Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-23 08:50:53, szerda
 
  Kosztolányi Dezső
ADONISZ ÜNNEPE
/Elbeszélés/



Philomene csendes, nagy homlokú római leány volt. Anyjának hótól ezüstös, hosszú téli éjszakákon segített fonni a rokkánál, s kellemes, lányos hangon énekelte azokat a dalokat, melyeket öreg dadájától tanult. Gyerekkorától kezdve ő adta ki a húst a konyhában, s ha vendégek jöttek a centurio házába, a bort is ő mérte ki. Gyönyörű sötét haja volt. A bőre úgy feketéllett, mint az apuliai asszonyoké. A tengerparton, ha feküdni készült a nap, s a víz idegesen hányta pezsgő gyöngyeit, labdázott, hancúrozott a fiatal rableányokkal, pedig már rég túl volt a tizenhat éven. Az apja kardjával is el-eljátszadozott még, és sohasem volt boldogabb, mintha maga tisztíthatta ki. Világért sem adta volna az otromba rabszolgák kezébe. Mikor aztán tükörfényesre sikálta a kék pengét, meglátta benne kacagó arcát, fehér fogait, piros ajkát és ekkor elmosolyodott.


Alig múlt el március idusa, kiment a mezőkre, hogy a barmokra, a fekete bivalyokra, a bégető barikra s a gágogó, sárga csőrű ludakra vigyázzon. Az erdő melletti tisztáson leheveredett az oroszlánbőrre, s nézte az enyhe tavaszi égboltot, melyen bárányfelhők kergetőztek.
Nagy, kék szemei tágra nyíltak, rámeredtek az égre, s elgondolta magában, hogy az égbolt is egy nyugodt, nagy, kék szem. Télen sír, nyáron mosolyog; tavaszkor nevető, ősszel szomorú. Se ezen annyira nevetett, hogy könnyek csordultak ki a szeméből.
Maga sem tudta, hogy miért, de érezte, hogy az egész természet éledt, dagadt körülötte, s a friss patakokban, az olvadó havasokban, a kósza fellegekben valami csiklandós jókedv volt, mely őt is megrészegítette. A nedvtől csöpögő fák tele voltak pelyhes barkákkal, s szinte látta, mint pezsdül meg az ágakban a fanedű keringése, a rügyek csírakedve. Az erdőben sokáig andalgott, s a langyos pocsolyákba gyakran belemártotta kicsi, barna lábát. A hóvíztől duzzadó patakokban látta a nimfákat*, az undinéket*, aztán szólítgatta a komoly driádokat*, s a rigóknak felelt tompított kacagásával. Az erdőben nem volt senki sem; a gyér levelű fák közül látta még a nyájat, az agg és bölcs pásztorokat, amint botjukra dőlve nézték az aranyos napot s a vékony szárnyú tavaszi legyek táncát.


A vén égerfák között megállt. Nem messze sötétlett a tölgyerdő is. Félve tekintett szét, mert Jupiter közellétét érezte. Azután ledőlt egy dombra. Mindig estefelé jött ide. Ilyenkor aztán maga elé meredt, lábára az alkonyat tüzes szőnyeget bontott, s távoli élet egyhangú nyüzsgése tompítóan kopogott füleiben. A halántékán kidagadtak az erek, lélegzete meggyorsult, forró vére arcába csapott. Átadta magát álmainak.
Emlékezett. Itt találkozott a két versenyfutó daliával. Az egyik szőke volt és kis termetű. A másik fekete, tüzes szemű, és mély sebhely sötétlett homlokán. A lucskos úton futottak. Testüket megolajozták, behintették homokkal, birkóztak egy kissé, dobálták egymást, aztán felállottak, s futni kezdtek. Philomene tudta, hogy a barnának győznie kell, s csakugyan - az lett az első. A másik lihegett, kaszált a kezével, ő azonban nyugodtan és könnyen szedte lábait, mintha repült volna. Csak akkor kurjantotta el magát, amikor célhoz érkezett. Olyan erős volt, mint egy bika. A társát megfogta, felemelte, és talpra állította.
A két fiút azóta nem látta. Eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Hiába zarándokolt minden nap a dombhoz, ahol először találkozott velük, hiába imádkozott Venushoz és Jupiterhez, hiába fordult a vajákos asszonyhoz, a barna fiút sehol se látta.
Este, mikor elszökhetett a nyájtól, mégis ide jött mindig. Levetette magát a földre, bámulta az eget, hallgatta a madarak dalát, s oly víg volt, hogy sokszor sírva is fakadt örömében.
Nem tudta, hogy mi baja van. Mint egy fejetlen legyecske támolygott ide s tova. Homályosan emlékezett regékre, melyekben Amor megsebzi a leányok s a fiúk szívét. Hallott Ovidiusról, de mégsem tudta elképzelni, mi hajtja a dombokhoz, mért beszélget a fehér testű moszathajú nimfákkal, miért nem szereti az agg pásztorokat, az öreg, fecsegő dajkákat, az alázatos rabszolgákat úgy, mint azelőtt, s miért jobb a dombnál lenni.


Késő este lett, mire hazaért.
Az átriumban félhomály volt már. Csak az örökláng lobogása világította meg Vesta szobrát. Az udvaron rabszolgák és harcból hazatérő, véres katonák ácsorogtak. A tricliniumból* serény ancillák* siettek ki, gyorsan lekuporodtak, s sikálták a rézmozsarakat és a nagy hasú csöbröket. A tisztítottakat virággal övezték, padkára rakták, s egy folyósszemű, félig vak szabados vitte be a termekbe.
Másnap adonia volt.
Philomene előtt megjelent Adonisz, s a kedves istenfiú most százszor szebbnek tűnt fel, mint egyébkor. A sötétben tündöklött sovány, elegáns zergealakja. Egy oszlophoz dőlt, s csípőinél kéjes hanyagsággal gördítette meg hajlékony derekát. Philomene egyszerre megszerette őt. Sajnálta anyját, kit elcsábított vad lelkű apja. Az Arész-kedvelt fiú* hosszú bujdosására gondolt, és könnyekre fakadt. Maga elé képzelte a vadászati zajt, a dühös vadkanoknak finom bőre felé forgó agyarát, a tavasz zöld bársonyára hulló vérét, s ez annyira meghatotta, hogy nyomban otthagyta a készülődő népet, szótlanul ágyába bújt, és zokogott, míg el nem aludt.


Másnap alig ébredt, alig indította meg Apolló tüzes lovait, künn az utcákon kábító zűrzavar tolongott. Fiú, leány, öreg, fiatal, katona, polgár, gazdag és koldus egy csoportban énekelt az Adonisz-szobor előtt. Phalernumi és ceacubumi bor piroslott a virágos serlegekben. A férfiak közül már sok porban hentergett, az asszonyoknak lobogott a hajuk.
Philomene hozzájuk csatlakozott, mert tudta, hogy az istenek szeretik az emberek hódolatát. Este megígérte Venusnak, hogy három napig tiszteli, ha visszaadja neki a sötét arcú fiút, akit úgy szeretett.
S elmúlt az első nap, és elmúlt a második nap. A fiú pedig nem jött. A szegény Philomene egész nap járkált a piszkos sikátorokon, és sírt óriási mezőkön, melyeknek végét sem láthatta, és imádkozott lápos, betegséget lehellő pocsolyák partján. Szandálja levásott lábáról. Az asszonyok evoéja*, rekedt éneklése majdnem süketté tette már, barna arcán a vastag por sárrá változott, s lábai inogtak. Tétován bolyongott haza. Mint egy félhalott meredt az ijedségtől sápadt apjára.
Az apja kézen fogta, megcsókolta, s az átriumba vezette. A lobogó tűzhely megvilágította szemét, mely alatt vastag, kék karikát sötétlettek. Csendesen egymás mellé ereszkedtek és imádkoztak. De a centuriónak úgy tetszett, mintha az égből azt a jóslatot kapta volna, hogy ez a dúlt arcú leány villámszóró Jupiter rendelése folytán sohasem fog békés tűzhely mellett pihenni. Az edzett férfinak könnyek peregtek kemény, fekete bőrére. Szeme sötét volt, mint a Tartarosz.


Mikor mindenki aludni ment, Philiomene kiosont az udvarra, azután a nagy, üres utcákra, melyekre még az éj borította sötétségét. A harmadik nap borús hajnala lassan derengett. A kietlen égboltból fáradtan serkedtek az első fényszikrák. Az ünnepség roncsai, virágok tört szárai, bortócsák, üszkös fáklyák sötétedtek mindenütt. A sárban részeg emberek feküdtek. A katonák egy lebuj lépcsőjén kockáztak sötét fényű fáklyáknál.
Philomene a Campus Martius felé tartott, hol a gyászünnepélyhez előkészületeket tettek. Lassan tántorgó léptekkel, félig behunyt szemekkel ért oda. Éjjel nagyon rossz álma volt. Még a hajnal fakó fényébe se mert nézni.
Azt álmodta, hogy a barna fiút egy vastag üstökű, iszonyú barbár fojtogatja. Dühöngő csontökle bőszen döngette finom fejét, míg szét nem loccsant. Ezüstös, hideg arcán megfagytak a forró vércsermelyek. Mikor azután Philomene könnyekben úszva, jajgatva könyörgött az életéért, megjelent előtte a liliomarcú, isteni Venus, de kifestve, részegen, mint egy rossz, utcai leány, és ledéren szemébe nevetett...
Philomene többször gondolt erre a borzasztó, lidércnyomásos álomra, s ereiben meghűlt a vér.


A tér még néptelen volt.
Az ég lassan derengett. Már látta az Adonisz-szobrot, amelyet a kétnapos hurcolás piszkossá és füstszagúvá tett. Nézte sokáig a pőre istent, s úgy találta, éppen olyan, mint a versenyt futó dalia. Ott volt előtte sűrű aranyhálóban a vérvörös anemoné*, Adonisz virága, mely a szegény fiú véréből sarjadt. A hűvöses tavaszi hajnalban akadozott a lélegzete. Azt hitte, nyomban megfullad. Ledőlt a piedesztálra. Egy katona hirtelen odaugrott, s egy kis ércszilkében vizet adott neki.
A nap kelt. A gyászruhás nők kibontott hajjal, minden ékszer nélkül közeledtek. Sok mellét is meztelenül hagyta.
Valami nagyon monoton dalt suttogtak. Olyan volt, mint valami tagolatlan, szívből felsikító panasz, mint a gyermek rívása, csakhogy még fájdalmasabb, még szomorúbb, még egyhangúbb.
- Ó Adonisz, Adonisz!
A verseket hosszú, búgó jaj követte. A gyászoló nép szólogatta a fiatal istent, hogy ébredjen föl, jöjjön a fényes tavaszi világba, és dús marokkal szórta a vérvörös héricset.
Philomene az éneklők élén állott. Hosszú haját rázta, körmével a mellét tépte. Szemeiből csurogtak a forró könnyek.
- Ó Adonisz, Adonisz!
A szobrot elől vitték. Minden szem feléje fordult. Az övé azonban nem. Meredten tekintett a messzeségbe, s eszelősen várt valakit.
Nem jött.
Elérkezett a hűs este, mikor a fáradtakat a puha ágy várja, mikor szelíden csillognak az olajos szobrok, s az ő Adonisza még mindig nem jött. Véres arccal, meredt szemekkel, krétafehér ajakkal tért haza Philomene.
A centurio rémülten látta leányát. Nyomban orvosokért küldött. A házi népség ijedten súgott-búgott. Az agg tudósok, a kuruzslók és javasasszonyok seregesen jöttek lecticákon a bódult házba; de mindegyik csak a vállát vonta, s az örök istenekre utalt, kik Philomene életét kívánják. Philomene meg fog halni.
A centurio sokáig nézte a leányát, anélkül hogy egy szót szólt volna. Fásan, ridegen virrasztott egész éjjel betegágya mellett. De bölcs ember volt, és belátta, hogy az istenek bosszúja, s másnap, szürke hajnalba, két ijedten vakogó, fekete kost áldozott Proserpinának, az alvilág királynéjának.

1904
 
 
0 komment , kategória:  Kosztolányi Dezső ADONISZ ÜNN  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4594
  • e Hét: 4594
  • e Hónap: 84152
  • e Év: 2025432
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.