Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-18 18:05:59, péntek
 
  Friedrich Dürrenmatt
MINÓTAUROSZ
/Novella/



A lény, akit a napisten leánya, Pasziphaé hozott világra, miután - kívánsága szerint - egy mesterséges tehén gyomra mélyén meghágta őt a Poszeidónnak szentelt fehér bika, ott kuporgott - Mínósz legényei hurcolták oda, akik hosszú láncba kulcsolódtak, hogy el ne tévelyedjenek - egy zilált álom hosszadalmas évei után, miközben istállóban cseperedett-cseperedett, tehenek fara között a labirintus földjén, amit Daidalosz azért építtetett, hogy megóvja a lénytől az embereket és az emberektől a lényt, egy olyan építmény kellős közepén, amelyből senki emberfia ki nem kecmergett, ha egyszer belépett kapuján, s amelynek számtalan egymásba kapaszkodó faldarabja csupa üveg volt, úgyhogy a lény szemközt guggolt nem csupán tulajdon tükörképével, hanem tükörképeinek tükörképeivel is. Mérhetetlenül sok vele egyívású lény mozgott-izgett szeme előtt, s mihelyt megfordult, hogy ne lássa őket, rögtön mérhetetlenül sok hozzá hasonló lény toppant elé. Egy halom guggolólény világában időzött, noha nem is gyanította, hogy maga is ilyen lény. Bénaság, mintha az béklyózta volna. Nem tudta, hol van, nem tudta, mit akarnak a körös-körül guggolászó lények, talán csak álmodott, bárha nem tudta is, micsoda az álom s mi a valóság. Fölpattant, ösztönösen, hogy elhessentse a guggoló lényeket, egyszerre fölpattantak tükörképei is. Lekushadt, lekushadtak vele nyomban tükörképei. Nem lehetett elkergetni őket, dacoltak. Rámeredt a tükörképre, amelyik orra előtt ásított, lomhán megfarolt, s tükörképe is hátrahőkölt, jobb lába egy falnak ütközött, megfetrengett, kobakja a tükörkép kobakjához koccant, majd farolt óvatosan, tükörképe is farolt. Megtapintgatta, henye mozdulattal, a fejét, s míg tapintgatta, tükörképei is matattak fejükszerte. Fölágaskodott, vele egyetemben ágaskodtak föl tükörképei is. Végigpásztázta - lehorgadt fejjel - a testét, s összevetette tükörképeinek testével, tükörképei is végigpásztázták - lehorgadt fejjel - a testüket és összevetették az övével, s miközben szemlélte önmagát és tükörképeit, ráébredt, szakasztott olyan, mint a tükörképei. Úgy hitte, ő az egyik lény csupán a tengernyi hasonló lény sűrűjében. Arca fölragyogott, tükörképeinek arca fölragyogott. Intett nekik, visszaintettek, intett a jobbjával, intettek a bal kezükkel, noha bal és jobb között nem tudott különbséget tenni. Ágaskodott, kiterpesztette a karját, elbődült, vele együtt ágaskodott, terpesztette ki karját s bődült el rengeteg hasonló lény, ezerszeresen gurult vissza a visszhang, úgy tűnt, a bömbölésének se vége se hossza. Boldogság öntötte el. Közelebb lépett a szomszédos üvegfalhoz, hozzá is közelebb lépett egy tükörkép, s egyszersmind meghátráltak más tükörképek. Megérintette tükörképét a jobbjával, megérintette tükörképe balját (sima és nyirkos tapintás), orra előtt érintkeztek tükörképeknek tükörképeiben egyéb tükörképek. Megiramodott - a sima tükröt tapogatva - a fal mentén, jobb keze tükörkép balját takargatta, vele iramodott a tükörképe, s amint a tükörfal fonákján visszakanyarodott, tükörképe is visszatért. Fennhéjázóbb lett, ugrabugrált körben, hempergőzött, s vele egyetemben ugrabugrált és hempergőzött roppant számú tükörkép. A szaladozásból és hempergőzésből, szökellésekből és kézen járásból - egészen idáig fajult fennhéjázása, hiszen tükörképei olyannyira majmolták, hogy - úgy vélte - ő a vezér, mi több, ő az istenség, ha lett volna sejtelme, mi az az istenség -, ebből a gyermeki örömből lassacskán tánc bontakozott ki, a lény ütemes tánca az tükörképeivel, amelyek részint tükörszerűen, részint tükörképek tükörképeiként, a lénnyel azonosak, majd megint tükörképek tükörképeinek tükörképeiként fonák helyzetűek voltak, mígnem elenyésztek a végtelenben. A lény keresztültáncolt a labirintusán, tükörképeinek rengetegén, mint egy szörnyűséges gyermek, úgy táncolt, mint önmaga szörnyűséges atyja, úgy táncolt, mint szörnyűséges istenség keresztül-kasul tükörképeinek világegyetemén, úgy táncolt. De egyszer csak elfulladt a tánc, elhüledt a lény, leguggolt, tágra nyílt a szeme, s vele guggoltak le és bámultak a tükörképei: Tánc közben olyan lényeket pillantott meg táncoló tükörképei közt, melyek nem táncoltak, nem lévén tükörképek: rajtuk nem fogott a lény hatalma. A lány - mint a guggoló lény a tükörben - állt-álldogált mozdulatlanul, meztelenül, hosszú fekete hajával a guggolászó lények közepette, melyek mindenfelől elrekesztették: ott tolongtak a Minótaurosz előtt, mögött, mellett; ő is ott volt mindenütt; előttük, mögöttük, mellettük. A lány moccanni sem mert, rászögezte rettegő szemét a lényre, mely előtte guggolt a tőszomszédságában. Tudta, hogy csak egyetlenegy guggoló lény létezik, hogy a többi guggoló lény tükörkép, de nem tudta, melyik a lény, s melyik a tükörképe. Talán a lény volt, mely előtte guggolt, talán a tükörképe, talán a tükörképének a tükörképe, a lány nem tudta. Csak azt tudta, hogy bár hanyatt-homlok menekült előle, hozzászegődött, és a guggoló lény mellett tükröződni látta magát, és odébb a hátát látta, s maga mellett egy guggoló lény hátát, és így tovább, keresztül-kasul végtelen tereken. Karját összefonva, megkövülten meredt a még mindig szeme előtt guggoló lényre. Úgy hitte, megérintheti. Úgy hitte, szagolja a leheletét. Úgy hitte, hallja a lihegését. Hatalmas, sápadt világosbarna irhával fedett feje olyan volt, mint egy bölény feje, magas, széles homlokát csimbókokba akaszkodó gyapjúbozont szegélyezte, szarvai kurták s olyan ívelésűek voltak, hogy hegyük a tövükig ért, vöröses szemei pedig eltörpültek a koponya üregében. Kidudorodott a kráter, amelyben benne csücsültek. Rejtély volt ez a szempár. A parányit hajlított, húsos orrcimpa zilált formájú orrlyukakhoz vezetett, pofájából hosszúkás, kékesveres nyelv csüngött kifele, és állkapcsa alatt tajték ragacsától csurgó busa szakállt viselt. Mindezt még kibírta volna. De a tenyészbika és az ember vegyülése, az kibírhatatlan volt. A bölénykoponyán borzos, helyenként kiritkult irhabozont tornyosult, amelynek koronaszőrzetéből és sörényéből két emberi kar feslett ki: azokkal támaszkodott az üvegtalajra. Úgy tűnt, mintha a roppant koponya és rajta a púp egy férfiember testéből burjánzott volna föl, aki ugrásra készen guggolt a lány előtt, majd megint mellette, mögötte. Fölhorgadt a Minótaurosz. Óriás volt. Egy csapásra megértette, hogy más is létezik, nem pusztán minótauroszok. Világa megkettőződött. Látta a mindenütt tükröződő szempárt, a szájat, a hosszú fekete sörényt, mely a lány vállára omlott, látta a fehér bőrt és nyakat és mellet és hasat és ágyékot és combot, amint mindez összeolvadt, egybeilleszkedett. A lányhoz hajolt. Az visszahőkölt, míg más-miképpen feléje igyekezett. Végighajszolta a labirintuson, a lány szedte a lábát. Mintha viharos szél zilálta volna össze a lányokat és minótauroszokat, úgy pukkantak széjjel, összegabalyodva-szerteválva, és mikor a lány a karjába omolt, mikor egyszer csak érezte a testet, a meleg, verejtékben fürödő húst, s nem a rideg üveget, amit eleddig érzett, megértette - ha beszélhetünk megértésről a Minótaurosznál -, hogy mostanáig egy olyan világban élt, amelyben csak minótauroszok voltak, üvegbörtönben töppedt mindegyik, s lám, most egy másik testet érez, másféle húst tapasztal. A lány kicsusszant karmai közül, hagyta. A lány hátragörbedt, kikerekítette szemét a Minótauroszra, s amint az táncolni kezdett, táncolt a lány is, és mindkettőjük tükörképei táncra kerekedtek. Görénységét táncolta a Minótaurosz, gyönyörűségét táncolta a lány, örömét táncolta a Minótaurosz, hogy lányra lelt, rettenetét táncolta a lány, hogy a Minótaurosz talált rá, megváltását táncolta a lény, végeztét táncolta a lány, ő a vágya szomjúságát, a lány kíváncsiságát, ő tolakodását, a lány vonakodását, ő a birtokbavételt, a lány az ölelést. Táncoltak, táncoltak tükörképeik, és nem sejtette a Minótaurosz, hogy magáévá tette a lányt, az sem sejthette, hogy meggyilkolta, hiszen nem tudta, mi az élet és mi dolog a halál. Nem volt benne más, csak zabolátlan boldogság, zabolátlan gyönyörrel megtetézve. Fölhorkant, amikor magáévá tette a lányt, és lányokat tettek magukévá a tükrökben a Minótauroszok, és iszonyú sikoly volt az a horkantás, valószerűtlen világsikoly, mintha nem volna semmi más, mint ez a sikoly, mely elkeveredett a lány sikolyával, és utána ott hevert a Minótaurosz és ott hevertek a tükrökben a minótauroszok, és ott hevert a lány mezítelen fehér teste, ropant fekete szemekkel, és visszatükröződött a falakon. Fölemelintette a lány bal karját, lenyaklott, föl a jobbját, lenyaklott, karok nyaklottak össze körös-körül. Nyalogatta kékesveres óriásnyelvével, nyalta az arcot, a mellet, nem moccant a lány, egyetlen lány sem moccant. Szarvával körbegurigatta, semmi életjel, egy lány se mozdult. Fölágaskodott, körbenézett, mindenütt minótauroszok ácsorogtak és nézdegéltek, és mindenütt fehér leánytetemek hevertek lábaiknál. Lehajolt, fölemelte a lányt, rimánkodott, nyöszörgött, sötét egeknek mutatta föl a lányt, és minenütt minótauroszok hajoltak le, lányokat emeltek föl, rimánkodtak, nyöszörögtek, sötét egeknek mutattak föl lányokat, s akkor az üvegfalak közé ágyazta a lányt, mellé kuporodott, és elszenderedett, és vele egyetemben mezítelen, fehér leánytetemek sűrű szőnyegén nyújtózkodva minden minótaurosz. Aludt, és álmodott fekete hajú, nagy szemű lányról, hajszolta, játszadott vele, magához ragadta, s mikor megébredt, valami megakadt mellére csüngő kérges szakállában, szárnyaival meghessentette a Minótaurosz pofacsontját, csöppnyi fejű, veres szempárú, furcsán ívelt óriási csőrű, sárgásfehér, csupasz nyakát valahová mellé fúrta. Tollak, nyakak, szemek, csőrök buja rengetege gubbadt a falakon, s kerengett fölötte, elborítva a fölszürkéllő hajnalt, bukott lefele, merült, vagdalt, legelt, fosztogatott, dúlt, zabált, vajúdott, elhussant, beröpült, megint lebökött, tükröződött hulltában-íveltében, s a Minótaurósz nem értette, miért bukik lefele, miért merül, vagdal, röppen, kereng, olyannyira betakarta a verdesés és szárnycsattogás, s amint ez a furcsaság-csúnyaság - egyre magasabb körökben - szertefoszlott a fölhevített egek vakító üregében, a Nap átömlött az üvegfalakon s beleégette képét az agyába, hatalmas, forgó kereket, mely haragjának jeleként tűznyalábokat lövellt az égbe, Pasziphaé lányának pimaszságán lobbant haragra, aki olyan lényt szült, amelyik - sértés az isteneknek, átok az emberekre - arra ítéltetett, hogy se isten, se ember, se állat ne legyen, egyes-egyedül csak Minótaurosz, bűnös és bűntelen egyszersmind. Nézte a Minótaurosz az égtelen, fölfele guruló kereket, behunyta szemét, de látta mégis: ránehezedő átok kereke, sorsának kereke, születésének kereke és halálának kereke, kerék, agyvelejében sercegő, anélkül, hogy tudná, mi az az átok, sors, születés és halál, kerék, testén hengergő kerék, kerék, amelyiken kerékbe törik, s miközben ott feküdt - a Nap rekkentette, a Nap végtelen tükröződő ragyogása rekkentette -, egy láb árnyéka bukkant föl, mely az ő lábához hasonlított. Úgy hitte, a lány az, mozog megint és játszani akar vele. Fölpillantott: egyszerre két láb termett előtte, hátrahőköltek. Megemelkedett. Egy lény állt ott, mely hasonlított a lányhoz s még sem a lány volt, bal kezében egy rongyos kabátot tartott, jobb kezében egy kardot, a Minótaurosz azt sem tudta, mi a kabát, mi a kard, mindössze azt tudta - minthogy a Nap vakító fényétől már semmit nem tükröztek a falak -, hogy elhagyták a lányok és a minótauroszok, s az a lány is, akit magáévá tett, biztosan föltámadt tetszhalálából és messzire ment, hiszen hűlt helye volt. Kivettetett minótauroszi világából, egyedül volt a lénnyel, amely - miközben figyelte - hátrahőkölt, megtorpant, közelített, majd megint hátrahőkölt. Csupa jóakarattal lépett felé a Minótaurosz, még ha nem ismerte is ezt az érzést, mely elütött attól, amit a lány iránt érzett: kevésbé hirtelen, kevésbé kívánkozó volt. Megörült, hogy játszhat és hancúrozhat vele a folyosókon, netántán elvezérli a lény a többi minótauroszhoz és a lányokhoz és a lényekhez, amelyek hasonlítanak ehhez az új lényhez. Csak óvatosabban kell bánnia vele, szelídebben, mert még megmerevedik. Lihegett örömében a Minótaurosz, s amint a lény ismét meglódította a kabátot, táncolásba kezdett. A napfényben sütkérező falak előtt árnyként mozgott a kettő, a táncikáló és ujjongó, tapsikoló és megint csak fürgén dobogó Minótaurosz, és a kendőjét lobogtató, hódító-hátráló lény, szakadatlanul támadva a karddal, amit kabátjába rejtve magával hozott a labirintusba, hogy megölje a Minótauroszt. De most - farkasszemet nézvén vele s belátván gyanútlanságát- szégyenkezett. Körbetáncolta, körbetapsolta és körültoporogta őt a Minótaurosz. Örömét táncolta, hogy nincs többé egyedül, reménységét táncolta, hogy találkozik a többi minótaurosszal, a lányokkal és a lényekkel, amelyek szakasztott olyanok voltak, mint ez, akivel most táncra perdült. Tánc közben megfeledkezett a Napról, tánc közben megfeledkezett az átokról. Már csak derű volt, barátság, könnyűség, tapintat. Táncolt, és a lény körülszimatolta és körülugrálta, s amikor leszállt a Nap, ezerszeres tükrében kirajzolódott a két lény tükörképe is. A Minótaurosz táncolt a boldogságtól, hogy megtalálta a minótauroszokat és az új lényeket, hamarosan megtalálja majd a lányt is, akit magáévá tett, aki mozdulatlanná változott és messzire ment, meg a többi lányt, akiket magukévá tettek a minótauroszok, s akik mozdulatlanná változak és messzire mentek. Egymásért és egymás ellen táncolt a kettő, találkoztak a tükörképek, fedeződtek, takaródtak. Mindenütt táncolt egy minótaurosz, meg-megpördült tengelye körül, és mindenütt kirontott az ifjú, majd megint visszakushadt ruganyosan, s megint bakugrásokkal, arra várva, hogy döfhessen, és amikor a labirintus mögött leereszkedett a Nap és rikító vörösen fölragyogtak a falak, döfött, visszakozott, a falhoz támaszkodott, babonázta a Minótauroszt. Az tett még egypár tánclépést, mellében a karddal, megtorpant, kihúzta jobb kezével s ámulta-bámulta, baljával melléhez kapott, fekete nyirok csorgott belőle, elhajította a kardot, csak úgy szánkázott a földön, jobbját is mellére szorította, tántorgott, botlani látszott, megint földbe gyökerezett a lába. Megzavarodott. Nem értette, mi színezte meg a kezét, föl nem fogta a fájdalmat, mely a bordája alatt őrjöngött. Csak azt érezte, hogy ez a lény, amely ráugrott és valamit a testébe döfött, nem szereti úgy, mint korábban szerette mindenki, a minótauroszok, a lány, a lányok, s mihelyt ezt megneszelte, gyanakodni kezdett, már csak azért is, mert gondolkodni nem tudott, hiszen minden dolog kép formájában vonult el képzeletében s nem fogalom alakban: mintha valamely képírás jeleivel érzékelt volna. Talán nem is szerette a lány, talán nem is szerette a többi lány a minótauroszokat, azért dermedtek meg, azért vándoroltak el. Talán ehhez az új lényhez tartoztak, mely hasonlított a lányhoz s mégis másmilyen volt, teste csaknem olyan izmos, mint az övé, ráugrott, miként a többi új lény is ráugrott a minótauroszokra, és mint Ő, mellükre szorították a kezüket, és fekete nyirok csorgott belőlük. S amikor a hat másik lány és a hat másik ifjú megjelent, kéz a kézben, úgyhogy a tükrökben se vége se hossza nem volt a bolyongók hosszú sorának, sőt megkettőződött, megnégyszereződött, megsokszorozódott a hatalmas este fényében, és amikor társukat megtaláltak, aki egy falhoz támaszkodott s azt remélte, végre összeroggyan a Minótaurosz, akkor úgy rémlett a bikaembernek - ha ismeri ezt a fogalmat -, hogy az egész emberiség őellene fenekedik és meg akarja semmisíteni. Meghunyászkodott. Úgy érezte, fenyegetik, s hogy ne rettegjen, büszkeséggel egyensúlyozta rettegését, büszke volt rá, hogy Minótaurosz, s ami nem Minótaurosz volt, az ellene esküdött. Csak a minótauroszoknak volt szabad lakniuk a labirintusban, abban a világban, amelyiken kívül nem létezett számára más világ - mert emlékezetében csak az istállók tehénmelegének halovány érzete szállongott, ahol fölcseperedett. Gyűlölet öntötte el, amit állat érez az ember iránt, aki megszelídíti, veri, vadássza, levágja, megzabálja, ősi gyűlölet, ami minden állat szívében ott parázslik. Nyers harag szökkent a szemébe. Habzott a szája, s amikor az ifjú elvált a faltól, mert halálnak hitte a Minótaurosz meghunyászkodását, halálos sebet vélt ütni rajta, és amikor az emberek, a lányok s az ifjak - a kushadó körül, akinek haragjára fittyet hánytak - körbe fogták és ugyancsak ujjongtak és förgeteges körtáncot lejtettek a Minótaurosz körül, mind sebesebben, mind fennhéjázóbb kurjongatással, mintha megmenekültek volna, mind őrültebben, nem is gyanítva, hogy már maga a labirintus megpecsételte sorsukat - hiszen a bikaember halálával meg se találták volna az egymásba ékelt tükörfalakon a kijáratot -, mind vakmerőbben, vélt szabadságuk mámorában, mind szorosabbra vonva a rikkantgató kört, mind fenyegetőbben a belopakodó éjszakában, amelyben a Minótaurosz már csupán embereket látott, s nem a tulajdon tükörképeit, mivel a sorban gomolygó és hopszoló emberek eltakarták a labirintus falait, úgyhogy kiapadtak azok a tükrök - ekkor úgy érezte a Minóturosz, hogy a minótauroszok is cserbenhagyták és kelepcébe csalták. Forgatta a szemét, huhogott, gyömöszölődött, megfeszítette izmait, magasra szökkent, nekifeszült, szarvára kapott egy lányt, és - miközben föl-fölvillázta - eltűnt vele a labirintus fenekén. Majd - mikor dühtől tajtékozva, vérmaszatos szarvval visszatért (olyan sűrűn döfködött) - egy árnyszerű gombolyagba szorosan összepréselődve találta az embereket: már letelepedett fejüknél a falakra az éhes tolldzsungel, sötét gombolyag egy sötét gombolyag fölött, kupac, amelynek krákogása, füttyögése, rekedt rikoltozása és cserregése elkeveredett az emberek rettegő üvöltésével. A Hold éppen fölkelt valahol a labirintus mögött, az éjszaka - a leszállott Nap sápadt függönyében - kissé kivilágosodott. Támadásba lendült a Minótaurosz, belebökdösött fehér testek puha halmazába, átfurakodta magát, megint bökött, hemperedett, toporgott, dübörgött, föl-fölszurkált, ízekre tépett, ütött-vert, hasogatott, s körötte álló zuhogás, csapás, tördelés, facsarodás, szakadás, cuppogás, úgyhogy az üvöltő és rikácsoló embergombolyagot, amelyben a Minótaurosz puszított, vajúdó dögmadarak sűrű csattogása borította el: szakállaskeselyű, dögkeselyű, üstököskeselyű, királykeselyű, kalapos-, kámzsás-, füles-, kopasz- és hollókeselyű, kondor és urubu károgott-zabált, koncot szuszakolt s megint nekigyürkőzött; miközben mindegyre szúrt, a dühöngő bikaember végtagokat szakított ki az emberkötegből, emberbálából, vért szopott, csontot tört, gyomrokban és ágyékokban túrt, mígnem a szárnyak, tollak, nyakak, szemek, csőrök, körmök és karmok boglyas felhője föl nem oszlott a holdfényben. Magára maradt a Minótaurosz. Holdtól vakulva, megint megpillantotta a hideg falakon saját tükörképeit: fekete árnyként csúsztak s nőttek egybe árnyéklabirintussá a labirintusban. Fölemelte a karját, ököllel fenyegetőzött, intőleg hadonászott, tükörképei vele együtt emelték föl karjukat, fenyegetőztek öklükkel, intőleg hadonásztak: ez annyira felbőszítette, hogy leszegett bikafejével vaktában nekirontott az első árnyéknak. Áttörte a falat, dühödten kereste az üvegszilánkokban a tükörképet, mely mégiscsak az övé volt, úgy tűnt, el van temetve a szilánkok alatt. Meglódította hatalmas üstökét, s mikor a következő falon meglátta tükörképét, még mindig nem kapiskálta a helyzetet, újra nekilendült, föl-fölbődülvén, fejjel fölöklelte, mint az imént. Nagyot koppant, őrjöngő, vöröses bölényszeme a tükörképre guvadt, amely pedig őt guvasztotta őrjöngő, vöröses bölényszemmel. Fölberregett, még hevesebben, még véresebbet koppant, hanyatt vágódott. A Hold még mindig a labirintus háta mögött lógott, de átviláglott a falakon, csaknem teliholdként tükröződve bennük, még nem kikerekedett oldalának krátercsipkéi meghíztak, s korongja oly gyakorta tükröződött, hogy a Minótaurosz úgy vélte: csupa kő univerzumba néz, amelyet hegek kaszabolnak. Attól félt, mialatt erre a holdbéli világra meredt, hogy ellensége talpra áll. Hasára ereszkedett, s az áruló is - noha nem állt föl - hasán gunnyadva csak őt delejezte. A Minótaurosz tükörképe felé csusszant, mely ugyancsak közelített, kész volt fölágaskodni s őrá ugrani, miközben azonban árgus szemmel figyelte, kifirtatta a szeméből: ha ő fölágaskodik, nyomban fölágaskodik a másik is. Agyába véste az áruló arcát, vastag bunda, a széles homlokon csimbókos gyapjúhaj burjánozása, ezer üvegszilánk lepedéke rajta, csak úgy szikráznak a kékes holdfényben, a kurta ívű szarvak, az enyhén meghajló orr vonala, a nyálas pofa, a kékesveres hosszúkás nyelv. Zihált a Minótaurosz, orrlyuka gőze elhomályosította a tükröt, amihez odamászott, nem is látta már a tükörképét, s hogy elhessegesse a ködöt, önkéntelenül megtörülte kezével a nyirkos üveget. Megütődött, mikor a sima, rideg felület mögül egyszer csak előbukkant az áruló óriási bikaarca, homlokával ösztönösen odavágott, beverte a falba, s nem érte el a másik homlokot, amely a falban volt s nem a falon kívül. Gyanút fogott. Hátrébb lépett a faltól, gyűlölködve rávillantott tükörképére, az viszont jobb öklét elzúdította, tükörképe a balját, találkozott a két ököl, újabb ütésváltás, egyforma eredmény, ekkor elzúdította mindkét öklét, tükörképe ugyancsak, végül dobolni kezdett a falon. Dühét dobolta, pusztítási szomját dobolta, bosszúitasságát dobolta, ölésben lelt gyönyörűrégét dobolta, rettegését dobolta, lázadását dobolta, öntudatát dobolta, de egyszer csak érezte, hogy ez a lény a tükörben, mely olyan, mint ő és mégis kelepcébe csalta, mert más volt mégiscsak, s minden dolog ellene fogott össze, ami rajta kívül van... hogy ez a lény megfoghatatlan, érinthetetlen. Noha gyanította már rögtön az elején, mikor megébredt a labirintusban - amelyikről még mindig nem tudta, hogy labirintus -, hogy valamilyen titok lappang közte és a minótauroszok közt, valami falféleség, azonban mivel táncolt velük, mint a vezérük, királyuk, istenük, véges-végig a minótauroszok világegyetemén, erre nem ügyelt, de most, miután magáévá tette a lányt, miután testét a lány testéhez, a lány testébe nyomta, miután a többi ember testét átdöfte és ízekre szakította szarvaival, hogy melegvörös nyirok fröccsent belőlük, mint az ő testéből, most megérezte ennek a lénynek a valótlanságát, mely ugyan kelepcébe csalta őt, mégis be volt terítve üvegszilánkkal, mint ő, s talán az ő arca is vérmaszatos, mint az árulók arca. Megtapogatta, ránézett a kezére: az ő arca is merő vér volt. Bizalmatlanul méregette tükörképét, úgy tett, mintha rá se hederítene, érezte: valami olyasminek tűnt, ami valóságosan nem volt. Megdöbbent, ugyanakkor kíváncsiság furdalta. Vissszahőkölt, tükörképe szintúgy. Lassan-lassan felderengett benne, hogy önmagával áll szemben. Próbált menekülni, de bárhová fordult, önmagába botlott, önmaga falai zárták körül, mindenütt ő maga volt, lépten-nyomon ő, a labirintus fenekétől a végtelenig tükröződve. Sejtette, hogy nem létezik sok minótaurosz, csak egyetlenegy, hogy csak egy lény van, olyan, mint ő, nincsen másik sem előtte, sem mögötte, hogy egyedüli valaki ő, kizárva-bezárva egyszerre, hogy miatta van a labirintus, és csakis azért, mert ő megszületett, mert tilos volt léteznie olyan lénynek, mint ő, a határfal miatt, ami ember és állat, ember és isten között emeltetett, hogy ne legyen labirintus, hogy rendben maradjon a világ, ne zuhanjon vissza a káoszba, amiből keletkezett; s amint ezt megérezte (érzés, megértés nélkül, nem fogalmak útján történő emberi belátás, hanem képek és érzetek útján közvetített minótauroszi belátás), összecsuklott, s ahogyan ott hevert, összegöngyölítve (Pasziphaé testében is így göngyölödhetett), azt álmodta a Minótaurosz, hogy ember. Emberi nyelvről álmodott, testvériségről, barátságról álmodott, meghittségről, szeretetről, gondoskodásról, melegségről álmodott, s egyúttal tudta álmában, hogy szörnyeteg, hogy soha nem részesedhet az emberi nyelvből, soha testvériségből, soha barátságból, soha szeretetből, soha gondoskodásból, soha melegségből, úgy álmodott, ahogyan emberek álmodnak istenekről, ahogyan emberi szomorúsággal az ember, állati szomorúsággal a Minótaurosz. Így is talált rá Ariadné, álmában. Táncolva jött gyapjúgombolyagával, letekerintette, s táncolva, csaknem gyöngéden, ráhurkolta a vörös fonál végét a szörnyeteg szarvaira, ismét kitáncolt a fonal mentén, s amikor a Minótaurosz megébredt, üveges reggelen, ezerszeres tükörben egy minótauroszt látott közeledni, szeme a gyapjúfonálra szegezve, mintha vérnyom volna. Először azt gondolta a Minótaurosz, tükörkép lehet, még ha nem fogta is föl, mostanára sem, mi az a tükörkép, de aztán kiviláglott: feléje lépdel a másik Minótaurosz, míg ő fekszik a földön. Ez megzavarta. Föltápászkodott, s nem is vette észre, hogy a vörös gyapjúfonál vége a szarvai köré van gombolyítva. A másik közelebb jött. A Minótaurosz mindkét karját égre emelte, a másik ugyanúgy, a Minótaurosz gyanút fogott, hogy a másik mégiscsak az ő tükörképe lehet, majd megint úgy tűnt neki, a másik Minótaurosz nem azonos ütemben emelte égre a karját, mert a tükörképek egyébként mind egyidejűleg tették ezt, de csalatkozhatott is, hiszen mindketten tükröződtek, a másiknak most hirtelen földbe gyökerezett a lába. Tett egy tánclépést, a tükörképek szintén, mégis, ezúttal több tükörkép is óvatosan vonta a lábát, ezt megfigyelte. Ismét megdermedt, s fürkészve leste a másik Minótauroszt, mely ugyancsak mozdulatlanul állt. Gondolkodni próbált. Megmoccintotta jobb keze kisujját, élesen odanézett; még egyszer megmoccintotta, a másik megmoccintotta jobb keze kisujját, ez nyugtalanította, tétovázott: úgy tűnt, hamis kézen mozdult meg a kisujj. Orra előtt állt a másik, de lehetett a másik Minótaurosz tükörképe is, vagy saját tükörképének tükörképe, ésszel talán nem is lehetett kisilabizálni. A másiknak, ha egyáltalán létezett, olyan koponyája volt, mint őneki, olyan teste, mint őneki. Megrezgette a jobb kezét, most a másiknak a bal keze mozdult csaknem egyidejűleg, sőt lehet, hogy egyidejűleg. S amint minden lehetőséget meglatolt, hirtelen meglátta, hogy a másik Minótaurosznak a testéhez vagy a tükörképének a testéhez, ágyéktájon egy tárgy tapad, valami bundaféleség, amiről ugyan nem tudta, micsoda, ami azonban mégis bizonyossá tette, hogy egy másik Minótaurosszal vagy annak tükörképével néz farkasszemet. Fölordított, noha ez inkább bődülés volt, mintsem ordítás, huzamos jajdulás, bőgés és nyivákolás az örömtől, hogy nem magányos példány többé, kizárva-bezárva, hogy létezik egy második Minótaurosz, nemcsak az ő énje, hanem egy teljes értékű társ. Táncra kerekedett. Táncolta a testvériség táncát, a barátság táncát, a meghittség táncát, a szeretet táncát, az emberközelség táncát, a melegség táncát. Boldogságát táncolta, páros létét táncolta, megváltását táncolta, a labirintus pusztulását táncolta, tükreinek és falainak dübörgő földbe süllyedését táncolta, a minótauroszok, állatok, emberek és istenek közötti barátságot táncolta, szarván rezgett a vörös gyapjúfonál, körbetáncolta a másik Minótauroszt, aki kifeszítette a vörös gyapjúfonalat és kivonta a bundahüvelyből a tőrt, anélkül, hogy ő észrevette volna, és az egyik tükörképei körbetáncolták a másik tükörképeit, amelyek kifeszítették a vörös gyapjúfonalat és kivonták a bundahüvelyből a tőrt, s amikor a Minótaurosz a másik lény kitárt karjába omlott, abban a hiszemben, hogy barátra lelt, olyan lényre, mint ő, s amikor tükörképei a másik tükörképeinek karjába omoltak, döfni lendítette kezét a másik, és döftek a tükörképei, s olyan keményen szúrta a hátába a tőrt, hogy a Minótaurosz már akkor kimúlt, amikor lerogyott a földre. Thészeusz levette arcáról a bikamaszkot, az összes tükörkép levette arcáról a bikamaszkot, felgöngyölte a vörös gyapjúfonalat, és eltűnt a labirintusból. Nem tükröztek többé mást a falak, csak - hosszan, végtelenül - a Minótaurosz sötét tetemét. Aztán, mielőtt jött a Nap, jöttek a madarak.

Báthory Csaba fordítása
 
 
0 komment , kategória:   Friedrich Dürrenmatt MINÓTAU  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1127
  • e Hét: 19166
  • e Hónap: 46412
  • e Év: 2111393
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.