Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
szeretettel
  2012-05-27 14:43:06, vasárnap
 
  William Morris
AZ ISMERETLEN TEMPLOM TÖRTÉNETE
/próza-románc/



Építőmestere voltam egy templomnak, melyet több mint hatszáz évvel ezelőtt építettek. Most már kétszáz esztendeje eltűnt a föld színéről. Lerombolták teljesen, kő nem maradt belőle, még azokból a nagy pillérekből sincs semmi, amelyek a főhajó keresztezésénél, ahol a kórus beleolvad a hajóba, a tornyot tartották. Senki sem tudja, hol állt ez a templom, csak így őszidőben, ha ismernétek a helyét, láthatnátok a földdel borított romok halmait, melyeken most gyönyörű hullámokban ring a sárga búza, úgy, hogy az a hely, ahol az én templomom állt, ma épp oly szép, mint teljes dicsőségében volt. Nem emlékszem pontosan arra a földre, ahol a templom állt, egészen elfelejtettem a nevét, de tudom, hogy fölséges szép volt s most is, ha visszagondolok rá, eláraszt a régi emlékek áradata s szinte újra látom azt a régi, gyönyörű földet. Tavasszal, nyáron és télen csak homályosan látom, de őszidőben tisztán, sőt, tisztábban, sokkal tisztábban. Ó, ilyenkor oly derült és ragyogó! Szép tavasszal is, amikor a barna föld zöldellni kezd, szép nyáron, amikor a kék ég annyira kék, hogy az embernek szinte kedve volna egy darabját faragott új, fehér keretbe foglalni. Gyönyörű ünnepélyes, csillagos éjszakákon is, amelyek annyira ünnepélyesek, hogy szinte elérik a fájdalom határát s nagy szépségükben borzalom és öröm egyesül.
Mind e szépségből én csak őszidőben emlékezem az egészre. Máskor csak részleteket látok, csak részletekre is tudok visszagondolni, de őszidőben látom az egészet, éjjel-nappal és szinte részletesebben emlékszem vissza mindenre. Azon az őszi napon a templom már majdnem készen állt s a barátok, akiknek a templomot építettük és a közeli városban lakó nép gyakran körénk sereglett s nézte, hogyan faragunk. A nagy templom és a barátok apátságának épülete körülbelül három mérföldnyire esett a várostól. A város dombtetőről nézett körül a pazar őszi tájra. Kiugró mellvédekkel ékes nagy falak vették körül, s a falak vonalát bizonyos helyeken tornyok törték meg. A templom udvaráról és az apátság kertjéből gyakran láttuk sisakok és lándzsák csillogását s lobogók sötét hullámzását a félhomályban, amint a grófok, lovagok és harcosok vonultak el a mellvédek alatt. Láttuk a város három templomának tornyát is. A katedrális tornya, mely a három közül a legnagyobb volt, aranyban csillogott, s éjnek idején nagy lámpa világított rajta, amely a toronyban a templom teteje és a torony csúcsát ékesítő kereszt közt, középen függött. Az apátságot, ahol a templomot építettük, nem kőfalak övezték, hanem jegenyék, s valahányszor a szép elzúgott közöttük, ha mégoly enyhe fuvallat is volt, suttogás támadt. Nagy szélben a jegenyék meginogtak és mélyen meghajoltak. A szél meglengette a fák leveleit, visszájára fordította ezüstfehér hátukat, majd, amikor a szél elcsitult, a levelek lapjukra fordultak s így változott színük zöldről fehérre, fehérről zöldre. A jegenyék törzse és ágai közt kiláttunk az aranyló nagy búzavetés tengerére, amely mérföldekre lágyan hullámzott tova. A búza közt lángolva pirult a pipacs és a kék búzavirág. A búza aranyában, a pipacsok mellett, annyira kékek voltak ezek a búzavirágok, hogy szinte tündököltek s mintha valami állandó fénnyel égtek volna. A búzatengeren keresztül kék folyó kanyargott s zöld mezők, magas jegenyefák követték futását.
A barátok azért építtettek velem új templomot, mert a régi leégett. Az apátság épülete ugyanakkor épült, mint a leégett templom, száz évvel születésem előtt. Az apátság a templom északi oldalán volt s boltíves kolostori folyosó kötötte vele össze. A négy oldalról zárt pázsit közepén márványkút állt, melynek oldalát virágok és különös vadállatok faragott képe ékesítette. A pázsit szélén, a boltívekhez közel, egész sereg napraforgó pompázott, amely azon az őszi napon mind virágjában állt, a kolostori boltívek oszlopait pedig golgotavirág és rózsa ölelte körül. A templomtól kissé távolabb, a kolostori épületeken túl pár magános épület állt. Nagy kert terült el körülöttük, de az egész még a jegenyefák körén belül volt. A kertben rácsok álltak tele rózsával, convolvulussal és a nasturtium nagylevelű tüzes virágával. Külön, a jegenyék mentén, három rácson nem virult egyéb, csak mély színű futórózsa. Virágjában állt a mályvarózsa is s pelyhes, lágy levelekben, rózsaszínű és narancsszínű, vörös és fehér színekben tarkállott. Azt mondtam, hogy a rácsokon nem virult egyéb, csak futórózsa, de ez nem egészen így van, mert sok helyütt vadvirág is bekúszott a kertbe, így a zöldfehér, virágos, hajlékony, zöld gönye, amely oly gyorsan nő, hogy az ember szinte látja növését, aztán a mérges ebszőlő, a belladonna. Ó, de gyönyörű volt, ahogy a vörös bogyó, a bíborszínű, sárgás, hosszúkás virág s a kegyetlen, mérges, sötétzöld levél azon a fölséges koraőszi napon együtt nőtt. És a nagy kert közepén kút állt, melynek oldalán bibliai történetek voltak kivésve és a kolostori kúthoz hasonlóan virágok és különös vadállatok díszítették. Magát a templomot, az északi oldal kivételével, minden oldalról temető vette körül. Egész sereg sír volt itt, szerzetesi és világi s a halottak barátai virágot ültettek azoknak sírjára, akiket szerettek.
Egy sírra egészen jól emlékszem. Fejénél faragott fából való kereszt állt, lábainál pedig, a kereszttel szemben, három magas napraforgó. A temető közepén kőkereszt magaslott, melynek egyik oldalán az Úr Jézus Krisztus keresztre feszítése, a másikon pedig a Szűzanya és az Isteni Gyermek képe volt kifaragva. Nos, azon a különösen emlékezetes őszi napon, amikor a templom már majdnem készen állt, a templom nyugati homlokzatának kapuját faragtam (mert a nyugati homlokzaton ezek az alacsony reliefek mind a saját kezem műve) mellettem pedig húgom, Margit, faragott egy virágot s egy kis négylevelű lóherét, melynek levelei a zodiakus jeleit és a hónapok emblémáit viselték. Margit húgom akkoriban már túljárt a huszadik évén. Nagyon szép, barna hajú, nyugodt, mély ibolyaszemű leány volt. Vele éltem egész életemben, legutóbb majdnem egyedül, mert szüleink már Margit gyermekkorában meghaltak. Nagyon szerettem, bár amint mellettem faragott, épp nem gondoltam rá. A főbejáratot az utolsó ítélet domborműve ékesítette, amelyet vízszintes mély virágdíszek vonala osztott három részre. A legalsó részen, épp a kapu fölött, a holtak feltámadása volt kifaragva, fölötte angyalok fújták hosszú harsonájukat és Mihály arkangyal vetette mérlegre a lelkeket. Az üdvözülteket angyalok vezették a mennybe s a kárhozottakat ördögök a pokolba. A legfelső részen a világ bírája trónolt.
A bejárat fölött valamennyi alak egy kivételével készen volt. Emlékszem, hogy amikor aznap reggel fölébredtem, mennyire örültem arra a gondolatra, hogy a templom majdnem készen áll. Emlékszem arra is, hogy örömömbe valami szorongás vegyült, amit minden kísérletem ellenére sem tudtam magamról lerázni. Gondoltam, ez a büntetés büszkeségemért, igen, bizonyára büntetés. A kifaragandó alak Ábrahám volt, amint két virágzó fa között ül s nagy palástjának sarkait tartja két kezében, úgy, hogy a palást hatalmas ráncba öblösödik, amelyben mellükön keresztbe rakott kézzel állnak azok a hűséges lelkek, akik őt nevezték atyjuknak. Álltam egy ideig az állványon, miközben alattam Margit szorgalmasan forgatta a vésőt. Én is fogtam vésőmet és a benndolgozó kőművesek neszét figyelve álltam helyemen. A kolostorból kijött és megállt alattam két barát és egy lovag, aki kézen vezette kis leányát. A kis leány egyre-másra föltekintett a lovagra és furcsa kérdéseket tett hozzá. Nem gondoltam velük sokat, hanem Ábrahámon kezdtem elmélkedni, de nem tudtam őt úgy elképzelni, hogy amikor az ítélet trombitáját fújják, ő itt ül nyugodtan és ünnepélyesen. Inkább olyannak láttam, amilyen akkor volt, amikor lovon azokat a királyokat oly messzire űzte messze maga mögött hagyva társait, hátra hulló fejtakarója sötét ráncokban veri hátát, az erős nyugati szélben fekete haja ziláltan lobog hátrafelé s lándzsájának hosszú, vörös zászlaja hullámosan leng mögötte. Nyargal a sziklák közti homokon egész egyedül s a vert királyok fegyverzetének utolsó csillanása eltűnik az út kanyarulata mögött. Ábrahám társai messze-messze hátul vannak, nem is lehet látni őket, de harsonájuk szava gyengén kihallatszik a sziklahasadékok közül. Így gondoltam, hogy látom, míg végre Ábrahám tüzes vágtatásában hirtelen nesztelenül és simán egy mély patakba zuhant. Ahogy a ló szügye odébb verte a vízi liliomokat a fehér virágok mozgásában volt valami, ami egyszerre elterelte gondolatomat Ábrahámról s különös álomországokat varázsolt elém, amelyeket sohasem láttam. Az első egy hely volt, ahol magánosan álltam egy folyó partján. Nagyon távolról valami énekszó hallatszott, de eleven lényt nem láttam sehol. A vidék egészen sík volt, dombok és fák nélkül. A folyó furcsa vonalakban úton-útfélen kanyargott. Azon a parton, ahol álltam, nem nőtt egyéb, csak hosszú fű, de a másik parton, egész a látóhatár széléig nagy, vörös pipacstenger virult. Csak egy fehér liliomösvény kígyózott át rajta s itt-ott egy-egy arany napraforgó sárgállott. Lenéztem a lábam előtt hömpölygő folyóra, néztem, hogy gyors hömpölygésében milyen kék s hogy ringatja a hosszú zöld fűszálákat.
Álltam s néztem a folyót sokáig, míg végre azt éreztem, hogy valaki megérinti vállamat. Hátra fordultam s azt láttam, hogy Amyot barátom áll mellettem, akit jobban szerettem, mint akárkit a világon. Álmomban arra gondoltam, hogy ijedelemmel néztem rá, mert Amyot arca annyira megváltozott, olyan ragyogó s majdnem átlátszó volt, szeme annyira csillogott és szikrázott, hogy olyannak azelőtt még sohasem láttam. Csodálatosan szép, félelmesen szép volt Amyot. Miközben barátomat néztem, a távoli muzsika hangja egyre erősödött, egyre közeledett, elzengett mellettünk, aztán halkabbra vált, végül egészen elhalt. Fájt a szívem, bágyadt és gyenge voltam, lehajoltam, hogy igyam a vízből, de amint a víz ajkamat érte, lám, a folyó és a pipacsos, liliomos sík vidék eltűnt, s azt álmodtam, hogy ismét magam vagyok egy csónakban, amely az Északi-tenger egyik majdnem zárt öblében, sötét bazalt szikla alatt ring. Hanyatt feküdtem a csónakban s néztem a végtelenül kék eget. A nyílt tenger széles, szelíd hulláma felemelte csónakomat, majd a mélybe vitte s egyre közelebb-közelebb sodorta a sötét szirthez. Ahogy ringottam odébb, végre azt láttam, hogy a szikla tetején soktornyos kastély áll. A kastély legmagasabb tornyán nagy fehér zászló lengett, közepén vörös címerpajzs és a címerpajzson három aranycsillag. Nemsokára azt is láttam, hogy az egyik torony mállott köveinek résében nagy csomó aranyszínű és vérvörös futóvirág lángol. Sokáig néztem a futóvirágot és a zászlót, amikor egyszerre a kastélyból trombita harsant fel s a bástyák ormain egész sereg fegyveres ember tűnt fel. Dühös harc kerekedett, míg végre a harcnak vége volt, egy ember a zászlóhoz lépett, letépte s a szikláról a tengerbe dobta. Széles lengéssel, fodros hullámzással szállt a zászló lejjebb-lejjebb, míg végre rámesett és elborított lábamtól mellemig. Nem dobtam félre, hanem ismét fölfigyeltem a várra s azt láttam, hogy a vörös címerpajzs helyén most borostyánkőszínű zászló lebeg, sokkal nagyobb, mint az előbbi. Most egy ember is állt a mellvéd mellett s felém nézett. Leeresztett sisakrostély borította arcát, s borostyánszínű köpeny borította vértezetét. Magasan feje fölé tartott kesztyűtlen jobbkezében egy csomó olyan virág volt, aminőt a fal réseiben láttam. Keze nőiesen fehér és kicsiny volt, mert álomban igen messzire láttam és sokkal tisztábban, mint ahogy a való dolgokat itt a földön látni szokás. Nem sokkal utóbb a sisakos ember ledobta a fali virágot a szikla felé. Épp a fejem mögé, a csónakba esett. Ekkor azt láttam, hogy a kastély mellvédje mellől Amyot tekint felém. Úgy láttam, hogy nagyon szomorú, de miként másik álmomban is, most sem szólt semmit.
Álmomban úgy tetszett, hogy sírtam az iránta való szánalomból és szeretetből, mert Amyot olyannak látszott, mint aki hosszú betegségéből most épült fel, s aki élete végéig sötét fájdalmat hordoz magában. Nagyon sovány volt s amint a mellvéd fölött kihajolva felém nézett, hosszú, fekete haja arcába hullott. Egész sápadt volt, arca beesett, csak szeme volt nagy, szelíd és bánatos. Kitártam feléje karomat s egyszerre vele sétáltam egy gyönyörű kertben. Nem beszéltünk, mert a muzsika, amit az előbb hallottam, most közvetlenül mellettünk zengett. Tömérdek madár ült a fák ágain, gyönyörű madarak, arany-, rubin- és smaragdszínűek, de egyáltalán nem énekeltek, hanem hallgattak, mintha ők is a muzsikára figyeltek volna. Amyot és én egész idő alatt egymást néztük, de ekkor elfordítottam fejemet s amint ezt megtettem, a muzsika hosszú sóhajjal elhalt. Mire fejemet visszafordítottam, Amyot eltűnt. Ekkor még jobban elszomorodtam, és jobban fájt szívem, mint előbb a folyó mellett. Egy fának támaszkodtam s kezemmel eltakartam szememet. Amint felpillantottam, a kert tovatűnt, nem tudtam, hol vagyok, s álmaim csakhamar mind tovaszálltak.
Vésőm alatt a kőről szaporán pattogott a szilánk. Minden gondolatommal csak a faragáson voltam, amikor valaki nevemen szólított: Walter! Ahogy lenéztem, azt láttam, hogy előbbi álmom társa, Amyot áll alattam. Nem reméltem, hogy hamarosan látni fogo, sőt, hogy egyáltalán látom még, mert (gondoltam) Amyot messze van, szent háborúban harcol. A legnagyobb ámulatba ejtett, hogy most élő mivoltában közvetlen közelemben áll. Gyorsan leszálltam az állványról, minden más gondolatomat elűzte az öröm, hogy Amyot mellettem van. Milyen boldog lesz Margit is! Mielőtt Amyot háborúba vonult volna, eljegyezte Margitot, de öt évig odavolt. Öt hosszú évekig! Hányszor gondoltunk rá azokon a fáradt napokon! Hányszor megjelent előttem arca! Bátor, becsületes arca, a leggyönyörűbb arc, amelyet férfiban vagy nőben valaha is láttam. Igen, emlékszem, hogyan fogtam öt évvel ezelőtt a kezét, amikor kiléptünk annak az elfelejtett nevű távoli nagy városnak székesegyházából, emlékszem a lovak dobogására, s emlékszem, hogy keze hogyan szakadt el végül kezemtől. Emlékszem, hogy amint a lovakkal továbbrobogott, valaki komoly szemmel visszatekintett rám. Egyik kezével háta mögé, a nyeregre támaszkodott, közben a harsonák hosszú ünnepi dallamokat zúgtak, csillogtak a fegyverek, röpködtek a zászlók és csengtek a páncélingek gyűrűi, aminek olyan hangja volt, mintha vízcsöppek esője hullott volna egy tónak csendes, mély tükrére, amely felett csaknem összeértek a sziklák. És a lándzsák hegyének csillogása, és a zászlók fodros lobogása, amely felőlük áradt, elsuhant mellettem, s eltűnt. Olyan volt az egész, mint egy álombéli színjáték, melynek nem tudjuk értelmét. A hangok is, a trombitaharsogás, a páncélok csörgése s a paripák dobogása is álomszerűnek tetszett s álomszerű volt az is, hogy Amyot elhagy, mert hiszen megfogadtuk, hogy mindig egymás mellett maradunk.
Amyot elment és most újra visszajött. Ágya mellett voltunk, Margit és én. Föléje hajoltam s hajam oldalt arcomba hullott. Margit mellettem térdelt s minden tagjában reszketett, de úgy gondoltam, nem a fájdalomtól, hanem inkább a komoly ima hevületétől. Egy idő múlva (nem tudom, mennyi idő telhetett el) felnéztem barátom arcáról arra az ablakra, amelyik alatt feküdt. Nem tudom, a napnak milyen szaka volt, csak azt tudom, hogy ragyogó őszi nap volt, aranypárás, enyhe nap. Szőlő és futórózsa nőtte be félig az ablakot, úgy, hogy a gyönyörű kék égből, a városból és a mögötte elterülő vidékből nem láttam sokat. A szőlőlevél itt-ott már piroslott, s három kivirágzott halványpiros rózsa csüngött közötte. Emlékszem, hogy eltűnődtem azokon a különös vörös vonalakon, melyeket az ősz festett az egyik aranyzöld szőlőlevélre. Figyeltem a kivirágzott rózsák egyik szirmát, azt vártam, hogy minden pillanatban lehullik, de ahogy néztem s valami csalódást éreztem azon, hogy a rózsalevél nem hullik le, hirtelen fájdalom hatott át. Eszembe jutott, mit vesztettem, aztán keserű, keserű álmok jöttek, álmok, melyek boldoggá tettek valaha, álmok, melyeknek valaha megvalósulását vártam s melyek immár sohasem válnak válóra. A szép szőlőlevelek és rózsaszirmok és az ablak alatt fekvő barátom felől jöttek ezek az álmok, jöttek, mint azelőtt, tökéletes színben és formában, édes hanggal és alakkal. De most mindegyikben volt valami kimondhatatlanul szomorú, most már ezek nem hagynak el, elhomályosítják az aranypára állandó ragyogását, a szőlőleveleken átsütő nap édes fényét és a kinyílt rózsák lágy hajlását.
Sokáig bolyongtam álmaim országában, míg végre azt éreztem, hogy egy kéz gyengéden megérint, mert az ágy fejénél álltam, aztán valaki homlokon csókolt és szavak hangzanak el, amiket nem értek. A keserű álmok végre elszálltak, s a még keserűbb valóság jött helyükbe, mert reggel holtan találtam félig Amyot barátomat, holtan azután a nap után, amikor hosszú távollét után újra visszajött. Két keze keresztbe volt téve, szeme lezárva, mintha angyalok zárták volna le. Most, hogy ránéztem, csendesen feküdt és Margit mellette térdelt s arca érintette az övét. Margit most nem reszketett, ajka nem mozgott, mint az imént. Ekkor hirtelen megvilágosodtak előttem azok a szavak, amiket Margit mondott, amikor megcsókolt s amiket csak testi füleimmel hallottam akkor, mert Margit ezt mondta: «Isten veled, Walter, Krisztus őrködjék feletted, de nekem vele kell maradnom, mert éjtszaka megígértem neki, hogy többé nem hagyom el soha s Isten el is enged engem». És valóban Margit és Amyot elment s itt hagytak engem nagyon egyedül és szomorúan.
A templom hajójának legnyugatibb boltja alatt faragtam kis síremléküket. Sokat faragtam rajta. Eleinte nem gondoltam, hogy olyan soká tart s azt mondtam magamban: Ha a faragással végzek, meghalok. Azt hittem, hogy az igen rövid idő lesz. De úgy esett, hogy amikor kifaragtam azoknak képét, akiket szerettem - összekulcsolt kézzel, mint férj és feleség feküdtek a koporsón - nem tudtam abbahagyni a faragást, hogy mellettük lehessek mindig, beálltam barátnak. Ültem a kórusban, énekeltem és arra az időre gondoltam, amikor mindnyájan ismét együtt leszünk. Mivel időm volt, le szoktam járni a hajó legnyugatibb boltja alá és dolgoztam a szárnyaló nagy boltív alatt fekvő síremléken. Idők múltán márványmennyezetet emeltem föléje, amely épp a boltív tetejéig ért és olyan szépen kifestettem, ahogyan csak tudtam, telefaragtam virággal és jelenetekkel és kifaragtam mindazoknak arcát, akiket ismertem itt a földön (mert én már nem olyan voltam, mint aki a földön él, hanem mintha a világon kívül álltam volna) s ahogy faragtam, néha jöttek a barátok és más emberek, elnézték, hogyan nőnek a virágok, s ahogy nézelődtek, a részvéttől könny szökött szemükbe, mert tudták hogy történt. Így múlt el életem. Húsz évig éltem abban a kolostorban Amyot halála után, míg végre egy reggel, egész kora reggel, amint hajnali imára bejöttek a templomba, halva találtak a síremlék utolsó lilioma alatt, vésőmmel kezemben.


1856

Pogány Kázmér fordítása
 
 
0 komment , kategória:   J. R. R. Tolkien ÁRNYÉK-MENYA  
szeretettel
  2012-05-27 14:36:49, vasárnap
 
  J. R. R. Tolkien
AZ ÚJ ÁRNYÉK



Az új Árnyék című gépírásos kézirat Tolkien szándéka szerint A Gyűrűk Ura folytatása lett volna ám néhány oldal után félbehagyta. Arról szólt volna, hogy a Gonosz erői visszatérnek Középföldére. (Vö. Carpenter, Humphrey: J. R. R. Tolkien élete. Az ember a mű mögött. Ciceró, Budapest, 2001. 214. o.)


Ez a mese Eldarionnak, Elessar fiának a napjaiban kezdődik, akiről a históriáknak sok mondanivalójuk van. Százöt esztendő telt el a Sötét Torony leomlása óta, és Gondor népének túlnyomó többsége mostanában kevés figyelmet fordított annak a kornak a történetére, noha még életben voltak néhányan, akik emlékezni tudtak a Gyűrűháborúra, akár egy árnyékra zsenge gyermekkoruk fölött. Ezek egyike volt a vén Borlas Pen-arduinból. Beregondnak volt ő a kisebbik fia, az első kapitánynak Faramir herceg gárdájából, aki urával együtt elköltözött a Városból az Emyn Arnenhez.
— Valóban mélyre nyúlnak a Gonosz gyökerei — mondotta Borlas —, és erős bennük a fekete nedv. Az a fa sohasem irtható ki. Vágják bár ki az emberek amilyen gyakran csak tudják, újra fel fogja furakodtatni a hajtásait, amint amazok félrefordulnak. Még a Ledöntés Ünnepén sem lenne szabad, hogy a fejsze a falra függesztve pihenjen!
— Nyilván úgy gondolod, hogy bölcs szavakat szólsz — mondotta Saelon.— Kitalálom a hangodban rezgő mélabúból, és abból, ahogy a fejed bólintgat. De hát miről is van szó? A te életerőd, úgy látszik, egy koros férfi számára elegendő még, aki mostanában nem megy el messze idegenbe. Hol találtál hajtást, amely a te sötét fádon növekszik? A saját kertedben?
Borlas fölnézett, és ahogy szúrósan rápillantott Saelonra, hirtelen kíváncsi lett, hogy vajon ennek a fiatalembernek, aki általában vidám, és amit mond, gyakran félig-meddig gúnyolódás, több van-e a fejében, mint amennyi az arcán megjelenik. Borlasnak nem állt szándékában, hogy megnyissa előtte a szívét, de miután gondolatban súlyos teher nehezedett rá, kimondta hangosan — inkább önmagának, mint a társának. Saelon nem viszonozta a pillantását. Csendesen hümmögött, miközben sípot faragott zöld fűzből egy éles körömvágó késsel.
A két férfi egy lugasban üldögélt, közel az Anduin meredek keleti partjához, ahol az nagyjából Arnen hegyeinek a lábainál folyt. Valójában Borlas kertjében voltak, és fölöttük, a fákon keresztül, a hegy nyugat felé néző lejtőjén látni lehetett az ő kicsiny, szürke kőből épült házát. Borlas rátekintett a folyóra és a júniusi lombjaikban pompázó fákra, azután messzire el a késő délután ragyogása alatt, a Város tornyai felé.
— Nem, nem az én kertemben — mondotta mélyen elgondolkodva.
— Akkor miért vagy olyan aggodalmas? — kérdezte Saelon. — Ha egy embernek van egy tetszetős kertje erős falakkal, hát van annyija, amennyit bármelyik ember képes igazgatni a maga gyönyörűségére. — Szünetet tartott. — Mindaddig, ameddig megőrzi magában az élet erejét — tette hozzá. — Ha az cserben hagy, mire jó az aggodalom bármely kisebb betegség miatt? Merthogy akkor végül hamarosan el kell hagynia a kertjét, és másoknak kell a gyomlálás után látniuk.
Borlas sóhajtott, de nem válaszolt, és Saelon folytatta:
— Persze vannak némelyek, akik sosem lesznek elégedettek, és életük végéig aggasztják a szívüket szomszédaik miatt, a Város miatt, a Birodalom miatt és az egész széles világ miatt. Te ezek egyike vagy, Borlas gazda, és mindig is az voltál, amióta csak megismertelek kisfiú koromban, amikor elcsíptél a gyümölcsösödben. Még akkor sem voltál hajlandó arra, hogy ne keresd a bajt: ijessz el engem egy veréssel vagy erősítsd meg a kerítéseket. Nem. El voltál keseredve, és jobbá akartál tenni engem. Bevittél a házadba, és megleckéztettél. Jól emlékszem rá. ,,Ork-tett!" — mondtad sokszor. ,,Ellopni a jó gyümölcsöt, nos, úgy vélem, ez nem rosszabb a kisfiúk tetténél, ha éhesek, vagy ha az apjuk túl elnéző. De lecibálni az éretlen almát, hogy összeroncsold vagy elhajigáld! Ez ork-tett! Hogy jutottál arra, hogy ilyen dolgot művelj, siheder?"
Ork-tett! Ez felbosszantott, Borlas gazda, és túl büszke voltam ahhoz, hogy válaszoljak, bár szívem szerint gyermeki szavakkal ezt mondottam volna: ,,Ha az rossz, hogy egy fiú ellop egy almát azért, hogy megegye, akkor az is rossz, ha ellop egyet, hogy játsszék vele. De nem rosszabb. Ne beszélj nekem ork-tettről, mert mutathatok neked egy s más olyasmit!"
Ez hiba volt, Borlas gazda! Mert én hallottam meséket az orkokról és arról, miket művelnek, de mindaddig nem érdekeltek. Te fordítottad feléjük a figyelmemet. Kinőttem a piti tolvajlásokból (az én apám nem volt túl elnéző!), de nem feledtem el az orkokat. Kezdtem gyűlölséget érezni és a bosszú édességére gondolni. Orkosdit játszottunk, én és a cimboráim, és néha azt gondoltam: ,,Gyűjtsem össze a bandámat, menjünk, és vágjuk ki a fáit? Akkor azt fogja hinni, hogy az orkok tényleg visszatértek!" De ez régen volt — fejezte be Saelon mosolyogva.
Borlas felrezzent. Hiszen ő most nem is bizalmas közléseket ad, hanem kapja őket! És volt valami nyugtalanító a fiatalember hangszínében, valami, ami őt kíváncsivá tette, hogy mélyen lent, oly mélyen, mint a sötét fa gyökerei, nem éldegél-e ott még mindig a gyermekkori neheztelés. Igen, még Saelon szívében is, tulajdon fia barátjáéban és azon fiatalemberében, aki az utolsó pár év folyamán a legtöbb kedvességet mutatta őiránta magányosságában. Mindenesetre úgy döntött, nem mond el neki többet a maga gondolataiból.
— Sajna! — mondotta — mindannyian követünk el hibákat. Nem állítom én, fiatalember, hogy lenne bennem bölcsesség, kivéve, úgy lehet, azt a keveset, amelyet az esztendők elteltével gyűjt össze az ember. Amelyből elég jól tudom a szomorú igazságot, hogy azok, akik jót akarnak, több kárt okozhatnak, mint azok, akik hagyják, hogy a dolgok legyenek, ahogy vannak. Most sajnálom, amit mondtam, ha az gyűlöletet vert föl a szívedben. Bár még mindig úgy gondolom, hogy jogos volt: meglehet, korai, és mégis igaz. Bizonyára még egy kisfiúnak is meg kell értenie, hogy a gyümölcs, az gyümölcs, és mindaddig nem érte el a léte teljességét, amíg érett nem lesz; így hát éretlen állapotban rossz célra használni rosszabb cselekedetet is jelent annak az embernek a megrablásánál, aki gondozta: az ilyen tett a természetet rabolja meg, meggátol valami jót a beteljesülésben. Azok, akik így tesznek, az erejüket élvezik, mindazzal együtt, ami helytelen, a penésszel, az üszöggel és a rossz szelekkel. És ez volt az orkok szokása.
— És az emberek szokása is — mondotta Saelon. — Nem! Nem csak a vadembereket értem, vagy azokat, akik ,,az Árnyékban nőttek fel", ahogy mondják. Valamennyi embert értem. Én most már nem használnám rossz célra a zöld gyümölcsöt, de csak mert semmi hasznom többé az éretlen almákból, nem a te fennkölt okaid miatt, Borlas gazda! A te okaidat valójában olyan poshadtnak gondolom, mint egy almát, amely sokáig állt a raktárban. A fák számára az emberek mind orkok. Megfontolja az ember egy fa élettörténetének a beteljesülését, mielőtt kivágja? Bármilyen célból: hogy a helyén szánthasson, hogy a testét gerendául vagy tüzelőül használhassa, vagy pusztán hogy a kilátást megnyissa? Ha a fák lennének a bírák, vajon az orkok fölé helyeznék-e az embert, avagy, igazából, vajon legalább a penész és az üszög fölé? Mennyivel van több joga az embernek, kérdezhetnék, hogy az ő nedveikből táplálkozzék, mint a penésznek?
— Egy ember — mondotta Borlas —, aki gondozza a fát, és őrzi a penésztől meg sok más ellenségétől, nem úgy cselekszik, mint egy ork vagy az üszög. Ha megeszi a gyümölcsét, nem jogtalanul cselekszi ezt. Mert amaz bőségesebben terem gyümölcsöt, mint ahogy a saját céljaira szüksége van rá; a fajtájából következik
— Akkor hát hadd egye meg a gyümölcsöt, avagy hadd játsszék vele! — mondotta Saelon. — De én pusztításról beszéltem: kivágásról vagy égetésről; és mi jogon tesz az ember ilyesmit a fákkal?
— Nem. Te a fák ítéletéről beszéltél ezekben az ügyekben. De a fák nem bírák. Az Egyetlen gyermekei a gazdák. Az én ítéletemet, mint az egyikét közülük, már ismered. A világ gonoszai először nem voltak benne a nagy Dallamban, de belekerültek Melkor hangzavarai által. Az emberek nem ezekkel a hangzavarokkal jöttek; azután léptek be, mint valami újdonság, közvetlenül Eru, az egyetlen részéről, és ennélfogva az ő gyermekeinek nevezik őket, és joguk van, hogy használják mindazt, ami a Dallamban benne volt, a maguk javára — méltányosan, nem gőgösen és felelőtlenül, hanem tisztelettel.
Amennyiben egy erdőlakó legkisebb gyermeke érzi a tél hidegét, a legbüszkébb fa nem sértődik meg, ha felkínálják, hogy adja oda testét, hadd melengesse tűzzel a gyermeket. De a gyermeknek tilos játékból vagy rosszalkodásból megrongálnia a fát, lehasítania a kérgét vagy letörnie az ágait. És egy jó gazda, ha teheti, először halott rönköt fog használni vagy egy öreg fát; nem fog kidöntetni egy fiatal fát, és nem fogja otthagyni, hogy rohadjon, amire nincs különb oka, mint a maga gyönyörűsége a fejsze-játékban. Ez orkhoz illő.
De éppúgy, ahogy mondtam: a Gonosz gyökerei mélyen fekszenek, és messze kívülről jön a méreg, amely bennünk munkál, úgyhogy sokan tesznek ilyesmiket — időnként, és akkor valóban olyanná válnak, mint Melkor szolgái. Az orkok azonban minden időkben ilyesmiket tettek: gyönyörűséggel károsítottak meg mindent, ami képes volt eltűrni; és csak az erejük hiánya tartotta őket vissza, nem a körültekintés vagy az irgalom. De eleget beszéltünk erről.
— Miért! — mondotta Saelon. — Éppen csak elkezdtük. Nem a gyümölcsösöd volt az, nem is az almáid, nem is én, amire gondoltál, amikor a sötét fa újbóli felemelkedéséről beszéltél. Hogy mire gondoltál, Borlas gazda, azt mindazonáltal ki tudom találni. Vannak szemeim, füleim és egyéb érzékeim, gazda! — Hangja alászállt, és alig volt hallható egy hirtelen, fagyos szélnek a lombok közötti mormolása felett, ahogy a nap leszállt a Mindolluin mögött. — Akkor hát hallottad a nevet? — Leheletnél alig formálta erősebbé. — Herumorét?
Borlas meghökkenve és rettegve nézett rá. Szája reszkető beszédmozdulatokat tett, de hang nem jött ki rajta.
— Látom, hogy hallottad — mondotta Saelon. — És úgy látszik, meglep az értesülés, hogy én is hallottam. De nem vagy jobban meglepve, mint én voltam, amikor láttam, hogy ez a név eljutott hozzád. Mert, mint mondottam, nekem éles szemem és fülem van, a tied azonban mostanában még napi használatra is homályos, és mégis képes volt kitalálni a dolgot, amelyet oly titokban tartanak, amilyen ravaszsággal csak sikerülhet.
— Kinek a ravaszságával? — mondotta Borlas hirtelen és vadul. Szemének látása lehetett homályos, de most haraggal lángolt.
— Miért? Azokéval, akik hallották a nevet, természetesen — válaszolta Saelon zavartalanul. — Gondor minden népéhez képest még nincsenek sokan, de a számuk nő. Nem mindenki elégedett, amióta a Nagy Király meghalt, és most már kevesebben félnek.
— Így is sejtettem — mondotta Borlas —, és ez az a gondolat, amely megdermeszti szívemben a nyár melegségét. Mert lehet, hogy az embernek van egy kertje erős falakkal, Saelon, és mégsem talál benne békét és megelégedést. Akadnak egyes ellenségek, akiket az ilyen falak nem tartanak kívül; mert az ő kertje végül is csupán része egy őrzött birodalomnak. A birodalom falai azok, amelyekre tekintenie kell valódi védelméért. De mi a felhívás? Mit tennének? — kiáltotta, a fiatalember térdére helyezve kezét.
— Felteszek neked előbb egy kérdést, mielőtt válaszolnék a tiédre — mondotta Saelon; és most kutatóan nézett az öregemberre. — Hogyan hallottad meg te, aki itt ülsz az Emyn Arnenen, és mostanában még a Városba is ritkán mégy be — hogy hallottad meg te ennek a névnek a suttogásait?
Borlas lenézett a földre, és kezeit összekulcsolta két térde között. Egy ideig nem válaszolt. Végül újra felnézett; arca megkeményedett, és szeme óvatosabb volt. — Arra nem fogok válaszolni, Saelon — mondotta. — Addig nem, amíg nem tettem föl neked még egy másik kérdést. Először mondd meg nekem — mondotta lassan — egyike vagy-e azoknak, akik hallgattak a felhívásra?
Különös mosoly lebegett a fiatalember szája körül.
— A támadás a legjobb védekezés — felelte —, legalábbis a kapitányok így mondják nekünk; de ha mindkét oldal él e tanáccsal, abból csata lesz. Én is így fogok visszaütni neked. Nem fogok neked felelni, Borlas gazda, amíg meg nem mondod: te egyike vagy-e azoknak, akik hallgattak rá, avagy sem?
— Hogy gondolhatod? — kiáltotta Borlas.
— És te hogy gondolhatod? — kérdezte Saelon.
— Ami engem illet — mondotta Borlas — nem adja meg neked minden szavam a választ?
— De ami engem illet, mondanád — mondotta Saelon —, engem az én szavaim gyanússá tehetnek? Mert egy kisfiút, aki éretlen almákat roncsolt össze a játszótársaival, védtem az ork névtől? Vagy mert arról beszéltem, hogy a fák szenvednek az emberek kezétől? Borlas gazda, esztelen dolog egy ember szívét azokból a szavakból ítélni meg, amelyeket vita közben mondott, tekintet nélkül a te véleményedre! Azokat talán arra szánták, hogy felingereljenek téged. Meglehet, szemtelenek, de a puszta visszhangnál talán jobbak. Nem kétlem, hogy sokan azok közül, akikről beszélünk, éppoly ünnepélyes szavakat használnának, mint a tieid, és áhítattal beszélnének a Nagy Dallamról és az ilyen dolgokról — a te jelenlétedben. Nos, ki fog először válaszolni?
— Az ifjabbnak kellene az öreg iránti udvariasságból — mondotta Borlas —, avagy egyenlőnek tekintett emberek közül az, akit először kérdeztek. Mindkettő te vagy.
Saleon mosolygott.
— Nagyon jól van — mondotta. — Hadd látom! Az első kérdés, amelyet föltettél, megválaszolatlan volt: mi a felhívás, mit tennének? Semmi választ nem tudsz találni a múltban, korod és tudományod ellenére? Én fiatal vagyok és kevésbé tanult. Mégis, ha igazán tudni vágyol, talán világosabbá tehetném számodra a suttogásokat.
Fölállt. A nap leszállt a hegyek mögött; az árnyékok mélyültek. A hegyoldalon Borlas házának nyugati fala sárgállott az alkonypírban, de odalent a folyó sötét volt. A fiatalember felnézett az égre, azután le az Anduinra.
— Ez még szép este — mondotta —, de a szél keletire vált. Ma éjjel felhők lesznek a hold előtt.
— Nos, és aztán? — mondotta Borlas kissé dideregve, ahogy a levegő lehűlt. — Hacsak nem az volt csupán a szándékod, hogy egy öregembert figyelmeztess, igyekezzék az ajtón belülre, és óvja csontjait a fájdalomtól! — Felemelkedett, és a házához vezető ösvény felé fordult, mert úgy gondolta, hogy a fiatalember nem kíván többet mondani; de Saelon fellépett mögé, és kezét a vállára helyezte.
— Inkább arra figyelmeztetlek, hogy sötétedés után öltözz fel jó melegen — mondotta. — Mármint ha vágyol többet tudni; mert ha igen, el fogsz jönni velem egy útra ma este. A keleti kapudnál fogok veled találkozni, a házad mögött; vagy legalábbis megmutatom azt az utat, tüstént, amint teljesen sötét lesz, és te majd jössz vagy nem, ahogy akarod. Én feketébe leszek öltözve, és bárki, aki velem jön, ugyanúgy kell, hogy öltözzék. Most ég veled, Borlas gazda! Tarts tanácsot magaddal, amíg tart a világosság!
Ezzel Saelon meghajolt és elfordult, végighaladva egy másik ösvényen, amely a meredek part pereme mellett futott el észak felé, az apja házához. Eltűnt egy kanyarban, miközben utolsó szavai még egyre visszhangoztak Borlas fülében.
Némi idővel azután, hogy Saelon elment, Borlas még egyre állt eltakarva szemét és nekitámasztva szemöldökét egy fa hűs kérgének az ösvény mögött. Ahogy állt, visszakeresett elméjébe, hogy rájöjjön, miként kezdődött ez a különös és riasztó beszélgetés. Hogy mit csinál majd sötétedés után, még nem fontolta meg.
Már tavasz óta egyfolytában nem volt jó hangulatban, bár testileg elég jól a korához képest, amely kevésbé volt terhes számára, mint a magányosság. Amióta a fia, Berelach áprilisban ismét elment — a Hajókon szolgált, és most leginkább Pelargir mellett élt, ahová a szolgálat kötötte —, Saelon a legfigyelmesebb volt, amikor csak otthon volt. Újabban sokat járkált messze földeken. Borlas nem volt bizonyos a foglalkozása felől, bár azt megértette, hogy egyéb érdekeltségek mellett fával kereskedik. Az egész királyságból hozott híreket öreg barátjának. Avagy barátja öreg apjának; mert Berelach egy időben állandó cimborája volt, bár úgy látszott, mostanában ritkán találkoztak.
— Igen, ez volt az — mondotta Borlas magának. — Pelargirról beszéltem Saelonnak, Berelachot idézve. Volt ott valami kis nyugtalanság lent, az Ethirnél: néhány hajós eltűnt, és a flotta néhány bárkája is. Semmi komoly, Berelach szerint.
,,A béke elbágyasztja a dolgokat" — emlékszem, ezt mondta, egy altiszt hangján. ,,Nos, a maguk dolgában mentek el, felteszem — talán a barátaikhoz a nyugati kikötők valamelyikében — engedély nélkül és kormányos nélkül, és vízbe fúltak. Úgy kell nekik! Manapság túl kevés igazi tengerészünk van. A hal több hasznot hajt. De legalább mindenki tudja, hogy a nyugati partok nem biztonságosak a képzetlenek számára.
Ez volt minden. De beszéltem róla Saelonnak, és megkérdeztem, hallott-e róla bármit is lent, délen. ,,Igen", mondta, ,,hallottam. A hivatalos nézet keveseket elégített ki. Azok az emberek nem voltak képzetlenek: halászok fiai voltak. És hosszú ideje a partoktól távol sem volt vihar."
Ahogy meghallotta, hogy Saelon ezt mondja, Borlas hirtelen más szóbeszédekre is ráemlékezett, a szóbeszédekre, amelyekről Othrondir beszélt. ő volt az, aki az ,,üszög" szót használta. És aztán, félig önmagának, Borlas hangosan beszélni kezdett a Sötét Fáról.
Felfedte szemét, és a fa formás törzsét, amelyen támaszkodott volt, megcirógatta felnézve annak árnyas lombjaira szemközt a tiszta, haloványuló éggel. Egy csillag csillant át az ágak között. Lassan ismét beszélt, mintha csak a fához.
— Nos, mi most a teendő? Saelon nyilván benne van. De nyilvánvaló ez? A gúny hangja volt a szavaiban és az Emberek elrendelt életének a lenézése. Nem akaródzott válaszolnia egy egyenes kérdésre. A fekete ruhák! És mégis — miért hív engem, hogy menjek vele? Nem azért, hogy az öreg Borlast megtérítse! Hasztalan. Hasztalan megpróbálni: senki nem remélheti, hogy meggyőzhet egy embert, aki emlékszik a hajdani Gonoszra, bármilyen messzi távolból is. Hasztalan, ha van is, akit sikerült: az öreg Borlas soha többé nem lesz bábu senki kezén! Saelon megpróbálhatta eljátszani a nyomozót, arra törekedve, hogy meglelje, mi van a sugdolózás mögött. A fekete lehet álöltözet vagy segédeszköz az éjszakai lopakodáshoz. De másfelől mit tudhatnék én segíteni bármiféle titokban vagy veszedelmes megbízatásban? Jobban tenném, ha kitérnék az útból.
Ezzel egyidőben egy hideg gondolat érintette meg Borlas szívét. Kitérni az útból — ez volt az? Hogy elcsalnák őt valami helyre, ahol eltűnhetne, akár a Hajósok? A meghívás, hogy menjen Saelonnal, csak az után került átadásra, hogy megrémítették őt annak felfedésével: tud a suttogásokról — hallotta már a nevet. És kinyilvánította ellenségességét.
Ez a gondolat elhatározásra juttatta Borlast, és ő tudta, most el van szánva, hogy ott álljon a kapunál feketébe öltözötten az éj első sötétjekor. Kihívást kapott, és elfogadta. Nekicsapta tenyerét a fának.
— Még nem vagyok kiszáradt kóró, Neldor — mondotta —, de nincs már olyan messze
a halálom, hogy sok jó évet veszíthetnék, ha elhibázom a dobást!
Kiegyenesítette hátát, felemelte fejét, s felsétált az ösvényig, lassan, de szilárd léptekkel. Éppen amint átlépte a küszöböt, elméjébe hasított a gondolat:
— Talán ebből a célból őriztek meg ilyen sokáig: hogy egyvalaki még éljen, szellemileg egészségesen, aki emlékszik, mi zajlott a Nagy Béke előtt. A szimat emlékezete hosszú. Úgy gondolom, még meg tudnám szimatolni az öreg Gonoszt, és rá tudnék ismerni, mi az.
A veranda alatti ajtó nyitva volt; de mögötte a ház csak úgy sötétlett. Egy sem mutatkozott ott az este megszokott hangjai közül, csak valami puha csönd, valami halott csönd. ő belépett, kissé csodálkozva. Megállt a szűk folyosón, mely körbefutott a ház körül, és mintha beburkolta volna a sötétség: az odakinti világ alkonyatából egy villanás sem maradt ott. Hirtelen megszimatolta, vagy úgy tűnt neki, noha úgy jött, mintha belülről érne kifelé, az érzékekhez: megszimatolta az öreg Gonoszt, és ráismert, mi az.

Uhrman Iván fordítása
 
 
0 komment , kategória:   J. R. R. Tolkien ÁRNYÉK-MENYA  
szeretettel
  2012-05-27 14:34:32, vasárnap
 
  J. R. R. Tolkien
ÉTI-CSIGUSKA



Az Árva Troll maga egy kövön ült,
s gyász-balladát nyögött:
,,Ó, mért kell élnem így, egyedül,
a Messzi-hegyek között?
Elment népem, rám sem hederít,
kár hívni, magamra hagyott,
már Széltetőtől Tengerig
közülük végső vagyok.

Aranyat sem orzok, sört sem iszom,
és húst semmit sem eszem,
de hallani léptem a Népnek iszony,
ajtót csuk hát sebesen.
Ó, szebb lábakra vágyakozom,
s nem-durva kezekre hogyan!
Hisz szívem lágy, édes mosolyom,
s a főztöm jó csakugyan!"

Gondolta: ,,Gyerünk, így nem mehet!
Kell, hogy találjak én
barátot: majd sétát teszek,
lassút, át mind a Megyén."
S egész éjjel lefelé haladt
prémcsizmás lábaival,
Kotrósdra ért, hogy jön fel a nap,
s a nép épp kelni akar.

Szétnézve ki mást lát, mint a vén
Kontyosnét, épp kosarát-
ernyőjét hordva az út közepén;
ő meg mosolyogva megállt.
,,Jó reggelt, hölgyem! Jó napot!
Ugyé, jó bőrbe' van?"
S kosarat s ernyőt az eldobott,
s visitott irtózatosan.

Fazékh, vén bíró, ott tekereg,
e hang a fülébe jutott,
megijedt, bíbor- s rózsás szine lett,
s a föld alá bukott.
Ez az Árva Trollnak rosszul esett,
,,Ne menjen!" — szólt, de az agg
Kontyosné fut haza, mint a veszett,
s elbújt az ágy alatt.

Most Troll a vásártérre vonult,
bámult bódék fölül,
láttára a birka megvadult,
s a lúd a falon kiröpült.
Vén Sertéss gazda loccs, ki sörét,
Vágó Vili kést hajitott,
Fogó kutya óva az életét,
farkat-fordítva futott.

Vén Troll búsan leült s zokogott
Kulcslyuk-kapun kivül,
s rá Éti-Csiguska felkuszott,
hogy vágja kupán cefetül.
,,Te hústorony, mit bőgsz, mi lelt?
Kint jobb, mint bent teneked!"
És egy baráti frászt lekevert,
és Troll vigyorán nevetett.

Az sírt: ,,Ó, Éti-Csiguska fiam!
Jöjj, légy te az emberem!
Ha kedved épp lovagolni van,
hazajössz teázni velem!"
S ő felkapaszkodott, s ,,Mehet!"
— szólt, hogy hátára került;
s Csiguska az éjjel ünnepet
a vén Troll térdein ült.

Lekvár, tejszín, csúcsos-süti volt,
és torta, vajas piritós,
s bár gombja leessen mind, bepakolt,
amennyit bírt, a Csigus.
Nagy, barna a kanna, a tűz izzott,
az üst pedig dalolt,
s fúljon bár meg, Csiga majd' megivott
minden teát, ami volt.

Hogy szűk s tele volt bőr és kabát,
pihentek, szó sem esett,
míg vén Troll szólt: ,,Most hadd adom át
a pék-szakmát neked,
mint készíts szép puffancs-kenyeret
s zabból fehér lepényt,
s barnát; alhatsz aztán eleget
bagoly-pihe-ágy tetején."

Kérdék: ,,Hol voltál, kis Csigusom?"
,,Teán, mézédesen,
s úgy érzem, elhíztam nagyon
finom puffancs-kenyeren."
,,De Megyénkben merre, gyermekem?
Vagy Bríben kint vajon?"
De Csiguska felelt fennen, kereken:
,,Ezt meg nem mondhatom!"

Kukkants Jani így szólt: ,,Ám tudom én!
Láttam, mikor ellovagolt,
a Messzi-hegyekbe ment föl, a vén
Troll meg hátaslova volt."
S ment egy akarattal mind a Nép,
csacsin, pónin, szekeren,
míg kéményfüstre lelt, s elért
egy házhoz egy hegyen.

Döngettek a vén Troll ajtaján:
,,Egy szép puffancs-kenyeret
süss, ó, süss nékünk!" — sírtak— ,,Ám
kettő, s több is lehet!"
,,Tűnés haza" — szólt vén Troll —, ,,tűnés!
Nem hívtalak én titeket.
Csütörtökön sütök csak, és
keveseknek csak kenyeret.

Tűnés haza! Tűnés! Restellem én:
házam kicsi módfelett,
s nincs tejszín, torta, csucsos-sütemény:
a Csigus mindent megevett.
Jani, Sertéss, vén Kontyos, Fazékh,
nem akarlak látni sosem!
Kifelé! Ti is kifelé, maradék!
A Csiguska az emberem!"

S lett Éti-Csiguska oly dagadt
a Troll puffancs-kenyerén,
mellénye kimúlt, s meg egy kalap
sem ülhetett fején;
csütörtökönként megjelent,
s a konyhakőre ült,
s a vén Troll, úgy tűnt, összement,
ahogy ő csak egyre nőtt.

A Csiguskából lett nagyszerü pék ,
mint arról nóta regél,
még zengi rövid s hosszú kenyerét
Tengertől Bríig a hír.
De olyan puffancs nincs is sehol,
vaj sincs oly rengeteg,
mint mit teára Csigusnak a Troll
csütörtökökön teritett!
Uhrman Iván fordítása
 
 
0 komment , kategória:   J. R. R. Tolkien ÁRNYÉK-MENYA  
szeretettel
  2012-05-27 14:32:51, vasárnap
 
  J.R.R.Tolkien
BOMBADIL CSÓNAKBA SZÁLL



Barnulóban volt az Óév; Nyugati Szél zúgott,
bükklevelet fogott Toma, mely az Erdőn hullott.
,,Fogtam egy víg napot! Szellők hozták nékem!
Miért várnék az újévig? Ha úgy tetszik, kérem!
Csónakom ma kijavítom, s útra kelek sebten,
fűzfa-folyón le nyugatnak, ha úgy hozza kedvem!"

Kismadár ült a gallyon. ,,Hé, Toma! Figyellek!
Gyanítom én, gyanítom én, merre hord a kedved!
Menjek, menjek, értesítsem: fogadni siethet?"

,,Neveket ne, hírharang! Megnyúzlak, lenyellek,
csak csacsogd el, mihez közöd nincs, akármi fülnek!
Hallja csak meg Fűzfa-apó, hol jártam: megsütlek!
Fűzfa-nyárson pirítlak! Nem kotnyeleskedsz aztán!"

Fűz-ökörszem szárnyra kapva billentett a farkán:
,,Fogj meg elébb, fogj meg elébb! Egy név sem kell nékem!
Innenső fülére szállok! Meghallgatja hírem!
,,Lent a Révné", mondom majd, ,,amint a nap leszáll!
Rajta, rajta! Az lesz épp az ivás ideje már!"

Toma kuncogott magában: ,,Könnyen úgy lehet még!
Hát ma arra evezek, bár másképp is mehetnék!"
Csónakját kitapasztotta, ácsolt evezőket,
éger alatt, nádon-fűzön kivontatta őket,
s már a folyón járt dalolva: ,,Folyj csak, fizi-fűzem,
füzes-fűzfa-folyóm, folyj át mélyen és sekélyen!"
,,Híjj, Bombadil Toma! Mégy, de ugyan merre
lélekvesztőn hánykolódva, folyón leevezve?"

,,Fűztekeres végéről ha Borbuggyanra értem,
meglehet, a barátaim tüzet raknak értem
Sövényfőnél lent. Tudok ott egy kicsi népet,
napszálltakor kedveset. Felkeresem őket."

,,Vigyél hát hírt családomnak, s tőlük is hozz újat!
S mondd el: elnyúló öblökben halak hol lapulnak?"

,,Hát nem!" — mondta Bombadil — ,,nem járok küldetésben,
csak érezni a víz szagát evezgetek éppen!"

,,Tyű, te pimasz Toma! Teknőd ódd, ne kapjon léket!
Vergődnél ott fűz-rönkökön, de kinevetnélek!"

,,Sok a szöveg, Jégmadár! Jó kívánságid nyeld le!
Repülj el, és hozd a tollad halcsontokkal rendbe!
Lehetsz tarka úr az ágon skarlátszín mellényben
— mit ér, ha a házad mocskos, s szurtosabb, ki él benn'?
Így mondta sok halászmadár himbálva a csőrét,
jelezve a szél beálltát s a horgászat végét!"

Jégmadár befogta csőrét, kacsintott Tomára,
s míg az dalolt ága alatt — villanva kélt szárnyra.
Kék dísztollát elhullatta, s Toma el is csípte;
megcsillant a nap-özönben: szép ajándék, vélte.
Köcsögkalapjába szúrta, eldobva a régit:
,,Tartós lesz e víg kék szín most Tomának sok évig!"

Látta: a víz csónakjánál bugyborgott, örvénylett,
s víz alatt az evezőnek ütközött egy árny: csett!

,,Hess, Bombadil Toma! Régen nem láttalak téged!
Vízi-csónakossá lettél? S ha kidöntenélek?"

,,Mit? Te lennél, Bajusz-legény, lovam a folyóban,
borzongatná majd az irhát hátadon az ujjam!"

,,Á, Bombadil Toma! Viszek anyámnak hírt rögtön:
,,Hídd az apám, néném, bátyám, s mind a család jöjjön!
Toma őrült: vén teknőjét, mint falábú szárcsa,
hajtja le Fűztekeresen, s szétvetve a lába!"

,,Odaadom vidrabundád a Sírdomb-manóknak:
Kicserzik majd, aztán arany gyűrűk közé fojtnak!
Bajszodról ha tán megismer anyád is, ha lát még!
Ne ugrasd hát Toma komát, míg nem lettél fürgébb!"

,,Huss!" rikkantott Vidra-legény, s Tomára vizet szórt,
kalapjára-mindenére; csónakja alá bújt,
meghimbálta, s part mentében vitte bámészkodva,
míg Toma víg dala csenddé halkult fokról fokra.

Tünde-sziget vén hattyúja evezett utána,
Büszkén, sötét tekintettel ráprüszkölt Tomára.
,,Mi van, öreg gúnár, nem látod a tollad?
Megviselte a rossz idő! Ám adj nékem újat!
Tudnál csak egy szép szót szólni, jobban szeretnélek:
hosszú nyakad, néma torkod, gőgös-gúnyos képed!
Ha a Király visszatér majd, meglásd, megjelöl még:
vet rád sárga bélyeget, hogy kevésbé kevély légy!"

Vén Hattyú megcsattogtatta szárnyát, és sziszegve
evezett el, a nyomában Tomával, sietve.
Fűzfa-fonat gáthoz ért el Toma. A víz futva
tajtékzott a Tekeresbe, fröcskölve-bugyogva;
Tomát, mint a hullott vackort, kő fölött pörgette,
a Kapufal-kikötőig mint dugót vetette.

,,Hojhó! Itt van Erdei Toma, s bakszakálla képén!"
kacagta a Kis Nép Hangásd s Sövényfő vidékén.
,,Vigyázz, Toma! Íjjal-nyíllal agyonlövünk téged!
Nem engedünk erdő-népet, sem Sírbucka-rémet
Borbuggyanon keresztül, se csónakon, se kompon!"

,,Piha! Kár így viháncolni, sok kis hájgombócom!

Láttam én már gödröt ásva bújni hobbit-népet,
rémülten, ha egy bakkecske vagy borz rájuk nézett,
megriadva holdsugártól vagy önárnyékuktól.
Az orkokat hívom rátok: majd szaladtok akkor!"

,,Erdei Toma, hívhatod! Szakállad fecsegd le!
Három nyíl a kalapodba! Ránk nem ijesztesz te!
Merre mennél? Hogyha kedved sörre volna,
nincs Hangásdon oly mély hordó, hogy a szomjad oltsa!"

,,Megye-határ mentén mennék Borbuggyanon végig,
de nem állja lélekvesztőm, most oly gyorsan ömlik.
Áldanám a kicsi népet, ha kompjába venne,
s kívánnám: sok szép estéje s víg reggele lenne!"

Vörösen folyt a Borbuggyan, vize lánggal égett,
míg a Megye mögé a Nap leszállt. Szürkeség lett.
Köszönteni nem jött senki. Üres volt Rév-lépcső,
Töltésút is üres. ,,No, szép fogadtatás!" — szólt ő.

Kihúnyt a fény, míg az úton Toma végigcammog,
Lámpa villant kákabélből, s ráköszönt egy hang ott.
,,Hó ott!" Pónik álltak meg, kerékforgás megszűnt,
Toma oda sem pillantott, elmászott mellettük.

,,Mocsolyaszeg kóbora! Hé ott! Mi dolgod erre,
koldusfajzat? Kalapod nyilakkal átverve!rver
Megkergettek, azon kapva, hogy itt sündörögtél?
Gyere ide! Mondd el nékem, ugyan mit kerestél!
Fogadok, sört a Megyéből, bár garasod sincsen!
Ajánlom, az ajtót zárják, s nem kapsz nyelésnyit sem!"

,,Jól van, jól van, Sárosláb! Durva köszöntés ez
attól, ki már késve érne fogadni a révhez!
Megfúlnál, vén, kövér gazda, hogyha gyalog mennél,
kordé-hordta zsák! Lehetnél kellemesebb ennél!
Garas-rágó lábas dézsa! De a koldus-fajta
nem választhat — s ha elküldlek, te vesztenél rajta!
Gyerünk, Zsizsik! Segíts fel! Egy kupával jössz nékem!
Ily vén barát rám ismerhet kakas-záró fényben!"

Elhajtottak nevetve, meg Szittyósdon sem állva,
bár a csárda nyitva állott, s érzett a maláta.
Elérték a Zsizsik-Ösvényt zötyögve-zörögve,
Toma ugrált a kordéban, s táncolt egyre körbe,
Csillag égett Vicc-kert fölött, Zsizsik háza fénylett,
a konyhán tűz köszöntötte az esti vendéget.

Zsizsik fia mind hajlongott, lányai bókoltak,
neje hozott kupákat a netán szomjazóknak.
Mondtak nótát, víg meséket, táncoltak vedelve,
rázta hasát öve felett a jó Zsizsik egyre,
Toma, ha épp nem vedelt, a hajóstáncot járta,
körtánc-szökdelőt a lányok, anyjuk vigalmára.

Hogy a többi ment a széna-, haraszt- vagy toll-ágyba,
összedugták fejüket a kandalló lyukába
Toma koma és Sárosláb, s mondtak sok újságot
Sírdomb-aljtól Toronydombig: séták-, lovaglások-,
búzakalász-, árpaszemről, aratás-vetésről,
kovács-, molnár- s boltospletykát, fura mesét Bríből,
suttogó fák sugalmait, gázlón hosszú strázsát,
déli szelet rőtfenyők közt, a határok árnyát.

Vén Zsizsik elszunnyadt végül székén, a tűz mellett.
Toma elment hajnalra, mint félig elfelejtett
álom, víg is, bánatos is, rejtett intelemmel.
Nyitott ajtó nem nyikordult; és egy zápor reggel
elmosta a lába nyomát, nem hagyott a révben,
Sövényfőn nem hallák dalát, dobbanó léptét sem.

Kapufalnál állt csónakja három napig egyre,
Majd egy reggel vissza felment a Fűztekeresre.
Vidra-had jött s oldotta el, a gáton áthúzták
(így tudják a hobbitok), s ott a folyóra bízták.

Tünde-sziget vén hattyúja előjött evezve,
vízbe lógó kötelét a csőrébe felvette,
s húzta büszkén felfelé, míg kísérték a vidrák,
Vén Fűz-apó gyökerei közt hogy irányítsák;
Jégmadár szállt orrára, szólt padján az ökörszem,
így vitték a lélekvesztőt haza jókedvűen.

Vidra-legény szólt, hogy Toma öblén jártak végül:
,,Nos, mit ér a szárcsa lábak, a hal uszony nélkül?"
Otthagyták, ó, folyó-fizi-fűz, az evezőket!
Várhatnak, míg Toma megjő, s megtalálja őket!
Uhrman Iván fordítása
 
 
0 komment , kategória:   J. R. R. Tolkien ÁRNYÉK-MENYA  
szeretettel
  2012-05-27 14:31:33, vasárnap
 
  J. R. R. Tolkien
BOMBADIL TOMA KALANDJAI



Bombadil Toma volt a vígság komája,
fénylő kék volt a zekéje, sárga a csizmája,
zöld öve volt s combján színbőrből a nadrág,
hattyúszárny-toll ékítette nagy köcsögkalapját.
Domb tövében lakott; gyepes forrásából
ott fut le a Fűztekeres az erdőbe, távol.

Toma koma nyáron réteken tekergett,
hol boglárkát gyűjtöget, árnyékokat kerget,
virágok közt zúgó poszméheket bosszant,
s elüldögél a vízparton órákon át, hosszan.

Lecsüngött a vízbe mélyen a szakálla:
feljött szép Aranymag, Folyó-asszony lánya;
szakállánál megrántotta: toccs! Csobbanva hullott
vízilíliomok alá, nyeldekelt s bugyborgott.

,,Hejhó, Bombadil Toma! Merre mennél már ma?
Ha ily nagyon bugyborogsz, felriad a szárcsa,
megijed az uszonyos hal, barna vízipatkány,
s kalaptollad úgy megázik, tönkre is mehet tán!"

,,Lesz reád még gondom: csinos lány vagy, látom!
Gázolni a vízben viszont nem szokásom!
Bukj alá! Aludj megint, hol árnyas az öböl lenn,
fűzgyökerek alatt mélyen, kicsi vízihölgyem!"

Hazaúszott anyjához a legmélyebb üregbe
ifjú Aranymag. Tomának nincs követni kedve;
bütykös fűzfagyökerekre ült a napsütésben,
sárga csizmát, lucskos tollát szárogatva szépen.

Fűzfa-apó felébredt, rákezdett a dalra,
Tomát lengő ága alatt mély álomba dallta;
egy odvával megragadta: csett! össze is zárta;
kabát- kalap- és tollastul így hullott csapdába.

,,Hehe, Bombadil Toma! Mi ötlet vitt arra:
benézni a fába hozzám, mint csak egy italra,
hogy tolladdal megcsiklandozz faházam mélyében,
és akár a sűrű zápor, harmatozd be képem?"

,,Öreg Fűzfa-apó, eressz csak ki menten!
Kényelmetlen itt a fekvés, meg is gémberedtem;
kemény, görbe gyökered minden, csak nem párna!
Folyó-vizet igyál, s aludj, mint a Folyó lánya!"

Fűzfa-apó futni hagyta, szavát hogy hallotta,
faházát bezárta gyorsan recsegve-mormogva,
már csak odabent susogva; míg a fűzes völgyből
Fűztekeres mentén Toma sétálgatva ment föl.

Ág-eresz alá ült hallgatózni egyet:
az ágakon madár sípolt, fütyült és csicsergett.
Meg-megrebbentek kacsintva fejénél a lepkék,
míg majd szürke felhők jöttek, és a nap lement épp.

Toma akkor nekilendült. Didergős eső jött,
s a futó folyóba fröcskölt sok-sok kerek gyűrűt;
szél fújt, levél reszketett, rá dermesztő csepp csöppent,
s Toma koma menedékért egy odúba szökkent.

Előbújt Borzas-borz, ki a domb mélyében
asszonyával s sok fiával kutakodik régen.
Hószín homloka alatt villog a sötét szem:
kabátjánál húzták Tomát alagútba, mélyen.

Titkos tanyájukon ültek morgolódva:
,,Hohó, Bombadil Toma! Merre bukdácsolsz ma
betörve a főkapun? Elcsípett a borz-had!
Merre hoztunk, meg nem leled kifelé az útad!"

,,Mármost, öreg Borzas-borz, hallod-é beszédem?
Mutasd menten a kiutat! Mennem kell már nékem!
Vadrózsák alá vezess, ott a hátsó ajtód,
aztán fúdd ki földes orrod, mosd meg mocskos mancsod!
Menj aludni vissza újra, vár a szalmapárna,
aludj, mint vén Fűzfa-apó s Folyó-asszony lánya!"

Mind egy szálig szólt a borz-had akkor: ,,Jaj, bocsánat!"
Megmutatták, tüske-kertbe hol van a kijárat,
visszamentek s elrejtőztek reszketve-vacogva,
földből torlaszt kotorgatva minden ajtajukba.

Elvonult az eső. Tiszta volt az ég fenn,
nevetve jött Toma koma haza a nyár-esten,
lakatját levette újra, redőnyét kitárta,
konyhájában éji-lepke-táncra várt a lámpa,
ablakába ébredező felhők kacsintgattak,
és leszállt a karcsú újhold túl korán, nyugatnak.

Sötét szállt a Domb tövére. Toma gyertyát gyújtott,
recsegve felment a lépcsőn, s a kilincshez nyúlt ott.
,,Huhú, Bombadil Toma! Nézd, az éj ma mit hoz!
Ajtód mögött állok! Végre elcsíptelek itt most!
Elfeledted Sírdomb-manót, ki vén bucka-mélyben
lakik fenn a hegytetőn, kövek gyűrűjében!
Elszabadult újra! Visz majd a föld alá, várj csak!
Szegény Bombadil Toma! Jéghideg léssz, s sápadt!"

,,Kifelé! Az ajtót tedd be, s vissza se jöjj többet!
Vidd el villogó szemed, kongó nevetésed!
Menj füves buckádba vissza, s ott a kőpárnára
tedd le csontfejed, s aludj, mint Folyó-asszony lánya,
mint az öreg Fűzfa-apó s odvában a borz-had!
Menj, az elföldelt arany vár s elfeledett bánat!"

Sírdomb-manó menekült az ablakon kiszökve,
udvaron át, falon át árnyékként lebegve;
jajongva tért meg a dombra, hol megdőlt a kő-kör,
hol magányos bucka alatt csont-gyűrűje csördül.

Bombadil Toma koma párnájára dőlt le,
Aranymag se édesebben, nyugodtabban Fűz se,
védettebb volt, mint a borz-had s a sírdomb lakója;
aludt, mint a búgócsiga, fújtatóként fújva.

Mint seregély fütyült, úgy kélt hajnalfényre frissen,
ezt dalolta: ,,Gyere, hahó, víg halihó, kincsem!"
Leporolt vén zekét, csizmát, kalapot és tollat,
szélesre tárt ablakára dőlt a ragyogó nap.

Bölcs volt Bombadil Toma, dörzsöltség komája,
fénylő kék volt a zekéje, sárga a csizmája.
Soha senki el nem csípte dombon-völgyben menvén
az erdei ösvényen vagy Fűztekeres mentén,
vagy ha liliom-öbölre vitte őt a csónak.
De ő ment, s a Folyó lányát elcsípte egy szép nap,
míg a sás közt zöld köntösben ült, haja kibomlott,
s bokron ülő madaraknak édesded dalt mondott.

Elcsípte s keményen fogta! Dobogott a lányszív,
nyüzsgő vízipatkány iszkolt, nád sziszegett, gém sírt.
Szólt Bombadil Toma: ,,Itt van az én csinos lánykám!
Jöszte velem! Az asztal színig rakva vár rám:
sárga tejszín, lépesméz, vaj fehér kenyéren;
rózsa áll a párkányon és bekukkant a résen.
Eljössz a domb alá! Ne gondolj anyádra!
Szeretőt nem lelsz a gaz közt, mély öbölben, nála!"

Bombadil Tomának víg volt menyegzője:
tett boglárka-koszorút a kalap s toll helyébe,
arájáé nefelejcs volt s nőszirom, ruhája
ezüst-zöld dísz; mint seregély, rikkongott a párja,
a mezőnek mézelő-méh-zümmel énekelve,
s Folyó-lányka derekát, a karcsút átölelve.

Bent a házban lámpa égett, ágyhuzat fehérlett,
ünnepelni jött a borz-had fényes nászi éjet,
s lenn táncolt a Domb alatt, míg szunytak ők a párnán,
Fűzfa-apó kocogott csak még az ablaktáblán,
Folyó-asszony sóhajtozott nád közt, part-szegélyen,
s hallotta vén Sírdomb-manót, mint sír bucka-mélyben.

Toma komát mind e nesz cseppet sem zavarta,
rá se rántott kocogásra, táncra, éji zajra;
aludt, míg feljött a nap, s mint a seregély, frissen
dalba kezdett: ,,Gyere, hahó, víg halihó, kincsem!"
Lépcsőpadkán ülve, fűzvesszőket vágva,
s hogy Aranymag aranyhaját megfésülje, várva.
Uhrman Iván fordítása
 
 
0 komment , kategória:   J. R. R. Tolkien ÁRNYÉK-MENYA  
szeretettel
  2012-05-27 14:28:52, vasárnap
 
  J. R. R. Tolkien
ÁRNYÉK-MENYASSZONY



Egy ember élt, egyedül lakott,
Míg éj s nap tellegetett,
Oly nyugton ült, mint egy faragott
Kő, árnyat sem vetett.
Fehér baglyok szálltak le fején,
Felettük a téli hold,
S törölvén csőrük nyár idején
Azt hitték róla, holt.

Egy szürke ruhás hölgy jött el ott,
Míg lángolt alkonyi fény,
Állt s várakozott egy pillanatot,
Virágdíszt fonva fején.
Amaz ébredt, mint mikor éled a kő,
széttörve a bűv-igát,
Lőn mindenestül foglya a nő,
S árnyába csavarta magát.

Többé nem sétál arra a hölgy
Nap s hold s csillag nyomán,
Nincs nappal ott, hol rejti a föld,
Éj sincs egyáltalán.
De egyszer egy évbe', ha tárul a sír,
S ébred, mi rejtve már,
Táncolnak együtt, s míg hajnali pír
Jön, egy árnyat vet csak e pár.
Uhrman Iván fordítása
 
 
0 komment , kategória:   J. R. R. Tolkien ÁRNYÉK-MENYA  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 544
  • e Hét: 30111
  • e Hónap: 75183
  • e Év: 2016463
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.