Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
szeretettel
  2012-05-18 12:24:22, péntek
 
  Békássy Ferenc
HÁROM VÍZIÓ



Nehéz aranybrokát-palástban álltam aranyos szobában, de fojtott a súlyos öltöny, lodobtam azt s a nyíló ajtón át egy új, színes, de egyszerűbb terembe léptem. Itt levetettem magamról a hímzett köntösömet, és így folytattam szobáról-szobára, csodás megkönnyebbüléssel. Végre egy terembe értem, ahol nem volt semmi szín, csak napfény. Itt mindent ledobtam magamról, egész könnyű lettem és örömárban úsztam szabadságom érzetében. Ez a halál szobája volt.
*


Tengerhullám taraja voltam, s amint zajlott a tenger, a hullám mind erősebben zúgott, felcsapott a magasba, és én, a fehér tajtékja, felloccsantam a levegőbe, s mint fehér pihe lebegtem ott. Két nagy habkönnyű szárny lettem és röpültem a zúgó csapkodó tenger fölött, hallottam vad morajlását és nagy árnyékom terült a hullámokra. Azután feljebb szálltam, sziklák oldalán csüngve, egyre könnyebb lettem, átszálltam magas hegyláncok fölött. Egy Arkádiába jutottam, hol csupa virágos rét volt és fényesen sütött a nap. Megálltam ott és mind magasabbra lebegtem szétterülő, átlátszó cirrusfelhőként szétfoszlottam és nem maradt végre semmi, csak a nagy, nagyon kék égbolt.
*


Láttam: könnyű táncban suhanó lenge fátylakba öltözött alakok sokaságát. Úgy keringtek, oszoltak, fordultak épen, mint folyamon a könnyű hab-pelyhek sora, ott, ahol hirtelen fordulónál örvénylik a víz és visszaáramlatok támadnak.
 
 
0 komment , kategória:  Békássy Ferenc IDEALIZMUS   
szeretettel
  2012-05-18 12:23:24, péntek
 
  Békássy Ferenc
AZ ODVAS FÁBAN



Ott csinált magának búvóhelyet: fa odvában, egy sűrűn és rendetelenül össze-visszanőtt fűzfasorban, honnan zavartalan volt a kilátás, s nem látszott közelbe semmi (csak a meredek lejtőről felnyúló rozsfű egyes pengéi és rezgő nagy marguerite-virágok), messze pedig csak a délen és nyugaton terjeszkedő dombok párafátyolozott egyhangúsága.
Délfelé ha fordult, a sötétbe boruló ég sokféle árnyalatát nézhette, nyugaton a napnyugta egyszerűbb színeit. Feje fölött halaványan már a csillagok szoktak kivillanni, de az iskolaépület nagy körvonalai rejtve voltak a fűzfasövény mögött.
Az odvas fa is fűzfa volt, majdnem vízszintesen nyúlt el a föld fölött, az idő és természetének groteszksége csónak-alakot formáztak belőle, de ezen teknő két szélén sűrű fiatal hajtások nőttek, nyultak a magasba, majd egy rőfnyire, elzárva egészen - ugyan ki lehetett látni közülük, de be senki sem láthatott - a búvóhelyet. Magányos, hamar hozzáférhető búvóhelyét annak a fiúnak, ki el volt tökélve arra, hogy nem hagyja elrabolni magától sem a magányát, sem az idejét, s a maga teremtette helyét a világon.
Egyszer ott feküdt megint, feje egy könyvön pihent, másik könyv a kezében, fényes nappal volt ezúttal és úgy olvasott - de nem is olvasott, hanem a maga érzéseit öntötte a költő zenéjének ütemeibe, s belemerült így a mással való együttérzés azon mélységeibe, melyeket mindig oly könnyen el tudott érni. (Oly veszedelmes könnyen, hogy sokszor félt: a maga világának élénkebb valóságai közepett nem-e vesztheti el egészen az érintkezést a környezete világával?) De ez esetben szerencsésen merült abba, mert a rhythmos azért van a világon, hogy játsszunk vele, s úgy vezet, észrevétlenül.
Ha tehát, felnézve, az érzései egyszerre egy lehetetlenséget véltek életbe hívni - ez új dolog volt és ijesztő számára, ki mindig sietett álmait végigálmodni ebben a világban, nehogy az elnyomva tartogatottak elészédítsék őt, elvonzzák valami más világba.
Felnézett. A fúzfaágak széthajlottak maguktól. S ott ült a fatörzs szélén egy karcsu fiú, egy isten talán. Az ötödik elemből, árnyékból, szőtt volt a teste mint az angyaloké, átviláglott rajta a déli fény. Úgy ült ott, hajlékony lehellet-alak és mosolygott, a szerelmes cinikus félig-epedő, félig-tréfás mosolyával...
Jó pajtás, fűzfa-szelleme, satyr-fiú barátom, ez volt első találkozásunk. Íme látod ma is emlékezem s leírtam, ahogy ígértem.
 
 
0 komment , kategória:  Békássy Ferenc IDEALIZMUS   
szeretettel
  2012-05-18 12:22:10, péntek
 
  Békássy Ferenc
IDEALIZMUS



Elindult a lovas abból a dús országból, amely teli volt virággal s melynek legszebb kertjei neki virágoztak volt. De ő, amióta emlékezett, a kék eget szerette és a kék hegyeket: a távol látóhatárt. Azt tanították volt neki, hogy mindez csupán azért kék, mert messze van.
Elindult feléjük. Egy ideig lépést ment a gyalogúton és kétfelől lábát súrolták az érett búzakalászok, a domboldalról virágok integettek és pacsirta dalolt fölötte. De nemsokára kiért a vadon fensíkra. Ott az összeszáradott talaj rengett a patkódobbanás után és a vágy, mint testtelen sóhaj kergetőzött az árnyak ezen átkozott magaslatán, melyet szemfényvesztésül pedig úgy hívnak az emberek: Valóság.
Még akkor otthonának drága szöveteire gondolt, sugárzó színek és bűvös illatokra s nem találta helyét a pusztaságban. De amint múlt az üres idő, már nem tudott azokra a gyönyörökre vágyni, hisz ahhoz megnyugvás, jókedély és erő kell, őt pedig a vágy gyötörte és a pusztaság. A maga régi vágya s az új, az egy, mit a sivatag fensík ébreszt a testben: csak megpihenni! Ez settenkedig az árnyak úttalan magaslatán.
Ment tovább a kék hegyek felé, bár mindenütt beszélték, akikkel találkozott, hogy ott még nem járt a dús ország lakói közül senkisem. Akik elindultak, úgy mondták, a pusztán találták azoknak hyenáktól lerágtott csontjait.
Elmúlt az idő. Aki a fensíkon jár, nem állhat meg.
Egyre kísértetiesebb lett a ló és lovasa, de azért ment tovább.
Minden óra közelebb hozta a lovast a hegyekhez, de ő nem hitte el ezt, mert csak egyformán kékek maradtak azok mindig.
Közöttük járt már: kékek voltak a fák és kékek a közeli ormok, a lovas azt hitte, azoknak még mindig a messzeségben kell lenniök és hogy csalja elfáradt szeme. Nem szállt le szellem-lováról, nem fogta meg kezével az acélkék ágakat, nem hitte, hogy igazán hallja az azúrszín patakok csobogását.
Ellankadva ült lován, mely mikor besötétedett, kibortorkált megint a sivatagra, ott elterült az agyonhajszolt ló és megmerevedett. A lovas még elgondolta, milyenek lehetnének azok a hegyek, mit látott volna, ha eljutott volna közéjük, még felsóhajtott, mily gyönyörűek voltak így kéken, álomszerűen, képzeletben. S a puszta szürkeségére tekintett, a kemény köves talajra s azt hitte most is, hogy ez a tényleges valóság. Azután lecsukta szemeit - és nem nagyon boldogtalanul, mert sanyargatott teste kívánta a nyugalmat - meghalt.
Testét vadállatok hurcolták széjjel, csontjai fehérlettek a pusztán. De a sárgás csontkoponyában, szemei helyén két lapis-lazuli kékellett.
Azt mondják a dús országban, hogy a messze kék hegyeket még senki el nem érte, de nincs igazuk.
 
 
0 komment , kategória:  Békássy Ferenc IDEALIZMUS   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2450
  • e Hét: 2450
  • e Hónap: 82008
  • e Év: 2023288
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.