Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-18 17:41:32, péntek
 
  Italo Calvino
A HOLD-LEÁNYOK
/Novella/



Védőpajzsul szolgáló levegőréteg híján a Holdat kezdettől fogva a szüntelen meteoritbombázás és a napsugarak erozív hatása éri. Tom Gold, a Cornell University professzora szerint a meteorrészecskék folyamatos becsapódása elporlasztotta a holdfelszín szikláit. Gerald Kuiper, a chichagói egyetem tanára szerint pedig a holdmagmából kipüfögő gázok a bolygó állagát habkőszerűen könnyűvé, likacsossá alakították.

Hát bizony, öreg a Hold - bólogatott Qfwfq -, öreg, át- meg átlyuggatott, elhasznált. Úgy kereng az égen, csupaszon, mint valami összerágott, málladozó csontdarab. Nem először történik ez; emlékszem ennél még vénebb, roskatagabb holdakra is; sokat láttam: amint megszülettek, bolyongtak, aztán meghaltak - ezt szitává lőtték a hullócsillagkavicsok, azt a kráterei robbantották fel, amazt topázszínű verejtékcseppek borították, melyek elpárologva zöldes felhőket képeztek, e felhők csapadékából pedig szivacsszerű, száraz burok lett.
Hogy mi történik a Földön, amikor a holdja elpusztul - ezt nem könnyű leírni; tehát megpróbálom mégis, annak a legutóbbi esetnek az alapján, amelyre emlékszem. Hosszú fejlődés következtében a Föld akkor már - mondhatni - ott tartott, ahol most; vagyis abba a korba lépett, melyben az autók hamarabb mennek tönkre, mint a cipőtalpak; nagyjából emberforma lények gyártottak, eladtak, vettek, a városok fénylő pontokként borították a földrészeket. Ezek a városok körülbelül ugyanazokon a helyeken épültek, mint a maiak, bár a kontinensek körvonalai eltértek a mostaniakétól. Volt egy New York is, mely valamiképpen hasonlított ahhoz a New Yorkhoz, melyet ti is ismertek, csak az sokkal újabb volt, úgy értve azt, hogy telides-teli új árukkal, új fogkefékkel, egy New York, ahol Manhattan sűrű, fényes felhőkarcoló-tömeg, s e felhőkarcolók mindegyike mint valami vadonatúj fogkefe nylon sörteszála.
Ebben a világban, ahol a romlás vagy öregedés legcsekélyebb jelére, az első kis horpadás vagy folt feltűntekor azonnal eldobtak s újjal, kifogástalannal pótoltak minden tárgyat, e világban csak egyvalami bontotta meg az összhangot, egyvalami vetett árnyat a tökélyre: a Hold. Ott tengett-lengett az égbolton, csupaszon, szuvasan-odvasan és szürkén, mindjobban elidegenedve lenti életünktől - egy immár ildomtalan csökevény.
Még használatban voltak e régi kifejezések, hogy telihold, félhold, utolsó negyed, de már csak szokásból: komolyan hogy is hívhattuk volna ,,telinek" azt a csupa lyuk és repedés micsodát, mely, úgy rémlett, bármely pillanatban szétmállhat, s törmelék gyanánt a fejünkre zúdulhat? Nem beszélve a fogyó Holdról! Összeharapdált sajtszeletté silányult, s mindig előbb tűnt el a vártnál. Újhold idején fel-felmerült a kérdés, vajon fog-e még mutatkozni egyáltalán (azt reméltük tán, hogy örökre letűnt?), s amikor újra előbukkant, mind foghíjasabb fésűre hasonlítva, borzadva fordítottuk el róla a tekintetünket.
Lehangoló látvány volt. Jártunk-keltünk a tömeg között, mely csomagokat cipelve ki-be tódult az éjjel-nappal nyitva tartó áruházak kapuján, néztük a felhőkarcolókon le-föl futkározó fényfeliratokat, melyek percenként egy-egy piacra dobott új áruról adtak hírt, s íme, a káprázatos fények között ő ott vánszorgott lassan, nyavalyásan - mi pedig nem bírtuk elűzni a gondolatot, hogy valamennyi újdonat-újan vett áru szintúgy megfakulhat, elromolhat, tönkremehet, és máris alábbhagyott a lelkesedés, kevesebb meggyőződéssel futkostunk vásárolni, görnyedtünk a munkánk fölé, s ennek bizony hátrányos következményei voltak az iparra és a kereskedelemre.
Fölmerült hát a kérdés, mit kéne csinálni ezzel a termelékenységet gátló mellékbolygóval: semmire se jó már, haszontalan roncs. Veszítvén súlyából, pályája egyre közelebb hajolt a Földhöz: még veszélyt is jelentett. S ahogy közeledett, úgy lassúbbodott; akárcsak nagyjából is pontos negyedekre többé nem lehetett számítani; a hónapok ritmusa, az egész naptár puszta konvencióvá vált, betegen bicegett, meg-megzökkent, araszolt a Hold, mintha lepottyanni készülne.
E mind közelebbi ,,teliholdak" éjszakáin fura dolgokat műveltek az ingatagabb kedélyű emberek. Mindig akadt egy-egy alvajáró: karját a szánalmas égitest felé tárva le-föl sétafikált valamelyik felhőkarcoló tetőpárkányán. Nem volt hiány farkasemberben sem: a Time Square kellős közepén üvöltöztek; a piromániások a kikötők raktárait borították lángba. Hétköznapi jelenségek voltak már ezek, nem vonták többé a szokott kíváncsiakat sem, nem idéztek elő utcai csoportosulásokat. De amikor az anyaszült meztelen lányt láttam, amint ott ült egy padon a Central Parkban, mégiscsak megálltam.
Már előzőleg, mielőtt megpillantottam, éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog fog történni. Miközben nyitott autómmal a Central Parkon át hajtottam, különös fény vett körül: sápadtan remegett, mint a fénycsöveké, amikor felgyújtja őket az ember. Mintha valami holdkráterbe süllyedt kert vett volna körül. A meztelen lány egy medence közelében ült, a víz tükrében a Hold egy szelete. Fékeztem, megálltam. Úgy tetszett, ismerem valahonnan ezt a lányt. Kiugrottam a kocsiból, feléje siettem; de megtorpantam. Nem tudtam, kicsoda; azt éreztem csak, hogy sürgősen tennem kell valamit érte.
A pad körül, a füvön, szanaszét hevert a ruhája, cipője, harisnyája, arrább a nyaklánca, karkötője, fülbevalói, aztán a retikülje meg a bevásárlószatyra, ez utóbbiak tartalma, különféle csomagokkal s árukkal együtt jó messzire elhajítva - mintha egy alapos bevásárló körút után valamiféle hívást hallott volna, mire tüstént elhányta mindenét, megértvén, hogy szabadulnia kell valamennyi tárgytól, jeltől, mely a földhöz köti, most pedig várja a Holdba röppenését.
- Mi történt? - dadogtam. - Segíthetek valamiben?
- Help? - kérdezte, szemét mindegyre az égre függesztve. - Nobody can help. Senki se tehet semmit - és világos volt, hogy nem magáról beszél, hanem a Holdról.
Ott domborodott fölöttünk, roskatagon, mint egy beomlással fenyegető tetőszerkezet, likacsosan, mint egy konyhai reszelő. Ebben a pillanatban vonítani az állatkerti vadállatok.
- Vége? - kérdeztem gépiesen, s magam se tudtam, mit értek ezen.
- Kezdődik - volt a válasz, vagy valami ehhez hasonló (szinte csukott szájjal beszélt).
- Hogy érti ezt? Hogy a vég kezdődik, vagy valami más?
Fölállt, elindult a tisztás irányába. Hosszú, rézvörös haja volt, a háta közepéig ért. Olyan védtelennek látszott, hogy úgy éreztem, valamiképpen meg kell védeni. Oltalmazó pajzsként kell hozzászegődnöm, s már ki is tártam feléje a karomat, mintegy készen rá, hogy felfogjam estében, vagy elhárítsak valamit, ami megsebezhetné. De hozzányúlni nem mertem, kezem mindig megtorpant, néhány centiméterre a bőrétől. S amint így követtem a virágágyások mentén, észrevettem, hogy mozdulatai hasonlók az enyéimhez, hogy ő is óvni akar valamit, valami törékeny dolgot, ami leeshet, és darabokra törhet, s ezért olyan hely felé kell terelni, ahol baj nélkül leereszkedhet - valamit, amit érinteni nem, csak kísérni tud a taglejtésével: a Holdat.
A Hold bizonytalankodni látszott; letérvén pályájáról, nem tudta immár, merre menjen; csak lebegett, imbolygott, száraz falevélként. Hol úgy rémlett, mindjárt ráhull a Földre, hol mintha csigavonalban ereszkedett volna alább, hol meg csak sodródott tehetetlenül. Az bizonyos, hogy állandóan veszített repülési magasságából: egy percig teljesen úgy festett, hogy már vágódik is neki a Hotel Plazának, ehelyett besiklott két felhőkarcoló közé, s e folyosón tűnt tova a Hudson irányába. Kisvártatva újra előtűnt, mégpedig ellenkező oldalról, egy felhő mögül ónszürke fénybe vonva a Harlemet, és az East Rivert, majd, akárha szélroham kapta volna fel, Bronx felé gurult.
- Ott van! - kiáltottam. - Ni, most megjelent!
- Nem tud megállni! - A lány hangja volt; a pázsiton futott, pucéran s mezítláb.
- Hová mész? Így nem szaladgálhatsz! Állj meg, neked mondom, hallod-e! Hogy hívnak?
Egy nevet kiáltott, olyasfélét, mint Diana vagy Deana, nem értettem jól - fohászkodás is lehetett. Azzal eltűnt. Visszaültem a kocsiba, úgy próbáltam nyomára bukkanni; áthajtottam a Central Park valamennyi fasorán.
Fényszóróm sövényeket, kis halmokat, obeliszkeket pásztázott végig. Diana azonban sehol. Már túlságosan messze is kerültem: bizonyára elhagytam; megfordultam hát, hogy visszafelé induljak. Mire hátam mögött egy hang: - Ne, hajts csak előre, ott van!
A meztelen lány ült hátul, kocsim lehajtott tetején, s a Hold felé mutatott.
Szerettem volna figyelmeztetni, hogy kuporodjék le, hiszen nem mehetek így át vele a városon, de nem mertem zavarni: oly feszült figyelemmel követte a fényes folt útját, nyilván nem akarta szem elől téveszteni; az hol eltűnt, hol újra előbukkant az avenue végében. No meg - s ez volt a legkülönösebb - látszólag egyetlen járókelő sem vette észre a nyitott kocsi hátsó peremén egyenes derékkal ülő tündérszerű tüneményt.
Áthajtottunk az egyik hídon, mely Manhattant köti össze a szárazfölddel. Most már többsávos úton haladtunk, mellettünk jobbról is, balról is a többi autó; merev nyakkal néztem magam elé, féltem, hogy a látvány, amit nyújtunk, röhögést, durva tréfálkozást vált ki körös-körül. De amikor egy kocsi elénk vágott, kis híján kipenderültem az útról meglepetésemben: meztelen, lobogó hajú lány ült annak a kocsinak a tetején is. Egy pillanatra azt hittem, az én utasom ugrál menet közben egyik autóról a másikra - ám épp csak hátra kellett pislantanom, s megbizonyosodhattam: Diana térde még mindig ott van, egy vonalban az orrommal. S immár nem csak az ő testét láttam fehérleni: itt is, ott is, mindenütt, lányok tűntek fel az autókon, a legfurább pózokban, ki a hűtőbe, ki az ajtóba, ki a sárhányóba kapaszkodva; rózsaszín vagy barnás bőrük világosának egyetlen kontrasztja aranylón vagy feketén lobogó sörényük. Valamennyi kocsin egy-egy ilyen titokzatos utas, előrehajol mind, úgy ösztökéli a vezetőt a Hold követésére.
A végveszélyben lévő Hold hívta őket segítségül, ez bizonyos. Hányan lehettek? Egyre újabb s újabb holdleányos kocsik csatlakoztak minden útkereszteződésnél, áramlottak a város valamennyi kerületéből, a hely felé, mely fölött mintha megállt volna a Hold. A város végét autótemető jelezte.
Innen már hegyvidékbe vezetett az út, kisebb vonulatok, csúcsok és völgyek váltogatták egymást; de ezt az egyenetlenséget, dimbes-dombosságot nem a talaj kiemelkedései okozták, hanem az eldobott tárgyak felhalmozódása: itt, e meghatározhatatlan kiterjedésű földeken végezte be pályafutását mindaz, amit a fogyasztó város kiokádott magából - előbb sürgősen szüksége volt rá, majd elhajította, hogy aztán rögtön újra élvezhesse az új dolgok használatának örömét.
Hosszú esztendők során felgyülemlett ajtótlan hűtőszekrények, megsárgult Life-példányok, kiégett villanykörték hekatombái emelkedtek a végtelen autótemető körül. A Hold most e fölé a cikcakkos és rozsdás terület fölé hajolt, s a horpadt, összelapított bádogtömegek - mintegy dagály hatására - megduzzadtak, felpúposodtak. Hasonlítottak is egymásra, a roskatag, csonka-bonka Hold és ez az egybefüggő roncshalommá rondított földfelszín; a roncshegyek önmagába visszatérő, amfiteátrumszerű láncot alkottak, s ennek az alakja pontosan olyan volt, mint egy holdkráteré vagy holdtengeré. Ott lógott odafönt a Hold: a bolygó és kísérője akárha egymás tükörképe lett volna.
Valamennyi kocsi motorja leállt: semmi se rémíti meg annyira a gépeket, mint a saját temetőjük. Diana kiszállt, s a többi Diana követte példáját. Lendületük azonban mintha elbizonytalanodott volna kissé; talán mert a girbe-gurba s éles fémtetemek között tudatára ébredtek pucérságuknak; többen, hogy keblüket eltakarják, fázósan keresztbe fonták karjukat. Közben szétszéledtek, úgy mászták meg a holt tárgyak hegyét: fölértek a peremére, leereszkedtek az amfiteátrumba, s annak közepén egy kört alakítottak. Akkor egyszerre mind égnek emelte a karját.
A Hold - mintegy e taglejtés hatására - megrázkódott, egy pillanatig úgy látszott, hogy erőre kap, s följebb emelkedik. A lányok csak álltak, körben, fölemelt karral, arcukat s mellüket a Hold felé fordítva. Vajon ezt kérte tőlük a Hold? Rájuk volt szüksége, hogy megmaradjon az égen? Mielőtt végiggondolhattam volna a kérdést, színre lépett a daru.
Mind a tervezés, mind a kivitelezés a hatóságok parancsára történt: úgy döntöttek, hogy a daruval megszabadítják az égboltot az olyannyira nem esztétikus lomtól. Afféle bulldózer volt, ollószerű csáppal; alacsony, zömök teste úgy is kúszott elő a lánctalpain, mint valami rák; amikor pedig a művelet előre kijelölt pontjához ért, mintha még laposabbá vált volna, tán hogy egész felületével a talajhoz tapadjon. Megpördült a csörlő, a csáp égnek emelkedett; ki hitte volna valaha is, hogy ilyen hosszú nyakú darut képes szerkeszteni az ember? Megnyílt a fogazott markolókanál; most nem is rákollóra hasonlított, inkább egy cápa szájára. Fölötte, pontosan fölötte: a Hold; erre-arra hajolt, imbolygott, mintha szökni akarna; ám a daru mágneses lehetett, a roncs, úgy látszik, beletörődött, hogy ebben a torokban végzi. Krakk! Az állkapocs összezárult. Úgy rémlett, hogy szétporlik a Hold, mint egy habcsók; de nem, ott maradt a markolókanálban, fele kint, fele bent. Hosszúkás lett: egy fogak között tartott hatalmas szivar. Hamuszínű eső hullott alá.
A daru most minden erejével igyekezett kitépni a Holdat pályájáról, lerángatni a földre. A csörlő visszafelé forgott, most lassan, nehezen. Diana társnőivel együtt továbbra is mozdulatlanul, fölemelt karral állt - mintha azt remélték volna, hogy körben állásuk ereje vissza tudja vetni az ellenség támadását. Amikor a holdbomlás hamuesője már az arcukat, mellüket csapkodta, csak akkor láttuk őket szétoszlani. Diana panaszos kiáltást hallatott.
A következő pillanatban a fogoly Hold elvesztette azt a csöpp fényét is, ami addig megmaradt neki: alaktalan, fekete sziklává változott. Hirtelen rá is zuhant volna a Földre, ha nem fogja a markolókanál fogazata. Lent a munkások acélhálóval várták, aminek egyik felét hosszú acélkarókkal rögzítették a talajhoz. A daru lassan a háló mellé helyezte terhét. Földet érve a Hold csak ragyás homokkő-tömeg volt, sötétsége pedig szinte hihetetlenné tette, hogy visszfényével valaha beragyogta az eget. A daru szétnyitotta markolókanala állkapcsát, majd hátrálni kezdett a hernyótalpán - hirtelen úgy megkönnyebbült, hogy majd fölbillent. A munkálat résztvevői készen álltak a hálóval: ráborítottál a Holdra, a talajhoz szorították vele. A Hold szabadulni próbált a kényszerzubbonyból: megremegett a föld, üres bádoghordók görgetegei zúdultak le a szeméthegyekről. Aztán megint csend, nyugalom. Fényszórók pásztáztak keresztül-kasul az üressé vált égboltot. De már kezdett sápadni a sötétség.
Az autótemető egy roncstöbblettel fogadta a hajnalt: a hajótörött Hold szinte semmiben sem különbözött a többi szemétre vetett holmitól; ugyanaz a szín, a halálos ítéletnek a kivégzésnek ugyanaz a bélyege - hajszálra olyan volt tehát, mint mindazok a kacatok, melyekről nem tudjuk elképzelni, milyenek lehettek új korukban. Egyszerre valami morajlás támadt a földi hulladékok kráterei körül: a hajnali derengésben valamiféle ébredező jövés-menés, bozsgás vált láthatóvá. A kibelezett teherkocsik, égnek meredő kerekek horpadt, gyűrt bádoglemezek halmazából szakállas alakok bújtak elő.
A város eldobott holmijai között élt egy népség, melynek egyedeit ugyancsak félrelökték, kihajították; akadt olyan is, aki maga dobta el magát, saját akaratából, mások megunták a városban való örökös futkosást, azt, hogy naphosszat adják-vegyék az új s máris kiöregedésre, elavulásra ítélt árukat, belefáradtak: úgy döntöttek hát, hogy épp az eldobott dolgok képezik a világ igazi gazdagságát. Ott ültek ás álltak ezek az ösztövér, szakállas, csapzott hajú alakok a Hold körül, az amfiteátrum teljes szélességében. A felerészt rongyos-bongyos, felerészt pedig különc viseletű tömegek között ott volt Diana is, meztelenül, az elmúlt éjszaka valamennyi lányával együtt. Most odamentek a hálóhoz, s leoldották a földbe vert karókról a rögzítő acéldrótokat.
Mint valami horgonyától elszabadult léggömb, a Hold - hálóstul - tüstént a lányok s a rongyosok feje fölé libbent; Diana és társnői nem engedték ki a kezükből, erre-arra kormányozták, mégpedig úgy, hogy belecsimpaszkodtak a lecsüngő huzalokba, s hol rövidebbre fogták, hol hosszabbra engedték azokat; amikor pedig valamennyien futásnak eredtek, a Hold tüstént a nyomukba szegődött.
E nekiiramodás hullámszerűen átterjedt a lenti roncsvilágra: a harmonikává gyűrt öreg karosszériák csikorogva-nyikorogva indították a menetet, nyomukban lyukas hordók dübörgő görgetege - róluk nem lehetett tudni, vajon őket taszigálják-e, vagy ők sodorják tova a többit. A roncstelepről kimentett Holdat követve, útnak indult valamennyi sutba hajított és sorsába beletörődött dolog és ember; tódultak, tódultak a város jobb módú negyedei felé.
Éppen a Fogyasztó Hálaadásának Napját ünnepelte a város. Évente egy bizonyos novemberi napon ülték meg ezt az ünnepet, módot adva vele a vásárlóknak, hogy kifejezhessék hálájukat a Termelésnek, mely lankadatlanul kielégíti minden igényüket. A legnagyobb áruház évről évre parádés felvonulást rendezett: rezesbanda után masírozó lüszterruhás lányok egy rikító színekben pompázó óriásbábuforma léggömböt vontattak végig lecsüngő színes szalagjainál fogva a város főutcáján. A menet azon a reggelen is a Fifth Avenue-n át haladt; a ,,tamburmajor" lány fel-feldobta, meg-megpörgette a levegőben a pálcáját, dübögtek a nagydobok, s az ,,Elégedett Fogyasztót" jelképező léggömbökből fabrikált óriás engedelmesen libegett-röpdösött a felhőkarcolók között - csákós, arany váll-lapos, bojtos-paszomántos görlök vezették pórázon, csillogó-villogó motorkerékpárjukon ülve.
Ugyanakkor egy másik menet vonult át Manhattanen. A meztelen lányok húzta ütött-kopott, penészes Hold is ott imbolygott a felhőkarcolók között, mögötte hosszú sorokban a felkoncolt, kriptaszökevény kocsik, gépek, teherautóvázak, néma embertömeg közepette, mely mind hatalmasabbra duzzadt. A Holdat hajnal óta kísérő menethez ezrek és ezrek csatlakoztak, fehérek, színes bőrűek, vegyest, népes családok, a legkülönbözőbb korú gyermekek hadával - különösen most, hogy a felvonulás a Harlem körül sűrűn lakott néger és portorikói negyedeken haladt át.
Manhattan északi felét cikcakkban szelte keresztül a Hold-menet, elérte a Broadwayt, némán és gyorsan kígyózott előre, immár azonos irányban a másik társasággal, mely a Fifth Avenue-n hurcolta a léggömb-babaóriását.
A Madison Square-en keresztezte egymást a két menet: azazhogy itt már csak egy menet volt. Az Elégedett Fogyasztó - talán a Hold érdes felszínével való összeütközés következtében - eltűnt, silány gumicafattá változott. A motorbicikliken most a Dianák ültek, úgy húzták a Holdat, a lecsüngő színes szalagoknál fogva; jobban mondva, mivel legalább kétszer annyian voltak, mint az imént, elképzelhető, hogy a motoros leányok ledobták magukról az egyenruhájukat, csákójukat. Hasonló változáson mentek át a motorkerékpárok és a kísérő menet kocsijai: többé nem lehetett tudni, melyik új és melyik régi: girbegurba kerekek, rozsdás sárhányók tükörfényes króm alkatrészekkel, frissen dukkózott karosszériadarabokkal keveredtek.
A menet mögött pedig pókháló és penész lepte a kirakatüvegeket, a felhőkarcolók felvonói csikorogni, nyöszörögni kezdtek, a reklámtáblák, falragaszok megsárgultak, a hűtőszekrények tojástartói, akárha keltetők lettek volna, megteltek csibékkel, a tévéképernyőkön kozmikus viharok dúltak. A város egy pillanat alatt elhasználta önmagát, szemétre hajítandó várossá váltan követte utolsó útján a Holdat.
Miközben verte, verte a rezesbanda az üres benzineshordó-dobokat, a menet a Brooklyn-hídra ért. Diana magasra emelte ,,tamburmajor" pálcáját, mire társnői meglengették a szalagokat. A Hold egy utolsó nekirugaszkodással átvetette magát a híd rácsozatán, majd a tenger felé billent, s mint valami hatalmas tégla, rácsapódott a vízre; tüstént elsüllyedt. Millió és millió kis buborékot küldve a felszínre.
A lányok nem eresztették el a szalagokat, továbbra is beléjük csimpaszkodtak, így a Hold fölkapta őket a levegőbe: átrepültek hát ők is a korláton, s mint a műugrók, szép ívet írva le, eltűntek a habokban.
Mi, akik ott álltunk a hídon meg a rakparton, csak bámultunk elképedve, s nem tudtuk, utánuk ugorjunk-e, vagy bízzunk abban, hogy majd fölbukkannak megint, mint máskor.
Nem sokáig kellett várnunk. A tenger megremegett, hullámok borzolták, táguló kör alakban. Sziget tűnt fel a kör közepén, nőtt, nőtt, már olyan volt, mint egy hegy, már olyan, mint egy félteke, mint egy víz fölé emelkedő glóbusz. Nem: mint egy felkelő, égre szálló új Hold. Holdat mondtam, noha cseppel sem hasonlított jobban egy holdhoz, mint az, amint az imént elsüllyedni láttunk: ám ez az új Hold egészen másképp volt másmilyen. Csillogó zöld algauszályt hozott fel magával; mezőin itt is, ott is víz bugyogott elő szökőkútszerűen, ettől smaragdfényben úszott; párás, nedves, dús vegetáció borította, mely nem annyira növényi eredetűnek tetszett, inkább, mintha színjátszó pávatollakból állt volna össze.
Épp csak futólag érzékelhettük e tájat, mert hordozója, maga a korong, gyorsan távolodott az égen, s az apróbb részletek az üdeség, friss sarjadozás általános benyomásába vesztek. Alkonyodott: valamiféle fény-árnyék vibrálás elmosta a színkontrasztokat; a holdmezők és holderdők kis felületi egyenetlenségeknek hatottak a sima, fényes korongon. De még idejében elkaptuk tekintetünkkel az ágak közé kifeszített s szél himbálta függőágyakat: a lányok heverésztek rajtuk, a lányok, akik ide vezettek minket... Fölismertem köztük Dianát, végre megpihent, egy toll-legyezővel legyezte magát, s mintha üdvözlésképpen felém intett volna.
- Ott vannak! Ott van! - kiáltottam; kiáltoztunk valamennyien, s örömünkbe, hogy újra megláttuk a lányokat, bele-belehasított a kín, hogy el is veszítjük őket immár; mert a Hold, sötét égi útjára szálltában csupán a Nap visszfényét küldte le nekünk, a tavairól, mezőiről visszaverődő napfényt.
Ránk jött az őrjöngés: föl-alá kezdtünk rohangálni a kontinensen, át- és átvágtunk az erdőkön, szavannákon, melyek újra beborítván a Földet, maguk alá temették a városokat és utakat, s a legapróbb jelét is eltörölték mindannak, ami volt. És trombitáltunk, égnek emelve ormányunkat, s hosszú, vékony agyarunkat, és ráztuk a tomporunkról alácsüngő dús szőrcsimbókjainkat, szilaj szorongásunkban, mely el-elfog bennünket, fiatal mammutokat, amikor ráeszmélünk, hogy most kezdődik az élet, de az is nyilvánvaló: amire vágyunk, nem lesz a miénk, soha.

Telegdi Polgár István fordítása

 
 
0 komment , kategória:  Italo Calvino A HOLD-LEÁNYOK   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1575
  • e Hét: 13320
  • e Hónap: 92878
  • e Év: 2034158
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.