Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-18 17:57:37, péntek
 
  Darvasi László
SEN-JÜN, A KERTREJTŐZŐ



A Csing-kertet a fejedelmi család ősei telepítették azon a helyen, ahol sárkányok harcoltak ezer és ezer éveken át, s a gyilkos küzdelem után még az istenek se tudták különválogatni az összekeveredett csontokat. A helyet az ősök megáldották, s hosszú éveken át ők szállították oda a gránitlapokat és faragott márványtömböket, az ősök terelték a területére a vidék zabolátlan folyóit, így alkotva meg a csodás vízeséseket s a gyermekszemekhez hasonlatos tavacskákat. A fejedelem apja különleges növényeket is hozatott, megtelepült a Csing-kertben a puszpáng, a lonc és az azálea. A kert a fejedelem korában érte el legnagyobb kiterjedését. Az ifjú uralkodó gyakran szorgoskodott a virágágyásokban és a sziklakertekben, s mintha csak egyszerű szolga lenne, maga is gyomlált, ágakat metszett, pihenőhelyeket ácsolt, rabszolgalányokkal szórakozott, vagy a gondolataiba merülve heverészett egy napsütötte tisztáson. Jó néhány kényes diplomáciai kérdésre is sikerült megoldást találni az ernyőkkel fedett teakertekben. Fülemüle és pacsirta dalolt a világos kérgű vutung ágain, mókusok és aranymajmok kergetőztek a juharok lombjain.
Az idegen Sen-jünként mutatkozott be a birodalmi fogadóórán. Az öreg írnok elbámulta a férfi lószerűen megnyúlt, bamba ábrázatát, majd megvonta a vállát, s a fejedelem elé vezette. Sen-jün akadozva beszélt, erős testszaga volt, verejtékezett, s nyomban jövetele céljára tért. Azt állította, hogy képes elrejtőzni a híres Csing-kertben olyképpen, hogy a tiszteletreméltó fejedelem egy egész nap múltán sem fog rálelni.
Az ifjú uralkodó gurgulázva nevetett, mintha liliomszirommal csiklandoznák a talpát. Gyermekkorát a kertet határoló borostyánfalak között töltötte, s elmélkedésre hajlamos ifjúként is heteket töltött a ligetekben s a titkos barlangokat rejtő sziklák között. Egy délutáni pihenő alkalmával tűnődve fordult öreg titkárához. Úgy érzi, mondta halkan, rálelt életének egyetlen ki nem kezdhető tudására, mert bizonyos abban, hogy a kerthez fűződő viszonya nem más, mint az idő összegzése a lelkében. Amikor útjain jár, rendre bizonyossága támad, hogy nem vesztette el a gyermekkorát, miközben nem rettenti az öregség sem, s ez a napi sétával könnyedén bejárható terület úgy az övé, hogy a birtoklás tényét mégsem ő, hanem a
Csing-kert földje, növényei, kövei és vizei jelentették ki azon a titkos nyelven, amely a lelkünkben visszhangzik.
Amikor Sen-jün belépett a kert kapuján, megbotlott és térdre zuhant. Bicegve haladt tovább a színes kavicsokkal fölhintett gyalogúton, és nagyokat fújtatva zsörtölődött. A fejedelem jó egy óra múlva indult utána, és föltűnően derűs volt. Mintha nem érdekelte volna a feladat, sokáig eljátszott egy fehérfejű majmocskával. Ám dél körül már zavartan nevetgélt egy apróra metszett loncbokor előtt, és csodálkozva bámulta a növény árnyékát. Nem ismerte a bokrot, fogalma sem volt, hogyan került oda, melyik hajtásból nőtt, s mikor nyírták ilyen alakúra. Sehol nem találta Sen-jünt. Délután már gyöngyözött a homloka, a keze remegett, lépéseit sietősre fogta. Fel s alá futkosott, vigyázatlanul gázolt át egy rozmaringmezőn, nyugtalanul tekintgetett a fűzfák zuhataga alá. Egyetlen nyom sem akadt. Egyetlen letört faág, elfekvő fűszál sem jelezte, hogy az idegen arra járt volna. A fejedelem lázasan kutatta végig az éjszakát.
Sen-jün, kiabálta.
Sen-jün!
Föltámadt a szél, kutyahangon süvített, s a Hold fényétől nyálas égen úgy vonultak a felhők, mint kísértethajók. Papagáj rikoltozott gyanúsan a teakertben. A fejedelem a hajnal szürkületében elhűlve bámulta a Csing-kertet. Ellenséges, idegen világot látott.
Csing-kert, mondta ki halkan, de nem érzett enyhületet.
Csing-kert, mondta ki újra.
Mint akit megaláztak, dideregve botladozott vissza a palotába.
S pontosan huszonnégy óra elteltével, az éles délelőtti fény végigvezette Sen-jünt a Csing-kert kavicsútján. A férfi bicegett. De húsos ajka között fűszál billegett, s valamit dúdolt. A kapuban megtorpant, és tűnődve elbámulta azt a helyet, ahol térdre esett. Aztán tréfásan megfenyegette a földből előkígyózó gyökérkét.
A fejedelem szerette volna megkérdezni, miféle búvóhelyet talált Sen-jün, hol sajátította el a rejtekezésnek ezt a kivételes képességét, valósággal belebetegedett a kíváncsiságba, de tartóztatta magát, s óvakodott kiszolgáltatottnak mutatkozni. Sen-jün mosolygott, az orrát vakargatta, majd a rabszolgalányt kérte, aki a fogadás tárgya volt. A légyott után elköltötte bőséges ebédjét, s tüntető elégedettséggel pihenni tért. A szolgák, akik óránként futkostak a fejedelemhez, lihegve jelentették, hogy nyomban álomba szenderült, alvása mély és nyugodt, és horkol is.
Hogy merészeli, dünnyögte csalódottan a fejedelem a harmadik napon, mert Sen-jün még mindig nem mutatott hajlandóságot arra, hogy kikászálódjon az ágyból.
Megszólalt, uram, suttogta végül az egyik szolga. A fejedelem türelmetlenül toppantott.
Kiabálást hallottak a hálóhelyről, álmában kiáltozott Sen-jün, dadogta a szolga, igen, azt kiabálta, milyen csodálatos vidék, milyen pompázatos a Csing-kert, s hogy...
...hogy, kiáltott közbe a fejedelem.
...hogy milyen boldog lehet az, akié a Csing-kert.
És mit mondott még, ordított a fejedelem.
Azt mondta, hogy meg fogja szerezni.
Azt mondta, suttogta sápadtan a szolga, azt mondta ez az ember, aki Sen-jünnek nevezi magát, azt merészelte állítani, hogy meg fogja szerezni a Csing-kertet.
A fejedelem arca merev volt, mint a fagyott víztükör. Csak a halántékán lüktetett egy erecske. Elbocsátotta mind a szolgákat, de a következő napokban úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Sokáig sétált a kertben, odahajolt a virágokhoz, beszélt a fákhoz és a sziklákhoz. Majd építészért és mérnökért üzent, vizsgálják át alaposan a Csing-kertet, érdemes lenne-e valamilyen változtatást végezni a területen. A mérnök azt mondta, minden eddiginél impozánsabb vízesést képzelt a Téli-dombok közé. Az építész újabb pihenőhelyre tett javaslatot a puszpángok ágyása mellett. A munkálatok csakhamar megkezdődtek.
S amikor a fejedelem sétára indult, hogy megtekintse kertjének elkészült újdonságait, Sen-jün oldalazott mellé, és alázatosan azt kérdezte, elkísérhetné-e. Sen-jün időközben meghízott, lóarca kikerekedett és zsírosan fénylett. A fejedelem szó nélkül bólintott, mire a másik alázatosan követte. Haladtában többször megbotlott, s a tenyerét szálka sértette föl, ahogy megkapaszkodott egy árokhíd korlátjában. S nyilván eltaposott volna egy ritka szép orchideát, mely a többi virágtól elválva magányosan virított egy szív alakú tisztás közepén, ha a fejedelem villámló tekintete meg nem állítja az utolsó pillanatban.
A kövér vízililiomokat úsztató Kék Lebegés Tó előtt álltak. Közvetlenül a lábuk előtt torkollt a vízbe egy sebes folyású patak, melynek szélessége egy fekvő gyermekével sem vetekedhetett. Vérpataknak nevezték az erecskét, mert a medrét apró, piros kavicsok borították. A fejedelem elmélyülten hallgatta a vízcsobogást, majd hirtelen lehajolt, s kiemelt a patakból egy labda nagyságú követ. Elmosolyodott, mint aki ajándékot kap.
Így már szebben zenél a víz, Sen-jün?
A fejedelem óvatosan a partra helyezte a követ.
Sen-jün a víz sodrását bámulta, szórakozottan bólintott, s a torkát megreszelve körülményes mondókába kezdett. Nincs szándéka megbántani a fejedelmet, nyújtotta a szavakat, még csak gúnyolódni se merészel, hogyan is tehetné, de ki kell jelentenie, hogy ő, a hazátlan vándor, a szegény égfigyelő és növénycsodáló, az ágrólszakadt apátlan, anyátlan árva, egyszóval ő, Sen-jün, képes lenne akár egy egész esztendeig is a kertben úgy elidőzni, hogy rejtekhelyét a fejedelem nem fedezné fel.
A fejedelem bámult a vérpatak örvényeit, s halkan válaszolt.
Elfogadja a kihívást, és nagyon gazdaggá teszi Sen-jünt, ha egy éven át észrevétlen tud maradni, mondta. Ám ha nem, rózsavesszővel vereti agyon a palota udvarán, s tetemét a disznókkal falatja föl.
Azzal visszasietett az udvarba.
Másnap reggel Sen-jün belépett a Csing-kert kapuján, s botladozó alakját csakhamar elnyelte a tavaszi zöld hullámzása.
A fejedelem nem ültetetett többé növényeket, s mind ritkábban járta végig a virágágyásokat. Figyelmetlenül téblábolt az utakon, belegázolt a vizekbe, szent köveken taposott. Sen-jün nem volt sehol. Szárazság gyötörte a birodalmat, a kert romlásnak indult, a tavacskák elmocsarasodtak, az ösvényeken elhullott madarak és rágcsálók tetemei hevertek. A fák törzsén mézga burjánzott. Sárga hernyók lepték el a barackfákat. Néhány szikla megrepedt, és porlani kezdett.
Az első esős nap után a fejedelem erőt vett magán. Válogatott kertészekkel igyekezett visszaadni a növényzet szépségét. Közben kutattak is, ám Sen-jün nem lett meg. Nyomát se lelték. A vad esőkkel terhes ősz után reménykedve várták a telet. A hideg úgyis előcsalja a nyomorultat! Élő ember úgysem képes átvészelni a fagyokat a Csing-kertben. Egy zúzmarás reggelen a fejedelem bejárta a hóborította kerti utakat. Sehol egy lábnyom, a fák ágain érintetlenül roskadozott a hó. Az uralkodó visszatért a palotába, összegyűjtötte a minisztereit, és kijelentette, hogy Sen-jün elpusztult. Nincs többé az idegen, talán nem is volt soha.
S a fejedelemnek igaza lehetett, mert tavasszal a kert a régi pompájában ragyogott.
Ám Sen-jün órára pontosan a sárkányköves bejáratnál veregette magáról a juharavart. Szeme lázasan fénylett, a keze remegett. Az ábrázata annyira megnyúlt, hogy úgy tetszett, az álla menten kiesik az arcából. A bőre sárga volt és foltos, s úgy köhécselt, mintha a tüdeje tele lenne porral. Rothadásszagot árasztott. A rózsaágyást kapirgáló szolga, aki először bámult az arcába, rohanva igyekezett a palotába, de elbukott, s a kezét törte.
A fejedelem úgy ingatta a fejét, mint akit megsértettek. Azt parancsolta Sen-jünnek, azonnal adjon számot az eltelt egy esztendőről. A férfi nem is a kertben rejtőzött! Csalt Sen-jün, ahogyan csalnak a varázslók, a kuruzslók és a mutatványosok. Csakhogy a másik hosszasan mesélt a Taréjos-szikláról, hol vadgalambok költenek, mesélt a Fátyol-vízesésről, melynek a hangja olyan volt, akárha száz énekes asszony fésülködne, és beszélt a Márvány-barlangról is, mely a fejedelem személyes titka volt, és beszélt a Halál-tó varázsos ékkövéről, mely a meder közepén pihen, s évente csak egyszer a Tiszta Fényesség Ünnepén ragyogott fel.
A fejedelem úgy érezte, nincs többé titka Sen-jün előtt. A hatalmába került, legyőzte, kifosztotta.
Ki vagy te, kérdezte halkan.
Egy nagyon szegény ember, mondta halkan Sen-jün, és a fejedelemnek az volt az érzése, hogy a szenvtelenül bamba tekintet mögött gúny tombol. Elbocsátotta, s az egyezség szerint gazdaggá tette Sen-jünt, aki a palotában élhetett, olyan szabadon járt a rózsaillatú árkádok alatt, mint a legbefolyásosabb eunuchok, olyan pimasz és torkos volt, akár egy gazdag testőrrokon, s a szolgákkal olyan szigorúan bánt, mint egy tábornok.
Ősz lett, túl voltak már Csung Csiu Csie ünnepén, amikor Sen-jün elrontotta a gyomrát, mert annyi süteményt tömött a hasába. A Csing-kert ilyenkor volt a legtitokzatosabb. Tiszta, őszi holdak ragyogták teli az éjszakákat, a tavak fölött bíboran csillogtak a párafelhők. A fejedelem nyugtalanabb volt, mint valaha. Minden második kérdése az volt, hol van, mit csinál Sen-jün. Miért azt csinálja? Mit válaszolt erre, és mit mondott arra a kérdésre? Mit evett? Hogyan aludt? Mi a véleménye az időről? A családja! Mit mondott az ágyasairól!
Végül nem bírta tovább, s maga elé parancsolta.
Mit akarsz tőlem, kérdezte halkan.
Sen-jün zavartan toporgott, s oldalra billenő fejjel azt köhécselte, ő semmit sem akar, de annyit szerénytelenség nélkül kijelenthet, hogy képes tíz évre elrejtőzni a Csing-kertben, sőt még a huszonöt esztendőt is megkockáztatná, mire a fejedelem ordítani kezdett,
mit akarsz, mondd ki végre már,
Sen-jün.
Csönd lett.
Sen-jün végül megvakarta a homlokát, és még mindig zavartan azt dadogta, képesnek érzi magát arra, hogy úgy elrejtőzzön, hogy a fejedelem, míg csak él, nem talál rá.
Soha, mondta, és kifújta az orrát. Sen-jün szélesen elmosolyodott. Megnyalta az ajkát, szörcsögve szívott az orrán.
Úgy halnék meg, hogy nem látnálak többé, kérdezte a fejedelem.
Sen-jün fölhorkantott, mint egy jóllakott sertés.
S mit kérsz, ha nyersz?
A kertedet!
A fejedelem lehajtotta a fejét. Markában ropogtak az üveggolyók. Aztán szórakozottan kifelé bámult a palota ablakán.
Mi hasznod, ha rejtőzködöd kell, Sen-jün?! Miért jó neked, ha más nem láthat?! No és ha túléllek téged?
Sen-jün komoly pofát vágott, és lelkesen bólogatott.
Nem élsz túl, uram, hacsak meg nem öletsz! De ahhoz túlontúl kíváncsi vagy. No meg hiú is! Az én hasznom az, hogy a halálod pillanatában marni fog a szégyen, hogy nem a tiéd a kert. Hogy elvesztegetted! Ez az én jutalmam, és ez lesz a te büntetésed, uram.
A fejedelem annyira csodálkozott, hogy mosolyognia kellett.
Milyen gonosz vagy te, Sen-jün!
Milyen aljas és hitvány alak vagy!
De a másik csak biccentett, s úgy billegett ki a trónteremből, mintha egy szakácsinast hagyott volna hátra. A következő reggelen Sen-jün átbillegett a kert kapuján, majd visszanézett. A fejedelem a borostyános tornácról bámult utána, és zavartan búcsút intett. Aztán sokáig nézte a kezét. Végül magához intette az egyik őrt, és azt parancsolta, törje el az ujjait.
Napokig halálos csönd uralta a palotát. A miniszterek lábujjhegyen jártak. Tiltva volt a zene, a hangos beszéd. A kovácsműhelyeket bezárták. A konyhákban nem lehetett tüzet rakni a szikrák pattogása miatt. A palota udvarán a szolgák lepedőket lengettek, hogy azzal űzzék a madarakat, a hangoskodó majmokat és a döngicsélő bogarakat.
De mert a sebek begyógyulnak, ahogy szálltak a napok, s egymás mögé sorakoztak a hónapok s az évek, Sen-jün alakja is mindinkább elhomályosult. Legenda, ködös mesefigura, hétvégi történet lett. A fejedelem igazgatta a birodalmát, s bár kevésbé gyakran, de néha besétált a kertjébe. Gyermekei születtek, törvényeket hozott, melyek többnyire helyénvalónak bizonyultak, ha azonban nem hozták meg a kívánt eredményt, bölcsen visszavonta őket. Háborúban időzött, súlyos sebet kapott, beteg lett. Hordágyon vitette magát a Csing-kertbe. Elveszetten bámult a bambusztörzsek közé, láztól forró homlokát a Vér-patak vizében hűtötte, azt hitte, meghal.
Sen-jün, suttogta.
Sen-jün!
A fejedelem meggyógyult. A következő évben a Lampionok Ünnepére tigriseket hozatott Mandzsúriából, s a kertbe eresztette a kiéheztetett vadállatokat. Mérgeskígyókat küldött utánuk.
Mindhiába tette, mert Sen-jün nem lett meg.
Végül leromboltatta a kertet. Elefántokkal tapostatta le a virágágyásokat, a sziklakerteket szétverette, a tavakat betemettette. Sóval és homokkal hintették föl a Csing-kert helyét, mely pusztaság, sötét és kietlen vidék lett, jajgatva süvített a sós buckák fölött a szél.
A fejedelem állt a semmi közepén.
Sen-jün, kiáltotta.
Sen-jün!
A fejedelem megöregedett. Görnyedt háttal, hosszú, kampós bottal járt, a keze remegett, megsárgult bőrén kelések piroslottak. Hasmenés, láz, bélgázok gyötörték. Alig látott már, feledékennyé vált. A háta mögött azt találgatták, kire száll a birodalom, valamelyik fiára vagy a befolyásos eunuchokra inkább. Szolgái pimaszul beszéltek vele, a lányai körbetáncolták és kinevették.
Egy őszi nap hiába keresték. Szolgálója érintetlenül talált a fekhelyére. A fejedelem nem volt a könyvtárban, sem a fegyverszobában. S amikor a titkár kilépett a palotából, a csodálkozástól tátva maradt a szája. Kísértet, egy csupa csont ember üvöltött a Csing-kert bejárata helyén. Végül az idősebb ajtónálló fölkiáltott, az idegen csakis Sen-jün lehet,
Sen-jün, a kertrejtőző.
Lassan azt is megértették, mit kiáltozik az idegen.
Vesztettem, nyüszítette Sen-jün.
Ó, én szerencsétlen, vesztettem.
Megtalált, ordított, mintha átkozódna, megtalált, és a haját kezdte tépni, őrjöngött, véresre karcolta az arcát, csupasz combjait, karjait harapdosta.
Doronggal ütötték le, hallgasson végre.
Nem sokkal később a szolgák a valaha volt Csing-kertben rátaláltak az idős fejedelemre. Arcán győztes mosollyal lógott egy kiszáradt juharfa ágán, amelyre, mint utóbb megállapították, minden segítség nélkül kötötte föl magát.
 
 
0 komment , kategória:  Darvasi László SEN-JÜN, A KER  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4805
  • e Hét: 4805
  • e Hónap: 84363
  • e Év: 2025643
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.