Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-27 14:00:24, vasárnap
 
  Jorge de Sena
KÁMA ÉS A SZELLEM
/Novella/
Aki lát, holott ő nem látszik, hall, noha őt nem hallják, ismer, míg őt nem ismerik, és őrajta kívül semmi sincsen, ami látna, hallana, gondolkodna vagy ismerne - az a te Éned.
Brihadaraniaka Upanisad



Nagyon öreg szellem volt, olyan öreg, amilyen szellem csak lehet. És mindig is abban az óriási banjanéban lakott, a falu szélén. Mérhetetlenül tágas és testes volt a fa, rengeteg vastag, magasra nyúló ágait a magasba tárta, ahol a szellem népes családot alapíthatott. Onnan látta növekedni, megöregedni, majd idők múltán önmagával azonosulni a folyóparti falucskát. Jobban mondva éppen azért telepedett meg itt, mert a kezdet kezdetén rálelt az oly kényelmes fa és a házcsoport szerencsés együttesére, és bár akkoriban gyér volt a házacskák száma, lakóik mégsem bizonyultak olyan szegénynek, hogy ne tudták volna viszonylag illően táplálni őt. Később, az igazat megvallva, a falucska nem növekedett annyit, amennyit akkoriban ígért; ő azonban elválaszthatatlanul hozzáidomult a fához és - ugyan miért hallgatnánk el? - ahhoz a kissé félénk és túlságosan is zsugori népséghez, amely mégis hitt őbenne és a hatalmában. Figyelőállásaiból, az irdatlan törzs üregeiben vagy az erőteljes gyökerek között, melyek sötétlő falakként emelkedtek ki a földből, vagy akár a legmagasabb ágakon, ahonnan belátta az egész falut és a tájat a folyó kanyarulatáig, nyomon követte pártfogoltjainak életét. Amikor annak idején befészkelte magát ide, oltalmazó jelenlétét éreztetnie kellett velük, ősöreg fortélyokkal (de mert ősöregek voltak, az emberek rájuk ismerhettek). Később ezek a hivalkodó mutatványok már szükségtelenné váltak; és az évszakok, évek múlásával, csupán a biztonság és a tekintély kedvéért - nehogy azt higgyék, elhagyta a fát -, egyre inkább leszármazottait bízta meg olykor a feladattal, hogy szélcsendben meg-megrázzák az ágakat, súgva belepisszegjenek a járókelők fülébe, sőt, bár ezt jóval ritkábban, hirtelenjében föltartóztassanak, mintha csak megdermedne a levegőben, olyasvalakit, aki megfeledkezvén a tiszteletadásról szórakozottan menne tovább, vagy egyik-másik falusit, aki jó ideje makacsul elmulasztja a kötelességét, vagyis nem adományoz neki tejet, cukrot, szezámolajat és mézet. Ez az apró tálkákban a fa gyökerei közé helyezett keverék számított hivatalos táplálékának, és kötelessége volt megkövetelni, noha a kotyvalék undorral töltötte el. Igazából a csirkeszárnyat, a vajas rizst és a fiatal pálmából nyert likőrt szerette. Hanem ezek aztán csak elvétve fordultak elő a lakosság adományai között, inkább csak a Fények Ünnepe táján. Leszármazottainak többsége ilyen és más javak reményében hagyta faképnél, és indult, megválván a fától is, jobb falvak keresésére. Ő maga pedig, délutánonként az elhagyatott nedvcsatornákban barangolva vagy odaföntről a sötét, belső zugokba bámulva, megállapította, hogy csak a legügyetlenebb gyermekei és unokái maradtak vele, akik csak a létezéshez szükséges kiegészítő munkák végzésére alkalmasak. Ezt ugyan nem mondta ki, még ha öregesen zsémbelt, akkor sem, de így gondolta. És ez a gondolat, melyet leszármazottai, bármennyire tompultak voltak is, a fajtára jellemző mindentudással kiolvastak a fejéből, bizony nem könnyítette meg neki a belső életet. Elegendő volt látnia, miként osonnak el és zárkóznak előle a legtávolabbi zugokba, tartanak folyton titkos zsinatot, noha a legcsekélyebb veszély nélkül, hiszen ő maga is tudott mindent. De szórakozottságát kihasználva nem is egyszer megpróbálták ráharagítani a falubéliekre, olyan ostoba praktikákkal, amelyekre nem számított. És bizonyosan e családi lázongásból eredet, hogy szeszélyesnek vélték, mégpedig igazságtalanul, s ezt maga is egyenest a lakók szájából hallhatta, valahányszor azok, nem minden büszkeség híján, az óriási fát mutogatták egy-egy idegennek, aki persze nyomban sietett leróni előtte az émelyítő keverékből álló, bőséges adományt.
De hosszú életének legizgalmasabb látványossága, amely megunhatatlanul és szórakoztatón kötötte le érdeklődését, a megfigyelt halandók rövid életén ,,innen" zajlott (szellemvilágához viszonyítva). Az évtizedek és századok során, állandóan kapcsolatban a faluval, mégpedig a többitől nagyon is elszigetelt faluval, apránként megismerte az összes lelket, amellyel az emberiségnek ez a kis szelete rendelkezett. Közülük pedig, noha életük rendkívül egyszerű volt, nagyon kevesen tűntek el úgy, hogy fölemelkedtek a Legfelső Jó birodalmába. Többségüket a földhöz láncolták a bűnök, a hibák, a mindennapi rítus mulasztásai, s így továbbra is a faluban maradtak, miután ütött haláluk órája, és testüket elemésztette a tűz, amelyből ő fájában kuksolva csak a kék égre kunkorodó fehér füstöt látta, a temető szélei felől (ez utóbbit azonban tökéletesen ismerte az ottani démonok leírásaiból, akik olykor ellátogattak a fához diskurálni, miként azt dolguk végeztével szokták a népek efféle aprócska faluban). A lelkek persze nem ismerték közvetlenül egymást, sőt önmagukat sem. Ő azonban mindannyiukat ismerte a test burka alatt, melyben meghúzódtak, hogy a nekik rendeltetett földi létet leéljék. És az érdekes éppen a burok volt.
Mert a burkok rendkívül szeszélyesen alakultak, a Természet pillanatnyi lehetőségei és a jóváteendő bűnök, mulasztások súlya szerint. És mindig kiszámíthatatlanok voltak az ebből adódó balesetek. Valahányszor a füstöcske fölszállt a levegőbe, ő, mivel már kikémlelte, ki halt meg, és ismerte az elhunyt legapróbb szokásait is, feszült várakozásba fogott... És hamarosan elő is bújt valamilyen odúból és megkezdte életét egy egér, egy hangya, egy gyík, az istenek tudják, mi minden még, amit ő azon nyomban fölismert. Egy borzaszó zsugori és bizalmatlan vénember például, aki sokszor megfenyegette, hogy kivágja a fáját (őt már a puszta gondolattól is kirázta a hideg), kutya alakjában bukkant föl újra. De ahelyett, hogy szelíd, tisztelettudó kutya módjára viselkedett volna, minden áldott órában a fára emelte a lábát. Aztán egy szekér kereke alatt lelte halálát, majd egérként bukkant elő megint. Ez az egér sokat nyugtalanította, mert rögeszmésen a fát, a gyökerek közti mély üregeket szemelte ki lakóhelyül. Az egész családot mozgósítania kellett, hogy az egeret tisztességre bírja. Egy szép napon pedig, miután az egérre vadászó (és a tiltott művelet érdekében a fa mögé rejtőző) gyerekcsapat halálra kínozta, gyík képében látta őt viszont, s a gyík visszataszító és nyomorék volt. Ezúttal úgy tetszett, okult a leckéből. És ő még azt is megengedte, hogy ez a minden hasonszőrűtől megvetett, szegény pára, akit szerelem emésztett a fa közelében lakó egyik nőstény gyíkért, ügyetlenül fölkapaszkodjék az ágakra, s onnan bámulja - lihegve s könnyesen - a szeretett gyíknőt, míg amaz a pillantásától is irtózott. És így történt, hogy éhkopp és baleset lett a veszte, úgy elgyöngült ugyanis, hogy leesett a földre, s ott kiszenvedett. Ekkor macska lett belőle, de olyan megfontolt jószág, hogy még egy nyomorult, sőt egyenest a lábához röppenő kismadárra sem csapott le, és életét folyton meditációban töltötte, erényesen heverészve egyik unokája küszöbénél (unokája volt ez annak az öregnek, akit ő a fába költözésekor ismert meg). Várható volt, hogy hamarosan újra emberi formát ölt.
Úgyszintén igen szórakoztatónak találta, mindentudását és szellem-memóriáját latba vetve, megfeleltetni a lelkek e vándorlását ama zárt világ emberi és állati családfáival. És a viszontagságokat is, melyeken az inkarnációk átestek. A kocsis macskája, aki fia volt a kutyának, aki előzőleg a nagybácsi házában tűnt föl mint papagáj, aki apja volt a bikának, aki ama mosónő fia volt, aki a macskától, azaz az előbbi nagyapjától és egy kígyótól született, amely utóbbi viszont, a maga részéről, a bika nagynénje volt. Ezeket a rokonsági szálakat egyedül ő ismerte, és csak ő tudta megállapítani őket azáltal, hogy azonnal képes volt tudatosítani a láthatatlant, melyhez maga is tartozott. A lelkek egyetlen esetben sem tudtak erről, hacsak nem ritka és futó megérzésekből, ezeket azonban, lévén a test foglyai, nem tudták értelmezni; vagy tiszta elmélet útján, melyet viszont legjobb tudásuk szerint értelmeztek, no persze csak emberi formájukban. Sokszor hallgatta ki a falusiakat (akiket ő már korábbról ismert, mint saját maguk vagy az őket körülvevő állatok őseit) amint a közelében állva és abban a szent meggyőződésben, hogy a fa árnyéka inspirálja őket, a legmulatságosabb találgatásokba bocsátkoznak múltbéli és jövendő életükről. Jobban mondva csak az elmúltról, mert bár kérkedően szerények voltak, mindig azt képzelték, hogy meghódítják az eget.
Mindebbe ő egyáltalán nem avatkozott bele. Ő csak egyszerű fa-szellem volt - tudta jól -, és még azok a bűvös erők sem voltak birtokában, amelyekkel a parasztok képzelete ruházta föl. És talán éppen ezért (bár nehezére esett beismerni az igazságot) talán maga is bűnös volt abban, hogy az emberek viszálykeltő jellemet tulajdonítottak neki, pedig, mint erről szó esett, a falusiak rovására űzött legkellemetlenebb és főleg legostobább tréfáknak nem ő volt az értelmi szerzője. Nem mintha hébe-hóba nem tett volna ilyet. De mindig keserűen megbánta, mert nyugodt, kötelességtudó szellem volt (bár kötelessége nem volt egyéb, mint saját puszta létezése), és igen tisztelte a hierarchiát. Megbánta őket azért is, mert ezek a tréfák, igazságtalanul bosszantván az érintetteket, hozzájárultak ahhoz, hogy lejjebb csússzanak a teremtmények ranglétráján. És hogy beavatkozása a lehető legkiábrándítóbb módon negatív is lehet, és kiválthatja az istenek haragját, azt szörnyűséges példán tanulta meg. Még most is reszketett, és szellem-tudatára homály borult - képzeljék csak! -, valahányszor eszébe jutott az eset.
Egyszer késő éjszaka fája tövéből hallatszó édes suttogásra ébredt. Érzékenysége azonnal fölismerte, ki beszél. A cipész legkisebb fia volt, egy csirkefogó, aki zsenge kora ellenére a falu szüzeinek javát már szégyenbe hozta. A másik egy erdőlakó favágó lánya volt, családja csak nagy ritkán jött be a faluba. Hogy vajon mit mondanak, azt ő kívülről tudta. És azt is, mit akar a fiú, bár mivel ilyen jól látható helyen, a falu szélén lakott, effélét bizony igen ritkán nyílt alkalma megfigyelni. A lány remegve tiltakozott, hárítva a fiú ölelését; de ellenállása szemlátomást gyöngült, fölajzott teste már-már elárulta, kiszolgáltatta a síró lányt a csibész karjainak. Most mit tegyen? Erős volt a kísértés, hogy mindent végignézzen. Aztán meg a szerelem, még a legalávalóbb is, kormányozza a világot, és egyike a legszebb dolgoknak a mindenségben, ahogy mondani szokás. Ám az erény, a házasság és a szüzesség a társadalmi rend lényegi részei. Nomármost, egy fa-szellem végül is sokkal inkább tartozik a társadalmi rendhez, mint a világ erotikus rendjéhez. És közbelépett. A fa hatalmasat roppant, egyik legmagasabb és legerősebb ága letört, és biztosan találva célba, leterítette az ifjút, úgy, hogy a lányt még csak nem is érintette. És ő szellemi létének összes előzetes tudásával sem tudta kitalálni, ami ezután történt. A lány, aki az első pillanatban bénultan állt, és előbb az ágat nézte, majd a lábához hullott véres testet, fölkiáltott, és kétségbeesett jajveszékeléssel a halottra vetette magát - mert a fiú már halott volt -, rázva, ölelve és hozzá dörgölődzve, mintha azt akarná, hogy a halott ugyanolyan hévvel tegye magáévá, ahogyan még életében szorította a karjába. Elöntötte a rémület, nem tudta, mi tévő legyen. És ideje sem maradt. Mert a sötétből tigris ugrott elő, egy hatalmas tigris, és ott helyben szétmarcangolta a lányt. A fát félelmetes robaj rázta meg, és a szellem megrettent családjával együtt a legmélyebb gyökerekbe húzódott vissza. És hirtelen még szellem-szemet is elvakító ragyogásban egyszerre csak ott termett előtte a dühtől lángoló Káma isten, s a legképtelenebb szitkokkal, minden képzeletet felülmúló trágárságokkal illette őt.
Sokáig tartott, amíg a fa magához tért a belé hasító villámcsapásból. Ő maga, ugyancsak hosszú ideig, még az égésszagú nedvcsatornákba se merészkedett elő. Bús visszavonultsága alatt alighanem nemzedékek sora váltotta egymást. És pontosan ez csalogatta elő, ezért tért vissza a mindennapos tétlenkedéshez, ezért töltött napról napra több időt figyelőállásain. Mert úgy látszik, Káma isten alászállása a lehető legnagyobb zűrzavart idézte elő a lelkek vándorlásában. Vagy pedig ő, aki szürke szellem-élete során korábban sosem látott istent, ő maga zavarodott meg egy kicsit. Egészen természetes, vélekedett az egyik temetői démon, akivel bizalmasabb barátságot kötött, és aki igen világlátott volt (vagy csak állította magáról, ugyanis a fák szellemeinek mindentudása nem képes átlátni az efféle teremtmények rosszindulatán).
Mulatsága, hogy visszatért a régi gyakorlathoz, nem volt zavartalan, főleg éjszaka, és a falu régi élete is megbolydult, szakadatlan tartott a fába csapó villám okozta bűnbánat. Áldozatának lelke ugyanis nem öltött új testet. Miután jó időt a limbuszban töltött, rákapott a fa körüli ólálkodásra, miközben egyre nyöszörgött, és mintha lelki körmeivel kapargatta volna a fa törzsét. A lány lelkét nem látta többé; de a démon elújságolta, hogy jérce lett belőle az apja tyúkóljában. És a tigris, az vajon ki letetett? Nem volt az ismerős lelkek közül való, úgy vélte, bár nem jutott ideje alaposan szemügyre venni. A démon sem tudta. De abban egyetértettek, hogy alighanem a lány valamely őse lehetett, aki afféle belső megvilágosodás parancsára eljött megakadályozni az oly szörnyű bűn elkövetésében, azaz hogy halottal vétkezzék.
A falusiak szemében csupán a villámcsapás létezett, mely a fába hasított és megölte a két fiatalt. A villám azért csapott le, vélekedtek, mert a két szerelmes elragadtatásában beszennyezte a fát; és azért is, mert a szégyent csak növelte az az eléggé el nem ítélhető tény, hogy az ifjak különböző kaszthoz tartoztak. Ő, aki látta bráhmanok lelkét kutyákba, kutyákét ksatrijákba, vajsjákba és ,,kasztnélküliekbe" költözni, és olykor visszaalakulni bráhmanokká, a körülmények puszta véletlensége folytán, mosolygott e túlzottan naiv föltételezésen, s emellett nagyon is jól tudta (beleremegett a tudatba), miért semmisítette meg kis híján őt is a villám, már amennyire ez egy szellem esetében lehetséges. Ám mindennek eredményeképpen oly mennyiség halmozódott föl az émelyítő kotyvalék-adományból, hogy végül savanyú szaga miatt gyötörte leginkább a rosszullét.
Ha nem lett volna ott egy kóbor kígyó, mely éppen akkortájt fészkelte be magát a fa gyökerei közé, és volt szíves fölfalni az egészet, akkor a fölgyülemlett, napon rohadó étel bűzös szomszédsága bizony elviselhetetlen lett volna. És ugyanő, a kígyó szabadította meg attól a csökönyös kísértettől is, aki mintha kellemetlen emléke lett volna rosszul időzített közbelépésének. Nagyon egyszerűen szabadította meg tőle, mégis valahogy úgy, hogy az meghaladta a magafajta szellemek erőinek hatáskörét. De hogy mégis hogyan, lám, milyen furcsa, arra mindentudása nem emlékezett. Bármekkora erőfeszítéssel összpontosított is, nem tudta fölidézni. Démon-barátja, aki ugyancsak nagy erőfeszítéseket tett a kísértő lelket meggyőzendő, hogy az inkább a temetőben bolyongjon (hiszen egyébként is ott nyugszanak a lélek utolsó tulajdonosának hamvai), ám semmire sem jutott, a démon tehát amondó volt, hogy az egész, beleértve a kígyót is, még mindig Káma isten munkálkodásának tulajdonítható.
És éppen amikor ezt a kérdést boncolgatták, kígyó is, lélek is eltűnt. Mindketten - ő és a démon - döbbenten nyugtázták az eseményt, és azt a rendkívüli egyszerűséget, ahogyan végbement. Azonban többre a démon sem emlékezett (vagy úgy tett, mint aki nem emlékszik, mert e lények rosszindulata még baráti szellemekkel szemben is igen nagy).


Elmélkedéséből óriási kavarodás rázta föl. Emberek csoportja vonszolt valakit, aki kétségbeesetten igyekezett kitépni magát. Azonnal fölismerte a fiút (vagy éppenséggel a lelkét), s úgy beleremegett, hogy a fa lombja is megrebbent tőle. Hiszen a fiú rettegett rabló volt, és a nép régóta kereste. De mégsem ezért remegett meg. Hanem az elkerülhetetlen következmény miatt: le fogják vágni a fa egyik legegyenesebb, legerősebb ágát, hogy a bűnöst karóba húzzák, miként a törvény és a szokás előírja. Újabb, mindenestül ironikus rendülés futott végig a banjanén. Ugyanis kárörvendőn nyomban maga elé képzelte Káma isten arcát, amikor az meghallja az ítélethirdetést, vagyis hogy a rabló a király nevében karóba húzattatik.
A fatörzs észrevehetetlen roppanása és a szemhatár elsötétülése azonban emlékeztette rá, hogy ő bizony csak egy falusi fa alantas kis szelleme. És máris lehajtott fővel, alázatosan viszonozta a démon baráti jónapotját, aki lélekszakadva s kezét dörzsölve sietett újságolni, hogy a temetőben kivégzés lesz. Nagyon öreg szellem volt, nem tisztelték, elhagyták leszármazottai, s így öregen az volt egyetlen vágya, hogy se közelről, se távolról ne legyen köze az istenekhez, akik hatalmukba vonták a világot, háttérbe szorítva az olyan szellemeket, mint ő, meg a démonokat, mint a barátja, tétlenségre vagy a leghitványabb mesterségek gyakorlására kényszerítvén őket. Egyiket erre, másikat arra, ezt azért tegyük hozzá. A démon azonban lelkesedett. Most egészen biztosra lehetett venni, hogy az elítélt lelke a temetőben marad, meg nem nyugodhat soha, s így változást hoz majd abba a vigasztalan környezetbe, ahol soha sem történik semmi. És kitartón hívta őt a démon, kísérje el, nézze meg az oly ritka látványosságot. Ritka, valóban. Hogy emlékézzenek csak rá, mindkettejük életében csupán egyszer-kétszer történt ilyesmi, mert a falu kicsi volt, elszigetelt, és lévén szegény is, nem vonzott se rablót, se bűnözőt. És efféle halálos bűnt vagy rablást falubeli nem követett volna el. Ezért is támadt oly különös izgalom, a falun végigsöpört az igazságtevés láza. Olyan hevesen, hogy még a faluban is visszhangzott, pedig az maga volt a megtestesült nyugalom. Habozott. Menjen? Ne menjen? Kilépni a szabad levegőre, kockáztatni, hogy összeszed valami hurutot, vagy hogy távollétében utódai elfoglalják a helyét, vagy hogy a fa, hiszen öreg már, korhadtan omlik össze, ha ő elhagyja, mindezek és a szokás hiánya is odaláncolta. Hanem a kivégzés ritka látványosság volt, és ez még különleges zamatot is ígért. A démon fölhívta rá a figyelmét, hogy őrajta kívül senkinek sem áll ilyen páratlan eszköz a rendelkezésére ahhoz, hogy a temetőbe vezető utat megtegye, sőt, különösen előnyös helyről nézhesse végig a kivégzést: fölhasználhatja a karót, melyet a fáról majd levágnak. Valóban, így lehetősége nyílnék, hogy biztonságban utazzon a temetőig, és szerét ejthetné, mint eddig még soha, hogy ,,de visu" [1] (de visu: a látottak, az egyéni tapasztalatok alapján) nézze végig az ítélet végrehajtását, érezné és látná, amint a férfi jajgatva lecsúszik a karón, miközben a lélek vergődik, hiszen tudja, milyen büntetés vár rá. Ám ez a kilátás rémülettel töltötte el, mivel jószívű volt. És hogyan fog visszatérni? Igen, hogyan fog visszatérni? A lábán, felelte a démon, és tüstént hozzátette, hogy elkíséri, és a kivégzés befejeztével segít neki mihamarabb hazatérni. Tépelődött. És még itt tartott, amikor látta, hogy közelednek a favágók, meghajolnak előtte, aztán a legidősebb odalép hozzá, és bocsánatot kér a kellemetlenségért, amit a darabka levágásával okoz majd neki. Aztán hozzáfogtak, hogy levágják az ágat, melyből ott helyben majd a karót is kifaragják, s míg a csapásokat mérték, fájdalmasan nyilalltak a szellem reumás tagjai. Amikor a faág levált, ő ugrott egyet és elhelyezkedett rajta.
Míg szabályszerű formájúra, átmérőjűre gyalulták és kihegyezték az ágat, csaknem jól szórakozott, mert óriási izgalom kerítette hatalmába, és mert a démon közben elmesélte, hogy az igazságszolgáltatásnak igencsak sürgős kivégeznie a férfit, még mielőtt általános amnesztiát hirdetnének a trónörökös koronázása alkalmából, hiszen tudvalévő, hogy az öreg király meghalt. Ha pedig nem ölik meg idejében ezt a veszélyes rablót, szabadon kellene engedniük. A karó szállítása a kivégzés színhelyére, szertartásosan lassú lépdeléssel, rendkívül kellemes volt. Csak maga a temető, melynek bejáratánál majd földbe szúrják, az tűnt szomorú, elhagyatott, piszkos helynek. A férfiak leszúrták a karót, és távoztak. Ő pedig ottmaradt, kissé szorosan a meredező, hegyes karó belsejében. Ám az éjszakai órák, félelmeire rácáfolva, folyamatos szórakozásnak bizonyultak.
A szokatlan jelenlététől fölajzott démonok énekeltek, táncoltak, történeteket meséltek, és lakomát csaptak, ahol neki is kijutott a borocska és a csirkeszárny. Kakas vagy jérce? És beleborzongott az emlékbe, hogy az a lány egykor jérce volt. Minthogy enyhe rosszullét fogta el, félrehívta a legbarátibb démont, és fölfedte előtte kétségeit. Kakas vagy jérce volt az oly finomra sütött az olya finomra sütött és immár elfogyasztott szárnyacska tulajdonosa. A többiek mind meghallották a kérdést, és megértették nyugtalankodása okát. Kacagás hullámzott végig a démonok körén. Veszélynek nyoma sincs: még ha baromfi maradt volna is a lány, és az övé lett volna a szárny (de nem volt), csak nem marad bent a lélek a sült szárnyakban? És nevettek mind veszettül, mint ahogy azok is voltak. Ő is elnevette magát. És még jobban nevetett, amikor az egyik démon elújságolta, hogy a falu embereket állított az erdei útra, ezek dolga pedig fogadni és eltéríteni a városi hírvivőt, ha az időközben megérkezne. Így a késedelem miatt nem maradhat el a rabló kivégzése, miután pedig kegyelmet nyer majd halála után, méltó temetés illeti meg, ami óriási előnyöket jelent a lelkére nézvést. Ezt gondolták a falusiak; de a démonok némelyike másképpen okoskodott. Mert a falubeliek, mint a nép általában, alapos ismerői voltak ugyan a rituális útvesztőknek, egy ponton mégis tévedtek. És épp ez a pont lesz majd a biztosíték a démonoknak, hogy birtokba vehetik azt a lelket. A kivégzett, aki holta után kegyelemben részesül, valóban tapasztalhatja, milyen nagyot emelkedik lelke a kárhozat létráján; és még ennél is följebb hág, ha arra is jut idő, hogy a holttest annak rendje-módja szerint megkapja a rituális temetkezési tisztességet. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű eset. És a démonok újra fölcsattanó kacagása, a bőven hörpintgetett pálmabor édes, mámoros bódulatában, úgy csengett a fülében, mint valami jogi megvilágosodás: a falubéliek kiagyalta késedelem csak akkor lenne érvényes, ha a hírvivő szóban hozná a parancsot, amely esetben, lévén ő személyes hordozója a szónak, saját felelősségére késleltetné az üzenetet. Mivel csak adószedőkhöz voltak szokva, azok pedig szóval éltek, a falubéliek elfeledkeztek róla, hogy az amnesztia írott parancs. Ha pedig egy írásos, pecsétes parancs késik, a felelősség nem a kézbesítőt terheli. Mivel tehát rájuk magukra hárul a felelősség, ők pedig kötelességüket mulasztják, mindaddig nem tehetnek a parancsnak eleget, amíg a központi kormányzattól nyomatékosan vizsgálatot nem kérnek az ügyben. Mindenek előtt pedig jogi és rituális szempontból is lehetetlen lehúzni az embert a karóról, ha már egyszer beleültették. Akármennyire mindentudó szellem volt, elképedt a démonok agyafúrtságán. És ekkor legyintette meg őket az első hűvös hajnali fuvallat.
Már vonult is a menet a karó felé, nagy tömeg kíséretében. Elöl, a hóhér és segédje, meg a falusi elöljáró mellett jött a hátrakötött kezű, rövid tunikába bújtatott elítélt, lévén ez számára az egyetlen megengedett öltözék. Mögöttük másik két segéd vitte a fején a nélkülözhetetlen padokat; másik kettő pedig a két vasnehezéket cipelte, melyeket majd az áldozat lábára erősítenek. A falu guruja előre sietett, hogy szentelt vízzel meghintse a karót és környékét. És a karót körülvevő démonok, akiknek vidáman izgatott sugdolózása aprócska örvényeket kavart a porban kénytelenek voltak távolabb húzódni. Egyedül a szellem maradt ott a karó belsejében, szemben azzal a sok-sok emberrel, a hóhér és a falusi elöljáró eleget téve a jogi normáknak, fölemelték az elítélt tunikáját, és mindketten szemmel és kézzel is megbizonyosodtak róla, hogy az nem illesztett magára semmiféle fadarabot vagy valamely, az ítélet végrehajtását akadályozó tárgyat. Azután, míg a hóhér és segédje, a lábára kötözte a súlyokat, a másik két segéd a padokat állította a helyükre, egyet-egyet a karó két oldalához. Arccal a nép felé fordították az elítéltet, s mind a négyen erősen megragadták, mert vonaglott és bőgött (fölpeckelt szájjal beszélni nem is tudhatott), majd fölemelték, hogy a karóba ültessék. Ő pedig iszonyodva látta, ahogy a sötét ülep és a félelemtől összerándult még sötétebb részek közelítenek a karó hegyéhez.
Ekkor rázta meg az öklendezés, mintha a csirkeszárny verdesne a gyomrában. A rezdülés oly nagyra sikerült, hogy a hóhérok elengedték a férfit, az a földre zuhant, a sokaság pedig rémült kiáltozással menekült. A férfi fölállt, de hátrakötött kézzel nem tudta kibogozni a köteleket, melyekkel a lábára erősítették a súlyokat. Kínlódva vergődött, csorgott róla a verejték, mégpedig annyi, hogy a szellem még a karóban is megérezte, holott igazán hozzáedződött már a falusiak szagához, akik pedig igen csak elhanyagolták a szertartásos tisztálkodást. Nem bírta tovább: kiugrott a karóból, és amilyen fürgén csak tudott, segített a rablónak, hogy kiszabadítsa magát. Még éppen egy csomó kibogozásával bíbelődött, mikor egyszer csak megvillantak előtte a felszökkenő, menekülő talpak. Ugyanabban a pillanatban óriási ütést érzett, aztán többet is: a feldühödött démonok jól ellátták a baját. Elájult.
Amikor magához tért a fában találta magát. De nem ugyanaz a fa volt, és a lények sem ugyanazok voltak, akik kedveskedve körülvették. És ő maga, holott még érezte a fájdalmat, ő is más volt. Erős, férfias, és zubogtak benne a nedvek, amint átengedte magát a körülötte sürgölődő fiatal driádok karjainak. Amikor kimerülten magára hagyták, fölkelt, hogy körülnézzen. Egy templomudvar vette körül. A templom pedig, a falon domborodó, illetlen szobrokból ítélve Kámáé volt.
Megkönnyebbülten, előléptetésén örvendezve fellélegzett. De amint beszívta a levegőt, hányingere támadt. Oda sem kellett pillantania, máris tudta, hogy a fa tövében, akárcsak mindenhol, ott díszeleg az elmaradhatatlan kotyvalék.
Szürkületkor, amikor az udvar kiürült, és megsűrűsödtek az árnyak a fedett folyosókon és a domborműveken, ő pedig egy lombos ágon üldögélt, a szentélyből fényességet látott közeledni. Nyugtalanul dobbant meg a szíve, driádjai kristályos kacagása, trillázása közepette. A világosság egészen közel húzódott a fához, megkopogtatta a törzsét, mintha új bütykeivel tenné, és mielőtt szertefoszlott volna, így szólt:
- Jókor mentettél meg... Ezért megbocsátottam neked.
Ő pedig a hirtelen rátörő bizalom érzésétől hajtva fölkiáltott:
- De hát örökké ugyanazt kell ennem?
Az isten azonban - már csak a körvonalai látszottak, úgy veszett bele az éjszakába, mint szenvedélyek kalandokat kereső rabja - nem válaszolt. De a fa tövéből ínycsiklandó illat szállt föl. Két driád közeledett hozzá ünnepélyes léptekkel, és a tövéhez helyeztek egy aranyszínűre, illatosra sült csirkeszárnyat.
Lukács Laura fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Jorge de Sena KÁMA ÉS A SZELL  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3293
  • e Hét: 8585
  • e Hónap: 88143
  • e Év: 2029423
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.