Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-18 19:12:43, péntek
 
  Günter Grass
A TIZENKÉT FEJ NÉLKÜLI APÁCA ÉS A TIZENKÉT LOVAG TÖRTÉNETE



,,Kuli, kuli", csúfolták a gyerekek Walter Maternt, amikor barátjának Eduard Amselnek segített. Akik Istent káromolják, megbűnhődnek, de ki szab törvényt azok fölött, akik naponta káromolják az ördögöt? Ők ketten annyira össze voltak nőve, mint a jó Isten és az ördög, így aztán a falubeli fiúk csúfolódása mintha hájjal kenegette volna őket. Ezenkívül, hasonlatosan Istenhez és az ördöghöz, a késük is közös volt.
A két fiú - mivel az alkalmankénti cipekedés a szeretet cselekedete volt - gyakorta ment fel az emeleti szobába, amelynek fényviszonyait a nap és malom vitorlázata együtt határozta meg, és odatelepedtek egy-egy zsámolyon Matern nagymama lábához. Kint már késő délutánra járt. A szuvak elhallgattak. A malom árnyéka végigvonult a szobán. A baromfiudvar zaja is tompább lett, mert be volt csukva az ablak. Csak a légykapó üldözött egy legyet, és nem tudta abbahagyni. Közben a nagymama, kiabálva, mintha élő embernek nem volna elég éles a füle az ő történeteire, újra és újra előadta ugyanazokat az anekdotákat. Csontos öregasszonykezével minden méretet megmutatott, amely a különböző történetekben, az árvízről, a megbokrosodott tehenekről, az angolnákról, az egyszemű kovácsról és a háromlábú lóról szólóban előfordult, hogy arról már ne is beszéljünk, amelyben Knystus herceg lánya elindult egeret ásni, még kevésbé arról, amely már valóban hihetetlen volt, hogy Bohnsack alatt, abban az évben, amikor Napóleon Oroszország ellen vonult, a vihar kivetett a partra egy hatalmas bukódelfint.
De bármilyen nagy kerülőket is tett, Amsel ügyes közbekérdezéseinek köszönhetően újra és újra a tizenkét fej nélküli apáca és a tizenkét lovag végtelen történetéhez lyukadt ki: a lovagok, akik a hónuk alatt tartották fejüket és sisakjukat, a tizenkét fej nélküli apácával együtt négy lovas kocsin - kettő elé fekete, kettő elé pedig szürke lovak voltak fogva - zörögve hajtottak át Tiegenhofon, egy üres fogadó előtt megálltak, mindnyájan bementek, és felhangzott a muzsika. Volt ott minden, síp, duda, nagybőgő, és hozzá még ujjcsettingetés és orrtrombitálás. Szörnyű, kínrímeket forgató dalok szakadtak fel a férfitorkokból - a sisakrostély alól, azokból a fejekből, melyeket a lovagok a hónuk alatt tartottak -, ezek váltogatták egymást a csendes istenes énekekkel. Aztán megint a fej nélküli apácák lehettek azok, akik a maguk elé tartott fejekből sikamlós megjegyzések után sikamlós énekeket hallattak több szólamban, sőt még táncoltak és a lábukkal toppantgattak is hozzá. Mindeközben az ablakokon át kétszer tizenkét fej nélküli árnyék vetült jámbor, alig mozduló körmenetben a macskakővel borított útra, a házat pedig újra és újra majdnem kivetette sarkaiból az ének, a csettintgetés és a dobolás. Végre reggel felé, nem sokkal kakaskukorékolás előtt, kocsis nélkül előgördült a négy hintó, előttük két-két fekete és szürke ló. A tiegenhofi fogadóból zörögve tizenkét rozsdás páncélzatú lovag jött ki, a fejük helyén pedig szelíd apácaszemek tekintgettek körbe a világban, arcuk félig el volt fátyolozva. És a lovagok nyomában ott jött a tizenkét apáca is, akik a rendi ruha fölött lezárt rostéllyal nehéz páncélsisakot viseltek. A lovagok és az apácák beszálltak a hintókba, mindegyikbe hatan, de nem keveredtek egymással - hiszen már úgyis elcserélték a fejüket -, és áthajtottak a falun, csak úgy pengett a kerekek alatt a kő. - Még ma is, mondta Matern nagymama, mielőtt továbbszőtte volna a történetet, és a kocsikat más helységbe kormányozta volna, hogy aztán kápolnák vagy kastélyok előtt újra megállítsa őket, a kéményen át még ma is kihallatszik a néptelen fogadóból, ahol azóta senki nem mert megszállni, a jámbor ének és a szörnyű káromlás.
A két barát szívesen fölkerekedett volna, hogy elmenjen Tiegenhofba. Mert ha máskor útnak indultak, csak Steegenig jutottak, legföljebb Ladekoppig. Eduard Amsel azonban csak a következő télen talált rá alkalmat, amikor egy madárijesztő-készítőre tudvalevőleg az elmélyülés és az igazi alkotás ideje köszönt, hogy mértéket vegyen a fej nélküli apácákról és lovagokról: így szerkesztette meg első mechanikus madárijesztőjét, amelyhez azonban a rongyoszsák tartalmának jelentős részét fel kellett használnia.
Sok-sok hóolvadással ezelőtt a Visztula nyugodtan folyt tovább a vastag jég alatt, amelyen lovakkal is lehetett járni. A folyó menti halászfalvak ifjúsága korcsolyát csavarozott a cipőjére, és megpróbálkozott a jégvitorlázással is. A lepedőből készített vitorlát, amelyet egy tetőgerendára szögeltek, ketten hajtották előre, miközben a vitorla dagadt a széltől. A lehelet meglátszott a levegőben. Közben hullott a hó, és el kellett lapátolni. A homokdombok mögött a zöld és a lombtalan fákat, bokrokat is hó borította. A gát is fehér volt. A szél befújta a havat a partról a jégre, amely befedte a folyót, a halak fölé tetőt feszített, és eltűnt a meder pereme. Maternék malmán a hósapkát félrecsapta a keleti szél, az épület kicsit rogyadozva állt a kerek halmon a széles fehér térség közepén, amely csak a kerítéseknek köszönhetően tudott megőrizni valamit igazi arcából, és a malom most is őrölt. Napóleon jegenyéit is mintha porcukorral hintették volna be. Egy alkalmi festő tubusokból rengeteg fehéret nyomott ki, és lekente vele a parti erdőt. Amikor a hó összeszürkült, a malom is megpihent, elfordították a szél útjából. A molnár és a segédje hazament. A ferde molnár szorosan a segéd nyomában járt. Senta, a nőstény juhászkutya, aki, mióta eladták a kicsinyeit, nyugtalan volt, a saját nyomán haladt, és bele-beleharapott a hóba. A malommal átlósan szemben, egy kerítés tövében, amelyhez az előbb odaütögették a csizmájukat, ott ült Walter Matern és Eduard Amsel, kezükön vastag kesztyű.
Kezdetben némán bámultak maguk elé. Aztán nagy komolyan beszélni kezdtek, bizonyos technikai részletekről esett szó. Egyőrletű malmokról, farok, illetve bak nélküli holland malmokról, amelyek háromféleképpen tudtak őrölni, különböző fajta vitorlázatokról tárgyaltak, olyanról, amely a szél sebességétől függően önmaga szabályozza a forgást, ezenkívül őrlő csigákról, őrlő cilinderekről, deszkákról és betétlécekről. A nyereg és a fék között mechanikus kapcsolat van. Csak gyerekek énekelnek olyasmit, hogy lassan fordul a malom kereke, aztán gyorsabban, gyorsabban. Amsel és Walter Matern pontosan tudta, miért és mikor forog a malom lassan, illetve gyorsan: akkor, ha a fék alig, vagy éppen erősen visszatartja. Hiába esik a hó, ha a szél másodpercenként legalább nyolcméteres sebességgel fúj, a malom egyenletesen őröl, még ha közben változik is a szél iránya. Semmi sem hasonlít ahhoz a látványhoz, amelyet egy hóesésben forgó malom nyújt, még az sem, amikor a tűzoltóknak sűrű zivatarban kell eloltaniuk a lángoló víztornyot.
És amikor megpihent a malom, és a vitorla mozdulatlanul függött, hiába fújt a szél, kiderült - természetesen csakis azért, mert Amsel résnyire összehúzta a szemét -, hogy a malom valójában sosem pihen. A szél a nagy dűnékről némán söpörte a havat, néha szürkén, néha fehéren, néha feketén. A jegenyék suhogtak. Lührmann kocsmájából sárgás gyertyafény világlott ki. A kisvasút nem járt, a kanyarban elmaradt a sípszó. A szél egyre élesebb lett. A cserjés nyöszörgött. Amsel szeme felragyogott. A barátja elbóbiskolt. Amsel meglátott valamit. A barátja nem látott semmit. Amsel összedörzsölte ujjait a kesztyűben, aztán levette a kesztyűt, keresett és talált is valamit zekéje bal zsebében, mégpedig a jobb csatos lakkcipőt: ez az! Alig esett egy hópehely Amsel kalapjára, máris elolvadt. Összecsücsörítette az ajkát, szemét résnyire húzta, és sokkal több minden tárult fel előtte, mint amit egyszerre el lehet mondani: a hintók egymás után gördültek ki a fogadó elől. A bakon senki sem ül. A malom megáll a forgásban. A két hintó, amelyeket szürke lovak húznak, felfut egy halom tetejére, a két másik, amelyek elé fekete lovakat fogtak, lejjebb áll meg, a lovagok és az apácák egymást segítve kiszállnak, tizenketten-tizenketten, mindnyájan fej nélkül. És minden fej nélküli lovag karon fogva bevezet a malomba egy fej nélküli apácát. A tizenkét fej nélküli lovag tizenkét fej nélküli apácát kísér be a malomba, miközben ugyanúgy, mint ők, a hónuk alatt vagy maguk előtt viszik a fejüket. A pallókon azonban kiderül, hogy nincs köztük teljes egyetértés; annak ellenére, hogy ugyanolyan fátylat és páncélzatot viselnek, régi vitáik nem múltak el nyomtalanul, amelyek akkor törtek ki, mikor a ragniti tábort elhagyták: az első apáca nem hajlandó tudomást venni a negyedik lovagról. De mindketten szívesen társalognak Fitzwater lovaggal, aki úgy beszél litvánul, mint a vízfolyás. A kilencedik apácának májusban kellett volna szülnie, de nem tudott, mert a nyolcadik lovag - Engelhard Rabe - neki és a hatodik apácának, aki nyaranta rengeteg cseresznyét evett, a kövér tizedik lovag kardjával, aki a pallón guggolt, és egy csirkecombról csócsálta a húst, levágta a fejét. És mindezt kizárólag azért tette, mert nem készültek el addigra a Szent György-lobogóval, mire a folyó befagyott, kedvező alkalmat kínálva a lovagoknak, hogy útra keljenek. Miközben a többi apáca ezt látva még gyorsabban szőtte a lobogót - már majdnem befejezték az utolsó vörös mezőt -, a harmadik, viasszerűen kifejezéstelen arcú apáca, aki mindenhová árnyékként követe a tizenegyedik lovagot, hozott egy tálat, hogy felfogják benne a vért. A hetedik, a második, a negyedik és az ötödik apáca erre nagyot nevetett, hátuk mögé hajították a szövőfákat, és odatartották a nyolcadik lovagnak, Engelhard Rabénak a kilencedik és a hatodik apáca fejét. Ő pedig nem volt rest, sisakostól lemetszette a tizedik lovag fejét, aki a pallón guggolt, és egy csirkecombról csócsálta a húst, majd átadta neki a kardját: a kövér, fej nélküli lovag pedig, aki annak ellenére, hogy a feje már nem volt a nyakán, a nyelvével még mindig a húst próbálta kipiszkálni a fogai közül, nem hagyta magára a második, a viaszképű harmadik, a negyedik és az örödik apácát, segített nekik levágni Engelhard Rabe fejét. Újabb és újabb tálakra volt szükség, az apácák pedig csak nevettek. Már alig foglalkozott valamelyikük a lobogóval, bár a befagyott folyó valóban kedvező alkalmat kínált az indulásra, és az angolok Lancaster vezetése alatt már összegyűltek a táborhelyen, sőt már bizonyos jelentések is rendelkezésre álltak, amelyek szerint Witowd herceg megpróbálta távol tartani magát az ütközettől, Wallenrod pedig már levélben sürgette a lovagokat. A tálak időközben megteltek, sőt túl is csordultak. A tizedik, igencsak kikerekedett apáca - ahogyan volt kövér lovag, úgy volt kövér apáca is - szedhette a lábát, háromszor kellet a tálat cserélnie, utoljára akkor, amikor a folyón elolvadt a jég, és Ursulának, a nyolcadik apácának, akit kedvességből mindenki csak Tullának szólított, büntetésből tollat szórtak a tarkójára, és úgy kellett térdelnie. Szegényke márciusban tette le a fogadalmát, és már tizenkétszer megtörte. Azt sajnos nem tudta, hogy kivel törte meg, és milyen következménnyel, mert a lovagok sisakrostélya mind a tizenkétszer le volt csukva, és közben az angolok is ott jártak a táborban Heinrich Derby vezetésével, alighogy megérkeztek, már el is mentek. Volt köztük egy bizonyos Percy is, de nem Henry Percy, hanem Thomas Percy. Neki Tulla egy külön lobogót is szőtt, bár Wallenrod megtiltotta, hogy bárki külön lobogót viseljen. Thomas Percy után Jacob Doutremer és Peege Peegood is akart egyet. Wallenrod végül szembe találta magát Lancasterrel. Mit volt mit tennie, elővette Thomas Percy lobogóját, közben Hattensteint elküldte, hogy a befagyott folyón át hozza el az időközben elkészült Szent György-lobogót, és hívatta Tullát, hogy amíg a két part közöt felépítik a hidat, amelynek során négy ló és egy szolga megfulladt, térdeljen le, és énekeljen szenténekeket. Szebben énekelt, mint előtte a tizenegyedik és a tizenkettedik apáca. Akkor is tiszta maradt a hangja, amikor orrhangon énekelt, és a magas hangokat is csodálatosan kitartotta, látszott, hogyan remegteti közben rózsaszín nyelvét. Amikor meghallotta Tulla énekét Lancaster sírni kezdett a rostély mögött, mert szívesebben maradt volna otthon, de összekülönbözött a családjával, később mégis király lett. Egyszer csak, amikor már mindenki, aki akart, átkelt a folyón, és elfacsarodott szívvel hazagondolt, a legifjabb lovag előugrott egy fa odvából, ahol addig aludt, és néhány lépéssel ott termett Tulla előtt. A lovag Moersból vonult fel, és Bartenbe tartott. De Bartenben már nem volt hely több lobogónak, így aztán Litvánia felé vette az irányt. és meg sem állt, amíg meg nem látta Tullát, aki tarkóján tollakkal térdepelt. Kardjával a lovag éppen az utolsó csigolya fölött választotta el Tulla fejét a nyakától, aztán jó magasra fölhajította a kardot és a tarkójával kapta el. Ilyen ügyes volt a legifjabb lovag. Utánozni szerette volna a negyedik lovagot, aki sosem állt szóba az első apácával, de nem volt szerencséje, első próbálkozásra a tizedik, szörnyen kövér apácának, második próbálkozásra pedig az ugyancsak jó húsban lévő, szigorú tekintetű elsőnek sikerült lemetszenie a fejét. Ekkor bizony már a harmadik lovagnak kellett hoznia a tálat, neki, aki sosem vette le a láncingét, és mindenki bölcsnek tartotta, mert nem maradt egyetlen apáca sem.
A többi lovag, akiknek még a nyakukon volt a fejük, nekivágott Litvánia úttalan útjainak, nyomukban az angolokkal, akiknek nem volt lobogójuk, valamint a hanauiakkal, akiknek természetesen volt, és ugyancsak velük tartottak az állig felfegyverzett ragnitiak is. Kynstute herceg majdnem elmerült a mocsárban. A lánya az óriáspáfrány alatt vihogott. Körös-körül békák brekegtek, a lovak pedig folyton megbotlottak. Hiszen Potrimpost[*] még nem temették el; Perkunos nem kart lángra lobbanni; Pikollos pedig szokása szerint lentről felfelé sandítva nézett, és semmi sem vakíthatta el a szemét, amely mindig a halált látta. Jaj! Filmet kellett volna forgatniuk. Volt elég statisztéria, és természet is, annyi, amennyit csak akartak. Ezenkívül kétszáz lábvért, karpáncél, mellvért, ugyanannyi pár elnyűtt félcsizma, elvásott kantárok, hetven köteg enyvvászon, tizenkét tintásüveg, húszezer fáklya és faggyúgyertya továbbá lóvakaró, cérnaorsók, édesfa - a tizennegyedik század rágógumija -, és a lovagokkal tartott néhány kormos képű fegyverkovács is, egy csomó kutya, táblajátékokat játszó német urak, hárfások, mutatványosok, hajcsárok, hordókban vittek magukkal árpasört, zászlókat, nyilakat, lándzsát, húsfogó pálcákat Simon Bache, Erik Cruse, Claus Schone, Richard Westrall, valamint Tylman és Robert Wendel számára, hogy meglegyen mindenük, amire csak szükségük lehet a hídépítésnél, átkelés közben, ha visszavonják őket a tartalék seregbe, ha napokig zuhog az eső: ha villámlik, recsegnek a tölgyek, a lovak megriadnak, a baglyok huhognak, a rókák félrehúzódnak, ha suhognak a nyilak: a német urak nyugtalankodni kezdenek és az égerfa alatt kiáltozni kezd a vak jósnő: ,,Wela! Wela!" Vissza, vissza... de csak a következő júniusban láthatják ismét azt a folyócskát, amelyről Bobrowski, a költő ma még oly búsan énekel. A Szceszcupe tisztán folydogált, és csilingelt a parti köveken. Régi ismerőseink is ott voltak a menetben: a tizenkét fej nélküli apáca, bal karjuk alatt vitték elfátyolozott fejüket, jobb kezükkel pedig a Szceszcupe vizét locsolgatták kimelegedett arcukra. A háttérben komoran állt a tizenkét fej nélküli lovag, és semmi pénzért nem hűsítették volna fel magukat egy kicsit. A többi lovag rászánta magát, hogy lealacsonyodik a fej nélküliekhez. Ragnit közelében kölcsönösen levágták egymás fejét, lovaikat odakötötték négy rozzant szekér elé, és a feketékkel meg a szürkékkel együtt átkeltek néhány ismert és ismeretlen vidéken. Potrimpost dicsőítették, Krisztusról megfeledkeztek, de Pikollost nem tudták elvakítani, így aztán mégis a keresztet emelték magasra. Ha fogadóhoz, kápolnához, vagy malomhoz értek, leszálltak a szekérről, és egy pillanat alatt átkeltek az évszázadokon: megrémítették a lengyeleket, a huszitákat, a svédeket, ott voltak Zorndorfnál, amikor Seyditz lovassága átkelt a Zabernen, és amikor a korzikainak sietősen menekülnie kellett, találtak négy gazdátlan hintót. Elcserélték a szekereiket ezekre, és a féderes hintókból szemlélődve tanúi lettek a második tannenbergi csatának, amely éppen úgy nem Tannenbergnél zajlott, ahogyan már az első sem. Bugyonnij marsall kegyetlen svadronosai közül épp hogy ki tudtak hátrálni, amikor Pilsudski Szűz Mária segedelmével győzedelmeskedett a Visztula kanyarulatánál, azokban az időkben pedig, amikor Amsel madárijesztőket készített, és jó áron eladta őket, nyughatatlanul vándoroltak Tapiau és Neuteich között. A tizenkét lovag és a tizenkét apáca úgy érezte, nem találhat nyugalmat addig, amíg nem száll le rájuk a kegyelem, hogy mindnyájan a saját fejüket viselhessék, mégpedig a helyén.
Végül odáig alacsonyodtak, hogy Scharpauba, majd Fischer-Babkéba mentek. Néha már az is előfordult, hogy az első apáca a negyedik lovag arcát öltötte fel, de még mindig nem beszéltek egymással. Hintójukkal a parti úton haladtak, áthajtottak a homokdombok között, át a földeken - csak Amsel látta őket -, megálltak Maternék malma előtt, és kiszálltak: éppen február másodika volt, gyertyaszentelő Boldogasszony napja, azt akarták megünnepelni. Lesegítették egymást a hintóról, felmentek a halomra, és beléptek a malomba. Amsel - egyedül ő - kisvártatva zümmögő éneket, rövid kiáltásokat, káromkodásfoszlányokat és visszafelé hadart imákat hallott az őrlőpadról és a liszteszsákok közül. De más hangok is kiszűrődtek, az apácák suttogásáé és talán kardcsörgésé is, miközben a dűnék felől arra fújta a szél a havat, de az is lehet, hogy közvetlenül az égből esett. Amsel izgatottan dörzsölni kezdte a zsebében a csatos lakkcipőt, és oda sem figyelt, mit morog magában a barátja, aki az egészből nem értett semmit. Azok ott bent pedig nyilván megpihentek, meghempergőztek a lisztben, felültek a gerendázatra, mintha lovagolnának, bedugták az ujjukat a nyereg és a fék közé, és megforgatták a malmot a szélben, ha már egyszer gyertyaszentelő van: a malom lassa forogni kezd, e tizenkét apáca lágy hangján pedig felhangzott az ,,Állt a Szűz a kereszt alatt" kezdetű szekvencia - ó, Perkollos, tizenkettőnk közül heten milyen hűvösek maradtunk - juxta crucem lacrimosa - ó, Perkunos, tizenketten égünk, elhamvadok, tizenegyen maradnak - Dum pendebat filius - ó, Potrimpos, szétszórjuk a lisztet, mintha Krisztus vére ömlene... És miközben a rázkódó őrlőládában összekeveredett a nyolcadik, a fekete lovag feje és sisakja a tizedik apáca fejével, a malom egyre gyorsabban és gyorsabban járt, pedig szellő sem lengedezett. A legifjabb, Niederheinből való lovag odadobta nyitott sisakrostéllyal éneklő fejét a nyolcadik apácának. Ő, akit Ursulának hívnak és nem Tullának, úgy tett, mintha semmit sem értene, mintha nem ismerte volna fel a lovagot, jó neki egyedül, gondolta, és tovább lovagolt azon a pöckön, amivel az őrlőpadot rögzítették. A pöcök azonban laza volt: a malom hol lelassult, hol felgyorsult, a fejek ide-oda gurultak a ládában; a pöcök felől száraz reccsenés hallatszott; a lisztből pedig valami nyögésféle; a tetőállványzat megcsuklik; a zárókallantyúk ide-oda csúszkálnak, a törzsek hol fölfelé, hol lefelé dőlnek; a zsákok helyétől az őrlőpadig minden mozgásba jön: és íme, a nyögdécseléstől, az imától megifjodik a régi bakszélmalom, és maga a malom is - Amselen kívül senki sem láthatja, hogyan - vitorlázatával együtt lovaggá változik, aki maga körül hadonászva a hópelyheket csapkodja majd ugyanígy - csak a csatos lakkcipőt dörzsölgető Amsel tudja, miként - apáca lesz belőle, aki bő rendi ruhájában, a babtól és az eksztázistól szinte kábult, köröz a karjával: szélmalomlovagok, szélmalomapácák: nyomorúság, nyomorúság, nyomorúság. Viszont forralt kancatejet lehet inni. És van konkolyból égetett szesz is. A tépőfogak még mindig a rókacsontot csócsálják, miközben a törzs szűkölködik. Nyomorúság, édesfa. A ládát áthúzzák, a kifolyónyílás alá csúsztatják, a fejeket félrerakják, a nagy viszálykodásból aszkézis és fosztogatás lesz, miközben csermelytisztán csobog az átkok himnusza: a szélmalomlovagok szélmalomátkokat szórnak, a szélmalomátkok eltalálják a szélmalomapácákat - ámen -, vagyis még nem ámen; mert miközben némán és minden szenvedély nélkül havazik, Amsel pedig összehúzott szemmel, zekéjének bal zsebében Hedwig Lau jobb csatos lakkcipőjét dörzsölgetve a kerítés tetején ül, és különböző terveket eszel ki, fellobban az a kis lángocska, amely minden szélmalomban ott alszik.
Végül a lovagok és az apácák, miután a fejek nem találták meg a hozzájuk való törzset, elhagyták a szívós kis malmot, amely hamarosan le is állt. A malom azonban, alighogy a lovagok és az apácák beszálltak a hintókba, és elindultak a dűnék felé, belülről égni kezdett. Amsel gyorsan leugrott a kerítésről, a barátja utána. ,,Tűz van, segítség!", kiabálták, miközben futottak a falu felé, de már lehetetlen volt megmenteni a malmot.

Schein Gábor fordítása

[*] Pikollos, Potrimpos és Perkollos: óporosz istenek. Pikollos a halál istene, Potrimpos, az örökké nevető fiú, a tavaszi és az őszi vetés védelmezője, Perkollos pedig a termékenység istennője. (A ford.)

A tizenkét fej nélküli apáca és a tizenkét lovag története. Részlet a Kutyaévek (Európa, Budapest, 2001.) című regényből.
 
 
0 komment , kategória:  Günter Grass A TIZENKÉT FEJ N  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1942
  • e Hét: 31509
  • e Hónap: 76581
  • e Év: 2017861
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.