Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-23 20:09:50, szerda
 
  José Saramago
MESE AZ ISMERETLEN SZIGETRŐL
/Elbeszélés/



Egy ember bekopogtatott a királyhoz, és azt mondta neki, Adj nekem egy hajót. Sok ajtaja volt a királyi palotának, s a sok közül a kérvények ajtaján kopogtatott az ember. A király örökké az ajándékok ajtajánál ült (no persze olyan ajándékok voltak ezek, amelyekkel őneki kedveskedtek), így aztán valahányszor meghallotta, hogy a kérvények ajtajánál keresik, úgy tett, mintha fogalma sem volna, miről van szó, és csak amikor már kellemetlennél is rosszabb, valósággal botrányos lett a bronz kopogtató folyamatos dübörgése, és a szomszédságnak sem volt maradása tőle (az emberek pusmogni kezdtek, Miféle királyunk van nekünk, hogy nem nyit ajtót), akkor adott parancsot a főtitkárnak, tudja meg, mit akar a kérelmező, merthogy nem lehet elhallgattatni. A főtitkár ekkor hívatta a másodtitkárt, az pedig hívatta a harmadtitkárt, aki elküldte az első segédet, az pedig szalasztotta a második segédet, és így tovább, míg el nem jutottak a takarítónőhöz, ő pedig, mivel neki már nem volt kinek parancsolnia, kinyitotta a kérvények ajtaját, és a résen át kiszólt, Mit akarsz. A kérelmező elmondta, mi járatban van, azaz kérte a kérnivalóját, aztán helyet foglalt az ajtó mellett, és megvárta, amíg a folyamodvány megteszi ugyanazt az utat visszafelé, sorban, míg el nem jut a királyhoz. Mivel a király mindig nagyon el volt foglalva az ajándékokkal, a válasz sokat késett, és már az sem volt kicsiség, ha népe jólétét és boldogságát szem előtt tartva úgy döntött, alaposan megindokolt véleményét megíratja a főtitkárral, aki, ugye mondani sem kell, továbbadta a feladatot a másodtitkárnak, emez a harmadiknak, s így szépen sorjában, míg el nem jutott ismét a takarítónőhöz, aki útjára bocsájtotta az igent vagy a nemet, mikor hogy hozta a szerencse.
Hanem annak az embernek az esetében, aki egy hajót akart, nem egészen így történt. Amikor a takarítónő a résnyire nyitott ajtón át megkérdezte tőle, Mit akarsz, az ember nem kért rangot, kitüntetést vagy egyszerűen csak pénzt, amint ez mindenki másnak szokása volt, hanem azt felelte, Beszélni akarok a királlyal, De hisz tudod, hogy a király nem tud idejönni, az ajándékok ajtajánál tartózkodik, válaszolta az asszony, No akkor hát menj, és mond meg neki, hogy nem tágítok innen, amíg ő maga ide nem jön megtudni, hogy mit akarok, jelentette ki az ember, avval lefeküdt a küszöbre, és betakaródzott egy pokróccal, mert hideg volt. Most aztán se ki, se be, csak őrajta keresztül. No, de annak bizonyára már a fele se volt tréfa, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy egyszerre csak egy kérelmezővel lehetett foglalkozni, napnál világosabb tehát, hogy míg valaki várakozott, senki más nem léphetett elő a maga bajával vagy becsvágyó kérelmével. Felületesen nézve, a szabályzat e cikkelyével csakis nyerhetett a király, mert ha kevesebben jöttek sirámaikkal zaklatni, akkor több ideje maradt átvenni, kedvére nézegetni, majd megőrizni az ajándékokat. Jobban átgondolva azonban veszített, méghozzá rengeteget, mert a nyilvános tiltakozók, észlelvén, hogy a válasz az igazságos mértéknél sokkal lassabban érkezik, súlyosan fokozták a társadalmi elégedetlenséget, ami azonnali, apasztó hatást gyakorolt az ajándékok áramlására. Ebben az esetben, melyet most igyekszünk elbeszélni, az előnyök és a hátrányok mérlegelése eredményeként három nap múlva megjelent a király a kérvények ajtajánál, a maga teljes királyi valójában, hogy megtudja, mit akar a tolakodó alak, aki nem volt hajlandó a jól bevált bürökratikus csatornákon útra bocsátani beadványát. Nyisd ki az ajtót, mondta a király a takarítónőnek, mire ő megkérdezte, Egészen vagy csak egy kicsit. Egy pillanatig eltöprengett a király, igazság szerint nem nagyon szeretett az utca népe előtt mutatkozni, de aztán úgy okoskodott, hogy rossz benyomást keltene és felséges mivoltához is méltatlan lenne, ha csak az ajtórésen át beszélne alattvalójával, mintha félne tőle, ráadásul úgy, hogy a takarítónő is hallaná a beszélgetést, s aztán Isten tudja, mi tücsköt-bogarat össze nem hordana, Tárd ki sarkig, parancsolta. Amikor az ember, aki hajót akart, meghallotta a retesz csikorgását, föltápászkodott az ajtó előtti lépcsőről, összehajtotta a takarót, és várt. Az első jelre, hogy végre fogadják a kérvényezőt, tehát hamarosan felszabadul a helye, királyi engedékenységre áhítozók egész tömege tódult oda, és akik eddig csak lézengtek fel-alá, most készek voltak azonnal megrohamozni a megüresedő helyet. A király váratlan megjelenése (amióta koronát hordott a fején, még nem történt ilyesmi) roppantul meglepte az embereket, s nem csak az imént említett jelölteket, hanem a szomszédokat is, akik a hirtelen mozgolódásra felfigyelve a szemközti házak ablakaihoz futottak. Csak egyvalaki nem lepődött meg, mégpedig az ember, aki azért jött, hogy hajót kérjen. Úgy számított, és jóslata be is vált, hogy még ha három napot kell is várni rá, a király mégis csak kíváncsi lesz, s meg akarja nézni magának, kinek volt mersze odahívatni őt, ami nem csekély vakmerőség. A király tehát, míg egyfelől fúrta az oldalát az elfojthatatlan kíváncsiság, másfelől pedig bosszankodott az ott összeverődött sokaság láttán, igen rossz modorban mindjárt három kérdést tett fel egymás után, Mit akarsz, Miért nem mondtad meg rögtön, hogy mit akarsz, Talán bizony azt hiszed, nincs jobb dolgom, de az ember csak az első kérdésre válaszolt, Adj nekem egy hajót. A király úgy megtántorodott döbbenetében, hogy a takarítónő nagy sietve alátolt egy nádszéket, azt, amelyiken maga is szokott ülni, amikor tűvel s cérnával dolgozott, a takarításon kívül ugyanis az ő feladata volt elvégezni a palotában adódó kisebb varrnivalókat, például ő stoppolta az apródok zokniját. Nem ült kényelmesen a király, mert a nádszék sokkal alacsonyabb volt, mint a trón, vagyis igyekeznie kellett minél célszerűbben elhelyezni a lábát, hol maga alá húzva, hol jól kinyújtva oldalt kétfelé, míg az ember, aki egy hajót akart, türelmesen várta a következő kérdést, Aztán minek neked az a hajó, megtudhatnám, ezt kérdezte a király, amikor végre sikerült viszonylag elfogadható módon elhelyezkednie a takarítónő székében, Hogy megkeressem az ismeretlen szigetet, felelte az ember, Miféle ismeretlen szigetet, kérdezte a király visszafojtva a kacagást, mintha egy sültbolond állna a színe előtt, azok közül való, akiknek a hajózás a rögeszméjük, s az ilyennel nem tanácsos mindjárt az elején ellenkezni, Az ismeretlen szigetet, ismételte az ember, Szamárság, nincsenek már ismeretlen szigetek, Ki mondta neked, király, hogy már nincsenek ismeretlen szigetek, Hiszen mind ott vannak a térképeken, A térképen csak az ismert szigetek vannak, És miféle ismeretlen sziget az, amelyet meg akarsz keresni, Ha meg tudnám mondani, akkor nem lenne ismeretlen, Kitől hallottál róla, kérdezte a király elkomolyodva, Senkitől, Akkor hát miért hiszel makacsul a létezésében, Egyszerűen azért, mert lehetetlen, hogy ne létezzék egy ismeretlen sziget, És azért jöttél, hogy kérj tőlem egy hajót, Igen, azért jöttem, hogy egy hajót kérjek tőled, És ki vagy te, hogy megadjam neked, És te ki vagy, hogy ne add meg, Én vagyok a királya ennek az országnak, és az ország összes hajója énhozzám tartozik, Inkább tartozol te őhozzájuk, mint ők tehozzád, Hát ezt meg hogy érted, kérdezte a király idegesen, Úgy, hogy te semmi sem vagy nélkülük, ők azonban nélküled is tudnak hajózni, Parancsomra, kormányosaim és tengerészeim jóvoltából, Nem kérek tőled tengerészeket, sem pedig kormányost, csak egy hajót kérek, És az az ismeretlen sziget, ha megtalálod, az enyém lesz-e, Téged, király, csak az ismert szigetek érdekelnek, Az ismeretlenek is érdekelnek, ha több már nem azok, Ez talán nem engedi, hogy megismerjék, Akkor nem adok neked hajót, De bizony adsz. Mikor ezt a higgadtan határozott választ meghallották a kérelmek ajtajánál várakozók, akikben a párbeszéd kezdete óta nőttön-nőtt a türelmetlenség, úgy döntöttek, a hajót kérő ember pártjára állva közbeavatkoznak, persze inkább azért, hogy megszabaduljanak tőle, semmint szolidáris rokonszenvből, s kiabálni kezdtek, Adj neki hajót, adj neki hajót. A király már nyitotta a száját, s kis híján utasította a takarítónőt, hogy hívja máris a palotaőrséget, az pedig állítsa helyre azonnal a közrendet, legyen újra fegyelem, csakhogy ekkor a szomszédasszonyok, akik az ablakból figyelték az eseményeket, most lelkesen csatlakoztak a kórushoz, együtt kiabálva a többiekkel, Adj neki hajót, adj neki hajót. A népakarat ezen elemi erejű megnyilvánulása láttán, valamint aggodalommal képzelve el, mi mindent veszíthetett már időközben az ajándékok ajtajánál, fölemelte jobbját a király, és csöndet intve kijelentette, Adok neked egy hajót, de a legénységről magadnak kell gondoskodnod, ismert szigeteim miatt ugyanis egy tengerészemet sem nélkülözhetem. A közönség kiabálása és tapsa elnyelte a hajóért folyamodó ember köszönő szavait, de ajkainak mozgásából ítélve ugyanúgy mondhatta azt, hogy Köszönöm, uram, mint azt, hogy Bízd csak rám, tisztán lehetett hallani azonban, amit a király mondott, Elmész a dokkhoz, s megkeresed a kikötő parancsnokát, megmondod neki, hogy én küldtelek, s hogy adjon neked egy hajót, tessék, a névjegykártyám. Az ember, aki már tudta, hogy megkapja a hajót, elolvasta a névjegykártyát, amelyen a király neve alatt az állt, hogy Király, az üres részre írta az uralkodó, asztalnak használva a takarítónő vállát, Adj egy hajót annak, aki e kártyát felmutatja, nem kell nagynak lennie, de jó járású, és biztonságos legyen, nem akarok lelkiismeretfurdalást, ha pórul járna. Amikor az ember fölnézett, s ezúttal feltehetően meg akarta köszönni az adományt, a király már visszavonult, csak a takarítónő nézett rá sokatmondóan. Az ember lement a lépcsőn, s ebből tudták a jelöltek, hogy végre rajtuk a sor, nem kell hát magyarázni, micsoda leírhatatlan kavarodás támadt, mindannyian elsőnek akartak odaérni, de nem volt szerencséjük, mert addigra újból zárva volt az ajtó. A bronzkopogtató ismét a takarítónőt hívja, de a takarítónő már nincs ott, térült-fordult, és vödröstül, seprűstül kisurrant egy másik ajtón, az elhatározásokén, amelyet ritkán használnak, de ha mégis, akkor igazán. Most igen, most már érthető, miért nézett a takarítónő sokatmondó arckifejezéssel az imént, abban a pillanatban döntötte el ugyanis, hogy az ember után megy a kikötőbe, ahol az majd átveszi a hajót. Megelégelte, hogy mindig csak palotát takarít, palotát mos, mást se csinált életében, ideje hát, hogy szakmát változtasson, az ő hivatása ugyanis hajókat mosni, takarítani, a tengeren legalább sohasem lesz hiány vízben. A kikötő felé igyekvő ember álmában sem gondolta, hogy amikor még a legénységet sem toborozta össze, máris a nyomában jár az, aki teljhatalmú úrnője lesz a felmosásnak és más tisztasági intézkedéseknek, pedig a sors így szokott bánni velünk, a nyomunkba szegődik, már a kezét is kinyújtotta, hogy megérintse a vállunkat, s mi még csak azt dünnyögjük egyre, Vége, már nincs mit látni, mindig ugyanaz.
Ment, ment az ember, míg oda nem ért a dokkhoz, ott megkérdezte, hol a parancsnok, és amíg a parancsnok meg nem jött, leheveredett a földre, s megpróbálta kitalálni, melyik lesz az övé a sok hajó közül, nagy nem lesz, azt tudta, a király névjegykártyája világosan fogalmazott, következésképp ki kellett zárni a nagy személyszállítókat, a teherhajókat és a hadihajókat, de olyan kicsi sem lehet, hogy a viharos szél meg a háborgó tenger kedvére dobálhassa, a király erről is egyértelműen rendelkezett, jó járású és biztonságos legyen, szó szerint ezt írta, s így kimondatlanul is kizárta a dereglyéket, vitorlás bárkákat s révhajókat, melyek a maguk helyén jó járásúak és biztonságosak ugyan, de nem arra hivatottak, hogy az óceánokon szeljék a habokat, márpedig az ismeretlen szigeteket ott kell keresni. Kissé arrébb, bádoghordók mögé bújva a takarítónő is a kikötött hajókat nézte, Nekem az tetszik, ott, gondolta, de az ő vélemény nem számított, még szerződtetve sem volt, hallgassuk meg előbb, mit mond a kikötő parancsnoka. A parancsnok megjött, elolvasta a névjegykártyát, tetőtől talpig végigmérte az embert, s megkérdezte, amit a király elfelejtett megkérdezni, Tudsz-e navigálni, van-e vízijártassági engedélyed, amire az ember azt felelte, Majd a tengeren megtanulom. Azt mondta a parancsnok, Nem ajánlom, jómagam kapitány volnék, mégsem merek útra kelni akármilyen hajóval, Adj hát olyat nekem, amilyennel nyugodtan merhetek, vagy nem is, ne olyat adj, hanem olyat inkább, amit tisztelhetek, s amelyik engem is tisztelni tud, Így a tengerészek beszélnek, de te nem vagy tengerész, Ha úgy beszélek, mint ők, olyan, mintha az volnék. A parancsnok újra elolvasta a király névjegykártyáját, aztán megkérdezte, Minek neked a hajó, Hogy megkeressem az ismeretlen szigetet, Nincsenek már ismeretlen szigetek, Ugyanezt mondta nekem a király, Amit ő tud a szigetekről, azt tőlem tanulta, Különös, hogy te, aki a tengereket járod, éppen te mondd nekem, hogy nincsenek már ismeretlen szigetek, én szárazföldi ember vagyok, mégis tudom, hogy minden sziget, még az ismertek is, ismeretlenek, amíg partra nem szállunk rajtuk, De te, ha jól értettem, olyan szigetet keresel, ahol még soha senki nem szállt partra, Majd megtudom, amikor odaérek, Ha odaérsz, Igen, néha előfordul, hogy az ember hajótörést szenved útközben, de ha velem is ez történne, bele kell írnod a kikötő évkönyveibe, hogy eddig a pontig jutottam el, Azt akarod mondani, hogy valameddig mindig eljut az ember, Nem is lennél, aki vagy, ha nem tudnád ezt már régen. A kikötő parancsnoka azt mondta, Olyan hajót adok, amely éppen neked való, Melyik az, Nagy tapasztalatú hajó, még azokból az időkből, amikor mindenki ismeretlen szigeteket keresett, Melyik az, Sőt, azt hiszem, talált is néhányat, Melyik, Az ott. Amint a takarítónő meglátta, melyik hajóra mutat a parancsnok, előszaladt a bádogtartályok mögül, Az én hajóm, az én hajóm, kiabálta, s meg kell bocsájtani neki a hajó mindenféle jogcímen jogtalannak tekinthető eltulajdonítását, hiszen éppen arra a hajóra mutatott a parancsnok, amelyiket ő is kinézte magának. Olyan, mint egy karavella, mondta az ember, Nagyjából, értett egyet a parancsnok, eredetileg karavella volt, aztán átépítették, átalakították, és így módosult kissé, De azért továbbra is karavella, Igen, egészében megőrizte régi jellegét, Árbocai és vitorlái vannak, Annak, aki ismeretlen sziget keresésére indul, a lehető legalkalmasabb. A takarítónő nem bírta tovább, Nekem tökéletesen megfelel, Hát te ki vagy, kérdezte az ember, Nem emlékszel rám, Nem bizony, Én vagyok a takarítónő, Miféle takarítónő, Hát a királyi palotából, Az, aki ajtót nyitott a kérelmezőknek, Az hát, És mit keresel itt, ahelyett, hogy a királyi palotában takarítanál és nyitogatnád az ajtókat, Azok az ajtók, amelyeket tényleg akartam, már kinyíltak, és mától fogva csak hajókat fogok takarítani, Elvagy hát szánva, hogy velem együtt az ismeretlen sziget keresésére indulsz, Az elhatározások ajtaján át hagytam el a királyi palotát, Nos, ha így van, menj, és nézd meg, milyen állapotban van a karavella, ennyi idő után biztosan ráfér egy alapos mosás, és vigyázz a sirályokkal, nem lehet bízni bennük, Nem akarsz velem jönni, hogy belülről is megismerd a hajódat, Azt mondtad, hogy a tiéd, Bocsáss meg, csak azért, mert tetszett nekem, A tetszés valószínűleg a birtoklás legjobb módja, de a birtoklás alighanem a legrosszabb módon kifejezett tetszés. A kikötő parancsnoka közbeszólt, Át kell adnom a kulcsokat a hajó tulajdonosának, vagy egyiknek, vagy másiknak, döntsétek el, nekem mindegy, A hajóknak van kulcsuk, álmélkodott az ember, A hajóra szálláshoz nem kell, de a hajófenék, a rakodótér, és a kapitány íróasztala a fedélzeti naplóval kulcsra van zárva, Vegye át a hajót ő, én megyek legénységet toborozni, mondta az ember, és már indult is.
A takarítónő elkísérte a parancsnokot az irodájába, és megkapta a kulcsokat, aztán fölment a hajóra, ahol a palotából elhozott seprűnek mindjárt hasznát is vehette, és hasznosnak bizonyult a figyelmeztetés is, hogy vigyázzon a sirályokkal, mert szinte még át sem ért a hajókorlát és a rakpart közé fektetett deszkapallón, a gonosz madarak máris vijjogva, dühösen, tátott csőrrel rontottak rá, mintha ott mindjárt föl akarnák falni. Nem tudták, kivel van dolguk. A takarítónő letette a vödröt, a blúzába rejtette a kulcsokat, jól megvetette a lábát a pallón, és feje fölött forgatva a seprűt, mintha a régi korok hatalmas kardja lenne, szétzavarta a gyilkos csapatot. Csak amikor a hajó fedélzetére lépett, akkor értette meg a sirályok haragját, mindenféle fészket látott, sok már elhagyott fészek, de akadt olyan is, amelyikben még volt tojás, némelyikben pedig sirályfiókák nyitogatták a csőrüket, élelemre várva, No lám, de mégis az lesz a legjobb, ha kiköltöztök innen, egy olyan hajó, amelyik az ismeretlen szigetet fogja keresni, nem nézhet ki úgy, mint egy tyúkól, mondta. Bedobálta a vízbe az üres fészkeket, a többit egyelőre hagyta, majd meglátja. Aztán feltűrte a ruhája ujját, és nekiállt fedélzetet mosni. Amikor végzett a kemény munkával, kinyitotta a raktér vitorlatároló rekeszét, és aprólékosan átvizsgálta a vitorlák varrásait, nem ártott-e meg nekik, hogy oly sokáig nem jártak tengeren, s nem volt alkalmuk derekasan állni a szél egészséges lökéseit. A vitorlák a hajó izmai, elég látni, miként duzzadnak, amikor erőt fejtenek ki, de ha nem használják őket rendszeresen, akkor elsorvadnak, megpuhulnak, meglazulnak rajtuk az inak, akárcsak az izmokon, És a varrások olyanok, mint inak vitorlán, gondolta a takarítónő, és örült, hogy ilyen gyorsan beletanul a tengerészetbe. Néhol felfeslett szegélyekre bukkant, de beérte annyival, hogy megjegyezte magának, mivel ehhez a munkához nem vehette hasznát annak a tűnek és cérnának, amellyel az apródok zokniját stoppolta régen, vagyis még tegnap is. A többi rekeszről mindjárt látta, hogy üres. Hogy a lőporos rekeszben semmi sincs, csak az alján egy kevéske fekete por, melyet az első pillantásra inkább egérpiszoknak nézett, édesmindegy volt neki, ugyanis semmiféle törvény nem írja elő, legalábbis takarítónői ismeretei szerint, hogy egy ismeretlen sziget keresésének feltétlenül háborús vállalkozásnak kell lennie. Alaposan kibosszankodta magát, mert az élelmiszeres rekeszben sem talált semmiféle élelmiszert, nem maga miatt, mert ő aztán igazán megszokta a palotában a sovány kosztot, hanem az ember miatt, akinek ezt a hajót adták, hamarosan lemegy a nap, s mindjárt itt az ember, s majd panaszolja, hogy ő bizony éhes, mert minden férfi ezt mondja, amint belép a házba, mintha csak nekik lenne gyomruk, és csak ők éreznék szükségét, hogy megtöltsék, És hozza magával a legénységet, matrózokat, azok tudnak ám csak zabálni, és fogalmam sincs, mihez kezdünk így, gondolta a takarítónő.
Fölösleges volt nyugtalankodnia. A nap éppen csak lebukott az óceánba, és a rakpart túlsó végén felbukkant az ember. Egyik kezében csomagot vitt, lehajtott fejjel, egymaga jött. A takarítónő kiállt a pallóra, ott várta, de még mielőtt megtudakolhatta volna, hogy telt az ember napja, amióta elváltak, az ember már meg is szólalt, Ne félj, hozok annyi ennivalót, ami kettőnknek is elég, Hát a matrózok, kérdezte az asszony, Egy sem jött velem, mint láthatod, De legalább megegyeztél velük, kérdezte az asszony, Azt mondták, hogy nincsenek már ismeretlen szigetek, s ha lennének, akkor sem áldoznák föl értük otthonuk nyugalmát és a menetrendszerű hajójáratok kényelmes életét, csakhogy óceáni kalandokba bocsátkozzanak, keresve a lehetetlent, mintha még mindig a félelmetes tenger korában élnénk, És te mit válaszoltál nekik, Hogy a tenger mindig félelmetes, És nem beszéltél az ismeretlen szigetről, Hogyan beszélhettem volna az ismeretlen szigetről, ha nem ismerem, de biztos vagy benne, hogy létezik, Ugyanúgy, mint abban, hogy félelmetes a tenger, Ebben a pillanatban, ahogy innen elnézem jáde-zöld vizét és mögötte a lángba borult égboltot, semmi félelmeteset nem találok benne, Mert káprázik a szemed, néha a szigetek is lebegni látszanak a víz színén, mégsem lebegnek, Akkor mihez kezdesz, hisz nincs legénységed, Még nem tudom, Itt maradhatnánk, én felajánlanám a dokknál kikötő hajóknak, hogy lemosom őket, te pedig, Én pedig, Bizonyára van mesterséged, hivatásod, szakmád, ahogy manapság mondják, Van, volt, és lesz is, ha kell, de én meg akarom találni az ismeretlen szigetet, tudni akarom, ki vagyok, amikor a földjére lépek, Most nem tudod, Ha nem lépsz ki magadból, nem tudod meg, ki vagy, A király filozófusa, amikor nem volt más dolga, leült mellém, s nézte, hogyan stoppolom az apródok zokniját, és néha bölcselkedni támadt kedve, azt mondta, minden ember egy sziget, én pedig, mivel nem rám vonatkozott, tekintve, hogy nő vagyok, nem sokat törődtem vele, te mit szólsz hozzá, Azt, hogy el kell hagynunk a szigetet, ha látni akarjuk, s hogy nem látjuk magunkat, ha el nem távolodunk magunktól, Ha ki nem lépünk saját magunkból, ugye azt akarod mondani, Nem ugyanaz. A lángolás az égbolton egyre halványult, most a víz öltött lilásvörös színt, már a takarítónő sem kételkedne benne, hogy félelmetes a tenger, legalábbis némely órán. Hagyjuk a bölcselkedést a király filozófusára, őt ezért fizetik, mi pedig együnk, mondta az ember, de az asszony máshogy vélekedett, Először meg kell nézned a hajódat, még csak kívülről láttad, Mit tapasztaltál, Némelyik vitorlának meg kell varrni a szélét, Hát a rakodótérbe lementél-e, van-e benne víz, Van egy kevés az alján, a ballaszt között, de ez rendjén valónak látszik, még jót is tesz a hajónak, Honnan tudod, Csak úgy, Csak hogy, Ahogyan te, amikor azt mondtad a kikötő parancsnokának, hogy majd a tengeren megtanulsz navigálni, Még nem vagyunk a tengeren, De a vízen már igen, Mindig úgy képzeltem, hogy a hajózásnak csak két mestere van, az egyik a tenger, a másik a hajó, És az ég, elfeledkeztél az égről, Igaz, tényleg, az ég is, A szelek, A felhők, Az ég, Igen, az ég.
Negyed óra alatt bejárták a hajót, egy karavellán, bármennyire át van építve, nem lehet hosszú sétákat tenni. Szép, mondta az ember, de ha nem sikerül matrózokat szereznem, akik majd a szükséges munkákat végzik rajta, vissza kell mennem a királyhoz, hogy megmondjam, már nincs szükségem rá, Az első nehézségnél máris elmegy a kedved, Az első nehézség az volt, hogy három napot kellett várnom a királyra, mégsem mondtam le róla, Ha nem találsz tengerészeket, akik velünk tartanának, majd megoldjuk mi ketten, Megbolondultál, két ember nem boldogul el egy ilyen hajóval, nekem örökösen a kormánynál kellene lennem, neked pedig, magyarázni sem érdemes, őrültség az egész, Majd meglátjuk, most pedig együnk. Fölmentek a tatfedélzetre, az ember tovább sorolva az érveket az imént őrültségnek nevezett ötlet ellen, ott aztán a takarítónő kibontotta a batyut, melyben az ember az útravalót hozta, egy cipó, egy darab kemény kecskesajt, olajbogyó, egy üveg bor volt benne. A hold már féltenyérnyivel tenger fölé emelkedett, a vitorlarúd és a főárboc árnyéka a lábukhoz feküdt, Igazán szép a karavellánk, mondta az asszony, de ki is javította mindjárt, A tiéd, a te karavellád, Félek, hogy nem sokáig lesz az, Akár hajózol vele, akár nem, a tiéd, a király neked adta, Azért kértem, hogy megkeressem vele az ismeretlen szigetet, De az ilyesmi nem megy egyik pillanatról a másikra, meg kell adni az idejét, már a nagyapám is azt mondta, hogy aki a tengerre készül, iparkodjék már a szárazföldön is, pedig nem volt tengerész, Legénység nélkül nem tudunk hajózni, Már mondtad, Különben is, fel kell tölteni a hajót, ezernyi dologra van szükség egy ilyen úton, amely nem tudni, hová visz bennünket, Természetesen, utána pedig ki kell várni, a legmegfelelőbb évszakot, s hogy nekünk kedvezzen az ár, és jöjjenek emberek a rakpartra jó utat kívánni nekünk, Kinevetsz, Sosem tudnám kinevetni azt, aki miatt az elhatározások ajtaján keresztül távoztam a palotából, Bocsáss meg, És nem megyek át rajta még egyszer, történjék bármi. A hold egészen megvilágította a takarítónő arcát, Szép, igazán szép, gondolta az ember, s ezúttal nem a hajóra gondolt. Ami az asszonyt illeti, ő nem gondolt semmit, bizonyára elintézte minden gondolnivalóját az alatt a három nap alatt, olykor-olykor kinyitva a kérelmek ajtaját, hogy meggyőződjék róla, ott van-e még, várakozik-e még az az ember. Egy morzsányi kenyér vagy sajt, egy csepp bor sem maradt, az olajbogyó magját a vízbe dobálták, a fedélzet olyan tiszta, mint volt, amikor a takarítónő végighúzta rajta az utolsó felmosórongyot. Egy nagy személyszállító futott ki a tengerre, hajókürtje rekedten felordított, ilyen lehetett a leviathán horkantása, és az asszony megjegyezte, Ha majd ránk kerül a sor, mi kevesebb zajjal járunk. Noha a dokk belső felén voltak kikötve, a távozó nagy hajó még ott is okozott némi hullámverést, és az ember hozzátette, Viszont sokkal jobban dobálnak majd a hullámok. Mindketten nevettek, aztán elhallgattak, majd nemsokára egyikük javasolta, hogy legjobb lesz aludni térni, Nem mintha álmos volnék, s a másik ugyanúgy, Én sem, aztán megint elhallgattak, a hold följebb hágott, de még emelkedett tovább, nemsokára az asszony azt mondta, Odalent hálókabinok vannak, Igen, felelt az ember, avval fölálltak, s lementek a fedélközbe, ott az asszony azt mondta, Jó éjszakát, Én erre megyek, mire az ember azt válaszolta, Én meg erre, jó éjszakát, nem mondtak se jobboldalt, se baloldalt, hiszen még csak most kezdték tanulni a hajók nyelvét. Az asszony visszafordult, Majd elfelejtettem, vett ki a köténye zsebéből két gyertyacsonkot, takarítás közben találtam, de gyufám nincsen, Nekem van, mondta az ember. Az asszony kezébe fogta a két gyertyát, a férfi gyufát gyújtott, aztán begörbített tenyerével védve óvatosan az öreg kanócokhoz érintette a lángot, s azok meggyulladtak, a fény lassan nőtt, akár a holdfényé, az asszony arca fürdött a fényben, mondani sem kell, mit gondolt az ember, Szép, de azt kell, hogy mit gondolt az asszony, Nyilvánvaló, hogy csak az ismeretlen szigetre van szeme, lám, mekkorát tévednek az emberek a tekintetek tekintetében, főleg az elején. Az asszony átnyújtotta a gyertyát, és azt mondta, Jó éjszakát, aludj jól, az ember szerette volna ugyanezt mondani, de más szavakkal, Álmodj szépeket, ez szaladt ki a száján, nemsokára, amikor majd a kabinjában fekszik, más, szellemesebb, főként pedig sokatmondóbb mondatok is eszébe jutnak majd, amint ez el is várható egy férfitól, aki kettesben marad egy nővel. Föltette magának a kérdést, hogy alszik-e már, vagy ez már maga az álom, aztán azt képzelte, hogy keresi, de sehol sem találja az asszonyt, hogy mindketten eltévedte egy hatalmas hajón, ügyes bűvész az álom, megváltoztatja az arányokat és a távolságot, elválasztja egymástól a személyeket, pedig együtt vannak, egyesíti őket, pedig alig találkoznak, néhány méterre tőle alszik az asszony, ő mégsem éri el, pedig milyen könnyű eljutni a hajó baloldaláról a jobboldalára.
Szép álmokat kívánt neki, de igazából ő álmodott egész éjszaka. Azt álmodta, hogy a karavella a nyílt tengeren jár, s három, háromszögletű vitorlája dicsőségesen dagad a szélben, a hajótest a hullámokat szelve nyit utat magának, ő maga pedig a kormánykereket kezeli, míg a legénység az árnyékban pihen. Nem értette, hogy lehetnek ott a tengerészek, akiket a városban s a kikötőben hiába próbált rábeszélni, nem voltak hajlandók elszegődni hozzá az ismeretlen sziget felfedezésére, azóta valószínűleg megbánhatták durván gúnyos magatartásukat. A fedélzeten mindenféle állatokat látott, kacsákat, nyulakat, tyúkokat, egyszóval a megszokott háziállatokat, az egyik kukoricát csipegetett, a másik kelkáposztát rágicsált, egy tengerész vetette oda nekik az ennivalót, nem emlékezett rá az ember, hogy mikor hozta az állatokat a hajóra, de mindegy is, most természetesnek találta, hogy ott vannak, elképzelhető ugyanis, hogy az ismeretlen szigetet nem lakják állatok, ilyesmi a múltban is gyakran előfordult, legbölcsebb biztosra menni, mindenki tudja, hogy egyszerűbb kinyitni a ketrec ajtaját és fülénél fogva kivenni belőle a nyulat, mint üldözni hegyen-völgyön át. Az alsó rakodótérből most lovak nyerítését, tehenek bőgését, szamarak ordítását hallotta, e nemes állatok majd a nehéz munkára kellenek, vajon hogy fértek be a karavellába, ahol a legénységnek is alig van hely, hirtelen feltámadt a szél, belekapott a fővitorlába, meglobogtatta, a felrebbenő vászon mögött láthatóvá vált, ami addig nem, asszonyok csoportja, s noha nem számolta, kitalálta, hogy éppen annyian vannak, ahányan a tengerészek, asszonyi munkákkal vannak elfoglalva, még nincs itt az ideje, hogy mással legyenek, világos, ez csak álom lehet, a való életben sosem utaztak így. A kormánykeréknél álló ember a takarítónőt kereste a szemével, de nem találta, talán a jobboldali hálófülkében van, kipiheni a fedélzetmosás fáradalmát, gondolta, de becsapta vele önmagát, mert jól tudja, noha fogalma sincs, honnan, hogy az asszony az utolsó pillanatban úgy döntött, mégsem tart vele, kiugrott a partra, és elköszönt, Isten veled, Isten veled, ha már csak az ismeretlen szigetre van szemed, elmegyek, pedig ez nem igaz, a szeme most is őt keresi, nem találja. Ekkor beborult, majd esni kezdett, és mire kieste magát, a hajókorlát mentén elhelyezett, földdel teli zsákokból tömérdek rügy bújt elő, nem mintha attól félnének, hogy nincs elég föld az ismeretlen szigeten, hanem mert így majd időt nyernek, aznap, amikor megérkezünk, csak át kell ültetnünk a gyümölcsfa-palántákat, csak el kell vetnünk a vetőmagot, s a gabona majd ott szökik szárba, a virágágyásokat pedig majd azokkal a virágokkal díszítjük, amelyek itt bimbóznak most előttünk. A kormánykeréknél álló ember azt kérdezi a fedélzeten pihenő matrózoktól, látnak-e valahol lakatlan szigetet, és ők azt felelik, sem itt, sem ott nem látnak, de már azt forgatják a fejükben, hogy az első emberlakta földön partra szállnak, feltéve, hogy találnak kikötőt, ahol horgonyt vethetnek, kocsmát, ahol ihatnak, és ágyat, ahol hancúrozhatnak, mert itt olyan nagy a zsúfoltság, hogy nem lehet. És az ismeretlen sziget, kérdezte az ember a kormánykeréknél, Az ismeretlen sziget nem létezik, csak a te fejedben, a király geográfusai átvizsgálták a térképet, és kijelentették, hogy felfedezni való szigetek már régóta nincsenek, A városban kellett volna maradnotok, így csak akadályozzátok az utamat, Olyan helyet kerestünk, ahol jobb életet élhetünk, s úgy gondoltuk, a te utad éppen kapóra jön, Nem is vagytok tengerészek, Sosem voltunk, Egyedül nem tudok navigálni, Jutott volna eszedbe, mielőtt hajót kértél a királytól, a tenger nem tanít meg a hajózásra. Ekkor a kormánykeréknél álló ember földet pillantott meg a távolban, de el akarta kerülni, mintha az egy távoli föld káprázata volna csupán, hamis kép, amely valahonnan a földgolyó túlsó feléről érkezett, de a férfiak, akik sosem voltak tengerészek, tiltakoztak, azt mondták, ott akarnak partra szállni, Ez a sziget rajta van a térképen, kiabálták, megölünk, ha el nem viszel odáig. Ekkor a karavella orra magától a föld felé fordult, a hajó beúszott a kikötőbe, és a dokk falához simult, Mehettek, szólt az ember a kormánykeréknél, mire azok mindjárt ki is szálltak, sorban egymás után, előbb a nők, aztán a férfiak, de nem mentek egyedül, magukkal vitték a kacsákat, a nyulakat és a tyúkokat, elvitték a teheneket, a szamarakat és a lovakat, sőt, még a sirályokat is, egyik madár a másik után röppent fel a hajóról, csőrükben szállították fiókáikat, ilyesmire nem volt még példa, de egyszer csak a példátlan is megtörténik. Az ember csöndben nézte a kormánykerék mellől a pánikszerű menekülést, semmit sem tett, hogy visszatartsa azokat, akik el akarták hagyni, a facsemetéket, a csírázó búzát és a virágokat legalább otthagyták neki, meg a kúszónövényeket, melyek ráfonódtak az árbocokra, s úgy függeszkedtek a hajókorláton, mint megannyi virágfüzér. A sietős távozás zűrzavarában kilyukadtak a zsákok, kiszóródott a föld, úgyhogy az egész fedélzet olyan lett, mint vetés után a gondosan művelt szántó, már csak egy kis eső kell, hogy jó termés legyen. Amióta útnak indult felfedezni az ismeretlen szigetet, nem evett egy falatot sem, bizonyára azért, mert álmodott, s ha álmában kedve lett volna bekapni egy darabka kenyeret, vagy egy almát, az csak a képzelet kenyere, almája lett volna. A fák gyökerei már kezdtek behatolni az alsó rakodótérbe, hamarosan nem lesz szükség ezekre a felvont vitorlákra, elég, ha a szél belefekszik a fák koronájába, s már viszi is a karavellát az úticél felé. Hullámok hátán hajózik, ring az erdő, amelyben egyszerre csak énekelni kezdenek a madarak, nem tudni, hogyan, eddig bizonyára rejtőzködtek, s most hirtelen kedvük támadt előbújni a napvilágra, talán mert megérett a gabona, s aratni kell. Ekkor az ember rögzítette a kormánykereket, és sarlóval a kezében leereszkedett a mezőre, és éppen amikor az első kalászokat levágta, megpillantott egy árnyékot a saját árnyéka mellett. Arra ébredt, hogy a takarítónőt öleli, s az meg őt, a testük elvegyül a másikéval, összekeverednek a hálófülkék, ne lehet már tudni, a baloldaliban vagy a jobboldaliban fekszel-e. Később, valamivel napkelte után, az ember meg az asszony ráfestették a hajó orrára, mindkét oldalon a karavella nevét, mert addig nem volt neve. Dél körül pedig, amikor az apály is kedvezett, az Ismeretlen Sziget kifutott a tengerre, hogy elinduljon megkeresni önmagát.

Lukács
 
 
0 komment , kategória:  José Saramago MESE AZ ISMERET  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1168
  • e Hét: 16397
  • e Hónap: 61469
  • e Év: 2002749
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.