Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-18 20:39:30, péntek
 
  Nathaniel Hawthorne
AZ ŐSZ BAJNOK
/Novella/



Volt idő, amikor New England nagyobb igazságtalanságok súlya alatt nyögött, mint amilyenek annak idején kirobbantották a forradalmat. II. Jakab, Kéjenc Károly bigott utódja, érvénytelennek nyilvánította valamennyi kolónia szabadságlevelét, és egy elvtelen, durva lelkű katonát küldött a nyakunkra, hogy megfosszon szabadságjogainktól, és végveszélybe sodorja vallásunkat. Sir Edmund Andros közigazgatásában megvolt a zsarnokuralomnak szinte minden jellemvonása: a kormányzó és a tanács a királytól kapta tisztét, és egyáltalán nem függött az országtól; a törvényeket a nép közvetlen vagy képviselő útján gyakorolt közreműködése nélkül hozták, és ugyanígy vetették ki az adókat is; lábbal tiporták a polgárok jogait, és érvénytelennek minősítették földtulajdonra jogosító birtokleveleiket; a panasz hangját a sajtószabadság korlátozásával elfojtották; végül pedig zsoldoshadsereggel nyomták el az elégedetlenséget -- az első zsoldoshadsereg volt ez, amely szabad földünket taposta. Őseinket két esztendőn át tartotta komor meghódoltságban az a fiúi szeretet, amely az anyaországhoz való hűségüket biztosította, akár parlament állt az anyaország élén, akár protektor, akár pedig pápista király. Mindazonáltal egészen e súlyos időkig ez a hűség pusztán névleges volt; hiszen a telepesek önkormányzatot gyakoroltak, és jóval nagyobb szabadságot élveztek, mint akár az, amely manapság is osztályrésze Nagy-Britannia lakosainak.
Egyszer azután híre terjedt partjainkon, hogy az orániai herceg olyan vállalkozásba fogott, amelynek sikere a polgári és a vallási szabadságjogok diadalát s New England üdvét hozza. Csak afféle ellenőrizhetetlen pletyka volt ez: lehet, hogy álhír az egész, lehet, hogy a vállalkozás eleve kudarcra volt ítélve; és akár az egyik, akár a másik esetben fővesztés sújtotta volna azt, aki fellázad Jakab király ellen. A hírnek azonban észrevehető hatása volt. Az utcán összemosolyogtak az emberek, és kihívó pillantásokat vetettek elnyomóikra; tompa, zajtalan izgalom terjengett mindenütt, mintha egyetlen kis jel elegendő lett volna, hogy felrázza az országot renyhe kábulatából. Azok, akik uralkodtak rajtunk, tudatában voltak a veszélynek, és elhatározták, hogy impozáns erőfitogtassal fogják elhárítani, s talán azt is eldöntötték, hogy még keményebb intézkedésekkel biztosítják önkényuralmukat. 1689 áprilisának egyik délutánján Sir Edmund Andros és kedvenc tanácsadói, jócskán felöntvén a garatra, egybegyűjtötték a Kormányzói Gárda vöröskabátosait, s kíséretükben megjelentek Boston utcáin. Már közel volt a naplemente, amikor a parádé megkezdődött.
E válságos helyzetben az utcákon visszhangzó dobpergés szinte már nem is harcias katonazeneként hatott, hanem úgy, mint a lakosság sorakozóra hívása. A mellékutcákból áradó tömeg a King Streeten gyűlt össze - ez az utca lett majdnem egy évszazaddal később a brit csapatok és a zsarnokságuk ellen küzdő nép újabb összecsapásának színhelye. Jóllehet történetünk idején már több mint hatvan esztendeje múlt a zarándokatyák ideérkezésének, leszármazottaik ugyanazokról az erős és komor jellemvonásokról tettek tanúságot, mint őseik, veszély idején talán már inkább, mint más - kevésbé szomorú - alkalmakkor. Komoran egyszerű öltözéket viseltek, tekintetük szigorú volt, arckifejezésük komoly, bár csöppet sem csüggedt, beszédjükön át- meg átütött a biblia hatása, és ugyanúgy bíztak abban, hogy az igazságos ügyön az ég áldása van, mint az egykori puritánok, amikor a vadon minden veszedelme fenyegette őket. Még nem aludt ki a régi tűz; olyan emberek gyűltek össze aznap ott, az utcán, akik a szabad ég alatt imádkoztak, mielőtt házat emeltek volna annak az Istennek, akiért vállalták a száműzetést. Ott voltak közöttük a parlament régi harcosai, akiket zord mosolyra ösztönzött a gondolat, hogy már nem éppen fiatal karjuk talán újabb csapást fog mérni a Stuart-házra. Ott voltak közöttük Fülöp király [1] háborújának veteránjai, akik annak idején bigott ádázsággal gyújtottak fel falvakat, és mészároltak le öreget és fiatalt, miközben az istenfélők országszerte támogatták őket imáikkal. Itt-ott egy-egy lelkész is akadt a tömegben, amely - más tömegektől eltérően - oly nagy tisztelettel tekintett rájuk, mintha a ruházatukból szentség áradt volna. E szent emberek arra használták befolyásukat, hogy lecsendesítsék az emberek, arra azonban nem, hogy véget is vessenek a csoporosulásnak. Széltében-hosszában tárgyalták és különbözőképpen magyarázták, hogy mi lehet a kormányzó célja a város békééjének megbontásával most, amikor a legcsekélyebb nyugtalanság is országos felzúdulást okozhat.
- A Sátán most készül lecsapni - kiáltották némelyek -, mert tudja, hogy kifut az időből. Istenes lelkészeinket börtönbe vetik, mind! Még megérjük, hogy máglyán látjuk őket a King Streeten!
Erre aztán az egyes parókiák hívei még szorosabban tömörültek a lelkészük köré, aki nyugodt arccal tekintett az égre, és a lehető legapostolibb méltóságot igyekezett tanúsítani, mint az olyan emberhez illik, aki hivatása legmagasabb tisztességének - mármint a vértanúságnak - a jelöltje. Sokan képzelték ez idő tájt, hogy New Englandnek is meglesz a maga John Rogerse, az olvasókönyvekben említett nagyérdemű férfiú méltó utódaként. [2]
- A római pápa új Szent Bertalan-éjre adott parancsot! - kiabálták mások. - Le fognak mészárolni bennünket, férfiakat és fiúgyermekeket egyaránt!
Ezt a hírt sem cáfolta senki valami nagy meggyőződéssel, jóllehet az okosabbja szerint a kormányzó szándékai kevésbé voltak iszonyatosak. Köztudott volt, hogy Bradstreet - a régi kiváltságlevél alapján a kormányzó elődje, az első telepesek nagy tiszteletnek örvendő bajtársa - a városban van. Megvolt minden ok arra a feltevésre, hogy Sir Edmund Andros egyrészt ijedelmet akar kelteni a katonai erő fitogtatásával, másrészt zavart óhajt előidézni az ellenpárt soraiban azzal, hogy letartóztatja vezetőjét.
- Tartsunk ki a régi kormányzó mellett! - kiáltozta a tömeg, mert persze többeknek is eszébe jutott a dolog. - Éljen a jó öreg Bradstreet kormányzó!
Éppen amikor a leghangosabban kiáltozták ezt a jelszót, nagy meglepetésre magának Bradstreet kormányzónak, egy majdnem kilencvenéves pátriárkának jól ismert alakja tűnt fel valamelyik közeli ajtóban, egy lépcsőfeljáró tetjén. A rá jellemző szelídséggel kérlelte az embereket, engedelmeskedjenek a törvényes hatóságoknak.
- Gyermekeim - fejezte be szónoklatát a tiszteletre méltó agg -, ne hirtelenkedjétek el a dolgot. Ne hangoskodjatok; imádkozzatok inkább New England jó sorsáért, s várjátok meg türelemmel, mit cselekszik Isten ebben az ügyben.
Rövidesen eldőlt a dolog. Időközben a Cornhill felől egyre közelebbről hallatszott a dobpergés, egyre hangosabban, zengőbben visszhangzott a házak között, míg végül aztán harcias léptek ütemes dobogásával együtt berobbant az utcába. Felbukkantak a katonák, dupla sorban masíroztak az utca egész szélességében, vállukon kanócos puska, s égtek is a kanócok - mozgó tüzek volnultak zárt sorokban a szürkületben. Úgy mentek előre a katonák egyenletesen, rendíthetetlenül, akár valami gép, amely ellenállhatatlanul lerombol mindent, ami az útjába kerül. Azután szabálytalan ütemű lódobogás közepette néhány úriember következett lóháton, Sir Edmund Andros volt a központi alak, idősödő férfi, mégis szálegyenes és katonás. Kevdenc tanácsadói vették körül, New England legelkeseredettebb ellenségei. Jobbján Edward Randolph lovagolt, ősellenségünk, ,,az az átkozott féreg", ahogy Cotton Mather nevezte őt. Randolph eszközölte ki a régi kormányzat eltávolítását, és nem is titkolt átkok kísérték végig az életén egészen a sírig. A másik oldalon Bullivant léptetett, szüntelenül beszélt, csak úgy ontotta magából a szellemeskedő gúnyolódást. Hátul Dudley következett, tekintetét a földre szegezte: joggal rettegett az emberek felháborodott pillantásától, amiért, mint a csoport egyetlen olyan tagját, aki idekint született, ott látják szülőhazája elnyomói között. Ott lovagolt még egy fregattkapitány - hajója a kikötőben állomásozott -, meg aztán a Korona két-három tisztviselője. De a legnagyobb közfeltűnést, a legmélyebb ellenérzést mégis a királyi kápolna episzkopális lelkésze keltette: papi öltözékében gőgösen lovagolt a tisztéségviselők között; méltó képviselői voltak így együtt a főpapság és az elnyomás, az egyház és az állam egységének, és mindannak a szörnyűségnek, amely számkivetésbe kényszerítette volt a puritánokat. Hátvédként újabb gyalogosok következtek szintén dupla sorban.
A jelenet híven szemléltette New England állapotát, erkölcseit, minden olyan kormányzatnak a torz voltát, amely nem a dolgok természetében és a nép karakterében gyökerezik. Az egyik oldalon a vallásos sokaság, csupa szomorú arc, sötét öltözék - a másikon az önkényuralmat gyakorlók csoportja, középütt a magas rangú egyházi férfiú, némelyik úrnak a mellén feszület, mindegyikükön pompás ruházat virít, arcuk piros a bortól, büszkék jogtalan hatalmukra, fittyet hánynak az általános elégedetlenségnek. A zsoldosok pedig, akik csak a parancsszóra vártak, hogy vérben fürdessék az utcákat, az engedelmesség biztosításának egyetlen eszközéül szolgáltak.
- Ó, seregek ura! - hangzott fel egy kiáltás a tömegből -, adj a te népednek méltó bajnokot!
Igen hangos kiáltás volt, s mintha csak előhírnöke lett volna egy figyelemre méltó személy megjelenésének. A tömeg hátrasodródott, s majdnem az utca végébe tömörült, miközben a katonák az utca hosszának még csupán egyharmadát hagyták maguk mögött. A közbeeső útszakasz üres volt - csupa kikövezett magány a felmagasló épületek között, melyek szinte alkonyati homályba borították. Hirtelen egy aggastyán alakja tűnt fel; mintha a tömegből vált volna ki; egymagában haladt az utca közepén, szembe a fegyveresekkel. A puritánok régi öltözékét viselte: az ötven évvel ezelőtti divat szerinti sötét köpenyt és csúcsos kalapot; oldalán súlyos kard, kezében viszont bot, hogy biztosabbá tegye a hajlott kor okozta reszketeg járását.
Amikor bizonyos távolságra volt a tömegtől, az öregember lassan megfordult: arcán különös méltóság tükröződött, amelyet hangsúlyozott melléig érő ősz szakálla. Olyan kézmozdulatot tett, amelyben egyaránt volt biztatás és figyelmeztetés, aztán visszafordult, és ment tovább.
- Ki ez az ősz pátriárka? - kérdezték a fiatalabbak az idősebbektől.
- Ki ez a tiszteletre méltó testvér? - kérdezték az idősebbek egymástól.
De senki sem tudott válaszolni. Az atyák, a vének, vagyis a nyolcvan éven felüliek zavavarban voltak, mert furcsának találták, hogy elfelejtettek egy ilyen nyilvánvalóan tekintélyes embert, akit ismerniök kellett fiatal korukban, mint Winthropnak és az egykori tanácsosoknak a társát, akik törvéényeket hoztak, imádságokat szerkesztettek, és harcba vitték őket a vadak ellen. Az idősödő férfiaknak is emlékezniök kellett volna erre az emberre, akinek a fiatalságában már olyan ősz lehetett a haja, mint amilyen az övéké most. Ami pedig a fiatalokat illeti... Hogyan is eshetett ki ily teljességgel az emlékezetükből ez az ősz ember, rég múlt idők e hátramaradottja, aki bizonyára áldását adta volt az ő födetlen fejükre, amikor még gyerekek voltak.
- Honnan jött? Mi a célja? Ki lehet ez az öregember? - suttogta kíváncsian a csodálkozó tömeg.
Közben pedig a tiszteletre méltó idegen bottal a kezében folytatta magányos útját az utca középén. Ahogy közeledett a feléje haladó katonákhoz, és ahogy egyre hangosabban bömbölt a fülébe a dobpergés, úgy vált egyre fenségesebbé a tartása; válláról mintha lehullott volna az aggkori rokkantság - ott állt a maga ősz, de töretlen méltóságában. Aztán katonás léptekkel haladt tovább, a katonazenéhez igazítva léptei ütemét. Az egyik irányból jött tehát az öreg, a másikból a katonák és a tisztségviselők parádéja; amikor aztán alig voltak egymástól húsz méternyire, az öregember megragadta a botját a közepénél, s úgy tartotta maga elé, mint valami vezéri buzogányt.
- Állj! - kiáltotta.
A szem, az arc, a parancsoló tartás, az ünnepélyes és ugyanakkor harcias hang, amely kiválóan alkalmas volt arra, hogy seregeket vezényeljen a csatamezőn, de arra is, hogy Istenhez forduljon hő imával - mindez ellenállhatatlan volt. Az öregember szavára és kinyújtott karjának jelzésére hirtelen elhallgatott a dobszó, megtorpant a menet. Vibráló lelkesedés lett úrrá a sokaságon. A vezért és a szentet egyesítő, méltóságos, őszbe borult, félhomály övezte, ódon öltözékű alak csakis az igaz ügy valamilyen régi-régi bajnoka lehet, akit az elnyomók dobjainak pergése előhívott sírjából. Az áhítat és az ujjongás hangja tört fel a tömegből, amely oly nagyon kívánta New England megváltását.
A kormányzó és kísérete, amikor látták, hogy váratlan helyzetbe kerültek, sietve előrelovagoltak, mintha csak neki akarták volna ugratni fel-felhorkanó, megriadt paripáikat a szakállas jelenségnek. Az öregember azonban egy lépésnyit sem hőkölt vissza; szigorú tekintetét körüljáratta az őt félig bekerítő csoporton, végül pedig Sir Edmund Androsra szögezte komoran. Azt hihette volna a szemlélő, hogy ez a sötétbe öltözött öregúr uralja a terepet, s hogy a kormányzónak, a tanácsnak meg a mögöttük álló katonáknak, a korona hatalma és tekintélye képviselőinek nincs más választásuk, mint engedelmeskedni.
- Mit akar itt ez a vénség? - kiáltott fel ádázul Edward Randolph. - Rajta, Sir Edmund! Adj parancsot a katonáknak, hogy ,,előre", és állítsd ezt a totyakost választás elé, mint valamennyi honfitársát: vagy félreáll, vagy eltapossuk!
- Nem, nem - tiltakozott nevetve Bullivant -, adjuk meg a kellő tiszteletet ennek a jó embernek. Hát nem látjátok, hogy valami ősöreg puritán tisztségviselő, aki átaludta a legutóbbi harminc évet, és fogalma sincs az idők változásáról? Kétségkívül az jár az eszében, hogy az öreg Oli [3] nevében valami kiáltvánnyal kibuktat minket a hatalomból.
- Megbolondultál, vénember? - kérdezte igen hangosan és gorombán Sir Edmund Andros. - Hogyan merészeled megállítani Jakab király kormányzójának menetét?
- Megállítottam én már egy királynak a menetét is - válaszolta komor nyugalommal az aggyastyán. - Azért vagyok itt, kormányzó úr, mert az elnyomott nép jajgatása nyugtalanított rejtekemben; és mivel hőn kértem e kegyet az Úristentől, megadatott nékem, hogy még egyszer megjelenhessek a földön az Úr szentjeinek, a régi jó ügynek az érdekében. És mit beszélsz te Jakabról? Nem ül már pápista zsarnok Anglia trónján, s neve, amelyet most ijesztegetésképpen használsz, holnap délre már köznevetség tárgya lesz itt, ugyanebben az utcában. Vissza hát, kormányzó, vissza! Ma éjszaka megszűnik a te hatalmad, holnap már a börtön vár - vissza, mert különben megjósolhatom, hogy vérpadra kerülsz!
Az emberek egyre közelebb nyomultak, s valósággal itták bajnokuk, szószólójuk szavait; az öregember divatjamúlt hanglejtéssel és hangsúllyal beszélt, mint olyan valaki, aki az utóbbi időben csak a rég elhunytakkal szokott társalogni. De hangja felkavarta a körülállók lelkét. Szemben álltak a katonákkal, de most már nem egészen fegyvertelenül, hiszen készek voltak akár az utcaköveket halált hozó harci eszközökké változtatni. Sir Edmund Andros az öregemberre nézett; aztán végigjáratta kemény, kegyetlen tekintetét a sokaságon, és látta, hogy az emberekben lángol a szenvedélyes düh, amelyet oly igen nehéz akár felszítani, akár elfojtani; aztán ismét az aggastyán alakjára irányította pillantását, aki ott állt komoran azon a nyílt téren, ahová nem merészkedett sem barát, sem ellenség. Ki tudja, mire gondolt Sir Edmund, hiszen egy szóval sem árulta el. Akárhogy is: vagy megrémítette az elnyomót az ősz bajnok tekintete, vagy észrevette, hogy a tömeg fenyegető magatartása veszélyessé válhat a számára - annyi bizonyos, hogy meghátrált, és parancsot adott katonáinak a lassú és rendezett visszavonulásra. S mielőtt eljött a következő naplemente, a kormányzó meg azok, akik olyan büszkén lovagoltak a társaságában, már foglyok voltak, és nemsokára kitudódott, hogy Jakab lemondott, és Vilmost New England-szerte királlyá kiáltották ki.
De mi lett az ősz bajnokkal? Némelyek szerint, amikor a katonaság otthagyta a King Streetet, és mögöttük sűrűn összetömörülve hömpölygött a tömeg, Bradstreet, az agg kormányzó megölelt egy még nálánál is idősebb férfiút. Mások - tárgyilagosabban - azt állították, hogy miközben tisztelettel bámulták a méltóságteljes figurát, az öregember elhomályosodott, és fokozatosan egybeolvadt a szürkület színeivel, míg végül megüresedett a hely, ahol állott. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a szakállas öreg eltűnt. Ez a nemzedék, akár éjjel volt, akár nappal, folyton várta, hogy ismét megjelenik közöttük, de soha többé nem látták őt; s nem tudták meg azt sem, mikor volt a temetése, és a sírköve hol áll.
Vajon ki volt az ősz bajnok? Neve talán megtalálható ama félelmetes törvényszéknek a jegyzőkönyveiben, amely a kor szemében túlságosan szigorú, de az utókoréban nagyon is dicsőséges ítéletet hozott, hiszen megalázott egy uralkodót, és példát mutatott az alattvalóknakk. Úgy hallottam, hogy valahányszor a puritánok leszármazottai meg akarják mutatni, milyenek is voltak őseik, az öregember ismét megjelenik. Nyolcvan év múlva újra végigment a King Streeten. Öt évvel utóbb pedig, egy áprilisi napfelkeltén, ott állt a pázsiton, a lexingtoni imaház mellett, ahol ma gránitoszlopra illesztett palatömb emlékezik meg a forradalom első hallottjairól. És amikor apáink a Bunker Hill [4] erődítményén munkálkodtak, az öreg harcos egész éjjel ott járkált körbe-körbe. Most talán nagyon-nagyon hosszú ideig nem fog felbukkanni. Sötétség, viszontagság, veszély idején jön el az ő órája. De ha netán hazai zsarnokság nyomna el bennünket, vagy idegen megszállók léptei mocskolnák be földünket - eljöhet még az ősz bajnok, mert ő New England örökletes szellemét testesíti meg; és ha veszedelem fenyeget, az ősz bajnok homályba burkolt alakjának megjelenése lesz a biztosíték rá, hogy New England fiai méltók őseikhez.

1. Indián törzsfőnök - 1675-76-ban híres felkelést vezetett a New England-i telepesek ellen.
2. John Rogers (1500-1555) - angol katolikus, majd protestáns pap, Véres Mária uralkodása alatt mártírhalált halt.
3. Oliver Cromwell.
4. Itt zajlott le 1775. június 17-én az amerikai függetlenségi háború egyik ütközete.

Balabán Péter fordítása
 
 
0 komment , kategória:   Nathaniel Hawthorne AZ ŐSZ B  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1633
  • e Hét: 19672
  • e Hónap: 46918
  • e Év: 2111899
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.