Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
szeretettel
  2012-05-23 18:50:12, szerda
 
  Márai Sándor
MÁGIA
/Novella/



1.


Várj csak, kérlek — mondta az író —, elmondok én neked valamit, amiről még soha nem beszéltem. Egy időben azt hittem, tudok írni erről. De aztán mindig meghőköltem, utolsó pillanatban: volt valami félelmes e felfedezésben, olyasféle volt, mint mikor valaki egy újfajta málnaszörp keverési titkát keresi, s aztán váratlanul, mellékesen, feltalálja a nitroglicerint.
Arról van szó, hogy... várj, hajolj közelebb... sokan járnak ebbe a kávéházba... Egyszóval, felfedeztem, hogy az írás mágia.
Ne bámulj ilyen riadtan és hitetlenül. Nem hibbantam meg, legalábbis nem jobban, mint szükséges ahhoz, hogy az ember megértse, tökéletesen átlássa, s aztán elviselje az életet.

2.


Igen, igen — mondta, és összefont karokkal ült a kávéházi asztal mellett, aggályos és komoly arckifejezéssel. — Az írás mágia. Mi a mágia...? Hát igézet, varázslat. Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogyan az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van. Az élet nem csak anyagot és energiát termel szünetlenül, hanem álmot és jelzőt is, továbbá szent számokat, melyeknek önmagukban van csak értelmük, szavakat, melyek éréktelenek egy gyárban vagy egy irodában, de sorsdöntően alakítanak egy életet, egy jellemet... Az írás varázslat, ha nem tudnád.
Ezenfelül természetesen más is. Mesterséges is, gyakorlat, nevelés, önkívület, derű, szórakozás, készség a nagyságra, a dagályra, az élet kóros önkívületének kifejezése, valami kongó és hörgő s ugyanakkor valami egészen szűkszavú, csendes és végzetes, mint mikor valaki a vérpadon azt mondja: ,,Igen" vagy: ,,Tessék". Ez mind az írás, együttesen. Semmit sem tudnak az emberek az írásról. Vesznek egy könyvet, néhány hatosért, elolvassák és megállapítják, hogy ,,tetszik" vagy ,,nem tetszik", elmondják, hogy érdekes volt az új könyv vagy megható vagy — egyszerű, de igaz szóval — szép... Nem tudják, nem is tudhatják, mi van mögötte, miféle anyagból készült, s mifajta varázslat az, mely írót és írást egybefűz az élettel, a kifejezés millió esélyét hozzáigazítja az élet millió esélyéhez, nem tudják, milyen sorsszerű író és könyv számára mindaz, ami a téma körül van, lappang, ólálkodik, s néha előtör és megelevenedik. Én sem tudtam, sokáig. Most már gyanítok valamit. Elmondjam...? Elmondom, mert úgysem tudom soha megírni.
Itt volt például ez a dolog Valérral. Igen, igen, Valérral, aki a múlt héten főbe lőtte magát. Figyelsz...? Én is figyelni kezdtem, mikor Valér halálhírét olvastam a lapokban.

3.


Azt hiszem, egyetértünk, mikor azt mondom, hogy Valér író volt.
Négyszemközt vagyunk, fölösleges egymás között szaporítani a szót. A világ értékelése közömbös a mi számunkra. A világ ismer ,,nagy" és ,,kis" írókat, ismer jó és mulatságos, fennkölt és unalmas írókat. Mi csak egyféle rangot ismerünk, az írói rangot. Vagy író valaki vagy nem az. Ennyi a rangunk. A többi csak maszlag, kóc és csepű.
Hát Valér író volt. Te szeretted írásait? Engem untattak és ugyanakkor izgattak ezek az írások. Minden sorát úgy olvastam, mintha kínai keresztrejtvényt fejtenék meg, én, az olvasó, holott nem is tudok kínaiul... Kissé nyugtalanított, hogy nem avat be teljesen témájába, mintha én, az olvasó, nem volnék eléggé felkészült vagy tiszta szívű vagy hősies ahhoz, amit ő kénytelen elmondani számomra. E viszonyban, Valér művei és az olvasók viszonyában, volt valamilyen reménytelen elem. Természetesen sok rosszat is írt, kocsiderékra való vacakot. Csak a műkedvelők írnak gondosan és hibátlanul remeket. Az író, az igazi, úgy árad, mint a vad folyamok Dél-Amerikában: rengeteg törmeléket és kacatot is sodor ez az áradás, háztetőket, medvetetemet, tutajokat, meztelen emberekkel és behorpadt bádogedényeket. Az egészről van szó, s az egész mindig formátlan. Már kezdem hinni, hogy az ember legföljebb sorokat írhat életében úgy egészen, igazán és tökéletesen. A műfaj mindig ott áll az író és mondanivalója között, ki kell szolgálni... de ezt te jobban érted. Mondom, Valér író volt.
Tavaly nyáron, egy este, eljött hozzám. Már ez a látogatás is nyugtalanító volt. Írók nem szívesen keresik egymás társaságát. Az író gyanakvás, féltékenység, vád, nyugtalanság s ugyanakkor teljes vágy, megérteni a világot és ugyanakkor minden odaadni, hogy a világ is megértse őt. Nem vagyunk társas lények, főként egymás számára nem vagyunk azok. Valér is úgy jött, mint akitől elloptak valamit, egy zsebórát vagy egy érzést, s most helyszíni szemlét tart barátai lakásán, nem találja-e meg valamelyik fiókban az elveszett érzést vagy tárgyat...
Leült a falióra alá, a karosszékbe, lábát lógatta és sokáig hallgatott. Aztán ezt mondta: ,,Most már tárgyak is érkeznek" — s megint elhallgatott. Nem zavartam fölösleges kérdésekkel. Nem mondta meg, honnan érkeznek a tárgyak, a Fokföldről vagy Lisszabonból, s künn hevernek-e a vámházban — nem mondta meg, de én sem vagyok egészen botfülű, valamit én is értek a mágiához, s rögtön tudtam, hogy a tárgyak, melyek ,,érkeznek", a valóság világából esnek át Valér műveinek világába; a két tartalom, a világ és a könyv tartalma kezd összekeveredni, ezért ilyen nyugtalan Valér. Tudtam, hogy harmadéve dolgozik azon a nagy családregényen, melynek nincs is eleje, és soha nem lesz egészen vége, mint ahogy a nagy regényeknek általában nincs igazi kezdetük és végük — pontosabban, vége lesz akkor, amikor Valér életének is vége lesz, valamilyen formában, talán úgy, hogy nem akar írni már vagy meghal vagy elhallgat, ami író számára egy és ugyanaz. Az író addig él, amíg ír. Aki ezt nem tudja, írjon operetteket és járjon Karlsbadba minden nyáron, ez nagyon egészséges. Így is lehet élni, sőt írni is. Nem erről van szó.
Valér lábát lógatta és közömbösen nézett maga elé:
— Arról van szó — mondta, mintha válaszolna e néma kérdésre, orrhangon, kissé sértődötten —, hogy az írás megelevenít személyeket, akik a regényhez tartoznak, mozgósít alakokat, akik addig csak éltek valahol, s rézöntők voltak vagy nagynénik vagy szép nők vagy tábornokok, s nem tudtak semmit a végzetükről. Mikor az ember írni kezd valamiről, az emberek, akik a témakörhöz tartoznak, egyszerre nyugtalanok lesznek, s valamilyen módon jelentkeznek. Az egyik levelet ír. A másik találkára hív. A harmadik ajándékot küld, mintegy kegyelmet könyörög, meg akar vesztegetni. A könyvről nem tud még senki, csak ők, a könyv nem jelent meg nyomtatásban, ott hever a fiókban, nem ismeri más, csak én, az író, takarítónőm, aki néha belenéz, de aztán elunja olvasni, s ők, az emberek, akik egyetlen sorát sem olvasták még, de az a rejtélyes, finom és kegyetlen hívás, ami az írás, hatni kezd reájuk, a messziben, a szomszéd házban vagy a szomszéd földrész egyik városában, sorsuk alakulni kezd, egyszerre elmennek hazulról vagy csinálnak valamit, amit nem lehet megérteni. S én mindezt tudom és nem is tudom. Én is csak alak vagyok, a regényben és az életben, végrehajtok valamit, a mágia egyik szerves alkotója vagyok, egyszerre író, téma és alak, végzet és ítélet-végrehajtó, vajákos és sorsdíjas... Ezért lesz nyugtalan a világ, melyet az író megérint. Tudod, mint mikor fény hull a mély vízbe, s a puha, síkos testű állatok lengő hassal és lógó uszonyokkal siklani és cikázni kezdenek. Ezt a mély vizet, az élet sötét és varázsos alvilágát érinti meg a mágia. Most félek.
— Miért? — kérdeztem.
— Mert Tamás olyan különösen viselkedik — mondta Valér. Fejét tenyerébe rejtette, s megint elhallgatott.

4.


Később ezt mondta még:
— Mondom, leveleket is írnak. Egyesek névtelenül. Mások valamilyen ürüggyel. Van, aki pénzt kér, a másik egyszerűen csak azt óhajtja, hogy váltsam meg balsorsától, a harmadik ajánlkozik, hogy hajlandó velem Dél-Amerikába utazni és új életet kezdeni. Mind nyugtalanok, velem együtt, mert az írás mágiája áthatotta életünket. Az ember soha nem tudja, milyen anyagot érint meg a világban, mikor megelevenít egy sorsot, leír egy mondatot. Tamás — emlékszel, a második kötet végén, tavaly ősszel jelent meg — a fiókban felejt egy revolvert, mikor elmegy a szülői házból. Hát én ezt a revolvert tegnap megtaláltam.
— Hol? — kérdeztem elképedve.
— Egy fiókban — mondta komolyan. — Egy fiókban, melyet évtizede nem nyitottam ki. Egy fiókos szekrényben, amely nagybátyám hagyatékából maradt reám... tudod, Ervin hagyatékából, aki húsz év előtt elköltözött Peruba. Soha nem kutattam ebben a szekrényben. Soha nem volt revolverem, sem másféle fegyverem. Minek nekem fegyver? Az én fegyverem a toll, mint a vezércikkekben mondják. Belga pisztoly ez, régi, de kitűnő, békebeli minőség. Ez a lelet kissé megijesztett. Elővettem a regényt, és olvasni kezdtem. Általában nem szoktam olvasni műveimet. Az ember úgy megy vissza saját regényébe, mint ahogy a gyilkos visszasompolyog a tett színhelyére. Mindenfelé áldozatok hevernek... Minden oldal baljósan ismerős. Minden soron az élet valamilyen cafatja tapad... a sor elébb élet volt, aztán sor lett belőle, s lehet, hogy egy napon megint élet lesz... A közönség ezt nem értheti. Az ember öklendezik, mikor felnyitja egy régi könyvét; olyan bizalmasság ez, mely mélyebb és titokzatosabb, ingerlőbb és csömörrel telítettebb, mint a test és a lélek minden bizalmassága. De most fel kellett nyitnom a regényt, s megtudtam, hogy Tamás ilyen fiókos szekrényben felejtette a pisztolyt — egy belga pisztolyt, így olvastam a regényben —, melyet nagybátyjától örökölt, aki külföldre költözött. Mit szólsz ehhez...?
Azt feleltem, nincs ebben semmi különös. Az írói gondolkozás szerkezete néha megelevenít munka közben ilyen félig elfeledett emlékeket. Valér tudott a nagybácsiról, a fiókos szekrényről és a pisztolyról, s írás közben elhelyezte a regényben a kellékeket, mert szüksége volt mindenre.
— Igen — mondta nyugtalanul. — De a pisztoly hatlövetű, és az egyik golyó hiányzik. Érted már?
E pillanatban és is nyugtalankodni kezdtem.
— Értem — mondtam. — S te ezt nem tudtad...?
— Nem — mondta —, becsületemre mondom, nem tudtam.
Most már emlékeztem én is a regényre. Igen, a regény végén Tamás, a regényhős, ottfelejt egy pisztolyt a fiókos szekrényben; egy pisztolyt, melynek hiányzik egyik golyója. S ez a hiányzó golyó a nyitja és magyarázata az egész regénynek. Ez a hiányzó golyó magyarázza meg Valér regényében Tamás, a regényhős sorsát. Ez a hiányzó golyó kiolt egyszer egy emberéletet, s ennek a halottnak emléke árnyalja be a regény hőseinek életét. Most már értettem; s megvallom, rosszul éreztem magam.

5.


Hát aztán elment Valér — mondta az író. — Többé nem is hallottam róla. Csak az újságban olvastam a múlt héten, hogy főbe lőtte magát. A lapok részletesen megírták öngyilkosságának körülményeit. Régimódi belga pisztollyal lőtte főbe magát, s a rendőri bizottság megállapította, hogy a hat lövedék közül kettő hiányzott. Ezt a kis részletet is megemlítették a lapok, mint érdekességet. S megírták, hogy a híres író egyetlen lövéssel ölte meg magát.
Érted most már?
Igazad van, én sem értem tökéletesen. Mikor ébren vagyok, nem értem. Véletlen, mondom, Valérnak rossz volt az idegzete, szeretett képzelődni. Ébren nem akarok hinni mindebben. De Pascal azt mondja — emlékezel arra a szívszorító és megható részre a Gondolatokban? —, hogy az élet világos, éber fele sem más, mint egyfajta álom, olyan, mint amikor az ember álmában azt álmodja, hogy álmodik... Sok tükör van mögöttünk, s mindegyikből integet felénk egyfajta torz és ismerős végzet... Mi az írás? Mi az élet? Mi az ébrenlét és mi az álom? Mi a világ és mi a képzelet? Írók vagyunk, az a dolgunk, hogy feleljünk e kérdésekre. Hiszed-e, hogy nemcsak az író alakítja a regény életét, hanem a regény is alakítja az író életét? Nietzsche szerint az örvény visszanéz arra, aki sokáig bámul az örvénybe... de ez már közhely. Lehet, hogy a regényhős egyszer visszanéz az íróra, aki felkeltette körülötte a mágikus létezés árnyait, s visszahat álomszerű sorsával az alkotó sorsára? Fegyvert nyom a kezébe annak, aki fegyvert nyomott a kezébe? Bosszút áll azon, aki elővarázsolta a semmiség alvilágából, s egyfajta életet és sorsot adott neki? Lehet mindez...? Nappal nem lehet, a kávéházban. De nappal és éjszaka között is van egyfajta térfogat... érted már? Ez a térfogat a mágia. Néha félek kissé ebben a másik világban.
Elhallgatott. Rosszkedvűen mondta:
Valami derűset kellene írni. Boldog emberekről, akiknek pénzük is van, s egy szép hajón utaznak narancsligetes partok felé. Valami ilyesmit. Az élet nem adja ezt nekem, az írónak, amúgy sem. De talán adja a mágia... Vagy azt hiszed, nincs olyan erős mágia a világon, amely boldogságot adjon az embernek? Pascal, aki kitűnő író volt, így hitte. Igaz — mondta sóhajtva —, el is pusztult harminckilenc éves korában.
 
 
0 komment , kategória:   Márai Sándor A HANG   
szeretettel
  2012-05-23 18:48:26, szerda
 
  Márai Sándor
A HANG
/Novella/



1

A tábornok tél derekán felutazott a vidéki városból, ahol nyugdíjas éveit töltötte, a fővárosba, s orvosa rendelésére megszállott abban a régi, kissé már avas, omladozó gyógyszállóban, melynek forró vizű fürdői az egész országban híresek voltak köszvényt oldó, podagrát enyhítő erejükről. a tábornok túl volt a hetvenen. A köszvény hasogatta karját és derekát, de máskülönben egészséges, nyugodt pillantású, szerény tartású, komoly viselkedésű öregúr volt; finom arcélű, fehér fejét idegenek is megnézték az utcán. Magatartásában, modorában nem volt semmi marcona; inkább úgy festett, mint egy öreg diplomata vagy filozófus.
Délután érkezett, s az első estét a szállodában csomagolással, rakosgatással töltötte el. Két évtizede nem járt a fővárosban; utoljára a világháború idején fordult meg itt, mikor családját - feleségét és leányát - idehozta, biztonságba, a fenyegetett határszéli városból, ahol állomásoztak. A háború végén nyugdíjba ment a tábornok és vidéken élt. Most örömmel vegyes szomorúsággal gondolt arra, hogy viszontlátja a nagyvárost, ahol az ifjúság éveit töltötte - örömmel, mert özvegyi állapotában nehezen viselte el a vidéki magányosságot, s szomorúsággal, mert sajnálta, hogy az asszony, kivel harmincöt esztendőt töltött el csendes, békés együttélésben, nincs többé vele.
A szekrényben felaggatta polgári ruháit, s az egyetlen díszegyenruhát, melyet - minden eshetőségre - magával hozott erre az útra; mint aki nem tudja egészen biztosan, csakugyan véget ért-e a pálya és az élet vagy szükség lehet még reá, társaságban vagy a harcok mezején... A tábornok már csak ritka alkalmakkor viselte a díszes egyenruhát. Általában komoly és öreguras polgári ruhákba öltözött, mint egy nyugdíjas, előkelő államhivatalnokhoz illik.
Rakosgatta a ruhákat, aztán elfáradt, leült a karosszékbe, s csendesen ült a vaksi villanykörtével fáradtan megvilágított, ócska bútorokkal hiányosan berendezett szobában. A tábornok szegény ember volt; a közpályán nem gyűjtött vagyont, s nyugdíja nagyobb felét leányának adta, egy kishivatalnok feleségének, aki két gyermekkel szűkösködött egy alföldi kisvárosban. Ezért most is, mikor egészségére kellett költeni, vigyázott, hogy a fővárosi gyógyszállóban az olcsóbb szobák közül válasszon, mert minden fillérre gondosan ügyelt. Így ült egy ideig, a nyitott bőröndök között, fáradtan és csendesen. Később csengetett, szobájába kérette az egyszerű vacsorát és étvágytalanul eszegette az ízetlen ételeket. Amíg a szobaasszony az ágyat vetette, szórakozottan kérdezte:
- Mondja csak, lelkem, miféle hang ez?
- Hang, kegyelmes úr? - csodálkozott az asszony. - Nincs itt semmiféle hang.
Álltak a homályos szoba közepén, két öreg ember, s füleltek.
- De - mondta az öregúr makacson. - Hang. Nem hallja? Olyan zúgás... nem, még csak nem is zúgás. Inkább csengetés. Igen - mondta felderülten, biztosabban -, csendes, távoli csengetés. Mintha egy ébresztőóra csengője szólana, messze, valahol.
Az asszony erősködött, hogy nem hall semmit. Majd találgatták, hogy talán villanyos jár a közelben, az csönget. Figyeltek az éjszakába, s csakugyan, mindenféle hangokat hallottak: útszéli zörejeket, a villanyos csengetését, távoli vonatfüttyöt, egy vontatóhajó gőzösének búgását. De az öreg fejét rázta. A hang, melyet hallott, félreérthetetlen volt, állandó, sípoló, csöngető zúgás, mintha gépezet járna valahol.
Mikor a takarítónő elment, a tábornok még kinyitotta, majd becsukta az ablakot, s fülelt. A hang egyenletes volt, lejtés, emelkedés nélkül, ütemesen zümmögött valahol egy motor vagy más, hasonló, zörejt okozó szerkezet. Nem volt kellemetlen a hang; a tábornok elhatározta, hogy másnap utánajár, s ha szükséges, szól a szálloda igazgatójának. Egy ideig újságot olvasott még, közben sziszegett s csúzos lábait fájlalta. A hang mindegyre szólt, mintha egy tébolyodott tücsök cirpelne valahol. De nem zavart különösebben. Lefekvéskor, mikor eloltotta a villanyt, a sötétben élesen, tisztán hallotta a hangot. Most már nem lehetett félreérteni: valahol elromlott a villanyos csengőszerkezet, s egy magányos csengő sivalkodott valamerre, egy távoli szobában. Az öregúr vállat vont; hadd szóljon.
- Makacs hang - gondolta. - De nem kellemetlen.

2

De a hang másnap, harmadnap sem hallgatott el. Most már az utcán is hallotta, a kávéházban, mindenütt, amerre járt. A szállodát már nem merte gyanúsítani, nyilvánvaló, hogy a csöngetés, mely néha csak duruzsolt, néha rázendített, mint egy zenekar, valamilyen hallási zavar következménye. "Így kezdődik a süketség" - gondolta ijedten. Egy ideig még játszott a hanggal; nem figyelt oda, s csakugyan, a hang ilyenkor elhallgatott, halkabban szólt, mintegy gyáván és meglapulva. Aztán, óvatlan pillanatokban, megint rákezdte a láthatatlan zenekar. Az öregúr kísérletezett a hanggal; próbára tette, tenyérrel befogta fülét, így figyelt. De a hang zúgott és zengett tovább, szemtelenül és fölényesen. Most már fárasztotta néha a hang. Elhatározta, hogy elmegy az orvoshoz.
A híres fülorvos meghallgatta panaszait és szótlanul helyet mutatott egy forgatható nikkel karosszékben. Most különös vizsgákon esett át a tábornok: az orvos a szoba egyik sarkába lépett, mintegy szégyenlősen nem nézett a betegre, s a fal felé fordulva, mint egy eszelős, megszállott költő, ilyen szavakat suttogott: "Balaton" és "pillangó" és "anya". A halkan elrebegett szavakat kitűnően megértette a tábornok, s csukott szemekkel, pontosan elmondta az orvos parancsára a hallottakat. Aztán finom, néma, alacsony és magas rezgésszámú fémvillákkal vizsgálta az orvos a beteg hallószervét. De a tábornok hallotta e néma hangokat is.
- Tökéletes - mondta az orvos. - A hallás tökéletes.
S udvarias elnézéssel, mintha egy finom, értelmes, csak kissé makacs gyermekhez beszélne, magyarázni kezdte a tüneményt.
- Idegesség - mondta az orvos.
A fül idegessége, a hallószerv túlérzékenysége okozza, hogy a beteg olyan hangokat is hall, melyek a természetes rezgésszámot meghaladó magasságban jelentkeznek, valahol, talán a valóságban, talán csak a beteg képzeletében.
- Nem kell törődni vele - mondta barátian, bizalmasan, mintha - egyenrangú módon - beavatná az orvos a beteget a természet ármányába s a tudomány tehetetlenségébe.
- Persze - mondta a tábornok, s bólogatott -, nem kell törődni vele. Az lesz a legjobb.
Még ezt búcsúra, a küszöbről:
- A háborúban másféle hangokat is hallottam.
S mindketten mosolyogtak, kissé zavartan.

3

Visszament a gyógyszállóba, fürdött a forró vízben, sétált, egyszer elment egy dalszínházba is, ahol valamilyen régi operettet játszottak. Olvasott, ült a fogadó uszodaszagú előcsarnokában, szikár, előkelő alakja feltűnt az étteremben, a folyosókon. Mindenütt tisztelettel üdvözölték, kényelmét és kedvét keresték. Az öreg jól érezte magát. Csak a hang nem hallgatott el, bármerre járt is.
Elhatározta, hogy megsérti a hangot, nem törődik vele, mint az orvos parancsolta. Vásárolt népszerű orvosi füzeteket, s elolvasta a fülcsengésre vonatkozó összes tudományos magyarázatokat. De nem okosodott túlságosan ez iratokból. A csöngetés vígan, pimaszul lármázott tovább, valahol, az ismerős és érzékelhető vagy az érzékfölötti világban.
- Csöngess, kutya - gondolta a tábornok. - Engem nem zavarsz.
De aztán múltak a hetek, s néha már elfáradt a zaklató, makacs vijjogástól. Egyedül ült a szállodaszobában, könyvekkel térdén, elbóbiskolt, s néha fölriadva vitatkozott a hanggal:
- Miért csöngetsz? Mit akarsz...?
A hang most vadul csörömpölni kezdett, mintha valaki vagy valami végre választ kapott volna egy kérdésre. A tábornok ezt kérdezte:
- Értem, értem. Figyelmeztetsz, mire...?
Hosszú éjszakák következtek. Óvatosan tavaszodott már, oly nemes és gyöngéd észrevétlenséggel, mintha a természet álmában akarná meglepni valamilyen csodás örömmel a zord, komoran szunnyadó világot. A tábornok keveset aludt az éjszakákon. Beteg lábát borogatta, nyitott szemmel feküdt a sötétben, hallgatta a csöngetést, nesz nélkül vitatkozott a hanggal, melyről már régen nem tudta, micsoda, mi az értelme, égi vagy földi jel... Így mondta, egyedül a sötétben:
- Azt akarod, hogy figyeljek? Jó, figyelek.
Az éjszaka hosszú volt. A tábornok hanyatt feküdt az ágyban, keresztbe fonta mellén karjait, vitatkozott:
- Kötelességem teljesítettem - válaszolta a hangnak. - Mindig, mindenkivel szemben. Boldog voltam? Nem tudom. Azt hiszem, nem voltam boldog. Ember voltam. Katona voltam - javította ki szavát, mintha ez segítene. De a hang nem hőkölt meg e helyesbítésre, csöngetett tovább. - Megálltam helyem az életben, a családban, a harctéren. Tudom, hogy vége az életnek. Nem várok semmit már. Mit akarsz, hang, mire figyelmeztetsz, mit kérsz számon...?
Erre a kérdésre oly vad csörömpölés hallatszott, messze, az ismeretlenségben, mintha kaján kárörömmel felelne a tábornoknak valaki, s bizonygatná, hogy jó nyomon jár, valamit számon kérnek tőle. Az öreg felült az ágyban, szigorúan nézett körül, villanyt gyújtott, altatóport öntött egy pohár vízbe.
- Elég volt - mondta röviden, mint valamikor a kaszárnyában. - Rajtam nem fogsz ki. Dögölj meg, hang.
S megitta a mákonyos vizet. Kevés idő múltán elaludt. De hajnaltájban megint felébredt. A szoba már világos volt. A tábornok bódultan feküdt a gyűrött párnákon, álomtól zavaros szemekkel ismergette a szobát, a hajnalt.
- Igen - mondta hangosan. - Most már értem. A lelkemről volt szó.
S csendesen feküdt, két karját összefonva, mintha padban ülne régen, az iskolában. A hang e pillanatban elhallgatott. Most csend volt a tábornok körül, mély, paradicsomi csend; csak a madarak daloltak valahol, messze, jókedvűen és bátortalanul.

4

- A lelkemről volt szó - gondolta nyugodtan a tábornok, s élvezte a csendet. - Most már értem. Ezt akarta mondani a hang, erre figyelmeztetett. Úgy látszik, vége az életnek, meg kell halni, ma vagy holnap. Mindig mással törődtem. Mivel is törődtem...? A kötelességgel. A legszebb dolgokkal. A családdal, hazámmal. Pályámmal törődtem. Jól szolgáltam, elismerték érdemeimet. Támasza voltam a társadalomnak. Megvédtem a nemzetet. De, úgy látszik, kevés ez. Érdekes - gondolta felderülten. - Erre soha nem gondoltam.
Hallgatta a madarak dalát. Oly csend volt körülötte e pillanatokban, mint az idők elején lehetett, mikor megszületett a világ.
- A lelkem - tűnődött -, mi történt a lelkemmel?
A tábornok eljárt nagy ünnepeken a templomba, s egyébként is megtartotta a vallás parancsait. De máskülönben nem sokat törődött a lélekkel, túlvilággal. E pillanatokban, mikor a hang, mely figyelmeztette valamire, végül is elhallgatott, nem a vallásra gondolt, nem is arra, hogy készen van-e a túlvilágra. Egyszerűen csak arra gondolt, hogy megértett valamit, a hang figyelmeztette, s ez olyan egyszerű, mintha egész életében e pillanatra készült volna.
- Idegesség - mondta és mosolygott. - Azt mondta az orvos, idegesség.
Most már értette azt is, amit az orvos nem mondott ki. Lelke nyugodtan pihent a test és a végtelenség között. Hallgatta szívverését, mintha dobolnának valahol.
- Mi történt velem az életben? - kérdezte hangosan. - Mi történt a lelkemmel? Kinek adtam?
Ez egyszerű kérdésekre, melyek mégis oly meggyőzőek voltak, mint semmi, amit azelőtt valaha is hallott a világban, nem tudott szavakkal felelni. Csak annyit értett, hogy az életnek nagyjából vége, nem fontos már semmi, ami még következik, s neki most ügyelnie kell, hogy megértsen mindent, amire a hang figyelmeztette. Ez az érzés olyan jóleső volt, hogy kicsordult a könnye.
Gyermekkora óta nem sírt. Most érezte a forró könnycseppet arcán, a párnákon, s mosolygott.
- Agyon is lőhetném magam - gondolta.
Szolgálati pisztolyát magával hozta; a fegyver ott hevert az éjjeliszekrény fiókjában. Eszébe jutott, hogy a vallás tiltja az öngyilkosságot. S különben is, nem érdemes és nem is szabad sietni, most, mikor végre megértett valamit.
E pillanatban a hang, még egyszer, nagyon csendesen, szemrehányóan, csilingelni kezdett.

5

Még egy héten át maradt a gyógyszállóban. Lába nem fájt többé, csaknem gyógyultan távozott haza, a vidéki városba, ahol nyugdíjas éveit töltötte. Három évet élt még a tábornok. Nyugodtan és derűsen élt; akik ismerték ez években, azt mondják, úgy járt-kelt az utcákon, mintha mosolyogna és hallgatódzna. De a hangot soha többé nem hallotta.
 
 
0 komment , kategória:   Márai Sándor A HANG   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1022
  • e Hét: 15196
  • e Hónap: 94754
  • e Év: 2036034
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.