Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
szeretettel
  2012-05-23 18:58:18, szerda
 
  Guy de Maupassant
A NYÚZOTT KÉZ
/Novella/



Körülbelül nyolc hónapja történt, hogy Louis R... barátom egyik este meghívta néhány iskolatársát; puncsot ittunk, cigarettáztunk, irodalomról és festészetről beszélgettünk, de közben, ahogy fiatalemberek összejövetelein már szokás, néhány vidám történetre is sor került. Hirtelen kinyílt az ajtó, s egyik gyermekkori jó barátom viharzott be.
- Találjátok ki, honnan jövök! - kiabálta.
- Fogadok, hogy a Mabille-ból - vágja rá az egyik fiú.
- Nem, nem, nagyon is jókedvű vagy, megvágtál valakit, eltemetted a nagybácsidat, vagy zálogba csaptad az órádat - mondja a másik.
- Leittad magad - veti közbe a harmadik -, aztán megérezted a puncs szagát Louis-nál, és feljöttél, hogy tovább ihass.
- Egytől egyig tévedtek, Normandiából jövök, P. községből, egy hetet töltöttem ott, s egy nagy bűnöst hoztam magammal; engedélyt kérek, hogy bemutathassam nektek. - Egy lenyúzott kezet húzott ki a zsebéből; a fekete, összeszáradt, feltűnően hosszú kéz iszonyatos volt, mintha görcsösen összerándult volna, a rendkívül erős izmokat kívülről is, belülről is pergamenszerű bőrcsík tartotta össze, a sárga, keskeny körmök megmaradtak az ujjak végén. Aki ránézett erre a kézre, máris bűnt szimatolt.
- Képzeljétek - mondta barátom -, néhány napja egy vén boszorkánymester limlomjait adták el, ismerték az öreget az egész környéken, minden héten seprűnyélen lovagolt a boszorkányszombatra, fehér és fekete mágiát űzött, megrontotta a teheneket, hogy kék tejet adtak, s farkukat úgy hordták, mint az ördög, aki Szent Antalt megkísértette. Annyi bizonyos, hogy a vén gazembernek kedves emléke volt ez a szörnyűség, azt mondta, egy hírhedt bűnös keze, akit 1736-ban kivégeztek, mert hites feleségét fejjel lefele bedobta a kútba - ezt a tettét nem kárhoztatom -, aztán a papot, aki összeadta őket, felhúzta a templomtoronyra. A kettős hőstett után nekivágott a nagyvilágnak, és rövid, de mozgalmas pályafutása alatt kifosztott tizenkét utast, rágyújtotta a kolostort vagy húsz szerzetesre, és egy apácazárdából háremet csinált.
- No de mit akarsz kezdeni ezzel a borzalmas kézzel? - kérdeztük tőle.
- Csengőhúzót, teringette, azt csinálok belőle, hogy a hitelezőimet elijesszem.
- Kedves barátom - mondta Henry Smith, egy hosszúra nyúlt, egykedvű angol fiatalember -, én azt hiszem, hogy ez a kéz valami új eljárással konzervált indiai hús, s ajánlom, főzess belőle levest.
- Uraim, ne gúnyolódjanak - szólt rájuk egy félig részeg orvostanhallgató -, neked pedig, Pierre, egy tanácsot adok, temettesd el keresztény módon ezt az emberi csonkot, nehogy meglátogasson a gazdája, és visszakövetelje tőled; ráadásul meglehet, hogy ebben a kézbe rossz szokások rögződtek bele, hiszen ismered a mondást: aki ölt, az ölni fog.
- És aki ivott, inni fog - mondta házigazdánk. Színültig töltötte punccsal az orvostanhallgató poharát, az egy hajtásra kiitta, és tökrészegen fordult az asztal alá. Eltűnését harsogó kacaj kísérte. Pierre pedig fölemelte a poharát, és ráköszönt a kézre:
- A gazdád legközelebbi látogatására ürítem a poharamat - mondta; aztán másra terelődött a szó, és nemsokára mindenki hazament.
Másnap éppen Pierre lakása mellett vitt el az utam, így hát benéztem hozzá, két óra körül járt az idő, barátom olvasott és cigarettázott.
- No, hogy vagy? - kérdeztem.
- Kitűnően - felelte.
- Hát a kezed?
- A kezem! Ott láthattad a csengőn, tegnap este, mikor hazajöttem, rászereltem; no de erről jut eszembe: egy ostoba alak, bizonyosan azért, hogy megtréfáljon, éjféltájt becsöngetett hozzám. Kérdeztem, ki az, de nem felelt, én meg visszafeküdtem az ágyamba, és újra elaludtam.
Ebben a pillanatban csengettek; a háziúr jött Perre-hez. A durva, modortalan ember köszönés nélkül rontott be.
- Uram, arra kérem, vegye le tüstént azt a döghulladékot, amit a csengő zsinórjára akasztott, mert ha továbbra is ott tartja, kénytelen leszek felmondani - jelentette ki.
- Uram, az a kéz nem szolgát rá az ön sértegetésére, vegye tudomásul, hogy egy talpig becsületes férfié volt - felelte Pierre ünnepélyes komolysággal.
A háziúr sarkon fordult, és ahogy jött, úgy távozott. Pierre az ajtóig ment a nyomában, levette a nyúzott kezet, s az ágya melletti csengőre kötötte.
- Ez a kéz hasznosabb nekem, mint a trappista szerzetesek figyelmeztetése: ,,Testvér, meg kell halni!" Esténkint magasztos gondolatokkal fogok elaludni.
Még egy óra hosszat időztem nála, s aztán hazamentem.
Következő éjjel rosszul aludtam, nyugtalan voltam és ideges, többször is felriadtam, sőt egy ízben az volt az érzésem, hogy valaki belopózott hozzám. Fel is keltem, kinyitottam a szekrényemet, és benéztem az ágy alá; mikor végre reggel hat óra tájt már-már elnyomott az álom, dörömböltek az ajtómon. Kiugrottam az ágyból: barátom inasa állt ott, sápadtan, reszketve, sebtében magára kapott ruhában.
- Ó, uram! - kiáltotta zokogva. - Szegény gazdámat meggyilkolták.
Gyorsan felöltöztem, és Pierre lakására siettem. A házat már ellepték az emberek, izgatottan nyüzsögtek, megbeszélték, megvitatták, előadták, magyarázták az eseményt. Nagy nehezen jutottam el barátom szobájáig; ajtaját őrizték, és csak akkor engedtek be, amikor a nevem megmondtam. A szobában négy rendőr tartózkodott, notesszel a kezükben helyszíni vizsgálatot folytattak, s időnkint egy-két halk szót váltva jegyeztek; az ágy mellett, ahol Pierre eszméletlenül feküdt, két orvos beszélgetett. Barátom nem halt meg, de ijesztő állapotban volt. Nyitott, meredt szeme, feltűnően kitágult pupillája mintha iszonyú rémülettel szegeződne valami szörnyű, ismeretlen jelenségre, ujjai görcsösen összehúzódtak. Testét állától kezdve lepedő borította: felemeltem róla a takarót. Nyakán, erősen a húsba mélyedve, öt ujj nyoma látszott, ingén meg néhány csöpp vér. Ebben a pillanatban véletlenül az ágy mellett lévő csengőre esett a pillantásom: a nyúzott kéz nem volt rajta. Az orvosok bizonyára levették, hogy akik a sebesült szobájába benyitnak, meg ne ijedjenek az iszonyú kéztől. Így hát egy szóval se kérdezősködtem.
A másnapi újságból szóról szóra közlöm a bűntény leírását, mindazokkal a részletekkel, amelyeket a rendőrségnek sikerült felderíteni. A cikk így szólt:
,,Tegnap szörnyű merényletet követtek el Pierre B..., az előkelő normandiai családból származó joghallgató ellen. A fiatalember este tíz óra tájt ment haza, Bonvin nevű inasát azzal küldte ki, hogy fáradt és lefekszik. Bonvin éjfél felé arra ébredt, hogy gazdája szobájában vadul szól a csengő. Megijedt, lámpát gyújtott, és várt egy keveset, a csengő vagy egy percre elhallgatott, aztán olyan erősen csörömpölt, hogy a halálra rémült inas kirohant, felköltötte a házmester, az elszaladt a rendőrségre, s negyed óra múlva a rendőrök betörték az ajtót.
Ijesztő látvány tárult szemük elé, a bútorok felborítva, a feldúlt szobában minden arra vallott, hogy az áldozat kétségbeesetten dulakodott a merénylővel. A fiatal Pierre B...t ott találták a szoba közepén hanyatt fekve, mozdulatlanul, megmerevedve, arca halálsápadt, szeme ijesztően tágra meredt, torkán fojtogatás jele, öt mély ujjnyomat látszott. Bourdeau doktor véleménye szerint - akit azonnal elhívtak az áldozathoz - a támadó megdöbbentően erős, a keze rendkívül hosszú és izmos, mert ujjai szinte teljesen összemarcangolták a fiatalember nyakát, és pisztolygolyókhoz hasonló nyomokat hagytak rajta. A bűntény oka ez ideig ismeretlen, a bűnös személyéhez semmi nyom nem vezet."
Másnap a következő hír jelent meg az újságban:
,,Pierre B..., annak a szörnyű bűnténynek az áldozata, amelyről lapunk tegnapi számában adtunk jelentést, Bourdeau doktor két óra hosszat tartó élesztési kísérletei után visszanyerte eszméletét. A beteg élete nincs veszélyben, de attól kell tartani, hogy elméje megzavarodott. A gonosztevőnek még mindig semmi nyoma."
Szegény barátom csakugyan megőrült, hét hónapig naponként látogattam az elmegyógyintézetben, de állapota nem javult. Rohamaiban különös szavakat ismételgetett, és mint az őrültek általában, őt is hatalmába kerítette a rögeszméje: azt képzelte, hogy egy kísértet állandóan üldözi. Egyik nap váratlanul azzal a hírrel jöttek hozzám, hogy állapota rosszabbodott; mire odasiettem, már önkívületben volt. Két óra hosszat nagyon csendesen feküdt, de hirtelen felpattant, hiába igyekeztünk lefogni, karjaival hadonászva kiabálni kezdett, mint aki iszonyú félelmében magán kívül van: ,,Fogd, vidd! Megfojt! Segítség, segítség!" - Ordítozva kétszer körülszaladt a szobában, aztán holtan bukott arcra.
Minthogy szülei nem éltek, engem bíztak meg, hogy holttestét a kis normandiai faluba, P...be szállítsam, ahol anyja meg az apja nyugszik. Ebből a faluból érkezett meg aznap este, mikor Louis R...nél együtt ittuk a puncsot, s ő megmutatta nekünk a nyúzott kezet.
Holttestét ólomkoporsóba helyezték, és négy nap múlva a kis temetőben, ahol sírját ásták, szomorúan lépkedtem a plébános oldalán, aki valaha írni-olvasni tanította. Gyönyörű idő volt. A makulátlanul kék égboltról patakzott a fény, az árokpart bokrai közt, ahol gyermekkorunkban gyakran szedtünk szedret, madarak csicseregtek. Úgy rémlett, mintha barátom most is ott csatangolna a sövény mentén, s átbújna azon a szűk nyíláson a temető végén, a szegénysoron, ahol magam is sokszor másztam át, és mikor hazamentünk, mindkettőnk arca maszatos volt, a szájunk fekete a gyümölcs levétől. Néztem a szederrel teli bokrokat, gépiesen leszakítottam egy szemet, és megízleltem, a plébános kinyitotta breviáriumát, halkan mormolta az Oremust, s a fasor vége felől elhallatszott hozzánk a sírásók munkájának nesze. Aztán váratlanul odahívtak bennünket, a plébános becsukta imakönyvét, s a sírásókhoz siettünk, hogy megtudjuk, mit akarnak. Egy koporsót találtak. Kapával felütötték a fedelét: szokatlanul hosszú csontváz feküdt hanyatt benne, üres szemgödre mintha kihívóan meredne ránk. Kínos érzés, szinte félelem szorongatott, bár magam se tudtam, mitől félek.
- Nézzétek csak! - kiáltotta az egyik ember. - A fickónak hiányzik csuklóból az egyik keze. Itt van, ni! - És a csontváz mellől hosszú, összeaszott kezet emelt fel, s odanyújtotta nekünk.
- Te, figyeld csak! - mondta a másik sírásó nevetve - úgy mereszti rád a szemét, mintha tüstént a nyakadnak akarna esni, hogy add vissza a kezét.
- Jó emberek, ne zavarjátok a halott nyugalmát - mondta a plébános. - Zárjátok le azt a koporsót, szegény Pierre úr sírját majd máshol ássuk meg.
Másnap minden lezajlott, és én visszautaztam Párizsba, de előzetesen ötven frankot adtam át az öreg plébánosnak, hogy mondjon miséket a halott lelki üdvéért, akinek síri nyugalmát megháborgattuk.

1875

Dániel Anna fordítása
 
 
0 komment , kategória:   Guy de Maupassant Ő?   
szeretettel
  2012-05-23 18:55:51, szerda
 
  Guy de Maupassant
Ő?
/Novella/



Kedves barátom, nem érted? Azt hiszem. Azt gondolod, megbolondultam? Egy kicsit talán igen, de nem azért, amiért gondolod. Igen. Nősülök. Hát így.
Pedig a gondolkodásom és a meggyőződésem nem változott. A törvényes párosodást butaságnak tartom. Meg vagyok győződve róla, hogy tíz férj közül nyolc szarvakat visel. És meg is érdemlik, hogy olyan gügyék voltak, hogy megláncolták az életüket, lemondtak a szabad szerelemről, a világ egyetlen vidám és jó dolgáról, szárnyát szegték a képzeletnek, amely szüntelen taszít bennünket minden nő felé stb. stb. Ma képtelenebbnek érzem magam, mint valaha, hogy csak egy nőt szeressek, mert mindig túlságosan szeretni fogom az összes többit. Szeretném, ha ezer karom lenne, ezer ajkam és ezer... temperamentumom, hogy egyszerre ölelhetném e bájos és jelentéktelen lények egész seregét.
S mégis nősülök. Hozzáteszem, hogy alig ismerem a holnapi feleségemet. Mindössze négyszer-ötször láttam. Azt tudom, hogy nincs éppen kedvem ellen; ennyi elég arra, amire kell nekem. Kicsi, szőke és kövér. Holnapután hőn fogok vágyódni egy nagy, barna és sovány nő után.
Nem gazdag. Középosztálybeli családból való. Olyan lány, amilyen tucatjával van eladósorban a polgári körökben: se feltűnő erénye, se hibája. Azt mondják róla: ,,Lajolle kisasszony nagyon kedves." Holnap majd azt mondják: ,,Nagyon kedves ez a Raymondné." Egyszóval a tisztességes fiatal lányok légiójába tartozik, ,,akiket boldogan tesz feleségévé az ember", mindaddig, míg rá nem jön, hogy éppen az összes többi nőt szereti jobban, mint a választottját.
Akkor hát minek nősülök? - mondhatnád erre.
Alig merem megvallani neked azt a furcsa és valószínűtlen okot, amely engem ilyen esztelen lépésre indít.
Azért nősülök, hogy ne legyek egyedül!
Nem tudom, hogy mondjam, hogyan értessem meg magam. Szánni fogsz és megvetni majd, olyan nyomorúságos lelkiállapotban vagyok.
Nem akarok többé egyedül lenni éjszaka. Érezni akarok magam mellett, az oldalamon, egy lényt, aki beszélni tud, mond valamit, akármit.
Azt akarom, hogy megszakíthassam az álmát, feltehessek neki hirtelen egy kérdést, valami buta kérdést, hogy hallhassak egy hangot, érezzem, hogy laknak a hajlékomban, hogy egy lélek éber, egy gondolkodás működik, s ha hirtelen gyertyát gyújtok, láthassak magam mellett egy emberi arcot... mert... mert (nem merem megvallani szégyenemet)... mert félek egyedül.
Ó, még mindig nem értesz.
Nem veszélytől félek. Ha bejönne egy ember, reszketés nélkül megölném. Nem félek a kísértetektől; nem hiszek természetfölötti dolgokban. Nem félek a halottaktól; hiszek minden elhunyt lény végleges megsemmisülésében.
Nohát!... Igen. Nohát!... Nos, félek magamtól! Félek a félelemtől; félek riadt lelkem görcseitől, félek az érthetetlen rettegés iszonyú élményétől.
Nevess ki, ha akarsz. Rémes ez, gyógyíthatatlan. Félek a falaktól, a bútoroktól, a megszokott tárgyaktól, amelyek számomra szinte állati életre kelnek. Kiváltképpen pedig gondolatomnak, eszemnek borzasztó zavarától félek, mert kuszáltan s egy rejtelmes és láthatatlan szorongástól ziláltan cserben hagy.
Először valami tétova nyugtalanságot érzek, amely beférkőzik a lelkembe, s megborzongat. Körülnézek. Semmi! És szeretnék valamit! Hogy mit? Valami érthetőt. Hiszen csak azért félek, mert nem értem a félelmemet.
Beszélek, és félek a hangomtól! Járok, és félek az ajtó mögött, függöny mögött, a szekrényben, az ágy alatt levő ismeretlentől. Pedig tudom, hogy sehol sincs semmi.
Hirtelen hátrafordulok, mert félek attól, ami mögöttem van, holott nincs ott semmi, s ezt tudom.
Fészkelődöm, érzem, hogy nő a rémületem, s bezárkózom a szobámba, a takaró alá, és összehúzódzkodva, kuporogva, reménytelenül lehunyom a szemem, és vég nélkül úgy maradok azzal a gondolattal, hogy a gyertyám ég az éjjeli szekrényen, s mégis csak el kellene oltani. És nem merem.
Nem irtózatos így élni?
Régebben semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Nyugodtan jártam haza. Jártam-keltem a lakásomban, semmi sem zavarta a lelkem derűjét. Ha megmondták volna, micsoda valószerűtlen, ostoba és szörnyű félelembetegségbe esem egyszer, jót nevettem volna; biztonsággal nyitottam ajtót a homályban: lassan feküdtem le, be sem toltam a reteszt, és soha sem keltem fel éjnek idején megbizonyosodni róla, hogy szobámnak ajtaja, ablaka erősen be van-e zárva.
Tavaly kezdődött, furcsa módon.
Ősszel történt, egy nyirkos estén. Mikor a bejárónő elment vacsora után, eltűnődtem, hogy mit is fogok csinálni. Egy ideig járkáltam a szobámban. Fáradtnak, minden ok nélkül levertnek éreztem magam, dologra képtelennek, még arra sem volt erőm, hogy olvassak. Apró szemű eső áztatta az ablakokat; szomorú voltam, átjárt az az ok nélküli bánat, amelytől sírhatnékja támad az embernek, s kedve kerekedik, hogy beszéljen akárkivel, csak hogy lerázza gondolatainak súlyát.
Egyedül éreztem magam. A lakásom olyan sivárnak tűnt, mint még soha. Végtelen, lehangoló szomorúság vett körül. Mit tegyek? Leültem. Erre ideges nyugtalanság szállt a lábamba. Fölálltam, újra járkálni kezdtem. Talán volt egy kis lázam is, hiszen égette egymást a két kezem, mikor a hátamon összekulcsoltam, ahogy lassú sétán szokta az ember. S erre felfigyeltem. Aztán meg hideg futott végig a hátamon. Arra gondoltam, hogy a külső nyirkosság behatolt hozzám, és eszembe jutott, hogy tüzet gyújtok. Gyújtottam is; először abban az esztendőben. És újra leültem, a lángot bámulva. De csakhamar lehetetlenné vált egyhelyben maradnom, fölkeltem, és éreztem, hogy el kell mennem kicsit fölrázni magam, baráttal találkozni.
Elindultam. Elmentem három cimborámhoz, de nem találtam őket otthon; aztán kimentem a bulvárra azzal a szándékkal, hogy ismerősre bukkanjak.
Bús idő volt mindenfelé. Fénylettek az ázott járdák. Vizes, amolyan meg-megborzongató langyosság, megfoghatatlan esőtől súlyos langyosság nehezedett az utcára. Szinte fárasztotta és sötétítette a gázlángot.
Lomhán lépkedtem, s azt mondtam magamban: ,,Nem fogok találkozni senkivel, akivel szót válthatnék."
Többször bekukkantottam a kávéházakba a Madeleine-től egészen a Faubourg Poissonnière-ig. Az asztaloknál szomorú emberek: mintha arra se lenne erejük, hogy abbahagyják az iszogatást.
Sokáig bolyongtam így, és éjféltájban elindultam hazafelé. Roppant nyugodt voltam, de roppant fáradt. A házmester, aki tizenegy óra előtt aludni megy, szokásától eltérően most tüstént kaput nyitott, s én arra gondoltam: ,,Nicsak, biztosan egy másik lakó is most ment föl."
Ha elmegyek hazulról, mindig kétszer ráfordítom a kulcsot. Most csak egyszerűen becsukva találtam az ajtót, s ez meglepett. Azt gyanítottam, hogy leveleket vittek fel hozzám az este.
Beléptem. A tűz még égett, sőt kissé be is világította a lakást. Gyertyát fogtam, hogy meggyújtsam a lángon, mikor magam elé pillantva észrevettem, hogy valaki ül a karosszékemben, és háttal nekem, a lábát melegíti.
Nem ijedtem meg, dehogyis, egy cseppet sem. Egy nagyon valószínű föltevés villant az eszembe: hogy egy barátom jött látogatóba. A házmesterné, akinek elmenőben beszóltam, azt mondta neki, hogy hamarosan megjövök, és kölcsönadta a kulcsát. És hazatérésem összes körülményei egyszeriben eszembe jutottak: a rögtön jelentkező házmester és az egyszer becsukott ajtó.
Barátom, akinek csak a haját láttam, rám várva elaludt a tűz mellett, s én odaléptem, hogy felköltsem. Jól láttam: az egyik karja lógott jobb oldalt, lábát keresztbe vetette; a karosszék bal oldalára csukló feje jelezte, hogy alszik. Találgattam: ,,Ki ez?" Egyébként alig lehetett látni a szobában. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a vállát!...
A szék fájához értem! Már nem volt ott senki. A karosszék üres volt!
Micsoda döbbenet, irgalmas ég! Először csak visszahőköltem, mintha szörnyű veszély tűnt volna elébem.
Aztán hátrafordultam, mert valakit a hátam mögött éreztem; majd még egyszer sarkon fordított az a parancsoló szükségesség, hogy újra lássam a karosszéket. És csak álltam, döbbenettől zihálva, oly háborodottan, hogy egyetlen gondolatom sem maradt, s majd a földre zuhantam.
Csakhogy én hidegvérű ember vagyok, s rögtön meg is jött a jobbik eszem. Arra gondoltam: ,,Hallucináltam, és kész." S tüstént elgondolkoztam ezen a jelenségen. Ilyenkor gyorsan jár a gondolat.
Hallucináltam - ez kétségtelen tény. Csakhogy az eszem végig világos volt, szabályosan és logikusan működött. Az agyban tehát semmi zavar. Csak a szemem tévedett és tévesztette meg a gondolatomat. A szemnek látomása volt, olyan víziója, ami a hiszékenyeket arra készteti, hogy csodákban higgyenek. A látószerv idegzavara volt, semmi több, talán egy kis vértolulás.
És gyertyát gyújtottam. A tűzhöz hajoltomban azon kaptam magam, hogy reszketek, s hirtelen fölegyenesedtem, mintha hátulról megérintettek volna.
Nem voltam nyugodt, annyi szent.
Léptem néhányat, hangosan beszéltem. Eldúdoltam egy-két nótát.
Aztán kétszeresen magamra zártam a szobaajtót, s egy kissé nyugodtabbnak éreztem magam. Most legalább senki sem jöhet be. Megint leültem, és hosszan eltűnődtem a kalandomon; aztán lefeküdtem, és elfújtam a világot.
Néhány percig minden jól ment. Először hanyatt feküdtem, elég békén. Aztán valami arra késztetett, hogy belebámuljak a szobámba, s oldalra fordultam. A tűzből már csak két-három vörös üszök maradt: épp csak a lábát világították meg a karosszéknek, és újra látni véltem rajta a férfit. Gyorsan gyufát lobbantottam: tévedtem az imént, mert most nem láttam semmit.
De azért fölkeltem, s eldugtam a karosszéket az ágyam mögé.
Aztán újra gyertyát oltottam, és próbáltam elaludni. Még öt percre sem vesztettem el öntudatomat, mikor álmomban újra láttam - tisztán, mint a valóságban - az esti jelenetet. Rémülten felriadtam; s kivilágítva a lakást, az ágyon üldögéltem; meg sem mertem próbálni elaludni.
De kétszer akaratlanul is elnyomott az álom néhány pillanatra. Mindkétszer újra láttam a dolgot. Azt hittem, megbolondultam. Mire felvirradt, gyógyultnak éreztem magam, s békén elszunyókáltam délig.
Vége, vége. Lázam lehetett, lidércnyomásom, tudom is én. Egyszóval beteg voltam. De azért roppant butának éreztem magam.
Aznap nagyon vidám voltam. Kávéházban vacsoráztam, színházba mentem, aztán elindultam haza. De ahogy közeledtem a házamhoz, furcsa nyugtalanság fogott el. Féltem, hogy viszontlátom. Őt. Nem őtőle féltem, nem attól, hogy ott van - amiben egy csöppet sem hittem -, hanem a szemem újabb zavarától, a hallucinációtól, a rám váró rémülettől.
Több mint egy óra hosszat járkáltam föl-alá a járdán, de végül úgy találtam, nagyon ostoba vagyok: bementem. Úgy ziháltam, hogy nem is tudtam fölmenni a lépcsőn. Több, mint tíz percet ácsorogtam még az ajtó előtt, aztán hirtelen nekiduráltam magam. Bedugtam a kulcsot, berontottam - a kezemben gyertya -, berúgtam a szobám félig nyitott ajtaját, és riadtan pillantottam a kandalló felé. Nem láttam semmit. ,,Phű!..."
Micsoda megkönnyebbülés! Micsoda öröm! Micsoda felszabadulás! Jókedvűen jártam-keltem. De még nem nyugodtam meg; hátra-hátrakaptam a fejem; a sarkok homálya nyugtalanított.
Rosszul aludtam. Folyton képzelt zajokra ébredtem. De őt nem láttam. Vége.


Azóta félek egyedül éjszaka. Ott érzem magam mellett, magam körül a látomást. Pedig nem jelent meg többé! Dehogyis! Különben mit számít, úgysem hiszek benne, úgyis tudom, hogy nincs.
De mégis zavar, mert folyton rágondolok. - Az egyik keze jobbra lógott, a feje balra csuklott, mint az alvóé... No, elég, az árgyélusát, nem akarok többé rágondolni!
De mégis, mi ez a rögeszme? Miért ilyen makacs? A lába egészen közel ért a tűzhöz!
Nem hagy nyugton. Bolondság, de így van. Ki az az Ő? Tudom jól, hogy nem létezik, nincs. Csak az én rettegésemben, félelmemben, szorongásomban él. Na, elég!...
Az ám, csakhogy hiába okoskodom, hiába keményítem meg magam, nem tudok otthon egyedül maradni, mert ő ott van. Tudom, hogy nem látom többé, nem fog mutatkozni, annak vége. De mégis ott van a gondolatomban. Láthatatlan marad, de azért ott van. Ő van az ajtók mögött, a becsukott szekrényben, az ágy alatt, minden sötét sarokban, minden homályban. Ha kihajtom az ajtót, kinyitom a szekrényt, az ágy alá hajolok gyertyával, ha bevilágítok a szögletekbe, a sötétségbe: volt - nincs; de akkor meg a hátam mögött érzem. Sarkon fordulok, pedig biztos vagyok benne, hogy nem fogom meglátni, hogy többé nem látom. De ő azért csak ott van mögöttem még mindig.
Ostobaság, de rettenetes. Mit csináljak? Nem tehetek róla.
De ha kettesben volnánk itthon, érzem, igen, bizonyosan érzem, hogy ő nem lenne itt többé. Hisz azért van itt, mert egyedül vagyok, pusztán azért, mert egyedül vagyok!

1883. július 3.

Pap Gábor fordítása
 
 
0 komment , kategória:   Guy de Maupassant Ő?   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1942
  • e Hét: 31509
  • e Hónap: 76581
  • e Év: 2017861
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.