Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-06-07 14:25:43, csütörtök
 
  Hermann Hesse
ÉDES KENYEREK



Az ősök tiszteletreméltó tudósításai, amelyek a Thébai-sivatagban élő, istenfélő remetékről szólnak, gyakorta beszámolnak arról, milyen sokféle módon kísértette meg az ördög ezeket a sok megpróbáltatást átélt szenteket. De hogy Isten jósága is kísértésbe hozhatott egy remetét, arra Egyiptomi Szent János említ példát.
Heliopoliszban élt egy vagyonos ember. Éppenséggel nem volt romlott életű, de nem vetette meg az evilági gyönyöröket. Látogatta a cirkuszt és a fürdőket, kedvét lelte a nőkben, s mivel békeszerető s kissé nehézkes természetű volt, különösen az asztal örömei vonzották.
Ezt a jó embert egy nap, amikor bőséges lakomája után fájdalmak közepette ágynak esett, oly hatalmas erővel érintette meg az Úr keze, hogy rémülten ismerte fel életmódjának hívságosságát, és azon nyomban elhatározta, hogy attól az órától kezdve egyedül lelke üdvözüléséért fog élni. Keresni kezdte a kapcsolatot jámbor, keresztény emberekkel, elkerült minden komisz társaságot, s Isten kegyelméből olyannyira megváltozott, hogy fogadalmat tett, ezennel búcsút mond e világ minden gyönyörének, és életét vezeklő remeteként fogja lemondás és imák közepette tölteni.
Így a kor többi jámbor férfiúihoz hasonlóan ő is kiköltözött Heliopolisz városából a kegyetlen vadonba, keresett magának a kopár vidéken egy sziklabarlangot, ahová letelepedett. Csupasz kezével megművelt egy apró és nyomorúságos földterületet, amelybe egy marék rozst és lencsét vetett, és munkája csekély hozadékával táplálkozott. A szent atyák példáját követve sosem vett magához táplálékot addig, amíg a nap az égen ragyogott, hanem csak naplemente után evett, s akkor is csak kevés magot vagy vízbe áztatott lencsét, hozzá pedig egy közeli forrásból ivott. Versengett a jámbor remetékkel az imákban, dicsőítő énekekben és vezeklő gyakorlatokban.
Fáradozásait gyönyörűséggel szemlélte egy kis angyal, aki társaival együtt gyakran látogatta a félreeső vidéket, hogy szemmel tartsa a remetéket. A kis angyalnak különös öröme telt ebben a remetében, és gyakran tartózkodott észrevétlenül a közelében, hogy meghallgassa sóhajait és imáit, és Isten előtt tanúsítsa odaadását és áhítatát.
Miután az angyal több éven keresztül csendben figyelte a jó embert, végül összeszedte bátorságát, és Isten trónja elé lépett így szólván:
- Ismerek egy jámbor férfit a sivatagban, aki néhány éve roppant alázatos és szegény életet él a te tiszteletedre. Engedd meg, hogy nagy jóságod jeleként némi vigaszt és örömöt nyújtsak neki.
Az Úr erre ezt kérdezte:
- Mi különöset cselekszik ez a remete, hogy a többiek elébe helyezve boldoggá akarod tenni?
Az angyal félénken így felelt:
- Ah, különöset tulajdonképpen nem tesz. Jóságos szíve túlságosan is alázatos és jámbor ahhoz, hogy rendkívülit cselekedjen. Nekem azonban nagyon tetszik.
Az Úr elmosolyodott:
- Jó, megengedem, hogy örömet okozz neki. Csak nehogy elrontsd nekem!
A kis angyal rázendített egy dicsőítő énekre, majd elsietett a sivatagba, ahol a vezeklő lakott. A nap épp lebukott a sivatag pereme alá, és a jámbor férfi elindult, hogy egy marék száraz lencsét vízbe áztasson. Az angyalnak ekkor támadt egy ötlete, majd tovarepült.
Miután másnap este a remete elhagyta a sziklát, amelyen oly sokat imádkozott, hogy térde már mélyedést vájt a kőbe, és belépett barlangjába, finom, rég nem érzett illat csapta meg az orrát. A kőasztalon három kenyeret talált, hófehérek és puhák voltak, mint a gyapjú, és édesek, mint a méz. Megszagolta, megérintette őket, letört egy darabot, és a szájához emelte. Ebben a pillanatban halvány fény suhant át az arcán, letérdelt, megette az első kenyeret, és érezte, hogy mézíze van. A másodiknak őszibarackíze volt, és úgy omlott szét a nyelven és a fogak között, akár az őszibarack húsa. A harmadik, amelyet lassan kóstolgatva fogyasztott el, még pompásabban illatozott, íze pedig ananászra emlékeztetett. Ahogy a megajándékozott vezeklő ezt is megízlelte, halkan felsóhajtott, mintha álmodna.
Másnap hálaadással kezdte lelkigyakorlatait. Estefelé azonban gyakrabban pillantott a nap állására, és alighogy a vörös korong lebukott a horizont alá, sietve belépett a barlangjába, hogy megnézze az asztalt. S lám, újra három kenyér hevert rajta, amelyek alma-, málna- és birs ízűek voltak. A birskenyér ismét kicsalt egy sóhajt a jámbor férfiúból.
A harmadik napon alig múlt el dél, amikor a remete gondolatai már az esténél jártak, s heves kíváncsiság kezdte gyötörni, vajon miféle kenyerekkel lepi meg őt az este. Aztán mégis erőt vett magán, imádkozott, és a földre borult, ám újra meg újra eszébe jutott, hol az eper, hol a birskörte, hol pedig friss vajra és hideg tyúkhúsra gondolt.
Étkezés után már nem volt kedve felmászni a sziklára, hogy imádkozzon, ehelyett ülve elmondott egy rövid hálaimát, majd jóleső érzéssel leheveredett, másnap sokáig aludt, és csupa olyan ehető dologról álmodott, amelyek évek óta nem jelentek meg gondolataiban. Reggel megbüntette magát, és elhatározta, megkéri Istent, ne küldjön neki több kenyeret. De nem volt képes rá, sőt meggyőzte magát, hogy kérése hálátlanság volna. Ezért reggel inkább úgy döntött, aznap nem fog enni a kenyerekből. Délben aztán engedett fogadalmából egy keveset, és azt tervezte, hogy csak egyet fog elfogyasztani. Ám este kettőt is megevett. A harmadikat, aminek csak az illatát élvezte, otthagyta, és nyugovóra tért. Ezen az éjjelen alig aludt. Egy óra elteltével felkelt, megnézte a kenyeret, kézbe vette, majd visszatette a helyére. Újabb óra múlva ismét felkelt, azzal a szilárd elhatározással, hogy most már megeszi a kenyeret. Csakhogy a kenyér ekkorra eltűnt.
Rossz napok következtek. Volt, amikor sikerült egy, sőt két kenyeret is meghagynia, máskor megette mindet, és soha nem volt elégedett önmagával. A jó ételnek köszönhetően azonban visszaszökött a vér az arcába, és tagjaiban újra erőt érzett. Válogatott ételektől roskadozó asztalokról álmodott, meg édes ciprusi borról és langyos, illatos fürdőkről. Végül egyre jobban elhanyagolta a munkát és az imádságot, egész nap várta a naplementét, és hosszú órákon át lustálkodott a fekhelyén. A kis angyal bánatosan figyelte, mit okozott tettével. Nem merte teljesen megvonni a vezeklőtől a kenyeret, nehogy az kétségbe vonja Isten jóságát. Ám ezentúl már csak egy, hamarosan pedig csupán fél darab égi kenyeret rakott le asztalára, s minél rosszabbul viselkedett a remete, annál kevesebb, és annál silányabb kenyér várta este.
Ily módon azonban nem lehetett segíteni a férfiún. A világi élet utáni vágyakozás mind jobban elhatalmasodott rajta, míg végül a kísértés győzedelmeskedett. Magához vett két kenyeret, és elindult Heliopolisz felé, hogy ismét egykori vidám életét élje.
A kis angyal rémülten nézte, majd elrepült Isten trónjához, mindent megvallott, és sírva leborult az Úr lába elé. A remete mohó vágyakozással sietett, táncmozdulatokat lejtve emelgette lábait, és fejében csak úgy nyüzsögtek a bájos képek. Ám idővel elfáradt, és estefelé már örült, hogy megpillantott néhány kunyhót, amelyekben más keresztény vezeklők éltek. Belépett hozzájuk, köszönt, és szállást kért. Testvériesen fogadták, vízzel és dióval kínálták, együtt ettek vele, majd megkérdezték, honnan érkezett. Mesélt nekik az életéről, minek hallatán azok nagy szentként kezdték tisztelni, mély alázattal áldását kérték, és épületes beszélgetést kezdeményeztek vele. Ő szorongva hallgatta vendéglátóit, mivel lelkében egészen más gondolatokat rejtegetett. Mégsem tagadhatta meg, hogy válaszoljon kérdéseikre, s miközben hosszú sivatagi életéről mesélt, rádöbbent, milyen közel is került akkor Istenhez, s most milyen távol van tőle.
Végül az egyik testvér, egy fiatalabb férfi a tanácsát kérve így szólt hozzá:
- Segíts nekem, te kedves, jámbor atya. Nincs egyéb vágyam, mint hogy lelkemet csorbítatlanul Isten színe elé tárjam. Ámde fiatal vagyok még, s olykor elfog a kísértés és a testiség vágya. Te, aki mindezeket már rég leküzdötted, mond meg nekem: hogyan legyek úrrá a kísértéseken?
A remete könnyekre fakadt, vádolni kezdte magát, és bevallott a testvéreknek mindent, ami vele történt. Azok vigasztalni kezdték, együtt imádkoztak vele, néhány napig még marasztalták, majd útjára bocsátották, mint egy újonnan megmentett lelket, ő pedig habozás nélkül megkereste korábbi barlangját, vezekelt és visszatért szent életmódjához. Kenyeret többé nem talált, és ismét arca verejtékével kellett megművelnie az apró, köves földterületet. Az angyal azonban láthatatlanul mellette állt, és amikor ütött az órája, megszabadított lelkét magasztalva az égbe emelte.
 
 
0 komment , kategória:  Hermann Hesse ÉDES KENYEREK   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 0
  • e Hónap: 49438
  • e Év: 2114419
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.