Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-18 18:51:44, péntek
 
  Gyrðir Elíasson
SÖTÉTSÉG
/Novella/



Kettesben sétáltunk aznap este, amikor a fejünk felett a hold egyszer csak elkezdett himbálózni. Aztán hirtelen lezuhant az égboltról és eltűnt. Egymásra néztünk. Félelmet láttam a szemében, de nem szólt. Én sem szóltam egy szót sem. Az utcai lámpák fényében jól láttam a tekintetét, de hogy a hold már nem volt sehol, még a lámpák is valahogy bágyadtabban világítottak.
Épp úgy megszeppentem, mint ő, de nem mutattam. Nem szoktam leplezni a félelmemet, de ezzel, ami itt most történt, végképp nem tudtam mit kezdeni. A hold lezuhant az égről és talán soha többé nem bukkan fel.
Mentünk tovább, kéz a kézben, az utcai lámpák alatt, ki a városkából, és egy keskeny földúton haladtunk tovább a sötétben. Nem láttunk más világosságot, csak a település hunyorgó fényeit, amikor hátranéztünk. Egy magaslat következett, és ahogy átjutottunk a magaslaton, mely így közénk és a település közé került, akkor ott nagyon sötét lett. Még mindig nem szólaltunk meg, ki-ki a saját gondolataiba merült. Azt latolgattam, vajon egyedül csak nekünk tűnt volna fel, hogy a hold aláhullott, és gyanítom, hogy a lány is valami ilyesmire gondolhatott, mert jól megszorította hideg kezemet.
A földút egyenesen vezetett tovább, hol emelkedőkön, hol meg síkon; már korábban is jártunk erre, így sötétben is eligazodtunk.
Hirtelen eszembe jutott, hogy talán a nap is lezuhant az égről, akkor aztán foroghat a föld, soha többé nem fordul a fénybe. Megálltunk, és átkaroltam a lányt. Ekkor horkantást hallottunk közvetlen közelről, és az öreg ló már-már a vállunkat súrolta, ahogy elügetett mellettünk az ösvényen. Tulajdonképpen nem láttam, úgyhogy nem is tudom, miből gondoltam, hogy öreg, de valahogy úgy találtam, sokat tapasztalt már, ám ilyet, mint ez, eddig még soha. Ő is megrettent, akárcsak mi. A hold alighanem ugyanolyan sokat jelentett neki, mint nekünk. És akkor ott, az éjszakában, közelebb került egymáshoz ember és állat, mint valaha, bár a ló a település felé ügetett, és egyre jobban távolodott tőlünk. A hold eltűnése hozott össze bennünket. Sosem hittem volna, hogy egyszer még lesz egy öreg ló, aki iránt semmi különös melegséget sem fogok érezni, ezúttal azonban mégis így lett; minden fekete volt körülöttünk, akárcsak a lábunk alatt a föld.
Száraz volt az út, és tudtam, sőt éreztem, hogy porzik a föld az öreg ló patkója alatt, ahogy távolodik. A patkók tompán dobogtak az éjszakában, mintha egy magányos törpe kovácsolna valamit, mélyen a föld alatt.
Amúgy csendes volt minden. Egyetlen csillag sem látszott, és nem tudtam, hogy ők is mind lehulltak-e a holddal együtt, de erőm sem volt ezen gondolkozni, inkább átkaroltam a lányt és hallgattam.
Aztán visszafordultunk a városka felé, magaslatokon, dombokon keltünk át, míg meg nem pillantottuk a lámpák fényét, és az öreg lóra gondoltunk (később az égvilágon mindent megbeszéltünk), meg arra, vajon nem esett-e valami baja a patájának, nem botlott-e meg a hepehupás úton, meg hogy nagyon meglepődött-e, amikor találkozott velünk a sötétben, és hogy vajon a hold eltűnése miatt horkantott-e akkorát, meg hogy miért fél a sötétben, ha egyszer ló. Az is megfordult a fejünkben, hogy talán a többi állat is követi majd a kivilágított településre, vagy talán már ott is vannak, és a városka már az állatok városa is lett, ahol az égbolton történteknek köszönhetően ember és állat újra egymásra talált. Az állatok biztos többet tudnak a sötétségről, mint mi, emberek; ez egyszer ők taníthatnának bennünket, nekünk meg volna mit tanulnunk tőlük.
Fogtuk egymás kezét és lassan ballagtunk a földúton, közeledtünk a városkához. Már majdnem a peremére értünk, amikor az utcákon és a házakban hirtelen kialudtak a fények. Még egy autó sem járt arra, sehol semmi világosság.
Újra megálltunk, egymásra néztünk, de nem láttunk semmit és füleltünk, nem hallunk-e nyihogást, tehénbőgést, ugatást, nyávogást, cincogást, meg halk beszédet.
- Mit gondolsz, visszatalálunk a panzióba? - kérdeztem aztán.
- Nem tudom, mit gondoljak - felelte a lány.

Patat Bence, Schütz J. István és Tomcsányi Zsuzsanna fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Gyrðir Elíasson SÖTÉTSÉG  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 674
  • e Hét: 19297
  • e Hónap: 64369
  • e Év: 2005649
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.