Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-23 08:55:56, szerda
 
  Laczkó Géza
A HUSZONNÉGYÁGÚ CSILLAG
/Novella/



A vendégek már mind együtt voltak, csak egy fiatalember késett.
Az ifjú, fürge kis szöszke háziasszony körülnézett és felkiáltott:
- De hol van Etelke? Már megintlen kamrácskájába vonta magát! - azzal perdült s mint fehér szélvész kavargott ki a könnyű ruhácska az ajtón. A szomszéd szoba üres melegében egy nagy lámpa égett komolyan, olajszagot és ámbraszínű ködös fényt vetve széjjel a fehéren, ezüstösen csillogó terített asztal fölött. A sarokban álló nagy karácsonyfa sötétzöld kúpos foltjából aranypontok villogtak elő. S amint a szöszke gyerek-asszony elsuhant mellette, egy csengőcske megcsilingelt, papírláncok zörrentek. Az az után következő szoba - brr! de hideg van itt! - falai a homállyal fekete fátyol-hegyekké keveredve mintha szűkebbre hajoltak volna össze az asztalon álló árva mécses árva vörös lángocskája köré. Aztán egy keskeny, kurta folyosó következett, amelynek szürke falán egy magános karos gyertyatartó sárga mutató-ujjat emelt a deszka-padlón szaporán végig kongó, kopogó parányi léptek fölé. Végében kis ajtó, közepén szögecskén kék szallagról pár rozmaringszál lógott.
A szöszke asszony benyitott.
Jobbra, a hosszú fal mentén, amelyet miniatűrök között nagy, komoly metszetek foltoztak, a sublóton két áttetsző vörös testű, fonott gyertya égett. Szembe, az ablaknál az asszonyka édes mása állt, fehérben, szőkén, félrehajtott fejjel s nézte a kormos éjszaka alá bújt havas kis városkát, ablakainak szemfájós aranyvörös pillogását, a fekete égből sűrűn ereszkedő fekete pihéket, amelyektől egyre fehérebbé, puhábbá dagadt az ucca. Az ajtónyílásra meg se fordult.
Az asszonyka odasietett a leány mellé, vállára tette kezét:
- Etelke?!
Most fordult csak meg a szőke lány.
Mint régi aranypénzeken királyné profilja király profilja mögött, úgy vágódott elé a homályból Etelka arca nénje arca mögött. Ugyanazok a vonások, csak orcái kerekebbre teltek, sápadtabbak, csak szemürege puha kékségbe gyűrűződött, csak haja búsabb, sötétebb szőke erdő, csak homloka nyomottabb s domborúbb, csak egyenesebb nyergű orra cimpái ismeretlen rémület elé tágultak, csak szemöldöke dúsabb, magasabbra ívelt, csak ajka vékonyabbra nyúlt. Az asszonyka arca szellem, elevenség, derű; a lányé álmatag, édes-bús szellem jelenés.
- Jere, mindnyájan egybengyűltek.
A lány ajkán egy ki nem mondott kérdés rezzent. Az asszonyka elpirult, fordult, vonta magával hugát s csak a homályos folyosón szólt, másfelé tekintve:
- Úgy vélem, azóta Petőfi úr is megérkeze.
Amikor a karácsonyfás ebédlőből benyitottak a társalkodóba, szembe is nyílt a kifelé vezető ajtó s bogrács alakú kalapját éppen leemelve egy virágos fekete tafota attilás, bokában zsinóros és gombos pantallonú, carbonari köpenyeges fiatalember lépett a szobába a házigazda hajas, szakállas hosszú arca előtt.
- Jóestvét, tekintetes uraim s asszonyságok - biccentett aprót félig félszegségből, félig fiatalos, oktalan csikó-dacból az újonérkezett. Azzal oda lépett a szöszke háziasszonyhoz, aki tréfából nagy, parasztos pacsit csattantott tenyerébe. Nevettek mind. Etelka fölemelte melle iránt jobb karját s párnás kezét így csukóból leeresztve alig három ujjat nyújtott oda a fiatalembernek.
Vörösmartyné átvette balkezébe csipke keszkenőjét s a jobbot csókra tartotta oda. Széles, csontos, komoly arcán különös, fájó és jóleső mosoly délibábja rezgett.
- Már majd hogy nem várakoztunk önre.
A diványon mellette ülő nővére, Bajzáné, szótlanul nyújtotta kezét, de a kényszeredettnek induló csók elől visszahúzta.
Vörösmarty, a társaságban a legöregebb, csak ülve kezelt:
- Servus, Petőfi úr!
Bajza azonban fölkelt a másik karosszékből - karéjt ültek négyen - erélyes érzelmességgel, a kelleténél kissé hangosabban üdvözölte:
- Jó estvét, Petőfi! - nyomban leült s a halántékán előre tapasztott fürtökön szokásszerűen elvont kezével.
A fiatal Kazinczy Gábor már az ajtó nyílásakor fölállt s úgy várta, míg rá kerül a sor.
- Örülök a szerencsének...
Petőfi, akinek mozgékony pergamentszínű arcán áprilisi napként bujdosott eddig a mosoly, most felvonta kurta bajszos ajkát két szokatlanul nagy s nem szép szemfogáról, úgy nevette:
- Ne igen örülj biz annak, hogy ilyen szegény ördöghöz van szerencséd.
- Aztán hát pokol az a Divatlap, hogy ördög a szerkesztő segédje? - kérdezte csöndes kötekedéssel Vörösmarty.
- Csak a prenumeránsoknak! - vágta rá a szöszke háziasszony az ajtóból, amelyen nyomban kilebbent.
- Ejnye...! - szaladt Petőfi pajzán tekintete az asszony után, de félúton elbotlott Etelka sima homlokán, belehullt onnan a kék szemek tavába, ahonnan borúsabbra válva tudott csak partra vergődni pillanatok után.
Bajzáné, a nagy házasság-szerző, ránézett a két fiatalra, odavágott szemével Laurának, aki mosolyogva bólintott.
- Miért nem jársz a Pilvaxba, Gábor - fordult Petőfi Kazinczyhoz - a bijjárd-tekézés nem mesterséged?
- Kevés nap olta vagyok Pesten.
- No és mi újság Berettőn? - kérdezte Bajza.
- Megvolnánk, köszönöm, s tíz újabb levele került elé Ferencnek s a Hamlet-fordítás első vázolata.
- Derék! - mondta rá Vörösmarty.
Petőfi érdeklődve fordult Kazinczy felé. Költőket ismer többeket, azt is tudja, mi az, aki szeret olvasni. De ez új alak, úr: könyv, kézirat, szép kötés barátja. Ilyet még nem sokat látott s névvel sem tudta magában nevezni, mint mi mondjuk, hogy amatőr... De hol van Etelka?
Az ebédlőből rejtelmes zörgés, neszezés hallatszik, meg-megcsilingel valami...
Igen! Biztosan Vachottal gyújtogatja a karácsonyfa gyertyáit.
Csakugyan! A házigazda sincs sehol.
Bajza valamit mond Vörömartynak, csak egy szó cseng ide belőle:
- Eudoxia...
Kazinczy az asszonyságokkal beszélget. Felhő és fenyves; e két szó gyakran visszatér ajkára.
Az ebédlőben vékony csecsemő-hangú csengettyű kezd szapora visító kacagásba. A két ajtószárny föltárul. Fehéren és ezüstösen ragyog a terített asztal. Tarkán, aranyosan, üdezölden, pillogó gyertyalángokkal ragyog a karácsonyfa a sarokban. Előtte a szöszke asszony s a szőke lány, mögöttük Vachott. A lány kezében ugró rácsos szerkezet magasba szökkenő végén betlehemi aranycsillag papírból. S kedves, áhítatos gyerekeskedéssel éneklik hárman:

Mennyből az angyal lejött hozzátok,
Pásztorok, pásztorok...

A két tekintetes asszony egymást átölelve áll, szabad kezükben mindegyiknek egy-egy csipkekendő. Bajza összerántotta dús szemöldökét, mellén összefonta két karját: kettős szigorú gátul a bensejében síró érzelmesség eléömlése ellen. Kazinczy kissé parasztosnak találja az egészet. Vörösmarty két karját maga elé lógatva, bal kezét rákapcsolja a jobbra, tekintete valahová a múltba röppent s dús hexameterekben zengett benne az érzés. Petőfi alig fért a bőrében. Izgett-mozgott, ellágyult, maga elé meredt, majd széttekintgetett, szeretett volna ő is énekelni, de nem igen mert...
A másik ajtóban két nőcseléd álldogált, egy öreg szakácsné-forma s egy piros arcú bumfordi paraszt-lány.
Ahogy vége volt az éneknek, a kis szöszke asszony minden átmenet nélkül asztalhoz invitálta vendégeit:
- Tessék, tessenek! - nyújtotta ki kínálva kezét.
A két cseléd eltűnt s mire helyet foglaltak - az asztalfőn Vörösmartynéval -, az öreg szakácsné behozta az első tál ételt. Lassan ettek, feszesen társalogtak: Bajza a baloldalán ülő Etelkával, Bajzáné az asztal másik felén a finom és folyékony szavú Kazinczyval. Etelka mellett Petőfi hangoskodott szóval és nevetéssel Vachottnak. A háziasszony föl-fölkelt, meg le-leült, ide mosolygott egyet, oda szólt valamit. Vörösmarty a felesége mellől részút áttekintve Petőfit nézte, aki balra Vachottnak beszélt egyre, de minden második mondata után jobbra, Etelkára kapta tekintetét, amelynek szapora villanásából sok jutott a kis háziasszonynak is. Azután elhangzott az első pohárköszöntő is, Kazinczy Gábor mondta a háziakra. Ekkor fölpattant Petőfi és igen komolyan, hosszasan beszélt a mostoha múltról, a költői szent érzeményekről, az elhivattatásról, az igazi nagyságról s poharát Vörösmartyra, a legnagyobb magyar költőre ürítette. Kazinczy rögtön felállt, utánna mind a többiek s úgy koccintottak Vörösmartyval. A hangulat újra ünnepiessé, feszessé lett s csak lassan olvadt a finom tészták, édes borok mellett barátibbá, melegebbé. Petőfit azonban az egész estén nem hagyta már el a komoly, nemes meghatódottság.
Vacsora után az urak pipára gyújtottak, Kazinczy Gábor szivarra. A kis cseléd lehordta az asztalt, csak a gyümölcsös tányérokat hagyta ott, mert a szöszke háziasszony figyelméből mindenkinek kijárt a fáról egy arany-alma, pár szem arany-dió. A fiatalok meg is szegték az almát, ropogtatták is a diót. Vörösmartyné egy alma-cikát evett csak, Bajzáné előtt egész halom dióhéj hevert. Uraik már csak a pohár-borok mellett maradtak.
Aztán a három asszony külön ült a díványra - főzni, ruháról, rokonokról beszélni. Vachott átment a társalkodóba a nagy aranycsillaggal s kihívta utóbb Etelkát is maga után. Harmadiknak Petőfi csatlakozott hozzájuk.
A két ,,öreg" költő nem kelt fel az asztaltól. Bajza töltött, ittak. Beszélgettek Iparvédegyletről, konzervatívokról és liberálisokról, úrról és jobbágyról, szegény Magyarországról s felix Austriá-ról. Kazinczy Gábor nem ivott, tisztelettel hallgatta őket s tisztelettel szúrt közbe inkább egy-egy tényt, mint észrevételt.
Vachott azon mesterkedett - toll a kezében, kalamáris előtte -, hogy az arany csillag ágait beírja ismerős fiatalemberek neveivel.
- Miben töröd magad, druszám - lépett a karosszékben görnyedő mellé Petőfi.
- Babonaságon, lány-dolgon... Nem ösmeretes előtted e szokás?
- Lelkemre, nem! s mi az?
Huszonnégy ága vagyon a csillagnak. Huszonhármára belőlek egy-egy ösmerős ifjúnak nevét kell írni, az utolsó üresen marad. A babona azt tartja, ha az eladó lány karácsony-éjtszakai elő-álma után letép arról egy ágat: akinek a neve azon van, az veszi el. S ha az ürest szakatja, ösmeretlen vőlegény viszi el még az új esztendőben.
- S így hát huszonhárom közül kell választani Etelkénak - fordult Petőfi a lányhoz - csak huszonhárom közül...
- A húszonnegyediket - vetette rá a lány tekintetét, amely azonban túlszaladt Petőfin, dolgokon, tán az életen is.
Vachott fölpillantott, elkomolyodott, aztán tréfára fogta a dolgot:
- Mindig ilyen, de azért ne hagyd magad elriasztani, drusza, kún legény lennél vagy mi.
Petőfi leült a lány mellé a díványra:
- Szép karácsony este - ölelte körül meleg, de beszéd-tárgyat még nem talált hanggal Etelkét.
- Szép - mondta Etelka - nekem mindég szép a karácsony, tavaly ilyenkor is, nem Pesten...
Petőfi arcán gúnyos, diadalos mosoly suhant át.
- Kinevet?
- Nem, Etelka, azon nevetek, hogy ,,tavaly ilyenkor"... Tavaly ilyenkor özvegy Fogas Józsefné szobájában üldögéltem Debrecenben, a várad-uccai új soron, a hideg boglya-kemence mellett s egy szalma-széken irogattam össze egy füzetbe verseimet.
- Ínséges tele volt... mily boldogság!... mondja tovább...
Petőfit nyugtalanította ez a távolba vesző hang, ez a messzeségbe fúló tekintet, s hogy meneküljön valami zord árnyék szorításától, amely fekete markába gyűrte szívét, egy mozdulattal fölrebbentette magában az emlékek köpűjéből a zümmögő rajt:
- A kövér városban se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt a kis vándorszínész fiúra... a kórházból sokszor szólt temetésre az ének... a betegség reám tehersült s én körmöltem, tanultam és hittem, hittem... Eh! Februáriusban mellényem alá gomboltam verseimet s nekivágtam, kopott ruhában, gyalog, pár húszassal Pest felé, de Tokajnak a Tisza áradása miatt... Süvöltő szél táncolt a Hegyalján - sehol egy árva lélek! - arcomba verte a havas esőt... egy hétig vándoroltam, míg Pestre értem, ahol megértésre, névre és pénzre találtam Vörösmarty által...
- S a nyáron, Duna-Vecsén? - kérdezte sáppadt hangon Etelka.
- Ó, oda már mint jövendőbeli segéd-szerkesztő mentem jó öreg apámhoz s a legszeretőbb anyához. Szép reménység tündér-sugara ragyogott itt rám: a község szép leányai hímzett inggel ajándékoztak meg, melyet dalaim éneklése közben fontak, szőttek, hímeztek. Szücs János rekt'ram megtanított evezni, viszont Balla Pistát, a káplánt nem kellett megtanítanom inni... s most itt, Pesten, a szerkesztő-segéd úr délelőttönként a nyomdába kutyagol föl Budára, délután a Pilvaxban menti a hazát és este a Vadászkürtben iszik érte és fel-felsivít és...
Etelka alig rezdülő, halvány szava szállt el most:
- S a bú?
- Miféle bú? - ütődött meg Petőfi.
Etelka szavalni kezdett:

Tudod, ki az, ki Pestre elkísért?
A bú - egy szép kis szőke gyermekért.

Petőfi elkomorodott, aztán szólni akart, de Etelka szavába vágott:
- S miért mondta nénémnek, hogy gyermekkori meséinek Tündér Ilonájára ösmert benne és képemására teremté meg a János vitéz Iluskáját? - Hangjában fájdalom suttogott, de tekintete mély távolokba ködlött most is s még végére sem ért szavának, kelt és indult.
- Etelke...?! - szólt utánna Petőfi, de a lány ekkor már a másik szoba küszöbén állt.
- Etelke! - kelt fel Vachott is írástól, töprengésből, újra írásnak dűlésből - Etelke! segíts már rajtam! - ezzel ő is átért az ebédlőbe - nem jut, sehogy sem jut eszembe huszonharmadik név...
Zajongás támadt oda át.
Petőfi egyedült állt a társalkodóban, tekintete kirévedt a havas éjszakába - s a hó és a sötét remegőn küzdő foltjaiból... hirtelen: fehér sírhalom domborult föl, bókoló fekete cipruslomb fölötte...
Az ablakhoz sietett: riadalma vonta.
Vachott most visszajött:
- Sándor! Sándor! mondj ide egy nevet! - mutatta feléje az arany csillagot.
Petőfi visszafordult az ablaktól:
- Addsza! - azzal leült s a huszonharmadik ágra apró gyöngy betűkkel e négy sort írta:

Ha e sötét betűk, a miket itt leírok,
Lennének a balsors, a mely tán téged ér:
Elvetném tollamat, nem írnék, bárha lenne
Minden vonásomért egy-egy ország a bér.

A vendégek - amúgy is már haza készülőben - átjöttek a társalkodóba s az író köré gyűltek.
- Bravo! - mondta Vachott s Petőfi vállán keresztül felolvasta a kis verset.
Etelka pillája megrebbent, sápadt arca kigyúlt: mintha beléje láttak volna.
Vörösmarty apróra húzódott, bizonytalan nézésű szemmel tekintett vissza már az ajtóból a háziaktól épp búcsúzkodó feleségére.
Petőfi pillantása a lányt kereste, aki menekült előle; meglátta az általános készülődést s ő is fölállt:
- Megyünk!
Bajza homlokon csókolta Etelkát. Petőfi, utolsónak maradva, visszanézett még a küszöbről, de a vendégeket kikísérő Vachott-pár elfogta előle Etelka alakját.
Az ajtó becsukódott.
Etelka egyedül maradt.
Odament az asztalhoz, fölvette a tollat s a huszonnegyedik ágra odaírta: A csontember.
Kint kongott a folyosó, ajtó zárult, távoli kopogás neszezett a lépcsőn. Vachottné borzongva jött vissza a szobába:
- Térj nyugovóra, Etelke! Mi még rendbe hozzuk öreg Zsuzsával e két szobát.
Etelka fogta a csillagot, jó éjt kívánt s a meleg, füstös ebédlő át kilépett a hideg szobába, amelynek falai a homállyal fekete fátyol-hegyekké keveredve rázuhantak az utolsót pislantó mécses pontot parázsló haldoklására. A kurta, szűk folyosó szürke falán a magános karos gyertyatartó arasznyira nyúlt bús lángot lebegtetett a deszka-padlón suttogva csúszó álom-léptek fölé. A rozmaringszál megzörgött az ajtóban.
Etelka belépett a sötétbe.
Egy pillanatra megállt s kéjesen borzadva érezte, hogy öleli körül puha és mégis szétszakíthatatlan kapocsban a homály s a magánosság ezer karja.
Aztán fölfeküdt a ki nem bontott ágyra, úgy, ahogy volt, fehér ruhásan, hanyatt. Mellén imára fonta össze ujjait, sokáig nézett a sötétbe, míg aztán elszenderült.
Mély, álomtalan álomból riadt fel pár perc után. Kinyújtotta kezét a csillag után. Egy ágat letépett róla a sötétben. Nyugodtan fölkelt, gyertyát gyújtott. Az ágacskára nézett. Elmosolyodott.
- A csontember! - mondta szinte hangosan.
Megszédült és elomlott, mint egy könnyű csipke-keszkenő.
A sublóton a két áttetsző vörös testű, fonott gyertya nyugtalanul lebegő lángjával riadt árnyakat lobogtatott a miniatűrök és nagy, komoly metszetek foltozta falon.
Mikor magához tért, fölült s hogy nagy nehezen összeszedte öntudatát, fölkelt és a kályhában elégette a csillagot, a letépett ágat.
Aztán rendesen ágyat bontott, levetkezett, egy ingben letérdelt ágya előtt, imádság után lefeküdt s nyomban elaludt.
* * *


Másnap azt mesélte, hogy letépett egy ágat, az ismeretlennek szántat. Keresték a csillagot, nem találták. Etelka azt mondta, nem tudja, mi lett vele. Mindenki megijedt, rosszat sejtett s nevetve jót jövendölt s mire Szilveszteren, újéven keresztül elfelejtették volna, Etelke januárius hetedik napján szobájában járkálva szívéhez kapott, megszédült s mint egy könnyű csipke-kendő elomlott - holtan.
 
 
0 komment , kategória:  Laczkó Géza A HUSZONNÉGYÁGÚ C  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 879
  • e Hét: 16108
  • e Hónap: 61180
  • e Év: 2002460
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.