Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-27 15:23:03, vasárnap
 
  KOPASZ GRÍM-FIA EGILL
Izlandi saga



JEGYZET

Az Egillről szóló saga Norvégia kényszerű elhagyásának, az izlandi honfoglalásnak, a nagy átmenetnek a története, és az ezt tükröző, szörnyű kettős-lelkűségé, ami a főhősből sugárzik. Egill szinte torzan óriás termetű, nagy erejű és ügyességű férfi, aki főképp viking portyáin lélegzet elállító borzalmakat művel, másfelől a 10. század legnagyobb izlandi költője, aki a világirodalom egyik nagyjaként, e makulátlan mesterségben finomművű, szellemes és érzékeny költészetében számol el életével. (Bernáth István1)



31.

Kopasz Grímnek és Berának több gyereke is született, ezek azonban még csecsemőkként meghaltak. Aztán született egy fiuk, akit vízzel meghintettek2, és a Thórólf nevet kapta. Thórólf, ahogy növekedett, már kamaszként kitűnt magas termetével és szép külsejével, és többen mondták, hogy tisztára Esti Úlf-fia Thórólfra hasonlít, aki után különben a nevét is kapta. Testi erőben jócskán fölülmúlta gyermektársait, és rövid évek elteltével mindennemű ügyességben is elöljárt, amely ügyességekben akkortájt a férfiak erejüket összemérték. Vidám természetű volt, de akkora erő volt benne, hogy már fiatalon felnőttnek nézték. Az emberek közt hamar közkedveltté vált, és anyja-apja is nagyon szerette.
Volt Kopasz Gríméknek még két lánya is, az egyiküket Sæumnek hívták, a másikat Thórunnek, két ígéretes teremtés.
Kopasz Grímnek meg Berának született aztán még egy fia. Meghintették vízzel, és az Egill nevet adták neki. Egill, alighogy nőni kezdett, mindjárt kitetszett, hogy éppoly durva vonású az arca és fekete a haja, mint apai ősének. Három évesen már akkora volt, mint más gyerek hat-hét éves korában, a beszéde pedig szapora volt és szavakész, de mikor a többi gyerekkel játszott, egyre-másra csak kötekedett.
Azon a tavaszon, mikor Egill három éves lett, Yngvar átment Borgba, hogy meghívja magához vendégségbe Kopasz Grímet, de hívta vele együtt a lányát, Berát is, meg annak fiát, Thórólfot, meg még mindazokat, akiket Bera és Kopasz Grím magukkal hoznának. Kopasz Grím megígérte, hogy elmegy, Yngvar pedig hazatért, és készülődni kezdett a vendégséghez, sört is főzetett.
Ahogy aztán eljött a vendégség napja, és Kopasz Grímnek meg Berának indulnia kellett, készülődött Thórólf is, meg a ház népéből még tizenöten. Egill ekkor odaszólt az apjának, hogy ő is akaródzna menni...
— ...ezek épp úgy az én rokonaim is, mint Thórólfé.
— Nem, te nem jöhetsz — mondta Kopasz Grím. — A sok nép közt, ivás közben nem viselnéd rendesen magad. Veled még akkor is bajok vannak, ha nem iszol.
Ezzel Kopasz Grím nyeregbe ült, és útnak eredt. Egillnek azonban nagyon nem tetszett, hogy otthon hagyták. Kiment hát a tanyából, meglátta odakint apja egyik málhás lovát, fölmászott a hátára, és elindult szülei meg a többiek után. Nemigen ismerte az utat, sok vesződséggel haladt csak előre a láp mocsarai közt, de később aztán a távolban, ha egy-egy szikla vagy erdő nem került közbe, meg-megpillantotta a szüleit. Végülis csak annyit mondhatni útjáról, hogy estére megérkezett ő is Hattyú-fokra, ahol addigra már nagy ivászat folyt.
Mikor Yngvar meglátta, hogy Egill belépett a szobába, nagy örömmel üdvözölte őt, és megkérdezte, miért késett annyit. Egill erre elmondta neki, milyen szóváltás zajlott le közte és az apja között, Yngvar meg leültette őt maga mellé, úgyhogy ők ketten épp Kopasz Grímmel és Thórólffal szembe kerültek. A vendégek itták a sört, és versekkel szórakoztatták egymást. Egill ezt a verset költötte:

Yngvar tűzhelyéhez
ideértem mégis,
aranyat aki oszt
az arra méltónak.
Találsz-e valahol,
te bőkezű Yngvar,
még ilyen jó költőt,
mint e hároméves?

Yngvar jól megjegyezte az elhangzott verseket, és külön megköszönte Egill versét is, majd másnap három szép kagylót és egy vadkacsatojást ajándékozott neki költői díjul. Erre a rákövetkező estén ivászat közben Egill ezt a verset költötte a költők díjazásáról:

Három kagylót adott,
halott, néma tárgyat,
szómester Egillnek
szíves házigazda.
Értette a módját
Egillt hogy' díjazza,
negyediknek kínált
nagy kacsatojással.

Egillt többen is megdícsérték költői készségéért.
Ezen az útjukon más említésre méltó nem történt. Egill aztán hazament Kopasz Grímmel együtt.


43.

Volt egy ember, Ölvir, Thórir házanépéhez tartozott, neki volt cselédgazdája, intézője, de ő kezelte a pénzét, és hajtotta be a tartozásokat is. Már nem volt fiatal ember, de rátermettségben mégsem akadt párja.
Történt aztán, hogy Ölvirnek útra kellett kelnie a Thórir földje után járó pénzeket, melyekkel még tavasz óta tartoztak az emberek. Volt egy nagy evezős csónakja, és tizenkét embere kísérte. Egill időközben fölépült, és már elhagyta az ágyát. Az járt az eszében, hogy únni fogja magát, ha mindenki elmegy hazulról, ezért odaszólt Ölvirnek, hogy szívesen elkísérné, az pedig azt gondolta, hogy egy derék emberrel több nem árthat, hely van még a csónakban. Így Egill is fölszedelődzködött az úthoz, vitte magával a fegyvereit, kardot, lándzsát és pajzsot.
Ahogy mindennel megvoltak, nekivágtak a tengernek. Viharos ellenszelük volt, keményen evezve haladtak csak előre. Estére is mindössze csak Atl szigetéig jutottak el, ott aztán kikötöttek. Nem messze a parttól állt egy nagy tanya, az is Eirík király birtokában volt. A birtoknak egy Bárd nevű férfi volt az intézője, Atl-szigeti Bárdnak is hívták, rátermett, munkaszerető ember, de noha nem dicsekedhetett származásával, Eirík király és Gunnhild királyné igencsak kedvelte őt.
Ölvir és emberei fölhúzták csónakjukat a dagályszintig, és odamentek a tanyához. Bárd épp kint állt a ház előtt, ők meg elmondták neki, hogy s mint jártak útjukon, és hogy szeretnének nála megéjszakázni. Bárd látta, hogy csuromvizesek valahányan, és elkísérte őket egy félreeső kis házacskához. Volt ott egy tűzhely is, Bárd jól begyújtatott nekik, úgyhogy hamarosan jól megszáríthatták ruháikat. Alighogy ismét felöltöztek, Bárd ismét bement hozzájuk.
— Most akkor megterítünk itt nektek — mondta. — Gondolom, ekkora megpróbáltatás után fáradtak vagytok, és jól esne az alvás.
Ölvir mondta, hogy köszönik a szíves látást.
Bárdék meg behordták az asztalokra az ennivalót, kenyeret, vajat és nagy bögrékben savót.
— Igazán sajnálom — mondta Bárd, — de söröm éppen nincs, pedig azzal akartalak volna kínálni benneteket. Így hát érjétek be azzal, ami előttetek van.
Ölvirék rettentően szomjasak voltak, nyomban megitták az összes savót. Ekkor Bárd írót tétetett eléjük, és azt is mind megitták.
— Adtam volna én jobbat is innotok, ha volna — mondta Bárd.
Szalma volt elég a kisházban. Mondta nekik Bárd, hogy feküdjenek le, és aludjanak.


44.

Ugyanazon az estén megérkezett Atl szigetére Eirík király és Gunnhild is, Bárd pedig nagy vendégséget adott tiszteletükre, még áldozatot is bemutattak, az asztalok roskadoztak ételtől-italtól.
A király egyszer csak megkérdezte, hogy hol marad Bárd...
— ...nem látom őt sehol.
— Odakint van — felelte valaki, — a vendégeiről gondoskodik.
— Miféle vendégek azok — kérdezte a király, — akikkel ennyi időt tölt, ahelyett, hogy itt volna velük?
Azt válaszolták erre, hogy Thórir hersir3 néhány embere vetődött oda a tanyájára.
— Eredjetek oda, és azonnal hívjátok ide őket — parancsolta a király.
Így is lett, kiszóltak nekik, hogy a király látni szeretné őket, azok pedig bevonultak a házba. A király kedvesen üdvözölte Ölvirt, és a vele szemközti helyre ültette, társait meg az ajtó melleti padra. Mindenki leült, Egill is, Ölvir jobbján.
Kezdték aztán behordani a sört, és mondták hosszú sorban a köszöntőket4, és mindegyik után fenékig kellett üríteni az ivókürtöket. Ahogy telt-múlt az idő, Ölvir néhány embere jócskán berúgott, volt, amelyik már bent a szobában elhányta magát, volt, akinek sikerült az ajtón kívülre kerülnie. Bárd meg egyre azon volt, hogy vendégei minél többet igyanak.
Egyszer csak Egill kivette Ölvir kezéből az ivókürtöt, amelyet Bárd épp teletöltetett, és egyből felhörpintette. Bárd megjegyezte, hogy bizonyára nagy szomjúság gyötörheti, odanyújtott Egillnek egy másik, sörrel teli ivókürtöt, hogy igya ki azt is. Egill átvette az ivókürtöt, majd ezt a verset mondta:

Vendégeid elől
eldugod a söröd,
rövid versben ezért
rossz szolgának mondlak.
Csúnyán bántál velünk,
csak amért nem ismersz,
a viselkedésed
velejéig hamis.

Bárd rászólt, hogy ne sértegesse itt a mások becsületét, igyon inkább. Egill pedig felhörpintett minden ivókürtnyi sört, amit kezébe nyomtak, még Ölvir sörét is.
Bárd aztán odalépett a királynéhoz, és szólt neki, hogy az az ember, aki őt megszégyenítette, egyfolytában csak iszik, és sosem mondja, hogy elég. A királyné és Bárd ekkor halálos mérget csöppentettek az egyik ivókürt sörébe, Bárd még meg is jelölte azt az ivókürtöt, úgy adta oda az egyik felszolgáló lánynak. Az meg átnyújtotta Egillnek, és kínálta, hogy igyon.
Egill most elővette a kiskését, beleszúrt vele a tenyerébe, majd átvette az ivókürtöt, rávésett néhány rúnajelet5, és tenyere vérét rákente a jelekre. Aztán ezt a verset mondta:

Véstem kürtre rúnát
vörös vérrel festve,
szót, hogy megbűvölje
szarvát az ökörnek.
Kortyintsunk belőle,
kislány amit adott,
bódít-e igazán
Bárd titkos jelével.

Ekkor az ivókürt Egill kezében kettéhasadt, a sör meg szétfolyt a szalmafedte padlón. Ölvir kezdte egyre rosszabbul érezni magát, ezért Egill fölállt, és kivezette őt az ajtón kívülre, de keze közben kardja markolatát szorongatta. Ahogy kiértek, jött utánuk Bárd, és szólt Ölvirnek, hogy még nem ivott velük búcsúköszöntőt. Egill átvette tőle a teli ivókürtöt, kiitta, majd ezt a verset mondta:

Túl sápadt már Ölvir,
sörét én iszom meg,
itala a szarvnak
ízesítse ajkam.
Lám, barátom, te már
lábadon alig állsz,
hiába buzog rád
hű barátod verse.

Ezzel elhajította az ivókürtöt, és előrántotta kardját. Az ajtó előtti bejáróban sötét volt. Egill beledöfte kardját Bárd mellébe, de oly erővel, hogy a hegye a hátánál jött ki, és holtan rogyott össze, a sebből meg ömlött a vér. De összerogyott Ölvir is, és összehányt mindent maga körül. Egill kifutott a házból, és el a tanyától, bele a koromsötét éjszakába.
Nem sokra rá, a bentiek rátaláltak az előtérben elterült két emberre, Bárdra és Ölvirre. Kiment a király is, és fáklyákat gyújtatott, láthatta mindenki, hogy mi történt. Ölvir a részegségtől eszméletlenül hevert a földön, Bárdot viszont megölték, körötte vértócsa.
A király megkérdezte, hogy hol van az a nagy darab férfi, aki ott az este mindenkinél többet ivott. Mondták neki, hogy az elment.
— Keressétek meg — parancsolta a király, — és hozzátok ide elém.
Elkezdtek kutatni Egill után, bejárták az egész tanyát, de nem lelték sehol. Eljutottak közben a félreeső kis házhoz is, ahol Ölvir emberei heverésztek. Kérdezték tőlük a király emberei, hogy Egill vajon járt-e arra, mire azok azt válaszolták, hogy valóban ott járt, de csak fölmarkolta a fegyvereit...
— ...és már ment is el.
Ahogy ez a hír a király fülébe jutott, elrendelte, hogy azonnal ellenőrizzenek minden hajót a sziget partjain...
— ...reggel meg, ha kivilágosodik, átkutatjuk az egész szigetet, és megöljük azta az embert.

45.

Egill futott az éjszakai sötétben, és azt figyelte, hogy hol vannak kikötve a hajók, de bármerre járt a parton, a hajókat már mind őrizték, őrizetlent meg egész éjszaka sehol nem talált, pedig egyfolytában futott.
Virradatkor kint találta magát egy partfokon, onnan megpillantott egy szigetet, de jó messzire kint az öbölben. Elgondolkodott, és a következőket cselekedte: letörte a lándzsája nyelét, és behajította a tengerbe, a lándzsafejet a sisakját meg a kardját bebugyolálta a köpenyébe, és a batyut a hátára kötötte. Majd a vízbe ugrott, és úszott sokáig, míg csak a szigetre nem ért. A szigetet Birka-szigetnek hívták, kicsi volt, és bozót borította. Körötte tehenek és juhok legelésztek, az Atl-szigeti tanya állatai. Ahogy pedig kimászott a szigetre, kibújt ruháiból, fényes nappal volt már, sütött a nap.
Napkelte után Eirík király átkutattatta az egész szigetet, és későre járt már, mire végeztek vele, elég nagy volt a sziget, de Egillt nem lelték sehol.
A király emberei aztán csónakokba szálltak, hogy a nagy szigetek körüli kis szigeteken is szétnézzenek. Már estére járt, amikor a Birka-sziget felé is közeledett egy csónak tizenkét emberrel, noha annyi más szigetet is kiszemelhettek volna a közelben.
Egill észrevette a feléje haladó csónakot, és lelapulva elbújt a bozótban, mielőtt az még partot ért volna. Kilencen szálltak ki a csónakból, hogy utána kutassanak. Két hármas csoportjuk nekilátott a keresésnek, hárman meg a csónakra vigyáztak. De amikor az egyik hármas csoport épp egy domb mögé került, Egill fölpattant, lerohant a csónakhoz, és mielőtt még a csónakot őrzők észbe kaptak volna, már nekik is rontott. Az egyiküket azonnal agyonszúrta, a másikuk menekülésre fogta, és mászott volna föl egy sziklára, de Egill utolérte, és lecsapta az egyik lábát. A harmadikuk pedig beugrott a csónakba, és próbálta magát ellökni a parttól, Egill azonban elkapta a csónak kötelét, beugrott ő is, és nem sok kardcsapást váltottak, mígnem Egill ledöfte őt is, és testét a tengerbe vetette. Fogta aztán az evezőket, és elkezdte hajtani a csónakot, evezett egész éjjel, meg a rákövetkező napon is, míg csak Thórir hersirhez nem ért.
Ölvirt és társait a király nem bántotta, hagyta, hadd menjenek útjukra.
Az a hat ember, aki Birka-szigeten rekedt, még hosszú napokig ott tanyázott. Levágtak egy tehenet is, hogy éhen ne pusztuljanak, és tüzet raktak, hogy megsüssék a húsát. Később gallyakat hordtak össze, és egy nagy máglyát gyújtottak, hogy észrevétessék magukat. Ahogy az ottaniak a máglyafényt meglátták, nyomban eleveztek értük. A király azonban addigra már elvonult, egy másik vendégségbe volt hivatalos.
Ölvir és emberei előbb értek haza Egillnél, de Thórir, Thórólf meg a többiek is csak nemrég jöttek meg a lakodalomból. Ölvir elmondta nekik, mi minden történt velük, szólt Bárd megöléséről is, meg arról, ami az után volt. De arról, hogy Egill merre járhat, mondta, hogy nem tud semmit. Ettől a hírtől Thórólf igencsak elszomorodott, de vele együtt Arinbjörn is, azt gondolták, hogy most már soha többet nem kerül elő.
Másnap kora reggel aztán megjött Egill, és ahogy ennek híre ment, Thórólf tüstént kikelt az ágyból, hogy beszélhessen vele. Kérdezgette, hogyan sikerült elmenekülnie, és hogy hogyan zajlott le az útja. Ekkor Egill a következő verset mondta:

Csínnyel királyékat
csúffá tettem ugyan,
hanem azért senki
hősnek ne tekintsen.
Kettőt-hármat öltem
királyszolgák közül,
merültek le Helbe6,
már nyugton el vannak.

Arinbjörnnek nagyon tetszett, amit Egill művelt, mondta is apjának, hogy kötelessége volna egyezséget szereznie a király és Egill között.
— Az emberek elfogadják majd, hogy Bárd azt kapta, amit érdemelt — mondta Thórir. — De gondolni kell arra is, hogy Egill és nemzetsége túl vakmerően hívta ki maga ellen a király haragját. Most az egyszer még megpróbállak kibékíteni a királlyal, Egill.
Thórir aztán elment a királyhoz, Arinbjörn azonban otthon maradt, és azt mondogatta, hogy egész családja osztozni fog Egill sorsában.
Thórir pedig a király elé állt, elmondta, amit Egill védelmében fel tudott hozni, kezeskedett érte, és felkínálta a királynak, hogy ítélkezzék maga.
Eirík király rettentően felbőszült, alig lehetett vele szót váltani. Majd azt mondta, hogy apja szavai bizonyosodnak be, vagyis hogy ebben az egész nemzetségben nem szabad megbízni. Végül megkérte Thórirt, gondoskodjon róla...
— ...hogy a békesség érdekében Egill ne soká időzzön itt országomban. Ami pedig téged illet, Thórir, az elesett emberekért te fizeted meg a váltságot.
És a király kiszabta a váltságok mértékét, Thórir pedig fizetett, és indult hazafelé.


64.

Mikor Thorsteinn és Egill elintézték, amit akartak, összeszedelődzködtek, és elindultak hazafelé. A Dofri-hegység déli völgyébe érve, Egill közölte, hogy ő onnan most a Rauma-völgy felé fog menni, majd pedig a tengerparti szigetek között hajózva tovább délnek...
— ...végére kell járnom pörös ügyemnek Sognban meg Hördalandban, hogy aztán még a nyáron hazavitorlázzam Izlandra.
Thorsteinn azt felelte erre, hogy Egill oda megy, ahová kedve tartja, aztán el is búcsúztak egymástól. Thorsteinn tovább ment délnek Dalir felé, és azon túl, míg csak haza nem ért a tanyájára. Ott, a király tiszttartóinak elővette a király jelét, és idézte annak üzenetét, miszerint a teljes hagyatékot, amelyre rátették kezüket, és amelyet Thorsteinn magának követelt, szolgáltassák neki vissza.
Egill pedig, tizenkettedmagával, elérkezett a Rauma-völgybe, szereztek ott egy csónakot, és eveztek le délnek, Mær felé. Semmi említésre méltó nem történt útjukon, mígnem egy Höd nevű szigeten kikötöttek, és benéztek az ottani szép és takaros Vak-tanyára. A hűbérbirtokost Fridgeirnek hívták, fiatal férfi volt még, nemrég vette át apja örökét. Az anyjának, az erélyes és tekintélyes asszonynak, Gyda volt a neve, és húga volt Arinbjörn hersirnek. Ő segítette fiát a birtok dolgainak igazgatásában, és bőviben éltek mindennek.
Egillt és társait a legnyájasabban fogadták. Vacsoránál Egill Fridgeir mellett kapott helyet, társai meg velük szemben. Gazdagon megvendégelték őket, volt elegendő enni- meg innivaló.
Gyda, a gazdasszony is beszélgetni kezdett Egillel, kérdezgette őt a bátyja, Arinbjörn felől, meg több más rokonuk és barátjuk felől is, akik Arinbjörnnel együtt Angliába távoztak. Egill minden kérdésre választ adott. Majd Gyda azt kérdezte, mi minden történt Egillel útja során, mire Egill tüzetesen elmondta a vele történteket. Majd megtoldotta ezzel a verssel:

Királyi haragnak
kitéve, nehéz volt;
ne szálljon a kakukk
szirti sas fészkébe.
Arinbjörn azonban,
ahogy rég, segített,
bölcs útmutatással
botor, ki eltéved.

Egillnek nagyon jó kedve volt azon az estén, de Fridgeir és a házbeliek alig hallatták szavukat. Látott köztük Egill egy széparcú, csinos öltözetű leányt is, mondták, hogy az Fridgeir húga. A lány igen boldogtalannak látszott. Az egész estét átsírta. Egillék ezt eléggé furcsállották.
Reggelre virradva azonban olyan viharos szél fújt, hogy a szigetről képtelenség volt tovább evezniök. Fridgeir és Gyda ekkor odament a parton Egillhez, és felajánlották neki meg társainak, hogy maradjanak csak náluk, míg a vihar el nem ül, kisegítik őket mindenben, amire szükségük lehet. Egill hálálkodott a segítségért, és a rossz idő miatt még három napot ott töltöttek, pompásan vendégeskedve.
Amikor aztán elült a vihar, Egillék korán reggel fölkeltek, hogy most már elinduljanak. De még asztalhoz ültették őket, ételt meg sört raktak eléjük, és ott üldögéltek egy darabig. Majd fölvették köpenyüket, Egill pedig odaállt a gazdáik elé, megköszönte a szíves látást, és mentek kifelé a házból. A gazda és az anyja elkísérték őket a parthoz vezető ösvényen. Egyszer csak Gyda félrevonta Fridgeirt, és valamit súgdosott a fülébe. Egill is megállt, hogy bevárja őket, de közben odaszólt a lányhoz:
— Miért sírsz, te lány? — kérdezte. — Miért, hogy soha nem mosolyogsz?
De a lány nem bírt felelni, csak egyre hangosabban zokogott. Közben Fridgeir fennhangon ezt mondta az anyjának:
— Most nem kérhetem meg rá, épp útra készülődnek.
Ekkor Gyda odalépett Egillhez.
— Akkor én mondom el, Egill, hogy mi folyik itt nálunk — mondta. — Van egy ember, a Sápadt Ljót, aki berszerker7 és párbajhős, fél is tőle mindenki. Nemrég idejött hozzánk, és feleségül kérte a lányom, de mi elutasítottuk, hogy azt már nem. Erre kihívta Fridgeirt, a fiamat párviadalra, aminek holnap kell megesnie Vörl szigetén. Azt szeretném, Egill, ha elkísérnéd Fridgeirt a párviadalra. Tudom, ha Arinbjörn idehaza volna, nem kellene félnünk ilyen erőszakos fickóktól, mint ez a Ljót.
— Arinbjörn bátyád iránt érzett hálából — felelte Egill — elkísérem a fiadat, ha már úgy gondolja, hogy hasznára lehetek.
— Nagy jót teszel velünk — mondta Gyda. — Menjünk is vissza a házba, és töltsük el együtt ezt a napot.
Egillék ekkor visszamentek a szobába, és elkezdtek iszogatni. Ott üldögéltek egész napon át, estére viszont beállítottak Fridgeir barátai is, akik megígérték, hogy elkísérik a párviadalra. Nagy társaság gyűlt össze, nagyot mulatoztak.
Másnap reggel Fridgeir útnak eredt, sokan elkísérték, köztük Egill is. Csöndes, szép idő volt a tengeren, eleveztek a tanyától Vörl szigetéig. Nem messze a parttól volt egy szép füves rész, ott kellett megesnie a párviadalnak, már ki is volt jelölve a helye körberakott nagy kövekkel.
Megérkezett aztán Ljót is az embereivel, és kezdtek készülődni a viadalhoz. Ljót pajzzsal és karddal volt fölfegyverkezve, óriás termetű, roppant izmos férfi volt. Ahogy pedig odalépkedett a párviadal színhelyére, kitört rajta a berszerker örjöngés, irtózatosan üvöltözött8, és bele-beleharapott a pajzsa szélébe. Fridgeir alacsony termetű, karcsú férfi volt, csinos, de nem valami erős. Életében még soha nem vett részt csatározásban.
Egill, mikor megpillantotta Ljótot, ezt a verset mondta:

Elégtelen Fridgeir
ehhez a fickóhoz,
magam kell kiálljak
megvédeni a lányt;
ha már itt így örjöng,
harapdálja pajzsát,
áldozatot akar,
áldozza fel magát.

Ljót jól hallotta, amit Egill mondott, most odafordult feléje.
— Gyere akkor te, hórihorgas! — kiáltott oda. — Verekedjünk meg mi, ha már ekkora kedv buzog benned. Veled jobban összeillünk. Fridgeirt fölaprítani nem válna dicsőségemre.
Egill ekkor ezt a verset mondta:

Ljót, hogyha te kéred,
a legszívesebben;
forgatom majd kardom
e fakó arcú hősben;
neki is kezdhetünk,
nincs reménye semmi,
kegyelmet ma nem oszt
a költő itt Maerben.

És Egill fölszedelődzködött a Ljót elleni párviadalhoz. Baljában megszokott pajzsa, övébe tűzve a Vipera nevű kard, jobb kezében pedig a Hosszú-penge nevű kardja, így lépett át a színhelyt övező köveken. De Ljót még mindig nem végzett a fölkészüléssel. Egill ekkor megsuhogtatta kardját, és ezt a verset mondta:

Forgatom kardomat,
fogja-e a pajzsot,
próbálom pengéjét,
piroslik majd mindjárt;
sújtom le halálra
sápadt arcú Ljótot,
vágom le a földre
varjúvacsorának.

Ljót ekkor besietett a viadal színhelyére, és már estek is egymásnak. Egill lesújtott Ljótra, de azt kivédte pajzsával, mire Egill gyors egymásutánban ismét és ismét lesújtott, és Ljót, hogy használni tudja a kardját, egyet-egyet hátralépett, Egill viszont oly fékevesztetten csapkodott a kardjával, hogy Ljót már kihátrált a jelzőkövek közül. Ezzel az első menetnek vége is lett. Ljót egy kis szünetet kért, Egill beleegyezett, és mindketten pihentek egy darabig.
Egill ekkor ezt a verset mondta:

Mintha a nagy harcos
megfutna előlem,
fél a pénzért vívó
férfi tőlem nagyon;
kardcsörtető lévén
kardját nem használja,
kihátrál a harcból
kopasz ember elől.

A párviadalok akkori törvénye szerint9, ha valaki ezért-azért a követeléséért kihívott valakit, és legyőzte, jutalomképp övé lett, amit követelt, viszont ha vesztett, ugyanolyan értékkel ő tartozott legyőzőjének, ha pedig meg is halt a párviadalban, elvesztette mindenét, mert amije csak volt, a győztes örökölte utána. De törvény volt arra is, hogy ha egy külhoni ember örökös nélkül hal meg, egész hagyatéka a királyra száll.
Egill rászólt Ljótra, hogy álljon már ki...
— ...vessünk véget ennek a viadalnak.
Ezzel Egill nekirontott Ljótnak, elkezdte kaszabolni, és olyan közel furakodott hozzá, hogy Ljót hátrabotlott, és pajzsát félrerántotta. Egill ekkor lesújtott a combjára, és lecsapta a lábát. Ljót a földre rogyott, és hamarosan meg is halt.
Egill odament Fridgeirék csoportjához, azok hangosan hálálkodtak azért, amit tett. Egill pedig ezt a verset mondta:

A leggonoszabbja
lent hever a füvön,
Ljótnak lábát tőből
levágta a költő;
nyugta lesz Fridgeirnek,
nem várok viszonzást,
szórakozás volt csak
szurkálódzni ezzel.

Kevesen búslakodtak Ljót halálán, nála több viszályt nemigen szított senki. Svád származék volt, norvég rokonai nem voltak, egyedül jött át ide, hogy párviadalokkal vagyonhoz jusson. Sok derék gazdát megölt már, követelte tőlük, hogy adják át birtokaikat, különben párbajozniok kell vele. Így aztán jócskán meggazdagodott, nagy birtokokat szerzett, és bőviben volt a pénznek is.
A párviadal után hazamentek Fridgeirékhez, és Egill ott töltött néhány napot, mielőtt továbbment volna Mærbe. Egill megbízta Fridgeirt, hogy Ljót összes birtokainak járandóságát majd szedje be az ő számára. Búcsúzáskor jóbarátokként váltak el egymástól.
Egill aztán folyatta útját délnek, és eljutott a Fjord-vidékig, ott bekanyarodott a Sogn-fjordba, majd az Agyagföld-tanya felé haladt, és megérkezett Thórdhoz. Thórd kedvesen fogadta Egillt, ő pedig előadta, mi járatban van, és fölmondta Hákon király üzenetét is. Thórd elismerte Egill igazát, és felajánlotta támogatását is. Egill hosszabban elidőzött Thórdnál ezen a tavaszon.

Bernáth István fordítás

1 Bernáth István: Nem mondhatjuk, hogy semmi újság (in: Kopasz Grím-fia Egill — A felperzselt tanya, Bp., Tóni Túra Utazási Iroda, 1995)
2 A vízzel meghintés a csecsemő névadásakor ősi skandináv szokás volt. A kereszténység fölvétele utáni első évszázadokban keresztelkedéskor még vízbe merítették a keresztelendőt.
3 Hersir — Egy kisebb terület vezetőjének és pogány papjának rangja Norvégiában.
4 Ilyesfajta vendégségben, különösen állatáldozatok bemutatása után, régi skandináv szokás szerint ,,emlékköszöntőket" mondtak, melyekkel valamely pogány istenre — a kereszténység fölvétele után Krisztusra vagy valamely szentjére — avagy a nemzetség egy-egy nevezetes néhai tagjára üritették a szarvból készült ivókürtöket.
5 Rúnajel — A rúnaírás a 3-11. század között a skandinávok (kis mértékben a németek és angolok) sajátos, rovásírásszerű írásrendszere volt. A sokezer fennmaradt rúnaemlék közt alig van 5-10 mondatnál hosszabb terjedelmű, többségük sírkőfelirat, vagy fegyverekre, ékszerekre rótt néhány szó. Bizonyos rúnajeleknek mágikus hatást tulajdonítottak, mind ártó, mind segítő célzatút. — Az Egill-saga főhőse többször tesz tanúbizonyságot a rúnaírásban való jártasságáról, sőt bizonyos célzásokból úgy érthető, hogy egyik versét rúnajelekkel le is írta.
6 Hel — A skandináv mitológia legősibb rétegében, az a földalatti hely, ahová a közönséges halandók kerülnek haláluk után. A kereszténység fölvétele után pokol jelentésűvé vált. (V.ö. angol hell, német Hölle.)
7 Berszerker — Szó szerint: ,,medvebőr inges". Ősi skandináv, viking kori harcos, aki a többiek élén, szinte az önkívületig merészen küzdött.
8 A germán törzseknek arról a szokásáról, hogy ütközet előtt pajzsuk mögött félelmet keltő csatakiáltásokat hallattak, már Tacitus is ír az 1. század végén.
9 A sagák írói szívesen, de tévesen hivatkoznak a párviadalokra vonatkozó régi törvényekre. Jogtörténeti kutatások szerint a párviadalok már a 10-11. században sem voltak törvényesek.
 
 
0 komment , kategória:   KOPASZ GRÍM-FIA EGILL Izland  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4135
  • e Hét: 4135
  • e Hónap: 83693
  • e Év: 2024973
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.