Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
szeretettel
  2012-05-18 12:38:08, péntek
 
  Jorge Luis Borges
THERE ARE MORE THINGS
/Novella/
Howard P. Lovecraft emlékére



Amikor a Texasi Egyetemen, Austinban, épp az utolsó vizsgámra készültem, megtudtam, hogy nagybátyám, Edwin Arnett a Kontinens túlsó végén aneurizmában meghalt. Azt éreztem, amit ilyenkor érezni szoktunk: az immár hiábavaló lelkifurdalást, amiért nem voltunk olyan jók a megboldogulthoz, amilyenek lehettünk volna. Az ember elfelejti, hogy maga is csak halott, aki a többi halottal társalog. Az egyetemen filozófia szakra jártam; eszembe jutott, hogy nagybátyám, neveket ugyan nem említve, ott, a Lomas melletti Vörös Házban előadta nekem szépséges kételyeit. Az ebédlőasztalnál, egy narancson magyarázta el Berkeley idealizmusát, a sakktábla pedig az eleai paradoxonok szemléltetőeszköze lett. Néhány év múlva kezembe nyomta Hinton értekezéseit, melyek azt próbálják bizonyítani, hogy a térnek van egy negyedik dimenziója, amit az olvasó színes kockákkal végzendő műveletek során maga is megsejthet. A prizmákat és piramisokat, amiket az íróasztal lapján felépítettünk, sohasem felejtem el.
Nagybátyám mérnök volt. Amikor az Állami Vasutaktól nyugdíjba ment, úgy döntött, hogy Turderába költözik, ahol a jóformán mezei élet magányát és Buenos Aires közelségét egyaránt élvezheti. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a házat egyik legjobb barátja, Alexander Muir építse fel. Ez a merev férfiú Knox merev tanait vallotta; nagybátyám, mint korának majdnem minden úriembere, szabadgondolkodó volt, jobban mondva agnosztikus, de érdekelte a teológia, mint ahogy Hinton csalafinta kockái vagy az ifjú H. G. Wells jól megszerkesztett lidércnyomásai is érdekelték. Szerette a kutyákat; volt egy nagy juhászkutyája, melyet távoli szülőfaluja, Lichfield emlékére Samuel Johnsonnak nevezett el.
A Vörös Ház egy dombtetőn állt, melynek nyugati oldalán egy sivár árterület húzódott. A rácskerítés mögött elültetett araukáriafák mit sem enyhítettek a ház komorságán. Cserép helyett palából készült nyeregteteje, és a négyszögletes óratorony szinte agyonnyomta a falakat meg azt az egy-két ablakot, ami volt a házon. Gyerekkoromban még úgy fogadtam el ezt a csúnyaságot, mint ahogy azokat az összeférhetetlen dolgokat is elfogadjuk, melyek csak a létezésük folytán viselik az "univerzum" nevet.
1921-ben tértem haza Argentínába. Addigra a viták elkerülése végett elárverezték a házat; egy külföldi vette meg, Max Preetorius, aki a dupláját ígérte rá a legmagasabb licitre. Még aznap, hogy aláírta a papírokat, estefelé két emberével kiment a házhoz, és az összes bútort, összes könyvet, összes háztartási eszközt kihordták a Csorda úttól nem messze elterülő szeméttelepre. (Szomorúan gondoltam vissza a Hinton-kötetek grafikonjaira és a nagy földgömbre.) Másnap felkereste Muirt, és arra kérte, végezzen el bizonyos változtatásokat a házon, amit az felháborodva visszautasított. Később aztán egy fővárosi cég vállalta az átépítést. A helybéli asztalosok nem voltak hajlandók újra bebútorozni a házat; végül is egy glew-i ember, egy bizonyos Mariani állt rá, hogy teljesítse a Preetorius által megszabott feltételeket. Éjszaka kellett végeznie a munkát, zárt ajtók mögött, két héten át. Az új lakó is éjszaka költözött be a Vörös Házba. Az ablakok nem nyíltak ki többé, de a sötétben látni lehetett, hogy fény szűrődik ki rajtuk. A tejesember egy hajnalon belebotlott a járdán döglötten heverő juhászkutyába: feje és négy lába le volt vágva. A tél folyamán kidöntötték az araukáriafákat. Preetoriust többé senki se látta; úgy hírlett, hogy már nincs is az országban.
Ezek a hírek, érthető módon, igen felkavartak. Tudom, hogy legszembetűnőbb jellemvonásom a kíváncsiság, mely egyszer már arra is rávett, hogy egy vadidegen nővel összekössem az életemet, csak azért, hogy megtudjam, kicsoda és miféle; hogy laudanumot szedjek (látható eredmény nélkül); hogy a transzfinit számokat tanulmányozzam, és hogy belemenjek a szörnyű kalandba, melyet itt most le fogok írni. Arra a végzetes elhatározásra jutottam, hogy felderítem az ügyet.
Először is Alexander Muihoz mentem el. Emlékeimben délceg, fekete hajú emberként élt, aki sovány ugyan, de csupa életerő; most görnyedt öregemberként láttam viszont, fekete szakálla is megőszült. Temperleyi házában fogadott, mely, amint várható volt, a nagybátyám házára hasonlított, mivel mindkettő William Morris, a jó költő és rossz építész szigorú normái alapján épült.
A beszélgetés gyéren csordogált; nem véletlen, hogy Skócia jelképe a bogáncs. Mégis sejtettem, hogy az erős ceyloni tea és a scone-okkal tisztesen megrakott tál (a házigazda úgy vágta ketté és vajazta meg őket, mintha még mindig gyerek volnék) a jó barát unokaöccsének tiszteletére rendezett dús kálvinista lakoma két fogása. Nagybátyámmal folytatott teológiai eszmecseréje egy hosszú sakkparti volt, mely mindkét játékostól megkívánta az ellenféllel való együttgondolkodást.
Múlt az idő, és én még mindig nem tértem rá a témára. Egy kis kínos csend után Muir szólalt meg:
- Fiatalember (Young man) - mondta -, maga nem azért jött el egészen idáig, hogy Edwinről beszéljünk vagy az Egyesült Államokról; ez utóbbira nem is vagyok olyan kíváncsi. Magát a Vörös Ház eladása izgatja, meg a különös vevő. Bevallom, engem is. A történet őszintén szólva nem tetszik nekem, de elmondom, amit tudok. Nem sok.
Némi szünet következett.
- Mielőtt Edwin meghalt, az intéző elhivatott az irodájába. A plébános is ott volt. Azzal akartak megbízni, hogy készítsem el egy katolikus kápolna tervrajzát. Jól megfizetik a munkámat. Ott helyben visszautasítottam az ajánlatot. Az Úr szolgája vagyok, és nem követhetek el olyan gyalázatot, hogy bálványoknak oltárt emeljek.
Itt megállt.
- Ez az egész? - kérdeztem, összeszedve a bátorságomat.
- Nem. Preetorius, az az elfajzott alak azt akarta, hogy bontsam le az épületet, és tervezzek a helyébe egy szörnyűséget. A gyalázatnak sokféle formája van.
Mélyen elkomorulva ejtette ki ezeket a szavakat, és felállt.
Ahogy befordultam a sarkon, Daniel Iberra jött szembe velem. Ismertük egymást, ahogy faluhelyen ismerik egymást az emberek. Azt mondta, elkísér egy darabon. A vagányok soha nem vonzottak, és arra számítottam, hogy egy sor ocsmány és jobbára kitalált, véres kocsmai históriát fogok hallani, de megadtam magam, és beleegyeztem. Már majdnem besötétedett. Amikor néhány utcasarokkal előttünk felbukkant a dombtetőn a Vörös Ház, Iberra megtorpant, és más irányba indult tovább. Megkérdeztem, hogy miért változtatott irányt. Nem azt felelte, amit vártam.
- Don Felipe jobbkeze vagyok. Még senki se mondta rám, hogy gyáva volnék. Emlékszel arra az Urgoiti fiúra, aki Merlóból jött ide énmiattam, és hogy mi lett vele. Ide hallgass. Az egyik éjjel megyek haza valami muriból. A villától úgy száz méterre meglátok valamit. A pejkó megbokrosodik, és ha nem szorongatom meg a véknyát, és nem rúgtatok be a sikátorba, most nem vagyok itt, és nem mesélek. Amit láttam, hát az nem akármi volt.
És elsötétült arccal megeresztett egy cifra káromkodást.
Aznap éjjel nem aludtam. Hajal felé egy rézkarcról álmodtam, mely Piranesi stílusát idézte, és melyet még sohasem láttam, vagy láttam és elfelejtettem; a labirintust ábrázolta. Egy ciprusokkal körülvett és kőből épült amfiteátrum volt, magasabb, mint a ciprusok koronája. Ajtó-ablak nem volt rajta, de hosszú, keskeny rések végtelen során át be lehetett látni a belsejébe. Egy nagyítóval megpróbáltam megkeresni a minótauroszt. A végén megtaláltam. A szörnyek szörnye volt: nem annyira bika-, inkább bölényfeje volt, és embertestével úgy hevert a földön, mint aki alszik, és álmodik éppen. Álmodik? Kiről vagy miről?
Délután elsétáltam a Ház előtt. A rácsos kapu be volt zárva, és néhány csavart vaspánt is rá volt erősítve keresztbe. A hajdani kertet elborította a gaz. Jobb felől egy kisebb árok húzódott, melynek szélei erősen le voltak taposva.
Még volt egy lépésem, amit napról-napra halogattam, és nemcsak azért, mert egészen hiábavalónak éreztem, hanem azért is, mert azután már csak egy lépés marad hátra: az utolsó, az elkerülhetetlen.
Nem valami sok reménnyel ugyan, de elmentem Glew-be. Mariani, az asztalos, egy éltesebb korú, kövér, vörös képű olasz volt, az az egyszerű és szívélyes fajta. Amint megláttam, elvetettem az előző este kidolgozott haditervet. Átadtam a névjegyemet, amit hangosan betűzött ki, ünnepélyesen, és a doktor előtt megilletődött szünetet tartva. Megmondtam neki, hogy azok a bútorok érdekelnek, amiket Turderában készített, nagybátyám egykori házában. Az olaszból ömlött a szó. Meg sem kísérelem felidézni a hadonászással kísért szóáradatot, melyet azzal fejezett be, hogy az ő szeme előtt mindig az a cél lebeg, hogy az ügyfél minden óhaját teljesítse, legyen az bármilyen hóbort, és hogy ő szóról szóra azt csinálta, amit kívántak tőle. Aztán némi keresgélés után előhúzott egy fiókból valami papírokat, és megmutatta: a szövegen nem ismertem ki magam, de ott volt alatta a megközelíthetetlen Preetorius aláírása. (Az olasz nyilván ügyvédnek nézett.) Búcsúzóul még annyit mondott, hogy a világ minden kincséért sem tenné be még egyszer a lábát Turderába, és még kevésbé a házba. Hozzátette, hogy az ügyfél, az szent, de az ő szerény véleménye szerint Preetorius úr bolond. Gyorsan elhallgatott, mint aki bánja, hogy ennyit is mondott. Többé egyetlen szót sem tudtam kihúni belőle.
Én előre láttam ezt a kudarcot, de más dolog az előrelátás, és más dolog az esemény bekövetkezése.
Azt hajtogattam magamban, hogy egyetlen titok van csupán, az idő: a tegnap, a ma, a jövő, a mindig és a soha végtelen szövevénye. Ez a mélyen szántó gondolat azonban nem juttatott semmi eredményre: a délutánokat Schopenhauer meg Royce tanulmányozásával töltöttem, esténként pedig a Vörös Ház körül bolyongtam, a telek mentén futó földutakon. Néha valami igen fehér fény szűrődött ki az emeleti ablakon, máskor meg mintha nyögést hallottam volna. Így ment ez egészen január tizenkilencedikéig.
Ez a nap is azok közé a Buenos Aires-i napok közé tartozott, amikor az ember úgy érzi, hogy a nyár nemcsak gyötri, csúfot űz belőle, hanem meg is alázza. Éjjel tizenegy óra felé kitört a vihar. Előbb a déli szél rohama, aztán a felhőszakadás. Vaktában mentem előre, hogy egy fa alá húzódjam. Egy hatalmas villám fehér fényében hirtelen ott volt előttem a villa rácsos kapuja, alig néhány lépésre. Nem is tudom, félve-e vagy reménykedve, lenyomtam a kilincset. És a kapu váratlanul kinyílt. A szél csak úgy röpítette előre. Az ég és a föld egyaránt fenyegetett. A ház ajtaja is félig nyitva volt. A zápornak egy újabb rohama az arcomba vágott. Beléptem a házba.
Odabent fel volt szedve a kőpadló, a sűrű gyom felverte puszta földön lépkedtem. Édeskés, émelyítő szag áradt mindenünnen. Jobbra vagy balra, nem is tudom pontosan, egy kőrámpába botlottam. Gyorsan felmentem rajta. Jóformán ösztönösen csavartam egyet a villanykapcsolón.
Az ebédlő és a könyvtár közt, amely emlékeimben élt, most nem volt ott a válaszfal: egyetlen nagy, kopár terem lett belőlük, alig egy-két bútorral. A bútorok leírására nem vállalkozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy láttam őket, bár vakító fény öntötte el a termet. Mindjárt megmagyarázom. Ahhoz, hogy egy dolgot lássunk, meg kell értenünk. A karosszék utal az emberi testre: formájára, végtagjaira; az olló a vágás műveletére. Mit mondhatunk egy lámpáról vagy egy járműről? A vadember nem igazán látja a misszionárius bibliáját; az utas nem úgy látja a hajó kötélzetét, mint a matrózok. Ha valóban látnánk a világmindenséget, talán megértenénk.
A képtelen formák közül, melyek elém tárultak azon az éjszakán, egyik sem felelt meg az emberi testnek vagy valamilyen emberi ésszel felfogható használatnak. Elfogott a rémület; iszonyodva néztem őket. A terem egyik sarkában meredek, szinte függőleges lépcsőt pillantottam meg, mely az emeletre vezetett. A széles vas lépcsőfokok közt - tíz lehetett, nem több - szabálytalan közök voltak. Ez a lépcső, mely kezekre és lábakra engedett következtetni, érthető volt, és valamiképpen megnyugtatott. Eloltottam a lámpát, és egy darabig várakoztam. Semmi zaj nem hallatszott, de az érthetetlen tárgyak jelenléte kínosan hatott rám. Végül rászántam magam, és elindultam a lépcső felé.
Amikor följutottam, reszkető kézzel megint meggyújtottam a villanyt. A földszinten még csak bontakozóban lévő lidércnyomás idefönt kipattant, és szétterült az egész szobában. Igen sok tárgy volt itt, vagy csak néhány, de sokféle részből összeszerkesztve. Most éppen egy hosszú és nagyon magas, U alakú műtőasztalféleség jut eszembe, két végén kerek lyukakkal. Arra gondoltam, hogy talán a ház lakójának ágya lehet, mely ferde vetületben rajzolja ki a szörnyalakot, mint egy állatot vagy istent az árnyéka. Lucanus valamelyik lapjáról - évekkel ezelőtt olvastam, és már el is felejtettem - a számra jött az amphisbaena szó, mely sejteti, ha éppen nem meríti is ki azt, amit később megpillantottam. Egy V alakú tükörrendszerre is emlékszem, a fejem fölötti homályból derengett elő.
Milyen lehet a ház lakója? Mit kereshet ezen a bolygón, mely nem kevésbé irtózatos a számára, mint ő a mi számunkra? Az asztronómiának vagy az időnek mely titkos tartományaiból, mely ősrégi és ma már kiszámíthatatlan alkonyatból jött ide ebbe a dél-amerikai külvárosba, és éppen ezen az estén?
Éreztem, hogy betolakodó vagyok e káoszban. Odakint elállt az eső. Ránéztem az órámra, és rémülten láttam, hogy már majdnem két óra van. Égve hagytam a villanyt, és óvatosan kezdtem leereszkedni a lépcsőn. Ha fölkapaszkodtam, talán lejutni sem lehetetlen. Lejutni, mielőtt visszatér a ház lakója. Arra gondoltam, hogy talán azért nem zárta be a két ajtót, mert nem tudja bezárni.
Lábam már az utolsó előtti lépcsőfokon volt, amikor hallottam, hogy valami jön fölfelé a rámpán: lassan, súlyosan, többszörösen. Kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, és nem csuktam be a szemem.

Székács Vera fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Jorge Luis Borges TÖRTÉNET KE  
szeretettel
  2012-05-18 12:36:42, péntek
 
  Jorge Luis Borges
KÖRKÖRÖS ROMOK
/Novella/



Senki sem látta partra szállni a sötét éjszakában, senki sem látta a szent mocsárban elmerülő bambuszcsónakot, néhány nap múlva azonban már mindenki tudta: a hallgatag férfi délről jött a folyón lefelé, és hazája a meredek hegyoldal számtalan falvainak egyike, ahol a zend1 tájszólást nem fertőzte meg a görög, és ahol ritka a lepra. Annyi bizonyos, hogy a szürke férfi arcra bukott a sárban, felkapaszkodott a lejtős parton, félre se tolva (valószínűleg meg sem érezve) a húsába vágó sásleveleket, és émelyegve, véresen vonszolta magát a kör alakú térségig, amelynek közepén egy tigris vagy ló hajdan tűzpiros, most hamuszürke kőszobra állt. A kör alakú építményt, az egykori templomot, régi tűzvészek emésztették el. Szentségétől megfosztotta a mocsaras erdő, és istenét az emberek nem tisztelik többé. Az idegen elnyúlt a talapzat mellett. Magasan állt a nap, mire felébredt. Csodálkozás nélkül vette tudomásul, hogy sebei behegedtek; lehunyta fakó szemét, és elaludt: nem a testi gyengeség, hanem akarata kényszerítette. Tudta, hogy e templom az a hely, amelyet legyőzhetetlen akarata keresett; tudta, hogy lejjebb a folyó mentén felgyújtott és holt istenek egy másik templomának romjai is túlélték a fák szüntelen fojtogatását; tudta, hogy halaszthatatlan kötelessége az álom. Éjféltájt egy madár vigasztalan rikoltozására ébredt. Meztelen lábnyomok, néhény szem füge és egy korsó figyelmeztette, hogy álmát a körnék tisztelettudó lakói meglesték: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A félelem hidege járta át: az eltékozolt falban keresett magának egy sírfülkét, és ismeretlen levelekkel takarta be magát.
A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni, és átvinni a valóságba. A mágikus terv egész lelkét betöltötte. Ha a nevét kérdi valaki vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom jól jött neki, mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a parasztok közelsége is, mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs elegendő táplálék volt testének, amely csupán az alvás és az álom fáradalmainak volt kitéve.
Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak. Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag serege helyezkedik a lépcsőre; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi anatómia-, kozmográfia- és mágia-órát tartott nekik; az arcok mohó figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha rájöttek volna e vizsga jelentőségére: egyiküket talán kiszabadítja a puszta jelenés állapotából, és baiktatja a való világba. A férfi, álmában is éberen, figyelte kísérletei válaszait, átlátott az imposztorokon, és olykor egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett, amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.
Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserűséggel belátta, hogy a tanításait szenvtelenül fogadó tanítványoktól nem várhat semmit, se azoktól igen, akik néha megkockáztattak egy-egy ésszerű ellenvetést. Az előbbiek, bár érdemesek a szeretetre és jóindulatra, még sem válhattak személyiséggé; az utóbbiak valamivel közelebb álltak a léthez. Egy délután (már csupán hajnalban virrasztott néhány órát, délután is álmodott) örökre szélnek eresztette a képzeletbeli diákhadat, csak egyetlen tanítványt tartott magánál, hallgatag, mélabús, olykor akaratos fiú volt, arcán megálmodójának éles vonásai ismétlődtek meg. Hosszú ideig zavarba se hozta, hogy diáktársai hirtelen eltűntek; előrehaladása néhány magánóra után ámulatba ejtette a mestert. A katasztrófa ennek ellenére bekövetkezett. A férfi egy napon, mint valami ragacsos sivatagból, kievickélt álmából, belebámult a halovány alkonyi fénybe, amit első pillanatban összetévesztett a hajnallal, és rádöbbent, nem álmodott. Az estét és a rákövetkező napot az álmatlanság elviselhetetlen józanságában töltötte. Fel akarta derítenia vadont, hogy elfáradjon; de a bürökben csak kezdetleges víziókkal gyengén erezett, vékony álomszilánkokra lelt: semmi hasznukat se vette. Összehívja a kollégiumot, gondolta, ám alig mondott egy-két buzdító szót, az egész alaktalanná vált, elmosódott. A már-már örökösnek tűnő virrasztásban a harag könnyei égették öreg szemét.
Be kellett látnia: az álmok összefüggéstelen és kavargó anyagának megformálása a legnehezebb dolog, amire ember vállalkozhat, még ha behatol is a felső és alsó régiók minden talányába; sokkal nehezebb, mint homokból kötelet sodorni vagy az arc nélküli szellővel pénzt verni. Be kellett látnia, hogy az első próbálkozás kudarccal járt. Megesküdött, hogy elfelejti azt az óriási káprázatot, amely kezdetben félrevezette, és más munkamódszert keresett. Mielőtt alkalmazta volna, rászánt egy hónapot, hogy visszanyerje delíriumában elfecsérelt erejét. Többé nem a megfontolás késztette alvásra, szinte azonnal álomba merült, és átaludta a nap jó részét. Ha néha álmodott is ezidőben, nem törődött vele. Hogy újra megkezdje feladatát, várt, amig teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután megfürdött a folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy hatalmas név kiejthető szótagait - és elaludt. Csakhamar egy lüktető szívről álmodott.
Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ökölnagyságúnak álmodta. Gránitszínűnek egy még arctalan és nem nélküli embertest félhomályában, tizennégy fénylő éjen át aprólékos szerelemmel álmodott róla, és minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem érintette meg: csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével igazított rajta. Minden távolságból, minden szögből átélte, és érzékelte. A tizennegyedik éjszaka mutatóujjával végigsimított a tüdő artériáján, majd rögtön utána az egész szíven, kívül is és belül is. Megnyugtatta a viszgálat. Másnap éjszaka szándékosan nem álmodott: de utána tüstént megragadta a szívet, kimondta egy bolygó nevét, és belefogott egy másik nemes szerv elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, a szemhéj. A végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott egy egész embert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki a szemét. Éjszaka éjszakát követett, és a férfi csak alvónak álmodta.
A gnosztikus2 kozmogóniákban3 a demiurguszok4 összegyúrnak egy vörös Ádámot, aki nem képes lábra állni, akár a porból gyúrt Ádám, a mágus éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlen volt, nyers és kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a művét, de meggondolta magát (bár jobban járt volna, ha lerombolja). Miután minden fogadalmát megtette már a föld és a folyó isteneinek, leborult a szobor elé - amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor -, és az ismeretlen segítségéért könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborral álmodott. A szobor élt, lüktetett, nem tigris és csikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes teremtmény, és még bika, rózsa és vihar is volt. A sokféle isten elárulta, hogy a földön Tűz a neve, hogy a körkörös templomban (és sok hasonlóban) áldozatokat mutattak be nemki, és imádták; és hogy mágikusan életre tudja keltenia megálmodott kísértetet, akit majd a Tűz és a megálmodó kivételével mindenki hús-vér embernek tekint. Megparancsolta a mágusnak, hogy ha bevezeti a fiút a ritusokba, küldje le a folyón a másik lerombolt templomhoz, amelynek piramisai (gúlái) fennmaradtak, hogy legyen, aki az elhagyatott épületben őt dicsőíti. És az álmodó ember álmában a megálmodott felébredt.
A mágus végrehajtotta a parancsokat. Kitűzött egy időszakot (ami végül is két év lett), hogy feltárja számára az univerzum és a tűz-kultusz titkait. Lelke mélyén fájlalta, hogy el kell válnia a fiútól. A tanítás ürügyén naponta nyújtotta az álom idejét. Egyúttal újraalkotta a fiú véletlenül hibásra sikerült jobb vállát. Időnként az a nyugtalanító érzés kínozta, mintha mindez már megtörtént volna... De napjai általában boldogan teltek; lehunyta szemét, s arra gondolt: Most a fiammal leszek. Ritkábban pedig: A fiam, akit én nemzettem, vár rám, és ha nem megyek, nem létezhet.
Fokozatosan hozzászoktatta a valósághoz. Egyszer megparancsolta neki, hogy tűzzön zászlót egy távoli hegycsúcsra. Másnap ott lobogott a zászló. Hasonló, mind merészebb kísérletekkel próbálkozott. Némi keserűséggel vette tudomásul: fia kész a születésre - és talán ezért nyugtalan. Aznap éjjel először, megcsókolta, és elküldte a másik templomhoz, amelynek romjai a folyó partján fehérlenek, sok mérföldnyi áthatolhatatlan őserdőn és mocsáron túl. De előbb még (hogy a többi emberhez hasonlónak higgye magát, és ne tudja, hogy kísértet) elfeledtette vele tanulóéveit.
Győzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali szürküleben leborult a kőalak elé, talán arra gondolva, hogy irreális fia lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi, ugyanilyen körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki más. Elsápadta fogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke táplálta távollévő fiát. Élete célja beteljesült; a férfi az elragadtatás állapotában maradt. Egy idő múlva, amely a történet egyes elbeszélői szerint néhány év volt, mások szerint néhány lusztrum5, egy éjfélkor két evezős ébresztette fel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki egy északi templomnál a tűzben lépked, és nem égeti meg magát. Hirtelen eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség minden teremtménye közül csak a tűz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat eleinte megnyugtatta, később gyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy ő maga csak jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának kivetülése - páratlan megaláztatás, micsoda őrület! Minden apát érdekel a fia, akit puszta érzékzavarában vagy boldogságában nemzett (engedett a világra). Természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával, akit ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervről szervre.
Tépelődésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány előjel: először is (hosszú szárazság után) egy domb felett megjelenő távoli felhő, könnyű, mint egy madár; majd dél felől az ég, amely vörös volt, mint a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a fémes éjszakát; végül az állatok páni menekülése, mert megismétlődött, ami sok száz évszázada már megtörtént. A tűzisten szentélyének romjait elpusztította a tűz. Egy madártalan hajnalon a mágus látta, hogy gyűrűző tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatra arra gondolt, a vízbe menekül, de hamarosan megértette, hogy a halál jött el megkoszorúzni öregségét és megszabadítani gyötrelmeitől. Elindult a tűz lángjai felé. Nem haraptak húsába, inkább simogatták, perzselő forróság nélkül. És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.

Boglár Lajos fordítása


1 zend - félreértés folytán a Zoroaszter-vallás szent könyve, az Aveszta eredeti nyelvének tartották, ezért nevezték el Zend-Aveszának. A közép-perzsa zand (kommentár) szóból ered

2 gnosztikus - gnoszticizmus: a korai kereszténység egyik valllási-filozófiai áramlata, követőinek az volt a törekvése, hogy minél mélyebbre hatoljanak a hitigazságba, azok tökéletes megismerése végett; gnosztikus: a gnoszticizmus követője

3 kozmogónia - az égitestek és rendszerek eredetével és alakulásukkal foglalkozó tudomány

4 demiurgosz (görög) - világteremtő szellem

5 lusztrum (latin) - ötéves időszak. Eredetileg az ókori rómaiaknál ötévenként végrehajtott népszámlálást és az azt követő áldozati szertartásokat jelentette
A jegyzeteket Benczik Vilmos írta
 
 
0 komment , kategória:  Jorge Luis Borges TÖRTÉNET KE  
szeretettel
  2012-05-18 12:34:48, péntek
 
  Jorge Luis Borges
TÖRTÉNET KETTŐRŐL, AKIK ÁLMODTAK
/Novella/



Al Isháki arab történetíró tudósít a következő esetről:
,,Hitelt érdemlő emberek mesélik (noha egyesegyedül Allah mindenható és mindentudó és irgalmas és nem alszik), hogy élt Kairóban egy dúsgazdag ember, aki azonban olyan bőkezű volt és adakozó, hogy atyja házán kívül mindenét elveszítette, és rákényszeredett, hogy munkával keresse kenyerét. Olyan keményen dolgozott, hogy egyik este kertjében, az egyik fügefa alatt, elnyomta az álom, s álmában egy eltakart arcú embert pillantott meg, aki egy darab aranyat vett ki a szájából, és így szólt hozzá: ,,A te szerencséd Perzsiában van, Iszfahánban, menj oda és keresd meg." Másnap reggel fölkerekedett s ráállt a hosszú útra, s dacolt a sivatagok, hajók, kalózok, bálványimádók, folyamok, vadállatok és emberek fenyegetéseivel. Végül megérkezett Iszfahánba. A városban azonban meglepte az éjszaka, ezért hát leheveredett aludni egy mecset udvarában. A mecset tőszomszédságában volt egy ház, s a mindenható Isten akaratából egy rablóbanda söpört át a mecseten, s toppant a házba. A bent szunnyadó emberek fölriadtak a rablók csatazajára, és segítségért kiáltottak. A szomszédok is zajongtak addig-addig, míg föl nem bukkant embereivel a kerület éjszakai őrjáratának parancsnoka, s a rablók kereket nem oldottak a tetőteraszon át. A parancsnok tűvé tétette a mecsetet, s így akadtak rá a kairói emberre. Bambuszbotokkal úgy elagyabulálták, hogy kishíján ott nem hagyta a fogát. Két nap múlva a börtönben tért magához. A parancsnok maga elé idézte és így beszélt hozzá: ,,Ki vagy te, és merre van hazád?" Felelt a másik: ,,A híres városból, Kairóból származom, s a nevem Mohammed el Magrebi." A parancsnok megkérdezte: ,,Mi vezérelt téged Perzsiába?" Úgy döntött a másik, igazat mond, s így felelt: ,,Egy ember arra noszogatott álmomban, hogy menjek Iszfahánba, mert ott lesz szerencsém. Most, íme, Iszfahánban vagyok, és belátom, hogy a szerencse, mellyel kecsegtetett, az a sok botütés kellett legyen, amivel oly bőségesen megillettetek." Mihelyt meghallotta e szavakat, a parancsnok olyan hahotára fakadt, hogy kikandikáltak a bölcsességfogai. Végül így szólt: ,,Ostoba és hiszékeny ember, már három ízben álmodtam egy házról Kairóban, egy kert van mögötte, s a kertben napóra, s a napóra mögött egy fügefa, s a fügefa mögött egy kút, s a kút mélyén óriási kincs. Énmagam a legcsekélyebb hitelt sem tulajdonítottam soha ennek a káprázatnak. Te azonban, szamár-öszvér és démon csepű ivadéka, városról városra tévelyegtél, mert hittél az álmodnak, csupán ezért. Ne lássalak többé Iszfahánban. Itt van pár pénz, és takarodj."
Az ember elvette a pénzeket, s visszatért hazájába. Kertjében a kút alól (az a kert volt, amelyről a parancsnok álmodott) kiásta a kincset. Isten így áldotta meg, így jutalmazta meg, így magasztalta föl. Isten jóságos, Isten rejtőzködő.

Báthori Csaba fordítása
A szöveg elhangzott a Bécsi Napló estjén Budapesten. 1992. június 4-én a Litea-teázóban.
 
 
0 komment , kategória:  Jorge Luis Borges TÖRTÉNET KE  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 239
  • e Hét: 18862
  • e Hónap: 63934
  • e Év: 2005214
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.