Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 108 
szeretettel
  2012-06-07 14:12:01, csütörtök
 
  A SZÉP ÉNEKESNŐ REGÉNYE
1881



(Első fejezet.) Egész Franzensbad rajongott érte. Valamint divat az előkelő világban orrhangon beszélni, divat a kisvárosi lady patronesseknek a bálba éjfél tájban érkezni, divat a dandyknak akkor is feltűrt nadrággal járni, ha egy csöpp sár sincs: éppen úgy divat volt Franzensbadban a szép ismeretlenről ábrándozni.

A zöld asztalnál, a sétányokon, a mulatók termeiben, a fürdőkabinokban, az utcákon és a ligetekben, szóval mindenütt és mindig csak őt emlegették.

Verseket írtak hozzá, virágbokrétákkal lepték meg, kirándulásokat rendeztek tiszteletére, párbajokat vívtak miatta, rőfnyi versekkel üldözték, egész férfi-világ lábaihoz omlott, bájainak hódolt és kegyének legparányibb jeleért könyörgött... Mind nem használt semmit: ő szfinx maradt, hideg és büszke, megközelíthetetlen.

Csodákat regéltek közönyéről, szűzies tartózkodásáról és az epedő férfiak szégyentől piruló arccal vallották be, hogy minden kísérletük kárba veszett: a bájos ismeretlent nem lehet meghódítani.

Az ingert még fokozta az a titokteljesség, mely a szép fiatal hölgyet övezte. Nem tudta senki: mi a neve? sem azt, vajon leány-e még, vagy menyecske, vagy özvegy?

Az összes gavallérok egy nagy tükörré változtak, hogy az ő bájainak dicsőségét hirdessék... Ah, mindhiába!

A férfiak kénytelenek voltak beérni azzal, hogy messziről imádják őt és elnevezték franzensbadi Madonnának!

*

(Második fejezet.) De hát ki ne emlékeznék donna Diana történetére? Donna Diana minden hódolattal szemben közönyös maradt. Ekkor jött don Carlos, és legyőzte donna Dianát a saját fegyverével - a közönnyel...

Egy kedélyes, életvidor bécsi fiatalember érkezett Franzensbadba. Meglátta a csodaszép nőt, rögtön szerelmes lett belé, de rögtön eszébe is jutott donna Diana regéje.

És míg a többi lovagok fejet hajtottak az idegen nő erényei előtt, a bécsi ifjú elfordult tőle közönnyel.........

.......

És a furfangos kópé elérte célját. Egy hét múlva bemutatta magát, ő Liebert Arthur, egy bécsi gyáros fia, és megtudta, hogy a kedves Alice, DArmilly Károly híres párizsi ügyvédnek a neje.

Tíz nappal később már a következő párbeszéd folyt le köztük:

- Arthur, szerelmünket veszély fenyegeti! Férjem holnapután megérkezik.

- Nincs más mód, meg kell előle szöknünk.

- Jó, tehát szöktess meg, édesem...

Másnap útban voltak a kék egű Olaszország felé, ahol a citromfák virulnak...

A férj megérkezett... megtudta a valót... egyet fordult a sarkán és főbe lőtte magát? vagy üldözőbe vette a hűtlen asszonyt és csábítóját? - nem! visszautazott Párizsba a klienseihez.

*

(Harmadik fejezet.) Olaszország a szerelem hazája. A fiatal pár boldogan élt csöndes magányban, elzárva a világtól, az emberektől.

Reggeltől estig egyebet se tettek: csókolództak, ölelkeztek. Árnyas lombok alatt, szemeiket egymásban fürösztve hallgatták a pásztorsíp mélabús dallamait és a távolban csengő kolompok zaját. Ha egy-egy madár felröppent fészkéről valami zajtól megriadva, összebújtak ők is, mintha félénk madarak volnának.

De Liebert Arthur bécsi fiú volt, akinek az idilli szerelem gyönyörein kívül az utcai lárma, a világvárosi élet tarkasága, a színházi tömeg, az énekes csapszékek panorámája, szóval a mozgalmas változatosság kellett, hogy boldognak érezze magát.

Az egyhangú turbékolást hamar megunta s egy napon szépecskén kirepült a puha fészekből.

Megszökött a megszöktetett szép asszonytól.

*

(Negyedik fejezet.) Alice szörnyen röstellte, hogy őt, aki megcsalta férjét, megcsalta - egy férfi.

Az éppen nem furdalta lelkiismeretét, hogy férjétől megszökött; de hogy szöktetője faképnél hagyta, ez arcába kergette a vért. Dühös volt. Örök gyűlöletet esküdött a férfiak ellen...

A bécsi francia követ éppen akkor nevelőnőt keresett gyermekei mellé... Alice gyászruhát öltött és Silia Margit álnév alatt elfoglalta a nevelőnői állást a bécsi francia nagykövetnél.

Gyászruháját, titokteljes szótlanságát talán sohase vetette volna le, ha egy napon nem találkozik de Bruys Viktor vicomte-tal...

De Bruys Viktor vicomte, aki testi-lelki jó barátja volt Alice férjének, dArmilynek, a francia nagykövetnél megpillantotta Alicet.

- Asszonyom, mit keres ön e háznál?

- Az istenért, vicomte, el ne áruljon. Jöjjön holnap reggel a Praterbe, mindent meg fog tudni.

A vicomte - a hiszékeny - másnap reggel megjelent a találkozón, de Alice nem jelent meg.

Eltűnt... megszökött...

*

(Ötödik fejezet.) A napokban óriási plakátok jelentek meg a hirdetési táblákon. Egy ismert mulatóhely tulajdonosa kürtölte nagy betűkkel Mirjam Zoé énekesnőnek első fölléptét.

Mirjam Zoé föllépett... nagyon szép volt, meghódította a közönséget, a férfiak ékszerekkel kedveskedtek neki. Övé a világ!

.......

És a férj? Izzad napestig fárasztó munka mellett irodájában és hű marad a - klienseihez.

 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 14:11:02, csütörtök
 
  HOSSZÚ SZERELEM
1881



[Az elbeszélés második ily című kidolgozása]

Tavasz óta, valahányszor az ablakon kinéztem, a szemközt levő ház egyik ablakában mindig egy férfit meg egy asszonyt láttam.

Eleinte az asszonyt leánynak gondoltam. Oly üde arca volt, szemeiből annyi ártatlanság, ajka szelíd mosolyából oly tiszta báj sugárzott! De végre is be kellett látnom, hogy csalódtam: mert a fiatal emberhez gyakran oly közel, oly csábító közel hajolt, hogy én, bár »ég és föld« választott el tőle, véremet mindannyiszor lobogni éreztem.

Csókolództak folyvást, mint a szerelmes galambok; a nő pajzán gyermekes mozdulattal csucsorította össze kis ajkait, és az ifjú lázas tekintettel csüggött rajta, s mint rózsához a lepke, reszketve repült hozzá. Eh, de mi volt ez ahhoz képest, ami aztán következett... Az ablak szárnyai megingottak... a nő szilaj szenvedéllyel tapadt a férfihez... Ah, így csupán a férj és feleség érinthetik egymást!...

Tavasz óta, mondom, mindennap ott láttam őket gerlicebúgással, galambepedéssel szeretkezni az ablak előtt.

Szemem úgy hozzászokott a szoba-kémleléshez, hogy már akkor is világosan kivettem a két mozgó alakot, ha kissé beljebb húzódtak. Reggel, ha felöltöztem, tíz óra tájban (nekem tíz óra előtt ritkán kél föl a nap!) első dolgom volt megnézni a turbékoló párt: ott van-e rendes helyén? Ah, a kedves fészek!... A reggeli sugár bearanyozta, a reggeli szellő körülfolyta és benne csicsergett az én két madaram. Az asszony csupa csipke, szalag és virág, oly könnyű teremtés, mintha illatban fürdenék hajnal előtt s liliommal törülköznék utána. És az úrfi! Kétségtelen, hogy az ő inge, zsebkendője is ibolyavízbe volt áztatva, kabátja legújabb szabású, haja szigorúan ketté választva, oldalt két csinos karikában simult le homlokára. Festeni se lehetett volna különbet.

Munkába kezdtem; de megvallom, - az ember gyarló! - minden alkalommal odapislogattam feléjük. Úgy tetszett, hogy verőfényes glória övezi őket, fehér szárnyakon őrködő angyalok lebegnek fölöttük és a gyönyörök nemtői, a szerelem tündérei virágot szórnak fejükre, táncolva, dalolva...

Elmúlt a tavasz. A szép május elhullatta virágait: a fehér ákácok menyasszonyi koszorrúját letépték a forró napok, és jött a tikkasztó nyár, amely gyümölcsöt érlel. Por, unalom, egyhangúság tespedt a kedélyeken, s a főváros népe falura menekült, aki tehette. Egyedül csak ők ketten maradtak frissek, üdék, harmatosak! Ők ketten, ott a vis-à-vis ablakban... az én álmaim zománca, az én ismeretlen eszményképem, akinek hűségét csodáltam, az a bájos asszony a férjével.

Megrögzött természetemmé vált bennük gyönyörködni, messziről, észrevétlenül. Nem is éreztem volna már jól magamat, ha ők nincsenek ott.

Különös érzés volt az, mely szívemet betölté. Pesszimista voltam gyermekkoromtól, az egyedüllét, az árvaság, a sok csalódás szomorú gondolatokra tanított, és az a tömérdek rossz, amit láttam és átéltem, azt a hitet gyökeresíté meg szívemben, hogy a világon minden rossz. Még hittem az ártatlanságban; de az erényt már tagadtam.

És íme, most egy idegen ablak-ismerős kizökkent csökönyös világnézetemből. Egy asszony, aki hű: egy asszony, aki nem változik!...

Száll az idő... A kutyaizzasztó nyarat követi az ősz. Istenem, hiszen azt valóban méltó följegyezni, hogy az a fiatal emberpár még most is oly nagyon szereti egymás!

Nem nyughattam tovább; sarkallt a kíváncsiság; bekopogtam a házmesterhez.

A házmester nem volt otthon: a csacska feleségétől pedig röstelltem megkérdezni, amit akartam.

A sors nem akarja! - csendült meg lüktető szívem mélyén egy titkos hang. - Az isten nem akarja! Ők szeretik egymást és boldogok. Te pedig nyomorult, elhagyatott pára vagy, akinek rendeltetése a földön szenvedni egyedül, bolyongni egyedül és meghalni egyedül! Mi közöd hozzájuk. Ördöge akarsz lenni annak a szűzies asszonynak? Te, botor! Azt hiába szeretnéd!... Kudarcot vallasz, nevetség tárgya léssz!

- Hát jól van, jöjjön aminek jönni kell! - dörmögtem, mintegy a saját lelkiismeretemmel feleselve, s öntudatlan léptekkel egy napon újra a cseh cerberus lakásához közeledtem.

- Ki lakik ott az emeleten a sarokban? - kérdém.

- Ki laknék más?... egy uraság... államhivatalnok.

Durva szava megriasztott, nem volt bátorságom többet kérdezni, szó nélkül kullogtam el.

Lám!... Tehát államhivatalnok! Persze, persze, ki is lehetne más? Gondolhattam volna, hiszen az oly természetes. Szerencsés államhivatalnokok! Nem azért, hogy oly híven szerető feleségük van, de hogy egész nap otthon csókolódhatnak.

Bántott a keserűség... nem tudom, mi a kő ütött hozzám! Ideges voltam; irigy, elégedetlen és epés. Fölmegyek, mondám, kikönyöklök az ablakon és nézni fogom őket, amint eszik egymást... úgy! úgy! Gyönyörködni fogok bennük... mint a vérszomjas tigris áldozatában - a pusztán, a sivatagon, ahol az emberi nyomot fehérlő csontok jelölik...

Kegyetlen hangulattal érkeztem haza; áttekintettem a szomszédba, de a fészek üres volt.

Nem volt maradásom. Alkonyatra hajlott az idő. A Dunapart népesedni kezdett; a nagy paloták alatt, az ákácok közt hullámzott a sétálók tömege; ezer apró lámpafény imbolygott a vízen, mint csalfa lidérc.

Jártam föl s alá, kezeimet a kabátzsebekbe mélyesztve, mindig sebesebben. Egyszerre hirtelen megálltam. Mi ez? Mi okom van így kikelni önmagamból? Isten bizony, gyerek, te szerelmes vagy abba a szép asszonyba, azért, mert szereti az urát! - Ezt súgta lelkiismeretem; de én tiltakoztam.

E pillanatban mintha villanyos ütést éreztem volna. Föltekinték és a szerelmes pár jött velem szembe: a szép fiatal asszony, a szőke férfi, akik oly nagyon szeretik egymást, s velük az én öreg jó barátom, az én csöndes vérű bátyám, Kardos Mihály miniszteri tanácsos.

Kardos Mihály bátyámat régóta ismertem; egy időben egy kávéházi asztal törzsvendégei voltunk, hanem a sors széthányt, elszakított egymástól. Most én magamban évődöm, ő pedig görnyedt hátával, köszvényes lábakon egy szerelmes ifjú pár mellett tipeg.

A haja, mikor utoljára találkoztunk, deres volt, most már teljesen ősz; a járása, jóságos, igénytelen arca, hunyorgató szeme pedig még mindig a régi.

A szép pár bizalmasan hajolt egymáshoz, valamit suttogva. Az én Kardos bátyám éppen egy kissé hátra maradt.

Használnom kellett a kedvező alkalmat; odaléptem hozzá s köszöntöttem. Barátságosan megrázta kezemet. Az én szívem pedig úgy zakatolt, mint egy gőzgép.

- Milyen csodaszép asszonnyal sétálsz! - mondám neki mohón.

- Ugye szép?

- Oh, nagyon szép! De mégsem oly szép, amily nagyon hű! Az asszonyok gyöngye ő! És hogyan szereti a férjét!... igazán nagyon szereti a férjét!...

Kardos egészen elérzékenyekedett, majdnem sírva fakadt.

- Oh, köszönöm, barátom, köszönöm, hogy megnyugtattál! - rebegé meghatottan.

- Hogyan? Nem értelek, bátyám!

- Örülök, majd kiugrom a bőrömbül... boldog vagyok!...

- Talán bizony az a szép asszony...

- Igen, öcsém... az én feleségem!


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 14:09:43, csütörtök
 
  A TRAMWAY
1881



A »lófejű« vasút, mint Magyarországon nevezik, a burgerek alkalmatossága. Egy közlekedési eszköz, mely az emberi vérmérséklethez van szabva, a szelíd, türelmes, lassan mozduló, álmodozó lelkületekhez: a polgári erények és tulajdonságok megtestesülve egy járműben.

Igazán csodálatos találmány. Amióta alá kezd merülni a négy csengős lovon járó nemesi osztály vagy világ, s gyalog jár vagy kócos hámú lovon a paraszt, amióta kitolni kezdi fejét az új polgári osztály, mely a dzsentrit fogja helyettesíteni, azóta született meg a lófejű vasút, mely lassankint meghonosodik a többi nagyobb magyar városokban is.

Poeta nascitur, mondják. És valóban mindenre születni kell. De arra, hogy az ember a lóvonatú vasúton utazzék, ahhoz még nem elég csupán a születés, ahhoz külön neveltetés is szükséges. Egy ormótlan nagy szekér, amely mindenkit fölvesz egy hatosért, mely minden utca szögletén megáll, mikor az ember siet, és nem ott áll meg, ahol az ember akarja, hanem ahova a direkció a »Haltepunkt«-póznát beszúrta. Ez a rettenetes kimértség megöli a nervózus embert s meggyűlölteti vele a XIX-ik századot.

Én tudom érteni azt a mágnást, aki fumigálva a vasutat, saját fogatán készül elindulni Párizsba, mert nincs a világon kényelmesebb dolog, mint a saját négylovas kocsiján utazni; de azért nem tagadom meg tiszteletem őszinte kijelentését a robogó gőzvonattól, mely kisebbé lapította össze a világot, mert mindent közelebb hozott egymáshoz; de mi még a tisztelet azon csodálattal vegyült bámuláshoz képest, melyet azon emberek iránt érzek, akikben elég higgadtság és türelem van a lóvonatú vasutat frekventálni.

De midőn felemlítettem az összes közlekedés-eszközöket s midőn hozsannát zengek a jámbor polgárnak, akinek a lóvasút is jó: meg nem állhatom, hogy fel ne említsem, hogy a gyalog-járásnak is vannak határozott hívei, a magyar atlétikai klub tagjain kívül is.

Egy ötvenéves parasztot ösmertem, aki fiatal korában kengyelfutó volt a Balassa-családnál, mely, ha vékonylábú gyerek született a faluban, hagyományos szokás szerint kivétette a lábikrákból a vastaghúsát.

Ez a sors érte gyerekkorában Bodza Pál uramat is, aki hasznát vette öregségére, mert a vékony lába révén jutott hivatalhoz: ti. gyalogpostás lett.

Hanem tudott is gyalogolni őkigyelme. Mikor egyszer az alispán négy gyors pej lován utaztunk Vácra, útközben megkínáltuk a bakon üléssel az öreget.

- Üljön fel, öreg bátyó - szólítja meg a jószívű alispán.

- Nem lehet, nagyságos uram, mert nagyon sietek.

És csakugyan, amint híres Vác városába értünk, már akkor ott szalonnázott az öreg a »Kilenc rigó« című spelunkában, s nagy »dicsértessék«-et kiáltott felénk.

Nem lehet hát abszolute elítélni semmi közlekedési eszközt, ha még a »pedes apostolorum« is jó ilyen bravúr-cselekedetre.

Nem, én még a talyigát is tisztelem, becsülöm, ha egy csacsi húzza is. Utaztam már ökrös szekéren s irigykedve néztem a velocipéden ülő utast; de a lóvonatú emberei iránt mindig bizonyos szánalom-érzet gerjedt szívemben.

Honnan van ez? Sokáig kutattam. Mi hintette el bennem a gyűlölség fekete magvát a szegény tramway iránt.

Az-e, hogy mikor a Kerepesi út felé megyek s a tramwayra szeretnék ülni kényszerűségből, az összes kocsik az osztrák államvasút felé gurulnak s vice versa; vagy az, hogy ha az ember Óbudára megy, csak zugligeti kocsi van a láthatáron.

Nem, nem ez keserít el, ez csak hozzájárul ahhoz, hogy az ürömpohár csordultig megteljen.

Az nyomja alá a tramway becsületét szörnyen, hogy a kocsis-művészetet gyári minőségre szállította le.

A jövendő századok számon fogják kérni a kocsispoézist, mikor még csínja-bínja volt annak, hogy kell tartani a gyeplőt, szilárdan és mégis kecsesen, hogy kell vele bánni, egy-egy lebbenéssel megriasztani galoppba a lovakat, egy-egy rántással megállítani őket a legsebesebb futásban, s száz meg száz árnyalata van a gyeplőtartásnak, ami a jó kocsis kezében olyan, mintha folyton diskurálna a lovaival. Hát még az ostor? Mikor megcsattan hangosan, mint a villám, mikor meglegyinti a hű párákat szelíden, mintha a dámák aranyos legyezője volna.

És a hang, amellyel a »gyű«-t odakiáltja, hát az attitüdök, a mozdulatok, amelyekkel a bakról igazgatja őket, mikor félrehajlik, a lovak azt megértsék, ha strucctollas kalapú fejét hátraveti kevélyen, vessék fel a paripák is nyakukat...

Mikor pedig előzködés van... (Olyan ez, mint a potentátok között a háború...)

De ne is beszéljünk róla. A tramway mind végét vetette ennek és lesüllyesztette a kocsis-művészetet a sárga földig.

Kell is oda kocsis. Ott csak közönséges emberek kellenek, akik a fütyülőig aljasodtak, mint a gyűrűs zsidók.

A ló magátul megy a sineken, nem dirigálja senki; megy bután, egyformán, amint a vaslineák viszik.

De meg is romlik aztán alaposan. Az olyan lovat, mely a tramwayt húzta, nem használhatja többé a magyar ember, mert az becsületes kocsiba fogva, bizonyos distancokra magátul megáll az országúton, s a magyar embert majd elégeti a szégyen, mert az a híre megy a környéken, hogy bizonyosan fazekas tóté volt a ló valaha, azért áll meg minden falu és utca végén, mintha a fazékvevő asszonyok összegyűltét várná.

Ami pedig legjobban tönkretette a tramway-lovak és kocsisok renoméját, az a Kétszer Kovács Jóska esete volt.

Ennek az esetnek a hősét, Kétszer Kovács Jóskát pedig éppen azért hítták »Kétszer Kovács«-nak, mert ez a hallatlan eset történt vele.

Mint afféle tramway-kocsis, talán először látott lovat Jóska, mikor a két szürkét rábízta a direkció, de abból a kettőbül is sánta volt az egyik.

Jóska megnézte a ló lábát és azt találta, hogy patkót kell rá veretni.

- Persze, hogy sántított... hogyne sántított volna mezítláb.

Elvitte a kovácshoz.

- Patkolja meg az úr ezt a szegény állatot!

A kovács elhozta a ráspolyt, meg a szerszámokat, a kalapácsot és a metélőt s amint lehámozná a ló patájáról az oda verődött sarat és piszkot, olyan nagy nevetés fogta el, hogy majd hanyatt esett.

- Mit nevet az úr?

- Hogy mit nevetek? Hát ott van alul, ni, a patkó. Ahon csillog ni!... a sár alatt volt!

És megint előfogta a nevetés, a kacaj.

- Kendnek se kell kétszer kovács?... Vagy kétszer kell? Mert ráüthetek még egyet.

Azután csak újra nevetett, s hogy ím, köztudomásúvá lett ez a história, az ország valamennyi kocsisa három esztendő óta kacag ezen a rettenetes gyalázaton.


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 14:08:21, csütörtök
 
  APABÁCSIKA
1881



(A szegedi árvíz idejéből)

Egy úszó deszkán találtak egy csecsemőt. Nem volt már pólyákban, de mégis igen kicsiny. Kék szemeit bámészan hordta szét a tenger fölött, mert valóságos tenger volt akkor a szegedi »budai országút« - s üde, gömbölyű arcán egy bájos mosoly nevette azt a regényes képet, amit annyian sirattunk.

A kormánybiztos éppen arra siklott el könnyű csónakján s észrevette az elhagyott csecsemőt.

- Vegyétek fel az istenadtát a csónakba.

A gyerek, mintha értette volna a kormánybiztos szavait, örömrepesve terjeszté feléje kis kezecskéit és tapsolt.

Izmos fiúcska volt. Tagjait egyetlen ingecske fedte, mely nyakánál piros zsinórral volt összehúzva.

- Jó erős fiú - mondá a biztos -, ha apja, anyja nem akad, magaménak fogadom.

- Engedd át nekem, bátya! - szólt a kormánybiztos öccse, aki mint országos képviselő szintén parancsosztogató volt a mentési munkálatoknál.

- Hagyd el: majd találok én neked másikat. Lesz itt elég.

Talált is mindjárt másnap egy másik fiút, körülbelül hasonló korút, és elnevezte Csongrádi Mihálynak. A tegnapi, minthogy éppen Gergely napja volt, Szegedi Gergely nevet kapott. Szüleik nem jelentkeztek, a két csecsemő megmaradt hát a két képviselőnek.

Éppen egy kupéban utaztam a képviselő urakkal, midőn a gyerekeket hazavitték. Vagy nyolcan voltunk benn, a gyerekeken kívül, mert menekülőkkel volt tele a vonat. A mi kupénkban csupa képviselők voltak.

A két gyereket ölibe vette a kormánybiztos s mindenféle gyügyelő szavakat talált ki nekik; de azok nem feleltek semmire; nem tudtak még beszélni.

- Azt restellném - mondja a kormánybiztos -, ha valami rácgyerekeket fogtunk volna össze.

- Biz az pedig nem lehetetlen; hátha valami szőregi asszony tette ki. Gergely úrnak úgyis olyanforma a kinézése - találgatta az egyik utas.

- Nem szeretném pedig. És kivált Gergelynél, aki az enyim. Hanem tudod mit, öcsém, mondok neked egy pompás tervet. Neveljük a két gyereket közös kasszára...

- De hisz az mindegy...

- Nem úgy értem. Csináljunk egy tréfát a sorssal, neveljük a két gyereket közösen, de az egyiket közönséges parasztnak, a másikat pedig előkelő úrnak.

- Jó, ebben van valami érdekes. Én ráállok.

Mindenkinek tetszett a dolog s abban állapodtak meg, hogy döntsék el szavazat útján, melyik legyen úr és melyik paraszt.

Jól megtekintve a gyermekeket, Csongrádi Mihálynak vékony arca sokkal úriasabb volt, mint Gergelyke cipó-feje.

Majdnem egyhangúlag Mihály nyerte el az »úri jövőt«.

Gergely tömzsi állapota azonban sokat nyomott a latban a szavazásnál, pedig ez az állapot nem volt természetes. A kormánybiztos 15 forintot adott a hajdúnak elindulás előtt, hogy Gergelyt equipirozza ki, s az, amit vett, mind a gyerekre húzta: négy inget, két lajbit és két kacabajkát: persze, hogy nem lehetett szegényke oly karcsú, mint Csongrádi Mihály (kinek ezentúl már »y«-nal írjuk nevét).

Cegléden Gergely úr fészkelődni kezdett s minden jelekkel földre kívánkozott. Elértettük, s hat parlamenti tag rohant hozzá ruhácskáit kikapcsolni, s ekkor sült ki tulajdonképpen, hogy egy egész ruhamagazin van rajta.

De ugyanakkor kisült az is, hogy Gergely úr magyar ember; egy csikót látván ugyanis éppen az indóház előtt, kis ujjacskáival, mintha kedves ismerőst pillantott volna meg, odamutogatott:

- Ló! Ló! - mekegte, száját egészen kinyitva s lábaival dörömbölve. A »ló« szót tisztán ki lehetett venni, s okozott is olyan örömet a képviselő urak közt, mint egy jól elsült »névszerinti szavazás«.

Így értek be a gyerekek Budapestre, ahol a következő intézkedések történtek őrájuk vonatkozólag.

Gergely számára ezer forintot tettek le a takarékpénztárnál, hogy midőn felnő, ebből és kamataiból egy kis telket vehessenek számára valahol falun.

Nehogy elpuhuljon, egy napig sem tartották otthon, hanem odaadták kosztra egy házmesternéhez a Zöldfa utcában, onnan jár a kisdedóvóba, oda, ahová a közönséges szegény gyermekek.

A megállapított rendszerhez képest bezzeg egészen más sorsa lett Csongrády Mihálynak. Ő otthon nevelődik az úri háznál, bársony ruhácskában jár, és a bonne vigyáz rá, az neveli.

Néhány nap előtt találkoztam a kormánybiztossal.

- Hová megy? - kérdém tőle.

- A Gergely gyereket nézem meg - felelte.

- Nagy-e már?

- Beszél, mint a folyóvíz, és pajkos mint az eleven ezüst.

- Hát Miska?

- Azt nagyon elkényeztetik a feleségem, meg a leányaim. Sose lesz belőle semmi. Beteges, sápadt és el van kényszeredve.

- No, hát nézzük meg a Gergelyt. Ha megengedi, én is önnel megyek.

Gergely éppen az udvaron szaladgált mezítláb, midőn odaértünk. Két macskát kötött össze madzaggal s azokat kergette szilaj kedvteléssel.

- Apabácsika! - kiáltá örömteljesen s a kormánybiztos elé futott.

A házmesterné is kijött a fiú felkiáltására s nyájasan köszönt.

- Nos, hogy viseli magát a kis huncut?

- Semmi panaszom rá; nagyon szeretem, csak ne beszélne olyan csúnyán. Maig sem bírtam leszoktatni.

- Hát hogy beszél? - Kérdém.

- Csupa »ö«-vel uram, ahogy a szegediek. Én nem tudom, kitől tanulta. A vérében hozta magával. Mert közülünk senki sem beszél úgy.

- Hogy hínak fiam? - kezdé vallatni a kormánybiztos.

- Szögedi Gergöly - felelte bátran.

- Kell-e cukor, hoztam!

- Köll - mondá Szegedi Gergely s hirtelen elkapta a csomagot s vígan futott a macskái után.


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 14:06:49, csütörtök
 
  CSAK SEMMI MOZGÁS
1881



Útirajz, írta: János

Mehádia, aug. 14.

Még a palóc kollegám ki nem adta a jelszót, hogy »csak semmi mozgás«, azalatt én is másztam a hegyeket keservesen, de hogy ím ő megjött Temesvárról s kimondta, hogy ő egy tapodtat sem mozdul a kúrszalon környékéről, hol állandó tanyánkat felütöttük, mert - úgymond - miért tenne ő kirándulásokat, az egyik bikkfa olyan bikkfa, mint a többi bikkfa, míg ellenben - így szólt - tanulmányozzuk a kocsmákat és kávéházakat, mert mindenütt másféle bort mérnek és mindenütt másforma kasszirnő van, így lett aztán, hogy mi ketten, okosabbak ki sem mozdultunk a kúrszalon és mellékhelyiségeiből. Sőt most is ennek egyik asztalán kalapálom ezt a tárcát, hogy félbenszakadt irodalmi működésemet ismét folytassam.

Hát biz itt szép élet van. Jó bor, jó egészség bőven akad. A vidék olyan magasra van feltöltve, hogy még gondolatban sem lát haza ebből a mélységből az ember.

Nem is igen vágyódunk egyhamar, mert biz itt a szerelem rózsafája is virít, annyi a szép asszony és leány a fürdő közel kétezer vendége között, hogy lapátolni lehet.

Ki is választottuk azonnal a javát - persze csak ideálnak. Nekem jutott a legszebb, egy begyes, rózsás arcú menyecske, a többieknek is olyan amilyen. A palócé nem ér egy pipa dohányt, lévén az egy vékony dongájú verseci kisasszony, ki négyszer vált gúnyát napjában, amit Párizsban varrnak a női »kecskék«, a »Zrínyi-köntöskék«-et, ahogy tudományosan elneveztük.

De ebben ugyan nem kopik a fogunk, mert egy angol főúr, állítólag Maulborough herceg udvarol neki, ki itt Svarcz név alatt fürdőzik inkognitóban.

Megeshetik azonban, hogy a Maulborough az álnév és a Svarcz az igazi.

A verseci lány különben általános föltűnés és hódolat tárgya a fürdőben, mert hát kiveszett már a jó gusztus az emberből.

Csupa agglegények és özvegyek lévén együtt, mondanom sem kell, hogy ábrándozás mellett a vászoncselédek tekintetében a gazdag partikra irányult főfigyelmünk.

Mindjárt Szegeden beszálltunkkor egy kétmázsás, piszkos sárga ruhás öregasszonnyal jutottunk egy kupéba.

Mint a legszebb gyereknek, nekem volt kötelességem megtörni a jeget s szóba keveredni a derék asszonysággal, mert hiába, nem a ruha teszi az embert... hátha hasznunkra válhatik.

- El van fáradva, asszonyom, ugye? - kérdém gyöngéden, midőn fésületlen, rút fejét egyik kufferjére hajtotta.

- Meghiszem azt, uram, 65 órája utazom...

Jelentőségteljesen pillantottam a fiúkra, mintegy diplomatice mondván, hogy:

- Hüm! Ühüm! Hatvanöt órát utazik gyorsvonaton! - Fiúk, ennek az asszonynak pénze van!

A nemes ifjak megértettek és vetélkedve mulattatták Kikindáig, hol borzadva láttuk, a férje várta az indóháznál.

De ez a szerencsétlenség nem hökkentett meg. Asszonyt találtunk mi Mehádián is nem egyet s gazdag parti is volt bizonyára elegendő.

A hadi szerencse azonban nem kedvezett. Oláh asszony nélkül fogunk hazatérni Szegedre, mert hát nem értjük a nyelvüket, nem lehetett érvényre emelkedni.

Egyedüli mulatságunkat az képezte, hogy milyen ajándékokat viszünk haza az ismerősöknek.

A Katámnak egy kis pirosítót, két szép menyecskének egy kis fehérítőt, a »Szegedi Napló« szerkesztőjének egy lepke Zsuzsu-t, a »Hiradó«-énak száz darab Spielmarkot, Pálfy polgármesternek egy messzelátót, Tisza Lajosnak egy kártyavárat, a Borcsának egy virágbokrétát, Szluha főkapitánynak egy ólomkatonát.

De hát mit vegyünk legkedvesebb emberünknek, az Oroszlány gazdájának?

Vegyünk neki egy eleven oláh gyereket.

Nyolc forintot ígértünk egyért, de az anyja nem adta, ámbár látszott, hogy kész az alkudozásra, mert hogy a portéka tetszetősebb legyen, ujjait megnyálazta s mosdatni kezdé velök piszkos csemetéjét.

Itt van a híres festő Makart is.

Szóba eredtem vele. Kérdezősködött Szeged felől. Meginvitáltam, hogy csak jöjjön el ide, mert van elég kilátás a keresetre. Ezer új ház épült Szegeden legalábbis, s a közt sok olyan úri módis, akit ki kell pingálni belülről.

Összes mulatságaink közül legtöbbet ért a fogat verseny. Öt talyigát béreltünk ki s így hajtottunk a Mayerhofba uzsonnálni, a fürdői vászoncselédség nagy bámészkodása mellett.

Az úton előzködni kezdtünk s büszke vagyok a »Manci« lovamra, mert úgy elhagytam a gyerekeket, mintha ott sem lettek volna.

Egyszóval én voltam a nap hőse az asszonynép előtt, s este a kúrszalonban nem egy csinos táncosné felejtette tüzes pillantását a bajuszomon, le is perzselték a két végét egészen.

A nyavalyás Bismarck gyerek is itt van, de bizony nem láttuk, mert betegen fekszik, bizonyosan politikából - hogy az európai potentátok azt higgyék az apjáról, hogy most nem diplomatizál, hanem az orvosságot adogatja be kávéskanállal a beteg gyerekinek.

Mondják, hogy a Herkulesfürdőnek igen szép tájéka van, nagyszerű vízesési, pompás meleg fürdője és hideg uszodája, kirándulási helyeit is dicsérik, igaz-e vagy sem, nem lehessen tudni, mert mi nem láttuk.

Hétfőn éjjel összeszedtük a palóc cimborámmal a cókmókot (mert őt csak nem hagyom el) s hazapályáztunk.

A többieknek, akiket ott hagytunk, kiült az öröm az arcára: mert most már őket is észreveszik az asszonyok.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 12:47:39, csütörtök
 
  A SZŐLŐ
1881



Nem célzásképp mondom el a bájos történetet a szőlőfürtről. Átteszem prózába a tiszta szín-poézist, mely annyira meghatott engem. Pedig beszélhetnék a szőlőről célzásképp is, ha meg akarnám köszönni annak a szíves fogadtatásnak a fölösleges részét, amelyben részesültem Szegeden.

Örömmel tölt el a tudat, ha meggondolom, hogy egész Magyarország olyan lesz egykor, mint ez a város, mert a demokrácia fogadtatása ez, amelyben én itt részesülök, aki nem vagyok sem királyi biztos, sem nagy úr, aki csak író vagyok, ki még koszorúkat sem szereztem, nemhogy a nemzetnek, de magamnak sem. Nem is csinálták ezt a fogadtatást úgy, hogy összebeszéltek volna, hanem mintha az egész város egyetlen família lenne, akihez vendég szállt, minden egyes tag szavaiból, modorából kiérzik az akarat, kellemessé tenni minden itt töltött órámat.

Hálátlan lennék, ha észre nem vettem volna ezt, s bolond volnék, ha büszkélkedném vele. Hiszen nagyon természetes az.

Az arisztokrácia kevély volt, csak a nagy érdemek előtt hajolt meg.

A demokrácia okos és a becsületes törekvéseknek is ad előleget.

Szeretettel szívom magamba a port utcáikon, mely ellankasztja az idegent, irigylem még a békákat is a népkerti tóban, hogy itt lakhatnak. Zöldebbnek látom a füvet, amely itt nőtt, és rózsaszínű ruhába öltözik a felhő, ha erre jár...

Én csak barátaimhoz jöttem egy ital borra. Csak őhozzájuk mertem jönni. És az önök meseszerű szívessége kitágította szívemet, hogy beleférjen az egész város.

... Nem is veszem ki onnan soha többé.

Hanem azért ide tartozik ez a történet a szőlőrül. Okos ember majd ki fogja találni, hogy miért. Legalább az az egy valaki, akire legjobban tartozik.

Az pedig úgy történt, hogy egy szegény öregember nagyon beteg volt. Családja aggódva állta körül ágyát, ahol feküdt, nagy kínok között elbágyadva, kimerülve, aszottan, alig bírva lélegzetet venni.

Az ágy szegényes volt nagyon, egy szalmazsák s egy foltozott derékalj. A család, mely ott zokogott az ágynál, rongyos volt. A szoba szegényes, rideg. Egyetlen asztal és egyetlen szék volt benne. Az asztalon orvosságos üveg állott, a széken egy pápaszemes úriember ült, a doktor. Más szék nem volt. Ha a halál bejön, nem lesz hova leülnie, hogy várakozzék.

A doktor az üteret nézi, majd a torkát vizsgálja. A családtagok, a feleség, két fölserdült leány és a kis iskolás fiú, a Gyuri, elfojtott lélegzettel várják, mit mond a pápaszemes ember arról a roncsolt testről, mely ott fekszik tehetetlenül, s mely kenyérszerzőjük, mindenük volt.

- Már három napja nem evett! - mondja az öregasszony méla, tört hangon. Kisírt szemei, sápadt arca, felhős homloka az ébren viruló szeretet fönséges költészete.

- Nem is szabad neki enni adni - szól az orvos infámis orrhangon -, hanem ha tán egy szőlőfürtöt tudnának keríteni valahol...

Egy szőlőfürtöt! Hol vegyenek ők szőlőfürtöt február közepén itt ebben a faluban, ahol tíz mérföldnyi területen nem terem szőlő?

És annak a szőlőfürtnek mégis meg kell lennie.

A városban, mely három órányira fekszik innen, lesz talán. Drága pénzen - mondják - ott mindent kaphatni.

Pénzt kell szerezni minden áron. De miből? A megtakarított néhány ezüst huszas már mind elfogyott. Istenem, istenem, de nehéz is sorsa a szegény embernek!

A szeretet azonban nem ösmer lehetetlenséget.

Az asszonynak ott van az ünneplő ködmöne, hátha azt eladná, hátha megvenné valaki... Máskor nem válna meg tőle semmiért, hiszen olyan nehezen szerezte, de most örömest teszi pénzzé a testi ruháját, csak a szőlőfürt meg legyen a betegnek.

Eladták a ködmönt. Két forintért vette meg a zsidó.

A nagyobbik leány a városba sietett. Bánatos arca kiderült, ha meggondolta, hogy estére a szőlőfürttel fog megtérni.

Útközben utólérte a vihar, a hó verte szép fehér arcát, de ő mégsem csüggedett, ment föltartóztatlanul.

A városban nem volt szerencséje, hasztalanul járta be sorba a házakat, ahol mondták, hogy szőlő van. Sehol sem volt. Kétségbeesve gondolt beteg apjára és beállított a püspökhöz. A püspökről azt beszélték, hogy minden ebéd és vacsora után szőlőt is tesznek az asztalára.

A leány előadta kérését. De a püspök kikergette.

- Hogyisne - mondta gúnyosan -, a parasztok egyenek zabkenyeret, de nem szőlőt!

Szomorúan tántorgott ki a lépcsőkön és ott összerogyott.

- Kelj föl, szép leány! - szólítá meg háta mögött a püspök inasa, ki az asztalnál fölszolgált. - Én megszántalak... A megmaradt szőlő a gazdám asztaláról hozzám kerül, én adok neked egy édes fürtöt, egy édes csókért... de csak reggel... értsd meg, reggel.

Lángba borult a leány arca... majd elsápadt. Szabódott, de nagysokára ráállott.

Reggelre kezében volt a szőlőfürt.

Hogy égette, mint a pokol!... de nem baj az, csak enyhülést szerezzen a szegény betegnek.

De nem szerzett.

Mire hazaért, már akkor az apa meg volt halva. Ott feküdött mozdulatlan mereven, lecsukott szemekkel. A halál nem várta be a szőlőfürtöt.

Az anya és a kisebbik leány zokogott, a szomszéd Nagy János uram a ravatalt állította föl és mértéket vett a koporsóra, ahova mindenüket elzárják. Csak az iskolás fiú nézte egykedvűen. Ő még kicsi volt, nem tudta mi történik.

A szőlőfürt itthon volt, de most már kié legyen? Kié másé, mint a fiúé. Úgyis az az összes öröksége.

Neki adták a fürtöt, s hogy ne legyen ott a nagy siralomban, mint egyébkor, ma is elküldték az iskolába.

Elment, s amint egyik kezében az ócska ábécés könyvvel, a másik kezében a szőlőfürttel belépett, a falusi fiúk, akik körben ültek a padokon, sóvárgó szemeket vetettek a szőlőfürtre és a fiúra.

...Ő volt egész délelőtt a legirigyeltebb gyermek az iskolában.

*

Sok pénzért nem adnám ezt a szegedi mulatságot - hanem azért ne irigyeljétek az én szőlőfürtömet!


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 12:46:45, csütörtök
 
  CSERVÁRY ÁKOS HŰ FELESÉGE
1881



Szezon-beszély húsz fejezetben...

Bevezetés

Vilma nagysám nagyon beteg volt. Mikor Pista, a parádés kocsis megpillantotta, amint hintóba tették, kedves Boriskájának azt súgta hirtelenibe:

- No, ez se fog kitelelni! Nem hiszem, hogy élve elérjük Koritnyicát.

Maga nagyságos Cserváry Ákos nem mehetett el őnagyságával a fürdőbe. Fájdalmas szívvel bár, de kénytelen volt otthon maradni a nyomorult pótválasztás miatt.

Ha már húszezer forintot belefektetett az éljen-ordításokba - s bizony nem a maga, hanem szeretett felesége kedveért tette, ki minden áron Budapestre vágyik - most már nem hagyhatja abba a közbizalom ápolását, midőn majdnem valószínű már a mandátum.

A szegény kis menyecske egyedül utazik... Ákos úr majdnem könnyeket hullat az önvád miatt. De hiába, úgy kell lenni, a választások után rögtön ott lesz »édes kis beteg angyalánál«.

Hiszen mehettek volna együtt is, de a szegény beteg nem várhat, egy napot sem várhat... Az orvosnak roppant aggodalmas volt az arca, midőn üterét tapogatta... Nem, egy órát sem lehetett várni...

Hanem hiszen vele lesz a hű Boriska szobalány, kinek tíz forintot nyomott kezébe, hogy csak jól ápolja.

Mikor a fiatal asszonyt felültették a kocsiba, az »időske« férj sírva fakadt...

- Isten veled, édesem! Isten veled!

- Adieu! - mondá az asszony elhaló hangon, s a hintó megindult...

Adieu, adieu! Ez a szó visszhangzott Ákos úr fejében; mindenünnen ez zúgott. A füvek ezt suttogták, a folyamok ezt morogták.

Ákos úr szívére nagy lidércnyomás nehezedett. Valami sötét előérzet kezdte bántani.

Húsz nap múlva lesz a pótválasztás. Húsz nap egész örökkévalóság.

Az a szegény, hű teremtés nagyon rosszul nézett ki. Arcbőre átlátszó volt... Istenem, istenem, hátha húsz nap múlva már késő lesz!

Még elgondolni sem merte a szörnyű eshetőséget. Annál kevésbé kimondani...

De azért mégis nyomta szívét az a nagy fekete, alaktalan holló, melynek előérzet a neve.

Első nap

Cserváryné a fürdőbe érkezett skót köpenybe burkolva, nagy kalap és nagy fátyol takarja el szenvedő arcát.

- Van-e szoba?

- Van a földszinten - mondá a pincér.

A nagyságos asszony beszállásolt.

- Meddig parancsolják a szobát?

- Két hónapra.

A főpincér végigtekintett az asszonyságon s kétkedő mosolyt eresztett meg.

Cservárynét két cseléd támogatva vitte be. Levetkőztették és egész éjjel mellette virrasztott a Borcsa szobaleány.

Második nap

- Ön nagyon rosszul van, asszonyom. Önnek gyökeres kúra kell - mondja az öreg orvos.

Halk sóhaj a válasz.

- Hüm, hüm! A szív nagyon hevesen dobog, a szem... hüm, ez a szép szem beteges sárga színű, az idegek túlizgatottak.

- Istenem, még az is.

- Úgy van, asszonyom. Egészen elerőtlenedett. Ön naponkint egy negyedóráig fürdeni fog. Abból három perc jut a tusra, s megiszik egy pohár forrásvizet.

Harmadik nap

Hordszéken viszik a fürdőszobába. Nehéz flanell-köpeny van rajta.

- Vegyetek le róla minden ruhát.

- Milyen soványka - mondja a fürdető asszony.

Beteszik a fürdőkádba.

Viaszkos vászon főkötőt helyeznek szép hajára.

A harmincöt foknyi víz nervózussá teszi.

- Nem akarok kigyógyulni - nyögé. - Inkább meghalok. Vegyetek ki a fürdőből.

Negyedik nap

Mit mondjunk a negyedik napról? Hiszen olyan egyformák a napok - ezekben a magyar fürdőkben!

Ötödik nap

- Nini, őnagysága éledezik.

- Igaz-e, hogy már magától kelt fel s lépett be a hordszékbe?

- De igaz ám. A fürdőben sem türelmetlen többé.

Az orvos, ki minden ötödik nap meg fogja mérni testsúlyát, ma kezdte ezt s azt a reményét fejezte ki, hogy öt nap múlva Cserváryné már sokkal nehezebb lesz, mert könnyebben lesz.

Ez ennek az unalmas doktornak első jó vicce!

Hatodik nap

Cserváryné gyalog megy már a fürdőbe, fehér flanell-kosztümben.

De a csuklya egész orráig le van húzva.

Csupán a parkon kell áthaladnia.

A park hemzseg a sétálók rajától, de mit törődik velök. Hiszen neki férje van, aki szereti s akit ő is... tisztel.

Az ismerősöket sem veszi észre.

A cselédségnek kiadta a rendeletet:

- Akárki kérdezősködik is utánam, mondjátok, hogy még nem érkeztem meg.

- Teringette! - mondja a felszolgáló személyzet. - És még azt mondják a rossz nyelvek, hogy már az erényes nők kivesztek!...

Hetedik nap

Az asszonyság olyan édesdeden aludt az éjjel. Tej-arcán még rózsák is nyíltak álmában. Csodálatos, hogy milyen jót tesz neki ez a fürdő...

Aztán milyen étvágya van! Mint egy kis farkasnak.

Délután négy órára kocsit rendelt s kiment a bércek közé. Mily felséges ez a hegyi levegő! A magány is elragadta.

Megelégedetten sóhajtott fel;

- Mily boldogság egyedül lenni!

Nyolcadik nap

Másnap is egyedül volt tehát. A magány gyönyörködtette most is.

De már ez mégis csak olyan másodszori magány volt!

Kilencedik nap

Ma is megszokott életrendjét követte a gyengélkedő asszonyság (most már arra változott át a »beteg asszonyság« titulus).

Mikor azonban a parkon keresztülment, egyszerre úgy érezte, hogy kissé még nehéz a lélegzete.

S ez okból (higgyék meg, hogy pusztán ez okból!) hátradobta a csuklyát s szép harmat-arca egészen látható lett.

Meg is látta rögtön egy sétáló fiatalúr. (Jaj, de kellemes egy ember!) Mert a hölgy is megpillantotta.

A fiatalúr utána ment.

Mikorra a szép Cserváryné visszatért, akkor ott ült a »szerelmesek padján« közvetlen szobája előtt s hosszan, érdekkel szemlélte...

Olyan szép, szelíd nézése van!

Félóra múlva borravalót nyomott a pincérnek markába.

- Kicsoda az a hölgy, ki a 6-ik számban lakik?

- Cserváry Ákosné.

- Mit tud róla?

- Semmit... Azaz, hogy egyedül van. Férje nincs itt.

Tizedik nap

- Ma igazán jól esett a fürdő, kedves Borcsám!

- Különösen a zuhany... ugye, nagysád?

- Hogy tudod?

- Hát iszen ott voltam... Úgy nézett ki nagysád, mint egy angyal. Oh, ha...

- Micsoda ha?

- Ha az a fiatalember akkor benézhetett volna valami repedésen.

- Eredj, te cudar!... Hogy mersz ilyet beszélni!

Tizenegyedik nap

- Ah! Oh! Hiszen nagysádka már egészen jobban van... Igazi friss menyecske lett.

- Igazán, kedves doktor úr?

- Becsületemre, asszonyom. Ez a fürdő, ez a fürdő. Ilyen fürdő több nincs a világon. Ugye, jól esik kegyednek is?

- Megvallom.

- Nos, fürödjék tehát egy óra hosszat, szép testének... az ilyen patyolat testeknek, hüm... jó a víz. Gyógyvizet is többet ihatik... Sőt...

- Rendelkezzen velem, doktor úr!

- Sőt egy kis zenét is hallgathat délutánonkint.

- Oh, kedves, aranyos doktorkám, maga csókolni való öregember!

Tizenkettedik nap

Cservárynén ma fehér kasmir-öltöny van.

Így megy fürdeni. A fiatalember természetesen most is ott van a parkban és pillantásaik találkoznak.

Este a zene andalító. A hölgyecske lefekvés előtt egy operett-áriát dúdol.

(A tizenharmadik nap leírását engedjék el az olvasók a szerzőnek)

(A tizennegyedik napot viszont a szerző engedi át elképzelni az olvasónak.)

Tizenötödik nap

- Borcsa! ma olyan üdének érzem magam, hogy azt hiszem, eljött az ideje felvenni a derékfűzőt.

- Mit gondol, nagysád?

- No, ne morogj! Hozd elő inkább!

Felpróbálja, de még szorítja egy kicsit.

- Vegyük le - mondja lemondó sóhajjal. - Azután hozd ide a »Magyarország«-ot. Attól elalszom, míg a zene megkezdődik.

Tizenhatodik nap

Ami marad, nem múlik.

A derékfűző újra előkerül a szekrényből. A kísérlet most már egészen sikerül.

- Nem adom száz forintért, hogy már nem szorít!

Elmegy a sétányra. Éppen a nyitányt játsszák. Gyönyörű a zene, de még gyönyörűbb a menyecske.

Nézik is sóvár szemmel minden oldalról.

Cserváryné a legyezőt villogtatja. Az alól kacérkodik két hamis szeme.

Az »ismeretlen« fiatalember le nem veszi róla tekintetét, mely epedő és ábrándos.

Szegény fiatalember! gondolja az asszonyság - sajnálkozva.

Pedig most éppen nem lehet sajnálni, mert most a legboldogabb.

Az történt, amire már régen várt: egy barátja éppen e percben halad el Cserváryné mellett és köszön neki.

No, isz éppen ez kellett neki. Hirtelen utána fut.

- Megállj csak, pajtás! Ösmered azt a hölgyet?

- Hogyne ösmerném. Még lánykorából.

- Gyere hát, mutass be, de azonnal.

- Szívesen. Gyere!

(Odaérnek.)

- Asszonyom, van szerencsém bemutatni Fenyéry Miklós barátomat.

- Örülök, uram! - mond őnagysága nyájas mosollyal.

Tizenhetedik nap

Másnap hősnőnk kikocsizott a környékbe, mint tegnap is említé, az Ámor-templom romjaihoz.

Mikor a hintó fölért a hegyoldalra, egy lovast pillantott meg a tisztáson.

Ez ő! Suttogá csillogó szemekkel.

Tizennyolcadik nap

A parkban ma is találkoztak - persze véletlenül.

A menyecske pompásan néz ki, fürge, mint a csík, szemei fénylők, ajkai pirosak.

Kölcsönösen üdvözölték egymást és beszélgettek néhány percig.

A zenénél új toalettben jelent meg Vilma.

Este a műkedvelő-előadásra megint új ruhában. Vilma hajában piros rózsa. Mily figyelem! Miklós gomblyukában szintén ilyen színű.

Székeik egymás mellett voltak - persze véletlenből.

Fecsegtek, csevegtek s néha keresztnevükön szólították egymást - persze tévedésből.

Tizenkilencedik nap

Együtt sétáltak ki a romokhoz s sokáig nem voltak láthatók, se a parkban, se a zenénél.

Huszadik nap

A huszadik nap meg éppenséggel nem voltak többé láthatók. Elrepültek együtt, mint egy szerelmes galambpár.

Mikor a huszonegyedik napon megérkezett a férj s tudakozódott őnagysága után, a főpincér azt mondta:

- Őnagysága elutazott.

- Hová ment? - kérdi megdöbbenve a férj...

- Hja, azt nem lehet tudni!

S nagyságos Cserváry úr eltalálta ebből, hová mehetett neje.

Jele, hogy nem volt egészen ostoba ember. Biz azt meg lehetett volna választani a pótválasztáson is.


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 12:44:53, csütörtök
 
  APRÓ - MEGYEI TÖRTÉNETEK
1881



I. A CSÁSZÁR EMBERE

Egyszer egy vidám vacsoráról mentünk haza az alispánnal. Koromsötét éj volt és borzasztó sár, úgyhogy a keskeny gyalogúton szorosan a palánkok mellett csak egymás után haladhattunk, mint a ludak.

Elöl maga az alispán ment, én utána, utánam pedig tarsolyosan, kardosan az András hajdú.

Egy helyen, gondolom a göthös Veisz Náthán háza előtt, hátramaradtam kissé a hajdúval, míg az ívbe összecsukott két tenyere közt tüzet csinált, hogy rágyújthassak.

Ez idő alatt a hatalmas alispán, ki ötvenkét éves kora dacára is még mindig daliás, erős ember volt, nagy bajba keveredett.

Részeg parasztlegény jött vele szemben a keskeny gyalogúton, ahol csak egy ember férhet el, a kitérőnek okvetlenül a sárba kell belépni térdig.

A legény torkaszakadtából dalolt, s hozzánk is eljutott a rekedt nóta.

Hej, megtapogattak,
De mégis bevettek...
Szegény Csuzi Katát
Mért is szomorítják?

Minthogy éppen asszentáció napja volt, nagyon aktuálisnak találtam a nótát, hallva azt még amúgy impurumban, ahogy születik, de csakhamar zűrzavaros hangok váltották fel.

- Félre az útból, minden jó lélek - mert baj lesz.

- Ejnye, akasztófáravaló gazember! - dühöng az alispán.

- Kitérjen az úr, aszondom... mert én a császár embere vagyok.

- Majd adok én neked császárt, de mindjárt, megállj csak...

A legény nem hagyta magát, de az alispán sem. Meglökte a legényt, az visszalökte, s olyan dulakodás támadt köztük, hogy csak úgy rengett a deszkapalánk, amint majd az egyik, majd a másik odavágódott.

- Baj van! - kiáltá a hajdú a gyufatartót is elejtve, s velem együtt rohant urunk védelmére.

András kirántotta kardját (mindig élesre volt fenve), hogy szimpliciter a fejét vágja le annak a hitvány parasztnak, ki kezet mer emelni - uram én istenem! - még a viceispánra is!

- Hol a nyaka, nagyságos uram, hol a nyaka? Hadd válasszam el a fejétől! Ha a fejet hazavisszük, legalább megismerjük reggel, hogy ki volt!

- Pszt! lassan! - kiáltá az alispán hörögve. - Ide ne jöjjetek! Majd végzek én vele magam!

No, már ebben a passzióban nem lehetett háborítani, az ő parancsa végre is törvény: annak engedelmeskedni kell.

Tétlenül néztük a tusát; hol az alispán volt felül, hol a parasztlegény szorította oda a kerítéshez és fojtogatta. Egy mesteri lapockafogással azonban egyszerre az alispán lett a helyzet ura, és átnyalábolva a legényt a földre gyűrte és a mellére térdelt.

Nagy, gyűrűs kezét ökölre szorítva, ütötte, verte ádáz dühhel.

- Nesze neked, császár embere... no, még egy... és még egy, eredj panaszra a császárodhoz.

Egyszerre azonban elcsendesedett a vármegye hatalmas ura, s egész szelíden felemelte a legényt:

- Elég volt, édes fiam! Felkelhetsz!

- Jaj, jaj! oda vagyok! - óbégatott az összevert fiú.

- Hogy hínak, kedves öcsém?

- Nagy Pálnak.

- No hát, Nagy Pál! Ezer szerencséd, édes fiam, hogy te voltál a gyengébbik.

- Köszönöm alásan az ilyen szerencsét...

- Mert ha te lettél volna az erősebb, húsz esztendeig ülsz a börtönben, gazember... ha ezerszer a császár embere vagy is. Most pedig itt van tíz forint - végy rajta pántlikát a szeretődnek.

A privát ügyeiket ilyen sommás úton végezték hajdan az alispánok.

II. AKI TÚLSÁGOSAN LOJÁLIS

J-cs László volt a főispáni adminisztrátor. Magas, robosztus alak, szép szakállal. Politikai nézeteire konzervatív, pecsovics; származására kevély; mindenki iránt nyájas különben és leereszkedő, - de éppen ilyenkor nemegyszer tört ki belőle a gőg és a méltóság, vagyis inkább a kettőnek sajátos vegyüléke.

A megyegyűlések első napja volt. A tiszti emelvényen az alispán és a főjegyző közt ott foglalt helyet a méltóságos kinézésű adminisztrátor, a kócsagos kucsma előtte s az aranyos kard leoldva és keresztülfektetve a könyöklőn. A meggyszínű bársonymente is ott lógott le a nyakáról, tizennégy fontnyi aranyos járulékaival, pedig szédítő meleg volt a teremben.

A tekintetes karok és rendek átkozottul izzadtak, s kopasz homlokukat alig győzték törülni keszkenőikkel. Csak a nagy úr, az adminisztrátor nem törülte meg a magáét... őt nem dirigálja a természet. Őneki semmi sem lehet kellemetlen. Mert semminek sem szabad másképp történni, mint ahogy ő akarja vagy rendeli.

Makacs és merev, igazi arisztokrata. Szókimondó, és diplomata nem tud lenni, higgadt és mégis merész, utálja a pátoszt, de mégis patetikus ő maga is.

Pedig éppen a pátoszáról ösmeretes Fráter beszél, aki öccsét: Fráter Pál megyei követet kísérte a pozsonyi koronázó országgyűlésre.

Se vége, se hossza a beszédnek, melyet kappanhangon ad elő a szónok, elreferálva nagy fenek-kanyarítással szögrül-végről mindent a pozsonyi útról és a diéta megnyitásáról.

Unják a rendek, a hatalmas ásítások feszítik a tekintetes és vitézlő állkapcákat, csak az adminisztrátor hallgatja mereven, figyelmesen, mint mindig, s el nem mosolyodik, komor méltóság ül a homlokán.

Fráter áradozik a lojalitástól, s mindig az adminisztrátor felé néz egy-egy ilyen diktum alatt, mintha a »lojális nagy úr« figyelmét híná fel, hogy »ide hallgass, most neked hízelgek, a te kedved szerint beszélek«.

Jankovics László ráncbaszedi a homlokát, úgy hallgatja, míg a karok és rendek kissé már sokallják is nemcsak az oráció hosszadalmasságát, de a lojalitását is.

De Fráter mindig jobban-jobban belejön. Szemeit áhítatteljesen forgatja, s egzaltálva, hangja zsoltáros éneklésbe megyen át.

- És láttam a szentséges király őfelségét fejedelmi díszornátusban...

De már ez sok! A hatalmas adminisztrátor bosszankodva üt kardjára. Megcsördül a jó ősi vas, s csörgését tompán követi az adminisztrátor gúnyos közbeszólása:

- Volt-e bagó a szájában?

Végig süvít a meggondolatlan gőgös szó a termen. Elsápadnak a rendek. Csak az adminisztrátor marad hidegen:

- Különben folytassa, tisztelt táblabíró úr.

Folytatta is aztán, míg el nem végezte. De Jankovics László is elvégezte fényes pályafutását ezzel az egy közbeszólással.

Néhány nap múlva fölmentették - adminisztrátori hivatalától.

III. A BÉCSI HINTÓ

Az öreg Rolly nagyon eredeti ember volt: úgy hazudott, mint egy bakancsos, s fösvény volt, mint egy rongyszedő zsidó.

Egyszer meglátogatta az unokaöccse Rollyt, ki szerfelett gazdag ember volt, éppen akkor hozatott Bécsből egy parádés kocsit, - olyat, aminőn még a főispán felesége sem ült, pedig hercegnő.

Olyan kocsit akkori időben még nem is láttak Magyarországon; karcsú, módos, ruganyos az ülése, alja csupa merő selyem - csak éppen, hogy beszélni nem tudott.

- Ejnye, de szép kocsija van, bátya! - mondja a parasztforsponton jött jurista fiú.

- Hehehe! Ugye tetszik neked, te gazember? No, hát neked ajándékozom, hehehe...

Így szokott beszélni az öreg. Hanem hát azt már mindenki tudta, hogy a szava nem gilt, a jurátus is tudta. A »neked ajándékozom« után, ha tovább firtatta volna, az a mondat állt: »de használatra nálam marad«, vagy: »de tíz év múlva«.

Laci azonban nem firtatta tovább, hanem ebéd után, midőn az öreg elszundikált, kiment a paraszt fuvaroshoz és megparancsolta neki, hogy a szép új kocsiba fogjon. A Rolly ispánja, aki látta a dolgot, meg akarta akadályozni, de az úrfi felvilágosította, hogy kipróbálja a hintót.

Befogott a fuvaros, Laci felült a hátulsó ülésre, kimentek a kapun s befordultak a szilkei országútra. Egyszer csak jön szemközt velök Serédy főszolgabíró, aki legnagyobb auktoritás volt a megyében.

- Ejnye, de szép kocsid van, öcsém! - kiált rá a fiúra.

- Ha olyan nagyon tetszik a bátyámnak, cseréljünk.

- Igazán mondod? De csak nem bolondultál meg?

- Már én pedig szívesen elcserélem a bátyám sárga bricskájáért; mindig az ilyen kocsira vágyódtam.

- No, hát akkor itt a parulám.

Nyomban ott kifogták a lovakat, s elcserélték a kocsikat, s azon a sárga bricskán vígan ment hazafelé, Serédy pedig a Rolly-kastélynak tartott.

Nézi, nézi az ambitusról az öreg Rolly a gazdasszonyával.

- Ejnye ni, micsoda pompás hintója van Serédynek! Akármi legyek, ha nem hasonlít az én bécsi hintómhoz: szakasztott olyan. Már csak jó ízlésű ember ez a Serédy is...

Berobogott a négy pej, kényesen hozta a könnyű hintót. - Hozta isten, főszolgabíró úr! Gyönyörű kocsija van, meg kell adni.

- Éppen az imént cseréltem az úton.

- Ugyan kitől? Mert nekem is éppen ilyen van...

- Hát éppen az unokaöccsétől, Lacitól.

- A La ...ci ... tól? - hebegé az öreg meghűlve. - No, megállj, gyilkos gazember!

- Miért haragszik reá olyan nagyon?

- Én? Már mint én? - vette magát észre az öreg, ki nem sietett nevetségessé válni. - Nem haragszom... dehogy haragszom; hanem csak úgy rájár a szájam, valahányszor a gyerek nevét említem... aki különben nagyon kedves fiú, hehehe...

IV. HÉT FONT EMBERHÚS

Tihanyi temesi gróf, főszolgabíró korában, mint fiatal ember, négy szép szürke lován indult el a járásba. Tüzes volt a négy paripa, alig bírt vele a kocsis, néha még a cifratarsolyos hajdú is segített tartani a gyeplőt - kivált a lejtős helyeken.

Z. falu mellett egy kereszt állott, egy vérrel bepettyegtetett pléh Jézussal. S a Jézus éppen olyan alkalmatlanul volt elhelyezve egy út-kanyarulatnál, hogy a lovaknak szemben esett, s azok rendesen megijedtek tőle.

Most is az történt. Az ijedős szürkék fölágaskodtak prüszkölve és nem akartak indítani, hanem a bricska farolt recsegve, úgy, hogy majd összetört. Dühbe jött a fiatal Tihanyi s rákiált a hajdúra.

- András!

- Parancsoljon, nagyságos uram!

- Hoztál-e fejszét?

- Ott van a kocsiban a kis balta: anélkül sose indulok, mert nem tudni, nem-e esik valami baja a kocsinak, amit megigazítani kelljen.

- Nohát, fogd szaporán: vágd ki azt a keresztet!

A hajdú marcona legény volt, de erre a parancsra mégis elsápadt, mereven állt meg ura előtt és nem mozdult.

- Mit parancsoltam, te gazember?

A legény térdre esett.

- Nagyságos uram... ne kívánja tőlem, mert megver engem az isten.

- Te nyomorult! - kiáltá Tihanyi. - Hát neked több az isten, mint a főszolgabírád, te gazember? Hátha száz botot vágatok rád, leveszi azt aztán rólad az isten?

A hajdú belátta, hogy talán mégis csak több a szolgabíró: engedelmeskedett. Egy-két fejszecsapás, s a Jézus ott hevert a porban, éppen az arcával vágódott oda az útszéli rögökhöz.

A bricska pedig vígan röpült odább, nagy port kavarva fel maga után a négy paripa: messziről hadd tudják, hogy a vármegye hatalmas ura közeledik abban a nagy porfelhőben.

Harmadnapra fordult meg a főbíró, hogy ím útja megint arra vigye.

De mennyire meg volt lepetve, midőn ahol előbb a kereszt állott, azon a helyen nagy néptömeg fogadta zászlókkal és mindenféle szent jelvényekkel. A processzió élén a pap, főtisztelendő Kubcsik János úr állott a baldachin alatt, mint Úrnapkor szokás.

- Miféle bolondéria ez! - tűnődik magában Tihanyi. - Kocsis, állj meg, hadd hallom, mit akarnak.

A szelíd arcú pap ekkor előre lépett a tömeg közül és súlyos szavakban megátkozta a lutheránus nagy urat.

- Átok reád, amiért az isten fiát megcsúfoltad, fű kiszáradjon, ha megtaposod, ember elundorodjon, ha megszólítod, izzadságod vérré legyen, álmod ébrenlétté váljék, ébrenléted lélekmardosássá. Légy átkozott; leheletedben dögvész támadjon, pillantásod megperzselje a becsületet, mosolyod izzó sebeket fakasszon...

Szörnyű volt az átok. Dühbe jött a nagy úr, és nem hagyta bevégezni sem.

- András! - mondá és parancsolólag intett a szemével.

- Parancs! - kiáltá a hajdú hirtelen leugorva.

- Fogd le azt a papot és vágj rá hirtelen huszonötöt - aztán induljunk.

- Híveim! - kezdte a pap... - Ne engedjétek rajtam azt a csúfot elkövetni.

- Majd adok én mindjárt »híveket«! Láncokba veretem, s holtig rab, aki moccanni mer!

A hajdú torkonfogta a lelkészt átkozódása közepett.

- Eressz el! Én az isten szolgája vagyok.

- Üsd! Én a vármegye ura vagyok. Meg ne moccanjon senki.

Nem is moccant meg senki, s megtörtént a nagy botrány - a szegény lelkészt az út közepén vágatta meg, de csak hét pálcaütésig.

A hetedik pálcaütésnél maga is megdöbbent a nagy merénylettől s intett a hajdúnak, hagyja abba.

.......

Híre ment ennek a vérlázító stiklinek a megyében s iszonyú felháborodást szült mindenfelé. A katolikusok nagyban lázongtak, s petíciók, küldöttségek mentek a megyéhez, az érsekhez Esztergomba, a palatinushoz Budára, sőt még magához a császárhoz is.

Tihanyi, amint megérezte, hogy baj lesz: rögtön leköszönt hivataláról s elmenekült a megyéből, el tán az országból is.

Az ájtatos hívek azt rebesgették, hogy Bécsben van a börtönben, s hogy a császár hét font húst fog kivágni az ő testéből a hét pálcaütésért.

A papok előszeretettel terjesztették e hírt, s mint rege, sok évtizedig tartotta fenn magát a megyében a köznép között - még akkor is, midőn hosszú évek múlva, Tihanyi mint temesi gróf tért vissza ottani birtokaira, mégpedig nem megfogyva hét font hússal - hanem a régi karcsú legény helyett egy pocakos öregúr, megszaporodva vagy egy mázsával.

V. A HARMADALISPÁN

Sz. Miklós bácsin esett meg az a közönséges dolog, hogy versenyúszók egylete nélkül is egyszer csak azon vette magát észre, hogy úszik.

Mégpedig úszik olyaténképpen, hogy sohasem fog a partra kiúszni.

Ellicitálták a dominiumot, s azonfelül maradt még egy potom félmilliócska adósság. No, hanem ez már egészen a hitelezők baja, s Miklós bácsinak nem okozott főfájást a világért sem.

A hatalmas, mindenható főszolgabíró ezentúl is csak olyan nagy úr volt, mint azelőtt. Fényesen költött, nagy borravalókat adott s semmiféle kényelmet nem vont meg magától - ami pedig nagy művészet, ha az ember egy félmillióval túl van a minuson.

A testvérei segítették az öreget valamicskével; ez a pénz jól fölosztva és a fényes összeköttetések, melyekkel bírt, fenntartották őt.

Midőn a restóráció bekövetkezett, minthogy igen népszerű ember volt, szavazattöbbséggel megválasztották 2-od alispánnak.

- Köszönöm a megtiszteltetést - mondá Miklós bácsi -, de nem fogadom el az alispáni állást.

Nagy éljent harsogtak neki, s miután semmi ovációkkal nem volt rávehető, megválasztottak alispánnak egy másik urat, s jött a főszolgabírói állás betöltése.

Egyhangú, viharos felkiáltással lett meg Miklós bácsi. Olyan éljenzés tört ki a nevére, hogy majd leszakadt a fényes palotaterem.

- Köszönöm a megtiszteltetést - mondá Miklós bácsi az emelvényre lépve -, de nem fogadom el a főszolgabírói állást.

Most mindazok, kik előbb szerénységét méltányolták is, megrohanták az öreget; hogy az istenért, mit gondol, miért nem fogad el hivatalt, hiszen ő rá van szorulva.

- Hát ki mondja, hogy én nem fogadok el hivatalt?

- Az imént mondtad magad.

- Én csak a főszolgabíróságot nem fogadom el.

- Ugyan miért?

- Azért, mert én írnok akarok lenni.

- Írnok? Te? Egy... Sz. Miklós!

- Sz. Miklós ide, Sz. Miklós oda... Ha a tekintetes megyei bizottmány jó szívvel viseltetik irántam, akkor...

- Halljuk!

- Akkor írnoknak fog megválasztani... vagyis olyan állásra, amely csak 300 forint javadalmazással van összekötve, mert, uraim, én a hitelezőimmel rossz lábon állok, s elvem, hogy valami kellemes velök sohase történjék: annál kevésbé énáltalam. Válasszanak meg engem a tekintetes alispán úr mellé - írnoknak.

Így lett Miklós bácsiból megyei írnok, de minthogy sose körmölt azért semmit s abszolute nem dolgozott - az ifjabb generáció »Harmadalispán«-nak nevezte el komótus állásában.

VI. AZ ARANYKALODA

A Sz. család egyik nem régi őse országbíró volt. Hatalmas, módos család most is majd mindenik tagja; de ha vagyont szerezhetnek is az ősök az unokák számára, az észt nem lehet rátestálni senkire. Azt még a király se adhat.

Így lőn, hogy a nagy országbíró egyik unokája bizony együgyű ember s főleg rettenetesen hiszékeny és kapzsi, amit az ismerősök szeretnek a maguk mulatságára felhasználni.

- Hallod-e, Pista!... - mondjuk neki egyszer -, téged megcsaltak ám a testvéreid.

- Engem? Hogy engem? Olyan nincs! Ki merne egy Sz-t megcsalni.

- No hát, én nem tudom... hanem rebesgetni hallottam. Ha nem igaz, annál jobb! Váljék egészségedre, ha kikaptad annak idején a részedet az aranykalodából.

- Ohó! Hüm! Miféle kalodát mondasz? - kérdezi Pista úr összeráncolt homlokkal.

- Hát az aranykalodát!

- Miféle aranykalodát?

- Ami az országbíróknak szokott lenni.

- Az országbíróknak? - lihegé tátott orrlyukakkal és kidülledt szemekkel.

- Nos, igen! Azt csak tudod, hogy minden falusi bírónak kalodája volt azelőtt, persze fából...

- Ühüm... persze, persze... Hát hogyne tudnám? Mondjad csak, kérlek, tovább.

- Ejnye, de nehéz fejű vagy! Nos, a falusi bírónak fából volt a kalodája, de az országbíróé aranyból kellett hogy legyen...

Pista szemei felcsillogtak a dühtől, de csak egy percig, a következőben már elérzékenyülve borult barátja nyakába.

- Áldjon meg az isten... látom, hogy jóakaróm vagy, pajtás... Hidd el, magamtól sose jöttem volna rá!

...S azóta folyik a per fórumról fórumra az eltagadott aranykaloda és járulékai iránt.

VII. EGY KONFERENCIA

...Ötven bot annak az akasztófáravaló újságírónak, amelyik a dolgunkba meri magát ártani... és ezt a konferenciát kiírja!...

Így ígérte ezt miheztartás végett a megye legmindenhatóbb oligarchája, H. István, midőn az elnöki széket elfoglalta azon a Deák-párti titkos értekezleten, amelyet én most mégis kiírok.

Hanem az igaz, hogy előbb mégis óvatosságból bevárom, míg a tekintetes úr, aki az ígéretet tette, meg méltóztatik halni.

De azért tartok tőle, hogy az éjjel, ha van halottak birodalma, megjelenik két vármegyei hajdú síri árnya - ha ugyan a halvány lepedőkosztüm miatt mind le nem mond odaát az itteni hivataláról - és a hatalmas oligarcha nevében lekapnak a tíz körmömről, ha már egyszer ki van mondva eleven ember korából megmásíthatlan végzésnek.

Hát úgy volt az - ha már belekezdtem -, hogy a Deák-párt nagyon ingerült volt e napon a választási mozgalmak rossz fordulata miatt. Nagy dolog történt. A hírhedt »paktum« ellenére is egy Deák-pártinak kicsinált kerületben baloldali ember lépett fel.

Hát látott már valaha Európa ilyen botrányt! Hát kicsodák ők, hát levegő az ő szavuk, mikor kimondják, hogy »az idén nem lesz választás, punktum. Innen ez és ez lesz a követ!« Hát nem respektálnak már ebben a vármegyében senkit és semmit? Hát ki parancsol itt már?

Hallatlan ez. Immár megfordul a világ és mozog a föld.

Hogy mer mozogni, ha rá van parancsolva, hogy megálljon?

Nem ér már a Corpus Jusit semmit, palatinus sincs már Budán - hanem ők, a régi urak még itt vannak, s amíg itt vannak, még a fűnek is úgy kell nőni a megyei ég alatt, amint ők akarják.

Gyúanyaggal volt tele a terem, mintha minden percben felrobbanni készülne, a szemekben villám, a homlokokon felhő.

Az ős főispánok arcképei a falakról, amint a belopódzott napsugár ott táncolt rajtuk, mintha jóváhagyólag integettek volna ehhez a nagy haraghoz... Csak rajta, tekintetes urak! A hatalom az önöké!

Kezdetét vette a tanácskozás. Idegesen szólalt fel legelőször egy öregúr ősz fejjel, apró, szúrós szemekkel.

Elmondta, hogy ő erős pártember ugyan, de ennél a dolognál mégsem pártérdekből szólal fel, hanem lelke mélyéig felháborodott azon a szemtelenségen, hogy egy olyan ember mert föllépni, aki nem a megyei famíliák közül való... még tán nem is nemesember.

- El kell fogatni! - kiáltott közbe Szentillényi, a legtősgyökeresebb megyei arisztokrata.

- Helyes! - zúgtak rá a többiek. - El kell fogatni.

- Én is osztom a tisztelt értekezlet nézetét, - de mit adjunk indoknak?

- Egyszerű! Azt fogjuk mondani, hogy fölségsértés, lázítás volt a programbeszédjében.

- Igen ám, - de még nem mondott programbeszédet!

- Hát akkor valamelyik magánnyilatkozatában volt fölségsértés.

No, ebben aztán megnyugodtak valamennyien, csak egyetlen ember hallgatott: egy szép fiatal férfiú, a megye legképzettebb szolgabírája: Ribay Miklós, kit mindenki szeretett s kinek mindenki kedvében járt, mert sokoldalú tudományosságából fényes karriert lehetett jósolni. Ez a gyerek még miniszter lesz valaha s berakja az egész vármegyét államhivatalokba!...

- Eszerint ki van mondva határozatilag az elfogatás - vette fel a szót az elnök. - Mint én tudom, a jelölt most Budapestre utazott zászlókat és jelvényeket szerezni. Legkényelmesebb volna őt, amint Vácon a hajóbul kiszáll, rögtön elcsípni a parton, mert otthon, a kerületben véres verekedés fejlődhetik: a fanatizált - választók ellenszegülhetnek az elfogatásnak.

- Fogjuk el tehát Vácon a parton, - de itt viszont az a kérdés merül fel, ha jogunk van-e őt idegen megye területén rabbá tenni?

- Ej! Jog ide, jog oda! Legfeljebb Pest megye fog berzenkedni egy kicsit.

Ki lett hát mondva a határozat. Csak az volt még hátra, kire bízassék a végrehajtás?

A szolgabírák valamelyikére. Legjobb lesz, ha Ribay Miklós küldetik ki.

- Ezennel kiküldetik tehát Ribay Miklós - mondja ki berekesztőleg az alispán.

Ribay Miklós szép halvány arcát lángoló pír önté el.

Felkelt a padban s ahelyett, hogy némán meghajtotta volna magát a távozni készülő urak előtt, egyszerre harsány hangon kezdé:

- Uraim! Várjanak még kissé. Engedjék, hogy elmondjam észrevételeimet.

- Miféle észrevételeket? - rikoltott közbe Szentillényi. - Minek az a sok beszéd?

De a fiatal tudóst nem lehetett elhallgattatni, s az urak nagy kelletlenül visszaültek székeikre, hogy ugyan mit lehet itt még mondani...

Az a fiú pedig úgy beszélt, mint egy Demoszthenes és mint egy egyetemi tanár egyszerre. A tudomány érvei, a meggyőződés ereje és a lelkesedés tüze tették ragyogóvá szónoklatát, hogy ámulva és fejcsóválva hallgatták azt a vének; az alispánt és az elnököt úgy hátba ütötte néha egy-egy hatalmas kifejezés, hogy izgatottan forogtak ide-oda.

Mert a személyes szabadság szentségéről beszélt az ifjú s a képviselő-jelölt állását fejtegette, hol jogilag, az észhez szólva, hol flosculusokkal a szívekhez.

Kérte esedezve a tisztelt értekezletet, vegye vissza e határozatot, s mikor lezúgták, szenvedélyes hangon tört ki, megfenyegetve a hatalmasokat:

- Jegyezzék meg, uraim, hogy minden dolognak két oldala van...

- Meglehet, öcsém - vágott közbe az öreg Szentillényi zordonan -, de sose lesz belőled vicispán.

Nem is lett szegényből soha, de még vármegyei hajdú sem.

Fölösleges mondanom, hogy a jelöltet elfogták, hiszen benne volt akkoriban a hírlapokban, s a miniszterhez intézett interpellációkban később, melyekre az mai napig sem felelt természetesen, csak Ribayról említem meg, hogy fényes karrierje odalett.

Egy hónap alatt kivekszálták a hivatalából, s most mint ügyvédsegéd tengeti életét szegényen, nyomorultul, azon töprengve: hátha mégis csak egy oldala van minden dolognak.

Az - amit a hatalmasok meglátnak.

VIII. A DIPLOMATA MODORA

Az N. megyei főispán őméltósága nagyon jó lábon állott az esztergomi érsek őeminenciájával, mert őeminenciáját a kiválóan katolikus grófi család e fejéhez a vallásos érzetek is csatolták a személyes rokonszenven kívül.

A főispán úr őméltósága gyakran átkocsizgatott Esztergomba, sőt azonkívül is sűrű levelezésben állott a hercegprímással, gyakorolván magukat mind a ketten az ősök dicső nyelvében: a latinban.

Hogy e stílgyakorlatoknak néha nem kevés befolyása volt a közügyekre is, magától értetődik, mert »János érsek«-nek is, a kancellárságot viselt főispánnak is messzire elért a keze - bár meg kell adni, hogy a főispán úr őméltósága mégis jobban nyújtotta ki a magáét.

Nem volnának papok a papok, ha ki nem szimatolták volna ezt a viszonyt, s nem lett volna bennük magyar természet, ha kerülő utat nem használnak oda, ahol az egyenes út kétes lehet.

Így lőn, hogy a csoltói plébános a verecskei eklézsiára való vágyódásában, midőn az vakanciába esett, mielőtt a prímáshoz folyamodnék, a főispán úr ajtaján kopogtatott előbb: a nagy befolyású főúr kegyes pártfogását kikérni.

A legócskább reverendáját és a kopott saruit ölté fel őtisztelendősége ez alkalomra, így állítván be a nagy úr színe elé.

- Mivel szolgálhatok, domine reverendissime? - kérdé a főispán íróasztalától udvariasan felkelve, s arcát, melyet bizonyos gúnyos vonás az ajkszéleknél olyan jellemzővé tett, a jött fel fordítva.

- Könyörögni jöttem nagyméltóságodhoz - mondá a pap tört, alázatos hangon -, kegyes gráciáját jöttem kikérni.

- Mi végett, kedves páter?

- A verecskei vakancia végett. Esedezem, kegyeskedjék engem levélileg ajánlani őméltóságának.

- Tehát nincs megelégedve a jelenlegi plébániájával?

No, erre aztán megeredt a panasz a főtisztelendő úr szájából, mert ösmerte, hogy a főúr jószívű a nyomor iránt, s elkezdte ecsetelni, hogy ő milyen szegénységben van, hogy nincs mit ennie, még tisztességes ruhát sem csináltathat, cselédre sem futja, a csizmát is maga tisztítja; ha még egy olyan rossz esztendő jön, mint a tavalyi, az éhenhalás fenyegeti... pedig már öreg, roskatag, nem is lát jól, egy jó káplán ugyancsak ráférne...

A főúr csak hallgatta egy darabig, ásított egyet-kettőt közbe, türelmetlenül végigsétált a szobán, de a panaszból még folyton nem fogyott ki a pap, mindig nyöszörgőbb hangon, élénkebb színekkel festve szegénységét.

A gróf hagyta beszélni, majd odalépett a nyitott ablakhoz, széthúzván a pompás vörös atlasz-függönyöket s szórakozottan hajolt ki úgy, hogy a fél arca benn volt a szobában, mintha figyelne is, nem is - a szeme pedig ott künn kalandozott a néptelen, hallgatag utcán, hol a kisváros csendjét semmi sem zavarta, csak két jó paripa patkóinak csattogása, mely egy hintó elé volt fogva, a bakon libériás kocsis, fel s alá sétáltatta a módos úri fogatot a megye fényes palotája előtt...

Végre nagy idő múlva - miután a leghosszabb létániának is van vége - kifogyott a szuszból a tisztelendő atya, elmondott nagy nyomoráról minden képzelhetőt és ájtatosan keresztbe fektette mellén kezeit. Szemét az ég felé fordítva várta a főúr kegyes válaszát.

Az pedig nem szólt semmit; hallgatagon nézett hol ki az ablakon, hol befelé a háromrétbe görbült papra.

Végre, midőn már megsokallta olyan sokáig ácsorogtatni, nagy álmosan egyet-kettőt ásított s így szólt:

- Apropos, főtisztelendő úr! Az öné az a szép ekvipázs odakünn?

...A tisztelendő úr elpirult - s nem kérdezősködött tovább a hatás iránt, melyet nyomora előidézett, hanem hirtelen ajánlotta magát.


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 12:43:33, csütörtök
 
  A FOGADOTT RAB
1881



(A Moson megyei levéltárból)

A tekintetes alispán úr kijött az ambitusra. Méltóságos léptei alatt ünnepélyesen kongtak a kövek, mintha azok is éreznék, mekkora nagy hatalom lépked rajtuk.

A szél átsuhant az udvaron s megcsapkodta a fel s alá ácsorgó hajdúk és darabontok arcát, mintha mondaná: »Vigyázzatok, fickók! Az ő szeme rajtatok függ.«

Bizonyos komoly csend uralkodott a természetben is, minden hallgatott, minden glédába látszott állani a vármegye első embere előtt: a fák elkezdték rázni zuzmarás koronáikat. A hóval borított fedelekről elfutott az ott játszogató téli napsugár, mintha nem merne, mintha illetlen volna mosolyogni a tekintetes viceispány úr engedelme nélkül.

A két mogorva kőoroszlán a homlokzaton olyan kevélyen és mégis nemes szolgálatkészséggel bámult az alispánra, mintha annak egyetlen intését várná, hogy egyszeribe megelevenedjék s parancs szerint egy-két világrészt elnyeljen.

Maga az alispán úr pedig nem tudott erről semmit, egykedvűen szítta a tajtékpipáját, s némán bámult fel s alá járkálva a hóra, mely az udvaron majdnem térdig ért.

- Várnagy! - mondá. - Hol a várnagy?

Egyszerre húsz ember jött mozgásba a halkan kiejtett szavakra. Sürgés, forgás, lótás, futás keletkezett a vármegye palotájában, ajtócsapkodások, a távolban elvesző felkiáltások hallatszottak, míg végre előtermett maga a várnagy, kis-kagylósi és bezerédi Kampós Mihály uram, s négy rét görbülve állott meg az alispán előtt.

- Miért nem söprik ki az udvarról a havat, domine Kampós? Micsoda rendetlenség ez?

- Nagy baj van, instálom alásan... Attól lehet tartani, hogy tócsa támad a megyeház udvarán. S valamikor tó lesz e helyen...

- Hát miért nem söprik el a havat?

- Nem lehet!

- Megbolondult maga, Kampós? Hogyne lehetne?

- Márpedig nem lehet, mert senki sem akarja megtenni.

- Vágasson ötven botot rá, aki engedetlenkedik.

- Az ám, ha nem volna meg az ordré éppen a tekintetes alispán úrtól, hogy a vármegyeház udvarát a rabok tartoznak söpörni.

- Söpörjék hát a rabok!

- Csakhogy az a baj, nincs ám egyetlen rab sem...

- Hüm! Ez már baj, igazán baj. Egyetlen rab sincs?

- Egy fia sem, tekintetes uram. Mindszentnapkor szabadult ki az utolsó.

- Azóta senki sem lopott a vármegyében?

- Nem, az akasztófáravaló gazemberek... - szólt Kampós uram méltatlankodva. - Egyetlenegyet sem tudtunk becsípni.

- Nos, mi lesz hát? - kérdé az alispán szigorúan.

- A legalázatosabban várom a tekintetes alispán úr bölcs intézkedését ilyetén nehéz körülmények között...

Amit kimondtam, az törvény... az persze törvény; rabok tisztítják az udvart, és senki más... Ennéfogva ha nincs, fogadni kell készpénzen.

- Mit, instálom?

- Hát rabot - mondá az alispán és sarkon fordult.

Amit pedig az alispán egyszer kimondott, annak teljesedni kellett.

Kampós uram utánanézett és Köszvényes Szőcs János kóbor csizmadiát megfogadta rabnak harminc sájn forint fertályévi fizetésért, úgyhogy ez az összeg már ott figurált a vármegye jövő negyedévi számadásában szóról szóra, imigyen:

»Köszvényes Szőcs János fogadott rabnak fertályesztendei bére. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 forint.«

Szőcs János alacsony, tömzsi ember volt, egy kicsit iszákos, de különben tiszteletreméltó perszóna. Kosztot az alispán konyháján kapott, italra való pedig csak mindig csordul megyei hivatalban levőnek, neki is bőven kijutott, mert a 30 forint is a »Rák« című, a megyeházzal átellenes korcsmába vándorolt lassankint.

Hivatala elég nyugodalmas volt, mert a bilincset csak juxból tették a lábára, kezére a tréfás vicenótárius urak, hogy ha már fogadott rab, viselje a jelvényeket is, de levehette, amikor akarta: a lakat kulcsa ott csüngött egy madzagon a nyakában.

Le is vette sokszor estenkint, mikor a »Rák«-ba átballagott, hol mint előkelő perszóna, ki az urakkal él egy funduson, ő volt a szószóló és elölülő a többi közönséges vendég között.

Egyszer azonban, éppen három királyok napján (ez a nap volt az alispán nevenapja is) nagyon sokáig pityizálgatott a vármegye rabja, úgyhogy az éjjel is elmúlt, mikor az utolsó kortyot lenyelte. No, de ma meg lehet engedni - a hajdú urak is azt teszik benn a várta-szobában a vicispán egészségeért.

Azok is nyilván mind becsíptek és észre sem fogják venni Szőcs uram ingadozó lépteit és nehezen forgó nyelvét.

A vármegyeház kapuja be volt már csukva, mire Szőcs odakerült. Zörgetett, de semmi hang sem felelt belülről, máskor pedig rögtön nyitották az őrtálló hajdúk.

Hja, ma azok is holtrészegen feküdtek bundákba takarózva a kapu alatt, hallották is a zörgést, de azt hitték: álmodnak...

Még jobban zörgetett Szőcs János.

- Ki az, mi az? - riadt fel Hetyke-Czakó István, a hajdú-strázsamester.

- Én vagyok - kiáltá rekedten Szőcs János.

- Miféle én?

- H á t ... é n ... a ... r a b. Eresszenek be!

- De ide ugyan be nem jössz, gazember! - feleli Czakó Pista nagy álmosan. - Ha rab vagy, tartsd itt az orrodat; most pedig eredj, keress magadnak más szállást!

Még egy darabig zörgetett Szőcs János - aztán lassankint megszűnt minden nesz. Csak szörnyű hortyogás hallatszott a néma éjben.

Reggelre megfagyva találták az egyetlen fogadott rabot.

Az alispán dühös volt és azt mondta: inkább két hajdú veszett volna el - mert az elég van.

- Ha meg nem hal szegény, felemeltem volna a fizetését.

...Ilyen idők voltak ezek! S mégis szidják a régi közigazgatást és a régi közbiztonságot.


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
szeretettel
  2012-06-07 12:42:30, csütörtök
 
  A KIS ABLAK A MENNYORSZÁGBÓL
1881



- Rajz -

- Beszéljen nekem valamit, kedves bácsi, az esztendőkről - így szólt a kis Katica hozzám egy este, midőn a kandallóban barátságosan pattogott a tűz. Az apró szikrák, mint valami tűzijáték, a lyukacsos vasajtón keresztül jobbra-balra ugráltak s jóformán a levegőben hamvadtak el.

- Miért vagy éppen az esztendőkre kíváncsi, kedves gyermekem?

- Mert lássa, az olyan nagyon furcsa, hogy az esztendők elmennek és sohasem jönnek vissza többé. Hova mennek azok?

- Elvesznek, édes picinyem. Hatalmas trónusán ül az idő, királyi palástban és aranyos jogarral; ő azokat átgyúrja és új esztendők lesznek belőlük.

- Hát az esztendőket sohasem lehet megtalálni?

- Nem bizony, édes lányom. De miért szomorodtál el annyira?

- Mert ha én nagy leszek, meg akartam keresni azt az esztendőt, amelyik az én édesmamámat elvitte.

- Oh, te bohó! Hiszen az édesmamádnak jó dolga van...

A kis Katica szemeibe drága harmatcsöppek gyűltek. Mintha megöntözött violák volnának.

- Dehogy van jó dolga, abban a csúf fekete földben... Ahol azok az utálatos férgek vannak. Aztán milyen hideg lehet ott! Szegény jó mamám!

- Nem úgy van az, gyermek! Nem érted te azt! Mikor édesanyádat a sírba tették, éjjel eljöttek az angyalok, kiemelték a hideg sírból és magukkal vitték a mennyországba.

- Hát igazán elvitték?

- Persze, hogy igazán.

- Honnan tudja a bácsi?

- Van nekem egy tükröm, hogyha én abba belenézek, mindent látok, ami a földön és az égben történik.

- Ugyan nézzen bele, kedves bácsi, hátha meglátná a mamámat, hogy most mit csinál? Vagy hagyjon engem is belenézni.

- Nem lehet ám. A tükörbe csak én látok; te mindjárt megvakulnál, ha belenéznél.

A kis Katica makacs, akaratos volt. Meg kellett neki tenni, amit kívánt.

Míg a gyertyákat felgyújtotta a cseléd, addig a bácsi bement a szobájába, meghagyva, hogy a kis Katica azalatt rendesen viselje magát, mert különben nem lesz tiszta a látása.

Mire visszakerült, a Katica nyakába ugrott.

- Ejnye, honnan olyan dohányfüst-szagú a bácsi? Nem pipázott maga odabent?

- Nem bizony.

- Hát belenézett-e a tükörbe?

- Persze, hogy belenéztem.

- Látta-e a mamámat?

- Bizony láttam.

Katica örömreszketve tapsolt kis kezeivel.

- Hát mit csinált? Hogy néz ki?

- Lassan, sorjába, kis picikém! Hajtsd ide szőke fejedet a térdemre, hadd mondjam el apródonkint; mert igen sokat láttam, véletlenül éppen jó időben találtam belenézni a varázstükrömbe.

- Ne várakoztasson hát olyan soká.

- Jól van, no. Ide hallgass! Mikor a tükörbe belepillantottam, az édesanyád éppen istenkével beszélgetett; szép piros selyemruha volt rajta, az arca meg szinte olyan piros.

- És mit beszélgetett az istennel? Emlegetett-e engem?

- Éppen rólad beszéltek.

- Oh, ne mondja! - kiáltott fel Katica, s arca kigyúlt, szemei ragyogtak az örömtől.

- Azt kérdezte az istenkétől, aki - mint már mondtam is neked - mindentudó, hogy jó kislány-e az ő Katicája?

Az istenke nagy zavarban volt arra nézve, hogy mit feleljen, mert eszébe jutott, hogy sokat pajkoskodol, tegnap is majd kitörted a lábadat a jégen, a bácsinak szót nem fogadsz s több efféle; de csak nem akarta megszomorítani a szegény megboldogult testvérhúgomat, s mondá, hogy nem tartozol éppen a rosszak közé.

- Oh, hála neked, istenke! Hát aztán?

- Édesanyád erre megörült s könyörögve tette össze kezeit a nagyhatalmú mindenség ura előtt, hogy engedje meg neki, hogy ő maga vigyázhasson rád az égből - és néha-néha éjjelenkint lejöhessen hozzád.

És az isten így szólt:

»Teljesítem kérésedet, jó asszony. Ezentúl egy kis ablakot csináltatok neked a mennyből, melyet odalentről nem fognak látni, s melyen által te mindent látni fogsz, amit gyermeked tesz és mond.«

- Úgy bizony, kedves Katicám! Ezentúl hát engedelmes légy, jó légy, mert a mamácska nézni fog rád.

- És igazán meglátogat engem?

- Meg bizony.

- De mikor?

- Mikor már alszol éjjel. Eljön fehér ruhában, szellemléptekkel, s megigazítja fejed alatt a vánkost s csókot lehet arcodra.

Katica egyszerre elkomolyodott. Nagy szöget ütött fejébe a bácsi elbeszélése. Kis homlokát összeráncolta, szemei tévetegen jártak ide-s-tova. Gondolkozott, nagy tervet forralt - a bácsi háta mögött.

»Nekem okvetlenül meg kell látnom a mamámat.«

Nem szólt semmit, hanem mikor aludni mentek, mikor a cseléd szobájába vitte, s mikor az is elaludott és hortyogni kezdett édesdeden, szőtte a tervet tovább.

Tehát a mamácska el fog jönni. Bizonyosan az éjjel is el fog jönni. Jól van, ő nem fekszik le, virraszt, ameddig lehet, hogy megláthassa. Mert neki okvetlen meg kell látnia.

De én istenem, ha jön, merre jön be? A szobaajtó nincs ugyan bezárva, de bezzeg be van a kapuajtó. Az ablakon sem jöhet be.

Oh, ezen segíteni kell, hogy a mamácska bejöhessen.

Felkelt, lábujjhegyen odalópozott az ablakhoz és kinyitotta. Aztán visszafeküdt, s boldogan csukódtak le pillái, de nem aludott el, hanem a mamát várta. Meglehet, hogy később aztán el is aludt, és a mama meg is látogatta.

A decemberi hideg csak úgy özönlött a szobába. Reggelre a kis Katica nem tudta elmondani, találkozott-e a mamával, - torokgyíkot kapott. Harmadnapra azután bizonyosan találkozott a mamával. S most már együtt vannak örökre.

 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN Elbeszélések..  
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 108 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2964
  • e Hét: 8256
  • e Hónap: 87814
  • e Év: 2029094
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.