Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 103 
Szindbád megtérése
  2012-12-04 16:52:54, kedd
 
  Szindbád megtérése



A szentimentális férfiak



- Május végén, 1916-ban a szerelmi féltékenység revolvert nyomott egy komoly, meggondolt férfiú kezébe, hogy nejét, a Télikert primadonnáját megbosszulja. A cél a Korpaközpont hivatalnoka volt, akiből a golyóbisokat már ki is szedte H. professzor. Történt a dráma Rákosszentmihályon, egy nyárilakban. És most mondd, kedves Szindbád, aki annyiszor keresztül-kasul utaztad a világot, és az emberi szívek, szenvedélyek labirintusában sokáig bolyongtál, voltál nők lovagja és nők barátja, mindent megtanultál, amit életnek neveznek, kinek van igaza e történetben, a Bajazzo históriájában és a régmúlt francia színművek felújításában, a féltékenységben, a nő imádatában, régies megbecsülésében, oltárra való állításában, akiért egyik férfiú hajlandó volna megölni a másik férfiút, mint az őskorban vagy a nyolcvanas években; meddig tart még az idő és divat, hogy a nők okot és alkalmat adnak a pisztoly előhúzásához; mikor okosodnak meg végre a szegény, szentimentális férfiak?



Szindbád, a hajós, kérdésemet meghallgatva, fehér fürteire hívta fel a figyelmemet...

- A Szentek életé-ben járatos vagyok, ám a színésznők viselt dolgait már régen elfelejtettem. Remeterák életmódját választottam, Budára járok a "Vadgalamb"-hoz, ha valamelyik régi nőismerősöm névnapját észreveszem a kalendáriumban. Hagyj békét a színésznőkkel. Nem szeretek mindenféle apró-cseprő női dologért felkelni a kanapéról.

Én azonban tovább kérleltem Szindbádot, mint az ifjú hírlapírók és költők egykori barátját, regénykönyvek hősét, a szép élet rokkantját, az ifjúság megrontóját és tapasztalt férfiút, aki dalárdista is volt régebbi években a színésznők ablaka alatt. Szindbád végre megfordult a kanapén, és pókhálós szemét felém fordította:

- Tagadhatatlan - kezdte -, hogy a színésznők érdekes és kedves lények. Ismertem parfőmjüket, rizsporukat és bolondos kis szívüket; kendőzött arcukat és rejtély nélküli lelküket; ideges, táncos lábukat és halálos hiúságukat; természetes nőiességüket és rafinált fogásaikat; púderjük, szívük, arcfestékük, sikerük, udvarlójuk, féltett ifjúságuk, mint a pillanat szeszélye, az életük: meghalnak egy hiú bánatért, egy nem sikerült előadásért, egy szerelemért, amelyet másnapra elfelejthetnek; a súgó és a rendező a családtagjuk, és a legfinomabbnak közöttük sem zenélnek különb versek szívében, mint amelyek a mézeskalács szívekre vannak nyomtatva. Gyermekek és démonok; ha akarnak, tudnak gondosak, aggodalmasak és anyáskodók lenni, mint a híres Laborfalvi Róza az ifjú Jókai mellett; máskor a táncban, énekben kifáradva, a rizsport megunva, a tenort felejtve, jó feleségek és anyák: néha ellenben tovább játsszák a házaséletben is a trikós-szerepet, leples szép Helénát, táncos Fatinicát... Két-három húr van a szívükön, mint a kobozon, amelyet a régi festők a színpadi függönyre festettek az álarc és a koturnus társaságába. Dédelgető szavak, meztelen hízelkedések, mámoros dicséretek, mint a bukéták, virágzanak napjainkban. Csendes, boldog álmot vonz szemükre a késelés, amely az utcán, ablakuk alatt érettük történt; majd gyermekesen ragaszkodnak a templomhoz, hol először esküdtek örök hűséget (a május fehér lombjai között vitt az út), és házi teendőik, gyermekruhák rakosgatása, férjuram simogatása közben arra gondolnak, hogy életben van-e még a pap, aki majd ezüstlakodalmukon is újra megesketi őket?... Tisztességükre, szívnemességükre, megközelíthetetlenségükre, érintetlen alsószoknyájukra - amely dolgok a civilnők háztartásában oly mindennapi ugorkásüvegek, hogy nem is érdemes róla beszélni - oly büszkék, mint az ékszereikre. Akinek sok tisztessége van, aki lakat alatt tartja úgynevezett becsületét e pályán: gazdagabb, mint a briliáns-szubrett. Ezért élnek a mamák, férjek a színészi világban. A megközelíthetetlenség illata itt az a parfőm, amelytől a legtöbb férfi elszédül. A házierények, az ugorkásüvegek a színpad tájékán biztosan hódítanak. Pajtás, szentimentális, igazszívű, ábrándos pajtásom, szeresd őket, mint a tavasz nefelejcseit, és kóborlásaidban elkerüld a tájat, ahol a nefelejcsek nyílnak.

A bölcs Szindbád lehunyta vörös-karikás szemét:

- Most veszem észre - jegyzé meg az elmondottakra -, hogy csaknem minden francia könyvben megtalálod ezeket, ha kellő helyen ütöd fel a lapot.


- És az udvarlók? - kérdeztem némi szünet után. - Uraságod hírneves lion és arszlán volt Pesten, amíg lábai könnyedén vitték a báli terem sikamlós parkettjén, és a szalonban nem döntötte fel a csecsebecsés asztalkát.

Szindbád legyinteni akart kezével, de félt a fáradságtól.

- Az udvarlók a színészhölgyek körül megannyi elkoptatott aforizmák... régebbi időben a Karthauziból, korunkban Wilde Oscar vagy Shaw könyveiből. Mint örök patronok, szinte jelmezben járnak-kelnek ők a világban. Messziről felismered a színésznő udvarlóját, e furcsa vőlegényét az áhítozott művészi életnek; ez ünnepélyes és zavart férfiút, aki a színpadi díszítőknek sört fizet, hogy a kulisszával fejbe ne vágják, szivart ad a tűzoltónak, a részeges komikus a barátja, a csokrot viszi a kocsiba; és a hattyúprémes hölgy mellett cilinderben helyet foglal. Ő az a mindig szolgálatra kész vőlegény, aki korán kel és későn fekszik, jegyzőkönyvecskéjébe írja a másnapi próba idejét, könyv nélkül tudja a színésznő szerepeit, a kalaposbolt előtt várakozik, és a divatszalonban hölgye kíséretében megjelenik, hogy megrémítse a fűzőt próbáló dámákat. Élete úgy múlik, mint a ministránsfiúé. A színésznő körül megtanulja a toalett-titkokat, harisnyásokkal, kesztyűsökkel, suszterekkel ismerkedik meg; felvigyáz, hogy a szerződés mindig rendben legyen, valamint az irigy barátnők pletykáit elereszti füle mellett. A nagydobosnak éppolyan barátja, mint a kritikusnak. Izgatottan olvassa a premierről írott tudósítást, és ő az a falu bolondja, aki elhiszi a színházak megfizetett kommünikéit a hírlapban. Haragszik azokra, akikre a színésznő is haragszik, és ok nélkül ölelkezik régi vándorszínészekkel, akik a kisasszonnyal egykor falusi csűrökben együtt játszottak. Azt mondhatnám, hogy a színésznő udvarlójának élete hasonlatos a szentéletű szerzetesek életéhez. Minden órának megvan a tennivalója, soha sincs szabadság, és mindegy, hogy kalaposné a harmadik emeleten lakik, akihez egy fátyol darabért fel kell rohanni...

Találhatók azonban udvarlók, akik nem rohannak fel a harmadik emeletre, s itt kezdődik a színésznő tragédiája. Hallottam színésznőkről, akik komolyan beleszerettek a tenorba vagy a zongorásba. Akik komolyan hitték, hogy a szerelem szót nagy betűvel kell írni, még tán imádkoztak is a tapőr életéért. Hallottam, hogy akadtak udvarlók, akik hatalmukba kerítették a színésznő egyszerű szívét, meggyötörték, megkínozták, a temetőkertbe irányították. Régebbi hírlapíróink és tenorjaink labdáztak a primadonna-szívekkel. Ilyenkor a színésznő szaladt ész nélkül a harmadik emeletre... De ez már nagyon régen volt, tán nem is igaz.


- Szindbád - mondom -, a férfiak szentimentális magaviseletéről nincs szava?

A bölcs elhárító mozdulatot tett...

- Talán jobb lett volna, ha ezt nem kérdezed meg tőlem, aki nők miatt szenvedve, hosszú éveken át csodálkoztam azon, hogy reggel van, és életben vagyok a dúlt éj után. Szegény, érzékeny, szenvelgő férfiak, akik mindig azt hiszik, hogy egy női kéz tenyerében jó helyen van az életük, a becsületük, a boldogságuk... Szentimentális, fájdalmas lelkű, borongó férfiak, akik kimeresztett szemmel bámulnak éjszaka a sötétségbe, lehorgasztott fejjel bandukolnak, sokszor keresik a helyet, hol legmélyebb a folyó, és megtanulják a fegyverkezelést. Szenvedő férfiak, akik mindig csodálkoznak, ha a legkisebb kéz (amelynél szebb Angliában nincs) elereszti a tenyerébe rakott ékességeket, férfi-koronákat, életboldogságokat... Bánatos férfiak, akik a párbajkódex szigorúságával ragaszkodnak bizonyos régimódi szerelmi féltékenységhez, gyilkossághoz, elégtételhez... Mintha szívük feldúlt nyugalmát megtalálhatnák, akárhányszor nyomják meg forgópisztoly ravaszát.

A férfiak szentimentalizmusa örök és végtelen, mint a tenger. A társadalom és a nő élete: a férfik érzelgősségén épült. A szerelem a férfi életében ritkán változik fáradt madárrá, amely bágyadt szárnycsapásokkal hagyja el a régi várost. Hiszen, ha ez a madár idejében elrepül, táncolhatnak a nők a torony tetején, egyetlen pisztolyt nem sütnek el a kedvükért. Be jó megöregedni!

(1916)



Addig ér az ember valamit, amíg a szüleje él

Szindbád, ez a nevezetes kalandor, azon a napon, mikor a haja olyan fehér lett, mint egy dérlepte fa, amelyre többé egyetlen fekete varjú sem telepedik, még egyszer útra kelt, és fölkereste édesanyját, hogy végre kedve szerint kisírja magát...

- Csakhogy itt vagy! - mondta a kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka, aki mindig kormos volt, mert folyton a tűznél kellett állongania, hogy éhes gyermekeinek leveskét főzzön.

- Csakhogy eszedbe jutott a főztem! - ismételgette lelkendezve, amint megint csak a tűzhöz igyekezett, mint egész életében mindig, ha valamelyik gyerekét megpillantotta.

A jégmadárfejű, régi fényképalbumból előlépett Szindbád elérzékenyülve nézegette a szobában fel és alá mozgolódó, ócska szoknyát, mintha valamely láthatatlan szél, az anyai szeretet hajtogatná. Aztán egy zsámolyra ült, amelyre gyermekkorában szokott telepedni, ahonnan anyja szépséges arcában és szépséges mesemondásaiban gyönyörködött.

- Hallom, hogy kártyát szokott vetni a parasztoknak - kezdte egy sóhajtásnyi szünet után Szindbád. - Tán nekem is tudna valamely jó tanácsot adni.

A kis fazék nevetve pöfögött, mintha örülne a lángnak, amely ismét bekormozza:

- Ó, a vetőkártya csak amolyan bolondság, parasztoknak való mulatság. A füveim, a teáim sokkal többet érnek, mert magamon próbálom ki előbb. Nem fáj tán a gyomrod? Nem hasogat a lábad?

- A szívem - felelt egyszerűen Szindbád.

- Igen, atyád is szívbajban halt meg. Ismerem... A Vág folyó partján feküdt egy halászkunyhó eresze alatt, amíg a komp a túlsó partra járt-kelt. De sohasem jutott eszébe elindulni a vásárosokkal. Csak mindig szomorúan nézett az elmúló habokra és a halakra, amelyek a beteg ember kedvéért néha kidugták a fejüket a folyóból.

- A szívem - ismételte Szindbád, mert gyermekkorában meglehetősen makacs természetű volt.

A kis fazék már javában kormosodott. Szindbád képzeletben már érezte a gyermekkori levesek illatát - sőt messziről édesded tejszag is közeledett feléje, amilyen édes az anyatej lehetett.

- Sokat jártunk atyáddal mindenféle búcsúkra, jósnőkhöz, gyógyító asszonyokhoz. Akkor tanultam meg, ami keveset tudok. Vannak bizonyos teák, amelyek úgy meggyógyítják a vért, mintha újonnan kezdődne az élet. Nagyon egyszerű dolog ez... A vér felszed magával bizonyos anyagokat rosszul sikerült ételek ízéből, hamis borokból, még hamisabb asszonycsókokból. Nem akarnál ebből a teából inni?

- Ó, jaj nekem! - felelt Szindbád, mintha ismét gyermek volna, és leesik az eperfáról.

A kis fazék a tűzhelyen abbahagyta a pöfögést, és csodálkozva felkiáltott:

- Hát nem hiszel nekem, anyádnak? Nem hiszed, hogy meg tudlak gyógyítani? Csak rám hallgass, csak az én szájamra figyelj, úgy megetetlek abból az orvosságból, mint a madár a fiát. Nagyon rossz volt az az asszony?

- Nagyon jó volt! - nyögte Szindbád.

- Este fésülködött vagy pedig reggel?

- Mindig csak reggel, és olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának. Kétfelé fonta szárba a haját, amelyet alig fogott a fésű. Nem is tudott egyedül fésülködni, a szobalánya fésülte, és ilyenkor mindenféléket sugdosott a fülébe.

- Milyen színe volt a papucsának? - kérdezte darab idő múlva a kis fazék.

- Lángpiros volt, és a sarka nem volt soha elferdülve, akármilyen hosszúra nyúlott a tél és az otthon ülés.

- Mit mondott álmában? Nem figyelted?

- Olyan halkan aludt, mint az esti szél, amely a falevelek között bogarászik. Égi tünemény volt ilyenkor az arca, mert nyilván angyalokkal álmodott.

- Sarkantyús angyalokkal - pöffent közbe a kis fazék.

Szindbád olyan izgatott lett a gyermekkori zsámolyon, hogy körülnyargalt a zsámollyal a szobában. Az otthon szőtt szőnyegek nagyot néztek a lovagló, hosszú lábakra, az arcképek előredőltek a falon, régi székek ijedten tértek ki, a gömbölyű ebédlőasztal csaknem kimenekült a szobából, csak a kormos kis fazék rotyogott egykedvűen a tűzhelyen.

- Majd megvizsgálom a szíved verését, mert úgy látszik, megétettek. Mondd, nem volt nagyon édes a víz, amelyet éjszaka ittál poharadból? Mondd, sohasem találtad álmodból felocsúdva az ujjaidat női hajszálakkal összekötözötten? Nem volt borsószem a csizmádban? Sem gombod, sem nadrágszíjad nem volt hibás, amikor reggel fölébredtél?

Szindbád alábbhagyott a lovaglással, mintha végleg megkötötte volna paripáját az asztal lábánál.

- Miért kínoz? Nem tudok róla semmi rosszat sem mondani, csak annyit, hogy szeretett, szerettem... A pattanásokat kinyomkodta a nyakamon - amíg szeretett. A harisnyámra foltot vetett - mintha attól félt volna, hogy lyukas harisnyában kerülök el valamerre, valahová. Megnyírta a körmömet, amíg aludtam; kétoldalt megsimogatta az arcomat, ha felnyögtem álmomban. Dalolt a fülembe, hogy ismét elaludjak.

A kis fazék csak a fejét csóválgatta:

- De azt mondd meg már végre, hogy mit főzött neked? Halat vagy madarat? Kakast vagy tyúkot? Levette-e a borsónak a héját, mit mondott a káposztának, a paszulynak, a keménymagos levesnek, amikor a tűz mellett főzte? Megszámolta-e a lyukakat a nadrágszíjadon, a mellényeden? Örvendezett-e, ha kövérséged miatt toldani kellett inggallérodat? Tudott-e valami orvosságot a hasfájás, a forróság, a lidércnyomás ellen? Szerette-e, ha jól megverted néhanapján?

- Úrnő volt, anyám.

A kis fazék a csodálkozástól elhallgatott:

- Úrnő? Mi az? - kérdezte. - Hamis haja volt, mint a bábuknak? Kente-fente az arcát, a kezét és egyéb testrészeit? Hamispénzverőktől vette a mosolyát, házalóktól a szavát, rossz nőszemélyektől a kézfogását és a járását mihaszna táncosnőktől? Talán bizony a barchentet sem kedvelte már, hanem selyemben járt olyan helyen is, ahová a férfiak sohasem láthatnak?

- Gyászruhában járt.

- Mert bizonyosan szőke volt...

- Olyan szelíd volt, mint a galamb...

- Mert így leplezte alattomosságát.

- Sohasem csókolta meg a szájamat.

- Mert bizonyosan rossz szaga volt a szájának a fűzőviselettől.

Szindbád a szívéhez nyúlt, és könyörgő hangon szólott anyjához:

- Itt - itt, nagyon fáj!

A kis fazék már forrott, pattogott, süstörgött, mert közeledett örömteli ideje, a főzés teteje:

- Majd én meggyógyítlak... Igaz, hogy legegyszerűbb dolog volna kártyát vetni, amint a nyavalyás parasztjaimmal csinálom - de én magam sem hiszek a kártyában, mióta nem vetette ki se a bajodat, se az érkezésedet. Ámde ha akarod, megemelheted.

A fazekacska a földre telepedett, mintha apró gyermekekkel készülne játékhoz. A kerekre kopott kártya a szokásos pattogó hangot hallatta, mintha megérkezett volna az a bizonyos szellem a szobába, akit a kártyavetők mindig megidéznek. Szindbád előrehajolt, és anyja kidolgozott kezét nézte:

- Gyógyíts meg, anyám, kérlek, gyógyíts meg...

Az öregasszony a kártyáiba nézett, és a homlokát összeráncolta:

- Amitől legjobban féltem: a Halál meglehetősen távol esik még tőled. Tudod, nagyon szegény asszony vagyok, nem tudnálak eltemettetni, ha véletlenül a fedelem alatt halnál meg.

- Mikor halok meg? - kérdezte szepegve Szindbád.

- Ó, sokan vannak előtted... Itt vagyok én is, a menyasszonyi ruhámban. De mit látok? Egy szakállas férfi is előtted hal meg... Talán csak nem ez forgatta el fejét asszonyodnak?

- Esküszöm...

- Jól van, elhiszem. Te mindig az én gyermekem maradtál, hiszékeny, álmodozó, akit minden vásáron megcsalnak. Mit is mutatna még a kártya? Ej, bolondság... Hagyjuk... Hadd tapintom meg a szíved.

- Itt, itt van, és nagyon fáj.

- Az én kezem már öreg, hiába simogatnám, a fájás csak nem állana ki belőle. De majd hozok neked valakit, akinek a keze még olyan ibolyaszagú, hogy megríkatja a vén emberek szemét is, ha hozzájuk ér... Majd hozok neked valakit, akinek a hangja olyan, mint a furulyázó fecskéé - akinek a lába olyan fürge, mint a fiatal kecskéé, amely még nem volt füstön -, akinek az íze olyan, mint tavaszkor a bárányé. Itt lakik, nem messzire az utcasoron, és Magdalénának hívják.

- Magda - mormogta Szindbád, és amíg az anyja a szíve gödrét simogatta, megjelent előtte egy kép, amelyet gyermekkorában sokszor látott. Az anyja képe mirtusszal, menyasszonyruhában, Jeney műterméből, ama Jeneyéből, akit később bankóhamisítás miatt bezártak. Az arckép mindig a falon függött, és az örök ifjúság egyszerű bájával mosolygott, akármint növekedtek a gyermekek. A fiúk kardot hordtak, és levagdalták a lányok bábuinak a fejét. De az arckép szelíden, mint egy ábrándos dal, csak mosolygott a messziségből.

- Itt lakik nem messzire, és amint bealkonyodik, elmegyek érte, hogy jönne el meggyógyítani az én egyetlen fiamat. Bizonyosan megteszi, mégpedig szívesen, mert hiszen jóságomban bőven volt része, amikor rászorult, katonák vonultak végig a városon... Vadász urak fújták a kürtöt... Diákok énekeltek az ablakai alatt... Névtelen üzeneteket küldtek a túlvilágról kis angyalok, akik a földre kívánkoztak... Ilyenkor mindig ott voltam én a jó tanáccsal. És az én varrógépemen varrta azt a ruháját, amelyben a legszerencsésebb volt.

- Eljön?

- Majd én megtanítom, hogy úgy fésülje a haját, mint én leánykoromban, ne essen le a kontya, ne süsse ki túlságosan a frufruját. Jól gombolja be a kapcsokat ruháján, mert a férfiak szeretnek az ilyesmivel bíbelődni. Egyforma csokrot kössön a cipőjére és a szoknyájára. Szelíd és szemérmetes legyen, mert ez áll jól a leánykának. Ne sokat fecsegjen; csak akkor szóljon, ha kérdezik. Mindig mosolyogjon, és az egész kezét adja oda, ha kérik... Majd estefelé felveszem a nagykendőmet, és elhívom a szomszédból.

Szindbád az ablakra pillantott:

- Már alkonyodik, anyám.

(1924)



Az életmentő kékfestő

Régi templomok gyóntatószékeinél könnyebben megy a gyónás, mert nagy vigasztalásunkra szolgál már az is, hogy a gyóntatószékhez vezető úton kimélyedt, kikopott templomköveket ér lábunk, amely kövek bizonyára sokkal nagyobb bűnösök léptei alatt vájódtak ki, mint amilyen bűnösöknek mi érezzük magunkat. Ugyancsak megkönnyebbülésünkre szolgál, hogy a gyóntatószék rostélya olyan sűrű, hogy nem ismerni fel a rostélyon át sem a fejedelmet, sem az útszéli rablót; nem ismerjük meg a dúsgazdag polgár arculatát, valamint nem a hamispénzverőét sem: - legfeljebb bevallott bűneik mondják el csak kiről-kiről, hogy ki micsoda... Habár a bűnök között sincs olyan nagy különbség, mint azt messziről hinnénk az áhítatosan meggörnyedt vállakról és a térdeplőzsámolyról, amelyet tölgyfából faragtak szent életű ácsok, hogy az le ne szakadjon a lelket rázó bűnbánat vonaglásai alatt sem. Szívesebben gyónok olyan helyen, ahol már előttem hercegnők és királyok gyónták meg bűneiket - ahonnan a bűnbánat már olyan jól tudja az utat az ég felé, mint a sas, amely az odvas toronyban lakik, mert hiszen a sas erős szárnyaira van szükség eme előkelő bűnösök bűneinek szállításánál, nem pedig a galambokéra, amelyek a városi templomok párkányain tanyáznak, és csak apró bűnöket bírnak el postaútjokon. - Egy régi kolostorba megyünk tehát a húsvéti gyónás elvégzéséhez - mondá Szindbád fiának, akit már mindenféle csavargásaiban magával hordott.

- Inkább állok bíbornokok tanácsa előtt vádlottként, mint valami falusi bíró előtt - szólt még biztatásul Szindbád fiához, amikor az egykori lengyel határszélre megérkeztek, ahol az a bizonyos ódon kolostor kipillantgatott a hegyek közül, mint a hosszú útban halálosan elkeseredett utazók bizonyos menedéke, ahol már a fenyőfa nagyságú kapustól gorombaságot vagy kupa bort kaphatnak...

A poprádfelkai fiákeres, aki olyan széles hátú volt még, mint azok a régi kocsisok, akik a tátrai fürdőhelyeket látogató kövér alföldi asszonyságoknak mutogatták az ostornyéllel az útközben feltünedező hegyeket, és ugyanakkor arról panaszkodtak, hogy milyen nehéz oda a feljuthatás, holott ők maguk talán soha életükben nem szállottak le a fiáker bakjáról... akik csak azért hívták fel a pasasérok figyelmét a különböző veres hajú tornyokra, amelyek a távolból közeledni látszottak, hogy ama bizonyos torony alatt fekszik egy kocsma, ahol egy késhegynyi túróhoz is nagy kupa sört adnak, és ahol majd meg lehet igazítani a kocsi szerkezetében előforduló rendetlenséget... A poprádfelkai fiákeres nagyot nézett, mikor Szindbád egy gyalogútnál, amely a hegyoldalon át kanyarodott, megállította a hajtást.

- Maga csak menjen P.-be, álljon meg a cókmókkal annál a fogadónál, ahol két legkövérebb asszony a határszélen a kocsmárosné. Mi majd gyalogszerrel megyünk, mint ahogy a búcsúsok szoktak. Ha meglát a toronyból a harangozó: legalább eszébe jut neki a vers, amelyet harangjaival játszania kell.

Aztán fiához fordult Szindbád, és így folytatta:

- Mert jegyezd meg magadnak, hogy a harangozás nem olyan könnyű dolog, amint mi itt a földön halljuk. A harangozónak pontosan kell tudnia, hogy milyen alkalomkor melyik harangját szólaltassa meg. Más harangot kell meglódítani ünnep előtti estéken, és több verset kell elmondani a haranggal, mint valamely közönséges estén. Másképpen folyik a harangozás búcsúnapokon, amikor már mindenki részeg, csak a harangozónak kell józannak lenni. És mást játszik a harang, például, a király neve napján. Ezeket mind tudni kell az embernek, aki nem akar eltévedni az életben. Ha történetesen nincs kalendárium kéznél, akkor is meg lehet állapítani a harangszó alapján, hogy mely táján tartunk az esztendőnek.

Szindbád egy darab ideig vezette fiát a kolostor felé, hogy Szindbád fia már azt kezdte gondolni atyjáról, hogy az az utóbbi időben valamilyen bankócsináló bandába keveredett, és ilyenformán akar könnyíteni a lelkiismeretén. A kolostor bástyái előttük kerekre koptak, mint sokat használt vetőkártyák. A bástyákról lengyel királyok szobrai unatkozva nézegettek alá, amely régi királyok azért faragtatták ki magukat szentek ismert ruháiba, hogy ilyenformán tán könnyebben beszökhettek a mennyország kapuján. (Tavaszodott; a folyó alant sustorgott, mintha összegyülekezett volna benne a sok mesemondás a téli csend alatt - no, lesz majd mit hallgatni a tutajosoknak, horgászoknak, rákászoknak és a partokon bámészkodó nyájőrzőknek, mire valóban beköszönt a tavasz. A nyárfa kérgének még esze ágában sem volt tündökölni; megviseltek voltak a fák, mint akár a télvizetjáró bocskorok és a böjtölő emberek.) Szindbád itt, a kolostor közelében, egy útszéli kápolnánál egy pillantást vetett a kápolna belsejébe, ahol olyan tündöklőnek, ifjúnak, gyermeknek látta meg Szűz Máriát, amilyen az Gyümölcsoltó Boldogasszony napja előtt szokott lenni: - és itt hirtelen magába szállott:

- Nem, mégse léphetem át ennek a kolostornak a küszöbét - mondta a fiának. - Valamikor, ártatlan gyermek koromban ide jártam, a papok iskolájába. Mit szólna páter Göbi, ha éppen ő ülne a gyóntatószékben, ha mellette gyónás végett letérdepelnék? Mi lett az ártatlan fiacskából, akinek sohasem voltak bűnei?... Majd inkább megpróbálkozom a bűneim eladásával, mint gyermekkoromban tettem.

Így szólt Szindbád, és a hegyoldalban útját az alant elterülő városka felé vette. A mesemondásos vén fenyők közömbösen néztek utána. Az ő ágaik úgysem alkalmasak arra, hogy valaki felkösse magát reájuk.

*

A kolostorban - mint már ilyenkor szokás - harangozni kezdtek.

- Ó, már megint azért a Lubomirszkyért harangoznak! - kiáltott fel Szindbád, és babonásan nézett hátra a bal vállán. - Ez az öreg Lubomirszky már emberemlékezet óta nem tud meghalni, pedig a harangozók ugyancsak siettetnék a temetés alkalmából kijáró borporció kedvéért. Minden templomnak itt a határszélen ő, a herceg a kegyurasága. Nem mindig jó kegyúrnak lenni.

Szindbád fia följegyezte ezt is ama többi tudományok közé, amelyeket atyjától utazásaiban elsajátított, és csendesen ballagott Szindbád oldalán P. felé.

A fogadó udvarán - amely tágas volt a sok határszéli csőcselék, csavargó és utazó miatt - a poprádfelkai már jó ismerősökre talált, és ama régi kocsisszokás szerint, fogata mellett álldogálva, sörözött cimboráival. Szindbád borúsan megjegyezte:

- Ez a jó ember nyilván azt hiszi, hogy már megkönnyebbültem bűneimtől a kolostorban, így tehát nyugodtan nekivághatunk a határszéli utazásnak. Pedig hol vagyunk még a megkönnyebbüléstől!

A fogadóban olyan alacsony, füstös, kis étkezőszoba volt, mintha darab ideig határzár lett volna, és a jámbor utazók itt hosszadalmas pipázgatással töltötték volna ráérő idejüket. A két kövér kocsmárosné (akiről Szindbád mindig lelkesedéssel beszélt) alig akarta felismerni az utazóban azt a bizonyos fiatalembert, aki állítólag valaha erre járt, és csaknem felgyújtotta a házakat és a szíveket. Az egyik asszonyság hosszában kövéredett, mint a tepsiben a diós patkó; a másik nő úgy dagadt, mint a gömböc a fazékban.

- Ejnye - mondta a gömböc. - Akkoriban észre sem vettem, hogy sántikálni tetszik a bal lábával.

Szindbád zordon pillantást vetett az emlegetett bal lábra, aztán hozzáférhetetlen hangon kérdezősködött egy helybeli kékfestő, egy bizonyos Valentin nevezetű iránt.

- Üzletet akar Valentinnal kötni? - szólalt meg most a diós patkó. - Lám, kegyed is megjavult vénségére, komoly üzleti dolgokkal is foglalkozik. Mikor legutoljára nálunk járt, akkor - úgy emlékszem - nem csinált semmit, csak a drága jó időt lopta.

- Kérem, hölgyeim - tiltakozott Szindbád szertartásosan -, most a fiammal utazgatok, és éppen arra akarom őt megtanítani, hogy hölgyekkel szemben mindig udvarias legyen.

A két kövér asszonyság szemügyre vette Szindbád fiát, mint a bábák szokták az újszülöttet. Még a haját is megtapogatták (mire Szindbád fia összerázkódott, mert félt a boszorkánynyomástól).

- Nem valami jó koszton tartotta eddig a fiát - jegyezte meg az egyik asszonyság, mintha a másik helyett is beszélne. - Mi lesz belőle?

- Matematikus - felelt Szindbád, és a söröspohárra szegezte a szemét.

A korcsmárosnéknak nyilván imponált a sohasem hallott foglalkozás, ezért bizonyos ideig hallgattak, majd így szóltak:

- A legényt elküldjük Valentinért, ha úgy parancsolja a nagyságos úr.

A korcsmárosnék ettől az időtől kezdve változott magatartást tanúsítottak. Mindenféle virsliket, túrókat, sajtokat hordtak elő, amelyeket Szindbád fiába akartak diktálni:

- Ne féljen a kolbásztól, mi magunk öltünk a télen.

Szindbád mogorván közbeszólott:

- Egy pohár jó borovicskát adjanak neki, és hagyják békében. Mit lengetik itt a harisnyakötőjüket, amely úgyis elfonnyadt már?

De már jött is a kékfestő.

Csak amúgy kötényesen, felgyűrt ingkarokkal és térden felül érő csizmában, amelyben vásznait szokta áztatni a Poprádban. (Az ismerkedésen hamar túlestek, mert Szindbád és Valentin valamikor iskolatársak voltak a kolostorban.)

- Gyóntál már a böjtben? - kérdezte Szindbád, amikor a korcsmárosnék visszavonultak a konyhájukba, hogy tanácsot tartsanak arról, mivel kellene Szindbád fiát megvendégelni.

- Még nem gyóntam. Én ezt mindig nagypéntekre tartogatom - felelt a kékfestő, aki olyan egyszerű embernek látszott, mintha azokkal az olajnyomatú szentképekkel volna rokonságban, amelyeket felvidéki vásárokon árulnak, és otthon az ágy fölé akasztanak, hogy legyen kire nézegetni a nagybetegnek. (Szindbád fiának az tűnt fel, hogy a kékfestőnek szőke szakálla volt, mint egy hittérítőnek, haja pedig természettől fogva hullámos volt, mint azoké a jó embereké, akikkel a kupecek biztosan megcsinálják a maguk üzleteit. Azonkívül nagydarab ember is volt a kékfestő, mint a gyolcsos tótok általában, akik néha értéken alul is adják a portékájukat, ha a vásár vége felé közeledik.)

Szindbád fia csodálkozva hallgatta, hogyan ért jó atyja az üzletkötéshez is:

- Nézd, Valentin, én látom a te kék szemedből, hogy az gyermekkorunk óta nem változott. Én pedig most is úgy ülök itt melletted, mint egykor a kolostorban az iskolapadban, bámulom a te nyugalmadat, életerődet... Most is olyan vagy, mint egy juhász, aki tavasztól őszig a hegyek között őrzi nyáját, egy krajcárért vendégeli meg zsendicével, juhtúróval a kolostor kiránduló diákjait, és nem fél a farkastól sem.

- Egy krajcárért - mormogta a kékfestő, mintha valamely távoli gondolat kezdene motoszkálni kemény homloka mögött, amely homlokot bizonyosan valamely templomképről, egy apostol képéről bámult meg az anyja.

Szindbád tovább öltögette egymáshoz a szavak hímzéseit:

- Én sohasem tudom neked elfelejteni, hogy valamikor az életemet mentetted meg. Kihúztál a lékből, ahová bezuhantam. Fehér habsapkája volt a Poprád lékének, az én sapkám fekete báránybőrből volt, és fennmaradt a lék tetején, hogy arról te megismerjed a helyet a partról, ahol atyádnak a vásznak áztatásánál segítettél. Nehéz korcsolyáim miatt nem bírt elsodorni a folyó sebes árja, és te a jég alá nyúlva megragadtad üstökömet. Megmentettél...

- Igen - felelt a kékfestő, homlokát végigsimítva. - De a korcsolyáidat azután sem adtad kölcsön, pedig a korcsolyákat külön húztam ki a Poprád fenekéről. Pedig arra kértelek, hogy egy héten egyszer kölcsönözd a korcsolyákat.

Szindbád észrevette, hogy nem marad kellő vízfolyásban a beszélgetés, ha így folytatja, azért gyorsan rászólt a fiára:

- Matematikus, csókold meg a kezét a barátomnak, aki atyád életét megmentette.

Szindbád fia engedelmeskedett, mire Valentin zavarodottságában a sótartó helyett a paprikába mártotta azt a kenyérdarabot, amelyet majszolgatott.

Szindbád most a kékfestő vállára tette a kezét:

- Hát arra emlékszel-e, amikor bűneimet a gyónás idején vállaltad, mert neked nem volt meggyónni való bűnöd a jó páterek részére.

A jó Valentin felvillant:

- Igen, de nem ingyen tettem. A vállalt bűnök darabjáért egy krajcárt kellett fizetned.

Miután a derék kékfestőnek sikerült magát ilyen bűnös színben is feltüntetni, megelégedetten dőlt hátra székében. Szindbád lelkendezve átölelte:

- És vajon megbocsátottad-e nekem valaha, hogy egyszer elloptam a zacskót a nyakadból, amelyben a vállalt és meggyónt bűnökért összegyűjtött pénzt a nyakadban hordtad? Hetvenöt krajcár volt a zacskóban, hetvenöt bűn, melyekért te vezekeltél, te mondtad el értük a jó páterektől kiszabott Miatyánkokat és Üdvözlégyeket, amely bűnöket nem te követted el, hanem én. És én elloptam tőled a zacskót.

A kékfestő nagyot nézett:

- Hát te voltál? - kérdezte hosszadalmasan.

- Én voltam - felelt Szindbád, és bólongatni kezdett, mintha szánná-bánná bűnét, száraz kortyokat nyelt, míg végre maga a kékfestő jött segítségére.

- Sok hetvenöt krajcárt elveszítettem én azóta... Igaz, hogy ezen a bizonyos hetvenöt krajcáron köténykét akartam venni a Marikának. Csak amolyan kis kötényt, amelyet az őszi vásáron árulnak.

A kékfestő, ha pipázó ember lett volna, most nagyot nézne a múlt időbe a füstökön át. De nem volt dohányos, azért csak a homlokán jelentek meg a vándordarvak vagy a csapatostul járó vadludak árnyképei, a ráncos elgondolkozások. Szindbád a zsíros terítékes asztal fölött két tenyerébe hajtotta a fejét:

- És most megint arra kérnélek, hogy a nagypénteki gyónásodba vennéd fel az én bűneimet is, mert nekem nincs lelkierőm ahhoz, hogy a jó pátereknek meggyónjak, miután gyerekkoromban mindig ártatlannak vallhattam magamat előttük, a te jóságod folytán. Vállald megint a bűneimet, Valentin.

*

A kékfestő egy darabig olyanformán üldögélt, mintha önmagával vitatkozott volna.

- Mindegy - mondta végre, nagyot nyögve, miután leküzdte magában az ellenkezés rossz szellemét. - Halljuk, mit vállaljak?

- Csaltam, loptam, hazudtam, káromkodtam, nem tartottam meg a böjtöket, templomba nem jártam, mindent elkövettem az emberölésig - felelt daráló hangon Szindbád, mint gyermekkorában megszokta a gyóntatószék mellett.

A kékfestő, mint gyónási szakértő, feltolta ujjával a szemöldökét, és féloldalról nézett Szindbádra.

- Hát a paráználkodással hogy állunk?

- Az is volt - felelt Szindbád lesütött szemmel. - Mindenáron el akartam csábítani egy gyermekkori barátom kedves kis kedvesét... Talán el is csábítottam. És lopott hetvenöt krajcáron köténykét vettem neki.

A kékfestő mozdulatlan maradt:

- És mit fizetsz, ha mindezt magamra vállalom nagypénteken?

- Mit adhatok neked, aki már annyiszor megmentetted az életemet?

Valentin olyan csendes maradt, mintha kővé válott volna. Kimérten, lassan beszélt:

- Értesz az ördögűzéshez?

- Hogyne - lelkendezett Szindbád.

Valentin úgy rakta egymás mellé a szavakat, mint a kőművesek a téglákat:

- Nos, hát a fizetség az legyen, hogy kiűzöd Marikából, a feleségemből az ördögöt. Vagy te, vagy a fiad.

- Marika? - kiáltott fel Szindbád, és a torkában verni kezdett egy ütőér, pedig akkor még nem volt hajlamos a szívbetegségre.

- Igen, Marikát feleségül vettem - folytatta nagyon komolyan a jó kékfestő. - Húsz esztendeig elég csendesen éltünk. Néhány hónap előtt azonban egy új legény került a műhelyembe. A Tisza mellől jött, tilinkózik, és vasárnap verekedik a korcsmában. Marikával azóta nem lehet bírni. Szememre veti, hogy a nagyheti passiójátékban én játszom a Júdás szerepét - talán valójában én vagyok a Júdás a játékon kívül is... Az én csizmám mindig mocskos, de a legényé gyakran van kitakarítva. Nem engedi, hogy keresztet vessek a kenyérre, mielőtt azt felszeletelném, mert azt hiszi, hogy akkor nem adhatna másnak belőle... Te ismered Marikát, könnyen kiűzheted az ördögöt belőle.

Szindbád csippentett a szemével a fia felé:

- Marikából kiűzzük az ördögöt.

*

Már éppen kezet akart fogni az üzlet megkötése jeléül a derék kékfestővel, amikor felpattant a fogadó ajtaja, mintha lidérc nyomta volna le a kilincset. Hullaszínű öregasszony jelent meg, aki olyan félelmetes volt, mint az ábécében az x, y és z betűk, mikor az ember még nem tudja végig az ábécét. (Szindbád sem tudta.) A kékfestő a látományra mutatott, amely régi házak padlásairól, pincéiből, kéményeiből jöhetett elő. Megkozmásodott, mint a tűzhelyen felejtett étel. Összeszáradt, mint egy saru, amelyet nem von senki a lábára, legfeljebb a tavaszi kutyák hajigálják ide-oda a szemétdombok környékén. Kökény, amelyet bokrán felejtenek... A szája szélét nyilván valamely átokmondás tartja összehúzódva, azért nem tud mindjárt megszólalni.

De beszél helyette a jóravaló kékfestő:

- Íme, Marika, akiről az imént beszéltem neked.

A látomány közeledik az asztalhoz, anélkül hogy egyetlen pillantást vetne Szindbádra vagy a fiára. Nem, ez a látomány nem érte meg, hogy olyan nagy bűnbe keveredett egykor miattad Szindbád... A jövevény a Valentin vállára tette a kezét:

- Latrokkal ülsz együtt, ahelyett hogy vásznaidat áztatnád a folyóban?

Szindbád, aki darab ideig azt hitte, hogy ért az öregasszonyok nyelvén, erőt vett magán, és komédiás hangon szólt közbe:

- Egy ital bor a hazáért sohasem árthat.

Az öreg nő Szindbádra vetette tekintetét, figyelmesen, megvetőleg, hosszadalmasan nézte, mint az öreg koldusasszony az előtte elrobogó fogatot, amelyben valamely régi férfiismerőse ül.

- Nem engedem, hogy megrontsa ezt a jó embert - mondá végül olyan hangon, mintha szeget vernének a koporsóba. És hóna alá nyúlt a kékfestőnek.

...Amikor végre megint a kövér poprádfelkai háta mögött üldögélt Szindbád, és a kövér kocsmárosnék ételillatai, amelyekkel benépesítették már a házat, hogy úgy az öregnek, mint a fiatalnak kedvére lehessenek, elmaradoztak, így szólt a fiához:

- Mindig csak rosszul sülhet el a dolog, ha az asszonyok idő előtt az üzletbe avatkoznak. Nem, még az én bűneim sem érnek meg annyit, hogy ezért engem te megváltsál.

(1925)



Útnak, szónak, házasságról való
tanácskozásnak nincs vége

- Nagyon rendetlen életet folytatunk, azért nincs szerencsénk - panaszolta egy napon Szindbád a fiának. - Most is esik odakünn a kedves, délutáni eső, amely időt az isten is udvarlásra való időnek teremtette, mi pedig nem tudunk kimozdulni a haragos asszony korcsmájából. Meg kell tartani úgy a böjtöket, mint az ünnepeket. Pedáns ember, aki valamire viszi az életben: a szerelemben is rendes program szerint él. A hét bizonyos napján elmegy udvarolni, és kibeszélgeti magából mindazt, amit hét napon át összegyűjtött. Még a mennykő sem vághat bele olyan emberbe, aki csak a hét egy bizonyos óráját szenteli annak, hogy nővel foglalkozzon.

Szindbád fia gyanakodva hallgatta atyját; sokkal tapasztalatlanabb fiatalember volt, hogy mindjárt rájöhetett volna, hová akar kilyukadni a bölcs ember.

- Azt mondanám tehát - indítványozta Szindbád -, hogy a szerdai délutánokat ezentúl szenteljük a nők udvarlására. A szerda szerencsés napnak mondatik, nem jár rosszul, aki szerdán házasodik. Hátha ez a szerencse kiterjed a házasságon kívül is.

Szindbád fia boldognak mondhatta magát, hogy atyja ezentúl csupán egyetlen délutánját akarta feláldozni azoknak a haszontalanságoknak, amelyek egyébként egész életét elfoglalták. Szerdai napon tehát már jó előre bejárta annak a városnegyednek a fogadóit, amely negyedben ez idő tájt tartózkodtak. Szent Terézről volt keresztelve a városrész, de voltak benne olyan kocsmák is, ahol zsidósan főztek; akadtak kosztadó asszonyságok, akik a nagy testi munkát végző táncosnőknek főztek; találódtak özvegyasszonyságok, akik még azért tudtak divatban maradni, mert jó házikosztot adtak a nőtlen fiatalembereknek, akiknek egyéb örömük se volt az életben, mint olcsó pénzen jól megebédelni, és utána nagyot ábrándozni; sőt voltak itt tisztes családok is, akik állandóan fizető vendégeket láttak az asztaluknál, és a leányok rendszerint férjhez mentek, ha megfelelő ételnemű került az asztalra.

Szindbád fia mindig vigyázott atyja táplálkozására, ugyanezért déli harangszóra nagy örömmel jelentette, hogy a vértanú feleségénél olyan kövér kacsát látott sülni, amilyen kacsáról még a legéhesebb vándorlegény sem álmodott.

- Megmondtad, hogy bőségesen öntözzék a saját zsírjával? - kérdezte némi izgalommal Szindbád, amint nadrágszárába beleugrott. - Kitelik tőled, hogy elfelejtetted megmondani.

- A vértanú feleségének nem lehet tanácsokat adni, nagyon jól tudja - felelte a fiatalember, amikor atyjára a kabátot fölsegítette.

A vértanú felesége éppen a napokat számlálgatta, alulról fölfelé és felülről lefelé, a nagy falinaptáron, amilyenek a fogházak irodáiban szoktak függni, hogy mennyi ideje van még hátra az urának. (Ez a férfiú hajdan falusi jegyző volt, és Pestre költözködése után is hamis lópasszusokat meg egyéb írásokat gyártott. Nagyon csodálkozott, mikor minden esztendőben becsukták. "Ennek a piszkos városnak a vértanúja az uram - mondogatta a felesége -, sohasem történik semmi baja, ha falun maradunk.")

A vértanú felesége olyan volt, mint a legtöbb pesti asszony, aki még nem rázta ki szoknyájából a rozmaringillatot. Nem törődött a világon semmivel, csak azokkal a pletykákkal, amelyeket a házban, a fűszeresnél, a mészárosnál, a piacon hallott. Ha újságot akart olvasni, elővette a régi Vasárnapi Újság bekötött évfolyamát, amelyet még az anyjától örökölt. Szindbád természetesen többszörösen börtönviselt embernek adta ki magát ebben a házban, hogy a ház úrnőjének kedvében járjon. (Aminthogy más nőknél való udvarlásaiban neki is megvolt mindenféle betegsége, amely betegségekben azoknak a nőknek férjei vagy egyéb hozzátartozói szenvedtek.)

- Hát mit tud a kacsa? - kérdezte Szindbád, miután fiának tuszkolására nagy nehezen fölérkezett a harmadik emeletre, és nem mászott be minden útba eső ablakon, amely mögött nők fésülködtek, valamint a konyhaajtók mellett is sikerült őt elvezényelni, anélkül hogy a szakácsnéktól és szobalányoktól a szeretőik felől kérdezősködött volna. - Mit tud a kacsa?

- Most éppen sül, nem szabad őkegyelmét háborgatni - mondta a vértanú felesége, mintha valami élő emberről beszélt volna. Szindbád nem egykönnyen mondott le az élvezetről, hogy a kacsát megtekintse, ezért így szólott:

- Nézze, asszonyom, mi, börtönjárt emberek, a rossz, keserves ebédek előtt gyakran elgondolkoztunk azon, hogy vajon mit sütnek-főznek a városban mindenfelé a konyhákon, miközben mi nyomorult levesünkre várakoztunk. Egy valódi rab ember tíz-tizenöt konyhában megfordul képzeletében, mikor érzi a delet közelegni. Még azt is meg tudja mondani a rab, hogy rágondol-e az asszony, amikor a pecsenyét süti... Kérdezze csak meg becses férjétől: vajon hazudtam-e?

A vértanú felesége erre kitört a flegmájából:

- Tán azt akarja rám fogni, hogy nem a szegény uramra gondoltam, mikor ezt a kacsát sütöttem? Hát kire gondolok én valaha a földi életben? Nézze meg ezt a kacsát. Akkor se volt különb, mikor az uram még itthon volt.

Szindbád megelégedéssel figyelte meg a sütőben lévő kacsán, hogy az zsírral bőségesen volt öntözve. Ugyanezért nem is avatkozott többé a dologba, csak a tüzet igazította meg, hogy a kacsában kár ne történjék. Azután levetette a kabátját, és régi jó tanácsok szerint szundikált a pamlagon.

*

- Nagyon rendes asszonyság - mondta elismerőleg Szindbád, midőn a szomszéd szobából vízcsobogást hallott. - Hallod, hogy paskolja a vizet? Mintha a derekát is megmosná, mielőtt föladja az ebédet.

A víz valóban nem olyan hangokat hallatott, amelyekről csupán arc- vagy kézmosásra lehetne következtetni.

- Nagyon rendes asszonyság - folytatta Szindbád -, úgy megmosakodik egy hétköznapi ebéd előtt is, mint a falusi menyasszony.

A mosakodás kihallgatása végén Szindbád olyan bizalmasságot érzett az asszony iránt, mint azok iránt szoktak érezni, akiknek apró, diszkrét cselekedeteit, öltözéseit, vetkőzéseit kulcslyukon vagy egyéb ajtóhasadékon át kikémlelik. (Nem is hinné az ember, hogy hány lovagja van a kulcslyukaknak a fogadókban, fürdőházakban és más olyan helyeken, ahol egyet-mást látni lehet.)

A vértanú felesége fehér blúzban, hátrasimított hajjal, szappanillatú arccal hozta az asztalra a paradicsomlevest. Szindbád jobbján ült az asszonyságnak, és így jól szemügyre vehette, hogy annak az arcáról nem mosott le a mosdóvíz mindenféle olyan álmot, amely éjszaka szokta meglátogatni a nőket. Regények, kalandok rejtőzködtek e tisztességes barna hajzat fül melletti csavarintásai mögött. Nyilván az álom a jobb fülén át szokott belopózni hozzá, ugyanezért Szindbád erről az oldalról a következőket mondta:

- A paradicsomleves, különösen olyankor, mikor csak annyi az íze, mint annak a csóknak, amelyet megszokásból váltanak férfiak és nők egymással, mielőtt elbúcsúznának, a paradicsomleves savanyúságával arra biztat, hogy még derültebb napok, izgalmasabb percek is következnek. Nem lesz mindig híg az életünk, hanem elkövetkeznek abban vérhevítő, húsos, vérmes szenvedélyek, azoknak az eledeleknek alakjában, amelyeket a véletlen fölkínál. Ha nem tudnám biztosan, hogy kacsa következik, becsületemre: kövér lúdra is gondolhatnék a leves után.

- Vigyázzon a fehér mellényére! - mondta figyelmeztetőleg az asztal túlsó oldaláról Szindbád fia.

- Egyszer láttam egy kövér embert, valamely vidéki fogadóban, aki a fehér mellényére esett paradicsomfoltot az evőkéssel ügyesen levette, azután a szájába vette. Nagyon szívesen cseréltem volna ezzel az emberrel. Mint ahogy nyomban kalapot váltanék azzal is, aki úgy szokta enni a levest, hogy a tányérból az utolsó csöppet kanálba csurgatja.

- Mi jó lehet azon? - kérdezte most az asszony, aki olyan csendesen, észrevétlenül evett, mint a szemérmes nők.

- Ez azt jelenti, hogy ez az ember utolsó cseppig, legkisebb porcikáig ki tudja élvezni az élet örömeit. Az ilyen férfi tud vőlegény lenni egy esztendeig, és minden vőlegénységi napnak megtalálja a maga üdvösségét. Persze, nem kell minden délután arra gondolnia, hogyan csalogatja el valamely sötét erdőbe a mátkáját. Az ilyen kanalas ember tud ezüst meg arany házassági évfordulókat tartani, és még mindig talál valamely izgalmasságot a házaséletben: ha egyebet nem, mint egy szöget, amelyet neki kell bevernie a falba, amelyre a felesége alsószoknyáját akasztja esténkint. Az ilyen apró örömű ember még azt az ünnepélyt is megtartja, amelyet elhalálozása okoz. Végrendeletet csinál, holott semmije sincs; elbúcsúzik macskától, kutyától, ruhásszekrénytől, szomszédtól és komától. A feleségének pedig azt mondja, hogy: "Te pedig maradj itt, és fogd meg a kezem." Sokszor elgondoltam én azt a börtönben, hogyan kellene élni és meghalni. Egy csöpp levest sem szabad hagyni megevetlenül.

A vértanú felesége fölállott, és Szindbád észrevette, hogy vállát vonogatva viszi ki az üres levesestálat. Jó, falusi, őszinte mozdulat volt ez; körülbelül annyit jelentett, mintha ama verekedő nők módjára, máris lecsapott volna a Szindbád kíváncsiskodó kezére.

- Megállj csak; fussál le egy kancsó sörért - fordult Szindbád fiához. - Meg kell törni a makacs asszonyt.

A vértanú felesége ezalatt elrendezte odakünn a konyhán a kacsadarabokat. Szindbád mindjárt észrevette, hogy a kacsa combjai feléje vannak elhelyezve a tálban.

- Mondja, igazán úgy unja a szavaimat hallgatni?

Az asszony, amíg Szindbád fia visszatért a sörrel, a szünetet a következők elmondására használta föl:

- Én szegény asszony vagyok, és abból élek, hogy úriembereknek ebédet adok. Mindennap más úriemberek ebédelnek nálam, így meglehetősen ismerem a férfiakat, mert hát már falusi asszonykoromban is láttam valamit. Minden férfi szerelmes, ha ízlik neki az étel, amit elébe adnak. Jár ide egy öreg méltóságos úr hétfőn, akinek igen szép nyugdíja van, még tüzelőt is olcsóbban kap a könyvecskéjére: minden ebédnél megkéri a kezemet, amikor olyan rántott csirkét készítek neki, amely kedvére van. Kedden egy mérnök szokott nálam ebédelni, aki német ember létére a töltött káposztáért rajong. Alig bírok tőle megszabadulni, amikor teleette magát. Csütörtökön az ügyvédünk jön, aki a csöröge bolondja, és ha elég nagy tál csörögét adtam elébe, szidni kezdi szegény uramat, hogy ilyen asszonyt kénytelen özvegységre juttatott. Pénteken a falunkbéli plébános úr szokott meglátogatni, mert ilyenkor van dolga Pesten. Télen, mikor káposztás csíklevest főztem neki, kijelentette, hogy a mostani gazdasszonya helyett engem vesz magához. Szombaton két kártyás jár ide, akik itt mindig veszekedni szoktak elmúlt dolgok fölött. De a főztemre kibékülnek, és megfogadják, hogy nyomban tisztességes életet kezdenek, amikor olyan asszonyra találnak, amilyen én vagyok. Vasárnap a szegény uramnak főzök ebédet.

Szindbád villájával célba vette az egyik kacsacombot.

- A szerdát elfelejtette, asszonyom.

- Szerda az én böjtnapom, azért ne is csodálkozzon, ha nem eszem a kacsából.

Szindbád hahotázva kapta a szájába a kacsacombot:

- Bizonyosan valamely olyan fűszer van belesütve, amelytől szerelmi gerjedelmei támadnak a férfiúnak. Nem baj, én nem félek még a szerelmi bűvitaloktól sem. Eleget kotyvasztottam életemben, tudom a módját, hogyan lehet a szerelmi mérgezésből kigyógyulni. Sós vizet kell hinteni az embernek a nyelvére. Vagy pedig a nők szájából kell vizet inni, mint a hím galambnak. Némelyek esznek mindenféle gyanús mézeskalácsot is szerelmi nyavalya ellen, amely mézeskalács már maga is betegséget okoz, ha a férfi gyomrába jut. A mérgezésnek nagyon jó ellenszere, ha a páciens felkötteti magát valamely keresztfára, mint Krisztus urunk mellé kötötték a latrokat. Csak hadd csattogjon az ostor a lator mezítelen hátán. Megérdemli a kutya elkövetett bűneiért...

- Magát meg szokták verni a nők? - kérdezte most hirtelen az asszony, és különös, meglepett tekintettel nézett Szindbádra, mintha valamely titkos gondolat ébredt volna föl sima, egyszerű frizurája mögött.

Szindbád végzett a kacsacombbal, ugyanezért susogóra vette a hangját, mint a szél szokott borongani a vad gesztenyefák lombjai között:

- Mit tudja azt maga, asszonyom, hogy mily jólesik méltatlan bánásmódot tűrni alacsonyrendű nőktől, amikor az ember szívből szerelmes egy hercegnőbe? Mit tudja azt maga, hogy mily kibékítő érzelem az, amikor a reménytelen szerelmest mindenféle szolgálók szennyes vizekkel öntik le az emeletről? Mit tudja azt, hogy mily végtelen elégtétel durva, műveletlen, tudatlan nőkkel beszélgetni, amikor az ember egy szívében viselt oltárképért kimondhatatlanul szenved? Csak legyenek minél komiszabbak, alacsonyabb rendűek, emberi szóra nem alkalmatosak a többi nők mind, akik ezen a világon vannak, amikor az ember egyetlen nő gondolatával zarándokol végig a világon!

A vértanú felesége látszólag figyelmesen hallgatta végig Szindbád szavait, kérdését mégis így tette föl:

- Tehát maga szeretné, ha a nők megvernék? Miért nem házasodik meg az ilyen ember?

Szindbád egy bölcs mondással felelt:

- Útnak, szónak, házasságról való tanácskozásnak nincs vége.

Az asszony a füle melletti vidéki frufrukat igazgatta, mintha azok segítenék az emlékezésben, amíg Szindbád a kacsapecsenye zsírját törölgette. A vértanú felesége pedig elgondolkodva beszélt:

- Azt még csak megértem valahogy, hogy a házastársak verekednek. Elkerülhetetlen az olyan emberek között, akik egymásnak minden titkát ismerik. Természetes dolog, ha a férfi a korcsmából vagy a börtönből hazajön, elsősorban megveri a feleségét. A felesége persze a legközelebbi alkalommal, amikor megsavanyodott a kovász, vagy odaégett valamely pecsenye, visszaadja a férjének a verést. De azt nem értem, hogyan engedheti magát valaki idegen, sohasem látott nőktől megveretni?

- Csak Krisztus urunk latraira gondoljon, asszonyom.

Az asszony tovább merengett, mint ahogy egy dongó dudorászik valamely bezárt szobában:

- Mert éppen azt akarom mondani, hogy a mi házaséletünkben éppen az okozta a bajokat, hogy az uram sohasem engedte magát megbüntetni. Ha elvállalta volna a házi fenyítéseket, sohasem jutott volna ennyire a dolog.

Szindbád megértőleg bólogatott:

- Igen, magam is akkor kerültem mindig börtönbe, amikor nem volt mellettem valamely szigorú asszony.

- Szegény uram ott követte el a hibát, hogy mindig elszaladt hazulról, amikor méltó büntetésben akartam részesíteni egyért és másért. Elment kocsmárosnék meg más nőszemélyek izgató beszélgetését hallgatni, hogy ő jött nekem a kocsirúddal, mielőtt én még a kutyakorbácshoz hozzányúlhattam volna. Ő vert meg engem, holott a verést inkább ő érdemelte meg. Nem is lehetett másféle szomorú sorsunk.

Szindbád mézédes lett:

- Nos, és vendégei között nem akad egyetlen önfeláldozó férfi sem, aki elvállalná azokat az adósságokat, amelyeket szegény, jó férje hátrahagyott?

- A férfiak mind gazemberek! - felelt rövid gondolkodás után a vértanúné.

*

Szindbád ezalatt kibarátkozta magát a kacsával, inni szeretett volna azokra a zsíros falatokra, amelyek élete legjobb vidéki éveire emlékeztették. A kacsafarktollú fiatalember azonban csak akkor talált föl a harmadik emeletre, amikor a sör habja már leszállott.

- Bizonyosan valami gyalázatos dolgot műveltél útközben, szóba álltál mindenféle nőkkel - dörrent rá Szindbád a fiára. - Egyél, és aztán lódulj, nem akarlak látni.

Az önérzetes fiatalember mérgesen megette a kacsamaradékot.

- Máskor küldhet, hogy körülnézzek a Terézvárosban kacsapecsenye után! - mondta, mikor a kalapját a fejére vágta.

Mikor Szindbád egyedül maradt a vértanú feleségével, megtöltötte az asszony poharát sörrel, és hozzákoccintotta a magáét.

- Lássa, ilyen neveletlenek azok a férfiak, akik nem kaptak nőktől elég verést életükben! Ijesztő ez a mai fiatalság. Semmi regarddal nincs a női nem iránt. De én még a régi gavallériskola híve vagyok, akár életemet is feláldoznám bajbajutott nőkért. Szívesen vállalok egyet és mást szegény bajbajutott férfitársam helyett is.

A rendes asszonyságnak határozottan élénkebb lett a hangja:

- Lássa, ez a baja egy tisztességes nőnek. Sohasem tartottam szeretőt, hogy azon bosszulhattam volna meg a férjem igazságtalanságait. Csak némán szenvedtem, mert becsületes voltam. Gyűlöltem a férfiakat, és gyűlölöm ma is. Szegény uramnak börtönben kell ülnie, míg a többi gazember férfi szabadon jár.

- Ismétlem, hogy szívesen feláldozom magam - mondta ebéd utáni kedélyességgel Szindbád.

Az asszony hirtelen felállott, és az ajtóhoz ment, amelyre gyors mozdulattal ráfordította a kulcsot.

- Tehát azért a hat hónapért, amelyet legutóbb az uram kapott, legalább hat botütést érdemel.

Szindbád nevetett:

- A szerdai délutánt úgyis arra szántam, hogy a nők udvarlására legyek. Nincs feleségem, aki a jó útra téríthetne.

(1925)



Útközben

- Azt hiszem, valahol imádkoznak ellenünk - mondta fiának Szindbád, midőn ahhoz a városhoz közeledtek, ahonnan négylovas kocsin kellett volna elszöktetni egy nőt.

- Miből következteted, hogy ellenségeink a mi megrontásunkra térdepelnek? - kérdezte Szindbád fia.

- Abból, fiam, hogy semmiféle fogadtatásban nincs részünk. Azokban a városokban, ahol valamikor szerencsém volt: rendszerint már a pályaudvaron vagy az első vendégfogadónál mutatkozott valamely jeladás arról, hogy a városban szívesen látott vendég vagyok. A pályaudvaron találkoztam olyan asszonyságokkal, akiknek csomagjait segítettem cipelni az "Arany Bárány" vagy az "Elefánt" omnibuszáig, pártfogásomba vettem őket, és a vörös bajszú londínerrel megbeszéltem, hogy melyik szobába helyezze el őnagyságát... A vendégfogadónál a kocsmárosné éppen a vörös alsószoknyáját viselte, amelyet megmutatott, amikor a rántani való csirke után szaladozott az udvarban... Vagy legalábbis egy virágcserepes ablakból valamely unatkozó nő hosszadalmasan, romantikusan nézett a városba érkezett idegen férfi után, amely ablak alá aztán estefelé el lehetett menni, hogy az ember megtudja, hogy mit is jelentett voltaképpen az a merengő tekintet... Még azt sem tartottam rossz jelnek, ha egy idegen városba érkezve, valamely más gazember férfi miatt tévedésből az én kalapomat öntötték le a viráglocsolóval vagy egyébbel - ilyenkor legalább kimagyarázkodás következett... Csak az olyan várost nem szerettem, ahol az asszonyok a piacon nem hagyták abba a liba vagy a kakas emelgetését, méregetését, miután én a városba megérkeztem.

Szindbád fia rosszallóan nézett atyjára:

- Már megint ismeretséget akar kötni minden trafikosnéval meg kasszírnővel?

Szindbád felsóhajtott:

- Az embernek sohasem lehet elég nőismerőse... Nem tudhatni, hogy kinél találjuk meg a szerencsénket.

- Hagyja már a szerencse hajszolását. Mindig csak ráfizettünk, amikor úgynevezett szerencsét csinált valamelyik városban. Alig tudtam kikaparni mindenféle özvegyasszonyságok konyhájából, amely hölgyek már senkinek sem kellettek a városban, csak az ilyen unatkozó idegennek... Sajnos, a piros cédulákról látom, hogy vándorszínészet van a városban - mondá bosszúsan Szindbád fia. - Vajon nem bolondul-e meg a szubrett tarlatánszoknyájáért, amelyben a Rip van Winklében játszik?

- Nyugodt lehetsz, az első a kötelesség, a püspök unokahúgát kell megszöktetni - felelt Szindbád, és kihúzta magát, mint egy katona, akinek a harctérre kell menni.

Az omnibuszablakok abbahagyták idegtépő zörgésüket, amelyek még a kipróbált kereskedelmi utazókat se hagyják mindig kényük-kedvük szerint bóbiskolni - megérkeztek a "Bárány"-ba, amelyben ezen a napon halat főztek, amely eseménytől mocsárszaga lett az egész fogadónak.

- Határozottan nincs szerencsénk - dörmögte Szindbád. - Egész idő alatt savanyú malacra gondoltam. Tudod, úgy leves formában, és a kis malacoknak csak a körmöcskéjüket, bokájukat főzik a levesbe, a kemény májak és a vesék nem az én érzékeny fogaimnak valók.

K. ódon város volt - minden valamirevaló háznál meg lehetett volna állni, hogy az ember tisztába jöjjön azokkal az eseményekkel, amelyeket itt a régi emberek előidéztek.

- Kár, hogy már kimentek a divatból azok a nagy ruhásszekrények, amelyekből az ebéd utáni alvás közben (amikor tudnivalóan megszerelmesedni szoktak a férfiak) mindig előlépett valamely hölgy. Néha csak a szobalány, máskor a ház úrnője... Sajnos, a nők már nem bújnak el a ruhásszekrénybe, ha a férfit álmában meglepni óhajtják - mondá remegő hangon Szindbád, amint az ablakokat szemügyre vette a városban, mintha valami betörést tervezne.

Szindbád fia nem engedte elmerengeni atyját a vidéki korzón. Ez a fiatalember csupa realitás volt... Egy percig sem állott meg, amikor atyja csaknem a kapufélfának dőlt, ha valamely kisvárosi Bovaryné végiglejtett a korzón, és ha árnyékban tartott szemével nem is, de cipője tartásával és harisnyája színével jelt adott arról, hogy nagyon szeretné idegen férfiak idegenszerű udvarlását is hallani a megszokott, helybeli bókok helyett...

- Persze, a Kecske - mutatott Szindbád egy boltjából kikukkantó boltosra - mindig csak ugyanazt mondja... Amint ezt a tekintélyes szakállú férfiút nézegetem, azt kell gondolnom, hogy ez mindig csak azt csiripeli a nőknek, hogy zsámoly szeretne lenni a lábuk alatt. Voltam én is valaha vidéki ember, tudom, hogy vidéken egyformán ugranak az emberek, mint akár a verebek. Nagyon szeretném megismertetni a helybeli női közönséget a vérhevítő szenvedélyekkel.

- Tudják azt maga nélkül is - legyintett Szindbád fia.

- Nem látom a helybeli újságban, hogy valaki öngyilkos lett volna szerelem miatt.

Szindbád fia karon fogta atyját, amikor az négykrajcáros módjára kezdte gurítani szemét egy helybeli dáma fehér, kék szegélyes, kivágott cipője után, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta.

- Még szüksége lesz a szemére... Ki tudja, hogy milyen fürdetlen lába van a hölgynek a cipőben? Csak a susztereket kell megkérdeznie, hogy mit mondanak a nők lábairól, amikor azok két tucat cipőt is végigpróbálnak! Most pedig gyerünk a püspökhöz, utóvégre vele van dolgunk.

- Sohasem lesz belőled jóravaló ember - felelt keserűen Szindbád, midőn nagy nehezen visszavonta szemét az ismeretlen nő lábáról. Mennyi mesét tudna ő ujjaival elmondani ennek a női lábnak - attól a gyermekmesétől kezdve, melyben a hüvelykujj mindig elment vadászni, a mutatóujj halászni - egészen addig a modern meséig, amelyben a gyűrűsujj, mint a leggyöngédebb, a nők hajból való gyűrűit kipróbálgatja.

- Nem bánom, gyerünk a püspökhöz. Majd vigyázni fogok, hogy a pásztorgyűrűt csókoljam meg.

Mielőtt azonban a hűvös püspöki palotáig eljutottak, Szindbád még egyszer meg akart retirálni a feladat elől:

- Nem csodálom, hogy megijednek tőlünk az emberek... Úgy megyünk itt párosan, mint azok a bőrnadrágos, csizmás, rosszképű vándorlók, akik az állatokat, lovakat és disznókat szokták nemüktől megfosztani, csak éppen a drótkarikás táska hiányzik az oldalunkról, a kezünkből a kutyaütő botok, mert az ebek messziről megérzik, hogy vér tapad a kezünkhöz.

- Én szívesen elmaradhatok, ha szégyell velem járni - felelt érzékenyen Szindbád fia.

- Sajnos, nélküled nem hajthatom végre a vállalatot. Téged szerepeltettelek eddig a kisasszony vőlegénye gyanánt.

És ezzel befordultak a kapun, mintha csak azzal a célzattal lépték volna át a küszöböt, hogy a szent életű püspök áldását megszerezzék.

*

A püspök karcsú, halovány, finom öregember volt, mint egy művészi iniciálébetű valamely ritka misemondó könyvben. Olyan gyöngéd, örökimádásra kulcsolódó keze volt, amellyel bizonyára megmenthetné a pokloktól a legbűnösebb lelkeket is. Mosolygott, mintha örvendezett volna, hogy olyan sok mindenféle hájjal megkent ember került elébe, mint Szindbád; talán azt remélte, hogy ebből az úriemberből még jámbor búcsújárót nevelhet vénségére. Bizonyára szívesen cselekedett volna valamely csodatettet, hogy megtéríthesse azt az embert, aki olyan alattomosan állott előtte, mint az örök Tagadás.

- Tehát könyvekre gyűjtesz előfizetéseket, fiam? - kérdezte a püspök, miután türelmesen végighallgatta Szindbád mondókáját. - Mely könyvek azok, amelyeket nekem ajánlanál?

- A klasszikus könyvekről, a műveltségek könyveiről, a nagy lexikonokról, az örökbecsű művekről nem is merek beszélni kegyelmes atyám előtt, mert hiszen ezek a könyvek bizonyosan régen birtokában vannak. Egyszerű falusi plébános és káplán urakat szoktam megkínálni ezekkel a könyvekkel, és ők valóban hálásak is lehetnek, hogy körutamon nem feledkeztem meg róluk. Kegyelmes atyámnak Kandúr Gyula sorozatos műveit ajánlanám olvasgatás céljából.

A püspök a bölcs emberek szelídségével hunyorított:

- Ki volna az a Kandúr Gyula, akinek a nevét eddig nem hallottam?

Szindbád kiteregette az előfizetési ívet a püspök előtt:

- Kandúr Gyula a fiatal magyar irodalom büszkesége... Főnököm, a félszemű Grünstein - akinek a nevétől ne méltóztassék megijedni, mert most van kikeresztelkedési eljárás alatt, és keresztapának éppen csekélységemet választotta -, mondom, a Félszemű alig várta, hogy Kandúrnak hat kötetre való munkája összegyülekezzen. Ezt a hat kötetet vászonba köttette - csak azért, mert a bőrkötés mostanában nagyon drága, és csekély havi részletfizetésre árulja.

- Még mindig nem tudom, fiam, hogy ki ez a bizonyos Kandúr Gyula - ismételte a püspök, némi nyomatékkal.

- Ha a gyóntatószék mellett térdepelnék, bevallanám kegyelmes atyámnak, hogy bizony én magam sem tudom, hogy miért van elragadtatva a Félszemű Kandúr műveitől - felelt őszinteséget szimulálóan Szindbád. - Ezt az írót korhely, elvetemedett embernek mondják, aki már sok alkalmat adott arra, hogy miatta a nők kétségbeesésükben felkeressék a maguk felekezetének papjait... Csak méltóztassék tudakozódni a pesti plébános uraknál, sőt akár a főtisztelendő rabbiknál is, hányszor mentek panaszra a nők eme bizonyos Kandúr ellen! Nagyon üdvös volna, hogy ezt a Kandúrt megtérítené egy szent ember, mielőtt a vesztőhelyre kerülne. Egyébként azt mondják, hogy tehetséges ember... Becsületemre mondom, a minap magam is nevettem egy bolond regényén.

- Hm - mondta a püspök. - Te magad is szoktad olvasgatni azokat a könyveket, amelyeket árulsz?

- Úgy vagyok vele, mint a sajtügynök, aki végül megeszi a mintába kapott sajtot, hogy az meg ne romoljon.

A püspök aranyszínű, lila tintába mártott egy hollótollat, és a középkori papok kalligrafikus betűivel írni kezdte nevét arra a helyre, amelyet Szindbád mutatóujjával megjelölt:

- Mondd meg annak a Kandúrnak, hogy csak azért rendelem meg műveit, hogy leszoktassam az istentelen írásokról. Tudja meg, hogy egy püspök is olvasgatja írásait, vigyázzon tehát a tollára.

- Köszönöm a Félszemű nevében is, aki bizonyára pontosan fogja szállítani a megrendelt műveket - mondta Szindbád, és hosszadalmasan megcsókolta a püspök gyűrűjét, mintha darab időre szabadulni igyekezne a benne rejtőző rossz szellemektől.

*

- Hát most mi lesz a püspök unokahúgával? - kérdezte Szindbád fia.

- Magam sem tudom - feleli elgondolkozva Szindbád. - Ez a derék, szent ember nem érdemli meg, hogy ellene valamely vétket elkövessünk. Ó, azt gondoltam magamban, hogy legalábbis lecsukat a palota pincéjébe, amikor az istentelen Kandúr műveit megvételre kínáltam neki! És íme, a megrendelés zsebemben van. Úgy látszik, hogy a legszentebb emberek is tartogatnak maguknál titokban mindenféle képecskéket, könyvecskéket, amelyek nem valók volnának egy fiatal lány kezébe. Ám ezek a szent emberek ezekből a látnivalókból, olvasmányokból csak a maguk erkölcsét erősítgetik.

...Tiszta életű nők álmaiból való kert terült el a püspöki palota mögött. Az iharok száz esztendő messziségből jöttek, és a tavaszi esőkben, hosszú telekben megszabadultak minden földi gondolattól, csak mindig az ég felé nézegettek, és ugyanerre tanítgatták növendékeiket, a bokrokat is. Az orgonák éppen virágzottak, de csak azért, hogy a májusi ájtatossághoz feldíszíthesse velük a sekrestyés az oltárokat. (Milyen boldogok lehetnek azok a párok, akik ilyen oltároknál esküdnek! - gondolta magában Szindbád. - A fiatalasszony bizonyára virágillatot lehel magából mindaddig, amíg az orgonák el nem hervadnak.) Légyóvó diófa alatt kerti pad és asztal, rajta olyan kézimunka, amelyről minden férfi azt álmodná, hogy ennek a készítésénél hűséges marad hozzá a felesége vagy a szeretője, amíg ő a messzi országutakat járja... És a kerti asztal alatt nagy kutya, amely éppen olyan hűségesen vonja a gyermekek kocsiját, mint amilyen hűséggel őrködik a fiatal nők lábainál. És a kertben valóban felvillant egy kék szalagos szalmakalap, amint Szindbád darab ideig a vasrácsos kerítés mellett állongott, és esedezve kérte a kihajló málnabokrot, hogy üzenje meg a virágágyakban ébredező lepkék útján a kert kisasszonyának, hogy itt van az a bizonyos Szindbád, és kihallgatását kéri a kerítésen át. A lepkék, ezek a báva hírhordók engedtek a málnabokor rábeszélésének, és a kisasszony rövidesen a kerítés mellett állott.

- Menjen innen - mondta a püspök unokahúga -, mert ha nagybátyám meglátja: bizonyára lezáratja a városi kapitánysággal.

- A börtönben is jó dolgom lesz, ha magáért szenvedhetek - felelt egyszerűen Szindbád.

- Miért jött ebbe a városba? Mikor utoljára találkoztunk Pesten, a koronázási misén, megmondtam önnek, hogy engem soha, semmi körülmények között ne keressen fel... Szükségem van az idegeimre, az alvásomra, a nyugalmamra... Miért jött mégis ebbe a városba?

- A méltóságos úrnak azt mondtam, hogy Kandúr Gyula műveit árusítom, de magának bevallom, hogy azért jöttem, hogy magát ebből a világoszöld börtönből elszöktessem.

- Ó, gonosz, képes volna ezt megtenni? - kiáltott fel őszinte méltatlankodással a kisasszony. - Ki adna enni szegény madaraimnak, hisz nagybátyám elfoglaltsága miatt nem érne rá magot adni a tengelicéimnek, csízeimnek? Ki ültetné el a tulipánokat, mikor azok már szabadba kívánkoznak az üvegházakból? Nagybátyám egy salátafej, egy zöldpaprika elültetéséhez sem ért - arról nem is beszélek, hogy az ebédjét, vacsoráját nekem kell ellenőrizni, hogy az mindenben megfeleljen az orvosi rendelésnek.

Szindbád hümmögött:

- A pesti fogadókban is kapni jó salátákat. Kimennék magával a piacokra, és segítenék hazahordani a kosarakat. Meglátná, hogy tudok alkudni a rákokra, a halakra, a borsókra, különösen olyan helyen, ahol fiatal kofaasszony áll portékája mellett. Megbízhatna bennem. Semmit sem vennék drágán. Még szerelmet is vallanék a kofának, csak hogy megelégedésére vásárolhassak.

A kerti szalmakalapon remegni kezdett a világoskék szalag, a szívecske hevült, a kezecske a málna virágait tépdeste:

- Én vallásos nevelésben részesültem. Megtartom a böjtinapokat. Tudom, hogy melyik nap mit szabad enni... Vajon böjtölt már maga életében?

- A kedvéért akár egy hétig sem eszek.

- A húsok gonosz ösztönűek, legjobb kerti veteményekkel táplálkozni, különösen abban az időben, mikor a tavasz a földre száll. Sok spenótot kell enni, uram. Tudna maga délben és este is spenótot enni?

- Már ma megkezdem a spenótkúrát.

- Hát akkor majd beszélhetünk tovább, ha a szeme nem dudorodik majd véresen a húsoktól és a nehéz ételektől... Ha az arcáról és a homlokáról elsimulnak azok a gyanús foltok, amelyeket a mértéktelen evés, ivás szokott előidézni... Ha majd múladozni kezdenek a rezek az orráról és annak környékéről, amely rezeket a fűszerezett ételek és a nagy kortyokban nyelt italok idéznek elő. Ha majd a fogai között nem lesznek húsmaradványok, amelyek mérgesebbek azoknál a húsoknál, amelyeket a vadőrök a rókák pusztítására szoktak használni. Ha majd garatján nem jönnek fel a borsos, fokhagymás, paprikás uborkasaláták ízei, és a leheletén nem érzik meg valamely kövér hentesasszony szaga, aki vaskos kézzel tömködi a disznósajtot.

- Tehát milyen legyen a leheletem? - kérdezte fanyarul Szindbád.

- Mint a fűevő tavaszi bárányé... Forrásvíz ízű, mint azoké a halaké, amelyek gyors patakokban növekednek. Mint a rigóé, amely csak gyümölccsel és bogyókkal táplálkozik... Majd ha nem lesz olyan érdes a hangja, mint a húsevő szarkáé, a mindenben turkáló varjúé, és a döghúst kedvelő keselyűé. Akkor jöjjön megint erre a helyre, uram, akkor is olyan tiszta homlokkal, mint a húsvéti reggel.

- És a vérhevítő szenvedély? - kérdezte Szindbád a málnabokrok mögött eltünedező kerti kalaptól. - Az öngyilkos szerelem, a minden ízében remegő vágy, a forró hullám, az észvesztő kísértés? Amelyeket éppen ama Kandúr írt művében, amelyeket éppen szerencsés voltam nagybátyjának eladhatni?

- Nagybátyám már öregember, tévedhet - felelt a püspök unokahúga, és a bokrok összezárultak.

Szindbád a déli harangszó idején jó darab ideig nézegetett ama fogadói konyhák környékén, amelyeknek táján mindig szeretett ácsorogni, míg végre a kedvére való szakácsnét megtalálta. Olyan szenvedélyes szeme volt, mint csirkeölő konyhakésének...

- Talán lesz a konyhán egy kövér sertéssült? - kezdte Szindbád az ismerkedést.

- De hiszen a püspök unokahúga ezt megtiltotta! - szólt közbe Szindbád fia.

Az öreg utazó legyintett:

- Ha mindazt megtartottam volna, amit a nők megköveteltek tőlem, már réges-régen magam is püspök volnék egy kisebb egyházmegyében.

(1925)



Pénzzel járják a búcsút

- Akármint forgatja is csodatévő jó anyám kártyáit, akármint gyűjtögeti kis házunk padlásán a különböző füveket, amelyek majd a kellő időben megifjúsítanak, hogy aggodalom és habozás nélkül vezethessem oltárhoz a tartomány legcsinosabb, legfiatalabb hölgyét is: valamely sohase múló sejtelem azt mondja bennem, hogy rövidesen meghalok egy nő miatt... Csak azzal nem vagyok tisztában, hogy melyik az a bizonyos nő, aki miatt nekem meg kell halnom? - borongott egy napon Szindbád, amikor az életunalomtól már akkorákat nyújtózkodott, hogy görcs szállott az inába.

Kacsafarkhajzatú fia, akihez e szavakat intézte, éppen azzal foglalkozott, hogy atyja nevében szerelmes leveleket intézett bizonyos nőhöz. (De ez nem tartozik a történethez, szerelmes levélnek neveznek bizonyos tésztát is, amelyeket a fogadókban olyan öreg borügynökök részére is elkészítenek, akik már emberemlékezet óta nem kaptak női kéztől származó levelet.)

- Hogyan gondolja ezt az egész üzletet? - kérdezte Szindbád fia, miután az egyik mondata végére pontot tett, és a hajában megtörölte a tollat, mint Dickens regényeiben olvasta.

- Úgy gondolom, hogy meg kell szökni magam elől. Nem szabad találkozni magammal, mert ebből igen nagy baj származnék. Elveszíteném minden bátorságomat, önérzetemet az élet folytatásához. Bűneim annyira összegyülekeztek, nem merek miattuk éjszaka egyedül lenni a szobában. Valamit tenni kell, hogy megszabaduljak bűnösségemtől - mondta Szindbád, és olyan komoly volt, mintha csakugyan tudna valami módot arra nézve, hogy elhagyja valahol a lelkét, mint a vándorlók szokták bokorra vagy fára akasztani megunt rongyaikat.

Szindbád fia még sokkal ifjabb volt, semhogy hozzászólhatott volna a dolgokhoz, csak amúgy bizonytalanul tanácsolta:

- Valamely pappal kellene beszélni erről a dologról. Azt mondják, hogy vannak kegyes emberek, akik még a másvilágra is átvezetik az embert, anélkül hogy félelmet érezne.

Szindbád nem mosolyodott el fiának mondásán:

- Nagyon helyesen beszélsz, de a búcsújárásokat azokra az időkre tartogatom, amikor már sehogyan sem tudok segíteni magamon; akkor szőrcsuhát öltök, és elmegyek kegyes helyekre.

Szindbád olyanformán hozta mindezt fia tudomására, mintha még mindig volna valamely titkos módszere, amelynek segítségével védekezni tud ama lidércnyomások, kísértetjárások és hölgyi látogatások ellenében, amelyek éjszakának idején meglátogatnak minden ötvenedik életéve felé ballagó férfiút. Még mindig bízott abban, hogy a hajnali harangszóra elröppennek ágya széléről a tüzesvas testű leánykák, elmúlnak a titokzatos kopogások, amelyek a félálomból felriasztják, nem látja káprázataiban a széles vállú hóhért maga felé közeledni, hogy szinte felsikolt az ijedelemtől. Még mindig bízott abban, hogy valamely utazásban elfogyasztott reggeli sódar és ugyanakkor egy pohár frissen csapolt sör megváltoztathatja egész kedélyvilágát, még reménykedett, hogy porciója nem tellett be: valahol várakozik reá egy tarka szoknyácska, amelynek meglendülésére, megrázására visszatért étvágya a véresre sütött húsokhoz, a fanyar mustárokhoz, a hagymafejekhez és a ropogós retkekhez, valamint újra fel tud ébredni könnyű álmából olyanformán, hogy megint valami dal vagy füttyszó csiklandozza a torkát, amelyet nyomban ki kell adni magából, amikor a szűzi reggeli napsugárral kivágja ablakán a zsalugátereket. Még nem mondott le magában arról a hiú reményről, hogy vár valahol reá egy női ölelés, amelynek érzetére rendes helyére táncol vissza a mája, mint a francia négyesben a dáma; megnyugszik végre a vese, nem akar mindig vándorolni menni, mint egy rossz kutya; a gyomor pedig olyan öblös lesz, mint egy karosszék, amelyben jóízűen lehet végighallgatni a legvalószínűtlenebb történeteket is. Szindbád még reménykedett, hogy van valahol egy nő a tartományban, aki az ő részére dagasztja a kenyeret, valamint próbálgatja a mosolyokat tükrében, hogy majd ő a kenyerétől, mosolyától megint boldog és megelégedett legyen.

*

...Az okos Szindbád ez egyszer tévedett, egyetlen olyan nő nem volt a tartományban, akinek esze ágában volna Szindbádunkat meggyógyítani, és a kacsafarkhajú ifjúnak lett igaza: a papokhoz kellett fordulni, ha Szindbád azt akarja, hogy még valamely irányzatot találjon az életben, amely irányzat felé haladva, legalább némi ízét is megérezze a sónak és kenyérnek, a bornak és a gondolatnak. Búcsúra kellett menni, a búcsúsokhoz kellett szegődnie, az egyszerű emberek lába nyomába kellett lépnie, arra kellett haladnia, amerre a búcsúvezér kormányozza mindazokat, akik mögötte sorakoznak. Öreg ember volt a búcsúvezér, olyan járása volt, mint a halálnak, a verebekkel olyan jó barátságot tartott, hogy azok a kezéből ették a kenyérmorzsát, a félénk vadgalambok sem repültek tova, amikor az éneklését meghallották, a búcsújáró nők pedig jobban engedelmeskedtek neki, mint akár apjuknak. Csak világoskék szeme mutatta, hogy ez öregember fiatal korában alaposan megtanult nézegetni, lehet, hogy börtönben is ült, hogy megszokja az aszkétaéletet.

*

A búcsúvezér pártfogásába vette Szindbádot, miután az a legkomolyabban közölte vele, hogy azért keveredett a búcsúzók közé, mert a betegségétől akar megszabadulni.

- Hát a híres pesti doktor urak? - kérdezte a búcsúvezér. - Egy rongyos kis lidércnyomásnál is megáll a tudományuk?

Szindbád bevallotta, hogy nem mert még a doktorokhoz fordulni, mert fél tőlük. - Magától, Búcsú bácsi, nem félek, mert tudom, hogy nem ad rossz tanácsot.

- Hát most csak üljön vissza a gyékényeskocsira - mondta ki Búcsú bácsi a rendelkezést. - Nem való ilyen úriembernek itt egy sorban menni a parasztokkal. Ha hozott magával kulacsot: megtekerheti a nyakát. Szalonnát is ehetik cipóval. Hagymát is vághat a bicskájával. De estére, mire a szent helyre érünk, ott legyen a templom fala mellett. Majd a búsi asszonyok között fog aludni. Ezek az asszonyok tudják legjobban a módját az altatgatásnak.

Szindbád hálásan megköszönte a Búcsú bácsi pártfogását, visszaült a gyékényszekérre, és kedvére elhelyezkedett a szénában. Az elöl siető búcsúsok mögött mind vörösebb lett a fölszálló országúti por, mintha az ördögök füstölögnének mérgükben, amint az ájtatosak mind közelebb érkeznek vala a kegyhelyhez. Mire a kolostor két fehér tornya hűvös ujjmutatásként kibukkant a nyári erdők sötét lombjai közül: a por a búcsúsok lába nyomán lángolni látszott. Bizony fölgyújtja azt, aki hátramarad, még ha csizmába dugná is a lábát, míg a leányok, asszonyok mezítelen lábaikkal minden pörkölés nélkül sietnek át a lángokon. Igaz, hogy újult erővel kezdtek énekelni, amikor a tornyokat meglátták. Az öregebb nők azokat a hangjaikat veszik vala elő, amelyet már évek óta nem hallanak tőlük a férfiak, a lányok pedig olyan hangon énekelnek, amely hangot szemérmetességükben eddig nem mertek torkukon kiereszteni; a menyecskék pedig annak a gyermeknek énekeltek, aki a búcsújárás után minden bizonnyal végre megérkezik a földre.

A lángoló porból erdő sűrűjébe szakadtak. Itt az ördögök még egy rohamot megkísérlettek a hivők ellen. Jöttek szúnyogok alakjában, és ijesztgettek az országúton átfutamodó szürke nyulak képében. Jelentkeztek az erdő mélyében morajló puskalövés hangjában, és megmutatkoztak, mint karikázó kígyók, amelyeket Búcsú bácsi botjával egyszerűen agyonverdesett. Csak akkor keletkezett némi zavar az ájtatos társaságban, amikor az erdőből kiérve, egy magas, fekete, elátkozottan egyedül álló fa mellett énekelve elhaladtak. A fáról fölreppent nagy gyorsan egy fekete holló, és csőréből aranygyűrűt ejtett az asszonyok csoportjába. Kezdődött erre kapkodás és tülekedés a gyűrű után. Búcsú bácsi azonban most is visszaverte az ördögöt, a gyűrűt lehúzta egy megtermett leányzó ujjáról, és kijelentette, hogy az ama adományok között fogja fölhasználni, amelyet a sekrestyés gyűjtöget össze a hívek között.

És ezzel már el is érkeztek vala a kolostor falához, melyből pincehűvösség áramlott, és amely falra penicilusával csak nagy üggyel-bajjal tudta nevét fölkarcolni Szindbád, mintha valaki előtt szükségesnek tartotta volna igazolni itt-tartózkodását. Az asszonynép már leheveredett a kolostort körülvevő réten, árkok mentén, amelyben már úgy borongott a sötétség, mint az utazó szomorúsága; széles fejű vadalmafák és vadkörtefák alá, amelyeknek legalábbis annyi águk imádkozott az ég felé, ahányan elfértek alatta. Barátságosak ezek a fák; még sohasem hallottam, hogy vadalmafára akasztotta volna föl magát valaki. Az asszonyok virágkelyhet csináltak a fejükre a felső szoknyájukból, lefektették az arcukat a földre, mintha arra készülődnének, hogy álmukban egy szent ember fogja őket meglátogatni. A búsi asszonyok egy csomóban maradtak, talán tízen is, az út porától megfeketedve, mint a fazekak valamely nagy konyhán. Szindbád úgy állott a heverő nők fölött, mint valamely halászgató gólya; falusi kóborlásaiból tudta, hogy kifáradt asszonyok olyan érzéketlenül tudnak feküdni idegen, szállást kereső férfiak mellett, mintha nem is láttak volna soha csillagos éjszakát. Ah, bolondság azt hinni, hogy virrasztani szoktak a nők, amikor kifáradtak napi munkájukban. A virrasztásra valók a bakterek, de azok sem teszik.

A búcsúvezér most Szindbádhoz lépett:

- Ezeknek most úgyis hiába jön föl a vacsoracsillag, a holnapi szentmise végeztéig nem esznek. De maga, mint afféle úriember, nem tud vacsora nélkül meglenni. Hát csak jöjjön velem.

Szindbád elhatározta, hogy gyógyulása érdekében mindenben engedelmeskedik ennek a villogó szemű öregembernek. Utóvégre ez már betöltötte hetvenedik évét is, bizonyosan tudja valamely titkát az életnek. Merre kell járni, hogy az ember annyi ideig ne találkozzon a keresztutaknál álldogáló halállal.

- Én két almát vagy körtét szoktam enni vacsorára, de maga csak egyen, amit akar - mondá Búcsú bácsi. - Van itt egy derék, megtermett özvegyasszony, a kocsmárosné.

- Megint csak a kocsmárosné - dörmögte Szindbád. - Éppen a kocsmárosnék miatt vannak olyan különös ízek reggelenként a torkomban, amely ízeknek magyarázatát nem tudom. Halott íze van a torkomnak.

- Nono - felelt Búcsú bácsi. - Úgy nézem, maga még messze van a holtaktól, nincsen varjúnyom az arcán. Ez az asszony nagyon tudja a pörköltet.

Szindbád ugyan némileg megcsalatkozva érezte magát, hogy Búcsú bácsi is kocsmárosnék gondjaiba akarja őt ajánlani, ama bizonyos pörköltek tudósnőjéhez viszi, amely nők szemügyre veszik a fogakat és mellényterjedelmeket, mielőtt elkezdenék babonázásaikat konyháikon... De meg kell adni, hogy a búcsújáró hely kocsmárosnéja értette a maga dolgát, a marhapörköltnek olyan levet készített, hogy Szindbád áldani kezdte a kenyérsütőket, akik a piros cipót is kitalálták. Egyébként is olyan kemény, tagbaszakadt asszonyságnak mutatkozott, aki a beteget egymagában is meg bírja forgatni az ágyban. Az arca olyan hűvös volt, mint a kovászos uborka, de szemének volt valamely villanása, amely ígéretteljes volt, mint a beköszöntő éj, és a kísértet egy szál ingben, mezítelen lábbal megy végig a házon, hogy megigazítsa az alvók álomtól duzzadó takaróit. Az öreg Szindbád már némi hajlandóságot mutatott, hogy a Búcsú bácsi ösztökélésére mégiscsak ebben a házban próbálja meg, hogy vajon utánatalálnak-e az éjféli lidércek, a fejvesztő, szívtépő, a koporsószagú álmok egy búcsújáró hely fogadójának a vendégszobájában is, de Szindbád fia nem engedélyezte a dolgot:

- Utóvégre azért jött ide - mondta atyjának ez a reális fiatalember -, hogy mindenféle vajákosság által meggyógyuljon. A kocsmárosnékat már eleget próbálgatta, csak rontottak az egészségi állapotán. Remélem, hogy nem az a célja, hogy egy útszéli csárdában fejezze be életét? Magának már nyugalomra meg egyéb kényelmes dolgokra van szüksége, nem pedig arra, hogy fél éjszakán is azt lesse, hogy mikor megy el a csendlegény a csárdából, és a kísértet a vendégszoba kilincsére teszi a kezét.

Szindbád fejét csóválta:

- És ha véletlenül az volna megírva a sors könyvében, hogy kocsmáros legyek ezen a búcsújáró helyen? Talán kitagadnál?

- Ne okoskodjon - felelt Szindbád fia. - Ennek az asszonynak bizonyosan vannak mindenféle férfiismerősei, akik úgysem nyugodnának meg abban, hogy itt egy öregember kedvére heverésszen, amíg nekik legfeljebb az eresz alatt szabad állongani. Disznóölő kést akar a torkába?

Búcsú bácsi, miután szent életű ember létére nem állapodhatott meg egyébben az özvegy kocsmárosnéval, mint csak annyiban, hogy neki vendégeket szerez, akik főztjét megeszik: nem szólt bele az apa és fiú torzsalkodásába. Kék szemét gondolkozva forgatta, a veszekedés végét várván, amíg a termetes özvegy kihívóan, derekára tett kézzel állongott konyhája ajtajában, és az öreg Szindbádra hosszadalmas, elgondolkoztató pillantásokat vetett: mintha az legalábbis szolgabíró vagy gazdag borkereskedő volna.

- Különben is, feljelentem a papoknál, ha nem hagy békét ennek a kövér nőszemélynek! - fejezte be Szindbád fia atyjához intézett intelmét. - Ha már mindenáron házasodni akar: vegyen el egy feddhetetlen, tiszta életű, falusi hajadont.

- Az ördögbe! - felelt Szindbád. - Nagyon a végét járhatom már, hogy tanácsokat merészelsz nekem adni nők dolgában. - És már indult volna is a diadalmaskodva nézegető fehér kötény felé.

Búcsú bácsiban ekkor fölébredt hivatottsága:

- Fuccsba megy az egész búcsújárása - szólott. - Szabad ég alatt kell aludnia, ha azt akarja, hogy az ördögök meg ne találják.

*

- Az ördögök! - mormogta maga elé Szindbád, amikor végre nem hallotta háta mögött a gyaluforgács zizegő hangját az éji szélben, és két kísérőjével az országúton a kolostor felé ballagott. - Vannak-e általában ördögök?

- Természetesen, hogy vannak ördögök - felelt odavetőleg Búcsú bácsi. - De erre a helyre nem mernek utánunk jönni.

Nyári éj, amelynek ölében bokrokká, cserjékké, földre ereszkedett falombokká változtak a búcsújáró nők, amint beleolvadtak egyszerű álmaikba... Búcsú bácsi, mint egy öreg kerülő, vezetgette az alvó nők között Szindbádot. Az árokpart, a fák szembehúzott kalapjainak árnyéka, a bokrok kis enyhe fészke és a rétek verejtékező lepedője telve volt velük. A csillagok átnézegettek a faleveleken, és kiválasztgatták azokat a nőket, akiknek szerencsés, boldog álmot küldenek erre az éjszakára. Denevér suhant, mint valami remegő sóhajtás, mintha ezen az éjszakán termett volna valakinek a boldogtalan múltjából. Bagoly huhogott valamerre a bástyán, amelynek hangjától amúgy sem tudnak aludni azok a szerencsétlenek, akik sohasem tudnak beljebb jutni az álom pitvarából a legbelső, legékesebb szobába... mindig csak hivatalos, egyenruhás, röpködő bajszú kézbesítőket látnak megjelenni a pitvarajtóban, és a dézsák, teknők, fazekak nagymosáshoz vannak előkészítve, mintha az egész életüket nagymosásba akarnák venni.

...Az árokparton olyanformán feküdt egy asszony, mint a kelő kenyér, amely abrosszal van letakarva, és azt várja, hogy mikor kezd zümmögni a hajnali légy az ablakon... Amott egy másik kiflivé vagy holdsarlóvá alakult át álmában, és olyan ízesen mutatkozik a dereka, mint valamely kalácsé, amellyel a vándorlegény az első lopást elkövetni akarja. És egy harmadik, egy öreg, a bokor aljában, a fülledt nyári éjben is okulárés, ködös téli alkonyt lehel magából, amikor a napraforgó szára is nehéz, fojtó szagot terjesztget a tűzrakásról. És a negyedik olyan szélesen terpeszkedik el a rét füvén, mint valamely dudva, amely széles levelei alá rejti a gyíkokat, szarvasbogarakat, békákat. És az ötödik rózsafának látszik, amelynek a fejét a gondos kertészek eldugdosták a föld alá a hideg időjárás elől, és a rózsafa feje olyanokat álmodik, amely álmokat sohase mondanak el senkinek. A hatodik csak úgy aludt, mint egy üres tarisznya, amelyben legfeljebb az emlékezetes szagokat kereshetnék az egerek. A hetedik kinyitotta a száját, mintha gyermekkorát álmodná, amikor a tanítónő hangja után az A betűt kell ismételni. A nyolcadik összekulcsolta lábszárait, mintha attól félne, hogy egér vagy béka surran be a testébe alvása alatt. A kilencedik úgy hortyogott, mint a téli éjszaka, amikor az alvó hirtelen felébredve a kapuhoz siet, mintha onnan hallana valamely dörömbölést, pedig a saját hortyogása volt az, amelytől felébredt. A tizediknek végre sikerült üstökön ragadni az ördögöt egy árvacsalán alakjában... Ezt költötte föl Búcsú bácsi néhány rúgással. Öregasszony volt... Mérgesen nézett fel, mintha az ördög szövetségese avatkozott volna a dologba, amikor már éppen végzett volna a gonosszal, csirkeölő késével.

- Búsiné - mondta Búcsú bácsi -, itt van ez az úr, aki nem tud aludni, altassátok el, két pengőforint napszámot kap minden asszony.

Búsiné visszahozta a másvilágra szállott tekintetét, olyan guggoló mozdulatot tett, mint a szarkamadár, mielőtt elrepülne, és az ócska szoknyából kinyújtogatott mindenféle lábakat, amelyekről eddig tán senkinek sem volt tudomása.

- Feküdjön le az úr itt a rétre, akkor majd tud aludni - mondta, még mindig azon a hangon, amely álomvilágból jött.

Szindbád gondolkozás nélkül engedelmeskedett. A földre vetette magát, és jótékonyan elnyújtózott. Búsiné tetőtől talpig végigmérte a fekvő embert.

- Adja előre a két pengőforintokat.

Szindbád egy tízest nyújtott át a vénasszonynak, mire az furcsán, alig kiegyenesedve, mint az éji bogár, dudorászik egyik növénytől a másikig, végigröpködte, végigguggolta a körülötte alvó asszonyokat. Mit, mit nem mondott nekik? Azt úgyse értené meg soha férfifül. Csak annyi bizonyos, hogy az alvók megmozdulni kezdtek, felültek, kinyújtott lábaikat visszavonták, begörbített lábaikat kinyújtóztatták, ásítottak, vakaróztak, mormogtak, és közeledtek a visszafojtott lélegzettel figyelő Szindbádhoz, aki az ügy érdekében alvást szimulált.

...Először egy olyan nő hengeredett le jobb oldalára, aki álmában bizonyára érett napraforgótányér volt, és olajszagát féltette a seregélyektől. Nagyot sóhajtott, és mindjárt tovább is aludt, szoknyáiba burkolózva. Bal oldalról ezalatt valamely leányféle nyomta az inához a meztelen talpát; Szindbád csak annyit tudott megállapítani, hogy olyan furcsa termete van a leányzónak, mint azoknak a kövér verebeknek, amelyek a nádfedelű, lóval vontatott malmok ereszeiben laknak. Aztán különböző öregasszonyok közeledtek feléje a réten, olyan alattomos lépésekkel, mintha csalánbokrok indultak volna meg az éjszakában. Lehemperedtek a rétre, és úgy terültek Szindbád környékén, mint molyette, öreg bekecsek. Öt asszony és asszonyféle telepedett a fűben fekvő Szindbád köré a régi kolostor falai alatt. Bizonyára volna annyi erejük, hogy jól megraknák az alvó férfit, ha az valamely illetlenségre gondolna. De Szindbádnak eszébe sem jutott ilyesmi. Búsinéra figyelt, aki két térdét guggolás közben átölelve, valamely zümmögő mesemondásba kezdett, amelyre a félálomban levő asszonyok nagyot nyögtek, nagyot sóhajtottak... És Búsiné, az öreg búcsújáró asszony mesélt a kolostor fala alatt, amíg Szindbád elkomolyodva nézett a csillagokra. Majd lehunyta a szemét, és azon kezdett gondolkodni, hogy melyik régi nőismerősétől hallotta valaha ezt a mesét. Búsiné az ördögökről mesélt, amelyek éjszakának idején szerte járnak a világban.

(1925)



Tollfosztásban nem szakad meg az ember

- Szakítani kell eddigi életmódunkkal - mondá egy reggelen Szindbád a fiának, amikor éjszaka valamely kellemetlenséggel, például hivatalos ember látogatásával álmodott. - Előbb-utóbb a pokolba jutok. Nem vigasztalás számomra, hogy te is ott leszel. Valamit tenni kell erkölcsi életünk érdekében is.

Szindbád fia, mint afféle találékony ifjú, arra gondolt, hogy jó atyja megint búcsújárásra készülődik, mikor is cipelheti majd Gödöllő és Besnyő között az abrakostarisznyát, valamint a kulacsot. Vagy legalábbis azt hihette magában Szindbád fia, hogy az öreg valami szökött barátnak akar meggyónni, ami szokása volt, ha bűnei összegyülekeztek. És majd megint csodálkozik, hogy a gyónással mit sem könnyített lelkiismeretén: persze, mert a barátnak nem volt többé tonzúrája.

Idősb Szindbád így folytatta: - Van nekem valahol egy nőismerősöm, aki legjobban érti azokat a dolgokat, amelyeket a vezeklés irányában elkövetni kell. Ő maga is megtesz mindent azért a célért, hogy valahol, valamerre bűnbocsánatot nyerjen. Gyakran egy hétig sem eszik húst, ha valami nyomja a lelkiismeretét. Napokig hagyja a szekrényben függeni az új ruháját. Ez az asszony bizonyára legjobban tudja mindegyik között, hogy mit kell tenni az embernek, hogy megszabaduljon a lidércnyomástól.

- Már megint valami vén satrafával akar megismertetni, hogy ismét az ablakon kellessen kiugranom? - kiáltott föl riadtan Szindbád fia.

Szindbád komolyan, szinte áhítatosan felelt:

- Eszem ágában sincs bonyolult női ügyekbe keveredni, elég bajom van az egészségemmel. Csak éppen egy látogatásról van szó, vizitről, mint mondani szoktuk. Készítsd ki a ferencjózsef-kabátomat.

Az úrnő olyan előkelő volt, mint egy királyi kézirat.

Erzsébet királynő-korabeli uszályos ruhában és ugyancsak ama királyné által divatba hozott frufrus frizurával, valamint fekete strucctollas legyezővel fogadta Szindbádnak és fiának látogatását. És a régi divat szerint nyomban Szindbád kezére koppantott legyezőjével, amikor az arról tudakozódott nála, hogy vajon mostanában is megjelölgeti a kalendáriumban a különböző napokat karikácskákkal és kezdő és végződő vonalakkal, mint pedáns asszonysághoz illik?

A társalgás ezután más irányt vett, miután a botor Szindbád azt hitte, hogy sikerült kellő zavarba hozni a hölgyet.

- Angyalom - ha még megengedi, hogy így nevezzem négyszem között (mert hiszen a fiatalúr nem számít), valami kellemetlenséget álmodtam magáról az elmúlt éjszaka, ugyanezért kötelességemnek tartottam, hogy tiszteletemet tegyem. Hátha szüksége van reám egy és más ügyes-bajos dolgaiban.

- Itt van Krantz, ha adó dolgában el kell járni a hatóságoknál - felelt hűvösen a nyakig gombolt ruházatot viselő hölgy, aki nyilván önmagának is imponált.

Szindbád fia ezalatt körülnézett a lakásban, ahová atyját elkísérte. Budai ház volt, olyan erkéllyel, amely nyilván a török hódoltságot is látta. És az erkély sarkára, isten tudná, milyen okból, zöld luftballon volt kötve, amelyet nagy csodálkozással fogadott a szél, amely a múlt idők utcáiból kísértetiesen fújdogált. A grádics olyan kacskaringós és szűk volt, hogy a látogatónak el kellett tökélve lenni arra nézve, hogy innen majd csak holtan távozhat, mikor is koporsóját nyilván kötelek segítségével eregetik le a szivattyús kúttal fölszerelt udvar közepére. G. M. és B. betűk voltak az ajtók szemöldökfáin; nyilván nem fizetett rá a harangozó, hogy háromkirályok napján ennyi krétát pazarolt. A falakról kipödrött bajszú, vérmes képű férfiak féltékenykedve nézegettek alá aranyrámáik közül, mintha még mindig arra volnának kíváncsiak, hogy mit csinál ez az asszony, amikor egyedül van. Egy nő is mutatkozott a fal látnivalói között, de ez egy sötétebb sarokba volt elhelyezve, bár már öregebbnek látszott, mint a Fehérvári út. A féltékeny férfiak miatt Szindbád fia jó darabig nem merte fölemelni szemét a háziasszonyra; végre a komóton észrevett egy bronzkutyácskát, amely hűségesen öltögette nyelvét a benne elrejtett óra ketyegésére, mire Szindbád fia fölbátorodott, és megtekintette a hölgyet.

Ő ama divatlapból jött, amelyet Náray Iván szerkesztett, amikor az aulikus urak truccolásból is az orosz cárok nevéről keresztelték el fiaikat és agaraikat. Szindbád fia nem csodálkozott volna, ha a hölgy élettörténetének előadása folyamán arra is kitérne, hogy ekkor meg ekkor udvarhölgyként volt beosztva egy főhercegnő mellé. Szép, energikus, nagy orra volt, mint akár Viktória angol királynőnek azokon az aranyfontokon, amelyeket a kereskedők minden lehető alkalommal a zsebükbe csúsztatnak. Kis bajuszkája volt, amely női bajuszról eleget hallotta Szindbád fia atyja oktatásai közben, hogy azért vannak a földön és a nők ajkai fölött, hogy azokat férfiak csókjaikkal kipödörjék. Igen energikus álla volt, amely akár gyilkosságra is buzdíthatná azokat a férfiakat, akik előttük letérdepelnek. "Vedd a pisztolyt!" - mondhatná ez az áll; és a férfi habozás nélkül nyúlna a lőfegyver után... És arca - vanília, torta, szőke, keringős butácska, az élet édességeire emlékeztető arca olyan finom volt, hogy egy valódi férfiember örökké a nyakában viselhetné azt, mint valamely amulettet. (Valériának hívták, mint minden nőt, aki számítani akart valamit az életben, amikor Mária Valéria volt Ferenc József kedvenc leánya.) A fülkagylója kicsiny volt, mintha tegnap szúrta volna ki a bábaasszony, hogy darab ideig vörös pamutot viseljen benne. A haja - szőkén, bodrosan, fodrosan, könnyelműen és dallozva, ingerkedve és meghunyászkodva, álmodozva és rikoltozva mutatkozott a fején, amely fejnek a formája egy nemes kancáéhoz is hasonlított, amely kancáért a legfurfangosabb huncutságokat találják ki a lócsiszárok.

No, most még itt volna a szeme, amelybe Szindbád fia bizonyos ideig nem merészelt beletekinteni.

Majális szeme volt.

Ennek a szemnek a láttára a betegségtől jellegzetes férfiúnak se lehetett egyébre gondolnia, mint bizonyos jó ízű mulatságokra, amelyeket itt-ott az életben elkövetett. Sikerek, beváltott remények, készpénzzé lett tervek, eredményes éjjelizenék, leányszöktetések és négy kézre való zongorázások jutottak eszébe még annak a férfinak is, aki azért nem barátja az akácfának, mert gallyai nem bírnák meg a kötelet, amelyre magát fölhurkolná. Az élet pezsgett ebben a szemben, mint a szénsav a francia pezsgőben. "Nem is olyan bolondok, akik ezt isszák!" - gondolta magában Szindbád fia, és bizonyos irigykedéssel kezdett tekingetni jó atyjára.

A strucctollas legyező olyan mozdulatot tett, mint amikor a francia négyesben a rendező azt a figurát vezényli, hogy a hölgyeknek kell előremenni egymás üdvözlésére: amikor is a legyezők rendszerint leereszkednek...

- Tehát szerelmi életem érdekli, kedves barátom? - kérdezte Valéria előkelő hanghordozással, mintha valamely emlékkönyvből beszélne. - Szerelmi életem a következő: kiállok az utcasarokra, és fogok magamnak egy férfit, aki egy félóráig vagy egy hónapig tetszik.

Az öregebb Szindbád bizonyos tiltakozást akart kifejezni, ugyanezért megbocsátó arcot vágott, de a hölgy egykedvűen nézett vele szemközt, és még csak lábait sem vetette egymásra, mint ez a nőknek a szokásuk, mikor valamely rendkívüli dolgot eresztenek ki a szájukon.

A nő elbeszélő, úgynevezett társalgási hangon folytatta a maga mondanivalóját: - Nem egyéb ez, mint vezeklés, mindazokért a dolgokért, amelyeket életemben büntetés nélkül elkövettem... Itt volt például maga, tisztelt nagyatyám, akiről majdnem egy esztendeig azt gondoltam, hogy az öngyilkosságom után megkapott végrendeletemet tiszteletben fogja tartani, mindennap friss virágokat hoz ki a családi sírboltunkhoz... Hát nem kell életem végéig vezekelnem ezért a botorságomért?

- Nem lett öngyilkos - mormogta bocsánatkérőleg Szindbád.

- Mert a pisztolygolyó okosabb volt, mint a kezem. Kétujjnyival a szívem fölött suhant el a halál, és jó paraszttermészetem hamarosan kiheverte a bajt.

Az öreg Szindbád meghatottnak látszott, és remegő hangon szólalt meg:

- Engedje meg, zárdafejedelemnő, hogy megcsókoljam azt a kezet, amellyel halált akart osztani a legdrágább életnek.

- Fölösleges lelkesülnie, mielőtt történetemet pontosan nem hallaná... - mondá a hölgy a társalgási hang olyan egykedvűségével, mintha valamely szakácsnői receptről volna szó. - Kevésnek tartottam a büntetést, amelyet bárgyú szerelmem miatt magamra mértem; öreg szomszédasszonyok addig nyavalyáskodtak körülöttem, addig boszorkánykodtak az ágyam mellett, amíg visszatértem az életbe. De hát most hogyan folytassam tovább? - kérdeztem magamban a néma éjszakákon, amikor itt, Budán a baglyok huhognak, és csak azok az emberek vannak ébren, akiket a kaszárnya udvarán kivégeznek. Hogyan folytassam tovább az életemet maga nélkül, akiről azt hittem, hogy mindenem, lélegzetem és ebédem, az ingben talált bolhám, amelyet nem mertem megölni, hanem egy ablakon át kieresztettem?... Hogyan vihetem tovább az életem keresztjét? Kinek a lábát fogom megmosni alázatosabban, mint ama bibliai asszony? Kinek a rám való gondolatára kell fölriadnom éjszaka a legmélyebb alvásomból? Kinek a kedvéért mosom ki saját kezemmel az ingeimet, hogy meg ne érezze rajta a kövér mosónő szagát?... Nem volt más menekvés, mint az utcasarokra kiállani. Szindbád megértőleg bólogatott, mintha valamely nagyon is természetes dolgot hallana - például csak annyit, hogy a tej kifutott a konyhán; ellenben szavaiban némi izgalom volt észlelhető, amikor továbbfolytatta a tárgyalásokat:

- Legalább bűnbánatból tette?

- Vajon miért tettem volna? Vezekelnem kellett. Szenvednem kellett, mint Mária Magdolnának, és mint mindazoknak a nőknek, akik keservesen csalatkoztak az életben. A legnagyobb megaláztatásokat kellett eltűrnöm, hogy fölemelkedhessek abból a szédítő mélységből, ahová a maga szerelme miatt jutottam. Talpra kellett valahogy állnom, hogy még mulatozást találjak abban, hogy éjszaka az eső esik, és nappal fúj a szél.

Az idősb Szindbád szeretett elkomolyodni, amikor ezt helyénvalónak vélte:

- Hát nem emlékezett, mit mondott Hamlet Oféliának?

Az asszony kezében olyan vidáman lendült meg a legyező, mint amikor a rendező végre a francia négyes utolsó figurájához ér, és a pincéből a padlásra vezényli a kolónt. Kedvük szerint mozoghatnak a legyezők és a szoknyák. Valéria nevetett:

- Ó, maga vén bolond, aki mindig az írók kigondolásai szerint akarja irányítani az életet... Bármit mondhatott Hamlet Oféliának, nekem az volt a legfontosabb, hogy meggyógyuljak. Ne járjak egy titokkal a szívemben, amelyet a legvénebb barátnak se merek bevallani a kolostorban. Ne féljek attól, hogy a barátnőim gúnyosan hahotázzanak a hátam mögött. Ne rettegjek, hogy valamelyik régi férjem kiszáll a képrámából, és felelősségre von maga miatt. Ezért kellett legutolsónak lennem Pest összes nőszemélyei között... Mondhatom, hogy nagyon mulatságos dolgokat tapasztaltam.

Szindbád csaknem megsemmisülve dőlt hátra a székben, amint az imádott nő egyszerű hangon beszélt, mintha a nagytakarításról tartana előadást:

- Természetesen a rendőrséggel kellett legelőször barátságot kötnöm. Két rendőr szokott ezen a tájon járni. Egy kis cigányképű, suszterlegény forma, aki arra volt a legbüszkébb, hogy Várpalotán szőlője van a bátyjának, ahová szüretre szokott járni. Ezt hamarosan zsebre dugtam. A másik: egy szőke, nagy bajuszú, kikefélt, kiegyenesedett rendőr volt, aki még éjszaka is kivikszelt cipőben és fehér kesztyűben jött az állomására. Ez a rendőr ismeretségünk elején mindig a tekintélyt tartotta a legnagyobb dolognak a világon. Ám néhányszor ebédet, vacsorát adattam neki a konyhámon, és így rövid idő múlva belátta, hogy a rendőri tekintélynél vannak még egyéb észrevehető dolgok is a földön. Ez a komoly, nagy bajuszú, mindig kikefélt, szőke rendőr beszélt nekem nagyon sokat a lovas rendőrökről, akik valamely külön kategóriát jelentenek a pesti férfiak között. Sajnos, ezen a tájon nincsen lovas rendőr. Magának tán van némi ismeretsége a főkapitányságon... Nem ártana a közbiztonságnak, ha erre a tájékra lovas rendőrt vezényelnének.

- Majd rajta leszek, Angyalom.

- Tudom, hogy nagyon szeretné hallani utcai ismeretségeimet, hiszen maga a legromlottabb ember, aki Pesten található. Csak éppen azért nem égették meg eddig, mert nem mert hittérítéssel foglalkozni.

- Papot! - kiáltott Szindbád a fia felé, de az mozdulatlanul maradt helyén, mert az előkelő hölgy elbeszélése lekötötte a figyelmét.

*

- Magának arról sejtelme se lehet, hogy mily furcsák a férfiak éjszakának idején, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket! A szobalányom ruhájába öltözködve vártam őket az utcasarkon, még festéket is tettem az arcomra, ami egyébként nem szokásom. A kendőt a homlokomba húztam, és egy nótát dúdolgattam magamban... Ismétlem, nagyon boldogtalan voltam ebben az időben. - Maga miatt.

- Köszönöm - felelt az illedelmes férfiú.

- Csak a szobalányom cipőjével nem voltam megelégedve, mert hiszen maga tudja a legjobban, hogy milyen kényelmes papucsokat szeretek általában hordani. Az én félcipőm felvételéhez soha sincs szükség cipőkanálra. A harisnyám is bántott, mert nem az én kézzel kötött, londoni, vastag selyemharisnyám volt, de mindenesetre elhelyeztem benne néhány bankót, mint ezt a regényekben is olvastam.

- Csak tovább, Angyalom, azért vagyok férfi, hogy elbírjak ilyen dolgokat.

- Tehát dúdolgatva sétáltam az utcasarkon. Jött egy kövér, megtermett férfi, aki legalábbis iskolaigazgatónak látszott messziről. Egyszerre csak azt látom, hogy a tekintélyes ember lépést változtat. Az eddigi presbiteri lépések helyett hirtelen kakaslépésekbe kezd, amint engem észrevesz az utcasarkon. Nyár volt, és ő mégis azt kérdezte tőlem, vajon nem fázom-e? Mire én elmondtam élettörténetemet. Árva lány vagyok, és férjhez szeretnék menni itt, a nagyvárosban. Mikor erről értesült az igazgató úr, hirtelen nagyon megmérgesedett. Azt kérdezte tőlem, miért nem dolgozom?... Nem szeretem a céda életet, feleltem én, amire ő figyelmeztette a szőke rendőrt a kikapós nőszemélyre.

- A katonatiszt stiglicfütyörészéssel közeledett. Olyan nyugodtan mondá, hogy kísérjem el lakására, mintha régi menyasszonya volnék. Azt feleltem neki, hogy egy pincért várok, aki a közeli kávéházban dolgozik. A tiszt eltávozott, a földhöz koppantotta kardját, és azt mondta, hogy nagy kár, nem jár erre az őrjárat, mert ellátná a bajomat.

- Félénk ember jött, aki kétszer is körüljárt, mielőtt megszólított. Elmondta, hogy ő menekült fiatalember, szeretne közös háztartásba menni egy helybeli nővel, mert ő a városban nem ismeri ki magát.

- Vak muzsikus jött, aki nagyon csodálkozott, hogy nem hívom őt meg magamhoz, holott a vak zenészeknek ez kijár éjfél után, amikor az utca hölgyei már unatkoznak. Részeg emberek mondogatták a legmulatságosabb dolgokat. Egy fiatalember bemutatkozott mint pesti lapszerkesztő, letérdepelt az utcán, és csak arra kért, hogy megsimogassam a haját. Öregúr kesergett, hogy őt már senki nem szereti a világon... Némelyik férfi kiköpött előttem, másik pedig mindenáron feleségül akart venni. Drótostót ment el mellettem, és azt várta, hogy megszólítsam. Hajnalban nevetve jöttem haza. Nos és mindezek után, kérdem, tisztelt úr: szeret-e még?

- Szeretem - felelt igen egyszerűen Szindbád.

Szindbád fia a történet ezen fordulatánál sóbálvánnyá merevedett, majd magához tért, karon fogta atyját, és elvonszolta az udvarhölgy házából.

- Még képes volna egy ilyen mostohaanyát a nyakamra hozni! - dohogott a komoly fiatalember.

- Hagyjad! - felelt idősb Szindbád. - Tollfosztásban nem szakad meg az ember.

(1925)



Sok bába között elvész a gyerek

Abban az időben történt, amikor Szindbád bábaasszonyokkal tartott fenn jó ismeretségeket, mert már nem volt hajlandó senkinek sem hitelt adni ezen a világon, mint ezeknek a tudós nőknek.

*

A történet pontos megértéséhez tudni kell, hogy Szindbádnak a nyakába ugrott egy nő az első emeletről, mert, mint mondá, régen vágyódott vele megismerkedni. Elszánt, kis termetű nő volt, nem több ötven kilónál sem, de mégis leginkább egy állatszelídítő mellé illett volna feleségül. Szindbád persze ezt még akkor nem tudta, amikor a Nefelejcs utcában, egy gömbös fejű akácfa tövéből, ahová az ugró lány válláról lezuhant, fölszedte a kisasszonyt. Fölemelte már csak azért is, mert a leányka egy szál ingben és mezítláb volt, az időjárás pedig a kaján öregembereknek adott igazat, akik mindig azt prédikálták, hogy nem jó a kályha mellől elmozdulni.

- Fáj valamije? - kérdezte a leányzót, akinek arcát már eltakarták a megrázott akácfa összesodródott levélkéi, melyek hasonlatosak azokhoz a levelekhez, amelyeket a lépcsőházakban szokás a fiatalemberek kezébe csúsztatni. - Fáj valamije?

A leányzó eleresztette az egyik meztelen karját, amelynek tenyere a gyomra tájékára esett.

- Itt - mondta olyan szégyenlősen, hogy Szindbád nyomban felismerte, hogy vidéki származású nővel van dolga. Szindbád tehát odakiáltott körülötte lebzselő fiához:

- Keress valahol egy orvost vagy egy bábát.

Ezzel csöngetett annak a háznak a kapuján, amely házból a kisasszony kiugrott. Éjszaka volt, a házmester álmában huszárrohamot vezényelt. (Mint későbben kiderült, valóban sarzsi volt egykor az önkéntes tűzoltóságnál.)

Szindbád kacsafarkhajzatú fia tehát szaladt a Nefelejcs utcában... Miután atyjától mindig azt hallotta, hogy minden körülmények között a nőket kell előnyben részesíteni, azoknál a házaknál dörömbözött, amely házakon gólya tartott csőrében leheletnyi emberkét.

- Az asszonyságnak dolga van éppen egy gyümölcsárus nejénél, itt, a szomszéd utcában, de amint hazajön, el fogom küldeni a megadott címre - mondta az első házban a házmesterné, aki nyilván érdeklődött a bábaasszonyi mesterség iránt, mert melegen, kövéren, álomtól fülledten felsóhajtott:

- Legalább fiú lenne a kicsike!

Szindbád fia nem tudta elgondolni, hogy miféle haszna lehetne abból a már érett korú asszonyságnak, ha a Nefelejcs utcában még egy fiúval több lenne? Visszahagyván tehát a címet, továbbfutamodott a legközelebbi házig, amelyen a piros lábú gólya megállította, mint egy kapuőr... Itt sem volt szerencséje, mert az asszonysághoz éppen az esti vonattal érkezett meg egy vidéki ismerőse, aki elég tennivalót ád neki egész éjszakára.

A gázlángok azonban tovább mutogatták a házakat, amelyekben azok az asszonyságok laknak, akik a világra jövő, új kis életek körül szoktak kertészkedni. Némelyik helyen, ahol a házmester valóban végigharcolta a boszniai okkupációt, és így rangján alulinak tartotta, hogy a bábák járásáról, keléséről tudomást vegyen: be is juthatott Szindbád fia a házba, és elmehetett egészen a bábaasszony lefüggönyözött lakásáig. Szindbád fia örömmel állapította meg magában, hogy láthatatlan, mezítelen lábú kis kölykök futamodnak előtte, mintha májusi esőben járna. Nyilván azok a kisgyermekek tanyáznak az asszonyság lakása körül, amely gyermekek búra, bánatra, korai elmúlásra jöttek erre a világra. De a sárga függöny nem mozdult meg az asszonyság lakásának üvegajtaján, akármint visongott a csengettyű kiskutyája. "Vajon hol lehet? - kérdezte magában Szindbád fia, amint a néma lakásba nézett. - A bábák nem szoktak meghalni." - Megint csak tovább ment egy házzal (mert atyja megbízásának mindenáron eleget akart tenni), ahol a házmesterné invitálta magához várakozás céljából mindaddig, amíg az asszonyság "innen a szomszédból" hazaérkezik. Szindbád fia elgyötörve nézett a házmesterné éjjelimécses haloványságú arcába. "Nem - gondolta magában -, nem akarok beteg mellett virrasztani." És ezzel továbbbandukolt az ismeretlen házak mentén, mindenütt megállva, ahol a szép fehér gólya barátságosan rákelepelt... Már csaknem bejárta a kerület összes bábaasszonyait, megismerkedett azokkal a nehéz gőzökkel, amelyek az ilyen külvárosi házakban olyan régiek, mint azok a kakasok, amelyeknek tollazatával a párnák vannak megtömve; megtanulta, hogy őszidőben nemcsak a falusi házaknak van besavanyított káposztaszaguk, hanem a gondos pesti asszonyságok is elraknak maguknak télire való káposztát; megtapasztalta azokat a csodálatos éjjeli ruhákat, amelyekben a nők és a férfiak megmutatkoznak, amikor az éji órában rájuk csengetik az ajtót, hogy bízvást elmehetnének akár kísértetnek is a vetőkártyába; megnézegette a kitaposott papucsokat öreg házmesternek lábán, amely papucsok olyan puhák voltak, mintha akkor vették volna ki őket horkoló férjek szájából, és a konyhák alvó kövein csengetésre jöttek feléje az álom mezőiről visszavont meztelen lábak, amelyek néhol olyan kövérek voltak, mintha álomban a bibliai hízott tehenek után járkáltak volna, máshol meg soványak ők, mint a nyűtt bőgővonó, amely éjszaka is csak dörmögni tud... Látott özvegy kapcsokat ajtónyitó nők keblén, amelyektől már egy tegnapi éjszakán lepattant a kapocs másik fele, és látott kezeket, amelyek mindig valamely bibit vakargattak álmukban... Csak éppen bábaasszonyt nem talált még, mert valamennyi másfelé volt elfoglalva ezen a különös éjszakán. "Mennyi gyerek születik ezen a környéken!" - mondta magában Szindbád fia, amikor egy mézeskalácsképű, vasárnapi sütemény forma házmesterné, aki nyilván megszokta a nőtlen kvártélyosokkal való katonás bánásmódot, így szólt hozzá.: "Most már nem engedem továbbmenni, az asszonyságnak mindjárt itthon kell lenni, várja meg az én lakásomon." A jószívű házmesterné tán "kecsketúrót" is adott volna Szindbád kacsafarkhajú fiának, ha az vonakodnék meghívását elfogadni. Az ágy fölött az asszony egy cifra, üveg alá rejtett kéményseprői diplomára mutatott. "Lássa, ilyen ember az én uram, és egész éjjel a kocsmában ül" - mondta, és sírva Szindbád fiának nyakába borult.

...Ám e helyen is hiábavaló volt a bábaasszony hazatérésére várakozni, Szindbád fia tehát megint csak elindult kereső munkájában, és babonásan nézegetett vissza a háta mögé került holdra. "Agyonüt az apám" - gondolta magában, és elhatározta, hogy ismét csak fölkeresi az asszonyságot, akiről azt a hírt hallotta, hogy vidéki ismerős szállott meg nála. Hátha elvégezte már dolgát a vidékivel? Ugyanezért nagy bátran becsengetett a világos lakásba; az ajtó nyitva volt, és az oldalszobában kék párnákon, mennybéli szelídséggel, koszorúba font hajjal, a kínszenvedések után orgonázó angyali mosollyal az ajkán egy leány feküdt, akiben Szindbád fia nyomban felismerte egyik leányismerősét: "Mária-Magdolna, hogy kerül maga ide?" - kiáltotta Szindbád fia.

"Nem kell kiabálni. Huszár lesz az istenadta!" - felelt hátra sem fordulva a bábaasszony, amint az ágy mellett az újszülöttet csomagolta.

*

Szindbád ezalatt fölvitte (a házmesterné segítségével) az ugrós kisasszonyt az első emeletre, és a leányzót az ágyra fektette, majd olyanformán kezdett föl és le járogatni a külvárosi lakásban, mint egy vidéki nagybácsi, aki unokahúgát a rossz élettől akarja visszatartani, hogy otthon falusi gazdasszonynak alkalmazhassa. Néha rá-ránézett az ájuldozó leányra... Rá-ránézett a kopott bútorokra, amelyek olyan egykedvűen állongtak, mintha már emberöltők óta megszokták volna a közönyt, részvételenséget mindazoknak az örömei és bánatai iránt, akik közöttük megfordultak. Ó, nem csüngött itt alá a mennyezetről ama függőlámpák egyike, amelyek úgy megkedvesítik a családi jeleneteket, hogy a vándorlegény alig tudja levenni a szemét az ablakhasadékról. A sovány szekrény ajtaja úgy sírt, mint egy elkergetett macska a háztetőn. Egy hajdan politúrozott szék pláne oly tolakodással állotta útját Szindbád sétálgatásainak, mint valamely hivatalos ember, valamely goromba kézbesítő, aki a fenyegető tartalmú iratokat szokta hordozni a házakhoz. (Szindbád meg nem állhatta, hogy egy jól irányzott rúgással elkergesse a szemtelen széket a kis szoba közepéről.) Az ágy fölé kirakva szobalányok álomszíneiben pirosló, aranyló képes levelezőlapok mutatkoztak nagy bajszú vagy szakállas férfinevekkel aláírva. (Volt köztük néhány "Feri"-től, akinek Szindbád becslése szerint olyan nagy bajsza lehetett, mint egy fogházőrmesternek.) A hölgyet magát már előbb szemügyre vette Szindbád, ráismert benne a "Pástétom" című mulatóhely egyik pincérnőjére, akinek többször szerelmet vallott, ha piros bor állott előtte, és a zenészek kedvére való nótákat vontak. Sőt úgy emlékezett, hogy már ebben a lakásban is megfordult, de erről most nem beszélt. Inkább komolykodó hangon diskurált az ágy lábánál:

- Remélem, hogy megbánta tettét, többet nem akar a fejemre ugrani - szólt olyan hangon, mint az egyházatyáktól hallotta, amikor még gyónni járt.

A leányzó belemarkolt fájó testrészébe:

- Majd még a kést is magába vágom! - mondta a fogai között. - Az én apám masiniszta volt, én nem szoktam félni.

Szindbád belátta, hogy a sebesült hölggyel nem sokat ér el a vitatkozással, ezért tovább sétálgatott, és legfeljebb magamagát átkozta, mint az utasok a rossz időjárást: mert eszébe jutott neki éjszaka a Nefelejcs utcában járkálni. Gondolta, hogy legalább felnőtt fiát tiszteletben tartja ez a nő... Nem, a pincérnő senkit sem tisztelt, mert azt hitte, hogy jól ismeri a férfiakat.

- Tehát reményem van egy késszúráshoz is - mondogatta Szindbád, dédelgetve ejtegetvén a szavakat.

- Igen - felelt az ágyból a nő. - Mindaddig, amíg meg nem ismerem magát, amíg ki nem ábrándulok magából.

Ekkor csengettek a búskomor lakás ajtaján. Szindbád oly örömmel sietett ajtót nyitni, mintha karácsonyi betlehemeseket várna. Csak az első bábaasszony jött meg, akinél Szindbád fia az első jelentést tette.

*

Asszonyom - kezdte Szindbád -, a maga foglalkozása istenfélő foglalkozás, habár nincs is fölemlítve a bibliában. A természetfölötti jóság az, amely a maga tudatlan kezét vezeti az új kis életek fölkutatásában... Én olyan természetű ember vagyok, hogy már felnőtt férfikoromban is kezet csókoltam az öreg Fitkonidesznének, aki engem a világra segített. Nincs magának férjhez adó lánya? Mert én valaha feleségül akartam venni a Fitkonideszné lányát. Hálából azért, hogy a jó asszony annyit foglalatoskodott körülöttem. Sajnos, Fitkonideszné elfelejtette a lányát megtanítani a maga mesterségére, így aztán füstbe ment a házasság, mert nem tudtunk volna megélni. Örökké azt hiszem, hogy az a legboldogabb férfi, akinek vizsgázott bábaasszony a felesége. A bábaasszonyok hivatásuknál fogva nyugodtak, alkalmazkodó, csendes járásúak, tiszták, értenek a beteg megnyugtatásához és fölvidításához, márpedig erre van szüksége a legtöbb férfiembernek, nem pedig arra, hogy a felesége táncolni tudjon...

A nő most felnyögött az ágyból:

- Ne higgyen ennek a gazembernek, engem is így csábított el. De különben se nyúljon hozzám, mert megrúgom.

És már valóban emelte is a lábát a féltékeny perszóna a paplan alatt. Mire Szindbád néhány pénzdarabot adván az asszonyságnak, udvariasan ajtóhoz kísérte. Éppen jókor jött. Az ajtón a csengő helyét keresgélte az a második bábaasszony, akit Szindbád fia a balesetről értesített, aki hazaérkezése után a tett színhelyére sietett.

- Kedves asszonyom - fordult Szindbád a siető asszonysághoz -, én tudom, hogy a bábák titoktartó, hű, megbízható nők szoktak lenni. Sőt azt is merném mondani, hogy tudomásom van arról is, hogy a bábák inkább kitüntetik rokonszenvükkel a férfiakat, mint a nőket. A nők szeszélyesek, és nem becsülik meg mindig azokat a kezeket, amelyek rajtuk segítettek, de a férfiak sohasem felejtenek. Én például legény koromig szívembe zártam annak a bábának képmását, aki valamely gyermekkori betegségemben segített rajtam. Felkerestem őt nagy nyavalyámban, szerelmi betegségemben is, hogy krisztérjeivel, gyógyfüveivel, vetőkártyáival segítsen meg nagy bajomban. Mondhatom, nem csalatkoztam a gyermekkori bábámban. Csak éppen a szívhez szóló címer lett valamivel kopottabb a kapufélfáján, de ő maga olyan nyájas és szelíd volt, mint akár a galambjai, amelyek a nyitott konyhában ki- és besétálgattak. Nagyon örült, hogy eszébe jutottam: fölemlítette, hogy a bábák szempontjából nagyon helyes volna, ha sok ilyen férfi élne az ország keleti részében, akik nem felejtik el bábáikat. Mondhatom, asszonyom, hogy szerelmi nyavalyám, amelyet egy igen előkelő, nagyvilági, kesztyűben alvó és szavaiban, valamint ékszereiben egyformán válogatós nő oltott belém, bábám gyógykezelése folytán hamarosan javulni kezdett. A gyógykezelés alatt annyira megtanultam ezt a titokteljes mesterséget, hogy utóbb már magam is tanácsokat adhattam azoknak a hajadonoknak, akik mindenféle okból a bábákat fölkeresni szokták.

A sebesült nő a fogával tépte a párnát.

- Asszonyság, ha jót akar, nyomban kotródjék innen. Ez a nyomorult férfi, akiért öngyilkosságot akartam elkövetni, még itt, a szemem láttára megcsalna.

Szindbád segített az asszonyság táskáját rendbe hozni, annak különböző tartalmával, és már éppen sajnálkozni kezdett a bába távozásán ("bár annak másfelé is van még dolga hajnal előtt"), mikor ismét zörgettek az ajtón, és megérkezett a harmadik bába, akit Szindbád fia atyja segítségére küldött.

*

- Csakhogy itt van, asszonyom - mondá Szindbád most a meglehetősen takaros nőnek, aki friss kis életek illatát hozta magával -, végre itt van megszabadítóm, aki a beteg nő mellett töltendő unalmas napokat megosztja velem barátságosan. Mert bevallom, hogy nem vagyok én sem más, mint gyönge férfi, aki bizony nagyon rászorul a támogatásra, amikor az egyetlen nő betegágyán fekszik. Tudom én, hogy a jó bábák szívjósága kiterjed arra a férfira is, akinek hitvesét éppen kezelés alatt tartják. Az ilyen férfiúról tudnivaló, hogy még akkor is felébred benne a csavargóösztön, ha mind az ideig láncos kutya volt a háznál. A jó bába kezeléséhez az is hozzátartozik, hogy az elárvult férfit leszoktassák csavargó hajlamairól. Inkább mellé ülnek a díványra, ahol délutáni emésztéseit szokta elvégezni. Nem, a jó bábák nem hagyják, hogy a mezítlábas szolgáló akkor hajladozzon a szobában mindenféle ringy-rongy dolgok után, amikor a férfi is a szobában van, mert az ilyen dolgok csak izgatják a beteget. Márpedig a betegnek elsősorban nyugalom kell, a jó bába tehát inkább maga hajlik le, ha valamit ki kell venni például az ágy alól, és ugyancsak a jó bába inkább maga mászik fel a gyümölcsfára, ha a beteg körtét óhajtana enni, mintsem a szolgálólányt vagy más nőszemélyt engedne a fára menni. Mert a gyümölcsfa már a biblia óta csábítója a férfiaknak. Tudja azt a jó bába, hogy a férfi felesége betegsége alatt olyan esendő, mint egy gyermek. Szabad prédája a vizitbe jövő szomszédasszonyoknak, akik csak azért is időzgetnek a beteg mellett, hogy a lábukkal és a kezükkel mindenféle babonás jeleket adjanak a beteg körül sürgölődő férfinak. Tudja azt a jó bába, hogy a komaasszony se mindig a vörös, kis új gyerek kedvéért látogatott el oly gyakorta a házhoz, hanem azért is, hogy vigasztalva koccintson a lábát dologtalanul lóbázó férfiúval. A jó bába még azt is észreveszi, hogy az unatkozó férfi nyújtózkodásait már olyan nőszemélyek is figyelemmel szokták kísérni, akik egyébként a lábukat sem tehetik be a házba, ellenben az utcáról kacsingatnak be. - Ezért tehát a jó bába inkább feláldozza saját magát az árva férfiú mulattatására, hogy annak ne jusson eszébe se a hajladozó szolgáló derekára nézegetni, se a szomszédasszony kötőtűinek a csörgésére figyelni, se a komaasszonnyal koccintgatni az újszülött egészségére, se pedig idegen, házhoz nem tartozó nők után, hosszadalmasan, vállropogtatással nézelődni az ablakból. A jó bába a beteg nyugalma érdekében a házhoz láncolja az unatkozó férfit.

A beteg nő az ágyban megfordult:

- Elég. Most már megismertem magát. Elmehet - mondta keserves zokogás közepette, és ezután hálás kézzel nyúlt a bábaasszony fehér köténye felé, amelyet az szokás szerint maga elé kötött.

*

Szindbád fiát a kapu előtt találta. A kacsafarktollas ifjú nem merészelt mutatkozni azon a helyen, ahová a bábák sietnek kézitáskáikkal.

- Majd megtanulod azt is - mondta Szindbád legyintve. Majd némi elgondolkozás után így szólott:

- Attól tartok, hogy egy kis mostohatestvérrel lettél árvább ezen az éjszakán. Sehogy se tudom megszeretni azokat a nőket, akik az ablakból a nyakamba ugranak.

(1925)



A tetszhalott

...Szindbád akkoriban különös körülmények között meghalt.

*

Kedvesénél volt látogatóban, mert a zsebnaptárában levő ceruzajegyzetekből pontosan megállapította, hogy éppen idejében fog megérkezni Terkához, aki elvált asszony volt, mint egy falevél. (A fiatalkor szüli ama bolondságot, hogy a férfiember, mint ahogy a költők szerelmes verseiket írogatják, noteszébe jegyzi a váltott szerelmi csókok számát, hogy későbben, magányában e feljegyzéseken elandalogjon... A nők is feljegyzik csókjaik idejét, de a rossz nyelvek szerint ők ezt más okból teszik.)

Tehát ismét Terkánál volt Szindbád, megérkezett, mint egy várva várt karácsonyi csomag, és elhelyezkedett a sültalmaszagú kályha mellett, mint egy koros ember, aki ezentúli életcéljául azt tűzte ki, hogy mindig a kályha mellett üldögéljen. Igaz, hogy néha a kályhából kihallatszott az országutakon csavargó akácfa ropogása, sustorgása, amely hang vándordalokat szokott a hallgatóban ébreszteni. Igaz, hogy a falusi délután aluszékonyságát néha zenehang is kísérte, amely csengettyűszó alakjában érkezett el Szindbádhoz: vásárosok vagy lakodalmasok mennek valamerre szánkóikkal, és a férfiak a lelküket borral melegítik, míg az oldalaikat a kövér mesterasszonnyal. Az asszonyok a hideg elől lezárják a szájukat, és senki sem tudhatja, hogy mit gondolnak magukban, amikor hólepte feszületet vagy mezei madárijesztő férfias kalapját pillantják meg a hó lepedőjén. Szindbád, bár mindig kíváncsi volt az asszonyok gondolataira, még ha a legegyszerűbb sorból is származnak vala, most az egyszer csupán Terka papucsainak kopogására figyelmezett. Ezek a papucsok a megérkezés első óráiban úgy kopogtak, mintha betlehemesdit járnának a faluban, felszaladtak, mint a harkály a fatetőre, például a padlásra, hogy ott kiválogassák a legszebb téli körtéket és almákat Szindbád részére, lementek a verembe karalábéért és sárgarépáért, amelyet Szindbád nem nélkülözhetett a levesből, mióta észrevette, hogy betegsége érelmeszesedés; lefutamodtak a pince télmeleg lépcsőin, hogy csapra verjék a nyirkos homályban azt a hordót, amelyben a Szindbád kedvelte könnyű kerti bor volt eltéve, miközben a szomszédos hordón (az esperesén) beleegyező békességgel pislogott az odaragasztott gyertya... De csattogva mentek ezek a papucsok a dunyhás ágy felvetésére is, ha netán Szindbádnak az utazás után kedve volna lefeküdni (de Szindbád egyelőre csak a kályha mellett üldögélt, amiért odakint az udvaron egy libalábú szolgáló két pofont kapott). A papucsok szorgoskodása ezután csendesedett a házban, sőt darab idő múlva megállottak a küszöbön.

- Miért nem fekszik le? Hová siet? Tán a felesége várja?

Szindbád fájdalmasan legyintett:

- Az én feleségem már régen nem vár engem.

- Ha őt szereti, miért jött hozzám?

Szindbád tréfával akarta elütni a dolgot:

- Nem tudnék addig meghalni, amíg el nem búcsúztam tőled.

És mikor Szindbád e tréfát kieresztette száján, nem is tudta, hogy milyen igazat mondott.

Mert amint estefelé kezdett hajolni az idő, és Terka a kályha mellett rákezdett szokásos mesemondására, abból az időből, mikor még egyedül őt szerette Szindbád - regélvén mindenféle ligetekről, ahová egykor kettesben kirándultak, ahol egy hangyabolyon üldögélve, Terka lábszárait megcsipdesték a vöröshangyák -, szinte dalolgató szóval beszélvén arról a tüllfirhangos tükörről, amelyben úgy nézték egymást, mint ahogy egykor majd a városi fotográfus műtermében elhelyezkedni fognak, amikor is Szindbád "Édes Párom"-nak nevezte a falevélsorsú asszonyságot - könnyes szemmel emlegetvén azt a napot, amikor Vácott a "Kúria" szállodában nyittattak maguknak szobát egy hetivásár után, és a bejelentő lapon férjnek és feleségnek tüntették fel magukat -, másvilágias hangon beszélve arról a máriabesnyői búcsúról, amikor ezernyi búcsújáró közül is felismerte őt (Terkát!) Szindbád a lába tartásáról és a járásáról. Szindbád bóbiskolni kezdett, mint valami boros ember, akinek álmában sokkal szebb képek mutatkoznak, mint amilyenről földi halandó beszélhet.

- Talán csak nem aludni jött ide? - kiáltott fel hangot változtatva Terka, aki még a mostani korában is kedvelte a férfiban a délcegséget és az udvariasságot.

- Ne papolj! - felelt Szindbád, mintha egy legyet hajtana el, vagy otthon a feleségével beszélne.

- Tudja, hogy jó szóval egeret lehet velem fogatni, miért gorombáskodik tehát? - szólt most könnyes hangon Terka, és mind a két kezével megfogta a pipaszárat, amelyet Szindbád a térdén tartott.

Szindbád ezután követte el a legnagyobb sérelmet, amelyet életében elkövetett. Így szólott álmában:

- Milyen rongyos falu! Nincs is benne egy fogadó, amelyben az ember kedvére kimulathatná magát!

Az asszony felágaskodott, mint akár fiatal korában, amikor az első férjével voltak ütközetei.

- Te kocsmahős! - mondta olyan hangon, hogy Szindbád helyében mindenkinek másnak a föld alá kellett volna süllyednie. - Már megint csárdáslányok repedt sarkán járatod az eszedet? Ha már én nem kellek neked, legalább a törvényes feleségedhez, ahhoz a vén Cézárinához menj vissza, aki úgyis tíz körmével vár. Legalább nem sül ki a szemem miattad, hogy ismét kasszíroslányok kivágott cipőjéből iszol knikebájnt.

És ezzel arcul ütötte Szindbádot.

- Most pedig alómars az ágyba, aludd ki magad.

Terka (mert történetesen felindult hangulatban volt), egészen elfelejtkezett csodálkozni azon, hogy Szindbád nem térdepel a gyomrára, mint régebbi verekedéseiknél ez szokása volt... Sőt, hogy szerelmét megmutassa: átnyalábolta két kenyérdagasztó karjával a férfiút, hogy az ágyhoz cipelje, de csodálatosképpen nem bírta megmozdítani a holt embert...

*

Pedig Szindbád mindenről igen jól tudott, ami körülötte történik.

Látta az asszony arcát megmérgesedni, mintha legkedvesebb kakasát lelte volna döglötten a tyúkketrecben, aztán látta gyermeklányosan elpityeredni az eltört bábu felett, majd hörögve felzokogni és kezét összecsapdosni, mintha valamely lidércnyomásos álomból akarna kimenekedni, amely álom ébredése után sem akarja elhagyni... Ez a torokból és bendőből jövő üvöltés olyanforma volt, amilyent a méhgörcskor vagy szüléskor hallatnak csak a nők - valódisága nem lehetett kétséges, mert a bábák éppen olyan szívtelenek, mint a holtak. Az asszonyi üvöltésre egy kendermagos tyúk rebbent fel a konyhában, amely ijedt kotkodácsolással kérdezte, hogy mi történt a háznál. Elbődült egy tehén az istállóban, amely tehén a bibliai idők óta szeret részt venni a családi eseményekben, a havon alvó házőrző eb az udvar közepére ment, hogy jobban lássa a lelket, amely a szikrázó csillagok felé szállt, és a maga vonító gyászszertartását elvégezte.

Miután Terka háziállatai részéről is megértő részvétet tapasztalt, lassanként alábbhagyta az üvöltést, és révedezve nézte a holt embert, vajon nem indul-e meg makacs elhatározásában, nem tér-e vissza a másvilágról, hogy itt, a jól ismert, dunyhás ágyban, a disznótorszagú Terka társaságában, az éj csendjében, segítsen jó és rossz álmokat megfejteni, valamint széndarabbal lutriszámokat felírni a falra, habár a temesvári lottót már régen eltörölték?... Vajon igaz volna-e, amit mindig ígérgetett, hogy egyszer csak elalszik, és nem tér vissza a másvilágról, ahová az ember többnyire álmában megy?... A férfiak olyan különösek, hogy akkor sem lehet nekik hinni, amikor már meghaltak... És talán éppen azért halt meg Szindbád, hogy végre megszabaduljon Terkától.

- Legalább reggelig várt volna, akkor van valami értelme - dünnyögte Terka, és most már javában arcára volt írva a gondolat, hogy nagyon szeretné odakünn, az ajtón túl a holt embert.

Vajon mit fog csinálni - kérdezte magában nagy ravaszdin Szindbád, mert szerette kitalálni az asszonyok gondolatait, mint akár a vásáron az utolsó árakat.

*

Terka kiment a házból, oly felindulással, mintha arról volna szó, hogy a reggeli nagymosáshoz szükséges pofonokat kiosztogassa; ugyanazért oldalba rúgta az udvaron vonító kutyát, benézett a tyúkketrecbe, hogy a kakas valóban becsületből gyászolja-e Szindbádot, nem pedig görény jelenléte miatt kotkodácsol?

Szindbád kocsis nélkül szokott utazni azon a kétkerekű talyigán, amelyet a kocsmárosnék messzi vidéken ismertek. Nótája volt ennek a zötyögő, rossz talyigának, legtöbbször azt énekelte: "Egye meg a fene magát, ameddig ér ez a kabát!" - Már ahogy a gazdája fülébe szokták dúdolgatni a fogadósnék.

Ott várakozott a rossz talyiga most is az udvar sarkában, mintha egy cinkostárs tartaná a zsákot - de az ostor regényesen, lakodalmasan, szinte kipederve volt az ostortartóba dugva - nyilván azt hitte a gazdája, amikor idetette, hogy még sokat lesz szükség ostorára.

Terka az istállónak tartott, és Szindbád almásszürke, rézfoltos lova okosan hátrafordította a fejét a jászol felől.

- Csak én vagyok, te! - mondta Terka a lónak, amely különben arról is nevezetes volt, hogy fiatal korában egy vándorcirkusznál szolgált, és színéről mindenfelé meg lehetne ismerni a környéken, ha netán valakinek eszébe jutna elkötni. Hej, de sokszor szerette volna, már a rokonság révén is, kivallatni Terka ezt a tízesztendős kancát azokról a helyekről, amelyeken Szindbáddal együtt megfordultak! Néha rózsaszínű vagy más frivol szalagot talált a ló sörényébe fonva, volt ilyenkor dolga az ostornak. "Éppen olyan kicsapongó vagy, mint a gazdád!" - mondta Terka a lónak.

De most bizonyos részvéttel közeledett a lóhoz, elkötötte a jászoltól, mert jól ismerte Szindbád furfangos kötését, amelyet ruházatán is szokott alkalmazni.

- Hazaviszed a gazdádat - mondta a lónak, amíg befogta a talyigába, mint máskor is szokta, sötét téli hajnalokon, amíg Szindbádnak még egyet húzni volt kedve a dunyha alatt. - Hazaviszed a vén feleségéhez.

A talyigát olyan csendesen vezette a házajtóig, mintha saját magát szándékozna meglopni... Aztán összeszedve minden erejét, a sárga csizmájánál fogva kihurcolta Szindbádot a szobából. Igaz, hogy Szindbád haja a földön való vonszolás következtében felberzenkedett, mint a gácsér tolla. De mégis minden nagyobb baj nélkül érkezett ki az udvarra, itt aztán elkövetkezett az a csoda, amelynek véghezvitelére egyedül a nők képesek. - Terka a talyigára emelte a holt embert, mint egy szalmazsákot. Aztán jól megtámasztotta a hátát, kezéhez kötötte a gyeplőt, és a fogai között szisszentett a lónak, ahogy már máskor is hallotta Szindbádtól. Az okos kis ló a nyitott kapu felé fordult, és vitte az ismerős úton Szindbádot a téli estében.

*

A holt Szindbád tehát utazott... Azon a rossz talyigán, amelyen már Cézárina, gazdag, de koros felesége, a tenyeres-talpas Terka és más asszonyszemélyek után is mászkált, akiknek lábikráját itt-ott megkívánta az életben.

Ha valóban holt lett volna, többször le kellett volna neki fordulnia a rossz talyigáról, de így, tetszhalott korában tán még a talyiga szokásos nótázását is hallgatta. Legalábbis bólongatott a kátyús úton, ahol a kerék akkorákat ugrott, mintha minden varjúnyomban fennakadt volna.

Most megállás nélkül haladt el a keresztutak nyavalyás bokrai, úton járó ember felakasztására várakozó egykedvű akácok mellett, pedig máskor az ilyen helyeken stációt szokott tartani Szindbád, vajon mit izengetnek a vándorcigányok a bokrok között tarka rongyaikkal. Vajon nem nyújtja ki valamely fa tövében országjárásban megbütykösödött lábát valamely vándorló, aki itt végsőt álmodott az angyalokkal, és mosolygó arccal megfagyott? Vajon nem maradt-e itt az árokparton valamely elhasznált lópasszus, amelyet elbúsult lótolvajok hajítanak el maguktól, miután nem sikerült a lólopás - vagy valamely levél, amelyből valakinek néha egész élettörténetét kiolvasni lehet, amíg a hó és eső el nem föd minden hiábavalóságot...

De nem állott meg a nyikorgó talyiga ama betyárzsíros kocsmák mellett sem, amelyeknél sohasem haladt el Szindbád anélkül, hogy a vén juhásznéktól meg ne kérdezze, hogy nem vittek-e erről a tájékról valakit Márianosztrára, kinek született leány- vagy fiúgyermeke, és kit vertek agyon az elmúlt héten? A csárdavirágok a kis vasrácsos ablakok mögött hasztalan hallgatták a talyiga ismerős nyikorgását, a dudás a hamurakásból hiába meresztette ki télinap pirosságú szemét, a korcsmáros akár odapecsételhette hosszú szakállát az asztalához... Az útszéli fogadók nyoszolyái nem ropogtak a beborozott Szindbád alatt - békességük volt a vasas, vásárosládán utazgató mesterasszonyoknak, Szindbád nem faggatta többé őket arról a fontos kérdésről, hány szoknyát vettek magukra a téli útra.

Nyikorgott a talyiga a holt emberrel, s a tanyákon nem kaptak vasvillára a parasztok, akik fiatal feleségüket féltették a csavargó uraságtól... Pedig innen-onnan a tanyaházak szobácskáiból még világosság szüremlett ki, mint kandi leányszem, amely nem tud éjszaka sem becsukódni. Bizonyosan áll valahol, valamerre a tollfosztóka is, amelynek mesemondásait áhítatosan hallgatta Szindbád, hogy lappangva megközelítse a mesemondót, és azt jól megcsiklandozza. Illatokat vitt el magával, amely illatokról Cézárina nyomban megállapította, hogy parasztházból származnak...

A tanult lovacska megállott, és nagyot nyerített egy sötét udvaron. Cézárina ködmönben és istállólámpással lépett ki a házból, mint valami átkozott káromkodás... Szindbád még tetszhalott korában is megremegett ettől a nőtől, aki olyan kemény és sovány volt, mint a nagy betű, amellyel a zsoltároskönyveket nyomják.

*

- Hát ennek már, úgy látszik, kampec - mondá rövid vizsgálódás után Cézárina, egy tyúkász özvegye, aki a baromfi hullása idején még magától is pontosan ki tudta számítani, hogy mennyi kárt jelentenek az elpusztult kakasok és tyúkok. (A csirkéért nem nagy kár, mert az terem, mint a gyerek. De Szindbád hasznos, öreg kakas volt...)

Az asszony nem sokáig kesergett, sőt különösebb lármát sem csapott volt férje láttán, hanem gyorsan határozott a teendők felett. Kétszer-háromszor pofon ütötte az istálló felé igyekvő cirkuszlovat - megnézte, hogy nincs-e valami tarisznya vagy hasonló értékes dolog a talyiga saroglyájában -, lehúzta Szindbádról a rövid bundát, mert vadmacskából való volt az, amelynek még hasznát veheti valamely jóravaló férfi... Sőt rövid habozás után asztrakán sapkájától is megfosztotta Szindbádot, mert ezt a sapkát még ő vette neki miskolci kereskedőtől.

- No, most mehetsz vissza a szeretődhöz, a Terkához, én bizony nem bíbelődöm a temetéseddel, miután nem itthon haltál meg - mondá az asszony, a férje holmiját lerakosgatva a pitvarban.

Mielőtt a talyiga a holt emberrel kigurult volna az udvarból, az asszony utánafutott a kétkerekűnek, és kivette tokjából a gavalléros ostornyelet is.

*

Most már aztán ment vissza Szindbád talyigája a jól ismert úton Terka házához. Az okos lovacska megállott az udvarban, és nyeríteni kezdett. De ugyan nyeríthetett, Terkának esze ágában sem volt ajtót nyitni. Csak úgy tett, mintha aludnék, pedig bizonyosan nagyokat káromkodott magában. Ám hajnalban, mikor növekedett a hideg, Szindbád hangja hallatszott az ajtó előtt:

- Nyiss már ki, mert idekünn megvesz az Isten hidege!

(1925)



Hogyan lehet megszabadulni a kísértetektől?

- Nem akarok madárijesztőnek a kertbe kerülni, mint ahogyan az orosz közmondás szerint az öregembereknek dukál. A kályha mellé sem akarok leülni, hogy aztán egész életemre ott maradjak - mondá Szindbád egy napon, amikor az alig háromszáz lépésnyire álló tornyot sem látta már az őszi ködtől, a park virágai olyan pirosak lettek, mint az utolsó szerelmeiket élő asszonyok, a madarak méla gondolatokként, céltalanul szálldostak. Szóval ősz volt, amikor Szindbádnak mindig mehetnékje támadt, mintha a halál elől menekülne valamely olyan tájra, amelyen őt meg nem találhatni.

Hová menjen egy olyan korabeli férfiú, aki a táncosnők varázslatától már mentesítve érezte magát, az asszonyságok hajfürtjei mögött hazugságokat keresett, és a férfiak barátkozásaiban ravaszságokat fedezett fel? Szindbád ez idő tájt, akármint tagadta: őszi ember volt, a valóság helyett álmában keresték fel a régi szeretői, minden éjszaka másik, mégpedig olyan gyötrelmes szemrehányásokkal, hogy alig várta a hajnali harangszót... Némelyik régi hölgy az ágy szélére kuporodva: boszorkánynyomást is tudott gyakorolni a tehetetlen Szindbádra, egyenként húzogatta a férfi hajszálait, elzsibbasztotta a karjait, görcsöt kötött a lába inára, hogy ki ne ugorhasson az ágyból, tüzes patkót ütött a sarkára, megnövekedett, farkashosszú nyelvét dugta a torkába (amitől fuldokolni kell), az agyvelejébe paprikát hintett, a szemét lekötötte egy olyan vastagságú kendővel, amilyennel a ravatalokat szokás befödni, az orra felé rossz illatokat legyezett, a fülébe sustorgó vizet öntött, és amikor így végképpen tehetetlenné tette: hollókarmokkal vájkálni kezdte a szívét. Mintha azt a szívdarabot keresné, amellyel őt valaha Szindbád szerette... Hiába hallott álmában Szindbád kakaskukorékolást, nem lehetett megmenekedni addig, amíg az éjféli látogató ki nem tépett vala egy darabot a szívéből. Akkor aztán szólhatott a megváltó hajnali harangszó, amely után a csendes szendergések következtek.

Hová menekülhet az ilyen szörnyű éjszakájú férfiú megszokott otthonából, ahová az éjféli órán, az ajtót sarkáig kivágva, mintha hazajönnének: lépkednek be a múlt idők emlékei? Hová menekedhet az ilyen Szindbád formájú gonosztévő, aki azért nem mer imádkozni az éj kísértetjárásai ellen, mert attól fél, hogy imája őszinteségében kételkednének a megfelelő helyen? Hová menjen a megcsalt nők elől, akiknek, lágy ember létére, mindig igazat adott az önvád idején? - Elhatározta, hogy elmegy szüretelni. Leszüreteli azt a kis szőlőt, amely valahol, valamerre még termett az ő részére.

*

Útja természetesen vendégfogadókon át vezetett.

Remélte, hogy ezekben a vendégfogadókban nem találják meg a szokott kísértetek, mert lehetőleg olyan vendégfogadókban telepedett meg, ahol az utasok egész éjszaka csapkodták az ajtókat, a közelben a vonat is hallatta bús, éji füttyeit, néha valahonnan, valamerről, talán a kéményből női viháncolás is hallatszott, a portás mindig helyén volt, és ha le is feküdt valaki valamelyik szobában: először hosszadalmas káromkodásba kezdett valamilyen rendetlenség miatt, miközben összeszidott mindenkit, akit ismert vagy nem ismert a világon; majd saruit olyan lármával dobta az ajtó elé, mintha verekedésre készülődne... Ilyen vendégfogadó volt például a "Fehér Sas"-hoz címzett is.

Budán, egy mellékutcában állott a fogadó, legalábbis száz esztendeje, és amióta a gyorskocsijáratok beszűntek, azóta leginkább csak olyan utasok fordulnak meg benne, akiket más kvártélyon nem tűrnek vala. Olyan szaga volt az egész fogadónak, mint a szerb konyháknak szokott lenni. A lépcső egyik fordulójánál paradicsomszag, a következő lépcsőn vöröshagymaszag volt észlelhető. Paprikás levek, sült húsok és kivörösödött arculatú, kigombolt mellényű vendégek jutottak az embernek eszébe, ezek a vendégek mindig éhesek, mintha tengelyen utaztak volna a fél országon át. A maguk bicskáját használják az evéshez, és sohasem szomorúak. Úgy járnak-kelnek a fogadóban, mintha az övék volna. Végigzörgetnek valamennyi ajtón, ha egy cimborájukat keresik. "Itt vagy, Lukszics?" - kérdezték Szindbádtól is, és a kulcslyukra szegezték a szemüket, amikor régente Szindbád ebbe a vendégfogadóba szöktetett egy pesti úriasszonyt.

De most, mikor újra eljött a "Fehér Sas"-ba, már nem kérdezte tőle senki, hol van Lukszics, a vörös bajuszú portás úgy unatkozott, mint az őszi pók, a hagymák és paprikák vért forraló szaga helyett valamely ódon szegényszag terjengett a lépcsőkön, amely szag az ócska ruhák piacán észlelhető. Szindbád elfoglalta szállását a numero négyben, mert úgy emlékezett, hogy ebbe a szobába szöktette mindig a pesti úrnőt, amikor annak kedve kerekedett a kalandozáshoz. Télen, a gyorsaság kedvéért, rendszerint némi kőolajat is öntött a rosszkedvű szobalány a tüzelőre, emiatt petróleumbűz volt a szobában... Most, amikor Szindbád magányosan elterpeszkedett a hideg ágyban: szívesen vette volna a petróleumszagot is.

Az úrnőnek olyan mély zengésű hangja volt, hogy senkivel se lehetett volna összetéveszteni Pesten, ezért csak ritkán szólalt meg a szöktetés alatt. A szeretők némaságával fogadta mindazt a hódolatot, amelyet Szindbád bemutatott. Hálás volt szeretetért, gyöngédségért, szép szóért és simogatásért. "Szeretném látni újesztendő éjszakáján" - mondá Szindbádnak. "Mert hiszen babonás vagyok..." De Szindbádot más dolgok tartották vissza ezen az éjszakán a hölgy társaságától. És ezzel megszakadt a boldognak indult ismeretség.

- Vajon idetalál-e Irma a "Fehér Sas"-ba, ha erősen rágondolok? - kérdezte magában Szindbád, amikor a plafonra meresztette a szemét, és a plafonon észrevette azt a tizenöt esztendő előtti pókot, amelyet kegyeletből tartottak a szobalányok.

*

És Irma valóban megérkezett.

Éppen olyan sűrű fátyol alatt, mint valaha. Fekete ruhában, félcipőben, frissen, illatosan, ahogyan szerelmi légyottokra szokás menni. Még a lépése is olyan félénk, a kopogtatása habozó, és oly meghatottan lép be, mint a karácsonyi ünnep köszönt be. Csak hosszas kérlelés után teszi le kalapját, mert ezt tartják a nők a legfontosabbnak. És akkor, mint valami váratlan látomás, megmutatkozik szürkülő hajzata, fáradttá vásott, egykori szenvedélytől lüktető arca, bocsánatkérő mosoly az egykori öntudatos ajkakon, kalendáriumi emlékek a homlokon, csak fekete szeme néz még azzal az örök nyájassággal, amely őszintén, egyszerűen, probléma nélkül bevallja szerelmét.

- Kár, hogy már nincs petróleumszag a szobácskában - mondja a mély zengésű hangon, mert a hang az, amely legtovább elkíséri az embereket az életben.

Szindbád erre a hangra vidul és derül, mert eszébe jutnak a téli utcák, amelyeken át bandukolt, amikor ezt a hangot hallotta, vőlegénynek, szeretőnek, irigyelt fiatalembernek képzelte magát, mint már ilyenkor szokás. - És a drága hölgy most is a régi anyáskodással helyezi homlokára a kezét:

- Sohasem kértem magától semmit, mert szerelmem önzetlen volt. Most özvegy lettem, arra kérem, vegyen feleségül.

- Igen - felelt Szindbád. Magában pedig azt gondolta, hogy ettől a hölgytől is megszabadult örökre. Nem jön el többé kísérteni az álmaiba. Meglehetős nyugodt éjszakát töltött a "Fehér Sas"-ban, szellemek nem zavarták.

*

A második éjszakát kis utazótáskájával Szindbád abban a vendégfogadóban töltötte, amely egy forrás közelében van. A "Régi Fejedelem"-hez van címezve, és piros, tükrös folyosóin a köszvényes öregurak elfelejtették testi fájdalmaikat, amikor itt hölgyükkel valaha megjelentek. Mert Szindbád gyöngéd, finom ember volt világéletében, a megszerelmesedett úrnőket mindig a város más negyedében fekvő vendégfogadókba szöktette. Isten tudja, miért tette ezt? Talán nem akarta magát kitenni a fogadói személyzet pletykálkodásának...

A "Régi Fejedelem"-nél nyomban felismerte a szemüveges portás, mert ez a portás számon tartotta a betegeket is, akik a fogadóból, a forrás mellől elutaztak másfelé is gyógyulást keresni, Szindbádot is betegei közé sorozta a figyelmes portás, mégpedig a szívbajosok közé.

- A tanácsos úr már jobban van! - kezdte a portás, mintha Szindbád tegnap utazott volna el a fogadóból.

- Az, aki mindig Kyralejzumot tette felelőssé a reumájáért? - kérdezte Szindbád.

- Igen, már táncolni akart, amikor egy kis összejövetel volt Anna napján az étteremben.

A "Régi Fejedelem"-nél mintha semmi sem változott volna... A csizmahúzók a helyükön voltak, és az ablakfüggöny még mindig ugyanazon a helyen volt megakadva, ahol tizenöt évvel ezelőtt, sőt talán a szobaasszony is ugyanaz, mert íme, alig helyezkedett el Szindbád a numero tízben (amelyet egykor fél esztendeig bérelt arra az időre, amikor hölgyének végre kedve kerekedik megszökni), már jött az őszi falevélhajú szobaasszony, és arra kérte Szindbádot: legyen segítségére egy szerelmes levél megfogalmazásánál... "Én már nem tudok mit írni annak a türelmetlen embernek."

Szindbád tehát diktált:

"Egyetlen, örök szerelmem, nem tudlak elfelejteni, akárhogy múlnak az esztendők. Nem találom én meg a boldogságomat senkinél, csak nálad. Gyere el hozzám a »Régi Fejedelem«-hez, ahol éppen olyan szívdobogva várlak, mint azelőtt."

A levél lediktálása után Szindbád körülnézett a fogadóban. Igen, az étteremben még mindig azok a vastag porcelán tányérok, hatalmas kések, villák és tálcák vannak, amelyeket még a civódó házastársak sem tudnak összetörni. A pincérek olyan tiszteletre méltóan öregek, mintha valóban a régi királyságból maradtak volna itt. A folyosókon vastag szőnyegek, amelyeken nem hallatszottak azok a szívdobogva közeledő zergeléptek, akármennyire figyelmezett is Szindbád. Csak éppen a mosdó tükréből nézeget egy másik arc a régi, elbizakodott arc helyett. A homlokon gondterhelt varjak szólnak: "Vajon eljön-e a drága nő?"

Rea olyan pontossággal érkezett meg, mint mindig azelőtt. Olyan könnyed, tréfás mosollyal nyitott be az ajtón, mintha tegnap lett volna itt utoljára.

- Megismert a portás. Azt mondta, kezét csókolom, Szindbádné nagyságos asszony.

- És nem fél, hogy elárulják? - kérdezte Szindbád a régi remegéssel.

Rea nevetett:

- Törődöm is én már valakivel: csak a magam élete fontos. Bolond, félénk, bujkáló, remegő asszony voltam, aki még álmában is a jó hírnevére vigyázott, mert nem mert erkölcstelenséget álmodni. Féltem egyedül járni az utcán, féltem férfival mutatkozni, egyáltalában mindig féltem. Hová lett az a régi gyermek? Engedd meg, hogy az öledbe üljek, egyetlen szerelmem.

Szindbád kissé megzavarodva nézett hölgyére. Rea nem sokat változott tizenöt esztendő alatt. Hajában csak egy-két hajszál vette föl a pókfonál színét. Arcának szív alakja volt, és ezek az arcok sokáig megtartják formájukat. Tekintete most is mellénygomb-nyitogató, mint régente, mintha valamely állandó szenvedélytől hevülne. A kézfogása művészet. A kedve éppen úgy peng, mint az arany, amely tegnap került ki a pénzverdéből. Csalfa, csalékony, megejtő, mintha egyetlen csalódás sem érte volna az életben.

Mikor már Szindbád ölében ült, így duruzsolt:

- Tudtam, hogy vissza fogsz térni hozzám, mert engem nem pótolhat neked senki. Lehetnek fiatalabb, kedvesebb nők a világon, de én ismerlek téged legjobban a világon. No, valld be, hogy én ismerlek?

Szindbád száraz kortyokat nyelt.

- Tudom, hogy miért veszítettelek el darab időre - folytatta Rea. - Mert hencegtem, mert hercegnőnek adtam ki magamat, mert kevély és fölényes voltam, mindig azt vártam a férfiaktól, hogy előttem térdeljenek, fejet hajtsanak, imádjanak. És én ezért néha beléjük is rúgtam... Meg aztán olyan szemérmetes voltam, mint egy zárdaszűz! Dehogyis merészeltem volna veled karonfogva járni az utcán, csak erdők mélységében. Csak ritkán engedtem megcsókolni a szájamat, csak ritkán viszonoztam a kézszorításodat. De ígérem, hogy ezentúl másképpen lesz, mert nem akarlak többé elveszíteni; örülök, hogy újra megtaláltalak.

Szindbád csak hallgatott. Ezért a nőért ő valamikor komolyan öngyilkos akart lenni, álmatlan éjszakákon hentergett tartózkodása, illedelme, félénksége, szemérmetessége miatt. Boldognak mondta azt a napot, amikor Rea bokájából egy vonalnyit láthatott. Megnyugodott, ha a társas életben Rea néha pillantását viszonozta. Úgy őrizte szívében Reát, mint egy titokzatos szentséget...

- Ezentúl konflison fogok idejárni, mert az út kissé messzi. Elhozom magammal egy pongyolámat, hogy kényelmesen lehessek. Majd bepakolok egy kofferbe mindenféle apró női dolgot, amelyre szükségem lehet. Mert gyakran fogok ide eljönni, akkor is, ha nem hívsz. Én most már a halálomig nem akarlak elhagyni. A szeretőd leszek. Nem titkon, de nyíltan.

Szindbád csak meresztette a szemét, hogyan vonja le kesztyűjét az elérhetetlen hölgy, mily nyugodtan nyitja ki a fogadói szekrény ajtaját, hogy abban felsőruháit elhelyezze. Aztán meghúzta a csengettyű zsinórját, sőt türelmetlenül ki is tekintett az ajtón, aztán így szólott a belépő szobaasszonyhoz:

- Jegyezze meg, kérem, hogy én nem tűröm a rendetlenséget. Miféle rongyos törülköző ez itt a mosdón?

Szindbád az ablakon nézett ki, amíg Rea pörpatvarát a szobaasszonnyal elvégezte. Mintha pofonokat is ígért volna a drága hölgy... "No, te sem fogsz többé kísérteni éjszakáimon!" - gondolta magában a szerelmi bánatokért gyötrődő férfiú.

Így szüretelt Szindbád régi szerelmeiből.

*

Így szabadulgatott a múltból visszajáró kísérteteitől.

(1925)



Nem veszik a lovat csupán a szőriért

- Már torkig vagyok a savanyított meg kovászos uborkákkal, valami másra vágyakozom. Kis, hegyes, a belső hevülékenységtől pirosló, mogyoró nagyságú paprikát szeretnék enni, amelyet egy harapással le lehet nyelni, és amelytől aztán úgy égni kezd az ember, hogy kínjában a falra mászik. Új programot kell szabnunk étkezéseinknek.

Szindbád fia gyanakodva hallgatott, nem tudta, hogy hová fog kilyukadni az öreg.

- Tudom, hogy oktalanul babonás, mindenféle női hajtűket, szoknyagombokat, szakadt harisnyakötőket felszed az utcán. A minap még egy eltorzult, fehér kavicsot is zsebre vágott, mert ráfogta, hogy abban valami ázsiai szellem lakik, aki majd hozzásegíti ahhoz, hogy a nők elhiggyék a hazudozásait. Nem értem, hogy mit akar most egyszerre a csípős paprikával.

- Ötvenedik éve felé minden embernek változtatni kell az életmódján, ha nem akar csúnya öregemberré válni, aki terhére van felebarátainak - felelt ünnepélyesen Szindbád. - Iszonyatos dolog az, ha az ember elől azért bújnak el, mert megöregedett. Rendben kell tartani a szívet, a gyomrot, a májat és az epét... Pakolj be a második számú útitáskába, amelyre azoknak a külföldi szállodáknak a cédulái vannak fölragasztva, amely fogadókban sohasem jártam. Van itt a közelben egy nőismerősöm, aki legalább tíz esztendőre visszamenőleg tudja az összes esküvőket, amelyek a környéken történtek. Ezt kell meglátogatnom, hogy darab időre megint gusztusom legyen az élethez.

"Ugyan miféle hóbortos vénasszonynak fog megint bemutatni?" - gondolta magában Szindbád fia, aki egyébként engedelmeskedett apja parancsának: készülődéseket tett az útra.

Ez az előkészület nem bizonyult fölöslegesnek, mert az a hölgy, akit Szindbád meglátogatni indult: éppen háromnapi járóföldre lakott a fővárostól, mégpedig egy olyan kis házikóban, ahol legfeljebb a mesemondás férhetett el. Szindbád mindjárt észrevette, hogy fia legfeljebb a lószerszámos kamrában férhet el, ama régi nyergek, gyeplők, bőrfelszerelések között, amelyek szükségesek voltak a hölgy boldogult férjének ahhoz, hogy egy-egy lovon jó áron túladhasson. A csikók nagyszerűen viselték magukat a nyereg alatt... Emilfi úr isten tudná hány lovat adott volna még el életében, ha egyszer, szerencsétlenségére, valamely megjegyzésre nem nyitja a száját a "Régi Borkereskedő"-höz címzett kocsmahelyiségben. Emilfi úr csak éppen annyit mondott, hogy a konkurrens lókereskedők nagyon szeretnek vak lovakat is eladni, mire azok botokat vettek elő, és Emilfi urat annyira megtámadták, hogy az nem mehetett haza a kocsmából. Emilfiné ezután, mivel megszokta az üzleti életet, házasságközvetítéssel foglalkozott.

Javakorabeli asszony volt - hogy a saját kifejezésével éljünk, amely kifejezéssel a hasonló korú asszonyokat szokta jellemezni. Arra született, hogy a férfiakkal elhitessen mindenféle kellemetes dolgokat, mint a lókupecekkel is megpróbálta ezt, midőn vendégségbe látta őket. Mindig olyan komolyan, határozottan beszélt, mintha szerződést diktálna. És valóban szokása volt, hogy mindenről írást készíttessen azokkal az emberekkel, akikkel érintkezett: "Boldogult uram megtanított arra, hogy a szó elröpül, az írás megmarad." A szerelmes vőlegényjelöltek akár a halálos ítéletüket is aláírták volna, ha éppen arra kerül sor.

- Még megérem, hogy maga is házasodni akar - kezdte a fekete hajú, bogarászó tekintetű, vidám természetű asszonyság, amikor Szindbádot megpillantotta.

Szindbádnak ugyan esze ágában se volt a házasság, de a régen ismert asszonyság kedvéért beleegyezett a dologba.

- Tudja, magának milyen asszonyt kellene elvenni? Olyant, aki megtanítsa enni.

- Itt lakik nem messzire egy barátnőm - folytatta Emilfiné, aki bár a múlt időkben bizonyos hajlandóságot érzett Szindbád iránt, ugyanezért nem engedte meg, hogy annak idején férje egy erkölcstelen csikót Szindbádra rásózzon, amiért aztán nagy verést is kapott a farmatringszíjjal, ám most, a sok mindent felejtető özvegységben elhatározta, hogy Szindbáddal is valamely üzletet köt. - Itt lakik nem messzire egy barátnőm - ismételte lelkendezve.

- Az a kérdés, hogy szokott-e éjszaka szöget verni a falba, hogy a férjét vagy a szeretőjét ne hagyja aludni? - kérdezte óvatosan Szindbád.

- Nagyon rendes asszony, csak a hónap bizonyos napjaiban van pörlekedő kedvében, amit egy gyenge asszonynak meg lehet bocsátani. Higgye el, urambátyám, elég nagy baj az már maga is, ha valaki nőnek születik! Csak arra kérem, hogy adjon át írást arról, hogy Itt Jucikával maga akart megismerkedni, mert haragosom a csendőr százados: vigyázni kell magamra.

Szindbád sohasem volt ellensége a levelezésnek, bár végeredményben igen fölösleges dolognak tartotta. Egy régi lópasszus hátára tehát felírta a kért igazolványt: "Itt Jucika iránt komoly, tisztességes és józan meggyőződésből származott érzelmeket érez..." Emilfiné, miután boldogult férje idejéből ismeretsége volt mindenféle lovas emberekkel, lóháton küldött üzenetet Itt Jucikának, hogy férjnek való ember érkezett házához.

Amíg Itt Jucika megérkezett, Szindbád szemlét tartott a szerszámoskamrában, fiával együtt megfaggyúzta a különböző szíjakat, sőt, hogy az asszonynak kedvében járjon: egy fél sarkantyút is felkötött a lábára, amelyet ebéd idején néha megcsördített az asztal alatt.

- Mintha a boldogult uramat hallanám - mondta Emilfiné, hogy a rákleves mérése közben darab időre szünetet is tartott. - Az ollóját szereti maga is? - kérdezte, és furcsán megremegett a hangja.

- A ráknak az ollóját, a csirkének és a menyecskének a zúzáját - felelte vidéki hangon Szindbád, mintha többé sohasem akarna elköltözködni a bogárhátú házikóból. - Vajon mennyi ideig voltak ezek a rákok a hideg pincében csalán közé rejtve?

- Nem sokáig, csak két napig - felelt az asszony, miután egy ráknak a hátából és derekából kiszívogatta az ott található ízes részeket, és nem ijedt meg a keserű epéktől és más részektől sem. - Innen, a Tiszáról hozzák a révészek a rákot, de mindig csak estefelé, ugyancsak a szigorú csendőr százados miatt... Így aztán egy rák este kimászott a fűzfa kosárból, és megcsípte a lábamat, amikor éppen a legkellemesebb dolgot álmodtam. Magával álmodtam, urambátyám. Ezért nem is nagyon csodálkoztam, hogy meglátogatott.

- Nagy boszorkány maga - lelkesedett Szindbád. - Éreztem, hogy valahol egy alsószoknya madzagjára oly görcsöt kötnek, amelynek nem állhatok ellent, mert valahol várnak! - fordult most Szindbád fiához.

- Igen, éjfélkor költött fel megint, hogy szedjem rendbe a harisnyáit, mert azok táncolnak az ágya előtt - felelt Szindbád fia, aki idegenek előtt kénytelen volt segíteni atyja hazudozásaiban.

Az asszony okos szemeivel Szindbád fiára pillantott, és így szólt:

- Szerencséje, hogy nem halat főzettem ebédre, mert okvetlenül a torkán akadt volna valamely halszálka. Csak hagyja az öregurat, úgy látom, még érti ő a seftet segítség nélkül is.

Szindbád e megjegyzésből tudomásul vette, hogy Emilfiné még koránt sincs abban az állapotban, amikor a legszemérmetlenebb hazugságoknak is hitelt nyithatna. Elmerengve nézegette a rákok hosszú bajszát, természettudományi alapon megállapította róluk, hogy melyik volt a hímnemű és a nőnemű közöttük.

- Boldogult uram száz darabot is megevett válogatás nélkül - vetette föl megint az asszony is a beszélgetés folytatását.

- Igen, de nem így húslevesben és tojásos, petrezselymes rizskásával töltve - védekezett Szindbád az újabb kínálás elől. - Azt hiszem, hogy nem lesz ártalmas az a túrós csusza, amelyet gyúrni és szaggatni láttam a konyhán délelőtt...

- Meg lehet győződve róla, hogy nem egérszagú lisztből gyúrtam. Ismerem kényes ízlését - felelt megint csak a régi, elmerengő hangon Emilfiné, hogy Szindbád ismét reménykedni kezdett a szigorú hölgy szívhajlandóságában.

De ekkor hirtelen fölállott Emilfiné, és így szólott Szindbád fiához:

- Mindjárt pofon ütöm, ha nem hagyja abba a lábam nyomogatását.

Az öreg Szindbád szégyenkezve bevallotta, hogy ő volt a vakmerő, és nem a fia... Az asszony elgondolkozott, merengve nézett egy fecske után, aztán megbocsátó hangon így felelt:

- Az élet eliramlik... Csaknem elfelejtkeztem, hogy magának a szokása az asztal alatt lábakat nyomogatni.

*

Délután a lovas posta híradása nyomán megérkezett Itt Jucika. Gyékényes, mézeskalácsszagú, nagy ládával fölszerelt szekéren jött, amilyen szekérről azok a szegény futóbetyárok álmodnak, akik a nádasok, erdőcskék szélén gyomruk korgása elől a kalap alatti alvásban keresnek menedéket.

Itt Jucikának gyertyaöntő üzlete volt, Szindbád szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezen a napon sem nagyvásár, sem búcsú nem volt a környéken... A kisasszony korántsem úgy szállott le a szekérről, mint a kövér csizmadiának szoktak, akiknek a kocsiról való leszállásukhoz összegyülekeznek a haszontalan férfiak, akiknek nincs egyéb dolguk, mint nevetni egy asszony szoknyás ügyetlenkedésén a kocsiból való leereszkedésnél. Itt Jucika félig-meddig leugrott a kocsiról, miután a kocsist előbb figyelmeztette, hogy fölképeli, ha hátra merészel nézni az esemény alatt. Ama megtermett, vastag gyertyák közé tartozott, amelyeket húsvét előtt szoktak meggyújtani bizonyos templomokban. Kisasszony volt, és igen nagy súlyt helyezett arra, hogy ne úgy beszéljenek vele a férfiak, mint menyecskékkel szokás. Csokonai talán fölvette volna őt Dorottya hadába, ha véletlenül ismeri, de Szindbád gyermekkora óta különös vonzalmat érzett ama nők iránt, akik inkább megmaradtak vénlányoknak, mintsem egy rossz házasság révén a boldogtalanság pecsétjét üttessék magukra... Szindbád tisztelte azokat a nőket, akik egymagukban indulnak el az élet rengetegében, nem a férjük kedvéért vezetik a háztartási naplójukat, csak akkor sírnak, amikor senki sem látja őket, az árgyélusát emlegetik minden bitang férfinak, aki tisztességtelen szándékkal közeledik hozzájuk, éjjel megmosakodnak, ha azt álmodták, hogy férjhez mentek valamely ringy-rongy emberhez, és mezítelen lábukra cipőt rántanak, ha tűzilárma keletkezett a környéken: hátha örökbe lehetne fogadni egy gyereket...

Itt Jucika természetesen szőke volt, miután barna barátnője volt.

Megtermett, szőke, kék szemű, aki úgy forgatta az esernyőjét szürke, szárnyas utazókabátjában, mintha mindig azt a szolgabírósági írnokot keresné, aki a hivatalos iratok kiállítása után elkísérte őt a falusi nagyvendéglőbe, és itt sörözés közben, kipödrött bajsza alól kijelentette, hogy ezentúl minden ügyes-bajos dolgában rendelkezésére áll... "Maga csak ne féljen, Jucika, amíg engem lát" - mondta az írnok, és Jucikának emlékezetében végigfutamodtak azok az események, amelyek férfiakkal való érintkezéseiben voltak. Ujjuk van a férfiaknak, amellyel a nők álla alá nyúlnak, megtapogatják különböző testrészüket, mintha még sohase láttak volna nőt világéletükben, nagyot bámul ez az ujj a harisnyakötőn, mintha azt nem árulnák minden zsidó boltosnál...

A szolgabírósági írnok tehát korhelyszagú bajszával nem mondott valamely olyan dolgot, amelyet visszautasítani kellett volna, mint egy tolvaj veréb föllépését az ebédlőasztalon.

- Az írnokot bizonyos hibás lópasszusok miatt bezárták Nyíregyházán - mondta mesélgetve Emilfiné. - Ki tudná, hogy kinek van igaza az ilyen dologban?

Itt Jucika ezalatt megérkezett a bogárhátú házikóba, összecsókolózott a barátnőjével, mintha csak annak a látogatására érkezett volna. Szindbádra egyetlen pillantást sem vetett, ellenben megengedte, hogy Szindbád szemügyre vegye szürke köpenyegét, amelyet a miskolci kereskedők árulnak a vásárokon; nevetve panaszkodott, hogy a míder mennyit kínozta utazásában... "Azt hiszem, az egyik acéldarab el is törött, mert vérzik a derekam." És egész úton arra gondolt, hogy mily nagyszerű lesz itt sóban áztatott retket vajas kenyérrel enni, a mészárosnál talán kapni egy darab húst, amelyet lacipecsenye módjára ki lehetne sütni... Jó, egészséges, emésztéses természetesség költözött a bogárhátú házikóba Itt Jucika megérkezésével, egy pillanatig sem éreztette Szindbáddal azt a kötelezettséget, hogy őtet oltár elé kell vezetni.

*

- Csak csöndesen - mondta Szindbád ájuldozó szívének, amikor szemügyre vette az álmai világából való, bolondságmentes, egészséges hölgyet. - Csak csöndesen, te vén bolond, még megérem, hogy szeretője akarsz lenni a gyertyaöntőnének.

A hölgyek olyan magas hátú kanapén foglaltak helyet, amilyen kanapékon a hatvanas években üldögéltek a nők, amikor egymás kezét fogva: a temetőbe szökött férfiak gazemberségeiről beszélgettek a kézi hímzéssel bevont bútoron, és nem féltek attól, hogy egy kipödrött alak megszólal a képrámák közül. Üde, új petrezselyemillata volt a beszélgetésüknek... Szindbád nagyon sajnálta magában, hogy nem pakolt be az utazásához valamely régi bálrendezői jelvényt, amelyet most vállára tűzhetne.

- Tehát sok lópasszus maradt Emilfi után? - kérdezte kétszer is Itt Jucika, és fél szemmel szemügyre vette a zsámolyon cigarettázó Szindbádot, mintha ez az úr csak ama lópasszusok végett jött volna három nap és három éjszaka.

- Az üzleti életben nem tudhatja az ember, hogy mely dolgoknak, mikor és milyen körülmények között veheti hasznát - mondá most Szindbád, nagyot pöffentve cigarettájából. Mire darab idő múlva megjegyezte Itt Jucika:

- Kár, hogy ez az úr oly mértéktelenül dohányzik. Árt vele az étvágyának.

...Szindbád erre a kijelentésre későbben válaszolt. Elmondta, hogy az üzleti életben feltétlenül szüksége van az embernek bizonyos pihenésekre, amilyen dolgok az ivás és a dohányzás. Mindezek a káros dolgok jótékonnyá fordulnak, amikor az ember jóllakott velük. Sokkal élesebb az elméje egy olyan férfinak, aki kialudta részegségét, mint annak, aki sohase volt részeg bortól vagy szerelemtől... A szerencse, ha esedékes: pipaszó mellett is megtalálja a férfit. Más, szerencsétlenségre ítélt férfi letáncolhatja a lábát, nem tud egyetlen jó vásárt sem csinálni.

- Mit mondjak? Az üzlethez csak szerencse kell. Én pedig egész életemben szerencsés embernek éreztem magamat. Rablók támadtak meg, kigyulladt a háztető a fejem fölött, a falon át szöget akart belém verni a szomszédasszony, mert nem kedveltem: íme mégis itt vagyok, a hölgyek szolgálatára vagyok. Gyertyát még nem adtam el életemben, de ezentúl gyertyaárusítással is fogok foglalkozni.

Szindbád szavai annyira megnyerték a hölgyek tetszését, hogy vacsora után megállapodtak abban, hogy a vendégek a bogárhátú házikó első szobájában fognak aludni, míg a háziasszony Jucika barátnőjével a lószerszámos kamrában. Kevés fekvőhely volt a háznál.

(1925)



A beteg nő

Szindbád fia egy rókavörös, galléros, régivilágbeli utazóköpenyeg alatt (amelyet tavaszkor tulajdonosa azzal az ígérettel hagyott hátra, hogy majd eljön érte, amikor leesik az első hó) lakott egy olyan rongyos kanapén, amelyet már csak Pesten tartanak szolgálatban a hónapos lakásokban - maga Szindbád egy ágy szélén feküdt, és az ágydeszkával való folytonos érintkezés folytán úgy érezte magát, mint egy kurtavasra vert katona; és a nő, aki Szindbádot és fiát egyszerre rabságban tartotta, a fal felé fordulva haldoklott. Haldoklott már egy hete, mióta állítólag Szindbád miatt leugrott az emeletről.

- Reménylem, hogy jó cselekedetünkért még valamely nagy szerencse várakozik reánk az életben - mondta suttogva fiának Szindbád a sötét előszobában, ahol néha pillanatnyilag négyszemközt találkoztak, amikor a haldoklónak vizet, borogatást, hasmelegítőt kellett vinni.

- Már megint trafikálnak? - kiáltotta a haldokló komoly elkeseredéssel, és Szindbád a többi mondanivalóját már csak szemével közölhette fiával. (Ebben a szemtekintetben benne volt a biztatás, hogy csak Szindbád fia is tartson ki a beteg nő ápolásánál, és ezért majd elnyerendi jutalmát valahol, valamiképpen. Szindbád fia ugyan még sokkal messzibbre érezte magától a másvilági elszámolást, mint például atyja, akinek elég volt egy nem sikerült kalandot átélnie, hogy nyomban a síri sötétségbe kívánkozzék, de azért Szindbád fia hűségesen szaladt a bábaasszonyokért; ha a beteg nőnek ez volt a kívánsága. "Ugyan megkapom-e atyámtól azt a tajték szivarszipkát, amelyen mezítelen emberek ölelkeznek, s amelyet biztos sikerrel lehet elővenni női társaságban?" - kérdezte magában Szindbád fia, mert még sokkal tapasztalatlanabb volt, mintsem a másvilági jutalmakkal megelégedett volna.)

- Tudom, hogy összeesküdtek az elpusztításomra - mondá a beteg az ágyban -, de az én eszemen nem járt túl egyetlen férfi sem. Azért is jegyezzék meg maguknak, hogy hiába susognak odakint a konyhán, én minden szavukat megértem, mert például az öreg Szindbádnak mindent elmesél az orra.

Az öregnek nevezett Szindbád az orrához kapott. Ezt az orrot eddig csak dicséretben részesítették a nők - az egyiknek az tetszett rajta, hogy fehér, érzékeny, puha, mint azok az orrok szoktak lenni, amelyek soha nem hazudnak, akármilyen figyelmesen tapogatják őket - a másik nő viszont azt hozta fel Szindbád orrának javára, hogy az hortyogni tud alvás közben, és ez a hortyogás alkalmas arra, hogy ébren tartsa a női érdeklődést - a harmadik hölgy viszont azért dicsérte meg Szindbád orrát, mert az hasonló volt ama régi királyok orrához, amelyek kopott aranytallérokon megnövekednek, amely tallérokat már csak amulettekben szokás viselni. - De még senki se mondta erre az orra azt, hogy árulkodó volna.

Szindbád elhatározta, hogy vigyázni fog az orrára, de a beteg nő rövidesen egészen új dolgot talált ki: Szindbád fülét kezdte figyelgetni:

- Már megint úgy mozgatja a fülét, mint a káposztáskertben lapuló nyúl... Mondja, maga vén kötnivaló, melyik rongy ismerőséhez akar elszökni azon idő alatt, amíg nekem orvosságot hoz a patikából?

Szindbád hiába esküdözött, hogy neki rongy ismerőse nincs, minden ismerőséért hajlandó bedugni kezét a szenteltvízbe, de a beteg nő csak gúnyosan csóválgatta a fejét:

- Tudok én mindent... A múltkor, amikor aludt, jól szemügyre vettem. A kezén van egy harapásnak a nyoma. Miután tudom, hogy úgy szokta magát megkedveltetni a kutyás nőkkel, hogy előbb a kutyájukat hódítja meg: ez a harapás nem eredhet mástól, mint női harapástól. Mondja meg őszintén, melyik szolgálóval vagy grófnéval ment birokra? Megbocsátom, hiszen én beteg nő vagyok.

Szindbád éppen annak elmeséléséhez akart hozzákezdeni, hogyan mentett ki az égő házból egy öregasszonyt, és ekkor kezén megsebesült, amikor a kezén érezte a beteg nő szívós, billogos tekintetét, valamint hallotta hangját, amely most olyan frissen pattogott, mint mikor a kacsák szórják le tollazatukról a vizet.

- Talán csak nem valami vén, kimustrált nő volt az, akivel erőszakoskodott?... Itt van annak a fognak a nyoma, amely csak hamis fogtól származhatik. Sokkal mélyebb, mint a rendes fog nyoma. Nagyon ízléstelen portéka lehet, ha már a szemfoga helyén is aranyfogat visel.

A beteg nő mély megvetéssel nézett Szindbád kezére.

- Nagyon csodálkozom magamon, hogy valaha is meg tudtam fogni ezt a kezet.

Természetesen rákerült a sor Szindbád hajára is, amelyről rövidesen kiderült, hogy előbb, valamikor más frizura alakjában fésültetett...

- Látom, hogy valamikor középen választotta el a haját, mint a borbélyok és egyéb szép emberek. Ugyan miféle ostoba nő lehetett az, akinek a kedvéért így fésülködött? Én még az oldalt választott frizuráknak sem hiszek, mert ezek is alattomosságot jelentenek. Én azokat a férfiakat kedvelem, akiknek úgy áll a hajuk, mint a drótszög, egyenesen felfelé, keményen. Ezek a férfiak alkalmatosak arra, hogy feleségül mehessünk hozzájuk. Ó, ha egyszer megkérne egy nyugalmazott altiszt vagy egy kiszolgált csendőr!

*

Egy más alkalommal Szindbád, belépvén az ajtón, éppen annak az elmondásába akart fogni, hogy a patikaszerért, amelyet a beteg nőnek hozott, éppen csak Budára, a Tabánba kellett gyalogolnia, mert ott árulják azt a furcsa orvosságot a régi rác templom tövében, amely orvosság már a régi időkben is használt a megtévedt lányoknál - amikor a beteg nő fölényesen közbevágott:

- Én nem tévedtem magában, az első percben tudtam, hogy micsoda nőpecérrel, szoknyahajcsárral van dolgom. Mindig tudtam, hogy nyomban megcsal, amint hátat fordítok. Tudom, hogy még azt a vörös barchent alsónadrágot is megbámulja, amelyet a kimustrált szomszédasszony a konyhája ablakában szárítgat - tudtam, hogy a kövér házmesternét simogatja a lépcsőházban, és azt ígéri neki, hogy zöldségeskertet ajándékoz neki a Zuglóban - tudom, hogy csak azért adja be az altatószert, hogy azalatt leveleket írogathasson mindenféle nőszemélyeknek a városban.

- Azért költök annyi pénzt levélbélyegre, mert a fiamat akarom megházasítani. Maga sem tudja, hogy milyen aggodalom apának lenni - mondja Szindbád, hogy végre a jobb érzéseket is felébressze a nőben.

- A fiával meg éppen tisztában vagyok. Éppen olyan gazember, mint az apja. Őt futtatja azon nők után, akiket maga reszketős lábaival már nem tud utolérni. A fiát uszítgatja mindenféle repedt sarkak, kövér vádlik, pulykamellek, spirituszba való derekak után. A fia fogja le a nőt, mint valami vadászkutya a vadat, amíg aztán a vén vadász szép csendesen beéri a zsákmányt.

Ezt a diskurzust Szindbád fia is végighallgatta a kanapéról, ahol lakott, azért kerek szemével azt várta, hogyan fog védekezni jó atyja a vádakkal szemben. De Szindbád csak áhítatosan nézett maga elé:

- Mondjál, fiam, te is egy Miatyánkot, hogy ezen szegény megzavarodott nő visszanyerje elméjének tisztaságát.

Amire a beteg nő csaknem kirúgta maga alól az ágyat:

- Énértem ne imádkozzon senki, imádkozom én magam helyett, és bizonyos vagyok arról, hogy az én jó Istenem megsegít, hogy betegségemből felépüljek. Majd találok én még olyan férfiakra, akik megbecsülnek.

Szindbád keresztet vetett, mire a beteg nő a papucsát kereste, hogy azt a férfiú fejéhez vágja:

- Engem is ezzel a régi fogásával akar bolonddá tenni, amellyel a Várban szokta behálózni a nőket?... Kiadja magát vallásos embernek, és ólálkodik a templomok körül. Áhítatot színlel, és a térdeplő nők derékhajlásait nézegeti bűnös szemeivel. És ha megismerkedik valamely templomjáró asszonysággal: szentképecskét kunyerál az imakönyvéből, hogy azt mindig szíve felett viselhesse... Ó, én tudom, nagyon jól, hogy mért nem fognak magán az én átkaim. Bolonddá tart Budán néhány öregasszonyt, akik leimádkozzák a bűneit. De majd kitalálom én azt az átkot, amelyet ezek a vénasszonyok se tudnak elsimítani a fejéről.

Szindbád jámboran fiára nézett, és így szólt hozzá:

- Valóban nem tudom megmondani, hogy valaki imádkozik értünk - hacsak te nem biztattál valakit erre?

Szindbád fia atyjával együtt csóválta a fejét, mire a beteg nő kirántotta a párnát feje alól, és Szindbád fiához vágta:

- Nekem ne hazudozzanak. Tudom bizonyosan, hogy mindketten arra kérik mostanában úgynevezett "hölgyi" ismerőseiket, hogy fokozottabb buzgalommal térdepeljenek a templomokban. Azt hazudják nekik, hogy veszélyes helyzetben vannak - pedig én megmozdulni sem tudok, azt csinálják velem, amit akarnak.

A pörpatvartól végre kimerült a beteg nő, és fejét aléltan lehajtotta:

- Istenem - rebegte -, mennyit kell nekem szenvednem egy férfi komiszsága miatt!

Szindbád lehajtotta a fejét, és a csendességben így szólott fiához:

- Reménylem, hogy jó cselekedetünkért még valamely nagy szerencse várakozik reánk az életben.

És ezzel hozzálátott, hogy a beteg nő feje alatt a párnákat kellően elhelyezze... A beteg nő gúnyosan szólott kimerültségében is:

- Még nem haltam meg, hiába csinálja már a ravatalomat!

*

A beteg nő valóban nem is halt meg, ellenben, mint mondá, napról napra bizonyosabb lett arról, hogy Szindbád szemérmetlen módon megcsalja őt betegsége idején:

- Mondja, azért ugrottam le a maga kedvéért az emeletről, hogy most félrecsapott kalapban járjon, mint valami öreg nőbolond? - kérdezte hegyesen a beteg nő, amikor Szindbád a szobába lépett, és történetesen a fején felejtette vadászkalapját, amelybe zergeszakáll volt tűzve, még abból a korszakból, amikor ez a kalapdísz szükséges volt a nők meghódításához. - Tegye le rögtön azt a kalapot, engem hiába akar bolondítani, én beteg nő vagyok.

Szindbád védekezett. Elmondta, hogy a beteg nő érdekében felkereste ama óbudai asszonyt, aki kártyáiból kiveti, hogy milyen füveket kell használni a beteg nőnek, hogy az ismét egészséges legyen... "Csaknem lejártam a lábamat, amíg azt a házat megtaláltam" - fejezte be Szindbád előadását.

- Látom a cipőjén - felelt a beteg nő. - Éppen úgy kunkorodik a cipőjének az orra, mint valami kandúrmacskának a farka. Jól tudom én, hogy mikor szokott a maga cipője így meggörbülni: akkor, midőn rosszul kövezett utakon rossz hírű nőszemélyek után töri a nyakát. Csak mondja meg őszintén, hol és merre randevúzott, milyen utcákban és milyen házaknál állt meg hölgyével valamely kanálisszagú városrészben, azzal a hő óhajtással, hogy itt volna jó a világtól elvonulva lakni...

Szindbád esküdözni próbált, hogy azon idő óta, mióta az 1848/49-es honvédekkel együtt rohammal bevette Budavárát, nem járt ama kacskaringós utcákban... De a beteg nő tovább folytatta szemlélődését:

- A nadrágján is látom, hogy valahol térdepelt... Csak mondja meg őszintén, hogy a Kamara-erdőben térdepelt rá egy hangyabolyra, mire a megmérgesedett hangyák hölgyestül együtt jól összecsipkedték, vagy pedig valami kemény padlón törte fel a bőrt a térdkalácsán... Maga már olyan öreg ember, hogy térdre kell ereszkednie, ha valamely nőt meghódítani akar. Régen volt az, amikor maga eloltotta a gázlámpát, hogy a lámpaoszlopnak szorítsa a nőt, hogy az a szerelmi vallomását meghallgassa. Különben is beteg nő létemre nem lennék féltékeny senkire.

Szindbád nadrágja gyűrődöttsége felől azt hozta fel mentségül, hogy egy régi templomban a sekrestyéstől megtudta azt az oltárt, amelynél a beteg nők felépüléséért szokás imádkozni... A beteg nő gúnyosan nevetett:

- Talán a nyakkendője is azért csúszott félre, mert ájtatos magaviselettel töltötte napjait? Talán a kabátját is azért könyökölte ki, mert nem nők után búsult a korcsmában? Talán a gallérját sem a közelgő gutaütés miatt vetette le, mert a nő olyan érdeklődést ébresztett, hogy azt hitte, megpattannak véredényei a szerelemtől?

Szindbád felemlegette védelmére, hogy nyakkendője állásával azóta nem törődik, mióta a nő megbetegedett... A gallért pedig azért szokta levetni nyakáról, mert már úgysem akar tetszeni a nőknek, mint afféle öregember.

Ámde most a beteg nő hirtelen észrevette, hogy Szindbád mellényének az alsó gombja lepattant, és cérnadarab fityeg a helyén. A mellény pedig női hajtűvel van összetűzve.

A beteg nő erre már nem szólt semmit, csak egyetlen ugrással talpon termett, kiment a konyhába, hogy megkeresse azt a nagy kést, amellyel a kakas nyakát szokta elvágni... Szindbád fiával együtt elmenekült, és azután ballagtában így szólt fiához:

- Ugye, megmondtam, hogy jó cselekedetünkért valamely jó szerencse várakozik ránk. A beteg nő meggyógyult, többé nem kell őt ápolnunk.

(1925)



A paradicsomfolt

Korántsem kell azt hinnünk, hogy Szindbádról darab ideig azért nem hallottunk, mert elérkezett volt ahhoz a korhoz, amikor a férfiak minden esztendőben vastagabbak lesznek egy-egy évgyűrűvel, a vaskos anekdotákat, tenyeres-talpas nőket és a zsíros koncokat kedvelik. Nem, Szindbád még olyan regényesen karcsú férfi volt, mint azokat a férfiakat képzeljük, akik a jégszürke hajjal és tapasztalt szemmel is bármikor készek meghalni a szerelemért a regényekben és a színpadon. Még mindig illik rá a régi mondás, hogy csak addig ér az ember valamit, amíg a szülője él - Szindbádnak valahol, valamerre élt öreg édesanyja.

Nyugodjunk meg tehát abban, hogy Szindbádról azért nem hallottunk volna darab ideig, mert padra tették a csizmáját. (Nem volt annak még református formája sem, mint a Tiszából kifogott holttesteken szokott lenni.) Csak éppen leült egyszer bolyongásaiban egy mesemondó, kedves, fiatal nő mellé, aki arról regélt neki, hogy nincs szebb dolog a hűségnél, becsületnél, kitartásnál. Szindbád jó darab ideig ott felejtkezett a fiatal mesemondó mellett, amíg egyszer észbe kapott, hogy itt is, amott is várnak reá a világban - őszi tájakon nézik miatta elgondolkozó szemek a lappangva szálldosó varjakat; udvarházak kerítésénél ugatja meg az unatkozó házőrző a holdvilágot, mert más nem jár az ablak alá. Várják szüretkor ízes fürtök, amelyeket a legdrágább kéz szakít le számára, és várják a pohárköszöntők, amelyeket hű barátok mondanak el a mindig bánatosnak látszó cimborának. Várja a tiszavirágos folyamban a hosszú orrú kecsege, és várja egy vidéki torony, amelynek nézésétől alig bírt megválni, amikor elment a torony környékéről.

Tehát ismét visszatért, mikor már azt hittük, hogy többé sohasem hallunk róla. A Tisza mellé érkezett egy városkába, ahol macskafejű köveken sem perdül ki a nők lába, ellenben jó dolga van a cipőkereskedőknek, mert a nők versenyeznek abban, hogy kinek legyen a legszebb lába a városkában.

No, jó leszek én itt bírónak - gondolta magában Szindbád, amint jövendő állása felől törné a fejét.

A férfibarátaival hamar végzett. Azok naphosszat azon mulatnak, hogy a nyugalmazott alezredes új kalapját (a másodikat ez életben) eldugdosták vagy sétapálca végén a levegőbe forgatták, amiért a nyugalmazott katonatiszt nagyon aggodalmaskodott. Az alezredes kalapján kívül más szenzáció nem akadt a városkában, Szindbád tehát Malvin bűvkörébe jutott.

Ki volt ez a Malvin?

Nem tartozott sem a felvéghez, ahol a rőzsét hordják hátukon az asszonyok, sem az alvéghez, ahol a nagy protestáns imakönyvet cipelik a hónuk alatt.

Sőt korra nézve sem volt idősebb, hogy a második ingen kívül, amelyet harmincéves korukban kapnak a nők, még más ing kellett volna neki. De bölcs volt, mert nyomban ezt kérdezte Szindbádtól:

- Talán megint azzal a mesével jön, uracskám, a városba, hogy itt boldogtalansága ellen keres gyógyulást? Nem hiszünk már szerelmi csalódásaiban.

- Pedig most már igazán nem szeret - mormogta Szindbád lesütött szemmel.

- Kicsoda? - kérdezte Malvin fürkésző tekintettel, és kifelé hajolt az ablakon, amelyben a helyi szokás szerint Szindbád első látogatását fogadta.

Az akácokról hullott a levél, sárga ló búsan állott sárga kertben, az esőcsatorna már megtelt száraz falevelekkel, amelyek most mindenféle cifra hazugságokat zizegve sugdostak a vén esőcsatornának. Szindbád felsóhajtott, mint akár a múlt időkben:

- Semmi különösebb dolog nem történt, csak kiadta az utamat. Azt mondta, hogy húsz évvel öregebb vagyok nála, és már sok színdarabot néztem végig a páholyokból, holott ő csak most szeretne páholyban ülni, és kezét, lábát onnan kilógatni, hogy az udvarlók megbecsülhessék.

Zöldpaprika és érett paradicsom feküdt a kertben, olyan nagy kosarakban, mintha Malvin a piac összes kofáinak komaasszonya volna. Az udvar hátterében hordókat mostak a közelgő szürethez. A hordók kotyogtak, pufogtak, mint az öregemberek vaskos udvarlása. De Malvin hátra sem fordult, Szindbádra szegezte a szemét, és áhítatosan ejtegette ki a szavakat:

- Pedig tiszta szerelemből lettek egymáséi... Sokat beszéltek annak idején erről a szerelemről a mi vidékünkön is. Őnagysága több szerelmes levelezést visszaküldött írójának erre a vidékre, ami azt jelentette, hogy most már vége van mindennek, komaságnak, sógorságnak e vidékbeliekkel... Szerencsére, én sohase írtam magának egyetlen levelet sem, így nem volt mit visszaküldhetni kedves nejének.

- Pedig az egri apácáknál akkoriban is jól megtanították írni a növendékeket.

A szekér, amely ebben a percben az udvarra befordult, fekete szemű napraforgókat és kisember nagyságú, sárga tököket hozott. Malvin, bár jó gazdasszony hírében állott a városkában, csak úgy odavetőleg mondta a kocsisnak:

- Oda rakjátok, az udvar sarkába.

Aztán folytatta a szót, amint szürke, kiösmerhetetlen szemeivel és szőkésbarna, álmokat és gondos reggeli fésülködést jelentő fodros fürteivel Szindbád felé fordult:

- Ami az írást illeti, arról bizonyságot tehetnének naplóim, amelyeknek tizedik kötetét írom leánykorom óta.

- Napló? A mai világban? - kérdezte Szindbád hitetlenkedve. - Ó, ha igaz volna, hogy ezekben a naplójegyzetekben itt-ott előfordul az én nevem is!

- Előfordul - felelt Malvin, és hirtelen elpirult, mintha még mindig növendék volna az apácáknál.

De csakhamar észrevette háziasszonyos pillantása, hogy a vályoglábú szolgáló az udvar végében a szomszédos mindenessel kezd hosszadalmasabb tereferébe, mire hirtelen felkiáltott:

- Rozi, megtépem a kontyod.

Majd az ablak előtt fotográfus pózban állongó Szindbádra nézett ismét.

- Ha akarja látni egy régi naplómat, szívesen megmutatom.

Halk rebbenéssel (amely házipapucs-viseletről tanúskodott) tűnt el az ablak mellől. Valahol a szobában egy kulcs kattant, mint valami kis szobai kakas, amely kukorékolásával az alvókat felébreszti. Az asszony hamuszürkébe kötött könyvecskével tért vissza.

Felnyitotta a kellő helyet, és folyamatosan olvasni kezdte:

"Ma megismerkedtem Szindbáddal, akiről barátnőimtől már annyi mindent hallottam. Nos, az ellenállhatatlannak vajszínű kesztyűje volt és nyakában kék babos kötött nyakkendő. Kivágott lakkcipője volt, pedig se vasárnap, de majális sem volt a városban. Néhány szeplő van az orrán, de a nyakán is, ami határozottan árt megjelenésének..."

- Erre nem is emlékszem! - kiáltott fel megrökönyödve Szindbád.

"Alattomos, hízelkedő hangja van, mint valami kupecnek, aki olcsón szeret vásárolni. De én csak fél füllel hallgattam oda, mert észrevettem, hogy a fehér mellénye felső részén egy paradicsommártástól eredő folt van. Ezt a foltot néztem egész idő alatt, amíg Szindbád kedveskedő, alázatos hangon beszélt hozzám arról, hogy már hányszor csalódott a nőkben, mennyit szenvedett miattuk, hányszor akart öngyilkos lenni értük... - »Most is éppen öngyilkosságon töröm a fejem, ha nem akad egy drága kéz a városban, amely megmentse életemet« - mondta szó szerint Szindbád, és olyan merően nézett rám, mintha engem szemelt volna ki élete megmentőjének. Én erre megkérdeztem tőle, hol ebédelt. Szindbád azt felelte: - A legdrágább, a legjobb nőnél a városban. - Mire én azt feleltem neki, hogy a nő lehet a legdrágább, de úgy látszik, hogy asztalkendőt nem adott az ebédhez..."

Szindbád darab ideig szótlanul állott az ablak előtt, aztán kesernyésen nevetni kezdett:

- Lehetséges, hogy valamikor hajlandó voltam bizonyos bolondságokra, de a férfiak idő jöttével rendszerint megkomolyodnak.

A napló halkan összecsapódott Malvin kezében, és a hamuszürke szem most már jóságosan nézett a Szindbád szomorú arcába.

- Az asszonyok azonban sohase komolyodnak meg. Én hálás vagyok azért, hogy valamikor udvarlására méltatott, és ezt nem felejtem el halálom órájáig. Meghívom holnapra ebédre. Lesz kedvenc paradicsommártása és az esetleges foltok ellen tiszta asztalkendője...

Szindbád megcsókolta Malvin kezét, és megkönnyebbedett szívvel ment tovább.

(1924)



A ködmönös nő

Nehogy azt higgye valaki, hogy Szindbádnak őszi időben mindig csak éppen azok a nők jutottak eszébe, akiket imitt-amott elhagyogatott, mint a kertekben a lángpiros körtefákat (amelyek őszi színeikkel már előre példázzák, milyen nagyszerű zsarátnok lesz belőlük vénségükre), a császárnésárga almafákat, amelyek zászlóikkal szinte búcsút integetnek a padlásra költözött gyermekeiknek - nem, Szindbádnak eszébe jutottak ama nőismerősei, akik bizonyos jeladásnak veszik a stiglicek füttyét az országúton, valamint az óbarackfa bekívánkozását a ház belsejébe, mintha csak annál a tűznél akarnának felmelegedni, amelyet maguk gerjesztenek... Ezek a nőismerősök, régi szokásuk szerint, szeretnek papucsban járni az őszi harmatban, mindenféle olyan nagykendőket felkötni, amilyenekben a nagymama érte el a századik életévét - de bizonyos vidékeken nagyon kedvelik az úgynevezett ködmönviseletet is, ezt a rövid bundácskát, amely olyan magyarossá, háziassá, családiassá teszi a barna asszonyokat. Őszidőben, a cinke csengetésére, a varjú papolására, a favágó fejszéjének távoli hangszaporulatára: Szindbádnak a ködmönös nők jutottak az eszébe.

Az mindnyájunk előtt ismeretes körülmény, hogy nem mindig szólítjuk a nőket gondolatainkban is azokon a neveken, amelyekkel a szájunkkal vagy az írásunkkal illetjük őket. Sok nő van, akit konvencionális "Csillagom"-nak vagy "Orvosságom"-nak nevezünk, míg belső világunkban e hölgyek egészen más neveken szerepelnek... A legjobb esetben "Töltött Káposztám"-nak mondjuk őket, de bizony megesik, hogy hallgatnak ők az "Ócska Bocskor" vagy "Kutyateremtette" névre is, amint ezt már megérdemlik. - Szindbád hölgyét szemtől szemben "Virágos Ákácfám"-nak szólította, míg odabévül bizony csak "Disznótor Borcsának" mondta őt. A ködmönös nő viszont Szindbádot megadással és szerelemmel, mint egy virágzó akácfához illik: "Nyírség fiának" mondotta; hogy az ő elfeledkezett szendergéseiben vagy belső káromkodásaiban (amelyhez igen jól ért némely menyecske) minek nevezte Szindbádot, az jó darab ideig nem derült ki.

Szindbád, mikor ismét útra kelt, hogy szemügyre vegye elmúlt világát - a nőket, akik hajdanában az ő szemtükrében igazgatták meg a hajukat, ha komoly sikert akartak elérni a kontratáncban, vagy gazdag öregembert kívántak meghódítani a batyubálban, természetesen nem hagyhatta ki régi ügyfelei közül a ködmönös nőt sem, mint ahogyan a kereskedelmi utazók évek múlva is felkeresik azokat a cégeket, amelyekkel üzleteket kötöttek.

A ködmönös nő portörlő rongyot rázott ki az ablakon ujjatlan kesztyűiben - azokat a láthatatlan porszemecskéket rázta ki, amelyek éjszakának idején leszálldosnak a plafondról, a szekrény tetejéről, a szemöldökfáról, hogy az ember nem is tudja másnap, hogy miért álmodott olyan bolondot. A porszemecskék megint csak néma, rejtélyes, semmitmondó kis idegenek lesznek a nappal világosságában, mintha semmi közük se volna az álmok előidézéséhez.

- Még szép dolog, hogy nem önt le valamivel az emeletről, csak a port rázza a nyakamba! - kiáltott fel vidáman Szindbád, gyakorlott utazó módjára, aki minden alkalommal szem előtt tartja, hogy milyen adjonistennel kell beállítani a vendégszerető házakhoz vagy a rosszkedvű fogadókba.

- Pedig megérdemelné, mákvirág, hogy kancsó vízzel öntsem le az ablakból - felelt a ködmönös nő, hirtelen jött nekividámodással, mint ahogy az ember sohasem tudja bizonyosan a jókedvének vagy a szomorúságának az okát. (Hiszen könnyű volna akkor orvosságot írni a bánatok ellen!) - Ki után töri megint a nyakát ebben a városban?

- Mindig csak nagyságodért, Virágzó Ákácfám! - felelt Szindbád egy színlaposztogató pózával, mert tudta, hogy ez tetszeni fog a ködmönös nőnek.

Az asszony kezében valóban megállott a portörlő rongy - pedig egyébként jó gazdasszony volt. Állva maradt a nyitott ablaknál, mint Kossuth képe, amelyet Lajos napjának előestéjén szoktak az ablakokba tenni e vidéken. A késő őszi napon megpirosodott a kis emeletes ház ódon vakolata, megpirosodott a falba épített gömbölyű kapu (amely csak akkora volt, hogy a legkövérebb vőlegény és holt ember is kiférjen rajta), piroslani kezdtek az ablakok is, mint az olyan házon, ahol már várják a szívtolvaj cigányokat, és a konyhán a mezítlábas szolgáló még a lába ujjait is figyelmezteti, hogy el ne felejtsék azokat a nótákat, amelyeket majd a cigányoktól hallani fognak... Piros lett odafenn az emeleten a ködmönös asszony is, mint akár a piros ász - vagy talán csak Szindbád látta ily meglepőnek a kanális- és sörházszagú, jámbor öregemberek egyszerű cselszövevényességével kanyargó utcákat ez őszi délelőttön?

Akármint volt: a ködmönös nő darab idő múlva intett az emeleti ablakból, oly meggondoltsággal, mintha hosszú alkudozás után határozná el magát valamire:

- Nem bánom, feljöhet egy kis időre, ha tisztességesen viseli magát.

Ez utóbbi megjegyzés Szindbádnak ifjúságát és elmúlt boldogságait hozta emlékezetébe, hogy örömében csaknem visszaköszönt annak az almafejű, veresbor képű vén toronynak, amely a kandúrhátú háztetőkön át figyelte az utcabeli eseményeket. Talán a torony is köszönt volna ez alkalomból, de kalapja régen benőtt öreg fejébe, mint a kopasz emberé, ha hűvösödik az idő. Odafent azonban a harangozó meglódított egy harangot, talán éppen azt, amelynek felavató ünnepélyén Szindbád egykor báli rendező volt.

- Isten hozta nálunk - döngicsélték a szűk diófa lépcsők, a karfák, az ajtók, amelyek miatt csendes olajszaga volt a ház belsejének. Egy rézkilincs az ajtón csaknem elnevette magát, amikor Szindbád ráhelyezte a kezét. Valahol a szomszédban felrettenve törött be egy ablak, amint az ámuló szomszéd az üvegen át akarta kitolni a fejét, hogy mit se mulasszon el az eseményekből.

Az ajtón túl a kis négylábú zsámoly, amelyre a vidéki asszonyságok a lábukat szokták helyezni, csaknem farkcsóválva jött Szindbád elé, mint egy eb, amely megismeri régen látott gazdáját.

*

- Ugyan miféle gimpliket keres megint a városban? Közeledik András és Miklós napja, amikor szellős, hideg kamrákban legkönnyebben felkötik magukat a nők a ruhaszárító kötélre - kezdte a ködmönös asszony.

Szindbád ámultan tette össze a két kezét:

- Ne mondja! Még mindig olyannak látszom, akiért a nők sírdogálni szoktak az almaszagú kamrákban? Én azt hiszem magamról, hogy inkább egy komoly, megbízható varrógépügynöknek látszom, mint valami szeladonnak. Drága, Virágos Ákácfám, régen volt az, amikor a padláslyukból a nők bosszúságukban téli körtével hajigáltak meg.

- Kár, hogy jobban el nem találták. Ilyenkor még meglehetősen kemény a körte.

Szindbád, bár olyan formában helyezkedett el az asszony előtt, mint egy Margittay Tihamér képeiről való alak, bizonyos nagyvilágiasságot vegyített szavaiba:

- Így beszél a város legintelligensebb asszonya? Ezért volt nyaranta Vöslauban, Grácban és a Sóstó-fürdőn? Erre való volt az a sok utazás, hogy végül megkérdezze tőlem, mért nem hajigáltak meg körtével a helybeli nők? Egy külföldet járt nőnek tudni kell, hogy vannak leküzdhetetlen szenvedélyek, a szívhullámok, amelyet a művelt embereknek meg kell bocsátani! Miről írnának regényeket az írók? Miről játszanának a színészek?

- Miről pletykálkodnának a vénasszonyok, ha még szerelem sem volna a világon? - vágott közbe fölényes gúnnyal a ködmönös nő. - Igaza van, sokat utaztam boldogult férjem jóvoltából, bejártuk az egész világot... Azt elfelejtette, úgy látszik, fogyókúrán a Magas Tátrában voltunk. Férjem csak alulról nézte, hogyan kapaszkodom fel a Lengyel-nyeregre, de viszont az ő névjegyét is leadtam abban a barlangban, ahová minden tátrai vendég bedobta a névkártyáját... Nem tudja véletlenül, hogy mi történt ezekkel a névjegyekkel?

- A tátrai múzeumba tették őket - felelt egy gyakorlott turista biztonságával Szindbád. És szemügyre vette az asszony lábát, amelyen hímzett piros papucs volt, amelybe olyan cifraságok voltak szőve, mint a népdalokba.

- Igazán nem vártam vendéget - mondá az asszony, lábait hátrább huzogálva. - Tulajdonképpen mit is néz a lábamon?

- Csak úgy véletlenül, régi rossz szokásból, amikor még romlott ember voltam, és néha az életemet is szívesen föláldoztam, volna azért, hogy egy női lábat megfogjak. Régi dolog ez.

A piros papucsok útközben megálltak menekülésükben, miután a vadász közömbösen elfordította tekintetét a futamodásukról. Megálltak, és kíváncsian visszanéztek, mintha legalábbis a seprőbajuszt keresték volna, amely elől megszaladtak. A seprőbajusz azonban megállott a legközelebbi utcasaroknál... Így aztán a papucsok megint csak előbátorkodtak a zsámoly közelébe, amelyen Szindbád helyet foglalt "régi hódolata jeléül".

Pedig szokatlanul finom harisnyák voltak a lábakon, amely harisnyákat a vidéki nők leginkább hetivásáros napokon szoktak felvenni...

- Rossz szokásaimmal együtt a természetem is megváltozott - mondta Szindbád a délelőttiesen kitakarított szobában, ahol minden olyan rendbe volt rakva, mint temetés után szokás; a virágos zöld szőnyegeken csak egyetlen lábnyom, a Szindbádé, mint valami vőlegényé, aki a nap bizonyos órájában meglátogatni szokta a menyasszonyát; a kályha hófehér, mint a délelőtti gondolat, és benne pirosan sustorgott az akác, még őszies illatokat hozván magával, amolyan fanyarkás csokoládészagot, amilyen szaga a még ki nem száradott fának szokott lenni. A falon a különböző arcképek ragyogtak aranyrámáikban, mintha frissen borotválkoztak volna ők is. A névjegytartó ezüstdaru oly választékossággal emelkedett felfelé a szalonasztal közepén, mintha csupa prépostplébánosok hagyogatták volna benne látogatójegyeiket. Még a székek is tisztábbak voltak, mint estefelé, amikor a környéküket mindenféle sarakkal és porokkal hordják ide a látogatók. Még nem volt szükség a szobafüstölőre, maga a ház ontotta magából a reggeli takarítás utáni jó szagokat.

- Mennyiben változott meg a természete? - kérdezte a ködmönös nő, és az egyik piros papucsot úgy emelte fel, mintha taktust akarna verni valamihez.

Szindbád a legnagyobb szórakozottsággal nézte a papucs játékát, és körüljártatva szemét a szobában, így szólt:

- Például nem szeretem többé a kanárimadarat, nagyon örülök, hogy magánál csízt látok a kalitkában...

- Őszidőben mindig kismadarat veszek a házhoz, amelyet télen táplálok, hogy tavasszal elbocsássam.

- Nem szeretem többé a vinnyogó kis ebeket a szobában, mert erkölcstelenné, kutyatermészetűvé teszik az embereket. Azokat a nagy, komor ebeket kedvelem, amelyek a téli förgetegekben is odakünn alusznak a havon, a szobába csak ünnepnapokon szabad bejönniök, vagy legfeljebb olyankor, mikor a haldokló gazda el akar tőlük búcsúzni.

A ködmönös nő ábrándosan felsóhajtott, és a másik papucsának is engedélyt adott, hogy közeledjen Szindbádhoz:

- Akkor vagyok a legboldogabb, amikor álomtalan éjszakán hallom odakünn a házőrző kutyám tompa ugatását. Mintha nem volnék egyedül virrasztásomban... Mintha volna valaki, aki megvédelmez a trágár korhelyek elől, akik dalolva mennek el kapum előtt... Egy férfi van a háznál.

- És nem szeretem már a töltött káposztát sem - mondá a lehető legközönyösebb hangon Szindbád, mire a kis papucsok szinte rohamlépésben visszavonultak, és az asszony hirtelen talpra állott:

- Még megérem, hogy engem sem szeret többé!

*

Szindbád egy borbély hevével szabadkozott, mint aki elevenbe vágott, de a ködmönös nő most már ragaszkodott a maga igazához:

- Persze hogy nem szeret... Mit is szeretne egy ilyen papucsos vénasszonyon? A fiatal, hajlítható rózsafákat így őszidőben a föld alá dugják a kertben, mert vigyáznak reájuk. A vén rózsafákat szalmába öltöztetik, nekik így is jó. Szalmába vagyok már én is téve.

- Ó, asszonyom - sóhajtotta Szindbád érzelgősen. - Mily könnyű magának, aki telve van igényekkel, szándékokkal, akaratokkal! Éppen olyan könnyű szívvel megkappanozza kiskakasait, mint ahogy elbánik a férfiakkal. Szebb, mint valaha volt... különösen mióta ezt a testhezálló kis ködmönt viseli. Olyan benne, mint egy muszka regényhősnő.

- Parasztikus viselet, de praktikus olyan asszonynál, akinek magának kell utánanézni mindennek, napjában százszor is kimegyek a fűtött szobából. Azt hiszem, maga is egészségesebb volna, ha rókaszőrben járna, mint fiatal korában. A rókaszőr ravasszá és jó étvágyúvá teszi azokat az embereket, akik viselik. Ez a ködmön csak fekete báránnyal van bélelve, azért vagyok olyan szelíd.

Szindbád megcirógatta ültéből a kis ködmön bélését. Valóban meleg és lágy volt az, hogy Szindbádnak nyomban falusi dunyhák jutottak eszébe és e dunyhák alatt való barátságos álmok, amikor odakünn elfehéredik a torony süvege. Ha pedig komolyan felébred az ember, gömböcökbe üti a fejét, amelyek a kamra léceiről lecsüngenek. A fiatal szolgálólányok arculatai úgy nekipirosodnak, mint a cseresznyebefőtt. S ilyenkor már megtudhatni, hogy a miskolci rőfös az őszi vásáron jóravaló, alsószoknyának való barchentet adott-e el?

- Én most már csak álmomban lakom jól az ételekkel és a nőkkel! - duruzsolt Szindbád a fekete bárányt simogatva, és mindenféle prémekre gondolt, amelyeket életében tapogatott. - Felsálszeletet, két nagy darabot ettem például az éjjel is álmomban. Miután ezzel készen voltam, hajnaltájban meglátogatott egy régi hölgy, akire már esztendők óta nem gondoltam. Olyan fülledt illatot hozott magával, amilyent őszi tengerimorzsoláskor vagy téli fosztókában érezni a parasztlányok között.

- No, látom, hogy még mindig olyan romlott a természete, mint fiatal korában volt, mikor mindenféle repedtsarkú nőszemélyek után bitangolt - kiáltott fel a ködmönös nő. - Ezért kellett elhagyni a tisztességes úrinőket, hogy megint csak visszatérjen a züllött életre, ahonnan a női önfeláldozás kimentette? Bizonyosan megint korhelynótákkal múlatja magát, hisz ebben a társaságban nem tanulhat egyebet. - Így szólt a ködmönös nő, és visszavonta a fekete bárányt Szindbád kezéből, mintha az nem érdemelné meg, hogy hozzányúljon.

Szindbád bűnös emberként lehajtotta a fejét, mire a ködmönös nő hamarosan megszánta, és megszelídülve így folytatta:

- Pedig mikor megpillantottam, azt hittem, amit valamikor szegény uram is gondolt: no, végre nekem való ember jött a városba!... Szegény uram ezt úgy gondolta, hogy jött végre egy ember, akivel lehet művelt dolgokról is beszélgetni. Akinek el lehet szavalni a Goethe-verseket, amelyeket hiába tanult meg Selmecen, itt semmi hasznát sem vette, ha idegen ember nem érkezett a városba... Akivel lehet Schubertről meg más bolond muzsikusokról beszélgetni... Aki megérti az embert, ha csak annyit mond, hogy: nacsak, bicsak...

- Fel kellett emelni a poharat - szólt közbe fanyarul Szindbád.

- És az anekdotákat kinek gyűjtögettük, ha nem a nekünk való embereknek?... Lássa, én is azt gondoltam magamban, hogy egy nekem való ember érkezik, aki különb, mint ennek a rongyos kisvárosnak a férfinépsége. És íme, már az első órában a legnagyobb csalódást érzem. Vajon miért tanultam én a töltött káposztát úgy megfőzni, hogy a másik vármegyében is beszélnek róla?

Szindbád szerelmesen nézett a barna asszonyra, mint valami szent nőre, és alattomos hangon kérdezte:

- Tudja, hogy ki írta ezt a verset: Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz?...

- Hogyne tudnám - felelte durcásan az asszony.

- Hát mondja meg nekem, mert én még nem találkoztam utazásaimban olyan nővel, aki ennek a versnek a szerzőjét biztosan tudta volna, pedig a verset mindenki ismeri.

A ködmönös nő összeráncolta a homlokát. Az arcán látszott, hogy úgy számlálgatja magában a magyar költőket, mint az aprópénzt. Megzavarodva, félve pillantott Szindbádra, mint a gyermek tanítójára:

- Azt hiszem, Petőfi írta, ő írt minden magyar verset.

Szindbád nevetni kezdett, olyan hangosan, hogy vele nevettek a különböző arcképek is a polcokon, mintha ők mind tudnák, hogy ki volt ama versnek a szerzője... (Pedig dehogyis tudták.) Az asszony bosszúságában a piros papucsával Szindbád felé rúgott, és kimondotta igazi nevét, amint magában nevezni szokta:

- Maga Vén Korhely!!

Kimondta, és erre megkönnyebbülni látszott. De abbahagyta Szindbád is a sértő hahotázást, és angyali mosolygás terült el arcán; úgy simult az asszony lábához, mint egy vadszőlőtőke a ház falához:

- Hát lássa, én éppen azért jöttem ebbe a városba, hogy a maga töltött káposztájából egyek. Már régen elveszítettem a jó étvágyamat az élethez, az ételhez, az álomhoz; gondoltam magamban, hogy kell valahol keresni valakit, aki megint a régi vasgyomrú, bölényegészségű emberré tesz. Aki visszaadja a hitemet a déli harangszóban; aki megtanít arra, hogy miért kell örvendeni annak, mikor az első lámpavilág feltűnik a városban... Aki megszoktatja velem, hogy megint hűséges olvasója legyek a kalendáriumnak, és el ne tévesszem se az Andrást, se a Miklóst. Akinek a kedvéért recsegőssé válik a hangunk, mint a csizmánk sarka alatt az első jég. Aki a pincehideg boroskancsót kemencemeleg szóval teszi elibénk. Aki a besavanyított káposztafejek közül a hordóból a legnagyobbat válogatja ki a kedvünkért. Aki az igazi nevünkön nevez végre...

- Vén Korhely - mondá hízelkedve, turbékolva, megadással a ködmönös nő.

- No, nem bánom, tegye a fejemre a piros papucsos lábát. Régen látom, hogy ezt akarja.

(1924)



Iszkiri

Egyszer Szindbádot, sok szerelmi bolondságoknak a hősét, üldözőbe vette egy nő. Ez pedig ilyenformán történt.

Pálma, bármilyen nemesen hangzik is ez a név: olyan szenvedélyes asszonyság volt, hogy ha megmérgesítették, harapott. Sok férfit megharapva életében... így a márciusi ünnepélyeken, a belvárosi korcsmákban mutogattak egy barna atillás, kék sapkás alhadnagyot, aki kezdettől végigküzdötte az 1848. és 1849-i hadjáratot, és egyszer sem sebesült meg. Mégis, egy titkolhatatlan forradás látszott az arcán: Pálma harapásának nyoma. - Ugyanebben az időben a budai bástyasétány vadgesztenyefái alatt szürke napernyővel, totyogós professzorléptekkel csónakázott egy tiszteletre méltó tudós, akinek soha életében nem volt köze másokhoz, mint a pókokhoz, akik nyilván nagyon kedvelték a tudóst, mert mindenféle könyveket írt róluk. És a pókok költőjének arcán is egy szabályos harapás nyomai látszottak, egy aranyfognak is a nyoma, mert a tudományos ember már második férje volt Pálmának, amikor a napernyő helyett még az asszonyságot hordozta karján. - De még az alhadnagy, valamint a pókpoéta idejében üldögélt Pesten, a Józsefvárosban koporsói között egy úriember, akinek az volt a híre, hogy a legudvariasabb ember a kerületben, mert hiszen többnyire gyöngédségre szoruló, gyászba borult egyénekkel érintkezett. Ez a komoly, fekete ruhás, mindenkire őszinte tisztelettel és bizalommal mosolygó úriember, aki már csak azért sem lehetett kétségbeesve, mert bizonyosan tudta, hogy előbb-utóbb mindenkinek szüksége lesz az ő portékájára, a koporsóra, mondom, még ez a mézes ember is, aki a lehető legnagyobb udvariassággal tessékelte boltjába a vevőket, ő is harapást viselt az arcán, mert mielőtt a búskomor foglalkozásra szánta volna magát: harmadik férj volt Pálma mellett. - De bizonyosan akadtak még mások is a városban, akiknek nem voltak hivatalos papirosaik arról, hogy Pálma törvény adta, feleségi jogon harapta meg őket. Pálma ugyanis szerette a divatos táncokat, lehetőleg mindegyiket megtanulta már idejében, mikor is meglátogatta a tánctermeket, és így megismerkedett különböző férfiakkal, akik rövidesen azt kezdték érezni magukon, hogy Pálma szerelme nélkül nem élhetnek tovább... Amíg aztán Pálma megharapta őket. És ez a harapás fájt, mert Pálmának évről évre több hamis foga lett. A hamis fognak pedig az a tulajdonsága, hogy nem érzi, meddig mélyed bele az eleven húsba. Hát a leírt úrhölgy vette üldözőbe Szindbádot.

*

Lesett rá a Nagyopera árkádjai alatt, olyan ártatlan arccal, mintha csak a színlapot olvasná, és mikor Szindbád arra járt, hirtelen Szindbád mellett termett: "Maga gazember, már megint kivel csal meg, hogy hetek óta nem látom?" - kérdezte olyan hangon, hogy a sarki rendőr már jegyzőkönyvecskéjét kezdte tapogatni, hogy abba majd hivatalosan is bevezesse a szerelmesek nevét. Szindbád udvarias ember volt, nem válaszolt tehát Pálmának, mert nem akarta a hölgy érzékenységét megbántani. Csendben menekülésre fogta a dolgot. Az Andrássy út egyik oldaláról a másikra cikázott, mert komoly futamodást nem lehetett rendezni a népes útvonalon. Csodálatosképpen a kocsik nem gázolták el a mindenütt Szindbád nyomába iramodó hölgyet... Sőt annál inkább szitkozódott, örök szerelmet emlegetett, amelyet Szindbád ígért volna. A lovas rendőr már éppen sarkantyúba akarta kapni lovát, hogy utolérje a menekülő férfit, de Pálma rákiáltott: "Ne merjen a mi dolgunkba avatkozni!" A lovas ijedten szalutált, pedig ezek a rendőrlegények nemcsak a lovat, de rendszerint a nőket is összeverik. - Így történt aztán, hogy Szindbád egérutat vett, és mindaddig futott, amíg a Soroksári út végére érkezett, ahol ama bizonyos 1848-49-i Honvédmenházban Pálmának a férje, az alhadnagy lakott.

- Hadnagy úr, hoztam magának egy jó szivart - kiáltott fel megmentve és lelkendezve Szindbád. (Erre a helyre nem merészelte őt Pálma követni.)

*

Lesben állott Pálma a Lánchídnál, gróf Széchenyi szobra előtt, amikor arról értesült, hogy Szindbádnak Budán van dolga. (Gépolajat kellett vinni egy kedves kis varrónőnek.) Pálma a mozdulatlanságra ítélt grófot kérdezte: "Mit érdemel az olyan ember, aki idecsábítja a nőket, aztán faképnél hagyja őket?" Mit, mit nem felelt a gróf, azt sohasem lehetett megtudni, mert Szindbád megpillantván Pálmát a szobornál, futamodásra vette a dolgot. Persze, Pálma sem molesztálta tovább a szobrot, hanem Szindbád után vetette magát... Szindbád ilyenkor következetesen azon a hídoldalon menekült, amely oldalon a Budáról jövők szoktak dolgaik után járni. Ezek a járókelők mindig oly sebbel-lobbal igyekeznek, mintha valahol tűz volna Pesten, amelynek az oltása az ő dolguk. Nem hallgatták el tehát kevésbé hízelgő megjegyzéseiket a szemközt futamodó Szindbádról, de ezeket a megjegyzéseket már többnyire a Szindbád nyomába igyekvő Pálmának kellett lenyelni. A Lánchíd után következik a Várhegy, amelyre Szindbád könnyűszerrel menekült, részint azért, mert pontosan tudta az utat errefelé, részint pedig Budán, a szerelmesek városában mindig hétmérföldes csizmákban járt, mint Ámor futárjához illik. Pálma, aki testi terjedelme miatt már nem mászott fel a hegyre szerelemből (de annál inkább féltékenységből), kimerülten követte szerelmesét. Ha történetesen arra hajtott a miniszterelnök, ezt a jó urat hívja segítségül. De a miniszter ritkán járt errefelé, azért Szindbád rövidesen elérte a Várat és ott a bástyasétányt, ahol ama tudós ember szürke napernyője alatt sétálgatni szokott:

- Professzor úr, hoztam magának egy gyönyörű pókot - kiáltott fel Szindbád, és az egykori férj karjába kapaszkodott. (Pálma ugyancsak nem merészelte követni szerelmesét e helyre.)

*

Ám Pálma fáradhatatlan volt akkor, midőn arról volt szó, hogy Szindbádot megint üldözőbe vegye. Pálma, miután egy hordár piros sapkáját kicserélte egyik régi férje keménykalapjával, és az átöltözött hordárt Szindbád nyomába szalajtotta: rövidesen megtudta, hogy a csalfa férfiú egy józsefvárosi kiskorcsmába szokott lengő léptekkel benyitni, és ezen a helyen az a különös szokása van, hogy a borospoharakat hosszadalmasan nézegeti. "És miféle vendéglősné van ott?" - kérdezte Pálma, aki türelmetlenül hallgatta végig a privátnyomozó jelentését. "Egy kövér asszonyság!" - felelt a hordár. "Ez az!" - kiáltott fel Pálma, a hordárnak csaknem a karjába kapaszkodott, midőn ama bizonyos vendéglőbe elvezettette magát.

A vendéglő az "Ecetfá"-hoz volt címezve, de a ravasz cím nem vezette félre Pálmát, nemhiába volt már bánatos, hosszú orra a sok szerelmi csalódástól: azt sejtette, hogy az "Ecetfá"-nál édességet is mérnek. Most az egyszer valóban tetten érte Szindbádot. Az a nő, akit a tudatlan hordár "egy kövér asszonynak" nevezett, úgy ült Szindbád ölében, mintha lovagolt volna. Vöröses volt. - Pálma, barna nő létére, mindig gyűlölte az alattomos szőkéket; kövérkés volt, de nem a zsíros koncoktól, hanem a szerelemtől - holott Pálma gyermektelen és sovány volt... Olyan ártatlan, kék szeme volt, mint a méregkeverőknek, holott Pálma szemével is mindig azt fejezte ki, amit a szájával.

Pálma tehát radikális módját választotta a törvénycsinálásnak. Kiállott a vendéglő ajtajába, és teli torokkal elkiáltotta magát:

- Segítség! Gyilkosság!

Szindbád már tapasztalatból tudta, hogy mi szokott az ilyen kiáltozás után következni, azért hamarosan elmenekedett az oldalajtón, de a szegény "kövér asszony" helyén maradt, és kénytelen volt az idegen nő esernyőcsapásait elviselni.

Ezek az esernyőcsapások okozták, hogy Pálma Szindbádot már csak a József körúton tudta utolérni, mégpedig nem messzire a harmadik férje, a koporsókereskedő boltjától. Szindbád bemenekült a boltba, és lelkendezve így szólt a nyájas kereskedőhöz:

- Főnök úr, egy testemhez szabott, kényelmes, korrekt koporsót szeretnék vásárolni.

A kereskedő vidoran bólintott, és a legközelebbi koporsóra mutatott.

Szindbád leemelte a koporsófedelet, elhelyezkedett a koporsóban, de mielőtt kényelmesen kinyújtózott volna, a koporsófedelet magára húzta. Mire Pálma megérkezett volt férje kereskedésébe: Szindbád eltűnt...

- Talán egy koporsót parancsolsz? - kérdezte a nyájas kereskedő volt feleségétől, és fogait mosolyogva villogtatta. - Vagy pedig iszkiri innen kifelé!

(1925)



A balatoni sellő

- Csak még felfelé a fejjel! - mondá magában Szindbád. - Utóvégre az nem sokat számít, hogy Almásról éjszaka kellett megszökni, Almás csak egy rongyos mezőváros.

(Almáson ugyanis az a félreértés történt, hogy felháborodott férfiak azzal gyanúsították Szindbádot, hogy egy módos özvegyasszonyt akar megszöktetni. Ha már férjhez megy az özvegy, válasszon helybeli embert, maradjon itt a vagyon.)

Ugyanezért Szindbád most másfelé vette útját, hogy legalábbis a Duna folyam válassza el a kellemetlen almásiaktól! "Stuart Mária" jutott eszébe, aki egy Balaton-parti ódon vadászkastélyban éldegél, a szőlőhegy alatt, és mindig terem annyi borsó a kertjében, hogy vendégül láthatja azokat a férfiakat, akik tisztelettel és hódolattal közelednek feléje.

Stuart Mária aranyszőke volt, többnyire piros slafrokkot viselt, a papucsát kihajította az ablakon is, ha valakire megharagudott, káromkodásokat tudott, amelyeket az 1848-49-i hadjárat egyik komáromi kapitányától tanult, aki kilencvenhárom esztendős korában vette el feleségül, ugyanezért a katolikus lelkész nem akarta eltemetni az istentelen hadfit, Tapolcáról kellett elhozatni a kálvinista papot. De az öregúr jól kinevelte Máriát, regénykönyveket olvastatott vele, divatlapokat járatott a címére, a helybeli postahivatalban mindig nagyot nézett a kisasszony a legújabb Egyetemes Regénytár kötetein, amely piros vászonba kötve nagy szenzációt hozott Őrbe. Az egykori Esterházy-kastély bolthajtásos bejáratára bizonyos tisztelettel nézegettek a Balaton-parti országút utasai.

- Nemcsak kulacsgyűjtemény van ott - mondogatták -, hanem könyvtár is.

A honvédbajnok végre is belehalt süketségébe, amelyet Komáromban szerzett, amikor egy puskaporos hordón pipázott. (Persze, a hordó felrobbant.) Stuart Mária csalékony egérfogó szemeivel kipillantott a gledícsiakerítésen, hogy Szindbád csaknem a nyakát törte ki, amikor leugrott az alig lassító személyvonatról. (A poggyászát majd Tapolcáról hozza vissza a vasúti kalauz, akinek szabad volt szűzdohányt termelni a kastély kertjének rejtettebb részében.)

- No, nemhiába csergett a szarka! - mondá minden meglepetés nélkül Stuart Mária, amikor Szindbád benyitott a házba, és az ajtó mellett szemügyre vette az öregúr parapléi, sétapálcái, bunkósbotjai között azt a furfangos fokost, amely lőni is tudott.

- Úgy látom, még senki sem viseli a fokost!

- Ritkán vetődik művelt ember erre a környékre - sóhajtotta Stuart Mária. - Itt legfeljebb a Borászati Lapok-at olvassák. Nem értem, hogyan élhetnek a helybeli férfiak olvasmányok nélkül. (Amint leesik az első hó: nyomban prenumerálok valamely hírlapra, azonkívül egy láda könyvet készítek az ágyam mellé. Megesik, hogy napokig sem kelek fel, ha valamely érdekes regényre találok. A Bolygó Zsidó-t háromszor is elolvastam.)

Szindbád észrevette a fogason az öregúr taplósapkáját. Felpróbálta:

- Nem csodálom, hogy személyesen járt a pincébe az öregúr, jó meleg ez a sapka...

- Dehogy, dehogy - felelt rezignáltan Stuart Mária. - Éppen az volt a baj, hogy lassankint minden teendő reám hárult. A pincébe kellett járnom, holott tudom, hogy őszidőben mindenféle legyek és bogarak jönnek a borral együtt a szobába. Dohányt kellett vágnom, mégpedig finom szálakra, leányhaj vékonyságúra, mint az öregúr mondta, mert végül rákapott a cigarettára, és mindenütt eldobálta a csutkákat, hogy alig győztem takarítani utána. Még a szövetkezeti bolttal is nekem kellett számolnom, pedig testem-lelkem utálja a számokat. Alig értem rá egy-egy regény elolvasására, arról pedig szó sem lehetett, hogy napokig ágyban maradhassak. Nem, Szindbád, nem voltam én olyan boldog, mint messziről látszottam.

Szindbád a díványt próbálgatta, amely komoly lószőrrel volt töltve, és valóban arra látszott teremtve lenni, hogy rajta beszélgetve töltse el életét az ember.

- Hiszen a kanapéra nem volt panaszom - sóhajtotta Stuart Mária -, de rosszak ebben a házban a kályhák. A grófék csak amolyan nyári lakásnak használták, ezeket a vaskályhákat szegény, boldogult uram rakatta a szobákba. A vaskályháról pedig maga is tudhatja, hogy minden percben rakni kell!... Mily unalmas felkelni a díványról, ha az ember nem akar megfagyni! Sohasem olvastam egyetlen regényben sem, hogy a hősnőnek magának kellene befűteni.

- Pedig maholnap befagy a tó - ábrándozott Szindbád, az ablakhoz állott, és hosszadalmasan elnézegette a nádast, amely most fagyosan, hangtalanul állott. Csak egy-két cigánykacsa próbálkozott a partig, de az is inkább a víz alá merült, mert a parton semmi ennivalót nem talált.

- Még akasztott ember sem szeretnék lenni ebben a házban - mondta fogvacogva Stuart Mária. - Egyszer majd felkapom magam, eladok Schwarznak mindent, és belemerülök a fővárosi élet zajongásába. Pesten élni - ez a vágyam.

Szindbád regényes gravűrök közepette nézegette a Badacsony felé kanyargó országutat, amelyen boroshordókat szállítottak fuvarosok. Piros téli délután volt.

- Vajon estére Tapolcára érnek-e? - kérdezte elgondolkozva.

- Az a kérdés, hol fúrják meg a hordókat - válaszolta unottan Stuart Mária. - Mind gazember az ilyen fuvarosfajta. Láthatatlan lyukat fúrnak a hordóra, hogy azt senki észre ne vehesse.

Szindbád rajongott, mint romantikus férfiúhoz illik.

- Itt szeretnék élni, mint a Himfy költője. Borházban, régi, oszlopos házban, nyáron diófa árnyékában, télen a kályha mellett, és néha egy jó kutyával sétát tenni a környéken.

- Hát csak maradjon itt, ha kedve tartja. Én az esti vonattal Pestre utazom. Legalább egy moziba is jussak már életemben - felelt keserűen Stuart Mária. - Ha még egyszer szerelmes lennék életemben, csak egy parkett-táncost választanék. Ó, milyen jó lehet az, amikor az embernek a mulatóhelyekre szabad bejárása van!

(1925)



A szerelem lexikona

Szindbád, ez a kalandos művészegyén, mielőtt halálát érezte volna közeledni, elhatározta, hogy valamely jó és nemes cselekedettel meghálálja embertársainak mindazt, amit vele szemben elkövettek: ugyanezért tervbe vette, hogy annyi haszontalan lexikon mellett - szerkeszt egy új lexikont, amelynek az lenne célja, hogy a szerelemben járatlan fiatalokat és a szerelmet felejtő öregeket kitanítgassa azokra a dolgokra, amelyeket a szerelemmel foglalatoskodóknak tudni kell.

A lexikonszerkesztés akkor is igen komoly munka, ha mindenféle tudományos bolondságokról van szó. Elképzelhető, hogy milyen nagy feladatra vállalkozott Szindbád, amikor a világ leghatalmasabb tudományát, a szerelmet akarta lexikonba gyűjteni.

Messzibb utakra kellett neki elmenni, mint Kolumbusz Kristófnak. Mert hiszen szerelem azokon a világtájakon is van, ahol még ez a nagy utazó sem fordult meg. Így például azoknál a néptörzseknél, amelyek olyanformán adnak szerelmi jelt, hogy taposni kezdik egymás lábát az asztal alatt, ahelyett hogy nyíltan bevallanák érzelmüket.

El kellett vándorolnia ismeretlen tartományokba, álöltözetben, mint akár Vámbéry Árminnak, hogy hírt hozhasson azokról az emberekről, akik némán tartják a szájukat, amikor szeretnek; de annál inkább foglalkoztatják a kezüket, mégpedig oly mohósággal, mintha a gyűrűviselésre való ujjuktól, a kötőtű vagy a kardforgatásra való csuklóktól, a támaszkodásra való könyököktől, sőt a hőmérő szorítására való, rejtett hónaljaktól akarnák megtudni embertársuk hajlandóságát.

Bejárt városokat, ahol a szerelem járványossága ellen olyanformán védekeznek az emberek, hogy messziről nézegetik egymást még a templomokban is, ahol külön helyük van a nőknek, és külön helyük a férfiaknak. Rámeresztik egymásra a szemüket még a színházban is, pedig a komédiásné és a hisztrio azért kapja a fizetését, hogy mindenki őket nézze, amikor a lámpásokat felgyújtják. De ugyancsak bámulják egymást az utcán is, pedig az utcákat azért találták fel, hogy azokon ügyes-bajos dolgaik után járjanak az emberek. A fogadókban is nézik egymást azok, akik szeretni szeretnének, márpedig a fogadókat valóban azért építették, hogy ott vörös borban főtt vadkant egyen mindenki, aki megéhezett. Szindbád bejegyezhette a lexikonába, hogy ezek a szemek, amelyek hosszadalmasan nézegetik egymást: előbb-utóbb kancsalítani kezdenek. Jó szerencse, hogy a legtöbb városban már akad szemorvos is, aki a kancsiságot elmulasztja. Nagy baj kerekednék abból, ha minden szembetegséget azzal az orvossággal gyógyítanának, amellyel a tudatlan beteg szeretné, tudniillik: csókkal.

Benézegetett házakba, ahol külsőleg semmiféle jel nem mutatta, hogy ott a szerelmet ismernék. Így: hiányzott a gyaluforgács, amely nappali lengedezésével megmutatná az utat, amint az éjszakai lámpás azokra a tájakra, ahol a szerelmet ismerik. Nem száradtak az udvaron női nadrágok a kifeszített kötélen, sőt még öregasszonyok barchent alsószoknyái sem. De még csak címtábla se volt a kapura szegezve, amely táblán piros lábú gólya pólyás kisbabát tartogatna csőrében, ahol minden bizonnyal meg lehet találni a bábaasszonyt, akinek annyi sok mindenféle köze van a szerelemhez... Nem, egyetlen jel sem mutatja a házon, hogy ott Szindbád megfelelő anyagot talál a Szerelem Lexikonához, és ez a nagy cselszövő a legjámborabb, galambdúcos házakban is felfedez valamely tudnivalót, amelyet gyorsan feljegyez lexikona részére. Így például kiderítette, hogy az asszonyok öregségükre miért szeretnek foltozni. Semmi másért, mint azokért a mellényekért és nadrágokért, amelyekben azelőtt szép, derék férfiak voltak elbújva, akik aztán itt hagyták emlékbe a mellényüket és nadrágjukat, miután ők maguk Soroksárra vagy még messzibb elutaztak. Ezekkel a mellényekkel és nadrágokkal szerelmeskednek foltozás közben az öregasszonyok. Vajon megértik-e a foltnadrág jeladásait a messzire ment utazók?

Bepillantgatott ablakokon, pedig nem mindegyik ablakból lógott ki száradó női harisnya, amely a legbiztosabb jele annak, hogy valamely útja van a házban lakó nőnek - útja, amely esetleg halállal is végződhetik, mert hiszen a szerelem miatt meghaló nők rendszerint tiszta harisnyát húznak lábaikra. (Miért van ez így? Szindbád ezzel nem sokat törődött, de mindenesetre felvette lexikonába a tüneményt.) Mondom, bepillantgatott ablakokon, pedig az ablakban nem is állott tótágast valamely hölgy, aki emígy akarja tudtul adni az egész világnak, hogy szerelembe esett. Sőt még csak varrógép pergése sem hallatszott ki az ablakon, pedig ez a pergés a legtisztább jel arra nézve is, hogy a nők mindenféle nyugtalanító álmokat akarnak elűzni magukból. Nem; csend volt az ablak mögött, de valami láthatatlan fuvalom mozgatta a csipkefüggönyt, amelynek fehér anyagába egy fekete cérnába fűzött varrótű volt betűzve... Szindbád nem sokáig habozott annak az eldöntése felett, hogy ez a fekete cérna a fehér függönyön néma jeladás akar lenni annak a részére, aki az ablakon betekint. Azt jelenti tán, hogy "itthon vagyok és várlak", vagy pedig azt jelenti: "ma ne gyere". A Szerelem Lexikona könnyen megmagyarázza az ilyen dolgokat, mert hiszen a mindentudó lexikonnak azt is kell tudnia, hogy miért mennek a hirtelen, elhamarkodott kötés folytán néha görcsbe a női ruhákon alkalmazott szalagok, harisnyakötők és alsószoknyazsinórok. (A lexikon azt mondja, hogy a görcs mindig szerelmi csalódást jelent.)

De lexikonja szerkesztésénél Szindbádunk mégiscsak legjobban szeretett elmenni az álmok országába.

Kitapasztalta, hogy az álmok, amelyek a szerelemre is vonatkoznak, nem a legkülönfélébb időkben szokták meglátogatni a nőket és férfiakat, hanem azoknak megvan a maguk rendes idejük. Így például a férfiakról feljegyezte, hogy többnyire akkor álmodnak szerelemmel, amikor ebéd utáni álmukban a pipaszárat leejtik a dívány mellé. A nők pedig akkor engedik át magukat a szerelmi álmoknak, amikor nincs kenyérsütés, sem nagymosás, tehát a hajnali órákat is az ágyban tölthetik. Kitapasztalta, hogy ezen hajnali álmok után olyan révedezve szoktak másnap nézni a nők, mint valamely elröppent lepke után. És gyakran még a legjobb barátnőjüknek se merik bevallani, hogy mit álmodtak hajnalban.

Kitapasztalta ez a szorgalmas gyűjtő, hogy a szerelem sem más, mint egy hajnali álom, amely dolgot már előtte is többen felfedeztek. Amint az álomban történnek a lehetetlenségek, ugyanúgy megesnek azok a szerelemben is.

Így például az öreg nyoszolyában az emberi kor legvégső határáig perceg a szú. Az ágyban fekvő nem is gondol arra, hogy a szú beszélgetésén kívül más dolgokat is hallhat valaha álmában. (Legfeljebb egy gazdátlan egér pörget meg egy földre esett diót.) És egyszerre mégis azzal ébred fel álmából, hogy kóborló zenészek mentek el az ablakai alatt. Vagy pedig tél közepén is madarak éneklését hallja, mintha tavasz volna. Úgy érzi, hogy kinyitják a kaput, pedig ő maga verte rá a lakatot besötétedéskor. A tükör előtt valaki áll - képzeli magában az álmodó... A nő rendszerint álmában idegen arcú férfit lát borotválkozni vagy szakállát fésülgetni; míg ha férfi látja az álmot, akkor ez a szakállas egyéniség a tükör előtt átváltozik nővé, aki hosszú haját fésülgeti, vagy pedig bolhát keres. Mit jelentene ez mást: mint hirtelen jött megszerelmesedést, amelyhez az ágy deszkái között őrlő szúnak semmi köze sincs, hisz ő mindig csak becsületes, tisztességes életre tanítgatta a nyoszolya lakóját?

Szindbád tehát a Szerelem Lexikonjában emígy írt:

- Szú. Láthatatlan, faőrlő rovar, amely régi bútorokban szeret lakni, és a hagyomány szerint addig él az ember, amíg a szú hangját hallja. A legújabb tudomány kiderítette, hogy ez a haszontalan kis kártevő bogár is Ámor szolgálatában van, mert hangját néha úgy tudja változtatni éjszakánként, mintha fuvolázna vagy dalolna... és ezzel a huncutságával hozzájárul, hogy az álomba merült emberek akaratukon kívül is megszerelmesedjenek. Azért legjobb kipusztítani a szút a minket körülvevő bútorokból. Sajnos, elpusztításának módját még nem találták fel.

(1925)



A legjobb olyan asszonyt elvenni,
akinek első urát felakasztották

- Ha az ember megöregszik: nem nagyon válogat a megélhetési módozatok között. Így tehát meg kell ismerkedned Szerenádi Szerafinnal is, aki mostanában abból él, hogy azokat a cipőket és papucsokat árusítja, amelyeket valaha a szeretőitől emlékbe kapott. Sajnos, nemigen egyeznek egymással a cipők. Szerenádi vevői tehát az egylábúak közül kerülnek elő... Ritka az olyan bátor ember, aki kétféle cipőt, mondjuk, egy hegyes és egy tompa orrú sarut merne viselni a lábán - kezdte Szindbád egy napon, amikor felébredt benne a lelkiismeret, hogy fia nevelésével keveset törődik.

Szindbád fia mekegett, mint a bárány:

- Már megint mindenféle vénasszonyokkal akar összehozni, akik azzal gyötörnek, hogy fejtsem meg az álmaikat?

- Korántsem - felelt ünnepélyesen Szindbád. - Szerenádi Szerafin nem vénasszony, hanem férfi. Női névre azért keresztelte az apja, mert az öreg előrelátó ember volt. Nem akarta, hogy fiát besorozzák katonának.

- Nagy kötnivaló lehet - mondta Szindbád fia, és most már öklelő kosnak képzelte magát, hogy csak egy mihaszna öregembert kell meglátogatni.

*

Hol lakott Szerenádi Szerafin? Nem is lakhatott másfelé, mint a Bakonyban, ahol még manapság is akadnak bolondos vénemberek, akik azzal fenyegetik dologtalan öreg cselédjeiket vagy megunt hozzátartozóikat, hogy majd elmennek a Sobri Jóska nyomába, szégyent hoznak a családra.

Szindbád az útra összecsomagolta azokat a szivarosskatulyákat, amelyek nagyatyja örökségéből maradtak, amely ládikók színültig meg voltak tömve szivarvégekkel. Ki pipázhatná el ezeket a szivarvégeket, ha nem Szerenádi? Arcképeket vett magához - amelyeket valaha képes- és divatlapokból vagdosott ki ugyancsak a nagyapja, amely képekkel közönségesen a vidéki emberek a hátsó kamráiknak a deszkafalát szokták beragasztani. Hadd izguljon az öreg Szerenádi, ha majd megmutatja neki a mexikói császárné vagy Renz lovarművésznő képeit. És az utazáshoz egy olyan régi borjúbőr ládát választott ki, amelyet az utazók mindig a kocsi végébe csatoltak, és a koffer kopott szőrében világosan látszott egy pisztolygolyó nyoma...

- De azt hiszem, akkor járnánk a legjobban, ha a bakra, a kocsis mellé libavirágszínű, kendős kis pesztonkát ültetnénk, és így robognánk be Várpalotára - mondá fiának Szindbád, miután a veszprémi fogadóban még egyszer szemügyre vette a málhákat.

*

Tavasz volt; az út a Bakonyon át olyan mulatságos is lehetett volna, mint a szuplikáns diákok utazása, akik mindenütt mernek dalolni, mert egyetlen krajcárjuk sincs. A veszprémi fiákeres inkább a söröspalackok kedvelője volt, mint a borosedényeknek; amint az útszéli csárdában a fogadós kipattantotta a dugót az üvegből, a fiákeres nyomban a szájához kapta az üveg nyakát, mert véleménye szerint nagy kár volna a kifolyó habért... Szalonnafehérségű derekú nyárfák, aranyvirágos sombokrok, a tavasz friss zöldségeire emlékeztető nyírfák és betyárkalapokhoz illő sötét orgonavirágok után ritkult az erdő, és még abban is szerencséjük volt az utasoknak, hogy egyetlen nyúl sem futott keresztül az úton. De Szindbád mégis elégedetlenül dohogott:

- Úgy látszik, nincs igazi szerencsénk. Se a kocsmában, se az útszélen nem találkoztunk se betyárokkal, se betyárnőkkel. A kocsmárosnék errefelé már nem etetik meg az utazókat, hogy azok a föld másik oldaláról is visszakívánkozzanak hozzájuk. Szó sincs arról, hogy egy csizmadiás szekérrel találkozzunk, amelyen széles derekú asszony hajtja a lovakat, akivel aztán itt az erdőben darab ideig alkudozni lehetne egy pár csizmára. Nem érdemes már vitázni Magyarországon. Vajon, hol fogok neked feleséget szerezni, hogy végre már magam is nyugalomba vonulhassak? - panaszkodott Szindbád a fiának, és ezenközben szőlődombok tűntek fel, amelyeken félrecsapott kalappal álldogáltak itt-ott füstös présházak, mintha még mindig be volnának csípve valamely régi mulatságtól. Majd egy helyen, ahol az árok vizében fehér háziludak próbálgatták olyan pirosra festeni a lábukat, mint a gólyáké, a veszprémi fiákerosnak eszébe jutott a palackba fojtott sör, és hátraszólott cipópiros arculatával:

- Mindjárt Palotán vagyunk.

*

- Csak jól nézd meg itt a házakat, az ablakokat, a kerteket, a kerítéseket és kéményeket; a lugasokat és a kiskapukat; a filagóriákat és a ruháskötélen száradó fehérneműket; a muskátlicserepek mögül egerésző leányszemeket és az özvegyasszonyok portáit, ahol már a fiatal kocsis olyan nagy nyugodalmassággal vagdalja kenyeréhez a szalonnadarabokat, amintha többé semmi gondja se volna a világon. Jól nézz körül az udvarokon, ahol ilyenkor ássák a virágágyakat, amelyekben mindig eltemetnek valakit a múlt időkből. És ügyelj arra, hogy ki jár a padlásra és a kamrába és a pincébe és a jégverembe a leánynép után. És ne menj be olyan házba, ahová sok keréknyom vezet, és a tornácon nagy úton járó csizmákat szárítanak, mert ott neked nincs semmi keresnivalód. Legjobb dolog olyan udvarokon megfordulni, ahol a gyalogutat benőtte a fű, a kisasszony a kút tükrében nézegeti az arcát, az özvegyasszony pedig olyan elgondolkozással pödörgeti kezében a ruhaszárító kötelet, mintha azzal valamely különösebb célja is volna. Általában, ahol valami gyász vagy bánat mutatkozik a háznál: olyan helyen érvényesülhet a tapasztalatlan fiatalság is. Mert ismétlem, hogy már végre kedvemre akarok élni: megházasítlak - intette Szindbád a fiát, amikor a régi várkastély előtt elhaladt a kocsi, amely várkastély ablakában az akkori tulajdonos éppen állatbőröket szárított.

- De hát miért akarja, hogy mindenáron megházasodjak? - mekegett ismét Szindbád fia. - Talán bizony valamely régi szeretőjét akarja a nyakamba sózni?

- Ez se volna éppen a legrosszabb eset - vélekedett Szindbád. - Mert legalább előre kitaníthatnálak, hogyan lepjed meg ügyünk érdekében a kiszemelt szívecskét. De mégse ezt szándékozom tenni, mert jobban szeretem azt a festékszagot, amely festékkel az új nyoszolyákat szokták bevonni az asztalosok, mint a régi ágyakat, amelyben nagybetegek siránkoztak, haldoklók kapaszkodtak az ágy deszkáiba. Engem már csak a fiatalság érdekel - fejezte be szavait Szindbád, amikor egy öregember, aki az utolsó napsugarakat lopkodta egy kapu előtti kövön, elszáradó kezének egy fáradt mozdulatával megmutatta az utazóknak azt a házat, ahol Szerenádi Szerafin lakott.

*

Az arc, amely egy ablak mellett feltűnt: olyanforma volt, mint egy Vexir-kép, amelyet a régi magyar házakban lehetett látni. Elölről tán Deák Ferencet mutatta a kép, de jobb felől nézve bízvást Kossuthot, míg bal oldalról Garibaldit vagy más titkolni való férfiút. A ház ablakában mutatkozó öreg kép jelenthetett bízvást egy megöregedett lókupecet, aki összevont, kimélyült szemöldökével egész életében azt az utat kereste, amelyen lopott lovaival tovanyargalhat. Őszülésében is veresedett ez a haj, mintha még mindig fűtenék alulról a szenvedélyes gondolatok. A szürke bajusznak az egyik hegye fölfelé állott, mintha ámulatában úgy maradt volna, amikor valamely női kéz utoljára megpedergette. A zergeszakáll olyan egyenesre volt fésülve, mintha az imént került volna le valamely kalandozó fiatal vadász kalapja mellől. De mégis némi gonoszság mutatkozott ezen a szakállon, mintha mindig azon törné a fejét, hogyan dörzsölhetné pirosra ifjú nők arculatait... Mert az öregemberek szakállainak már nincs sok ráérő idejük, hogy szenvedélyes indulataikat eltitkolják. Sietni kell minden csókkal, amelyet hentergő álmukban még hátralevőnek gondolnak életükben.

Bizonyára megijedt volna ettől a rablólovag arctól akármilyen férfi; erőszak, erő, emberölésig menő elszántság és az önzés hörcsögpofazacskói duzzadtak ezen az arcon, még ha az a legnyugodtabbnak látszott is. A zsarolók arca ilyenforma, akik a nőknek utolsó pendelyét és csókját veszik el...

Még oldalról nézve annyi jelentősége se volt ennek az arcnak, mint egy kusza szarkafészeknek. Nem mondott ez az arc semmit annak, aki oldalról nézte. Az orr szinte igyekezett eltűnni; a fül a koponyához simult; a szem nem rakétázott. Ez az arc megszokta, hogy mindig szemtől szembe álljon, mint a hipnotizőr médiumával.

Szindbád nagy tisztelettel közeledett az öreg lókötőhöz, de az le sem tette kezéből az olvasott könyvet, amint fél szemmel Szindbádra sandított:

- Miféle szél hozott ide? Én már öregember vagyok, nem foglalkozom semmiféle görbe dolgokkal, így leányrablással sem - kezdte az öregember rideg, visszautasító hangon.

- Leányrablás! - kiáltott föl Szindbád. - Engedd meg, tisztelt barátom, hogy most is, mint minden alkalommal, a legnagyobb elismeréssel szóljak azokról a dolgokról, amelyeket a te társaságodban volt szerencsém elkövethetni. A te nagy kiszámító képességed okozta, hogy sohase kerültünk bajba legvakmerőbb csínytevéseinknél sem.

A rabló legyintett:

- Nem érdemes beszélni az egész dologról. Nem csináltunk semmi nagy dolgot, tiszta lelkiismerettel, nyugodtan várom halálom óráját. Ugyan mennyi van még nekem hátra az életből? Látod, éppen Shakespeare színdarabját olvasom a véres királyokról. Ezek vittek véghez emlékezetes tetteket.

Szindbád, miután hiába várta, hogy az öregember hellyel megkínálja, maga vont elő egy faszéket, és akármilyen kajánul nézett házigazdája, sima szóval így beszélt:

- Igazad van, Szerenádi, minden második emberrel megtörténhetik, hogy üstben akarják megfőzni a felbőszült férfiak azokban a falvakban és városokban, ahol darab ideig tartózkodott. Igazad van, Szerenádi, nem olyan nagy dolog asszonyokat, lányokat lopni lakodalmakról, bálakról, templomokból...

- Hát miért engedték magukat? - fortyant föl a tisztelt úr, de most már korántsem volt olyan visszautasító, mint kezdetben. Darab ideig még a könyvbe nézegetett, mintha a megkezdett mondatot akarná befejezni, aztán csendesen begyűrte a lapot.

- Hát most miben sántikálsz? - fordult Szindbádhoz.

A kérdezett őszintén felsóhajtott:

- Elhibázott életemet akarom jóvátenni. A fiamat akarom boldoggá tenni, mert én egész életemben szenvedtem a nők miatt. Hol ezért, hol amazért voltak halálsejtelmeim, csodálatos dolog, hogy életben maradtam.

- Én úgy tudom - mondá igen gúnyosan Szerenádi úr -, hogy tisztelt barátom mindig tisztában volt a következményekkel, amikor egy és más dologgal megterhelte a lelkiismeretét. Régen meghalt az az öregasszony, aki tisztelt barátomat tudatlan gyereknek ismerte volna. Tisztelt barátom nagyon is jól tudta világéletében, hogy bortól és nőtől lerészegedni, aztán betegen kijózanodni szokás. Miért csodálkozik tehát úgy elhibázott életén?

- Azt hittem, hogy örökké tart a mámor - védekezett Szindbád.

- Maga hitt ilyesmit? Maga, tisztelt barátom, aki még azt se szokta elhinni, amit a két szemével lát? - csúfolódott az öregember. - Remélem, nem azért jött ide, hogy engem is bolonddá tegyen, mint annyi férfit és nőt életében?

- Tekintettel arra a szövetségre, amely bizonyos körülmények között kettőnk között fennállott, így például akkor is, midőn egy megfiatalító csodaszert árultunk öreg, gazdag embereknek és asszonyságoknak, és akkor is, amikor az elmegyógyintézetből kellett megszöktetni egy zsidó bárónőt, akit féltékeny férje ide bezáratott, amikor a dáma azt kezdte hangoztatni, hogy csak azokat a férfiakat szereti, akik olyan barnák, mint a fokhagymás lacipecsenye...

Szerenádi borúsan közbeszólott:

- Hagyjuk régi üzletkötéseinket, a kuncsaftok nagy részben már a másvilágra szökdöstek előlünk. És én remeteéletre adtam magam. Itt van a szomszédomban a mészáros, akihez csak a palánkon kell átkiáltani, ha egy kis húsra megéheztem. Egy öreg takarítónő hordja a bolhákat hozzám a község minden részéből (azért nem is ajánlom, hogy itt maradjanak éjszakára). Hál' istennek, annyi bolhám van, mint a "Vadkanfő" istállójában, amelyről Shakespeare írt.

A beszélgetés eddigi folyamán is észrevehette Szindbád fia, hogy atyja, minden tisztelete mellett, bizonyos főnöki fölényességgel beszél Szerenádival. A remete magázta Szindbádot, míg az kedélyesen tegezte az öreget. Szindbád most már nem is sokat teketóriázott:

- Ismétlem, hogy föltétlenül számítok a segítségedre. Minden törvényszéki írnok, adóhivatalnok, útmester meg tud házasodni, ha ehhez kedve van. Miért ne tudna megházasodni az én fiam is? Kettőnket is eltarthatna egy asszony, és különben is szeretnék fiam vagyonával magam spekulálni, amellett hogy nagyon kívánkozom a csendes családi otthon után. Egy nagy fa alatt, napsütéses padon akarok üldögélni, amikor a fiam felesége a virágmagvakat tavasszal elvetegeti. És én előre elmondom neki, hogy melyik magból milyen virág lesz.

Szerenádi dörmögött:

- Megérem, hogy olyan szent ember lesz a végén, hogy felmászik valamely toronyba, hogy onnan elrepüljön, mint valamelyik középkori szerzetes.

A remete ezután megmutatta házát... Kis, falusi ház volt; a cserepek felborzolódtak a tetőn, mint a barátságtalan ebek szőrei. Az ajtónál egy gödör volt, amelyben kitörhette a lábát a látogató. A ház végében ablaktalan szoba volt.

- Itt lakik a kísértet - mondta a remete.

- Hogyan jutottál ehhez a házhoz? - nevetett Szindbád.

- Végrendelettanú voltam egy öregasszony mellett.

- Hát egyébként vannak még cipőid, amelyeket eladogatsz?

- Régen eladtam már a hercegné papucsát is, pedig erről azt hittem, hogy szívem fölé tétetem, mikor a koporsóba zárnak! - szólt a remete, és valóban könnyezni kezdett.

- Hát akkor miből tudsz megélni?

Szerenádi szipákolt:

- Zongoraleckét adok. (A házban valóban volt egy rossz zongora.)

- De hát tudtommal: sohasem értettél a zongorához!

- Most sem. De valahogy megélek belőle. Két növendékem van. Sohasem szerettem az egynejűséget.

*

- No, vén lókötő! - kiáltott fel Szindbád. - Hát végre eljutottunk oda, hogy régi barátodnak, aki helyetted annyi szerelmes levelet írt, mert te magad sohasem voltál barátja az irkafirkának: most vallomást teszel. Miféle növendékeid vannak?

- Mindjárt itt lesz az egyik - felelt Szerenádi, és a falu közepén álló torony órája felé nézett.

- Pontosságra szoktattad őket - szólt Szindbád elismeréssel, amikor valóban megérkezett egy falusi leány, aki nyomban nagyon izgatott lett, amikor Szindbádot és fiát megpillantotta.

- Klein Sári kisasszony, bemutatom a "főigazgató" úrnak.

Szindbád csippentett szemével fia felé.

- Vedd karodra Sárikát, és nézzétek meg a kertet, amíg én a tanár urat levizsgáztatom.

Szindbád hosszasan nézett a fiatalok után. A leányka olyan piros volt, mint az újszülött.

- A derekára tedd a kezed - kiáltotta ki az ablakból Szindbád, és a zongorához ült, hogy egy nehéz, hosszadalmas zenedarabot lejátsszon, mintha azt maga a vén Szerenádi játszaná.

- Tekintélyt kell tartanod a faluban - mondá Szindbád a remetének, amikor a zenedarabbal végzett.

- Hm - felelt Szerenádi. - És ha a fiad elcsábítja a növendékemet?

- Ott, a kísértetszobában? - nevetett Szindbád.

- Akár ott, akár a káposztáskertben... Ti továbbutaztok, én itt maradok.

- Nem történik semmi... Ne bolondozz, öreg, Sárika annál hűségesebb növendéked lesz, mert gondoskodtál mulattatásáról.

Ám most megérkezett a második számú növendék is. Erre már Szindbád felállott a zongorától. Strucckalapja volt... Gyűrű gazdag szeme nézett Szindbádra kezéről. A fülledt selyemszoknyából falusi unalom és vágy áradozott, hogy szinte megszédítette melegével Szindbádot. A regálebérlőnek volt az özvegye, és iskoláit Pesten végezte. Az orra, amely eddig szomorú volt, mintha valami örök bánat miatt nyúlott volna meg, szinte piszévé változott, amint a "főigazgató úr" ajánlkozott, hogy a mai zongoraleckét ő adja a tanár úr helyett.

- Te csak menj a kocsmába, kedves kollégám - biztatta Szindbád barátját, és olyan pillantást vetett a kezekre, mintha még sohasem látott volna ily húsos, fehér és izmos kezeket, amelyek nyilván megfojtanának egy férfit. Vajon őt is megfojtják-e? Szindbád így kezdte mondókáját:

- Barátom leveleiben sokat olvastam nagyságodról... Valóban igaz volna, hogy a legszebb hangja van egész Várpalotán? A zongorában virtuóz, és lelke nemességével senki sem veheti fel a versenyt?

Fogorvosoknak vannak ilyen biztató szavaik.

*

Szerenádi nyilván fulladási rohamot kapott útközben, mert haragos köhögéssel állott meg darab ideig az ablak alatt.

A növendékek már eltávoztak, Szindbád az ajándékba kapott szivarvégeket és divatképeket rendezgette. Szindbád fiának kacsafarkához hasonlatos haja még jobban meggöndörödött; kijelentette, hogy Sárit feleségül veszi szívesen; gondoskodjon atyja valamely üzletről, amelyből itt, Palotán megélhessenek.

- Legjobb volna mindjárt zongoramesternek felcsapni - vélekedett Szindbád.

Szerenádi ekkor lépett a szobába, és komoran nézett Szindbádra:

- A régi időben, amikor még üzleteink miatt gyakrabban találkoztunk: az volt a szokás, hogy ha valahol elvégeztük a dolgunkat, onnan lehetőleg sürgősen elutaztunk... Vajon, most más szokások vannak divatban?

Szindbád fiára mutatott:

- Nem lehet utazni. A fiatalúr házasodni akar. Sárival már megegyezett a dologban.

A remete egy darabig tetőtől talpig nézegette a fiatalembert. Nem krákogott, nem káromkodott, a hangja mogorvaságán sem sokat változtatott, amikor így kezdett beszélni:

- Sajnos, nekem nem volt szerencsém ahhoz, hogy fiam szülessen. De ha fiam volna, azt úgy nevelném, hogy tartózkodjon a fiatal nőktől. A fiatal nők csak rontanak az emberen... Először azért, mert semmi hasznos tudományt nem lehet tanulni tőlük, csak érzékenységet, amire az embernek nincs szüksége az életben. Másodszor a fiatal nő szereti magát rábízni az első férfira, akivel megismerkedett. A nyakába ül, dermeszti a szívét, és éjszaka rossz gondolatokat terjeszt. A fiatal nők nekünk, öregembereknek valók, akik már nem egykönnyen kaphatók bolondságokra.

Szindbád nagyon helyeselt a remete szavainak, mire az gunyorosra fordította szavait:

- Azon csodálkozom, hogy nekem kell elmondani mindezeket a fiatalembernek, amikor tisztelt úratyja, az én zenekedvelő barátom ezt jobban tudja nálam.

- Hát mit tegyek? - kérdezte Szindbád fia, és már megint a gödölye hangját utánozta.

Szerenádi Szerafin hidegen, mint egy szigorú, erkölcsös emberhez illik, a következőket mondta:

- Az embernek számolni kell azzal, hogy miből fog megélni öregségére. Zongoraleckéket akar adni vénségére Palotán, vagy pedig kocsikázni akar Veszprémben és egyéb fővárosokban? Élvezni akarja az életet, vagy pedig rabszolgája akar lenni a létnek? Harangozó akar lenni vagy pedig megrendelő, akinek a harangozó elhúzza a nótáját?

- Fiam természetesen rendelő akar lenni! - szólt közbe Szindbád, fia védelmében.

- Nos, ebben az esetben azt vélném, hogy akkor cserélni kell a növendékeim között. Sárit át kell engedni az én igen tisztelt barátomnak, a regálebérlőné pedig amúgy is özvegyasszonyság, tehát éppen arra való, hogy férjhez menjen.

- Azt a vén duennát? - mekegett Szindbád fia.

Szerenádi Szerafin erre már nem is tartotta méltónak a válaszadást. Szindbádhoz fordult:

- Sajnálom, tisztelt barátom, hogy fia még mindig azt hiszi szavaim után, hogy az évszámok jelentenek valamit egy házasságkötésnél.

Szindbád fia (nyilván Sáritól tanulta) felkiáltott:

- És a szerelem?

Sz. Szerafin már búcsúzóra nyújtotta a kezét. Az ajtóban mondta a vendégeinek:

- Legjobb olyan asszonyt elvenni, akinek az első urát felakasztották.

- A bérlőnéét is? - kérdezte összeborzongva Szindbád. (És ezután jó darab ideig igen kedvetlen volt.)

(1925)



Vadkörtefa

1

Abban az időben, amikor ez Szindbáddal történik: már nem szólalnak meg a kakasok este nyolc órakor a Tisza-parton, mert Szindbád a faluba vagy a városba megérkezett. A kakasszó híján tehát gazdasszonyok sem gondolkoznak el sem a piszkafa különös árnyékán, sem a fülemilék énekén, amely ének ezen a tájon akkor is felhangzik, ha szép és meleg a Vénasszonyok nyara... Szindbád nem keltett feltűnőséget megjelenésével a vidéki városban, bár régi szokása szerint minden udvarba, minden ablakba benézett, ha a kaput vagy az ablakot nyitva találta; régi természete szerint füttyszóval vagy halk dúdolgatással kísérte a szobákból kihangzó női éneket vagy zongoraszót; tiszteletteljesen megemelte a kalapját azok előtt az ismeretlen nők előtt, akik az ablakdeszkára könyökölve rajta felejtették tekintetüket a városkába vetődött idegen férfin; szívfájdalmat jelezve, sóhajtozva nézett a girbe-görbe, kisvárosi utca kövezetén szép léptekkel járó kisasszonyok után, mert még messzire van az az idő, amikor a gonosz kövektől elferdülnek a gyenge talpak és a szarvasbokák; valamint megállott estefelé ama házak elé rakott vagy ásott padok környékén is, amely padokon a szomszédság fiatal hölgyei szoktak estefelé kuncogó történeteket mesélgetni, de Szindbád csak annyiban vehetett részt az ártatlan mulatságban, hogy néhány aranypénz az ő szürke fejére is lehullott a szeptemberi akácfáról... Úgy látszott, hogy a kalandok most már végleg elkerülik a szerelmi kalandort. Ugyanezért a Morgó-temetőbe vette útját egy szelíden melankolikus délután, hogy talán a sírhalmokban megtalálja azokat a nőket, akik valaha szerelmesek voltak belé a városkában. Szép káposztafejek és répák teremtek a temető elhagyott részében, ahol valamikor Szindbád hölgyeivel találkozásokat rendezett. De hajh, a bodzafák és a szomorúfüzek sűrűjébe hiába vetett kandi pillantásokat Szindbád, elhárítván a hervadó gallyakat, egyetlen hölgyet sem talált ott, aki látszólagosan egy sír felett merengene, miközben valakire várna.

- Úgy látszik, randevúikhoz jobb helyet fedeztek fel a helybeliek! - dörmögte Szindbád. - Tele van mindenféle újításokkal az ifjúság. Én már nem tudom a helyet, ahol a szerelmesek találkozni szoktak.

Emígy morfordírozva magában, mendegélt rozsdás rácsok, kidőlt-bedőlt sírkerítések, elmosódott nevű fejfák, még talpon álló márványok környékén: egyik-másik név ismerősen közeledett feléje, mintha üdvözölni akarná, de Szindbád lehunyta a szemét, elfordította a fejét, nem akart találkozni a szomorú ismerőssel.

- Minek keseríteném magamat? - mormogta, amikor éppen egy Hatfaludi Kamilla nevű halottnak fordított hátat, akiről némi emlékei voltak, amelyek bizonyára olyan nyomokat hagytak a lelkében, mint a vércsék körmei szoktak a kazlak tetején.

De nem ugrott meg a találkozás elől, amikor egy vadkörtefa alatt Dalondai Boriskával került szemközt. Igaz, hogy Boriska már a föld alatt volt, de sírját magas szárú virágok fedték, amilyen lába egykor a hölgynek volt. Arcképe - igaz, hogy fotográfiában - a márványoszlopba volt illesztve... Szindbád most is büszkeséget, elbizakodottságot és jobbágyi hódolatot érzett szívében a halott előkelő hölgy közelében, aki magas társadalmi állásából hozzája egykor leereszkedett, mintha fáklyásmenet, ünnepélyes katonabanda kíséretében vonult volna be Szindbád szívébe.

Nincs a világon felemelőbb érzelem, mint egy igen előkelő hölgy vonzalmát bírni... Szindbádnak most is kidagadt a melle, megroggyant az alázattól a térde, fátyolos lett a szeme, amint az arckép előtt állott, amelyhez hamarosan hozzáképzelte a vaníliabágyadt szőke hajzatot, az egykedvű, szenvedélytelen, szürkéskék szemeket, amelyek csak kivételesen mondtak valamit, de akkor nagyon sokat beszéltek.

És amint Dalondai Boriska sírdombja felett állott, hogy az örökzöldekből, régi koszorúkból felépítse magában a hiúság, büszkeség, férfias önérzet gyönyörű légvárait, az ősz lehulló lombjai zizegésén át falevél-könnyed lépések hangzottak a temetőben, és Dalondai Boriska monumentális síremlékéhez megérkezett valaki, akit Szindbád nyomban az Utolsó Szerelemnek nevezett el magában.

Leánya vagy testvére volt a megboldogultnak?

Vadgalambszürke ruhája volt, amilyent a holt asszony is igen kedvelt. Amelyben néha olyan előkelő megjelenésű volt, mint egy régi hercegnő, aki csak azért nem vonul a kolostorba a világ unalmai elől, mert valahol egy messzi országban bolyong egy hírhedt kalandor, aki első csókját és szívét elrabolta... Ha visszatérne a lovag, esetleg jégszürkén, megrokkanva. - E ruházat szerint ifjabb, álmodozóbb nőtestvérnek kellett lennie a temetőlátogatónak, aki egykor estenden az ágy végén üldögélt, simogató hangon beszélt, együtt rajongott Dalondai Boriskával Szindbádért és az esetleges többi lovagokért (ha ugyan voltak ilyenek is!), és ugyanabból az okból elfelejtkezett férjhez menni.

De lehetett a lánya is a sírlátogató a megboldogultnak, mert éppen olyan előkelő, senkit észre nem vevő magatartással, féloldalra fordított fejjel, félig lehunyt szemmel, zárt léptekkel jött, mint ahogy Dalondai Boriska járt-kelt egykor a világban.

Mert a lépések módjáról körülbelül megismerni a nőket; miután vannak olyan járású nők, akik még a legnagyobb magányban is úgy mennek, mintha ezer és ezer szem figyelné őket - ezek a nők a nagyvilágnak, az embereknek, a külsőségeknek élnek, szörnyethalnának, ha az utcán elszakadna a harisnyakötőjük... De vannak nők, akik magukban járnak még akkor is, ha majálison vannak, ha tisztelgő gavallérok kísérgetik őket a déli korzón, ha epekedő lovagok követik őket, ütemes lépteiket ugyancsak az ütemekhez igazodó léptekkel: - ők a zárt járású nők, akik a maguk egyéni útjait járják be a földön, akármit mond a világ... Elmennek a legszűkebb sikátorokba is, nem félnek belépni a leggyanúsabb házakba, szívdobogás nélkül mennek végig kanyargós folyosókon, ha a Szerelem éppen ott várja őket. Ah, Boriska nem félt a Kamaraerdő vörös hangyáitól sem, ha Szindbád éppen a hangyabolynál várta őt szíve túláradó érzelmeivel!

És a jövevénynek ugyanaz a zárt, egyéni járása volt, mint a megboldogultnak. Szindbád a szívére szorította a kezét csillapítólag, mintha hallgatást parancsolt volna ennek a régi duhajnak, aki valaha tomboló éjjeli zenélésekben, vad csörömpölésekben és áradozó éneklésekben fejezte ki érzelmeit, ha egy hölgy jelenléte megihlette.


2

A jövevény egyáltalán nem mutatott meglepetést azon, hogy Szindbádot Dalondai Boriska sírja mellett találta.

Kesztyűs kis kezét - amelynek formája nem tudott sem a hajnali nagymosásokról, sem az esti tehénfejésekről - olyan természetesen nyújtotta Szindbád felé, mintha tegnap találkoztak volna.

- Tudtam, hogy ezen a helyen meglelem, mert az ön szíve alapjában véve jó és nemes; a legderekabb ember lehetne, ha lemondana néhány fertelmes szokásáról...

- Mely szokásokról? - kérdé elámulva Szindbád.

- Például, ha tiszteletteljesebben bánna a nőkkel. Nem bánna úgy velük, mintha minden nő a szeretője volna...

Szindbád csendesen nevetett. Ezt a megjegyzést már hallotta valaha oly felejthetetlenséggel, hogy íme, évek múltával is frissen csendülnek fel benne a szavak visszhangjai... Most már tudta a temetőlátogatóról, hogy az sem testvére, sem leánya a megboldogultnak, hanem a legjobb barátnője, aki egykor hol ellene, hogy mellette volt ama viszonylatnak, amely Dalondai Boriska és Szindbád között keletkezett. Csak még a neve nem jutott hirtelen eszébe az önfeláldozó jó barátnőnek. De ezt könnyű volt elintézni...

- Még mindig olyan gyönyörű monogramok vannak a zsebkendőjében, kedves nagyságos asszonyom?

A hölgy, aki a megboldogult előkelőségét örökölte, természetes mozdulattal nyúlt karján függő kis táskájához - amely táska hímzéséről, finomságáról, nemes külsejéről lovagregényt lehetne írni -, a táskából leheletkönnyű, bárányfelhőszerű zsebkendőcskét vont elő, és nyugodtan, félelem nélkül Szindbád kezébe adta, holott akkoriban még divat volt, hogy a férfiak elsajátítsák a nők zsebkendőit.

Szindbád a kendőre nézett. Liliomjárású betűkkel Bella név volt abba hímezve. Szindbád oly feszesen állt sarkain, mint egy táncos, aki tökéletesen biztos a francia négyes következő figuráiban is. Az ajkához szorította a zsebkendőt:

- Sohasem csókolhattam meg a kezét sem. Engedje meg, hogy legalább a kendőjét megcsókoljam, kedves Bella.

Bella nevetett, de csak oly csendes rezignációval, amint azt előkelősége és a temetői környezet megengedte.

- A kezemet akarja?... Nos, tessék!

Könnyed, de nem túl gyors mozdulattal levonta a galambszínű kesztyűt a baljáról. Valóban büszke lehetett erre a kézre a tulajdonosnője - régi királyok mentek ilyen kézért a Szentföldre.

- Bella - mondta Szindbád, kezébe véve az ajándékba nyújtott kezet -, maga mindent tud szenvedéseimről, szívem sajgása miatt való kóborlásaimról, a felejtés útját kereső csavargásaimról... Tudja, hogy egykor halálra sebezve, lesántult szívvel, női cipő hegyes sarkától összetiport lélekkel jöttem ebbe a városba, hogy itt oltalmat, megnyugvást találjak ama drága nő közelében, aki immár sírjában pihen... Nos, a helyzet ma ugyanaz. Boldogtalanabb vagyok, mint valaha, mint jó barátnője, Boriska idejében.

Bella nem tudta, hogy nevessen-e, vagy részvétet mutasson e hévvel előadott szavakra, amelyekről nyilvánvaló volt, hogy Szindbád őket ifjúkorából idézi, amikor még alig terhelte hamis eskü a lelkiismeretét. Bella, előkelő hölgyhöz illően, csendes részvéttel ingatta a fejét:

- Nem tudok önnek hinni, Szindbád, mert kiderült legutóbbi látogatása óta, hogy csaknem minden valamirevaló nőnek ugyanezen szavakat mondta valaha e városban. Tudja, azóta sok ősz múlott el, és őszi estéken a kötött kendő alatt, borzongva és félve, a nők gyónni szoktak egymásnak. Ön sokszor megcsalta nemes barátnémat, holott ő igazán szerette kegyedet.

Szindbádot nem találta készületlenül a szemrehányás:

- Ó, asszonyom, csak nézzen a szívébe, és gondolja meg, hogy vajon mindig igazat mondanak-e a nők, amikor bizonyos életkorokban azzal dicsekednek, hogy ez vagy amaz akarta őket megszöktetni Bécsbe, Velencébe, Miskolcra, már ahová a nőket szöktetni szokás? Ugyebár, asszonyom, Miskolcra a legtöbb hölgy szívesen elszökött volna, ha erre pozitív ajánlatot tesznek neki.

Bella megzavarodott, veszített előkelőségéből.

- Miért Miskolcra? - kérdezte bizonyos álmélkodással.

- Az egyetlen állomás, ahová éjfélkor érkezik a személyvonat. Deres bajuszú, ködszagú, helyeslő vén kocsisok várnak az állomás előtt a kis poggyásszal érkező szökevényekre... Az egymásba karoló szerelmesek, miután a csókok üdvét a személyvonaton nem kísérelhették meg a szomszéd fülkében hortyogó kereskedelmi utazó, valamint a folyosón mellre akasztott lámpájával csetlő-botló vasúti kalauz miatt - a miskolci kocsin először is hosszú, boldog csókot váltanak, mintha messzi távollét vagy huzamos viszálykodás után találtak volna egymásra... Ah, milyen megnyugtató az őszi köd a hosszú miskolci utcákon éjfélkor, amikor a ködön át cimborás megértéssel nézegetnek át a gázlámpák a szökevények felé... A "Korona" fogadóban még operamelódiákat játszik a zenekar az udvaron levő étteremben, bizonyosan a főispán vagy más előkelőségek tiszteletére... A fogadó lépcsőin piros bársonyszőnyeg édesdeden titkolja a szökevény hölgy zergelépteit a boldogság csúcsai felé... És, becsületszavamra mondom, még a folyosón is érzik, hogy aznap becsinált malacot főztek a fogadóban a nagy italú Krúdy úr tiszteletére.

- Becsinált malacot? - kérdezte némi megrökönyödéssel Bella, mintha nem tartaná elég nobilisnak ezt az ételt ahhoz a mérhetetlen áldozathoz, amelyet egy előkelő hölgy tesz, ha Miskolcra szökik a szerelmesével.

- Becsinált malacot, de csak a csontos részekből - ismételte Szindbád halálos komolysággal.

Bella megboldogult, legjobb barátnője sírjára függesztette váratlanul könnybe borult tekintetét.

- Engem a konyha nem nagyon érdekel, inkább a szép és jó könyveket szeretem - mondá olyan hangon, mintha darab időre elvesztett előkelősége most tartaná diadalmas bevonulását a városba, ahol tollbokréták bólongatnak a paripák fején...

Szindbád némileg megcsalódva érezte magát, mert régi időkben a nők körül meglehetős eredményeket ért el a becsinált malac hangsúlyozásával. Nem szólt tehát darab ideig, amely idő alatt szemügyre vette azokat a csodálatos hajfodrozatokat, amelyeket a nők a képes levelezőlapokról, valamint a divatlapokról oly ügyesen sajátítottak el, hogy legalábbis romantikus érzelmű, csodálatos lelkületű, valódi és képzelt regényekkel bajlódó nőkre kell gondolni e frizurák láttára. Vajon a sütővason kívül mely drágalátos gondolatok is fodrozták e fürtöket, amelyek néha úgy tűnnek fel, mint kis kezek, amelyek a férfiakat kiemelik a mindennapiságból, a megunt közönyösségből; máskor kis kampóknak látszanak ezek a göndör hajszálak, amelyek az akasztófák sűrű sorrendjét jelképezik, amely akasztófákat senki nem kerülheti el, aki nők kezébe tette az életét... Szindbád elkényszeredve mosolygott:

- Talán a megboldogult is jobban járt volna, ha meghallgatja előterjesztésemet, miszerint szökjünk el Miskolcra...

Mielőtt e mondatot követő nagy sóhajtást befejezhette volna Szindbád, Bella hirtelen felvetette könnybe borult, fekete szemét - amelynek határozottan az volt a hivatása, hogy útjába álljon mindenféle férfiúi elhatározásnak - és dacosan így szólott:

- Igen, én tanácsoltam neki, hogy ne hallgasson a maga csábító szavaira, és maradjon meg békén otthonában, ha megszakadna is szíve.


3

A vadkörtefáról szálldostak a levelek. Próbálgattak ugyan szárnyra kelni azon a láthatatlan szellőn át, amely a régi temetőkben olyanforma, mintha a holtak sóhajtásaitól eredne, de végül mégiscsak elérkeztek égi aranyköntösben a könnyes felejtéstől nedves földre. Szindbád olyan mozdulatot tett, mintha beretválni akarná a hölgyet.

- És mi lett Kisunyomival? - kérdezte hirtelen való nekilendüléssel, mintha csak most jutott volna eszébe az a kanászos bajszú, öblös, hajóteher mozgású férfiú, akit régebbi időkben lábatlankodni látott Bella körül.

A nő zavartan felelt:

- Itt fekszik ő is nem messzire. Ha kívánja, szívesen megmutatom a sírját. Legkedvesebb barátnőmet csakhamar követte hűséges barátom is...

Ezután meglehetős közönyös léptekkel elindult a nő a temetői avaron, mintha csak egy öreg negyvennyolcas honvéd sírját akarná megmutatni, aki a hazáért elesett. Szindbád szívszorongó ámulattal tapasztalta, hogy mennyire hasonlítanak léptei Bellának ama nőéhez, aki még sírjából is olthatatlan szerelmet és tiszteletet ébresztett Szindbádban. Nyilván a jó barátnő nemcsak a Dalondai Boriska előkelőségét, de járását is örökölte.

Bella egy sírhalomra mutatott:

- Itt nyugszik Kisunyomi. Meghalt, mert szeretett.

Szindbád összevont szemöldökkel vizsgálta hölgyét. Vajon komolyan gondolja azt, amit mondott? A nő olyan egyszerűnek látszott, mint azok a nagyon előkelő régi hölgyek, akik megszokták, hogy gyermekkoruk óta vadászó sólymot tartsanak a kezükön.

Szindbád egyetlen pillantásra sem méltatta ellensége sírját, mert magában Kisunyomit is okozta azért, hogy egykori Dalondai Boriskát nem szöktethette meg Miskolcra.

- Gyerünk vissza a vadkörtefához - mondá némi epedéssel, mintha valami olyan helyre invitálná Bellát, ahová boldog, soha be nem vallott titkok vonzanák a szerelmeseket... Ott, ott, a vadkörtefa alatt voltak boldogak.

Figyelmes, alázatos, szinte megalázkodó hangon kezdett beszélni Bellához, mint egykor jó barátnőjéhez szólott:

- Tehát, nagyságos asszony, nem hiszi, hogy boldogtalan vagyok? Milyen kényelmes dolog is beülni a "nem hiszem" hintaszékébe! A dalnok kionthatja vérét az ablak alatt a havon, a dalnok felhurkolhatja magát a vadkörtefára, és nagyságodék csendesen hintáznak a székben, és mindvégig azt mondogatják: Nem hiszem, nem hiszem...

Bella most Szindbád kezére helyezte kesztyűtlen kezét, és oly hangon szólalt meg, mintha valamely fogadalmat tenne:

- Szindbád, maga nem hiszi, hogy barátnőmmel együtt mennyit szenvedtünk önért. De én voltam az erősebb. Addig tartottam vigasztaló szóval barátnőmet, amíg az felejteni kezdett. Igaz, hogy nehezen ment, amíg lebeszélhettem a miskolci útról, de mondja meg igaz lelkére, mi értelme lett volna Miskolcra szökni?

- Nem sok - felelt Szindbád hirtelen manőverrel -, hiszen a csókok édessége, a karoknak az önfeláldozó ölelése, a suttogásoknak az üdvös zenéje nincsen stációkhoz kötve. Csak olyan régi babonaság az, hogy Miskolcon durranósabb a csók, kiadósabb az ölelés, tartósabb a törvénytelen szerelem. Igaza van, Bella, nem sok értelme van annak, hogy a hölgyeket Miskolcra szöktetik. Soha többé nem proponálom egyetlen úrnőnek sem, hogy üljön föl velem egy miskolci személyvonatra.

Bella nagy szemeket meresztett - mint köznyelven mondják - Szindbád váratlan szavaira. Régi időben éppen úgy szerette ő is e kalandos szójárású, nőzavaró, különös kalandort, mint akár Boriska barátnője. Nem is lehet azt, hogy jó barátnők ne ugyanazon férfiba legyenek szerelmesek.

A vadkörtefáról egy levél hullott le, éppen a Bella kesztyűtlen kezére, hűvösen, kedvesen, mint valami másvilági figyelmeztetés. De már későn volt, Bella ajkán kitódultak a szavak:

- Tehát már le akar mondani mindenről, ami az életben gyönyörű, drágalátos, amiért érdemes élni vagy meghalni?... Lemond a szerelemről, Szindbád?

Szindbád olyan fanyarul felelt, mintha annak a fának a gyümölcse lett volna, amely alatt álldogáltak:

- Nem akarok Kisunyomi sorsára jutni.

- Ah, az egy részeges fráter volt - röppent el a szó Bella szájáról. - Kétszer ivott bort életében. Először a lábát törte, másodszor a nyakát szegte. Mondtam is, miért iszik bort az ilyen ember.

- Biztosan oka volt rá.

- Ah, Kisunyomi - röpködött tovább Bella. - Őreá valóban csak annyiban volt szükségünk, hogy eltitkolhassuk érzelmeinket, amelyekkel az ön irányában vagyunk. Elefánt volt, szegény feje. Mondja, sohasem vette észre, hogy Boriska lába helyett néha más láb is megtapogatta a térdét az asztal alatt?

- De igen. Gyanakodtam.

- Kisunyomiét - esküszöm - sohasem tapogatta meg se az én lábam, se a barátném lába. Most már bevallhatom, Szindbád, hogy maga volt a fűszer az életünkben, a pezsgő a poharunkban, a kívánatos álom, mikor a párnára tettük szegény fejünket. A vadgesztenye nem koppan akkorát a kalapon, mint a maga megjelenése koppantott a szívünkön. De nem becsülte meg magát. Mindenféle fürdetlen nők után vetemedett, akiket szolgálóknak sem fogadtunk volna fel.

Szindbád kesernyésen nevetett:

- Hát azt hitték kegyedék, hogy el lehet felejteni ily drága hölgyeket bármely más nő oldalán? Azok a nők csak arra voltak jók, hogy kézzelfoghatólag példázzák a különbséget, amely maguk és a többi nők között van.

Bella lesütötte a szemét. Darab ideig csendesen gondolkodott, majd valamely olyan hangon szólalt meg, amely mintha nem is az övé lett volna, hanem a sírban fekvő barátnőjéé.

- Ilyen körülmények között megbocsátunk önnek, Szindbád, mert egyebet nem tehetünk. És, hogy lássa, hogy a megbocsátás valóban szívből jött, szegény megboldogult barátnőm helyett elutazom önnel Miskolcra, ha maga is úgy akarja.

- Ez volt szívem vágya - felelt a vadkörtefa nyelvén Szindbád.

(1924)



A dobogó szív simogatása

Szindbád akkoriban azon törte a fejét, hogyan dugaszolhatná ki mocskos pipáját, miután az utolsó női hajtű is elfogyott a háznál - amikor egy igen előkelő megjelenésű hölgy kopogott ajtaján:

- Már nem bánom, akármit is gondol felőlem, de felkeresem, hogy személyesen is megismerkedjek magával.

- Hercegnő! - felelt Szindbád, és csaknem térdre vetette magát a hölgy előtt, aki körülbelül olyan idegrendszerűnek és finomnak látszott, mintha abban a percben szállott volna le valamely nagy európai expresszvonatról, amely boldog napnyugati országokból indul el kelet felé. És a hölgy köpenyegének valóban olyan illata volt, mint a Havanna-szivarok füstjének, amelyet előkelő utasok szoktak a fogaik között szorongatni, amikor a határállomásokon átdöccen velük a vonat.

- Én a spanyolországi szigetekről jövök, hogy magával beszélhessek - szólt a hölgy.

Szindbád körülnézett bagolyvárában. A bútorzat itt valóban nem látszott alkalmasnak egy baleári úrnő fogadtatására, mert az sem volt egészen bizonyos, hogy melyik széknek van kimenőben a lába. A szőnyeg pedig már akkor kopott el, amikor a nádorispán járkált rajta sarkantyús lépteivel... Mindössze annyiban volt kedvező ideje az előkelő hölgy látogatásának, hogy Szindbád szerencsére nemrégen csukta be a faliszekrénybe azt a bolond, öreg kísértetet, amellyel éjjel és nappal társalogni szokott. (A kísértet ugyan hümmögött néhányszor a szekrényben, de azt is rá lehetett fogni, hogy egy kutya nyugtalankodik odabent.)

Szindbád végre talált egy széket, amelyen sem egérfogó, sem ócska, szárnyas frakk nem foglalta el a helyet, a hölgyet leültette, és megkérdezte:

- Valamely álomfejtés ügyében méltóztatott a nagy utat megtenni?

A hölgy bánatosan nézett maga elé. Szindbád ezalatt szemügyre vette arcát, amelynek festéséhez a hölgy leginkább a napsugarat használta. Szinte kreolszínű volt ez az arc, amelyből a mindent kifejező szemek diósan világítottak. Az orra élénk, kíváncsi, mindentudó orr volt, amely valamivel kisebb volt, mint az okosság görög istenasszonyáé, de reményleni lehetett, hogy valamikor még nagyobb is lesz ez az orr. Amikor már mindent megismer a világon, ami érdekelné. Ugyancsak nagyobb formája volt a szájnak, mint azoknak a szájaknak, amelyeket mézeskalácsokra szoktak rajzolni. Ez nyilván azért van, mert az úrnő nem spórol a szóval, gyorsan kimondja azt, amit magában gondol. No, majd kisebb is lesz ez a száj, hogyha nem akad figyelmes hallgatósága minden szavának. - Szindbád megfigyeléseit éppen tovább akarta folytatni a fülön (amely olyan kerek volt, mint a búgó csiga, amely azokat a másvilági hangokat is hallja, amelyeket a földi fülek általában nem hallanak), a hajon (amely olyan dús volt, hogy még az ajkak felé is jutott belőle mutatványképpen), a kézen (amelyet egyelőre szárnyas bőrkesztyű védelmezett tisztátlanságok - így a tekintetek elől is -), mikor úgy röppent fel a nő száján a sóhajtás, mint a halk fenyvesmadár:

- Azért jöttem a spanyol szigetekről, mert azt hallottam, hogy magának van egy házi kísérlete... Én pedig mindent láttam a világon, csak kísértetet nem.

Szindbád nem szeretett a maga kísértetéről beszélni, ezért inkább földrajzi tudományát vette elő:

- Mondja, nagyságos vagy felséges asszony: a spanyol szigetek melyikéről jött vala látogatásomra? A Mallorcáról vagy a Minorcáról?

- Én mind a két helyen laktam a szigeteknek ama részeiben, ahol egész nap ruha nélkül lehetett járni! Mert nem bírom elviselni testemen a ruhaneműt. Éget, zavar, boldogtalanná tesz. Legjobban szeretnék itt is ruha nélkül járni, de tudom, hogy ez lehetetlenség Európában.

- Holott, amint látom: ruhái a legutolsó európai divat szerint készültek - jegyezte meg Szindbád.

- Mit tehetek én arról? - kiáltott fel panaszosan a hölgy. - Utam Svájcon vitt keresztül, és Zürichben így varrnak a szabók.

- Mondjon még valamit magáról - szólt Szindbád rövid elgondolkozás után.

- Huszonnégy óra óta nem ettem egy falatot, mert szép akartam lenni, amikor magát felkeresem. Megfigyeltem ugyanis, hogy sokkal szebb vagyok, ha darab ideig semmiféle táplálékot nem veszek magamhoz. Ez az én legegyszerűbb szépségápolásom a mindennapi fürdőzésen kívül.

- És egyébként mit szokott enni?

- Nagyon szeretem a narancsot. Hét-nyolc darabot megeszem. Némi teasütemény mellé nehéz óbort szeretek hajtogatni mindaddig, amíg némi kis kábulat nem jelentkezik az agyamban.

- És az embereket szereti-e?

- Az Embert (nagy e-vel) szeretem, de sehol se találom. Azért többnyire egyedül vagyok, egyedül utazgatom, és helyemet nem találom. Nem mondhatnám, hogy szerencsétlennek érzem magamat. Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok. Azt hiszem, hogy semmi sem érdekel más a világon, mint a testem tisztasága, valamint a napsugár a tengerparton.

Szindbád, mint ez rendes szokása volt: igen helyeslőleg, megértőleg bólongatott azoknak a nőknek, akik gyónás végett őt felkeresték. De most minden biztatás hiábavaló volt, a nő nem akart többet mondani. Magába merült, mintha valami kútba nézegetne, és másvilágias hangon szólott:

- Ha maga olyan mindentudó, mondja meg nekem, hogy mi történik az én gyermekemmel odaát a másvilágon?...

Szindbád sóhajtott: ez volt tehát a rejtélyes nő titka... Az idegen nő pedig így folytatta:

- Nyolcadik éve, hogy meghalt a leánykám, és nyolc év óta minden hónapban, újholdkor meglátogat. Most már tizenhatodik évében van, és a haja alul ér a derekán, mert a holtak haja a sírban is növekedik. Eljön minden holdújuláskor, és leül az ágyam szélére: megcsókolgatja a kezemet, az arcomat, simogatja a derekamat, mert éppen az ő születése idején epebajt kaptam.

- És valamikor, amíg élt a kisleány: ő dörzsölgette a fájó testrészt az epegörcsök idején? - kérdezte Szindbád.

Az úrhölgy, amennyire előkelő magatartása megengedte, némi lelkendezéssel felelt:

- Igen, mikor már nem használtak a meleg cserepek, sem a különböző orvosságok, leánykám masszírozgatta fájó derekamat, mindaddig, amíg álom ereszkedett a szememre. És azóta is, amióta eltemettem őt ama svájci temetőben, ahol a világon a legbánatosabb fák állonganak, leánykám hűséges maradt hozzám betegségem idején. Eljött és meggyógyított, mikor már nem bírtam elviselni a szenvedéseket. Kilépett a szekrényből, az ablakfüggöny mellől, vagy elődugta fejét a paplan alól, amikor újhold járt az égen, a szél szomorúan sóhajtozott odakint, és az úton járó kocsikerekek úgy lüktettek, mintha mind az én testemen mentek volna keresztül. És nagy fájdalmaimat többnyire nyomban elfelejtettem, amikor ő megérkezett a másvilágról... Igen gyakran kapott odaát új ruhát, amely többnyire megfelelt az én ízlésemnek is. A divatlapokban, kirakatokban, szabónőknél ugyanis mindig megnézegettem azokat a gyermekleányoknak való divatos ruhákat, amilyent én varratnék a leánykámnak - ha élne. És leánykám megérezte a másvilágon a gondolatomat, valóban olyan ruhában látogatott meg, amely az én ízlésemnek megfelel. Csak néha találtam egy fölösleges szalagot a ruháján vagy a hajában.

- Így múltak az évek - ismételte Szindbád.

- Leánykám évről évre növekedett... Úgy fejlődött, mint a narancs a fán. A lábai tartásán láttam, hogy végigjárta ugyanazt a tánciskolát, amelyben valaha én tanultam táncolni... Persze, csak egy vidéki kisvárosban, ahol azóta sem fordultam meg, de leánykám elment oda, ahol a francia négyest nyilván úgy tanítják most is a behavazott téli délutánokon, mint az én időmben, és a táncmestert csak akkor látják szívesen az úriházaknál, ha az lengyel nemesnek adja ki magát. - Az ujjacskáit vizsgálgatva észrevettem, hogy zongoraleckéket vesz - nyilván azon a nagy, komoly Beregszászi-zongorán, amelyen én tanultam skálázni egy elszegényedett, de jó családból való felvidéki kisasszony vezénylete mellett. Ó, hányszor csókolgattam meg ezeket a szegény, kis elgyötört ujjacskákat, mert emlékezetből tudom, hogy a kisasszony milyen szigorú tanítási elveknek hódol... Néha még tollpihét is vettem észre a hajában, mint az én hajamban is volt, amikor télen a nagy dunyhákat még megtetéztük atyám hatalmas utazóköpenyegével is. Talán ugyanaz a tollpihe volt ez, amely valamikor az én hajamban is megakadt.

- Egyszóval végigélte, asszonyom, a gyermekkorát álmaiban?

- Ha én azt tudnám, hogy mindez álom volt, akkor bizonyára nem ülnék itt, ebben az elátkozott kastélyban, hogy a maga bájos arculatát nézegessem. De ezek a dolgok már néha túllépték az álmok határvonalait... Mert nem mindig viselkedett irányomban egyformán az a jó kis szellem, aki megkedvesítette velem a mindenkori betegségeimet. Volt olyan idő, hogy kimondhatatlan szemrehányás és szomorúság ült az arcán, és tekintete majdnem kétségbeesetten tapadt rám mind az ideig, amíg az ablakaim világosodni kezdtek. Akkor szánt meg, mielőtt elment volna mellőlem, és kezének néhány varázslatos simogatásával eloszlatta görcseimet. Ez pedig akkor történt, amikor egy katonai attaséval utazgattam külföldi országokban. A kísérőmnek fontos diplomáciai teendői voltak a különböző országokban, míg énnekem csak az volt a dolgom, hogy attasém udvarlását fogadjam. Nem, másvilági leánykám sehogy sem helyeselte ezen ismeretségemet, amelyet aztán rövidesen megszakítottam.

- Bizonyára igaza volt leányának, asszonyom.

- A leányom és köztem levő jó viszony - ez a másvilági barátság mindig felbomlott: valahányszor egy-egy férfi tolta elő a pomádés bajszát vagy beszagosított borotvált arcát. Nagyon haragudott a tenoristákra, a parkett-táncosokra, általában a színészekre. Ilyenkor még a széket is felborította az ágyam mellett, és dacosan, makacsul, elszántan ült messzire tőlem. Hiába nyújtottam ki feléje a karjaimat, nem jött a közelembe. Lehajtott fejjel hallgatta kedveskedő szavaimat. Száraz szemmel volt képes nézegetni szenvedéseimet. Amikor valamely olyan férfival kötöttem ismeretséget, aki a lámpások előtt keresi kenyerét. Hiába sírtam, hiába kértem bocsánatot tőle, hiába térdepeltem le előtte - másvilági leányom arca nem szelídült, szája meg nem nyílott, keze simogatásra nem hajolt... Így aztán beláttam, hogy a színészek nem nekem való társaság, és búcsút mondtam a festett világnak.

- Talán nagyságod is foglalkozott színészettel?

- Amennyiben színészetnek lehet nevezni azt, hogy engedtem egy céllövő artista ostromlásának, és a céltáblához én álltam ki esténként az orfeum színpadára (természetesen fekete, selyem álarcban). Az artista körüllövöldözte fejem, derekam, lábam körül, és nekem nem volt szívdobogásom, mert tudtam, hogy leánykám vigyáz reám.

- Tehát mégiscsak megbocsátott mindig leánya, és kibékült édesanyjával? - kérdezte Szindbád.

- Igen. Megbocsátotta ismeretségemet a lovas csendőrkapitánnyal, elfelejtette, hogy egy csempésznek voltam a pártfogója, és együtt szökdöstünk át a határon; fátyolt borított még arra is, hogy félbolond muzsikusok, jókedvű diákok dörömböltek az ablakom alatt, pedig ő éppen nálam tartózkodott, hogy kínjaimon enyhítsen... Igazán abbahagytam volna az én vándormadár életemet, ha ő nem jön utánam idegen országokba is. Így félig-meddig ő is az okozója annak, hogy annyit bolyongtam a világban. Megjelent határszéli fogadók nehéz álmú kis szobáiban, ahol az első sötét éjszakát vártam, hogy átkelhessek a gránicon. Világhotelek szolgaszemélyzete között látatlanul érkezett, ha fájdalmamban hívtam. Hózivatarban jött utánam, a Kárpátok közé, a titokteljes vadászkastélyba. És karjaiba vett a bálteremben, amikor ott váratlanul rosszul lettem. De most elhagyott. Már hat hónapja nem jön felém... Istenem, mi történhetett vele a másvilágon?

- Valaminek történni kellett, asszonyom?

Az idegen nő sokáig nézett maga elé, és lassan eltakarta a két kezével az arcát, mintha valami láthatatlan leplet borítana magára, és a láthatatlanság alól felzokogott:

- Férjhez mentem, és anyának érzem magam.

Miután kimondta titkát: megkönnyebbedett. Most már nem is volt többé kíváncsi Szindbád ama fogva tartott kísértetére...

- És a simogatásokkal hogy vagyunk?

- Érzem őket - felelt a nagy lelki felindulás után nekividámodva az idegen nő. - De mintha nem is kézzel simogatnának, hanem egy dobogó szívecskével.

(1925)



Valamely szívhez szóló történet

- Amint a pulykapecsenye mellcsontjának a színe télidőben megmutatja a hideg időjárást, ugyanígy lehet olvasni a nők szájának, arcának, fejének alakjából is, anélkül hogy megnéznéd kalendáriomjaikat, amelyekbe legbizalmasabb feljegyzéseiket teszik... Óvakodj a vízicsikó fejű nőktől.

Így beszélt Szindbád egy reggel, miközben fagyos csirkepecsenyét falatozott - amelynek íze legszebb éveit juttatta eszébe, és mellé piros bort ivott, amely oly áttetsző volt a reggeli napsugárban, mint valamely kellemetes emlék egy nőről, aki sohasem csalt. Kihez beszélt Szindbád? Senki máshoz, mint törvénytelen fiához, akit bizonyos véletlen körülmények folytán feltalált, és most utazásaiban mindenfelé magával cipelt. Kacsafarkhajú, akácfa növésű, az élet bámulatában kerek szemű ifjú volt ez a törvénytelen fiú, akit Szindbád öregségére felszedett. "Már nem tudnám egyedül kimenteni a nőket az égő házból! Engedd, hogy a fiam is segítségemre legyen" - mondá Szindbád a fiatalember anyjának, aki nagy nélkülözések közepette nevelte fel gyermekét. "Félek, hogy rossz házakba cipeli el a fiamat, ahol majd a kiskakast nevezik el a fiamról, miután az öregkakast levágták" - felelt az egyetlen támasztékáért aggódó anya. "Énrólam is sok kakast neveztek el valaha az országban, mégse történt semmi bajom. Sokkal jobb, ha én ismertetem meg a madárijesztőkkel és vándorcigánylányokkal, falvak végén kapargáló tyúkokkal és leselkedő rókákkal, mintha ő egyedül indulna neki az életnek. Hagyj fel, Johanna, a sok hiábavaló női fecsegessél, tudod, hogy ezt nem szeretem" - felelé Szindbád, és bár a jobb vállán még elbírt volna egy búzászsákot, rigó módjára ugró fiát magával vitte, hogy az segítségére legyen az égő házakból a nők megmentésében.

*

Így érkeztek el P.-be, ahol a fogadósné, egy kalendáriomi képecske módjára fakuló nő: Szindbád régi ismerősei közé tartozott. "Arcán az Égi Jegyekből a Halak képe van felírva. Jól főz őnagysága, mégpedig mindig libazsírral" - súgta Szindbád a fia fülébe. A fogadósné is végigmustrálta a fiatalembert.

- Nyilván olyan gazember lesz, mint maga! Már most is úgy kunkorodik a haja, mintha legalábbis valami nő pedergetné álmatlan éjszakáján - vélekedett a fogadósné.

Szindbád az utazásban elfáradva, ledőlt a fogadó pamlagjára, amelyen valaha annyit heverészett, míg sorsának jobbra fordulását várta.

- Menj a konyhába Vénusz után, és tudakozódj nála a hold járásairól. Tudományos fiatalembernek fog tartani - adá ki utasítását fiának Szindbád; ő maga pedig csakhamar kilépett a hátulsó ablakon, mert ott a csirkekaparásokon, kakassarkantyúk nyomain túl, a jégveremnél egy leányzót látott, aki nagyon hasonlított a kalendáriombeli Szűzhöz. "Legalább kikérdezem, hogy ki üt mostanában kilencet a kuglizóban!" - gondolta magában Szindbád, és úgy repült ki az ablakon, mint a vén vadlúd, amikor piros lábú társát a magasból megpillantja.

Vénusz serpenyőivel beszélgetett, zsírt sustorgatott, elgondolkozva tartott egy villát a kezében. Mérgesen felemelt meg visszacsapott egy fedelet a kis fazékra, amely olyan sokatmondólag pöfögött, mintha valami nagyon fontos közlendője volna:

- Tudom, tudom - felelt neki a fogadósné. - Tudom, hogy megjött a gazda.

Azután Szindbád fiához fordult, akit a konyha sarkában egy kőportól fehérlő székre ültetett le.

- Ez így tart reggel óta, mióta maguk megérkeztek. Megbolondultak a kutyáim; úgy szaladnak felém, mintha felborítani akarnának. A nagy kakasom, mely egyébként mindig körülöttem lábatlankodik, mint valamely féltékeny ember, most felrepült az istálló tetejére, és onnan kukorékol, mintha nem férne a bőrébe. A kerítésre ment sütkérezni az iromba kandúrom, pedig csak éjszaka szokott eljárni a háztól. Mondja, maga milyen égi jegy alatt született, hogy már az állatok is észreveszik megérkezését, akárcsak valamikor az apjáét?

- Október havában - felelt Szindbád fia.

- Persze, skorpióban, mint akár az apja, azért hasonlítanak úgy egymásra. Melyik asszonytól?

Szindbád fia kicsit zavartan mondá:

- Anyámat Johannának hívják.

A fogadósné megint csak kénytelen volt lecsillapítani az örömében táncoló kis fazekat:

- Ez a legrégibb fazekam. Ez olyan régi, mint akár a poharam vagy a kávéscsészém. Még lány koromból való. Ez részt vett életem minden bújában, örömében. Nem engedett szomorkodni, mert szomorkodni csak az unatkozó emberek szoktak. - Hallottam arról a Johannáról. Ibolyaszínű szeme volt. Volt egy fácántollas kalapja, amelyet felülről fekete kendővel kötött be, amikor a téli vásárra ment. Van nekem is egy lányom, most a szövetkezeti boltban van bevásárlás végett... Az ilyesmit nem bízhatom a cselédre, mert a segéd azt ír be a könyvbe, amit akar. Annak is ibolyaszeme van. De ne merje ezt megmondani. Neki még nem szabad szóba állni a férfiakkal.

Szindbád fia erre mit sem válaszolt, mert apjától már annyit megtanult, hogy nem kell a nők minden szavára feleletet adni. (És talán ez a pillanatnyi hallgatás volt okozója a későbbi eseményeknek...)

Most valami kiáltozás hallatszott az udvarról, amelyhez segítettek a kutyák, tyúkok, kakasok. A tarka macska befutott a konyhára, mintha panaszt jött volna tenni.

- Mi az istennyila - kiáltott fel Vénusz. Kisietett az udvarra, ahonnan a zavarodottan nevetgélő Szindbáddal tért vissza.

- Hiszen már ismerhetné a természetemet! - hallatszott már kívülről Szindbád hangja. - Szeretek körülnézni a ház körül, ahol megszállok...

- Hogy tudjon tűzvész esetén merre menekülni - mondá a kis fazéknak Vénusz, és kanalával rákoppintott.

- Szeretek megismerkedni az új kis borjakkal, a piros szemű kis csikókkal, lecsalogatom a gólyát a fészkéből, és barátságot kötök az eresz alatti fecskékkel. Látom, hogy már sok újhagyma, retek, miegymás van a kertben, hogy a salátabokrokról ne beszéljek. Sok ribizkéje lesz az idén, Vénusz.

Ezeknek a bókoknak hallatára valamiképpen megenyhült a fogadósné, de a kis fazékkal azért közölte csendes elhatározását:

- Azt a sáros lábú nőszemélyt nyomban kilököm a házból, ahogy más akad helyébe.

Szindbád úgy tett, mintha nem is hallaná; így folytatta:

- Hol vannak azok a zeneszerzők, akik mindenféle bolond dolgokat kottára szednek, csak a zöldségeskert szimfóniáját nem tudják muzsikába önteni? Milyen dalt lehetne írni a sárga lepkéről, amely legelsőnek bátorkodik ki a világba, és olyan bizonytalanul repdes el a kert felett, mint első bálján a leányka! Mily muzsikát lehetne komponálni az emelkedő fagallyakról, amelyek téli időben feketén és olyan mélyen leereszkednek, hogy megütik a kertész csodálkozó kalapját; míg tavasz felé mindig feljebb emelkednek, mintha a kipattanó rügyek, az első falevelek láthatatlan karocskáikkal az ég felé emelnék az elbúsult fagallyakat. Amint az első szerelem emeli fel az embert a földről...

- Te lator - mondá Vénusz a kis fazéknak. - Mit érdemel az az ember, aki mézeskalács szívekről való verseket mond a szolgálónak?

- És a tavasz füveiről milyen dalt lehetne írni! Bolondok a férfiak, amikor a tavasz első fűszálacskái helyett mindenféle női hajszálakat hordanak szívük fölött.

- Mutassa a bugyellárisát! - kiáltott fel hirtelen Vénusz, és lecsapta a főzőkanalat.

Szindbád hamiskodva csippentett a fia felé, mire Vénusz hirtelen jövő féltékenységgel karon fogta, és a szoba felé tuszkolta.

- Ne aggódj miattam, fiam - mondá Szindbád a küszöbön megállva. - Mostohád a levéltárcámban már nem talál női hajból való koszorúcskát. Ajánlom, dobd a tűzre, ha ilyesmi volna nálad. Gyerünk, őrmester, és végezzünk a motozással.

*

A konyha tűzhelyén éppen az a nedves akácfa tuskó kezdett pattogni, amelyet Szindbád fia már előbb megfigyelt, hogy az késő téli vágás, tehát nem lesz kellő mulattatására a különböző fazekaknak és ibrikeknek. Egy nagy fazék máris csak párolgott, mint heves indulat után az ember. - Odabent a szobában, ahol a birsalma és befőtt szaga volt, mint a fogadósnék legbelsőbb szobájában szokott lenni: a falról mindenféle olyan régi fotográfiák tekingettek alá, mintha a lakó valamely tönkrement vidéki fényképész egész raktárát megvásárolta volna; a szekrények csukva voltak, de véletlenül nem azért, hogy átutazó kupecek holttetemeit őrizgessék, mint a legtöbb vidéki fogadóban, hanem csak azért, mert a fogadósnénak kulcskarikája volt, amelyen különböző neve volt minden egyes kulcsnak.

- Miért rontja a fiát, maga hétországra való gazember? - kezdte fojtott hangon Vénusz.

- Azt akarom, hogy tanulja meg az életet - felelt ásítva Szindbád. - Én a szemléltető oktatásnak vagyok a híve, mert tudom, hogy fiatalembernek hiába beszél az ember, nem hiszi el úgysem.

- Mit akar neki megmutatni?

- A világot, a nőket... Magukat. Akiktől én valaha olyan nehéz leckéket kaptam, hogy csaknem ráment a fél lábam.

Vénusz elég bátor nő volt, hisz falusi fogadósné létére nem félt a betyároktól sem, ezért Szindbád szavaitól sem ijedt meg:

- Maga taníthatja azt a fiút, amire akarja, mégis azt teszi, ami majd jólesik neki. Egy atyának példát kell adni.

Szindbád felsóhajtott:

- Hisz éppen azt akarom tenni.

- A szolgálóval, a hajszálakkal, a beszédeivel?...

- Nem - felelt egyszerűen Szindbád. - Azért hoztam magammal, hogy átessen az első szerelmi csalódáson. Bizonyos, beleszeret majd a maga leányába, hiába keresztelte a szegény gyermeket az Orsolya névre. Akkor azután megmondom neki, hogy Orsolyát nem szabad szeretnie, mert az ő testvére.

Vénusz oly elszántan nézett, mint egy késpenge:

- És ha a leányom is beleszeretne?

- Annál jobb. Orsolya is megismeri a csalódást.

*

De hát amíg az "öregek" beszélgetnek a fiatalok sorsáról: ezalatt a sors elintézgeti a maga dolgait, anélkül hogy akár a bölcs Szindbád, akár a mindentudó fogadósné tanácsaira hallgatna.

A faluból megérkezett Orsolya... Lisztesen (mert azt is vásárolt), mintegy molnárleány, és kopogósan, pirosan, tavaszosan, mint egy fogadósné lányához dukál, akinek anyját valaha a betyárok is felkeresték. Nem lépett rövidebbet, mint amilyen hosszúra a szarkaláb szára megnől, mégis olyanformán járt, mintha mindig táncolt volna. Virágozni látszott a haja, mint tavaszkor a Tisza. Az orrcimpája mozgékony volt, mint valami remegő kancacsikóé, amely még nem ismerkedett meg lovasával. A száján még a hivő mosoly, mellyel a falusi fonók, tollfosztókák mesemondásait hallgatta. A szemét talán az imént találta egy orgonafa alatt, ahol az első ibolya helyezkedett el trónusára. - Szindbád fia, atyja tanításaira gondolva, mégis másféle jegyet keresett ezen a leányarcon. Az Ikrek ölelkező képét látta ezen az arcon: csakhogy az egyik ikertestvérnek (a bal felőlinek) szomorú mesemondás volt az arcában, mintha egész életében mindig csak a ház előtti nagy nyárfa panaszkodását hallgatta volna; - míg a másik ikertestvér (a jobb felőli) olyan betyáros tűzzel kancsalított, mint egy mindenkinek nótázó csárdáslány, akit nőisége miatt úgyis mindenünnen szabadon bocsátanak, ahol komisszáriusok és egyéb legények törölgetik a nadrágszárukhoz a kezüket. Ez a jobb felőli arc volt az anyja, a Vénusz asszony arca... míg a bal felőli, a szomorkás, talán éppen Szindbádé.

- Maga mit árul? - kérdezte Orsolya, Szindbád fiát a kancsalító szemével tetőtől talpig végigmustrálva.

- Lányoknak való pirosítót - felelt Szindbád fia, és elkapva a leányt, egy-egy csókot nyomott annak mindegyik arcára.

Orsolya birokra ment támadójával, ami nem járt minden székfelfordulás, topogás, dulakodás nélkül. Legurult a kis fazék a tűzhelyről, és mint egy hasznavehetetlen rokon, elbujdosott egy sarokba. A gyúródeszka és a gyúrófa ingadozni kezdett a falon. Egy földre hullott pohár vészkiáltást hallatott, amire Vénusz félrecsapott konttyal a konyhába lépett. Az ajtót még olyan heveskedve vágta ki, mintha duhajkodó vendégek közé lépne be, rendcsinálás okából. Talán már a száján is volt az ilyenkor szokásos káromkodás... De amint a két kipirult fiatalt meglátta egymás mellett, amint lángolva tekintettek egymás arcába, így kezdett beszélni:

- Ejnye, nézze, fiatalúr, el is felejtettem kérdezni, hogy mi a kedvenc étele. Mit szokott otthon az anyjától kapni?

Szindbád fia mondott valamit... Vénusz elfordult, hogy ne lássák könnybe borult szemét. Csak darab idő múlva tudta rendbe hozni a hangját, hogy az szigorú legyen, mint a tormareszelőé:

- Orsolya, takarodj ágyat húzni a vendégeknek!

- Én majd segítek - ajánlkozott Szindbád fia, olyan elszántsággal, mint azt bizonyos körülmények között atyjától tapasztalta.

A fiatalságra tehát a fogadósné vigyázott, hogy egymásban kárt ne tegyen: egy kis szerelem, az nem árt, hisz úgyis megtudják majd egyszer, hogy testvérek. Egy-két csókot, ölelést testvérek között nem lehet eltiltani. Meg aztán Vénusz szíve se volt más, mint a női szív: jólesett látnia, hogy annak a férfinak (akit valaha legjobban szeretett az életben) a fia: milyen mézeskalácsarccal fordulgat az ő lánya felé... Nem is bánta már, ha úgy megszeretik egymást, hogy sohase válnak el az életben... mindegy az, hogy testvérek, csak szeressék egymást. - A nők az ilyen dolgokban engedékenyek.

Ellenben az öreg Szindbádnak szolgálati ideje letelt úgy a fogadósné, mint a szolgálója körül. Vándor cigánylány nem akadt ezen a tájon. Nyugtalankodni kezdett, mehetnékje támadt, pedig Vénusz, a megenyhült, már akkor sem tett szemrehányást neki, amikor a padlásra éppen akkor ment fel körülnézni, amikor a piros lábú szolgáló is ott időzött. A fogadósné elbágyadt a fiatalok szerelmétől...

- Mehetnénk már - mondta Szindbád egy ebédnél, amikor kevés paprikát talált a pörköltben. - Kifelé áll a szekerünk rúdja.

Vénusz sírva fakadt, pedig ez nem volt szokása:

- Maga mindenkit boldogtalanná tett eddig a világon. Most a szegény fián folytatja. Azt akarja, hogy ő is kísértetté váljon ebben a házban, mint egykor maga volt itt kísértet. Hát nem látja, hogyan szereti egymást a két gyerek?

Szindbád legyintett:

- Még sokat fognak szeretni. Senki se halt meg szerelemből. A mi életünk, férfiaké, végre akkor a legnyugodtabb, amikor kísértetekké váltunk.

A fogadósné olyan elképedve nézett Szindbádra, mint az árván maradt rózsakaró. Eltorzult az arca a dühtől.

- Hát nincs magában egy csöpp érzés sem a gyermekei iránt?

- Nincs - felelt egykedvűen Szindbád.

- Akkor légy átkozott! - tört ki a fogadósnéból mind az a sok keserűség, amelyet évtizedek alatt magába fojtott. - Tudd meg, te cudar, hogy a szolgáló holdfeljövetelkor felköti magát a kamrában.

Szindbád a tenyerébe nézett:

- Nem hiszem. Több nő már nem hal meg értem.

*

...Fiát maga mellé ültette a szekérbe, és egész úton úgy rázogatta a lábát, mint az őszi szél nem hagyja békében a faleveleket.

- Miért nem udvaroltál néha egy kicsit a vénasszonynak is? - kérdezte fiát, mikor már messzire voltak a fogadótól.

(1925)



A szakácskönyv és a játékosbolt

- Az ember jobban szereti otthonát, bármilyen szerény is, ha azt darab időre elhagyta - kezdte idősb Szindbád. - És ugyanúgy vagyunk nagy otthonunkkal: a hazával is. Menjünk egy darab időre külföldre, hogy ráeszméljünk arra, hogy mégiscsak a legjobb itthon lógatni a lábunkat, sehol sem árulnak olyan bajuszpedrőt, mint a Roykó patikában, Tiszafüreden.

Az ifjabb Szindbád eleinte nem értette, hogy miért ragaszkodik atyja a bajuszpedrőhöz, amelyet nem is használt, de engedelmeskedett atyja parancsának, amely szerint pakoljon be az első számú utazóládába, amelyet valaha egy tönkrement miskolci csizmadiától vett, amelyre a magyar címer volt kivésve és kifaragva. "Legalább hivatalos embernek gondolnak, amikor átkelünk a gránicon" - mondá az idősb utazó a címert simogatva.

Szindbád saját vallomása szerint harminc esztendő előtt vásárolta a ládát, mikor először kezdett utazni, ám a ládának még most is csizmaszaga volt azoktól a lábtyűktől, amelyeket a miskolci csiszlik a vásáron nem tudott eladni.

- Mindegy: magyar szag - mondá Szindbád. - Már láttam olyan embert is, aki szülőföldjéről való mindenféle füveket hordozott magával utazásaiban, hogy azokat szagolgassa, midőn esténkint elborongott a gondolata.

- Talán vinnénk egy kis fokhagymás kolbászt is az útra! - indítványozta Szindbád fia, miután evés dolgában eléggé praktikus volt.

- Igaz, hogy magyar ember otthon sült kenyér és elemózsia nélkül nem szokott útnak ereszkedni; de már csak bízzuk magunkat a sorsra.

És éppen ezen a helyen tévesztette el Szindbád a dolgot.

Valahol a lengyel határszélen volt az a fürdőhely, ahol Szindbád azt a nőt akarta megtalálni, akivel egy negyed század előtt polkát táncolt... Festett arcú nők voltak most is bőségesen a fürdőn, akik vékony selyemszoknyáikat a szél pártfogására bízták, de Szindbád nőjére már nem emlékezett más, mint a fürdőzenekar karmestere, az is csak akkor, midőn a második söröscsizmát állíttatta Szindbád a karmester széke alá.

- Verembe estünk - mondogatta az utazó a promenádon, ahol idegen nyelven beszélgettek körülötte öregasszonyok. "Talán még mindig Bem apót emlegetik" - gondolta magában Szindbád. És hogy némileg megsegítse magát letargiájában, elhatározta, hogy új kalapot vásárol, mert az új kalap rendszerint változást idéz elő a férfiak életében is. Újonnan be lehet gyűrni a kalapot, nem a régi egykedvűséggel állja a kalap karimája az esőt, sőt új tollat is lehet mellé tűzni.

*

Fenyőfaszagú bazár volt a fürdőhelyen. A női házakra emlékeztető, nagyon szagos szappanok alig tudtak érvényre jutni a gyanta szaga mellett. A gyermekbabák tágra nyitották a szemüket skatulyáikban, és egy szőrevesztett hintaló ringatózni kezdett, mintha erre volna betanítva, ha vevő jön a bazárba. Tizenkilencedik századbeli bazár volt, a portékákat bizonyára már látta Szindbád nagyapja is, ha erre járt.

Szindbád mindjárt kiszemelt magának egy kalapot, amelyhez darab ideig nem mert nyúlni. Zöld, zergeszakállas, hatalmas vadászkalap volt, amelyet feltétlenül észre kell venni minden nőnek, akár lesüti a szemét a férfiak előtt, akár nem. Ferenc József fotografáltatta le magát ilyen kalapban, amikor tiroli vadásznak öltözött. Mikor Szindbád megpróbálta a kalapot, érezte, hogy még csak újsággal se kell kitömni annak bélését. Nagyon jól érezte magát a kalapban.

- Miskájerkalap - mondá most Szindbád fia. Ilyen kalapban szoktak faluról falura járni azok az emberek, akiket a kutyák veszettül ugatnak, mert megérzik kezükön az állatvért. A nemüktől fosztják meg a szegény állatokat.

- Csak hagyjad - felelt idősb Szindbád a kalapot begyűrve. - Talán még rám gondol valamely asszonyság, aki kikapós férjét akarja féltékennyé tenni.

A bazárban egy fekete kötényes, barna, életkomoly arculatú nő volt az elárusító, aki most magyar nyelven megszólalt:

- Magam is azt hiszem, hogy kissé feltűnő kalap volna ez a tekintetes úr számára.

Szindbád nyomban letette fejéről a kalapot, és kijelentette, hogy ebbe a bazárba többé nem teszi be a lábát.

*

De másnap már újra ott volt, mert mérhetetlenül unatkozott. Kivallatta az igen komoly nőt származása felől; kitűnt, hogy az Debrecenben született, Violának hívják, egyébként nagyon szeretné foglalkozását, de a hölgyvilág errefelé még szappant sem vásárol. Az arcfesték pótol mindent. Szindbád, hogy fölvidítsa a hölgyet: vásárolt egy inges babát, amelyről kijelentette, hogy emlékül mindig a zsebében fogja viselni.

Harmadnap Szindbád már panaszkodott is Violának. Elpanaszolta, hogy az itteni nők leheletének kámforszaga van, egész éjszaka nem tudott aludni a kámfortól, mert egy nővel szóba elegyedett. Egész éjjel koporsóba képzelte magát...

- Igen - mondá a komoly Viola -, mert a helybeli gyógyszerész a festéken kívül valamely saját találmányú cukorkát is árul, amelynek szopogatása elveszi a száj és a gyomor rossz szagát. Az itteni nők már csak ezért sem szoktak csókolózni.

- No, akkor szedem a sátorfámat - felelt Szindbád.

Viola nem mosolygott, nem mérgeskedett Szindbád szavain, portékáira nézett, és most már nagy fahuszárt ajánlott Szindbádnak megvételre, amely igen illeni fog az ilyen csókos férfi birtokába.

Szindbád megvette a huszárt.

Ezentúl délelőttjeit, amikor úgysincs vevő, jóformán a játékosboltban töltötte. Megszokta azt még Magyarországon, ahol huzamosabb időkig ácsorgott trafikosnék pultjai előtt, kalaposnak boltjaiban helyet foglalt, mintha ott randevúja volna egy hölggyel, virágkereskedésekben nézegette, hogyan kötik a menyasszonyi csokrokat. Sőt volt olyan időpont az életében, mikor női hímzéseket és más haszontalanságokat is segített eladni, ha a tulajdonosnő erre megkérte.

Viola komolyságán azonban ez mit sem változtatott. Végzetesen komoly volt ez a nő hahotázó, bukfencező, tótágast álló játékszerei között. A kis négykerekes csacsikat olyan határozottsággal állította a maguk helyére, mintha azok felnőtt lények lettek volna. És a játékszerek láthatólag bánkódtak a szigorú nő felügyelete alatt, mint akárcsak megkötött ebecskék, amelyek nem mehetnek el játszadozni a gyermekekkel.

Szindbád már mindenfélét bevásárolt, amire szüksége lehet egy utazónak. Vett havasi gyopárt, amelyet majd Pesten tűz fel, és vett kis kézitükröt, fésűt, fogkefét, cipőgombolót. A nő még egykedvűbb volt, mint valaha, holott Szindbád bizonyos vonatkozásokat fedezett föl a testtartása, kontya, tekintete között ama régi nővel, akivel itt hajdan polkát táncolt... "Mikor a táncterem még a fürdőhely másik oldalán volt." - Arra itt már nem emlékszik senki - felelt az elárusítóné.

*

Egy nap aztán lelkendezve jött Szindbád a bazárba, és meglehetős hevülékenységgel közölte Violával, hogy a promenád déli sarkában fölfedezett egy nagy fát, amely már "az ő idejében" is itt volt.

"Magyarok fájá"-nak nevezték e platánt, mert a magyarok gyülekeztek alatta, hogy naponta halálosan összevesszenek.

- Ismerem azt a nagy fát! - felelt Viola. - Magányosan áll, ugyanezért az idevalósiak nem szeretnek alatta leülni, mert magányos fába könnyebben bevág a mennykő.

- No, hát mi majd ezentúl minden este ott fogunk ülni, föltámasztjuk a "Magyarok fájá"-t. A fiam elég mulatságos fickó. Eljöhetne a társaságunkba.

Viola mit sem felelt, de estére, midőn boltját bezárta, útja véletlenül a "Magyarok fája" mellett vitt el, és letelepedett Szindbádhoz és fiához. Minden zavarodottság nélkül hallgatta a két férfi udvarlásait, magáról lehetőleg keveset beszélt, nem panaszkodott, és nem dicsekedett, csak egyszer jegyezte meg, hogy már öt esztendeje nem beszélt annyit magyarul, mint ma este.

- Szívem - mondá idősb Szindbád nekimelegedve -, csak legyen minél többet a mi társaságunkban, hogy el ne felejtse teljesen a gyönyörű magyar nyelvet. Azt a világért se tegye. Én azok közé a férfiak közé tartozom, akik nyáron szürke napernyőt hordanak, hiába mondják, hogy ez már nem divat. Szóval én régi ember vagyok, szeretem hazámat és fajtámat.

Viola kicsinyt elgondolkozott:

- Milyen messzire van Magyarország! - mondá, de sóhajtását visszafojtotta.

- Itt van a zsebemben - felelt hirtelen az idősebb Szindbád. - Miután az itteni kosztot nem tudom enni, egy magyar szakácskönyvet hordok magamnál, amelynek olvasgatásánál mindennap jóllakom. Igaz, hogy csak Rézi néni írta a szakácskönyvet, nem pedig valamely nevezetesség, de én igen kedvemre valóan ebédelek meg vacsorázom ebből a könyvből. Ma estére elolvasom azt a fejezetet, amelyben a paszulylevesek különböző elkészítéseiről van szó. Mert nagy különbség van a zöldbab és a tavalyi paszuly elkészítésében. Mikor olvasok: mindig hallom a hazai szelet, amely a padláson bogarászik, ahová a paszuly száradás végett van kiöntve. Egy ilyen szakácskönyv a legjobb barát külföldön.

Viola most mintha elmosolyodott volna.

- Tehát nem állják az idevaló kosztot?

- A pisztrángot még csak megeszem... De hát mi az a pisztráng a mi kecsegénkhez mérten! Valóban sorsüldözöttnek hiszi magát az ember, ha elgondolja, hogy milyen másképpen muzsikálnak otthon a cigányok, milyen szenvedélyesen, vért forralóan szólnak a hegedűk - milyen Duna-mélysége van a női szemeknek, és milyen illata van a konyhának, ha az embernek éppen arra van dolga - mondá elkeseredve Szindbád. - Nem látok semerre egy asszonyt, aki hosszú szárú lábbelieket meg tarka alsószoknyákat teregetne a kötélre... Idegen nyelven ugatnak a kutyák. Erre tán még a felhők sem jönnek Magyarország felől.

Viola fölállott, mert az előadást arra használta föl Szindbád, hogy a hölgy kezeivel ismeretséget kezdjen.

- Holnap várjanak itt rám. Elviszem magukat magamhoz, ha éppen vacsorázni akarnak.

*

Viola, mint afféle magányos, elhagyott nő, a fürdőhelyen túl lakott egy kis házikóban...

- Ez is hozzátartozik a meséhez - mondá Szindbád, amikor a szemöldökfában megütötte a homlokát.

Csak egy kis marhapörkölt került az asztalra, de amúgy magyarosan elkészítve, zöldpaprikával, paradicsommal. Viola egyszerű, csöndes kis otthonában most már bőbeszédűbb volt:

- Ne csodálkozzanak azon, hogy így élek. Öt vagy hat esztendő előtt - mert az évfordulókat szeretem elfelejteni - bizonyos szerelmi csalódás ért hazámban, a férfi, akit szerettem, méltatlannak bizonyult szerelmemre. Igen jó családból származtam, és a szégyenérzet világgá hajtott. Ne kérdezzék: hogy és miként: erre a lengyel fürdőhelyre kerültem, ahol a bazárt berendeztem. Találhattam volna jövedelmezőbb foglalkozást is, de nem áldoztam föl függetlenségemet, szabadságomat. Most már tudnak mindent, ami reám vonatkozik.

Viola igyekezett egyszerűen és mindenféle színészkedés nélkül elmondani azokat a szavakat, amelyek láthatólag a szívéből jöttek, de éppen ez a körülmény volt az, amely savát-borsát megadta a marhapörköltnek, amelyet a két Szindbád meglehetős jó étvággyal elfogyasztott.

- Ha megengedi - mondta most Szindbád -, én szeretem bicskaheggyel kipiszkálni a fogamat.

- Az apám is úgy szokta.

- Ha megengedi, én szeretem a mellényemet kinyitni evés után.

- Mind így teszik nálunk a férfiak.

- És szeretek bort inni... - tette hozzá félénken Szindbád.

- Van borom - mondá most a bazárosnő, és egy palack magyar bort helyezett az asztalra.

Darab ideig csönd volt a társaságban. A magyar hegyek nedve szótlanságot okozott. Mindenféle hazai képek tünedeztek föl. Mintha valahol egy búskomoly magyar dalt énekelnének...

- Mondok én magának, Viola, valamit, kettő lesz belőle. Nekünk úgy sincs semmi dolgunk ezen a fürdőhelyen, egész nap unatkozunk meg éhezünk. Már csaknem egymást esszük meg a dologtalanságtól... Mi átvesszük a maga bazárját, mi árulunk benne, maga pedig ebéddel és vacsorával vár bennünket. Ez lesz a dolga. Két segédje is lesz a boltban egyszerre. A jövedelem természetesen a magáé - mondá Szindbád elmenőben.

- És meddig tart a szerződés? - kérdezte Viola, kezét nyújtva.

- Két hétig, három hétig, amíg itt vagyunk.

*

Ilyenformán történt, hogy az idősb Szindbád és fia darab ideig boltossegédek voltak egy lengyel fürdőhelyen. Igen jól érezték magukat, a vevők is meggyarapodtak, amikor két jól öltözött úriember árulta a boltban a különböző portékákat. Az öregebb Szindbád az ölébe ültette a fürdőhely összes gyermekeit, míg az ifjabb elszántan udvarolt a legkülönbözőbb korabeli hölgyeknek. A kis bolt láthatólag nekilendült.

- Mit ne tenne meg az ember külföldön egy magyar nő kedvéért - vélekedett Szindbád, amint reggelenkint leporolta a játékszereket. - Csak még a trafikot kellene bevezetnünk, hogy kényelmesen élhessünk. Vittél haza már a piacról ebédrevalót? - kérdezte most fiát, mire az a kosárral karján vásárolni sietett.

- Egyetlen nő, aki önzetlenül szeretett - mondá Szindbád, amint ősz felé búcsút mondott a kis fürdőhelynek.

(1925)

A vendéglátás

Élt egy özvegyasszony M.-ben, akihez Szindbádot bizonyos régebbi ismeretség fűzte, úgyhogy mikor a végzet kiszámíthatatlanságából az asszony özvegy lett, Szindbád megjelent a városkában, hogy a megboldogult hátrahagyott ruháit felpróbálja. Talált is egy sárga felöltőt, amely kedvére látszott lenni.

- Ebben járt a megboldogult a vásárokra, és mindig sok bankót hozott haza a zsebében - mondta az özvegy, hogy kedvet csináljon Szindbádnak a kabáthoz.

Szindbád a kabátban elölről-hátulról nézegette magát, kipróbálta a szarvasagancsból való gombokat, a zsebekbe mélyesztette kezét, pár lépést tett a tükör előtt.

- Mintha csak a szegény uramat látnám! - kiáltott fel Ibolyka. - Hátha még a bajuszát is kipederné, mint ő szokta.

Ibolyka a sárga felöltőben a javában álló szüretre is meginvitálta Szindbádot.

- Helyes. Úgyis bánatot szüreteltem pár esztendőn át, nem árt egy kis édes must a sok fanyarság után - sóhajtott fel Szindbád.

A kocsi kerekei úgy pörögtek a szőlőshegy lábánál, mintha azokat a rakétákat utánoznák, amelyek majd estére kavarognak a magosban. A zöld kapu a szüret tiszteletére újonnan volt festve, hogy a vendég örömmel nyisson be. Kerek kő mélyedésében, barackfa tuskói alatt a venyige keserű füstje, életvidámító lángja repkedett, mintha ezzel örökre el volna felejtve minden bánat, amely a földön volt idáig. A szőlőszedő lányok kövéren guggoltak a levéllombok alatt, mintha azokat a nőket példáznák, akiktől ezentúl csak jót és kellemeset várhatunk.

Ibolyka, bár romantikus nő volt, nyomban észrevette Szindbád érdeklődését a szedőlányok iránt.

- Tolvajok ezek mind, lelkem. Kicsipegetnék a legszebb szemeket a fürtből, ha ki nem fognék rajtuk. Reggelenként egy félóra hosszáig szabad nekik szőlőt enni. Addig úgy telerakják magukat, hogy elmegy az étvágyuk.

Szindbád búcsúpillantásokat vetett a szőlőillatú menyecskék felé, vége van annak, hogy velük együtt szedhesse a fürtöket. Egy karót vett tehát a kezébe, és a tüzet piszkálta, mintha ez volna a legfőbb gondja a világon. De egyszerre feleszmélt, mert lacipecsenye finom illata szálldosott feléje a szomszédos szőlőből. Csakhamar fel is fedezte azt a formás asszonyságot, aki a szomszédban a pecsenyét forgatta, és közben úgy hajolt a tűz felé, mintha szerelmes volna belé.

Ibolyka figyelemmel kísérvén Szindbád kalandozó pillantását, így szólott a lovaghoz:

- Az idén nagyon döglik a disznó, azért sütnek mindenütt lacipecsenyét a szőlőkben. Mi majd roston csirkét sütünk.

Szindbád nem vetett többé epedő pillantásokat a pecsenyés asszonyság felé, mert most új látnivaló kötötte le a figyelmét. Fiatal kisasszonyok hemperegtek, bukfenceztek, pajkoskodtak egy közeli szénaboglyában. Mielőtt Ibolyka bármilyen megjegyzést tehetett volna, Szindbád talpra állott, és a kisasszonyok közé keveredett. Már javában hányta a bukfencet a boglyában, miközben valami alattomos módszerrel jól megkacagtatta, megvisongatta a hancúrozó leányokat, amikor Ibolyka a helyszínére érkezett, és méltóságteljesen körülnézett:

- Valóban nem hittem volna, Szindbád, hogy arra tanítja húgaimat, hogyan rongálják ruháikat, elveszítgessék hajfésűiket, elszagassák kötényeiket. Azt hittem, hogy már benőtt a feje lágya vénember létére.

- A bácsi meghúzta a hajamat - jelentkezett egy kisasszony, aki kedvében szokott járni Ibolykának.

Szindbád védekezően mormogta:

- Szüret van, vagy mi a szösz.

De szégyenkezve lecsúszott a szénaboglyáról, és elkullogott abba az irányba, amelyet Ibolyka felemelt keze jelölt ki neki. Az irány pedig a présház felé vezetett, ahol már megterítve, felvirágozva, edényesen, mint valami kicsípett lakodalmi vendég várakozott az asztal. A poharakba szakértő kéz vegyítette a mustot az óborral. Az eresz alatt feltűnő apró legyek azt jósolták, hogy nemsokára beköszönt az esős időjárás, sietni kell tehát az élet örömeivel. Az evőkések fényesre súrolt lapjain utoljára csillant meg a hunyó napsugár. A közeli Bükk-hegység őszi gyászruhában, elnémulva merengett a szüreti táj felett, mintha őt már ilyen csekélység nem érdekelné.

Ibolyka fehér kötényt kötött, és úgy sürgött-forgott a tűzrakás és a présház körül, mintha azt akarná elhitetni Szindbáddal, hogy most már így fog történni mindig az egész életen keresztül. Szindbádnak eszébe ötlött, hogy Ibolyka nagyapja fogadós volt a városkában, nyilván itt tanulta gyermekkorában az asszony a szíves vendéglátás különböző fogásait. Az olvadó zsírokat, szalonnákat olyan lágy cipóra csurgatta, amilyen cipót Szindbád még életében nem evett. A kasokból a legépebb fürtöket válogatta ki, mintha egy herceget várna vendégségbe. Szabó nénit, egy öreg asszonyságot úgy megfuttatta a présház körül, mintha nem is egy egyszerű szüretről, hanem legalábbis eljegyzésről lenne szó.

Szindbád csak nézte, nézte ezt a repkedő fehér kötényt a tűz körül, amelynek környékén most mindenféle régi ízek, zamatok, szagok jutnak eszébe... Régi fogadók, amelyek előtt alkonyattal állott meg a postakocsi az utazókkal, és a konyhában már nagy, piros láng emelkedett, mint a beteg ember előtt a jó egészség képe. Kövér asszony siet elő kövér konccal, amelynek fűszerein, ízén át újra virulni kezd a koplalásban hervadó gyomor. Piros bort tesznek piros abroszra, és piros ablakon keresztül néz be az ebédlőbe a piros napsugár. Szentkép van a falon, amely áldólag tekint le a falatozó utazó felé, úgyhogy az utasnak kedve szottyan néma, de annál bensőségesebb felköszöntőt rebegni a fogadó patrónusa felé. Majd papucsaival jókedvű ütemeket verő szolgálóleány viszi előre a gyertyát a kanyargós grádicson, ahol kellemetes ágy várja a fáradt utazót, hogy abban szülőföldjéről álmodjon.

- Mily jó volna elutazni! - mormogta Szindbád félhangon, hogy Ibolyka darab időre abbahagyta a pecsenyeforgatást.

Elámulva nézett Szindbádra: - Hová az ördögbe menne? Nem jó tán itt a szüret, nem eresztett elég bőven a hegy, nem kísérte el idáig étvágya vagy szomjúsága?

Szindbád egykori utazásaira gondolt, száncsörgést hallott képzeletében, mikor is piros derekú tornyok felé nyargalt a Kárpátok között.

- Mit ér, ha nem enged megismerkedni idegen nőkkel, akiknek újra meg újra elmondhatnám azokat a bevált, szép szavakat, amelyeket a nők állítólag életök végéig nem tudnak elfelejteni?... Ibolyka villájára tűzött egy csirkecombot, és figyelmesen vizsgálta, hogy mennyi sütés szükséges még a jóízűségéhez. A villa két ága között fürkésző pillantást vetett Szindbádra, és minden harag nélkül azt kérdezte:

- Hazudni szeretne nőknek?

Szindbád szótlanul bólintott.

Ibolyka felelet helyett elővette a kávédarálót, és két térde közé szorítva, letelepedett Szindbád szomszédságába:

- Ne mondja, hogy nem látom szívesen. Az én vendégszeretetem híres messzi vidéken. Nem akarom, hogy elégedetlen legyen nálam. Hazudjon tehát, Szindbád. Hazudjon, amíg a csirke megsül, és ezt a kávét megdarálom.

- Szerelem - kezdte Szindbád azon a régi, szélhámos hangon, amelynek hallatára nyeregben száguldó svindlerek, feldühödött apák és férjek pisztolyai elől menekülő nőcsábítók jutnak az emberek eszébe, de nem a nőkébe, akik ezeket a hangokat meghallgatják.

- Szerelem - ismételte lágyan tremolázva, hogy a hallgató azt hitte volna, hogy az előadó öngyilkossági tervének végrehajtása végett jött éppen ebbe a városba, ahol majd egy sírkeresztre ráborulva megtalálják holttestét.

- Szerelem - búgott fel még egyszer Szindbád, miközben a kávédaráló halkan pörgött, duruzsolt, döngicsélt, mint a szép, nyugodalmas, hosszú élet hangja, amely a csendesen parázsló baracktuskók puffanásai mellett hangzik. "Mindig, mindig csendben élünk" - mondogatta a kávédaráló, amíg hirtelen elhallgatott, mintha Szindbád szavai állították volna meg.

Az asszony a tűzhöz lépett, és villájára tűzött egy csirkecombot.

- Majdnem odaégett a huncut! - mondá, és vidáman nyújtotta Szindbád felé az ízletes falatot. - Maga is útonálló, mint az én szegény uram volt.

(1924)

Az eljegyzés

Az utazóbricska az országúton pörgött, a szarkamadár a sövényen csörgött, a kakasok az udvaron kukorékoltak, Szindbád a kocsin egy dalt dúdolgatott magában, amely dalnál az éjszakát töltötte:

Csak az fog fájni majd -
Ójuhhé,
Hogy a sírban nincsen kanapé.

Közben elmaradoztak a Tisza menti falvak, a sárga tökös mezők, sőt messzire elmaradt Szindbád útitársa, Szolid Madár tiszaháti szolgabíró is, aki száznyolcvankét kilós ember létére éppen ama bécsi professzorhoz vette az útját, aki tavaly már tizenkét kiló hajat kivett a testéből, de a külön faragott karosszéket még mindég magával kellett hordania a kocsin, amelyen utazásait tette.

Szép, októberi nap volt, utazáshoz való idő, a környékbeli harangok mondogatták már a déli verset. "Nincsen kenyér Rádon" - panaszkodott a messziben egy kis harang. "Itt sincs, itt sincs!" - sietett a felelettel a kemetyei harang. Az aranylábú kéki harang tűnődve kérdezgeti a távolból: "Én istenem, miből élnek a komék?" "Mibelőlünk élnek!" - kiált a nagykalászi harang. Feltünedezett ezenközben a "Lufercsi" csárda.

Éppen agarászat volt a környéken. Macskabajszú, rövid pipaszáras, lóhátas, öregedő urak és hintókban üldögélő asszonyságok tanyáztak a pusztai csárda küszöbén, az agarászat végére várakozva. Az asszonyságok végigmustrálták Szindbádot, mint a lovat vagy a bikát szokták, tetőtől talpig egyetlen pillantással; egy köpcös, vállba nőtt nyakú férfiú, aki a szabálytalan testtartása miatt jóformán egész életét nyeregben töltötte, rákiáltott Szindbádra:

- Hát a kövér embert hol hagytad?

Recski volt, ama nevezetes Recskiek maradványa, akik tréfáikkal, duhajságaikkal annyi víg percet szereztek Magyarországnak.

- Nem bírják a lovak a szolgabírót! - felelt Szindbád, mire Recski unottan megjegyezte:

- Nem is értem, miért utazgat az ilyen ember.

Az ismerkedés hamarosan megtörtént a csárda környékén, mert hiszen a "Lufercsi"-nél nem sokat szoktak teketóriázni. Az agarászok még messze jártak, Szindbád hamarosan egy termetes asszonyság hintójában találta magát; az asszonyság szeme úgy vonzotta hősünket, mint a pusztai pásztortűz vonzza a vándorlókat. Recski csak annyi magyarázatot tartott érdemesnek az asszonyságról, mielőtt Szindbádot bemutatta volna:

- Az övé a Kisisten-földje meg az Öregisten-földje ebben a határban.

- Miféle földek azok?

- A Tisza hozza, és a Tisza viszi őket. Néha száz holdja is van Etelkának, máskor meg egy szál fűzfavesszőt sem tud eladni a kosárfonóknak, mert a szeszélyes Tisza elviszi a földjét. Az idén jó esztendeje van, bőven hozott a Tisza-vetés.

Etelka agarakról, lovakról, rossz szolgálókról diskurált Szindbáddal, rövidesen kiderült, hogy megveti Pestet és a pesti életet.

- Nem terem ott egy szál árvalányhaj sem. Mit keresne ott egy piricsei asszony?

A hintó bakjáról csakhamar lekerült egy elemózsiás kosár, Etelka szíves szóval kínálgatta Szindbádot:

- Addig egyen, jó uram, amíg a szolgabíró ide nem érkezik. Mert akkor aztán nem marad egy falat étel, egy gyűszű bor sem a csárdában és a kocsikon.

Sült, hideg kacsacomb került a Szindbád kezébe, amelyről eszébe jutottak neki mindenféle vidéki udvarok, ahol életében megfordult. Eperfák és bodzafák, amelyek alatt kacsák rázogatták a farktollaikat. Kopott, hosszú, kerti kerítések, amelyekre mindenféle olyan fehérneműeket teregettek ki, amely fehérneműekről könnyen meg lehetett ítélni a házban lakó nők életkorát. Szénapadlások, amelyekre kövér szolgálóleányok jártak fel titkosan szundítani. Vermek, amelyből piros répákat ásnak ki. A zsindelyes tetőn düledező kémények, amelyek felett elrepül a gólyamadár tavaszkor, míg őszi éjszakákon besóhajtozik az eső és a kísértet.

Etelka jó szívvel nézte Szindbád falatozását, majd hirtelen megkérdezte tőle:

- Maga talán házasodás céljából jár ezen a tájon? Ha igen, tudnék valakit kommendálni. Mondja, van felesége?

- Sajnos, nincs feleségem - felelt Szindbád áhítatos hangon. - Mindig elkéstem az eljegyzésről, könnyelmű barátok, könnyelmű nők miatt elvesztegettem az időmet, néha meg minden különösebb ok nélkül elüldögéltem mindenféle csárdákban, mint valami időmilliomos, vagy pedig mint olyan ember, aki örökké szándékozik élni. Így aztán eltelt az idő, nem gondolhattam a nősülésre.

- Pedig, ugye, szeretett volna? - vágott közbe hirtelen hevességgel Etelka. - Hiszen végeredményében minden férfinak az a célja, hogy megházasodjon. Mit csinálnának a szegény nők, ha csupa korcsmatöltelék járna a világon? Javuljon meg, uram, én mondom magának, még nem késő.

Szindbád a szavak ócska lomtárában keresgélt valamely megfelelő frázis után, amellyel lecsillapíthatná a házasítani vágyó asszonyságot, de hirtelenében nem jutott eszébe semmi okos dolog. Etelka pedig nem adott sok időt a gondolkozásra, újabb attakot rendezett:

- Nézze, van egy barátnőm, ugyanott van a birtoka, ahol az enyém. Van pénze, kelengyéje, három szoba berendezése. Mondhatom, hogy nem megvetendő parti. Az szívesen hozzámenne az ilyen maga formájú emberhez, pedig most is kérők ostromolják odabent a "Lufercsi" csárdában.

...Valóban ott ült a két kérő a csárdaszoba hosszú, X-lábú asztalánál. Revolvert tartottak a kezükben, és egymás lábát lövöldözgették az asztal alatt. Az egyik lábuk ugyanis fából volt, ott maradt az alig elmúlt háborúban az igazi lábuk. Dörrent a pisztoly, és darab forgács leszakadt az egyik kérő lábáról. Most majd ő veszi célra a barátja lábát.

A jövendőbeli menyasszony az ablaknál állott, és az ablakfalra akasztott pókhálós tükörben sorban felpróbálgatta azokat a kalapokat, amelyeket az agarászó-lovagló hölgyek a csárdában hagytak hátra. Éppen a bágyi jegyzőné kalapját próbálgatta, amely felett nyáron tulajdonosnője széles, kerti szalmakalapot szokott lekötve viselni.

- Nem áll jól neked ez a kalap - mondá mindjárt az ajtóból Etelka. Mire a menyasszonyjelölt mérgesen letette a jegyzőné kalapját.

- Bemutatom neked Szindbád urat, aki feleséget keres ezen a tájon, de nem hiszem, hogy találna, mert kissé idejét múlta már őkelme - folytatta Etelka, és bizalmasan hátba vágta Szindbádot, mintha Isten tudja, milyen régen ismernék egymást.

Hogy hívták a menyasszonyjelöltet? Margitnak vagy Mariskának? Szindbád elfelejtette megjegyezni a nevét, csak azt vette tudomásul, hogy a csillagszemű Etelka őt oly anyáskodó szeretettel hátba vágta. Fél szemmel tehát a jókedvű Etelkát figyelte, míg a másik szemét alighogy rászánta, hogy a menyasszonyjelöltet is szemügyre vegye. Halkan hervadozó, kissé megecetesedett kisasszony volt a jelölt, akinek a tekintetéből révült csodálkozás könyökölt ki afelett, hogy az utazókocsik megállás nélkül mennek az ablaka előtt. "Hát már sohasem áll meg egyetlen fogat sem?" - kérdezte ez a szem. Pedig milyen baracklekvárokat tudna csinálni!

Az új férfiú megjelenésére az asztalnál ülő kérők megint elkezdték szokásos lövöldözéseiket, mintha ilyenformán szeretnék felkölteni a kellő érdeklődést a menyasszonyjelöltben. Szindbád a lövöldözés elől jobbnak látta a szabadba való kivonulást.

- Azt hiszem, hogy mégsem házasodom meg - mondta csendes rezignációval. - Eljárt az idő, és meg kell nyugodnom árvaságomban. Majd én csak magam főzöm meg reggelenként a teámat, nem lesz senkim, aki ágyamhoz hozza a reggelimet.

- Bolondság! - felelt elsóhajtva magát Etelka. - Kár magáért.

Szindbád lehajtotta a fejét, mint a támadásra induló bika, és mély torokhangon, amint már ilyenkor szoktak, megszólalt:

- Ha megházasodnék is, akkor sem kedves barátnőjét venném el, hanem valaki mást, aki sokkal közelebb áll magához, Etelka...

Az asszonyság hevesen védekezett:

- Ó, nekem nincs senkim a barátnémon kívül... ő a testvérem, húgom, az anyám. Nem tudom, ki állna közelebb hozzám...

- Hát, saját maga - felelt vidékies egyszerűséggel Szindbád, és olyan határozottan nézett Etelka szemébe, mint a vetőkártya sorrendjéből az a kártya, amelyet Szerelemnek, Szeretőknek szokás nevezni.

Az asszonyság megint csak fölemelte kövérkés tenyerét, és jóízűen Szindbád hátára ütött.

- Ezt az ütést tekintem az eljegyzésünknek - mondá bizonyos boldogsággal a lovaggá ütött férfiú.

(1924)

Jobb lábbal megbotlani, mint nyelvvel

- Ha egyszer meghalok, reád hagyom ezt az egész gyönyörű szép világot - mondta Szindbád a fiának, amikor valamely korhelykedésbe keveredett, és emiatt rosszul érezte magát.

- Tudom - felelte félvállról a reális ifjú. - Az összes régi és megunt szeretőit nekem akarja hagyományozni. De én köszönettel lemondok az örökségről.

- Ó, te borjú! - kiáltott fel Szindbád. - Mit tudod te még, hogy melyik asszony értékes és értéktelen? Megnézed az arcukat, a kezüket, esetleg a lábukat, és már akkor azt hiszed, hogy valamit tudsz felőlük. Megnézed a szoknyájuk vasalását, a hajuknak göndörödését, a derekuknak a mozgását, midőn valamiért lehajolnak... talán még azt is észreveheted, hogy milyen érdeklődéssel hajolnak le a lábasok megkavargatásához, vagy milyen érzelemmel vesznek a kezükbe egy tűt, hogy a véletlenül leszakadt gombokat felvarrják (amivel mindig magukhoz akarnak varrni)... de mit tudod te, hogy milyenek voltaképpen ezek a nők, akik mindig meglepetést mutatnak, amikor egy férfi kézfogás közben a mutatóujjával megtapintja az ütőereket, vagy amikor azt a dombocskát csókolja meg a kezükön, amelyet a kesztyű szára szabadon hagy?... Mondhatom neked, hogy azok a régi gavallérok nem voltak a legostobább emberek, akik azzal kezdték a nőkkel való ismeretséget, hogy leborultak lábaik elé. Rendesen kiismerhették a nők lábait, amikor még a hosszú szoknya is divatban volt.

- Vajon melyik régi szeretőjének akar már megint elsózni? - kérdezte tűnődve Szindbád fia.

- Egyiknek se, egyetlen fiúmagzatom, mert azoknak a nőknek sokkal jobb ízlésük van, mint hogy figyelemre méltassanak egy tudatlan, faragatlan, tapasztalatlan frátert. A nők a férfiaktól éppen úgy megkövetelik az életismeretet, mint ahogy egy valóban művész férfi is elsősorban aranyműves módjára választóvíz próbájának veti alá a kezébe kerülő gyűrűket, karpereceket: - asszonyholmikat, csak azután kezd azok értéke felől magában tanácskozni. Az én régi hölgyismerőseim nagyon elkényeztetett portékák. Hozzá voltak szokva a vakmerőséghez, férfiassághoz és a csendes lemondáshoz egyaránt. És ha néhanapján egy-egy bókot kaptak ajándékba: azt egész életükre eltették maguknak emlékbe. Nem, uracskám, sohasem voltam addig elragadtatva a női kéz formájától, amíg pontosan meg nem tudtam, hogy voltaképpen miféle tudományok is rejtőznek az elragadó kézben...

- Vajon tudják-e hátát kellő helyeken megdörzsölni? - felelt gúnyosan a reális fiatalember.

Szindbád méltatlankodva nézett fiára.

- De a lábaktól se ájultam mindig el, ha azokon szép harisnya volt. A lábaknak tán több dolguk van, mint a kezeknek az életben. Ajánlanám nevelésed szempontjából, hogy nézzük meg egy asszony lábát, aki itt lakik mindjárt, nem messzire egy kertes házban, mert azt akarja, hogy lábai mindig a virágágyakban termesztett violaszárakhoz hasonlítsanak... Nézzük meg Ripnét, hogy újra feltámasszuk.

Ripné olyan előkelő nő volt, mint egy Ferenc József-rendjel, amelyet a módosabb kereskedők is megérdemeltek néhanapján.

Mondják, hogy Ripné valóban a lábával ért volna el mindent, ami eredményt eddig fel tudott mutatni az életben: lovagkeresztet a férjének és az asztalánál új barátokat és nyugalmazott, régi szeretőket. (A barátnőket nem kedvelte, mert azok többnyire csak szégyent hoznak a gyanútlan nőre, aki barátnője miatt is kénytelen gúnyos mosolyokat zsebre vágni a Váci utcában.)

Szindbád olyan titokzatosan csengetett a kertes ház kapuján, mint akár abban az időben, amikor valóban dobogott a szíve a csengetés alatt. A csengetés hangja, mint egy vidám kiskutya csaholása, futamodott be a házba, amelynek emeleti erkélyén felemelkedett Ripné, és tenyerét a szeme elé tartva, így szólott a kert zizegő útjára lépő Szindbádhoz:

- Nyomban megismertem. Még mindig nyakába vetve viseli a felöltőjét, mint Rózsa Sándor a subáját.

- Egy fiatalembert is hoztam magammal, akit nyomban ki lehet verni a házból, ha megfeledkezne az illemszabályokról - ajánlotta Szindbád a fiát.

- No, majd meglátjuk - felelt bizonyos tartózkodással Ripné az erkélyről.

Szindbád fia a hölgyön, akinek bemutattatni szerencséje volt, bizonyára nem vett észre egyebet, mint annak kondor, fekete haját, amely még ebben a sötét világban is meglepő volt sűrűségével, fénytelenségével, tisztaságával. Ellenben idősb Szindbád annál inkább tágra nyitotta a szemét, amikor régi hölgyét hollóhajzatával megpillantotta, amikor az ő haja már ugyancsak közeledett ama ágypárna színéhez, amelyre fejét boldogtalan gondolatai közepette lehajtani szokta...

Hogy a reális fiatalember meg ne érthessen minden egyes szót, amelyet a hölggyel az erkélyen vált Szindbád, cseles beszédhez folyamodott:

- Mostanában már alig kell megtalpaltatni a cipőimet - mondta némi melankóliával. (A hölgy, ha akarta, megértette a rejtélyes kijelentésből, hogy Szindbádnak azért nincs gondja a cipője talpával, mert keveset koptatja azt a nők után.)

- Én pedig elbocsátottam a Mari nénit... Tudja, azt a tenyeres-talpas, mezítlábas szakácsnét, aki magának mindig olyan nagyon tetszett, mert nem ijedt meg, akárhány vendég részére is kellett ebédet vagy vacsorát főznie - felelt az asszony, és ha szavaiból nem is, de kézlegyintéséből, valamint szemének elbomlásából megérthette Szindbád, hogy azt akarja neki mondani: "mióta te a háztól elkerültél, nem fogadunk vendéget."

- Igen, a Mari néni - ismételte szórakozottan Szindbád. - Volt egy kedvence, bizonyos törvényszéki-bíró, akinek mindig töltött karalábét akart főzni... Pedig én a borjúhúst akkor sem szerettem - mondá most Szindbád némi féltékenységgel, amelyet nyomban megértett a művelt nő, mert szórakozottan nézett át a nyitott ujjain, amint kezét a levegőbe emelte.

- Az ilyen fiatal bírókat jobbra-balra szokták elhelyezni. Azt hiszem, ezt is valahová vidékre tették. - De hát miért beszélünk mi itt idegen emberekről? Örülök, hogy megint látom, kedves Szindbád, mert eszembe jut, hogy a Császár fürdőnél csak a véletlenen múlott, hogy egyszer el nem gázolt a villamos. Életem egyik legkülönlegesebb emléke.

(Szindbádnak az asszony e nyugodtan, szinte közömbös hangon elmondott szavaira úgy felágaskodott minden emléke, mintha öreg kost kergetne fel heveréséből a juhász kampósbotjával... Igen, a Császár fürdő környékén volt az a találkozás, amely a pokolba jutott Szindbádot megint arra ösztökélte, hogy a női nem kedvéért megint látogassa a borbélyok műhelyeit, valamint mindenféle új módi kalapok viseletére hagyja magát rábeszélni a kalapkereskedők részéről.)

Szindbád nyugalmát látszólag megtartotta, amint így felelt:

- Épp csak annyiban emlékszem a Császár fürdőre, hogy innen vezet az út ama óbudai kártyavetőnő lakására, aki hiszékeny koromban annyiszor vetette ki kártyáiból, hogy ez vagy amaz szerelmes belém. Nagyon szerettem az efféle asszonyokat elhívni a félhomályos, fülledt szobákba, ahol már az előszobában való várakozás idején olyan csókszaguk volt a nőknek, mintha már előre éreznék azt a szerelmi gyönyörűséget, amelyet odabent majd a vetőkártya ígér. A vetőasszony rám emelte pesztonkaijesztgető szemét, és síri hangon így szólott hozzám: "Uraságodért majd megvesz egy szőke nő!" - Csaknem összeestem a meglepetéstől.

- Pedig annak a kártyavetőnőnek igaza volt - szólt most a kondor hajú asszonyság, csalfán, cigányosan, boszorkányosan, mosolygósan, mintha valamely titkot akarna most, annyi esztendő múltán is Szindbádból kihúzni, amely titok bevallása után majd a konyhakés végzi el a maga teendőjét. - Csak vallja be nyugodtan, hogy az a veres hajú, kék szemű nő üldözte magát szerelmével! Talán maga is emlékszik úratyja különös kalandjaira? - fordult most Ripné első ízben Szindbád fiához.

A reális ifjú még nem felelhetett, amikor Szindbád felkapta a szót.

- Miért tagadnám életem alkonyán, hogy lehettek volna sikereim a nőknél, ha visszaéltem volna gyöngeségükkel, hiszékenységükkel?... Valóban volt egy szőke nő a játékban, bizonyos telefonoskisasszony, aki forró beszélgetéseimet, amelyeket hölgyekkel folytattam, önkéntelenül kihallgatta... Ugyancsak ennek a tizenhat esztendős, ártatlan leánykának kellett végighallgatnia azokat a beszélgetéseket, amelyeket a szerelmükben fékevesztett nők velem folytattak, amikor reggeli ébredésük alkalmával zűrzavaros álmok után felemelték az ágyuk mellett levő telefonkagylót, hogy túláradó érzelmeiket legalább egy férfihang hallgatásával kielégíthessék... És miközben izgalmas álmaikat velem közölték, tudója lett annak a telefonos-kisasszony is.

- Csak folytassa - mondá most egérfogó, fulladt hangon Ripné, és ezt úgy is lehetett érteni: csak folytasd! - Ugyanakkor Szindbád fia észrevette, hogy az asszonyság egyik lába tapogatózva megindul a kerti asztal alatt. Nem mindennapi láb volt. Ez a láb már iskolás kora óta tudta, hogy nemességénél fogva jogai vannak az életben. Úgy is nevelkedett, hogy akárhová léphetett: akár szívre, akár férfiak fejére. Bizonyosan orron rúgná a nagydobost, ha a színpadra lépne, és a nagydobos nem haragudhatna meg. Piros szattyánpapucs volt a mezítelen lábra húzva, és a lábszáron gyengéd madárpihék mutatkoztak... Nyár volt, bizonyára nagyon meleg lett volna a harisnya.

Szindbád fia oldalról, olyan alattomosan, mint egy iskolás fiú, figyelte a láb közeledését jó atyja felé, míg az öreg Szindbád gyanútlanul folytatta:

- Mondom, akkoriban telefon volt felszerelve a lakásomban, mert még bolond fiatalember voltam. Azt hittem, hogy mindig fel kell emelni a kagylót, amikor az emberre rácsöndítenek. Numero tíz volt a telefonom száma, és ezt a számot valóban akármilyen csirkeagyvelejű nő megtarthatta emlékezetében. Ott volt a számom a miniszterek, zászlósurak és más notabilitások számai között, amely számok kezeléséhez a legügyesebb és legintelligensebb kezelőnőket szokták kirendelni. Hogyan jutottam eme előkelő telefonnumerushoz? - kérdezné ön. Megmondhatom azt is. Egy hölgyismerősöm révén: hatalmasabb volt egy miniszternél is. Ő szerezte a telefonomat, hogy a nap bármely órájában ellenőrizhessen, ilyenformán csillapíthassa féltékenységét...

- Tudok erről a nőről, ha ugyan nőnek lehet nevezni az ilyen elszánt bestiát.

- Szent nő volt - röppent ki hirtelen a szó Szindbád száján, mikor is Szindbád fia leshelyéről észrevette, hogy a piros papucsok már megközelítették szegény atyja bokáit, és kígyóöleléssel átkarolták azt, hogy Szindbád a különös öleléstől darab ideig szóhoz sem juthatott.

Ripné olyan hamiskodva nevetett, mint valamely cifra fülönfüggő egy vándor cigánynő fülében.

- Folytassa, no, úgy tetszik. Ábrándozzon hölgyeiről.

Az öreg Szindbád azonban nem olyan fából volt faragva, aki egykönnyen beadja a derekát, ugyan azért tovább beszélt, az igaz, hogy hangfogóval.

- A szegény, ártatlan telefonos-kisasszony az erőszakos hölgy beszélgetéseit is kihallgatta, mert kénytelen volt vele. Kihallgatta, amint parancsolva, fenyegetőzve vagy könyörögve kérte azokat a találkozásokat, amelyekre a báva férfiak rendszerint ráfizetni szoktak. Szinte hallottam a szegény, ismeretlen telefonos-kisasszony izgatott lélegzetvételét, amint a tárgyalások végét várja indulatos hölgyemmel!... Szinte hallottam, amikor megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az asszonyság kérését különböző kifogásokkal megtagadtam. De hallottam keserű csuklását is, amikor néhanapján kénytelen voltam elfogadni a szenvedélyes nő óhajtását arra nézve, hogy itt vagy amott találkozzunk. Meg kellett nyugtatni a hölgyet változatlan szerelmemről, és emiatt a szegény telefonos-kisasszony nagyon szenvedett.

- Azt hiszi? - kérdezte Ripné az asztal felett kancsalító, téveteg, két szemével, míg az asztal alatt a két piros papucs térden alul kulcsolta át Szindbád lábát.

(Szindbád fia nagyon csodálkozott, hogy tiszteletre méltó atyja tűri ezeket a dolgokat, végre is azzal nyugtatta meg magát: "az öreg egész életében bolond volt.")

Szindbád pedig most már alig hallható hangon folytatta:

- Igen, hát a "numero tízhez" beosztott telefonos-kisasszony addig-addig hallgatta az én akkori céltalan beszélgetéseimet hölgyeimmel, amíg megszerelmesedett... Így szokott az lenni a jó barátnőknél, akik együtt hallgatják egy férfi vallomását; így történik a nőtestvéreknél, akik végül közösnek tekintik az egy szál vőlegényt, így történik a serdülő leányoknál, akik előbb-utóbb beleszeretnek anyjuk udvarlójába... Szegénykének sok csalfa, hazug, csábító beszélgetést kellett kihallgatnia ott, a telefontábla előtt. Bizonyára nagyon csodálkoztak a zászlósurak, amikor az én beszélgetésem idején nem kaptak nyomban összeköttetést.

- Mások is voltak, akik nem kaptak magával összeköttetést! - mondá most egy felemelt kés alattomosságával a szívarcú nő, amely arcnak gyöngédségében, önfeláldozásában valóban aligha lehetett volna kételkedni bárkinek, amint a legnagyobb odaadással hallgatta Szindbád történetét.

Szindbád fia azonban oldalról csak az asztal alatti láb manővírozására figyel, és valóban a láb már oly magasan kúszott fel Szindbád térde felé, hogy nagyon valószínűnek látszott: darab idő múltával ő is részt vesz az asztal fölötti beszélgetésben: kidugja fejét az asztal szélén... Míg az öreg Szindbád gyanútlanul folytatta:

- Telefon útján csakhamar megismerkedtem az elég kellemes hangú telefonos-kisasszonnyal, és rövidesen megértettem vele, hogy mindazok a szenvedélyes szavak, szerelmi beszélgetések, esküdözések és őrjöngések, amelyeket már telefon útján az ember elkövetni szokott, ha hölgyekkel diskurál: voltaképpen egytől egyig hozzá, a telefonos-kisasszonyhoz vannak intézve...

- Elhitte? - kérdezte Ripné a tőr villanásával, míg lábaival Szindbád mellényén megszámlálhatta volna a gombokat.

Szindbád egy ideig nem is felelt, csak legyintett. Borúsan, mint ahogy bölcs férfiak szoktak a múlt emlékein.

- A nők többnyire mindazt elhiszik, amit kellemes nekik elhinni. - Ilyenformán aztán megszokott hölgyeim, akikkel naponta telefon útján szoktam érintkezni, hogy meg nem szűnő tiszteletemről és nagyrabecsülésemről biztosítsam őket, talán még máig sem értik, hogy miért lettem egyszerre oly szenvedélyesen szerelmes a telefonon át. Miért használtam olyan vérforraló, kiszámított, cseles szavakat, mondásokat, tréfákat beszélgetéseimben, amelyeket odáig sohase hallhattak tőlem, mert hiszen voltaképpen én akkor nem is nekik tettem már a szépet, hanem a telefonos-kisasszonynak, és a beszélgetések végén nemegyszer elhangzott egy halk "köszönöm", mintha csak egy telefondrót pattant volna.

- No, ezt jól csinálta - mondá Ripné, miközben papucsai Szindbád mellénygombjaival cicáztak. - Képzelem azokat a szegény nőket, akik azt hitték, hogy az ő részükre találta ki a bódító, konty alá való hazugságokat...

- Sohasem tudta meg egyik se.

- No, és mi lett azzal a távbeszélő frajlával?

- Egy délután - mondá most Szindbád gyónó, alázatos, bocsánatkérő hangon - egy kopott, szegény verébke tévedt a szobámba. Hasonlatosan egy káposztalepkéhez, amely a kert napfényes életéből egy nyitott ablakon valamely komor szobába téved... A szegény leányka nem várt érzelmeivel, és meglátogatott, amidőn egy szabad délutánja akadt. Elmondá, hogy elszegényedett úricsaládból származik, atyja nyugalmazott államhivatalnok, anyja rokonságban van a nevezetes peleskei nótáriussal, fivére - igen, így mondta -, fivére ellenőr... Sohase tudtam meg, hol ellenőr a jó fiú, mert a kisasszony az életben sokkal unalmasabbnak bizonyult, mint a láthatatlan telefonon át... Én nem voltam szerelmes belé!

- Ó, maga gazember! Engem akar most bolonddá tenni? - kiáltott fel vércsevisítással Ripné, és régen szerzett jogok alapján hirtelen visszavonta lábát, hogy aztán piros papucsával alaposan megrúgja Szindbádot.

- No lássa - mondá Szindbád fia, mikor atyját hazavezette -, ilyenek a nők, akiknek violaszár lábuk van.

Szindbád felsóhajtott:

- Először mondottam igazat egy nőnek... Tovább kellett volna hazudni. Jobb lábbal megbotlani, mint nyelvvel.

(1925)

Az üveglopó

Szindbád fiához intézett tanításait most már szorgalmatosan folytatja, mert minden éjszaka egyik-másik régi szeretőjével álmodik, amely álom a közfelfogás szerint ha nem is minden esetben halált, de mindig hosszabb-rövidebb ideig tartó betegséget jelent... A régi szeretők eljöttek új ruhákban, sőt egyszer vőlegényt is hoztak magukkal, akit Szindbádnak bemutattak.

- Azok a nők, akik bizonyos mértékben megcsalva érzik magukat valamely régi szerelem elmúlásakor, tüntetni szoktak új szerelmükkel. De, kérlek, ne vedd komolyan ezeket a dolgokat - mondá fiának Szindbád -, ezek a nők többnyire féltékenységet akarnak gerjeszteni abban a férfiúban, aki miatt valóban szenvednek. Ne légy féltékeny, még akkor sem, ha látnád, hogy régi hölgyed egy kopasz ember feje búbjáról nyomkodná ki a pattanásokat.

Vajon megfogadta Szindbád fia atyja tanítását?... Nem félt-e, hogy atyja ilyen bevezetés után majd valamelyik régi szeretője elvételére akarja rábírni?

Nézzük magát a bölcs Szindbádot, hogyan viselkedett régi szeretőjével szemközt, akinek "Hortobágyi" név alatt valaha annyi posztresztant levelet küldött.

A Hortobágyinak nevezett hölgy a badacsonyi hegy közelében lakott, ahol már annyi asszonyság tette magát nevezetessé...

Nyilván azért, mert a férfiak nem tudják elfelejteni az idevaló borokat, valamint a kémények füstjeit, amelyek kövér halaktól zsírosak. A halzsír sokkal táplálóbb eledel, mint a sertészsír, mondják itt, a Balaton környékén. (Persze legjobbnak a liba zsírja mondatik.) Ez a bizonyos Hortobágyi nem nagy fontosságot látszik tulajdonítani a szerelemnek, ezért csak éppen annyi szalonnát tétet félre, amennyi szalonna a mindennapi, egyszerű koszthoz szükségeltetik. Híres volt még arról is, hogy a böjtnapokat megtartja, kedden és pénteken sohase nyúlt volna húsételhez, amit könnyen megtehetett, mert magányos hölgy volt, aki húszholdas szőlőjében egyedül gazdálkodott: mégpedig nem is éppen eredménytelenül. Hortobágyi kisasszonyról tehát nem lehet föltenni, hogy valaha is helyet foglalhasson abban a gyűjteményben, amelyet Szindbádunk készített női ismeretségeiről. És íme, mégis úgy fordult az élet sora, hogy Hortobágyi kisasszony csaknem a legfontosabb szerepet vitte Szindbád életében: fontosabbat, mint az ápolónő, akinek bizony már külön karosszéket kell készíteni az ágy mellé, abban a korban, amelyhez Szindbád közeledett; jelentékenyebbet, mint a pletykahordó szomszédasszony, akinek révén Szindbád az egész városnegyed ügyeiről értesült, szinte előre vélte tudni, hol lesz darab idő múlva leányszöktetés: és még komolyabbat, mint Szindbád sánta gazdasszonya, akit ez a jeles férfiú abból a célból tartogatott, hogy az ne mehessen el sehová. Hortobágyi kisasszony ábránd lett Szindbádunk életében. Eljött minden hajnalban, abban az időben, amikor a verebek csiripelni kezdenek, és amikor Hortobágyi kisasszony valószínűleg felébredt badacsonyi szőlőjében, hogy a kapások között megfelelő rendet tartson.

Valóban úgy osztogatja a pofonokat, mint ahogyan a hír mondja? - kérdezte magában egy reggelen Szindbád, amint megint csak elgondolkozott Hortobágyi felett. Elhatározta, hogy meglepi a kisasszonyt, akivel darab idő óta állandó levelezést tartott fenn. És egy olyan kis állomásra érkezett, ahol a személyvonat sem állott meg hosszabb ideig, mint egy másodpercig.

Hortobágyi kisasszony, mint ezt Szindbád már a levelekből tudta, egy régi Esterházy-kastélyban lakott, aminthogy ezen a tájon az Esterházyakról sok mindent elneveznek. A legfontosabbnak látszott az egész építkezésen a pinceajtó, amely széles volt, mint egy várkapu. Az ablakok inkább kicsinyre voltak szabva, hogy azokon még egy kövérebb fajta kísértet sem tudott volna utat találni. Az alacsony szobák felett a nagy padlás rogyásig meg volt rakva rozzsal, mert abban az időben éppen háború volt az országban, és így igen keresett portéka lett a rozs. A kastély kertjében is inkább több volt a hasznos vetemény, így a káposzta, karalábé, a bokrok alatt meghúzódó dohány is, mint például a sok haszontalan virág. Szindbád komoly érzelmességgel bólintott egy ágakra akasztott vörös alsószoknya felé: igen, az ilyen barchentszoknyát szerette látni mindig azokon a nőkön, akiket valaha feleségül akart venni.

De még az alsószoknyánál is nagyobb örömet érzett, amikor a kastély mögött méhest pillantott meg. Ez a napkeletről való kupoláival azt jelenti, hogy ezen a darabka földön az emberek sokáig élnek. Mert milyen betegségekben szoktak meghalni a rendes férfiak Magyarországon? Rendszerint reumában vagy köszvényben, amely betegségeknek okozói a névnapokra való utazások téli időben, valamint a mértéktelen táplálkozások... És a falusi emberek már régen tudják, hogy úgy a fájdalmas reumanyavalya, valamint az átkozott köszvény ellen: egyetlen segítség van a világon. Ez pedig nem más, mint a méhcsípés. Ugyanezért mézzel szokták bedörzsölni a kezüket vagy a lábukat, ha az ördöngös betegség odaköltözött. A méhek rászállnak a mézre, most már csak a beteg ügyességétől függ: hogyan csípesse meg magát az orvossal.

Viszont az ilyen méhes arra is alkalmas, hogy az ember benne pipázgasson, emlékiratokat, naplókat írjon, amely dolgokba nem szívesen egyezik bele a legtöbb asszony.

- Igen, itt írom meg mindazon szenvedéseim történetét, amelyek miatt öreg és beteg ember lettem... Majd vakaródzik némely asszonyság, ha megtudja irataimból, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem! - ezt mormogta Szindbád magában, amidőn Hortobágyi kisasszony a házból kilépett, és így szólt:

- Jó, hogy jött. Nekem ugyanis egész nap dolgom van odakünn a hegyen a szőlőmunkásaimnál. Van legalább valaki, aki vigyáz a házra. Itt van a pince és kamra kulcsa. Égő pipával ne járjon a padláson. Az üvegeimet össze ne törje, mert az mostanában drága portéka.

Hortobágyi kisasszony - olyan hatalmas, mint egy vadkörtefa - kezet fogott Szindbáddal, és a kapások után sietett.

Szindbád körülnézett a kamrában. Igen jól felszerelt helynek ítélte ezt a kamrát, amelyre nyugodtan lehet gondolni olyankor is, amikor a balatoni szél hófúvást idéz elő télidőben, és se kocsival, se vonattal nem lehet járni, legfeljebb szánnal. De az veszedelmes, mert általában lecsúszhatik róla az utazó... Mint ahogy már nagyon sok lábzsák csúszott le a szánkóról.

A kamrában igen sok száraz kolbászt, oldalas szalonnát, befőttet fedezett fel, amelyeket végigkóstolgatott. "Vajon mikor volt itt az utolsó disznóölés, hogy ennyi minden maradt még nyárára is?" - kérdezte magában. Gondolatai közben nem ügyelt eléggé a zöldpaprikákra, amelyeket falatozott, és ugyanezért a zöldpaprikák közé betévedt egy mérges, hegyes tekintetű, boszorkánykedvben ültetett kis paprika is, amely úgy megmarta Szindbádnak torkát, hogy káromkodni kezdett, pedig ez nem volt már szokása a kegyes életű zarándoknak.

Szaladni kezdett a fájdalomtól, és meg se állott a pincéig, amelyet olyan hevességgel nyitott fel, mintha legalábbis tűz volna a háznál, és itt állanának a tűzoltószerek. Valóban meg is találta az üveglopót, amely Szindbád kedvére valóan szivárványos volt a régiségtől. Mármost nem volt egyéb tennivalója Szindbádnak, mint megkeresni azt a hordót, amelyen legrégibbnek látszott a dugóra alkalmazott rongydarab. Az ilyen sárgás rongydarab a hordódugón azt jelenti, hogy a bor, amely a hordóban van: legalábbis tavalyi eredetű. Szindbádunknak e várakozását is siker koronázta: talált egy olyan dugóra, amely Hortobágyinak egy régi harisnyájába volt bebugyolálva. A harisnya valaha fehér volt, de a dugó azóta nagyon sokszor táncolt benne.

Szindbád nem tartotta magát valamely nagy borszakértőnek, de a pókhálók állásáról, a hordók fekvéséről, a pincelyuk helyzetéről megállapította, hogy a borok meglehetősen régiek... Napközben unalmában többször is visszatéregetett a pincébe, mert felfedezett az udvaron egy ágast, amelyre különböző cserépfazekak, lábasok, ibrikek voltak akasztva, hogy ott a napon kellően kiszáradjanak. Kíváncsi volt, hogy nem lyukasak-e ezek a fazekak, azért többször is megtöltötte őket borral.

Hortobágyi kisasszony estefelé tért haza, amikor Szindbád éppen az eltörött üveglopó nyomait akarta eltávolítani, mert a lopót véletlenül a hordóhoz ütötte. A kisasszony bosszankodott, és bosszúságában így szólott:

- A tudomány legújabb állása szerint tudjuk, hogy a méhcsípés részegeskedés ellen is igen hasznos orvosság. Most már alusznak a méhek, tehát az orvossággal reggelig kell várni. Amint feljött a nap, majd megkenem mézzel a fejének a kopasz búbját, és a méhesbe ültetem. Csak olyan férfihoz mehetek feleségül, akire nyugodtan rábízhatom az üveglopót.

...Szindbád még ezen az éjszakán megszökött a kastélyból, amelyet első pillanatban oly barátságosnak ítélt.

(1925)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
Nemesi kaszinó
  2012-12-04 16:44:20, kedd
 
  Nemesi kaszinó



Mint mondani szokás: olyan idő volt, hogy a kutyát is ölben vitték ki ugatni.

Ekkor érkezett meg a vándorszíntársulat X. községbe, mintha farkasok űzték volna őket az országutakon. Majdnem mezítláb jöttek, mint a vadludak, amelyek ilyenkor jól érzik magukat a hideg folyókban. A ruházatuk pedig olyanforma volt, mint a karácsonyi betlehemeseké, akik mindenféle cifra és haszontalan maskarát öltenek magukra. Már az is csodálatos volt, hogy a községig eltaláltak, mert szánnyom nem vezetett ide azóta, mióta egy öreg menyecske sehogy sem akart a körorvos nélkül meghalni. Névnapot sem mutatott a kalendárium, amelyért érdemes lett volna a szomszédba elmenni. A színészek valami vadállati szimat folytán mégis idetaláltak. Vajon hogyan fognak továbbmenni?

Persze, a Nemesi Kaszinóba kvártélyozták be magukat. A vendéglősnek nem volt kifogása, mert az ódon korcsmát amúgy sem látogatták a kaszinói tagok, amióta ama nagy hó leesett. A megszokott újságolvasók a megszokott újságjaikat hazahozatták; a kártyások és a borozók meglátogatták egymást; a terem vaskályhájába nem kellett befűteni, még a színészek kedvéért sem, akik örültek, hogy fedél alatt vannak. A legközelebbi szombat estére hirdették az előadást. A cigánybanda kíséretével Lear király-t fogják játszani.

- Előre látom, hogy némely ruhaneműek itt maradnak zálogban - vélekedett a Nemesi Kaszinó korcsmárosa, de elhatározta, hogy szombat estig vár, akkor ebrúdon dobja ki a színészeket.

*

Mintha az ördög bújt volna beléje: szombaton megérkezett Andrásfy úr.

- Mindenütt józan embereket kerestem, és mindenütt részegekkel találkoztam - mondá, amikor arról az elkeseredett parasztszánról leszállott, amelyet fegyverrel kezében és halálos fenyegetések közepette rekvirált valahol az országúton.

A fuvaros a kalapja alól nézett a szalmaülésből kikászolódó uraságra. Nemigen reménykedett fizetségben... Így is volt, mert Andrásfy úr még csak a zsebéhez se nyúlt pénzkeresés szempontjából, máris így szólt:

- Januárban majd eljöhet hozzám azért a malacért, amelyet ígértem.

- Hová? - kérdezte az ellenséges kocsis.

- Ide, a szomszédba: Lökre, ahol kilökik az embert, vagy pedig Dobra, ahol kidobják - felelt nevetve Andrásfy úr, és az udvar mély havában kakasléptekkel vette útját a Nemesi Kaszinónak.

- Nohát, ha Andrásfy úr sem segít a komédiásokon, akkor senki - dörmögte a kocsmáros, anélkül hogy ügyet vetett volna a vendégre.

Andrásfy úr megszokta már az ilyen fogadtatást a kocsmárosféle emberektől: sok baj volt velük mulatozásai közben. Mindig meg akarták csalni, mint mondogatta, márpedig megcsalni csak azt lehet, aki hagyja magát.

A színészek ott tanyáztak a kocsma ivójában, mert ott mégiscsak volt valami kis meleg. Ahol maga a bormérő is ásítozott. Andrásfy úr vasvillaszemeket vetett a sohasem látott férfiakra, nőkre. (Két férfi- és két asszonyszemély volt a társulatban.)

- Ni, egy légy! - kiáltott föl, és úgy tett, mintha elkapna valamit a színészek kopár asztaláról. Dehogyis volt ott légy ebben a téli időben, még tán nyáron sem, hacsak az öreg színész bácsit nem akarta megenni.

- Színészek vagyunk - szólt az egyik vendég, akinek valóban akkora ádámcsutkája volt, mint a hordó csapja. És odamutatott a falra akasztott zöld cédulára, ahová mindig ceruzával írták be annak a községnek a nevét, ahol játszani szándékoztak.

Andrásfy úr megállott a színlap előtt, az állatszőrös kabátja zsebéből elővett valamely törött pápaszemet, amelyet bizonyára tekintélytartás szempontjából hordott magánál. Egyenként silabizálta a céduláról a színészek neveit: Mórfoki... Bácsbodrogi... Szép-Juhász... Barlangligeti...

- Ebből bizony nem világosodik ki, hogy melyik a kisasszony, és melyik a lator köztetek - fordult most a színészek asztalához. - Ez a kisasszony például ki volna? - kérdezte az egyik színésznőre mutatva.

- Ez a Szép-Juhász! - felelt a hervadtabb színésznő, aki cseppet sem különbözött azoktól az öregebb vándorszínésznőktől, akik valaha Magyarországot járták.

- Hm - felelt Andrásfy úr, és csendesen letelepedett a hosszú asztal végére, de mégis lovaglóhelyzetben a széken, hogy emígy is jelezze, hogy nem tartozik a társasághoz.

*

Andrásfy úr előkelő megyei família sarjadéka volt, de körülbelül már évtizedek óta semmije sem volt. Ide-oda kószált a vármegyében, vállalta a parasztok ügyes-bajos dolgait, hogy hasznosítsa magát a népnél, "amelyet szeretni kell" - az úriemberek pedig előkelő rokonaira való tekintetből, no meg verekedő természete miatt is: muszájból szóba álltak Andrásfy úrral. Józanon és részeg fejjel is erőszakos ember volt. Torokban azonban igen hasznavehető ember volt, mert itt mindig jóvátette hibáját: megtáncoltatta a legöregebb asszonyokat, és felköszöntötte azokat a férfiakat is, akik már arra sem voltak jók, hogy névnapjuk legyen a kalendáriumban. Egyébként fekete szakálla volt, hogy legyen hová folyni annak a bornak, amely már nem fért bele. Téglaveres arca volt, mintha mindig télen utazott volna, s hangja olyan volt, hogy a kerítések léceire akasztott fazekak, csöbrök megrázkódtak, amikor elkiáltotta magát.

- Hát aztán hány jegyet adtatok el? - kérdezte, és a csizmája orrát nézte.

- Eddig még egyet sem kerestek! - felelt az öreg, zsíros kabátú színész, aki nyilván a társulat igazgatója volt.

- Nem is adtok el egyet sem ebben a rongyos községben. Nem kell ide színtársulat, csak követválasztás. De én majd segítek rajtatok.

*

A mogorva bormérő csak állott a maga kármentőjében, nem volt onnan jó előjönni, amikor Andrásfy úr volt a vendég. A félig betyár, félig úr pedig csak üldögélt a széknyeregben, és a csizmáját nézte, amíg egyszerre felemelte a fejét, és medveriasztó hangon elbődült:

- Méregkeverő! Miért nem fűtesz? - Talán bizony azt várod, hogy vendégeid mind jégcsapokká váljanak, akárcsak odakünn a nádereszen a hólé? Láttam jókora boglyafákat odakünn az udvaron. Azt várod, hogy én bontsam meg a boglyát? Rakhatod akkor napestig, ha én a boglyába belerúgok.

Hosszú szónoklat volt, de megvolt a hatása. A bormérő csak nagyon rövid ideig nézett farkasszemet Andrásfy úrral, mind lejjebb hajtotta a fejét, amíg a szemtekintete valamiképpen elérkezett a lábáig. "No!" - mondta a szemével a lábának, mire az megindult a konyha felé.

A kormos szolgáló éppen olyan volt, amilyent faluhelyen találhatni, ahol a szolgálók a korai felkelés miatt téli időben nemigen szoktak mosakodni. A szolgáló az ivóba akart befűteni ama karikás módjára durrantó aprófával, de Andrásfy úr szelíd mogorvasággal rászólt:

- A színházban fűtsél be, Terka!

Színháznak nevezték a Nemesi Kaszinóban azt a nagyszobát, ahol hében-korban a műkedvelői előadásokat szokták tartani. (Persze: majdnem mindig A falurosszá-t játszották.)

- Úgyse lesz előadás! - okoskodott a kocsmáros.

- Már megmondtam neked, árendás, hogy hallgass, amikor én beszélek - felelt Andrásfy úr azzal a semmi jót nem ígérő hangsúlyozással, amellyel ez az úriember beszélni szokott. - A nemes közbirtokosság nem azért adja neked a borát, a házát meg az italmérési engedélyét, hogy a szájadat járassad akkor is, amikor nem kérdeznek. Neked voltaképpen nincs is italmérési engedélyed. A kaszinóé az. Mégis te méred a bort, nem pedig az urak, akiktől olcsón, könyörületből összeszeded.

- De legalább tisztán kezelem - replikázott a bormérő, aki nagyon elkeseredett, amikor azt látta, hogy szolgálója nem neki, hanem Andrásfy úrnak engedelmeskedik. - Ócsárol is idejárnak bort inni.

- Az ócsaiak nem tudják, hogy milyen a jó bor. Az ócsai kutya is legszívesebben akkor megy gazdája után, amikor az öklendezve megy hazafelé a korcsmából. Azért hát ne nagyon hánykódjunk Ócsával, árendás! - magyarázkodott a vendég.

A bormérő keserűsége azonban sokkal nagyobb volt, amint jó nyárfáját, ákácfáját az üres "színházba" behordani látta, mintsem hallgatni tudott volna.

- Aztán kit vár ide ma estére a nagyságos úr? Három napja a vonat sem jár a hófúvás miatt. A részeges csizmadián kívül egyetlen vendégem se volt. Nem kell itt senkinek a hideg bor. Talán az öreg Vadászfalviné nagyságos asszony eljönne a színházba, ha a béresei vállalkoznának rá, hogy az ölükben idáig cipeljék. Farkasváriéknál meg éppen Luca napját tartják ma este az öregasszonyság tiszteletére. Kit vár ide a nagyságos úr?

- Nem a kutyák gondja! Itt leszek én. Én magamnak éppen elég vagyok!

*

Amíg ez az épületes diskurzus folyt a csárdás és az úriember között: a négy vándormadár meglapult a hosszú asztalnál. Vártak: tudták, hogy eredmény nélkül nem fog elmúlni a csetepaté, valami marad a kilyukadt zsebükben. Reményükben nem is csalatkoztak:

- Mit szeretsz enni meg inni? - fordult most Andrásfy úr ahhoz a szőrjevesztett kabátú, zsíros szövetű, öreg színészhez, aki a társulat vezetőjének látszott. Az országjáró kabát habozás nélkül felelt a kérdésre:

- Ami van. Nem szoktam magam elől eltolni sem az ételt, sem az italt.

Olyan nyikkantással fejezte be a szavait, mint a nyerítő ló, amelynek a háta mögött végre felfordult a fazekasszekér. Kimustrált, minden hájjal megkent, öreg színész volt, aki bizonyára akkor is tudott nevetni, amikor a legszomorúbb volt. Az orra bizonyára bekukucskált minden fazékba, amit valaha látott. A szája bizonyára mindig csak azért fecsegett, hogy azért némi honoráriumot kapjon. Csak az álla tört még mindig előre, mint az olyan emberé, aki nem akar meghalni. Nagy kalácsáll volt, amely bizonyára attól a sok mindentől dagadt meg, ami ennek a vén színésznek a begyében volt.

Andrásfy úr egyik lábát a másikra vetette:

- De hát mondd meg mégis nekem, hogy mit szeretnél most leginkább? Tyúkzúzát vagy nyúlgerincet? Valami könnyű becsináltat, például galambét, ami az ilyen öregembernek kell? Vagy pedig egy kis malacbecsináltat, körömmel és májjal?

A társulat igazgatója hamiskásan nevetett, és a korcsmárosra pillantott.

- Aznap, amikor megérkeztünk, kormos, fekete foltot láttunk az udvaron a havon, amilyen disznóölés után szokott maradni...

- Nincs is disznóm - szólt közbe mentegetőzve az árendás.

- Persze hogy nincs, mert már leölted, kolbásznak aprítottad, hurkának töltötted, sonkáját a kéménybe akasztottad - felelt Andrásfy úr.

A színigazgató bólongatott:

- Hát ha maradt volna így disznóölés után valami apróság, azt szívesen megenném. Így például! az éjszaka véres hurkával és fagyos káposztával álmodtam.

Andrásfy úr bólintott, és a második színészhez fordult:

- Hát te mit szeretnél?

Ez a második színész még nem járta ki az élet iskoláját, amolyan sihederféle volt, aki bizonyára nemrégen szökött el hazulról a vándortársulat kedvéért. A pisze orra miatt lehetett volna borbély is, de testtartása inkább gavalléros volt. Kamáslija volt, és vékony ajkával mindig megvetőleg mosolygott az emberekre, akik őt el nem ismerik.

- Ebben a korcsmában úgysincs az, amit én szeretnék - felelt a színész. - Én nagy közönséget szeretnék. Tapsokat, kihívásokat, lármát, sikert.

Andrásfy úr kinyitotta a száját, és az ujjával belemutatott:

- Ennivalóról - papiról van szó.

- Papi! - nevetett a színész. - Én nagyon szeretem például a csapolt sört, amelynek olyan fehér kráglija van, amilyent én sohasem viselhetek már többé. Pedig úriembernek születtem, atyám mindig figyelmeztetett, hogy óvakodjak a rossz társaságtól, lehetőleg mindig olyanokkal barátkozzam, akik gazdagabbak, előkelőbbek, mint mi vagyunk. De én inkább kenderszakállt ragasztottam, és a cigánysorra jártam bukfencezni. Bolondot csináltam magamból, amint mondani szokás.

Andrásfy úr türelmetlen mozdulatot tett:

- Nem érdekelnek hazugságaid: színesebben, lelkesebben, érdekesebben kell hazudni, ha jó színlaposztó akarsz lenni.

- Én úriember vagyok...

Andrásfy úr felkelt, hátat fordított a színésznek, leguggolt, és a két szétvetett lábszára között nézett vissza az úriemberre. Jól megnézte, aztán így szólott:

- Majd főzetek neked valami pacalt.

Most az idősebb színésznőre került a sor.

- Látom, kedves asszonyság - kezdte gavallérosan a betyáros úr -, hogy maga sincs megelégedve mostoha sorsával. Egy kis kávécska, befőttecske, vajacska, mézecske, ugyebár, nem fog ártani?

- Én nem vagyok éhes. Én szerelmes vagyok - felelt váratlanul az idősebb színésznő, aki nyilván már többször volt szerelmes életében, mert meglehetősen magasztalva ejtette ki a szerelem szót.

- Én szerelmes vagyok - ismételte a színésznő, és a kopott arcfestéken át némi tüzesség mutatkozott, mint hamu alatt a parázs. És a hangja kerekded volt, szépen hangsúlyozott, amint így beszélt:

- Három esztendeig éltem egy gazdag emberrel. Kutyája, rabnője, kapcája és szalmazsákja voltam. Három esztendeig nem mertem szerelmes lenni, akárhogy csábítgattak a szép fiatalemberek. Mondogatták, hogy a gazdag ember arra való, hogy megcsalják. Mondogatták, hogy tekintsem szép fiatal életemet, amelyet hiába töltök. Mondogatták, hogy bolond vagyok, amikor feláldozom magam, élni, csalni, lopni kell gyorsan, mert az élet eliramlik. De én nem tántorodtam, nem hagytam el a gazdag embert. Három esztendő múltán aztán megunt, és egy krajcár nélkül az utcára dobott. Uram, ha ismerős Kőröspatakon: szóljon be a gőzmalomba, és ott az irodában mondja meg Zabhegyinek, hogy Amanda kész visszatérni, mert szerelmes bele.

- Zabhegyinek? - kérdezte Andrásfy úr gunyoros nevetéssel.

- Igen. Tessék neki megmondani, hogy sohasem csaltam meg, se kocsissal, se béressel, se ispánnal, pedig ezt minden gazdasszony-barátnőm megtette. Az én lábomnak a nyomát nem lehetett megtalálni se a gyepen, se a frissen esett hóban, mint más barátnőimét, ha kimozdultak a házból. Tessék neki megmondani, hogy kész vagyok megint szolgálója lenni, kimosom a fehérneműjét, megfoltozom az ingét, és megnyomogatom a derekát, amint csak én tudom...

- Hej, ha én Isten lehetnék! - sóhajtott föl Andrásfy úr.

A hölgy pattogtatott:

- Nem kell ahhoz öregistennek lenni... megteszi a magáét egy kisisten is, hogy azt a nyúlszívű, kocsonyapuha, kákabelű embert móresre tanítsák. Én csak ismerem, három esztendeig hordtam utána az edényt. Azért, mert veres a szeme, kakasé a lépte: nem kell tőle félni.

Csak éppen ezt kellett Andrásfy úrnak mondani:

- Hát én amúgy sem szoktam félni - mondta mély dörmögéssel. - Itt a kezem, hogy a jövő héten megverem Zabhegyit.

Az időske hölgy két kézzel kapott a gavallér keze után.

- Csak hagyja. Nem sokat számít nálam egy kis verekedés.

Ezután Andrásfy úr körülnézett, mintha nem is venné észre az asztal végén kuncorgó kis alakot, azt a fiatalka, sápadtka színésznőt, aki olyanforma volt, mintha tegnap jött volna ki a zárdából. Kék sipka volt a fején, amilyent az iskolás lányok viselnek. Piros volt az orra az éhségtől. Vékony volt a szája, mint a gyermekek imádsága. Az élet még csak annyi nyomot sem hagyott az arcán, mint a cinke lába a havas faágon.

- Ilonka a kuglófot szereti - mondá most pártfogó hangon az öreg komédiás, és szokás szerint hunyorított, mintha valami hallatlan ravaszságot mondana.

- Milyen Ilonka? - kérdezte szórakozottan az úri betyár.

- Bogyó Ilonka, engedelmével - sietett a szóval a direktor. - Naiva, szubrett, drámai. Mindent tud ez a kis fityfiritty.

*

Ha ebben az időben még valódi lovagok járnak a Tisza mentén, akik különösebb áldozatokat is hajlandók hozni a nőkért: Bogyó Ilonkát régen elszöktették volna, mégpedig négylovas kocsin, csillaglámpás mellett, kompon át a vízen, mint azokat a lovakat szokták, amelyeknek nyomát szeretnék eltüntetni. Ha ebben az időben még szokásban lett volna a női kesztyűért az oroszlánok ketrecébe behatolni, Bogyó Ilonka kesztyűje kétségkívül nem marad a ketrecben. Ha ebben az időben akadtak volna olyan ifjak, akik komolyan meg szoktak bolondulni egy bokapörgetéstől vagy egy elrejtett, de sokatmondó pillantástól: ilyen ifjak messze földre elkísérik vala Ilonkát, hogy minden pördülésnél és minden pillantásánál kéznél legyenek.

- Hát akkor kuglófot fog enni Ilonka! - mondta ki a határozatot Andrásfy úr, mint valami kiskirály, akinek varázsvesszője van.

Egy karlendítéssel előparancsolta az álmélkodó kocsmárost.

- Árendás! - kezdte, anélkül hogy tudomásul venné a bámész pillantásokat. - Úgy tudom, hogy a főszolgabíró, az én unokabátyám, komolyan haragszik rád. Valami baj van az italmérésed körül. Hát én most Grácián napjára éppen a főszolgabíróhoz vagyok menendőben, csak ezt akarom mondani. Hallottad, hogy mi a kívánságuk a mélyen tisztelt művészeknek?

- Hallottam - felelt egykedvűen a kocsmáros.

- Hát, akkor upre, előre, ne töltsük az időt.

Az árendás még konokul állott a két csizmasarkán. Betyár látta ember volt, szívesen verekedett volna, ha ezen a réven megszabadulhat kelletlen vendégeitől. De Andrásfy úr egyelőre nem akart verekedni, csak pazarul intézkedett:

- A tiszteletre méltó igazgató úrnak májas és véres hurkát rendelek. A titkár úrnak hozhatsz valami kövér káposztás koncot, mert ilyesmitől erősödik a fiatalember, hogy megtáncoltathassa a kövér komámasszonyokat. A hölgyeknek pedig kávécskát rendelek, mert látom, hogy teheneid vannak, árendás.

Az árendás csak megfeszítette az egyik lábszárát:

- Most nem akarok arról beszélni, hogy tavalyiban, amikor utoljára itt tetszett járni, nem maradt a konyhában egy ép fazekam, bögrém, tányérom, mert a becsületébe gázolt az úr a szolgálónak. Nem beszélek arról sem, hogy harmadéve úgy megveretett a cimboráival, hogy hetekig nyomtam az ágyat. Most csak annyit mondok, hogy hagyjon föl az úr a színészek pártfogásával, majd meglesznek azok maga nélkül is. Nincs se hurkám, se káposztám, se bivalytejem.

Andrásfy úr vállat vont:

- Akkor nem marad más hátra, mint az, hogy felgyújtsam a házat.

- Csak azt tessék megmondani, hogy merre tetszik kezdeni - kérdezte még mindig bizonyos egykedvűséggel az árendás.

- Hát majd mind a négy sarkán, hogy kiadós legyen a munka - felelt a gavallér.

És ezzel benyúlott kimondhatatlan mélységű zsebébe, és egy jókora száraz taplósapkát vett elő, amelyre bizonyára szüksége volt kirándulásaihoz. A sapkát négy darabra szakította, aztán a különböző darabokat égetni kezdte egy gyertyadarab lángjánál. Füstölt, tüzesedett a tapló, az árendás még megfeszített lábszárakkal állott a helyén. Andrásfy úr fújdogálta a taplót.

- Amikor errefelé jöttem, úgy szagoltam, hogy északnyugati szél van kerekedőben. Ez a szél az én barátom, rendszerint elkísér utazásaimban. Nem hagy el már vagy negyven esztendeje. Körülugrándozza a kabátomat, mint valami jó kutya. Kifújja a fejemből a gondokat, a gőzöket, a vértódulásokat, mint valami öreg mesemondó. Felfrissíti a derekamat, mint akár Zabhegyiét a ténsasszony. Most pedig segíteni fog a szél abban, hogy ezt a cudar, mocskos, sáros csárdát porig leégessem.

A kocsmáros a bajsza alatt dörmögött:

- A csárdában én csak árendás vagyok. Az épület a nemes közbirtokosságé, a Nemesi Kaszinóé.

- Éppen azért gyújtom föl. Választmányi tagja vagyok a kaszinónak - mondá most mellét kivágva Andrásfy úr.

Megforgatta az égő taplódarabokat a feje fölött, azután kilépdelt az ajtón a tüzes holmival.

Szép, régi nádfödele volt a Nemesi Kaszinónak. Jó bőséges, vastag, mert a közbirtokosságé volt a község alatt elterülő nagy nádas is, amelyet azért nem engedtek elpusztulni, hogy legyen a vadnak, betyárnak hol meghúzódnia. Innen került ki a kaszinóra a nádtető, verébnek, mohának, esővíznek, jégcsapnak, hótömegnek jó barátja. Jó meleget szokott tartani az ilyen nádfödél, amelynek közepéből a fehér kémény úgy emelkedik ki, mint egy nyájőrző; rajta az évszám: 1878, fekete betűkkel felfestve. No, majd mindjárt elmúlik az évszám. Andrásfy úr belekapaszkodott a nádfedél sarkába, és éppen azon igyekezett, hogy egy nagy csomó nádat kihúzzon, amelynek helyére betenné a tüzes taplót, amikor csak cseng a háta mögött a kocsmaajtó, cseng egy drágalátos, leányhang, mint a kápolna csengettyűje az erdőség emberfölötti némaságában.

- Ne tessék gyújtogatni, meggondolta már magát a kocsmáros.

Bogyó Ilonka volt, aki vállalkozott arra, hogy az egyébként rettenthetetlen gavallért tervéről lebeszélje.

- Kár - felelt Andrásfy úr, és az égő taplódarabokat sóhajtással a házat körülvevő, mély havakba nyomdosta.

(1925)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
A táncosnő és a Luca széke
  2012-12-04 16:42:34, kedd
 
  A táncosnő és a Luca széke



(Ádventi misztérium)

Amikor az őszi ködtől, az éji fagytól a legfiatalabb varjaknak is megférfiasodott a hangjuk, Szentgellérti kisasszony, amint ez idő tájt a táncosnőt nevezték: idejét látta ama Luca széke elkészítésének, amelyről majd jövendőbelijét meglátja.

*

Szentgellérti kisasszony falusi származású volt, bár erről nem szeretett beszélni a színháznál, amelynek színpadán mindenféle táncokat lejtett, amely táncok a balettmesternek eszébe jutottak. Az a verébhangos szárazmalom, amelynek nádfödele alatt Szentgellérti kisasszony valaha megpillantotta a napvilágot: bizonyára nem sejtette, hogy a falusi leányka egykor majd római bacchánsnőnek fog öltözni, ha a rendező szeszélye így kívánja.

A táncosnő kis termetű volt, a lába is hajlamos volt az o betűt utánozni, nagy orra volt, mint egy férfinak: ugyanezért nagyon szeretett ábrándozni mindenféle elérhetetlen dolgokról. Már tizenhárom esztendős kora óta álmodozott arról, hogy valakihez férjhez megy. Most huszonhárom esztendős volt, és az álom még mindig nem akart valóra válni. Értsük meg: nem kedvest, szeretőt, pártfogót vagy barátot keresett álmaiban a pesti táncosnő, hanem rendes férjembert, amilyenek faluhelyen szoktak lenni. Amilyen a szomszédban lakó Felnyik volt - igaz, hogy csak csizmadia, de kis földje is volt a mesterségéhez. Amilyen férj volt például a kántortanító, aki hátratett pipaszárral sétált végig a falun, ha érdemes temetés volt: sütővassal fodorintott egyet-kettőt a bajszán, sokszor részeg volt, és ilyenkor szeretete jeléül az énekeskönyvével verte a feleségét. Ilyen komoly, rendes férjembert áhítozott titokban Szentgellérti kisasszony, ami ritkaság a pesti táncosnők világában. Más híján talán még egy falusi sekrestyés-harangozóhoz is férjhez ment volna, hogy visszakerülhessen a gyermekkori falujába, de a harangozók nem járnak Pestre leánykérőbe.

*

Nem csoda tehát, hogy az ábrándozásra hajlamos táncosnő igen pontosan megtanulta az adventi napokat, amelyek a karácsonyt megelőzik.

Hajnalban kelt fel, amikor még olyan sötét volt, hogy nem lehetett megállapítani a fejpárnáról: vajon nincsen-e aranyból, mert olyan kedves álmokat susogott az éjszaka. A magos szárú cipőt nem is fűzte be mindig azzal a gondossággal, mint egyébkor. Volt még egy falusi kendője, amelyet Pesten a cselédek sem viselnek, ezzel bekötötte a fejét, és titkon elsietett a Szent Terézről nevezett templomba, mert magát őt is csak egyszerűen Terkának hívták.

A templomoknak az eredetéről, jelentőségéről, történetéről éppen azok tudnak a legkevesebbet, akik legsűrűbben látogatják. (A tudósok, akik a templomok történetét pontosan elmondhatnák, nem járnak templomba.) Szentgellérti kisasszony szívből megörült, amikor a téli hajnal félálomjában megpillantotta a Teréz-templom kapujában őrködő angyalokat. Bizony nem kérdezte ő ezeknek a földöntúli alakoknak a nevét, pedig mindnyájan tudjuk, hogy az angyaloknak is éppen úgy van nevük, mint az embereknek. Csendesen köszönt nekik, mint a nagy szakállú kapusoknak szokás a színházak épületében. És a kőangyalok nem kértek semmi igazolást, amikor a táncosnő hajnalban az adventi miséhez belépett.

Néhány gyertya égett csak a messzi oltáron, mint valamely mennybéli hivatalban, ahol bizonyára mindenkinek leírják a nevét, aki nem lustálkodott a hajnali miséhez felkelni. A szenteltvíztartóban olyan feketén csillant meg a víz, mint valamely mély kútban. A padsorokban céklaarcú, havas bajszú férfiak ülnek, mintha a városrész összes bakterei eljöttek volna melegedni a templomba a hosszú éjjeli virrasztás után. Szerencsétlen arculatú nők jöttek, mintha mindenfelől találkozót adtak volna itt egymásnak azok a nők, akik amúgy sem tudnak aludni a bánattól. De a táncosnő csak a maga bajával volt elfoglalva - egy félhomályos sarokba ment, ahol letérdepelvén a félálomban láthatatlan arculatú szentkép előtt: csendesen, titokban, mint ahogy a félénk madárka építi a fészkét: egy rozsdás bicskával faragni kezdett fadarabokat, amelyeket a selyemtáskájában hozott magával.

*

Titokzatos művelet volt ez a templom félhomályban maradt sarkában, amely sarokba még azok se mentek a sötétség miatt szívesen, akik álmukban vörösre sírt szemeiket rejtegették az emberek elől. Nem szívesen mentek új, messzi sarokba még azok a szegény nők sem, akik rongyos szoknyáik búsuló foltjai miatt napközben nem hagyhatják el házaikat, csak ilyenkor, a hajnali mise jótékony félhomályában. A cifrább nők pedig, akik éjszakai bálból, lelkiismerettől és csalódástól mardosva valahonnét előkerültek, hogy némi megnyugtatásra leljenek az adventi misében, ugyancsak nem fordultak a láthatatlan sarok felé, mert ha már itt vannak, még nagy fájdalmaik közepette is ügyelnek arra, hogy ruhájukat minél többen lássák. Szentgellérti kisasszony tehát észrevétlenül farigcsálhatott a templom sarkában.

A Luca-széket faragta, amelyet tudvalevőleg Luca napján kell elkezdeni és karácsony éjszakájára befejezni.

Felszedett az utcán mindenféle fadarabokat, amelyek lehetőleg olyan szekerekről hullanak le, amelyeknek messzi útjuk van. (Igen alkalmatosak voltak erre nézve azok a szekerek, amelyek Buda felé tartottak - Budán még sohasem volt a táncosnő.) Falusi származású bicskát használt a faragáshoz, aminthogy a szalonnát sem lehet jóízűen, csak falusi késsel vágni - így a Luca-széket is valamilyen hitvány bicskával kell faragni.

Közben suttogva, mint ahogy álmában szokott az ember, duruzsolva, mintha csak a szegény fejpárnájához szólna, így beszélt a fadarabhoz:

- Te leszel a lába, kedves. Vigyázz, nehogy úgy járjak veled, mint bérmalány koromban, amikor egy sánta, hegyes fülű gavallért láttam a székről, és onnan ijedtemben lepottyantam. Vigyázz, te jó kis fadarab, hogy helyeden maradjál, akárkit látok is majd belépni a templomajtón. Akár a tolvaj szélmolnárt, akár a veres bajuszú útmester urat. Légy hű, kis fadarab, nem égetlek el, ha jól viseled magad.

Ebből a fadarabkából lesz az első székláb. Puha szíve volt a fának, nem sokáig hagyta a táncosnőt kínlódni, gyorsan elkészült tehát.

A második fadarab valamivel engedetlenebb volt, olyan szekérről esett le, amely Újpest felé haladt, ahol kevés a vallásos ember. A táncosnő ezt a kemény fadarabot is lágyítgatta:

- Nézzed, kedvesem - suttogta neki a templom félhomályos sarkában -, én csak egy szegény árva leány vagyok, akivel a világon senki sem törődik. Azt is mondják, hogy csúnya vagyok, mert nincsen senki, aki az ellenkezőjét állítaná. Tebenned bízom még, te jó kis fadarab, hogy akkorára, amikor székláb lesz belőled: én leszek a legszebb lány a templomban, hogy megakad rajtam a legmódosabb gazdának is a szeme. Nem mindig csak rongyos vándorlegényeket látok magam előtt, akik az erdőbe csalogatnak, hogy ott megfojtsanak.

Végre ez a fadarab is engedett, mert a fának is van szíve, ha azt kellően kitapogatják.

A harmadik fadarab amolyan fadarab volt, amelynek feltétlenül szerencsét kell hozni. Egy szegény ember szekeréről vette le Szentgellérti kisasszony, amikor a szegény ember a toronyórát nézte. A negyedik fadarab a színházból került ki - mielőtt láb lett volna a táncosnő Luca-székében, kulisszákat szegeztek vele egymás mellé.

*

Mikor karácsony éjszakája elkövetkezett: Szentgellérti kisasszony a házmesternétől kölcsönkérte a nagykendőt, és meglehetősen dobogó szívvel sietett a kőangyalok által őrzött templom kapui felé.

A kapu oszlopának dőlve, már messziről megpillantott egy köpenyes idegent, akinek széles karimájú kalapja arcába volt húzva, és akit eddig sohasem látott a templom környékén. Az idegennek nagy utazócsizmák voltak a lábán, mintha ebben a percben szállott volna le valamely nyeregből, amelyben országokon keresztül lovagolt.

- Engem keresel? - kérdezte lelket rázó hangon az idegen, amikor a nagykendő alól a táncosnő elővette a Luca-széket, hogy arra felálljon. - Állj fel csak a székre, majd akkor megismersz!

A táncosnő engedelmeskedett a rejtelmes parancsolatnak, lába alá tette a zsámolyt, és zergekönnyedséggel ráugrott. Ekkor azonban az egyik székláb megingott alatta, és a táncosnő csaknem hanyatt esett. Az idegen felemelte széles karimájú kalapját, és íme, a valóságos halál állott a táncosnő előtt.

Szerencsére, karácsony éjszakáján a Teréz-templom koldusai nem térnek aludni, ott maradnak az éjféli misére. Ugyanazért a koldusok előrohantak, amikor a halált a templom előtt megpillantották. Előgurult az az asszony, aki kerekes kocsijában, bőrzsákba van varrva. Lábra kapott az az ember, aki lábatlanul mindig a földön ül, és mankójával igyekszik elbuktatni a járókelőket, ha azok nem adnak neki ajándékot. És mások is, akik bénaságukban már nem tudnak máshol megkapaszkodni, mint a templom falában. Ezek az emberek mind esdekelve tárták ki karjukat a váratlanul megjelent Halál felé. A táncosnő tehát elmenekülhetett.

De csak a templom küszöbéig ért, mert ottan egy magas, karcsú, lőporos képű, cigányos szemű uraság állotta útját. Olyan frakkja volt, mint egy színésznek.

- Bizonyosan engem keresel! Állj fel a székedre! - rendelkezett az előkelő úr.

A táncosnő engedelmeskedve a parancsnak: most már igazán azt hitte, hogy nyomban összerogy. Felállván a Luca-székére: hirtelen látni kezdte az előkelő úr szőrös, patás lábát, valamint kecskeszarvait is, amelyek homlokából kigöndörödtek. A füle hegyes volt, mint a farkasé. A nyelve világított a szájában. Az Ördög volt.

Megint csak a mindenre ügyelő koldusok mentették meg a táncosnőt. Körülvették az ördögöt, és könyörögtek, hogy őket vigye el.

A táncosnő most már a babonás széket a templom előcsarnokában, a szenteltvíztartó mellett állította fel. Erőt vett szíve indulatján: bárkit, bármit lát, nem fog addig a székről lelépni, amíg az igazi vőlegényét meg nem pillantja vala. De kezével elfödte az arcát, és csak ujjai között merészelt kipislogatni.

És akkor mit látott?

Egy hosszú inges, szőke gyermek lépett be a templom küszöbén. Égkék szemét nyomban a táncosnőre sugároztatta, amikor megpillantotta. Két kis kövér tenyerét kitárta, és a táncosnő felé fordította:

- Mama! - mondta olyan hangon, hogy csengett tőle az egész templom. Még az emberek fejei is csilingelve hajoltak össze.

A táncosnő elfelejtette fogadalmát, leugrott a babonás székről, hogy a gyönyörű gyermeket ölébe kapja!... De csak a templom hideg, bűnbánó oszlopát ölelhette.

- Körülbelül ilyen volna a gyermekem, ha a világra jön - mondta végtelen fájdalommal, és más ajándék hiányában a Luca-széket a templom előtt várakozó koldusoknak adta.

(1925)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
"Becsali" csárda
  2012-12-04 16:40:34, kedd
 
  "Becsali" csárda



Én még láttam a "Becsali" csárdát (valószínűleg több példányban is megvolt az országban, és a különböző vidékiek veszekedhettek a maguk csárdájának a valódisága mellett). Akkoriban arról volt nevezetes a "Becsali" csárda, hogy minden életunt vándorlegény benne akasztotta föl magát.

- Végül babonásnak kell lenni az embernek - kiáltott föl a "Becsali" csárdás, aki pedig nem volt mondható valamely érzékeny léleknek, mint általában a csárdások. Ez a csárdás, bizonyos Körkeri, mindent megpróbált már, ami egy vidéki embernek eszébe juthat. Bérelt szárazmalmot; az ártatlan verebek tüzet hoztak a nádfedele alá. Volt piacbérlő: olyan idők következtek, hogy az emberek nem tartottak vásárokat az ellenségtől való félelmükben. Megvásárolta egy koporsócsináló hagyatékát (mert olcsón adták), az elhalálozások szünetelni kezdtek. Volt házügynök olyan esztendőkben, amikor minden héten tűz volt a városkában. Volt borügynök, amikor annyi bor termett, hogy hordók híján vermekbe öntötték. Persze hogy ő volt az, aki disznót hizlalt sertésvész idején... Mikor már azt hitte, hogy mindent megpróbált, fölcsapott korcsmárosnak a "Becsali"-ban, mert azt hitte, hogy a korcsmárosnak mindegy, hogy milyen időjárás van.

Akkor aztán jöttek az életunt vándorlegények... Akárhová verte a nagy szeget Körkeri uram a padláson, istállóban vagy a ház mögötti részekben: az elátkozott vándorlegények mindenütt megtalálták. Márpedig ilyen nagy szeg nélkül nem lehet el egy városvégi korcsma. Hova akasztanák a kocsisok a lószerszámot, zaboszsákot; hova akasztaná az utazó azt a nagy köpönyegét, amelyet nem lehet a szobába fölvinni amaz esők és füstök miatt, amelyeknek szagát száz esztendők óta magába szívta a köpönyeg?

Ilyenformán aztán Körkeri káromkodással fogadott minden vendéget, híre ment a karikás módjára durrantó köszöntgetésének. És minden bevezetés nélkül így kezdett beszélni a fogadjisten után:

- Megbüntetnek, ha nem vágom le a legényt a kötélről, de megbüntetnek akkor is, ha levágom őkelmét; minek nyúlok én halotthoz, amelyhez csak a hatóságnak van joga? Most már mondja meg az úr, hogy mit csináljak? - kérdezte Körkeri, amikor őszi bolyongásaimban a kocsimat egyszer csak megállítottam a "Becsali" csárdánál. (Valóban, olyan vidéke volt a csárdának, hogy az arravaló ember hamarosan elbúsulhatta magát itt. Körös-körül reménytelen pusztaság, amelyen céltalanul vezetett végig valamely útforma, amelyet csak a helybeliek tudtak. Vajon mi van ott, ahol az út végződik? Vajon érdemes-e nekiindulni az őszi ködnek? Falábbal talán igen, de a saját lábát nem szívesen koptatja senki.)

Akkor is ott feküdt egy legény, gyékénnyel letakarva, a sárral tapasztott tornácon. Feje fölött piros tengericsövek hintáztak. Vén tyúk kapargált a lábánál. "Még kivájja a szemét!" - mondá a "Becsali" korcsmáros, és elhessegette a tyúkot. - A csárda belsejében a kéményt égették, tehát a tornácon maradtam, amíg kocsisom megetet. Körkeri kérdéseket adott föl, hogy mi járatban volnék. Vidéki korcsmáros módjára szeretett volna minden üzleti ügyről tudni. A kerítésen csupa törött bögre volt, hitvány őszi bokrok mentén egy elszerencsétlenedett eb figyelt a ház körül történendőkre. A tornácon a gyékény most zizegni kezdett, és az öngyilkos a gyékény alá húzta azt a lábát, amelyen a meztelenségre volt húzva a cipő.

- Hé - kiáltott nagyot káromkodva a "Becsali" csárdás. - Ez föltámadott.

*

Kis termetű vándorlegény volt, amolyan mihaszna forma, akiről senki sem hiszi el, hogy valami is volna a szikkadt tarisznyájában. A bajsza vereses, mint a fű, amikor az őszi eső már megöntözte. A szeme úgy karikázik, mint a pocsolya vize, amelybe követ dobunk. A kakasnak van ilyen hangja, amikor az első késvonás után kiugrik a szolgáló kezéből.

- Ejnye, de bolondot álmodtam az éjszaka! - hápogta, szemét törülgetve, mire Körkeri végzetesen rászólt, hogy a szálláspénzt fizesse meg. A legény erősködött, hogy már este fizetett, mert hiszen Körkeri be se engedte volna enélkül az istállóba.

- Lehet - mondta Körkeri. - De akasztás is volt. Azért külön kell fizetni.

Aztán hozzám fordulva, a csárdás azt kezdte magyarázni, hogy tudja már, miért támadott föl a legény. Nem késsel metszette el nyakáról a hurkot, hanem kioldozta a kötelet, mert kár lett volna érte...

- Hol van a kötelem? - kiáltott most a legény. - Az enyém, az én tarisznyámban volt.

Körkeri köpött, és egy sarokból borjúkötelet vett elő, amit a legény lábához vetett. - Most már kifelé innen, te piszkos vándorló! - dörmögte, és néhányszor a legénybe rúgott.

*

Körülbelül százlépésnyire a "Becsali"-tól, szekerem utolérte a vándorlegényt, aki nyavalyásan, siránkozva, megalázkodva a szekérre kéredzkedett. A kocsis vasvillaszemeket vetett rá a süvege alól. Így dörmögött:

- Nem lesz abból jó, ha akasztott emberrel utazunk.

- Szerencse, János. A csízió is azt mondja.

A legény, aki nem sokban különbözött ekkor valamely törött gallytól, amelyet az őszi szél a nyomorult akácról tépett le, a saroglyában rázatta magát, mint azok a reszkető emberek, akiket a búcsúkon lehet látni. Eszem ágába se jutott megkérdezni tőle, hogy miért kötötte a hurkot a nyakára; az ilyen céltalan fráter akkor sem tudná megmondani az igazat, ha akarná. De ő magától kezdett beszélni, amikor a "Becsali"-nak már görbe háta is elmaradozott a novemberi ködben.

- Tessék csak ide hallgatni, mit álmodtam én abban az istállóban... A mennyeknek országában jártam, és egy sirályszárnyú angyal vezetett kézen fogva. Egy szép, nagy öregember elé vitt az angyal a fényes szobában, aki megkérdezte tőlem: honnan jössz, te szegény vándorlegény. Azt feleltem neki: egyenesen a "Becsali" csárdából, ahol egy piculáért kvártélyt adott a korcsmáros a lóistállóban. Azt mondja erre a szép öregember, hogy csak menjek vissza a "Becsali"-ba, és nézzem meg, hogy mit csinál hátul az udvari szobában a korcsmáros, mert abból a szobából éjszaka világosság szokott kiáradni. Alig fordulok egyet-kettőt, már érzem, hogy megint a "Becsali" istállójában vagyok, mert a tehén olyan melegen lehelt rám, mintha megsajnált volna a hűvös éjszakában. Nem ment ki a fejemből a parancsolat, amelyet a mennyeknek országában hallottam ama szép öregembertől. Csendesen kinyitottam az istálló ajtaját, kidideregtem az udvarra, a hátulsó kamarában valóban világosság derengett. Hát valóban ott is ült egy hosszú asztalnál Körkeri, előtte bor meg szalonna, de a falakon körös-körül akasztott emberek. Mind a négy falon, olyanformán, mint őszi vásárkor a miskolci zsidók boltjaiban a télikabátok. Ott függtek egymás mellett, kimeresztett szemmel, kitátott szájjal, mintha kiáltani akarnának. A fülük lehajolva, mintha valaki a fülek közé csapott volna. A korcsmáros pedig csak ült az asztalnál, és falatozott a fehér bélű paprikás szalonnából, a debreceni cipóból, csurogtatta a bajusza hosszú sörtéi között a hideg bort, hogy fél lábra állott tőle kutya, macska, éhes ember. Az akasztott emberek, ott, körös-körül a falakon néha megmozdultak, mintha a szél hintáztatná őket, mire a korcsmáros rájuk kiáltott, mint a kutyára szokás.

- Ott álltam az ablak alatt, tekintetes uram, és soha olyan éhes nem voltam még életemben, mint ekkor, midőn a korcsmáros a kése hegyével válogatott a szalonnadarabokban. Egyszer csak megfordul az én korcsmárosom, és kocog az ablakon: "Gyere be" - mondja.

- Amikor beléptem, akkor látom csak, hogy az udvari kamra falán nem is emberek lógnak, hanem csak mindenféle köpönyegek, kabátok, szűrök, ócska bundák, amelyeket az utasok hagyogattak itt zálogban. Nem volt azok között egyetlen jóravaló kabát sem, de hát grófok ritkán fordulnak elő a "Becsali"-ban. Azt kérdezi a korcsmáros, hogy mutassam a kabátomat. Megmutatom. "No, ez nem sokat ér, de egy vacsorát megér. Aztán pedig föl kell kötni magadat a nagy szögre az istállóban." Helyes, mondtam, úgyis meguntam az életemet. De megígértem volna én egyebet is, ha abból a szalonnából ehetek. "Hát aztán nem csalsz meg?" - kérdezte a korcsmáros. "Itt van a kötél a tarisznyámban" - feleltem. "Nem szoktam tréfálni."

- Így is történt, tekintetes uram. Olyan jóízűen ettem, mint soha életemben. Ittam a bort, hogy már az első kortynál megrészegedtem. A kenyérbél majd megfojtotta a gégémet. De én csak ettem, amíg bírtam. Mikor aztán körülnéztem, akkor már nem látom a korcsmárost a szobában, az ablak nyitva van, látszik rajta az én sáros lábnyomom. No, gondoltam magamban, olyan emberre te, vándorlegény, nem akadsz, aki a te bolond álmodat elhiggye. Bizony csak azt fogják mondani, hogy betörtél, loptál, raboltál, börtönbe vetnek... Így aztán igazán nem maradt más választásom, mint nyakamra hurkolni a kötelet, amikor a maradék bort is megittam. Tessék elhinni, nem is olyan nagy dolog az az akasztás.

*

A szekér hajtott velünk a ködben, a kocsis emberölő szemekkel nézegetett hátra, amíg aztán valóban meglátta a ködből előrontani Körkeri uramat egy nyereg nélküli ló hátán, kezében fokossal.

- Hej, te rabló, gazember, betörtél az éjszaka a kamrámba! - kiáltozta már messziről, mire a mesemondó vándorlegény ész nélkül ugrott le a szekér saroglyájából. Útját a mezőnek vette, mint valamely menekülő egér. Körkeri a cigánylovon veszettül utána. De az árokpartról még visszakiáltott:

- Így vágjon le az ember akasztott embert!

Ennél tanulságosabb dolog valóban nem történhetett velem az unalmas, őszi utazásban.

(1925)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
Az esztendő kétszázhetvenedik napja
  2012-12-04 16:38:43, kedd
 
  Az esztendő kétszázhetvenedik napja



- Olyan vagyok, mint az edényes, aki abból él, hogy minden esztendőben felborul a szekere - mondá a hátam mögött egy úriember, miközben egy csintalan bajuszkájú hölgynek "tette a szépet". - Gondoltam magamban, megnézem ezt az edényest.

*

Rezes arculatú, de meglehetősen szikár úriember volt, akinek a fodorintott bajszán, valamint a duplázódás felé hajló állán, vérmes tekintetén és szegett nyakán meglátszott, hogy az úriember életében nem vetette meg a jó falatokat, de még a falatoknál is jobb kalandocskákat. A szája szöglete olyanforma volt, hogy éppen úgy mosolyoghatott a vörös borban főzött őszi pecsenyékre, mint nők lüktető ajkaira. Szoknyák között bujkáló szeme volt. Mintha levetkőztetni akarna minden nőt, aki véle szemközt jön. Sok ilyen férfiszem van Magyarországon, ahol az ételeket fűszeresen szokták elkészíteni, hogy az erős hagymától, paprikától megizzad a férfiak kopaszodó feje búbja.

Valóban ismerős úriember volt, akit abban a kaszinóban, ahol néhanapján magam is megfordultam, pajtáskodva Kecskebakinak neveztek. Ki tudná, mikor ragadt rá e tréfás név? - Kecskebaki, mint rendes férfihez illik, csakhamar odahagyta a csintalan bajuszkájú hölgyet, és mellém szegődött, mert a lófuttatásnak egy olyan programpontja következett, amely nem volt érdekesnek mondható.

- Ugyebár, azt akarod kérdezni - kezdte Kecskebaki a magyarok között megszokott szívélyességgel -, hogy ki legyen ez a ló- és kutyaidomító szemű nő, aki a tekintetével egyúttal a férfiaknak is tud parancsolni? Hát azt kell felelnem, hogy magam sem tudom. Őszi versenyekkor szokott megjelenni a gyepen, amikor bizonyos melankóliával nézzük, hogy röpdösnek fel csoportban a bőséges táplálkozástól fénylő tollazatú verebek a közelgő paripák elől. Ilyenkor megérkezik ő, mindig a legutolsó divat szerint öltözve, mindig egyedül, mint a bánat, ismeretlenül és ismeretséget kerülőn. "Hogy van?" - szokta kérdezni tőlem körülbelül tíz esztendő óta, bizonyos őszi napon, a lóversenypályán, és én sohase felelhettem neki azt, hogy víg vagyok, mint a levelek sárgulásának örvendező cinke; még sohase mondhattam neki, hogy vidám vagyok, mint az az őszi kereskedő, aki az imént vett olcsón nyúlbőrt, amelyen nagyobb nyereséggel remél túladhatni; még egyetlenszer sem beszélhettem neki másról, mint kiábrándultságaimról, boldogtalanságaimról, csalódottságaimról és szívfájdalmaimról, mert tudod, hogy így őszidőben nemcsak az egerek szökdösnek be a lakásomra, hanem a bánatok is. Az ősz lovagja vagyok.

*

Az úriember, akit manapság már kideríthetetlen okból neveznek vala Kecskebakinak: minden szerencsétlensége mellett tormás virslit evett, mellé sört ivott, elbúsuló pillantásokat vetett a tájkép felé, mélabús volt, mint a magyar urak többnyire, mielőtt az a bizonyos jókedvük kerekednék.

- Tehát többet nem tudtál meg a nőről tíz esztendő alatt?

- Még annyit sem tudtam meg valójában, amit most elmondtam felőle. Nem tudom, hogy hívják, nem tudom, hol lakik, nem tudom gondolatát... Csak annyi tudásom van felőle, hogy végtelenül jólesik, amikor így, őszidőben találkozom vele, és kérdésére néhány szóval kipanaszolhatom magamat. Olyan részvéttel tud hallgatni, mintha együtt érezne velem; olyan megértéssel ügyel szavaimra, mintha a sorsa függne tőlük: olyan melegen nyújtja a kezét, mintha a legjobb barátom volna... Aztán elmegy, hogy egy esztendeig ne lássam. Azt hiszem, hogy azért érkezik meg pontosan az őszi versenyekre, hogy az én szomorúságaimat kitudakolja.

- Talán régebben volt köztetek valami?

- Soha. Tíz év előtt is azzal állított be a lóversenytérre, hogy megkérdezze tőlem: hogy vagyok. Az első alkalommal természetesen csak udvariaskodó formában feleltem az ismeretlen úrihölgynek. Amit már az ember ilyenkor mondani szokott. Jól vagyok, igen jól vagyok, különösen azért vagyok jól, mert egy ilyen kedves úrnő megszólításra érdemesnek tartott. Mosolygott, olyan titokzatosan, mintha mindent tudna rólam. Mosolygott csendesen, mintha szánna, hogy hazugságokkal fárasztom magam. Mosolygott, mint a jóság szokott mosolyogni a megátalkodottság felett. Aztán kezét nyújtotta, és csendesen közlé velem, hogy jövőre, az esztendő kétszázhetvenedik napján megint ráér majd megkérdezni tőlem, hogy és mint szolgál egészségem, kedvem, egyéb állapotom.

- Az esztendő kétszázhetvenedik napján? Nem tolakodás, hogy mit csinál kétszázhetven napig?

Kecskebaki nagyot nézett.

- Nem értelek... Hogy lehet azt nőktől megkérdezni, amit ők nem mondanak el maguktól? Én sohase kérdeztem nőktől semmit, mert nem számítok arra, hogy valamit megtudhassak tőlük.

*

A lófuttatás még mindig unalmas volt, nem volt érdemes miatta elhagyni a vendéglő teraszát, ahonnan látni lehetett az őszi ködöt, amely lappangva közeledik a város felé, hogy eltakarja az órákat a tornyokon azok elől, akiknek nincs zsebórájuk.

- Természetesen női szeszélynek minősítettem az első találkozást - folytatta Kecskebaki, miközben tanúbizonyságot tett arról, hogy a szivarozást is lehet olyan élvezetesen gyakorolni, mint akár az evést és az ivást.

- A következő esztendőben, őszi versenyek idején egészen más dolgokon törtem a fejemet, mint az ismeretlen hölgyön. Feltettem magamban, hogy nyerni fogok... Amikor az esztendő kétszázhetvenedik napján sárga mezőn, sárga fák alatt és olyan tájkép keretében, amelyen csak akasztva szeretne lenni az ember: végzetesen megjelent az ismeretlen nő. "Hogy van?" - kérdezte, hogy a hideg borzongott végig rajtam. És most már nem tudtam udvariaskodva hazudozni, hanem végiggondoltam ama dolgaimon, amelyeket szentségtörés nélkül elmondhatok egy idegen nőnek... Így hát elmondtam neki, hogy van egy ismerősöm, egy hölgy, aki ha eszembe jut: a halszálka miatta a torkomon akad. Mosolygott, helyeslően bólintott, megrázta a kezemet. És elment, anélkül hogy követhettem volna.

- Ismét eljött az esztendő kétszázhetvenedik napja...

- És ő megjelent, mint a lelkifurdalás. Én a paripák játékos futását nézegettem, nem gondoltam semmi különösebb boldogtalanságra, mikor a mező végén észrevettem őt, amint ott álldogált, hogy megkérdezze tőlem, miként töltöm életemet. És én feleltem neki őszintén, megmagyarázhatatlan bőbeszédűséggel, szinte a gyónó boldogságával, amikor bűneitől megszabadulhat... Szerencsétlen házasságom történetét adtam elő. Mosolygott, mintha valamely mulatságos történetet hallana. Bólintott, kezét nyújtotta. És én megint csak nem mentem utána. Van az így néha, hogy az embernek a lábai megtagadják a szolgálatot, pedig talán a boldogságát mulasztja el.

- És azóta?

- Azóta is látom esztendőről esztendőre a kétszázhetvenedik napon. Eljön, amikor beköszönt az ősz, és én elszomorodom. Eljön a cinkékkel, a köddel, a borús hangulatokkal, a borongó gondolatokkal. Az ősz hölgye ő, és én az ősz lovagja vagyok.

Kecskebaki feltolta kalapja karimáját, hogy szeme elé illeszthesse messzelátóját, mert odalent a mezőn érdekes lófutamodás kezdődött. Halántéka fehéredett.

(1925)

 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
"Még ma megölöm magam"
  2012-12-04 16:36:47, kedd
 
  "Még ma megölöm magam"



Álomházi, aki csak olyankor tartózkodott Pesten, amikor falusi birtokát elöntötte a Tisza, tavasszal és őszkor - amidőn is Álomházi napközben többször megolvasta a nadrágzsebében csörgő aprópénzt, arra nézve, hogy nagyobb vagy kisebb lesz-e a birtoka az árvíz elmúlása után - az "Úrikalap"-hoz címzett fogadóban lakott, és éppen úgy unatkozott, mint a legtöbb vidéki ember. Barátságot kötött a régi fogadók őrangyalával, a kapussal, és megosztotta a portás teendőit. A fogadó kapujában üldögélve: gyakran felelte a kapus helyett a kérdezősködőknek, hogy X. vagy Y. szállodai vendég a szobájában tartózkodik-e, vagy pedig éppen most ment át a borbélyhoz vagy a trafikba.

Reggelenkint első teendője volt szemügyre venni az újonnan érkezett vendégek névsorát, és nagyon örvendezett, ha egy ismerős név bukkant fel az új vendégkoszorúban.

- Hát él még az öreg Cimbus, aki már fél tizenkettőkor zörgetni szokta a tányérját a leves után? - mondogatta elmerengve egy névnél.

(Az öreg Cimbussal ő sohasem beszélt, csak látásból ismeré, mégis úgy tekintette, mintha barátja volna.)

És este, amikor a vonatok indulni szoktak az ország különböző tájai felé, őszinte szomorúsággal vette tudomásul, hogy ez vagy amaz elutazik a fogadó lakói közül.

- Csak vasúti szerencsétlenség ne érje útközben - mondá bizonyos balsejtelemmel. - És kérdés, visz-e magával elég elemózsiát, mert a vasúti restaurációk éjszaka nem úriembernek valók.

Ezek után nem csodálható tehát, hogy Álomházi falusi birtokos, agglegény, egykedvű, kis igényű, csendeske, negyven és ötven év között laboráló, bajszát keresztbe fodorítgató, haját két kezével is simára gyaluló, nyílt tekintetű és macskanadrágos, mindenre kíváncsi de nem tolakodó modorú, megszokott nád karosszékben üldögélő és egykori fogadói szobájához, a numero 10-hez ragaszkodó férfiú: szolgálatukra állott azoknak a vidéki hölgyeknek is, akik a múzeumok és képtárak megtekintése, valamint apró bevásárlásaik végett néhanapján Pestre jöttek. Álomházi úgy tűnt fel ezen hölgyek előtt, mintha személyes ismerősei volnának az öreg múzeumi bakterek, valamint a pincérek a "Szőlőfürt"-nél, ahová délelőtt villásreggelire bekísérte a hölgyeket. ("Hétfő van - mondá Álomházi -, ma friss a bécsi virsli, mert vasárnap elfogyott.") A selymes-, ruhás- és kalaposboltok kiszolgálóival pedig olyanformán beszélgetett, mintha tegnap tette volna itt utolsó, nagyobb megrendelését. A férjek is bizonyos megnyugvással bízták Álomházira hölgyeiket, amíg maguk üzleti dolgaik után futkostak, mert nyilvánvaló volt, hogy Álomházi nem ülteti fel a nőket olyan villamoskocsira, amely a Keleti pályaudvar felé visz, ha a nők a déli vaspályához igyekeznek.

*

Kisvárdán és Szentmártonban tehát mindig akadtak újságolvasók, akik a Vízállás című rovatot tanulmányozták abból a szempontból: vajon Álomházi falusi birtoka víz alá került-e már? Ha a jegyzék azt mutatja vala, hogy Szolnoknál a Tisza már eléri a gátak magasságát: a vidéki urak így szóltak feleségeikhez, leányaikhoz:

- A legjobb időt választjátok, ha bevásárlásaitok végett most mentek Pestre. Álomházit okvetlenül megtaláljátok az "Úrikalap"-nál.

Ilyenformán érkezett Pestre egy reggelen Kalandosné, egy vidéki asszonyság, aki a világért sem azért pakolt fel X.-ben a vonatra, mert Álomházi Pesten van, hanem azért, mert Y.-ban az unokatestvére, Virág kisasszony is erre az időre jelentette levelében Pestre való megérkezését. A két hölgy minden tavaszkor és őszkor Pestre jött, valóban csak a véletlen műve, hogy ugyanekkor került víz alá a Tisza-parti kis gazdaság is.

Álomházi reggeltől estig járta a hölgyekkel a várost.

Kalandosné, miután barna, éjszemű, kifogyhatatlan kedélyű és nyugtalan természetű hölgy volt, fekete ruhát és a fekete ruhához való apróságokat keresett Pesten! Ah, mennyi omnibusz elment odáig Buda felé, amíg egy kalapra vagy napernyőre kellően meg lehetett alkudni, mialatt Álomházi az utcán várakozott, mert a férfi ártalmas jelenség az alkudozásnál! És Kalandosné még azt is megtette, hogy vásárlás nélkül jött ki három-négy boltból, mire Álomházi megjegyzé magának azokat a boltokat, ahol alkudni nem lehet.

- Soha többé nem hozok ide egyetlen vevőt sem - fenyegetőzött Álomházi.

Virág kisasszony viszont ama szőke hölgyek közé tartozott, akik néma közöny alá rejtik mondhatatlan epedésüket. A szájának hallgatást tudott parancsolni, a kezének hűvösséget rendelt, és a lábát messzire elvonta a "Szőlőfürt"-hoz címzett vendéglőben a maga széke alá, amikor a villásreggeli ideje elkövetkezett. Ne higgye ez a vőlegényi zsakettbe öltözött Álomházi, hogy az ő kedvéért jött vala Pestre. Igaz, hogy érzelmeit, érzékenységét mégse tudta vala egészen elrejteni pesti mulatozása idején, mert mindig kék szalagos kalapokat és habos, fehér fátylakat keresett a fővárosi boltokban. És olyan szűk kesztyűket vásárolt, hogy estig sem tudta levetni őket. Az ujjait az új kesztyűben nem mozgathatta kellőképpen. Álomházi ezért céltalanul rendelte a legszaftosabb kolbászokat, marhahúsokat a megfelelő helyeken, Virág kisasszony nem tudott enni.

Este volt, amikor Álomházi két hölgyét letette az "Úrikalap"-hoz címzett fogadóban, maga pedig azon kezdte törni a fejét: vajon mely csendes kiskocsmát válassza ki a környéken arra a célra, hogy benne és fél messzely bora felett a napi eseményeken elgondolkozzon?

*

A "Világkaland"-hoz címezett, nem is messzire eső bormérésre esett a választása, már éppen indulóban volt, amikor a numero 10-en kopogtattak. A főváros legjobb fogadói portása lépett be sapkája ünnepélyes levételével, és egy összegyűrt cédulát nyújtott át Álomházinak, amely cédulára jó gazdasszonyos betűkkel ez volt írva:

"Még ma megölöm magam!"

A portás eltűnt az ajtó mögött, Álomházinak annyi ideje se volt, hogy megkérdezze bizalmasát arról, hogy a szőke vagy a barna nő küldte-e az üzenetet. Megolvasta az aprópénzt zsebében, és úgy döntött, hogy csak a barna nő lehet a nagymosáshoz inkább illő cédula írója. Kopogtatott tehát Kalandosné ajtaján...

- Igen, megölöm magam - kezdte a szenvedélyes asszonyság -, mert szerelmes vagyok egy a vidékünkön állomásozó lovastisztbe, és az nem viszonozza érzelmemet.

Álomházi megrökönyödve hallgatta a vérforraló hölgyet, aki már mindent előkészített asztalán, hogy a búcsúlevelet megírja.

- Sürgönyözni fogok a férjének! - fenyegetőzött Álomházi.

- Azt majd csak akkor teendi, ha halálom bekövetkezett. Nem akarom szegény, jó uramat hiábavaló utazással fárasztani - felelé az asszonyság.

Álomházi darab ideig szinte megkövülve állott helyén, mert ilyen körülmény még nem fordult elő eddigi praxisában. Ő még senkit sem látott meghalni, és ugyanezért a halál, mint valamely messzi ismeretlenség mutatkozott előtte, amely távolságra ráérünk gondolni nyolcvanéves korunkban. És talán éppen azért, mert ilyen naiv tudatlansággal ismeré csak a halál gondolatát, így szólott:

- Hát ha meg akar halni, kedves asszonyom, nekem ez ellen nem lehet semmit sem tennem. Csak arra akarom figyelmeztetni, hogy mostanában nagyszerű cirkusz játszik Pesten. Oroszlánokat és tigriseket kergetnek a manézsba kutyaverő ostorral. Azt gondolnám, hogy ma este nézzük meg Henry oroszlánidomítót, vidéken úgysem láthatni ilyesmit.

- Megölöm magam a tiszt úrért, de a cirkuszba elmegyek - felelt rövid habozás után az asszonyság.

És elővette új ruháját, amelyet éppen öngyilkossághoz akart magára ölteni.

*

Hogy történt, hogy nem történt: Kalandosné a cirkuszi előadás után életben maradt. Másnap újra hármasban járták a várost: Kalandosné, Virág és Álomházi. Virág olyan hűvös volt, mint egy apáca: csak éppen azért borította el néha vérhullám az arcát, mert újonnan vett cipője szorította. Így ült a "Szőlőfürt"-nél, hogy nem találta fájó lábainak helyét, és az néha összeköttetésbe került Álomházi lábaival. De viszont a kesztyű annyira kitágult, hogy enni már tudott ujjaival, és annyi szilvát evett, mint egy gyermek. A sok szilvaevésnek meg is lett a következménye, mert estére nagyon vágyott a pihenésre. Mielőtt azonban ágynak dőlt volna, a jeles portással a következő tartalmú számolócédulát küldte Álomházi úrhoz, a numero 10-be:

"Még ma megölöm magam!"

Álomházi úr, bár nagyon szeretett volna már alaposan elgondolkozni a körülötte történő eseményeken, az aprópénz megolvasása nélkül is kitalálta a levélke küldőjét.

- Talán a cirkusz?... - kérdezte Virágot jó, becsületes módon, amikor a hölgy szobájába belépett.

Virág hűvös, bús, komoly, elgondolkozott nő módjára csak fájdalmasan mosolygott az Álomházi ajánlatára:

- Én leány létemre nem mondhatom meg senkinek, hogy miért fogom megölni magam. Szálljon a titok velem együtt a sírba. Csak azt akarom mondani, hogy végtelenül szenvedek valami ismeretlen dolog miatt.

Egyszerűen, szinte halálos komolysággal beszélt Virág, hogy Álomházi ijedtében megkapaszkodott a kilincsben. Mit mondhat egy ilyen nyugodt, mindenre eltökélt hölgynek, hogy szándékától eltérítse?...

- Talán a Nemzeti Színházba menjünk estére? Még elérjük az előadást - próbálkozott Álomházi.

- Én, hajadon létemre, nem mutatkozhatom este olyan férfival, aki nem férjem, még csak nem is vőlegényem. Szegény leány vagyok, nincs egyebem jó hírnevemnél. Ezt nem áldozhatom fel senki kedvéért.

Álomházi, akinek mind e percig sohasem jutott eszébe a házasság, hirtelen így szólott vala:

- Üsse kő. Leszek a vőlegénye, ha eljön velem a színházba. És nem öli meg magát.

- Komolyan mondja ezt? - kérdezé Virág. - Ha komoly volna a szava, akkor felvenném az új ruhámat.

- Csak vegye fel az új ruháját.

Így felelt Álomházi, és régi szokás szerint megint csak méregetni kezdte az "Úrikalap"-hoz címzett fogadó piros szőnyegét, amíg az öltözködő hölgyre várakozott. "Most húzza a harisnyáját... Most köti meg az alsószoknyája zsinórját, csokrosan, bodrosan, bolondosan... Most néz a tükrébe!" - gondolgatta magában sétálás közben.

(1925)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
Ne olvassunk idegen leveleket
  2012-12-04 16:34:48, kedd
 
  Ne olvassunk idegen leveleket



Miután a postáskisasszony már minden titkot megtudott a városkában, éppen a kezébe kerülő levelek folytán elhatározta, hogy most már maga is akcióba lép. Pesten, egy katonaszabónál aranyzsinóros, tiszti blúzt varratott magának, amely testhezálló volt, ezenkívül barna haját sütni kezdte, mert már javában szerelmes volt Konyec úrba. Konyec úr arról volt nevezetes a postáskisasszony életében, hogy egy külföldi grófnővel levelezett. Mindennap írtak egymásnak, a postáskisasszony mindennap elolvasta leveleiket. Meg lehetett attól bolondulni, ahogyan Konyec úr a tollat forgatta. De megrázkódott az emberben a lélek is, amikor a grófnő válaszait olvasta. A postáskisasszony olyan szerelmes volt, hogy már aludni sem tudott éjszaka. Boldogtalan volt mindaddig, amíg Konyec úr déltájban beállított a hivatalba. Személyesen hozta mindig finom papiroson írott levelét, és a kezébe adta a postáskisasszonynak: "Kérem a legelső postával..." A suta, tanáros Konyec - aki valaha nevelő volt ama ausztriai grófi háznál, észre sem vette a postáskisasszony aranyzsinóros blúzát, sem kifodrozott haját. Miután átvette a levelet, amely rendszerint már ott várakozott rá a postahivatalban, gólyalépésekkel sietett haza, hogy átadja magát a levélolvasás gyönyörének. A postáskisasszony ugyanezt cselekedte Konyec levelével, s így sokáig zavartalanul éldegéltek a kisvárosban.

Történt, hogy Konyec úr vacsorára volt híva egy helybeli polgár névnapjára, másnap elaludt, és nem jelent meg a szokott időben a postahivatalban. Harmadnap is csak későn jött, és a postáskisasszony nem győzött eléggé csodálkozni Konyec levelének rövidségén.

Baj van! - mondta magában a postáskisasszony, és rövid puhatolózás után megtudta, "hogy ama névnapi vacsorán történt valami. Konyec a helybeli tanítóné szomszédságába került. Ennek a menyecskének az a híre volt, hogy tréfából benyúlni szokott a férfiak zsebébe. Nyilván kihúzott valamely amulettet Konyec úr zsebéből is.

A levelek mind rövidebbek és mind ritkábbak lettek. Konyec úr három-négy naponként fordult meg a postán, nyilvánvaló volt, hogy hol tölti idejének többi részét. A postáskisasszony olyan szomorú volt, hogy egy kanál vízben is meg tudta volna fojtani a kacér tanítónét. Mikor senki sem látta, sírdogált is. Ügyet sem vetett már a városka többi levelére, mindig a Konyec úr és a messzi grófnő levelezését kereste, de hajh, azt mind ritkábban találhatta. A tanítóné olyan szemérmetlenül nevetgélt a postahivatal környékén, mintha tudomása volna arról, hogy a postán egy szív csaknem megszakad.

Megint jött levél Ausztriából, de ezért már Konyec úr nem is jelentkezett. A postáskisasszony elolvasta a levelet, tele volt keserű szemrehányásokkal, már amint a megcsalt nők a világ fennállása óta írni szoktak. Konyec úr, mintha csak érezné, hogy miféle levél várja a postán, az utca túlsó oldalán járkált, pepita bokavédőt viselt, mint a szerelmesek szokták. A városkában azt beszélték, hogy az utóbbi időben a cigányokkal is összeadta magát.

A postáskisasszony nem bírta tovább ezt a helyzetet. Egy este, hivatalos idő után felkapta aranyzsinóros blúzát, és hajadonfővel elrohant a hivatalból. Egyenesen a város végének tartott, ahol tudomása szerint Konyec úr lakik. Benyomult a bogárhátú házikóba, be a kis, gerendás szobába. Konyec úr szappanos vízben áztatta a lábát, és meglepetten nézett.

- Csak azt akarom mondani, hogy levele jött - kiáltott fel keserves hangon a postáskisasszony, és a levelet az asztalra csapta. Aztán leroskadt Konyec úr mellé egy székre, és olyan zokogást csapott, hogy még a szomszédok is felébredtek.

Szegény postáskisasszonyt ezután elhelyezték a városkából, de még sokáig emlegették:

- Aranyos blúza volt. Szerencsés fickó ez a Konyec.

(1925)



Z. A. udvarhölgy szeszélye

Kalandffy, aki állítása szerint valamikor testőrtiszt volt a bécsi udvarnál, egyszer azt mesélte:

- Mikor meghallottam, hogy a császár végleg búcsút mondott Bécsnek, a Burghofnak és mindazoknak a kastélyainak, ahol az esztendő bizonyos szakait töltötte, amint ezt orvosok előírták - elhatároztam, hogy felkeresem még egyszer ezeket az épületeket, amelyeknek ebédlőiben, persze csak a "kisebb táblánál" jó darabig szerencsés voltam bal oldalról ülhetni Z. A. grófnő, Erzsébet királyné udvarhölgye mellett.

Mondhatom, hogy nem bolondság a bal felől való ülés, amint ezt már Mesmer, ama tizenkilencedik századbeli orvos és varázsló is kitalálta. Bal oldalról inkább tudunk hatékonyságot gyakorolni a nők érzelmi világára. És bal oldalról könnyebben magnetizálhatom a palackban lévő vizet, amelyet hölgyem majd gyanútlanul elfogyaszt, hogy soha többé ebben az életben meg ne feledkezzen rólam.

Természetesen lóháton utaztam, amint egy régi lovastiszthez illik.

Lovam valódi Gidrán csikó volt, és Mödlingben, amikor ama régi harangtoronnyal szemközt lévő serházban éppen az új kocsmárosnétól tudakozódnék a régi sermérőné felől, porral fedett utazóhintó nagy ostorpattogással fordul be a kapun.

*

A harangok a veres hasú toronyban ugyanolyan hangon szólaltak meg, mint akkoriban, mikor ezen a tájon az udvari tisztek fehér köpönyegében járkáltam; az útihintóból Erzsébet királyné szemérmes és óvatos lendületével a földre ereszkedett egy úti köpenyes, fekete fátyolos hölgy, aki bal kezével kis csontlegyezőt tartott arca elé. Hála istennek egészséges, ép szívem van, nem szokott az megdobbanni minden csekélységtől, de ebben a pillanatban azt éreztem, hogy szívem van. A kocsiról leszálló hölgy nem volt más, mint Z. A. grófnő, aki udvarhölgy korában leginkább közelíté meg valaha azt az ideált, amelyet mi, férfiak, a láthatatlan királynéról tápláltunk.

Z. A. grófnő karcsúságából állapítottuk meg, hogy milyen karcsú dereka lehet a királynénak. Az ő fájdalmas modora, halk járása, nesztelensége és lehulló falevél módjára tévedező kézmozdulata: értette meg velünk, hogy akinek a királyné környezetében van szerencséje szolgálhatni: az igyekszik őfelségét cipőjétől kezdve kalapjáig utánozni. Pedig sohasem hallottam, hogy a királyné elajándékozta volna valamely ruhadarabját. Tépést csináltak azokból a kórházak részére.

Tehát Z. A. grófnő állott előttem az "Arany Golyó" udvarán. Különösnek találtam, hogy civil ruhában kell jelentkeznem az egykori udvarhölgy előtt, egy ideig nem tudtam, hogy mit csináljak zergetollas vadászkalapommal, valamint bokáimmal. De az udvarhölgy kegyes volt - nem jutott eszébe megkérdezni, hogy a kapitány hová tette régi egyenruháját. Egyéb baja volt:

"Amikor eljöttem a kastélyból - mondta sírós hangon az udvarhölgy -, dehogyis gondoltam, hogy oda többé nem fogok visszatérni. Ott hagytam némely ruhámat meg egyéb apró női dolgokat, - zo, kleine Zachen - amelyek elutazásomkor feleslegesnek látszottak. No meg babonaságból is a szekrényben meg a fiókban felejtettem őket, hogy valaha megint visszatérhessek az udvarba. Ugyebár, kapitány úr, lesz szíves elkísérni Lainzba, hogy az engem illető holmikat visszakaphassam?"

Bár az "Arany Golyó" új kocsmárosnéja már kezdte méltányolni hő érdeklődésemet, amellyel elődje iránt tudakozódtam: az udvarhölgy kérésének nem mondhattam ellent. Gidránomra pattantam, és az utazókocsi mellé szegődtem.

*

A császár lainzi kastélyában éppen azt az öreg kapust találtuk, akit fiatal korában az én protekciómból kifolyólag alkalmazott Pálffy gróf, a főlovászmester, először csak második kocsisnak, később pedig őfelsége kocsisának, aki ilyenformán egész nap útra készen, díszruhában és ostorral a kezében üldögélt a hadsegéd előszobájában, a csengetésre várva. Semmi akadálya sem volt tehát a kastélyba való bejuthatásunknak, sőt az öreg Franci még azt a harangot is megszólaltatta a tiszteletünkre, amellyel a legbensőbb udvari személyzetnek szoktak jelt adni a kis táblánál való terítéskor. (A külső személyzet, így még a komornyikok és szobalányok is: kocsikon a bécsi Burgba jártak ebédelni és vacsorázni, mert a lainzi konyha sokkal kisebb volt, mintsem ennyi léhűtőre főzhetnének. Azonkívül olcsóbb is volt a bécsi Burg konyhájára küldeni a lainzi cselédeket, miután a Burgban naponta úgyis ezer ember számára főztek.)

Z. A. grófnő nyomban átvette régi birodalmát, az első emeleti helyiségeket, ahol valamikor udvarhölgy korában éppen a ruhásszekrények legfelsőbb felügyeletével volt megbízva, és a fenyőfából készült ruhafogasokra felírta szép hosszúkás, guvernántos betűkkel a kis főhercegnők neveit. A kis főhercegnők azóta megnőttek, de az írás még mindig frissiben mutatta, hogy Mária Elizabeth vagy Caroline gyermekruhácskáit mely ruhásszekrénybeli fogasra kellett volt akasztani a frájjoknak.

- Úgy veszem észre, hogy sok mindenféle hiányzik - mondá Z. A. grófnő az első áttekintésre. - A felséges asszonynak legalábbis három tucat alsószoknyája volt, téli és nyári, amelyet a burgbeli mosókonyhából mindig tucatonként küldtek utána, akármerre utazott a világon. Ugyancsak a burgbeli mosónőknek küldte el a felséges asszony a mosnivaló ruháit még Korfuból is... Sok hiányzik.

Bevallom, hogy nem tudtam kellően felháborodni az alsószoknyák eltűntén - hiszen egész idő alatt bal oldalán foglalkozhattam az udvarhölggyel; szinte hallani véltem szíve dobogását, amikor a ruhásszekrények felnyitogatásánál segédkeztem neki. Annak idején nemhiába tanultam meg Mesmer professzor úr tudományát, magnetizmusom hatni kezdett, amikor titkon, egyhüvelyknyi távolságból bal kezem belső tenyerét néhányszor elvontam az udvarhölgy szoknyája mellett. Magnetizmusom olyan erős volt, hogy a csokrok, kötések, görcsök felbomlanak vala alsóruhája zsinórzatán, de akkoriban már Z. A. grófnő is behódolt a modern divatnak, és többnyire gombokat viselt azokon a helyeken, ahova a régebbi korban az alsóruha felejthetetlen csokrait helyezték. Egy kézrántással fel lehetett oldani ezeket a csokrokat.

Z. A. grófnő a szekrényekben való kutatást abbahagyta, mert megtalálta azt a ruhát, amelyet valaha Erzsébet királyné testén megcsodált, amelyet talán a legkarcsúbb nő sem viselhetett volna a monarchiában a királynén kívül. Fekete lovaglóruha volt ez, tüneményes uszállyal, amelyben valaha Erzsébetünk Káposztásmegyeren lovagolt a falka mögött.

- Kapitány, vonuljon vissza! Ezt a ruhát valaha nekem ajándékozta a királyné. Kíváncsi vagyok ajándékára - mondá most az udvarhölgy, mire én ujjam végét jól kiráztam, hogy vége legyen annak a magnetikus folyamatnak, amely ehhez a hölgyhöz fűzött. Csak a küszöbről néztem vissza, hogy még egyszer szemügyre vegyem az öltözőszoba tükrében álló alakot. Z. A. átszellemült volt a ruhapróba előtt.

*

Nem tudom, hogy említettem-e már, miszerint őszre járt az idő, legyeket találtam még Ferenc József dolgozószobájában is, ahol a ruhapróbát szándékoztam kivárni. Az Öregúr pedig nem volt barátja a legyeknek, mert mindig ama magyar alföldi utazására emlékeztette őt, amikor négylovas hintón vágtatott végig Szegedtől Pestig, és útközben Rózsa Sándor haramiavezér legényei tulkok gulyáit, marhák csordáit, csikók méneseit hajtották elébe, hogy vágtatásában feltartóztassák, és a marhákat legyek, göbölyök, repülő férgek kísérték, amelyek átrepültek Ferenc József hintajába...

Itt, a tintacseppes, zöld posztós, egyszerű íróasztal mellett, a forgatható széken üldögélve éppen elgondolkoztam azon, hogy milyen kevés fáradságába került volna az Öregúrnak az okmány aláírása, amelyben engem báróvá vagy gróffá kinevez, hogy most egyenrangú lehetnék Z. A. kisasszonnyal: amikor víz csobogását hallottam az emelet azon részéből, amelyben hajdanában Erzsébet királyné lakott. Csakhamar rájöttem a vízesés okára. Z. A. a ruhapróbával kapcsolatosan fürdőt is készít magának a királyné egyszerű, pléhkádjában.

*

Körülbelül félóra múlva nyílott az ajtó Ferenc József dolgozószobáján, amely ajtót azelőtt csengetés nélkül még a felséges asszonynak sem volt szabad kinyitnia. Ő volt - Erzsébet volt: karcsú, mint a legjobb gondolat, amely valaha az embernek eszébe juthat: bánatos, mint az a hölgy, akit édesanyánk sírhalmához vezetünk, hogy ott örök hűséget fogadhassunk vele: megejtő, mint az a látomás, amelyet Mária Terézia egykori gárdistái vártak, amikor öregségükre visszavonultak valamely magyarországi udvarházba, és az őszi ködben elborongtak ifjúságukon... Minden magnetizáló hatalmam, bűvös erőm, varázsló képességem cserbenhagyott, amikor Z. A. grófnő a királyné lovaglóruhájában a szobába lépett. Én kerültem varázslatba, és habozás nélkül térdre borultam a tünemény előtt.

- Vajon Ferenc József is ezt tette volna? - kérdé elfogódott hangon hölgyem, amint alázatosan lehajtott fejemet tenyere belső felével megsimogatta. (Fejem akkoriban már kezdett hasonlítani a koronázás évében vert ezüstforintosokhoz.)

- Nem - mondám hirtelen talpra állva, uralkodónk iránt érzett hűségemben. - Ferenc József csak az imazsámolyon térdepelt.

A tündöklésében mindazon tükrökben külön megnézegette magát, amely tükrök a kastély falain találhatók voltak. És egyetlen tükör se mondott kellemetlenséget, mindegyik csak dicsérni tudta őt, mint akárcsak én, a feltámadt lovag, aki már arra sem ügyeltem, hogy bal oldalról folytassam titkos tudományomat. Hiszen én jutottam az elvarázsoltak sorsára.

Az utolsó tükörnél, amelyben Z. A. udvarhölgy magát alaposan, tetőtől talpig megnézte, szegény alakomnak is jutott egy pillantása.

- Csak most veszem észre - mondá, hogy a kapitány civil ruhában van, mint valami vasárnapi boltossegéd!

Csodálkozva néztem végig vadászöltözetemen. Eddigelé kifogástalan utazóruhának véltem ezen öltönyömet, sok földet bejártam szarvasbőrös nadrágomban, valamint kifogástalan zekémben. A fogadósnék sehol sem emeltek kifogást ruházkodásom ellen, sőt némelyek még méltányolták is azt a turbános török főt, amelyet nyakkendőmbe tűzve viseltem.

Az egykori udvarhölgy legyezőjével eltakarta a bal arcát, és így folytatta:

- Lehetséges, hogy ez az öltözködés megfelel a hegymászók, országútfalók, határköveken pihenők, fára mászók, barlangkutatók és egyéb turisták ízlésének, de én már csak azt gondolom magamban, hogy egy volt udvari tisztnek az öltözetében is ki kell fejezni, hogy valamikor nem tartozott a vasárnapi kirándulók sorába. Maga most már könyvelő is lehetne a kanálison túl, a Táborstrasszén.

*

Úgy éreztem, hogy ebben a percben végleg elveszítettem minden magnetikus hatalmamat, amelyet valaha Erzsébet királyné udvarhölgye felett birtokoltam. Az udvarhölgy hosszas távollét után ismét behozta azt a levegőt, amely a császári várkastélyok falaiból kiárad, ismét érezte talpa alatt a páratlan szőnyegeket, talán a viszontlátás örömében meg is hempergőzött a királyné elárvult ágyában, fürdőkádjába beszállott, és ruháját magára öltötte, amit életében nem merészelt volna megtenni... Mit kellett tehát cselekednem, hogy hatalmamat e sohasem felejtett hölgy felett visszanyerhessem?

Miután a kastélyban tiszt koromban meglehetősen tájékozott voltam, tudomásul bírtam arról a ruhásszekrényről, amelyben az Öregúr vidéki tartózkodásához illő ruhákat őrizték. E ruházatok között a legmagasabb rendfokozatú egy dragonyos ezredesi uniformis volt, mert kedvenc dragonyosait még Lainzban sem felejthette. Miután rendbe szedtem arcomat őfelsége borotváló és borbélykészletével, amelyet az öltözőszobában találtam, felöltöttem az ezredesi uniformist, térdig érő köpenyeget választottam ki a ruhatárból, valamint azt a nagyszabású tiszti sapkát, amely igen hasonlított a bécsi fiákeresek kürtőkalapjához. Emígy felöltözködvén: jelentkeztem Z. A. grófnő előtt, aki éppen a királyné imazsámolyait próbálgatta ki.

- Ezredes! - mondá megelégedetten az udvarhölgy. - Most már valóban nincs kifogásom az ellen, hogy hintóm mellett lovagoljon.

Francinak, a régen ismert kapusnak egy kedélyes barackot nyomtam a fehér fejére. Az ilyen régi udvari szolga jobban örül az apró bizalmaskodásnak, mint a borravalónak.

(1925)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
A földön ülő nő
  2012-12-04 16:31:39, kedd
 
  A földön ülő nő



Sarolta igen előkelő úrihölgy volt.

Már a Sarolta nevet is azért viselte, mert nagyanyját is erre a névre keresztelték valaha, amikor ama szerencsétlen mexikói császár boldogtalan felesége volt divatban. Ruháit azoknál a szabóknál varratta, akik a régi Monaszterl cég szabászait alkalmazták. A kalapdivat dolgában a legkatolikusabb királynőket követte, akik pápa őszentségétől aranyrózsát kaptak. A cipő ügyében eszébe sem jutott követni a táncosnők divatját; mindig valamivel nagyobb volt a cipője, mint a lába, mert így látta azt a tekintélyesebb grófnékon is, akiknek eszük ágában sincs udvarlóikat a cipőjükből megitatni. Harisnyáit lehetőleg maga kötötte (ezekben a saját kötésű harisnyákban érezte magát szerencsésnek), miután a harisnyakötés teljesen kiment az országban a divatból. Amikor az újságban végigböngészte a hymen- és gyászrovatokat, valamint az apróhirdetéseket (amelyekben mindig a legmulatságosabb dolgokat lehet találni), olyan pápaszemet tett fel az orrára, amilyen pápaszemben a Bibliát olvassák azok az öregemberek, akik sokat vétkeztek életükben. Szőke volt, mint a későn nyíló sárga rózsa. Az arcát fagylaltnak is meg lehetett volna enni, és a kezén a körmök egyetlen jellel sem mutatták, hogy azokkal vakarózni és hasonló dolgokat elkövetni szokott. Mégis, mindeme előkelő tulajdonságok mellett: Saroltának volt egy leküzdhetetlen szenvedélye: szeretett a földön ülve enni, ebédelni, sőt leginkább kávézni, amely táplálkozás a legfontosabbnak mondható némely nőnél.

Hiszen tudott ő az asztalfőn ülni, mint valamely virágokkal teli váza, amely arra látszék teremtve, hogy jobbra-balra illatozzon. Értette ő az asztal alatti virágnyelvet is, amikor ételtől és bortól felhevült férfiak mindenféle idegen női lábaknak telegrafíroznak. Tudta, hogy mit jelent az a jeladás, amidőn pohárkoccintásnál a poharat tartó komoly, nagy, mindig csak intelemre való férfi mutatóujjak összeérintkeznek a nő játékos mutatóujjaival. Nagyon is tisztában volt annak a ténynek jelentőségével, hogy milyen bájos reménységeket ébreszt fel abban a férfiúban, akinek tányérjára a maga tányérjából helyez falatot. Sőt ahhoz is értett, hogyan kell bornemissza férfiakba pohár borokat diktálni: tudniillik saját kezűleg önt a poharukba. De mindamellett az volt a szenvedélye, hogy a vendégek eltávozása után, levetvén díszruháját, fűzőjét, meztelen lábára bőséges papucsokat vonva, haját megfosztván a virágdísztől és arcát az úgynevezett tündöklő mosolytól: a szőnyegre telepedjen, és a szobalányától a kávéibriket kérje, amely rózsás volt, amilyent a vidéki vásárokon tót edényesek árulnak.

A kávézás egyedül nem mulatságos dolog, még ha a földre telepedik is kedvéért a kávézó. Szerencsére volt a háznál mindig egy öregasszony rokon vagy kimustrált dajka, aki ebben az időben előkerült valamely hátsó kamrából, ahol eddig hamu volt az esővízben, vagy pedig kilépett valamely ruhaszekrényből, ahol olyan ócska alsószoknyaként lógott, amely szoknya a legközelebbi időre portörlőrongynak van kiszemelve. Előjött az öregasszony, mint az A betű, amelynek egyik szárát duhaj legények letördelték valahol, valamerre. Beszállott a szobába, mint egy vén légy, amely az első őszi fűtésnél felébred valamely sarokban. És sohasem lépett másfelé, mint arra a tarkabarka, rongyokból szőtt szőnyegre, amelyet téli estéken készítettek a szolgálók, hogy a ház asszonyának vendégei előtt legyen mivel dicsekednie. Utóvégre: perzsaszőnyeg akad másfelé is, de otthon szőtt szőnyeg a legnagyobb ritkaság a pesti lakásokban. És az öreg rokon lehuppant Sarolta mellé, mint egy földre ereszkedő papucs, mint a pókháló, amelynek a sarokban van a helye.

Mit tudjátok ti, páholyokban, koncerteken éldegélő, gőzhajók habfehér kéményei alatt andalgó vagy expresszvonatok dohánybarna zsöllyéiben ábrándozó nők, hogy mit jelent az csendes délután (midőn a vendégsereg zsivajgása, cukros köszöntgetése, lelkes kalaplengetése már elmúlott a lépcsőkön) a szőnyegre kuporodni, és egy öreg rokon mesemondásait hallgatni az előszobában felakasztott kabátokról, kalapokról, ernyőkről, sétapálcákról, botosokról, kalucsnikról! Mennyi mindent tud egy ilyen jelentéktelen öregasszony például a férfiak kalapjairól mondani! A kalapok állásáról, alakjáról, színéből, a karima hajlásából, a kalap bevágásából vagy félrecsapottságából egész élettörténetét el tudja mondani a kalap tulajdonosának. Meg tudja mondani az előszobában függő kalapról, hogy búra vagy örömre született-e. Sőt még azt is kitalálja a kalap karimájából, hogy a nőknek pénztelen lovagja vagy gazdag hódolója a kalaptulajdonos... És a felöltő, amikor kibújt belőle a gazdája: árulkodóbb lesz egy elcsapott cselédnél! Nem gombolkozik össze ez a felöltő az előszoba fogasán, amíg tulajdonosa odabent az ebédlőben a levesmérő úrnő rubintos kezét és a rákleves felségességét dicséri. Ó, a felöltő megmondja az igazat széllelbéleltségéről, léhaságáról, panyókára vetettségéről, kigyúrt zsebeiről, lompos gallérjáról. A felöltő elmondja azoknak a házaknak az illatát, ahol erős pacsulit használnak a fürdetlen nők, valamint elmondja azokat a kártyaházakat is, amelyekben hajnalig kell gazdájára várakoznia, amíg az utolsó krajcárját is elveszti... Talán a sétapálcáknál észlelhető némi kutyahűség azokhoz a férfiakhoz, akiknek oldalán az életben annyi mindenféle utat megtesznek. Ezek a sétapálcák legfeljebb annyit hajlandók elárulni a múltjukból, amit letagadni nem lehet: a kocsikerekek nyomait, amelyek abból az időből maradtak rajtuk, amikor valamely kerék küllői közé akaszkodtak, hogy ilyenformán állítsák meg a kocsit, amelyen a drágalátos hölgy el akart zónázni. Ugyancsak kénytelenek bevallani a verekedéseket, amelyekben itt-ott részt vettek, amikor más botok fenyegetőleg emelkedtek feléjük. De konokul hallgatnak a sétapálcák például arról, hogy mely ablakon vagy ajtón kopogtak éjszaka.

Mondom, Sarolta igen előkelő úrihölgy volt, de olyan volt a természete, hogy mindent akart tudni a férfiakról, akik udvarolni jártak hozzá. Ugyanezért a földön üldögélve és kávézgatva nem vette rossz néven, ha az öreg rokon asszonyság vagy mihaszna dajka elmesélgette azt is, hogy mit talált például a köpönyegek zsebében, mialatt azok az előszobában függtek. A kövérebb urak hordtak például fogpiszkálókat is a köpönyeg gyufazsebében: a rendesebb urak zsebéből sohasem hiányzott a gyűjtőskatulya, amellyel a sötét lépcsőkön világítanak maguknak; a köpönyeg zsebében fülelő kesztyűkről pedig teljes bizonyossággal meg lehetett állapítani viselőjük jellemét. Ezek a kesztyűk olyan csacskák voltak, mint valami bábaasszony. Kifecsegtek mindent, a sóhajtástól kezdve addig az időpontig, amíg tulajdonosaik kezében csak amúgy lengedeznek, és díszt és előkelőséget jelentenek. Voltak olyan léha, komolytalan kesztyűk, amelyeket tulajdonosuk talán sohasem húzott kezére, csak éppen hencegni tudtak az utcán. De voltak olyan kesztyűk is, amelyekről messziről látszott, hogy gazdájuk valóban azért viselendi őket, hogy kezét a szennytől, tisztátalanságtól megóvja.

...Egyszer éppen ilyen jól kicserzett bőrkesztyűt forgatott volna kezében Sarolta a földön üldögélve, amely kesztyűt az öregasszonynak már nem volt érkezése visszacsempészni a megfelelő kabátba. A kesztyű elmondta, hogy tulajdonosa igenis komolyan veszi őt. Minden alkalommal a kezére húzza, amikor az utcára kilép; igaz, hogy nem gombolja be, csak amúgy gavallérosan kravátlit csinál belőle a csuklója fölött. Sarolta a szőnyegen üldögélve, töviről hegyire kikérdezte a kesztyűt a maga tennivalóiról, mikor hirtelen kopogtatás hallatszott az ajtón, és a simogató asszonykéznek már nem volt ideje megszabadulni a dédelgetett férfikesztyűtől. A kesztyűtulajdonos belépett, és csodálkozva látta saját kesztyűjét a földön üldögélő Sarolta kezén:

- Ugye, azt hitte, hogy csak a kesztyűjét felejtette itt? - kérdezte Sarolta megértő mosolygással.

A férfiú a felöltő zsebéhez nyúlt:

- Azt hiszem, egyéb nem hiányzik.

- És a szíve? - kérdezte Sarolta. - A szíve, uram, amely visszahozta?

A férfiú bevallotta, hogy a szíve is itt maradt, és annak megkeresése végett letelepedett Sarolta mellé a szőnyegre.

(1925)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
Mi történt az éjjel?
  2012-12-04 16:23:11, kedd
 
  Mi történt az éjjel?



Valaki egy aranygarast dobott az útszéli kápolna vasrácsos ajtaja mögé, ahová a szegény útonjárók: gyomruk korgásánál sebesebben járó vándorlegények, a szél szárnyain lengedező falevelek módjára utazgató diákok és a minden talajban megtermő bogáncsok, a koldusok még egy penészes krajcárkát sem vethettek. Pedig bizonyára nekik is érdekükben állott volna jó viszonyban lenni Nepomukival, akit itt a gyors folyam közelében azért állítottak kápolnába, mert nem volt híd a folyón, hogy azon őrködhessék.

Ki dobta az aranygarast a kápolna kockaköveire, közel a kis oltárhoz, hogy a kékfestő rúdjára volna szükség, hogy azt onnan kikotorhassák a mindég adakozó (különösen a csempészet idején zacskónyitogató) fuvarosok krajcárkái közé, akik szerencsésen át is keltek a lengyel határon, anélkül hogy agyonverték volna őket útközben? De még a tokaji borokat furmányozó, nagy szakállú kereskedők között sincs olyan, akinek a Nepomuki szentsége megért volna egy aranygarast, hiszen ezek a borkereskedők többnyire zsidók voltak, és már otthon, a Hegyalján kitanította őket a rabbinus, hogyan vigyázhatnak a leginkább arra, hogy hordóikat útközben meg ne fúrják!

Déltájban eljutott az aranygaras híre a sekrestyés fülébe is, mire az eljött, és kefével összeseperte a félelmükön könnyebbített utazók adományait. A zöld krajcárkák között fénylő ezüstpiculáról mindenki tudta (bár a neve nem volt ráírva), hogy az a híres fatolvaj Marmorszkinak az adománya, de az aranygaras eredete felett (mint későbben beszélték) maga a kolostorfőnök is megcsóválta a fejét:

- Valamely országos nagy bűnös kelhetett át a határon az éjszaka.

Csak egyetlen lény tudta P.-ban (amint a kolostor környékén növekedett városkát nevezték), hogy az aranygaras megjelenése azt jelenti, hogy a hercegi erdőségekben, odafent a Magas Tátrában megkezdődtek a medvevadászatok. És az aranygarast jeladásul maga a vadászgató koronaherceg dobta Nepomuki lábaihoz.

*

Ki volt ez a mindentudó lény? Senki más, mint Toporczi Geraldine, akit előkelősége miatt "udvarhölgynek" volt szokás nevezni. Azon a környéken, ahol a tót és magyar urak még vegyesen laktak a felvidéki köd álmokba dőlt udvarházaiban, amelyeket itt kastélyoknak mondanak, ha a tulajdonosnak szerencséje volt, és talált a közeli temetőben valamely régi kőcímert, amelyet a kapuja fölé illeszthetett. Toporczi Geraldine ugyancsak ilyen kastélyban lakott atyjával, egy fertálymágnáskodó, félbolond úriemberrel, aki azért nem merte levetni a csizmát, mert attól félt, hogy azt nyomban a padlásra teszik; vadászfegyver lógott a vállán a szobájában is, mert az volt a hite, hogy meggyilkolják. Miután otthonát nem merte elhagyni, vadászszenvedélyét úgy elégítette ki, hogy az ablakból kóbor ebekre vadászott. Ugyanekkor Geraldine-t egy papucs nagyságú, öreg rokon felügyeletére bízta, amely rokon csupán annyi mozgást tudott, mint a levágott szarkaláb, amelyet csintalan fiúk egy megmaradott izomszál rángatásával mozgatnak. Az "udvarhölgy" egész nap ott időzött az ablaknál, amelynek olyan szivárványszíne volt, mint a régen használt üveglopónak...

Geraldine azt a megbízható borkereskedőt várta, aki majd hegyaljai boraival együtt őt is elszállítja a hercegi medvevadászatokra.

*

- Egy rokonom esztendeig ült leánykereskedés miatt - védekezett a hegyaljai furmányos, akit estefelé a p.-i határcsárdánál felfedezett Geraldine. Ez olyan zsidó volt, aki paprikás szalonnát evett, nem félt semmitől a világon, csak a lövöldözéstől.

- Akkor csuknak le, Sáji, ha engem nem szöktetsz el a hercegi vadászatokra. Levelet írok, bepanaszollak, feladlak a koronahercegnél - felelt Geraldine.

A hegyaljai ember gondolkozóba esett, nem akart úgy járni, mint a mádi zsidó...

- Hát jól van, éjfélkor befogok, aztán a kisasszony mutassa az utat, hogy merre vigyem...

Geraldine kiküldte estére a szobájából a mozgatható szarkalábat, és felnyitotta azt a szekrényt, amelyben ősanyái azokat a ruhákat őrizték, amelyeket tán már a maguk korában is csak álarcosbálban használtak.

Geraldine-nak elefántcsontszínű, feszületkeskeny keze volt, amelyen a véredények úgy kéklettek, mint távoli hegyek, elérhetetlen tengeröblök mesemondása. Ezért szűk ujjú ruhát keresett.

Válla kissé keskeny volt, és előrehajolt, de valamely oly nemes előkelőséggel, mint azoké a régi, szép hercegnőké, akik mindig imádkozásra emelik fel a karjukat, hogy az orcahervasztó hektikától szabadítaná meg őt védőszentjük. Ezért fodrokat alkalmazott a vállára... (Sokáig tűnődött egy hermelin gallér felett, de aztán mégis a csipkeszárnyaknál maradt.)

Darázsdereka volt, mint azoknak a csábító nőknek, akik a francia négyes figurájában csaknem a férfiövekig lejtenek előre csípőjük ringatásával, és aztán úgy kisiklanak az utánuk nyúló karok közül, hogy majd csak a kontratáncban lehet őket elérhetni. Versben beszélt ez a derék, amely verset akkor írnak a költők, amikor a legszenvedélyesebben szerelmesek, mint akár a fajdkakasok. Az ilyen deréknak a megringatásával a régi asszonyok akár a Szentföldről is hazacsalhatták lovagjaikat. Ugyanezért azt határozta Geraldine, hogy szűk, uszályos szoknyát ölt fel, amilyen szoknyaviselethez hetekkel előbb kellett tanulni a lépést azoknak az udvari dámáknak, akik Erzsébet királynét valaha a koronázáshoz kísérték.

De Geraldine tudta a lépést, gyakorolta ő magát olyankor is, amikor magányában oly zsírfoltos slafrokokban unatkozott, hogy talán a pincébe kellett volna bújnia szégyenletében, ha akármilyen ágrólszakadt vendég vetődik is a kastélyba.

És a cipő, ti régi szentséges atyák, akik a suszterséget is megtanultátok bolyongásaitokban, a cipő, amelyet az omlós, finoman ráncosodó (nem pedig balerinásan feszülő), vastag selyemből való harisnya fölé húzott Geraldine: erről a cipőről valóban nem lehetne elképzelni, hogy olyan nők is a lábukra vonhatják, akik a jégverem körül is meg szoktak fordulni. Ilyen cipőt csak az élet legfontosabb pillanataiban lehet felhúzni: esküvő napján vagy pedig azon a napon, amikor kegyelemért kell a király elé járulni a siralomházban sínylődő férj érdekében. Az a férfi, aki ilyen cipőt kaphatott emlékbe hölgyétől: még késő öregségében sem nyithatta panaszra a száját: akármint szenvedett elhagyatottságtól és betegségektől. Az örökhó égbolt tisztaságú hegy ormain ugrándozhatott az a zerge, amelynek bőréből ezt a cipőt varrták. Csoda történik azzal a lovaggal, aki letérdepelhet e láb előtt, hogy a felbomlott szalagokat bokrétába köthesse.

- Mondd, ó mondd, szeretsz-e még? - kezdték kopogni a kis cipők sarkai olyan áhítatosan, mint ahogy apácazárdák tánciskoláiban beszélgetnek a növendékek cipősarkai.

És most arcát vette szemügyre tükörében Geraldine... Nem, ez az arc nem hasonlított azokhoz a buján hosszú orrú, csalfán kancsalító szemű női arcokhoz, amelyeket a megátkozott hamispénzverők a királyné arca helyett tallérjaikra vernek. Ez az arc oly gyermekded volt, hogy még azok a legmegátalkodottabb vándorpiktorok sem rajzolhattak volna pipaszárat a szájába, pedig azok a vándorlegények rajzaikkal mindenfelé elcsúfítják a templomok külső és a börtönök belső falait. Egy rózsa illatához hasonlatos fohászkodás lebegett mindig az arcocska körül, amint a szentképek alá vannak írva a megfelelő áhítatos mondatok. És ennek az arcnak szenvedélyességét nem házaló zsidók pirosították, hanem titkosan rejtegetett érzelmek, amelyeket úgy el szoktak dugni szívükbe a finom nők, mint csempészek a drágaköveket, amelyekkel körülbolyongják néha az egész világot, míg megfelelő vevőre találnak.

A koromfekete hajhoz fehér tollbokréta illett, és kesztyűje nem volt kevésbé finom ama királynőénél, aki emberbőrből szabatott magának kesztyűt.

*

A hegyaljai borhamisító pontosan a helyén volt, amikor a kolostor tornyában az egyedül virrasztó óraszerkezet az éjféli órát kiverte. A hajnal még messzire volt - mint a reménység -, amikor a kocsi megállott a vadászkastély udvarán, és Geraldine leugrott a boroshordóról, amelyen lovagolva tette meg az utat idáig.

Az előcsarnokban hentergő vadászlegények most egymást uszítgatták ebeik helyett. Vadásztarisznyák szaga keveredett a megolajozott fegyverek szagával.

- Asszonyom - mondta az udvarmester, akit lúdpástétomból húztak ki, ahová vérpiros kancsóval elrejtőzött. - Mai bálunkon a ruházat nem divatos. Mindössze egy kis fekete selyemálarc áll rendelkezésemre a hölgyek részére, akik részt akarnak venni a medvevadászok mai mulatságán. Egyéb ruházat, még a harisnyakötő is: tiltva van.

Toporczi Geraldine, akit ezen a vidéken "udvarhölgynek" neveznek: végignézett öltözetén, amelyet olyan recept szerint állított össze, amelyet véleménye szerint megirigyelhetett volna egy királynő is. Ránézett kezén feszülő kesztyűire, amelyek alkalmatosak lettek volna ahhoz is, hogy egy haldokló fejedelem szemeit lefogják. Egy pillantást vetett uszályára, amelyből pávatollak helyett a hímzések aranypora hullott volna, midőn a termeken végiglejt. Rámeredt cipőire, amelyek már magukban, kopogásukkal is vallomást tehettek volna azokról az érzelmekről, amelyek Geraldine-t a sötét éjszakán idevezették... A derekán egy antik óra fityegett, amely órán egy királyné nézegette, mikor kell kedvesének megérkezni... És a legfinomabb selyemből szőtt harisnyáira fájdalmas tekintetet vetett, mintha a legkedvesebbtől kellene megválnia életében.

- De hajdíszemet csak fenn tarthatom? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.

Az udvarmester egy borbély alattomosságával hajlongott:

- Parancsom van...

Toporczi Geraldine, akit a vándorlegények azért lestek meg a kerítés mögül, hogy életükben egyszer előkelő hölgyet is láthassanak, akivel majd álmaikban újra találkozhatnának, haragosan toppantott:

- Hol van a szoba, ahol levetkőzhetek? És főleg - tette hozzá nagy fontoskodással -, hol van az a selyemálarc, amellyel arcomat befödhessem? A bálon okvetlen részt kell vennem.

(1925)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
Angyalka tollpihéi
  2012-12-04 16:20:48, kedd
 
  Angyalka tollpihéi



Ezt a történetet egy öregember beszélte el nekem, aki néhanapján meglátogatott a Margitszigeten, ahol is nem bújhattam el előle...

- Helyes - kezdte -, nem mászok fel a toronyba, hogy onnan elrepüljek Kassára. Csak hadd élvezze a püspök tovább is azokat a jövedelmeket, amelyek engem illetnének meg... De Angyalka dolgában nem engedek, akármit beszél. Angyalkával leszámolok, mert törvényes jogaim vannak hozzá. A Szent Terézia plébánia anyakönyvében mindenki megnézheti, aki akarja, hogy Angyalka az én leányom, az én nevemet viseli, én nevelgettem szárnyait, hogy repülni tudjon. Sajnos, mindig elrepült a háztól, és gonosz emberek megtépdesték tollait. Hiába vigasztalt a szomszéd, a bibliamagyarázó:

- Nézze, barátom, a szentkönyveket. Azokból kiolvashatja, hogy a legboldogabb apa, akinek leánya rossz útra tért - nincs is vele semmi gondja.

Én azonban mindig rosszkedvű lettem, amikor katonák kezdték verdesni a dobjaikat, hogy megsiketítsék a gazdasszonyokat arra az időre, amíg a kendermagos tyúkot szerencsésen ellopják. Szinte szemmel láthatóvá lett ilyenkor, mily gyorsan növekednek Angyalka karjain a tollpihék, amelyekkel majd elszáll a kéményen vagy az ablakon át a katonák után.

Máskor meg vándorszínészek jöttek, akik az utcán mindenféle csali nótákat énekeltek tarka nadrágjaikban, hogy a csontjaimban is szúrást éreztem a féltékenység miatt. Angyalkának ezekre a nótákra növekedni kezdett a bajuszkája, amelyet odáig beretváltattam, mert észvesztően szép volt azokkal a kis pihékkel ajka felett. De most hiába volt olló és kés, a tollpihéket nem lehetett visszatartani attól, hogy véglegesen napvilágra jöjjenek. Bizonyosan megpödörte őket Angyalka, amikor nem vettem észre, mert a vándorlegények mindig a mi ablakaink alatt próbálgatták hangjaikat.

De a legnagyobb baj akkor következett be, amikor idegen urak érkeztek a városi fogadóba, és unatkozva nézegették a toronyórát, amelyet, persze, ilyenkor megállított a harangozó. Honnan, honnan nem, Angyalka haja úgy megnövekedett, mint egy sátor, amely alatt kényelmesen elsétálhatott, akár ruha nélkül is. Földig ért ez a haj, és olyan illata volt, mint a virágzó kókuszfának. A zsidók nem árultak boltjaikban olyan finom selymeket, amelyek e hajzattal versenyezhettek volna. Ha el akarta volna adni a haját, hogy szegény öregapjának némi kis tokaji borocskát vásároljon karácsony estéjére, bizonyára megbolondult volna a borbély örömében. De szegény öregapja csak sligovicet ivott, mert egyéb nem tudta lerészegíteni. A részegségre pedig nagy szüksége volt, mert ugyanakkor a városban időző idegen urak is cserbenhagyták figyelő tekintetükkel a toronyórát. Olyan nyerítő hangon nevettek a fogadó előtt, mintha hirtelen lovakká változtatta volna őket Angyalka. Mások nyivákolni kezdtek, mint a becstelen macskák a holdvilágos éjjeleken. Öklözték egymást, mint a bikák. A Mózes-szakállúak, akik tudvalevőleg azzal vannak megbízva a világon, hogy lidércek módjára a kincset őrizzék - nekifutamodtak még éjnek idején is, hogy felköltsék az ékszerkereskedőt. Kövér emberek kezdtek táncolni, hogy Angyalka kedvéért lesoványodjanak; sovány emberek benézegettek a megunt lábasokba, hogy zsíros koncokkal potrohot neveljenek maguknak. Rablóbandák keletkeztek a környéken az utasok kifosztására, és hajdúk hamarosan felállították az akasztófát a dombon, ahová azokat felhúzzák, akik Angyalka tollpihéiben gyönyörködtek. A temetőkocsi gyakran végigment a városon, hogy összeszedje az öngyilkosokat, akik Angyalka miatt vetettek véget az életüknek. Magam is nagyot gyönyörködtem ama fiatalember holttestében, aki a hídról levetette magát a folyamba.

Ezen idő alatt annyit szenvedtem, mint egy olyan ember, aki nem tud meghalni, bár ideje elérkezett. Minden éjszaka, amikor Angyalka elrepült mellőlem, olyan hangosan hívtam a halált, hogy az okvetlenül meghallotta volna, ha legalább csak a kerületben tartózkodik. Kiszámítottam magamban Angyalka távollétében, hogyan fogok a sírban feküdni, és milyen rúgásokat fogok jobbra-balra osztogatni a szomszédaim között. Elkeseredtem, amikor Angyalka valahol, valamerre koszorúban táncolt, és hullatta gyönyörű tollpihéit. Mindenkinek adott belőlük emlékbe, csak nekem nem. Mindenkit szerencséssé vagy boldoggá tett a városban egy szál pihével a szárnyaiból, csak én, az atya küzdöttem azokkal a láthatatlan rémekkel, amelyek a féltékenység miatt megrohantak, amíg Angyalka tiszteletére megszólalnak a városban a legöregebb nagybőgők és a legfiatalabb hegedűk is.

A szomszéd megint csak átballagott a szentkönyvekkel.

- Boldog ember maga, barátom, nincsen felesége, de van annál több: leánya, akit mindenki szeret.

Ekkor ordítani kezdtem, mert éppen ez volt az a seb, amely égetett... Akit mindenki szeret!...

Angyalka meghallotta valahol a kiáltásomat, hazajött, rám borult, megcsókolt:

- Jól van, no, adok neked is egy pelyhet a bajuszkámból, ha már te is olyan bolond vagy, mint a többi férfi.

A pihét azóta szívem felett őrzöm... De egyszer még leszámolok Angyalkával azon elhullajtott tollak miatt, amikért annyian szerették.

(1925)

 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA MŰVEI   
     1/11 oldal   Bejegyzések száma: 103 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák