Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
szeretettel
  2012-05-27 15:07:27, vasárnap
 
  Kalevala
TIZEDIK RÚNÓ



Jámbor öreg Väinö erre,
Jó pejlovát kivezetve,
Lószerszámát reá adja,
Pejkóját szán elé fogja,
Magát szánba beleveti,
Az ülésben elhelyezi.
A lovának ostort ada,
Suhogóval reá csapa,
Paripája vágtatva fut,
Röpül a szán, halad az ut,
Nyirfa szántalp csak úgy suhog,
Berkenye iv remeg, robog.
Hajt, hajtogat, egyenképen
A szárazon, s a vizeken,
Rengeteg nagy puszta síkon,
Halad egy nap, a másikon,
A harmadik napon végre,
Egy hosszú hidfőhöz ére,
Kalevala téreire,
Oszmo rétje dülőjére.
Legott fakad ilyen szókra,
Neheztelve ekkép' szóla,
,,Edd meg farkas, mikor alszik,
Kórság verd meg azt a lappfit,
Még azt mondta, hogy házamba
Nem jutok én élve haza,
Soha többé mig a világ,
Süt az arany szép holdvilág,
Väinölaka szép térire,
Kalevala ligetire."
Az agg Väinő haza érve,
Varázslással fát teremte,
Luczfenyőfát, virágcsúcsost,
Virágcsúcsost, aranylombost,
A sudarát égbe helyzé,
A felhőkön átereszté,
Lombját légbe szétterjeszté,
Egek között elszéleszté.
Varázsolgat, énekelget,
Holdvilágot sütni kénytet,
Viráglombján, holdvilág-fényt,
Ágain a gönczöl-szekért.
Hajt, hajtogat, s nem sokára,
Eljut arany otthonjára,
Ámde azért nincs jó kedve,
Igen le van ő veretve,
Minthogy kovács Ilmarinent,
Örökhirű ötvös embert,
Eligérte váltságáúl,
Önfejének a túszáúl
Ama sötét Pohjolába,
A borongós Száriolába.
Megálla most már a lova,
Oszmai uj földhöz jutva,
Mire öreg Väinämöjnen,
Szánjából kiszálla menten,
Műhelyből hall kovácsolást,
Füstös lakból kolompolást.
Jámbor öreg Väinämöjnen
Nála terme a mühelyben,
Kovács Ilmár ott benn vala,
Pörölyöze, kalapála,
Monda kovács Ilmarinen:
,,Te vagy öreg Väinämöjnen!
Ily sokáig hol maradtál,
Mind mostanig mondd hol lakál?"
Jámbor öreg Väinämöjnen,
Felel erre ilyenképen:
,,Én biz' eddig ott időztem,
Egész időm ott töltöttem,
Ama sötét Pohjalában,
A borongós Száriólában,
Jártam keltem Lappországban,
A táltosok hazájában."
Meg-meg kovács Ilmarinen
Kérdezkedik ilyenképen:
,,Ugyan öreg Väinämöjnen,
Örök táltos műveidben,
Ez utadból mi hírt hoztál,
Házadba megtérted után?"
Felel öreg Väinämöjnen:
,,Tömérdek az elmondandóm:
Kivül ott a Pohjolában,
Ama fagyos tartományban
Egy szüz van, ki férhez menni,
Nem akar, hős nem kell neki,
Fél Pohjola dicsőiti,
Mert szépsége nagy ő neki,
Hold ragyog az ő homlokán,
Ott süt a nap melle táján,
Gönczöl-szekér van a vállán,
Hetevény a válla csúcsán.
No hát kovács Ilmárinen,
Örök mester műveidben,
Eredj oda leány nézni,
A szép fürtöst megtekintni,
Ha a szampót megkészíthetd,
Tarka ormát rá tehetd,
Ugy a szüzet elveheted,
őt művedért bérül nyered."
Monda kovács Ilmarinen:
,,Lám lám, öreg Väinämöjnen,
Eligértél tán már oda,
Ama sötét Pohjolába,
Tennen fejed váltságára,
Szabadságod bérdijjába.
De én azért az életben,
Az arany hold rám süttében
Nem mék Pohja lakaiba,
Száriola hajlékiba,
Ember evő tájékokra,
Hősök' vizbe fulasztókba."
Erre öreg Väinämöjnen
Szóla ismét ilyenképen:
,,Még egy csuda, másik csuda,
Egy virágzó luczfenyűfa,
Virág csúcsa, aranylombja,
Az oszmai dűlő aljba',
A sudarán a hold ragyog,
Ágain a gönczöl-csillag."
Monda kovács Ilmarinen:
,,Egykönnyen azt el nem hiszem,
Mig oda nem mék megnéznem,
Eme saját szemeimmel."
A mire az agg Väinö mond:
,,Mint hogy hinni nem akarod,
Menjünk el megnézni mindjárt,
Hogy igaz-e vagy hazugság?"
Nézésére indulának,
A fa arany sudarának,
Együtt az agg Väinämöjnen,
Másik kovács Ilmarinen;
Aztán hogy eljuttak oda,
Az oszmai föld aljába,
Kovács egész közel álla,
Az uj holdat úgy csudálja,
Mert az ágán gönczöl vala,
Sudarán a hold világa.
Erre öreg Väinämőjnen
Szóla ismét ilyenképen:
,,Na most kovács én testvérem,
Nosza mássz fel a hold után,
Vedd le onnan a szép gönczölt,
A fa arany sudaráról."
Ilmarinen kovács erre,
Felmegy a fa tetejére,
Fel az égig mászik vala,
A holdat lebocsátnia,
Lehoznia a szép gönczölt
A virágzó lombtetőről.
A luczfenyő ekkép szóla,
A fenyőfa legfőbb csúcsa:
,,Oh te ember, te esztelen,
Szertelen és telhetetlen!
Felmászál az ágaimra,
Gyerek ésszel sudaramra,
Onnan képzelt holdat hoznod,
Álcsillaghoz hozzájutnod!"
Mire öreg Väinämöjnen
Elkezd halkkal énekelni,
Énekével forgószelet,
Támaszt egy nagy fergeteget,
Szóla aztán ily szavával,
Következő mondókával:
,,Vedd most elő szél a hajód,
Tavaszvihar a csolnakod,
S forgó szélként forogtodba'
Vidd a sötét Éjszak-honba!"
Szél viharrá elváltozék,
Nagy fergeteg keletkezék,
A kovácsot mely felkapá,
Örvényébe belesodrá,
Pohjoláig meg sem állva,
Letevé őt Száriolába.
Most már kovács Ilmarinen,
Halad, rohan szörnyűképen;
Forgószél most az ő utja,
Tavasz vihar viszi, hordja,
A nap alatt a hold felett,
Gönczöl szekér válla hegyett.
Igy ér Pohja udvarára,
Szárjolai fűrdő utra,
Még a kutyák sem hallották,
Ugatók nem zimatolták.
Louhi, Pohja nagy asszonya,
A gyérfogú vén anyóka,
Az udvaron észreveszi,
E szavakkal megelőzi:
,,Ki s kicsoda, mi ember vagy,
Kicsoda te uri magad,
A ki jösz a szél pályáján,
Tavaszi szél szánja utján,
Még a kutyák sem ugattak,
Bonczosok sem zimatoltak."
Monda kovács Imarinen:
,,Ide nem is azért jöttem,
Kutyák hogy megugassanak,
A bonczosok megmarjanak,
Ilyen messze vidékeken,
Ily idegen verőczéken."
Erre Pohja nagy asszonya
Mijáratát tudakolja:
,,Tán biz' hékám te ismered,
Vagy legalább hallád hirét,
A nagy müvész Ilmarinak,
Ama tudós nagy kovácsnak?
Mi őtet már régen várjuk,
Még sem jöttét mind sajnáljuk
Éjlak eme vidékire,
Az uj szampót készítnie."
Ilmarinen kovács erre
Felel ennek kérdésére:
,,Hogy én őtet ismerem-e,
Már mint én őt, Ilmarinent?
Hiszen Ilmar ám senki más,
Én magam e tudós kovács!"
Louhi, Éj-lak nagy asszonya
A gyérfogú vén anyóka,
Rohan tüstént be a házba,
Fakad ottan ily szavakra:
,,Oh leányom, te kisebbik,
Jó gyermekem, kedvesebbik,
Vedd most elő a legjobbat,
Magadra legfejérb ruhád,
Ékességet a kebledre,
Kösöntyüket a melledre,
Gyöngysorokat a nyakadra,
Reczeficzét a hajadba,
A két orczád legyen piros,
A nézésed igen csinos;
Megérkezett kovács Ilmár,
E nagy művész itt van immár
Az uj szampót készíteni,
Tarka ormát reá tenni."
Mire Éj-lak kedves szüze,
Föld hire viz ékessége,
Vevé a legszebb köntösét,
A legtisztább öltözetét,
Öltözködik, ékitkezik,
Fejéről sem feledkezik,
Derekát szép érczkötéssel,
Ékesíti arany övvel.
Öltözőből a házba hat,
Az udvaron szökve szalad,
Elevenek a szemei,
Pompásak a fülfüggői,
Tekintete igen csinos,
Két arczája rózspiros,
A kebelén arany fénylik,
Fején ezüst ék tündöklik.
Most hát Éj-lak nagy asszonya,
Ilmarinent megszállatja
Pohjolának hajlékiban,
Száriola tanyáiban,
Ottan neki enni ada,
A férfinak italt nyujta,
Töltözteté, vendégelé,
Majd szavait ekkép ejté:
,,Oh oh kovács Ilmarinen,
Örök mester műveidben,
Ha a szampót elkészíted,
Tarka ormát reá teszed,
Hattyútolla leghegyéből,
Meddő tehén tejeltéből,
Apró árpa szemecskéből,
Nyári bárány pehejéből,
A lyányomat neked adnám,
Műved bére lenne a lyány!"
Erre kovács Ilmarinen
Válaszola ilyenképen:
,,A szampót megkészíthetem,
Tarka ormát feltehetem,
Hattyu tolla leghegyéből,
Meddő tehén tejeltéből,
Apró árpa szemecskéből,
Nyári bárány pehejéből,
Ki az eget kovácsoltam,
Légi ormát reáraktam,
Kezdetbeli anyag nélkül,
Egy szál hozzá-való nélkül."
Foga szampó ácslásához,
A fedelét tarkázáshoz,
A tájékon műhelyt kutat,
S ha találna szerszámokat,
Kovács műhely nincs sehol ott,
Nincs műhely ott, nincs fuvó ott,
Nincsen ülő, nincsen kohó,
Nincs pőröly, nincs nyélnek való.
Ekkor kovács Ilmarinen
Szóra fakad s mond ekképen:
,,Gyáva asszony az hátráljon,
Dolgában el pulya álljon,
De nem férfi még rosszabb is,
Nálamnál még a gyávább is."
Kohójának kémlel helyet,
Szításhoz ha vón' térséget
Ama tájék szárazain,
Pohja szántóföldje végin.
Keres egy nap, keres másnap,
Mig aztán a harmadik nap
Akad egy nagy tarka kőre,
Szikladarab-töredékre,
Kovács erre legott feláll,
A kézműves tüzet csinál,
Egyik napon készít fúvót,
A másikon szerkeszt kohót.
Most a kovács Ilmarinen,
Örök mester műveiben,
Tűzbe teszi az anyagot,
Kohóba a vasdarabot.
Vesz cselédet a szításhoz,
Félerejüt fujtatáshoz.
A legények jól fujtatnak,
Derekasan szítogatnak,
Három egész nyári nappal,
Ugyan annyi éjen által,
Kő támad a sarkaikon,
Kőkéreg lábujjaikon.
Erre kovács Ilmarinen
Mindjárt a legelső napon
Lehajol széttekinteni,
Kohóját szemügyre venni,
Vajon mi jön ki a tüzből
Kerül ki az izzó szénből?
Nyil pattan ki az izzásból,
Arany ijj a kohójából,
Arany ive, ezüst feje,
Réz tarkáju annak nyele.
Jó a kézijj reá nézve,
De gonosz az erkölcsére:
Minden nap csak fejet keres,
Jobb napokon kettőt is les.
Maga kovács Ilmarinen
Nem örül még ennek igen,
A kézijjat ketté töré,
Izzó tüzbe beleveté;
Cselédinek, hogy szítsanak
Meghagyá hogy fujtassanak.
Utánvaló napra kelvén
Maga kovács Ilmarinén,
Lehajol széttekinteni,
Kohóját szemügyre venni;
Hajó nyomul ki a lángból,
Piros naszád az izzásból,
Arany, tarka annak orra,
Réz öntetű az ormója.
Jó a hajó reá nézve,
De nem jó az erkölcsére,
Ok nélkül is kelne harczba,
Szükség nélkül menne hadba,
Azért kovács Ilmarinen,
Nem örűl még ennek igen,
A hajót feldarabolta,
A kohóba beledobta;
Legényinek, hogy szítsanak,
Meghagyja, hogy fujtassanak.
Harmadik nap elteltével,
Maga kovács Ilmarinen,
Lehajol széttekinteni,
Kohóját szemügyre venni;
Üsző nyomul ki a lángból,
Arany szarvú az izzásból,
Gönczölszekér van a képén,
Nap tányéra annak fején.
Jó az üsző reá nézve,
De nem jó az erkölcsére,
Egyre erdőn jár, hentereg,
Földre szórja mind a tejet.
Azért kovács Ilmarinen
Nem örül meg ennek igen,
A tehenet összezúzza,
Darabjait tüzbe dobja;
Cselédinek, hogy szitsanak,
Parancsolja, fujtassanak.
Negyedik nap elteltével,
Maga kovács Ilmarinen,
Lehajol széttekinteni,
Kohóját szemügyre venni;
Eke válik ki a lángból,
Aranyélű az izzásból,
Arany éle, réz a nyele,
Ezüst annak szarva vége.
Jó az eke reá nézve,
De nem jó az erkölcsére,
Falu földjét szántogatja,
A mezőt felhasogatja.
Azért kovács Ilmarinen
Nem örüle még ennek sem,
Az ekét is ketté töri,
A kohóba beleveti,
S küldi szítni most a vihart,
Támaszt egész szélzivatart.
Im a szelek szörnyen fujnak,
Szítja kelet, szítja nyugat,
Déli szél még jobban fujtat,
Ordítozva fujja éjszak,
Szítja egy nap, másodikon,
Mindaddig mig harmadikon,
Ablakból a láng kirobog,
Az ajtóból szikra pattog,
A pára az eget éri,
A felhőket a füst veri.
Most már kovács Ilmarinen
Harmadik nap elteltével,
Lehajol széttekinteni,
Kohó-alját nézegetni,
S im a szampó megszülemlett,
Tarka orma rajta termett.
Erre kovács Ilmarinen
Örök mester műveiben,
Üti, véti, veri, vágja,
Lapitgatja, kalapálja,
S készít szampót nagy ügyesen:
Egyik felét lisztmalommá,
Másik felét sómalommá,
Harmadikát pénzmalommá.
Az uj szampó aztán őrölt,
Tarka orma rajt csörömpölt,
Első hombárt pitymalatkor,
Egyik hombár volt kenyér liszt,
A második eladó liszt,
Meg házi liszt a harmadik.
Örül Éj-lak nagy asszonya,
A nagy szampót felhordatja,
Éj-laka kő bérczeire,
Érczhegyek legbelsejibe,
Reá kilencz zárat vere;
Gyökereit mélyen földbe
Beülteté kilencz ölre,
Az egyiket anyaföldbe,
A másikat viz szélére,
Harmadikat dombtetőre.
Ilmarinen kovács tehát
Megkéri most már a leányt,
Szavát ejti ilyenképen:
,,Enyim lesz-e hát a leány,
Minthogy már a szampó készen,
Tarka orma szint' akképen?"
Mire Pohja szép lyánykája
Most maga is közbe vága:
,,S ki fogja majd esztendőre,
Esztendőre, vagy kettőre,
A kakukot szóra hozni,
Madarat megszólaltatni,
Ha szamócza én elmennék,
Más tájékra elszélednék?
E tubácska ha elveszne,
E libácska eltévedne,
Édes anyám csemetéje,
Áfonyája tova menne,
A kakuk mind elzüllenék,
Öröm-madár elköltöznék
Eme vidék dombjairól,
Eme halmok hátairól.
Soha nem is hagyom én el
Leány napim teljességgel
Nem élhetek ezek nélkül,
Az én nyári gondom nélkül:
A szamócza még szedetlen,
Tópartjai énekletlen,
A ligetek bejáratlan,
tüskék bokrok cziczázatlan."
Ekkor kovács Ilmarinen,
Örök mester műveiben,
Rosz kedvvel és fejlesütve,
A süvegét félre gyürve,
Eszét azon jártatgatja,
Fejét töri, hányogatja,
Haza most már hogy mehetne
Amaz ismert vidékekre,
Eme sötét Pohjolából,
A borongós Szárjolából.
Szóla Éj-lak nagy asszonya:
,,Ilmarinen kovács, mondsza,
Ugyan mért van oly rossz kedved,
S félre gyürve a süveged,
Szeretnél tán haza menni,
Ten házadba visszatérni?"
Monda kovács Ilmarinen:
,,Oda vágyik testem lelkem,
Ott akarnék én meghalni,
En földemben porladozni."
Most hát Éjlak nagy asszonya,
Ét-itallal táplálgatja,
Szállítja önhajójára,
Réz kormányú jószágára,
Támaszt aztán szélfuvatot,
Éjszaki szél-áramlatot.
Erre kovács Ilmarinen,
Örök mester műveiben,
Immár haza felé ered,
Sik hátán a kék tengernek,
Halad egy nap, másodikon,
Mig aztán a harmadikon,
Már a kovács haza ére,
Kedves szülő vidékére.
Az agg Väinő most Ilmártól,
Azt kérdezé a kovácstól:
,,Én testvérem, Ilmarinen,
örök mester műveidben,
az uj szampó készen-e már,
tarka orma tarkázva már?"
Ilmár ilyen választ ada,
Szóra fakadt s ekkép szóla:
,,Az uj szampó immár őrölt,
tarka orma rajt csörömpölt,
első hombárt pitymalatkor,
egyik hombár volt kenyér liszt,
második volt eladó liszt,
a harmadik eltevő liszt."
Barna Ferdinánd fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Kalevala TIZEDIK ÉNËK   
szeretettel
  2012-05-27 15:06:32, vasárnap
 
  Kalevala
TIZEDIK ÉNEK
Ilmarinen szampót ácsol



Vejnemö, a komoly öreg
Rőt ménjeért ím megered
Csikaját befogja íme,
A rőt színt a szán elibe,
Maga űl a szán farába,
Kapaszkodik kosarába
Vesszővel a Fürgét vágja,
Gyöngyösvégűt csördít rája,
Fürgéje fut, halad az út,
Szánka csúszik, messzire jut,
Lenn a nyírfatalp nyikorog,
berkenyejárom fönn csikorog.
Hajt szaporán hegyen-völgyön,
Hajt a lápon, hajt a földön,
Hajt irdatlan irtásokon,
Utaz egy nap, másnap újra,
Hát ím harmadik nap múlva
Már egy hosszú hídhoz ére,
Kalevala térségére,
Oszmo rétje mezsgyéjére.
ő szavát ím így intézi,
Maga mondja s űzi-fűzi:
,,Farkas edd az álmodóját,
Kórság leld a lapp legénykét!
Nem jutok el többé - mondta -
Látó szemmel én lakomba,
Míg világ világul lészen,
Míg arany hold süt az égen,
Vejnö honja irtásira,
Kalevala tisztásira."
Ott az öreg Vejnemöjnen
Csak dalolgat, varázsolgat,
Dall virágtetős fenyűfát,
Virágtetőst, aranylombját,
Tetejét az égig tolja,
Felhők fölé magasztalja,
Lombját szétteríti messzi,
Égen által elszéleszti.
Csak dalolgat, varázsolgat,
Dalol fényeskedő holdat
Aranytetős fenyűfára,
Dalol göncölt ágbogára.
Hegyen-völgyön hajt szaporán
Édes-kedves honja iránt,
Feje lesütve, rossz a kedve,
A süvegje félreütve
Hogy íme Ilmari kovácsot,
A mindétig főfő ácsot
Váltságul odaigérte,
Maga lelke mentségére
Pusztaságos Pohjolába,
Ama zordon Szárjolába.
Már a mén megállapodik
Oszmo új vetése végin,
Öreg Vejnemöjnen arra
Felüti fejét a szánbul,
A műhelyből dörgést hallott,
Csattogást szenes szobábul.
Komoly öreg Vejnemöjnen
A műhelybe most bemégyen
Ilmari kovács holottan
Veri a vasat, de nagyban,
Ilmari kovács ím szólal:
,,Oh te öreg Vejnemöjnen,
Hol időztél idegenben,
Ültél mind ez ideiglen?"
Komoly öreg Vejnemöjnen
Maga szóval mondja menten:
,,Ott időztem idegenben,
Éltem mind ez ideiglen
Pusztaságos Pohjolában,
Ama zordon Szárjolában,
Jártam Lappország csapáit,
Táltosságtudók határit."
Itt a kovács Ilmarinen
Szónak ered, szól, ím, ígyen:
,,Oh te öreg Vejnemöjnen,
Főfő táltos mindétiglen,
Útjaidról tán beszélnél,
Hogy ím hajlékodba tértél?"
Mondja öreg Vejnemöjnen:
,,Van biz arrul mit beszélnem:
Egy leány van Pohjolában,
Egy hölgy a hideg hazában,
Kinek nem kell semmi kérő;
Férfi bármilyen sokérő;
A fél Észak népe vallja,
Hogy gyönyörű, magasztalja:
Hold fénylik a homlokáról,
Melléről a nap világol,
Válláról a göncölcsillag,
Hátáról hetevény csillog."
,,Te vasverő Ilmarinen,
Főkovács örökétíglen,
Menj a szűzet megszerezned,
Fürtösfejűt szemre venned;
Szampót szépen ha kovácsolsz,
Tarkatetőst gyöngyen ácsolsz,
A lány lesz jutalmad érte,
A remek szűz munkád bére."
Szólt a kovács Ilmarinen:
,,Ohó, öreg Vejnemöjnen,
Hát engemet ígértél-e
Pusztaságos Pohjolába,
Jó magadnak mentségére,
Vén fejednek váltására?
Soha míg életem tart nékem,
Míg arany hold süt az égen,
Nem megyek Észak hajlékiba,
Szárjolának szurdékiba,
Férfiakat vesztő helyre,
Hősök elsüllyesztő helyre!"
Itt az öreg Vejnemöjnen
Maga szóval fölfeleli:
,,Még csodább a másik csoda,
A virágtetős fenyűfa,
Virágtetős, aranylombos,
Oszmo földje mezsgyéjénél,
Tetején a hold tündököl,
Ágain álldogál a Göncöl."
Szólt vasverő Ilmarinen:
,,Ezt valóra sohse vélem,
míg én magam meg nem nézem,
látó szemmel nem szemlélem."
Szólt az öreg Vejnemöjnen:
,,Hogyha nem hiszed sehogysem,
Nosza menjünk nézésére,
Való-e vagy füllentés-e?"
Nézésére nosza jőnek
A virágtetős fenyőnek,
Egy az öreg Vejnemöjnen,
Más a kovács Ilmarinen;
Oszt' a kettő odaérve
Kalevala mezsgyéjére,
A kovács közelébb álla,
Azt az új fenyőt csodálja,
Ágain, ím, a Göncöl guggolt,
Fenyő tetején a hold volt.
Erre az öreg Vejnemöjnen
Maga szóval mondja menten:
,,No öcsém, vasak verője,
Hágj a holdat hódítanod,
Kerítned a Göncölt kézre,
A virágtetős fenyőre!"
Ím a kovács Ilmarinen
Fölhág a fa legcsúcsáig,
Magasságos égi tájig,
Hág a holdat hódítani,
Kerítni a Göncölt kézre
A virágtetős fenyőrűl.
Szól a virágtetős fenyőfa,
A borús szömörke mondja:
,,Oh emberek oktalanja,
Igen dőre hősök alja!
Ágaimra hágsz te dőre,
Tacskóésszel én tetőmre,
Hamis holdat hódítanod,
Megcsípned az ál-csillagot."
Akkor az öreg Vejnemöjnen
Csak dalolgat, csak dudolgat,
Dalol szélvészt forgatagost,
Időt készít, nagy haragost,
Fölemeli szóra száját,
Megereszti mondókáját:
,,Szedd föl, szél, a dereglyédbe,
Csónakodba, oh csípőske,
Vinned isten igazába
Pusztaságos Pohjolába!"
Támad szélvész forgatagos,
Idő készül nagy haragos,
Ilmari kovácsot kapja,
Viszi, mintha szárnyon szállna,
Pusztaságos Pohjolába,
Ama zordon Szárjolába.
Így a kovács Ilmarinen
Halad bezzeg, szalad bezzeg,
Halad a szélnek útja mentén,
Csípőske csapái rendjén,
Hold fölött, a nap alatt el,
Göncöl válla közt haladt el;
Észak udvarába érve,
Szárjola bányaösvényére,
A kutyák sem kapták közre,
Ugatók se vették észre.
Louhi asszony Pohjolába,
Észak gyérfogú banyája
Ez meg udvarába térve,
Maga szóval vág elébe:
,,Te is milyen szerzet lehetsz,
Mily hősök hadából eredsz.
Hogy szél útján jössz idáig,
Csípőskének száncsapáin,
Kutyák szembe sem csaholnak,
Gyapjasfarkúak se szólnak!"
Mondja kovács Ilmarinen:
,,Nem is jöttem én a végbül,
Falud ebjeinek étkül,
Gyapjasfarkúak dühéül
Ez idegen ajtók elé,
E különös kapuk közé."
Ekkor Észak úrasszonya
Kérdezi a jövevénytől:
,,Jöttél tán, hogy őtet ösmerd,
Ötet halljad, tudakoljad:
A vasverő Ilmarinent,
Ácsok közt a főfő mestert?
Nagy ideje várjuk-lessük,
Jöttit régesrég epedjük
Ide Észak udvariba,
Új szampót megalkotnia."
Ott a kovács Ilmarinen
Szóval mondja, fölfeleli:
,,Nyilván ösmerkedni jöttem
Ilmari kováccsal itten,
Hisz magam Ilmarinen volnék,
Vasverők közt mester volnék."
Louhi asszony Pohjolába,
Észak gyérfogú banyája
Bésiet a házba menten,
Maga szóval mondja fennen:
,,Kisasszonykám, kisebb nálam,
Legarányosb virágszálam,
Nosza most ünneplődet öltözd,
Végy rád legfehérebb köntöst,
Kebledre a legkülönbet,
Melledre a legfénylőbbet,
Legis-legszebbet nyakadra,
Leggyöngyebbet homlokodra,
Pirosítsad orcáidat,
Úgy mutasd meg szép magadat!
Már vasverő Ilmarinen,
Főkovács örökétiglen
Eljött szampó-készíteni,
Tarkatetőst ékíteni."
Legott Észak ékes lánya,
Földnek fénye, víz világa
Fogja legszebb rend ruháit,
Legis-legtisztább gunyáit,
Vetköződik, öltöződik,
Feje díszével törődik,
Réz övet övez magára,
Arany övet ölt csodára.
Tárból a szobába jön be,
Ház tájáról pöndörödve,
Szeme oly gyönyörűséges,
Füle oly fölötte ékes,
Szép a képe is hozzája,
Pirosodó két orcája,
Mellén sok aranyja csüngve,
Fejin fénylő új ezüstje.
Maga Észak úrasszonya
Kovács Ilmarit kiséri
Környül Észak hajlékiba,
Szárjolának szurdékiba,
Ottan őtet jóllakatja,
Emberét itallal tartja,
Vígan váltig vendégeli,
ő szavát ím így emeli:
,,Oh vasverő Ilmarinen,
Főkovács örökétiglen,
Tudsz-e te szampót építeni,
Tarkatetőst ékíteni
Hattyú tolla tetejéből,
Meddő tehénke tejéből,
Árpaszemből picikéből,
Bugabirka pihéjéből?
A lány lesz jutalmad érte,
A remek szűz munkád bére."
Itt a kovács Ilmarinen
Maga szóval szól ím ígyen:
,,Tudhatok szampót építeni,
Tarkatetőst készíteni
Hattyú tolla tetejéből,
Meddő tehénke tejéből,
Árpaszemből picikéből,
Bugabirka pihéjéből,
Mikor mennyet építettem,
Ég tetejit készítettem
Kezdet elkezdődte nélkül,
Egy fonálvég léte nélkül."
Indul szampót építeni,
Tarkatetőst ékíteni,
Helyben műhelyt keresne,
Kovácsszerszámot szeretne;
Nincsen műhely ottan helyben,
Műhely sincsen, fúvó sincsen,
Kohó sincsen, üllő sincsen,
Nincs kalapács, nyele sincsen.
Itt vasverő Ilmarinen
Szóval mondja, fölfeleli:
,,Asszony évődjék hiába,
Hagyja dolgát holmi gyáva,
Nem a férfi, bár az alja,
Hős, akármi tömpefajta!"
Keres ágyat a kohónak,
Férőséget a fúvónak,
Szerte szárazok vidékin,
Észak földjeinek végin.
Keres egy nap, másnap újra,
Harmad-nap is telve-múlva
Ím egy iratos kövecske,
Sziklatuskó jön elejbe,
A kovács megáll legott,
Vasverő tüzet rak ott,
Egy nap alkotja fúvóját,
Más nap készíti kohóját.
Ilmari kovács ím itten,
Fővasverő mindétiglen,
Tűzbedobja ő szereit,
A kohóba vasköveit,
Fúvót rabszolgákkal fujtat,
Nyomorodott néppel nyomtat.
Csak fujtatja sok rabszolga,
Sok nyomorult csak nyomkodja,
Három nyári nap belétel,
Három álló nyári éjjel,
Kövek nőttek sarkaikra,
Lábok ujjaira szikla.
Hát ím első napra kelve,
Ilmari, vasak verője,
Megnézelni véli jónak
Alsó részit a kohónak,
Hogy mi jődögél tüzébül,
A fehérbül hogy mi épül.
Kézij támad a kohóbul,
Arany ív az olvasztóbul,
Arany ív, ezüst a vége,
Réz a fája ékessége.
Jó a kézíj külsőképen
De hiba van erkölcsében:
Mindennap egy fejet kíván,
Két fejet is néhanapján.
A vasverő Ilmarinen
Nem örül biz ennek igen,
Ketté kézíját szakítja,
Tüstént tűzbe is taszítja,
Fúvót rabszolgákkal fujtat,
Nyomorodott néppel nyomat.
Következő napra kelve,
Ilmari, vasak verője,
Megnézelni véli jónak
Alsó részit a kohónak;
Csónak támad a kohóbul,
Rőt naszád az olvasztóbul,
Eleje színarannyal írva,
Ezüstből van öntve horga,
Jó a csónak külsőképen,
De hiba van erkölcsében:
Ok nélkül csatába menne,
Szükség nélkül ütközetbe.
A vasverő Ilmarinen
Ennek sem örül biz igen,
A csónakot porrá zúzza,
Löki tűz helyére vissza;
Fúvót rabszolgákkal fujtat,
Nyomorodott néppel nyomat.
Harmadik nap telve-múlva,
A vasverő Ilmarinen
Megnézelni vélte jónak
Alsó részit a kohónak;
Üsző támad a kohóbul,
Arany-szarv az olvasztóbul,
Homlokán a Göncöl-csillag,
Fején nap kereke villog.
Jó üsző az külsőképen,
De hiba van erkölcsében:
Mind az erdőben heverne,
Tejét elfolyatja földre.
A vasverő Ilmarinen
Ezen sem örül meg igen,
A tehenet összevágja,
Aztán veti tűzbe, lángba,
Fúvót rabszolgákkal fujtat,
Nyomorodott néppel nyomtat.
Negyedik nap telve-múlva,
A vasverő Ilmarinen
Megnézelni véli jónak
Alsó részit a kohónak;
Eke támad a kohóbul,
Arany él az olvasztóbul,
Arany éle, rézbe ütve,
Szarva végén színezüstbe.
Jó eke az külsőképen,
De hiba van erkölcsében:
Falu földjét szántogatja,
Kertelésit fölforgatja.
A vasverő Ilmarinen
Ezen sem örül meg igen,
Ketté az ekét szakítja,
Kohójába kanyarítja,
Forgószéllel fúvót fujtat,
Fogas förgeteggel nyomtat.
Fújtatják a forgó szelek,
Fújja nyugot, fújja kelet,
Derekasan dúlja délszak,
Éktelenül fújja éjszak.
Fújja egy nap, másnap fújja,
Fújja harmadik nap újra,
Ablakon a tűz kicsapkod,
Ajtón a sziporka pattog,
A por égig emelkedik,
Sűrű füst a föllegekig.
A vasverő Ilmarinen,
Harmadnap hogy eltel ígyen,
Megnézelni vélte jónak
Alsó részit a kohónak:
Látja szampónak levését,
Tarkatetősnek növését.
Ilmari kovács ím itten,
Fő vasverő mindétiglen
Kalapálni kezd immáron,
Verni a vasat vidámon,
Szerkeszti a szampót szépen,
Liszthalmot az egyik részen,
Sómalmot a másodikon,
Pénzmalmot a harmadikon.
Új szampója őröl bezzeg,
A tarkatetős ím berreg,
Egy hombárral este tájba,
Egyel őröl eleségre,
Mással őröl nyereségre,
Harmadikkal háztartásra.
Örül Észak vén banyája.
A nagy szampót fölvíteti
Pohjolának kőhalmára,
Rejti rézhegy belsejébe,
Kilenc zár alá helyezi;
Gyökerét is ottan mélyre
Kilenc ölre ülteté le,
Egyet állós földbe fektet,
vVíznek forgójába egyet,
Harmadikat honi hegyre.
Már vasverő Ilmarinen
Lánykérőbe el-kimegyen,
Szóval mondja, fölfeleli:
,,Hát kisasszony, hozzám jössz-e,
Hogy ím szampót hoztam össze,
Tarkatetőst oly remekre?"
Legott Észak ékes lánya
Maga szóval ígyen szólal:
,,Ki lenne majd itt esztendőre,
Még egy nyárba vagy kettőbe
Kakukkot kakukkoltatni,
Madárfüttyöt szólaltatni,
Ha én elszakadnék innét,
Bogyó más hazába mennék!"
,,Ha eltűnne a tyukocska,
E ludacska elcsábulna,
Anyaszülte eltévedne,
Piros áfonyácska menne,
A kakukk is mind eltűnne,
Víg madárka mind elszűnne
Csúcsairól e halomnak,
Dúcairól ím e dombnak."
,,Ráérőm sincs arra nékem,
Lányi sorral menedékem
Tenger végezni valótul,
Nyári sürgős sok dologtul;
Földeken a szeder szedetlen,
Öböl martja megdallatlan,
Irtoványok járdalatlan,
A ligetek játszodatlan."
Ilmari kovács ím itten,
Fő vasverő mindétiglen
Feje lesütve, rossz a kedve,
A süvegje félreütve,
Fontolgatja ő magába,
Fejibe végighosszat hányja,
Hogy lehetne hazatérni,
Ösmerős vidékre érni
Pusztaságos Pohjolából,
Ama zordon Szárjolából.
Mondja Észak úrasszonya:
,,Oh vasverő Ilmarinen,
Mért van kedved úgy lehűtve,
A süveged félreütve,
Tán mehetnéked van innen
Hajdani lakóhelyedre?"
Szólt vasverő Ilmarinen:
,,Odahúz a kedvem innen
Hajlékomba haldokolni,
Örökömbe összerogyni."
Észak úrasszonya arra
Étel-itallal hősét tartja,
Dereglyébe ülteti be,
Réz kormánylapát elibe,
Szól a szélnek, dúljon-fúljon,
Északinak, ujjon-fújjon.
Ilmari kovács ím ígyen,
Fő vasverő mindétiglen
Önnön országiba lendül
Kilenc tengeren keresztül;
Utaz egy nap, utaz másnap,
Hát bizony csak harmadik nap
A kovács haza is ére
Önmaga szülőhelyére.
Öreg Vejnemöjnen ihol
Kérdi a kovács Ilmaritól:
,,Kovács Ilmarinen testvér,
Fő vasverő mindörökké,
Új szampódnak kész-e műve
Tarkatetősöd nyélbesütve?"
Ilmari kovács feleli,
ő szavát ím így emeli:
,,Az új szampó őröl bezzeg,
A tarkatetős már berreg,
Egy hombárral este tájba,
Eggyel őröl eleségre,
Mással őröl nyereségre,
Harmadikkal háztartásra."
Vikár Béla fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Kalevala TIZEDIK ÉNËK   
szeretettel
  2012-05-27 15:05:31, vasárnap
 
  Kalevala
TIZEDIK ÉNEK



Vezeti vén Väinämöinen,
hozza sárga paripáját,
azt a csikót csak befogja,
sárga lovát szánba fogja;
maga is a szánba szállott,
utazó szánjába ugrott.
Veri vesszővel csikóját,
gyöngyostorral megcsapkodja;
lova gyorsabb, útja kisebb;
szalad a szánja, útja elfogy,
a nyírfatalp úgy nyikorog,
ropog a berkenyejárom.
Megugrasztja a lovacskát.
Hajt mocsáron, hajt mezőkön,
hajt hatalmas irtásokon.
Halad egy nap, második nap,
megérkezik harmadik nap,
jut a hosszú híd fejéhez,
Kalevala földjeire,
Osmo rétje oldalába.
Akkor száját szóra nyitja,
maga mondja, elbeszéli:
,,Fald fel az álomlátót, farkas,
öld meg, kórság azt a lappot!
ő mondta, hogy nem mehetek
vezután eleven szemmel,
amíg a világ világ lesz,
amíg arany hold világít,
väinöläi irtásokra,
Kalevala földjeire."
Akkor öreg Väinämöinen
csak énekel, s úgy varázsol
virágos lombú fenyőfát,
aranylevelű fenyőfát;
égig éreti a lombját,
felhők fölé felnöveszti,
leveleit szétteríti,
az egeken elhajlítja.
Csak énekel, s úgy varázsol:
a ragyogó holdat hozza
fenyőfa arany hegyére,
göncölt állít ágaira.
Megugrasztja a lovacskát,
indul az aranyos házhoz,
fejét hajtva bánatában,
féloldalt suvadt sisakkal,
mert ígérte Ilmarinent,
örök idők nagy kovácsát,
maga szabadulására,
maga feje mentésére
abba a sötét Pohjolába,
homályos Sariolába.
Kicsi lova csak megállott
Osmo új vetése végén.
Akkor a vén Väinämöinen
fejét feltartja a szánból:
kopogást hall a kovácsnál,
zajt hall a szenes szobában.
Derék öreg Väinämöinen
maga a műhelybe fordul.
Ott van kovács Ilmarinen,
kalapácsol, ott kovácsol.
Mondja kovács Ilmarinen:
,,Ó, te öreg Väinämöinen!
Annyi időn hol maradtál,
hol volt lakásod azóta?"
Derék öreg Väinämöinen
maga a száját szóra nyitja:
,,Annyi időn elmaradtam,
nem éltem azóta máshol,
mint a sötét Pohjolában,
homályos Sariolában,
jártam Lappföld ösvényein,
utaztam tudósok útján."
Akkor kovács Ilmarinen
megkérdezi, szóval mondja:
,,Ó, te öreg Väinämöinen,
minden idők nagy tudósa!
Mit beszélsz, hogy útjaidról
hazai házakhoz értél?"
Szólal a vén Väinämöinen:
,,Annyi mindent kell beszélnem:
van egy lányka Pohjolában,
szűzlány a fagyos faluban,
nem kíván magának kérőt,
nem szeret meg senki embert.
Fél Pohjola emlegeti,
gyönyörűségét beszéli:
homlokán a hold világít,
mellein ragyog a napfény,
Göncölszekér van a vállán,
hét csillaga ott a hátán.
Te meg indulj, Ilmarinen,
örök idők nagy kovácsa,
indulj a lány kérésére,
fonott fejű látására!
Mert ha szampót tudsz csinálni,
iratos fedelet írni,
fizetséged lesz a szűzlány,
munkád bére lesz a szépség."

Mondja kovács Ilmarinen:
,,Jaj, te öreg Väinämöinen!
Hát már elígértél engem
abba a sötét Pohjolába
magad feje mentésére,
magad szabadulására?
Én nem megyek életemben,
amíg arany Hold világít,
Pohjolának házaiba,
Sairola kunyhóiba,
férfiakat vesztő helyre,
embert elemésztő helyre."
Akkor öreg Väinämöinen
maga a száját szóra nyitja:
,,Mondok még egyéb csodát is:
van egy virágos fenyőfa,
aranylevelű fenyőfa
Osmo rétje oldalában;
lombja közt ragyog a Hold is,
az ágain áll a Göncöl."
Mondja kovács Ilmarinen:
,,Ezt igaznak nem hihetem,
csak ha magam megnézhetném,
két szememmel megláthatnám."
Mondja öreg Väinämöinen:
,,Ha nem hiszed semmiképpen,
menjünk akkor, megnézhetjük,
igazság-e vagy hazugság!"
Elindulnak nézegetni
azt a virágos fenyőfát,
egyik öreg Väinämöinen,
másik kovács Ilmarinen.
Aztán amikor elértek
Osmo rétje oldalába,
a kovács közelebb állott,
hogy az új fát megcsodálja,
mert az ágán áll a Göncöl,
ott ragyog a Hold a lombján.
Akkor öreg Väinämöinen
a száját csak szóra nyitja:
,,Már most, testvérem, kovácsom,
indulj a Holdat lehozni,
Göncölszekeret szerezni
fenyőfa arany hegyéből!"
Akkor kovács Ilmarinen
fel is mászott a fenyőre,
nagy magasra ér az égre,
indul a Holdat lehozni,
Göncölszekeret szerezni
arról az arany fenyőről.
Szól a virágos fenyőfa,
sűrű levelű fenyőfa:
,,Ó, bolondnak bolondsága,
embernek esztelensége!
Járatlan jössz ágaimra,
levelemre gyermekésszel,
hogy a Hold képét lehozzad,
s hamis csillagot szerezzél!"
Akkor a vén Väinämöinen
csak énekel csendes szóval:
vihart indít a szelekből,
erős időt énekével;
mind azt mondja, mondogatja,
ilyen szóra nyitja száját:
,,Vegyed, vihar, csónakodba,
tavaszi szél, kis hajódba,
fergeteggel, forgataggal
vidd a sötét Pohjolába!"
Vihar indul a szelekből,
erős idő készülődik,
veszi kovács Ilmarinent,
förgeteggel, forgataggal
viszi sötét Pohjolába,
homályos Sariolába.
Bizony kovács Ilmarinen
akkor ugyancsak megindult!
Úgy szállott a szél fuvásán,
tavaszi szél ösvényein,
Holdnak hátán, Napnak alján,
Göncölszekér oldalában;
jut Pohjola udvarára,
sarjolai szaunára,
nem hallották őt kutyák sem,
nagy ugatók nem figyelték.
Louhi, pohjolai asszony,
északi foghíjas vénség
nyomban az udvarra ugrik.
Maga kérdezgetni kezdi:
,,Ki és mi vagy, honnan jöttél?
Mond el milyen híres hős vagy!
Szálltál hozzánk szél irányán,
tavaszi szélnek csapásán,
kutya ugatása nélkül,
gyapjasfarkú hangja nélkül!"
Mondja kovács Ilmarinen:
,,Nem jöttem ide avégett,
ilyen ismeretlen ajtók,
idegen kapuk elébe,
hogy falud kutyái hallják,
gyapjasfarkúak gyanítsák."

Hát a Pohjolai asszony
a jövevényt kérdezgeti:
,,Hallottad-e, tán a hírét,
hallottad-e, ismered-e
Ilmarinen jó kovácsot,
kovácsoknak legkülönbjét?
Ide várjuk jó ideje,
réges-rég reméljük jöttét
Pohjola-végi vidékre,
új szampónak szerzésére."
Az a kovács, Ilmarinen,
szóval mondja, elbeszéli:
,,Bizony, hallottam a hírét
Ilmarinen jó kovácsnak,
magam vagyok Ilmarinen,
s híres kovácsmester volnék."
Louhi, pohjolai asszony,
északi foghíjas vénség
hamar bekerül a házba.
Maga akkor szóval szólal:
,,Ifjan szülött kis leányom,
gyermekem s gyönyörűségem!
Vedd most a jobbik ruhádat,
vedd fel a fehér ruhádat,
a melledre fényesebbet,
a kebledre ékesebbet,
nyakadba szépségesebbet,
homlokodra díszesebbet,
pirosodjék most az arcod,
szépsége megmutatkozzék!
Mert már kovács Ilmarinen,
minden idők nagy kovácsa
megjött szampó szerzésére,
írott fedél írására."
Akkor Észak ékes lánya,
földnek, víznek híressége,
veszi választott ruháit,
legragyogóbb öltözékét;
öltöződik, cifrázódik,
fejékével ékesedik,
rézszalagot köt magára
aranyövet ölt magára.
Jön a házba kamrájából,
a járása ringatózó,
szép a szeme csillogása,
füle íve felnövése,
orcája gyönyörűsége,
meg is megpirosodása;
fényes arany függ a mellén,
ezüst villog a hajában.
Maga a pohjolai asszony
bevezeti Ilmarinent
híres pohjolai házba,
Sairola kunyhójába;
megeteti éhségétől,
megitatja szomjúságtól,
jól tartja minden javával.
Akkor mondogatni kezdi:
,,Ó, te kovács Ilmarinen,
örök idők nagy kovácsa!
Érted-e szampó ácsolását,
tarka tető rajzolását
hattyú tollának hegyéből,
meddő tehénnek tejéből,
aprón apró árpaszemből,
nyári juh gyapja aprajából?
Fizetséged lesz a lányom,
mukád bére lesz a szépség."
Akkor kovács Ilmarinen
maga a száját szóra nyitja:
,,Értem szampó építését,
tarka tető ácsolását
hattyú tollának hegyéből,
meddő tehénnek tejéből,
aprón apró árpaszemből,
nyári juh gyapja aprajából,
mert az eget én emeltem,
világnak tetejét tettem,
még a teremtés idején,
amikor még cérna sem volt."

Elindul szampót csinálni,
tarka tetőt építeni.
Kérdi, merre van a műhely,
s szerszámot honnan vehetne:
nincs helye a műhelyének,
nincs műhelye, fújtatója,
nincsen tűzhely, nincsen üllő,
de még kalapácsnyél sincsen.
Akkor kovács Ilmarinen
szóval mondja, elbeszéli:
,,Vénasszonyok aggódjanak,
a hitványak hátráljanak,
de nem az ember, még a rossz se,
még a mihaszna legény se!"
Keres telket tűzhelyének,
földet a fújtatójának
azon az északi tájon,
pohjolai rétek végén.
Keres egy nap, második nap.
Hanem aztán harmadnapra
rátalál egy tarka kőre,
egy hatalmas kősziklára.
Ott a kovács csak megállott,
tüzet rak a kő tövébe;
felállítja fujtatóját,
másnap a tűzhelyét rakja.
Akkor kovács Ilmarinen,
minden idők nagy kovácsa
odatett a tűz fölébe
minden olvasztanivalót;
fujtatni rabokat rendel,
tűz-szítani szolganépet.
Hát a rabok fújják, szítják,
szítják szaporán a szolgák,
szítják három nyári nappal,
fújják három nyári éjjel:
kő termett a sarkaikra,
kölönc nőtt a lábuk ujján.
Aztán egy nap elteltével
maga kovács Ilmarinen
csak elindul nézegetni,
mi van a tűzhely tövében,
mi termett az égő tűzben,
mi lett a lobogó lángban.
Hát egy íj termett a tűzben,
aranyos íj lett a lángban,
aranyív, ezüst a vége,
a nyele is rézzel rajzolt.
Bizony szemre szép az íja,
szokására annál rosszabb:
egy fejet kíván naponta,
jobb napokon kettőt kíván.
Maga kovács Ilmarinen,
nem örült nagyon az íjnak:
hanem azt is ketté törte,
ketté törte, tűzbe lökte;
fújtatni rabokat rendel,
tűz-szítani szolganépet.
Második nap elteltével
maga kovács Ilmarinen
megint indul nézegetni,
mi van a tűzhely tövében:
termett egy hajó a tűzben,
veres csónak lett a lángban,
eleje arannyal rajzolt,
az oldala rézből öntött.
Bizony szemre szép a csónak,
de nem olyan szép szokásra:
ok nélkül csatába menne,
szükségtelen harcba szállna.
Bizony kovács Ilmarinen
nem örült a kis hajónak:
a csónakot összetörte,
összetörte, tűzbe tette;
fújtatni rabokat rendel,
tűz-szítani szolganépet.
Harmadik nap elteltével
maga kovács Ilmarinen
megint indul nézegetni,
mi van a tüze tövében:
termett egy üsző a tűzben,
annak is arany a szarva,
homlokán a Göncöl csillog,
fején fénylik a kerek Nap.
Jó is a jószág, szemre szép is,
de nem olyan szép szokásra:
az erdőben elfeküszik,
teje szétfolyik a földön.
Maga kovács Ilmarinen
nem is örült a tehénnek:
azt az üszőt össze vágta,
összevágta, tűzbe lökte;
fújtatni rabokat rendel,
tűz-szítani szolganépet.
Negyedik nap elteltével
maga kovács Ilmarinen
megint indul nézegetni,
mi van a tüze tövében:
termett egy eke a tűzben,
annak is arany az éle,
arany az alja, réz a rúdja,
szarva vége szép ezüstös.
Szép az eke külsejére,
de nem olyan szép szokásra:
falu rétjét szántogatja,
földjeit felhasogatja.
Maga kovács Ilmarinen
nem is örült az ekének:
hanem azt is kettétörte,
kettérörte, tűzbe tette.
Fújtatónak fergeteget,
szítani szeleket rendelt.
Szaporán a szelek szítják:
kelet, nyugat szítja, fújja,
mégis dél fújja leginkább,
észak éleszti erősen.
Szítják egy nap, szítják másnap,
harmadikon folyvást fújják:
az ablakon láng lobogott,
ajtaján is szikra pattant,
égre felfutott a pernye,
füstje fellegekbe szállott.
Az a kovács Ilmarinen
megint indul harmadnapra,
megint indul nézegetni,
mi van a tüze tövében:
látja, a szampó most születik,
tarka tető most növekszik.
Akkor kovács Ilmarinen,
örök idők nagy kovácsa
úgy kalapál, úgy kovácsol,
kalapáccsal, ráverővel.
Megépíti azt a szampót,
egyik oldalt lisztmalommal,
másik oldalt sómalommal,
harmadikon pénzmalommal.
Kezdett őrölni a szampó,
rengett az írott fedél is:
egy hombárral őrölt estig -
egy hombárral enni őrölt,
másikkal eladni őrölt,
megtartani harmadikkal.
Örül a pohjolai asszony;
viteti a szörnyű szampót
pohjolai kőhalomba,
roppant rézhegy belsejébe,
kilenc zárnak rejtekébe.
Gyökereit nyújtóztatja
kilenc ölnek mélységébe:
föld mélyébe ér az egyik,
vízi vidékre a másik,
harmadik hazai hegybe.

Akkor kovács Ilmarinen
fizetségül kéri lányát.
Megkérdezi, szóval mondja:
,,Már most a leány enyém lesz,
mert a szampót szereztem,
tarka tetőt megcsináltam."
Akkor Észak ékes lánya
maga a száját szóra nyitja:
,,Már akkor nálunk jövőre,
jövő nyárra, harmadévre,
kakukkmadár kinek szólna,
kis madár kinek dalolna,
ha én más vidékre mennék,
bogyó, idegenbe jutnék!
Ha a kis tyúk útra kelne,
boldog madár elrepülne,
elmenne anyám gyümölcse,
kicsi piros áfonyája:
minden kakukk útra kelne,
minden madár elrepülne,
mind elhagyná ezt a dombot,
a mi kis hegyünk határát.
El nem megyek életemben,
el nem hagyom lányságomat,
házi tennivalóimat,
nyáron való gondjaimat:
lesz, ki a bogyót leszedje,
öböl partján örvendezzék,
irtásokon itt lakozzék,
kis erdőkben vígadozzék."

Akkor kovács Ilmarinen,
minden idők nagy kovácsa
fejét hajtva bánatában,
féloldalt suvadt sisakkal
mind csak azon gondolkozik,
folyvást forgatja fejében,
hazafelé mint mehetne,
mint érhetne ismert földre,
ebből a sötét Pohjolából,
homályos Sariolából.
Szól a pohjolai asszony:
,,Ó, te kovács Ilmarinen!
Mért oly szomorú a kedved,
mért suvadt sisakod oldalt?
Vágyakozol visszamenni,
elérni eddigi földed?"
Szól a kovács, Ilmarinen:
,,Vágyakozom visszamenni
halálomra szép hazámba,
magam földjén megnyugvásra."
Hát a pohjolai asszony
akkor eteti, itatja,
ülteti csónak farába,
réz evező oltalmára;
szelet szólít szállongatni,
észak szelét megfúvatja.
Akkor kovács Ilmarinen,
örök idők nagy kovácsa,
maga földjére utazik
tenger kék vizén keresztül.
Halad egy nap, második nap;
hazajutott harmadik nap,
hazaérkezett a mester,
elérte a szülötte földjét.
Kérdezi vén Väinämöinen
Ilmarinen jó kovácstól:
,,Testvér, kovács Ilmarinen,
minden idők nagy kovácsa!
Már új szampót építettél,
tarka tetőt is szereztél?"
Mondja kovács Ilmarinen,
maga a mester azt feleli:
,,őröl szaporán a szampó,
reng az iratos fedél is,
egy hombárral őröl estig -
egy hombárral enni őröl,
másikkal eladni őröl,
megtartani harmadikkal."
Nagy Kálmán fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Kalevala TIZEDIK ÉNËK   
szeretettel
  2012-05-27 15:04:31, vasárnap
 
  Kalevala
TIZEDIK ÉNEK



Vénséges vén Vejnemöjnen kivezeti kis csikaját,
szép szürkéjét szerszámozza, könnyű szánja elé köti,
magát meg a szánba vágja, telepszik tarka kasába.

Lovát ostorral legyinti, gyöngyös gyeplővel bíztatja:
fut a fakó, szalad a szán, siklik sebten, fogy az útja;
nyírfa talpak nyöszörögnek, billeg a berkenye járom.

Szilajan száguld a szánnal, megyen mezőn, mély mocsáron,
vágtat irdatlan irtáson. Megyen egy nap, megyen másnap,
harmadik nap haladtával jut egy hosszú híd fejéhez,
Kaleva kies földjére, Oszmo szántása szélére.

Száját ekkor szóra nyitja, kevély kedvvel kijelenti:
,,Fald fel, farkas, kapd el, kórság, azt az álmot látó lappot!
Hiszen egyszer azt hazudta, hogy én élő szemmel soha,
míg a világ világ lészen, míg ékes hold jár az égen,
nem térhetek többé ide, Kaleva kies földire!"

Most vénséges Vejnemöjnen dalolni kezd: bűvöl-bájol,
virágzó fenyőt varázsol! Arany annak a levele,
feje az egeket éri, felnyúlik a felhők fölé,
lombja fenn a levegőben szétterűl a menny széléig.

Énekével bűvöl-bájol: derengő holdsarlót dalol
aranyos fenyő ágára, Göncölt ültet a gallyára.
Lovát megint megugratja, szánját hazafelé hajtja,
Komor képpel, borús kedvvel, csáléra csapott süveggel,
mert Ilmarinent igérte, őt, az örökös vasverőt
maga feje mentségéűl, vén élete váltságáúl
sötét, sivár Pohjolába, szomorú Száriolába.

Ménlova máris megállott Oszmo új szántása szélén.
Vénséges vén Vejnemöjnen ott fülel, fejét felütve;
kalapácsot hall kopogni, csendülő pörölyt csattogni!

Ihol a vén Vejnemöjnen megyen mindjárt a műhelybe:
ott Ilmari kovácsmester csengve-bongva vasát verte.
Kérdi kovács Ilmarinen: ,,Te vénséges Vejnemöjnen,
mit műveltél, merre jártál, hetek hosszat hol kószáltál?"

Vénséges vén Vejnemöjnen felel néki, mondja menten:
,,Ott kószáltam, kóboroltam, hetek hosszat ott maradtam
sötét, sivár Pohjolában, szomorú Száriolában,
lapp varázslók vándorútján, tudós táltosok tanyáján!"

Most megint Ilmari mester mondja a szót, kérdve kérdi:
,,Te vénséges Vejnemöjnen, örök titkoknak tudója!
Mit mesélsz most, mi hírt hoztál hosszú útról hazatérve?"

Vejnemöjnen válaszolja: ,,Bőven lenne mit beszélnem!
Szép szűz lakik Pohjolában, hajadon a hideg házban,
nem kell néki férfiember, nem törődik a kérőkkel!
Pedig Pohjola fél földje szűzi szépségét dicséri:
homlokáról hold sugárzik, nap ragyog ringó melléről,
vállán a Göncöl világol, hátán a Fiastyúk fénylik.

Indúlj immár, Ilmarinen, öröktől való vasverő,
tekintsed meg azt a tündért, szerezzed meg a szép szűzet!
Hogyha Szampót szerkesztesz ott, ha tetejét tarkán írod:
ez a lány lesz munkád bére, tied lesz Észak tündére!"

Most Ilmari mester mondja: ,,Hohó, te vén Vejnemöjnen!
Látom, elígértél engem sötét, sivár Pohjolába
vén fejednek váltságáúl, életednek zálogáúl.
De én soha életemben, míg halvány hold jár az égen,
nem megyek fel Pohjolába, Száriola szállására,
vitézeket vesztő helyre, férfiakat fojtó földre!"

Vénséges vén Vejnemöjnen válaszol a vasverőnek:
,,Mondok mást is, más csodát is: van egy virágzó fenyőfa
Oszmó szántójának szélén. Arany annak minden ága,
tetején a hold tanyázik, Göncöl-csillag ül a csúcsán!"

Mondja Ilmarinen mester: ,,Nem hiszem, hogy igaz volna,
míg magam meg nem nézhetem, nem láthatom szép szememmel!"

Vejnemöjnen visszafelel: ,,Hogyha nem hiszel szavamnak,
menjünk, lássuk mind a ketten: igaz hír-e, vagy hazugság!"

Mennek nyomban, megtekintik azt a virágzó fenyőfát:
mendegél vén Vejnemöjnen, megyen Ilmarinen mester.
Mindjárást hogy megérkeznek Oszmó széles szántójához:
nézi a kovács közelről, csodálja a csudafenyőt,
aranyos ágán a holdat, Göncöl csillagát a csúcsán.

Vénséges vén Vejnemöjnen ilyen igét szól szájával:
,,No most kedves kovács komám, eredj fel a fenyőfára,
hozd le a halovány holdat, Göncöl csillagát is csend el!"

Ilmarinen, a vasverő, felmászott a magos fára,
felment a felső egekbe, halvány holdat hogy lehozza,
csodás fenyőfa csúcsáról Göncöl csillagát lecsenje.

Megszólal a magos fenyő, csúfolódik a csudafa:
,,Jaj, te esztelen kis ember, oktalan, ostoba fickó!
Feljöttél, te félkegyelmű, gyürkőztél, te gyermekeszű,
hogy leszedd a hamis holdat, csend a csalfa csillagokat!"

Ekkor a vén Vejnemöjnen dalolni kezd, dudorászni:
forgószelet fúj szájával, bősz vihart bűvöl dalával,
mondja mellé mondókáját, varázsverset szól a szája:
,,Vidd el őt, vihar, hajóddal, szállítsd el, szél, csónakoddal,
vidd magaddal messzi tájra, sodord sötét Pohjolába!"

Fergeteges forgószél jött, tomboló zegernye támadt,
kapta kovács Ilmarinent, vette, vitte, elsodorta
sötét, sivár Pohjolába, szomorú Száriolába.
Repűl immár Ilmarinen, száguld szélnél sebesebben,
vágtat vad viharok útján, örvénylő szelek ösvényén.
Hold felett jár, Nap alatt jár, Göncöl-csillag vállán vágtat.
Érkezik Észak földjére, Száriola szaunájához,
jöttét a kutyák sem hallják, csahos ebek sem ugatják.

Louhi, Pohjola úrnője, Fagyország foghíjas vénje,
kilép kerek udvarába, kérdezi a kovácsmestert:
,,Ki vagy, mi vagy? Honnan jöttél? Híres hősöktől eredtél?
Ide szálltál szelek szárnyán, vad viharok szánkaútján,
még a kutyák sem ugattak, csahos ebek sem csaholtak!"
Mondja most Ilmari mester: ,,Nem is azért jöttem ide,
kuvaszok hogy kergessenek, mocskos ebek megmarjanak,
itt, ez idegen udvaron, ismeretlen, rideg tájon!"

Louhi, Pohjola úrnője, kérdi különös vendégét:
,,Vajon nem láttad valahol, avagy talán ismered is
magát Ilmarinen mestert, kovácsok közt legkülönbet?
Három hosszú hete várjuk, jöttét régóta reméljük,
hogy itt Észak fagyos földjén új Szampót szerezzen nekünk."

Felel Ilmarinen fennen, ilyen igét szól szájával:
,,Hát már hogy is ne ismerném! Ilmarinent jól ismerem:
magam vagy Ilmarinen, én vagyok az vasverő!"

Louhi, Pohjola úrnője, Fagyország foghíjas vénje,
sebbel-lobbal lép a házba, szóval mondja a szobában:
,,Gyermekem, legifjabb lányom, kedves kincsem, szende szűzem!
Szedd magadra szép ruhádat, vedd patyolat pendelyedet,
rokolyát ringó csípődre, kebeledre könnyű kendőt,
gyöngyöt tégy gyönge nyakadra, hímes éket homlokdra,
pirosítsd ki két orcádat, mutasd meg tündér mivoltod.
Megjött már Ilmari mester, öröktől való vasverő,
eljött, hogy Szampót szerkesszen, fedelét tarkára fesse!"

Akkor Pohjola szép szűze, földnek fénye, víz virága,
veszi választott köntösét, patyolat fehér pendelyét,
képét cifrán cicomázza, fényes pántot tesz fejére,
rezes csattot ruhájára, arany övet ölt magára.

Kis kamrából jő a házba, libegve lép a szobába,
szürke szeme frissen fénylik, füle fínoman fehérlik,
gyönyörűség gyenge képe, két orcája kinyílt rózsa,
keblén arany csatja csillog, haján ezüst éke villog.

Louhi, Észak gazdasszonya, Ilmarinent bevezeti
Pohjola palotájába, Száriola szobájába.
Megeteti, megitatja, szomját oltja, jól lakatja,
vígan tartja, vendégeli, végűl mégis megkérdezi:
,,Mondd csak, Ilmarinen mester, öröktől való vasverő:
Tudsz-é Szampót szerkeszteni, fedelét tarkán festeni
hattyú tollának hegyéből, meddő tehénnek tejéből,
árpának apró szeméből, gyenge báránynak gyapjából?
Szépséges szűz lesz a béred, gyönyörű lány lesz jutalmad!"

Maga Ilmarinen mester szapora szóval feleli:
,,Tudok Szampót szerkeszteni, fedelét tarkán festeni
hattyú tollának hegyéből, meddő tehénnek tejéből,
árpának apró szeméből, gyenge báránynak gyapjából.
Még a magos menny boltját is egyedűl én kalapáltam,
amikor még semmi sem volt, foszlott fonál, annyi sem volt!"

Indúl Szampót szerkeszteni, fedelét tarkán festeni.
Kérdi, műhelyt merre lelhet, jó szerszámot hol szerezhet.
Semmi sincsen, ami kellő: nincs kalapács, nincsen kohó,
nincs fújtató, nincsen fogó, nincs üllő, nincs kalapácsnyél!

Ekkor Ilmarinen kovács ilyen igét szól szájával:
,,Vénasszony, ki veszkelődik, hitvány eb, ki dolgát hagyja!
Férfiember bír a bajjal, még a gyatrábbja is győzi!"

Helyet keres a kohónak, tág teret a fújtatóknak,
száraz helyen, sziklaháton, pohjolai mezők mentén.
Keres egy nap, kutat másnap, végre harmadnap haladtán
tarkán írott kőre talál, irdatlan szürke sziklára.
Ott a mester megáll immár, szikla csúcsán tüzet csihol,
kohóját is elkészíti, fújtatóit felépíti.

Mostan Ilmarinen mester, öröktől való vasverő,
mind a holmit tűzbe hányja, nyers ércet nyom a kohóba,
szolgákat szed tüzet szítni, rabokat rendel fújtatni.

Szítják már tüzét a szolgák, rossz rabok rendre fújtatják,
három hosszú nyári napon, három bűvös éjszakán át;
kemény kő tapad talpukra, lapos kavics lábujjukra.

Már az első napnak múltán maga Ilmarinen mester
lehajol, hogy látván lássa: mi kél a kohó szívéből,
mi támad a tűz hevéből, mi lesz a lobogó lángból.

Tüzéből íves íj támad, szép színarany íj született:
arany íjnak ezüst feje, cínnel cifrázott a nyele.
Az arany íj szép volt szemre, de gonosz a természetje:
minden napra kér egy fejet, néhanapján kettőt kíván!

Ilmarinen, a vasverő, nem lelte nagy kedvét benne:
kevély íját kettétörte, vas ívét tűzbe vetette.
Tüzét szorgos szolgák szítják, rossz rabok rendre fújtatják.

Második nap múltán immár maga Ilmarinen mester
lehajol, hogy látván lássa: mi kél a kohó szívéből?
Kis csónak kélt a kohóból, tűzből barna bárka támadt:
orra arannyal cifrázva, két oldala vasból verve.

Az a csónak szép volt szemre, de gonosz a természetje;
ok híján is hadba szállna, véres viadalba menne.

Maga Ilmarinen mester kedvét ebben sem találta:
összezúzta darabokra, töredékit tűzbe dobta!
Tüzét szorgos szolgák szítják, rossz rabok rendre fújtatják.

Harmadnapon, hűs hajnalon Ilmarinen, a vasverő,
lehajol, hogy látván lássa, mi kél a kohó közepén.
Tüzéből most tehén támadt: színarany a tehén szarva,
homlokán hét Göncöl-csillag, feje felett a fényes nap!

Az a tehén szép volt szemre, de hitvány a természetje:
hétszám hever künn az erdőn, tejét a földre folyatja.

Ilmarinen igaz kovács, kedvét ebben sem találja:
felkoncolja a tehenet, visszaveti kohójába.

Negyedik nap érkeztével maga Ilmarinen mester
lehajol, hogy látván lássa, mi kél a kohó közepén.
Tűz lángjából eke támad! Eke vasa aranyból van,
rúdja veres rézből verve, szarván a gomb színezüstből.

Az az eke szép volt szemre, de hamis a természetje:
falu földjét mind föltúrja, rendre rontja a réteket.

Ilmarinen kovácsmester kedvét ebben sem találja:
elroppantja a rossz ekét, visszaveti kohójába.

Szeleket hív lángot szítni, fergetegeket fújtatni!
Fújnak a szelek sziszegve: keleti szél, nyugati szél,
dühösen dúl a déli szél, élesen vág észak szele.
Szítják a szelek a tüzet egy nap, két nap, három napig:
lobog a láng az ablakból, szikrák szállnak az ajtóból,
pernye csap a magos mennybe, sűrű fűst a fellegekbe.

Maga Ilmarinen mester három hosszú nap teltével
megy, lehajol, látván látja: kohójának közepében
szépséges Szampó születik, tarka tetős malom támad!

Örül már Ilmari mester, öröktől való vasverő.
Kovácsolja, kalapálja, kiveri, jól kiformálja.
Mester módján Szampót szerkeszt: lisztmalmot egyik felére,
sómalmot másik felére, pénzmalmot a harmadikra.

Szaporán őröl a Szampó, zakatol tarka teteje:
estig őröl egy hombárnyit; egy hombárnyi ennivalót,
még egyet vásárra valót, harmadikat háztartásra.

Örvend Észak úrasszonya: Szampóját nyomban szállítja
kemény kőszirt kebelébe, roppant rézhegy rejtekébe,
kilenc záros kapu mögé. Gyökerét gyorsan ereszti,
kilenc öl mélyen megköti: egyet köt fekete földbe,
másodikat mély vizekbe, harmadikat hegy hasába.

Immár Ilmarinen mester kéri kezét a leánynak;
szájával a szót így mondja: ,,Megkapom-e szép szűzemet,
hiszen Szampót szerkesztettem, tetejét tarkán festettem?"

Észak ékes lánya ekkor fennszóval így felel néki:
,,Hát jövőre, harmadévre, meleg nyáridőn ki menne
hallgatni a kakukk hangját, madár csacska csácsogását,
ha én innen messze mennék, szép szamóca, elszármaznék?
Csöpp csibécske, ha eltűnnék, kis kacsa, ha elröpülnék,
ha elszállnék, szülém szülte pici piros áfonyája:
minden kakukk szárnyra kelne, minden madár messze menne
határunkról, halmainkról, kedves kerek dombjainkról!

Semmi képpen sem mehetek, nem hagyom hajadon sorom,
temérdek tennivalómat, nyájas nyáridők munkáit:
réten szamócát kell szednem, vizek partján vígan lennem,
ligetekben lépegetnem, bújócskáznom a berekben!"

Így hát Ilmarinen mester, öröktől való vasverő,
komor képpel, borús kedvvel, csáléra csapott süveggel
töprenkedik, tanakodik, fejében csak azt forgatja:
hazafelé hogy mehetne, tanyájára hogy térhetne
sötét, sivár Pohjolából, szomorú Száriolából.

Kérdi Észak úrasszonya: ,,Enyje, Ilmarinen mester,
mért oly keserű a kedved, mért csaptad csáléra kucsmád?
Talán bizony kedved támadt volt hazádba visszatérni?"

Mondja Ilmarinen mester: ,,Szívem szerint mindjárt mennék,
hazamennék, hogy meghaljak, magam földjében nyugodjak."

Észak gondos gazdasszonya megetette, megitatta,
bárkájába beültette, kormányt adott a kezébe.
Szólt a szélnek, parancsolta: azt a hajót hajtsa haza!

Ilmarinen kovácsmester, öröktől való vasverő,
hazája felé hajózik keresztűl a kék tengeren.
Halad egy nap, halad másnap, harmadnapon hajnaltájon
megérkezett hazájába, szerelmes szülőföldjére.

Kérdezi vén Vejnemöjnen vasverő Ilmarinentől:
,,Kedves komám, jó kovácsom, öröktől való vasverő!
Szereztél-e már új Szampót, tarkáztad-e a tetejét?"

Mondja Ilmarinen mester, fennhéjázva felel néki:
,,Szaporán őröl a Szampó, forog tarkázott teteje:
minden nap őröl egy hombárt! Egy hombárral ennivalót,
másikkal vásárra valót, harmadikat hűs magtárba!"
Rácz István fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Kalevala TIZEDIK ÉNËK   
szeretettel
  2012-05-27 15:03:34, vasárnap
 
  Kalevala
TIZEDIK ÉNËK
Szampó készül Pohjolának



Vénëk véne Väinämöinen pejparipáját befogta, szërszámot rakott lovára, szánkója elébe fogta. Maga szállt a szánülésre, szánkója farába fekve. (6)
Fürgéjét faron legyinti, gyöngyostorával gyakintja. Fürge fut, fogyogat útja, utána szalad a szánka, nyikorog a nyírfatalpa, berkënyefa-pántja pattog. (12)
Hajtanak sebës-haladva mocsarakon és mezőkön, puszta parlagok lapályin. Mënnek ëgy nap, mënnek másnap, hát a harmadik nap este érnek hosszú híd fejéhez, Kalevala környékére, Osmo szántója szögébe. (20)
Akkor száját szóra nyitva maga mondta, fölfelelte: ,,Azt az álomlátó lappot farkas falja, kór eméssze, mert azt mondta: mëg nëm érëm, míg bennem lakik a lélëk, s míg az égën hold világol, hogy hazajussak honomba, Väinölä vidékére, Kalevala környékére." (30)
Vén Väinämöinen azonnal dalba kezdëtt, bájolásba. Virágos fenyőt varázsolt, csodálatos csillogású égig érő fát dalával; fëlhőkig fölért hëgyével, lombjait a légbe tárta, szétterëgette a szélbe. (38)
Mondja-mondja bájolásit: holdvilágot dall hëgyére csuda-csillogó fenyőnek, Göncölt gallyai bogára. (42)
Sebësen haladva hajtott szeretëtt szülőhonába, orra-lógatva, lëverten, félrefittyenő süveggel, merthogy Ilmarit igérte, kovácsát örök koroknak maga mëgváltása végett, fizetségéül fejének, eligérte Pohjolába, szomorú Sariolába. (52)
Már mëgállott méncsikója Osmo szántóföldje szélin. Vén Väinämöinen fülébe, kasából fejét kidugva, hangzott hámor csattogása, kovácsnak kopácsolása. (58)
Vénëk véne Väinämöinen kovácsműhelyébe méne. Ilmari kovács keményen verte ott vasát ütemre. Ilmarinen ígyen szóla: ,,Vén Väinämöinen, ugyancsak elidőzgettél ezúttal! Ugyan merre udvaroltál?" (66)
Vénëk véne Väinämöinen maga mondta, fölfelelte: ,,Én biz eddig ott időztem, csavarogtam-csámborogtam, Észak éjsötét honában, szigetës Sariolában, lapp utakon lépëgettem, táltosok nyomát tapostam." (74)
Mire Ilmarinen mestër tudakolta tőle szóval: ,,Ó, vénségës Väinämöinen, időtlen idők tudósa! Mi mondandód van minékünk, hogy mëgérkëztél honodba?" (80)
Väinämöinen válaszolta: ,,Van biz mondandóm, de mennyi! Pohjola kisasszonyárul, hideg föld hajadonárul, ki nëm hajlik házasságra, fittyët hány a férfiakra. Egész észak őt dicséri, szépségéről szól a fáma: homlokán a hold világol, mellén nap sugára fénylik, vállán Göncöl lángja villog, hátán hét csillagja csillog. (92)
,,Mármost Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, indulj szépën lyányt szërëzni, fonatos fejűt kikérni! Ha a Szampót mëgszërkesztëd, tarkatornyost mëgcsinálod, az a lány lëszën jutalmad, világ bájosa a bérëd." (100)
Monda Ilmarinen mestër: ,,Nëm addig a', Väinämöinen! Elígértél szóval engëm Észak éjsötét honába fizetségül fejednek, magad mëgváltása végett? Én azonban míg csak élëk, míg az égën hold világol, nëm mëgyëk el Pohjolába, Sariola szállására, férfivért ivó vidékre, hősöknek vesztőhelyére!" (112)
Vén Väinämöinen viszontag így felelt neki szavára: ,,Hallhatsz hírt tëhát ëgyebet: csuda-csillogó fenyőfa, aranyból az ága, lombja, Osmo szántóföldje szélin. Hëgyén hold ragyog a fának, gallyain a Göncöl fénylik." (120)
Így szólt erre Ilmarinen: ,,Nëm vélhetëm ezt valónak, míg el nëm mëgyünk a helyre, s nëm látom saját szëmëmmel." (124)
Vén Väinämöinen felelte: ,,Hát ha nëm hiszëd valónak, nosza mënjünk, mëgtekintsük, valót mondtam vagy hazudtam!" (128)
Látására elmënének virágos fejű fenyőnek, vén Väinämöinen vezetve, Ilmari kovács követve. Mëgérkëzvén mind a ketten Osmo szántója szögébe, kovácsunk közel mëgállva csudafenyőfát csodálta, gallyai bogán a Göncölt, hëgyében a holdvilágot. (138)
Vén Väinämöinen pediglen szólott hozzá ily szavakkal: ,,Most hát, ëgykomám-kovácsom, mënj föl, hozd lë azt a holdat, gallyairul azt a Göncölt csuda-csillogó fenyőnek!" (144)
Indult Ilmarinen mestër föl az égig érő fára, fëllegët verő fenyőre, hogy lëhozza azt a holdat, gallyairul azt a Göncölt csuda-csillogó fenyőnek. (150)
Monda a magas fenyőfa, égig érő szálfa szóla: ,,Ó të, félkëgyelmű férfi, esztelenëk esztelenje! Hebehurgyán ágaimra mászol gyatra gyermëkésszel hamis holdakat lëhozni, álcsillagokat csodálni!" (158)
Vén Väinämöinen eközben dünnyögte varázsdanáit: a szelet veszëtt viharrá, dühös forgóvá dalolta, száját ily szavakra nyitva, mondókáit mondogatva: ,,Húzzad, szél, sebës hajódba, vihar, vëdd a csónakodba, ragadd el, röpítsd magaddal Észak éjsötét honába!" (168)
Támadt szélörvény e szóra, féktelen forogni kezdëtt, kapta Ilmari kovácsot, ragadta sebës-röpítve Észak éjsötét honába, szomorú Sariolába. (174)
Ilmari kovács pediglen fönt suhant a fëllegëkben, szelek szárnyain rëpülve, vonuló vihar csapáin. Hold alatta, nap fölötte, Göncöl gallérját súrolta. Földre pottyant Pohjolába, Sariola szérűjére, kutyák kaffantása nélkül, észrevétlenül ëbeknek. (184)
Louhi, északi nagyasszony, Pohja foghíjas banyája, udvarára csak kiugrott, száját ily szavakra nyitva: ,,Kiféle-miféle vagy të, fene férfiú lëhetsz të: szállasz szárnyain szeleknek, vonuló vihar csapáin, s nëm kaffognak rád kutyáim, bongyor bundák nëm csaholnak!" (194)
Monda Ilmarinen mestër: ,,Nëm érkëztem én e földre hërgëlni hitvány kutyákat, bongyorokat bosszantani mások háza ajtajában, idegën kapuk közében." (200)
Észak asszonya e szóra tudakolni kezdte tőle: ,,Nëm tudsz véletlenen valamit - hátha hallottál felőle - hírës Ilmari kovácsrul, mestërëknek mestërérül? Várva-várjuk érkëzésit, jöttét régóta reméljük ide, puszta Pohjolába, hogy a Szampót mëgcsinálja." (210)
Mire Ilmarinen mestër maga mondta, fölfelelte: ,,Tudnék véletlen valamit amaz Ilmari kovácsrul, minthogy éppen Ilmarinen vónék, vasnak jó verője." (216)
Louhi, északi nagyasszony, Pohja foghíjas banyája, béfordult a belső házba, száját ottan szóra nyitva: ,,Kisebbik kisasszony lányom, gyönyörűségës gyerëkëm! Tëdd fejedre szép fejékëd, dërëkadra drága göncöd, legcsinosabbat csípődre, meseszépët melleidre, legnyájasabbat nyakadba, harmatosat homlokodra; pofikáidat pirosra, termetëdet tetszetősre! Mëgjött Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa Szampó szërkesztése végett, tarkatornyosat csinálni." (234)
Akkor Észak ékës lyánya, világszépe, víz virága, vëszi válogatott göncit, hófehér habos ruháit, szorgoskodva, szépítkëzve; fonatos fejére párta, ruhájára rézciráda, dërëkán aranytüszője. (242)
Jő a színbül a szobába, ruhás raktárból libëgve; szépsége ragyog szëmében, finom formájú fülében, arca-ábrázatja ékës, pofikái pírban égnek, mellein aranymonéták ezüsthírmëk a hajában. (250)
Pohja úrnője pediglen Ilmarinent invitálja Pohja belső termeibe, Sariola szálájába; ottan ételt ád elébe, ëteti-itatja bőven, és füröszti tejbe-vajba. Közben kérdëzgeti tőle: ,,Mondd csak, Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, tudsz-ë Szampót szërkeszteni, tarkatornyosat csinálni hattyú tollának hëgyébül, borjatlan tehén tejébül, ëgy szëm apró árpamagbul, nyári birka bolyhaibul? Akkor mëgkapod lëányom, munkabér gyanánt gyönyörűn." (268)
Mire Ilmarinen mestër szóval mondta, fölfelelte: ,,Talán csak tudok csinálni Szampót, cirkalmas tetőset hattyú tollának hëgyébül, borjatlan tehén tejébül, ëgyetlenëgy árpaszëmbül, nyári birka bolyhaibul, ha a mënnyet mëgcsináltam, égnek boltját én tetőztem, mikor híre-hamva sëm volt égnek, égi csillagoknak." (280)
Szampó készítéshëz kezdëtt, cirádás tetőst csinálni. Kovácsműhelyt mén keresni, kovácsszërszámot szërëzni, csakhogy híre sincsen ottan fogónak vagy fújtatónak, kalapácsnak vagy kohónak, vasverőnek vagy nyelének! (288)
Akkor Ilmarinen mestër száját ily szavakra nyitja: ,,Szándokát föl asszony adja, csak a hitvány hagyja félbe, de nëm ám a férfi embër, mégha mégoly élhetetlen!" (294)
Keresgél helyet kohónak, alkalmasat fújtatónak, kërësztül-kasul bejárva Pohjola mohos mezőit. (298)
ëgy nap, másnap is kutatja, hát a harmadik nap este rátalál ëgy tarka kőre, dërék terméskődarabra. Mëgállapodott a mestër, tűzhelyét oda hëlyezte, szelelőjén szöszmötölve, kohóját kikalapálva. (306)
Akkor Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, anyagait tűzbe tëtte, nyers vasát kohóba nyomta, szolgát szítani befogta, segédeit sürgölődni. (312)
Szolgák szítottak keményen, segédëk nagyon sürögtek három hosszú éjën által, ugyanannyi nyári nappal; sarkuk kőkemény koloncra ujjaik viaszra váltak. (318)
Első napnak elteltével maga Ilmarinen mestër mélyen mëghajolva leste, tűzhelye terét kutatva, hogy mire mëgyën a műve, mi terëm neki a tűzben. (324)
Íj termëtt a tűzparázsban, arany számszëríj születëtt, arany ív ezüst fejekkel, szára rakva rézverettel. (332)
Szëmre szép a számszëríja, annál rosszabb a szokása: ëgy fejet fogyaszt naponta, kettőt is, ha kedve szottyan. (332)
Maga Ilmarinen mestër nëmigen örült mëg annak. Íját két darabra törte, aztán újra tűzbe tëtte; szolgát szítani befogta, segédeit sürgölődni. (338)
Már a második nap este maga Ilmarinen mestër görnyedve kohó elébe, tűzterébe lesve látta: hajó készül ott a hőben, piros bárka tűzparázsban, orra cifrázva arannyal, törzse rakva rézverettel. (346)
Szëmre szép hajócska volna, ha nem volna rossz szokása: szíre-szóra háborúzna, csekélységëkért csatázna. (350)
Ilmari kovács azonban nëmigën örült mëg annak: hajóját szilánkra szëdte, újra tűzterébe tolta; szolgát szítani befogta, segédeit sürgölődni. (356)
Hát a harmadik nap este maga Ilmarinen mestër mélyen mëghajolva látta kohója tüzes terében: üsző volt alakulóban, színaranyból volt a szarva, homlokán a Göncölt hordta, fején fényës nap sugára. (364)
Szëmre szép üszőcske volna, ha nëm volna rossz szokása: erdő mélyén elheverget, tejét földre tékozolja. (368)
Így hát Ilmarinen mestër nëmigën örült mëg annak: szép üszőt szeletbe vágva újra tűzterébe tolta; szolgát szítani befogta, segédeit sürgölődni. (374)
Nëgyedik nap alkonyatkor maga Ilmarinen mestër mélyen mëghajolva nézëtt kohója tüzes terébe: eke támadott a tűzből, lapéle arany lemezbül, vörösrézbül volt a szarva, törzsökét ezüst erezte. (382)
Szëmre ékës volt ekéje, hanëm volt ëgy rossz szokása: falu földjeit faragta, mezeiket szétmetélte. (386)
Így hát Ilmarinen mestër nëmigën örült mëg annak: ekét két darabra törte, kohóba középre tolta. (390)
Szítását szelekre bízta, szélvihart fogott fuvónak. (392)
Szelek szítottak keményen, nyargaltak kelet- s nyugatrul, dél is dolgozott erősen, észak élësen kavarta. Fújtak ëgy nap, fújtak másnap, harmadikon sëm hevertek; ablakdëszka lángra lobbant, tűzcsóva csapott az ajtón, pernye porladott az égën, füstből fëlhők sűrűsödtek. (402)
Immár Ilmarinen mestër harmadik napot kivárva mélyen mëghajolva nézëtt kohója tüzes terébe: Szampót látta ott születni, tarkatornyosat terëmni. (408)
Akkor Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, kalapácsolásba kezdëtt, verte a vasat keményen. Szampót szërkesztëtt tudással: ëgy felében lisztët járjon, más felében sót daráljon, harmadikbul pénz potyogjon. (416)
Szépën őrölt már a Szampó, tarka tornyai rëzëgtek: három hombárt ëgyhuzamra. ëgy hombárt darált ëvésre, másat vásárra vivésre, harmadikat ház javára. (422)
Örült Pohjola banyája, elszállította a Szampót Pohjolának kőhëgyébe, rézbarlangnak belsejébe, lëzárta kilenc lakattal. Ott gyökérbe is nyűgözte, kilenc ölnyire kötözte: ëgy gyökeret föld gyomrába, mást folyónak forgójába, harmadikat honni dombba. (432)
Most hát Ilmarinen mestër kérte a lëányt magának. Szóval mondta, fölfelelte: ,,Lësz-ë hát a lány jutalmam? Mert a Szampót mëgcsináltam, tarkatornyosat remëkbe." (438)
Szóla Pohja szép lëánya, maga mondta, fölfelelte: ,,Kinek kedvire dalolna esztendőre vagy kettőre kikelethozó kakukkom, madaracskái mezőmnek, hogyha messze kéne mënnëm, más vidékre vándorolnom? (446)
,,Ha e jérce tőrbe jutna, e lilécske lépre mënne, odalënne anyja lánya, szerelmes piros bogyója, véle veszne víg kakukkja, öröm dalnoka örökre itt hagyná hazának határit, táját honni halmainak. (454)
,,Nincs is nékëm érkëzésëm lëányságomat lëvetnëm: tëendő akad tömérdëk szapora-szorgos nyáridőben: szamóca mezőn szëdetlen, nóta nélkül mind a partok, lépteimet a ligetëk, kedvem áhítják a kertëk!" (462)
Immár Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, orra-lógatva, lëverten, félrefittyenő süveggel szüntelen csak arra gondolt, folyvást forgatta fejében, hogy mëhetne már honába, végre ismerős vidékre Észak éjsötét honábul, szomorú Sariolábul. (472)
Szólt a pohjolai asszony: ,,Kedves Ilmari kovácsom, mért ülsz bánatba merülve, félrefittyenő süveggel? Talán arra vinne vágyad, elhagyott szülőhazádba?" (478)
Ilmarinen ígyen szóla: ,,Oda vágyom én valóban, mëghalni szülőhonomba, hamujába én hazámnak." (482)
Pohja asszonya e szóra jóembërét jóllakatja, fekteti ladik farába, rézlapátot rak kezébe. Szelet szárnyára ereszti, vihedert vitorla fúni. (488)
Így hát Ilmarinen mestër, időtlen idők kovácsa, szép földje felé hajózott hátán kékellő haboknak. Mënt egész nap, méne másnap, hát a harmadik nap este hazaérkëzëtt kovácsunk szerëtëtt szülőhonába. (496)
Tudakolta Väinämöinen Ilmari kovács komátul: ,,Atyámfia, Ilmarinen, időtlen idők kovácsa! Mëgcsináltad már a Szampót, kifaragtad-é födelit?" (502)
Monda Ilmarinen mestër, szólt a Szampó szërkesztője: ,,Már darál a drága Szampó, tarka tornyai rëzëgnek. Hombárt őröl ëgyhuzamra: ëgy hombárt darál ëvésre, másat vásárra vivésre, harmadikat ház javára." (510)

Szente Imre fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Kalevala TIZEDIK ÉNËK   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 908
  • e Hét: 19531
  • e Hónap: 64603
  • e Év: 2005883
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.