Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
szeretettel
  2012-05-18 19:03:19, péntek
 
  Gelléri Andor Endre
MUNKÁM AKADT



Árulás! Megcsaltak a meséim, fölugrottak álmukból: s ráznak, ütnek, lüknek, munkába küldenek engem!... De nem engedem én magam! Napszámos legyek? Durva, kérgeskezű munkás?
Menj, pusztulj előlem, te legszebb, hajnalporos regém, ne könyörögj nékem, utállak, érted?
De sír a rege gyönge hangon: - Ó, jó uram, alighogy élek, sápadt vagyok, meg te is az vagy, és éhes bennem a hajnal, mióta éhezöl. A sovány fű harmatot rágna már apró fogaival!
És a búskomorság meséje is megszólalt gyöngyházából komolyan: - Olyan nagy teher lelkemnek a te szomorúságod. Minden szó sötét bennem, és alusznak az aranycsillagok örökkön-örökké soraimban. Úgy hasonlít rád, gazdám, az írás!
S szólnak valamennyien: - Igen, mi, a te írásaid küldünk munkába, mert bennünk mindig csak Álom, Széljárás, Alvás és Derengés van. Egyszer sem épült fel bennünk ház, nem izzadt a munkás, és pörlekedett véle a gazda! Alakjaink gondtalanul örökké élnek, és dicsérik az Istent, arcon csókolják, majd angyalokkal szállnak erre-arra!
- De ha te is dolgozni fogsz a két kezeddel - oktatnak -, akkor sorainkaban a napszámos letörli izzadt homlokát, és fújó mellkasának párája lesz a dalunk! Ha eljön a fizetés napja, a szombat: ott állnak a munkások, kacagnak, tréfálkoznak, megkapják a fizetésüket, és távozóban szidják a gazdát, hogy a betűk sisteregnek tőle! Hidak erőlködnek át a túlsó partra, házak nyúlnak föl az égre, kopácsolnak, szögelnek, munkára hát, munkára hát!
- Gonoszak, átkozottak! - szitkozódva, majd mégis lehajtom a fejem: - Különben igazatok van! Megyek! Isten veletek!
S nekigyürkőzve a munkának, már rohantam alá a hegycsúcsról, otthagytam az arcomat cirógató szellőt, és százszor szétkiabáltam: - Hah! Munkába megyek ám, dolgozni fogok! Fúrok, faragok, cipelek, görnyedek, sztrájkolok, pénzt keresek!
S ujjongtam ezen, noha nem tudtam, hogy milyen állást foglalok majd el! Mert a komoly üzemekben nincs Gyöngyörző apó meg Kalászringató anyó, és nem lehetek a tulipáncsapongó fia!
Ott majd vadul sípol fülembe a gőz: - Indulni, munkás!... - Ropog a gép, kiabálás, parancs: - Robot, robot, reggeltől estig! - Mereven, bután bámul rám az acél, és azt mondja: - Én nem tudok semmit, semmit... te vagy a munkás... csinálj velem, amit akarsz!... - Persze nem mondja szelíden: - Rejts kagylóba, eressz a mélybe, s száz év múlva küldj utánam egy barna halászt! - A munkahelyen igazán talpon kell lenni, nem álmodozhatok, és jó lesz tiszta szemmel szétnézni a szíjaj között!
Jaj, jaj, akkor végem van! De hát a lelkiismeretem lázad: a meséid mint fantáziák s egyhangúak! Ha bennük az életet fölemeli a halál, mint díjbirkózó a súlyt, s fúj egy nagyot, hogy mondjuk, hatvan évig erőlködtem vele... hát ez idáig a legszörnyűbb látomásom! Mert a többi regékben szirmok pirulnak, s közülük a kövérebbek vihognak, ha tokájukat ezüsttujjal megkapirgálom!
Jaj, jaj, és bizony el is lustultam! Nem mosakodtam mindennap! Cammogva, csoszogva jártam! Évszakokat aludtam át! S a hálátlan mesék hogy zavarnak még most is... hallga csak... kiabálnak utánam: - Unjuk a régi tündérországot, hozz közénk friss munkást, újat, újat kérnénk! S közben leértem a pihegő mezőre. Ó, hogy izzadt a szegény mező! Úgy, mint én!
- Te is izzadsz, pajtáskám? - szóltam hozzá siránkozva. - Téged is munkába zavar az a ronda Idő? Engem meg a meséim! Igazán szerencsétlenek vagyunk.
Nem felelt a mező, szuszogott csak, de jól láttam, amint még a fű is feltűrte zöld ingujját a karján, s nehezen egyenesedik föl! Nagyon dolgozik a mező, tikkadtan ordít rá az Idő:
- Te vén renyhe! Eleget aludtál már! Mozogj csak! - és amint bámulom a hetyke, parancsolgató Időt meg a zihálva igyekvő mezőt, lám, eltelt a délelőtt, s délután lett! Az Idő teletölti vizespoharait az égen, úgy látszik, meg van elégedve a mező munkájával, mert lenyújtja a poharakat: - Igyál, vén komám! Tásd el jól a szád. No látod, most megérdemled... - és hull, hull az eső!
Én is munkába kezdek - gondolom, mikor elállt már az eső. Minek mennék tovább, dolgozok a két karommal, alaposan, és méghozzá egyenest az Istennek! Kezdjük!
Hát kezdem: a már elszáradt fűből karót kötök a lehajló virágok mellé; a szirmokon remegő csöppeket egyenként lerázom a szomjas gyökerekhez; lehajolt fűcsomókat fölegyenesítek, megfésülöm a hajukat, s ha tövükben sok kabics vagy féreg van: elhordom onnan.
Így karjaim a mező karjai, munkám a természeté - nyugtatom magam -, és a meséim sem pörölhetnek. Dolgozok!
S felpattantok nehezen nyíló bimbókat méhek előtt.
- Köszönjük - mondják a méhek - a szűz virágport!
De elbámulok a tudatlanságomon, mikor a lepkéket akarom elkalauzolni a virágokhoz. Mert a búzavirágon kívül igazán nem tudom egynek sem a nevét, sem azt, hogy mikor nyílnak. Csak szépnek látom őket, szeretem őket, de a tudós nevüket, a magyar nevüket nem ismerem.
Enyje... enyje! Miért gyötrődök, hogy vajon munka ez, amit végzek? Más munkát akarok, mint szembefeküdni a virágokkal, nézni a szemüket, simogatni a hajukat, belesni a keblükhöz, és nevet adni nekik, minden csöpp pontot csipkét, aranyat vagy kéket megjegyezni, más és más nevet adni, másképp és másképp becézni!
Ördögbe is, a saját lelkembe venni őket, s megkeresztelni bennem! Ihletet szavakkal meghinteni, Atya-Fiú-Szentlélek nevében elnevezni! Ó, van már munkám, éljen, sok, rengeteg, hetekig tartó, száz hétig is! S ki tudja... hátha a virágok még pogányok? Megtérítem őket, elmondom nekik a Hegyi beszédet! Megírom a törvényeiket! S vasárnaponként misét mondok! Én leszek minden virág keresztapja! És hogy sírnak majd, ha meghalok! Elkísérik szomorúan a koporsómat, egymás kezét fogva, minden virág a mezőről... De az tán még soká lesz! Inkább rögtön munkába kezdek, igen, azonnal.
- Ugye, jó lesz, mező, és örültök, virágok, hogy nem kell azt kiabálnotok a szomszédba: "Hé, komámasszony, te piros orrú!..." Vagy: "Rozsdásképű gazduram!"
Rendes nevetek lesz!
De most már kérlek, ti fülem körül zsongó jó szellők, ne suttogjatok semmit, majd elintézem én azt, és amint ezt mondom: odafekszem sufárzó arccal egy virág elé, hogy a nevét kitaláljam.


Munkám akadt - Első megjelenése: Pesti Napló, 1928. szept. 14.
 
 
0 komment , kategória:  Gelléri Andor Endre HÁROM HÍD  
szeretettel
  2012-05-18 19:01:36, péntek
 
  Gelléri Andor Endre
HÁROM HÍD ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT
/Novellafüzér/
Álomhalott



Az Ősz s a Tél közé eső idő nesztelen. S ilyenkor találkozom egy tündérlánnyal. Homályos szemmel akar elmenni mellettem, noha jól ismer, de megkapom a karját indulatosan.
- Ja-aj! - kiált fel megrémülve (mert éj van!), s kiáltása után azt ordítják a házak: - Ja-aj!
Megdöbbenek e hosszú jajongástól és sírástól. Kimered a szemem, félig csodálkozástól, félig borzongástól. S nem tudok szólni, de el nem eresztem, mikor kitépi magát ölelésemből, amely heves és érzéki:
- Eressz, eressz azonnal! - s látható undorral taszít.
De éjutó van, tűnő csillagok; egyikük hárfáz: én régen szeretem a tündérlányt, és álmodozok róla; régóta heverek izzadva az ágyamon, ha rágondolok. Vágyom rá, lihegve, csend van minden felé, mereven állnak a felhők, majd intőn csörrennek, ha szél csap közéjük.
Átkapom a derekát, hátrahajtom sudár testét, befogom csókkal síró szemét, fejtem a ruháját... de valami visszatart, s szinte (lelkem borzong) hallom: az űr csillaga - szomorúan, igen bánatosan, halálosan - hárfáz.
Megint eleresztem, s ezt susogom: - Én nem bánom, s nem is értem, miért eresztelek el? De most ölbe kaplak (megteszem), s viszlek az apádhoz (- Jaj! - kiáltja sírva), s megkérlek tőle. A csillagok közül kettő lesz a tanú (hajnalra eltűnnek, és nem zavarnak!), s összeadni a hajnal fog minket. Reggelre asszony leszel, s egy év múltán, e helyen ha erre járunk: gyermek ring a karodon.
Hát rohanok is vele pókházak, lombpaloták és szélszövőgyárak között, míg piszkos, poros meselapokból épített, csöppnyi házukba érünk. A tündérlány csak hever a karomon, akaratlanul, mint aki magában rejtve ismétli: - Hát legyen, ha az Isten akarja így. - De lehunyt szeme alól szivárognak a könnyek, mint a kígyók az alvó virágoskertből; szája jajra reszket, mint a szívem e furcsa kalandtól.
S amint az ajtót becsapom (bátor légy, csak bátor!), minden felé vakolat hull a nyakamba viszketőn, bogár iramlik végig a gerincemen, brr! a szemem, a szám poros lesz, piha, köpök, s végül benyitok, jó éjt köszönve, a hálószobájukba.
S ott csupán a mécses ég, sötét van. A tündérlány anyja ül az ágyánál, s kezei között ingatja a fejét. Nagy tusakodásában észre sem veszi, hogy közeledünk, de én hallom a gyötrődését.
- Nem értem, nem is érthetem én! - mondogatja.
A tündérlány szeme kinyílik, szomorúan néz rám, s csendesen kér: eresszem le a földre. Elfogódva leeresztem, s ő szelíden megérint, csudálatos bánattal hív:
- Jöjj, és kérj meg hát az atyámtól!
Von maga után az ágyhoz, lábhegyen, én is úgy követem, s csak a szememmel kérdem: - Hol van az atyád?
- Itt! - inti, s rámutat az ágyon holtfehéren pihenő, szakállas úrra.
- Megkérném a leányát - mondom, elég hangosan, hogy felébredjen, ha szendereg csupán.
Szisszenve felijed a tündérlány anyja, s haragosan int rám: - Csitt, csend!
Majd megráz dühösen: - Miért kiált rá, mikor halott?!
Ó! Akkor hiába kérem tőle a leányát, persze; de nékem kell a leánya, kell a szerelem, s e gyász megfoszt tőle! Átok ez, az bizony! Hiszen tudom, hogy a lány szeret, szívből az enyém lenne, ölelne! Persze, persze, gyászban nem lehet esküdni. S a hófehér halott is olyan borzasztó hideget áraszt!
- Szörnyűség! - tör ki belőlem.
- Csitt, csend! - förmed az anya, az özvegy - Én csak azt nem értem, nem értem - s maga elé mered -, hogy miképpen halhatott meg?
- Hja - ingatom a fejem, csodálkozva butaságán -, jó anyósom: föltámad az emberben a halál, s így szól: Jó reggelt! Jó estét! Jó éjt! ... mármint amikor jön. Vagy kikél a betegségből, s leszúrja késsel az ember életét.
- Hm, hm - inti az özvegy -, de kése nyomán valami látható jel marad: tüdőbaj ölte meg, a mája, a szíve, az éhség! Őnála semmi, de semmi nyom nincs, és mégis, lám, halott!
- Tegnap este az atyám írt - szólal meg a tündérlány. - Írás közben fölüti a fejét, s azt mondja: "Én most álmodni fogok." S álmodni kezdett, mintha ágyban nyugodna, alvás közben volna. Fel-felnyögött, majd mosolygott, egyszer csak először kiáltja: "Halál! ..." Majd másodszor is: "Halál! ..." Utána reszketett, remegett, és lám, azóta halott.
- Ő az álomhalott - suttogom -, ő a legszebb halott a földi világon, a tündérvilágon is - és könnyes lesz a szemem -, és gyertek, mondjunk fölötte imát:
Imádkozom hozzád, Álom, aki az én Istenem vagy! És arra kérlek, hogy halálos álmot adj, mert undorodom a földi, rohasztó halál félelmétől. Míg az ébrenlévőnek gyötrelem, mikor a halál részenként tépi ki testéből az életet: álomban könnyen repül el tőlem a szívem, nesztelen bezárul a tüdőm, és súlytalan ereszkedik rám a bénultság. Csak álomba-ragadtatás a halál, és ezt kívánom tőled szenvedélyesen, ámen!
Mindhárman éreztük, a halott ágya fölött állva, hogy torkunkban harangok zendülnek ima közben. Ging-gang, szólnak a harangok, és áradva zúgják: - Legjobb annak, aki az álom halottja. Az álomhalálé az! Ging-gang: - Hideg az út, a hó mégis szétfújható, és álmodhat tavaszról, aki így utazik, és virágos az útja! Ging-gang: - Rózsaillat felé hajol, s a rózsa, nem baj, ha halállá válik és megszólal: "Én vagyok, kedvesem, a halál." Ging-gang: - Hisszük, hogy így hal meg az Isten is, s ez magának az Álomnak a halála... áldás tehát az álomban való élet, mert ilyen halál a jutalma. Ging-gang...
S midőn lelkünk harangzengése véget ért: könnyeztünk. Az én lelkem különösen elszorult volt, mert (íme!) e holttól a leányát akartam megkérni, aki boldoggá tett volna! S mégis áldom a borzongásomat, amely visszatartott, hogy erőszakkal szeressem ezt a tündérlányt, apja halálának éjjelén. De azért előadtam kívánságom az özvegynek is, aki már nem förmedt rám, de tanácstalan maradt.
-Én költő vagyok - mondottam -, s nékem tündér kell! A szegény boldogulttól akartam megkérni, hogy hajnalra már az enyém legyen, ám most magához fordulok: adja nékem a lányát.
- Ó, ó! - jajong az özvegy - halál van, nincs nász! A házunk sötét, és én életemben sosem határoztam még fontos dolog fölött. Holt emberem döntött kedve szerint, de hol van most az ő kedve?! Én adom is meg nem is. Ó, felelj, felelj - tört ki zokogva -, adjam a költőnek tündérlányunkat?
Hallgattam panaszát, de nagyon fájt, hogy boldog gönyöröm így megszakadt, aki biztosan igent mondott volna (hiszen írt és mesét olvasott, mint az Isten), az már nem él e földön, az özvegy adja is meg nem is, és a halottat kérdi. De én, szerelmes gyötrelmű szívemmel, le akartam győzni minden akadályt, s ezt mondtam, magamhoz ölelve a tündérlányt:
- Mi most valamennyien lefekszünk álmodni. S álmodunk a halálról, hogy találkozzunk ily módon a halottal. S amelyikünk eléri és meglátja őt, megkérdi tőle: adja-e a lányát költőnek, s hajnalkor fölébredve megmondja nekünk őszintén a választ.
- Csakhogy - okoskodik az özvegy - ha... a halálról álmodunk, nem... járunk majd szerencsétlenül? Mi is holttá válunk, mint ő? s akkor hogy mondjuk meg hajnalban a választ?
-Á, az könnyű! - legyintek - csak arra kell gondolni (de okvetlen!), hogy noha halott vagyok, mégis élek, csak álmodok!
S míg kint halványabbak a csillagok, s lefelé vivő útjuk élén a hárfázó áll fáradtan, míg valóban ijedt csörrenés hallatszik a felhők táborából, mert megjött a szél: ...vet az özvegy nagy, tollas dunyhákat kettőjüknek a földre, s a tündérlány könyökére támaszkodva már halálról szóló meséket olvas, míg lenyugodva az özvegy, a mécses világánál halálképeket néz. Én viszont odafekszem az álomhalott melletti ágyba, s úgy indulok majd el, a teste mellett feküdve, föl az álomba, lányt kérni a másvilágon, s igent hallani válaszul, hogy hajnalra megkapjam beleegyezését a nászra, s így a tündért is: a Boldogságot. Halálos, Halhatatlan Álom vezet hozzá. Szelíden kérem az Istent: segítsen! - És lehunyom a szemem.



Álomszűz


Hiába, íme, csak bújnak fölfelé, be az ágak és fenyők között, még nem érték el egészen a sötét erdőt, csak a nap tűnő testét tapossák az úton. De már haladtukban a sötét torok elé lépnek: a természet megsűrítette ott a fákat (az erdő sötétje e hely)... a homály köztük rekedt, és a hajnal két karja kell hogy kihúzza onnan és a háta mögé vesse a mélybe!
Mert ha még kettőt lép az a lány, akit szeretek: fehérsége a homályé, és a fiú szenvedélye biztosan legyőzi! Amíg kettőt lép: egy-kettő!... nem enyém többé a tisztasága! Bárcsak elefántcsorda törne ki rájuk, s elfutnának rémülten! Vagy szigorúan kiáltaná az erdő, eltátva homályos száját: - Megálljatok!
De én jól ismerem a lány ereit. Piros vér szökik bennük, mint a szarvas, s nagy orrlikain lihegve száll párája. Feje fölött rőt nap ég, és sistereg tőle a lelke, mint a tó... mindez az ő vére. S a fiú most átöleli a karjával, és húzza vágyón:
- Jöjj!
Ne! ne menj, mert én szeretlek téged! Én álmodoztam rólad, én hívtalak téged át az üres levegőn, és táncra perdültem veled; elképzeltelek meztelenül a szobámban, és végül kínomban paripára vetettem föl mezítelenséged, hogy a mén száguldva elvigyen tőlem, mert megőrülnék!
Most is, megbűvölnének bármivel... ne menj!... úgy nyílna a szám, hogy arany gördülne ki rajta, vagy a felhő teste csúszna elő, mint harmatos kígyó.
Ó, de nem mertem mindezt utána kiáltani! Csak vergődtem és beszéltem, és fenyegetőztem magamban. S féltem odarohanni közéjük, megragadni vállánál a fiút: - Hókusz, Pókusz! - ezt kiáltva, a föld alá nyomni őt, és meghajolni a lány előtt, s csalogatva így szólni:
- Majd mi ketten... beosonunk az erdőbe, én a karomra veszlek, ledűlünk az erdő avarjára, mint az őzek, és átfonom meleg testeden a karom. S te buján hozzám simulsz, és röpülni kezdünk viharos lélegzetünktől; őzszemeink vérbe borulnak, száguldunk egymást tépve, és végül leérünk újra a földre, mint az égi úton elfonnyadt, kék piros virág.
S egyre követtem őket, magamban esküdözve. Sokszor szinte megperzselt a lábuk nyoma; dühöngve csaptam mellbe magam: - Ó, te átkozott sereghajtó, hát vágj eléjük, és ordíts rájuk teli torokkal: - Megálljatok, vagy megöllek!
De helyettük én álltam meg untalan; megborzongtam valamitől, és sírni akartam, majd mint az őrült hazarohanni, mert míg leskelődve követtem őket, otthon az apám halálán volt! S minden utánuk osonó lépésem az ő eltűnni készülő lelke s az én növekvő, féltő szerelmem közé esett. Ó, itt tűnik el előlem a szűz; akit szerettem, másé lesz!
Otthon az apám vergődik, aki még él; nemsokára tán ő is másé lesz!
Irgalmazz, lelkiismeret! Merre forduljak, merre fussak: előre, hátra? Mert mit látok itt?: Elvesztem, akit szeretek, a Szüzet!
Mit sejtek a halálos ágy felől?: Halálé lesz, mire haza érsz az Apád!
De mi nagyobb nékem: az szűziesség vagy az eltűnő élet? Mi döntsön itt? Engedd, Isten, hogy kettészakadjak, tépődjön ketté a lelkem, mert itt is és ott is látni akarok! Látni a szüzet, és látni az apámat!
De jaj! hiszen csak egy lelkem van, s azt testembe bezárva hordozom. És hogy fusson két felé a testem is? És mit tegyek, hogy ne vádoljon a lelkiismeret, s ne haragudjon rám a bíráskodó Isten?
S amint szűz kedvesem lépése ropog az avaron, amint hallom a fiúk kacagását erősen szállni, és későbbi meztelenségükből (erdősűrűben voltunk már) jól kiértem, hogy a fullasztó pillanat van itt: megigézve utánuk osonok, lábhegyen, és mögéjük kerülök izgatottan.
Hová is kerültem? Csak meséhez tudom hasonlítani leheletüket, ősvillámhoz a szemüket, és egymásra csorduló égi korsóhoz piros ajkukat. S... a leány mezítelen keblei égnek, csípője árad, hullámzik... a fiú piros láng, perzselve égeti a fák tövét, s felszökik a sudarán, s ott föllobbanva tán az első esti csillaggá változik át az égen. Szerelmi csillag ő!
Minden mozdulatuk belém vésődik: fojtott ígéretük megremegtet, botló kezük megrémít engem is, és kábultságuk rám száll... ó, hozzájuk hasonló leszek tán, magával visz a szenvedélyük... De csitt!
És fájdalmamban le akartam hunyni a szemem. Ne is lássam! De tág maradt, mint a halé, aki a mélyben úszik mostan! Tág maradt, és nézett! S úgy éreztem: nem bírom tovább! Odarohanok, széttépem őket, s elvágtatok a lánnyal, őrjöngve és nyerítve! Csakhogy furcsa az Ember! Mert bent szétszakítja testét a viharos tenger, és bömbölésétől remeg a Test, mint a Föld az Óceántól! De mint nem inog a Föld az Isten akaratából, megmaradva örök tengelye körül, és fürdik akár napfényben, akár az éjszakában alázatosan, megnyugodva: úgy mondtam magamnak:
- Fürödj meg te is az Isten akaratában vagy a Fátumban, miként a Föld!
A Föld! A Föld! Vízióként jött, és kettéhasított bennem minden vad és gyilkos szándékot. Nagy példája, az örök engedelmesség a lelkemre szállt: - Légy hasonló hozzá és tűrd, hogy mint rajta a sorsuk, úgy a te lelkeden is történjék bármi. Változzék benne a szerelem, a szerencse, az élet, a halál, az Ő furcsa akaratából. Tűnj el innen, mint Ember, változz át mássá, alázatos Természetté, és úgy viselt a szűz elvesztését.
Ott álltam, megdöbbenve saját gondolataimtól, a két fenyő között, és hirtelen, őrültmódra, bokorrá görnyedtem.
Vállamról az éj sötétjétől levelesen csüngtek alá karjaim, s lehajolt, mint lomb, a fejem, hogy csillogó szememből könnyel öntözze átváltozásom tüzes gyökerét. Majd megvonaglottam, mint ők, térdre buktam leveleimmel, mikor azt kiáltotta a fiú:
- Anya leszel!
És mintha kővé váltam volna, mikor ők is megmerevültek.
S amint hosszúra nyúlt a kéjük, és formálódott más és más gyönyörbe, úgy alakult az én testem is, egyre hallva a parancsot: - Változz, változz, veszíts a szenvedélyedből te is, nehogy ölj keserűségedben! Légy hasonló a hegyhez, aki most szótlanul megtűri őket, légy hasonló a folyóhoz, amely egykedvűen viszi a hullát és a mulatozók csónakjait... légy hasonló a Természethez, és az éj nagy szemével nézd az ő emberi sorsukat!
Jaj! Vonaglottam és görnyedtem iszonyú kéjük alatt, s kínomban kibújtam a fa alakjából, majd át a merev szikláéba: Mint szikla, úgy néztem őket!... - Vagy hemperegtem, mint kis féreg: - Akit eltiporhatnak!... - Vagy tátongó szájjal szelet hasítottam magamból átok helyett: - Repülj ki belőlem, lélek!... - És végül az ujjaim a torkomra fonódtak: - Hogy gyáva kígyóként fojtsanak, mikor a fiú újra kiáltott hörögve! - Száz alak voltam emberi kéjük alatt, csak Isten nem és Halál.
És mikor ernyedten odahulltak a éjsötét földre, megcsendült bennem riadtan egy harang: Ging-galang!
- A halálos lélekharang szól!
És gyors csengésétől megrémülve kiáltottam magamban: - Szállj föl, lelkem, gyorsan az égre, és nézd meg, mint csillag: Él még az apám? Szállj, szállj, gyorsan, azonnal, ne küszködj, törj ki a lelkemből föl az égre!... Ó, mi az? Hát nincs erőd?... Hát föl az égre, lelkem, s onnan less be az ablakon át be az ágyra, hogy él-e még az apám. Mert eljut bizony a fiú szüleihez, ha kidobták a szerelemből! És kéri, íme, siránkozva a lelkét, aki megriasztotta harangcsengésével, hogy jósoljon neki, ha nincs ereje az égig emelkedni és változni csillaggá:
- Él az apja? Nem halt meg? Nincs sötét gyász otthon?
De miért nem ugrik már, és rohan el az erdőből? miért bámul arra a helyre, s néz maga alá, ahol az ő átváltozó szerelmének nyoma árulkodik undorítón?!... Miért bámul oda, ahonnan egymásra támaszkodva elmentek ők?... S mikor bátrabb lesz, nem fut el az erdőből, hanem odaoson, arra a helyre lép, és dideregve nézi a földet, az avart, a fákat, és azt kérdi tőlük és magától: hát ti miért tűrtétek meg őket? És én mért változtam át tőlük távol, és mért nem bújtam közéjük mint félelem, betegség, zavar, hidegség és undor? Messze görnyedtem mint bokor, és kígyókkal fojtogattam a torkom! Miért voltam olyan kicsi, hogy csak magamban vedlettem át hozzájuk hasonlóvá, és nem törtem rájuk, részt kérve az örömükből? Miért nem változtam Halállá és Rontóvá, hogy visongó füttyel, rekedt kacagással, rémítő búgású szavakkal még száz álmodozás bilincsébe verhettem volna vissza immár teljessé vált vágyukat?!
S most is, miért akarok mint csillag nézni haldokló apámra? Sárga, távoli fénnyel figyelni az arcát, és hírt tudni róla. Miért nem a két szememmel, csendülő hangommal, riadt kíváncsiságommal:
- Élsz még, jó apám?... megmaradsz az anyám mellett és mellettem?... Mert ugye, édes Szülőim, szeretni fogtok, ha hazaérek idejében... s ha majd szomorúan nézek, ha lehajtom a fejem: megcsókoltok... Ha álmomban valamitől riadtan ordítok: fölkeltek és megmondjátok: "Imádkozz csak, s aludj el békével újra."
S ha most hazaérek, nem kell gyászba merülnöm, futni halottasemberekért, és szaladni a temetőbe: - Sírt adjatok az én szegény apámnak, hogy könnyítsek a késés miatti furdalásomon!
S most érzem: Az égen úgyis ragyognak a csillagok: ne akarjon az ember, igazán mondom, csillag lenni! Ne mint távoli fény ragyogjon végig az életen, hanem mint a Pénz, olyan sugárral! Hasonlata ne kutassa a távolt, hanem fogja meg az embert! És rúgjon bele, igenis, dühöngve a földbe, ahol azok ölelkeztek, és kiáltsa zsugorin: "Megloptak egy gyönyörrel! Sajnálom, nagyon!"
Aztán átszáguldva az erdőn, csak rohanjon a sötét ég alatt, és ha botlik, ha zökken, és ismét megcsendül lelkében a halottakért szóló lélekharang, azt ordítsa szét: "Nem! Nem halt meg! Másért is szólhat!"
És harapjon a szájába, csapjon rá tenyérrel, ha a sejtelme intőn suttogja: "De az apámért is szólhat..."



Álombeszéd


Fölütődnek a Sors könyvei, és valaki meztelenül a fülébe olvassa mindnekinek, hogy ma mit tegyen.
Ugyanaz fölüti a Természet könyvét, és íme: ráolvassa a szűzi hóra, a merev téli fagyra, a didergő évszakra, hogy holnap még hideg lesz... és szétnézve a bolygókon, mint fénylő betűkön: összeszedi róluk az Isten értelmét, akaratát és kimondja:
- Holnapra eredjen már a fagy, vízzé váljon a hó, és a folyók zúgva növeljék nagyra a tengert!
Igen... nálam is elmúlt már sok-sok évaszak, gyermekkorom óta. Megnövekedtem testben és lélekben, de kábultan játszom most is, noha húszéves vagyok. S a múló évek, ezt olykor észreveszem: odakünn, a temetők felé, nesztelenül ismét pincét ásnak a szülőimnek, akik nehéz munkával jutottak ki a pince mélységéből. Tudom, hogy odakerülnek majd vissza szegény szüleim, én azonban, én a halhatatlanságot áhítom:
- A sírba csak a testem essék, de a föld színén, az emberek lelkében hadd járjon-keljen tovább a lelkem!
Író vagyok. És nem lakatos, mint az apám! Küzd bennem a kalapács és a toll, s ne higyjétek, hogy könnyebb fölemelni a tollat munka végén a papírról, mint a nagy kalapácsot az üllőről.
Válságokban, egyedül, sápadtan üldögéltem éjfélkor a szobácskámban: - Semmi se sikerül, semmi se - motyogtam -, a halhatatlanság késik, az idő csak múlik...
- Bizony, fiam! - hallom hirtelen az anyám hangját, és megremegek.
A szobámban nincs senki. Talán az éjszaka szól?
- Reszket a kezem, nehéz már dolgoznom! - szól az apám is.
Ó, értem! Már nem keresem magam körül őket. Bennem szólaltak meg szomorúan. A lelkemben rejtőző száz fáradt mozdulatuk, sok sóhajuk, beszélgetésük a halálról s a reménytelen öregségről. Én, kelletlenül, csak fél füllel hallgattam oda és legyintettem... s most mégis visszaemlékszem minden szavukra.
S itt van előttem a toll és a tinta. Nyitva áll, rám néz a szekrényem, és tele van írással. Tele tündérrel, holdfénnyel és virágokkal, temetővel, halottal - csak élettel nem!
- Jaj! - gyötrődöm - mindaz, amit írtam, mese és álom, s talán én is horkolva alszom az élet közepén, noha járok-kelek. De hiába, hiába nézem az életet: nem mutat az nékem semmit! Ó, hogyan lehetnem észre vennem és jól megírnom?!
Hiszen itt vannak előttem szegény szülőim. Sürögnek, forognak, mindig dolgoznak. - Az életért tesszük - ezt válaszolják, ha kérdem: - Mi a munkátok célja?... - S én meg nem elégedve a válaszukkal mégis közéjük ülök, eszem, iszom, ruhát kérek, és kábult meséket olvasok fel jutalmul.
Mindezt már sokszor végiggondoltam. De most elönt a fájdalom miattuk, és könyörgök: bocsássatok meg, jó szülőim, a vak fiúnak! Bocsássatok meg, mert sírás folytogatja, bocsássatok meg, hogy bár száz mesét írt, idegen fájdalomról, a magáét, ami most fáj, megint csak nem tudná leírni.
Meleg éj van már, és én kiosonok. A hátamon mintha rajta volna az Álom keresztje, s most megroskadva haladok alatta: - Bárcsak az élethez érnék már el - sóhajtom -, ó, meddig kell még vinnem?
S megyek a csillagos éjszakában, pőrén, a szülőim alvókamrájáig, hogy legalább így, alvás közben csókot küldjek dolgos kezükre és megígérjem:
- Ha még megváltozhatok, akkor más leszek ezentúl!
S a gondolatok nehéz keresztje alatt megtorpanok nyitott ablakuknál. Ki-kiszáll a lélegzetük a sötét szobából, s oly furcsa belesnem ide, megnézni őket alvás közben, és besuttogni az álmukba száz ígéretet. De súgom, súgom őket: - Más leszek, úgy érzem, egészen más!
S íme: megdobban riadtan a szívem. A sötét szobából, az álomhagok tompa zengésével alvó szüleim beszélgetnek.
Ott állok megdöbbenve, hallom titokzatos válaszukat, hallom, hogy az apám, hánykolódva az ágyán, fulladtan felnyög, majd kiállt:
- Megölöm magam!
S utána még nyugtalankodva hörög. S elhallgat.
Szegény anyám, mintha hallaná, sírdogál álmában; s gyönge, ártatlan álmán átszűrűdő sírásából egyszerre kibukkan:
- Fiam!
Borzongva átfutnak rajtam az álom szavai. A kereszt még nehezebb lesz egy pillanatra, de amint elönti szemem a könny, hirtelen láz szikkasztja szárazra a pillámat, s a lázon át égni, megnyilvánulni s elhamvadni látom az életet. Megértem, hogy az apám nem bírt már tovább dolgozni, nincs pénz, nincs munka, kiszorítják, mert öreg és egyedül van, s bolond fiát hiába hívja, az csak ír, ír! Átkozott gyerek, meséktől megszállt!
S a szegény aggastyán talán holnap hurkot köt a nyakára, és a fia majd akkor kezd sírni, ha meghalt!
S megrokkant anyám látja a halál vágyát férje arcán, és megsimítja búsuló fejét. Csapkod a halál ellen, mind a két kezével, munkát kapna el helyette, de csak levegőt fog gyenge ujja. És sír, ha egyedül van, és sír, lám, álmában is, ha szomorú özvegységre gondol, ahol neki mint öreg történetnek, a sarokba kell húzódni fia új tüneményei elől. Sajnálja nagyon a férjét, de hogyan tartsa vissza a haláltól?
És talán utolszor, végsőt próbálva, kiáltott a gyötrődő anya, álomból, álmodó fiához:
- Fiam!... - és sírt után hosszasan.
Ó, mert hiába beszélt neki százszor ébren, nem értette, legyintett a fiú: így a jóasszony most megpróbálta álombeszéddel.
Igen, a fiú már érti, hogy talán elhalnak mellőle mind a ketten. És elhúzódik az ablaktól, és sír szomorúan. Mert egyszerre kellett végighallgatnia az élet minden szavát, széthasították a lelkét, ízekre tépték finomságát, és durván ordítozták: - Bolond, bolond! Térj észre!
Igazat adtam nekik, a saját gyötrelmemre, és úgy álltam, mint a szűz, aki megtermékenyülve az élettől, tudja, hogy a halál is megcsókolta. Jaj, most megértettem, most mondom nektek: az álmodóhoz az álomnak kell szólni az élet szavával!
- Más lesz minden! - tör ki belőlem sírva, s befutottam a szobámba. Igen, más lesz minden holnaptól kezdve, fülembe olvastak a Nagy Könyvből... de még utoljára, ma éjjel jöjjön a Búcsú! Az utolsó pohár mesebor, az utolsó csillagos ruhám hadd öltsem magamra!
Leültem hát, és beburkolóztam sejtelmeimbe, és írtam hajnalaig. Akkor elfújtama lámpást, és sötétben maradtam. Majd becsuktam írásaimra az ajtót, a kulcsot messzire kihajítottam az éjbe, s látomásom támadva, hunyorgón a jövőmre néztem, s beszéltem magamhoz:
- Mint munkás, szomorúan robotolsz, és fáj mindig a szíved. Megtörten alszol reggelig, és sokszor otthon maradnál, mikor már javában dudál a gyár. S így megy ez sokáig. De egyszer visszajössz ide, ebbe a szobába: kezedet a Halál fogja már, és el akar vinni az enyészetbe. Ám megkéred, mivel az élítéltnek utolsó kívánságát teljesítik:
Nyisd ki, Halál, a szerényem! - szólsz hozzá - és add ide a meséimet!
Leülsz árván, szegény, jövendő magam, és elolvasod őket. A Halál is belenéz, és kristályszemei felragyognak tőlük az éjfélben. És olvastok ketten, az ő jeges szemjuka betelik szerelmes történeteimmel, halovány csillagjaimat az ujjára veszi, pörgeti és rám néz, és dicsérően bólint:
"Szép, de szép, hadd halljam tovább, fiam."
Olvasunk, múlik az Idő, fordul a világ, hívják a Halált máshová is:
"Várj, fiam, mindjárt visszatérek."
Bólintok némán, sápadtan, és nézem az elmúlt életem. Mint munkás dolgoztam, s most, íme, csak a Halál olvassa már meséimet. Talán szól valakinek útjában és megdicséri... Talán, talán... Ott ülök köztük mint halott, és könyörögve kérem az emberiséget:
Most engedjétek hozzám a kisdedeket. Türelmetlenül várom őket, nem tudom, mennyi ideig tartóztathatom fel a Halált, ébredjetek hát fel! Gyertek előbb hozzám, kisdedek, megőrizni engem tiszta lelketekben, mielőtt visszatér a halál, aki gyorsan elolvassa a meséimet, örökre s jeltelenül sírba vet, s a férgek hízó teste lesz minden nyomom...

Három híd ég és föld között - Első megjelenése: Pandora, 1927. ápr. 21.
 
 
0 komment , kategória:  Gelléri Andor Endre HÁROM HÍD  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1741
  • e Hét: 31308
  • e Hónap: 76380
  • e Év: 2017660
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.