hímzett selymekbe öltözve, művészi ékszerekkel megrakottan, mint egy császári paripa jött el hozzá éjjelenként. Mert a könyvben nem változott semmi. Li-Fan jáde-palotáját nem kellett tatarozni.
Mindez nagyon megfájdította Wan-Hu-Csen szívét. De egy napon azt vette észre, hogy már enni sem tud adni fiának, Wang hercegnek. Már ezt nem bírta elviselni. Kézen fogta a tizenkétesztendős szép fiút, és bement a városba, hogy valamelyik gazdag rokonának gondjára bízza. De hiába kopogtatta a díszesen faragott ajtókat. Rokonai elűzték őt, és csúfolódva kacagták rongyos és piszkos ruháját. Wan-Hu-Csen véres szívvel kullogott hazafelé fiával, Wang herceggel. Akkor elmentek a kormányzó háza előtt. Egy gyászruhás előkelő öreg asszony szállt ki éppen kocsijából.
- Kié ez a gyönyörű fiú? - kérdezte Wan-Hu-Csent.
- Enyém. Előbbi életében megöltem, és most megöl engem, hogy nem tudom életben tartani.
- Add hát nekem - felelte az asszony. - Az én házamban jó nevelésben lesz része.
Wan-Hu-Csen sírva búcsúzott el fiától, Wang hercegtől, és lassan hazakullogott. Hideg eső esett, és ő fázott és sáros lett. Mikor házához ért, megfordult ajtajában, és kinézett a világba. ,,Itt minden elromlik és rossz - mondotta. - Itt romoljak el már én is, mint a házam?" - Azután fehér rizshártyái elé ült és hívta Li-Fant.
- Mért sírsz? - kérdezte a liliomarcú ragyogó asszony és megsimogatta Wan-Hu-Csen őszülő fejét.
Wan-Hu-Csen elpanaszolta minden bánatát. Li-Fan hallgatta, aztán csendes szemekkel a szemébe nézett.
- Nem jönnél el velem a fehér almafavirágok völgyébe? - mondta. - Ragyogó jade-palotám vár a tó partján. Az ébenfa fuvolák zenéje még nem hangzott el, a hold még nem merült a tóba, és egy szirom sem hullott le azóta az almafákról. Mert ott nem pusztítanak viharok, mint itt, sem az ősz, sem az öregség, ott nincs hatalma a halálnak. A mozdulatlan ifjúság szélcsendjét őrzik ott az örök betűk áthághatatlan falai.
- ,,Óh, de hogyan juthatnék én el oda, Li-Fan."
- ,,Írjad magad oda, ahogyan engem odaírtál és Wang herceget."
És úgy történt. Másnap a kis Wang herceg kereste apját, mert csodálatos hírt akart vele közölni. A kormányzóék házában megtudta, hogy Li-Fan, a kormányzó lánya tizenhárom évvel ezelőtt, éppen, mikor Wan-Hu-Csen könyvét írni kezdte, meghalt. Később megjelent anyja álmában. Akkor már teherben volt. - Ne sírjatok értem - mondotta anyjának -, mert boldogan élek a fehér almafavirágok völgyében.
De a kis Wang herceg nem találta meg apját sehol az egész házban. Észrevette azonban, hogy újabb fejezet van írva a könyvhöz. A címe ez volt: ,,Wan-Hu-Csen megérkezése a fehér almafavirágok völgyébe".
A kis Wang herceg magával vitte apja könyvét, és mindig nagy tiszteletben tartotta. Idővel hatalmas mandarin lett belőle.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:20:42, péntek
 
  Balázs Béla
AZ ÓPIUMSZÍVÓK
/Novella/



Egyszer volt két barát: Hu-Fu és Csen-Hu. Ezek egymással sohasem beszélgettek. Süketnéma volt mindkettő. Egyszer koldulás közben találkoztak, mikor éppen egy gazdag külföldi ment el mellettük. Hu-Fu megállt és vaknak tettette magát. Csen-Hu begörbítette egyik lábát és sántának tettette magát. A külföldi egyiknek sem adott semmit, mert nem léptek jajgatva elébe és nem állták el az útját. Ez pedig azért történt, mert egyik sem akarta a másik boltját elrontani. Amikor aztán a külföldi már továbbment, Hu-Fu felnyitotta szemét, meg Csen-Hu is kinyujtotta begörbített lábát, akkor egymásra mosolyogtak és szomorúan bólintottak egymás felé. Aztán kezet fogtak és ezután együtt mentek koldulni. Ettől a perctől fogva elválaszthatatlan barátok lettek. Mivelhogy azonban süketnémák voltak mind a ketten, mindíg csak egymás kezét fogták. Mert a szavak egymáshoz vezető hídjának híjával voltak.
De a kézszorítás nem volt elegendő és a két barát egyre szomorúbb lett, mert soha azelőtt süketnémaságuk magánybazáró börtönének átkát így nem szenvedték. Hívó szemekkel néztek egymásra, mintha egy széles folyó két partján állanának és nem volna se komp, se csónak. Mert szívük gondolatai el voltak zárva némaságuk zárja alá és ez vágybeteggé tette őket.
Amint egy este kéz a kézben botorkáltak az utcákon, egy pénzes perselyt találtak. Ötven arany volt benne. Felemelték és boldogan elszaladtak vele. Egy cukrosbolt előtt megállt Hu-Fu. De Csen-Hu csóválta fejét, hogy nem: neki nem kell. Egy bolt előtt, melyben szép selyemruhák lógtak, Csen-Hu állt meg és kínáló mosollyal Hu-Fura nézett. Hu-Fu csóválta fejét, hogy nem. Aztán mind a ketten megálltak egy bordélyház előtt. De csak két percig. Így mentek tovább gazdagságuk nyugtalan gondjával szívükben. Végül egy fogadó elé értek, ahová ópiumot szívni jártak az emberek. Akkor intett Hu-Fu és bevonta barátját a fogadóba. Letelepedtek a gyékényre és kis ezüstpipát adattak maguknak. Aztán egymásra néztek, remegve a várakozástól, mint a jegyesek. Mert most, most ki fog szállni lelkük a némaság zárjával lelakatolt börtönéből és kiszállva szabadon fogják lelkeik egymást keresni és megtalálni az álmok kertjében.
Míg szívták az ezüstpipákat, se kézzel, se szemmel egymást el nem eresztették, amíg csak a kábulat édes fátyola rájuk nem ereszkedett. Mert együtt akartak belépni az álmok kertjébe, hogy ott is együtt maradhassanak. És amint a fátyol megint fellebbent, már az álmok kertjében szállongtak és látták egymást.
Szavak nem hozhatják hírét ama kert csodáinak és gyönyörűségeinek. Mert ott szavakra nincsen szükség. Hiszen a lélektest minden külső dolgokat tükröz, mint a jól csiszolt ezüstlap. Így minden dolog tükröző képével mélyen belemerül a lélektestbe, úgy mint a tükörbe. Mire jó a dolgok kimondható nevét hallani, ha őket magukat bekebelezheti a lélek?
Hu-Fu és Csen-Hu egymást nézték és egymásban tükröződve egymás lélektestébe mélyen elmerültek, elannyira, hogy egészen kicserélődtek. Hu-Fu elmerült Csen-Huban és ottmaradt, miközben Csen-Hu Fu-Huban volt elmerülve és ott is maradt. És mikor ezután megint tükröződtek egymásban, akkor az egyik lelke a másik lelkéből jött elő. Ez kimondhatatlanul kéjes gyönyörűség volt.
Amikor azonban felébredtek az ópiumálomból, nagy fáradtságot éreztek és még sokkal magányosabbnak érezték magukat, mint annakelőtte, amikor az egyesülés boldogságát még nem ismerték. Azért a következő estén megint adattak maguknak ezüst pipát, hogy megszabaduljanak a nehéz földi léttől, mely némasággal választotta őket el egymástól és hogy bevonulhassanak a közös álmok kertjébe. Így hamar elfogyott a talált ötven arany. Az ópium nagyon drága.
Amikor utoljára helyezkedtek el a pipázó gyékényen és elragadtatott mámorban merültek el egymás lelkébe, akkor nem akartak onnan visszatérni és megfogódzkodtak. Úgy mint ahogy egyszer megtörtént, hogy egy égi felhő képe megfogódzott a tó tükrében és ottmaradt, míg a felhő továbbúszott fent az égen. Hát így cselekedtek a barátok is. És midőn felébredtek az ópiumálomból, ott ültek a gyékényen egymás mellett, mint elalvás előtt. De ki voltak cserélve. Csen-Hu volt Hu-Fu és Hu-Fu volt Csen-Hu. Így tápászkodtak fel, kézenfogták egymást és kimentek az utcára koldulni.
És senki sem vette észre a változást. Ők se.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:19:28, péntek
 
  Balázs Béla
A NAPERNYŐK
/Novella/



Élt egyszer egy ember, akit Yang-Csunak hívtak. Yang-Csu utcai árus volt, és ezért napestig az utcákat járta ládájával, mely barna szíjjal volt nyakába akasztva. Így járván, látta a gazdag város sok gyönyörűségét. Látta a pompás mandarinokat hangos kíséretükkel, hatalmas harcosokat látott, akiknek komor arcát távoli kalandok emléke árnyékolta és aranyoshímű elfüggönyözött hordágyakból láthatatlan hölgyek mandulaillata csapott verejtékes arcába.
Este azonban hazatérvén feleségéhez, Yü-Nühöz, mindíg civakodott vele, mert nyugtalan volt és izgatott. Bizony sírással és panasszal telt a fele éjszaka.
Egyszer egy reggel felesége, Yü-Nü, ahogy felébredvén tükörbe nézett, látta, hogy megint piros erek pattannak szeme fehérjében, ezért így szólott Yang-Csuhoz:
- Menj és vásárolj magadnak egy napernyőt.
- Miért vásároljak napernyőt? - kérdezte bosszúsan az ember.
- Mert a napmeleg az oka mindennek. A nagy hőség ingerel téged, hogy veszekedj szakadatlan. Azért élünk mi boldogtalanul, és vörös erek pattannak szemem fehérjébe.
Yang-Csu nyakába akasztotta barnaszíjú ládáját és nem válaszolt. Mert nem volt ő rossz ember és fontolóra vette felesége szavait. Így járta az utcákat és a nap olyan erősen sütött, hogy vastag sugarai meredeken álltak az utca kövezetén, mint egy izzó arany rácskerítés. - Talán igaza van neki. -gondolta Yang-Csu. - És a kézművesek utcája felé fordult mentében.
Ebben az utcában nagy volt a zaj és hangos kiáltozás. Mert valamennyi iparos műhelye előtt ült a gyékényen és nagy hangon dícsérte áruját. Egyszer csak egy csöndes hangot hallott Yang-Csu kiugrani a nagy kiabálásból, mint mikor roppant nyers sziklák között hirtelen szembeszökik egy kis kék virág. A szelíd hang így szólt:
- Vegyetek napernyőket! Legnagyobb választék. Mindenki legkedvesebb égboltját nyitja feje fölé.
Yang-Csu elcsodálkozott ezeken a különös szavakon. Odalépett az ernyősmesterhez. Nagy darab, komoly öregember volt. Ő is gyékényen ült, mely az utcára volt terítve és körülötte halomban feküdtek a napernyők.
- Hogy is mondtad, legtiszteletreméltóbb, legnagyrabecsültebb, hogy is mondtad? Ezek a napernyők égboltot tudnának kifeszíteni fejem fölé? Bár igen tetszetőseknek vélem őket, de nem különböznek máshol is látható napernyőktől.
Komoly mosolygással felelt az ernyősmester: - Kívülről nézvést nem különböznek más napernyőktől legtiszteletreméltóbb és legnagyrabecsültebb. De nyisd csak ki, kérlek.
Yang-Csu felvett a földről egy ernyőt és kinyitotta. És íme, nagy csodálkozás fogta el. Mert az ernyő benső visszája olykép volt befestve, hogy egy nyári égbolt volt azon látható, gyenge, göndör, fehér bárányfelhőkkel a szélén. Oly nagy művészettel volt festve az az ég, hogy valóságosan mintha alatta haladt volna az ember.
- Látod-e, legnagyrabecsültebb - szólott az ernyősmester -, amíg ezt az ernyőt hordod fejed felett, nem fog a tündöklő nyári égbolt elborulni fejed felett és annak hatása alatt lelked is mindíg derűs marad.
Yang-Csu nagyon megörült ennek, de óvatosan válaszolt:
- Valóban szándékom volt egy napernyőt vásárolni, mert minden éjjel civakodom feleségemmel, Yü-Nüvel. Ennek oka pedig a nagy napmeleg. Éppen azért nem is hiszem, hogy az ilyen meleg nyári ég a fejem felett megnyugtathatna engem.
- Keress és válassz hát más égboltot magadnak - mondotta az ernyősmester. - Énnekem van égboltokban a legnagyobb választékom az egész városban.
Erre Yang-Csu kinyitott egy másik ernyőt. Bágyatagon ködlő téli égbolt volt az, mintha ezüstszürke fényes selyemből lett volna szőve. A látóhatáron távoli falvak füstje lengett.
- Ez a szelíd mélabú égboltja - szólott az ernyősmester. - Az ilyen mélabúval nyugalmas békében élhetsz életed végig, akárcsak puha gyapjúba pólyálva.
Yang-Csu túlságosan borúsnak ítélte ezt az eget és egy harmadik ernyőt nyitott ki.
Hajnali égbolt volt, napfelkelte előtt, melyben a nappal minden eseményei még érintetlen tisztaságukban fénylenek, mielőtt leszállnak a szennyes földre. Azután olyan égboltot nyitott, mely roppant meredő fűszálak között kéklett, mint mikor hanyatt hever az ember a mezőn és nyitott szemmel álmodik bele az égbe. Ez alatt az ernyő alatt járván az utcák zajos lármájának közepében is, a magányosság mély nyugalmát hordja mindenhová magával az ember. Volt ott olyan ernyő, melynek éjjeli egén a teli hold ragyogott és a korhelyek és szerelmesek dalai csüggöttek rajta, mint az édes szőlőfürtök. Volt ott ernyő hófödte ormok fölé boltozó átlátszó üvegéggel, mely alatt az élet moccanása sem zavarja már a lélek nyugalmát. Sokféle ég volt, melyeket mindenki maga tarthatott a feje fölé.
Yang-Csu a teliholdas éjjeli eget választotta és hazament. De ez az ernyő nem hozott békességet a házba. A korhelyek és szerelmesek dalai a holdról Yang-Csu lelkébe csurogtak és a szenvedély úgy feldagadt benne, hogy sem felesége sovány karjai, sem háza szűk falai között meg nem fért. Yang-Csu harmadnapra visszavitte a teliholdas ernyőt és helyébe cserélte a mezei magányosság ernyőjét. De az sem hozott jót. Ez alatt az ernyő alatt úgy elmerült, mintha a végtelenségben úszna és megfeledkezett üzleti dolgairól és ha felesége csak megszólította is, úgy felriadt, mintha álmából ijesztették volna ki, fájdalmasan. Ezt az ernyőt is visszavitte Yang-Csu harmadnapon. Így cserélte a napernyőket egyremásra és nemsokára már megpróbálkozott valamennyivel.
Akkor így szólott az ernyősmester Yang-Csuhoz: - Most már megpróbálkoztál valamennyi éggel és egyik sem adott nyugodalmat lelkednek, hogy békességben élhess feleségeddel. Van nekem még egy ernyőm. Talán úgy akarja a sors, hogy az használjon neked.
Az ernyősmester, aki termetes nagy ember volt, térdeire támasztotta kezét, aztán kétszer nekilódulva, szuszogva felállt. Befordult műhelyébe és mihamar visszatért egy napernyővel, mely kevésbbé volt mutatós a többinél. Yang-Csu kinyitotta és egy ősziesti égboltot pillantott meg. Nehezedő szürke eget, mely a láthatáron még vöröslött a leszállt nap nyomában. Vadludak húztak rajta V-betűben déliránt. Sajgó vágyódás fogta el az ember szívét, ha utána nézett ezeknek a vadludaknak. Ismeretlen és elérhetetlen messzeségbe való vágyódás. Yang-Csu mégis magával vitte ezt az ernyőt, mert nem volt más választása.
Az őszi alkonyéggel feje felett és határozatlan távolba vágyódással szívében járta Yang-Csu ezekután a város utcáit és látta mint régen, a gazdagok pompáját, a tündöklő mandarinokat, a hatalmas harcosokat és az aranyhímű, behúzott függönyű hordszékeket. De mindez nem bolygatta fel többé lelke nyugalmát, mert nem kívánta. Tekintete a vonuló vadludakat követte ismeretlen távolokba és vágyódása arra szállt. És ha este hazatért feleségéhez, kissé mélabús volt ugyan, de nyugodtan és barátságosan szólt élete társához.
Attól fogva Yang-Csu békében és megelégedetten élt feleségével, Yü-Nüvel. Mert bár néha megbolygatták az ő szívüket is, mint minden emberét, fájdalmas nyugtalanságok, melyek kicsiny házukban el nem fértek, de olyankor kinyitották az őszi alkonyateget és a vonuló vadludak után néztek és vágyukkal együtt nyugtalanságuk is elszállt messzire, úgy ahogy a füst kiszáll a kürtőn, hogy meg nem mérgezze a szoba levegőjét. Nemsokára Yü-Nü szemefehérjében sem voltak vörös erek és idővel kerekmosolyú, kövér asszony lett belőle.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:17:09, péntek
 
  Balázs Béla
ÁLMOK KÖNTÖSE
/Novella/



Ming-Huang császár az isteni Tang-házból származott. Az ő felesége, Nai-Fe olyan szép volt, mint a májusi hold. Mégse látta őket soha senki együtt, hogy beszélgettek volna egymással vagy ültek volna hallgatagon egymás kezét fogván. Csak ha a császár felöltözte pompásan hímzett köntösét, akkor lehetett látni Nai-Fet is. De csak a császár mögött jókora távolságban haladt és lelkének sóvárgása szeme pillantásában csüggött az urán. Ennek története van.
Volt Ming-Huangnak egy gyönyörű virágoskertje, melyben úgy zsúfolódott a sűrű illat, hogy öblös tenyérrel ki lehetett merni a levegőből, mint vizet a patakból. Ebben a kertben állottak ők egyszer a hétestén a császárnéval és amikor feltekintettek a Fonóasszonyok csillagzatára, meg a Tehénpásztorra, örök szerelmet esküdtek egymás kezére.
Hanem Nai-Fe császárnénak álmodó lelke volt, mert azelőtti életében túl korán halálozott volt el. Nem ért rá elérni az álmait. Megrövidült útja nem érte célját előbbi életében. Azért merengett sóvárgott tekintete ebben az életében is a távolba, álmainak utána és mint az álomjáró elhaladt császári ura mellett. Mikor Ming-Huang karjába ölelve tartotta őt, csak testét tartotta, mert Nai-Fe lelke messze járt, úgy, ahogy az alvó lelkét se lehet fogni, mikor az álmával elröpül. Ezért kárt vallott az ő szerelmük. Nai-Fe keserves szemrehányásokkal gyötörte önmagát, de változatni rajta nem tudott.
Egyszer éjszaka, mikor halványzöld jádéból faragott kerti palotájában szunnyadt és ágya a sűrű illat hullámain ringott, mint a csónak a folyó hátán, akkor megpillantotta császári urát Ming-Huangot. Gyönyörű köntös volt rajta, melyre rá volt hímezve az asszony minden álmának minden képe. Hatalmas, hímzett hegyeken hímzett sziklák ragyogtak, széles arany hímzésű folyók zuhogtak, varázslatos kertek, paloták, édes tündérek és tűzarcú, rettentő sárkányok hímzett képei felett. Ám az egész álombirodalmat, mely után Nai-Fe lelke sóvárgott, köntösére hímezve, vállán hordotta a császár. Akkor boldogság és elragadtatás töltötték meg Nai-Fe lelkét. Mert urára, a császárra tekinthetett szüntelen. Nem kellett választania álmainak iránya és szerelmének iránya között.
Alighogy felébredt Nai-Fe, sietett a császárhoz és így szólt hozzá:
- Amidőn egyszer egy hétestén az illatos virágoskertben állottunk és feltekintettünk a Fonóasszonyok csillagzatához és a Tehénpásztorhoz, akkor örök szerelmet esküdtem neked. De nekem álmodó lelkem van, mert előbbi életemben túlkorán haláloztam el. Azért szemem tekintete elkeres melletted, szerelmünk kárt vall és eskümet nem tudom megfogadni. Azért hordjad te magadon az én álmaimat, hogy téged lássalak, ha feléjük tekintek és ha utánuk indulok, hozzád érkezzem el.
- Hogyan hordhatom én a te álmaidat? - kérdezte Ming-Huang császár elszomorodva.
- Valamennyit ráhímzem egy köntösre. Azt viseljed.
Nai-Fe császárnő halványzöld jádepalotájába tért és öt esztendeig hímzett egy köntöst. Öt esztendeig nem jött ki kerti palotájából. Csak a kerti illatok mentek be hozzá kerti palotájába. Azoknak változásán szagolta az évszakokat. Így szagolhatta öt év múlását.
Amikor Nai-Fe elkészült a köntössel, elhozta Ming-Huang császárnak és az magára öltötte. Boldogság és elragadtatás töltötték el, amikor álmaiba burkolva pillantotta meg szerelmes urát. Nézte csak nézte és lelkének sóvárgása és szívének sóvárgása egy tűzként lobogott szemében. Akkor Nai-Fe kitárta fehér karjait és közelebb akart a császárhoz közeledni, hogy hozzá símulva végre ura mellére hajthassa álmodó fejét. De nem közeledhetett és nem fért közelebb. Ama hatalmas hegyek és ragyogó sziklák elállták útját. Szeles álomfolyók állták el útját. Varázslatos kertek, édes tündérek és tűzarcú, rettenetes sárkányok olyan szerelmes művészettel voltak elevenné hímezve, hogy álmok rengetege állott a császárné és a császárja közé és Nai-Fe nem tudott urához férkőzni. Ekkor könnyek csurogtak le a császár két orcáján és így kiáltott fel:
- Nem akarom hordani ezt a köntöst!
Nai-Fe azonban búsan válaszolt:
- Válassz, uram, Ming-Huang, kettő között. Ha leveted a köntöst, engem karjaidba zárhatsz, de lelkemnek tőled távol kell lennie. Ha viseled a köntöst, akkor bizony megközelíthetetlen vagy testemnek és hozzád nem símulhatok. De lelkem sóvárgó vágya tekintetemmel rajtad fog nyugodni minduntalan. Válassz, Ming-Huang császár, de gondolj esküvésünkre ama hétestén és a titkos társalgásokra, melyekről senki sem tud.
Akkor Ming-Huang császár azt választotta, hogy hordani akarja az álmok köntösét. Azóta soha senki sem látta őt kettesben együtt feleségével, aki olyan szép volt, mint a májusi hold. Csak ha felöltötte hímzett köntösét, akkor lehetett Nai-Fet is látni. Mögötte haladt jókora távolságban, de lelkének sóvárgása tekintetével a császáron nyugodott.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:14:53, péntek
 
  Balázs Béla
LI-TAI-PE ÉS A TOLVAJ
/Novella/



Li-Tai-Pe, a költő olyan fölségesen énekelt, hogy dalaitól megittasodtak az égi istenek, és mámorukban leestek a felhőkből, mint fészkükből az alvó madárfiókák. Ezért életében nagyon tisztelték Li-Tai-Pet. Dicséretére templomokat raktak a hegyormokra. A császár legszebb ruháiba öltöztette és a legszebb császárné vetkőztette ki belőlük. És ha Li-Tai-Pe valamely városban időzött, akkor ama város férfiai reggelenként elindultak aggódó arcokkal, hogy a költőt megkeressék az utak árkában, úgy, mint az anyák, akik elcsavargott gyermekeikért aggódnak. Mert Li-Tai-Pe, költő, felettébb szerette a boritalt és minden éjszaka megrészegedett. Ezt pedig azért cselekedte, mert elfogta a nagy lelkesedés és nem volt neki más emelő szárnya, hogy elröpüljön a nehéz földi tárgyakról. Ezért ivott untalan, amíg feje előre nem csuklott és a kehely pereme vörös gyűrűket nem nyomott sápadt homlokára.
Egyszer Li-Tai-Pe száz aranyat kapott a császártól egy dalért, melyben a császár harci paripáját énekelte meg. Akkor a költő megint elindult országgá kódorogni és elvetődött Tsian-Hu városába is. Ott ült egy este a nagy csillagos ég alatt és ivott. Teli volt a szíve búbánattal, mert azon évődött, hogy hiába minden, mégsem tudja őt se lelkesedés, se dal, se bor egészen elragadni a nehéz földről. Mert fájdalmak és bosszúságok hegyes horgával végül mégis visszarántja mindíg a föld. Mert egyszer elbukik és kimarjítja lábát. Másszor egy rég elhagyott szeretőjét egy durva katona karján látja, vagy a császárné szemöldökei rosszul vannak festve. Minduntalan történik valami, ami mámorának szárnyait szegi.
- De ma olyan mámort iszom - kiáltotta - amelyen semmiféle földi bosszúság ki nem fog.
És Li-Tai-Pe ült vala Tsian-Hu városában a nagy csillagos ég alatt és hajtogatta a poharat egyre-másra. Elfogta őt a lelkesedés, és énekelt imigyen:

A csillagokat az égi mezőbe
Én vettem el és enyém
A hold ezüst sarlója és
Az arany csillagmagok érnek
Hullámzó aranykalászokká
Húszszorosan csillagaratásra
Én vágom a holdnak ezüst sarlójával.

Amikor Li-Tai-Pe így énekelt, hátulról egy tolvaj lopódzott hozzá és ki akarta csenni zsebéből az aranytartó zacskót. De Li-Tai-Pe észrevette, feléje fordította arcát és a tolvaj elszaladt.
- Ne fuss el, felette tisztelt tolvaj - kiáltott utána a fellelkesült költő. - A boldog mámor elragadott engem a nehéz földről. Minden jövendő mennyország aranya enyém. Bizony mondom, hogy mit se bánom én a császár száz aranyait zsebemben.
- Felette tisztelt költő - felelte erre a tolvaj -, így szólasz te most lelkesedésedben, de ha kicsenem zsebedből az aranyakat, akkor mindjárt vége a mámornak és te átadsz a porkoláboknak.
Amikor Li-Tai-Pe e szavakat hallotta, könnyek szöktek szemeibe, szólván:
- Nem, felette tisztelt tolvaj! Könyörgöm, gyere és lopd ki az aranyakat zsebemből, különben sohase lesz rá bizonyosságom, hogy ez a mámor valóban elragadott a nehéz földről. Kérlek, drága, édes tolvajom, legtiszteltebb tolvaj testvérem! Gyere, kedves, és lopd ki zsebemből a császár aranyait.
Mikor a tolvaj látta, hogy a költőnek könnyek csurognak le sápadt orcáján, végül hitt neki. Hozzá lépett, a karja alá nyúlt és kilopta zsebéből a pénzeszacskót.
Li-Tai-Pe azonban boldog volt azon az estén és még mámorosabb lőn, mert hogy ez sikerült neki és oly fölségesen dalolt, hogy az égi istenek megittasodtak tőle és lehullottak a felhőkből, mint fészkükből az alvó madárfiókák.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:13:43, péntek
 
  Balázs Béla
AZ AGYAG-GYEREK
/Novella/



A Kian-Csau-öböl közelében, egy faluban élt egyszer egy Liu-I nevű ember. Már sokezer esztendős volt, de fekete volt még a szakálla és a szeme csillogott. Ez pedig azért volt, mert Liu-I első életévét, azt, amelyikben a gyerekek megtanulják az élés mesterségét, azt harmincszor megismételte és így az élés mesterségét roppant tökéletességre fejlesztette. Mert minden kornak meg van a maga rejtett értelme, melyet az emberek csak azért nem találnak meg, mert minden korban csak rövid ideig maradhatnak, azután kiöregszenek egy másik korba, melyben megint tapasztalatlanok.
Amikor Liu-I először megszületett, anyja emlőiben bőven volt tej, mert vastag, erős asszony volt az anyja. Egyszer, mikor fia bölcsőjéhez lépett, hát a bölcső faragott gombján egy kis smaragd kígyót pillantott meg. Négyszögletes aranyfeje volt annak és rubint szeme. Az asszony mindjárt észrevette, hogy egy folyamisten és mély meghajlásokkal tisztelte meg. Aztán egy tiszta homokkal teli aranytálat hozott be. A folyamisten belemászott és megszólalt: - Tejet akarok inni. - Akkor az asszony megfogta a kis kígyót, a mellére tette és megszoptatta. Mikor a folyamisten leget szopott, felemelte kis négyszögletes aranyfejét és így szólt: - Én vagyok Tin-Ka, a folyamisten, és ezt meghálálom neked. Én a kvarctemplomban lakom a Sárkánytigris-hegyen és annak emlékére, hogy megszoptattál engem, ezentúl viselje csecsed a Jangcsekiang folyó képét. Amikor a folyamisten befejezte szavait, eltűnt. Mert ezek az istenek nem gondolnak az emberek örömeivel, bújával, hirtelen jönnek, hirtelen mennek, ahogy nekik tetszik. Az asszony jobb emlőjén akkor egy nagy kék ér lett látható, amelyik a Jangcsekiang folyam képe volt valamennyi mellékfolyójával.
Néhány hónap mulva gyermeke, Liu-I, nagyon beteg lett. Nagy félelmében a folyamistenre gondolt az asszony. Agyagból kigyúrta a kis fiú alakját és avval az agyagfigurával felmászott a Sárkánytigris-hegyre. Ott állt a folyamisten temploma. Fehéren szikrázó kvarcoszlopok között az égi kékség, mint a kék vitorlavászon, úgy dagadt a szélben. Százával állottak ott már kisgyerekek agyagfigurái a templom körül. Mind anyák hozták oda, akik áldozati imádságokat mondtak beteg gyerekükért. De jártak oda meddő gyerektelen asszonyok is. Azok letörtek egy darabot egy agyaggyerekből, megették és attól teherbe estek.
Liu-I anyja is felállította hát agyagszobrát a többi közé és imádkozott a folyamistenhez. De annak éppen akkor egy színjátékot mutattak kitűnő színészekkel, úgy, hogy nem nagyon ügyelt az asszony imádságára.
Néhány nappal ezután egy gyerektelen asszony jött fel a hegyre. Megszemlélte valamennyi agyaggyereket a kvarctemplom körött és végül Liu-I szobra előtt ált meg. Annyira megtetszett neki a fiú agyagfigurája, hogy forró kívánság fogta el a szívét. Ezt a gyereket szeretném megszülni - kiáltotta meggondolatlanul. Áldozott és imádkozott, azután letörte az agyaggyerek hímvesszőjét és megette. A folyamistennek éppen akkor megint szép színjátékot mutattak és ezért nem vette észre, hogy mi történt.
Néhány hét mulva Liu-I anyja ijedten látja, hogy fia nem növekszik többé sem nagyságban, sem súlyban, holott bőven kap tejet, hanem ellenkezőleg egyre kisebb és könnyebb lesz. Éjjel-nappal emlőjén tartotta a gyereket. Nem használt. Erre felmászott a Sárkánytigris-hegyre a kvarctemplomhoz és kétségbeesett kiáltással hívta segítségül Tin-Ka folyamistent. Az megjelent és smaragd testével egy szikrázó kvarcoszlop köré tekeredve rubint szemével nézte az asszonyt és nem ismerte meg. Akkor az feltépte ruháját és megmutatta csecsén a nagy kék eret, mely a Jangcsekiang-folyó képe volt és aztán elpanaszolta nagy baját. Tin-Ka, a folyamisten erre visszaemlékezett rá, hogy ez az asszony emlőjén szoptatta őt meg és akart rajta segíteni. Együtt elmentek hát a kis Liu-I agyagszobához és látták, hogy annak hímvesszője hiányzik. Akkor megcsóválta Tin-Ka folyamisten négyszögletes aranyfejét és így szólt:
- Súlyos eset. Egy gyerektelen asszony nyelte le és teherbe esett. Most már Liu-I az ő méhében egyre nagyobb lesz és ugyanolyan mértékben egyre kisebb lesz a te karjaidban. És ha az asszony meg fogja szülni Liu-I-t, akkor a te bölcsődből el fog tűnni.
- Hát nincs segítség?! - jajdult fel sírva az asszony. - Én is segítettem rajtad, mikor éhes voltál.
Erre így felelt a folyamisten. - Súlyos eset. Mert hogy éppen hímvesszőjét nyelte le. Ez a varázslat erősebb az én erőmnél. De adok neked egy tanácsot. Azon a napon, amelyiken a te fiad a te karjaidból átszületik a másik asszony karjaiba, gyere fel a kvarctemplomhoz és egyél meg te is egy darabot az ő agyagszobrából. Akkor a gyerek a másik asszony karjában fog egyre kisebbedni hat hónapig. És egy fél év mulva megint a te térdeden fog feküdni. Persze, a másik asszony is fel fog aztán ide jönni és ugyanígy fog cselekedni és a gyerek majd megint visszaszületik hozzá. De te se hagyd magad és ilyen módon legalább minden második esztendőben visszakapod fiadat.
Így beszélt Tin-Ka folyamisten és eltűnt. Mert ezek az istenek nem gondolnak az emberek örömével, bújával, hanem hirtelen jönnek, hirtelen mennek, ahogy nekik tetszik.
Az anya elgondolkodott a folyamisten szavain és megvigasztalódott. Mert ha gyereke Liu-I csak minden második esztendőben lesz is nála, mégis több öröme fog telni benne, mint más anyáknak gyerekeikben. Mert más gyerek felnő, megházasodik, elköltözik és elfelejti az édesanyját, mivel azonban Liu-I ilyenmódon soha nem lesz idősebb egy esztendősnél (hiszen aztán mindig újra kell születnie), mindig az anyja ölén fog maradni.
Így is történt. Liu-I minden második esztendőben megszületett, egyszer itt, egyszer ott és ilyen módon harmincszor ismételte meg első életévét. Már egészen elfogyott agyagszobra a Sárkánytigris-hegyen és a két anya éppen nagy harcra készült az utolsó falatért. De akkor meghalt a másik asszony és Liu-I első anyjánál maradt és most már nőtt és megnőtt akadálytalanul, de a harmincszor megismételt első életéve alatt jobban megtanulta az élés mesterségét bárkinél.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:10:33, péntek
 
  Balázs Béla
A HOLDHAL
/Novella/



Mandzsuországban élt egyszer egy halász. Siänek hívták. Egy róka ellopta hálóját. Azóta csak horoggal halászott, de ez csak keveset hozott a konyhára. Ezért úgy elszegényedett, hogy egy barlangban lakott, az is olyan kicsi volt, hogy fejét beverte tetejébe, ha fekhelyéről felkelt s ha karjait kitárta nyujtózkodva, kezeivel elérte a barlang két oldalát. Siä azonban nem akart más mesterséget próbálni. Mert egy útnak kell egészen végére járni, csak akkor érünk el a földi élet határáig.
Siänek, a halásznak világító mécsese se volt. Azért az éjszaka sötétjében eltűntek a barlang szűk falai, és a sötétség határtalan térségei tágultak fekhelye köré, mikor álmatlanul, nyitott szemekkel hevert. Mert az éhség elverte álmát.
Egy éjszaka gyönyörűszép zenét hallott. Mintha száz fínom üveghárfa muzsikált volna. Siä nyitott szemmel hevert fekhelyén és hallgatta. Aztán úgy hangzott, mint ezer ezüst csengetyű játéka. Siä nyitott szemmel hevert fekhelyén és hallgatta. Aztán úgy csengett, mint tízezer ezüstpénz csilingelése. Akkor felkelt Siä és kilépett barlangja elé. A telihold ragyogott az égen és megvilágította az egész vidéket. A gyönyörűszép fínom csilingelés még tisztábban volt hallható és a tó felől hallatszott.
Erre Siä előkereste horgát és lement a tóhoz. Mikor beletekintett, az éjszakai sötétbe, hát ezernyi kis ezüsthalat látott benne nyüzsögni. Annyi volt ott, hogy minduntalan egymásba ütköztek és attól támadt az a gyönyörű csilingelés, mintha harangjáték szólna.
- Ha csak ötöt megfogok ezekből az ezüsthalakból, hát megszabadultam a szegénységtől - kiáltotta Siä és kivetette horgát.
Sokáig horgászott. Az ezüsthalacskák hemzsegve nyüzsögtek, ütődtek, horzsolódtak csörrenve, csendülve a tóban, de egy se kapott a horog után. Nagyon elszomorodott Siä. Könnyek csordultak le halovány arcán és belehullottak a tóba. Erre egy ezüsthal egy könnycsepp után kapott. De alighogy lenyelte a könnycseppet, görbült és rángott, mintha mérget evett volna és kivetette magát a parti fövenyre. Siä lehajolt, hogy fölemelje az ezüsthalacskát. Hát eltűnt az ezüsthalacska és helyében egy kis fehérszemély állt ott sugárzó fehér ruhában. Gyorsan nőtt a lány, amíg embernyi lett. Szép fehérfényű ábrázatja volt és szeme is fehér fényt vetett. Nem volt neki fekete szembogara.
- Megittam a te fájdalmadat - szólt a fehér leány és hangja ezüstfínom volt és bánatos. - Ittam fájdalmadból és ezért követnem kell téged, Siä.
- De az én barlangom szűk és sötét - felelte a halász. - Mert egy róka ellopta a hálómat és én szegény vagyok.
- Követnem kell tégedet - felelte a fehér lány és hazatértek.
Midőn a barlangba léptek, azt mondja a halász: - Nincsen mécsesem, hogy világot gyujtsak és nincs ennivalóm, hogy megvendégelhesselek.
Akkor a fehér leány elővett egy ollót és sugárzó fehér selyemszoknyájából kivágott egy kerek darabot, és azt odaragasztotta a falra. Az a tányérkerek selyem a falon sugározni és világítani kezdett, akár a hold maga és fényessége ezüst köddel töltötte meg a barlangot. Amikor az ezüst köd felszállott, hát egy tágas nagy palotateremben állottak, melynek gerendái cédrusfából voltak, az ajtói teknőcpajzsból, függönyei pedig gyöngyzsinórokból. A lépcsőfokok zöld nefritből és egy nagy kék jáspisból ácsolt asztal állt a terem közepén, roskadásig megrakva finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal. A falról pedig sütött a telihold ezüst fénye.
Siä halász és a fehér leány asztalhoz ültek. Ettek, ittak és társalogtak. Beszéltek a taoizmus titkairól és a földi élet határairól. A fehér lány titkos értelemre oktatta a halászt és mikor már kissé kapatos lett a bortól, hát elárulta a tó rejtélyét is. Abba a tóba ugyanis hajdanában egyszer beleesett a holdtündér tükre és ezer kis szilánkra törött. De mivelhogy minden egyes szilánkban benne volt a holdtündér tükörképe, valamennyi eleven maradt és valamennyi kép ezüst halként tovább élt a tóban és ott várta, míg eljön a világ nagy összegyüjtése, amikor minden összevaló összekerül.
Amikor már eleget ittak, leheveredtek a selyemágyra és megölelték egymást édes szerelemben. A fehér lány teste hűvös volt és síkos. Nemsokára szólt a kakas. A lány felkelt az ágyról és lassan a falon fénylő selyemhold felé tartott. Abba bele is ment. Abban egyre kisebb és halaványabb lett. De mikor már benne volt a holdban, egész kicsikén, mégis tisztán látszott. Megfordult Siä felé és intett neki onnan, hogy vissza fog térni még. Azután a hold a falon is egyre fénytelenebb, homályosabb lett, míg végre egészen eltűnt. Siä barlangja is csak olyan lett megint, amilyen volt. De a barlang falán az a hely, ahová a lány a kerek selyemdarabot ragasztotta, hűvös és síkos maradt, mint a milyen a teste volt.
Siänek, a halásznak nappalai ezután is szegények voltak, de éjszakái annál dúsabbak. A fehér lány minden éjjel eljött hozzá. És mikor a halász megöregedett, egyszer elvezette őt a lány a fehér úton, melyen ő a holdba mindig visszatért első kakasszóra. Együtt léptek be a holdba, mely kerek nyílásként világított a falon. Siät, a halászt azóta nem látta többé senki.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:08:55, péntek
 
  Balázs Béla
AZ ÜGYETLEN ISTEN
/Novella/



Fu-Hi ezer évig egy hegy alá volt temetve. Így büntette meg őt a mennyek Fő Ura ügyetlenségéért. Ez rövidesen Fu-Hi emberi halála után történt, mikor megkapta a Barátság Istenének állásába való kinevezését, de hivatali dolgát még nem régóta végezte és nem is volt még bevezetve a császári áldozatok lajstromába.
Egyszer egy arany sárkány jelent meg nála köveként és a mennyek Fő Urához rendelte. Akkor Fu-Hi felhőket füstölt bokáiból és felrepült. Elszállott a tizenkilenc holdház mellett, és harminchárom mennyországon keresztül, fel a nefrittrónusig. Ott ült a mennyek Fő Ura és arany sárkányok másztak be fülén és kúsztak ki orrlyukaiból.
- Fu-Hi, - szólott a mennyek Fő Ura - te még csak rövid idő óta vagy hivatalodban, neked gyakorlatra van szükséged. Látod-e, odalent a héthajlású folyó partján áll egy Dzsang-Be nevű vén ember. Látod-e, hogy égő fáklyát tart kezében és éppen abban van, hogy felgyujtsa szomszédja házát. Szállj le és békítsd ki egymással ama két szomszédot, mert az ő sorsuk nagyon mélyen össze van kötve egymással.
Fu-Hi nagyon megörült ennek a megbízatásak, mellyel rátermettségét bizonyíthatta és gyorsan leszállott a harminchárom mennyországon keresztül és a tizenkilenc holdház mellett el, le a földig és egy bölcs tudós képében megjelent Dzsang Be mellett, mikor az éppen szomszédja eresze alá tartotta az égő fáklyát.
- Megállj! - kiáltott rá. - Ne bántsd többé a te szomszédodat, hanem békülj meg vele. Mert mélyen össze vagy te kötve ővele.
A vén Dzsang-Be megfordult és sokáig némán nézte Fu-Hit, aztán ekkép szólótt: - Tudós embernek látszol, mert olyan a szemöldököd rajza. De mit tudsz te mirólunk, szomszédokról? Az én szomszédom hajdan ifjúkori barátom volt. De volt egy tüske kettőnk között. És minél szorosabban öleltük egymást, annál mélyebbre nyomtuk ama tüske hegyét egymás szívébe. Eddig még sohasem bántottam barátomat. De most megvénültem és nemsokára meghalok. Ám a gyűlölet görcsös csomóját még ebben az életben kell feloldozni.
Így szólt az öreg és újra felemelte fáklyáját, hogy meggyujtsa a szalmát szomszédja eresze alatt.
- Megállj! - kiáltotta Fu-Hi hangosan ijedtében, hogy megbízatása sem sikerül. - Hirdetem neked, hogy még az éjjel a második őrváltás előtt meg fogsz halni. Menj haza, tégy rendet házadban és tekints még egyszer utoljára körül az életedben. Meg fogod pillantani jövendő életed testét és látni fogod, hogy milyen mélyen vagy összekötve szomszédoddal.
Ezt mondotta Fu-Hi, füstöt eresztett bokáiból és felszállt a felhők fölé. Dzsang-Be megértette, hogy egy isten szólott hozzá, közeli halálát hirdetvén. Ezen elgondolkodott a vén Dzsang-Be és porba nyomta a fáklya fejét: "Ha még az éjjel meghalok" - mondotta - akkor mihaszna, ha gyűlöletem gennyes daganatát ma felvágom, és kifolyatom a gennyet? Csak újra megbántom szomszédomat és nincs már időm, hogy újra kibéküljek vele."
Hazament hát és eldugta drágaságait, hogy szemfüles rokonai el ne hordják, mielőtt megjelenik az örökségi hivatalnok. Aztán békülő levelet írt szomszédjának, és bement a városba, hogy mégegyszer körülnézzen az életben. De Fu-Hi is megjelent és sebbel-lobbal egy nagy csodát készített elő Dzsang-Be számára, akit okvetlenül meg akart téríteni. Nagyon félt ugyanis, hogy a mennyei Úr megbízatását nem tudja majd teljesíteni.
A vén Dzsang-Be a városban először egy színjátékot tekintett meg. Aztán betért egy teaházba. Azután meghallgatott egy utcai énekesnőt, aki az "Árva leány panaszát" énekelte és kellemes hangja volt. Az első éjszakai őrváltás idején érkezett a mutatványos sátrakhoz, melyekben a nagy ritkaságok voltak láthatók. Az egyik sátorban összenőtt ikreket mutogattak. Kettejüknek együtt csak két lábuk és két kezük volt. A vén Dzsang-Be belépett a sátorba, mert ilyet is akart még látni halála előtt.
Az összenőtt ikrek egy asztalon állottak, mellettük a mutatványos ember. Amikor a vén Dzsang-Be szemügyre vette őket, hát megismerte, hogy az összenőtt ikrek egyike ő maga volt, másika pedig szomszédja. És össze voltak nőve.
Dzsang-Be nagyon elcsodálkozott és megkérdezte a mutatványos embert. Az pedig így felelt: - Te már tudod, hogy még az éjjel meghalsz. Itt láthatod újraszületésed testét. Így leszel összenőve szomszédoddal egész következő életedben, hogy még mozdulni sem tudsz majd nélküle. Ne bántsad hát őt, hanem békülj ki vele!
Miután a vén Dzsang-Be ezeket a szavakat meghallgatta, megint gondolkodóba esett és lehajtott fővel kiment a sátorból. Fu-Hi pedig - mert ő volt a mutatványos ember - vidáman repült fel égi hivatalába, hogy legjobban elrendezte ezt az ügyet.
A vén Dzsang-Be közben hazament. Még volt egy kis idő a második éji őrségig. Eltépte a békülő levelet. Előkotorta a fáklyát és meggyujtotta. Így szólt:
- Ha egész következő életemben úgyis össze leszek nőve szomszédommal, akkor bőven van ráérő időm, hogy kibéküljek vele. - Örült ennek, mert hiszen nem volt haragtartó ember. Aztán átment a fáklyával szomszédja házához és meggyujtotta. - A gyűlölet görcsös csomóját - mondotta - fel kell oldozni még ebben az életben. - Aztán lefeküdt ágyába és megelégedetten halt meg.
A mennyei Fő Úr azonban egy arany sárkányt küldött Fu-Hihoz és elhivatta. Nagyon haragudott és csúnyán lehordta a kezdő istent ügyetlensége miatt. Aztán büntetésből egy nagy hegyet borított rá.
Azért volt Fu-Hi ezer évig egy hegy alatt.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
szeretettel
  2012-05-18 10:05:42, péntek
 
  Balázs Béla
A bűvös kör
avagy elöljáró tanulság
/Novella/



A Tang-korszakban, Pai-Han városában élt He-Nü, a legfinomabb királykisasszony. Füle olyan finom volt, hogy hallotta a fehér holdvizek csurgását palotája jádelépcsőin. Szeme látta a hangok színeit és a szinek illatát szimatolta remegő orrcimpákkal. Ezért szeretett He-Nü a költővel társalogni, aki még az ő finomságán is túltett, mert a suhanó idő zúgására fülelve, meghallotta a szem pillantásának csendülését, mikor valamely tárgyba ütődve pendült, mint az ezüst dárda, mely a pajzsban rezegve megáll.
Egyszer együtt sétáltak ők ketten társalkodva a királykisasszony gyönyörű kertjében, melyben a legfinomabb illatok keveredtek még finomabb új, ismeretlen illatokká.
- Milyen szegény a valóság leggazdagabb kertje is - sóhajtott a finom költő. - Hol teremnek eme ismeretlen, új illatok új virágai?
- És ha teremnének is, - sóhajtott a finom királylány - vaskos kocsányuk elhervad ősszel, fanyar nyálakat erjeszt belőlük az élet rothadása. Tavasszal pedig legázolják talán a kertet a lázadó parasztok. Mire jó akkor a mi finomságunk?
Könny csordult az érzékeny királylány hosszú pillái alól. Nem nézhette ezt az érzékeny költő.
- Csukódjunk be, drága He-Nü, a bűvös körbe.
- Milyen bűvös körbe?
- Mely mint kagyló csukódik ránk és elzár bennünket a valóság elől. Akkor nem érhet hozzánk sem az élet, sem a halál durva változása, soha többé.
- De, jaj, mi lehelje akkor az illatot, ha nem az eleven virág?
- Akinek érzékenysége olyan finom, mint kettőnké, az nem szorult eleven valóságra. Figyelj, He-Nü! Látod-e kerted dús színeit?
- Látom, költő!
- És látván a színeket, hallod-e a színek hangját? A bazsarózsa bársony vörösének mély búgását, meg az ibolyakék szelíd fuvolahangját hallod-e?
- Hallom, költő! Az egész színtenger tarka muzsikáját hallom.
- Hát a hangok illatát nem érzed-e, He-Nü? A kürtszó harsány szaga nem üt-e homlokon és a hegedűk édes illata nem bódítja-e szíved?
- De igen, költő. Érzem a zene illatát is!
- És vajjon nem látod-e, He-Nü, az illatok színeit? Nincsen-e selyem ezüst színe az egyik hűvös illatnak és a másiknak meleg bíbor?
- De igen, költő! Igen!
- Nos, mi szükséged van akkor, He-Nü, valóságos eleven kertre, melyet kapálni kell és trágyázni és bekeríteni a parasztok elől?
- De kert nélkül miképpen láthatnék szép színeket?
- Az illatok sugároznak finomabb színeket.
- De illatokat hogy érzek?
- A hangok lehelnek finomabb illatokat.
- Hát a hangok?
- A színek zengése szólaltatja meg finomabban.
- És a színek?
- Azt már megmodottam, He-Nü. Az illatok sugározzák. Ne kezdjük most elölről. Bűvös kör záródik itt, melyben a szépségek egymást kiváltó örök forgása egymásból támad elfogyhatatlanul. Ide lépjünk be, He-Nü. Mint varázskagylóba csukva válunk le akkor a nyersvérű földi valóságról, a halálosan elevenről, és a bűvös szépségkörbe zárva elúszunk a végtelenbe.
Így szólott a költő lelkesen.
- És abban a bűvös körben - kérdezte erre a szép He-Nü - csak veled leszek bezárva, óh költő, egész egyedül?
Ezt kérdezte a legfinomabb királykisasszony és finom mosollyal elfordította az arcát.
 
 
0 komment , kategória:   Balázs Béla KÖNNY   
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1567
  • e Hét: 1567
  • e Hónap: 81125
  • e Év: 2022405
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.