Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
szeretettel
  2012-06-10 09:14:37, vasárnap
 
  EPILÓGUS



Telt-múlt az idő. Már végképpen letettem arról, hogy valaha is lássam még az életben Augustin Meaulnes-t, kölyökidőm csodálatos barátját. Gyászos egyhangúsággal, siváran teltek a napjaim a kis falusi iskolában, s a kihalt házban ott lebegett a bánat. Frantzot hiába vártam a megbeszélt időben, a megbeszélt helyen: nem jött el, s Valentine-nek is nyoma veszett: Moinel néni már rég nem kapott levelet tőle, nem tudta, hol lakik.

A Sablonniéres-ház szomorú emlékei közt csak egyetlen örömem volt hovatovább, Augustin Meaulnes és Yvonne de Galais kislánya, akit sikerült mégis megmentenünk az életnek. Szeptember végére megerősödött és rendkívül helyes lett. Már nem volt messze a születésnapja: néhány hét múlva töltötte volna be első évét. A székek támlájába fogódzva, egyedül tanult meg járni s még akkor sem ijedt meg, ha le-lehuppant a földre. Olykor fellökte, felborította a székeket s a puffanások zaja sokáig visszhangzott tompán, hosszan az elhagyott lakásban. Ha fölvettem a karomra vagy az ölembe ültettem, sose hagyta, hogy megcsókoljam az arcát. Ennivaló volt ez a kis vadóc, mert bár boldogan ugrabugrált, fickándozott az ölemben, mégis mindig ellökte ilyenkor a fejem pici kezével az arcától és a szemembe nevetett csengő kacagással. Hogy ilyen vidám, ilyen szilaj gyerek lett, valószínűnek tartottam, egy nap csak eloszlik mind ez a bánat, ami ott bolyongott a Sablonniéres-ház falai között, amióta csak megszületett. Néha, ahogy elnéztem, ilyesmi suhant át rajtam: "Most még olyan kis vadóc, makacsocska, de kicsit azért az én gyerekem lesz." Azonban a Gondviselés útjai kiszámíthatatlanok.


Szeptember vége volt. Egyik vasárnap, már egész kora hajnalban talpon voltam, még a kislány dadája is aludt. Úgy volt, hogy két Saint-Benoist-i cimborával és Jasmin Delouche-sal lemegyünk pecázni a Cher partjára. A környékbeliek sokszor elcsábítottak egy-egy ilyen kirándulásra, a szó szoros értelmében a "tilosban halásztunk". Volt, amikor csak horoggal, de éjjel többnyire hálóval, amire bizony nem volt hatósági engedélyünk... Minden munkaszüneti napon kora hajnalban nekivágtunk az útnak s csak délfelé jöttünk haza. Így ment ez egész nyáron át. Errefelé majdnem mindenki "halorzó" volt, ebből élt. Én nem voltam rászorulva, pusztán időtöltésből mentem velük, ez volt az egyetlen szórakozásom. Hajdani nagy kalandjainknak némi halvány emlékét idézték föl bennem ezek a kis kiruccanások. S aztán később mindjobban megkedveltem a tilosban járást, boldogan ültem órákig a vízparton horgászbottal a kezemben, vagy bevettem magam a nádasba.

Fél hat tájt lehetett és én már ott működtem ezen a reggelen a csűrben. A csűr hátulja tulajdonképpen egy kőfal volt; ez magasodott a Sablonniéres-ház díszkertje és a tanya veteményeskertje között. Éppen a horgász zsinegemet próbáltam ki, amit múlt csütörtökön csak úgy hanyagul, gondatlanul egy csomóban ledobtam a földre.

Még nem volt világos egészen; bár szép napot ígért a szeptemberi hajnal; s a csűr, ahol sietve bogozgattam fölszerelésemet, majdnem éjszakába merülve vitorlázott a park vizein.

Buzgón szorgoskodtam, szótlanul, amikor egyszerre csak megcsikordulva kitárult a kapu s utána rögtön léptek nesze hallatszott a kavicsos úton.

- Ajaj! - keseredtem el - no, az én embereim is jókor jönnek! Sokkal előbb, mint gondoltam! S én még mindig nem bogoztam ki ezt az átkozott zsineget!...

Azonban a férfi, aki belépett az udvarra, ismeretlen volt előttem. Amennyire a sötétben ki tudtam venni körvonalait, hórihorgasnak látszott s lengő szakáll övezte az arcát. Vadászruha volt rajta, amilyet csak a vadászok vagy vadorzók viselnek. Cimboráim már tudták, hogy ilyenkor, ha értem jönnek, ha halászni megyünk, merre, hol találnak. Az idegen azonban ellenkező irányba indult, egyenest a földszinti kapu felé, mely az előcsarnokba nyílott.

- Ejnye hát - gondoltam - biztosan a cimboráim egyik barátja lesz, elfelejtették megmondani nekem, hogy ő is velünk jön s ő érkezett meg elsőnek.

Az idegen óvatosan, nesztelenül megpróbálkozott a kilinccsel és a kallantyúval. De hiába, mert amikor kijöttem a házból, kulcsra zártam. Átment a konyhaajtóhoz és ott kísérletezett, ott is hasztalan. Aztán tétován körülnézett. Most egy pillanatra szemközt állt velem, a felkelő nap megvilágította nyugtalanul remegő arcát. Csak ekkor ismertem rá, ő volt, Augustin Meaulnes, a barátom.

Meghökkenten, kétségbeesve néztem sokáig. Most, hogy újra láttam, hirtelen torkon ragadott a fájdalom, minden emlék fölébredt a szívemben: Meaulnes elindult, eltűnt a ház mögött és megkerülve ismét megállt, tanácstalanul nézve körül.

Már nem voltam messze tőle, s hogy odaértem hozzá, szótlanul átöleltem és zokogni kezdtem fájón, keservesen. Megértette néma beszédem.

- Ó - szisszent föl élesen - hát meghalt! Ugye, meghalt?

Ott állt, mozdulatlanul, kábán-süketen, félelmetesen. Belekaroltam és megindultam vele lassan a ház felé. Már sütött a nap. S aztán mindjárt fölvezettem a lépcsőn, mely a halott Yvonne de Galais szobájába vezetett - hogy mielőbb túlessünk a nehezén. Mihelyt beléptünk, térdre esett az ágy előtt és sokáig így maradt, ráborulva két karjára, beletemetve fejét.

S aztán nagy nehezen föltápászkodott. Szeme zavarosan, ide-oda cikázva villogott, mint aki nem tudja, hol van. Ismét karonfogtam s belöktem az ajtót, mely a kislány szobájába vezetett. A kicsike már fölébredt, magától, míg a dadája lement a tanyára - és bátran üldögélt a bölcsőjében. Meglepődve fordította felénk a fejét.

- A lányod - mutattam rá a csöppségre.

Meaulnes hirtelen összerezzent s rám nézett.

Aztán odaugrott a bölcsőhöz, fölkapta a lányát, magához ölelve. Talán nem is látta még ebben a pillanatban, mert omlottak a könnyei. S akkor, hogy kissé lecsillapítsa őszinte meghatódását, hogy visszatartsa könnyei árját, a kislányt, aki ott ült a bal karján, a szívére szorítva, odafordult hozzám, de szemét nem emelte reám:

- Nem egyedül vagyok itt, ők is velem jöttek... Menj le hozzájuk, ott vannak lent, a kicsi házban.


S valóban, ahogy kivilágosodott a reggel s elsétáltam eltűnődve s majdnem boldogan a "Frantz háza" irányába, amit még Yvonne de Galais mutatott meg nekem valaha régen, amikor ott állt magányosan, árván - egy csipkés blúzú fiatalasszony-félét pillantottam meg a távolból, az udvart söpörte, éppen a küszöböt tisztogatva; míg a kerítés előtt kíváncsian és lelkesen kukucskáló, ünneplőbe öltözött tehénpásztorfiúk ténferegtek el, lassan a templom felé...


Augustin elfordította a fejét, hogy ne lássuk ömlő könnyeit - félrefordította a fejét és nem nézett továbbra sem a lányára. A kicsi azonban hamarosan elunta ezt, fájt is talán neki a vasmarkok szorító ölelése - s hirtelen nagyot húzott pici kezével Meaulnes könnyáztatta, szakáll övezte ajkára.

Az apja két keze közé fogva a kislányt, föllendítette a magasba, földobta és elkapta újra meg újra és mintha valamiféle mosoly játszott volna a szája körül. A kislány kacagva, boldogan tapsikolt a kezével...

Nesztelenül hátrább léptem az ajtó felé, hogy jobban lássam az apát és gyermekét. Volt bennem egy kis csalódottság igaz, de bámulat, csodálat is egyben. S megértettem, hogy a kislány megtalálta benne azt a barátot, játszótársat, akire várt régóta, öntudatlanul... Annyi mindent elvett tőlem az életben Augustin Meaulnes, ez lett volna az egyetlen öröm, ami nekem maradhatott volna - s éreztem, hogy hiába minden, azért jelent meg újra, hogy ezt is elvigye tőlem. S már láttam is magam előtt Augustint, amint majd egy köpenybe burkolja a kislányt és elindul vele messze, messze, újabb kalandok felé, ha eljön az éjjel.



* Rajta, fiúk... (angolul).
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:13:43, vasárnap
 
  Tizennegyedik fejezet
AUGUSTIN TITKA



"Még egyszer elmentem, sokáig sétáltam az ablaka alatt. Az üvegen vastagon áll a por, s ki-kicsillan a nehéz csipkefüggöny hószíne mögüle. És ha meg is jelenne most ablakában Yvonne de Galais, mit tudnék mondani neki? Egyetlen szavam se volna talán, mert már nem szabad, mert máshoz ment feleségül... Azt se tudom, hogy mihez kezdjek. Ó, nem volna-e jobb a halál?"


Február 13-a, szombat. - Ma összeakadtam a rakparton azzal a lánnyal, akivel már júniusban találkoztam Yvonne de Galais háza előtt; - nemegyszer itt várakozott velem együtt a lefüggönyzött ablak alatt... Megszólítottam, melléje szegődve. Hallgatagon lépkedett egy darabig, s én közben oldalvást rásandítottam, elnéztem a fejét. Nem volt eszményien szép, volt benne, ami zavart: egy-egy pici ránc gyűrődzött ajka két szöglete mellett, az arca kissé beesett, s orrcimpái körül felgyülemlett bőven a rizspor. Hirtelen szinte farkasszemet nézve velem - talán azért, mert így sokkal csinosabb volt, szemköztről csinosabb, mint a profilja -, csak ennyit mondott röviden:

- Maga határozottan tetszik nekem. Valakire emlékeztet, egy fiatalemberre, aki valamikor régen udvarolt nekem, még otthon, Bourges-ban. Sőt, már jegyben is jártam vele...

Erősen esteledett. Amerre mentünk, ember alig járt s az esőáztatta járda visszatükrözte a gázlámpák csillogó fényeit. Még mindig együtt kószáltunk s hirtelen közelebb lépett hozzám és arra kért, menjek el ma este velük, a nővérével és vele, színházba. Csak most veszem észre, hogy feketében van, mintha gyászolna valakit, fején vénasszonyos kalap, mely ifjú, hamvas arcától merőben elüt. A kezében karcsú, finom esernyőt szorongat; olyan, mint egy sétapálca. Annyira közel vagyunk most egymáshoz, hogy ahogy magyarázok neki, ujjaim súrolják blúza fodrait... Kifogásokat keresek, kibúvót, hogy megtagadjam, amit kér. Bosszúsan néz rám s már hagyna is ottan. Most meg én kérlelem, tartom vissza, hogy ne menjen. Éppen egy munkás siet el mellettünk a sötétben, s odasúgja tréfálkozva a leánynak:

- Nehogy beugorj, kicsikém, nehogy vele menj, bajba kever!

Mi meg csak mentünk elképedve, zavartan.


A színházban. - A két fiatal lány: Valentine Blondeau - így hívják a kislányt - és a nővére, egyszerű ruhában jöttek el, nyakuk köré olcsó kis muszlinsálat tekerve.

Valentine ott ült előttem az első sorban. Szüntelenül fészkelődik-forgolódik, mintha nem találná a helyét, s hátra-hátrafordul, mintha azt szeretné megtudni, mit is akarok tőle. Hogy mit akarok? Félig-meddig boldog vagyok, boldoggá tesz, hogy itt van a közelemben. S mindannyiszor, amikor hátratekint, rámosolygok kedvesen.

Mélyen kivágott ruhákban ültek körülöttünk a nők. Jót mulattunk, tréfálkozva ezen. Eleinte ő is velem nevetett, aztán megrázta a fejét: "Nem is tudom, hogy mért kacagok, hiszen az én ruhám is éppen olyan, mint az övék." És még jobban összehúzta magán a kendőt. S valóban látszott a fekete csipkék alatt, hogy sietve öltözködött át, mert inge nyakát egyszerűen legyűrte a mellére.

Van benne valami, nem is tudnám megfogalmazni pontosan, valami sajnálatra méltó és gyerekes magatartás; a szemében is érzek valamit, fájdalom sugárzik belőle s merészség; hiába, hatással van rám, érdekel. Nincs senki, senki kívüle a világon, akitől többet tudhattam volna meg azokról, kik a Birtokon élnek - s valahányszor vele vagyok, szüntelenül régi, furcsa kalandom jár az eszemben. Egy ízben megint a bezárt kis házra akartam terelni a szót. De válaszképpen olyan kellemetlen dolgokat firtatott, hogy nem is tudtam, mit feleljek. Az az érzésem, hogy a jövőben mindketten kerülni fogjuk ezt a témát. S mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. Hogy van-e értelme? Nem tudom, és azt se, hogy miért?... Talán az lesz a sorsom eztán, hogy mindenkit nyomon kövessek, aki csak valahogy is, ha homályosan és távolian is, de eszembe idézi rossz végű kalandom?...


Éjjel egyedül csatangolva a kihalt utcákon, azon tűnődöm, hogy miért is bonyolódom egy ilyen újabb, zavaros, furcsa históriába? Az éjszakában olyanok egymás mellett a házak, mint apró papírdobozok. Mélyükön mindenki alszik, s én előttük baktatok csöndesen. S hirtelen eszembe jut, hogy mire is szántam el magam, még valamikor májusban: hogy egy éjszaka, mikor koromsötét lesz, éjfél után egy óra tájt leballagok a ház elé, megkerülöm s kinyitom álkulccsal a kerti kisajtót, belopódzom nesztelenül, mint egy betörő és akkor talán rábukkanok valami nyomra, amelyen elindulva megtalálom a ködbeveszett Birtokot, hogy egy pillanatra viszontlássam a lányt, csupán, hogy lássam egy pillanatra az arcát... De annyira fáradt vagyok, annyira éhes... Kapkodva kellett átöltöznöm nekem is, hogy odaérjek a színházba idejében s így nem ettem egy falatot sem... Mégis sokáig ülök, zavartan, nyugtalanul az ágyam szélén, mielőtt végleg lefeküdnék. Valami furcsa, homályos, rossz érzés van bennem. Nem hagy a lelkiismeret nyugodni. De vajon miért? Miért?


Talán nem érdektelen feljegyeznem: egyikük sem akarta, hogy hazakísérjem őket. Sőt, azt se közölték velem, hogy hol van a lakásuk. De azért, ameddig csak tudtam, a nyomukban maradtam. Annyit tudok csupán, hogy egy kis mellékutcában laknak valahol a Notre-Dame táján. A házat nem találtam meg, ki tudja, hány szám?... Abban már biztos vagyok, hogy varrólányok vagy kalapszalonban dolgoznak.

Valentine odasúgta halkan - nehogy a nővére észrevegye -, hogy legyek csütörtökön délután négy órakor a színház előtt, ahol ma is találkoztunk.

- S ha holnap nem tudnék eljönni - tette még hozzá vigyázva -, várjon rám pénteken is ugyancsak négy órakor, s ha akkor nem jövök, szombaton, vagy még azután is, egész addig, amíg újra nem találkozunk.


Február 18-a, csütörtök. - Elmentem, hogy megvárjam. Irtózatos szél volt, mely többnyire esőt hoz. Itt is, ott is csak ezt hallotta az ember: "Meglátja, mindjárt itt a zuhé!"


Az utcákon már félig-meddig sötét van. Megyek, megyek s olyan nehéz a szívem. Egy esőcsepp. Nicsak, cseperészik. Jaj Istenem, csak ne esne! Ha nekidurálja magát a zápor, biztosan nem jön el. De megint csak megélénkül viharosan a szél s tovafújja az esőfellegeket. Fent a fejem fölött, a szürke délutáni égen - mely kiderült s beborult, beborult s kiderült - egy nagy felleget szétmarcangolt a szél. Én meg itt töltöm, szörnyű várakozással, nyomorultul az életem...


A színház előtt. - Elég egy negyedóra ahhoz, hogy biztosan tudjam: nem jön el mégsem. Lent állok a rakparton, s messzire látok innen. Látom a hidat is, ezen át kellett volna jönnie, elnézem az emberek hosszú sorát, akik átballagnak rajta. Minden fekete ruhás fiatal nőt végigkísérek szememmel, akit csak fölfedezek a távolban, hogy errefelé tart. Szinte hálás vagyok egy-egy olyan lánynak, akiről a legtovább azt hiszem, míg csak a közelembe nem ér, hogy ő lesz; aki még a reményt élteti bennem egy ideig...


Egy órát ácsorogtam. - Fáradt vagyok. Ahogy esteledik, föltűnik egy rendőr. Egy csavargót ráncigál-taszigál a közeli őrszoba felé, s a fickó fojtott hangon, mindennek elmondja, mindennek lehordja, fejéhez vagdalja az összes trágár szót, ami csak előfordul szótárában. A rendőr dühösen hallgatja, sápadtan, de összeszorítja fogát s nem szól egy szót sem... Amint azonban a kapu alá érnek, nekiesik, pofozni kezdi a pasast és be is csukja maguk után az ajtót, hogy kitöltve rajta a bosszúját, kénye-kedve szerint alaposan elpüfölje a nyomorultat... Váratlanul egy szörnyű, kétségbeesett gondolat nyilall a szívembe: hogy lemondtam a boldogságról s most már a paradicsom helyett a pokol kapui előtt topogok.

Beleunva a hiábavaló várakozásba, fölballagok a rakpartról s nekivágok a városnak, befordulok a Szajna-partról a Notre-Dame felé, abba a keskeny kis mellékutcába, ahol körülbelül sejtem, melyik lehet az a ház, amelyben laknak. Az utca kihalt, csak én járkálok itt föl s alá, egyedül. Olykor-olykor kifordul valamelyik kapualjból egy cselédlány vagy maga a háziasszony a szemerkélő esőbe, hogy valamit vegyen még, mielőtt bezárnak a boltok... Itt is hiába várakozom csak. Miért, mi értelme volna tovább? Elindulok lassan hazafelé... Utam azon a téren visz át, ahol találkoznunk kellett volna. Könnyű, tiszta eső cseperészik, az ég sem olyan sötét, mint máskor, ma későbben köszönt be az éj. A színház előtt sokkal többen ácsorognak, mint amikor jöttem. Feketén hullámzik a várakozók tömege...


Találgatás - kétségbeesés - kimerültség. - Egyetlen szóba kapaszkodom bele eszelősen: holnap. Holnap itt leszek négy órakor megint a színház előtt és várni fogok rá. S már alig várom, hogy eljöjjön a holnap. Ásítok az unalomtól, ha arra gondolok, mi is lesz ma este meg holnap délelőtt. Tétlenül, lézengve lógom el megint az időt... Majd csak elmúlik valahogy... ahogy már a mai nap is elmúlt... Otthon leülök a kályha mellé s hallom, az utcán a rikkancsok hogy száguldanak az esti lapok neveit kiabálva. Valahol a Notre-Dame tájékán, ködbeveszett házukban, ő is hallgatja őket most, bizonyára.

Ő is... jobb, ha leírom a nevét: Valentine. Ó, hogy rám nehezedik az este, milyen nyomasztóan, pedig azt hittem, meg tudok szökni előle. Nem furcsa, hogy míg gyorsan kúszik előre az óra mutatója, míg vége felé közeledik sietve a nap - melyet én alig várok, hogy messze legyen már - mennyi ember van a világon, aki ebben a napban bízott, kinek ebben volt minden reménye, ettől várta szerelme jobbrafordulását; ehhez fűződik hanyatló ereje... Emberek ezrei haldokolnak, vannak, akiknek lejár a váltójuk; akiknek minden vágyuk, hogy sose jöjjön el az a holnap. S élnek olyanok is a földön, akikben, mint a lelkiismeret gyötrő szava, úgy sarjad ki a holnap. S aki halálosan kimerült, annak nem lesz elég ez az éj, nem tudja kipihenni magát, úgy, ahogy kellene neki. De én, én, aki megint csak eltékozoltam haszontalanul egy napomat, mi jogon várom ugyan, mi jogon hívom a holnapot?


Péntek este. - Már előre megfogalmaztam magamban, hogy mit írok füzetembe: "Hiába vártam, ma sem jött." S akkor pontot tehettem volna a végére.

De ma délután négy órakor, amikor odaérek a színház elé, már ott van. Áttetszően karcsú és komolyan néz a szemembe. Ma is fekete ruhát visel s az arca is rizsporos; csipkegallérja fölött olyan a feje, mint valami bohócé, aki rossz fát tett a tűzre. Ó, mennyi fájdalmat árul el ez az arc, de mennyi gúnyt, mennyi kajánságot is rejtenek a vonásai egyben!

Csak azért jött, hogy közölje velem: azonnal itthagy a faképnél s nem látom soha többé...


Azonban, már jó későre jár az este, s mi mégis együtt vagyunk még mindig; lassan andalgunk egymás mellett a Tuileriák kertjében. Élete regényével traktál, de valahogy olyan ködösítve meséli, hogy nem tudok eligazodni rajta. Valahányszor a vőlegényéről beszél, akihez nem ment hozzá feleségül, így mondja: "a szeretőm". Azt hiszem, szándékosan használja ezt a kifejezést, hogy vérig sértsen vele, s hogy eszem ágába se jusson felmelegednem iránta.

Vannak néha olyan mondatai, amiket nem szívesen írok le ide:

"Ne bízzon bennem egy fikarcnyit se - jelenti ki -, szeszélyes vagyok, bolond, kiszámíthatatlan. Ilyen voltam egész életemben."

"Csavarogtam is ám, egész egyedül."

"A kétségbeesésbe kergettem a vőlegényemet. Otthagytam, mert túlzásba vitte a rajongást; nem engem szeretett, hanem álmai asszonyát, akihez csöppet sem hasonlítottam. Én más vagyok, ezer meg ezer hibám van. Mi várt volna ránk? Csak szörnyű, szörnyű boldogtalanság."

Minden szavánál azon kapom rajta, hogy rosszabbnak állítja be magát, mint amilyen a valóságban. Az az érzésem, erőnek erejével magamagát akarja megnyugtatni, bizonygatva, hogy helyesen cselekedett akkor. Hogy nem volt bolondság, amit tett, nem is bánta meg egyáltalán s hogy nem is érdemelte volna meg ő a boldogságot, hiába hozták tálcán elébe.


Ilyet is mondott:

"Maga azért tetszik nekem - jelentette ki, miközben rám nézett hosszan, elmerengve - maga azért tetszik nekem, mert nem is tudnám megmagyarázni hogyan s miért: de fölidézi bennem régi-régi emlékeimet..."


Meg ilyeneket:

"Még most is szeretem őt - szólalt meg csendesen - el se tudja képzelni, mennyire."

S aztán hirtelen rám támadt s mennyi hevesség, mennyi kegyetlenség, mennyi szomorúság volt a hangjában!

"Végül is mit akar tőlem? mért koslat utánam? talán maga is bolondul értem, mi? talán maga is azt mondja majd, hogy legyek a felesége?..."

Csak kapkodtam a szavak után, dadogva. Már nem is tudom, mit feleltem neki. Lehet, hogy csak ennyit nyögtem ki, zavartan: "No, persze."


S ezzel meg is szakadtak a naplóbejegyzések. Jó néhány levélfogalmazvány következett, de alig lehetett kiböngészni őket, annyira hevenyében voltak papírra vetve, annyi volt bennük a törlés. Milyen késhegyen táncoló jegyesség!... A lány, Meaulnes határozott kérésére, nem járt be többet a szalonba. Augustin ideje jó részét azzal töltötte, hogy a házasságkötéshez szükséges dolgokat elintézze. De valószínűleg több ízben eltűnhetett a lány mellől - mert nem hagyta egy pillanatig sem nyugton kínzó vágya, hogy megkeresse szerelmét, kinek nyoma veszett - hogy valahol megpróbáljon még reá bukkanni. Ezekben a levelekben, kuszán és zavartan, de mindannyiszor mentegetődzni akart, szerette volna Valentine szemében tisztára mosni magát.




Tizenötödik fejezet
AUGUSTIN TITKA
(folytatás)

Aztán megint újabb naplóbejegyzések következtek.

Egy vidéki kirándulás emlékeit örökítették meg a lapok, kettesben voltak a lánnyal, hogy merre, hol, arról bizony nem szólt a krónika. Egészen meglepő, hogy ettől a pillanattól kezdve a napló annyira szaggatottá válik, olyan kuszán, annyira sebtében vannak odavetve a sorok - csak valami titkos szeméremérzet fellobbanásával tudom megmagyarázni - hogy nekem magamnak kellett kifoltoznom-kipótolnom a hiányzó részeket s újra kellett fogalmaznom egészen, hogy érthetően előttünk álljon, mi történt azokban a napokban.


Június 14. - Amikor Meaulnes fölébredt a vendégfogadóban, még kora reggel volt. A szobájában az ablakon egy vörös mintás, fekete függöny lógott, s a napsugártól lángra gyúlt a függöny pirosa. Lent a földszinten, a söntésben napszámosok folytattak élénk eszmecserét reggeli kávéjukat kavargatva: az egyik gazdát szapulták, volt aki kíméletlen, volt aki jámbor szavakkal. Meaulnes régóta hallhatta már álmában ezeket a megnyugtató neszeket, mert amikor fölébredt, észre se vette először. A vadszőlő-mintás függöny, melynek pirosát kigyújtotta a nap, ezek a halk reggeli neszek, amik fölhangzottak csöndes szobájába, mind egyet idéztek emlékezetébe. Ó, micsoda feledhetetlen élmények is voltak azok a reggelek, amikor felébredt álmaiból falusi magányában, az áldott szünidő első napjaiban!

Ahogy felöltözött, halkan kopogott a másik szobába nyíló ajtón, s hogy nem kapott rá választ, benyitott óvatosan. Valentine-ra esett az első pillantása s egyszeriben tisztában volt vele, mért érzi magát ilyen hasonlíthatatlanul boldognak ezen a reggelen. Ott feküdt az ágyon a lány, mozdulatlanul, nesztelenül. Aludt, de még csak a lehelete se zenélt, a madarak alszanak így talán. Elnézte sokáig, hosszan, csöndesen ezt az ártatlan gyermekarcot, olyan volt lezárt szemeivel, mint egy alvó játékbaba, s olyan édesen aludt, olyan nyugodtan, hogy fájt volna neki fölébreszteni, el tudta volna nézni így örökké.

A leány meg se moccant, csak a szempillái vetődtek föl, csak ránézett némán a fiúra, ezzel jelezte csupán, hogy már legyőzte az álmot.


Amikor Valentine átszólt a másik szobába, hogy felöltözködött, Augustin visszament újra.

- Későn keltünk - jegyezte meg a lány.

És mintha otthon volna, mint affajta remek háziasszony, nekilátott a takarításnak.

Tett-vett, rendet teremtett a szobákban, kikefélte Meaulnes öltönyét, mely előző este volt rajta, hogy megérkeztek. Amikor azonban a nadrágra került a sor, elszontyolodott alaposan. Lent, a hajtókájánál csupa sár volt. Valentine egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán vigyázva, óvatosan egy késsel lekaparta róla nagyjából a sarat, csak azután vette újra elő a kefét.

- Sainte-Agathe-ban is ez a módi járta - mondta Meaulnes eltűnődve - ha egy kölyök belehuppant a sárba, ők is a bicskájukkal tisztogatták le magukat.

- Engem még az édesanyám tanított meg erre - mosolygott Valentine.


... Biztosan ilyen lányról ábrándozhatott valaha Augustin, titokzatos kalandja előtt, aki akkoriban mindennél többre becsülte a vadászatokat s a paraszti életet.


Június 15-e. - Egy közeli tanyára voltak hivatalosak vacsorára. Akkor este, barátaik jelenlétében - akik legnagyobb bosszúságukra, úgy mutatták be őket a házigazdának, mint újdonsült házasokat - Valentine olyan félénken viselkedett, mintha egyenest most jött volna a templomból.

A finom, fehér abroszon az asztal két végében egy-egy gyertya égett ezüst kandeláberekben, mint általában a csendes, meghitt falusi menyegzőkön szokás. Oly gyönge fényt árasztva lobogtak a gyertyák, hogy ha valaki csak lehajtotta a fejét, máris belesüppedt a sötétbe.

A gazda fiát Patrice-nak hívták. Valentine Patrice és Meaulnes között ült. Augustinnek alig lehetett a szavát venni, bár ő volt az érdeklődés központjában egész ottlétük alatt. De ő is jobbnak látta, ha ebben az istenhátamögötti faluban úgy mutatja be Valentine-t, mint fiatal feleségét - a felesleges pletykáktól akarta megkímélni ezzel a lányt - azonban szinte ettől a perctől kezdve valami furcsa fájdalom gyötörte, valami furcsa lelkiismeret-furdalást érzett. Patrice úgy ült ott az asztalfőn, mint egy vidéki nemesúr, s közben Meaulnes ezt gondolta:

"Ó, nekem kellene ma este valahol messze egy másik ilyen alacsony mennyezetű szobában, ahol már ültem egyszer - milyen gyönyörű is volt az a nap! - ma este nekem kellene az asztalfőn ülnöm, a lakodalmamon azzal a lánnyal..."

De Valentine ült itt mellette, és félénken szabadkozott, bármivel is kínálták. Olyan volt, mint egy pirulós paraszt-menyecske. Valahányszor noszogatták, hogy egyen, igyon már, Augustinra pillantott ijedten, mintha védőszárnyai alá akarna menekülni. Patrice már hosszú ideje unszolta a lányt, hogy hörpintse ki a poharát, de hasztalan beszélt a lelkére. Meaulnes akkor rátette gyöngéden a kezét Valentine karjára:

- No, idd csak ki, kicsi bogárkám!

S akkor a lány engedelmesen felhajtotta a bort. Patrice kacagva gratulált az "ifjú férjnek", hogy ilyen szófogadó a felesége, hogy ennyire engedelmes.

De hiába tréfálkozott Patrice, Valentine és Meaulnes némán ültek, szótlanul gondolataikba merülve. Fáradtak voltak mindenekelőtt s a cipőjük latyakos lett a sárban s most itt a konyha hideg kövezetén egészen átfázott a lábuk. S Augustint az is fárasztotta, hogy időnként a lányhoz kellett fordulni és szerelmesen kellett gagyorásznia:

- Ó, édes, drága kis feleségem; Valentine, szívecském, angyalom...

S valahányszor kibuggyant kényszeredetten az ajkán ez a szó: feleségem, a félhomályos helyiségben, ismeretlen ismerősei előtt, mindannyiszor azt érezte, hogy valami szörnyű vétket, valami megbocsájthatatlan bűnt követ el.


Június 17-e. - Az utolsó nap délutánja rosszul kezdődött.

Sétálni mentek négyesben, Patrice meg Patrice felesége is velük volt. A lankás hegyoldalon, a hangabokrok között valahogy elszakadt egymástól a két pár. Meaulnes meg a lány behúzódtak a fák alá, s leheveredtek a borókabokrok közé a földre.

Az égen fellegek úsztak, s a szél időnként arcukba vágott egy-egy esőcseppet. Ebben a késő délutánban lehetett valami lehangoló, valami olyan határtalan unalom, amit még a szerelem se tudott feloldani bennük.

Sokáig ültek itt, az ágak lombsátora alatt, elbújva a világ kíváncsisága elől, de csak ritkán szakították meg a csendet. Aztán egyszerre csak tovaszálltak a fellegek, kisütött a nap újra. Mindketten azt hitték, vége rossz hangulatuknak.

S megint szóba került a szerelem. Valentine-ből ömleni kezdtek a szavak:

- Képzelje csak - kezdte a lány - miket ígért a vőlegényem, micsoda kölyök volt! Saját házunk lett volna mindjárt, egy kis zsúpfedelű tanya valahol magában, mérhetetlen földek közepén. Már készen vár bennünket, teljesen berendezve - ezeket mondta. Esküvőnk napján ide érkeztünk volna meg, mintha csak egy hosszú utazásról tértünk volna haza, így estefelé, amikor nincs már messze az alkony. S mindenfelé, amerre mentünk volna, az utakon, bent az udvarban a fák, a bokrok védőbástyái mögül ismeretlen kisfiúk és kislányok fogadtak volna bennünket ünnepélyesen, vidáman kiabálva: "Éljen az új pár!..." Mit szól hozzá, milyen ostoba, képzelődő gyerek volt?

Meaulnes meghökkenve nézett a lányra, tűnődve figyelte szavait. Mindaz, amit Valentine elmondott, olyan volt, mint valami visszhang, rég-hallott szavak, mondatok visszhangja. S ahogy elmondta a lány élete regényét, az ő hangjában is volt valami megfoghatatlan fájdalom.

Valentine attól tartott, hogy valamivel megbántotta talán a fiút. Hirtelen odafordult hozzá s gyöngéden karjára tette a kezét.

- Engedje meg, hogy adjak magának valamit - mondta halkan. - Többet nem tudok adni, ez mindenem, amim van, de a legdrágább emlékem a földön... magának adom s majd dobja a tűzbe, hadd eméssze el őket a láng.

Reánézett a fiúra merően, arcán ott tükröződött valamiféle szorongás s aztán óvatosan előhúzott a zsebéből egy kicsiny levélköteget, s átnyújtotta Meaulnes-nak. Vőlegényétől kapta valamennyit.

Augustin csak ránézett s azonnal ráismert a finom metszésű, karcsú betűkre. Hogy is nem gondolt erre hamarabb! Frantz kezeírása volt valamennyin, a komédiásfiúé; még most is maga előtt látta, ahogy akkor először azon az estén, a Birtokon, a mellette levő szobában, Frantz kétségbeesett sorait...

Keskeny úton baktattak lefelé, százszorszépek, baltacimok, kökörcsinek között, melyekre rézsútosan hullottak a délutáni nap sugarai. Augustint annyira megdöbbentette ez a váratlan felfedezés, hogy még föl se tudta mérni, mennyire összekuszálódott egyszerre minden. Beleolvasott a levelekbe, mert Valentine kérte, hogy csak olvassa el őket. Bizony, tele volt gyerekes kifejezésekkel, érzelmes, fellengős mondatokkal...

Utolsó levelében többek közt ezeket írta:

"Ó, hát elvesztette a kis szívet, kicsi Valentine! Nem is merek arra gondolni, hogy mi lesz velünk? Szerencsére nem vagyok babonás..."

Meaulnes csak olvasta, olvasta a levelet, a fájdalom, a harag felforrt a szívében, arca meg se rebbent, de hihetetlenül elsápadt, s mintha remegni kezdett volna a szája. Valentine nyugtalanul figyelte Augustint, belepillantott a levélbe, hogy hol tart, s hogy ugyan min bosszankodhatott ennyire föl.

- Itt egy picike ékszerről, talizmánról van szó - magyarázta hadarva a fiúnak - ajándékba kaptam tőle, de meg kellett esküdnöm neki, hogy megőrzöm örökké. Ebből is láthatja, mennyire bolond volt.

Ezzel csak olajat öntött a tűzre.

- Bolond! - kiáltott dühösen Augustin s a zsebébe csúsztatta a levélköteget. - Mindig csak ezt a szót szajkózza! Miért nem akart hinni benne, bízni szavában? Hiszen én is ismertem, s mondhatom, nincs a világon nála különb, csodálatosabb ifjú!

- Hát maga ismerte? - kérdezte Valentine Meaulnes-t, hihetetlen zavarban - maga ismerte Frantz de Galais-t?

- Barátom volt, a legjobb pajtásom, testvérem a kalandban, s tőle raboltam el a menyasszonyát! Ó - fakadt ki őrjöngve - milyen boldogtalanná, szerencsétlenné tett maga bennünket, mert nem akart hinni semmiben. Minden maga miatt történt. Maga az oka, hogy minden elveszett, hogy minden összeomlott!...

A lány megpróbált közbeszólni, meg akarta fogni a karját, de Meaulnes ellökte, gorombán.

- Menjen el innen. Egyedül akarok maradni.

- Nos hát, ha így gondolja - dadogta pipacspiros arccal Valentine s könnyeivel küszködve - nem zavarom tovább. Még ma elutazom. Hazamegyek Bourges-ba a nővéremmel. S ha nem jön el értem, ha nem visz el onnan, akkor hát azt hiszem, említettem már, hogy édesapám alig keres valamit, nem tud gondoskodni rólam; - nem lesz más megoldásom, fölutazom majd újra Párizsba, s az utcákon kószálok megint, mint valaha régen s gondolhatja, mi vár rám... Elzüllök, elbukom, feslett angyal leszek majd, mert már a szalonba nem mehetek vissza többet...

S előre sietett, összeszedte a holmiját, hogy mielőbb elutazzon. Meaulnes nem kísérte el, még csak utána se nézett, ment, ment, eltűnődve, amerre vitte az útja.


Itt ismét megszakadtak a naplójegyzetek. Aztán megint levélfogalmazványok következtek, garmadával, egy dönteni nem tudó ember sorai a "pokol kapuiból". Amikor Meaulnes hazaért La Ferté d'Angillon-ba, írt egy levelet Valentine-nak, látszólag azzal a szándékkal, hogy megismételje elhatározását: nem akarja többé soha látni az életben - s ezt különféle tetszetős érvekkel is alátámasztotta - de az egész valószínűleg csak ürügy volt, hogy Valentine válaszolhasson neki. Egyik levelében például megkérdezte a lánytól - amiről kezdetben nem is álmodott, hogy megkérdezheti-e tőle, annyira elfogódott volt vele szemben - nem tudja-e, hol van a Birtok, a Kastély? hisz eddig oly sokat kereste s hiába... Aztán egy másikban kérve-kérte Valentine-t, béküljenek ki: ő és a jegyese, Frantz de Galais... Ami tőle, Augustin-tól telik, ő is mindent elkövet, hogy fölkutassa nyomát...

Biztos vagyok benne, hogy nem küldte el valamennyit, amiknek fogalmazványa itt volt a kezemben. Azonban, minden valószínűség szerint, írt neki, két vagy három alkalommal, anélkül, hogy a lány akár egy sort is válaszolt volna. Szörnyen, kegyetlenül viaskodhatott önmagával ezekben a hetekben Augustin, messze az emberektől, tökéletes magánya napjaiban. Minthogy végképp elhalványult szívében a remény, hogy még valaha is láthassa Yvonne de Galais-t, Meaulnes érezte: valamiképpen gyengülni kezd elhatározása, melyet oly sziklaszilárdnak hitt még pár héttel előtte.

Mert az itt következő lapokból - különben ezekkel végképp megszakad a napló - arra következtethetek, hogy a szünidő első napjaiban, egy szépnek ígérkező hajnalon, elindult Bourges-ba, kölcsönkért kerékpárjával, hogy "a katedrális szépségeiben gyönyörködjék".

Kora reggel indult el hazulról, a közvetlen úton, a fák lombsátora alatt. Útközben száz meg száz lehetőséget latolgatott, milyen méltóságteljesen fog beállítani Valentine-ékhez, hogy ne kelljen bocsánatot kérnie a lánytól, akit pedig ő kergetett el, kegyetlenül.

Az itt következő négy oldalon, melynek szövegét nekem kellett helyreállítanom, ennek az utazásnak a történetét kapja az olvasó és Meaulnes utolsó bűnét...




Tizenhatodik fejezet
AUGUSTIN TITKA
(befejező rész)

Augusztus 25-e. - Csak hosszas keresgélés után találta meg a házat, Valentine Blondeau szülői házát. Bourges túlsó végén bukkant rá az újonnan épült lakótelepek közelében. Egy asszonyság álldogált a küszöbön az ajtó előtt - ahogy megtudta mindjárt, Valentine édesanyja. Mintha őrá várakozna, egyenest. Affajta jóhúsban levő testes háziasszonynak látszott, szakadt ruhában, de még mindig szép volt az arca. Kíváncsian figyelte Meaulnes-t, amint leugrott a nyeregből. S amikor az iránt érdeklődött, beszélhetne-e a "Blondeau lányokkal", az asszony készségesen, jóindulatúan közölte vele, hogy mindketten visszautaztak Párizsba, Nagyboldogasszony napján. "A lelkemre kötötték, hogy senkinek ne mondjam meg, hol laknak - tette még hozzá az asszony - de ha a régi címükre ír, biztosan utánuk küldik a postát."

Amikor visszafelé ment, át a kis virágoskerten, kerékpárja mellett, ilyesmik villantak át a fején: "Hát mégis elment... Most aztán mindennek vége, ahogy akartam... Miattam jutott ide... Mit is mondott Valentine? »Elzüllök, elbukom, feslett angyal leszek majd.« Én kergettem bele a bűnbe! Én vagyok az oka, ha elzüllik Frantz menyasszonya!"

És mormogott is közben, eszelősen.

"Hát tehetek én róla? Hát tehetek én róla?" - de biztosan érezte, hogy igenis, tehet, ő tehet mindenről. S miközben Valentine anyja végigkísérte szemével, úgy érezte, hogy a kapuig sem bír odaérni, hogy összecsuklik menten, hogy már nem bírja tovább a térde.


Nem volt éhes, de bement egy kávéházba. Hosszú, végnélküli levélbe kezdett, tulajdonképpen semmiről nem szóltak ezek a sorok, csak úgy érezte, meg kell szabadulnia attól, ami benne van, ami kétségbeejtően fojtogatta a torkát. Olyan volt ez a levél, melyet Valentine-nek írt, mint egy imamalom, örökké ugyanazokat a szavakat ismételte: "Hát meg tudta tenni!... Meg tudta tenni!... Hát el tudta szánni magát erre!... Hát nem talált más kiutat?!..."

A mellette lévő asztalnál néhány katonatiszt iszogatott. Egyikük nagy garral szónokolt, valami sikamlós nőügyről lehetett szó. Meaulnes időnként egy-egy foszlányt hallott csak az egészből: "Aszontam neki... na, azért ismerhetne már engem... Hiszen minden este együtt mulatunk, én meg a férje!" A többiek röhögni kezdtek és hátrafordulva, nagyot sercintettek a padlóra. Meaulnes portól maszatosan, sápadtan úgy ült ott a közelükben, mint egy kéregető koldus. S hirtelen, látomásszerűen látta Valentine-t, amint ott ül a tisztek ölében...


S aztán még sokáig csellengett kerékpárján a székesegyház körül, komoran mondogatva magában: "Elvégre azért jöttem, hogy megnézzem a katedrálist." Valamennyi utca a kihalt térre torkollott, középütt roppantul s közönyösen ott magasodott a székesegyház. Mocskos, poros, szűk kis utcácskák voltak ezek, mint általában a vidéki templomok körül. Itt-ott egy-egy gyanús ház előtt ott himbálódzott a cégér: a vörös lámpa... Augustin érezte, hogy ismét belenyilall a fájdalom, ebben az utálatos, bűnös negyedben, mely, mint hajdan a középkorban, a székesegyház pillérei, bolthajtásai alá menekült... Paraszti módon borzadni, undorodni kezdett a városi templomtól, ahol rejtett zugokban ott tanyázik kőből kifaragva minden Bűn. Borzadt, mert ott állt a katedrális a kétes hírű helyektől körülvéve, s gyűlölködött, hogy semmi enyhítő írt nem tud nyújtani, semmi tapaszt a szerelem fájó, tiszta sebeire sem.

Két utcalány ment el előtte, átölelve egymást és szüntelenül az arcába bámultak. Meaulnes rettentő csömört érzett, de játékos kedvét sem veszítvén el, bosszút akart állni szerelmén, vagy legalábbis sárba akarta taposni - így hát követte egyiküket kerékpáron. Szánalomra méltó teremtés lehetett, ritkás, szőke hajjal, melyet hátracsavart kontyszerűen. Hat órára találkát beszélt meg Meaulnes-nal, az érseki palota kertjében, pontosan ott, ahol Frantz adott találkozót a szegény kis Valentine-nek.

Meaulnes nem mondta, hogy nem jön el, pedig tudta, hogy hat órakor már messze-messze jár innen. A nő sokáig integetett még utána, bizonytalanul, ahogyan ott állt a meredeken lejtő utcácska egyik alacsony házának ablakában.


Most már azon volt, hogy mielőbb kint legyen a városból.

Mielőtt elindult hazafelé, valami megfoghatatlan vágy újból Valentine-ék háza felé hajtotta, hogy még egyszer lássa csupán. Nézte mohón, valósággal habzsolta föl a szemével és gyűlt-gyűlt benne a szomorúság, a keserűség. Majdnem a városka legvégén álldogált, a külterületen, utána már alig volt ház s az utcácska hirtelen kiszélesedett itt, s mint országút hömpölygött tovább méltóságteljesen... A házzal szemközt egy telekszerűséget fedezett fel, mely olyan volt, mint egy picike tér. Most senkit nem látott az ablakokban, az udvaron sem, semerre Valentine-éknál. Csak kint, a fal mellett pillantott meg egy kimeszelt, mocskos utcai nőt, amint két rongyos kölykét taszigálta-pofozta.

Hát itt teltek Valentine gyermeki évei, itt nyitotta rá a világra okos és hinni tudó szemét! Itt tett-vett, itt hímzett ezek mögött az ablakok mögött! És Frantz is járt erre, hogy lássa Valentine-t, hogy rámosolyogjon, itt, ebben a kis piszkos külvárosi utcában. De ez már mind-mind a múlté... Oly szomorú volt ez a délután. Meaulnes annyit érzett csupán, hogy valahol Párizs rengetegében ugyanezen a délutánon Valentine emlékeiben is fölbukkant ez a sivár terecske, melyet a valóságban nem lát soha többé!


Hosszú út állt előtte még hazáig, ez volt az utolsó menedéke, ezzel tudta csak elodázni a bánatát, mielőtt rá nem zuhant egészen - hisz egy darabig kénytelen volt másra összpontosítani figyelmét.

Meaulnes nekiiramodott az útnak. Amerre ment, a völgyben a fák között, a csillogó vizek partján, csinos kis tanyákat látott, a házak ék alakú homlokzatán mindenütt kis zöld rácsok virítottak a messzeségbe. Ott lent a pázsitokon biztosan értelmes ifjú lányok csacsogtak a szerelemről. S elképzelte egy pillanatra, mennyi külön világ heverészik most ott lent, hány kedves, nyiladozó lélek...

Augustin azonban ezekben a percekben csak azt tudta, hogy egyetlen kínzó szenvedély létezik számára a világon, az a teljesületlen szerelem, amit oly kegyetlenül lökött el magától. Csak azt tudta, hogy egyetlen lány van, akit a széltől is óvnia kellett volna, megvédeni minden veszélytől, éppen az a lány, akit a züllés, a pusztulás útjára taszított.


A napló néhány sebtében odavetett sorából az is kiderült, hogy különféle elképzelései, tervei voltak; mindenáron meg akarta találni Valentine-t, mielőtt még késő lett volna egészen. Az egyik lapon egy magányos dátumra leltem, amiből arra következtettem, hogy erre a hosszú útra készítette elő Meaulnes néni a fiát, ekkor toppantam be váratlan La Ferté d'Angillon-ba, összekuszálva barátom múltját-jelenét. A városháza magányos termében éppen emlékeit és terveit vetette papírra Meaulnes azon a szép nyár végi reggelen, amikor benyitottam hozzá és közöltem vele a nagyszerű hírt, hogy megtaláltam Yvonne de Galais-t, akiről Augustin már végképp lemondott. A régi kaland ismét hatalmába kerítette, nem volt ura az akaratának, s nekem sem merte bevallani, mi történt vele közben, s hogy most mit csináljon. S akkor elkezdődtek végnélküli lelkiismeretfurdalásai, a megbánások, a szenvedések - melyek hol leteperték, hol ő tudott úrrá kerekedni felettük - így tartott ez az esküvőt követő napig, amikor is felhangzott a fenyvesből a komédiásfiú hívójele. S ez a színpadias jel emlékezetébe idézte kamaszkorának első fogadalmát.


Még néhány szót belefirkantott sebtiben régi dolgozatfüzetébe, azon a hajnalon, amikor elindult. Yvonne de Galais beleegyezésével és tudtával távozott ugyan - de mégse látta többé viszont a lányt, ki csupán egyetlen éjjel volt a felesége:

"Nem maradhatok. Utol kell érnem Ganache-t és a komédiásfiút, akik tegnap itt jártak a fenyvesben. Meg kell találnom őket, úgy tudom kelet felé, Németország felé tartottak kerékpáron. Yvonne-t magára hagyom, csak akkor jövök vissza hozzá, ha megtalálom őket. S ha meglesz az esküvőjük, Frantz és Valentine ott lakik majd, lent a "Frantz házá"-ban."

"Ezt a feljegyzést, melyet őszinte naplómnak szántam, de végül is egész életem titka benne van, abban az esetben, ha nem jönnék vissza, barátomra, François Seurelre hagyom."


Valószínűleg sietve csúsztatta be a füzetet a többi közé, s miután kulcsra zárta a régi-régi táskát, elindult ismeretlen útjára, hogy vissza se jöjjön soha többé.
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:10:43, vasárnap
 
  Tizenharmadik fejezet
A DOLGOZATFÜZET



A Sablonniéres-ház minden zuga szomorú emlékeket ébresztett, ahol a beteg kisgyermeket idegen asszonyok ringatták, csicsijgatták egész nap. Nem is csoda, hogy az öregúr, Yvonne édesapja rövidesen ágynak dőlt. Amint megérkeztek az első téli hidegebb napok, békésen, csöndesen örök álomba szenderült. Ott voltam a halálos ágyánál és megsirattam ezt a drága, kedves öregembert. Pedig tulajdonképpen elnéző egyénisége, színes képzelete - mely annyira rokon volt a fiáéval - kavarta föl az életünket, indított el valamennyiünket összefonódó kalandjaink felé. Úgy halt meg, olyan szerencsésen, hogy semmit, de semmit nem értett abból, ami körülötte történt. Nem vert föl különösebb port a halála. Már régóta nem élt semmilyen barátja, semmilyen hozzátartozója ezen a vidéken, végrendeletileg mindent rám hagyott, amíg Meaulnes vissza nem jön, akkor aztán neki kell átadnom hiánytalanul az örökséget, ha ugyan valaha is visszajön... Odaköltöztem hát a Sablonniéres-házba. Csak annyi időt töltöttem Saint-Benoist-ban, amíg megtartottam az óráimat. A hajnali órákban indultam el, delente a kályhán fölmelegítettem egyszerű ebédemet, melyet a majorságból hordtak fel a Sablonniéres-házba - és esténként, alighogy vége volt a tanításnak, máris siettem haza. Így aztán velem maradhatott a gyerek, akihez szintén a majorból jártak fel az asszonyok, ők gondozták, amikor nem voltam otthon. Azzal, hogy ott laktam a házban, minden eshetőségem megvolt arra, hogy ne kerüljük el egymást Meaulnes-nal, ha egy nap hazajönne. Különben nem adtam föl a reményt, hogy mégiscsak rábukkanok a fiókokban, a ház valamelyik részében, valamiféle iratra, amely támpontul szolgálna arra vonatkozólag, hogyan töltötte idejét, mit csinált az elmúlt évek alatt, amikor nem volt róla semmi hírem. S abból talán következtethetnék arra is, mi késztethette, hogy itthagyva Yvonne-t, elmenjen. Legalábbis azt reméltem, valahogy mégiscsak a nyomára bukkanok... Faliszekrények, asztalok özönét kutattam át s hiába, feltúrtam a lomtárban egy rakás különféle alakú régi dobozt, de csak a de Galais család régi levelezésére, elsárgult fényképeire leltem bennük, meg művirágokra, s divatjamúlt kócsag- és egyéb madártollazatokra. A dobozokból furcsa, elfelejtett illatok csaptak ki, nem élő, rég érzett szagok, úgyhogy hirtelen megrohantak az emlékek, bánatos voltam egész nap, s abba is hagytam ilyenkor a további kutatást.

Egyik nap, amikor nem volt tanítás, végre egy iskolatáskába botlottam bele a padláson. Hosszúkás volt és lapos, egérrágta disznóbőr tasak. Tüstént ráismertem, hogy ezzel járt Augustin az iskolába. Dühös is voltam magamra, hogy nem ide jöttem föl egyenest. Minden nehézség nélkül fölkattintottam a berozsdásodott zárat. A táska meglehetősen tele volt különféle füzetekkel, amiket még a Sainte-Agathe-i iskolában használtunk. Számtan- és mennyiségtan-füzet, irodalomtörténet, házifeladat-füzet... már nem is emlékszem valamennyire... Nem is annyira a kíváncsiság dolgozott bennem, mint inkább valami elérzékenyülés kerített hatalmába. Bele-belelapoztam egyikbe is, másikba is, mohón nekiestem a tollbamondásoknak, pedig még mindig könyv nélkül tudtam valamennyit, annyiszor írtuk le őket! Rousseau-tól egy részlet a Vallomások-ból, P. L. Courier-től a "Kalábriai kaland", s itt volt még "George Sand intelme fiához..."

S aztán egy iskolai dolgozatfüzet akadt a kezembe. Ugyancsak meglepődtem, mert ezekbe csakis az iskolában írtunk és soha nem vihettük haza őket. Zöld fedelű füzet volt, a szélein már megsárgult egészen. Gyönyörű gömbölyű betűk jelezték a füzet fedelén a tanuló nevét: Augustin Meaulnes. Ahogy felnyitottam, a dolgozatírás kelte szökött a szemembe, 189... áprilisa. Tehát néhány nappal azelőtt kezdett írni belé, hogy otthagyta a Sainte-Agathe-i iskolát. Az első oldalakat csodálatos gonddal, mondhatni szerzetesi alázattal írta tele, mert a legnagyobb figyelemmel kellett ügyelnünk a külalakra. Három oldal után a szöveg megszakadt, üres lapok következtek, ezért vihette magával Augustin.

Ott térdeltem a földön, s egyszerre emlékezetembe szökött az a sok, gyerekes szokás, furcsa törvény, aminek oly nagy fontosságot tulajdonítottunk kamaszkorunk napjaiban. Tűnődve figyeltem, játszadozva, hogy pörögnek ujjaim alatt a tiszta lapok. S hirtelen arra lettem figyelmes, hogy néhány üres oldal után vannak még sűrűn teleírt lapok a füzetben. Meaulnes írta, kétségtelen, de ezek már sebtében odavetett, kusza sorok voltak, nem lehetett olvasni oly könnyen; rövidebb-hosszabb bekezdések követték egymást, köztük néha egy-egy sor kimaradt. Volt mikor be sem fejezte a mondatot. Vagy csak egy dátum virított a papíron. Ahogy beleolvastam, azonnal láttam, hogy sok mindent megtudhatok belőle talán Meaulnes párizsi napjairól s talán még nyomra is vezethetnek ezek a jegyzetek. Levittem hát magammal a füzetet az ebédlőbe, hogy kényelmesen végigolvassam napvilágnál bizalmas, naplószerű bejegyzéseit. Kint szeszélyes játékait űzte a szél. Egyik pillanatban kisütött a nap, s míg bezuhogott a szobába arany melege, a fehér csipkefüggönyökre rárajzolódtak az ablak keresztléceinek sötét árnyai, a másik pillanatban meg viharos szél korbácsolta az üvegtáblákat jeges esőt zúdítva reájuk. Itt olvastam végig az ablak előtt, a pattogó tűz közelében a jegyzeteket, Meaulnes vallomásait, mik számomra annyi mindent megmagyaráztak. Ide iktatom úgy, ahogy akkor lemásoltam pontosan, híven valamennyit.
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:09:23, vasárnap
 
  Tizenkettedik fejezet
FÁJÓ TEHER



Úgy volt, hogy hétfőn már rendes tanítási nap lesz. Szombat délután, öt óra tájt éppen az iskolaudvaron foglalatoskodtam - fát fűrészeltem a téli hónapokra -, amikor egy asszony kiáltotta a nevem. A Birtokról jött azzal a hírrel, hogy a Sablonniéres-puszta lakóinak száma örvendetesen meggyarapodott, hogy de Galais kisasszonynak kislánya született, s még hozzá igen nehéz körülmények között jött a világra. Péntek este kilenc órakor kihívták Préveranges-ból a szülésznőt. Éjfélkor újból be kellett fogni a lovat, hogy Vierzonba vágtassanak az orvosért. A kislányt fogóval segítették a világra, szegényke, meg is sérült a fején és annyit, de annyit ordibált, torkaszakadtából, azonban az orvos azt mondta, hogy nincs veszély, életben marad. De Galais kisasszony sok vért veszített és alaposan legyengült, de meg kell hagyni, valami egészen különös lelkierővel nézett szembe a fájdalmakkal.

Csapot-papot otthagyva, rohantam, hogy másik kabátot kapjak magamra. Tulajdonképpen örömmel töltött el a hír. Az asszonnyal versenyt szedtük a lábunkat, hogy mielőbb odaérjünk a Sablonniéres-házba. A kis falépcsőn lopakodtam föl óvatosan az emeletre, mert nem szerettem volna fölverni a pihenésre szorulókat. Ott fent az ajtó előtt az öregúr fogadott. Fáradtnak látszott, nagyon megviselte az elmúlt éjszaka. Mégis sugárzott róla az öröm, ahogy betessékelt egy szobába. Itt volt a kislány gondosan lefüggönyözött bölcsője, ideiglenesen ide hozták be a kicsi lánykát.

Még soha nem láttam egynapos csecsemőt. Most valami furcsa, titokzatos, meleg borzongás járt át. Kellemes, enyhe volt az este, mintha még nyár közepén járnánk, s az öregúr kitárta az udvarra néző ablakokat. Odakönyökölt mellém a párkányra s részletesen elmondta az éjszaka drámai eseményeit, a hangja fáradt volt, de boldog is egyben. S ahogy hallgattam, valami érthetetlen borzongás kerített hatalmába, hogy mintha nem volnánk egyedül, mintha még valaki lenne rajtunk kívül a szobában...

A függöny mögött hirtelen sivalkodni, sírni kezdett egy parányi hangocska, kitartóan, élesen... Az öregúr suttogva hajolt oda hozzám:

- A feje fáj, megsérült szegénykének, azért sír.

És gépies mozdulatokkal ringatni kezdte a bölcsőt. Látszott rajta, hogy már kora reggel óta csitítgatja a kislányt, hogy szinte öntudatlan minden mozdulata.

- Ó, már mosolygott is a kicsi - büszkélkedett az öregúr - s megfogja az ujjam. De hiszen még nem is látta, Seurel úr!

Óvatosan félrehúzta a függönyt. Egy pici vörös arc villant elém, mely puffadt volt a sírástól, egy kissé megnyúlt, alaktalan fejecske - bizonyára a fogó okozta mindezt.

- Szóra se érdemes az egész - nyugtatott meg az öregúr - az orvos szerint kinövi, magától rendbe jön... De nyújtsa csak oda neki az ujját, meglátja, hogy megszorítja!

S aztán vigyázva, halkan benyitott Yvonne szobájába. A fiatal mama már nem aludt, nem tudott aludni.

- Menjen csak be hozzá - biztatott az öregúr.

Yvonne de Galais ott feküdt, lázrózsás arccal, összekuszálódott szőke haja arany zuhatagában. Kezét nyújtotta fáradtan mosolyogva. Gratuláltam a kislányához. Kissé fátyolos volt a hangja és szokatlanul kemény - azoké ilyen csak, akik átestek a tűzkeresztségen -, ennyit mondott mosolyogva:

- Ó, de meggyötörték a drágát!

Nem sokáig maradtam, nem akartam a terhére lenni.

Másnap, vasárnap délután újra kimentem hozzájuk. Sietve tettem meg az utat, szinte vidáman. Már éppen hogy meg akartam rántani a csengő fogantyúját, amikor megpillantottam az ajtón egy papírlapot, melyet rajzszöggel tűztek oda: Ne húzzuk meg a csengőt!

Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett. Dörömbölni kezdtem. Halk, sietős, apró léptek közeledtek. Ismeretlen férfi nyitott ajtót - a vierzoni orvos.

- De hát mi történt? Baj van? - ragadtam meg a karját.

- Pszt! Halkabban! - intett le bosszúsan. - A kislány majdnem meghalt az éjjel. A kismama állapota is válságos. Nagyon, nagyon rosszul van.

Lábujjhegyen mentem fel utána az emeletre, feldúlva, halálra rémülten. A kislány aludt a bölcsőjében, de olyan sápadt volt, olyan fehér, mint egy halott kisgyermek. Az orvos még nem adta fel a reményt. S hogy az édesanyja? Ezt illetően nem sok jóval biztatott... Mint a család egyetlen barátjának, mindent elmondott részletesen. Tüdőgyulladás, vértolulás lépett fel, talán embólia... Tétovázott, nem volt biztos a dolgában. De Galais úr lépett be a szobába, két nap alatt, mintha száz évet öregedett volna - a szeme zavaros volt, és egész testében remegett.

Átkísért a lánya szobájába, de mintha nem is tudta volna, mit csinál:

- Vigyázzon, nehogy megijessze - suttogta a fülembe -, azt mondta az orvos, el kell hitetnünk vele, hogy minden rendbejön, hogy rövidesen fölépül.

Yvonne de Galais ott feküdt, hátravetett fejjel, akárcsak előző este. Mintha minden csepp vére a fejébe tódult volna. Arca, homloka bíborvörös volt, pillantása ide-oda cikázott, mint egy fuldokló tekintete. Elmondhatatlanul bátran, szelíden viaskodott a halállal.

Már nem tudott beszélni, csak forró kezét csúsztatta a kezembe, olyan gyöngédség s oly őszinte baráti szeretet volt a mozdulatában, hogy alig tudtam elnyomni a könnyeimet.

- No nézze csak - csattant föl az öregúr hangja valami erőltetett, szörnyű kedélyességgel, mely már az őrülettel volt határos -, ugye, hogy nem néz ki rosszul a mi kis betegünk?

Ugyan mit is mondhattam volna erre? Csak szorongattam szótlanul a haldokló parázsló kezeit. Megpróbálta összeszedni magát, valamit mondani akart, vagy kérdezni tőlem, a szeme megkeresett, aztán az ablak felé libbent, mintha ezzel akarta volna jelezni, hogy menjek ki és jöjjek be Azzal, aki kint vár... De hirtelen szörnyű roham teperte le újból, fuldokolni kezdett; gyönyörű kék szemére, mely még az előbb oly esengve hívogatott - homály szállt; az arca, a homloka elfeketült, szívet tépően vergődött, de nem akarta, hogy lássák kétségbeesett rémületét. Mindenki rohant oda hozzá - az orvosok, a szobában lebzselő asszonyok - vitték az oxigénpalackot, a törülközőket, kendőket, különféle gyógyszeres üvegeket, s az öregúr föléje hajolt s kiabálni kezdett. Úgy kiabált reszketeg érdes hangon, mintha már messze-messze járna valahol tőle a lány.

- Ne félj, Yvonne, ne félj. Semmiség az egész. Igazán, nem szabad félned, kicsikém!

Aztán alábbhagyott a roham. Most már inkább hozzájutott némi levegőhöz, de azért újra meg újra elővette a fuldoklás, szeme elfehéredett, s hátravetett fejjel hánykódott vergődve; azonban pillantása nem ért el már, akárcsak még az előbb is, nem tudott velem beszélni, nem tudott kivergődni az örvény mélyeiből, mely tovaragadta már vad-vad forgatagával.

... Nem láthatták itt semmi hasznomat, így hát úgy gondoltam, jobb, ha elmegyek. Pedig maradhattam volna még kicsit, s erre a gondolatra még ma is szörnyű fájdalom kapja el a torkom. De mért is maradtam volna? Hiszen még mindig nem adtam föl a reményt. Nem hittem volna, hogy már a közelében settenkedik a halál.

Kiballagtam a ház mögé, a fenyves szélére s még mindig a fiatalasszony szeme járt az eszemben, ahogy az ablak felé libbent. Vigyázva kémleltem az erdő mélye felé - mint egy éles szemű őrszem, mint egy skalpvadász - arra, amerről felbukkant hajdan Augustin s amerre eltűnt az elmúlt tél folyamán. De jaj! mozdulatlan volt az egész táj. Sehol egy gyanús árnyfolt, sehol egy gallyacska, mi meglibbenne a szélre. Azonban ott távol az úton, mely Préveranges felől vezetett ide föl, egész halkan csilingelt egy pici csengettyű, zenélve; pár pillanat múlva kibukkant a kanyarban egy kisfiú ministránsruhában s mögötte lassan lépkedett a pap... S én nekivágtam az útnak hazafelé, elfojtva feltörő könnyeimet.


Másnap, hétfőn volt az első tanítási nap. Reggel hét órakor már két vagy három fiú ott topogott az udvaron. Sokáig nem tudtam rászánni magam, hogy lemenjek. S mikor mégis leértem az osztály elé, bedugva a kulcsot a dohos tanterem ajtajába - ó, már két hónapja senki se tette be ide a lábát! -, amitől féltem: bekövetkezett. A legnyurgább fiú otthagyta a többieket, akik az udvaron játszadoztak és odafutott hozzám. Azt jött tudatni velem, hogy "a Sablonniéres-puszta ifjú úrnője tegnap a késő esti órákban jobblétre szenderült".

Minden tótágast áll bennem, összekuszál bennem mindent a fájdalom. Hirtelen az az érzésem, hogy sohase tudok tanítani eztán. Ha csak át kell mennem a sivár iskolaudvaron, olyan fáradtság fog el, hogy összebicsaklik a térdem. Minden olyan értelmetlen s annyira fáj minden, hiszen Ő nem él, halott már. Üresebb a világ, vége a boldog szünidőnek. Nem lesz több hosszú-hosszú kocsikázás, titokzatos ünnepség sem lesz soha többé... Újra azzá lesz minden, ami volt, egyetlen, merő fájdalom.

A gyerekeknek megmondom, hogy ma elmaradnak az órák. Kis csoportokra oszolva elszélednek, megviszik a hírt a többieknek, hegyen-völgyön keresztül. S aztán fekete kalapot nyomok a fejembe, magamra öltöm a zsakettem s elindulok, fájó szívvel, összetörten a Sablonniéres-puszta felé...

... Nézem a házat, melyet annyit, de annyit kerestünk évekkel ezelőtt s hiába! Ó, ez az a ház, ahol Yvonne de Galais, Augustin Meaulnes felesége tegnap éjfél előtt kiszenvedett. Aki most jár itt először, azt hihetné, hogy nem is ház ez, hanem egy magányos kápolna, tegnap óta olyan nagy a csönd itt, itt, amerre különben a madár se jár.

A lombok között át-átcsillan az álnok őszi napocska. S mégis, gyönyörű őszi reggel, mondhatom! Hogyan is tudnék védekezni? A szívem dacosan lázad, a könnyeim árja megindul. Akit annyit kerestünk, a szépséges fiatal lány, végre miénk lett. Meghódította hódolatunk. Feleségül ment a barátomhoz s én is szerettem őt, őszinte, mély és titkolt baráti vonzalommal, amiről nem szívesen beszél az ember. Csak néztem őt s ez már elég volt: átjárt a boldogság, mint egy kis gyereket. Hiszen egy nap én is megnősültem volna talán - egy másik fiatal lány lett volna a feleségem, s akkor ő lett volna az első, akinek bevallom e titkot, ifjúságom legnagyobb titkát...

A csengőfogantyú alatt, az ajtó burkolatán ott lobog a tegnapi kérelem. A koporsó már lent van az előcsarnokban. Fent a gyerek szobájában ott a dada, gyorsan beszámol utolsó perceiről s aztán vigyázva kinyitja az ajtót... Itt fekszik előttem. Nincs többé láza, nem vergődik többet a szíve. Arcáról lehervadt a pirosság, többet már senkire sem vár... Csönd van, mérhetetlen csönd. Fehér, érzéketlenné merevült arca körül vattacsomók, sűrű haja tengerén ott pihen kihűlt homloka.

Az öregúr, háttal felénk, a sarokban guggol, cipő nincs a lábán, csak harisnya és eszeveszetten, makacsul kutat az összevissza dobált holmik közt a fiókokban, miket a sublódból rángatott ki az imént. Olykor-olykor erőt vesz rajta a sírás, meg-megrázkódik a válla, mintha nevetne, mert a kezébe akad egy-egy megsárgult, régi fénykép a kicsi Yvonne-ról.

Déli tizenkét órakor lesz a temetés. Az orvos attól tart, hogy hamar bomlásnak indul a holttest - az embóliánál sokszor előfordul ilyesmi. Ezért is bugyolálta körül nemcsak az arcát, az egész testet karbolsavval átitatott vattacsomókkal.

Csak akkor vették észre, hogy a koporsót nem lehet fölvinni az emeletre, mert olyan keskeny a csigalépcső, hogy nem lehet megfordulni vele - amikor már felöltöztették a halottat. Csodaszép sötétkék bársonyruhájában feküdt, melyen itt-ott pici ezüst csillagok égtek, divatjamúlt, széles ujjait azonban föl kellett tépni és össze is gyűrték. Minthogy nem tudták felhozni a koporsót a lépcsőn, egyetlen egyet lehetett volna tenni, ha kötéllel felhúzzák az udvarról, az ablakon át beemelik és így is engedik vissza megint... Azonban az öregúr, aki nem tudni, mit kereshetett a régi kacatok között, micsoda elfeledett emlékek után kutatott - közbekiáltott szörnyű indulatosan.

- Még mit nem! - hallatszott könnyektől s haragtól el-elcsukló hangja - mit nem képzelnek! Nem egyezem bele ilyen szörnyű komédiába! Inkább magam viszem le, a karjaimban a lépcsőn...

És meg is tette volna, nem törődve azzal, hogy nem bírná el, hogy félúton összecsuklana, összeroskadna alatta.

Nem tehetek mást: magamra vállalom: a kinyúlva fekvő halott háta alá csúsztatom egyik kezem, a másikkal a lábait emelem föl és rászorítom a szívemre. Az orvos és az egyik asszony, ahogy tud, segítségemre siet. A bal karomon ül, le-lecsukló feje az állam alá biccen, elmondhatatlanul nehéz, rettenetesen nyomja a szívem. Lassan lépdelek vele lefelé a tekergő lépcsőfokokon. Lent már állítják föl a ravatalt.

Majdnem leszakad már a karom a fáradságtól. A mellemet nyomja, szinte leroskadok már, minden lépcsőfokkal nő bennem a légszomj, egyre jobban kapkodok, kifulladva, levegő után. Most összeforrva ezzel a tehetetlen, szörnyű nehéz testtel, ráhajtom fejemet a karjaim közt fekvő lány fejére, magamba szívom hosszan az illatát - és szőke hajtincsei belelobognak a számba, - s föld-íze van már merev kóchajának. A halál illata, a földszag, a fájó teher szívem fölött - csak ennyi az enyém egy furcsa kalandból, csak ennyi maradt Belőled számomra, Yvonne de Galais; ifjúságunk álmainak asszonya, kit oly soká kerestünk, s kiért mennyit, de mennyit hevült a szívünk...
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:08:07, vasárnap
 
  Tizenegyedik fejezet
KINT BESZÉLGETÜNK AZ ESŐBEN



Augusztusban, amint megkezdődött a szünidő, messze sodródtam a Sablonniéres-pusztától és ifjú úrnőjétől. A vakáció két hónapját otthon kellett töltenem, Sainte-Agathe-ban. Viszontláttam mindent, a nagy, homokos udvart, ahol most se nőtt fű, a homályos folyosót, a kongó termeket... Minden Meaulnes-re emlékeztetett, minden-minden őt juttatta eszembe. Mindenütt ifjúságunk árnyai lebegtek, ifjúságunké, mely elmúlt örökre. Kint már sárgultak a fák s a hosszú nappalokat, akárcsak abban az időben, mielőtt még Meaulnes betoppant volna életünkbe, az Irattárba zárkózva töltöttem, vagy bevettem magam az árván gubbasztó osztályokba. Itt aztán kedvemre olvastam, jegyezgettem, s a múlt édes emlékeit idéztem egyre... Apám horgászni járt a messzi tavakhoz. Millie a nappali szobában ruháit alakítgatta, vagy le-leült a zongora mellé, mint valaha régen... A tanteremben olyan csönd volt, hogy még egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. S minden azt hirdette itt, hogy vége van a tanévnek: a szakadt, zöld papírkoszorúk, a jutalomkönyvek elhányt borítéklapjai, a táblák, melyeken mostan krétának még csak a nyoma sem éktelenkedett; a kiosztott jutalmak - de már mintha az is a levegőben lett volna, hogy nemsokára itt az ősz, megint jön október s kezdődik friss lendülettel újra az iskola. Ebben a környezetben szüntelen az járt az eszemben, hogy ifjúságunk eltűnt visszahozhatatlanul s hogy mily illanó is a boldogság. Alig vártam, hogy mielőbb ott lehessek a Sablonniéres-pusztán - az is lehet, hogy Augustint már ott találom, de ki tudja, hátha nem bukkan föl soha többé...

Amikor anyám fejébe vette, hogy kifaggat az ifjú párról, szerencsére volt egy örvendetes hírem, amit gyorsan közöltem is vele. Már előre féltem attól, hogy majd szóba hozza a dolgot. Olyan ártatlanul tudott érdeklődni Millie, de annyira agyafúrtan is egyben, hogy észre se vetted s máris belegabalyodtál kérdéseibe és egy pillanat alatt a vesédbe látott. Hogy mindennek elejét vegyem, megsúgtam anyámnak a titkot. Barátom felesége anyai örömöknek néz elébe és októberre várható a nagy esemény.

S ugyanakkor emlékezetembe idéződött az a nap, amikor Yvonne de Galais beavatott édes titkába. Hallható csönd követte a nagy újságot; én meglehetősen zavartan viselkedtem, mint affajta félszeg fiatalember. S hirtelen egy mondat szaladt ki a számon, elég meggondolatlanul - zavaromat akartam a beszéddel valahogy ellensúlyozni - s csak későn döbbentem rá, hogy ezzel mindent felkavarhatok Yvonne-ban:

- Ugye, most már boldog lesz?

De nem bántottam meg, úgy látszik, mert nem érződött a hangján se szomorúság, se aggódás, se harag; nem gondolhatott semmi másra, ahogy boldogan, édesen mosolyogva felelte:

- Nagyon, nagyon boldog leszek.


A szünidő utolsó hetét azzal töltöttem, hogy csomagoltam. Egyenest Saint-Benoist-des-Champs-ba készültem. Pedig az utolsó hét volt többnyire a legszebb az egész szünidőből. Ilyenkor köszöntöttek be a nagy esőzések, ilyenkor gyújtottunk be először a kandallóba, s ezt a hetet eddig leginkább Vieux-Nançay-ban töltöttem, a sűrű esőáztatta fenyvesekben. De Firmin és Julie néni, no meg Vieux-Nançay-i unokahúgocskáim biztosan épp elég kérdéssel gyötörtek volna, melyekre nem óhajtottam válaszolni. Így hát nem éltem ezúttal a meghívásukkal, inkább lemondtam arról, hogy a vidéki vadászat mámorító varázsában töltsek el egy hetet. Már négy nappal az iskolaév kezdete előtt ott voltam állomáshelyemen, Saint-Benoist-des-Champs-ban.

Késő délután érkeztem meg. Az udvart bokáig borították a lehullott sárga levelek. Amikor a kocsi elkocogott, kicsomagoltam a visszhangzó és dohos ebédlőben az elemózsiás tarisznyát, mely nélkül anyám sose engedett el... Csak éppen, hogy bekaptam valamit, néhányat haraptam csupán s máris nyakamba kanyarítottam a köpenyemet és türelmetlenül, szorongó szívvel lódultam neki lázas sietséggel az útnak, mely a Sablonniéres-pusztára vezetett.

Nem akartam tolakodónak hatni, nem akartam zavarni Yvonne-t már mindjárt az első este. De azért most mégis bátrabb voltam, mint első ittjártamkor, februárban. Ahogy körbesétáltam a megmaradt birtokot s láttam, hogy egyedül Yvonne szobájában van világosság, lent a ház mögött átmásztam a kerítésen és letelepedtem a kertben egy padra, háttal a sövénynek. Már sűrű pelyhekkel szitált a sötét s én boldogan ültem ott, boldogan, hogy egyáltalán ott ülhetek, annak a közelében, akiért a legjobban rajongtam, s kiért a legjobban aggódtam a földön.

Lassan leszállt az éj. Szemerkélni kezdett, finoman szitálva, az eső. Lehajtott fejjel bámultam a cipőimre - csak bámultam, mert látni szinte nem is láttam - elnéztem, hogy nedvesedik át lassankint, s hogy csillog rajta a víz. Észrevétlenül körülölelt a sötét, beburkoltak az árnyak. Átjárt a hűvösség, meg-megborzongtam tőle, de azért tovább ábrándoztam az éjben. Sainte-Agathe-ot idéztem emlékeimbe, szomorúan, s valami furcsa melegség járta át a szívem, - sártól cuppogó útjaira gondoltam, egy régi, hasonló szeptember végi estére; előttem volt a Főtér, mely most ki sem látszik a ködből, meg egy hentesinas, amint délcegen lépked, fütyörészve, magam előtt láttam a kocsmát, ilyenkor már biztosan minden lámpája ég, s hogy egy hintóravaló vidám társaság talán épp most toppan be esernyők védőpáncélja alatt Florentin bácsiékhoz, a vakáció vége előtt... Aztán szomorúan legyintettem: minek ilyen boldog pillanatokra gondolni, ha Meaulnes, a barátom nem lehet ott, sem ifjú felesége...

Ebben a pillanatban, ahogy fölemeltem a fejem, Yvonne de Galais-t pillantottam meg kétlépésnyire tőlem. Oly nesztelenül lépkedett a fövenyen, hogy azt hittem, csak az eső zizegő hangját hallom a sövény tetején. Nagy, fekete gyapjúkendő takarta a fejét, a vállát, s pici esőcseppecskék csillogtak a homlokán, a haján. Biztosan meglátott, ahogy kinézett az ablakán, mely ide nyílott, a kertre. Egy pillanatig még állt ott, aztán megindult felém. Ó, valamikor régen anyám is mennyit aggódott értem, ha kint csatangoltam a kertben, fölkajtatott, hogy megkorholjon: "Gyere csak be, te gézengúz!" - de aztán, mert neki is ínyére volt ez a kis sétafikálás a szemerkélő esőben, az éji sötétben, csak ennyit mondott kedvesen: "Még megfázol szívecském!" - és ő is kint maradt velem, s eldiskuráltunk sokáig, meghitten...

Yvonne de Galais kezet nyújtott. Lázas, forró volt a keze, s miután ő is letett arról, hogy bevigyen most magával a házba, letelepedett a mohlepte padra. Az egyik végét kevésbé érte az eső - oda ült, én meg ott álltam előtte, egyik térdemmel nekitámaszkodva a padnak s lehajtottam a fejem, hogy jobban halljam, amit mond.

Megszidott, barátian, korholva, hogy mért jöttem előbb vissza a vakációmról.

- Úgy éreztem - feleltem neki halkan -, hogy minél előbb itt kell lennem. Hogy legyen valaki Magával.

- Ó, igaz - sóhajtott alig hallhatóan - még mindig egyedül vagyok. Augustin még mindig nincs itt, nem jött vissza...

Azt hittem, ez a kis sóhaj fájdalma, szemrehányásának megnyilvánulása, csak éppen nem akarja hangosan kimondani, amit érez.

- Máig sem értem, hogy lehet egy ilyen értelmes fiú ennyire bolond, ennyire dúlt és bódult - kezdtem lassan fejtegetéseimbe. - Talán mindennél többre becsüli a kalandokat...

De Yvonne hirtelen félbeszakított. Itt kint a kertben, ezen a szemerkélő őszi estén, megnyílt a szíve. Először beszélt Meaulnes-ról, először, de utoljára is.

- Nem szabad így beszélnie - korholt meg szelíden - kedves, drága barátom. Mindent magunknak, mindent magamnak köszönhetek. Hiszen, gondolja csak meg, hogy viselkedtünk vele... Megfogtuk a frakkját, hogy nesze, itt van a boldogság, amit hajszoltál tündér kamasz-idődön át, tessék, itt van a lány, aki ott lebegett legszebb álmaid mélyén! Az csak természetes, hogy valaki, akit így belekergetünk valamibe, egy nap tétovázni, habozni kezd, a félelem, a rémület rabja lesz és aztán nem is áll ellent a kísértésnek, hanem az első adandó alkalommal megszökik!

- Yvonne - kockáztattam meg - maga is épp oly jól tudja, hogy maga volt a boldogság, magát kereste folyton, maga volt az a lány.

- Ó - sóhajtotta -, hogyan is hihettem egy pillanatig is ezt, hogy lehettem ilyen kevély? Minden, de minden ezért történt, mert ilyen kevély voltam. Azt mondtam magának egyszer: "ki tudja, tudok-e érte bármit is tenni?" De magamban ezt éreztem, erre gondoltam: "Hiszen annyi, de annyi éven át keresett engem, s mert én is szeretem őt, így biztosan boldog lesz velem." De amikor ott volt mellettem, amikor láttam, hogy milyen nyugtalan, hogyan hevíti a láz, s hogy emészti valami titkos bánat, meg kellett értenem, hogy csak olyan vagyok én is, olyan szegény, szerencsétlen, akár a többi asszony... "Nem érdemlem magát, nem, nem vagyok méltó magához" - hajtogatta tízszer is, százszor is, az esküvőnk utáni reggelen, első együtt töltött éjjelünk után. Mindent megpróbáltam, hogy megvigasztaljam, hogy megnyugtassam. De semmi sem segített, nem tudtam elűzni aggodalmait én sem. Akkor már tudtam, hogy nem tehetek mást, csak ennyit mondtam neki: "Ha úgy érzi, hogy mennie kell, ha olyan pillanatban léptem az életébe, amikor semmi sem teheti boldoggá, ha úgy érzi, hogy jobb, ha most elmegy egy időre, mert visszajőve hozzám boldogabb, nyugodtabb lesz, akkor egyetlen kérésem van magához, menjen, menjen mielőbb..."

Bár sötét volt, éreztem, amint rám néz, fürkészve. Hiszen ez a vallomás felért egy gyónással, s most szorongva várta a válaszomat, hogy helyeslem-e vagy elítélem a tettét. De vajon mit is mondhattam volna, mi is lehetett volna a válaszom? Ahogy egy pillanatra magamba merültem, felidéztem a kamasz Meaulnes-t, ezt az esetlen, vadóc suhancot, aki százszor inkább a büntetést választotta, semhogy meghunyászkodjon. Nem volt hajlandó engedély után kuncsorogni, még ha tudta is, hogy szó nélkül megadnák. Azt hiszem, Yvonne-nak erőszakosabbnak kellett volna lennie vele, el kellett volna kapnia a fejét és a szemébe nézni. Talán ha ezt mondta volna: "Nem érdekel a múltad, értsd meg, szeretlek s ez épp elég nekem, - hiszen mindenki követ el bűnt, aki él..." Ó, mennyire bűnös, mennyire vétkes volt Yvonne, hogy nagylelkűségből, áldozatkészségből ismét a kalandok felé sodorta Augustint... De hogy is mondhattam volna meg ezt neki akkor, hiszen mindebből jósága, szerelme sugárzott!...

Hosszú ideig nem törtük meg a csendet. Minden összekuszálódott ott bent, a szívünkben. Csak hallgattuk, hogy zizegnek az eső cseppjei a sövényben s hogy csöppennek le a fák ágairól.

- Még akkor reggel elutazott - fűzte hozzá csöndesen. - Soha semmi nem választhatna el tőle már eztán. És búcsúzóul megcsókolt, oly magától értetődőn, ahogy egy ifjú feleséget megcsókol a férje, ha távoli útra készül...

Fölemelkedett a padról. Kezembe fogtam lázas, puha kezét és belekaroltam. Visszafelé botorkáltunk az úton, a szárnyaló sötétben.

- És soha, egyetlen egyszer sem írt magának? - törtem meg egy ízben a csöndet.

- Soha - rebegte alig hallhatóan.

S akkor mindketten arra gondoltunk, hogy merre kalandozhat ebben a pillanatban vajon, hogy francia földön vagy valamely német országúton poroszkál-e Augustin - és megoldódott erre a nyelvünk, ömlöttek belőlünk a szavak, nem beszéltünk még róla ennyit sohasem. Minden eszünkbe jutott akkor, régi csip-csup emlékek merültek föl emlékezetünkben, rég elfeledett pillanatok, s csak sokára értünk föl a házhoz, mert hosszasan elidőztünk, meg-megállva sok ízben az úton, valósággal ittuk magunkba egymás szavait. Sokáig hallgattam a sötétben Yvonne de Galais felejthetetlen, halk, suttogó hangját - amíg föl nem értünk a ház kapujáig; s engem is elkapott a régi láz és fáradhatatlanul beszéltem neki őróla, szárnyaló, igaz baráti szavakkal, Őróla, ki itthagyott bennünket örökre talán...
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:06:45, vasárnap
 
  Tizedik fejezet
A "FRANTZ HÁZA"



Másnap az egész napot az iskola sivár falai között kellett töltenem, mint valami ketrecbe zárva. Pedig korántsem voltam nyugodt, sőt valami érthetetlen, fojtogató szorongás kerített a hatalmába, s még az sem tudta eloszlatni bennem ezt a nyugtalanságot, hogy a tegnap esti vihar végül is jó véget ért. Mihelyt az esti "leckeórával" végeztem, nekilódultam, hogy mielőbb a Sablonniéres-pusztán legyek. Már erősen esteledett, amikor a fenyőfasorhoz értem, mely egyenest nekivitt a háznak. A zsaluk mindenütt rajta voltak már az ablakokon. Az volt az érzésem, hogy esetleg tolakodónak tartanának, ha ilyen késői órán kopogtatnék be hozzájuk, boldog, meghitt óráikat zavarva. Sokáig, késő éjszakáig ott kószáltam a kerti ösvényeken, az erdő szélén s a szomszédos földeken, azt remélve, hogy valaki majd csak előbukkan a hét lakattal lezárt házból... De hasztalan várakoztam, csalatkoznom kellett ebbeli reményemben. A közeli major is kihaltan állt ott az éjszakában, s egy lélek se moccant, semerre. Nem volt mit tennem, hazafelé vettem az utam, de a legkomorabb, legelképesztőbb rémképek szegődtek útitársaimul - szüntelenül kínozva-gyötörve.

A következő nap szombat volt, s ugyanolyan bizonytalan érzéseim voltak, mint előző este. Tanítás után sietve magamra kanyarítottam köpenyemet, botot ragadtam a kezembe s útközben egy darab kenyeret majszoltam. Amikor odaértem a Sablonniéres-pusztára, már ismét késő este volt. A ház megint csak hét lakattal lezárva álldogált az éjszakában, akárcsak előző este... Az első emeletről ugyan mintha világosság szűrődött volna ki; de életnek most sem volt nyoma; egyetlen nesz, egyetlen reccsenés nem zavarta az éjszaka csendjét... A major udvarának kapuja ezúttal nyitva volt; a konyhában lobogott a tűz, s hangokat-lépteket is hallottam, ahogy a vacsorához készülődtek. Ez kissé megnyugtatott, bár arra már nem volt lelkierőm, hogy bemenjek hozzájuk tudakozódni. Nem tudtam volna, mit mondjak, mit kérdezzek ezektől az emberektől. Visszamentem hát s le-föl sétáltam figyelmesen, de hiába vártam, csak nem nyílt meg az ajtó, ahogy azt minden pillanatban látni reméltem, csak nem bukkant ki mögüle Augustin karcsú, magas alakja.

Csak vasárnap délután szántam rá magam, hogy becsöngetek hozzájuk. Ahogy kapaszkodtam föl a kopár, letarolt kaptatón, a távolból harangszót hallottam: már bent voltunk a télben s a vasárnap délutáni litániára harangoztak. Vigasztalanul magányosnak éreztem magam. S már nem is tudom mifajta szomorú, szorongó borongás vett erőt rajtam. S tulajdonképpen nem is voltam nagyon meglepődve, amikor csöngetésemre az öregúr botorkált ki egymagában a kapuhoz. Suttogva közölte velem, hogy a lányának idegláza van, ágynak dőlt a minap s hogy Meaulnes-nak halaszthatatlan ügyei voltak, ezért péntek reggel hosszú időre elutazott; nem is hagyta meg, mikor jön vissza...

Az öregúr rendkívül zavarban volt, látszott, hogy mennyire úrrá lett rajta a bánat, a fájdalom. S minthogy nem jutott eszébe beljebb invitálni, elbúcsúztam tőle. Ahogy becsukódott mögötte a kapu, egy pillanatig ott álltam elszorult szívvel a lépcső alján. S csak néztem-néztem, még most se tudom, miért, hogy himbálódzik szomorúan egy kései napsugárnyalábban, a szél pajkos játékára, egy lila akácfa száraz, lombtalan ága.

Hát mégis, mindennél erősebb volt az a rejtélyes bánat, mely Párizsban szegődött barátom mellé! Hát mégis meg kellett szöknie Meaulnes-nak a tartós boldogság elől?

Minden csütörtökön és minden vasárnap pontosan megjelentem, hogy érdeklődjem Yvonne de Galais hogyléte felől. Egy este aztán, amikor már lábadozott, felkéretett magához. Ott ült a kandalló mellett, a szalonban, melynek hatalmas ablakai az erdőre s a környező szántóföldekre nyíltak. Valahogy úgy képzeltem el magamnak, hogy mérhetetlenül sápadt lesz, de egy csöppet sem volt az, sőt inkább láztól tüzelt az arca s a szeme alatt is piros foltok lángoltak. És izgatott volt a szertelenségig. Bár látszott rajta, hogy mennyire gyenge, erőtlen, felöltözött, mintha elkészülne valahová. Nem sokat beszélt, de amit mondott, minden mondatából valami különös izgalom, elevenség áradt, mintha csak önnönmagát akarta volna meggyőzni arról, hogy még nem illant el végképp kezei közül a boldogság... Már nem tudnám felidézni, hogy miről beszélgettünk. De arra emlékszem, egyszerre arra tereltem tétován a beszélgetés fonalát, hogy mikor jön Meaulnes vissza.

- Nem, nem tudom megmondani magának - válaszolt gyorsan szavaimra.

Oly könyörgően nézett rám láztól csillogó szemével, hogy nem feszegettem tovább a kérdést.

S aztán majd mindennapos vendég lettem náluk. Gyakran ültünk elbeszélgetve a kandalló előtt, az alacsony mennyezetű szalonban. Ide köszöntött be legkorábban az éj. Sokszor ültünk itt beszélgetve, de Yvonne soha nem beszélt magáról, soha nem hozta szóba titkolt bánatát. Annál többet kellett nekem mesélnem: s fáradhatatlanul hallgatta beszámolóimat, Sainte-Agathe-i iskolás-időnk apró-cseprő emlékeit.

Aggódva, elnéző szeretettel, szinte anyáskodó figyelemmel kísérte minden szavamat, kamaszkorunk fájó megpróbáltatásait. Egy csepp megdöbbenés sem tükröződött az arcán, még ha legvakmerőbb, legnyaktörőbb gyerekcsínyjeink kerültek is szóba. Ebben édesapjára ütött, tőle örökölte gyengéd figyelmességét, s még bátyja nyomorúságos kalandjai is lekötötték érdeklődését. Azt hiszem, viselt dolgainkból egy okozott neki fájdalmat csupán, hogy a bátyja nem bízott meg benne eléggé, hogy akárcsak másokhoz, hozzá sem volt őszinte életének nagy buktatóján, lelki összeomlásának perceiben, pedig Yvonne azt hitte, tudott volna segíteni rajta. S ha meggondolom, valóban nehéz, erejét meghaladó feladatokra vállalkozott ez a törékeny fiatalasszony. Mert mennyi veszélyt rejtett magában, hogy olyan kiszámíthatatlan, bolond lélek mellé szegődött segítőtársul, mint amilyen képzelgő fickó a bátyja volt - s másik elképzelése is hasonló volt, és végül is csak összeroskadhatott alatta -, mert olyan kalandvágyó, kiismerhetetlen szívhez kötötte életét, mint amilyen feledhetetlen barátom, Augustin Meaulnes volt.


Hogy mennyire bízott bátyja gyermekkori álmaiban, hogy milyen gonddal őrizgette Yvonne ezeknek az ábrándoknak legalább a roncsait - hiszen bátyja ezek közt élt közel húszéves koráig - Yvonne de Galais egy nap megkapó módon bizonyította be előttem, sőt mondhatni, egész titokzatos, sejtelmes módon.

Egy áprilisi délutánon történt, de olyan komor volt az idő, mintha késő ősz lett volna. Már jó hónapja bent jártunk valami bódító, édes korai tavaszban. Yvonne édesapjával naponta hosszú-hosszú sétákra indult, miket úgy imádott. Aznap azonban az öregúr nem érezte túlságosan jól magát, én meg épp ott voltam kéznél, s nem volt semmi dolgom. Yvonne megkért, hogy menjek csak vele; bár nem sok jót ígért a beborult égbolt. Jó félmérföldnyire járhattunk a Sablonniéres-pusztától, éppen a kis tavacska mellett, amikor utolért bennünket a vihar, nyakunkba csördült az eső, s dobolt fejünk fölött a jég. Egy fészerben kerestünk menedéket, a zápor végeláthatatlanul zuhogott s átjárt mindkettőnket a jeges szél. Egymás mellett álltunk s tűnődve néztük a beborult, sötétedő tájat. Még most is magam előtt van, ahogy ott áll tündéri, komoly, felnőttes ruhácskájában, az arca sápadt, s látszik, hogy emészti a bánat.

- Azt hiszem, jobb volna, ha hazamennénk - mondta halkan. - Oly régen eljöttünk. S ki tudja, mi történhet velünk?

Annál jobban meglepődtem, hogy amikor a vihar alábbhagyott már és kiléphettünk a fészerből - Yvonne nem a Sablonniéres-puszta felé indult el, hanem épp ellenkező irányba s megkért, hogy kísérjem csak tovább. Soká mentünk, szótlanul. Végül is egy kis házikó előtt kötöttünk ki; ott álldogált magányosan egy elhagyatott út mentén, melyen valószínűleg Préveranges felé lehetett eljutni. Még sohasem láttam ezt a kis házat: vidéki úrilak jellege volt, palatetővel - százával voltak ilyesmik arrafelé a környéken, egyedül az lepett meg, hogy a lakott helyektől ennyire távol van, ennyire félreesik.

Ha valaki látta volna akkor Yvonne de Galais-t, azt mondta volna, hogy a miénk a ház és most tértünk csak vissza valami hosszú, távoli útról. Yvonne előrehajolt és betaszította a kis rácsos kaput. Nyugtalanul nézett körül, embernek nyoma sem volt, semerre. Nagy, füves udvaron álltunk. Talán gyerekek jártak ide játszani a hosszú, nehezen múló tél végi estéken. A vihar nyomán mindenesetre patakokban ömlött most végig rajta a víz. Egy tócsából egy ottfelejtett karika kandikált ki. A kert egyik részét, ahová a gyerekek virágot ültettek meg borsót - teljesen feldúlta a vihar, a zápor, csak a virágágyakat szegélyező fehér kavicsok csillogtak elő egy kupacban. Az egyik esőverte ajtó küszöbén egy fészekalja pihés kiscsibére bukkantunk. Oda menekülhettek a zápor elől, mind csuromvizesek voltak, viharvertek, s legtöbbjükben már nem volt élet. Ott szorongtak egymás mellett, a kotlós megmerevedett szárnya, felborzolt s megtépázott tolla alatt.

Micsoda szívbemarkoló látvány volt! A fiatalasszony felsikoltott, rémülten a szája elé kapva a kezét. S aztán lehajolt - mit érdekelte, hogy bemocskolhatja magát a sárral, a vízzel! -; és a döglött csibék közül kiszedte azokat, melyekben még pislákolt némi nyoma az életnek, kiválogatta őket s gondosan berakta kötényként felhajtott köpenyébe. A zsebéből kulcsot vett elő s beléptünk a házba. Fütyülve süvített be utánunk a szél a keskeny folyosóra, ahonnan négy ajtó nyílott. Yvonne kinyitotta a jobb kéz felőli első ajtót és betessékelt a szobába. Homályos helyiségbe léptem, egy percig valósággal elvakított a sötét, csak aztán tudtam kivenni a nagy, metszett tükröt, meg a kis ágyacskát, melyen - mint általában a falusi házakban - egy vörös selyem-huzatú dunyha púposodott. Yvonne közben valamelyik másik szobában matatott. Finom, puha pihékkel bélelt kosárral lépett be a szobába, abba rakta a gyógyításra szoruló csibéket. S aztán bedugta a kosarat a dunyha alá, gondosan, vigyázva. Egy bágyadt napsugár villant be hirtelen az ablakon, az első és utolsó azon a napon. S az arcunk csak még sápadtabban csillogott tőle, s csak még nagyobb sötéttel tört ránk az éj. S csak álltunk ott vacogva, gondterhesen a titokzatos, idegen házban.

Yvonne de Galais pillanatonként bekukkantott a fészekbe, hol lázasan csipogtak a kiscsibék, s ha valamelyikük kimúlt, tüstént kivette, nem akarta, hogy a többire is átragadjon a halál. S ilyenkor mindannyiszor az volt az érzésünk, mintha valami halkan sírdogálna fölöttünk. Talán a szél suhogott be a padlás törött ablakain, talán egy ismeretlen gyermek titkos bánata ért a fülünkbe.

- Ez volt Frantz háza - kezdte hosszú hallgatás után Yvonne - amikor még kicsi volt. Egy nap azzal a kívánsággal állt elő, hogy kell neki egy ház, ahol magában lehet, távol mindenkitől, ahol játszadozhat, ahol agyonütheti az idejét, vagy ahová bezárkózhat, akkor, amikor kedve szottyan rá. Édesapámat megkapta ez a különös, szeszélyes, furcsa ötlet. Nem is akarta lebeszélni róla Frantzot. Így aztán, amikor eszébe jutott, ha nem ment iskolába, vagy vasárnaponként, kiszámíthatatlan szeszélye szerint, kivonult a "birtoká"-ra s ott töltötte a napot, magányosan, mint egy meglett férfi. A környező tanyákról át-átruccantak hozzá a gyerekek, együtt játszadoztak, segítettek neki főzni, rendben tartani a házat, vagy vele együtt kertészkedtek e nem mindennapi birodalomban. Játék volt, igaz, de nagyszerű, csodálatos! S ha ráesteledett, ott maradt - nem ismervén a félelmet - egyedül aludt a házban. Mi mindig elfogultak voltunk vele szemben, annyira bámultuk minden cselekedetét, hogy még csak nyugtalanok se voltunk miatta, talán eszünkbe sem jutott egy percre sem, hogy ez nem mehet így sokáig. Most már régen, nagyon régen elhagyatott a ház - folytatta Yvonne de Galais, mélyet sóhajtva. - Apám egyik napról a másikra megöregedett, a fájdalom egészen összetörte. Soha semmit nem tett annak érdekében, hogy felkutassa, hol lehet a bátyám, hogy visszahívja közénk! S vajon lett volna-e értelme megpróbálni a lehetetlent? Én azért sokszor eljövök ide. A kisebb gyerekek ma is ide járnak a környékből, itt játszadoznak kint az udvaron, akárcsak Frantz idejében. S ilyenkor azzal áltatom magam, hogy ezek mind a bátyám hajdani játszótársai, - hogy még ő maga is kamasz és rövidesen visszajön, menyasszonyával a karján, akit megszeretett s akiért távoli utakra kelt. A környékbeli gyerekek jól ismernek engem. Eljátszadozom velük és szeretnek is, tudom. Ó, mennyit játszadoztunk együtt ezekkel az édes kis csibékkel is...

Soha még csak említést se tett kínzó bánatáról, hogy mennyire fáj neki bolondos, drága testvére eltűnése, akit valósággal imádott. S ha nem jön ez a váratlan vihar, ha kedvenc csibéi nem pusztulnak el ily nyomorultul - miket mint egy kisgyermek, megsiratott - talán sohasem önti ki nékem a szívét. Csak hallgattam szótlanul, nem volt rá egyetlen szavam sem, de a lelkem zokogott-zokogott keservesen...

S aztán tenni-venni kezdett. A megmentett kiscsibéket becsukta ketrecükbe, mely ott volt valahol a ház mögött. Az ajtókat bezárta s a kis rácsos kaput is gondosan betette mögöttünk, majd fáradtan-szomorúan felém nyújtotta a karját. Szótlanul sétáltunk visszafelé.


Hét hétre, hónap hónapra múlt el így. Ó, hogy ködbeveszett ez az idő! Ó, mily illanó a boldogság! Itt volt az a lány, aki valaha régen, gyerekkorunkban, álmaink elérhetetlen tündére, mesebeli királyleánya volt, kiért mindannyian rajongtunk titkolt szerelemmel - s míg barátom valahol messze csatangolt hazátlanul, nekem jutott a feladat, hogy sétálgassak vele, hogy ki-kitaláljak valamit, amivel enyhítem emésztő fájdalmát. Mit is mondhatnék ma már erről a messze tűnt időről? Hogyan is tudnám ma már rögzíteni ezeket a beszélgetéseket, amikre esténként került sor, ha végeztem a tanítással a Saint-Benoist-des-Champs hepe-hupás lankáin álldogáló iskolában - hogyan is tudnék beszámolni hosszú sétáinkról, melyek tulajdonképpen arra voltak hivatva, hogy megbeszéljük azt, amit hallgatólagos megegyezéssel nem hoztunk szóba soha -, ugyan mit is mondhatnék ma már ezekről a napokról? Ha erre az időre gondolok, egyetlen emlék él bennem, azt is elmosta már kissé az idő. Ma is magam előtt látom szép metszésű, megnyúlt arcát, két szemét, ahogy rám szokta emelni, miközben pillái lassan lecsukódtak - mintha már nem is érdekelte volna a világ, mely körülötte lobogott, mintha már befelé fordult volna egészen.

Ez a meghitt barátság közöttünk - a várakozás forrasztott így össze bennünket, s a remény, anélkül, hogy valaha is beszéltünk volna erről - egy egész tavaszon át tartott, egy csodálatos kora nyáron át, milyenek nem lesznek az életemben soha többé. Délutánonként sokszor lesétáltunk Frantz birodalmába. Ilyenkor Yvonne kitárta az ajtókat, ablakokat, hogy betóduljon a szobákba a levegő, hogy semmit ne egyen meg a doh, a penész, hogy minden ragyogó tisztán várja a megérkező fiatal párt. Szorgalmasan etette-gondozta a kis vadóc csibéket, kacsákat, libuskákat, melyek ott tanyáztak zajosan a baromfiudvaron, a ház mögött. Csütörtökönként, amikor szünet volt, meg vasárnap, a kertben nyüzsögtek-hancúroztak a környékbeli kölykök; kacagva, kiabálva, s mi nemhogy csendesítettük volna, inkább bátorítottuk őket. S ahogy kiabáltak, kacagtak az embernemjárta vidéken - csak még üresebbnek, csak még magárahagyottabbnak tűnt fel a házacska, melynek gazdája ki tudja hol jár, ki tudja, merre?

 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:05:36, vasárnap
 
  Kilencedik fejezet
BOLDOG EMBEREK KÖZÖTT



Hetekkel, hónapokkal később aztán megtudtam, a legapróbb részletekig, hogy mi is történt aznap a bezárt ajtók mögött...

Bent, a szalonban, a Sablonniéres-házban, alighogy beköszöntött a délután, Meaulnes és felesége - akit még ma is többnyire de Galais kisasszonyként emlegetek, vagy így egyszerűen, hogy Yvonne de Galais - magára maradt teljesen. Amikor a vendégsereg szétszéledt, de Galais úr, az "öregúr" kitárta az ajtókat, a heves szél egy pillanat alatt végigsüvített jajgatva a házon; s elbotorkált Vieux-Nançay-ba azzal, hogy majd csak vacsorára jön haza. Ugyanis mindent ő akart gondosan bezárni s még valami elintéznivalója is akadt a tanyán. A kinti világ minden neszével egyszerre megszűnt létezni a fiatalok számára. A hangafüves pusztaság felől csak egy-egy csupasz rózsaág koccan meg olykor az ablaküvegen. Úgy ül itt a két szerelmes, mint két utas a hullámok hátán hánykolódó hajón; csak ülnek itt a jajongó téli szélben, összezárva a boldogsággal.


- Ha nem teszünk rá, kialszik a tűz - szólalt meg Yvonne de Galais, s egy nagy hasábot akart kihalászni a tűztartó bakról.

Meaulnes azonban megelőzte és egy hatalmas tuskót lökött a kandallóba.

Azután megfogta a fiatal lány feléje nyújtott kezét és sokáig álltak ott, farkasszemet nézve. Valami szorongatta a torkukat, valami roppant fontos újság, de amit mégse tudtak kimondani.

Kint, akár egy medréből kilépett folyó, úgy zúgott-dühöngött a szél. S olykor-olykor egy-egy esőcsepp végiggördült az üvegen, rézsútosan, mint a száguldó vonatok ablakain.

S akkor a fiatal lány hirtelen kiszakította kezét a fiúéból. Az ajtóhoz szaladt, mely a folyosóra nyílott és eltűnt mögötte, titokzatos, furcsa mosollyal az ajkán. Egy pillanatra Augustin teljesen egyedül maradt a borongós szürkületben... A falon kis ingaóra ketyegett, pengve-csengve, valószínűleg a Sainte-Agathe-beli ebédlőt juttathatta eszébe... Ilyesmik fordulhattak meg a fejében: "Hát itt vagyok végre ebben a házban, mit valaha annyit, de annyit kerestem! S itt van előttem az a folyosó is, hol hajdan annyi, de annyi susmutoló zajongott köröttem, hol hajdan annyi furcsa jövés-menésbe botlottam..."

Ebben a pillanatban érhetett el Augustin fülébe, ekkor hallhatta meg először Frantz riasztó-hívó jelét a ház közvetlen közeléből - Yvonne de Galais is hallotta, ahogy később megtudtam tőle.

A fiatalasszony mindent megpróbált, hogy lekösse Augustin figyelmét. Előszedte valamennyi csodálatos ereklyéjét: játékszereit, melyeket kislánykorából megőrzött; gyerekkori fényképeit, egyiken markotányoslánynak volt öltözve - aztán a másikon Frantz-cal együtt ült édesanyjuk ölében, aki olyan, de olyan gyönyörű volt... aztán megmutogatta hajdani "ennivaló" kis szoknyácskáit, ruháit; "ezt meg abban az időben hordtam már, amikor közeledett a megismerkedésünk pillanata, azt hiszem, akkortájt vihette édesanyja Sainte-Agathe-ba..." De hiába volt minden erőlködése, Meaulnes nem látott, nem hallott semmit: nem tudott figyelni rá.

Egy pillanatra mégis mintha kiragadta volna elrévülései közül az, hogy ráeszmélt különös, elképzelhetetlen boldogságára:

- Hát itt van előttem - mondotta tompán, mintha már azzal, hogy kimondja, szédület járta volna át - s az asztal mellé lép és rátámaszkodik kezével egy pillanatra...

S aztán később:

- Édesanyámnak is, amikor még fiatalabb volt, szintén így biccent előre a feje, ily könnyedén, pruszlikja fölé, ha mondott valamit nekem... S ha olykor leült a zongorához...

Yvonne de Galais ekkor felajánlotta, hogy zongorázik neki, egész addig, míg le nem száll az éj. De már sötét volt ott, ahol a zongora állt, a sarokban. Gyertyát gyújtottak. Az ernyő rózsaszínjében csak még tüzesebbnek látszott a lány rózsás arca, mit az aggódó szorongás színezett ilyen élénk pirosra.

Én ott voltam lent az erdőszélen s már meg-megütötte fülemet ez a szívbemarkoló dal, mit felém sodort a szél, de aztán végképp elterelte a figyelmem róla a két hőbörödött alak, akik furcsa jeleket adva közeledtek felénk a fenyők sorfala közt.

Meaulnes sokáig hallgatta a fiatal lány játékát, szótlanul, s közben kibámult az ablakon. Olykor-olykor megfordult, elnézte hosszan a drága arcot, melyen gyengeség és szorongás tükröződött. S aztán odalopódzott Yvonne-hoz, s mint valami könnyű kendővel, beborította kezével a vállát. Yvonne megborzongott ettől a gyöngéd simogatástól, mely csiklandva súrolta nyakát. Meaulnes érezte, hogy meg kell törnie a csöndet.

- Már itt van az este - szólalt meg halkan -, kimegyek és bezsaluzom az ablakokat. De ne zavartassa azért magát, zongorázzék csak tovább, szívem...

Ugyan mi játszódhatott le ezekben a pillanatokban Augustin kiismerhetetlen és még mindig vadóc szívében? Mennyit, de mennyit töprengtem ezen s hiába! S amikor rájöttem minderre, már későn volt, jóvátehetetlenül. Talán valami váratlan lelkiismeretfurdalás kerítette hatalmába? Valami különös fájdalom? Talán attól félt, hogy semmivé foszlik kezei között ez az elképzelhetetlen boldogság, mihez oly görcsösen ragaszkodott? Vagy valami szörnyű kísértés vett erőt rajta, hogy azonnal és jóvátehetetlenül a sárba tiporja ezeket a nehezen megszerzett csodálatos pillanatokat?

Halkan, nesztelen léptekkel osont ki a szobából s még egyszer megpihent szeme az ajtóból ifjú feleségén. A többit már láttuk az erdő széléről. Tétova mozdulattal hajtotta rá az egyik ablakra a zsalut, aztán elnézett az erdő felé, ahol mi álltunk, majd becsukta a másik ablaktáblát is és hirtelen, csapot-papot otthagyva, eszeveszett iramban meglódult felénk. Még mielőtt észbe kaphattunk és elrejtőzhettünk volna jobban a fák közé, már ott járt a közelünkben. Egy kis rét mellett álltunk, melyet innenső oldaláról egy frissen ültetett sövény határolt. Meaulnes, ahogy át akart ugrani rajta, tüstént észrevett bennünket. Hirtelen kecskebucskázott egyet. Még most is magam előtt látom riadt mozdulatait s tekintetét; olyan volt így, mint egy üldözött, halálra hajszolt vadállat... Aztán, mintha meg akart volna fordulni, hogy a patak felől ugorja át a sövényt.

Kiabálni kezdtem utána:

- Meaulnes!... Augustin!... Augustin!...

De még csak a fejét se fordította hátra, hiába szólongattam. Tudtam, hogy egy mondattal eléje vághatok eszeveszett száguldásának:

- Ne vágtass így! Állj meg! - kiáltottam hát utána. - Itt van Frantz!

Hirtelen megtorpant. Zihálva, levegő után kapkodva fordult felém. Annyi időm sem maradt, hogy megfontoljam a szavaimat:

- Hát itt van? Miért jött? Mit akar?

- Olyan boldogtalan, szegény - mondtam halkan. - Azért jött, hogy segítségedet kérje. Hogy együtt megtaláljátok, kinek még a nyomát is elveszítette.

- Ó - suttogta, fejét lehajtva. - Hát mégis jól sejtettem! Hiába próbáltam, nem sikerült elhessegetni magamtól, mindig visszalopódzott belém ez a gondolat!... De hová lett Frantz? Gyorsan, gyorsan, ki vele!

Akkor elmondtam, hogy Frantz nincs már itt, elindult az előbb s hogy bizonyára bottal ütheti már a nyomát. Milyen csalódás, micsoda kiábrándulás tükröződött Augustin arcán! Nem tudta, mihez kezdjen, mi volna most a helyes: elindult ő is, de pár lépés után megtorpant. Torkon ragadta a fájdalom s nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Még azt is elmondtam, milyen ígéretet tettem Frantz-nak, az ő, Augustin nevében. Hogy találkozót beszéltem meg vele, pontosan egy év múlva, ugyanezen a napon, ugyanezen órában s ugyanezen a helyen.

Meaulnes-t, ki maga volt különben a megtestesült nyugalom, most valami megmagyarázhatatlan idegesség, türelmetlenség kerítette hatalmába:

- Jaj, hát mért avatkoztál így bele? Miért, miért? - fordult felém. - Persze, hogy a segítségére tudnék lenni. De akkor azonnal kéne cselekednünk. Látnom kell, beszélnem kell vele, meg kell hogy bocsásson, s én mindent, de mindent jóvá teszek... Mert ha nem, többé nem tehetem be a lábam, oda, a házba...

S fejével a Sablonniéres-puszta magányos épülete felé biccentett.

- Nem értelek - vágtam közbe -, megfontolatlan gyermeki esküdért képes vagy feldúlni a boldogságodat?

- Ó - mondta csüggedten - ha csak erről volna szó, az esküről...

Így szereztem tudomást arról, hogy valami más kapcsolat is volt közöttük, de hogy mifajta kötelék, nem tudtam kitalálni.

- Bárhogy is van - vontam meg a vállam - késő. Már nem tudnád utolérni őket. Messze járnak, valahol Németország felé.

Meaulnes éppen mondani akart valamit válaszul, de elharapta, mert egy csapzott hajú, megtépázott, rémült alak toppant közénk. Yvonne de Galais, a felesége. Bizonyára teljes erejéből rohant felénk, mert tiszta egy verejték volt az arca. Valószínűleg el is eshetett és megsérült, mivel jobb szeme fölött lehorzsolódott a homloka és alvadt vér tapasztotta össze a haját.

Párizs külvárosaiban nemegyszer tanúja lettem váratlanul egy-egy családi perpatvarnak, a nyílt utcák során, s a csetepatézó házasfeleket rendőröknek kellett szétválasztaniuk - pedig milyen boldognak, harmonikusnak, derekasnak látszott a pár! S a botrány egyszerre tört ki, minden előzmény nélkül, nem is lényeges, hogy mikor; talán éppen asztalhoz készültek ülni, vagy vasárnapi sétájukra indultak, esetleg a kisfiú születésnapját ünnepelték aznap... S a múlt egyszerre semmivé foszlott, feldúlta a vihar. A férj és a feleség most - az őket körülvevő tömegben - mint két szánalomra méltó fúria rontanak egymásnak, s gyerekeik zokogva vetik közéjük magukat, beléjük fogódzva, csimpaszkodva rimánkodnak nekik, hogy ne veszekedjenek már tovább, hogy hagyják abba a verekedést. Egy ilyen szerencsétlen, halálra rémült kölyök képe merült fel bennem, ahogy felbukkant Yvonne de Galais feje a sötétből. S az volt az érzésem, hogy akkor is így rohant volna, nem törődve azzal, hogy elvágódik, hogy kibomlik a haja, hogy ömlenek a könnyei, hogy csupa sár lesz, ha barátai is látják, megtette volna egy falu, sőt az egész világ jelenlétében is mindezt.

Mikor azonban elhatolt a tudatába, hogy Meaulnes itt van, hogy legalább is ezúttal még nem hagyta faképnél, Yvonne de Galais Augustin karja alá csúsztatta a kezét s hirtelen mosolyogni kezdett, akár egy kis kölyök, hulló könnyein át. Hallgatagon álltak, egyikük sem szólt semmit. S amikor Yvonne előkapta a zsebkendőjét, Meaulnes gyöngéden kivette a kezéből és óvatosan, körültekintően letörölte a lány hajából az alvadt vércsomókat.

- Ideje, hogy visszaforduljunk már - mondta halkan.

Nem akadályoztam őket egy percre sem. Elindultak a téli estben. Olykor arcukba csapott a süvítő, karmos szél - Meaulnes időnként karját nyújtotta Yvonne-nak, hogy támasza legyen a hepe-hupás talajon s a lány mosolyogva, sietve lépkedett mellette hazafelé; otthonuk felé, mely pár percig magányosan, elárvultan állt a közelgő éjben.
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:03:43, vasárnap
 
  Nyolcadik fejezet
FELHANGZIK FRANTZ HÍVÓJELE



- Hiú, hiú!

Ezúttal nem kerülte el a figyelmem. Füttyjelszerű huhogás, egy rövid és egy hosszú hang; mintha már hallottam volna valamikor régen... Hát persze: s hirtelen minden eszembe jut: az öreg komédiás huhogott így az iskola előtt, a kis rácsos kapunál, amikor fiatal társát hívogatta. Igen, ez az a jel, amire megesküdtünk Frantznak, hogy azonnal jelentkezünk, bármikor és bárhol halljuk is életünkben. De vajon mért hangzik fel épp itten és épp ma?

- A fenyves felől hozza ide a szél - suttogom egész halkan. - Biztosan egy vadorzó...

Jasmin megrázza a fejét:

- Hiszen te is tudod, hogy nem az - válaszol szintén halkan.

S aztán még halkabbra fogja a hangját:

- Mindketten itt kószálnak a környéken; reggel érkeztek. Tizenegy óra tájt észrevettem Ganache-t, a kápolna körül ólálkodott, utánunk szimatolva. Amint észrevett, tüstént elszelelt. Messziről jöhettek, valószínűleg kerékpáron, mert Ganache-nak még a háta közepe is merő sár volt...

- De mért ólálkodnak itt? Vajon mit akarnak?

- Sejtelmem sincs róla. Azonban az a véleményem, hogy űzőbe kell vennünk őket. Nem hagyhatjuk, hogy itt csatangoljanak a környéken. Ha csak nem akarjuk, hogy minden elölről kezdődjék; megint ezek az eszeveszett őrültségek...

Bár nem vallom be, én is ezen a véleményen vagyok.

- Azt hiszem, az volna a legjobb - jegyzem meg -, ha elcsípnénk őket, ha kipuhatolnánk, hogy mi a szándékuk. S talán tudnánk okosan beszélni a fejükkel...

Hétrét görnyedve, óvatosan, csendben átlopództunk a fiatal erdőn a fenyves széléig. Innen jön a huhogás szabályos időközökben. Magában ez a hang semmivel sem volna lehangolóbb, mint bármilyen más hang a földön: de mindkettőnket baljóslatú sejtelmekkel tölt el.

A kastély melletti fenyőerdőcskét mértani pontossággal, tervszerűen telepítették. Így hát messze ellátni a fák törzsei közt, s bizony nem könnyű bárkit is váratlanul meglepni itt a fenyvesben. S arra sem számíthat az ember, hogy őt sem veszik észre, ha óvatosan lopakodik előre a fák közt. Ilyesmivel még csak megpróbálkozni sincs értelme. A fenyves nem nagy és szabályos téglalap alakú. Én tehát a téglalap bal alsó sarkához sietek, Jasmin pedig a jobb felső szögletnél helyezkedik el, velem szemközt, átlós irányban. Innen aztán mindketten szemmel tarthatjuk az erdőnek mind a négy oldalát. Egyikük sem tud kijutni a fenyvesből észrevétlenül, mert legalább a hangunk utoléri őket. Ahogy mindketten ott vagyunk a kijelölt pontokon; mintha csak békés felderítősdit játszanék, elrikkantom magam:

- Frantz!... Frantz! Jöjjön elő! Nincs oka félni! Én vagyok, Seurel, régi pajtása: Sainte-Agathe-ból! Frantz, beszélnem kell magával...

Semmi válasz; már éppen újra kurjantani akarok, amikor rám rivall ellentmondást nem tűrően egy hang. A fenyves mélye felől jön, olyan messzire el se látok, mert nem elég jó a szemem.

- Ott várja be, ahol van - rivallja a hang. - Mindjárt odaér!

S lassanként kibontakozik a fák közül a fiatalember alakja, mit előbb még, a távolság csalóka játéka miatt, elrejtettek szemem elől az egymás mellett szoros vigyázzban álldogáló fenyvek. Ő is fülig sáros, ruhája ócska, szakadt; biciklicsipesz szorítja nadrágját a bokájához. Viharvert matrózsipka van a fején, csak úgy rácsapva bozontos, rég nem nyírt, ápolatlan üstökére. Most már az arcát is kiveszem; erősen megnyúlt, beesett... S mintha könnyek csillognának a szemében...

Határozott léptekkel jön s amikor odaér elém, pökhendien kérdi:

- Mit akar tőlem?

- Én is ezt kérdezem, Frantz. Mit ólálkodik itt? Mért jött ide? Az fáj talán magának, hogy végre boldogok? Mit akar tőlük? Feleljen hát, ha kérdezem!

Az, hogy ilyen nyíltan beszélek, úgy látszik, megzavarja. Arcába szökik a vér s hebegni kezd, ezt hajtogatva:

- Olyan boldogtalan vagyok, olyan szerencsétlen!

S aztán, nekitámaszkodik egy fenyőnek és zokogni kezd, szívet tépően, keservesen, karjaiba temetve fejét. Kicsit beljebb jutottunk az erdőben. Halálos csönd van körülöttünk. Még a szél sóhaja sem ér ide, felfogják az erdő szélén a sudár fenyőfák. A fojtott zokogás zaja visszaverődik s elhal a fák sorfala közt. Megvárom, amíg alábbhagy benne a sírás és akkor a vállára téve kezem, így szólok hozzá:

- Legjobb lesz, ha most velem jön, Frantz. Elmegyünk hozzájuk együtt. Meglátja, szívrepesve fogadják, mint egy elveszett gyermeket, akit végre megtaláltak. S akkor új életet kezdhet...

Rám se hederített, hiába beszéltem. Újra meg újra szajkózta boldogtalanul, konokul, sírástól el-elcsukló hangon:

- Hát ide jutottunk? Hát csak ennyit jelentettem neki, hogy Meaulnes csak így fütyül rám? Hiába hívom, még csak nem is felel. Miért nem tartja meg adott szavát?

- Ugyan, Frantz - próbálom lecsendesíteni - ne legyen már ilyen gyerek. Ne képzelődjék és emberelje meg végre magát. Mi értelme volna, ha ezekkel az ostobaságokkal tönkretenné az életüket, a boldogságukat? Hiszen mindkettőjüket szereti; nővérét is és Augustin Meaulnes-t is.

- De amikor csak ő tudna megmenteni engem! Ezt maga is tudja! Csak Meaulnes segíthetne rajtam. Csak ő tudna rábukkanni arra, akit keresek. Közel három éve kóborlunk Ganache-sal, bejártuk egész Franciaországot s még csak a hírét se hallottuk azóta. Már régóta tudom, hogy csak benne bízhatom. S most hiába hívom, mégsem felel. Ő persze megtalálta szerelmét. Hát akkor miért hagy most cserben? Azonnal el kell indulnia. Yvonne-nak biztosan nem lesz kifogása ellene... hiszen eddig sem tagadott meg semmit, bármire kértem.

Porlepte, sárfröcskölte arcát keresztül-kasul szántották a könnyek, mocskos barázdákat hagyva maguk után. Olyan öreges, olyan kiégett, olyan összetört volt ez az arc! S vörös foltok árkolták körül a szemét; látszott, hogy nem borotválkozik gondosan, mert összevissza szőrcsomók lepték el az állát; és retkes nyakába lógott ápolatlan, hosszú haja. Zsebredugott kézzel állt, vacogva. A hajdani álruhás királyfinak már nyoma sem volt benne. Pedig - úgy éreztem - még mindig gyerek a szíve mélyén, sokkal inkább az, mint bármikor annak előtte: erőszakos, szeszélyes, olyan, ki hamar elveszti reményét. Csakhogy az ilyen gyerekességeket az ő korában már nem olyan könnyű elviselni, hiszen lassan elhulltak már csikófogai... Micsoda gőgös, büszke, hatalmas ifjúság lobogott benne hajdanán! Akkor azt hittem, nincs olyan szeszély, nincs olyan hóbort a világon, amit el nem követhet, ha akarja. Most elsősorban szánalmat éreztem, hogy nem sikerült az élete; aztán kedvem lett volna alaposan megmondani neki a magamét; hogy mennyire lehetetlen szerepben tetszeleg: a "romantikus ifjú hős" szerepében, melyhez, láttam, milyen csökönyösen ragaszkodik... Majd akaratlanul is átsuhant rajtam, hogy biztosan ez a jóképű fiú is, kinek annyi szép kalandja volt, Frantz barátunk is megismerkedett a csórás tudományával, akárcsak Ganache, a barátja... Istenem, hát csak ennyire vitte, csak ennyit ért roppant büszkesége?

- S ha megígérem - kérdeztem annyi hallgatás után, miközben ennyi minden száguldott át agyamon - hogy Meaulnes az elkövetkezendő napokban mindent, de mindent megtesz önért?...

- Ugye, sikerülni fog neki majd? Ugye, biztosan sikerül? Nem gondolja? - fordult hozzám vacogó fogakkal.

- Azt hiszem. Meaulnes nem ismeri ezt a szót, hogy: lehetetlen!

- És honnan tudom meg? Kitől? Ki mondja meg nekem?

- Jöjjön vissza erre a helyre, pontosan egy év múlva, ugyanezen a napon, ugyanebben az órában: itt fogja várni az a fiatal lány, akit oly régen keres, kit annyira szeret.

Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy ilyen csacsiságokkal megzavarjam a fiatal pár boldogságát. Arra gondoltam, hogy majd újra puhatolódzom Moinel néninél s minden igyekezetemmel azon leszek, hogy minél előbb megtaláljam a kérdéses leányzót.

A komédiásfiú csodálatra méltó bizalommal nézett a szemembe. Tizenöt éves volt most is, egyetlen percet sem öregedett lélekben - tizenöt éves volt ma is, annyi idős, mint azon az emlékezetes estén Sainte-Agathe-ban, mikor ott maradtunk kitakarítani az osztályt, mikor elhangzott mindhármunk ajkán az a szörnyű, megfontolatlan, gyermeki eskü.

Nagy nehezen bökte csak ki, reménytelenül, elszontyolodva:

- Hát akkor most mi elmegyünk...

Még egyszer körülnézett a környező fákon, messzelejtő erdőkön, - igen-igen elszorulhatott a szíve, hogy megint csak itt kell hagynia mindezt.

- Három nap múlva - jegyezte meg halkan - már Németországban leszünk. A kocsink nincs velünk, otthagytuk a határ közelében. Vagy harminc órát jöttünk, egyhuzamban, még csak meg sem álltunk. Azt hittük, idejében ideérünk, még az esküvő előtt. S akkor elmentünk volna vele, segített volna megkeresni a menyasszonyomat, mint ahogy végül a Birtokot is addig kereste, míg megtalálta.

Aztán megint kitört belőle szörnyű kamasztermészete:

- Azt ajánlom, hogy kurjantsa ide Delouche barátját - sziszegte még felém - mert ha összeakadok vele, nem állok jót magamért! - S ezzel sarkon fordulva, nekivágott az ösvénynek.

Nyulánk, szürke alakja lassankint eltűnt a fenyvek távolában. Jasmin füttyjelemre tüstént odasietett. S megindultunk újra körbe-körbe az erdőszélen. S ahogy kibukkantunk a fák közül, első pillantásunk Augustinre esett. Ott matatott az ablakokban, a zsalukkal veszkölődve. Nyugtalanul néztünk egymásra Jasminnel, mert valami különös, szokatlan idegesség érződött ki Meaulnes mozdulataiból.
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:02:42, vasárnap
 
  Hetedik fejezet
ELÉRKEZIK AZ ESKÜVŐ NAPJA



Február elején vagyunk, egy szép, hideg, februári délutánon; kint süvít kegyetlenül vijjogva a szél. Fél négy, négy óra felé jár az idő... A házak mellett, a sövényeken dél óta száradnak a kiteregetett fehérneműk, meg-meglobogva a viharos szélben. Bent a házak mélyén, az ebédlőkben lobog a tűz és fényében meg-megcsillannak a közeli tárgyak, különféle csecsebecsék. A gyermek játékait megunva, fölkúszik édesanyja ölébe, szeretné, ha elmesélné neki töviről hegyire, mi történt aznap, mikor férjhez ment édesapjához...

Aki nem vágyik a békesség, a boldogság után, az csak menjen fel a padlásra, s késő estig hallgathatja fütyülni, sikongani a pusztító szeleket, csak menjen ki az országútra s a szél ajkára tapasztja majd könnyű selyemsálját, olyan érzés ez, mint egy váratlanul kapott forró csók: könnyeket csal az ember szemébe. Aki azonban mégis a meghittséget, az otthon melegét, a boldogságot sóvárogja, az térjen csak be a sártól cuppogó útról a Sablonniéres-puszta portájára. Megtalálhatja a kandalló előtt Augustin Meaulnes barátomat, mellette ül Yvonne de Galais, éppen újdonsült házasok, mert délben volt az esküvőjük.

Öt hónapig jártak jegyben. Zavartalanul múltak a napok, a hetek, épp olyan zavartalanul, amilyen zaklatott, amilyen viharos volt első viszontlátásuk. Augustin Meaulnes meglehetősen gyakori vendég volt a Sablonniéres-pusztán. Többnyire kocsin jött vagy kerékpáron. Hetenként többször is átsuhant hórihorgas árnyképe a függöny mögött - Yvonne de Galais mindig ott ült a hatalmas ablak előtt, mely a hangákra és a fenyvesre nézett, kézimunkázva vagy olvasgatva. S Meaulnes mindig-mindig abból a kanyargós fasorból bukkant elő, amelyen egykor, hajdanán. Ez volt az egyetlen megnyilvánulása, mellyel a múltat idézte, néma, beszédes hallgatással célozva rá. S mintha a boldogság elaltatta volna különös, gyötrő kínjait.

Néhány apróbb esemény tarkítja csupán ezt az öt nyugalmas hónapot. Időközben megkaptam a kinevezésemet Saint-Benoist-des-Champs-ba, ahol tanyasi tanító vagyok. Mert Saint-Benoist se nem falu, se nem város. Szanaszét szóródott tanyavilág ez, az iskolaépület is magányosan álldogál az út mentén, egy domb tetején. Visszavonultan, magányosan éldegélek itt, de ha kedvem szottyan rá, átvágok a földeken, s háromnegyed óra alatt ott vagyok a Sablonniéres-pusztán.

Delouche is itt van a közelben; nagybátyjánál dolgozik, aki építési vállalkozó Vieux-Nançay-ban. Rövidesen átveszi a vállalat vezetését. Gyakran átrándul hozzám. S Meaulnes is igen szívélyes vele, amióta Yvonne de Galais megkérte erre.

Ez a magyarázata annak, hogy miért kószálunk erre Jasmin meg én az esküvő napján, délután négy óra tájt, amikor a násznép már szétoszlott s hazament.

Déli tizenkét órakor eskették őket össze, minden különösebb parádét kerülve, a kastély régi házikápolnájában. A kápolnát nem bontották le, most is ott áll egy közeli domb lejtőjén, ahol félig-meddig eltakarják a fenyők. Az esküvői ebéd nem tartott soká, s a meghívottak: Meaulnes édesanyja, Seurel tanár úr és Millie, Florentin bácsi és a többiek, hamar kocsira szálltak. Csak ketten maradtunk ott a vendégseregből, Jasmin meg én...

Ott csatangolunk az erdő szélén, a ház mögött. A lebontott épületek helye ott áll parlagon; itt terült el valaha pompázatosan a Birtok. Valami furcsa nyugtalanság szorongatja a torkunk; a legszívesebben be sem vallanánk magunknak s tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy mindez miért van. Hiába minden igyekezetünk, gondolataink csak szerte csapongnak, s hasztalan próbáljuk becsapni magunkat. A szorongás belénk ette magát, hiába mutogatjuk egymásnak izgatott bolyongásaink közben a nyulak pici nyomait, a kicsi homokbarázdákat, miket csak az imént kapartak a tapsifülesek... hiába bukkanunk rá egy-egy csapdára... vagy egy-egy vadorzó óvatos lépteire... Minduntalan vissza-visszatérünk arra a pontra az erdőben, ahonnan látni a házat... Békésen álldogál, hallgatag, zárva vannak az ajtai...

A fenyvesre néző hatalmas ablak alatt kis fa-erkély függ, tele vad növényzettel, mely fürgén hajladozik a szélben. Az ablaküvegek csillognak, mintha a tűz visszfénye reszketne rajtuk. Néha-néha átsuhan mögöttük egy árnyék. Körös-körül, mindenfelé, a földeken, a gyümölcsösben s a tanyán is - ez az egyetlen, ami megmaradt a régi épületek közül - csend van és sehol egy lélek. A munkások bekocsiztak Vieux-Nançay-ba, hogy méltón megünnepeljék úrnőjük révbejutását.

Olykor-olykor meglódul felénk a szél. Párát szitálva fúj, olyan, mint a szemerkélő eső, benedvesíti az arcunkat. S egy zongora elcsukló hangjait is eljuttatja hozzánk időnként. Valaki zongorázik a lefüggönyözött ablakok, a bezárt ajtók mögött a házban. Egy pillanatra megállok és szótlanul hallgatom. Mintha egy reszkető hangocska szólna, valahonnan az irdatlan messzeségből; alig-alig merve eldúdolni szíve repeső örömét... Mintha egy kicsike lány kacagna valahol, aki minden fellelhető játékát összeszedte szobája mélyén s most mind-mind kirakja kis barátja elé... Vagy arra gondolok, hogy talán egy asszony félénk örömsikolya ez, aki gyönyörű ruhát csináltatott s most veszi föl először, de még nem tudja, hogy majd tetszik-e benne... S a dallam, amit nem hallottam eddig, olyan is volt, mint egy röpke fohász; a boldogság megkövetése, hogy ne legyen hozzá túlságosan kegyetlen, mintha a dallam fejet hajtana, térdre ereszkedne a boldogság előtt...

Ez villant át rajtam: "Hát mégis megtalálták egymást. Egyetlen örömben repes a szívük. S Meaulnes végre ott van, az elérhetetlennek hitt lány mellett..."

S hogy tudtam ezt, hogy biztos voltam benne, boldoggá tett tökéletesen, mert a magamfajta kölyöknek elég a tudat is.

Magamba mélyedve állok, arcomat könnyű permetben fürdeti a síkság felől fújdogáló szél, mintha csak a tenger hullámainak tajtékjai vágnának belé szilajon, s ebben a pillanatban érzem, hogy valaki vállamra teszi a kezét:

- Figyelj csak, François! - suttogja Jasmin.

Hátrafordulok. Óva int, nehogy megmoccanjak s ő is úgy áll ott, fejét lehajtva, összemorcolt szemöldökkel s belefülel az erdei csöndbe...
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
szeretettel
  2012-06-10 09:01:28, vasárnap
 
  Ötödik fejezet
A KIRÁNDULÁS



Augustin úgy hajtott az országúton Vieux-Nançay felé, hogy alig tudtam a nyomában maradni. Eszeveszetten karikázott, mint egy hivatásos kerékpárversenyző. Még dombnak felfelé menet se szállt le. Előző nap valami érthetetlen habozás vett rajta erőt, ez azonban tökéletesen elmúlt. Lázasan, idegesen azon igyekezett, hogy minél előbb odaérjen, szinte sarkallta a vágy. Ahogy megérkeztünk Florentin bácsiékhoz, még ott se múlt el türelmetlensége, semmi sem tudta lekötni a figyelmét a rákövetkező nap reggeléig. Tíz óra lehetett, amikor kocsiba szálltunk valamennyien, hogy ledöcögjünk a folyópartra.

Augusztus vége volt, szép, csöndes nyárutó. A rozsdálló gesztenyefák alatt lassan beborították a gesztenyék üres burkai a fehérlő utakat... Nem készültünk messzire; Aubier-ék tanyája, a Cher folyó partján talán csak két kilométerre lehetett a Sablonniéres-pusztától. Útközben olykor-olykor összeakadtunk egy-egy kocsival, melynek utasai szintén oda tartottak, vagy egy-egy fiatalemberrel, aki lóháton ügetett arrafelé - Florentin bácsi nagyvonalúan mindenkit meghívott de Galais úr nevében... Az volt a terve, hogy mint akkor hajdan, most is együtt legyenek, együtt szórakozzanak gazdagok, szegények, földesurak és parasztok. Így akadtunk össze Jasmin Delouche-sal is, aki biciklin jött. Ő még Baladier, az erdőkerülő jóvoltából ismerte meg Florentin bácsit valamikor régen.

- Itt van ez a fajankó - sziszegte oda nekem Meaulnes, ahogy észrevette Jasmint -, aki kezdettől ismerte a titok nyitját, míg mi összevissza kapkodtunk, nyomoztunk, még Párizsba is elvetődve. Hát nem kétségbeejtő mindez, Seurel?

Valahányszor rátévedt a szeme, haragja nőttön-nőtt. Jasmin viszont meg volt győződve róla, hogy mi aztán igazán hálásak lehetünk neki. S ott taposta a pedált, közvetlenül a kocsink mellett, amíg meg nem érkeztünk. Jasmin külön erre az alkalomra új ruhát csináltatott - mondhatom, elég szánalmasnak hatott, olyan volt benne, mint egy madárijesztő. És gondosan vasalt zsakettjének fecskeszárnyai biciklijének sárhányóját verdesték egyre...

Hiába volt minden mesterkedése, hiába kellette magát mézes-mázosan, koravén arcának senki nem ment lépre. Inkább valami megmagyarázhatatlan szánalmat éreztem iránta hirtelen. De vajon lett volna-e ember aznap a földön, akihez nem lettem volna jóságos, irgalmas, egész szívemmel?...

Valahányszor eszembe jut ez a kirándulás, homályos bánat suhan át rajtam, s mintha valami szorongatná a torkomat. Már jó előre annyi örömet, annyi vidámságot vártam ettől a naptól. Olyan aprólékosan, megfontoltan rendeztük meg az egészet, hogy úgy látszott, valamennyien boldogok, megelégedettek leszünk. S ó, mégis mennyire, mennyire elkerült bennünket a boldogság!...

De a Cher mindkét partja feledhetetlenül szép volt. Lent, közvetlenül a folyó mellett, ahol letáboroztunk, ott végződtek szelíd lankával a dombok. S a földek apró zöld rétekre bomlottak, különálló fűzfacsoportokra, melyeket egyéb fák öveztek, olyanok voltak így, mint sok-sok parányi kertecske. A folyó túlsó partját szürkéllő, meredek, sziklás halmok szegélyezték, s a legtávolabbi dombok felett, a magas fenyőfák közül kis regényes kastély csillant ki, karcsú tornyával. S olykor-olykor a távolból, a Préveranges-kastély irányából a kutyák éktelen vonítását és csaholását elhozta a szél.

Kacskaringós, szeszélyesen kanyargó utakon jutottunk le a folyóhoz. Homokos föveny, fehér kis éles kavicsok csikorogtak a talpunk alatt. S ahogy az utak közelebb kanyarodtak a folyóhoz, az élénken csörgedező források patakokká terebélyesedtek. S ahogy átbújtunk közöttük, a vadribiszkebokrok tüskés gallyacskáikkal beleakaszkodtak a ruhánkba. Csak mentünk a vízvájta hűvös, félhomályos utakon s ha váratlanul kibukkantunk a fák-bokrok szövevényes összevisszaságaiból, a folyó völgyének áttetsző fénye ragyogott köröttünk. S a másik parton, ahogy közelebb jutottunk, láttuk, hogy egy férfi támaszkodik neki a szikláknak. Horgászó botja mélyen benyúlt a víz fölé, keze majdnem mozdulatlan volt, szinte meg se rebbent. Ó Istenem, milyen felejthetetlen szép is volt az idő!

Egy helyütt a zömök kis fák csinos kis tisztást zártak körül. Ide telepedtünk le a gyepre. Nagy, széles pázsitszerű hely volt, hol nem nőtt magasra a fű. Azt hittük, pompásan el tudunk majd hancúrozni, játszani itten.

Ahogy megérkeztünk, tüstént kifogták a kocsikból a lovakat, s egy fiú áthajtotta őket Aubier-ék tanyájára. Nekiláttunk, hogy az elemózsiát is kicsomagoljuk a fák alatt. S előkerültek a kis összehajtható asztalok is, amiket még Florentin bácsi rakott fel otthon a szekér hátuljába - s felállítottuk őket a pázsiton.

Ezután néhány önként vállalkozó alakot toborzott össze a nagybátyám. Az volt a feladatuk, hogy kimenjenek a közeli országútra, s ha észrevesznek egy-egy elkésett vendéget, mutassák meg nekik, hol táborozunk. Én mindjárt elsőnek ajánlkoztam, Meaulnes is azonnal csatlakozott hozzám. A Sablonniéres-puszta felől egy út vezetett a függőhíd közelébe, s más ösvények is torkolltak oda. Itt kötöttünk ki Meaulnes-nal.

Föl s alá sétáltunk, fölelevenítettük a múltat, hogy a várakozás hosszú perceiről úgy-ahogy eltereljük a figyelmünket. Vieux-Nançay felől még egy kocsi tűnt fel, parasztok ültek benne, akiket nem ismertem s egy nagydarab lány, sok-sok szalaggal a hajában. Aztán, mintha vége szakadt volna a vendégseregnek. S még egy csacsifogat döcögött elő később, a kastély hajdani kertészének három csemetéjével.

- Ó, milyen ismerősek! - fordult hozzám Meaulnes. - Igen, szinte biztos vagyok benne, hogy ők fogtak kézen akkor este, az ünnepség első estéjén, s ők kísértek be a vendégek közé...

Ebben a pillanatban a kocsi megállt, mert megmakacsolta magát a szamár. A gyerekek leugráltak, dühösen nógatták, cibálták a csökönyös csacsit, akkorákat sóztak rá, hogy csak úgy puffant. Meaulnes csalódottan rázta meg a fejét: mégse ők voltak, tévedett az előbb.

Megkérdeztem tőlük, nem találkoztak-e össze útközben de Galais úrral s a lányával. Bizonytalan válaszokat kaptam: az egyiknek sejtelme sem volt róla; a másik azt mondta: "Valószínű, hogy láttuk őket, uram". Így hát nem sokra mentünk azzal, amit összefecsegtek.

Elindultak lefelé a lejtőn, Florentin bácsiék irányába. Az egyik fiú ráncigálta kantárjánál fogva maga után a csacsit; a másik kettő hátul baktatott, a kordét taszigálva. S mi megint föl s alá sétáltunk, várva a többieket. Meaulnes egyik szeme mindig a kastély felől vezető út kanyarait figyelte. Valami furcsa, megfoghatatlan rémülettel várta a lányt, akit mennyit, de mennyit keresett elmúlt éveiben! Szokatlan, szinte nevetséges izgatottság kerítette hatalmába, s mindez csak arra volt jó, hogy Jasmin ellen ingerelje. Egy kis emelkedő tetejéről, ahová fölmásztunk, hogy minél messzebbre, minél távolabbra ellássunk, jól láthattuk a zömök fák között elterpeszkedő zöld gyepet is. A vendégek közül néhányan ott csücsültek egy csoportban, s Delouche láthatólag azon volt, hogy a társaság lelke, központja legyen.

- Nézd csak, hogy szónokol, hogy prézsmitál ez a fajankó! - bökött oldalba Meaulnes.

Én csak megvontam erre a vállam.

- Ugyan, mit törődsz vele! Úgy látszik, ki akar tenni magáért a kis szerencsétlen.

De mindez csak olaj volt a tűzre, nem tudtam Augustin dühét leszerelni. Ott lent, a fák sűrűjéből, egy nyúl bukkant elő vagy egy mókus, mert Jasmin úgy tett, mintha utána loholna, hogy sokoldalúságára ezzel is felhívja a figyelmet:

- No, nézd csak! Mily vadul csörtet előre az ipse... - szólalt meg újra Meaulnes - mintha ez volna a vakmerőség teteje!

Most már aztán kirobbant belőlem a kacagás. Meaulnes is elnevette magát; de csak egy pillanatra, s újra elkomorult az arca.

Talán negyedórát is vártunk így tovább, csendben, szótlanul:

- S mi lesz, ha nem jön el? - kérdezte halkan.

Dühösen mordultam rá:

- Ugyan, ne tréfálj. Hiszen megígérte! Igazán, ne légy már ilyen türelmetlen, Augustin!

Meaulnes ismét figyelni kezdte az utat. De egyszerre kirobbant belőle a szó, minden idegszálát megviselte ez a reménytelennek tűnő várakozás:

- Nem bírom tovább, François. Visszamegyek a többiekhez. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de ha itt maradnék, az volna az érzésem, hogy sose láthatom őt, hogy nem jön el soha, soha. Nem tudom elképzelni, hogy egyszer csak feltűnjön sudár alakja az úton, ott a kanyarnál.

S lassú léptekkel megindult Florentin bácsiék felé, magamra hagyva egészen. Hogy jobban múljék az idő, én is elindultam az országúton. Pár száz lépést tehettem, amikor megpillantottam a kanyarban Yvonne de Galais-t. Lovaglóruhában ült a kiérdemesült fehér paripa hátán, s ezen a reggelen úgy látszik felcsillant valami a ló régi tüzességéből, mert a lány két kézzel tartotta vissza a gyeplőt hátrahúzva, nehogy vágtatni kezdjen. Elöl, pontosan a ló feje mellett ott poroszkált hallgatagon, fáradtan vánszorogva az öregúr, Yvonne édesapja. Valószínűleg néhányszor helyet cseréltek útközben, s hol a lány, hol de Galais úr ült a lovon.

Amikor Yvonne észrevett s látta, hogy egyedül vagyok, mosolyogva köszöntött s fürgén leugrott a ló hátáról a földre. A kantárt odaadta édesapja kezébe, s megindult felém. S én, hogy mielőbb találkozzunk, rohantam feléje, összeszedve minden erőmet:

- Úgy örülök - nyújtotta felém a kezét -, hogy magával találkoztam először és hogy egyedül van! Nem szeretném, ha más is meglátná szegény Bélisaire-t. S azt sem szeretném, ha együvé zárnák a többi lovakkal. Hiszen oly csúf már a kis öreg, annyira rozzant; meg aztán féltem is, hátha valamelyik fiatalabb társa oldalba rúgja vagy megtépázza szegénykét. Tudja, csakis őrá merek felülni, s ha egyszer nem lesz többé, attól kezdve többet nem fogok lovagolni.

Volt valami a lányban, valami türelmetlenség, szinte szorongás, akárcsak Meaulnes-ban. Nem tévesztett meg elbűvölő élénksége, törékeny szépsége, mely nyugalmat sejtetett. Hangja is pergőbb lett, máskor sokkal vontatottabban beszélt. Arcát most is enyhe pír színezte, mégis a szeme tájéka s itt-ott a homloka sápadt volt, halottfehér. Lerítt róla, hogy milyen zavarban van, szegényke.

Úgy beszéltük meg, hogy Bélisaire-t odapányvázzuk a kis erdőben, nem messze az úttól, egy fához. Az öregúr hallgatagon, ahogy szokása volt, előkotorta a nyeregtáskából a pányvát, s odakötötte a lovat a fához. Az volt az érzésem, hogy följebb kellett volna kötnie a hurkot. Megígértem, hogy a tanyáról azonnal küldetek ki szegény pacinak zabot, szénát, meg egy kis almot is...

Azt hiszem, úgy érkezett meg Yvonne de Galais most a tisztásra, mint akkor régen, azon a reggelen a tópartra, amikor Meaulnes első ízben pillantotta meg. Akkor, amikor belépett barátom életébe.

Egyik karját odanyújtotta édesapjának s másik kezével szétlibbentette elöl bő köpenye szárnyait, mely könnyedén beburkolta alakját. Így jelent meg a vendégsereg előtt, gyermekes-komoly arccal. Én ott lépkedtem mellette, a bal oldalán. A vendégek szanaszét játszadoztak vagy heverésztek, de mindnyájan fölugráltak, s csoportokba verődtek, hogy ünnepélyesen fogadhassák. Egy pillanatig olyan csend volt, hogy még a méhek zümmögését is meg lehetett volna hallani, s minden szem Yvonne de Galais-re szegeződött.

Meaulnes ott állt a többi fiatalember között és nem is különbözött tőlük semmiben, legföljebb magas termete rítt ki közülük, de voltak még néhányan a jelenlevők közt, akik majdnem olyan magasra nőttek, akárcsak ő. Semmit nem tett annak érdekében, hogy magára hívja a figyelmet, meg se moccant, csak állt ott mozdulatlanul. Szürke öltöny volt rajta, s láttam, ahogy mozdulatlanul áll s mereven bámul a lassan közeledő tündökletes szépségű lányra, akárcsak a többi fiatalember. Mégis, ahogy már messze volt tőle a lány, zavart és öntudatlan mozdulattal födetlen fejéhez kapta a kezét, mintha csak el akarta volna rejteni, a sok jólfésült siheder között, rövidre nyírt, durva paraszthaját.

Aztán, a fiatalok körülfogták Yvonne de Galais-t. Egymás után mutatták be neki a fiatal lányokat s a fiúkat is, akiket eddig még nem ismert... A fiúk-lányok egyre fogytak s egyre inkább közeledett a pillanat, amikor Meaulnes-hez fog érni. Azt hiszem, legalább olyan szorongás lett úrrá rajtam, amilyet Meaulnes érezhetett ezekben a percekben. Hirtelen úgy határoztam, hogy én mutatom be Augustint Yvonne de Galais-nak.

Azonban, még mielőtt kinyithattam volna a számat, Yvonne odalépett eléje, határozottan, és valósággal meglepett ünnepélyes hangja:

- Magára emlékszem. Augustin Meaulnes, ugye? - fordult feléje.

És kezet nyújtott neki.




Hatodik fejezet
A KIRÁNDULÁS
(befejező rész)

Még néhányan érkeztek, megkésve, s azonnal odamentek Yvonne de Galais-hoz, hogy hódolattal köszöntsék. Így történt, hogy a fiatalok elsodródtak egymástól. S az ostoba véletlen úgy akarta, hogy még ebédnél se kerüljenek össze, más-más asztalhoz ültették őket. Azonban, úgy láttam, Meaulnes mégis bizakodóbb volt, merészebb. Én Delouche és az öregúr, Yvonne édesapja közé kerültem. S több ízben észrevettem, hogy Augustin egy messzebb ülő társaságból barátságosan integet felém.

Későre járt már a délután, amikor Meaulnes ismét Yvonne de Galais közelébe került. Már valahogy pezsgett az élet a kirándulók között, egyesek labdáztak, mások fürödtek vagy beszélgettek, voltak, akik a közeli tavacskán csónakáztak. Mi hármasban fecsegtünk éppen a régmúlt időkről Delouche-sal, elterpeszkedve a kerti székeken, melyeket Florentin bácsi tanácsára magunkkal hoztunk. Hirtelen Yvonne-t pillantottam meg, amint kivált egy kisebb társaságból, mert szemmel láthatóan unatkozott köztük, és határozott lépésekkel egyenesen felénk tartott. Még arra is emlékszem, hogy azt kérdezte tőlünk, mért nem ütjük el csónakázással az időt, mint a többiek, hiszen itt van a közelben a tó.

- Délután néhányszor már körbeeveztünk rajta - világosítottam fel. - Sajnos, nem sok örömünk volt benne, annyira egyhangú, annyira unalmas játék. S ráadásul kiszedte minden erőnket.

- Akkor mért nem mentek át a folyóra? - érdeklődött tovább a lány.

- A Chernek nagyon erős a sodra - magyaráztam - ki tudja, hová ragadna el bennünket az ár.

- Más volna a helyzet - szólt közbe Meaulnes -, ha volna egy motorcsónakunk vagy egy kis gőzös állna a rendelkezésünkre, mint akkor hajdanán.

- A kis hajó már a múlté - mondta a lány, majdnem suttogva -, eladtuk. El kellett adnunk.

Hirtelen csönd lett, zavartan hallgattunk egy pillanatig.

Jasmin ezt a csöndet használta ki, hogy ő is szóhoz jusson. Elnézésünket kérte, hogy itthagy bennünket, azonban de Galais úrral van beszélnivalója.

- Nem kell sokat keresgélnem - búcsúzott el tőlünk - tudom, hogy hova ment az öregúr.

Milyen furcsák, milyen különösek is a véletlen útjai! Delouche-nál és de Galais úrnál merőben ellentétesebb lényt szinte nem is tudnék említeni. S mégis, annyira megtetszettek egymásnak, kölcsönösen, hogy megismerkedésük pillanatától kezdve elválhatatlan barátok lettek. De Galais késő délután elcsípett egy pillanatra. Hogy van itt nekem egy barátom: milyen tapintatos, milyen illemtudó, milyen tehetséges fiatalember! S talán annyira bizalmába fogadta, hogy nem titkolta el előtte Bélisaire létét, sőt még talán azt is megmondta, hova kötötte a lovat.

Bennem is felötlött, hogy jobb volna, ha angolosan távoznék s magukra hagynám őket. De éreztem rajtuk, mennyire zavarban vannak, milyen szorongva tekintenek egymás szemébe... Helyesebbnek tartottam tehát, ha maradok.

Azonban hiába volt Jasmin olyan tapintatos, s hiába voltam én is ilyen elővigyázatos, nem tudtak élni az alkalommal. Halkan, csöndesen beszélgettek. Meaulnes azonban, valami makacs csökönyösséggel, melynek ő sem tudta volna minden bizonnyal magyarázatát adni, folyton-folyvást a múltat emlegette, csodálatosnál csodálatosabb emlékeit. S a fiatal lány minden alkalommal újra meg újra elmondta - bár látszott, mennyire kínban van, milyen nehezére esik -, hogy a sok régi, különös, szövevényes épületsort lebontották, hogy a tó is régen kiszáradt már, régen betemették, s hogy a gyerekek, kik valaha ott jártak elbűvölő ruháikban, szétszóródtak a szélrózsa minden irányában...

- No lám! - sóhajtott Meaulnes, s olyan kétségbeesés, olyan reménytelenség volt a hangjában, mintha a birtok szétzüllése mind az ő igazát erősítené meg, mintha méltán neheztelhetne a lányra s reám...

Egymás mellett sétáltunk mindhárman... Minden igyekezetem hiábavaló volt, a lehangoltságon, a szomorúságon nem tudtam változtatni, mely mindannyiunkat hatalmába kerített. Meaulnes egy váratlan durva kérdéssel már megint kedvenc vesszőparipáján lovagolt... Sorra kérdezősködött minden apró-cseprő dologról, amik valaha régen megragadták a figyelmét: hol vannak a kislányok, mit csinál most a kocsis, aki az ócska, régimódi batárt hajtotta, megvannak-e még a pónilovak? Mi történt velük? Csak nem adták el azokat is? Híre-hamva sincs már a lovaknak a birtokon?...

Yvonne csak annyit mondott halkan, hogy már nincsenek lovaik. Bélisaire-ről még csak említést se tett.

S akkor Meaulnes felidézte hajdani szobáját; a karos ezüst gyertyatartókat, a hatalmas tükröt, a lantokat, melyeknek szakadtak, tépettek voltak a húrjaik... Szokatlan szenvedélyességgel érdeklődött minden iránt, mintha csak arról akart volna meggyőződni, hogy mindennek, mindennek vége, régi tündéri kalandjára már semmi sem emlékeztethetné többé... S hogy a lány egyetlen kis törmeléket sem hozhat elé - a búvár is kavicsot, moszatot hoz magával a vizek mélyéről emlékeztetőül - amely bizonyíthatná: mégsem volt álom az egész.

Szomorú, kesernyés mosoly játszadozott Yvonne ajka körül, s én is mosolyogtam fájdalmas keserűséggel. Yvonne végre rászánta magát, hogy nyíltan megmondjon mindent Augustinnek:

- A szép régi kastélyt soha többé nem láthatja már viszont. Pedig mennyi örömmel szépítgettük, csinosítgattuk édesapámmal, hogy Frantz boldog legyen benne. Életünknek egyetlen célja, értelme volt, hogy teljesítsük öcsém minden szeszélyét. Ó, milyen különös, milyen elragadó kölyök volt! S hogy ő eltűnt, minden, de minden romba dőlt azon az estén, mikor menyasszonya nélkül érkezett haza... Édesapám már ezt megelőzőleg tönkrement. Sajnos, sejtelmünk sem volt róla. Frantz könnyelműen szórta a pénzt, adósságot adósságra halmozott, s régi cimborái - amikor tudomásukra jutott, hogy Frantznak nyoma veszett - jelentkeztek a váltókkal. Édesapám mindent rendezett s ott maradtunk, szinte egy fillér nélkül. Közben édesanyám is meghalt s néhány nap leforgása alatt elvesztettük valamennyi barátunkat. Bárcsak visszajönne Frantz: ha ugyan még az élők sorában van! Bárcsak találkozna régi barátaival, a menyasszonyával! S ha megesküdnének, ha a félbeszakadt múlt folytatódna, talán minden-minden visszazökkenne a régi kerékvágásba megint. De vajon folytatódhat-e a múlt ott, ahol abbamaradt?

- Ki tudja! - sóhajtott Meaulnes eltűnődve. S aztán jó darabig hallgatásba burkolódzott.

Csak sétáltunk szótlanul a sárguló füvön, mely zsengén újrasarjadt; s Augustin jobbján ott ment, közvetlenül mellette a fiatal lány, akiről pedig mennyiszer, de mennyiszer hitte, hogy nyoma veszett örökre! Amikor Meaulnes egy ízben ilyen kellemetlen kérdéssel gyötörte, a lány lassan feléje fordult, hogy így válaszoljon neki; s elbűvölő arcocskáján nyugtalanság tükröződött. Egyszer meg, miközben beszélt vele, finoman Augustin karjára tette a kezét, s mozdulatából áradt a gyöngédség, a bizakodó remény. Miért viselkedett Meaulnes ezen az estén úgy, mint egy idegen, mint olyasvalaki, aki nem találta meg azt, amit keresett, s akit semmi, de semmi más nem tud érdekelni a földön? Lehet, hogy nem tudta másként elviselni a boldogságot, mely három hosszú évig váratott magára, lehet, hogy azért volt ilyen esztelen, ilyen félénk. Vajon mért támadt benne ez az űr, mért akart mindenáron elszakadni, mért volt képtelen aznap a boldogságra? Csupa olyan kérdés, melyekre nem tudtam akkor megadni magamban a választ.

Már az erdőcske közelében jártunk, ahol reggel kipányvázta az öregúr Bélisaire-t; a nap utolsó sugarai hosszúra nyújtották árnyainkat a füvön; s a gyep túlsó oldaláról, mint valami boldog méhe-zsibongás, odahallatszott a fogócskázó lányok és fiúk tereferéje, mit megszűrt, lehalkított a távol; s mi lelassítottuk lépteinket szótlanul, csöndesen, hogy magunkba igyuk ezt a végtelen békét, nyugalmat. S ebben a pillanatban az erdő túlsó feléről, ahol Aubier-ék laktak, énekfoszlányokat hozott felénk a szél. Fiatalos, távoli hang dudorászott, talán éppen az állatokat vitte itatni, pezsgő ritmusa volt, akárcsak egy táncdalnak, de az énekes elnyújtotta révedező hangján, mint valami régi-régi, szomorú balladát:

Meggypiros a papucsom...
Isten veled, szívem...
Meggypiros a papucsom...
Nem látsz többet sosem!...

Meaulnes felkapta a fejét és hallgatódzott. Ez volt az a dal, az egyik dal, amit a parasztok dúdoltak az ismeretlen birtokon akkor este, az ünnepség utolsó óráiban, amikor már minden összeomlott, mint egy kártyavár... Csak egy emlékfoszlány volt, s mily szánalmas emlék - a soha vissza nem térő boldog időkből.

- Hallja a régi dalt? - kérdezte Meaulnes suttogva. - Megnézem, ki énekel. - S máris eltűnt a fák között. S szinte abban a pillanatban elhallgatott a hang is, még hallottuk, hogy az ember kurjongat az állatoknak, egyre távolodva s azután ez is elhalt, visszahozhatatlanul...

Elnéztem hosszan Yvonne-t. Tűnődve tekintett a fák felé, merre Meaulnes az imént elsuhant, s szeme oly csüggeteg volt, olyan bánatos. Ó, hányszor, de hányszor nézhetett így a későbbiek folyamán, mélyen elgondolkozva az ösvény felé, mely elnyelte Augustin Meaulnes-t örökre!

Yvonne lassan odafordult hozzám:

- Nem, nem boldog mégsem - sóhajtotta s annyi fájdalom volt szavaiban...

S még hozzáfűzte:

- S ugyan, mit is tehetnék érte?...

Csak álltam ott hallgatagon, nem akartam, hogy Meaulnes kihallgassa beszélgetésünket. Hiszen a tanya csak egy ugrásnyira volt tőlünk, s talán már jött is visszafelé. De tudtam, hogy meg kell nyugtatnom; meg kell neki magyaráznom, hogy ne féljen, nem bántotta meg Augustint; csak talán valami nyomja a lelkét, valami bánata van, amit jószántából soha senkinek nem vallana be, sem neki, sem másnak a földön - már éppen meg akartam mondani ezeket Yvonne-nak, amikor az erdő túlsó oldala felől egy kiáltás hallatszott. S nyomban utána dobogást hallottunk, mint amikor egy ló rúgkapál ijedten s aztán élénk egymással perelő hangok csattantak fel a csöndben... Tüstént tudtam, hogy mi történhetett. A szegény jó Bélisaire-t érte valamilyen baleset s én lélekszakadva vágtatni kezdtem arrafelé, ahonnan jött ez a lárma. Yvonne is utánam eredt, de lemaradt messzire tőlem. Úgy látszik, a tisztásról is észrevehették riadt mozdulatainkat, mert még hallottam, amint bevettem magam a sűrűbe, hogy kiabálva rohannak utánunk.

A szegény kimustrált paripát - már akkor is feltűnt nekem - sokkal magasabbra kellett volna pányvázni a fatörzshöz, így egyik mellső lábával belegabalyodott a kötelékbe. Addig nem is volt baj, amíg de Galais úr és Delouche sétájuk közben a közelébe nem értek, mert addig nyugodtan álldogált, hanem amikor meglátta őket, megrémült s a szokatlan abrak is csak tüzelte egyre, úgyhogy dühösen kapálódzni kezdett. De Galais úr és Jasmin megpróbálták kiszabadítani, de oly ügyetlenek voltak, hogy a ló csak még jobban belegabalyodott kötelékeibe. S ráadásul még könnyen előfordulhatott volna az is, hogy alaposan oldalba rúgja őket. Meaulnes épp ekkor ért vissza a tanyáról, s a véletlen arra irányította a lépteit. Amikor látta, hogy mennyire ügyetlenek, valósággal dühbe gurult, s ellökdöste a két férfit a ló közeléből, olyan erővel, hogy majdnem belepottyantak a bozótba. S akkor óvatosan, egyetlen mozdulattal kiszabadította Bélisaire-t az összegubancolódott hurokból. Sajnos, elkéshetett, mert a baj már megtörtént. Valószínűleg megrándult a ló lába, talán el is törhetett, mert feje lelógott a földre, a nyereg félrecsúszott a hátáról s egyik lábát fölkapta a hasa alá. Szánalmas látvány volt, ahogy minden ízében remegett. Meaulnes lehajolt s a lábszárát vizsgálta szótlanul.

Amikor fölemelkedett, már ott tolongott majdnem az egész társaság körülötte. De Meaulnes nem vette észre őket. Elöntötte a méreg:

- Ki volt - ordította -, aki így kötötte meg? S ráadásul a nyerget is rajta hagyta a hátán, egész nap? Ugyan ki merte felnyergelni ezt a kivénhedt állatot? Hiszen ezt már legföljebb egy homokfutó elé ha be lehet fogni!

Delouche makogni kezdett valamit, hogy mindent magára vállaljon.

- Jobb lesz, ha hallgatsz. Úgy látszik, ezt is a te számládra kell írni! Láttam, milyen ostobán ráncigáltad a pányvát! Így akartad kiszabadítani?

S ezzel újra lehajolt. Dörzsölgetni kezdte a ló lábszárait, gyöngéden, a tenyerével lapogatva.

De Galais úr, aki eddig szótlanul nézte, meggondolatlanul beleavatkozott az ügybe.

- A tengerésztisztek általában... - dadogta szánalmasan. - Elvégre az én lovam...

- Vagy úgy? A magáé a ló?... - kérdezte Meaulnes, még mindig lángvörösen, de kicsit higgadtabban. S oldalt fordította fejét, az öregúr felé.

Azt gondoltam, egyszeriben másként fog beszélni, elnézést kér szigorú hangjáért. Mélyet szippantott a levegőből. Akkor már láttam, hogy keserűsége, kétségbeesése sarkallja arra, hogy csak még jobban elmérgesítse a helyzetet. Olyan pökhendien, olyan arcátlanul beszélt, mintha mindennek véget akarna vetni örökre:

- Még csak az hiányzik, hogy a bókjaimat várja netán!

Valaki megszólalt az ott ácsorgók közül:

- Talán a hideg víz jót tenne a lónak... - ez volt az indítványa. - Meg kellene fürdetni a folyóban...

- Arra van most szükség - jelentette ki Meaulnes, figyelmen kívül hagyva ezt a közbeszólást -, hogy azonnal elvezessék ezt a szegény, kimustrált gebét. Most, amikor még van jártányi ereje! Egy percet sem szabad hiába elvesztegetni. S ha egyszer bent van már az istállóban, ki sem szabad hozni többet onnan.

A fiatalemberek közül többen vállalkoztak, hogy majd ők hazavezetik. Yvonne de Galais udvariasan visszautasította segítségüket. Lángvörös arccal búcsúzott el mindenkitől, s már-már azon a ponton volt, hogy kibuggyannak a könnyei. Még Meaulnes-tól is elköszönt. Augustin rettenetes zavarában, elkerülte a tekintetét, szemét lesütve. S aztán a lány megfogta a kantárt oly könnyed mozdulattal, mintha csak éppen kezet fogna valakivel. Csak éppen, hogy közelebb legyen a lóhoz, mintha nem is akarta volna vinni magával... Csöndes nyárutó volt, a Sablonniéres-puszta felé vezető úton langyosan lengedezett a szél, akárha tavasz volna, május virágos hónapja. Dél felől fújt az enyhe szellő, s meg-meglibbentek a lombok sárguló levelei cirógató leheletére... Így maradt meg emlékeimben, ahogy távolodott, s köpenyéből épp hogy csak kinyúlt a karja, fogva a zablát. Az öregúr ott baktatott mellette, fáradt, nehézkes léptekkel...

Ó, milyen szomorú is volt ez az este! Itt-ott mindenki tett-vett valamit: összecsomagoltak, összeszedték a takarókat; összecsukták a kis kerti székeket s a kis tábori asztalokat, s aztán a csomagokkal, emberekkel megrakott kocsik egymásután útnak indultak. A férfiak búcsúzóul a kalapjukat lengették, a nők zsebkendőikkel integettek. Mi maradtunk ott utolsóknak a tisztáson, Florentin bácsival. Ő is szótlanul álldogált s keserűen rágódott a történteken. Nem is palástolta, hogy mennyire csalódott, mennyire másként képzelte ezt a napot.

S aztán mi is útnak indultunk. Kellemesen hintázó kocsinkkal szilajon iramlott gyönyörű gesztenyepej paripánk. A kanyarban megcsikordult a kerekek alatt a homok. Én és Meaulnes a hátsó ülésen foglaltunk helyet, s még láttuk egy pillanatig a bekötőút bejáratát, melyen a kiérdemesült Bélisaire elsántikált, gazdái társaságában, s aztán ez is eltűnt a szemünk elől hirtelen...

Ebben a pillanatban Meaulnes - akiről a legkevésbé tudtam volna elképzelni valaha is, hogy akár egy könnycseppet is ejtsen - felém fordult s láttam, hogy szinte feltartóztathatatlanul ömlenek könnyei.

- Nagyon kérem, álljon meg egy pillanatra - szólalt meg, Florentin bácsi vállára téve a kezét. - Szeretnék magamra maradni. Majd visszatalálok gyalog is.

S a sárhányón megtámaszkodva, egyetlen mozdulattal a földre szökött. Elképedve láttuk, hogy visszafelé fordult, s vágtatva rohant a kis bekötőútig, mely a Sablonniéres-puszta felé vezetett. Valószínűleg ezen a fasoron mehetett végig akkor, amikor először toppant be az ismeretlen birtokra s ott hallotta valahol a fák ágai közt meglapulva az ismeretlen kisfiúkat és kislányokat, amint azokról a csodálatos és titokzatos dolgokról beszélgettek...

S még ezen az estén, a sírástól fuldokolva, megkérte Yvonne de Galais kezét.
 
 
0 komment , kategória:  ALAIN-FOURNIER A TITOKZATOS B  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 40 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5042
  • e Hét: 23665
  • e Hónap: 68737
  • e Év: 2010017
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.