Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
szeretettel
  2012-06-10 09:51:26, vasárnap
 
  VÍZIÓ EGY VÁROSRÓL
Megjelent: Eurovízió, Bp., Litera-könyvek, 2004.



Minden utca egy-egy probléma. Ha elindulok, míg a végére érek, annyi kérdés, annyi feladat izgatja látásomat, mintha egész várost jártam volna végig.

Bálint Aladár: Az Álomváros


Amikor hosszú-hosszú készülődés után végre ideköltözött, napokig csak bolyongott a városban. A főutcák szemet kápráztató kirakatai előtt alig értette, miért ékelődnek a fényes látványosságok közé helyenként szürke, homályos, összemaszatolt vitrinek, mint ahogy azt is furcsállotta, a külső utcákban miért van éppen fordítva: ott a jellegtelen, egybemosódó üzletsorokat váltotta fel egy-egy ragyogó-villódzó szállodaportál. Legkülönösebbnek azt találta, hogy az elhagyatottnak látszó helyeket újra forgalmas központok követték, ezekből szinte mindenhová vezetett út, leginkább más központokba, de hamar megtanulta azt is, hogyan jusson el azokra a helyekre, amelyek kedvéért egyáltalán ideköltözött.

Nem voltak teljesíthetetlen igényei: legyen a közelében valahol egy csendes kisvendéglő egyszerű és olcsó kínálattal, bablevessel, sztrapacskával, friss csapolt sörrel, ahol mindig egyedül ülhet a bejárattal szembeni utolsó asztalhoz, ellenben legyen az utca túloldalán forgalmas kávéház is, ahol asztaltársaságok alakulnak ki, legyen ott neki is törzshelye, legyen a sarokban zongora és üljön mögötte dzsessz-sztenderdeket játszó (lehetőleg vak, fekete és szivarozó) zongorista, a fogason nyeles fakeretben lógjanak a friss újságok; legyen egy mozi, ahol hetente vetítik a Nagyítást és a Szindbádot, legyen egy jól felszerelt könyvtár, régi könyvekkel és friss folyóiratokkal; legyen továbbá sakk-klub, ahová néha nagymesterek is betérnek; ne essen túl messze a kis koncertterem, ahol a legmodernebb kamaradarabokra áhítozó kevesek összejárnak okos képet vágni; és persze legyenek cigarettafüstös szerkesztőségek hatalmas ócska íróasztalokkal, és legyenek elegáns kiadók csőbútorral, csinos titkárnőkkel és finom kávéval; legyen jó borbélyüzlet is, ahová a friss pletykákat megtudni akár a kopaszok is betérhetnek. Legyen valahol piac hangos kofákkal és halszaggal, legyen árnyas park kényelmes padokkal, legyen folyóparti gesztenyesétány, ne legyen túl messze sem az ódon vár, sem az uszoda, bár ezek nélkül jól megvan, mint ahogy templom nélkül is, mégis szeretné tudni, hogy ezek is vannak, léteznek elérhető távolságban, ráfordulhat a feléjük vezető utcákra, és csak rajta múlik, hogy amíg ezeken végighalad, úgy dönt-e, hogy alkalmasnak érzi az időt, a helyet, önmagát arra, hogy történelmi tudatát, testi épségét vagy hitét erősíteni megkísérelje, vagy pedig úgy, hogy ezeket elegendően erősnek gondolván továbbhaladjon.

Ahogy szinte mindent megismert, nemcsak a kedvenc helyeket, hanem azokat is, amelyeket elkerülni kívánt, szinte azonnal felmerült benne: ne csak ő járhasson más helyekre, járhassanak őhozzá is mások. Anélkül, hogy igazán végiggondolta volna, könyvesboltot nyitott, és attól kezdve napjának nagy részében ott tartózkodott, várta a betérőket, akiknek igyekezett kedvére tenni, mindig gondoskodott a friss kínálatról. Idővel lettek törzsszerzői és törzsolvasói. A boltban olvasótermet is nyitott, rendezvényeket szervezett oda, örült, hogy jó házigazdának tartják, olyannak, aki mindig új ötletekkel lepi meg barátait. Ezek közül a legnagyobb tetszést azzal aratta, amikor kitalálta: beszéljenek álmaik városáról. Arról a helyről, ahol élni szeretnének.

Mindenki előadta a saját vágyképeit. Amikor ő került sorra, elmondta, olyan helyen szeretne élni, ahol a főutcák szemet kápráztató kirakatai közé helyenként szürke, homályos, összemaszatolt vitrinek ékelődnek, a külső utcákban pedig éppen fordítva: ott a jellegtelen, egybemosódó üzletsorokat váltja fel egy-egy ragyogó-villódzó szállodaportál. Az elhagyatottnak látszó helyeket újra forgalmas központok kövessék, ezekből szinte mindenhová vezessen út, leginkább más központokba, de hamar el lehessen jutni azokra a helyekre is, amelyektől egyáltalán álomváros az álomváros: legyen a közelében valahol egy csendes kisvendéglő egyszerű és olcsó kínálattal, bablevessel, sztrapacskával, friss csapolt sörrel, ahol mindig egyedül ülhet a bejárattal szembeni utolsó asztalhoz, ellenben legyen az utca túloldalán forgalmas kávéház is, ahol asztaltársaságok alakulnak ki, legyen ott neki is törzshelye, legyen a sarokban zongora és üljön mögötte dzsessz-sztenderdeket játszó (lehetőleg vak, fekete és szivarozó) zongorista, a fogason nyeles fakeretben lógjanak a friss újságok; legyen egy mozi, ahol hetente vetítik a Nagyítást és a Szindbádot, legyen egy jól felszerelt könyvtár, régi könyvekkel és friss folyóiratokkal; legyen továbbá sakk-klub, ahová néha nagymesterek is betérnek; ne essen túl messze a kis koncertterem, ahol a legmodernebb kamaradarabokra áhítozó kevesek összejárnak okos képet vágni; és persze legyenek cigarettafüstös szerkesztőségek hatalmas ócska íróasztalokkal, és legyenek elegáns kiadók csőbútorral, csinos titkárnőkkel és finom kávéval; legyen jó borbélyüzlet is, ahová a friss pletykákat megtudni akár a kopaszok is betérhetnek. Legyen valahol piac hangos kofákkal és halszaggal, legyen árnyas park kényelmes padokkal, legyen folyóparti gesztenyesétány, ne legyen túl messze sem az ódon vár, sem az uszoda, bár ezek nélkül jól megvan, mint ahogy templom nélkül is, mégis szeretné tudni, hogy ezek is vannak, léteznek elérhető távolságban, ráfordulhat a feléjük vezető utcákra, és csak rajta múlik, hogy amíg ezeken végighalad, úgy dönt-e, hogy alkalmasnak érzi az időt, a helyet, önmagát arra, hogy történelmi tudatát, testi épségét vagy hitét erősíteni megkísérelje, vagy pedig úgy, hogy ezeket elegendően erősnek gondolván továbbhaladjon.

Legyen továbbá saját kis könyvesboltja, törzsszerzőkkel és törzslátogatókkal, nyithasson benne olvasótermet, szervezhessen oda rendezvényeket, örüljön, hogy jó házigazdának tartják, olyannak, aki mindig új ötletekkel áll elő, például azzal, hogy beszéljen mindenki a maga álomvárosáról.

A többiek figyelmesen hallgatták, aztán felsóhajtottak: milyen kár, hogy ilyen város csak az álmokban létezik.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:50:20, vasárnap
 
  VISSZHANG



- Hogy vagy?

A kérdés szokatlanul tompának, színtelennek hatott az amúgy visszhangos szobában, amely máskor minden kiejtett szót, halk sikolyt vagy sóhajtást hosszan dédelgetett, végiggörgette a csupasz, fehér falak mentén, felszivárogtatta a mennyezetre, lecsepegtette a több helyen feketévé kopott linóleum-padlóra, majd újra összegyűjtötte foszlányait a légtérben, valahol a légypiszkos, csupasz villanykörte alatt, hogy úgy hasson, mintha minden elhangzott szó, minden keltett nesz állandó lakójává válna a szobának, és mielőtt átköltözne valamely titkos, képzetes térbe, előtte még, ha elenyésző erővel is, de újra s újra hangot ölt, ismétli magát, hogy visszavonhatatlanná váljon.

A mostani kérdés azonban tompán koppant, nem pattant vissza sem a függőleges, sem a vízszintes síkokról, nem csengett tovább a nő fülében, emléke nem maradt ott a férfi ajkán - egy perc teltével már egyikük sem tudta, egyáltalán elhangzott-e a kérdés, s ha igen: melyikük tette fel, kitől várt választ, s megválaszolható-e bármi is, amire itt, amire most kérdeznek rá, ebben a váratlanul visszhangtalanná vált, elszigetelt betegszobában, az idő folytonosságából felfüggesztett, dimenzióiból kisiklatott pillanatban, amikor már nem tudni, mi történt előbb és mi utóbb, minek mi az előzménye és mi a következménye, és a hallgatás, amely a kérdés elhangzása előtt vette kezdetét, az miben különbözik attól a csendtől, amely azóta terpeszkedik közöttük, s vajon ha visszafelé forgatott filmen látnák magukat, nem volnának-e megkülönböztethetetlenül hasonlatosak mostani önmagukhoz?

A férfi felkönyökölt fektében, óvatosan megfogta a feléje nyújtott csésze fülét, de nem volt bizonyos abban, kívánja-e a kávét, mint ahogy abban sem, ha most szürcsölni kezd, azzal nem tesz-e valamit túlhaladottá, elévültté, nem menti-e fel ezzel a gesztussal önmagát és a nőt az alól a maradék kényszer alól, amely elvárja, hogy a kérdések megválaszoltassanak. Fogta, tartotta a csésze fülét, anélkül, hogy a további cselekvésre rászánta volna magát.

A nő a maga kávéjával leült a szoba egyetlen székére, lerúgta vászoncipőjét és meztelen lábfejét bedugta a férfi paplana alá melegedni. A férfi forró combja egy rándulással válaszolt a hideg érintésre, ettől csészét tartó keze is megingott, s mintha a megzavart mozdulatlanság hatalmazná fel erre, mégis a szájához vitte a gőzölgő feketét.

Mindazok az apró zajok, neszek, amelyeket eközben ejtettek, fokozatosan felmetszették a zsibbadt süketséget, és amikor a nő kanalával kavargatni kezdte a maga kávéját, a betegszoba megtelt csilingeléssel, mint valami ez alkalomra komponált zene dallamával.

Ettől kezdve a szoba helyreállított eredeti akusztikája mintha visszamenőleg is érvényesült volna: rákúszott a férfi ébredésének kisiklatott pillanatára, restaurálta az akkor tompán koppanó kérdés hangterét, mégpedig olyan hitelességgel és intenzitással, hogy a nő felnézett csészéjéből, picit félrehajtotta fejét, mintha hallgatózna, mintha fülelne, s találgatna, mely irányból, s vajon neki érkezik-e a kérdés.

A helyzet fonáksága, amely abban állt, hogy a beteg, lázasan fekvő férfi az ő hogyléte felől érdeklődik, nem lepte meg különösebben a nőt. Már csak azért sem, mert a tegnapi mondatok kötötték le, a férfi már-már fájóan kitárulkozó érvelése - vajon meddig kellett volna várnia erre a vallomásra, ha nem jön ez a kis belázasodás -, így talán az ő figyelmének az iménti hiánya miatt vesztette el akusztikáját a szoba, visszhangját a kérdés. Ám most, a fém és a porcelán magakeltette harangjátéka után a feltett kérdés újra érvényre jutott. A nő érezte, nem kerülheti el a választ, ugyanakkor fogalma sem volt, mit felelhetne.

Kattogva teltek a haladék másodpercei, elfogyott a szürcsölés, az ajtó fölül levált egy fél tenyérnyi olajfesték-pikkely és vitorlázva libbent a mosdókagyló alá. A folyosóról zajok, beszédfoszlányok kezdtek beszüremkedni: érkeztek a rendelő orvosok, a nővérek - és lassan az első betegek is.

A férfi nyelve alatt újabb kérdések csomósodtak össze, szerette volna tudni, meddig kell itt maradnia (avagy, mellékesen: miért kell egy klinikán betegszobának lennie, amikor a szomszédban több száz ágyas kórház terpeszkedik), s ha már úgy hozta a véletlen (ugyan, történik-e bármi is velünk véletlenül!?), hogy ebben a börtöncellánál alig nagyobb és barátságosabb sivár helyen mondhatta el legszebb vallomását, akkor nem hiába tette-e: megváltozott-e valami a nőben, mutat-e majd szemernyi hajlandóságot arra, amiről korábban hallani sem akart.

A nő kinézett a maszatos üvegű ablakon. A közeli reptér kifutójáról látható erőlködéssel épp elrugaszkodott egy kis AN-24-es, de hangja nem ért fel a hegyre. Balrább az egyetem néhány korpusza látszott: azok a szürke falak, amelyek között hat éven át ültek együtt, oly közel kerülve egymáshoz, hogy azóta csak távolodhattak.

Hiába követte a nő tekintetét, a férfi fektében nem sokat látott az ablakon túli világból, csak a folyótól kerülgetett dombok kontúrjai rajzolódtak az ég alá szürkén, kicsit elmosódva, mintha a régi emlékek homályosságára utalnának. Karjában mégis megbizsergett a régi úszások emléke, s ez furcsán keveredett azzal a zsibbadással, amelyet mostani kényelmetlen, könyöklő testhelyzete okozott.

Üres csészéjét a szekrénykére tette és visszafeküdt. A paplan alatt megkereste a nő hideg lábfejét, ujjait alig érintve a bőrhöz járatni kezdte fel és alá, a bokától a lábszár kezdetéig. Mindennek semmi köze nem volt sem az elmúlt éjszakához, sem az évente együtt töltött néhány héthez, amikor egymásnál vakációztak, mint ahogy az elmosódott körvonalú dombhoz és a vízparti ölelésekhez sem. Amihez a hideg lábfejnek és a rajta futó lázas ujjaknak köze volt, az valami megfoghatatlan torlaszként terpeszkedett közöttük, nem volt hasonlatos sem falhoz, amelyet igyekezhettek volna megbontani, nem hasonlított a távolságra, amelyet áthidalhattak volna, inkább az idővel mutatott rokonságot, a felborult folytonossággal, amely az egymás nélkül töltött percek kiszolgáltatottságából építkezett. Azokból a pillanatokból, amikor nem melegedhettek egymás takarója alatt, amikor elfelejtődött receptoraikban az érintés, amikor csaltak és csalattak, amikor a nő meghallotta háta mögött az utána lopakodó magány félelmetes lépteit, amikor a férfit csaknem kitoloncolták, amiért új állampolgársága előtt elvált feleségétől, amikor a nő nem értette, főorvosi kinevezése után miért sírja végig az éjszakát, amikor a férfi hiába hajszolta a sikert és a nő hiába mondott le eszményeiről, amikor nem segített alkohol és altató, sem felejtés, sem emlékezés. Igen, az égető szúrás a szemhéj mögött, a szorítás a mellben, az üresen ásító lakás vagy a reggelre idegenné váló partner, a soha meg nem írt levelek, a nem vezetett napló, a be nem vallott gyengeségek, a szégyellt önzetlenség és a kötelező önzés, a nemzeni nem akart és megfoganni nem engedett új élet, az elkapart seb, a kifekélyesedő hiány - ennek volt köze a leheletnyi simogatáshoz, ez tette érvénytelenné ebben a börtöncellánál alig barátságosabb betegszobában az evidenciákat, ez borította fel a kötöttségekre hivatkozó észérveket, helyezte hatályon kívül az külső elvárásokat és a belső megfelelni akarást, ez törölt el minden munkahelyet, szerződést, állampolgárságot, beteg szülőt és eladhatatlan családi házat, hálát és ragaszkodást, tartozikot és követelt, jogot és kötelességet - a lelkiismeret színültig tömött, túlsúlyos, átkozott, tovább nem cipelhető hátizsákját.

A nő érezte, a haladék kattogása abbamarad. Egyszersmind a levegő is mintha elfogyott volna körülötte. Szédülni kezdett, zsibbadt az ajka, szeme előtt ijesztő fekete leplek lobogtak, úgy érezte, minden erő elszáll a testéből. Félt, hogy egyre erősödő fülzúgása miatt nem tudja majd megállapítani, vajon tompán koppan-e avagy élesen, visszhangosan csendül az, amit kimond:

- Köszönöm, jól.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:49:08, vasárnap
 
  VENDÉGLŐ A DILIS PALIKÁHOZ
Megjelent: UngBereg 2001 almanach



Ült a megszokott asztalánál az ablak mellett és nem értett semmit.

Nem értett semmit, és ez tegnap óta most kezdte először zavarni. Az a mérhetetlen fásultság, amely akkor telepedett rá, amikor elhagyta az otromba iparvidéket, az imént még kitöltötte egész lényét, még ott terpeszkedett agyában, rátelepedett a szándékra, amely megoldást, értelmezést kereshetett volna. De most a hely és a helyzet megszokottsága, az ezredszer ismételt cselekvések, ahogy szétválogatja a borítékokat, ahogy odainti a pincért, emeli a korsót, kinéz az ablakon, ezek a beidegzett mozdulatok felébresztették a vágyát, hogy mégis megértse, érteni merje azt, aminek a megfogalmazása elől eddig gondosan kitért.

Kint buzgón pergett a film, öntudatos statiszták serege vonult fel és alá az utcán, aztán begördült a kistotálba a díszlet-villamos, férfiak, nők és gyerekek szálltak le serényen. Mindegyiküket külön megvizsgálta, pedig tudta, akit ő vár, az ráérősen, gyalog érkezik, könnyedén, mint aki tudja, erőlködés nélkül is nagyot alakíthat, és persze neki sem kell őt tüzetesen szemügyre vennie, mert az utca végéből is megismeri jellegzetes kacsázó járását. Vagyis hát, igen, nem is azt azonosítja, akit vár, mert csak egy tökéletesen eljátszott szerepet ismer majd fel, amely talán jobb az eredetinél.

Elvonta a tekintetét az utca forgatagáról, a magasba nézett, hosszan figyelte a dóm kupoláját, tornyait. Ez volt az egyetlen, amit valóságosnak hitt maga körül, úgy érezte, csupán ezek az ívek mondanak igazat a létező világ konstrukciójáról, ezek a finom hajlítások, a precízen meghatározott arányok, az egymásba simuló idomok. Szinte látta maga előtt a székesegyház nagyszerű tervrajzát egy kiterített hatalmas papíron, igen, ennek van értelme, van jelentése, nem úgy, mint az ő kusza ábrájának, összegabalyodott nyilainak, amelyek egy üresen hagyott négyzetre mutatnak idegesítően.

Megdörzsölte a halántékát, felemelte, aztán visszatette az asztalra a kiválogatott borítékokat. Szűnni érezte a fejfájását, és ez nem volt igazán a kedvére, mert ezzel együtt erősödött benne a kényszer, hogy minden részletet, minden apró epizódot újra végiggondoljon, a fontosakat csakúgy, mint a jelentékteleneknek tűnőket. Kényszer, igen, valami ismeretlen erő hatására fellépő késztetés, amelynek immár semmi köze ahhoz az egészséges kíváncsisághoz, amely az elmúlt napokban hajtotta, semmi köze a szenvedélyhez, amelynek feláldozta éjszakáit, s amely előbb a sejtelmek apró magvaiból kihajtatta a bizonyosság védtelen palántáit, majd óriás vadonná növesztette őket, a teljes elbizonytalanodás ijesztő rengetegévé.

Nem, semmi kedve nem volt felidézni és újraélni a történteket, ám minden jel arra mutatott, ezt mégis meg fogja tenni, mert a várakozás számlálhatatlan pillanataiból sehogyan sem akart összeállni az idő egésze, mint ahogy a felborult kronológiájú mozzanatok sem mutattak semmi hajlandóságot arra, hogy kitegyenek egy kerek történetet.

Az állomásnál akar leszállni vagy a konzervgyárnál, kérdezte a nő a pénztárban, mire ő megvonta a vállát. Nem mindegy? Egyáltalán nem mindegy, a gyár kívül esik a városhatáron, más a tarifa. Nem ismerős arra? Nem, nem ismerős. De azt csak tudja, hogy mit keres abban a városban? Igen, az utcát, azt tudja. Megmondta. Aha, akkor az a konzervgyár lesz, döntötte el a nő, hatalmas ollójával cikkcakkos vonal mentén kivágott egy rózsaszínű kutyanyelvet a tömbből, aztán egyik kezével rácsapta a bélyegzőt, a másikkal kirántotta a férfi kezéből a papírpénzt, majd villámgyorsan összekapdosta fiókja aljából a visszajáró aprót és a jeggyel együtt kicsapta a pénztárablak párkányára.

Nyugtalanul ült a buszban, többször is azon kapta magát, hogy csattogtatja, ki-be kapcsolgatja az ölében tartott aktatáska fémcsatját. Fellélegzett, amikor végre meglátta az útjelző táblán a város nevét, és amint feltűnt egy otromba ipari építmény, azonnal felpattant. Petrolkémia, olvasta el a feliratot, de már nem akart visszaülni. Előrement, egészen a vezető fülkéjéig és türelmetlenül toporgott az ajtó előtt, hogy amint megérkeznek, elsőnek szállhasson le. Ám rosszul számított: a busz előbb befutott a belvárosba, megállt az állomásnál, itt le és felszállók egyaránt akadtak, aztán átzötykölődött egy irdatlanul hosszú iparvidéken és csak amikor újra feltűnt a lakott terület végét jelző tábla, akkor bukkant elő egy kanyar mögül a konzervgyár ormótlan kolosszusa.

Eddigre minden türelmét elvesztette, mintha menekülne, úgy ugrott le a buszról, majd gyors léptekkel megindult a lakóházak irányában.

Sietett, pedig senki sem várta ebben a városban. Egy másikban várták, ahol nincs konzervgyár. Ahová vonattal érkezne és amíg ráérős, de határozott léptekkel átvágna a parkon, ismerősök köszönnének rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap. Ő meg ráfordulna a sétányra, megállna a posta hatalmas órája előtt, figyelné, mint olyasmit, amihez érdemes igazodni. Akivel találkozni fog, annak nem lenne órája, mégis pontosan tudná, mikor kell elindulnia dóm felé.

A térképen persze minden másként festett, egyszerűnek tűnt a tájékozódás, most azonban néhányszor elbizonytalanodott. Végül csak megtalálta a keresett utcát. Ha létezik a 119-es házszám, az már fél siker, gondolta. Ahogy haladt, egyre jellegtelenebb épületek kerültek a szeme elé, mind nagyobbak lettek a beépítetlen, elgazosodott és szeméttel feltöltött grundok. Ennek megfelelően a házszámok is mind lassabban emelkedtek, a burkolat is egyre töredezettebb, gödrösebb lett. Az utca vonalát rozsdás oszlopok tetejére erősített ismeretlen rendeltetésű fémcsövek kísérték, néha átíveltek az út fölött, máskor hirtelen befúrták magukat a földbe, megint másutt párát fújtak egy meglazult illesztéknél. Némelyikük be volt pólyázva, de a burkoló anyag már felszakadt, lefeslett róluk, a sebekből élettelen belekként lógott a megfeketedett anyag, amelyet néha meglengetett az édeskés, émelyítő szagot lehelő szél.

A páros oldalon haladt, hogy jól rálásson a páratlanra, s időben megpillanthassa, alaposan megvizsgálhassa a keresett házat. Még a százasokat sem érte el, de úgy érezte, mindjárt kigyalogol az emberi vegetálásra még alkalmas élettérből. Pedig ellenkezőleg, egyre inkább magába ölelte ez a földszintes proletár tanyavilág, amely csak látszólag húzza meg magát a sokemeletes lakótelep mögött, valójában mégis terpeszkedik, elnyel mindent, ami a semmi peremére sodródik.

Valami hideg fuvallat csapott az asztalok közé, ő megborzongott, és mintha ugyanerre reagálnának, az utca galambjai mind egyszerre felrebbentek, a magasba szálltak és rövid körözés után megültek az épületek kiszögellésein, az ereszeken. A röptüket kirajzoló csíkok, úgy tetszett, még percek múlva is behálózták a légteret.

Igen, csak akkor történhetett, amikor hosszabb ideig nem találkoztak. Ő havonta egy vagy két alkalommal várta itt, a megszokott helyükön, ült órákig ugyanennél az ablak melletti asztalnál, és ahogy hiányérzetével, úgy a kupacokba rakott borítékokkal sem tudott mit kezdeni. Maradék sörét lötybölgette a korsó alján, közben, ahogy most is, ki-kinézett az üvegen túli világra, amelyről akkor még nem tudta, hogy minden eleme, mindaz, amit lát, csak festett dekoráció, intésre rebbenő madarak, egymáshoz illesztett kellékek, utasítást végrehajtó statiszták. Igen, valahonnan irányítják őket, hallják a megafonból a rendező torz hangját, betérnek az üzletekbe, felszállnak a villamosra, és mindezt csak azért, hogy hihetővé, elfogadhatóvá, a valóság illúzióját keltővé tegyék a jelenetet, amikor majd a főszereplő megérkezik.

Csak akkor történhetett, amikor hónapokig hiába várta. Minden alkalommal megkérdezte az ismerős pincért, nem tud-e róla valamit, de az csak a vállát vonogatta, egy ideje ők sem látták a környéken, de hát nekik egyáltalán nem is hiányzott.

Igen, akkor, csak akkor.

Aztán egy napon jellegzetes alakja újra feltűnt. Mint mindig azelőtt, sapkáját igazgatva odajött az asztalához, és vigyorogva megállt előtte.

És ő semmit, de semmit nem vett észre. Helyesebben, ahogy most visszaidézi ezt a találkozást, az talán feltűnt neki, hogy az arcát a szokásosnál is jobban ellepi a szőr és a haj, és mintha kisimultak, meglágyultak volna a vonásai. A tekintete, igen, a tekintete is valahogy élőbbé vált. Bárhol is ette a fene az elmúlt hetekben, az a javára vált, gondolta akkor. Ha nem vigyorogna ilyen idétlenül, mindenki normálisnak hihetné. Ennyi. Ennyit bizonyosan megállapított, ezt vissza tudta idézni most is, amikor újra azt várta, hogy megjelenjen az asztalánál. Kért még egy sört, aztán meredten, fejfájósan bámulta tovább a díszletvilágot, s ha megunta, felnézett a magasba, követte a dóm klasszikus íveit, a galambok röptének könnyed vonalát, és engedelmesen tűrte, hogy a metszéspontok kirajzolják az értelmetlen események érthető üzenetét.

A ház, ha lehet, még jellegtelenebb volt a többinél, egyetlen különlegessége az elfüggönyzött bejárati üvegajtó volt, ami arra vallott, talán nem is lakásnak használják a lapos tetős szürke épületet. Csengőt hiába keresett, így hát lenyomta a kilincset, és nem is csodálkozott, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva. Ahogy belépett, idegesítően éles hangú kisharang szólalt meg fölötte. A hangra rossz külsejű, koszlott fehér köpenyt viselő alak jött elő egy paraván mögül.

- Milyen kezelést kér?

- Kezelést? Nem kérek semmilyen kezelést. Maga ugye nem a tulajdonos.

- Fáj valamije?

- Semmim sem fáj, nem ezért jöttem. Hol találom a tulajt?

- Azt nem tudom.

- Nem ebben a házban lakik?

- Szerintem nem is ebben a városban.

- És mikor szokott találkozni vele?

- Még soha nem láttam. Mit akar tőle?

- Elég, ha ad egy telefonszámot!

- Nincs meg nekem. Ő szokott ideszólni.

Most érzi csak, milyen képtelen ötlet volt részéről vállalkozni erre az utazásra, milyen kicsi az esélye annak, hogy eredménnyel járhat. Ország, város, utca, házszám, név, álnév - most újra kavarogni kezdett a szeme előtt a sok variáció és a számtalan megfeleltetésből ez a kiválasztott legvalószínűbb, mint a felépített rendszer egyetlen lehetségesnek vélt gyöke. Mennyivel szívesebben lenne most abban a másik városban, ahová vonattal érkezne és miközben határozott, de ráérős léptekkel vágna át a parkon, ismerősök köszönnének rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap.

Visszajár, mert a postafiókját megtartotta. Évekig nem volt állandó lakása, így mindig mindenütt a diákkora óta bérelt postafiók számát adta meg biztos elérhetőségként. Most is hiába lakik hosszabb ideje az üdülőövezetben, állandó munkahelye is, ahová heti két alkalommal jár be, hiába van a székvárosban, soha nem tudta rászánni magát, hogy körlevelet írjon és küldjön el háromszáz helyre: kérem, a címem megváltozott, a küldeményeket a jövőben ide és ide kérem. Aki egy szakmában nemzetközi szintre verekedte magát, nem ajánlatos változtatnia a postacímén: minden listán, adatbázisban, nyilvántartásban a neve mellett ez szerepel, ide kapja a folyóiratokat, a legkülönbözőbb értesítőket és tájékoztatókat, ide érkeznek a fontos és kevésbé fontos felkérések, meghívások, ajánlatok. Adatai vándorolnak országról országra, kontinensről kontinensre, szerepel a legkülönbözőbb szaknévsorokban, olyan testületek és bizottságok nyilvántartásában, amelyek pályázatokról, ösztöndíjakról, szakmai elismerésekről döntenek. Így aztán gyakran sosem hallott helyekről érkeznek címére a szóróanyagok, jelentkezési felhívások, pályázati űrlapok. Ha felmondaná a postafiókot, elvágná magát a világtól, talán évekig is eltartana, míg a régi címét mindenütt felváltaná az új.

Ezek az ésszerűségi érvek. De persze volt más oka is. Ahányszor csak megérkezett az egyetemi városba, mindannyiszor erőt vett rajta a kellemes, bizsergető izgalom. Nem, nem tartotta magát alkalmasnak semmilyen érzelgősségre, így elfogódottsága távol esett bármiféle nosztalgikus révedezéstől: a kis barokk ékszervárost önmagában szerette, nem mint visszahozhatatlan ifjúsága színterét. A legritkább esetben kereste fel itt élő ismerőseit, volt diáktársait. Havonta egyszer vagy kétszer sorra kerülő szokásos programja alig is állt másból, mint célszerű és folyton ismétlődő cselekvések sorából: leszállt a vonatról, átvágott a parkon, a háborús emlékműnél ráfordult a sétányra; pár perc múlva már ott volt a posta épülete előtt; itt sohasem mulasztotta volna el, hogy a bejárat fölé mintegy cégérként függesztett hatalmas órához hozzáigazítsa karóráját, aztán ment egyenesen az emeletre, kezében már csörgött a postafiók kulcsa. A kis fémrekesz rendesen tele volt a világ különböző tájairól érkezett folyóiratokkal és levelekkel, ezeket kinyalábolta és aktatáskájába szórta, aztán még bekopogott a matt üvegű ablakon, van még valami a B26-osnak, kérdezte, igen, hogyne, kapta a szokásos választ, és valahonnan bentről, bizonyára egy másik fémrekeszből eléhoztak nem ritkán még ugyanannyi küldeményt. A postáról egyenesen a diákok körében most is népszerű vendéglőbe indult, ahol koradélutánonként alig akadt kuncsaft, így elfoglalhatta az ablak melletti asztalt: innen rálátott a dómra, és talán ez a látvány és a látvány nyújtotta elégedettség volt az, amelyet, úgy érezte, elveszítene, ha felmondaná a postafiókját.

Mire a sörét kihozták, ő már be is borította a rendelkezésére álló teljes asztalfelületet, a korsónak már úgy kellett helyet szorítani. Itt történt az első válogatás, amelynek két szempontja is volt: a sürgősség és a fontosság, és ennek megfelelően a küldemények pár percen belül stószokba rendeződtek: érdektelen; fontos, de ráérős; sürgős, de nem fontos; fontos és sürgős. Az utóbbit elég tüzetesen át is lapozta, előfordult, hogy ott azonnal írt pár sort egy válasz-levlapra vagy kitöltött valami űrlapot, netán útban az állomás felé felhívott valakit telefonon.

Ahogy végzett a válogatással és a sörrel, addigra mindig megjelent az asztalánál a sapkáját igazgató Palika, aki ilyenkor megkapta a reklámkiadványokat és a nélkülözhető színes prospektusokat, amelyeket kitörő, gyerekes örömmel fogadott minden alkalommal, csakúgy, mint a szükségtelenné vált tucatnyi borítékot, tasakot. Iszol egy pohárral, Palika, következett a tökéletesen fölösleges kérdés, amelyre mindig ugyanaz a vigyor volt a válasz. Amíg vendége körülményeskedve letelepedett az asztalhoz és szuszogva nyelni kezdte a sört, addig ő rendet rakott az asztalon, aztán fizetett és sietve távozott, hogy elkerülje az idióta artikulálatlan hálálkodását.

Palika még maradt ilyenkor. Előbb csak nézegette a borítékokon a bélyegeket, simogatta a színes prospektusokat, aztán - szinte félve - beléjük is lapozott. Az igazi élvezetet otthonra hagyta, amikor majd beülhet a kis kuckójába és kezdődhet a rakosgatás. A borítékokkal és tasakokkal kezdi. Gondosan kisimítja és kupacba osztja őket, hasonlóan, mint eredeti tulajdonosuk, épp csak más ismérvek: nagyság, formátum, anyag, szín szerint. Aztán következnek a prospektusok. Éles ollójával sorra kivagdosgatja a színes képeket. Előbb csak ablakokat vág a lapokba, kinyesi az álló és fekvő téglalapokat, végigrakja velük a díványt, az asztalkát, gyakran a padlót is. Ha nincs több kivágnivaló, akkor osztályozza a képeket: külön azokat, amelyeken emberi alakok szerepelnek, külön a városképeket, tájakat, autókat és más gépeket, mosóporokat és fogpasztákat. Ezután következik a körbefaragás. Ehhez körömvágó kisollót használ. Akkurátusan halad a kontúrok mentén, külön vigyáz, nehogy megkurtítsa a topmodellek haját vagy lenyesse az autók kerekét. Amikor ezzel is elkészül, újra rendezgeti, csoportokba rakja a most már csak óvatosan mozgatható képeket. Jöhetnek a tárák. Szekrény tetejéről, ágy alól, ablakpárkányról, sarkokból kerülnek elő a többnyire színig megtelt, üzletek szemetéből válogatott kartondobozok. Az új zsákmány elhelyezése jó alkalom arra, hogy átválogassa gyűjteményét, fájó szívvel megváljon egy-egy reménytelenül szétszakadt vagy elrongyolódott példánytól. Mire minden új darab megtalálja a maga helyét, rendesen rá is esteledik.

- És mikor fog telefonálni.?

- Azt nem tudhatom.

- Nekem találkoznom kellene vele.

Alig akarja elhinni, de mintha megfájdult volna a feje. Micsoda helyzet: mások alighanem azért járnak ide, hogy elmúljon nekik, ő meg... Diákkorában gyakrabban volt ilyen panasza. Emlékszik, akkor is migrén gyötörte, azon az emlékezetes napon.

A szokott asztaluknál iddogáltak akkor is. A világot már a második rundó után megváltották, most hát egymást cukkolták unalmukban. Valaki éppen a társaság egyetlen szakállas tagján gúnyolódott, amikor Palika megérkezett és félszegen, ahogy szokott, sapkáját sűrűn igazgatva közelített az asztalukhoz. A nagyhangú fiúk hadonászva invitálták, jöjjön, igyék velük. Legalább lesz kin röhögni. Indul is a heccelődés, meg-megbökik az idiótát, kabátját húzogatják. Palikának még jobban eltorzul az arca, hol leveszi, hol meg felteszi a sapkáját, vigyorog, szuszog. Érkezik a söre, mohón kap utána, de az egyik fiú gyorsabb, elrántja előle. A félnótás nem tudja mire vélni a dolgot, vicsorogni kezd nagy sárga fogaival. A heccelődők a jól sikló asztalon lökdösni, csúsztatni kezdik egymásnak a korsót, Palika nyúlkál, kapkod utána, de mindig elszalasztja. Egyre nagyobb a röhögés, alig hallani, ahogy egyikük felordít, hagyjátok abba. Dehogy hagyják. Egyre hevesebb a macskaegér játék, Palika meg egyre kétségbeesettebb. Mígnem valaki rosszul lódítja a kriglit, felborul, és a sör végiglöttyen az asztalon. Mindenki felugrik a helyéről, csak az idióta marad mozdulatlan és megsemmisülve figyeli, ahogy az asztalról az ölébe csorog a habzó sárga lé. Szemetek vagytok, ordít át a hahotán az előbbi hang, nagy dicsőség kicseszni egy hülyével. Félbemarad a kacaj, csak a lányok vihognak még kicsit. Neked meg de nagy lett a szád, recseg egy basszus. Szikráznak a szempárok, de a dolognak nincs folytatása. Jön a pincér, a heccmester kifizeti a cechet, a társaság hangosan távozik, senki sem érti, egyikük miért marad ott kettesben a hülyével, miért rendel neki egy újabb sört.

Neki már a második korsó után megfájdult a feje, az egész ugratást kényszeredett mosollyal nézte végig. Amikor a söröskorsó felborult, iszonyú szúrást érzett a homloka mögött, alig hatolt el a tudatáig, mi is történt. Hogy a máskor halk szavú János mi okból kelt ki magából, azt jószerével meg sem értette, csak másnap rakta össze magában a történetet. Derék dolog, gondolta magában, ez egy rendes fiú, akár barátkozhatnék is vele. Mégsem szánta rá magát, hogy közeledjen, kezdeményezzen. Akkor nem tudta, de később megértette, mi tartotta vissza. A rossz érzés, amiért ő nem kelt Palika védelmére, hanem maga is részt vett az ízetlen játékban.

- Sajnálom, ebben nem tudok segíteni. Talán hagyjon neki valami üzenetet.

Üzenetet? Ugyan? Ezzel az erővel levelet is írhatna.

Az idióta egy alkalommal a szokásosnál is jobban vigyorgott. Láthatóan roppant örült annak, hogy ezúttal ő is adhat valamit, viszonozhatja a söröket és az adományokat. Állt az asztal előtt, és két kézzel, mint valami ereklyetartót, jelentőségteljesen megemelte a jókora dobozt, aztán letette az asztalra őelébe.

Az évek során elégszer megfigyelhette, hogy ő a küldeményekről olykor le-letépi az érdekesebb bélyegeket, néha a feladó címét is kiszakítja és elteszi, és csak az így megcsonkított borítékokat adja oda neki. Gondolt hát egyet és otthon kiborította hatalmas gyűjteményét. Amelyiken bélyeget és címet talált, azt akkurátusan kivágta. Tele is lett vele a egy cipős doboz, amit most boldogan tett le a korsó mellé az asztalra. Ő a gesztustól meghatódva megduplázta a söradagot, aztán távozott, hóna alatt a pakkal. Az első sarok mögött, biztonságos takarásban, megállt egy kuka előtt, hogy megszabaduljon tőle. De meggondolta. A fenébe is, csak nem dob ki egy ajándékot. Otthon aztán feltette az adományt a szekrény tetejére, hosszú ideig hozzá sem nyúlt.

Hetek telhettek el, míg egyszer elővette és előbb csak úgy, kíváncsiságból beletúrt, kiemelt néhány papírcetlit. Nahát, nem is akármilyen címek és bélyegek! Egy óra múlva aztán azon vette észre magát, hogy már mindent betemetnek a kis papírszeletek: végigrakta velük íróasztalát, a két széket, a kisasztalt, jutott a díványra is.

Hangosan felolvasta a címeket, lázasan más-más sorrendbe rakta őket, és olyan izgalom fogta el, mintha sorsa alakulása függene attól, sikerül-e kirakni ezt a furcsa passziánszt. Valamit megsejtett, megérintette valami sugallat: a cetlik mögül kiüzent az összefüggések rejtett rendszere, amelyben, ha elegendő variációt vesz sorra, minden a maga helyére kerülhet.

Éjfél körül akadt nyomára az első megfeleléseknek, amelyek nyomán sejtései súlyos gyanúvá értek. Hajnalra sikerült a mellékes adatokat kiszűrnie és minden súlyosabb ellenmondást feloldania, és egyszer csak a teljes rendszer azon gyönyörűségében feltündökölt előtte. Még nem tudta megfejteni, nem tudta értelmezni, még csak annyi vált bizonyossá, hogy a rendszer van, és hogy léte meghatározza az egyes elemek helyét és szerepét. Igen, nem lehet másként: Palikának rajta kívül van még egy állandó beszállítója. Most már csak a roppant konstrukció összetevőit kell megtalálni, kijelölni számukra az egyetlen lehetséges pozíciót, és akkor, akkor...

Itt abba kellett hagynia. Okfejtése falba ütközött. A következtetés, amelyre eddigi okoskodásának nyilai rámutattak, túlontúl bizarrnak tűnt. Nem, nem engedheti meg, hogy a tiszta logikába akár csak csipetnyi misztikum is keveredjék! Majd! Majd holnap, tiszta fejjel.

Másnap a ráció trónusában ülve kezdte újra az egészet, és estére újra ott tartott, hogy vagy valami hihetetlenséget kell elhinnie, vagy be kell látnia, hogy hibás az okfejtése, valahol téves vágányra tért és kisiklott.

Nem jutott előbbre harmadnapra, negyednapra sem. Aztán felhagyott a dologgal, elhanyagolt ügyei után nézett, megírt egy beszámolót, nyélbe ütötte régebben elkezdett szakcikkét, amelyet egy külföldi lap rendelt, kétszer is felutazott a székvárosba, hogy állandó munkahelyén megmutassa magát, eleget tett idős kollégája hét vidéki meghívásnak. Napokig kerülgette a cipős dobozt, míg aztán nem tudott tovább ellenállni a kihívásnak. Elővette a szerinte azonos forrásból származó legárulkodóbb kivágatokat, minden címet ismét elolvasott, minden bélyegző dátumát újra kisilabizálta, papírt, tollat vett elő, jegyzeteket készített, ábrákat rajzolt, kronológiákat állított össze, nyilakkal ábrázolta az összefüggéseket, összerakta és ismét szétszedte az egész rendszert, mígnem az, ami korábban hihetetlennek, tökéletesen valószerűtlennek tűnt, most már ha nem is bizonyossággént, de megkerülhetetlen lehetőségként rajzolódott ki előtte. Nézte, nézte a kusza vonalakat, városok, egyetemek, kutatóintézetek, szerkesztőségek és kiadók nevét, végigfutott az időrenden, igen, minden stimmel. A lap közepén üresen hagyott négyzetbe beírta a nevet. A kép teljesnek tűnt.

Hát megtaláltalak!

Aztán összegyűrte a lapot, és ahogy a kémfilmekben látta, gondosan elégette a hamutartóban. De hülye vagyok, nevette ki magát szinte azonnal, de az elszenesedett maradványokat ennek ellenére összemorzsolta és a papírkosárba szórta.

Aznap álmatlanul hánykolódott ágyában, és reggel elindult a buszállomásra, hogy jegyet váltson a világvégi iparvárosba.

- Ha soha nem találkozott vele, hogyan fizeti a bérleti díjat?

- Átutalom egy számlaszámra. Azt hiszem, annak az embernek fontos, hogy inkognitóban maradjon.

Annak idején, ha barátság nem is alakult ki köztük, becsülték egymást. Amikor lediplomáztak, egy évig még összejárt a társaságuk: minden páros hónap utolsó vasárnapján kedvenc vendéglőjükben gyűltek össze néhányan, alkalomról alkalomra egyre kevesebben. Ő és János mutatkoztak a leghűségesebbeknek, előfordult, hogy - kicsit kényszeredetten - kettesben beszélgették végig a délutánt, aztán egy idő után már őket is hiába kereste az asztaluknál a naponta betérő Palika.

A világ dolgairól hasonlóan gondolkodtak, de szakmai pályájuk már az elején élesen elkanyarodott. Őt az elmélet, az alapkutatások vonzották, előbb tanársegéd lett, aztán ledoktorált, Jánost a gyakorlatiasság és a gyors siker vágya a monopol helyzetű nagyvállalathoz sodorta. Egy korszakos újításától sokáig volt hangos a sajtó. Aztán hosszú ideig semmit sem tudott róla, mígnem neve újra a címlapokra került. Ipari kémkedés. Ő hitte is, meg nem is. Ekkor már több esztendeje volt annak, hogy nem találkoztak.

Tudta, hiába keresné. Pedig azelőtt, éveken át, amikor hiába küszködött egy szakmai probléma megoldásával, hányszor megfordult a fejében, hogy ők ketten... Az elmélet és a gyakorlat, az elvontság és a racionalitás, a szabad képzelet és a földön biztosan megvetett láb... Néha már-már rászánta magát, levelet ír neki, együttműködésre kéri, vagy ha arra nem is, meghívja vacsorára, hátha sikerülne szakmai dolgokra terelni a szót. Aztán mégsem. Talán még mindig azért, amiatt, hogy akkor, amikor Palikát heccelték, akkor nem ő, vagyis hogy ő nem... Most meg már hová írhatna?

A volt évfolyamtársak és a jól értesült kollégák egy ideig még szállították a híreket: Nyugaton van, Keleten van, Délen van... Disszidált, elrabolták, kitoloncolták, megszökött, bujkál, új személyiséget kapott, visszavonult, ő lesz az idei Nobel-díjas. Idő telvén a szenzáció hamar alább hagyott, a hírek is elmaradtak, az esetet és főszereplőjét kezdték elfelejteni.

Az ő első, meg sem fogalmazódó és azonnal el is oszló futó gyanúja évekkel később akkor támadt, amikor fellapozta azt a frissen kapott prospektust, amely egy új világszabadalom alapján kifejlesztett csúcstechnológiát ismertetett. A mellette ülő Palika a saját "olvasmányából" átsandított az övébe, és úgy kezdett vigyorogva bólogatni, mint aki felismert valamit, ráismert valamire. Szegény bolond, hogy tud örülni mindennek, gondolta, és mint szinte minden alkalommal, ha itt ült az idiótával, megjelent előtte az asztalon végighabzó sárga lé látványa. Talán csak János hangja tetszett élesebbnek a képzeletében.

Másodszorra egy eltévedt levél keltett benne különös sejtelmeket. Poste restante címezték, valamiért mégis az ő B26-os fiókjába került. A címzett neve teljesen ismeretlen volt, feladó pedig nem is szerepelt a borítékon, csak az ország zászlaját ábrázoló jókora bélyeg és bélyegző árult el annyit, honnan - történetesen egy nemzetközi tekintélyű kutatóközpont székhelyéről - érkezett a küldemény. Hogy tévedés történt, azt csak a sörözőben, amikor előzetesen szétválogatta a postáját, csak akkor vette észre. Jóérzése tiltotta, hogy felbontsa, erre még akkor sem tudta rászánni magát, amikor észrevette, hogy az akkor érkező Palika tekintete szinte rátapad a borítékra, majd "felismerő" vigyorba torzul az arca. Amikor visszafelé, az állomásra menet újra betért a postára és beadta az ablakon a tévedésből neki kézbesített levelet, elégedettséget és bosszúságot egyszerre érzett, milyen egy becsületes marha vagyok, gondolta, és utólag már sajnálta, hogy nem engedett a kísértésnek.

Ezek az epizódok soha többé nem jutottak volna az eszébe, de azon az éjszakán, amikor a papírkivágatok első rendszerezése után arra a következtetésre jutott, hogy Palika rajta kívül még valakitől kap rendszeresen üres borítékokat, akkor új értelmet kaptak az elfelejtettnek hitt jelenetek és a korábbi furcsa megérzések. Ettől kezdve hajtotta a hol felélénkülő, hol elcsituló szenvedély, hogy a másik kilétét megközelítse, ha lehet, megragadja.

Feladókból következtetni a címzettre? Dátumokból eseményre? Álnevekből névre? Kikövetkeztetni, hogy a keresett címzett mikor lehetett maga is feladó? Hogy milyen közbülső állomásokon, közvetítőkön keresztül küldi és kapja a postáját? És megtalálni az egyetlen lehetséges várost, utcát, házszámot? Mindez elképzelhetetlen lett volna, ha időnként nem érzi úgy: valaki ott áll mögötte, fogja a kezét, amikor egy cetlit új helyre tesz, amikor egy címtől eljut a másikig és behelyettesíti a harmadikkal. Valaki ott áll mögötte, és akarja, hogy megszülessen a megoldás.

Akarja, de mivégre?

- És a postája? Hogyan jutnak el a tulajhoz az ide címzett küldemények?

- Miből gondolja, hogy ide kapja őket?

- Tudom. Ez nagyjából az egyetlen, amit egészen biztosan tudok.

- Ez egy eléggé furcsa dolog. Magam sem értem.

- Azért csak mondja el.

- A meghagyása az, hogy gyűjtsem össze a heti postáját.

- És?

- És szombatonként, amikor csak délig vagyok nyitva, érte jön egy..., szóval, amikor zárok, mindig idejön egy idióta. Nem tud beszélni, csak vigyorog egyfolytában, meg a sapkáját igazgatja a fején és egyfolytában szuszog. A tulaj meghagyása az, hogy neki kell odaadnom a heti postát. Teljesen érthetetlen! Bárkire szívesebben bíznám a leveleimet, mint egy ilyen ütődöttre.

- Várjunk csak. Nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem, amit mondott. Mit mondott arról... az emberről, mit csinál: vigyorog és?

- És rakosgatja a sapkáját a fején. Meg szuszog.

- Egészen biztos ebben?

- Na hallja, látom minden szombaton, volt időm megfigyelni. De miért érdekli magát az a hülye.

- Figyeljen csak... Ma nem szombat van?

- De igen, mindjárt zárok.

- És ma is jönni fog?

- Gondolom.

- Nem várhatnám meg?

A fehérköpenyes megvonta a vállát, visszament a paraván mögé.

Bárhogy igyekezett, nem tudta a képet összerakni. Illesztgette egymáshoz a mozaikkockákat, megmutatta magát egy-egy részlet, de mielőtt a nagy egész összeállt volna, minden felborult. Újra ábrákat, nyilakat kellene rajzolnia, és az összefüggések kereszteződésében most újra ott tátongana egy üresen hagyott négyzet. Ült az ócska bőrkanapén, néha szórakozottan belenézett valamelyik oda készített divatlapba, de azt sem tudta, mit vesz a kezébe, mert közben lázasan gondolkodott - és nem értett semmit. Az lehetetlen, hogy Palika abból a másik városból hetente, több száz kilométert két átszállással, csak ezért... Ide sem találna... Rossz buszra szállna. Képtelen lenne jegyet váltani. Azt sem tudja, hol van az állomás. Akkor viszont... Ennek semmi értelme!

Hirtelen elfogyott a türelme, felpattant, úgy érezte, el kell mennie, nem tudja elviselni ezt a tétlen várakozást, még egy perc és összeroppan a megfejthetetlen feladvány súlya alatt.

Feltépte az ajtót, a megszólaló kisharang halálra ijesztette, pánikszerűen kirohan az utcára. El, csak el innen. Elátkozott világvége, boszorkánytanya, vámpírok fészke, sarlatánok lakhelye, csalóké, akik őt akarják rászedni, lóvátenni. Az életére törnek, a vérét akarják, az agyvelejét kiszívni. Még hogy egy idióta, aki igazgatja a sapkáját és vigyorog és szuszog! Hát nem, ilyen nincs!

Jó messzire ért, amikorra kicsit lehiggadt. Bár ekkor már iszonyúan fájt a feje, erőt vett magán, megfordul, és mint aki akarata ellenére cselekszik, újra elindul, vissza, a rendelő felé, kimérten gyalogolva.

Már látszott a 119-es ház, amikor megpillantotta a szemből érkező Palikát. Úristen, ez tényleg ő, gyökerezett földbe a lába. Semmi kétség, ebből a távolságból is felismeri jellegzetes kacsázó járását, no meg ahogy a sapkáját igazgatja... Látta, amint bemegy a rendelőbe; nem telt el egy perc, már jött is ki, kezében jókora tasakkal.

Most kellene utánaszaladni, fülön csípni. De mi értelme lenne, mit tudhatna meg tőle, csak vigyorogna idétlenül, beleszuszogna a képébe. Lassan elindul utána, igen, követni fogja, bárhová is menjen. Nem a buszállomás felé megy, nem is onnan jött, bárki azt gondolná róla, hogy itt lakik, de akkor mégis hogyan, mi módon?

Lassítania kellett, nem akarta utolérni. Amilyen tempóban ez az idióta kullog, órákig eltarthat, amíg megérkeznek valahová, gondolta épp akkor, amikor a rendelő ajtaja előtt haladt el. Megállt egy pillanatra, aztán gyors elhatározással benyitott.

Mintha a láthatatlan rendező utasítására tennék, hirtelen megállnak statiszták. Már a díszlet-villamos sem tud kigördülni a kistotálból, a benne ülők is mind megdermednek.

Jön. Igen jön. Ő az.

Kacsázó járásával közeledik a dóm felől, időnként fejéhez kap, igazgatja a sapkáját. Odaér a vendéglőhöz, kicsit tétovázik, aztán benyit. Újra mozdít egyet a sapkáján, közben körbepillant. Vigyorba rándul az arca, odamegy és megáll az asztal előtt. Vigyorog, szuszog, áll. Rá-rápillant a stószokba rakott borítékokra. Pontosan tudja, hogy melyik az övé, de nem nyúl érte. Ismeri a forgatókönyvet. Még nem hangzott el a végszó.

- Ő volt az?

- Persze, mondtam, hogy jönni fog. Azt hittem, meg akarja várni.

- Mióta jár ide a tulaj postájáért?

- Mindig is... Azaz dehogy! Eleinte nem! Amikor kibéreltem ezt a lakást, akkor még nem.

- Tehát: mióta?

- Na várjunk csak, igen... Tavasszal nyitottam a rendelőt... Akkor nyár óta, nincs még egy éve.

Ahogy kilépett, az utca végében még látta a távozó Palikát. Nincs értelme, hogy utánamenjen. Csak megzavarná szegényt, ha elébe állna. Semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy ő az, valóban ő az: nem érkezett sehonnan, nem utazik sehová, itt lakik, helyben. És abban is biztos volt, hogy két ennyire egyforma Palikát nem produkálhat sem a sors, sem a genetika szeszélye, mint ahogy egyazon Palika sem élhet egyszerre két városban. Ahogy ezt rögzítette, aközben azt is tudta, sőt, meggyőződéssel hitte - és ez ebben az esetben sokkal többet jelentett - hogy van megoldás, létezik ésszerű magyarázat, sőt, most meg is találhatná, ha egy kicsit is akarná. Ám a szándéknak leggyöngébb ingerét sem érezte, ehelyett halálos fáradtság nehezedett rá, eluralkodott rajta a migrén - és végképp torkig lett ezzel az egész történettel.

Iszol egy sört, Palika, hangzik a tökéletesen fölösleges kérdés, igen, ez a végszó, most már leülhet az asztalhoz, elébe tolják a színes prospektusokat és az üres tasakokat, borítékokat, most még jobban örülhet, még jobban vigyoroghat, teljes erőből szuszoghat. Érkezik a sör, vigyorog, szuszog, megigazítja a sapkáját.

Jól csinálod, szinte jobb, mint az eredeti.

Gondolatok nélkül, végig üres tekintettel a semmibe nézve utazott haza. Öreg este lett, mire magára zárhatta az ajtót. Ruhástul végigvágódott az ágyon és másnap délig aludt. Akkor - még mindig gondolatok nélkül - átöltözött, megborotválkozott, kiment az állomásra és vonatra ült. Amikor megérkezett, ráérős, de határozott léptekkel átvágott a parkon, ismerősök köszöntek rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap.

Azok a rábiccentők, azok is csak statiszták voltak, a posta hatalmas órája is csak díszlet, ostoba kellék, amelynek sejtelme sincs az idő valódi folyásáról. Talán csak a dóm toronyórája, csak az emelkedik felül ezen a megjátszott világon, és azok a klasszikus ívek, a kupola és a torony nemes hajlításai, csak azok illeszthetik helyükre ennek a kusza történetnek az elkeveredett szálait.

A vigyor nem szűnik, nem változik a szuszogás üteme sem. Nyúlna a sörért, de elhúzzák előle. Újra odanyúl, de most a másik irányba mozdul a korsó. Nyúlkál, kapkod, de folyton elszalasztja.

Na jól van, igyál, nem hergellek.

Nyúl a söréért. Nyúl érte, de a korsót hirtelen meglökik, felborul, a sárga lé kilöttyen az asztalra. Még mielőtt az ölébe folyna, hirtelen felpattan.

Ezt elhibáztad. Palika ülve maradna.

Arcára fagy a vigyor, majd villámgyorsan visszaül a helyére, hagyja, hogy nadrágjára csorogjon a sárga lé.

Mintha csak erre várt volna, a rendező int, újra felpörög a film, öntudatos statiszták buzgón róni kezdik az utcát. Rebbenve magasba szállnak a galambok, hangos dübörgéssel a villamos kigördül a kistotálból.


 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:47:44, vasárnap
 
  A VADONC



- egy korai Kosztolányi-novella -

Elviselhetetlen, hogy a könyveknek nemcsak szerzőjük és műfajuk van, hanem méretük is. Erre akkor döbbent rá, amikor Gizella rácsapta az ajtót és ő belemerült a könyvtár újrarendezésébe. Már az első órában egymás mellé kellett tennie két egymás mellé egyáltalán nem illő kötetet. Csupáncsak azért, mert magasságuk akkora, hogy saját elképzelt helyükön nem férnek el, egyedül a legfelső polcra állíthatja őket. Holott az egyik az "Irodalom", a másik a "Természettudományok" folyómétereihez adott volna hozzá valamennyit. De nem: felkerülnek a plafon alá, balról a művészeti albumok, jobbról a gondosan bekötött napilap-évfolyamok közé.

"Soha többet nem fogok megtalálni semmit", nyögte a két falat egészen beborító polcrendszer előtt a döbbenet percében, midőn felfedezte - felfedezte?, amikor szemébe hasított! -, hogy az asszony fenekestül felforgatta a könyvtárát. "Miért tetted ezt velem", nyafogta sírós hangon, és nem tudta eldönteni, vajon kegyetlen bosszút álltak-e rajta valamilyen szörnyű, de elfelejtett bűnéért vagy pedig az ostobaság iszapja ért el a szájáig, s neki alá kell merülnie a sötétségbe, fuldokolva a ragacstól, mint néha éjszakánként a krónikusan gyulladt arcüregéből váladékozó slájmtól, amelyet sem lenyelni, sem felköhögni nem tudott.

Gizellát sem tudja sem lenyelni, sem kiköpni. Ha elhinné, hogy kíméletlenségből teszi vele mindezt, belekapaszkodna a gyűlöletbe, harcra kelne, viszonozná a halálos ütéseket. Kiderülne, melyikük az erősebb. A gyenge meghunyászkodna, uralkodna a győző. Teljes lenne a harmónia, mint a családokban rendesen. De szívesen fogódzkodna a nő ostobaságába is, lenne elnéző és megbocsájtó. "Kis butám", mondaná kedves fölénnyel, "na, na, ne sírjál, nincs semmi baj", és csordultig telne a szerelem pohara.

De Gizellának esze ágában sem állt zokogni, fel sem merült benne, hogy valami rosszat tett. A beteljesült bosszú öröme sem látszott rajta. "Már állt rajtuk a por, szívem", vonja meg a vállát, "Tízesével kihordtam az erkélyre és kiporoltam egyesével mindet, amíg te a drága mamádnál voltál. A polcok is már ragadtak a kosztól. Nemhogy megköszönnéd, amiért egy cseléd munkáját végzem."

Még ő van megsértődve.

Porig rombolt egy gótikus székesegyházat, és azt se mondja, hogy pardon.

Igen, hajszálra úgy viselkedik, mint amikor.

De nem, erre nem akar gondolni, ennek már rég utána van. Megszabadult tőle. Megszabadult anélkül, hogy akár lenyelte, akár kiköpte volna, ezt a dolgot is ugyanúgy a torkában gyülemlő keserű savak marták szét, mint a nyúlós váladékot, ott szívódott fel, mint álmos mérgek, hogy soha többé ne tudja kimondani sem annak a férfinak a nevét, sem azt, ami akkor történt.

Késő estéig rendezte a könyveket, de a munka negyedéig sem jutott. Csak akkor hagyta abba, amikor maró éhséget érzett a gyomrában. Meglepetésére Gizellát nem találta a konyhában. Helyette kis cetli a kredencre tűzve. Hogy ne várja, vacsorázzon egyedül. Aha.

Mégis megsértődött. Nem tudja felidézni, mondott-e valami durvaságot, amikor a könyvtárát meglátta. Mindegy, majd visszajön. Vagy holnap reggelre, vagy egy hét múlva. Ahogy szokott. Ahogy akkor is.

Na, javult az ellátás, állapítja meg a nyitott jégszekrény előtt. Kivesz két pár virslit azzal a meggyőződéssel, ez az új kormány mégiscsak tesz valamit, hogy neki ne kelljen nélkülöznie. Ha már cselédet nem tarthatnak, legalább éhezniük ne kelljen. Ilyen inflációs időkben. Recesszió idején. Amikor minden begyűrűzik, aminek nem kellene.

Arról fogalma sincs, azt a virslit a határon csempészték át piaci árusok, Gizella épp egy héttel ezelőtt rendelte. A vajat a margaringyárból lopatta, ötkilós tömbben, amin aztán megosztozott a szomszédasszonyokkal. A tojást kofák árulják méregdrágán a piacon. A karajt a vágóhídról meztelen testükre, derekukra tekerve hozzák ki a vakmerőbbek. A sajtot szemes kávéért cserélte, a kolbászért párnacihát adott a stafírungjából. Még hogy a kormány. Gizella nagyot kacagna.

Úgy szereti, ha pukkan a virsli, amikor tányérján megszúrja. De most már a rotyogó vízben szétpattan. Affenébe! Maga is csodálkozik, milyen hirtelen düh önti el. Dupla adagot tesz rá a tormából, a csípős gőz felcsap az orrába. Könnyezik, harákol. Kis híján magára önti a forró teát.

Gyilkos kedve támad, ennek ellenére az ágyban azonnal elnyomja az álom. A lebegés közben előtte még érzi, halálosan fáradt, kimerítette a könyvek pakolása.

Reggel a rádió gyászzenét játszik. Csak nem? Már megint meghalt egy hatalmasság? Akár itthon is maradhatna, gondolja. De azért csak bemegy dolgozni, majd este folytatja annál a polcnál, ahol abbahagyta.

Másnap az újság már közli az állami konzílium jelentését a halál okáról. Figyelmesen olvassa a hosszas felsorolásban a betegségek nevét. "Ez mind van nekem is, plusz még hipertónia", adja vissza a lapot a korrektornak, és átsiet a másik szobába kávézni.

Hörpöli a forró nedűt, kinéz az ablakon. Valami hatalmas madarat lát a szemközti fán. "Te Feri, miféle szerzet az ott?". A kollégája egykedvűen követi tekintetét, nem sieti el, hogy lenyelje a szájában lötybölődő utolsó korty kávét. "Bagoly, mi más", mondja még kicsit nedvesen. "Nahát, ilyen a bagoly, milyen érdekes!", siet vissza a saját szobájába. Feri a le-lejáró műfogsorát igazgatja a nyelvével, eközben jegyzi meg a többieknek: "Most szerkeszti az Állattan könyvet."

Úgy számítja, Gizella vasárnap fog hazajönni, akkor telik le a hét. Addig kitart a jégszekrény tartalma, és elkészül a könyvtárral is. Hamarább is végezhetne, de szombaton, szokás szerint, meglátogatja a mamát. Busszal utazik, alig több egy órácskánál.

A mama már nehezen mozog. De márciusban, Zoltán-napra mégis minden évben megjelenik a kosárkájával, elővarázsolja belőle a kis csokor ibolyát és az aznap hajnalban sütött kenyérből jókora kanyarításnyit. A szerkesztőségi szoba dohszagát egy perc alatt maga alá gyűri a friss kenyér illata. A mama mindig ide jön, egyenesen az állomásról. Nem akar Gizellával találkozni. Gizella sem vele. Miről is beszélgethetnének? Az egyik panaszkodhatna, hogy az ura nem keres annyit, teljék cselédre, a másik hallgathatna arról, hogy negyven évig szolgált.

A szombatra kitűzött nagy lomtalanítást és parkrendezést nem halasztják el az országos gyász miatt, ellenkezőleg, a megmozdulás hazafias színezetet ölt. "Ezt a vadoncot, ezt mindenképpen vágják ki az ablak elől, elveszi még azt a kis fényt is", köti, útban az állomás felé, a kivonulók lelkére, akik szerszámaikkal úgy lepik el a parkot, mint hangyák a döglött szarvasbogarat. Gyűl a szemét és az avar kupacokba, habzik a mész a vödrökben, fehérre mázolnak mindent, fák törzsét, utak szegélyén és a gruppok körül a köveket, a kerítés betonját, a poroló cölöpét, vakít minden a nedves, sötét föld fölött. "Ne adjak fűrészt?", dehogy, hoztak magunkkal, megnyugtatják, kivágják, hogyne vágnák, elveszi a fényt, persze, tavasszal ha lombot hajtana, már felérne az emeletig.

Mégis inkább keresztben helyezem el az a két könyvet, gondolja, amikor a mama húslevesét kanalazza.

A szomszédasszony jön át. Nagy kérése volna a szerkesztő úrhoz. Ha meg nem sérti. Ha lehetne. Meg is fizetné, persze. Előlegként esetlenül le is tesz egy üvegcse málnát elébe. Végre kiderül, miről lenne szó. A gyerek elhagyta az iskolatáskáját. Pontosabban a nagyfiúk bedobták a folyóba. Benne voltak a könyvek, amiket az iskolától kapott. Ha lehetne, hiszen a szerkesztő úr olyan helyen, a kedves mama elárulta. Persze, persze. Csak tessék felírni, milyen könyvek. Állattan, igen, és matematika. Hetedik osztály. Elmenekül a hálálkodás elől, a málnát is ottfelejti.

A buszban érzi, lüktet a halántéka. Ezt az erős húslevest talán nem kellett volna... "Ne dolgozz olyan sokat, kisfiam, sápadt vagy".

Már csak két polc, másfél polc maradt hátra. Még ma este végez vele. Azt a két könyvet, azt mégis keresztben, a többi fölé, a saját rendszertani helyére fogja tenni. Vagy mégsem. Hogy néz majd ki úgy! Fel, a legfelső polcra. Oda elférnek. De ott meg, a művészeti albumok és a bekötött lapok között, ott hogy festenek?

Milyen rendet tettek a parkban, állapítja meg, ahogy befordul. De... De. Hát azt a vadoncot nem otthagyták az ablaka előtt! Hápog a dühtől, érzi, ahogy arcüregéből megindul a váladék, megragad a torkán. Krákog, indulatosan csörtet ki a fűrésszel, átverekszi magát a bokrokon. Lent, a tövénél, közvetlenül a föld fölött akasztja bele a fogakat a fiatal kéregbe. Kétrét görnyed, szuszog, torkát köszörüli, nyeldes, húzza-vonja a fűrészt. Köpni szeretne, de kiszáradt a szája, hát csak harákol. Ezek a semmirekellők! De most már kivágja, ki bizony. Pedig még két polc hátra van, másfél polc, és azt a két könyvet, azt elhelyezi keresztben, vagy mégsem, és holnap Gizella is megjön.

Érzi, ahogy agyába tolul a vér, talán csak a keserű slájm a torkából, de nem hagyja abba, fűrészel tovább, egyre dühödtebben rángatja a pengét. Ez az átkozott vadonc, hogy tartja magát, pedig a törzse alig karvastagságú, és mégis. Hát már csak nem fog ki rajta, megmutatja, ki az erősebb.

Amikor holtan összecsuklott, olyasfajta zajt keltett, mint a virsli, amikor szétpurcan a habosan rotyogó vízben.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:46:49, vasárnap
 
  AZ ŰR SZELE



A vízi világba télen vetheted legmélyebben a tekintetedet. Amikor beáll a folyó, s hogy ne szórhassák szét a fényt, a fodrokat simára vasalja a fagy. Amikor már rá lehet merészkedni, de még nem túl vastag a páncél. Mielőtt ráesne a hó. Mielőtt belepné az erőmű kéményéből pernyéző korom. Mielőtt az olvadásban elhomályosodna. Amikor még olyan, mint az üveg, s amit alatta látsz, fedett akvárium. Fölébe óvatoskodhatsz, s ahogy lépdelsz az átlátszó hártyán, kicsit olyan érzésed támad, mintha magán a vízen járnál.

Odalent sötét és világos foltok váltakoznak aszerint, hogy a köveket mennyire lepte be a moha, a lepedék. Első látásra mintha mozdulatlan lenne minden, mintha fenékig jéggé fagyott volna a folyó. De nem: meglátod a félig elhalt csenevész növények hosszú zöldbarna szárait, ahogy lassúdan hullámoznak, mint a lányos házak kapujába állított májusfák szalagjai a kora hajnali szélben, amikor még nem látni a színeket - de mintha mindez lassított filmen történne, mintha nemcsak a pirkadati félhomály fojtaná le a tobzódást, hanem a lomha idő késleltetné mély hangú rianássá a könnyű zizegést.

Megállsz, alig pár méterre a parttól, nézed a halottnak tetsző vízi világot, érzed, ahogy könnyeden, nagyon lassan hullámzik alattad a jég, épp csak annyira, hogy kellemes borzongás fusson át rajtad.

Nem, nem fog beszakadni. Nem kell combközépig zöttyenned a jeges ölelésbe, amelyből csak úgy szabadulhatsz, ha a partig feltöröd magad előtt a páncélt, amely, amint megbomlott, mint a tojáshéj, reped engedelmesen, kigyalogolsz a partra, aki ott várt, harsogva nevet, de fejében már készen az ötlet, töri a vad csicsóka embermagas szivacsos szárát, nagy kazlat rak belőle, alágyújt, heveskedni kezdenek a falánk lángok, árad a forróság, leveheted bakancsodat, a nadrágot, zoknidat, husángokra tűzitek valamennyit, s mint valami harci kopjákat, a lángok fölé tartva táncolják körbe az áldozati máglyát. Párállva illan a nedvesség, helyét elfoglalja a füst átható szaga, amit még hetekkel később is éreznek majd rajtad, ha belépsz valahová.

Most is ott van orrodban az égett szúrósság, ahogy mosolyogva állsz a jégen, talpad alatt a tetszhalott vízi világ, leguggolsz, mennyi részlet, mennyi észrevétlen történés, ahogy egy kő alól kiszabadul és imbolyogva felfelé fut a buborék, ahogy alaktalan szétázott lebegő foszlányok haladnak el alattad kimért lassúsággal, ahogy egészen apró törmelékek görgölődnek a fenékköveken... Milyen szép, gondolod, de nem tudnád megmondani, mit találtál benne szépnek, talán az idegenségét, a némaságát, ezt az elegáns hűvös visszafogottságot. Kedved lenne lehasalni, homlokodat a jégre tapasztani, hogy megláthasd a máskor észrevétlent, a tartózkodó egész tobzódó, izgága részleteit, a szemcsékbe sűrített lényeget, ahogy láthatóvá válnak az áttetszővé rendezett felület alatt, a mindentudó parányokat, ahogy kirezgik a mindenség pulzusát.

Elállt a lábad, felegyenesedsz, nem tudod, a jég emelkedik és süllyed-e alattad vagy csak megszédültél, kicsit oldalra emeled karodat, mint artista a kötélen, úgy egyensúlyozol a part felé, igen, hullámzik a jég, az alászorult levegő jöttödig mozdulatlan buborékai szétszaladnak lépéseid elől. Lélegzik a folyó, játssza az árapályt, de a jég nem reped, nem törik, mintha rugalmas hártya lenne, mintha követné mozdulataidat, mintha már nem is lépnél, magad is úsznál végtelen lassúsággal a lefojtott közegben.

Ahogy a partra érsz, már mennél is vissza, de hiába tennéd, a hegyek mögül most emeli ki busa fejét a nap, csillog a jég, szikrázó tükörré vált, mögötte titkok foncsora, visszaveti a tekintetet.

Felnézel, varjak róják végtelen hieroglifáikat a jegenyék fölött, hideg az ég, hidegebb a jégnél, süvölt felülről a űr szele.

A keményre fagyott sár göröngyein lépdelsz el a sínpárig, felveszed a talpfák ritmusát, kimelegedsz, fújtatsz, mint a gőzős, amikor a tavaszi zsongásban erőlködve újraindul a gyerekvasút.

Elhagyod a lakatlan parkot, a mállott vakolatú indóház régi zsivajokat őrizget, már látszik a telep, hallatszik a néhány kivénhedt turbina elégedetlen dohogása, ahogy belefullad az alázúduló víz sistergő morajába.

Hosszan állsz a betonkerítés tövében, kicsit nevetségesnek találod szokott meghatottságodat, a kényszert, hogy sok esztendő múltán sem tudsz elmenni úgy a hídig, be ne kukkants kamaszkorod tiltott kertjébe. Most mégsem húzódzkodsz fel az eperfára, nem lendülsz át a kerítésen, hogy hasmánt elkússz az őrbódé ablaka alatt, nincs már senki, aki őrizné a telepet, hátadat nekiveted a hideg, festetlenül vöröses salakbetonnak, és látod, pontosan látod, ahogy a paradicsomi pár meztelenül hasal a derítő padkáján, körben fázósan felborzolja tollát az október, de a rozsdás csövekből buzgó forró, kéngázt lehelő víz áthangolja az évszakot, felmelegíti a medence betonját, langyos párájába öltözteti az ölelkezőket.

A meg-megerősödő kénes bűz emlékedben felváltja a füst szúrós szagát, a gyönge napfény pirongatja arcodat, hunyt szemed előtt lila karikák, jó ez, istenem, de jó, ahogy elölről a melengető fény, hátulról a hűvösség, azaz dehogy, éppen fordítva, mögötted a nosztalgia testmeleg védelme, nekitámaszkodhatsz, nekifeszítheted a hátad, soha biztosabb fedezetet, előtted pedig a várakozás hideg ultraviolája, nem, nem tudod, mi lesz majd holnap, akarod-e egyáltalán ezt a viszontlátást, érdekel-e kétséges kimenetele, nem lenne-e jobb ott maradni a folyó jegén, szemed csücskében a tűz körül bakancsoddal harci táncot lejtő kamaszlánnyal, vagy idedermedni a kerítéshez, reliefként rászegeződni a betonra, örökre elvesztett boldogságod emléktáblájaként.

Dübörgő zaj riaszt, előrelépsz, fordulsz a robaj felé.

A zuhatagon akkor bukik át egy hatalmas fatörzs, maradék ágait harsogó zajjal töri le az építmény acél ütközője. A hasáb tonnás loccsanással érkezik a derítő gőzölgő vizébe, sebesen végigszeli, egyik csonkolt ága, mint cápauszony, hasítja a vizet. A rönk rátalál a kivezető csatornára, ráérő lassúsággal imbolyog el a hidacska alatt a folyó hidege felé.

Ha követted az útját, láthattad, ahogy előbb könnyeden hasítani kezdte a zsírpapír-vékony jeget, aztán lendületét veszítve törte magának az utat a előtte feltorlódó vastagabb táblák között, majd a helyet keresve, ahol a síkba mind jobban beékelődhet, egy döccenéssel megrekedt.

Ha megfigyelted, láthattad, hogy a varjak eközben változatlan kitartással rótták hieroglifáikat a hideg égre, s jeleikből, amelyeken átsüvöltött az űr szele, ugyanúgy nem értettél semmit, nem értette az erőmű asztmás turbinája, sem a salakbeton-kerítés, a jegenyék, az elhagyott park, az indóház, a sínpár és a talpfák, nem értheti más, talán csak a parányok, amelyek közé a rönk beékelte magát tavaszig, amikor majd újraindul a gyermekvasút.


 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:45:48, vasárnap
 
  SZAMOSZTREL



Akkor lettem alkoholista, amikor Elvira a méhrákról ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre. Éppen feljöttem a kertből, kiléptem az ajtó előtt a csizmámból és lehajítottam a koszos dzsekimet, siettem a fürdőszobába, hogy a trágyaszagtól megszabaduljak, de a küszöbön utamat állta. Megmondta. Megmondta az orvosnak. Nem annak, akihez a méhrákjával járt, hanem az ideggyógyásznak. Megmondta, hogy alkoholista vagyok, hétfőre vár a doki mindkettőnket, először külön-külön akar beszélni velünk, aztán együtt.

Ha vár, hát elmegyünk, vontam vállat, és újra kísérletet tettem, hogy bejussak a fürdőszobába és végre lezuhanyozhassak. Meg sem kérdezem, hogy vele mi van, hányta a szememre. Dehogynem, persze, persze hogy megkérdezem. Nincs rosszindulatú daganata. Kis hatásszünet után még hozzátette, hogy a vizsgálat szerint egyáltalán nincsen semmilyen daganata. Na hál' istennek, mutattam megkönnyebbülést, és szabályosan elsodortam az utamból. Már magamra zártam az ajtót, de ő még bekiabálta, talán egy kisebb mióma lehetett, ám az is visszafejlődött, így nemhogy műtétre, hanem még gyógyszeres kezelésre sincs szükség. Mondta az orvos. Ő viszont, alighogy eljött a rendelőből, a buszon ülve rájött, alighanem nyombélfekélye van. Már azelőtt is gyanakodott erre, és most egyre bizonyosabb a dologban. Hétfőn, mihelyt az alkoholizmusomat megbeszéltük, megvizsgáltatja magát a belgyógyásszal.

Folytatta, de rám már zuhogott a víz, nem hallottam, mi tette a gyanúját bizonyossággá. Elképzeltem, amint az orvosi könyvek újra feltornyosulnak az asztalon, s hamarosan a mostanitól eltérő fejezetnél fognak maguktól kinyílni, ha felüti őket az ember.

Méhrákos egyébként akkor lett, amikor a vártnál egy héttel korábban jött meg a vérzése és a szokásosnál kicsit több fájdalommal járt. Azelőtt timuszmirigy-gyulladása volt, még korábban kezdődő tüdőbaja, csontritkulása és hepatitisze. Közben kóros hipotónia, állandó gyomorhurut, gerincmeszesedés, tetanusz, pikkelysömör, szívelégtelenségre és olykor leukocitózisra valló tünetek. Ja és epekő, amelyhez annak ellenére ragaszkodott, hogy sem a röntgen, sem az ultrahang nem mutatta ki. Látens epekő, ezt olyan sejtelmesen, már-már kéjesen tudta mondani, hogy ezzel mindig felizgatott, ha este az ágyban szóbahozta. Na gyógyítsuk meg azt a beteg epécskét, kezdtem simogatni a nevezett szervvel semmilyen kapcsolatban nem álló helyeken, tudok egy jó kezelési módot, és magam is csodálkoztam, hogy ilyenkor soha nem ellenkezett. Most biztosan teherbe esett, mondta utána azonnal, pedig szedte a gyógyszereit, ezen felül elvárta, hogy én is vigyázzak, és még a naptári módszert is alkalmazta, szigorúan betartva a tilos napokat. Két hét múlva már mindenféle teszteket végzett a vizeletével, aztán vizsgálatra ment. Pedig érzi, hogy valami van a hasában, értetlenkedett a negatív eredményekkel a kezében. Reggelente a vécé fölött találtam, amint öklendezett, alig tudott enni, állandóan megkívánt olyasmit, amit ezelőtt ki nem állhatott, behabzsolta, aztán kihányta. Biztosan méhen kívüli terhesség, mondta, de közben, fő az óvatosság, tovább szedte a fogamzásgátlót.

Csak tudná, miért akar a doki vele is beszélni az én alkoholizmusomról, fogadott értetlenkedve, amikor felfrissülve, tiszta ruhában megjelentem a konyhában. Biztosan el akarja mondani, hogyan kell segíteni nekem, hogy meggyógyuljak. Ez tetszett neki, megebédeltünk, nagyon szeretem a főztjét, ott idegenben mindig ez hiányzott a legjobban. Amíg mosogatott, vele maradtam. Jólesett nézni, ahogy tesz-vesz, rázza a mosogatószer kiürült flakonját, rakja a tányérokat a szárítóra. Amikor felnyúlt, hogy melegebbre vagy hidegebbre állítsa a gázbojlert, lábujjhegyre kellett emelkednie. Alakja meghosszabbodott, ruhája felcsúszott vastag combja tetejéig.

Korábban ilyenkor arra vártam, hogy kicsöpögjön a kávé és együtt hörpölhessük. Neki biztosan nagyon hiányzik, szerette, jót tett az alacsony vérnyomásának. De önként mondott le róla, cserébe én majdnem teljesen leszoktam a cigarettáról, itthon soha nem gyújtottam rá. Talán éppen ezt a hiányt éreztem, ez munkált bennem, amikor felálltam, mögé lopakodtam, hirtelen átkaroltam hátulról, szorosan hozzátapadtam és nekinyomtam a mosogatónak. Nem állt ellen és nem is csak egyszerűen hagyta magát, belehajlott az ölelésembe, csípőjét megemelve feszült nekem.

Érdekes, ha nem az ágyban csináljuk, utána soha nem tartja úgy, hogy most bizonyosan teherbe esett.

Visszasimította a ruháját, kipirulva befejezte a mosogatást, ment a szobába füzetet javítani. Engem meg várt a műhelyem a fészer mögött, kicsit még remegett a lábam, ahogy elindultam keresztül a sáros udvaron.

Reméltem, végre sikerül a vadászkést befejeznem. Egész előző délután kínlódtam egy rézpánttal, sehogy nem akart ráfeszülni a szarura, így mára maradt a finom munka. Mielőtt hozzáfogtam volna, szokás szerint felvettem, célzásra fogtam a számszeríjat, eddigi legszebb, legtöbb munkával készült darabomat. Ezért már száz márkát is ígértek, de nem adtam. Ezt magamnak csináltam, ne csak a két öklömre kelljen hagyatkoznom. Ha befűzöm az acélhegyű, tollvégű faragott vesszőt, akár húsz méterről kilukasztom a bádogvedret.

Elvira nem szereti. Talán azért, mert olyan erős, feszes a húrja, nem bírja felhúzni. Ő az apósomtól örökölt vadászfegyverre esküszik. Ha elutazom, azt bekészíti az ágya mellé a sarokba, de ha otthon vagyok, akkor is ott kell állnia a szobában, felteszi a szekrény tetejére a régi gitárom mellé. Ha éjjel elugatja magát a kutya, azonnal felébreszt, és elsőre mindig azt kérdezi, hol van a puska. Pedig tudja, mindig ő rakja oda.

Ettől a vadászkéstől sem fogok szívesen megválni. Pedig rendelésre készítettem, előleget is vettem. De minél többet dolgoztam rajta, annál jobban a szívemhez nőtt. Már ismertem a foglalat minden kis apró dudorát, simogatta a tenyeremet, szinte eggyé vált velem, amikor marokra fogtam. A pengével még sok munkám lesz, gondoltam, jófajta acél, szeretném, ha éles lenne, mint a beretva.

Mennyivel jobb itt bütykölődni, ábrándoztam el, mint a trágyát hányni az ólban vagy a kertet ásni. De még az is jobb, mint vonatra ülni, utazni fél napot, aztán leszállni abban a gyönyörű városban, és nem látni belőle semmit, csak a sivár kültelki építkezést, ahol tíz óra hosszat hordhatom a sittet, keverhetem a betont, húzhatom a csiga kötelét, hogy aztán halálos kimerültségben hozzám hasonló tizenkét szerencsétlennel osztozzam egy félig kész épület alkalmi tömegszállásán és már ahhoz is fáradt legyek, hogy a székre akasztott utazóöltönyöm zsebéből sóvárgó álmomat könnyíteni elővegyem Elvira fényképét.

Egyszer egy hazautazás előtti hétvégén csak be kellett mennem a citybe. Mégsem lehet féléveket lehúzni a sivárságban anélkül, hogy látnám a körutat, az utcai árusok színes kínálatát, a csillogó üzleteket, a kis illatos cukrászdákat, mozik elegáns portálját, a játéktermekben villódzó szerencsét, bárok csalogató félhomályát. Sok-sok kilométert gyalogoltam, egymásnak adtak a pompázó neonfeliratok, elvarázsolt a sok káprázat, a forgatag, delejes erő vonzott saroktól sarokig, mígnem egy meghitt helyen megpihentem. Hát ilyen is van, ilyen is létezik? Ennyi ital egyetlen helyen, ilyen világítás, ilyen nők? Rám mosolyognak, mintha ismernének, kedvemet keresik, elhitetik velem, az vagyok, akinek sohasem gondoltam magam.

Hajnalban, amikor kitántorogtam az utcára, még megvolt a havi bérem nagyobbik fele. Kimentem a pályaudvarra, megtapogattam a zsebemben a jegyemet és az útlevelemet, megvártam, hogy beálljon a vonatom. Néztem, miféle ágrólszakadtak igyekeznek oda, ahonnan én jöttem, vagy máshová, ahol ugyanúgy élnek, mint én, és itt is ugyanazt csinálják, hordják a sittet, dobálják szakadó karral a téglát vagy hatalmas húsokat metszenek súlyos bárdokkal, ládákat cipelnek, falat vésnek, fát fűrészelnek vagy halat beleznek, hogy hazavigyék a bért és odaadják a feleségüknek, aki már a kávéról is lemondott és nem fizet elő az egyetlen újságra, akinek vastag a combja és belemenekül valami betegségbe, hogy kibírja valahogy, amíg őket várja, őket, akik sietve igyekeznek, tolonganak a feljáratoknál, mint akikkel nem közölte a hangosbemondó: soha nem lehet akkora szerencséjük, hogy lekéssék a sorsukat. Néztem, amint törötten kapaszkodnak fel a húgyszagú vagonokba, hogy a kültelki sivárságból mielőbb az otthoni ürességbe érkezzenek, néztem őket és nem szálltam fel velük. Ottmaradtam a peronon, mert tudtam, este újra oda kell mennem, még egyszer, legalább még egyszer be kell ülnöm a színes félhomályba, utána kell néznem, valóban úgy volt-e minden, ahogy az éjjel láttam, nem csak álmodtam vagy képzeltem az egészet, valóban van-e ilyen, ilyen tompa fények, kábító illatok, ilyen zsongító zene, ennyi varázsital, ilyen nők, akik kedvemet keresik, akik hosszú feszes combjukat keresztberakják a magas bárpultokon.

Másnap a vonaton a maradék pénzemen vásárolt pár üveg sörnek köszönhetően nagyjából kialudtam a részegségemet, az egy napi késést Elvira nem tette szóvá, állapotomat talán fáradtságnak vélte, és csak miután megvacsoráztatott, kérdezte meg, mennyi pénzt hoztam haza. Nem hoztam semennyit, vallottam be szégyenérzet nélkül, ő meg nem kérdezett rá sem okra, sem okozatra, sem körülményre, sem motivációra, nem érdekelték az objektív és szubjektív tényezők, csak meresztette a szemét, mint aki nem érti, mi is történik körülötte, mi történik vele és velem, mi ez az értelmetlen história, hát nem azért töltök 35 napból 28-at külföldön, hogy pénzt hozzák, hát mi másért gondozza ő a jószágot és túrja ő a földet, mi másért nézi esténként a plafont és rágja éjjel a paplan sarkát négy héten át, ha nem azért, hogy én pénzt hozzak, miért dobja a szegény halász vissza az aranyhalat, ha nem a háromkívánságért, miért indul el a kitagadott harmadik fiú szerencsét próbálni, ha nem a felekirályságért. Hát mit gondolok én magamnak, hogy már a mesék kegyetlen szabályait se tartom be, és az ő lemondását nem váltom be terüljasztalkámra. Elittam. Elittam az egészet, mondtam inkább hetykén, mint pironkodva, sarkon fordultam, átmentem Dezskéhez a szomszédba, aki állapotomat látva azonnal pálinkával kínált. Jól berúgtunk, de valahogy a tiszta hazai törköly ki is józanított a sok kimondhatatlan nevű itóka után. Éjfél körül tiszta fejjel botorkáltam haza és másnap, mint rendesen, mire Elvira felébredt, én már kitrágyáztam az ólat és megfőztem a moslékot. Még öt napom van itthon, számolgattam, addig példás férj leszek, és a következő havi béremet fillérre hazahozom, még a vasárnapi sörözésből és ultiból is kimaradok, azt a be nem vallott doboz olcsó cigit sem füstölöm el beosztóan, határoztam el. Így is lett. De ahogy nem tett akkor szemrehányást a dorbézolásom miatt, úgy nem dicsért meg most a takarékosságomért. Amikor tegnap hazaérkeztem, csak a méhrákjával volt elfoglalva, könyvtárból hazahurcolt hatalmas lexikonokat és barátnőktől összekéregetett színes magazinokat bújt, szörnyű eseteket váltogatott csodálatos gyógyulásokkal, rólam alig vett tudomást. Ez kicsit elkeserített, megint Dezskénél kötöttem ki, ittunk pár pohár könnyű borocskát, de még csak fejembe se szállt rendesen.

Mára aztán a negatív leletek nyomására ideiglenesen áttért a nyombélfekélyre, finom célzásokkal jelezve, ezt csak átmeneti megoldásnak tartja, egy ilyen kis vacak kórnál nem időzhet hosszan, nyombélfekély, ez olyan szimplán hangzik. Hacsak meg nem toldja ezzel: a férje pedig alkoholista. Jó is volna, fontolgattam a penge csiszolása közben, ha annyit keresnék, hogy naponta alaposan berúghassak belőle és elfelejthessem mindazt, ami szünet nélkül itt zsong a fejemben, a bezárt gyárat, a hasznavehetetlen szakmámat, Elvira nevetséges fizetését és ostoba igazgatóját, a sittet és betont, a rettegést, hogy rajtakapnak a fekete munkán, a trágyahányást, az éjszakai kutyaugatást, jó lenne kivetni mindezt, csak fetrengeni a mámoros boldogságban, mindegy, hogy az elegáns belvárosi bárban vagy Dezskével a koszos verandán.

A kurva életbe, szisszentem fel minden indulat nélkül, amikor láttam, hogy a vadászkés pengéje mélyen, csontig beszalad a hüvelykujjam bögyébe. Szinte spriccelt a vér, de azonnal elállt, ahogy teljes erővel rászorítottam a másik ujjamat.

Körbenéztem, nem találok-e a műhelyben kötszert, de csak koszos rongyok akadtak kezem ügyébe, kiléptem hát az udvarra. Elvira ekkor jött ki a házból, kezében az apósom vadászpuskájával.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:44:34, vasárnap
 
  A SÍNEK FÖLÖTT
Megjelent: Lyukasóra, 2001/2.



Ahányszor éjszaka hajtott át a vasúti felüljárón és egy ponton szemébe vágott azoknak a halogén fényszóróknak a rosszul árnyékolt fénye, amelyek a meredező pózna tetejéről világították be a rendező pályaudvar területét, mindannyiszor hatalmába kerítette a pillanatnyi pánik. A mélyben elmosódott kontúrú vagonok vesztegeltek vagy haladtak kiismerhetetlen rendszer szerint, mozdonyok eregették párájukat, túlgerjedt hangszórók érthetetlen szolgálati közleményei harsogtak visszhangosan, ebbe vegyült a síneken csörömpölő szerelvények fémes hangja és ebbe hasított bele időnként egy éles fütty vagy öblösen mély kürtszó. Az ellenfényben a viaduktról csak egyetlen pillanatig láthatta a mélyben kígyózó sínek sávját és a kísérteties hangok is csak megszűrve jutottak be az utastérbe, mindez mégis erős félelmet keltett benne, mintha valami elkerülhetetlenül közeledő veszély fenyegetné. Bár a kocsi gördülésében nem fedezhetett fel semmilyen változást, mégis érezte: fenn van, a magasban van, elrugaszkodott az anyaföld biztonságától, és hiába volt tudatában, hogy robusztus vasbeton pillérek tartják a felüljárót, hogy masszív csőkorlát övezi az utat, mégis az volt a kényszerképzete, innen bármikor aláhullhatna, magába szippanthatná a mélyben fújtatva acsargó fémvilág.

Ahogy árnyékba, takarásba került, azonnal elszállt ijedelme, és mire lehajtott a felüljáróról, már el is felejtette, milyen nyomasztó pillanatot élt át odafent. Eszébe sem jutott mindaddig, amíg ismét úton nem érte az éjszaka. Közeledett a vasúti felüljáróhoz és már kilométerekkel előtte nyugtalan lett. Eleinte nem értette, mi váltja ki szorongását. Előbb fáradtságára, a távolban töltött munkanap megpróbáltatásaira gondolt, a lelkiismeret-furdalásra, hogy elveit feladva elvállalta ezt a nemszeretem-feladatot, hogy emiatt szembe-került leghűségesebb kollégáival, meg hogy, amit sosem tett eddig, rendszeresen elmarad a családjától, hónapok óta nem jut ideje a barátaira. Igen, bizonyosan azért érzi ezt a szorítást, azért szorong, mert egy ideje mintha vendég lenne a saját életében, mintha maszkot öltött volna, álruhásan settenkedne a megszegett fogadalmak között, és kínosan kerülné az alkalmat, hogy szembenézzen mindazzal, amiről érezte, tudta, mélyebb meggyőződése ellen való. Ki kellene vonnia magát mindebből, felülkerekedni a napi érdekeken, sutba vágni a dicsvágyat, elhessegetni a csábító sikert és visszazökkenni a rá szabott mederbe, mielőtt végleg elveszítené azt, akit magával azonosnak gondolt. Valami lükés, külső erő, meggyőző késztetés kellene... Itt, ebben az éjszakában minden összesűrűsödik, hiába zárt eredményes napot, a dolgok mégis ellene szegülnek, és ott, ott, a viadukt tetején majd egy pillanatra szemébe csap a fény, rászakad az indokolatlan félelem, vonzani, szívni kezdi a mélység, hívogatja, szólongatja az ismeretlen veszély.

Mehetne a másik úton is, persze. Nem lenne túl nagy kerülő. Fontolgatta is nem egyszer a lehetőséget, de amikor az elágazáshoz ért, mindig ugyanúgy döntött. Ejh, miért is kellene a másikat választania!? Igen, legutóbb, erre határozottan emlékszik, elhatározta, hogy mégis amarra... De hát már csak nem fog ilyen szamárság miatt... Hajtott a megszokott vonalon, nevetségesnek találta minden korábbi félelmét, magabiztos volt és kiegyensúlyozott. Aztán ahogy közeledett a felüljáró... Affenébe, hát nem vagyok gyerek, szedte össze magát.

De ott fenn újra elhagyta az önfegyelem, a szemébe vágó fénycsóva kiemelte a valós világból, megforgatta, elszédítette, odavetette a mélyben fújtató mozdonyok elé.

Nem, soha többé ezen az útvonalon!

Aztán eltelt egy hét, és amikor újra döntenie kellett az elágazásnál... Ugyan, valami buta szorongás miatt - és hajtott a viadukt felé. Újra és újra, minden adódó éjszakán.

Ki tudja, hányadszor kellett szemből találnia a fényszóró vakító pászmájának, amíg megértette: szüksége van erre a félelemre. Hosszú ideje már nem azért választja ezt az utat, mert gyerekes dolognak tartja a pillanatnyi pánikot, hanem azért, mert ellenállhatatlan igénye van arra, hogy minden alkalommal újra átélje.

Mint gyerekkorában, amikor sötétedés után kiszökött a temetőbe a biztonságos házból, vagy később, amikor az iskolába az állomástól mindig a sínek mentén indult, hogy el kelljen mennie az alatt a fal alatt...

Megborzongott. A most először megfogalmazódó gondolat erőszakosan fészkelte be magát tudatába.

No, várjunk csak, az nem lehet. Igaz, a viadukt sokkal később épült, de az a hely akkor sem lehetett itt... Vagy hogy is...

Arra az állomás, emitt a rendező pályaudvar, és hol is kanyargott az az út az iskola felé?

Most már nem hagyja annyiban.

A felüljáróhoz közeledve lassít, keresi, hol tudna lehajtani. Csak földutat talál, de az is mintha rossz irányban kanyarodna. Mégis ráhajt, a kocsi bukdácsol, a fényszóró hol a magasba veti csóváját, hol a földre szegeződik. Zötykölődik, rázatja magát. Az út kanyarog, már nem is igen tudja, merre jár, a vasút fényei hol jobbról, hol balról tűnnek fel, a város fölött sárgálló ég sem mutat megbízható irányt. Merről is jött? Merre is tart? És mit is keres egyáltalán? Csak nem hiszi azt, hogy éppen itt, és hogy annyi idő óta... Mennyi is? Igen, tizenhét éve...

Végre meglátja alulról a viaduktot, amint nehézkes sötét íve kirajzolódik a világos ég hátterén.

Leállítja a motort, kiszáll. Megpróbál tájékozódni.

Most közelről látja azt a világot, amely odafentről oly kísértetiesnek tűnt. De nem figyel sem a fémesen csörömpölő vagonokra, sem a fújtató mozdonyokra, még a hangszórókból harsogó érthetetlen szolgálati közlemények sem zavarják.

Igen, arra az állomás, ide látszanak a fényei, akkor az iskola a sínek mentén az ellenkező irányban... Persze, onnan sárgállik a városi ég... Akkor annak a falnak valahol amott kellene...

Visszaül a kocsijába, megpróbál továbbhaladni az elképzelt irányban. Nem tudná megmondani, van-e út alatta, vagy csak az ipari vidék mentén kiirtott bozótoson halad-e át. Hol a port veri, hol kőzúzalék csikorog a kerekek alatt. Néha kikerüli az útját álló talpfákat, elszórtan rozsdálló fém alkatrészeket, a földbe süllyedt betontömböket, de halad, halad folyamatosan, egyre nagyobb izgalomban. Érzi, jó felé megy, erre baktathatott iskolatáskával is két éven át, csak az építkezés, ugye, ahogy az utat felemelték a magasba, meg ahogy újabb sínpárokat fektettek... Igen, itt húzódhatott hosszan a fehérre meszelt kerítés, ott lehetett az őrbódé... És akkor valahol itt kellene lennie a...

Egy jókora döccenő után a kocsi fénysugarában közvetlenül előtte feltűnik az omladék. Fékeznie kell, nehogy ráfusson.

Égve hagyja a fényszórót, kiszáll a kocsiból. Az erős megvilágításban a hajdani fal megmaradt részén soha nem látott élességében mutatja meg magát a rajz.

Előbb dermedten nézi, aztán lassan oldódik döbbenete. Valahogy természetesnek, helyén valónak kezdi érezni azt, hogy megtalálta, hogy újra itt áll előtte. Itt áll az ő színe előtt, rajzolt szemének ártatlan, mégis számon kérő tekintetében, itt áll tizenhét év után újra. A fal teteje ledőlt, elporladt, töve pedig földbe süppedt, benőtte a gaz. A rajz mégis szinte sértetlen: jól felismerhető a fej, az arc (épp csak a hajkorona tetejét hordta el az idő), még a melltájékra írt évszám is pontosan olvasható, de az első ölelés pontos dátumát, a hónapot és a napot jelző számot már szétrágta az enyészet.

Lerajzollak, mondta akkor a lánynak, fogta a kését, nekifeszítette a vakolatnak. A szemek, a száj és az orr helyére egyszerűen csak lukat vájt, körbekerítette az arcot, húzta a nyak, a váll csíkjait. A bozontos hajjal bíbelődött a legtovább, erről az egyről hitte, hogy megragadhatja benne modellje egyéniségét.

Nagyon szép lettem, mondta a lány, elkérte a kést és odavéste az aznapi dátumot.

Minden tanítási napon együtt mentek el ennek a falnak a tövében, pillanatra mindig megálltak a rajz előtt, cinkosan mosolyogtak, összebújtak.

Most, amint újra itt áll, semmi kedve újra meggyőzni magát: nem tehet arról, ami később történt. Jól emlékezett az akkori kibúvókra: honnan tudhatta volna, hogy a lány labilis idegzetű, nem sejthette, hogy ennyire szívére veszi a szakítást, fogalma sem volt róla, hogy ilyen halálosnak gondolta az első szerelmet.

Annak a másik napnak a dátumát neki kellett volna felvésnie.

Hiába próbált az állomástól a sínek mentén sietni az iskola felé, rendőrök állták az útját, lezárták a területet.

Kérdezősködésére csak annyit válaszoltak, baleset történt. Ő rosszat sejtett; úgy tett, mintha elmenne, de aztán visszasomfordált a kerítés mentén és egy észrevétlen pillanatban hasra vágta magát, végigkúszott az árokban. Az őrbódé után már felegyenesedhetett. Remegő lábban közeledett a falhoz. Tudta, érezte, ott valami szörnyű bizonyság várja. És valóban.

A pengével vájt erős rajzon utólag vont gyöngébb, talán szöggel húzott csíkok látszottak: a lány nyaka alatt vonatsín futott.

A nyomasztó napok után még hetekig kerülte ezt az útvonalat. Aztán furcsa késztetést érzett: oda kellett mennie. Ennek a vakolatba vájt ártatlan, de mégis számon kérő szempárnak a tekintetében kellett vallania, gyónnia, vezekelnie. Feloldozást, bűnbocsánatot is csak itt nyerhetett, hogy ne lesütött szemmel kelljen életét leélnie.

Attól kezdve újra erre járt. Mindig megállt a rajz előtt, újra és újra számot vetett a történtekkel, és mindazzal, ami azóta vele megesett. Ide hozta gondját-örömét, itt tette életre szóló fogadalmait.

És a lány egy napon megbocsátott; elengedte, feloldozta; azt kívánta, ne vádolja többé magát; a rajzhoz, őhozzá sem kell többet elzarándokolnia.

Most mégis itt áll, tizenhét év után először.

Tudta, egészen pontosan tudta, miért hívta a rajz, és azt is értette, mit vár tőle.

Kicsit állt még, talán mosolygott, talán könnycsepp gördült le az arcán, aztán visszaült a kocsijába. Ahogy az ellenkező irányba fordult, a rajz lassan kiúszott a fényszóró csóvájából.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:43:05, vasárnap
 
  MÉZESKÖNYV



Megjelent: Mozgó Világ, 2000/12.

A jövő abban különbözik a többi igeidőtől, mondta egyszer a tanár ismerőse, hogy nem lehet artikulálni. Ezt ugyan nem értette egészen pontosan, őszintén szólva ő a múltat vagy a jelent se nagyon tudta volna artikulálni, most mégis ez jutott eszébe, mert egészen váratlanul, ami azelőtt nemigen fordult elő vele, tapintható intenzitású sugallata támadt. Ahogy Péter bemutatta a nőnek, ő még jóformán rá sem emelte tekintetét, még meg se nézte, zöld-e a szeme vagy kék, még azt sem állapíthatta meg, hogy egyáltalán tetszik-e neki, és mégis azonnal tudta, köze lesz hozzá, kapcsolatba kerül vele, sőt, a kapcsolat jellegéről is eléggé pontos elképzelései voltak, de ez már kevésbé lepte meg.

Egy perccel ezelőtt még magában ült az asztalánál, kedvét lelte az egyedüllétben, csupán az bosszantotta, hogy a holnapi ebédjegyét, amelyre már nem lesz szüksége, mert reggel elutazik, nem tudta a konyhán sem pénzre, sem valami tartós élelmiszerre, sajtra, konzervre, esetleg gyümölcsre beváltani. A tálalóasszony nagyon furcsán nézett rá, amikor a kérésével előállt, pedig ugyan mi különös van abban, ha nem hagy veszendőbe menni egy neki járó szolgáltatást. Igaz, ingyen jutott hozzá, de a konyhán ezt nem tudhatják, a többség fizetett érte, azaz a jegy konkrét pénzösszegben kifejezhető értékkel rendelkezik, és mivel ő ezt az értéket holnap nem tudja leenni, teljesen logikus, ha vagy pénzben, vagy legalább valami elvihető élelmiszerben szeretné kiváltani. Ehet ma dupla ebédet vagy kétszer vacsorázhat, mondta gúnyosan vagy inkább megvetőleg a zsíros arcú asszony, amin ő egyáltalán nem sértődött meg, épp csak látta, túl nagy adagokat porcióznak ki a tányérokra, és hát nem is szereti ő annyira sem a rizst, sem az édeskés mártásban lucskossá ázó húsgombócot, hogy két adaggal megbirkózna. Megkérdezte még, mi lesz a vacsora, rántott csirke tarhonyával, hát bizony neki abból sem kell repeta. Igazán lehetne ebédre mondjuk krumplistokány, vacsorára meg túróshaluska, ezekből másfél-másfél adagot kérne, és ezzel szépen le is nullázná az ebédjegyét. De így?

Ha nem, hát nem, kisomfordált a konyháról, tálcára szedte mindazt, ami a mai főétkezést jelentette, és letelepedett egy üres asztalhoz. Örült, hogy senki sem zavarja; ha már nem igazán kedvére valóak a fogások, legalább beszélgetnie ne kelljen.

A leves felénél tartott, amikor feltekintve meglátta a túlvégen az egyik szervezőt a nővel. Bólintottak egymásnak, és ő folytatta volna ott, ahol abbahagyta, de Péter szinte azon nyomban megjelent az asztalánál, gyere, ülj át hozzánk, és már vitte is a tálcáját. Ő is határon túli, mutatta be nőnek, mintha ez lenne a legpontosabb azonosítási lehetőség. Elhadarták a nevüket. Ő szokás szerint annyira koncentrált arra, a sajátját el ne tévessze, hogy a nőét alig hallotta, annál is kevésbe, mert ebben pillanatban olyasmit tapasztalt, amit soha azelőtt: sugallata, erős sejtelme, határozott előérzete támadt: ehhez a nőhöz köze lesz, szinte már látta, amint este felviszi a szobájába, mondjuk azzal az ürüggyel, hogy megkóstoltassa vele az otthonról hozott akácmézet, de lehet, nem is lesz szükség semmilyen ürügyre, csak egymásra néznek majd, cinkos mosoly fut át az arcukon, és már lopakodnak is fel a lépcsőn.

Nem tudta eldönteni, örüljön-e a megérzésének és a várható beteljesedésnek vagy inkább bosszankodjon, amiért a nőt meg kell majd hívnia egy italra, talán még a mézét is megeszi, aztán a reggeli búcsúzkodás feszengései, kell-e ez neki, hiányzik-e éppen az elutazási előtti napon, kárpótolhatja-e a be nem váltott ebédjegyért, vagy azért, hogy a várban csak a könyvek egy részét vették át és fizették ki, valaki folyamatosan beleköp a levesébe, ellátja a nemzeti könyvtárat az odaáti friss könyvekkel, pedig milyen jó kis üzlet volt ez, otthon végigjárni a kiadókat, érdeklődést tanúsítani, no ezt szívesen megvenném, ha lenne rá pénzem, a legtöbb helyről nehezebb táskával jön el, mint ahogy odament, utazás előtt kiválogatja a javát, ezzel lesz tele a bőröndje, fontosabb, mint eggyel több váltás fehérnemű, könyv és méz, cipelheti, legalább szeretné a mézet, a nő biztosan csodálkozni fog, miért ezt hozza otthonról elemózsiának, talán beszél majd neki a méheiről, de arról aligha, hogy a kis dögök tartják el, mióta kirúgták a kerámiagyárból, jönnek tavaszonta a benti hideg vidékekről a méhészek, ahol a tartós fagyok és a kései virágzás miatt nem érdemes kiteleltetni a családokat, felvásárolják a szaporulatát, ez a jó üzlet, jobb, mint a mézzel piacolni, jobb, mint a könyvekkel felcaplatni a várba, mit tudhatja ez a nő, cuppog majd nagyokat, nyalogatja a száját, nahát, ez igazán finom, fog áradozni, na csak ez kell még, inkább meg sem kínálja, jól jön még az a maradék üvegcse a vonaton hazafelé, a reggelinél eltesz hozzá két zsemlét, egy palack ásványvizet már vételezett a tegnapi fogadáson, senki sem látta, amikor a táskájába süllyesztette, mindenki részeg volt, a sok étel is ottmaradt, megbontott borok, üdítők, no, hát ő az egyik ásványvizesre visszacsavarta a kupakot, zsupsz, eltüntette, ha meglátják, legfeljebb azt mondja, éjszaka mindig megszomjazik és nem bírja ezt a klórozott városi vizet, nekünk otthon harminckét méter mély a kutunk, vitte volna másfelé a beszédet, abban olyan a víz, hogy harapni lehet.

Szintén alapszervezeti elnök, kérdezi a nőtől a leves és a húsgombóc között, Péter válaszol helyette, dehogy, Regina festőművész, a tavalyi konferencián az ő tárlata volt a kísérőrendezvény, aha, eszik tovább, lehet, mégsem kínálja meg mézzel, talán italra sem hívja meg, felviszi a szobába, megdöngeti és kész, egyikük sincs abban a helyzetben, hogy udvarolgatni kelljen, még hogy festőművész, újabb ingyenélő, naphosszat heverni a padlásszobában és várni az ihletet, aztán összemázolni egy vásznat, látott ő már ilyen tárlatokat, mindenki okos képet vág, töprengő pofával fürkészik a sok szörnyűséget és összebeszélnek tücsköt-bogarat, ő ki nem tenne ilyesmit a szobája falára, hogy nap mint nap látnia kelljen, brrr, még csak az hiányozna. Jövőre ismét képzőművészeket hívunk, büszkélkedik Péter, talán ő sem szereti itt ezeket az írókat, túl sokat beszélnek, roppant fontosnak tartják magukat, a délelőtti előadó is, mit össze nem hordott, legalább ez a nő, ez hallgat, még meg sem szólalt, a nevén kívül nem mondott semmit, talán neki kellene szórakoztatnia, de hát még nem végzett az ebéddel, hát majd utána.

Felvetted már az útiköltségedet, kérdezi Péter, naná, hogy fel, jószerével ezért jött, ki se töltötte volna a jelentkezési lapot, ha nincs a kísérőlevél alján az apró betűs megjegyzés, kik igényelhetnek teljes ellátást és útiköltség-térítés; vonattal érkezett, kérdezi az ügyintéző hölgyike, gépkocsival, mondja ő szemrebbenés nélkül, és már adja is a forgalmit, az hány kilométer is, érdeklődik a hivatalnok, ő megmondja, kicsit felkerekíti, mit tudják ezek itt, mennyi az a határtól, kiszámítják az elfogyasztott benzin árát, plusz amortizáció, talán ő az egyetlen, aki örül, ha felemelik az üzemanyagárakat, persze a vasúti jegyét is megőrzi, azt otthon leadja a járási szervezetnél, hátha kifizetik, de nem fog szívóskodni, pedig tudja jól, abból a mindenféle támogatásból jutna bőven ilyesmire, ő legalább valóban elutazott, törődött a vonaton, cipekedett, hallgatta a sok sületlenséget a tanácskozáson, a járási elnök meg ki sem teszi a lábát, mégis szép summákat elszámol utazásokra, tudja ő jól ezeket a piszkos ügyeket, ha nagyobb főnök lenne, ő is ezt tenné, de az alapszervezetnek nincs saját költségvetése, neki végig kell csinálnia az egészet, de holnap már elutazik, elege van, egye fene a kárba vesző ebédet.

Köszönöm az ebédet, mondja Regina, mi az hogy köszöni, hát neki nincs ebédjegye, Péter kényszeredetten mosolyog, egészségetekre, persze kávéra nem jut eszébe meghívni őket, megbocsáttok, de nekem még rengeteg dolgom van, persze-persze, na most mit mondjon. És maga mivel foglalkozik, előzi meg a nő, egy alapszervezetet vezetek, és civilben, azt mégsem mesélheti el, hogy kirúgták a kerámiagyárból, méhészkedem, ez jobban hangzik, ne mondja, az nagyon izgalmas lehet, izgalmas a frászt, a sok zümmögő dög, ahogy szálldosnak megszállottan, de most legalább rákérdezhet, aztán a mézet szereti-e, igen, nagyon szeretem, merthogy én meg utálom, ezen nevetnek. Igyunk egy kávét, üsse kő, ennyit talán mégis invesztál a nőbe.

Olyan kellemetlen ez nekem, rebegi már a bárpultnál, későn érkezett meg a jelentkezési lapom, nem vettek fel a listára, nem kaptam sem étkezési jegyeket, sem költségtérítést, még szerencse, hogy Péter a szállást el tudta intézni, pedig egyetlen napra akartam, épp csak hálából, amiért tavaly meghívtak, ne gondolják, már nem tartom fontosnak. Hát igen, kellemetlen, és holnap mikor akar utazni, igen, valóban, hát én is éppen azzal a járattal, igen, kétszer is át kell szállni, de addig legalább együtt, és ma, van már valami programja, hát folytatódnak az előadások, nemde, persze, de utána, utána meg irodalmi est lesz, hát arról elszökünk, igen, ilyen cinkos összenézésre számított, persze zöld a szeme, milyen is lehetne egy kisebbségi festőművésznek, haha, ezt elmondja neki, talán ő is nevetni fog rajta, mégis mással jön elő, a vacsorára pedig ne legyen gondja, arra én hívom meg, ugyan, ezt nem fogadhatom el, hogy rám költse a pénzét, nem úgy van az, itt a fölös ebédjegy, legalább nem vész kárba, hát ez igazán nagyszerű, megy ez, mint a karikacsapás. És akkor mit ajánl az irodalmi est helyet, no, ez felér egy felkínálkozással, azt mondta, szereti a mézet, hát persze, akkor a vacsoránál eggyel több zsemlét vegyen magához és a desszertet bízza rám, csak nem mézet hord magával, de bizony, friss akácmézet, olyan illatos, mint, mint, mint a friss akácméz, haha, ezen megint lehet nevetni.

És mi lenne, ha nem várnánk estig, nem volt desszert az ebédhez sem, no csak vigyázzunk, azért nem kell ajtóstól törni a házba, de nem, nincs itt mit óvatoskodni, a cinkos összenézés most is megvolt, és a délutáni előadás, ugyan, még majd fél óra van a kezdésig, és különben is, maga talán szereti ezeket az írókat, na ugye. Kifizeti a két kávét, ilyen gyors beleegyezésre azért nem számított, szerencsére a lépcsőn senki sem közlekedik, mindenki liften jár, még az elsőre is, hát még a harmadikra, ki is fulladnak, ahogy szaporán veszik a fokokat, no meg is érkeztünk.

Hát, ha már itt vagyunk, mutassa azt az akácmézet. Előhúzza a bőröndjét, felteszi az asztalra, felpattintja a zárat. Nahát, mennyi könyv, egy könyvbolond méhész, nagyon izgalmas.

Lepattintja a kupakot, a fény felé tartja az üveget, de le is teszi sebtében, megérzi a nő forró leheletét a nyakán, megragadja, nyúl a blúza alá, dönti az asztalra, közben a bőröndje tartalmát nézi, nem tudja eldönteni, a könyveket vagy mézet utálja-e a jobban, figyeli, ahogy felborul az üvegcse és a sárga ragacs ráfolyik a színes borítókra, ott egye meg a fene, legalább kidobhatja az egészet, fújtatva esik neki a lihegő nőnek, úgy érzi, most még a jövőt is sikerülne artikulálnia.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:41:25, vasárnap
 
  LÉTRA A KÖDBE
Megjelent: zEtna webmagazin, 2003.
Könyvben: Huszonnyolc. Couleur totál c. prózaantológia
(zEtna, Zenta-Újvidék, 2003)



A jövő már megtörtént.
Csak mi még nem éltünk akkor.

A káderosztály terebélyes és szigorú főnökasszonya mintha már várta volna Trohánt. Azzal fogadta, hozzá ugyan hiába küldték, egy nem sok, de annyi betöltetlen laboránsi állása sincsen - ellenben, húzta a szót jelentőségteljesen, mégis akadna két lehetőség. Az egyik az állandó éjjeli ügyelet az egyetemi garázsban, a másik a Szeizmológiai és Műholdkövető Kutatóintézet, pontosabban annak helyi állomása, amelyet jobb híján az ő adminisztrációjuk alá rendeltek. Trohán gondolkodás nélkül az utóbbit választotta, mire a drobális hivatalnokasszony hevesen rábólintott és fontoskodva elmagyarázta, hová kell mennie.

A helyszín leírása már önmagában is felkeltette az érdeklődését. Kifejezetten kedvére szolgált, hogy el kell majd haladnia a temető mellett, fel kell kapaszkodnia a kaptatón, és egy burjánzó élő sövénytől benőtt vaskapun kell kitapogatnia a belülre szerelt csengőgombot.

A helyszín még a fantáziájában megjelent képnél is romantikusabb, vadregényesebb volt. Meglepetésére a rozsdás kapun csengetésére elektromos zár kattant, és ahogy a kilincset lenyomva nagy erővel betolta a mozdulni alig hajlandó súlyos szárnyat, mintha egészen enyhe, alig érezhető áramütés érte volna.

Vadrózsabokrok szúrós ágai között hajlongva és oldalozva haladt az épületig, vigyáznia kellett, véresre ne maródjon az arca. Pulóverébe még így is beleakaszkodtak a tövisek, csúnyán kihúztak egy-egy pamutszálat. Ez már kicsit sok volt neki a romantikából. Nem örült a kutya acsargásának sem, de elhitette magával, a véreb nem szakadhat le drótpályán futó láncáról, és semmiképpen nem érheti el a bejáratot.

Homályos lépcsőházban találta magát, a földszintről nem nyíltak ajtók, csak a sötét pincelejárat árasztotta az átható penészszagot. Felment az első emeletig, és itt komolyan elbizonytalanodott, vajon jó helyen jár-e. Hogy eddig egyetlen táblát, feliratot nem talált sem a kapun, sem a házon, az még nem tűnt fel, de hogy az itt sorjázó ajtók egyikén nincs kiírva: "titkárság" vagy "adminisztráció" vagy "igazgató", egyáltalán: hogy semmi se legyen kiírva, azt felettébb furcsának találta. Elsétált a folyosó végéig, aztán vissza, majd rászánta magát és bekopogott az első ajtón. A túloldalon kulcs csörrent, kattant a zár, és megnyílt előtte egy lakás. Gyorsan bocsánatot akart kérni, úgy látszik, rossz helyen jár, ám megelőzték: jöjjön csak, már várták.

A rosszul világított előszobában sorakozó sáros cipők láttán maga is elkezdett lehuzakodni, de erélyesen rászóltak, hát abbahagyta.

Újabb ajtó mögött éles neonfény fogadta, szinte elvakította, így csak lassan bontakozott ki szeme előtt a félig iroda, félig labor benyomását keltő helyiség. Az egyik íróasztalnál feltehetőleg az intézmény vezetője ült. Fehér köpenye, aranykeretes szemüvege és kis kecskeszakálla igazi professzori megjelenést biztosított számára. Ugyanakkor ilyen figurákat Trohán eleddig nemigen látott ennek az egyetemnek a berkeiben, inkább filmekből volt ismert számára: a világhírű atomtudós, akit elrabol az ellenség és kényszeríti titka átadására; a látszatra szelíd, valójában sátáni természetű génsebész, aki az emberiség pusztulásával fenyegető mutánsokat hoz létre; a szórakozott matematikus, aki véletlenül megfejti az időutazás titkát... Feltűnt, hogy az egykedvűen üldögélő prof előtt üres asztal terpeszkedett, se telefon, se fax, se bélyegzők, se iratok. Kezében kis ceruzacsonkot forgatott, időnként az asztal lapjához koppintotta.

Kísérője Trohánt azonban a másik asztalhoz vezette. E mögött roppant elegáns, öltönyös-nyakkendős kis kopasz férfi izgágáskodott, hol a fiókokat húzogatta, hol a telefonkagyló után kapdosott, pakolgatta az irattartókat, felgyújtotta és leoltotta az asztali lámpát, aztán, mintha életbevágóan fontos lenne, a kurblis ceruzahegyezővel kezdett foglalatoskodni. Úgy festett, mintha az ő asztalára zsúfolódott volna mindaz, aminek kettőn kellett volna megoszlania, és neki az lenne a feladata, hogy bizonyos, a kívülálló számára kifürkészhetetlen egymásutánban sorra megérintse, kezébe vegye, használja vagy odább tegye a tárgyakat. Ültében is feltűnően alacsony termete és választékos öltözete, valamint szünet nélküli kapkodása egyszerre tette komikussá és félelmetessé - messzire sugárzott róla a rosszindulat és gonoszság. Erre nem is kívánt semmivel rácáfolni.

Már várták, erősítette meg a kopasz is, anélkül, hogy abbahagyta volna szapora koreográfiáját, aztán megkérdezte Trohántól, tudja-e, mi a különbség a szeizmológia és a szeizmográfia között. De mint aki nem vár választ, az asztalán heverő számos dosszié közül az egyiket előkapta, megoldotta zsinórját, felcsapta a fedelét, még ám olyan lendülettel, hogy a tartalmát képező iratok magasba röppentek, és a keletkező léghuzat szétterítette őket az asztalon, mindegyiket hátlapjával felfelé. Akár a bűvész a jól sikerült kártyatrükk után, elégedetten és titokzatosan elmosolyodott, és most emelte először a szemét a jövevényre.

- Van külföldön rokona?

Trohánt nem lepte meg különösebben a kérdés, megkérdezték tőle ezt akkor is, amikor laboránsi állást vállalt, pedig előzőleg mindent rávezettek a káderlapján, a megfelelő rubrikában ott a tagadó kijelentés.

- Nincsen.

- Aha. Szóval nincsen. És akkor ez mit jelentsen? - kérdezte kajánul a kopasz, és egyesével, mintegy találomra, kezdte színükre visszafordítani a szétrebbent lapokat.

Elsőre három kártyáját fedte fel, és hatásszünetet tartott. Szó se róla, Trohán alaposan meglepődött. A családi fényképalbum két féltett darabjának, továbbá egy számára ismeretlen képeslapnak a nem túl jó minőségű fénymásolata hevert előtte. Elérzékenyülve előbb a délvidéki dédmama fiatalkori, majd a felvidéki dédpapa öregkori arcmásán futtatta végig tekintetét. Az utóbbi felvételt különösen szerette. A jó öreg hatalmas ősz szakállába takarózva egy nyugszékben szendereg a ház udvar felőli bejárata előtt, fején kalap, éles árnyékok, tavaszi vagy inkább őszi napsütés, mellette két hordó, az egyik a tetőcsatorna lefolyója alá illesztve, benne feltehetően már kicsit poshadt esővíz, a másik hordón hangszóró, amely a benti rádióhoz kapcsolódik, fiai kifejezetten abból a célból tették ide, hogy a papa a vasárnapi istentiszteletet friss levegőn hallgathassa.

A felfedett harmadik darabot Trohán nem ismerte, fejét forgatva próbálta "lábra állítani" a képen látható alakokat, ám ebből szögből sem az előtérben beszélgetőket, sem a háttérben sétálókat nem sikerült jól megfigyelnie. A sebtében elolvasott feliratból csupán azt állapította meg, hogy a képeslap nagyjából a dédmama fiatalkori fotójával azonos időben és ugyanabban a városkában készült. Megkérdezte, megnézheti-e közelebbről, már nyújtotta is érte a kezét. Ám az izgága kopasz villámgyorsan visszafordította mind a három képet, elvigyorodott, és kiterjesztett két tenyerét a többi papír fölött kezdte járatni, mintha varázsolna.

- Nos, élnek külföldön rokonai? - kérdezte újra, és kivirította a következő három dokumentumot.

Trohán nagyot nyelt, mert szemmel láthatóan két születési anyakönyvi kivonat és egy házasságlevél fordult színére, és nemigen lehetett kétsége afelől, dédszülei nevét kanyarogja rajtuk a cikornyás kézírás.

- Akkor az még nem volt külföld... - kockáztatta meg, és mert a másiknak szeme sem rebbent, még hozzátette: - Esetleg harmadfokú unokatestvéreim érhetnek ott. De már az anyám sem tartotta a kapcsolatot az ottani rokonsággal.

A kopasz lassan elvigyorodott. - Nem akarja megtekinteni az okmányokat? - kérdezte, de mire a kérdezett nyúlt volna értük, gyorsan visszaforgatta őket.

- Nem is levelezik velük?

Na, akkor most már vigyázzunk. Trohán szeme az eddig még nem látott lapokra meredt, közben az emlékezetében kezdett kutatni. Egyikkel sem ment sokra. Az a még fel nem fedett néhány papírlap nyilván egy-egy fénymásolat, és ahogy sejti, alighanem levelek kópiája. Leveleké, amelyek rá nézve terhelők, és legkevesebb azt bizonyítják, hogy ő kapcsolatban áll a délvidéki rokonsággal. Pedig dehogy. Nem emlékszik, hogy valaha is érkezett volna hozzá Zentáról bármilyen üzenet, mint ahogy ő sem küldött oda soha semmit. Ugyanakkor erre az egész procedúrára, amely lassan rendőrségi kihallgatásra kezd hasonlítani, nyilván nem került volna sor, ha ezeknek itt (no de kik is ezek? nyilvánvaló, hogy nem szeizmológusok) nem lenne a kezükben valamilyen megdönthetetlen bizonyíték arra nézvést, hogy... Persze lehet valami félreértés is, ostoba tévedés, névazonosság, eltévesztett dátum, rosszul írt cím, átkeresztelt utcanév, és ha minden ellene szól is, egykönnyen tisztázhatja majd magát, vége lesz ennek a képtelen számonkérésnek. Csak tudná, miért olyan nagy baj, ha valakinek távoli unokatestvérei élnek egy tulajdonképpen nem is ellenséges országban, talán bizony olyan nagy dolog a Szeizmológiai Intézetben dolgozni, talán bizony államtitkokhoz lehetne hozzáférése egy legalsóbb beosztottnak, nevetséges ez az egész, nem is érti, hogy keveredett bele, pedig mennyire tetszett neki a kicsit vadregényes környezet, az élő sövény, a rozsdás kapu, az elvadult rózsalugas.

Kinézett az ablakon, meg akart bizonyosodni arról, hogy valóságos-e mindaz, ami körülveszi, valóban a régi szőlőhegyre jött-e fel a temető melletti kaptatón, nem csak érzéki csalódás-e minden, nem otthon a díványon szenderegve képzeli-e az egészet, és elég kicsit megráznia fejét, hogy a világ újra a helyére zökkenjen... A látvány, amely szeme elé tárult, egyszerre volt természetes és álomszerű. A völgyből még nem szállt fel a sűrű reggeli köd, a város nagy részét átláthatatlan fényes derengésbe vonta, de a fehérségből kiemelkedő szembülső hegyen minden tisztán látszott, a vár sötét tömbjei, a katedrális két égre törő tornya, az egyetemi könyvtárnak helyet adó egykori püspöki palota sárgán tüntető homlokzata... A mélyebb részek magasabb épületeinek is látszott a teteje, mint furcsa hajók, úgy úsztak a köd hómezeje fölött. Ahogy tovább vitte a tekintetét, a horizont vibráló vonala egy helyen megtört, mintha lecsorgott volna, valami fényes csík eredt belőle - vajon mi lehet ez? Hát persze, az Ung, ahogy a városon végigkanyarogva kicsordogál a képből, nem a horizont ömlik belé, hanem a folyó sziporkái szóródnak vízszintessé, akárha az idő folytonossága lényegülne kiterjesztett térré.

Összerezzent az éles telefoncsörgésre. A kopasz, mint aki már várta a hívást, felkapta a kagylót, belemondott néhány gyors igent, és már helyére is tette. Ahogy korábban, fiókjait kezdte húzogatni, lekapcsolta, majd újra felgyújtotta az asztali lámpát, aztán felállt, és jelentőségteljesen a professzorkülsejű társára nézett. Az megköszörülte a torkát, szintén felállt. - Itt várjon minket -, vakkantotta, és távoztak a szobából. A harmadik férfi, aki ide kísérte, már korábban kimehetett észrevétlenül. Trohán most egyedül maradt a helyiségben.

Ez valami trükk, gondolta, miközben újra az asztalon heverő papírlapokra esett tekintete. Direkt mentek ki, titkon figyelik valami rejtett kamerával, hogy megtudják, ő ezalatt színére fordítja-e a dokumentumokat. De vajon mivel mártja be jobban magát? Ha közömbösséget színlel és nem nyúl hozzájuk, vagy ha enged természetes kíváncsiságának?

Újra kinézett az ablakon, látta az égre folyó Ungot, aztán ismét az íróasztalra meredt. Amikor harmadszorra is megismételte ezt a műveletet, és szeme fókuszát a végtelenről fél méterre kellett átállítania, kicsit megszédült. Ugyanakkor, amint az egyensúlyvesztés első apró hulláma elérte, hirtelen eszébe jutott valami egészen képtelen dolog.

Nem, ez lehetetlen. Ennek a valószínűsége kisebb, mint hogy az ábécé véletlenszerű sorozatba állított betűiből a Száz év magány álljon össze.

És ha mégis?

Hiszen az Ung összefolyik a Latorcával és az Ondovával, így lesz belőle Bodrog, az Tokajnál belefolyik a Tiszába, a Tisza pedig, hát igen...

Mikor is? Tavaly történt, a télvégen, persze, hiszen jeges volt az út és a töltésoldal. Megállt a sétány szélén, hogy kifújja az orrát; a táskáját lába mellé tette a kőpadkára. Komoly, zárható, diplomata típusú táska volt, nem sokkal azelőtt vette, a kollégái ugratták is, hogy most már nem is egyetemistának, hanem egyenesen tanárnak akar látszani laboráns létére. De ő nem törődött vele, nagyon praktikusnak találta új portékáját, attól kezdve azzal járt, és nemcsak az elemózsiáját meg a jegyzetfüzeteit és a naplóját, hanem minden bizalmasabb holmiját, amit nem szívesen hagyott a szállásán, magával hordta, így a levelezését is, hiszen egyszer már leleplezte főbérlője eziránti tevőleges kíváncsiságát.

Amikor zsebkendőjét eltette és lenyúlt a táskáért, a lába szárával kicsit megbillentette a táskát, az eldőlt, a lendülettől csusszant egyet a jeges padkán, átbucskázott a peremén, és mint valami versenyszán, lesiklott a meredek töltésen, egyenesen bele a zajló folyóba. Kétségbeesésében kishíján maga is utána vetette magát, de időben megtorpant, szerencséjére, mert a meredek és jeges töltésoldalon ő sem tudott volna megkapaszkodni.

Egészen a második hídig követte a táskáját, amely, mintha erre tervezték volna, élére fordult, elcsípte a fősodort, és kissé ugyan bukdácsolva, de meggyőző elszántsággal haladt a töredező jégtáblák között titkos célja felé.

Vajon miért nem süllyed el, tűnődött Trohán, hiszen aligha vízhatlan. Aztán eszébe jutott, két szabályos úszóhólyag is található benne. Egyikben a levese, másikban befőtt volt; miután mindkettő kiürült, a kupakot gondosan visszapattintotta az üvegekre; kétszer hét deci levegő, hosszában a táska tetején, ezért állt a vízben az élére...

A második hídnál feladta. Kövek, jégdarabok dobálásával, kis hullámok keltésével semmire sem ment, rá kellett hát ébrednie, hasztalan kísérné akár a város határáig vagy tovább, a jeges vízbe sehol sem merészkedhetne, olyan hosszú husángot pedig nem találhat, amelyikkel a folyó közepéig benyúlhatna. Ha lenne kötele, próbálkozhatna azzal, de ugyan miféle kampó vagy hurok találna fogást a sima műbőrön?

Pár napig lógatta az orrát, aztán lassacskán újra beszerezte az odaveszett kisebb kellékeket, új spirálfüzeteket vett, új leveleket írt és kapott - legfeljebb a régebbiek felett nem tudott többé révedezni. Bízott abban, amiért évek óta vezetett naplója odaveszett, attól még múltja nem válik bizonytalanná.

Hát igen, Ung a Bodrogba, Bodrog a Tiszába...

Kicsit újra megszédült, hirtelen melege lett, úgy érezte, elfogy körülötte a levegő. Az ablakhoz lépett, kinyitotta. A helyiségbe becsapott a hűvös késő őszi szél, a fuvallat elért az asztalig és sorra színükre fordította a papírokat. De Trohán ott maradt az ablaknál, nem volt sem ereje, sem kedve, hogy megismerje a bizonyítékokat. Inkább a horizontot fürkészte újra, a fehérségbe vesző völgyet.

Az épületnek ez a része a hirtelen szakadó, meredek hegyoldalba nézett. Ami a frontról első emeletnek számított, itt sok-sok szintnyi magasságot jelentett. Hiába hajolt ki egészen mélyen, nem látta, mi van alatta, a mélység beleveszett a ködbe. Próbálta követni a falhoz támasztott létra vonalát, ám az fokról fokra homályosabb lett, aztán már csak sejlett, végül csupán képzeletben folytathatta az egyenest, tekintetével kereshette a helyet, vajon hol éri el a talajt. Megborzongott a hűvös levegőtől, épp behúzódott volna, amikor a dolog szöget ütött a fejébe. Egy létra. Épp ez alá az ablak alá állítva. Ez is csak trükk. Látni akarják, megpróbál-e szökni. Aztán nyomába engedik azt a vérebet, amelyik ott acsarog a bejáratnál drótpályára kikötve.

Eljött az ablaktól, de hirtelen megállt. Az asztalon továbbra is meg-meglebegnek a papírlapok, furcsa táncot járnának, hol a színükre, hol a fonákjukra feküdtek, mintha a szigorú kopasz forgatná őket pontos koreográfia szerint. Trohánt elfogta az undor, mindet kívánt, csak azt nem, hogy folytatódjon az ostoba kihallgatás. Visszalépett az ablakhoz, végighordozta tekintetét a vár sötét tömbjén, a kéttornyú katedrálison, a püspöki palota sárgán tüntető homlokzatán, majd követte a horizont káprázó csíkját egészen addig, amíg a folyót az égbe torkollni nem látta. Aztán gyors elhatározással átvetette magát a párkányon, lábával megkereste a létrafokot, kezével megragadta a két póznát - és ereszkedni kezdett, bele a ködbe.

A retusált fényképen senki sem fordította felé a fejét, amikor a tiszai tutaj fedélzetére száz évvel ezelőtt megérkezett.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
szeretettel
  2012-06-10 09:40:06, vasárnap
 
  Balla D. Károly
elbeszélései



TARTALOM

Egy semmivel ki nem tüntetett hely
Létra a ködbe
Mézeskönyv
A sínek fölött
Szamosztrel
Az űr szele
A vadonc
Vendéglő a dilis Palikához
Visszhang
Vízió egy városról



EGY SEMMIVEL KI NEM TÜNTETETT HELY
Megjelent: Holmi, 2001. jan.


Megszorította a karomat és sivítva azt suttogta, most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg veszély, miért jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem lekapcsolni a villanyt.

Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az ablak előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a téren már összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az egyenruhásoknak és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon haladtak sietve vagy kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tovairamodtak, néha meg mintha valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező irányba lóduljanak ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban megfigyelhető kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható szemcséket lökdösnek. Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át figyeltük a téren zajló - illetve éppen hogy nem zajló - eseményeket, és úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat, de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak semmilyen alakzatot, csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól, minden ésszerűség nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon a helyen, ahová roppant siettek.

Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk semmivel sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem vagyunk egyedül, ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik valami.

Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem harsannak-e vezényszavak - de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és az ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben, annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.

Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta, épp hogy el nem lökött magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás. A lakás többi kapcsolójához nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként, az előszoba kis égőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.

A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült, elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp hogy kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna: a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi geometriának, eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó síkok.

Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott, így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb és jóval soványabb vagyok nála, "kilóg" mögülem. Eközben lázasan fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás, amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem azon, hogy az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe. Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni. Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel, majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam, ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.

Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe, és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára vagy magamra-e, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában, s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, hogy főszerkesztő urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele, hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes, aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem, hogy szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában: vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki itt reszket a hátam mögött, aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal, hogy mindenáron magához akart emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá, dehogy gondoltam én azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne, mint a talpraesett vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő pontosan tudja, mi a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul eleget is tud tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként, dehogy voltam képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem, és ekkor már valóban érezni kezdtem, hogy hitványabb, tehetségtelenebb vagyok, mint ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk, aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük észre magukat, hogy már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, hogy már nem merünk neki ellentmondani, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak, a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is volna minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után, ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb, egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal - elhessegettem a gyanút, mert amit elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban, ha egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, hogy el akar válni tőlem, nem bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot, már el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem, hogy nem hallottam semmit - mert hát valóban nem - ő már ki is osztott, nálam pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni. Vagy mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel a telefont, aki, amikor megtudta hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki miatt, akkor felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik nőjét, otthagyta az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott a legénylakása negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, hogy csak a két lábát törte el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant haza fejvesztve, felébredt benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig a kórházban az ágya szélén, az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét vette, hogy felszámolja azt a kapcsolatot, hogy nem válik el, hogy velem marad, mert én is gyenge vagyok, mint ő, mert mindketten belepusztulunk, ha elhagy minket.

Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven, hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet, szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, hogy ne kezdjen hisztérikus zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék, sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt, mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna bele.

Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni a köpenyemről, hogy végre szembefordulhassak fele, de nem sikerült.

Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani, a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék az estébe.

Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e, mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem, már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem, nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.

Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam, aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség. A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a zárba.

Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában a villanykapcsolót - nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, hogy távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla -, aztán a szobában az ablakhoz léptem, hogy a sötétítő függönyt ellenőrizzem, mielőtt gyertyát gyújtok. Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor úgy tűnt - aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom -, hogy a korábbi kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány, oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos, számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz képzett hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég nélkül ismétlődő búgásai.

Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával, akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt - most mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat, nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom, oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte a nirvána ide, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az egyenruhások és civilek járta tér fölé, az elsötétítésbe, a világvége fővárosába, e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól - nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.

Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő. Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem, magamra kattintottam a sötétséget.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly elbeszélései  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3293
  • e Hét: 8585
  • e Hónap: 88143
  • e Év: 2029423
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.