Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-23 19:01:14, szerda
 
  N. Scott Momaday
ÚT AZ ESŐS HEGYRE
/Elbeszélés/



Most síri csend honol a szobákban, mintha egy utolsó szó virrasztana bennük. Nagyanyám házának falai beomlottak. Már gyászolva mentem vissza oda, és először vettem észre, milyen parányi is valójában. Késő éjszaka volt, majdnem telihold. Sokáig ültem a konyhaajtó mögötti lépcsőn, ahonnan beláttam az egész környéket. Láttam a fák hosszú sorát a pataknál, a holdfényben derengő dombos tájat és a Nagy Göncöl csillagait. Felnéztem a holdra, és hirtelen furcsa dologra lettem figyelmes. Egy tücsök felkapaszkodott a korláton, néhány hüvelyknyire tőlem. Ahogy néztem, olyan volt, mintha kövületként betöltötte volna a holdat. Meleg szellő támadt, úgy suttogott, mint bennem a vágyakozás.
Másnap pirkadatkor keltem, kimentem a dűlőútra, elindultam az Esős Hegy felé. A korai óra ellenére már forróság volt. Szöcskék ugárndoztak a levegőben, madarak éneke hallatszott az árnyékból. A hegyen magas, sárga fű csillámlott a ragyogó fényben, távolabb egy fecske szállt a dombok felett. És ott, a hosszú és legendás út végén, ahol lennie kellett, ott állt nagyanyám sírja. A megfeketedett köveken ősi nevek sorakoztak. Még egyszer visszanétem, majd egy utolsó pillantást vetve a hegyre, eljöttem.


Mindennek el kell kezdődnie valahogy.
A kajovák libasorban érkeztek a világba egy kivájt rönkön keresztül. Többen voltak, mint manapság, de nem mindannyian tudtak kijöni. Egy várandós asszony, akinek a teste nagy volt, beszorult a rönkbe. Ezután senki nem tudott kijönni, és ezért van, hogy a kajovák törzse kevés lelket számlál. Körülnéztek, és meglátták a világot. Nagyon boldogok voltak, hogy milyen sok mindent látnak. Kwudának nevezték magukat, ami a nyelvükön annyit jelent: ,,kijönni".
Kwudának nevezték magukat, később Tepdának, és mindkettő azt jelenti: ,,kijönni". Később még a Gaigwu nevet is felvették, ez körülbelül olyasvalmit jeléent, aminek a két fele külsejében különbözik egymástól. Valaha szokás volt a kajova harcosok között, hogy csak a jobb oldalon vágták le a hajukat, úgy, hogy fülcimpáig érjen, a másik oldalon pedig hosszúra növesztették, és vastag fonatban viselték vidrabőrbe csavarva. A ,,kajova" szót jelbeszéddel úgy fejezik ki, hogy kezüket tenyérrel felfelé tartják, és ujjaikat enyhén beahjlítva, a fej jobb oldalán csuklóból oda-vissza forgatják. A kajova szó vélhetően a Gaigwu szó lágyabb, komancs változatából ered.
Emlékszem, milyen volt, amikor felmentünk az északi Nagy Síkságra késő tavasszal. Kék és sárga vadvirágok tarkították a lejtőket, látni lehetett a csöndes, napsütötte síkságot odalent, amint a látóhatár szélén is túlnyúlik. A szem először nem tud különbséget tenni, csak a táj egészét látja, amely kifürkészhetetlen. De aztán a kisebb dolgok is kiemelkednek - gulyák és folyók és ligetek -, amelyek mind tökéletesek innen a távolból és csöndből nézve. Igen - gondoltam -, most olyannak látom a földet, amilyen valójában. Soha többé nem fogom úgy látni a dolgokat, mint akár tegnap vagy tegnapelőtt.


Eleinte a hegyekben éltek. Még nem ismerték a Taimét, de ezt már tudták: élt egyszer egy ember a feleségével. Volt egy gyermekük is, egy gyönyörű kislány, akire úgy vigyáztak, mint a szemük fényére. De egy napon kedves ismerős érkezett a családhoz, egy asszony, aki megkérdezte, kiviheti-e a kislányt játszani. Az anya nem ellenkezett, de azt mondta az asszonynak, hogy hagyja a gyermeket a bölcsőben, a bölcsőt pedig tegye egy fa odvába. Míg a gyermek a bölcsőben feküdt, egy vörös tanagramadár szállt le mellé az ágak közül. Nem hasonlított semmilyen, ember által ismert madárhoz. Gyönyörű volt, és nem rebbent el, nyugodtan ült egy ágon, közel a gyermekhez. Kisvártatva a gyermek kimászott a bölcsőből, és kúszni kezdett a madár felé. Eközben a fa nőni kezdett, és felvitte a gyermeket az égbe. Ekkor már a gyermek leánnyá változott, és különös helyen találta magát. A madár helyett egy ifjú állt előtte, és így szólt hozzá:
- Régóta figyellek, és tudtam, meglelem a módját, hogy idehozzalak. Azért hoztalak ide, hogy a feleségem légy. A leány körülnézett, látta, hogy ő ott az egyetlen élő ember, látta, hogy az ifjú a Nap.
Arrafelé a föld az égig ér. Hegyek nyúlnak a magasba, és keleten esős árnyékot vetnek a fűtengerre. Az utolsó észak-amerikai vadonból emelkednek ki, és a nevük is vadon: Keserűgyökér, Nagy Tülök, Szeles folyó.
Egy hegyi tisztáson sétáltam, amely ragyogott a kasztillejától, a csillagfürttől és a pohánkától. Magasan, a fenyő ágai között megláttam egy hím pintyet. Sötét, csíkos szárnyai szinte észrevétlenek voltak a lágy, pettyező fényben. Úgy tetszett, hogy a fa legfelső ágai nagyon lassan elérik a kék eget.


Azután a Nap asszonya magányos lett. A népére gondolt, és arra, vajon hogyan boldogul. Egyszer veszekedtek a Nappal, és a Nap faképnél hagyta. Dühében asz asszony kiásta egy bokornak a gyökerét, pedig a Nap megtiltotta, hogy akár a közelébe is menjen. Egy rög leesett a gyökérről, és akkor az asszony meglátta a népét, messze odalenn. Ekkorra már született egy gyermeke, egy fia a Naptól. Az asszony inakból kötelet font, gyermekét a hátára vette, és lemászott a kötélen, de amikor a végéhez ért, a népe még mindig igen messze volt, ő pedig csak várt, gyermekével a hátán. Este lett. A Nap hazaérkezett és látta, hogy az asszonya elment. Rögtön eszébe jutott a bokor. Odament, ahol a bokor nőtt, és meglátta az asszonyt a gyermekkel, amint a kötélen függtek félúton ég és föld között, Éktelen haragra gerjedt, jobb kezével felkapott egy nagy gyűrűt. Megparancsolta neki, hogy menjen le a kötélen, és sújtsa agyon az asszonyt. Ezután elhajította a gyűrűt, az pedig megtette, amit a nap parancsolt. Lesújtott az asszonyra, és megölte, a Nap gyermeke pedig egyszál egyedül maradt.
A növényt ,,pomme blance" vagy ,,pomme de praire" néven ismerik az utazók, akik krónikáikban újra s újra megemlítik, hogy az indiánok gyakran használták. A fennsíkon terem, gyökere keményítőt tartalmaz, íze és formája pedig a fehérrépára emlékeztet. A gyökere nagyon egészséges eledel, sokan próbálkoztak, hogy krumpli helyett termesszék.
Mooney, az antropológus, 1896-ban így írt: ,,A szomszédos cheyenne vagy arapaho törzsekkel ellentétben, akik még emlékeznek, hogy valaha a Missouritól keletre éltek és kukoricát termeltek, a kajováknak nincs olyan hagyományuk, amely arra vallana, hogy földművelő népek vagy hasonlók lettek volna. Minden bizonnyal vadászó törzsek lehettek."
Még most is húsevők; azt hiszem, nincsen bennük semmiféle földművelő hajlam. Nagyapám, Mammedaty, keményen dolgozott, hogy búzát és gyapotot termesszen a földjén, de nem sokra ment vele. Egyszer, még amikor kisfiú voltam, átmentem a patakon ahhoz a házhoz, amelyben egy öregasszony, Keahdinekeah lakott. Néhány férfi és fiú jött a legelőről, ahol éppen leöltek egy borjút. Az egyik fiú a kezében tartotta a borjú máját - amely még meleg volt és nedves az élettől -, és jóízűen ette. Hallottam, hogy a síkság öreg vadászai a bölény nyers máját és nyelvét tartották a legnagyobb csemegének minden finomság közül.


A Nap gyermeke elég nagy volt már ahhoz, hogy járjon-keljen a földön. Egyszer megpillantott a közelben egy tábort. Arra ment, és látta, hogy egy nagy pók él ott, amelyet öreganyónak neveznek. A pók beszélt a Nap gyermekéhez, és a gyermek félt. Az öregasszony bosszankodott, tudjátok, féltékeny volt, mert a gyermek még nem volt elválasztva anyjától. Kíváncsi volt, vajon a gyermek fiú-e vagy leány, ezért két dolgot készített: egy csinos labdát és egy íjat nyílvesszőkel. Otthagyta ezeket a gyermeknek egész napra. Amikor visszatért, látta ám, hogy a labda teli van nyilakkal, és így tudta, hogy a gyermek fiú, és hogy nehéz lesz felnevelni. Időről időre megpróbálta megfogni a fiút, de az minduntalan elszaladt. Egyszer aztán a pók hurkot készített kötélből. A fiú fennakadt a hurkon és csak sírt, sírt, de az öreganyó énekelt neki, így a fiú végül elaludt.



Aludj el és ne sírjál
Anyád meghalt és te mégis a kebléről eszel
Csíjja-csicsíjja.


1874 őszén a kajovákat délre, a Kiszáradt Síkság felé űzték. Csapatok vették őket körül minden oldalról. Fáradtak voltak és féltek. Tábort vertek az Elk pataknál, és másnap esni kezdett. Egész nap zuhogott, és a kajovák lóháton várták, hogy tisztuljon az idő. És azután, amikor eljött az este, a föld hirtelen hemzsegni látszott, úgy ellepték a pókok. Nagy fekete tarantulák nyüzsögtek az áradat tetején.
Ismerem a pókokat. A síkságot dűlőutak szelik át. Az ember csak nézi ezeket az utakat, és kíváncsi, vajon merre tartanak és hol érnek véget. Nagyon régieknek látszanak, és mintha nem használná őket senki, mind-mind elhagyott házakhoz vezetnek. Mégis, teremtmények haladnak keresztül ezeken az utakon: ganajtúróbogarak és szöcskék, csörgőkígyók és teknősbékák. Időről időre este feltűnik egy-egy tarantulapók, és mindegyik nagyobb, mint ahogy az ember képzelné; szürke és sötétbarna, és hosszú poros szőrszálak borítják. Van bennük valami, ami finom, horgolt csipkére emlékeztet; megállnak és tovább mennek és le-letérnek.


Teltek-múltak az évek, és a fiúnál még mindig megvolt az a gyűrű, amelyik megölte az anyját. A póknagyanyó megtiltotta a fiúnak, hogy feldobja a gyűrűt az égbe, de ő egy napon mégis feldobta, de az visszaesett, egyenest a feje tetejére, és kettévágta. Körülnézett, és meglátott egy másik fiút, pont olyat, mint ő maga: az ikertestvérét. Mindketten csak nevettek és nevettek, ezután elmentek a póknagyanyóhoz, aki kis híján hangos sírásra fakadt, amikor meglátta őket, hisz éppen elég vesződség volt az egyiket is felnevelnie. Mégis, jól tartotta őket, és szép ruhákat szőtt nekik.
Mammedatynak lovai voltak. Úgy tartotta, jó, ha az embernek vannak lovai, és rossz, ha nincsenek. És eljött a nap: Mammedaty utoljára szállt le a lova hátáról. A Síkság összes törzse közül a kajováknak volt a legtöbb lovuk a törzs lélekszámához képest.
Nyári délutánokon úszni mentem a Washita folyóra. Az áramlás lassú volt, és a barna, langyos víz, mintha állt volna. Titkos hely volt. És ott, a mély árnyékban, bezárva a part vastag kinövései közé, a figyelmem hol egy szitakötő szárnyára, hol a sodrás csillogó mozgására irányult. A part mögötti nagy, nyitott síkságot nehéz volt elképzelni. Pedig nem volt messze, csak egy kőhajításnyira. Egyszer egy faágon ülve megláttam magamat a barna vízben; aztán egy béka ugrott a partról a folyóba hirtelen, és megtörte a látomást.


Egyszer, réges-régen, rossz idők jártak. A kajovák éheztek, nem volt eleségük. Volt egy ember, aki hallotta, hogy a gyermekei sírnak az éhségtől, és elment élelmet keresni. Négy napig vándorolt, és nagyon elgyengült. A negyedik napon egy kanyonhoz érkezett. Egyszerre csak nagy mennydörgés és villámlás támadt. Egy hang szólt hozzá, és ezeket mondta:
- Miért követsz engem? Mit akarsz?
Az embert félelem töltötte el. Annak a valaminek, ami előtte állt, olyan volt a lába, mint az őznek, testét pedig tollak borították. Az ember azt válaszolta neki, hogy a kajovák éhesek.
- Vigyél magaddal - felelte a hang -, és megadok neked mindent, amit csak akarsz.
És ettől a naptól fogva a Tai-me a kajovákhoz tartozott.
A kado, avagy a Naptánc-ünnep központi figurája a Tai-me. Ez egy kisebb totemszobor, nem egészen két láb magas, és egy emberi alakot ábrázol fehér tollruhában. Fejdísze egyetlen álló tollból és hermelinprém csüngőkből áll, több sor kék gyöngy övezi nyakát; arcát, keblét és hátát a napot és a holdat szimbolizáló, festett ábrák díszítik. A totem maga sötétzöld kőből készült, alakja durván emberi fejre és mellkasra emlékeztet, valószínűleg olyan művészek ihlették, mint a pueblo törzsek kőfétiseit. Nyersbőr dobozban tartják, amely egy őrzőre van bízva, akinek tiszte nemzedékről nemzedékre öröklődik. Semmi szín alatt nem látható, csak egyszer egy évben, a Naptánc alkalmából, amikor odaerősítik egy rövid, egyenes bothoz, a gyógyító sátorban, a nyugati oldal mellé. 1888-ban állították ki utoljára. - Mooney.
Egyszer elmentem apámmal és a nagyanyámmal megnézni a Tai-me bebugyolált figuráját. Egy vászonból font kötél segítségével függesztették fel a kis szertartásfa ágaira. Én egy fényes, vörös anyagot ajánlottam neki, a nagyanyám pedig hangosan imádkozott. Nagyon hosszúnak tetszett az az idő, amit ott töltöttünk. Azelőtt sosem láthattam a Tai-mét - és azóta sem láttam. Szent hangulat uralkodott az egész szobában, mintha egy ősöreg ember halt volna meg, vagy egy gyermek született volna odabent.


Ha a nyílvessző jó, fogak nyoma látható benne. Innen tudja az ember, hogy jó. A kajovák jó nyilat tudtak készíteni, és a fogukkal edzették meg. Utána az íjhoz feszítették, hogy megnézzék, egyenes-e. Élt egyszer egy ember meg a felesége. Éjszaka egyedül voltak a tipijükben. A tűz fényénél az ember nyilakat készített. Kisvártatva megpillantott valamit. A tipin volt egy kis nyílás, ott, ahol a sátorbőröket összevarrták. Valaki állt ott kívülről, és befelé leselkedett. A férfi tovább dolgozott, de így szólt a feleségéhez:
- Valaki van odakinn. Ne félj! Beszéljünk csak szabadon, úgy, mintha mindennapi dolgokról volna szó.
Felvett egy nyilat, és megedzette a fogával; ezután, ahogy kellett, a nyílvesszőt az íjhoz feszítve célzott, először erre, aztán arra. És végig beszélt, mintha csak a feleségét tartaná szóval, de ezeket mondta:
- Tudom, hogy odakinn vagy, mert érzem magamon a tekintetedet. Ha kajova vagy, megérted, amit beszélek, és megmondod a nevedet.
De nem jött válasz, és az ember tovább folytatta, a nyílvesszővel hol erre, hol arra mutatva. Végül oda célzott, ahol az ellensége állott, és elengedte a húrt. A nyílvessző pedig egyenest az ellensége szívébe fúródott.
Az öregek voltak a legjobb íjkészítők, mivel időt és türelmet tudtak szentelni munkájuknak. A fiatalok - a harcosok és a vadászok - hajlandók voltak magas árat fizetni a jól elkészített nyílért.
Amikor apám kisfiú volt, egy öregember járt látogatóba Mammedaty házához. Szikár öregember volt, befont hajjal. Kora és viselkedése megkapó volt. Cheneynek hívták, és nyílvesszőket készített. Reggelente, meséli apám, Cheney kifestette ráncos arcát, kiment, és hangosan imádkozott a felkelő naphoz. Magamban úgy látom ezt az embert, mintha itt volna. Szeretem nézni, ahogy imádkozik. Tudom, hol áll, merre tart a hangja a hullámzó fűszálakon, és hogy a síkságon hol kel fel a Nap. Ott, hajnalban, érzem a csendet. Hideg és tiszta, és olyan mély, mint a víz. Megragad, és nem ereszt.
Liptay Orsolya fordítása
 
 
0 komment , kategória:  N. Scott Momaday ÚT AZ ESŐS H  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4351
  • e Hét: 4351
  • e Hónap: 83909
  • e Év: 2025189
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.