Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
szeretettel
  2012-05-18 12:19:53, péntek
 
  Gustavo A. Bécquer
MISERERE
/Novella/



Néhány hónapja lehet annak, hogy meglátogattam a híres fiterói apátságot. Miközben elhagyatott könyvtárában búvárkodtam, egy sarokban 3-4 régi énekes könyvre akadtam. Vastag porréteg fedte a táblájukat s egyik-másik sarkukon az egerek garázdálkodása is nyilvánvaló volt.
A könyv czímlapján Miserere állt. Én nem sokat értek a zenéhez, de annyira érdeklődöm iránta, hogy olykor órák hosszat lapozgatom egyik-másik opera partituráját. Kíváncsian vizsgálgatom a hangjegyeket, az aláhúzásokat, a félköröket, a háromszögeket s a különféle hangjeleket, melyeket kulcsnak neveznek, a nélkül, hogy egy betűt értenék az egészből, vagy egy fillérnyi hasznát is látnám.
Megrögzött szokásomnál fogva végig lapoztam ezeket a köteteket is. A mi felette meglepett és kíváncsiságomat azonnal fölkeltette, az volt, hogy a legutolsó kötet végén ez a latin szó finis ötlött a szemembe.
Tudvalevőleg minden zenei mű végére ezt a köznapi szót biggyesztik oda. Nem is ez volt a bökkenő, hanem az, miképpen írhatta oda a szerző azt a szót, mikor szerzeménye az illető zsoltárnak csak a tizedik verséig tartott?
Érdeklődésemet még inkább fokozta az a körülmény, hogy az elfogadott olasz kifejezések, minők: maestoso, allegro, ritardando, piú vivo, à piacere stb. helyett apró, német betűkkel írt kifejezéseket találtam, hozzá még olyanokat, melyeket felette nehezen lehet zeneileg visszaadni. Zörögnek ...zörögnek a csontok, a sikoltások mintha azok velejéből erednének; vagy a húr élesen üvölt; az ércz tompán dörög, minden egyszerre hangzik, de a nélkül, hogy egymást zavarná; mintha az egész emberiség nyögne és sóhajtozna. A legeredetibb valamennyi között mégis a legutolsó vers elé írt e megjegyzés volt: A hangokat hússal takart csontok adják; kiolthatatlan világosságot áraszt szét az ég az ő összhangjával... erő!... erővel és kellemmel.
- Tudjátok-e, mi ez? - kérdem az engem kisérő öregtől, midőn lefordítottam ezeket a sorokat, melyeket egy őrűlt írhatott oda.
Az öreg erre a következő legendát beszélte el nekem.


I.


Sok-sok évvel ezelőtt esett meg a dolog. Sötét éjszaka volt és csak úgy szakadt az eső, mikor egy zarándok kopogtatott be apátságunk ajtaján. Egy kis meleg után esengett, hogy megszárogathassa átázott ruháját; egy falat kenyeret kért, hogy lecsillapítsa éhségét, és egy kis zúgot, a hol kipihenhesse útja fáradalmait s bevárja a hajnalt, hogy odább álljon.
A testvér, kihez alázatos, szerény kérését intézte, ellátta őt ennivalóval, ággyal s hogy fölmelegedjék, parazsat tett a vasfazékba. Azután, a mikor gondolta, hogy a zarándok kissé magához tért, megkérdezte tőle, mi járatban van s zarándoklásának mi voltaképpen a czélja.
- Zenész vagyok, válaszolt a kérdezett. Messze, nagyon messze születtem s hazámban hajdan jó nevem volt. Ifjúkoromban művészetemmel sok leány szívét ejtettem foglyúl s oly szenvedelmet lobbantottam lángra, melytől nagy, rémes bűnbe estem. Most, hogy megöregedtem, jóra akarom fordítani tehetségemet s meg akarok lakolni azért a sok rosszért a mit vele egykor okoztam.
Minthogy az ismeretlen rejtelmes szavain nem igen bírt eligazodni a laikus testvér, kíváncsiságától ösztönözve addig-addig faggatta őt, míg végre is kicsalta belőle a következő történetet.
- Lelkem mélyéből fájlalom azt, a mit akkor elkövettem. Gyakran kerestem méltó szavakat Isten irgalmának megnyerésére, de - sajnos - nem találtam. Egyszer csak egy szent könyvön akadtak meg szemeim. Felütöttem azt s egyik lapján az őszinte búbánat egy megrázó feljajdúlására leltem. Dávid király Miserere mei, Deus kezdetű zsoltára volt. Attól az időtől fogva, hogy elolvastam e zsoltár szavait, egyetlen gondolatom csak az volt, hogy fönségéhez, magasztosságához méltó módon zenésítsem meg a prófétakirály e nagyszerű fájdalmi himnuszát. Eddig ugyan még csütörtököt mondott a tudományom, de ha egyszer ki tudom fejezni azt, a mit szívemben érezek, a mit agyamban zúgni hallok: biztos vagyok benne, hogy egy oly csodás Misererét szerzek, a minőt még halandó ember nem hallott; oly szívszaggatót, hogy annak hallatára még az arkangyalok szemei is megtelnek könnyekkel s velem együtt fordúlva az Úrhoz, irgalmat fognak könyörögni számomra. És az Úr irgalmat fog gyakorolni szegény teremtményével szemben.
A zarándok itt elhallgatott egy ideig; majd egy mély sóhajtás után ismét fölvette beszéde elejtett fonalát. A laikus testvér, az apátság néhány alkalmazottja, a barátok majorjának egy-két pásztora körülállva a parázstartót, feszűlt figyelemmel hallgatták a zarándok elbeszélését.
- Bár beutaztam Német- és Olaszországot, az egyházi zene e klasszikus földjét, még sem hallottam oly Misererét, mely megíhletett volna. Pedig annyit hallottam már, hogy bátran állíthatom, hogy valamennyi ismeretes előttem.
- Valamennyi? - szakította őt erre félbe a pásztorok egyike. Hát isemri-e a hegyvidék Misererejét?
- A hegyvidék Misererejét! - kiáltott fel a zenész a meglepődés hangján. Milyen Miserere az?
- Nem mondtam? - morogta a falusi. Azután rejtelmes hangsúlyozással így folytatta mondókáját. - Ez a Miserere, melyet legföljebb és akkor is csak véletlenül olyan emberek hallanak, a kik, mint teszem fel én, éjjel-nappal szírtek és hegyhasadékok között járnak-kelnek, egy história, egy régi, régi história és olyan igaz, mint a milyen hihetetlenül hangzik.
A dolog veleje különben ez. A hegyek között, melyek e völgybe épített apátság területének szélén tornyosúlnak, sok-sok évvel, azaz mit beszélek, századdal ezelőtt állt egy igen híres kolostor, melyet egy gazdag főúr alapított azon a vagyonon, a mit fiának kellett volna örökölnie. A fiát ez a főúr gaz tettei következtében tagadta ki.
Eddig minden jól ment. Csakhogy ez a fiú, a ki, a mint későbben ki fog tűnni, maga az ördög volt, nem nyugodott bele atyja bele atyja végső akaratába. Hogy kolostorrá átalakított ősi fészkét a körülötte elterűlő nagy birtokkal együtt visszaszerezze, banditatársaival, kikkel az atyai ház elhagyása után ismerkedett meg, elhatározta, hogy nagy csütörtökön, akkor, a mikor a barátok a templomban a Misererét éneklik, rajta üt és felgyújtja azt. A dolog csakugyan sikerűlt is neki, s a mint beszélik, egyetlen egy barát sem maradt ott életben.
Ezen gonosztett elkövetése után a banditák kereket oldottak és vezérökkel együtt úgy eltűntek, mintha csak a föld nyelte volna el őket.
A lángok rommá égettél a kolostort. A templomból megvan még az a sziklához épített fal, a melynek tetejéről egy patak esik zúgva-bukva lefelé, az a patak, a mely az apátság fala alatt folydogál.
- De hát - esett türelmetlenül a beszédébe a zenész -, mi lett a Miserereből?
- Várjon csak egy kissé, majd sorra kerűl az is - iparkodott megnyugtatni őt a pásztor.
A környék lakói megbotránkoztak a szörnyű gaztetten. Atyáról fiúra, fiúról unokára szállt e rémes történet. De a mi legjobban megőrizte e gyalázatos tett emlékét, az az, hogy minden nagy csütörtökön kigyúlladnak a templom törött ablakai, megzendűl valami különös zene és siralmas ének, mely koronkint ki-kihallik a süvöltő szélből.
Ezek a barátok, a kik meghaltak a nélkül, hogy idejök volt volna elkészűlni a halálra, jönnek össze a purgatóriumból, hogy Miserere-énekökkel Isten irgalmáért esedezzenek.
A körülállók úgy tekintettek egymásra, mint a kik egy betűt sem hisznek el a mondottakból. Csak a zarándok, a kit az elbeszélés mélyen meghatott, érdeklődött a dolog iránt. Nem is késett megkérdezni a mesélő pásztort.
- És ez a csoda ismétlődik még mindíg?
- Három óra múlva bizonyára kezdetét veszi majd, mert eltekintve attól, hogy ma éppen nagy csütörtök van, az apátság toronyórája most ütötte el az esti 8 órát.
- Milyen távol van ide az a kolostor?
- Egy és fél mérföldnyire... De mért kérdezi ezt? Hova menne ilyen éjszakában? A jó Isten le vette róla a kezét! - kiáltottak fel mindnyájan, látva, hogy a zarándok föláll, kezébe veszi a botját s az ajtó felé ballag.
- Hová megyek? Hát meg akarom hallgatni azt a csodálatos zenét, a nagy, az igazi Misererét, a Misereret azoktól, a kik, miután már meghaltak, tudják, hogy mit tesz meghalni halálos bűnben.
S ezt mondva, eltűnt a laikus testvér és a bámuló pásztorok szemei elől.
A szél sivított s úgy rázogatta az ajtókat, mintha valami erős ököl akarná őket kivetni a sarkukból. A zuhogó eső csapkodta az ablakokat, s hébe-hóba nagyot villámlott, megvilágítva egy másodperczre a szemhatárt.
A laikus felocsúdván meglepetéséből, felkiáltott: - Megőrült!
- Megőrült - ismétlék a pásztorok fölszítva a parazsat a fazékban s köréje telepedve, mint annak előtte.

II.


Egy-két órai gyaloglás után az őrűltnek nyilvánított rejtelmes idegen a megjelölt patak mentén fölfelé haladva odaérkezett, a hol a monostor sötét és ijesztő romjai emelkedtek.
Az eső elállt, a felhők sötét szalagokként vonúltak tova az égen, foszlányaikon olykor-olykor át-át tűnedezett valami halvány, kétes fény. A szél vadul ostorozta a támogató pilléreket s végig suhogva a kolostor folyosóin, úgy tetszett, mintha nyögne és sóhajtozna. Mind a mellett semmi különös, semmi természetfölötti sem mutatkozott. Annak, a ki nem egy éjszakát aludt át valami elhagyott vár tornyában; annak, a ki zarándoklása közben száz és száz kínon ment már keresztül, annak föl sem tűnt már ez az ismert zaj és lárma.
Az esőcseppek, melyek a tört oszlopívek hasadékain szivárogtak át és estek egyhangú koppanással le a kövezetre, az óra ketyegésére emlékeztettek. A baglyok huhogása, melyek egy fali fülkébe állított kőkép mögött húzódtak meg; a csúszó-mászók sziszegése, melyek a vihar lármájától fölverve, furcsa fejöket egy-egy nyílásból ki-kidugva kiváncsian tekintgéltek körül, vagy az oltár lábánál, a sírkövek közeiből kinőtt giz-gazon csúsztak tova; mindez a sokféle, magánosságot, falut, éjet kisérő zaj, robaj meg-megütötte a zarándok füleit, a ki egy sír megcsonkított szobra tövében üldögélve feszűlt figyelemmel várakozott az órára, a melyben a csodának megtörténnie kellett.
Az idő lassan múlt és semmi szokatlan sem adta elő magát. Az a sokféle zavart nesz, lárma, ha más hangokban is, de folytonosan ismételte maga magát, a nélkül, hogy bélyegéből valamit is veszített volna.
Hátha csalódtam! - gondolá magában a muzsikus. Ekkor azonban egészen uj zaj üté meg a fülét. Oly zaj, mely nem illett e környezethez, a minőt az ingaóra ad, mielőtt el kezdene ütni. Mintha kerekek forognának, húrok feszűlnének egy gépezetben, mely mozgásba jön, hogy életjelt adjon magamagáról. És elkezdett ütni: egy... kettő... három... és ütött tizenegyet.
A rombadőlt templomnak nem volt sem harangja, sem órája, de még talán tornya sem.
Még nem veszett el az utolsó óraütés visszhangja, midőn a faragásokkal díszített gránitpadmalyokon, az oltárok márványlépcsőin, a gót ablakok kőkoczkáin, a karzat faragott korlátján, az oszlopok lóherés virágdíszein, a falakból kiszökő fekete pilléreken, a padozaton, a mennyezeten, szóval az egész templomon világosság kezdett elömleni. Pedig sehol egy fáklya, sehol egy viaszgyertya vagy mécs sem mutatkozott, mely ennek a szokatlan világosságnak forrásul szolgálhatott volna.
Olyan kékes, lobogó és ijesztő fény volt az, a minőt a csontváz rothadó részei szoktak árasztani nedves és sötét éjszakákon.
Minden éledezni látszott, csakhogy a galvánikus mozgások a csontváz ama vonaglásaihoz hasonlítottak, a melyek az életet parodizálják s ennél fogva hatásuk ijesztőbb, mint a hulla merev mozdúlatlansága. A kövek egymáshoz illeszkedtek; az oltár, melynek részei az imént még szanaszét hevertek, oly épen és tisztán domborúlt ki, mintha csak most kerűlt volna ide a szobrász műhelyéből. Az oltárhoz hasonlóan visszanyerték eredeti alakjukat a kápolnák, a tört oszlopfejek, nemkülönben a boltívek letöredezett részei, melyek egy varázsütésre művészi rendbe csoportosult porfir oszlopsorok útvesztőjévé alakúltak át.
Alig állt helyre a templom, már is egy távoli akkord hangjai töltöttél be a levegőt. Úgy tetszett, mintha csak a szél suttogott volna, valójában pedig távoli ünnepies hangok összesége volt, azt a látszatot keltve, mintha a föld alól szállna föl s egyre közelednék.
A vakmerő zarándok félni kezdett, de félelmével erősen küzdött a szokatlanért és csodálatosért hevűlő rajongása. Ebben bizakodva, fölállt a sírról, a melyen üldögélt, áthajolt a falon, a melynek szikláiról a patak zuhogott az örvénybe dübörögve, szűntelenül zakatolva alá, - és az ijedelemtől égnek meredt minden hajaszála.
Ruhafoszlányaiktól félig takartan, koponyájukra húzott kapúcziumaikkal, melyek alatt a hústalan állkapcsok fehér fogaikkal éles ellentétben álltak a szemek sötét üregeivel, látta a barátok csontvázait, a mint kifelé tódulva a templom erkélyein, az örvény felé tartottak s habozás nélkül a vízbe lépve, mászni kezdtek a meredek sziklákon fölfelé, hosszú, csontos ujjaikkal azok hasadékaiba kapaszkodva, halk, síri hangon, de a fájdalom leírhatatlan marczangoló kifejezésével Dávid zsoltárának első részét reczitálva:
Miserere mei, Deus, secundum magnam misericordiam tuam!
Midőn a templom oszlopcsarnokába értek a barátok, két sorba állottak fel. Majd fölmenve a karzatra, térdre borúltak valamennyien s folytatták a zsoltár verseinek énekét. A zene alkalmazkodott szavaik üteméhez. Az a zene a távoli mennydörgéshez hasonlított, mely a vihar távoztával fokozatosan gyöngűl; a szél süvöltéséhez, mely a hegy üregeiben zúg-búg; a zuhatag egyhangú morajához, mely szikláról sziklára esik; az átszivárgó és leeső vízcsepp koppanásához, az elrejtőzött bagoly huhogásához és a nyugtalan csúszó-mászók sziszegéséhez. Ez hallatszott ki ebből a zenéből és ráadásul még olyan valami is, a mi alig érzett ki belőle: halk orgonabúgás, mely a zsoltár-király bánatának hatalmas himnuszverseit kisérte éppen olyan fönséges és megrázó hangokkal, mint a minő mélységesen bús értelműek annak rettentő szavai.
A szertartás e közben tovább folyt. A szegény muzsikus magába mélyedve szemlélte mindezt s azt gondolá, hogy már a földön kívül, az álom tündérvilágában van, hol minden dolog, minden tárgy oly különös, oly elütő a mienktől.
Rettenetes fölindulás rázta fel őt e magánkívüli állapotából, mely próbára tette összes lelki erejét. Úgy érzé, mintha idegei az erős izgalomtól kettészakadnának, fogai önkéntelenül vaczogtak és a hideg már csontjai velejét kezdé fagyasztani.
Ez akkor volt, a mikor a barátok a Miserere következő szavait énekelték:
Ecce enim in iniquitatibus conceptus sum; et in peccatis concepit me mater mea.
A mint elhangzottak e szavak a templom csarnokában és fülkéiben, rettenetes üvöltés töltötte be a levegőt. Az egész emberiség gonoszsága felett érzett élénk fájdalmának kiáltása volt az. Ez ijesztő kiáltásban benne volt a szerencsétlenség összes keserve, a kétségbeesés minden sikoltása, a gonoszság minden káromkodása. E szörnyű konczert valóban méltóképpen fejezte ki azok belső állapotát, a kik bűnben élnek és bűnben fogantattak.
Az ének pedig szakadatlanul folytatódott tovább, majd kimondhatatlanul gyászosan és mélyen, majd a viharfelhőt áttörő fénysugár módjára, a félelem villámára az öröm villáma következett, míg egyszerre csak égi fény árasztotta el a templomot. A barátok csontjai fölöltötték húsruhájokat; fejöket fénykoszorú övezte; a kupola megrepedt s a támadt résen át leragyogott a megnyílt ég óczeáni világossága, melyben az igazak lelkei fürödhetnek.
A szeráfok, az arkangyalok, az angyalok és a többi különböző rendű és rangú hatalmasságok a dicsőség himnuszával kisérték ezt a verset, a mely az Úr trónjáig hatolt, mint egy éles trombita-harsogás, mint egy zenévé változott tömjénfüst fölfelé emelkedő végtelen csavara:
Auditui meo dabis gaudium et laetitiam, et exultabunt ossa humiliata.
E pillanatban a vakító fény elvette a zarándok szeme világát, halántéka kidagadt, erei erősen lüktettek, fülei zúgtak-búgtak, míg egyszer aztán eszméletlenül rogyott a földre és mit sem hallott többé...

III.


A következő napon a fiterói apátság jámbor szerzetesei, a kiknek a laikus testvér hírül adta a tegnap esti furcsa látogatást, a kapuban meglátták az ismeretlen zarándok halvány, szinte magánkívüli állapotra valló sovány ábrázatát.
- Hát hallotta-e a Misererét? - kérdé a gúny egy nemével a laikus testvér, értelmes pillantást vetve titokban az ő előljáróira.
- Igen is, hallottam - válaszolt a muzsikus.
- És milyennek találta?
- Majd megírom. Adjatok helyet a házatokban, fordúlt alázatosan az apáthoz; menhelyet és kenyeret néhány hónapra és én halhatatlan művet hagyok hátra nektek. Egy Misererét, mely tisztára lemossa vétkeimet az Isten színe előtt, megörökíti a nevemet és azzal együtt az apátságét is.
A barátok merő kíváncsiságból hozzájárúltak az ő kéréséhez és az apát szánalomból, melyet az őrűltnek hitt zarándok iránt érzett, beleegyezett, hogy ott maradhasson. A zenész haladék nélkül látott hozzá műve megvalósításához.
Éjjel-nappal szünet nélkül dolgozott a darabon. Mikor munkájának körülbelül a feléhez ért, meg-megállapodott egy időre s úgy látszott, mintha vissza akarna emlékezni valamire, a mitől szembogarai kitágúltak s felugorva így kiáltott fel: Ez az, ez az; semmi kétség... így! És lázas sebességgel futtatta tollát a papíron, a mi nem egyszer ragadta bámulatra az őt figyelő, de általa észre sem vett barátokat.
Megírta az első verseket és a következőket is a zsoltár közepéig. A mint azonban a tizedikhez ért, ahhoz, a mit a hegyen utoljára hallott, ereje és tolla egyaránt felmondta a szolgálatot.
Írt egy, két, száz, kétszáz változatot: nem ért semmit. Zenéje semmiben sem egyezett meg azzal, a mit a hegyek közt egyszer hallott. Szemeit kezdé kerűlni az álom, lassanként elveszté az étvágyát, folytonos láz gyötörte, minek következtében végre is elveszté, szegény, az eszét és meghalt a nélkül, hogy befejezte volna a Misererét, melyet mint érdekes ereklyét aztán megőríztek a barátok s a levéltárban tartogatnak most is.

*

Midőn a jó öreg befejezte a mondókáját, még egy pillantást vetettem a Miserere poros, régi kéziratára, mely még nyitva feküdt az asztalon.
In peccatis concepit me mater mea.
Ezeken a szavak marasztalták lelkemet a szemeim. Úgy érzám, mintha kótáikkal gúnyt űznének belőlem, a ki laikus muzsikus létemre egy betűt sem konyítok a kulcsokkal és szigonyforma ákum-bákumokkal telefirkált műhöz.
Egy világot nem sajnáltam volna azért, ha el tudtam volna azt olvasni.
Ki tudja, különben, nem bolondság-e az egész?

Kőrösi Albin fordítása
 
 
0 komment , kategória:  G. A. Bécquer A KÍSÉRTETHEGY   
szeretettel
  2012-05-18 12:18:13, péntek
 
  G. A. Bécquer
A KÍSÉRTETHEGY
/Novella/



I.

— Kössék meg a kutyákat, kürtöljék össze a vadászokat, és induljunk vissza a városba!
— Máris?
— Alkonyodik, mindenszentek napja van, s mi itt a Kísértethegyen vagyunk. Más alkalommal elpusztítottam volna azt a farkascsordát, amelyet a Moncayo hava űzött el tanyájáról, ma azonban nem vállalkozhatom rá. A templomos lovagok templomából hamarosan angelusra* harangoznak, s a holtak lelkei nemsokára megkondítják a hegyi kápolna harangját.
— Arról a romba dőlt kápolnáról beszélsz? Ugyan, csak ijesztgetni akarsz!
— Szó sincs róla, szép húgom. Te nem tudhatod, mi történik itt, hiszen alig egy esztendeje és nagyon messziről érkeztél hozzánk. Fogd lépésre a lovadat, és útközben elmesélem a történetet.
Az apródok vidám, lármás csoportokba verődtek, Borges gróf és Alcudiel gróf felült pompás lovára, s a társaság útnak indult az előrevágtató két grófi gyermek nyomában.
Útközben Alonso a következőképp adta elő az ígért történetet:
— A Kísértethegynek nevezett terület egykor a folyóparton épült kolostorban élő templomos lovagok birtokához tartozott. A lovagok nemcsak szerzetesek, hanem katonák is voltak. Amikor Soriát visszafoglalták az araboktól, a király templomosokat hozatott távoli országokból, hogy védelmezzék a híd mellett épült várost, s ezzel nagyon megsértette Kasztília nemeseit, akik egyedül is meg tudták volna védeni azt a helyet, amelyet annak idején ők hódítottak meg.
Az új és roppant hatalmas rend lovagjai, valamint Soria nemesei között lappangó mélységes gyűlölet egy nap kirobbant. Az előbbiek a vadban bővelkedő hegyet vadászterület gyanánt használták, s ily módon egyszerre hódolhattak az asztal meg a vadászat örömeinek. A nemesurak viszont elhatározták, hogy az ellenségeik által ,,katonaszerzeteseknek" csúfolt templomos lovagok tilalma ellenére is nagy hajtóvadászatot rendeznek a hegyen.

Szándékuknak híre ment a vidéken, de semmi sem gátolhatta az egyik tábort a vadászat gyönyöreinek hajszolásában, a másikat pedig a nemesek tevének meghiúsításában. És hamarosan sor került a végzetes vadászkirándulásra. Az a nap nemcsak a vadállatok számára maradt emlékezetes. A meghalt fiaikat életük végéig gyászoló anyák sem feledték soha. A hegyen nem a vadat űzték, hanem rettentő csatát vívtak, s a környéket mindenfelé holttestek borították. A farkasok, amelyeket a nemes vadászok ki akartak irtani, véres lakomát csaptak. Végül a király úgy döntött, hogy közbelép. A szörnyű tragédia következtében átkozottnak mondott hegyet tiltott területté nyilvánította, és a szerzetesek kápolnája, amelyben együtt temettek el barátokat és ellenségeket, idővel összeomlott.
Azóta mesélik, hogy halottak napján, ha leszáll az éj, a kápolna harangja magától megkondul, s a szemfedőjük foszlányaiba burkolt halottak kísérteties vadászatra indulnak a tüskebokrok és elburjánzott cserjék között. Bőgnek a rémültek szarvasok, üvöltenek a farkasok, sziszegnek a kígyók, és másnap a havon a csontvázak hústól megfosztott lábának nyomai láthatók. Ezért nevezik Soriában Kísértethegynek ezt a helyet, és ezért akartam eljönni onnan még a sötétség beállta előtt.
Alonso története épp akkor ért véget, amikor a két fiatal a városba vezető híd bejáratához érkezett. Ott bevárták a társaság többi tagját, majd a kis csapat beleveszett Soria keskeny, sötét sikátorainak homályába.

II.

A szolgálók az imént szedték le az asztalt. Az Alcudiel grófok kastélyának magas, gótikus kandallójában lobogó tűz élénk fénnyel árasztotta el a lángok mellett meghitten csevegő hölgyek és lovagok csoportjait. A csúcsíves ablakok ólomkeretes üvegét vadul korbácsolta a szél.
Csupán két személy nem vett részt az általános társalgásban: Béatrice és Alonso. A ködös ábrándokba merült Béatrice tekintetével a lángnyelvek szeszélyes táncát követte, Alonso pedig a tűz visszfényének ragyogását figyelte a leány kék szemében. Mindketten hallgattak.
A duenák rémtörténeteket meséltek, amelyekben szellemek és kísértetek játszották a főszerepet. A távolból idehallatszott Soria harangjainak egyhangú, gyászos zengése.
— Szép húgom — szakította meg végül Alonso a hosszúra nyúlt csendet —, mi hamarosan és talán örökre elválunk egymástól. Tudom, hogy Kasztília kietlen síkságai, durva, harcias szokásai és régimódi, egyszerű erkölcsei nem riasztanak, de többször hallottalak sóhajtozni, talán egy, a távoli országodban maradt kedves után...
Béatrice hideg közönnyel húzta el a száját: női lénye teljes egészében feltárulkozott keskeny megvető rándulásában.
— Vagy tán a francia udvar pompáját sajnálod, ahol eddig éltél? — sietett hozzátenni az ifjú. — Bárhogy is van, érzem, hogy nemsokára elveszítlek. Ha majd útnak indulsz, szeretném, ha valamilyen emléket vinnél magaddal tőlem. Emlékszel-e arra a napra, amikor elzarándokoltunk a templomba, hogy köszönetet mondjunk Istennek, aki visszaadta egészségedet, amelyet országunkban reméltél visszanyerni? Nos, akkor úgy láttam, mintha a süvegem tollát rögzítő ékszer megnyerte volna tetszésedet. Mily szépen mutatna sötét hajadon, egy fátyol fölött! Ez az ékszer egykor már ékesített menyasszonyi fátylat: apám ajándékozta annak, aki világra hozott, s aki ezt viselte az oltár előtt. Elfogadnád tőlem?
— Nem tudom, milyen szokások uralkodnak a te országodban — felelte a szép leány —, de nálunk egy ajándék elfogadása kötelezettséggel jár. Csak ünnepnapon fogadhatunk el ajándékot egy rokontól, aki még akkor sem remélhet semmit.
Béatrice rideg hangja megzavarta az ifjút.
— Tudom, húgocskám — mondta szomorúan. — De ma mindenszentek napja van, a szertartások és ajándékok napja, s ez a te ünneped is. Elfogadnád-e az ajándékomat?
Béatrice könnyedén az ajkába harapott, és szótlanul nyúlt az ékszerért.
A két fiatal ismét hallgatásba merült, s megint csak a boszorkányokról és koboldokról fecsegő öregasszonyok rekedt hangját, a csúcsíves ablakokat ostromló szél süvítését és a harangok bánatos, egyhangú kongását lehetett hallani.
A félbeszakadt párbeszéd valamivel később folytatódott.
— Mielőtt azonban véget érne mindenszentek napja, amely mindkettőnk ünnepe, kaphatnék-e valamilyen emléket tőled, mivel ez számodra nem jár kötelezettséggel? — nézett merően Alonso az unokahúgra, akinek szeme felvillant, s egy pokoli gondolattól szinte szikrát vetett.
— Miért ne?! — kiáltotta, és kezét jobb vállához emelte, mintha az arannyal hímzett, bő bársonyujj redői között keresne valamit. Aztán sajnálkozva, gyerekesen elbiggyesztette a száját.
— Emlékszel-e arra a kék vállszalagra, amelyet ma a vadászaton viseltem? Azt mondtad, hogy a színe, nem is tudom, milyen jellege miatt, a lelked jelképe...
— Ó, igen, emlékszem...
— Nos, elvesztettem a vállszalagot. Elvesztettem, pedig neked akartam adni emlékül.
— Elvesztetted? — hajolt előbbre Alonso, arcán a félelem és a reménykedés leírhatatlan kifejezésével. — És hol vesztetted el?
— Nem tudom... talán a Kísértethegyen.
— A Kísértethegyen? — suttogta elhalványodva Alonso, és leroskadt az emelvényre.
,,A Kísértethegyen!"
— Jól tudod, hiszen ezerszer hallottad — szólalt meg végül tompa, szaggatott hangon —, hogy engem tartanak Soria és egész Kasztília legjobb vadászának. Mivel mindeddig nem volt alkalmam, hogy erőimet, miként őseim, harcban próbáljam ki, e háborúhoz annyira hasonlító szórakozásban vezettem le ifjúságom lobogó tüzét, a fajtámtól örökölt lelkesedést. Ez a szőnyeg, amelyet lábad tapos, a saját kezemmel megölt vadállatok bőréből készült. Ismertem búvóhelyeiket és szokásaikat, viaskodtam velük nappal és éjszaka, gyalogszerrel és lóháton, magányosan és hajtóvadászaton, de senki sem állíthatja, hogy valaha is megfutamodni látott volna a veszély elől. Bármely más éjszakán boldogan repülnék a vállszalag keresésére, olyan örömmel, mintha ünnepségre mennék, de ma éjjel, ezen az éjszakán, miért is tagadnám — félek. Hallgasd csak: a harangok a halottakért szólnak, San Juan de Dueróban megkezdték az imádkozást és a virrasztást, a hegy szellemei már felemelték sárguló koponyájukat a sírjukat takaró bozót alól, s ezek a kísértetek, melyeknek puszta látványa a legbátrabb férfinak is megfagyaszthatja a vérét, s egy szempillantás alatt megőszítheti a haját, ezek a kísértetek, akárcsak egy szélfútta falevelet, örökre magukkal sodorhatnak bárkit lidérces pályájuk forgatagába...
Amíg az ifjú beszélt, Béatrice ajkán alig észrevehető mosoly rajzolódott ki. Amikor Alonso elhallgatott, a leány — miközben a tüzet élesztgette a kandallóban, ahol ezerszínű szikraesőt szórva recsegtek-ropogtak a fahasábok — közömbös hangon jegyezte meg:
— No persze, szóba sem jöhet ilyesmi! Micsoda őrültség lenne! Ebben az órában és ilyen csekélység miatt elmenni a Kísértethegyre! Éjnek évadján, a halottak éjszakáján, amikor mindenki tudja, hogy az ösvényeken hemzsegnek a farkasok!
Az utolsó mondat hangsúlya, a benne rejlő finom gúny nem kerülte el Alonso figyelmét. Mintha rugóra járt volna, felpattant, és tenyerét végighúzta a homlokán, mintha el akarta volna űzni a fejében — de nem a szívében — lappangó félelmet. Aztán a még mindig a kandalló felé hajló és a tűz szításával foglalatoskodó szép leányt nézve, szilárd hangon megszólalt:
— Isten veled, Béatrice! Az ég áldjon meg, hamarosan újra találkozunk!
— Alonso! Alonso! — fordult vissza hirtelen a leány, de jószerével még fel sem emelte a kezét, hogy színlelt vagy őszinte mozdulattal visszatartsa rokonát, az ifjú már eltűnt.
Néhány perccel később egy vágtató ló patájának gyorsan távolodó dobogása hallatszott. A szép hölgy arca bíborpirosra gyúlt a kielégült gőgtől. Csillogó szemmel figyelte az egyre halkuló s a messzeségben csakhamar teljesen elenyésző hangot.
Az öregasszonyok tovább mesélték kísértethistóriáikat, az erkély ablakai mögött nyöszörögve kószált a szél, és a távolból idehallatszott a városi harangok tompa zengése.

III.

Éjfélre járt az idő, amikor Béatrice visszavonult a házikápolnájába. Alonso még nem tért vissza, holott már régen meg kellett volna érkeznie. ,,Bizonyára meggondolta magát!" — csukta be imakönyvét a fiatal lány, és elindult az ágya felé — hiába próbált néhány imádságot elmondani azok közül, amelyeket a halottak napján az egyház azoknak szentel, akik már nincsenek az élők sorában.
Béatrice eloltotta a lámpást, behúzta a selyem ágyfüggönyöket, és elszunnyadt, az álma azonban éber és nyugtalan volt.
Az őrtorony órája elütötte az éjfélt. A lány félálmában is hallotta a harangok lassú, végtelenül komor kondulásait, s mintha a távolban, nagyon messze, valaki elhaló és panaszos hangon a nevét suttogta volna. ,,Csak a szél sóhajtozik az alakok mögött" — emelte kezét a melléhez Béatrice, hogy megpróbálja csillapítani szíve riadt dobogását. A rettegő szív azonban mind hevesebben zakatolt.

A házikápolna ajtajának vörösfenyőből készült szárnyai éles csikorgással lassan kitárultak, majd a szobájához vezető valamennyi ajtó sorra nyikorogni kezdett: az egyik tompa, fojtott hangon, a másik hosszúra nyúló, idegesítő siránkozással. Aztán minden elnémult. Különös neszekkel telt csend telepedett a szobára — egy kút vizének monoton, halk csobogásából, távoli kutyaugatásból, zavaros hangokból, érthetetlen szavakból, jövő-menő léptek visszhangjából, földön vonszolódó ruhák suhogásából, elfojtott sóhajokból, alig hallható, ziháló lélegzésből, a sötétben közeledni vélt láthatatlan lények jelenlétét jelző, akaratlan borzongásokból összeszőtt csend...
A mozdulatlanná dermedt Béatrice reszketve kuporodott a függönyök mögött, és feszülten figyelt. Ezernyi különböző neszt hallott. Kezével végigsimította homlokát, ismét hallgatódzott, de már nem hallott semmit, csak a csendet, a síri csendet...
Foszforeszkáló fényben csillogó szemével — az idegrohamban szenvedők szeme villog így — alaktalan, minden irányban terjengő, lebegő tömegeket látott. S midőn kitágult pupillával megpróbálta felismerni az árnyak valamelyikét, érezte, hogy áthatolhatatlan sötétség veszi körül. ,,Ej, hát én is olyan gyáva lennék, mint azok a szerencsétlenek, akiknek szíve rémülten ver a páncél alatt, ha valamilyen kísértethistóriát hallanak?!" — hajtotta szép fejét ismét a kék szaténpárnákra.
Behunyta szemét, és aludni próbált. De hiába igyekezett visszanyerni hidegvérét, egy idő után még sápadtabban, még nyugtalanabbul, még kimerültebben ült fel ágyában. Semmi kétség: szobájának brokátfüggönyei suhogva nyílnak széjjel, s a szőnyegen lassan közeledik valaki... Fa vagy csont recsegése kísérte az alig hallható, de szabályos és lassan, nagyon lassan közelgő lépések súrlódó neszét. Az ágy mellett álló imazsámoly megbillent. Béatrice élesen felsikoltott, és lélegzetét visszafojtva húzódott a takarók alá.

Viharos szél korbácsolta az erkély ablakait. A szélrohamok közepette a távoli kút vize véget nem érőn, örök és egyazon hangon csobogott, a kutyák egyre hangosabban ugattak, és Soria közeli és távoli harangjai kísértetiesen zúgtak a halottak lelkéért.
Így telt el néhány óra, majd az egész éjszaka vagy inkább egy évszázad, mert Béatrice úgy érezte, hogy ez a lidércnyomás soha nem ér véget. Végre pirkadni kezdett. A hajnal első fényére a rémületéből felocsúdó leány kinyitotta a szemét. Az álmatlanság és a rettegés éjszakája után oly szép volt a nappal tiszta, fehér világossága. Béatrice félrevonta az ágy selyemfüggönyét, s már-már kinevette elmúlt félelmét, amikor tetőtől talpig kiverte a hideg veríték, szeme kikerekedett, és arcát a halál sápadtsága öntötte el. Az imazsámolyon megpillantotta elveszített s most véráztatta, tépett kék vállszalagját, azt a vállszalagot, amelyért Alonsót késő éjszaka elküldte a Kísértethegyre.
Amikor lesújtott szolgálói reggel beléptek a szobába, hogy közöljék ifjú úrnőjükkel az Alcudiel család örökösének halálát, akinek farkasoktól szétszaggatott tetemét nemrég találták meg a Kísértethegy bokrai tövében, földbe gyökeredzett a lábuk. Béatrice két kézzel kapaszkodott az ágy egyik ébenfa oszlopába, mozdulatlanul, üveges szemmel, félig nyitott szájjal, fehér ajkakkal, dermedten és merev tagokkal — holtan. Szörnyethalt a rémülettől.
Mesélik, hogy egy évvel a történtek után egy eltévedt vadász, aki a halottak éjszakáját kénytelen volt a Kísértethegyen tölteni, másnap, mielőtt meghalt, iszonyú dolgokról beszélt. Többek között azt állította, hogy látta, amint a kápolna oszlopos udvarán egykor eltemetett templomos lovagok az imádkozás idején szörnyű zenebona közepette kikeltek sírjukból, és csontváz lovaikra pattanva, mint valami vadállatot, hajszoltak egy szép, sápadt arcú és csapzott hajú nőt, aki csupasz, véres lábbal, a rémülettől sikoltozva keringett Alonso sírja körül.


Gyáros Erzsébet fordítása
 
 
0 komment , kategória:  G. A. Bécquer A KÍSÉRTETHEGY   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1711
  • e Hét: 13456
  • e Hónap: 93014
  • e Év: 2034294
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.