Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-18 17:48:50, péntek
 
  Mircea Cărtărescu
LÉGTEMPLOM
/Elbeszélés/



Húzták egymás után, sorban a csengettyűtlen szánokat a fonott sörényű, bőrbe tekert patájú kis lovak, vitték a megváltás felé a Badislav-klán összes tagjait hiánytalanul, daliástól, gazdástól, csecsszopóstól, fehérnépestől, s velük a gabonát, s zsírbansütött disznóhúskoncot, az ünnepi gúnyát, az ikont és a pópa süvegét, aki parasztos öltözékében a bakról időnként ostorával rásuhintott a ló barnán csillogó farára, az meg kecsesen riszált előtte a hámban. A kanca viszonzásképpen arcon legyintette érdes szőrű, aranyló farkával, s olyankor felfedte szurokfekete meggyét a fara vápájában. Előttük az útnak nyoma sem látszott, de a mező a Duna, a szabadulás felé vitte őket a lovak szügyéig érő hóban. Kétfelől rendre elmaradtak a ritkás, fiatal erdős ligetek, az ágvesszők dermedten nyúlánkoztak a fagyos levegőbe, mintha szépiaszínű tussal rajzolták volna oda őket. A varjak, akár fekete falevelek költöztek át egyik fáról a másikra, pergett tőlük az ágakról a hó. Az olvadt arany nap áttetsző árnyékokat tolt a szánok nyomában, és vékony fákat rajzolt a hullámos hóra; közös gyökérről nőttek ezek a függőlegesen állókkal, de mintha nyúlánkabbak, ágbogasabbak lettek volna. A hét szánban ült egymás hegyén-hátán aki megmaradt a szénné, füstté vált faluból, melynek utcái, kunyhói tele voltak farkasok, rókák által kikezdett tetemekkel. Abban a kegyetlen esztendőben nem a török hozta a vészt, nem is a lángot szító szélvihar vagy a hatalom pribékjei. A fehérnépek pénzérmefüzéreket viseltek a nyakukban és kendőt rút, bolgáros arcuk előtt, elbutult tiszta kecskeszemükben tombolt a kétségbeesés, s ha valaki megkérdezi őket, csak elkomorodnak és hányják magukra a keresztet, de nem válaszolnak, mert nem akartak egyebet, csak felejteni. Subáik alatt, a szán hátuljában gyerekek vackolódtak, és egy-egy fekete kutya, melynek nyavajatörősen remegett a csípeje. Egyedül az isten háta mögötti tanyájukra emlékeztek, a Rodopi hegység egyik, bazaltoszlopok karéjozta völgykatlanában, ahová csak egy sziklanyiladékon át lehetett bejutni, s mely látóhatárig nyújtózó virágos legelőkre, termékeny zöldséges kertekre nézett. A falu lakóit bonyolult rokonsági kötelékek fűzték össze: csupa unokatestvér és koma, istenfélő emberek egytől egyig a torony nélküli kis templom körül. Nyaranta a paradicsom- és húsospaprika-ágyások fölött görnyedve dolgoztak, a lurkók meg a teheneket hajtották ki a legelőre, ahol aztán végeérhetetlen pitypangfüzéreket fontak, vagy lehántott, szépen kifaragott bunkósbotokkal háborúztak. Felettük kék volt az ég, akár egy áttetsző kék szirmait a völgy felé nyitó virág.
A kunyhók mellett, a temetőben reszketeg cirill betűkkel teleírt keresztek álltak, melyik egyenesen, melyik az idő múlásával oldalra dőlve. Néhány ősrégi kőkeresztet úgy elborított a moha, úgy megrágott a borostyán, hogy a fekete földhöz vágott, formátlan szivacsnak látszott a százszorszépek, kővirágok között. A füstös falú templomban a pap a lehető legtöbbször megemlékezett mindenkiről, és örökösen égtek a marhafaggyú gyertyák, kormozták a mennyezetet, akár az üst fenekét. A Bîrzova patakon gyertyákkal teletűzdelt aprócska bárkákban, az illő kívánságok kíséretében kalácsot, kolivát, tejberizset, aszalt szilvát úsztattak le a holtak eledeleként. Az Istenben megboldogult öreg falusiak fülébe, a virrasztás éjszakáján el-elbotló hangon énekelve mesélték a rájuk váró bujdosás eseményeit: hogyan kell megnyernünk testvérünknek a vidrát, hogy átjussanak a fekete vízen, a farkast, hogy kiigazodhassanak a rengeteg erdőben, a rőt menyétet, amelyik a nemzetségükig vezető utat ismeri, melynek a végén ölelő karokkal vár rájuk az anyjuk, apjuk, gyerekként húzódva az Istenanya és a fényből való Kisded oldalához.
Igen ám, de az az év a mák éve volt. A Badislav nemzetség már télen elkezdte nézni a feltört tenyerében az apró, szürke mákszemeket, ilyent még csak nem is látott addig, egy cigánytábor hozta, mely végiglopta, végigjósolta a Balkánt. A cigányok medvéik tetvészése közben regéltek a csodás virágról, mely álmot láttat, elcsitítja, egész éjszakára mély álomba ringatja a rívó csecsemőt, kitágítja a vászoncselédek szembogarát, és párzásra gerjeszti őket. A mákszemek illatos mézes süteményekbe valók, gubójukból pedig szentek tejét fejheti az emberfia, amitől a hetedik mennyországba száll s még életében felhőn ülő angyalokkal ismerkedik. A magokért, egy degesz zacskó magért a cigányok négy szép, fenyőillatú citerát kértek cserébe, juhbélből csavart húrokkal, amilyeneket néhány ezermester parasztember készített. A tábor aztán váratlanul felszedte a sátorfáját, és kámforrá vált, mintha ott sem lett volna.
Ott maradtak a magok, s a Badislavok jókora sávban elhintették a fekete, vajszerű földbe, a tök- és salátaágyásokba. Nyár közepére a halványkéken-zölden kilevelezett, meszes máktöveken olyan fekete csíkos lila virágok nyíltak, mint az akasztott ember nyelve. Aztán lehulltak, nemsokára televénnyé változtak a levelek, és maradtak a tejtől duzzadó gubók, olyan édes bűzt árasztva, hogy a madarak sem repültek át a mérgezett tarló felett, a rovarok, sáskák sem merészkedtek a sápadt szárak közé. A gubók nemsokára csecsemőfej nagyságúra nőttek, s ha megrázták őket, zörgött bennük a mag. Az asszonyok csöcsig elmerültek a mákvetésben, egy álló napon át sarlózták a gubókat, s közben majd' megszakadtak a nevetéstől, hogy azok a férjeuruk heréjéhez hasonlítanak. Kosarakban hazahordták a termést, s alkonyatkor, még mindig kacarászva, kifacsarták belőle a vastag tejet, tepsikben elterítve kirakták a levegőre a ,,cigánymagot", ahogyan végül elnevezték a mákot. Néhány nap alatt a tej megalvadt, megkeményedett, előbb csak annyira, mint sajt, aztán mint a kő. Kékesfehér, szappanos krétának látszott, csigaháznak, amit megint csak az asszonyok raktak mozsárba, törtek meg, olyan finomra, mint az úti por. Apró kalácsokat, törökös palacsintát sütöttek, s az édesség, a méz, a narancshéj közé belekeverték a varázsport. Belerakták a borba, a körtepálinkába, a tejespuliszkába, a kukoricacsuhé cigarettába is, amit maguknak sodortak. Az egész falu egybegyűlt, akár tél közepén a fonóba, mulattak, mesét mondtak, mígnem fejükbe szállt a mákgőz, s legénytől az aggastyánig mindenkin fura káprázat vett erőt. Merthogy fényből való, mezítelen angyal jelent meg nekik, asszonyi keblekkel, de férfiúi szervvel, és ezernyi varkocsba font aranyhajjal. Mondta pediglen az angyal: ,,Ti mindannyian ártatlanságban leledzetek. Úgy tegyetek hát, mint Ádám ősapátok Éva ősanyátokkal, mivel bűneitek bocsánatot nyernek." Erre mindahányan, legények, lányok, gazdák és feleségük lehányták magukról a bundát, az inget, és egymás hegyén-hátán bagzottak a kutyák és a gyerekek szeme láttára, anya a fiával, apa a lányával, fiú a lánytestvérével, szembogaruk akkorára tágult, mint az íriszük, tiszta és fagyott verejték csurgott az ábrázatukról, és így mulattak, amíg el nem érkezett az ősz, előbb szelíden, akár a szőlő leve, majd karcosan, akár a fekete bor. Láng és rozsda lepte el a dombokat, s a falu közben lassacskán omladozott a völgyben, éhen bőgtek a barmok. Cigánymaggal meghintett kapadohányt pöfékelve hevertek a dikón a gazdák, s nem gondoltak egyébbel, csak mint a fatuskó: hogy égjen a kályhában. A fehérnépek megfeledkeztek a csecsszopókról, hagyták, hadd bömböljön a tekenőben, s a csecsüket is kidíszítve járták a falut legény után, akinek még nem érezték a hasukon a súlyát. Ahogy kilestek maguknak egyet-egyet valamelyik csűrben, ahol egymást érték a pókhálók küllős kerekei, s középen eltelve gubbasztott a rovar, hátán hordva a keresztjét, az asszonyok, akik szűzen mentek férjhez, s a szemüket sem merték férjükre felemelni a földről, most egyszeriben felhajtották a szoknyájuk elejét, kimutatták kövér combjaikat, köztük a szőrös dombot, és hagyták meghágni magukat a gabonás zsákokon, a zsírozott hámok avas szagában.
Az aranyló levegő megtelt ökörnyállal, abban parányi pókfiókák sodródtak, tapadtak a vesszőkre a szőlőskertekben, aztán elszálltak a szélben a falu vége felé, ahol Enyészet havának utolsó napjaiban varangyos békaként süttette magát a nappal az öreg temető. Ott olyan töméntelen sok akadt fenn a feszületek szárain, hogy a temető végül úgy nézett ki, mintha selyemcsipkébe öltözött volna. Föld alatti szűk deszkaházukban éheztek a holtak. Negyven napja nem emlékeztek meg róluk a templomban, ahol a vén pap csak zokogott, akár rozzant hajóján a tenger vándora, és ugyanannyi ideje nem érkezett nekik kalács, koliva, tejberizs az élő rokonságtól. A halottak megrémültek, hogy másodszorra is meghalnak éhen s a feledéstől, elkezdtek tehát mocorogni, hallatszott fenyegető morgásuk a föld alól. Erős fogaikat csattogtatva nekiestek, szaggatták a cserebogárlárvákkal teli szivacsos deszkákat, vakondmancsaikkal vájták az alagutat egymás felé, hogy kettenként, majd hármasban és végül mindannyian, a föld alatti falu összes lakói tanácskozásra gyűlhessenek egy ősi gyökérodúba, ahonnan fent, koponyájuk felett világító kristálydobozoknak látszottak a koporsóik. Háromszáz halott, a hosszas böjtöléstől lesoványodva, de fellelkesedve a haragtól, amilyent csak az elhunytak élhetnek át, kocsonyás gombafejét verte, megfeketedett ruházatát suhogtatta, hosszú, vad szónoklatokat tartott, férgekkel teli szemgödrével meredt egymásra. És télelőn, Mina, Ermoghen és Eugráf vértanúk napján, szürkületkor rohadó, tar, vigyorgó sereg tört utat magának a fehér világ felé. Az öreg halottak voltak, csontjuk sárga, akár a barmoké, s minthogy megszámolni sem tudták rendesen, az egyik az ujjait, másik alsó állkapcsát feledte a hagyományos koporsóban. Voltak köztük fiatalabb hullák, még rajtuk volt a halotti ing, arcukon, testükön néhány aszott húsdarab, voltak köztük asszonyok, szülésektől elszélesedett, pillangó alakú csípővel, bordaketrecükre tekeredett hajuk a tilolatlan kenderhez hasonlított, voltak köztük alig pár éves kölkök, gyönge tetemük tántorgott túlságosan nagy fejük súlya alatt, voltak köztük bűzös kutya- és macskadögök is, melyeket szintén a harag hatalmas hulláma vetett a felszínre, és kétfelől kísérték a hadat. Felettük zöld füstként kavargott a mérgező bűz, fel az első csillagokig. A házak közé érve szétszóródtak, kik-ki a rokonaihoz indult, kezdetét vette az iszonytató forgatag, és az udvarokon kétségbeesetten felugattak a kutyák. A kísértetek megrohamozták a pitvarokat, aztán a szobákat, és az asszonyok szeme láttára, akik azt hitték, álmodják az egészet, kiragadták bölcsőjükből a csecsemőket, és jóízűen haraptak a zsenge húsukból, híg vérükkel mocskolva be az agyagpadlót. Rávetették magukat a fehérnépekre, s a dikón hatoltak beléjük fekete, halfejű hernyóikkal, melyek első ízben keményedtek meg oly kegyetlenül hosszú idő után. A csűr sarkába szorították a legényeket, mesterien elhajoltak a szénaforgató villák csapásai elől, végül megragadták a borzalomtól égnek meredő üstöküket, kitépték karjukat, lábukat, mintha csak szöcskék lennének, és fogukkal csontig rágták a tarkójukat. Sok falubeli férfi ijedtében halt meg, átállt a holtak oldalára, és elsőnek a feleségét, a gyerekeit marcangolta szét, majd üveges szemmel, remegő inakkal a kutya nyakát tekerte ki, itta meg a fekete vérét. Azon az éjszakán eleredt a hó, nagy, puha pelyhek olvadtak a vörös tócsákban az utcán. A tetemek mindhiába jártak házról-házra, élő embert keresve. De aztán kiszagolták őket az ágy alatt, a kemence mögött, elővonszolták, és karóba húzva, bőrüket lenyúzva vértanút csináltak belőlük, amíg késő éjszakára már láthatólag egy élő ember sem maradt a faluban. Akkor felgyújtották a házakat, egyszerre tucatnyi hajlék kezdett el füstölni és vörös lángot okádni, mint a sárkány az ikonokon. Egyedül a templom állt feketén és némán a falu közepén az egyenes zsindelyfedelével, melyre ezüst keretként rakódott le a hó. A templom előtti térre, ahova vasárnaponként hórázni járt ki a falu népe, csoportokban érkeztek, gyűltek az összes utcákból a holtak. Az öreg falak repedéseiből ugyanis élő, egészséges emberi hús édes szaga áradt, és felkeltette a föld alatti nemzetség étvágyát. A falu maradéka menekült be a szent hajlékba, s állt térden, összeszorított szemhéjakkal, egymásba kulcsolt kezekkel, imádkozott a kék mák mámorából ocsúdva az irgalmas Szűzanyához. A pópa, az egyedüli a faluban, akit nem rontott meg a sötét virág hatalma, eközben harci szerszámait készítette elő, azokba vetette minden reményét. Jeles ünnepekre való öltözékét viselte, nyakába akasztotta az ezüstláncot is, egész mellét eltakarta a lelógó ébenfa kereszt a régi és ferde gyöngyszemeivel. Leszedte a falakról, maga elé állította a csodatévő ikonok javát. Karinge terjedelmes zsebébe berakta az ereklyetartó üvegcsét, szent Nicon vértanú kétszáz tanítványa valamelyikének foga, a templomocska felbecsülhetetlen kincs zörgött benne. Baljában a tömjénes füstölőt tartotta, jobbjában az Evangéliumot, arra az oldalra nyitva, amelyiken Jézus urunk a negyven disznóból kiűzi az ördögöt. A Badislav nemzetség mintegy negyven tagjának szentelt ikon függött a mellén, és olajos mirtusz volt a homlokán.
A csont- és rongysereg, a tüzektől felette fellelkesülve, tanácsba gyűlt. A letisztult vázú régi holtak az imádkozó sáskákéhoz mérhető hosszú karjukat rázták. Nem számoltak az ájtatos zsolozsmával, a tömjénillattal, ami bentről kiszivárgott. Akárhogy is, a várat meg kellett hódítaniuk, le kellett rombolniuk, s egy szálig elemészteniük a bentieket. A tetejébe, az első kakasszó előtt. Vastagodott a nedves-kristályos hó, s olvadva takarodott is zörgő talpuk alól, melyen kiütköztek az ősrégi bocskorokban megkövesedett lábkörmeik. A megvasalt templomkapu tömör, repedezett fáján flinták, parasztágyúk nyomai és vérfoltok látszottak, meg istenkáromló cirill betűk, amiket valami régi pópa vésett oda. Ljubica néne, aki alig pár hete szenderült jobblétre, és kövér, fehér hernyók lógtak a tetemén, közelebb ment a kapuhoz, és megtapogatta elkékült ujjaival. Bólogatott szemekifolytan, majd visszahátrált. Tüzet kell rakni itt, a vaskos gerendák olyan ádázak, akár egy kastély palánkjai. A kísértetek tömörültek tehát, és egyszerre kezdték okádni ajaktalan szájukból az epe-zöld lángot, annak meg fekete volta nyelve, akár a vadászkutyáké. A tűzcsóva azonban megkunkorodott az időtlen fákon, alig néhány forgács kapott lángra, és lobbant el hirtelen. Megint odafújtak, de a pácolt cserefa most sem gyúlt meg. A csontvázak ebből már tudták, hogy nekik így magukban nem sikerülhet a dolog. Karéjba álltak, akár a kútkáva, egy tűzgyűrű körül, amit a legrégebbi holt vont fáklyával a hóba. Nézték fekete, üres szemükkel, ahogy a kör közepén átlátszó lesz a televény, akár egy mélyét derengve mutató tengerszem, elzöldül a vize, majd rőtre, majd vörösre, majd barnára, majd szurokfeketére változik, egyre mélyebbre tekergőzik le a földbe, s ott mintha fényes pontok, csillanások buzognának fel benne. Ezernyi tétova, pisla, pozsgás folt bukkant fel a sötétségben, kúszott fel a fénykötélen. Majd bőrös denevérszárnyak, suhogó farkok, kampós csőrök, dülledt szügyök, bika- és berbécs- és bakkecske- és muflonszarvak, szarvasvipera- és sárkányfejek tűntek elő a vajúdó nők és szakállukat tépő férfiak üvöltésének mocsarából. Egyre sebesebben kerengtek, karmukkal, tapadókorongjukkal bolhaként tapadtak a fénycsíkokra, pikkelyes csípőjük rángott, amint harsányan röhögve kapaszkodtak felfelé, hasukon hasított szájukban csikorogtak az agyarak, farpofáik között szemérmetlenül röfögött a kancsi ábrázatuk. Démonok voltak, a gonoszság varázsos köréből tekergőztek felfelé, szárnyukkal, visításukkal megtelt az ég, méregcseppjeikkel, ondójukkal a föld, borzlommal az isteni lényeg. A tücsökdémonok ellepték a templomtetőt, a cserepek közé döfték fűrészes farkukat, és hosszúkás tojásokat tojtak a hézagokba, amelyekből szempillantás alatt százlábú mérges pókok keltek ki. A pap azonban, aranyszálas öltözékében, szentelt vízzel hintette meg, és kővé változtatta őket. A csúszómászó démonok hosszú járatokat ástak a föld alatt, és váratlanul a térdeplő emberek között bukkantak elő. De a füstölőben parázsló tömjén behatolt kitágult orrlikukba, ezernyi szilánkra robbantotta szét kígyófejüket. A denevérdémonok a kőszálakat tördelték, és felkerengve a tetőre zúdították darabjaikat. Csakhogy, amint az imák angyali remegő hatósugarába értek, a kövek megálltak a levegőben, óriás rügyekként kipattantak, kibontották ritka szép húsos szirmaikat, és végül sokszínű virágokkal telt meg a templom felett a levegő. A haragtól megtébolyodott démonok egyszerre zúdultak alá, megmászták, marcangolták, karmukkal tépték a falakat, a tetőt, a szent hajléknak már egy szeglete sem látszott ki a nyüzsgő férgek, az őrjöngő kavargás, a rágók, csápok dühödt kuszasága alól.
Kicsapódott akkor a súlyos ajtó, és kilépett a negyven falusfél, fehér ingben, a gyertyák fényében áttetszővé vált arccal, kézzel, élükön a pópával, akinek övig ért a szakálla, és olyan komor, elszánt volt, akár az Atyaisten az ikonokon. Bő ingujjából kimeredő erős kezében nagy fakeresztet tartott, s a hívek mellét verdeső feszületekkel együtt az is úgy ragyogott, mintha aranyból volna. Annál is erősebb fénnyel tündökölt azonban, soktűzű gyémántszemcseként a mártír foga az üvegládikában, melyet most egy kisleányka homlokára kötöttek. Fénye szétáradt a völgyben, a környező szikláknak verődött, s azok most áttetsző kristálynak bizonyultak hirtelen. Egyetlen fennkölt oszlopban tört fel az égre a fény, áttörte a felhőket, félrelökte a csillagokat, és leplezetlen mutatta a Szentháromság véghetetlenül szelíd hatalmát. A fényütötte résen át pehelyként szálltak alá akkor az angyalok, íjjal, tegezzel a vállukon, hosszú lándzsával a kezükben, és lobogott estükben az aranydrót hajuk. Diadalittas kiáltás szakadt ki a Badislav nemzetség kebeléből.
Amint leértek a gondolatból és kristályüvegből való hírnökök, elnyerték az anyaföld hatalmát, erejét is. Apró vércsíkok sarjadtak a talpukon, ágaztak szét sebesen egész fény-testükben, kialakult az érrendszerük, s úgy derengett, akár az osztriga húsában. Bíborszínű vér színezte ajkukat, arcukat, magasztos szárnyuk pedig, mely akár hattyúkénak lenne mondható, háromfejű, erős izmokkal tapadt mellhúsukba. A szárnyas daliák, aranyleveles páncélzatukban sorfalat alkottak, és előreszegzett pikájukkal öklelték az orcátlan hullahordát. A rémséges föld alatti fajzatból néhány perc múlva csak egy halom avas faggyúszínű lábszár, gerinccsigolya, állkapocs, koponya, romlandó csont maradt, és eregette még dögletes páráit az égre. A démonok úgy szottyantak le a templomtetőről, akár az iszap, csak a nyáluk, ürülékük nyomát hagyták maguk után, és veszett farkasokként rohamozták meg az angyalsorfalat. Színről színre ismerték őket, ők voltak a Hűségesek, akik megmaradtak Isten kebelén a nagy szétválasztás idején, és ezerszeres dicsőséget nyertek, miközben a többiek az istenalatti, az emberalatti, az állatalatti létbe hulltak alá az örök átok csigavonalán. Mindenikük lénye mélyén, a pikkelyek, a karmok, a sárkányszárnyak alatt ott rejtőzött még egy-egy könnyes angyal.
És fellángolt akkor a csata a kicsinyke völgyben, melybe egyre hullatta ezüstjét a hó. A falusiak az ikonok, feszületek védelmében, a tömjén gázburkában, kikerekedett szemmel, elborzolódott szakállal, hideglelte hússal, összebújva nézték az összecsapást. Az angyalok acél-, üveg- és fénynyilakkal lőtték, kétélű szablyákkal vagdalták a jelenéseket, hóra ontották fekete vérüket, föléjük röppenve fojtották meg széles tenyerükkel a szárnyas ördögöket. A sárkányok, a lidércek, az emberfejű lótetűk, a légyfejű emberek szájat, pofát, csőrt tátogatva okádták a vörös lángot az égi hadakra. Az angyalok néhánya bengáli tűzként lángoló szárnnyal, paradicsommadár-színben hullt a kunyhókra, a kopár szőlősökbe. Az ég küldötteit mint kövér kutyák rohanták meg egyszerre hárman-négyen is a kaffogó ördögök, hányingert keltve bennük gyomorbűzös leheletükkel, elképesztő lábközi hólyagjukból preckelték a hugyot, és a szájukból ömlő lángoknál gyilkosabb szitkokat zúdítottak rájuk, a mindent letarló istenkáromlástól ugyanis elviselhetetlen fájdalom állt az angyalok agyába. A szörnyek hullámokban támadtak a tüskés angyaltáborra, kikezdték, katonákat ragadtak ki belőle és hurcoltak el a sötétségbe. Hulltak az ördögök is a rohamokban, rángatóztak aztán a havon.
Hajnalra elállt a havazás, és énekelni kezdtek az angyalok. Elhajították vértől iszamos lándzsájukat, tépet zászlójú pikájukat, levetették átlátszó páncéljukat, ott álltak hosszú, fehér ingben, melynek vállára s onnan fürtökben derékig lógott le aranyhajuk. Arc arc mellett, kék szemüket égre emelve énekeltek az angyalok. Gyöngéd, friss kislányhangjuk úgy nyúlánkozott az Úr felé, akár a szőlőinda, vagy a szegfűszál. A zsoltár kristálytornya magaslott fel a karcos-fagyos levegőben. Az emberek sírtak, akár a gyerekek, mellükre szorították a szentképeket. A csonthalom felneszelt, a vázak újra összeálltak, a koponyák testüket keresgélték, a combcsontok visszaragadtak a csípőkbe, s mintha a földöntúli dallam seprőjéből nőtt volna, újdonatúj hús borította el a hideg csontokat, arra meg bőr feszült, és nemsokára megifjodott, meztelen holtak keltek lábra, életre, mindahányan harmincévesek. Végső istenhozzádot intett megmaradt rokonságának, és lassan a temető felé indult a ruhátlan asszonyok, férfiak csapata. Egyikük a templom előtt téblábolt még egy ideig, nagy tűzkört rajzolt a földre. Az angyali zsolozmázás felhangzásakor megkövült démonok a tátott szájú kút felé iramodtak, melynek alján most átlátszóvá vált a föld. Ott vergődtek fejel lefelé, kapaszkodtak a légúti fénybe, felhasított hasukból méterszám lógott a belük, vér- és okádékcsíkok folytak utánuk elkeskenyedve, amíg el nem tűntek a sötétségben.
Újabb örömkiáltás töltötte be a levegőeget a Badislav nemzetség feje felett. A hírnökök, egyre énekelve elkeveredtek a falusiak között, egyenként átölelték őket, lelket öntöttek beléjük, két tenyerük közé fogták az arcukat, homlokukra nyomták áhítatos ajkuk pecsétjét. Ettől az érintéstől azoknak olyan üvegessé vált a homlokcsontjuk, akár a jég, melyen tüzet gyújtanak, s végül egész koponyájuk ragyogóan kivilágosodott, látszottak mögötte rózsaszínű agylebenyek, redők. Egyetlen kisfiú volt közöttük, a legfürtösebb hajú, a legnagyobb, legkékebb szemű, akinek a friss agy helyett hatalmas pókot rejtett a koponyája, az tekerte ott teste köré a lábait. Egyetlen pillanatra villant fel a jelenés, aztán újra tejszínű pára homályosította el a homlokcsontokat, és fölöttük a gyöngyházas ráncokat. Az egyik angyal átölelt egy szemtelenül meredező csöcsű szentfazékot, és arra ocsúdott, hogy egyre fennebb gyűrődik az égi inge alja, egyre sajgóbban és kéjesebben, mígnem aztán felfelé meredt, mintha láthatatlan bot támasztaná ki, redőnyként tűrődött fel a combja felé a fényből való lebernyeg, felfedte kalcedon lábkörmeit. Torkán akadt ettől a diadalmas ének, és olyan hörgés kunkorodott elő a szájából, mint a fiatal kanfarkasé. A világ teremtése óta tisztán ragyogó szeme zavarossá vált a könnyektől, isteni ábrázatát fintorgatva, mérgezett karmokkal kapta el az utolsó ördög farkát, és vetette alá magát utána a tüzes kútba. A Pokol felé hulltában sömör, fekély lepte el a bőrét, varasodtak a tagjai, hályogosodott a szeme, pikkelyesedett a háta, veszett az esze, nőisedett a melle. A többi angyal, mintha csöppet sem bánkódott volna társa bukásán, újra rázendített, majd néhány erőteljes szárnycsapással felröppent a földről, magasztosan emelkedett az ég felé a vértanú fogából sugárzó vaskos fényoszlopon, akár egy madárember-raj. A vér, a testnedv, a bánat és az epe úgy tört ki talpukból, akár a felhajtó gázsugár, mígnem olyan tisztává váltak újra, mint az értelem fénye. Amint csillagközelbe értek, megnyílt előttük az ég, és a falusiak újra megpillantották a könyörületes Atyaisten kápráztató ábrázatát, melybe úgy merültek-tűntek bele az angyalok, akár az arany levegőbe.
Most pedig szánok szabdalták az úttalan, napsütötte síkság terjedelmes mezejét. Forró orrlikukon át páracsíkokat eregetve horkantak a kis lovak. Néhány nő, a harag éjszakáján megőszült hajjal, ijedten hátra-hátra pillantott, nyelvével keresztet vetett zárva tartott szájában, de mögöttük csak a szántalpak keskenyedő csíkjai látszottak, mutattak nyílként a völgybeli falu felé, mely mintha a térségek és az idők láthatatlan forrása lett volna. Teljes napon át haladtak így, mikor pedig estefelé sötét rózsaszínűvé vált a hó, a pópa magasba emelte kezét, és kicsiny tábort alakítottak ki a körbe állított szánok között. Közepén a tűz emelgette ezernyi lángját, akár egy templomfestő művész az ecsetjeit, és feketén, sáfránysárgán, aranyosan rajzolt meg egy-egy makrancos lófejet, árnika hímzésű kozsokot , fáradt szemű, széles emberarcot, vedlő szíjon lógó kulacsot, felborzolt farkassörényt, alig pár lépésnyire. Őrállók között aludtak egyet, majd pirkadatkor, a homályos vörös napgolyó alatt újra befogták a lovakat, és továbbmenekültek. Éjszakánként egyetlen férfi sem érintette meg az asszonyát, és nem is nyúlt hozzá, amíg le nem telepedtek valahol, egy tűzhelynél, egy templom körül, zöldséges kertek közepén.
Néhány éjszaka óta megszaporodtak az égen a csillagok, és a magasságból alálógó sötétség egyre mélyült, kékült, űri fürtök, ágbogak világítottak benne. Melegebbek lettek a nappalok, napról napra lágyult a hó, a ligeti fák ágain csöpögni kezdtek a jégcsapok, latyakot csaptak szét a lópaták. Csillogó sárgás lett a szürke fény, mutatta magát, zaklató illatát a kora tavasz, megtelt vele a hatalmas fehér gömb, s abban a hernyózó szánsorok. Egy reggel az egész láthatár hosszában kékes színű szemhéj pattant fel a menekülők előtt. Egyre tágult, amint közelebb értek hozzá, olyan lett, akár egy összetekeredett kígyó a szemhatáron, aztán lejtett az út, s amint az ágak csapkodása, a varjúkárogás közepette lennebb értek, csodálatos táj bontakozott ki előttük. A fenséges Duna folyó volt az, olyan borzasztóan széles, hogy a túlparti fák sanyarú mohának látszottak a kékes ködön át. Meleg szélben fényesedő, vastag zöldüveg kéreg rejtette az alanti vizek tömkelegét, verte vissza vakító tükörként a levegőútját járó napot. ,,Dunav! Dunav!", rikkantották a kölkök, s a szánból leugorva futásnak eredtek, tocsogtak disznóbőr bocskorukkal a hóban, hogy mihamar az óriási csicsonkáig érjenek. A pap azonban emelt hangon utánuk kiáltott, s az emberkék visszatértek, megsimogatták közben a felhevült lóhasakat. A folyót ugyanis meg kellett engesztelni, mielőtt átkelnek rajta. Áldozatot kellett bemutatni, nehogy mindannyiukat felmorzsolják a haragos jégtáblák. Isten szolgájának eszébe jutott a gyerekkora, amikor északról elhozták a csodatévő zápfogat s az egyéb szent ereklyéket, az akkori pap pedig léket vágott a Duna jegébe, majd miután misét mondott, szentelt vizet hintett, időnként meghajolva felolvasott a lék mellé fektetett Evangéliumból, megragadta a kislány vállát, akire a sorsvonás esett, megcsókolta a szemét, és leengedte a jeges vízbe. Emberöltőnyi idő telt el azóta, szelídült is a kor. Az öregeket rendre meggyőzték, hogy mivel a Teremtés isteni vagy akár ördögi hatalmai az embernek nem a testét, hanem a lelkét kívánják magukénak, az árnyék pedig nem egyéb, mint maga a szellem, elégséges lenne csupán az árnyékot feláldozni. Így aztán valahányszor házat építettek, vízen keltek át, hidat avattak, a hely örök életű szellemeinek élő emberek árnyékát áldozták a hús és a vér helyett.
Meg kellett várniuk a reggelt, és virrasztottak is mindannyian a felhők alatt, melyek elnyelték a csillagokat, hogy azok aztán még tisztább, áttetszőbb fénnyel szabaduljanak közülük, mint a tiszta selyem kendővel ragyogóra törölt poharak. A hajnali lángokban, miután hóval dörzsölték meg az arcukat, kereken, pirosan ragyogott a parasztok szeme, akár a madaraké. És olyanoknak is látszottak bő ujjú fehér ingükben, mint egy vízimadár-csapat, mely az időjárástól megcsalatva még tavaszodás előtt visszatért a Dunához. A sorsvonás most egy fiúcskát jelölt ki, aki majdan Babuc apó, vagyis nagytata nagyapja lesz. Váltott gyerek volt, nem is akármilyen. Tíz tavasszal azelőtt a falubeli fruskák egy csapata kiment a határba százszorszépet, ibolyát szedni a ligetben. Virágkoszorút tettek a homlokukra, úgy bolyongtak a kizöldült kérgű zsenge fák között, melyek bódító illattal szalagozták fel a levegőt, és ők évekkel később csodálkozva fedezték fel újra, amikor némely ünnepen a legények felvitték a hegyre, és asszonnyá tették őket: a fiatal fakéregnek férfiszaga volt. Csupasz ágak hasogatták az eget, a kislányokat meg fekete, különös vágy hasogatta, kéjes szemmel epekedtek, lábujjaik nyoma ottmaradt az éppen csak sarjadó füvön, az inkább bűzös, mint illatos lila, sárga virágpárták között. A liget egyik részében ritkásan álltak a sarjfák, ágaik barnás vesszőnyalábnak tűntek, az ibolyák meg nem a szokásos színben tündököltek, hanem szurokfeketék voltak: egy-egy halom sötét folt a gyér gyepen. A vesszők tövén hókucsma állt még, nagy vízcsöppökkel a tetején, és a gyémánt tüzével ragyogott. Langy fuvallat melengette a kislányok haját, amint a különös tisztás felé közeledtek, s már messziről megpillantottak a fekete foltos fűbundán egy aprócska, rózsás lényt, moccanatlanul hevert a sugaras dicsfényben, mint a templomi festett szentek. Meztelen, dundi csecsemő volt, körömvastagságú kéreg alatt, napfényben ragyogó kristályburokban aludt, és álmában rángtak az ujjai. A lányok körbevették, a jelenés fölé biccentették a fejüket. Göndör fürtjük halkan pattogó hangot hallatva tapadt az áttetsző tojáshéjra, amikor vigyázva felemelték, hogy jobban szemügyre vehessék a kisdedet. Megborzongtak tőle, mert szép volt ugyan, amennyire egy három hónapos csimasz lehetett egyáltalán, de azért ördöngös egy kicsit: szemöldökös-pillás kisded volt, zsenge az a csücsöri kis szájacskája, a mellbimbója két halvány lencseszem csupán, a hurkás combikái közé meg felgyűrődve a bögyörője, ám a köldökének nyoma se, hogy kiteljesítené a csodát. Levitték a faluba, és megpróbálták kiszedni a megkövült könnyekből való bölcsőjéből, de hiába vetette latba minden tudását a kovács, a favágó, a pópa, nem bírta áttörni azt a hólyagot. A csecsemő felímedett közben odabent, már bömbölni is kezdett éhében, remegett a pötty kezecskéje. Odahívták erre a falu boszorkányát, egy korasincs vénséget, aki egy óriási hársfa odvában éldelt, éjszakánként mutatkozott csupán, és feje búbján korsóként cipelte a hatalmas holdat, mely olyan kerek volt, akár egy arany herma. Felemelte a csecsemős tojást, berakta a szoknyái alá, felfogta hasát a tenyerével, akár egy viselős fehérnép, és elnyújtózott a kemencepadkán. Hajnalra, a falu hüledező véneinek szeme láttára, rájöttek a szülési fájdalmak. Üvöltött, vergődött, habzott a szája, kiguvadt a szeme, akár a csigáé, mígnem aztán a hamis hasa összehuttyant, lelappadt egészen. A vénség fű- és gyökérszagú göncei alatt megmozdult valami. A bábaasszony kiemelte az újszülöttet a lazán lógó bőnyeburkában , amelyet aztán a kolbászvágó késsel felhasított. A fiúcska össze volt gabalyodva önmagával, és macskahangon nyávogott. Megfürdették, bepólyálták, s az egyik asszony mellére tették, akinek volt már egy karonülője, és ezt is gondjaiba vette. Még azon a hajnalon megkeresztelték, háromszor merítették meg a medencében, hogy megszabadítsák a Sátántól. A lurkó aztán a többi falusi gyerkőccel együtt felhányódott, nem is különbözött tőlük, csak hiányzott a köldöke, nem különbözött semmiben sem addig a napig, amikor a mák évének viszontagságai után ki nem jelölte a sorshúzás, hogy árnyékát keresztülvetítse a befagyott Dunán.
Olyan mesék kerengtek emberekről, akiknek ellopták az árnyékát, hogy égnek állt tőle az üstök. Egy év se telt belé, és elszáradt a lábuk, kelések buggyantak a fejükön, az álluk alatt, eleven giliszták tépték fel a bőrüket, és nyüzsögtek fekete fejjel fehér testükön, haláluk után pedig párzó kígyókként tekergőztek ki hasukból a belek, tűntek el a földbe vájt lyukakban. Lelkük pokolra szállt abban a pillanatban, hogy árnylétük felépült, csak tetemüket hagyta rohadtan bolyongani a nap alatt egy ideig. Az ördögök faggyúba vájt bugyorban vártak rájuk, vörösre hevített kampóra akasztották őket fejjel lefelé, a förgetegesen lángoló padozat fölé, és a vörös fényben, a tűznél emésztőbb kénköves bűzben, a kénkőnél maróbb bömbölések közepette, a bömbölésnél süketítőbb rettenetben hasogatták szét a nyelvüket, tépték ki a hörgőiket, pattintották szét a szemüket, szaggatták le a húsukat, szabdalták hosszú karmokkal a májukat, a szívüket, a veséjüket, farnyílásukba izzított lándzsahegyeket döftek, és egyre csak, mindegyre, és megint elölről, lankadatlanul újrakezdve, az örökkévalóság minden pillanatában.
Reggel, a sugarasincs, áttetsző nap bíbor fényében zsarátnokként senyvedt a pópa aranyszállal hímzett miseruhája. Négy gyerek tartotta a nagy szerkönyvet, melynek megfeketedett ezüstveretű fedele úgy megkeményedett, akár a vas, és felnyitott oldalán az Egyiptomból kivonuló nép Mózes vezetésével átkel a Vörös-tengeren. A pópa zsolozsmázva, füstölőt lengetve olvasta a fekete és piros betűket, majd jelt adott a falusiaknak, meztelenítsék le Vasilet, a kiválasztott gyermeket. Gőzölgött a fagytól a lovak bőre, de a fiú nyugodtan állt, nem is remegett, nem is sikálta tenyerével a lúdbőröző mellét, melyen rézkereszt csillogott. Egy szál rongy volt rajta, a csípeje körül. Lassan közeledett a szakadékos folyóparthoz, meztelen talppal a hóbuckákon át, pár lépés távolságból követték a falusiak. Megkerülte a károgó varjakkal teli bokrokat, és hosszú, hegyes árnyéka, akár egy fekete óramutató, egyszer csak rávetült a jégre. A parasztok térdre ereszkedtek, hadonászva hányták magukra a keresztet homlokuktól a köldökükig, miközben a pópa a fagyos istenekhez fohászkodott, fogadja el az áldozatot, hagyja jószerével átkelni őket a túlsó partra. A fiú széttárta karjait, és árnyéka a partközelben - minthogy a folyó nyugatról keletre tartott - ugyanezt tette. Hosszú, fekete-vörös feszület nyúlt el most a víztükrön. ,,Fogadd, fogadd el az árnyat", mormogták egyvégtében a Badislav nemzetség tagjai, és egyszerre, a szemük láttára a feszület kísértete elkezdte felfalni önmagát, úgy vergődött, akár a vizes hal a szárazon. Hosszú oszlopa, akárcsak a keresztgerenda párnafája, elvékonyodott, darabokra tört, sorra nyelte el őket a folyó. Vasile elsápadt, aranyló pihék meredtek fel a karján, combján, és szempillantás múlva nyoma sem maradt az árnyékának. A többiek rikoltoztak, üvöltöttek, ölelgették, gyorsan visszaöltöztették a ruháiba, annak tetejébe még egy loncos gyapjúujjast is terítettek a vállára. A gyerek visszakapaszkodott a szánra, magára húzott egy csergét , és sokáig siratta az árnyékát, amelyet mindörökre elveszített.
A lovak most már könnyen rakosgatták merev lábukat az üveges jégen, a Badislav nemzetség pedig káprázva bámult. Elképzelni sem tudták mostanig, hogy létezhet ilyen szépség a jégkéreg alá dermedve. Isten kertje azonban nagyobb, mint amennyit befogadni képes belőle az emberi elme, és csodái számosabbak. A szánsor némán haladt át a fagyban az elvarázsolt táj felett. A kristálykéreg alatt ölnyire ugyanis mindenütt kitárt szárnyú pillangók látszottak. Törékeny, hernyószőrös testük vörösen, halványsárgája, feketéje húsz lépésnél is hosszabb volt, szárnyuk két pereme között helyenként negyven lépést is kiszámolhatott az ember. Hármasával nyújtóztatták kétfelől a lábukat, ormányuk pedig, amellyel a virágpárát szívhatták volna fel (de hogyan is lehettek volna palota nagyságú virágok itt, efféle légycsodák számára?), órarugóként felcsavarodva kunkorodott nagyszemű, rőt fejük alatt. A szárnyuk meg azúrkék volt, sajgatóan bíbor-bársonyos, a rohadó meggy árnyalataival és már-már ízeivel teljes, meg rikító pisztáciaszín, szemmel tapogatva narancssárga perzsaszőnyeg érzetű, virágmintás, lendületes forma. Villásfarkúak voltak, akárcsak a fecskék, szemük páva-, görény-, darázs-, céda-, menyétszem, szárnyuk a vízben és tükreiben felülmúlta a mezők liliomát, melyek se nem fonnak, se nem szőnek, Máté evangéliuma szerint mégis ékesebb az öltözékük, mint a dicsteljes Salamoné. A folyó egész hosszán, el a szemhatárig, egymástól pár lépésnyire kitárt szárnyú, színpompás pillangókból szédítő padlat állt össze. A távolabb heverők kicsinek, haloványnak látszottak, mintha kékes ködön derengenének át, de az, amelyiken éppen átsiklottak a szánok, bűvös állatnak rémlett, vének pusmognak efféle villőről a fonóban: láthatatlan őzsuta, sárkánygyík, baziliszkusz vagy tejfehér unikornis lehetett volna. A nap már-már delelőre hágott dermedt szárnyaival, sárga lángban égett visszfényében a lovak horpasza, orrlika, a szánbeli népség orcája is, rájuk kente sötétjét, aranyát, a vér- és sáfrányszínét, szebb volt az, finomabb s úribb, mint az otthoni szentképek téglabarnasága.
A menekültek juszt is a Duna közepén álltak meg pihenni, ebédezni. Előszedték olajba főzött zöldségsalátájukat, fosókaszilvából párolt pálinkájukat, és csoportonként egy-egy csergére telepedtek a zöldes üvegen. A disznóhúkoncot, a tepertőt meghagyták zsírjában a fazekak alján, csömört kaptak már tőle, olyan kegyetlenül hosszú időn át falták idáig. Alig pár lépésre a jég, a fenekük alatt hatalmas lepke háta sejlett, akár egy zátony a tenger hullámaiban. ,,Milyen lehet a lepkehús?", kérdezte váratlanul egy gyerkőc, akinek takonygyertya csüngött az orra alatt, mire a felbuzdult falusiak sorra előadták a véleményüket, hogy lúdmell-, nyálkás csigafar-, főtt rákéhoz hasonló zsenge zamata lehet neki. Végül a sligovicától felhevült parasztok néhánya, fittyet hányva a pópa intő szavának, ásót, tűzben edzett hegyű karót ragadva, nekiesett a jégnek. Még tüzet is raktak körben, hogy teljes merejében kiszedjék a mélységből a szárnyas bivalyt. Egymást öklelve kínlódtak ott, amíg körbetapogathatták a gyűrűs potroh bársonyos bundáját, markukba gyűjthették a kárászéhoz hasonló apró pikkelyeket a szárnyakról. És amikor egyszer csak remegve életre keltek a pillangó bunkós csápjai, rángani kezdtek a vékony lábai, a parasztok bárddal levágták, majd odébb hengerítették a hordó méretű fejét. Iszamos, kékes vér freccsent a hóhérokra. Elkezdtek aztán koncokat hasítani ki a hátából. Üvegesen remegett a húsa, akár a fasírt, de tömörebb volt annál, és édeskés szagot árasztott. Csont egy se volt benne, gyöngyházszínű bőnyeg, ín tartotta-fogta össze, mint valami fényes halászháló. Agyagedényekbe rakták, főzték a tűzkutyákon . Mindannyian ettek belőle, az egy pópát kivéve, aki most is a Tisztátalan újabb cselvetésére gyanakodott. De nem történt semmi rémség: a parasztok ujjukat nyalogatva élvezték a csuda ízét. Feltörték aztán a lábpáncélját, és abban még ínycsiklandóbb velőféleségre bukkantak. A fejében, amit potyára vágtak le végül is, maroknyi agyvelőt találtak csupán, riasztó penészszaga volt. Gyomrukkal rendben, kedvükkel fennen, sarlóikkal a lepkeszárnyat kezdték el szabdalni, akár az ezerszínre festett vitorlavásznat, az asszonyaikat is odahívták, tépett szöveteket aggattak a csípőjükre. ,,A cárnénak sincs ilyen katrincája , babám", vigyorogtak kacagásformán, de a fehérnépek nem veszítették el a fejüket, istenkedtek és elfutottak, azt mondták, csak a cigánynék viselnek ilyen tiritarka göncöt. Végül takarót készítettek a szövetből, alája bújtak a szánban, és útnak indultak megint. Otthagyták a szétmarcangolt óriáslepkét, két szárnya váza széttárva olyan volt, akár a mankó, lemetszett lábai meg szanaszét a tócsákban, a kukoricakocsányból rakott tűz hamujában.
1845-öt írtak, Vasile s az övéi Havasalföld haván haladtak előre útjukon. Laposan fordult el körülöttük a mezőség, ameddig a szem ellátott, és mintha a világ végéig nyúlt volna el. Hellyel-közzel a falvakban szalmafedeles vályogházakból szállt a füst a tejfölösen fehér ég felé. A parasztok itt gonoszak és szemfülesek voltak, véznábbak s feketébbek a szános kertészeknél, és csakis a csaláson járt az eszük. A vászoncselédek viszont sokkalta szebbek voltak, városiasan cicomázták magukat, és tudták, hogyan kell bizonyos növényi főzetekkel nedvesen csillogóvá tenni a szemüket. Amint egy-egy falu közepén megállt a menet, megugatták a kutyák és körülfogták a csúcsos süvegű gyerekek, azonmód részeire is bomlott, a leszerszámozott lovakat beállították az istállókba az itteni parasztoknál, akiknek jóféle rézgaras ütötte a markát, majd a félszáz bolgár előbb imához járult az övéknél csúcsosabb, ólomfedelű, ám szegényesebb festésű, felszereltségű templomban, s ennek végeztével meghívták őket egy-egy tehetősebb gazda portájára, ahol forralt cujkát ittak, gyapjút fontak és mulatságos történeteket meséltek. A két pópa félrevonult, egyik poharat a másik után köszöntötte egymásra, és próbált értekezni valami egyházi ószláv dialektusban, de az lett a vége, hogy együtt énekelték el a szentséges zsoltárokat, imákat. A többiek elkeveredtek az oláhokkal, jelbeszéddel értekeztek, csecsebecsét cseréltek, kacarásztak, noha nem tudták pontosan, hogy min, kölcsönösen csodálkoztak a másik furcsaságain. A zömök, suta bolgár legények szeme majd' kifolyt összenőtt szemöldökük alól, a lilásvörös vastag arcukból, ahogy a karcsú munténiai lányokat nézték, oly' művészien voltak azok kifestve, akár a húsvéti tojás. Hajnalhasadáskor nem egyszer rántottak kést egy-egy merészebb tekintet miatt, a megállapodottabb emberek azonban mindannyiszor szétválasztották, lecsendesítették a legényeket. A Badislav nemzetség aztán álomra hajtotta fejét a csergén valamelyik pitvarban, mélyen elaludt a pillangó-takarójába burkolózva az örökmécses fényének védelmében, mely reszke arany foltot vetett a falra. Tovább mentek aztán, alighogy nappalba hajlott az éj, és a mezőségre sápatag fény vetült hatalmasan. Három nap, három éj múlt el, és megtalálták a helyüket.
Alkonyodott, és újra eleredt a hó. Unottan csattantak a korbácsok, s egy-egy lovacska horkant olyankor forró orrlikain át. A pópa elgondolkodva morzsolta rózsafüzérén az agátszemeket. A meggyvörös kövek kedvesen remegő hanggal verődtek egymáshoz a tapogató szőrös ujjak között, melyek egyike csonk volt csupán. Jobb keze mutatóujja egy szempillantás alatt elszáradt és lehullt, amikor, még pelyhedző állú novícius korában, első ízben megérintette egy nő mellbimbóját, bemocskolva ezzel a szüzességre, a tiszta életre tett fogadalmat. Most meg viszketett a csonkja, és olyan borzongás fogta el az agátgyöngyöktől, mint hajdan annak a szemtelen kebelnek a málnaszemétől. S amint éppen rémülten elkezdte szakállába susogni az ördögűző imát, megpillantotta a romot. Olyan halványan derengett a vérvörös mezőben, akár vénasszony szájában az utolsó foggyökér. Megálltak, lámpásaikat előretartva kiszálltak az elhagyatott falaknál, behavazott kőomladék közepén találkozott a majdnem ép fal a félig leomlottal. Belső felükön egyházi kánonok szerint felfestett szentek látszottak, kétágú szakállal, aranyglóriával, kék redős bő öltözékben, olajos barna arccal, karikás tekintettel. Kétségtelen, hogy szép, híres templom állt ott hajdanán. Negyvennél több szent volt felfestve a falra, mindenik kibontott pergamentekercset tartott, azokon meg kacskaringós betűket. Mindeniknek megvolt a maga háza, amit vastag vörös vonalak választottak el a többiekétől. És különös véletlen, hogy az egyiknek csonka volt a bal keze mutatóujja, mint a pópának. Ilyent elképzelni sem lehetett egy festményen, hiszen a szentek hiányzó porcikája a tökéletességüket csorbította volna. Soványak voltak, nyilván, mivel ez a szellem diadalát jelezte a hús fölött, de csonkabonkák, sánták, vakok semmiképpen nem lehettek. Megborzongott a pópa, s a gyülekezet szeme láttára kinyújtotta, a szent tenyerére illesztette a kezét. Akkor mindnyájan érezték, hogy megremeg a föld, és térdre estek. Soha nem tudták kideríteni, hogy a föld rázkódott-e meg, vagy saját bensőjük, netán együtt a kettő. Az igaz viszont, hogy a szenvedélyesen elmormolt imák hangjainál lángpihék kezdtek hullani az égből az emberek fejére, az emberek, lettek akár nők vagy csecsemők, prófétálni kezdtek, idegen nyelven szólaltak meg hirtelen, a szemük tágra nyílt, kiáltoztak, kacagtak, könnyeket sírva zokogtak ott, s közben levegőfalak emelkedtek ki ragyogóan a földből, egészítették ki a lábon maradt falakat, légboltozatok íveltek át a megvilágosodott koponyák felett, és levegőraj kerengett fel az égre. A falak rendre összeálltak, áttetszően tejes színt öltöttek, majd homályosat, akár a morfil , és végül a romos falakon megmaradt festményekhez hasonlatos kápráztató képekkel teltek meg, s amazok is megtisztultak, úgyhogy az új templomban nem lehetett már megkülönböztetni egyiket a másiktól. Girlandos , virágos vésetű padok, ikonokkal teli, berakásos gyóntatószék, drága áldozati ajándékokkal elhalmozott oltár egészítette ki a csodás építményt. Eközben a pópa csonkján egy ujj kristályképzete sarjadt, kialakultak benne a csontocskák, átlátszó köröm nőtt a begyére, megeredtek az erek, és ősz szőrszálakkal fedett bőr borította be az egészet. Amikor elvette tenyerét a festett alakétól, látszott, hogy a szentnek is megkerült az elfelejtett ízülete.
Ott, az Arges és a Sabar patak közén alapították meg Tintava falut, előbb kunyhókat ástak a fura-puha agyagba, tavaszodáskor aztán kétszobás, tornácos parasztházakat építettek a magasztos templom köré, mely a nyáj pásztoraként magaslott ki közülük. Körös-körül hosszú parcellákra osztva felásták a földet, és zöldséget ültettek belé, így aztán nyárára éppen olyan vidám lett a falu a zöldellő ágyások között, mint a régi volt a Rodopi katlanában. A Havaselvére átköltözött első Badislavok negyedszázad múltán ókirályságiakká váltak, szaporodtak, elhagyták a nyelvüket és megtanulták az idevalókét, gyarapították a földjeiket, elitták az eszüket a falu központjában rövidesen megnyílt csehóban, ahol az Ördögnek - a régi hit szerint Isten testvérének - áldoztak, paradicsomkarókkal verték agyon egymást kósza fehérnépek miatt, haldokló vének felett virrasztottak, nehogy gyertyavilág nélkül múljanak ki a világból, lesték az égen az esőfelleget, és meg sem fordult a fejükben, egyetlen pillanatra sem, hogy valójában házukat nem egyébre építették, földjeiket nem máshol ásták fel, vetették be, hanem csak egy szépunokájuk agylebenyének picike szürke foltján, és hogy egész evilági létük, igyekezetük éppen olyan mulandó és illuzórikus, mint annak az elmének az anatómiai metszete, amely megálmodta őket.

Csiki László fordítása
 
 
0 komment , kategória:   Mircea Cărtărescu LÉGTEMPLOM  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4675
  • e Hét: 34242
  • e Hónap: 79314
  • e Év: 2020594
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.