Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
Pericles, Tyrus fejedelme
  2012-12-05 12:23:38, szerda
 
 


Pericles, Tyrus fejedelme

Pericles, Tyrus fejedelme önként száműzetésbe ment országából azért, hogy elhárítsa a szörnyű bajokat, amikkel Antiochus, az istentelen görög császár fenyegette alattvalóit és Tyrus városát, bosszúból, amiért a fejedelem felfedezett egy iszonyú tettet, amit a császár titokban elkövetett - de hiszen rendszerint veszélyes dolog a nagy emberek rejtett bűneit fürkészni. Népe kormányzását ügyes és becsületes miniszterére, Helicanusra bízta Pericles, aztán elvitorlázott Tyrusból, és úgy gondolta, mindaddig távol marad, amíg a hatalmas Antiochus haragja le nem csillapodik.

A fejedelem legelőször Tarsus felé vette útját, s mert meghallotta, hogy Tarsus városa abban az időben kegyetlen éhínségtől szenved, a város helyzetének könnyítésére élelmiszerkészleteket vitt magával. Megérkezésekor a város lakóit végső ínségben találta, ő maga úgy jött a váratlan segítséggel, mint az ég hírnöke, s ezért Cleon, Tarsus kormányzója, határtalan hálával üdvözölte. Pericles még csak néhány napja tartózkodott itt, amikor levelet kapott hűséges miniszterétől, aki figyelmeztette, hogy élete veszélyben forog Tarsusban, mert Antiochus megtudta rejtekhelyét, és titkos megbízottakat küldött ki, akik Pericles életére törnek. E levél olvasása után Pericles megint tengerre szállt, s áldásokkal és imádságokkal kísérte az egész nép, amelynek az ő bőkezűsége juttatott táplálékot.

Még nem vitorlázott messzire, amikor rettentő vihar érte utól hajóját, s a hajón mindenki elpusztult, kivéve Periclest, akit a tenger hullámai meztelenül vetettek ki egy ismeretlen partra. Itt nem sokáig vándorolt, amikor néhány szegény halásszal találkozott, azok befogadták otthonukba, s ruhát és ennivalót adtak neki. A halászok elmondták Periclesnek, hogy az ország neve, ahol laknak, Pentapolis, királyuk Simonides, akit általában Jó Simonidesnek neveznek, olyan békésen uralkodik, olyan jól kormányoz. Tőlük tudta meg azt is, hogy van Simonides királynak egy szép, ifjú lánya, másnap lesz a születésnapja, ezen a napon nagy lovagi játékot rendeznek az udvarnál, s mindenfelől sok fejedelem és lovag érkezik, hogy fegyverekben való jártasságát próbára tegye Thaisának, a szép királylánynak szerelméért. Miközben a fejedelem ezt az elbeszélést hallgatta, titokban azon bánkódott, hogy elvesztette jó fegyverzetét, amiben megjelenhetett volna e vitézi lovagok között, de ekkor egy másik halász behozott egy teljes páncélt és fegyverzetet, melyet a tengerből halásztak ki: kiderült, hogy ez éppen az a fegyverzet, amit a fejedelem elvesztett. Amikor Pericles meglátta saját fegyverzetét, így szólt:

- Hála neked, szerencse: annyi vész után, íme, kárpótolsz valamivel. Ezt a fegyverzetet apám hagyta rám, mielőtt meghalt, s az ő kedvéért annyira szerettem, hogy bárhová is mentem, mindig magammal vittem. A viharos tenger elvette tőlem, de most, hogy megnyugodott, visszaadta. Köszönet ezért a tengernek, mert amióta újra az enyém apám ajándéka, azóta hajótörésemet sem tekintem szerencsétlenségnek.

Másnap Pericles hős atyjának fegyverzetébe öltözve megjelent Simonides királyi udvaránál, ahol csodákat művelt a lovagi tornán, könnyű szerrel legyőzte valamennyi hős lovagot, vitéz fejedelmet, aki összemérte vele fegyverét azért a dicsőségért, hogy elnyerje Thaisa szerelmét. Régen, ha vitéz harcosok az udvar lovagi tornáin királylányok szerelméért mérkőztek, és egyiküknek sikerült valamennyi ellenfelét legyőzni, az volt a szokás, hogy az az előkelő hölgy, akinek kedvéért a vitézi tetteket elkövették, minden tiszteletével a győztesnek adózott. Thaisa sem tért el ettől a szokástól: azonnal elbocsátotta valamennyi fejedelmet és lovagot, akit Pericles legyőzött, s őt tüntette ki különös kegyével és figyelmével, diadalkoszorút helyezett fejére, mint e nap boldog királyára, Pericles pedig első látásra szenvedélyesen beleszeretett a szépséges királylányba.

A jó Simonides annyira megkedvelte vitézségéért és nemes tulajdonságaiért Periclest, aki valóban kitűnő ember volt, mestere minden lovagi kiválóságnak -, hogy amikor észrevette, mennyire vonzódik lánya Pericleshez, hajlandó volt vejéül elfogadni a vitéz ismeretlent, pedig nem ismerte a királyi idegennek valódi rangját, mert Pericles, Antiochustól való félelmében, egyszerű tyrusi nemesembernek adta ki magát.

Néhány hónappal azután, hogy Pericles feleségül vette Thaisát, hírt kapott arról, hogy meghalt ellensége, Antiochus, s hogy alattvalói Tyrusban türelmetlenek már hosszú távolléte miatt, lázadással fenyegetőznek, és arról beszélnek, hogy Helicanust ültetik a megüresedett trónra. E hírt maga Helicanus küldte, aki hűséges alattvalója volt királyi urának, és nem akarta elfogadni a neki felajánlott nagy méltóságot, hanem tudatta Periclesszel népe szándékát, kérte, térjen haza, és vegye át törvényes uralmát. Simonides nagyon meglepődött és megörült, amikor megtudta, hogy veje, az ismeretlen lovag, nem más, mint Tyrus híres fejedelme; de azért sajnálta is, hogy nem az az egyszerű nemesember, akinek hitte, mert hiszen most el kellett válnia nagyhírű vejétől és szeretett lányától, akit féltett is a tenger veszélyeitől, mert Thaisa gyereket várt. Pericles maga is szerette volna, ha felesége apósával marad egészen a kisgyermek születéséig, de szegény Thaisa olyan nagyon szeretett volna férjével menni, hogy végül beleegyeztek, mert azt remélték, elérnek Tyrusba, mielőtt Thaisa lebetegedik.

A tenger nem volt barátja a boldogtalan Periclesnek, mert még mielőtt Tyrusba érhettek volna, megint rettenetes vihar támadt, s ez annyira megrémítette Thaisát, hogy rosszul lett, s rövid időn belül dajkája, Lychorida karján egy kis babával Pericleshez lépett, közölte a fejedelemmel a szomorú hírt, hogy felesége meghalt abban a pillanatban, amikor csecsemője született. Az apa felé tartotta a kisdedet, és így szólt:

- Itt van egy lény, aki túl fiatal még e helyre. Íme halott királynőd gyermeke.

Szó nem írhatja le Pericles szenvedését, amikor meghallotta, hogy felesége halott. Amint szóhoz jutott, ezt mondta:

- Ó istenek, miért kell megszeretnünk édes ajándékaitokat, ha aztán elragadjátok tőlünk ezeket az ajándékokat?

- Türelem, jó uram - mondta Lychorida -, halott királynődből más sem maradt életben, csak ez a kislány, légy hát erős gyereked kedvéért. Türelem, jó uram, éppen e drága ajándék kedvéért.

Pericles karjába fogta az újszülött gyermeket, és így szólt hozzá: - Szelíd legyen az életed, mert viharosabban sohasem született még kisded! Legyen szelíd és békés a sorsod, mert a legdurvább üdvözlésben volt részed, amivel valaha is fejedelmi gyermeket fogadtak! Legyen boldog további életed, mert tűz, levegő, víz, föld és ég összeesküdtek, hogy viszontagságossá tegyék jöttödet. Már életed elején is annyit vesztettél - itt anyja halálára gondolt, hogy nem kárpótolhat érte semmi öröm, amit találsz majd a földön, ahová mint látogató jöttél.

A vihar tovább dühöngött, s mert a tengerészek között az volt a babona, hogy a vihar mindaddig nem szűnik, amíg holttest van a hajó fedélzetén, Pericles elé álltak, hogy megkérjék, hajítsa tengerbe királynőjét. Így szóltak hozzá:

- Bátran viseled-e a vihart, uram? Isten áldjon meg!

- Elég bátran - felelte a bánatos fejedelem. - Nem félek a vihartól, rosszabbat már nem tehet velem, mint eddig tett. De ennek a szegény gyermeknek, ennek az újdonsült tengerjárónak a kedvéért szeretném, ha már elmúlna a vihar.

- Uram - felelték a tengerészek -, királynődet a tengerbe kell vetnünk. A hullámok magasra csapnak, a szél süvölt, s a vihar mindaddig nem csillapul, amíg a hajó meg nem tisztul a halottól.

Pericles tudta, milyen gyarló és alaptalan babona ez, de türelmesen belenyugodott, és így szólt:

- Ahogy gondoljátok. Akkor hát a tengerbe kell dobnunk, szerencsétlen királynő!

A boldogtalan fejedelem még egy utolsó pillantást vetett drága hitvesére, s miközben Thaisára nézett, így szólt:

- Rettenetes gyermekágyban feküdtél, drágám, fény nélkül, tűz nélkül. A szívtelen elemek végképpen elhagytak, arra sincs időm, hogy megszentelt sírba fektesselek, hanem összetákolt koporsóban kell, hogy a tengerbe dobjalak, ahol a mormoló víz lesz síremlék a csontjaid fölött, az borítja holttestedet, mely ott fekszik majd az egyszerű kagylók között. Ó Lychorida, szólj Nestornak, hozzon fűszert, tintát, papirost, hozza el ékszereimet a dobozzal együtt, és Nicandornak is szólj, hozza ide a selyemmel bélelt ládát. Fektesd a kisbabát a vánkosra, és menj el e dolgokért azonnal, Lychorida, én pedig imával búcsúzom Thaisámtól.

Egy nagy ládát hoztak Periclesnek, ebbe helyezte királynőjét, selyemlepelbe burkolta, behintette édes illatú fűszerrel, drága ékszereket helyezett mellé, s egy teleírt papírt, melyen elmondta, ki fekszik a ládában, s arra kérte azt, aki véletlenül megtalálná a ládába zárt feleségének testét, temesse el. Aztán saját kezével tengerbe dobta a ládát.

A vihar elmúltával Pericles parancsot adott a tengerészeknek, hajózzanak Tarsus felé.

- Mert a kisbaba nem bírná ki Tyrusig - mondta. - Tarsusban hagyom gondos, ápoló kezekben.

Elmúlt az a viharos éjszaka, melyen Thaisát a tengerbe dobták, s még csak hajnalodott, amikor Cerimon, egy derék ephesusi nemesember, kitűnő orvos, a tengerparton állt, s szolgái egy ládát hoztak neki azzal, hogy a tenger hullámai vetették a szárazföldre.

- Életemben sem láttam - mondta egyikük - olyan hatalmas hullámot, mint amelyik ezt partra vetette.

Cerimon parancsot adott, vigyék a ládát az a házába, és amikor felnyitották, csodálkozva látta benne egy fiatal és szép hölgy holttestét, és az édes illatú fűszerekből és a gazdag ékszerdobozból arra következtetett, hogy ez a láda valamilyen előkelő személy különös sírja. Tovább kutatva felfedezte a papirost, melyből megtudta, hogy a halottnak látszó test egy királynő holtteste, aki életében Periclesnek, Tyrus fejedelmének felesége volt. Elcsodálkozott ezen a különös véletlenen, szánakozást érzett a férjen, aki elvesztette ezt az édes hölgyet, és így szólt:

- Ha életben vagy, Pericles, a szíved meghasad a fájdalomtól. Aztán figyelmesen megvizsgálta Thaisa arcát, látta, milyen üde, mennyire nem halotti, és így szólt:

- Túlságosan elhamarkodva dobták a tengerbe - nem hitte ugyanis, hogy a királynő halott.

Elrendelte, hogy rakjanak tüzet, hozzanak szíverősítőket, játsszanak lágy zenét, amely, ha a hölgy életre kelne, megnyugtatja feldúlt lelkét, s így szólt azokhoz, akik köréje csoportosultak, és csodálkozva nézték, mi történik:

- Kérlek, uraim, ne ilyen közel, hadd jusson levegőhöz. Ez a királynő élni fog, még nincs öt órája, hogy kábulatba esett, és íme, az élet kezd bele visszatérni, már elevenebb, nézzétek csak, rezzen a szempillája, ez a szép teremtés életre kel, s mi majd sírhatunk, ha meghalljuk sorsát.

Thaisa csakugyan nem halt meg, hanem kisbabája születése után mélységes ájulásba esett, úgyhogy mindenki, aki látta, azt hitte, meghalt. De most a derék orvos ápolásától visszatért a fénybe és életbe, s felnyitva szemét, így szólt:

- Hol vagyok! Hol az uram? Micsoda föld ez itt?

Cerimon lassanként és gyöngéden közölte, mi történt vele, s amikor úgy gondolta, már eléggé magához tért ahhoz, hogy elviselje, megmutatta neki a levelet, amit férje írt és az ékszereket is. Thaisa elolvasta a papírt és így szólt:

- Az uram írása. Arra emlékszem, hogy tengerre szálltam, de hogy ott világra hoztam-e kisbabámat, a szentséges istenekre esküszöm, azt nem tudnám megmondani, de minthogy hites uramat soha sem látom többé, felöltöm a vesztaszűzek ruháját, és többé nem lesz részem örömben.

- Asszonyom - felelte Cerimon -, ha ez a szándékod, nem messze áll innen Diana1 temploma, oda elvonulhatsz, mint vesztaszűz. Sőt, ha úgy tetszik, egy unokahúgom szolgálatodra lesz ott.

Thaisa köszönettel fogadta ezt az ajánlatot, és amikor teljesen meggyógyult, Cerimon elhelyezte Diana templomában, ahol Thaisából vesztaszűz lett, vagyis Diana papnője, s napjait azzal töltötte, hogy ura vélt vesztén bánkódott, és az akkori idők ájtatos gyakorlatait végezte.

Pericles kislányát - akinek a Marina nevet adta, mivel a tengeren született - Tarsusba vitte azzal a szándékkal, hogy otthagyja Cleonnál, a város uránál és feleségénél Dionysiánál. Gondolta ugyanis, hogy hálából azért, amit az éhínség idején tett értük, jók lesznek majd árva kislányához. Amikor Cleon meglátta Pericles fejedelmet, s hallotta, milyen veszteség érte, így szólt:

- Ó, bár engedte volna az ég, hogy idehozhasd szépséges királynődet, hogy szemem üdvözüljön, ha ránézek.

Pericles így válaszolt:

- Engedelmeskednünk kell a magasabb hatalmaknak. Ha úgy üvöltenék és tombolnék is, mint a tenger, amelyikben Thaisám fekszik, akkor is csak az lenne a vége, ami most. Ezt a gyönge kisgyerekemet, Marinát, a ti jóságotokra kell bíznom. Itt hagyom őt a gondjaitokra, arra kérlek, adjatok neki fejedelmi nevelést. - Aztán Cleon feleségéhez, Dionysiához fordult. - Jó asszonyom, tégy boldoggá azzal, hogy felneveled gyermekemet.

Dionysia így válaszolt:

- Magamnak is van gyermekem, az sem lesz drágább a szívemnek, mint a tiéd, uram.

Cleon ugyanezt ígérte:

- Pericles fejedelem, népem még ma is belefoglal téged imáiba azért a nagylelkű szolgálatért, amikor búzával tápláltad. Ezt a jótéteményt gyermekedben kell meghálálnunk. Ha valaha is elhanyagolnám gyermekedet, egész népem, melyet te mentettél meg az éhhaláltól, szorítana rá kötelességemre. De ha ehhez ösztökélésre lesz szükségem, az istenek álljanak bosszút rajtam és enyéimen a legvégső sarjadékig.

Pericles így megnyugodott, hogy gyermekét gondosan nevelik majd, Cleonnak és feleségének, Dionysiának gondjaira bízta Lychoridát, a dajkát is. Amikor eltávozott, a kis Marina még nem tudta, mit veszít, de Lychorida keservesen zokogott, hogy el kell válnia királyi urától.

- Hagyd a könnyeket, Lychorida - mondta Pericles -, ne ontsd könnyeidet. Nézz inkább kis úrnődre, ezentúl az ő kegyétől függsz majd.

Pericles épségben megérkezett Tyrusba, újra elfoglalta trónját és békésen uralkodott, miközben halottnak vélt, bánatos királynője Ephesusban maradt. Kislányát, Marinát, akit a boldogtalan anya nem látott soha, Cleon nevelte fel magas származásának megfelelően. A leggondosabb oktatásban részesült, úgyhogy mire Marina tizennégy éves lett, a legműveltebb emberek sem ismertek többet koruk tudásából, mint ő. Úgy énekelt, mint a halhatatlanok, úgy táncolt, mint egy istennő, s a tűvel olyan ügyesen bánt, mintha újra alkotná, újra teremtené a természet alakjait, a madarakat, gyümölcsöket, virágokat, s a természetes rózsák alig hasonlítottak jobban egymásra, mint Marina selyemvirágaira.

De amikor elnyerte a nevelésnek ez áldásait, és mindenki csodálta értük, Dionysia, Cleon felesége halálos ellensége lett Marinának, féltékenységből, amiért saját lánya, akinek esze lassú volt, nem tudta elérni azt a tökéletességet, amivel Marina kivált. S amikor látta, hogy mindenki csak Marinát dicsőíti, az ő lánya pedig, aki ugyanolyan korú volt, mint Marina, s akit ugyanolyan gondosan, bár nem ugyanolyan sikerrel neveltek - Marinához képest háttérbe szorul, tervet szőtt, hogy Marinát elteszi láb alól. Azt képzelte ugyanis, hogyha majd Marina nem lesz többé, nagyobb tiszteletben részesítik az ő otromba lányát. Hogy ezt a tervét tető alá juttassa, felfogadott egy embert Marina meggyilkolására, s éppen kellő időben fogott hozzá gonosz szándéka megvalósításához, akkor, amikor Lychorida, a hűséges dajka meghalt. Az ifjú Marina halott dajkáját siratta, mialatt Dionysia azzal az emberrel tárgyalt, akinek parancsot adott a gyilkosságra. Leonin, akit e gaztettre felfogadott, igazán gonosz ember volt, de még őt is alig lehetett rábeszélni, hogy vállalkozzék e gyilkosságra, annyira megnyerte Marina mindenkinek a szívét.

- Gyönyörű teremtés! - mondta Leonin.

- Annál jobban illik az istenek közé - válaszolt könyörtelen ellensége. - Éppen itt jön, és dajkájának, Lychoridának halálát siratja. Elszántad magadat, hogy engedelmeskedsz nekem?

Leonin nem mert ellenszegülni a parancsnak, hanem azt felelte:

- El.

Így hát ezzel a kurta szóval korai halálra ítélte a páratlan Marinát. Marina közeledett egy kosár virággal a kezében, és azt mondta, naponta virágot szór majd Lychorida sírjára. A bíbor viola meg a gólyahír mint szőnyeg borítja sírját, amíg csak a nyár napjai tartanak.

- Jaj nekem - mondta -, szegény, boldogtalan lánynak, viharban születtem, akkor halt meg anyám. Ez a világ szüntelen vihar nekem, mely minden kedvesemtől elsodor.

- Mi az, Marina - mondta a képmutató Dionysia -, így magadban sírsz? Hogy lehet az, hogy nincs melletted a lányom? Ne búsulj Lychoridáért, én majd dajkád helyett dajkád leszek. Szépségedet egészen megviselte ez a hiábavaló bánat. Add ide a virágaidat, mert árt nekik a tengeri levegő, te pedig menj sétálni Leoninnal, az idő szép, majd téged is felvidít. Jőjj, Leonin, fogd karon, vidd sétálni.

- Nem asszonyom - mondta Marina -, nem fosztalak meg szolgádtól. - Leonin ugyanis Dionysia kíséretéhez tartozott.

- Ugyan, lányom - mondta ez a ravasz asszony, aki ürügyet keresett rá, hogy Marinát egyedül hagyja Leoninnal -, én szeretem atyádat, a fejedelmet, és téged is szeretlek. Minden nap várjuk, hogy apád megjöjjön, és ha megjön és meglátja, hogy a bánat megártott annak a tökéletes szépségednek, amiről neki írtunk, azt hiszi majd, nem vigyáztunk rád. Kérlek, menj sétálni és vidulj fel újra. Vigyázz arra a szép arcodra, amely öregek és ifjak szívét egyaránt megrabolta.

Marina e sürgetésre így szólt:

- Jó, megyek hát, pedig semmi kedvem hozzá.

Dionysia elmenőben visszaszólt Leoninnak:

- Emlékezz, mit mondtam! - iszonyú szavak, mert azt jelentették: emlékezzen rá, hogy meg kell ölnie Marinát.

Marina szülőhelye, a tenger felé nézett, és így szólt:

- Ez a nyugati szél?

- Délnyugati - felelte Leonin.

- Amikor születtem, északi szél fújt - mondta Marina, s hirtelen eszébe jutott a vihar és a förgeteg, apjának bánata, anyjának halála, és így szólt: - Lychorida mesélte nekem, hogy apám egyáltalán nem félt, hanem azt kiáltotta a tengerészeknek: »Bátorság, derék hajósok«, s fejedelmi kezét feltörte a kötelekkel, s belefogódzott az árbocba, úgy dacolt a tenger hullámaival, melyek szinte szétrepesztették a fedélzetet.

- Mikor volt ez? - kérdezte Leonin.

- Amikor én születtem - felelte Marina. - Soha nem zúgott úgy a szél, soha nem tomboltak úgy a hullámok -, aztán leírta a vihart, a hajósok munkáját, a kormányos füttyszavát s a kapitány hangos kiáltozását. - Ez csak növelte a zűrzavart a hajón - tette hozzá.

Lychorida annyiszor mesélte el Marinának szerencsétlen születése történetét, hogy ezek az események mindig ott éltek Marina képzeletében. De Leonin ekkor félbeszakította, s azt kívánta tőle, mondjon el egy imát.

- Miért mondod ezt? - kérdezte Marina és félni kezdett, nem is tudta, mitől.

- Ha egy kis időt akarsz imádkozásra, megadom - mondta Leonin. - De ne nyújtsd hosszúra, az isteneknek jó hallásuk van, én pedig megesküdtem, hogy gyorsan végzem munkámat.

- Meg akarsz ölni? - kérdezte Marina. - Jaj nekem! Miért?

- Hogy teljesítsem úrnőm parancsát - felelte Leonin.

- Miért akarna megöletni? - kérdezte Marina. - Hiszen, amennyire emlékszem, soha életemben nem bántottam, soha egy rossz szót nem szóltam, soha élőlénynek semmi rosszat nem tettem. Hidd el nekem, még soha meg nem öltem egy egeret, soha nem bántottam egy legyet sem. Egyszer akaratlanul ráléptem egy féregre, de megsirattam. Mi lehet a vétkem?

A gyilkos azt felelte:

- Nem az a megbízásom, hogy okoskodjam a tettről, hanem hogy megtegyem.

És már éppen meg akarta ölni, de abban a pillanatban kalózok szálltak partra, meglátták Marinát, elrabolták, és zsákmányként hajójukra vitték.

A kalózkapitány, aki prédául ejtette Marinát, Mitylenebe vitte, és eladta rabszolganőnek. Marina ebben a megalázó helyzetében is csakhamar híressé vált szépségéről és erényéről Mitylene egész városában, s azt az embert, aki megvette, gazdaggá tette Marina, annyi pénzt keresett neki. Zenét, táncot és kézimunkát tanított, s a pénzt, amit tanítványaitól kapott, átadta urának és úrnőjének. Tudásának és nagy szorgalmának híre elért Lysimachushoz, egy fiatal nemesemberhez, Mitylene kormányzójához. Lysimachus maga is ellátogatott abba a házba, ahol Marina lakott, hogy meglássa ezt a rendkívüli teremtést, akit az egész város magasztal. Marina társalgása egészen elragadta Lysimachust, aki sokat hallott ugyan erről a csodálatos hajadonról, mégse várta, hogy ilyen okos, erényes, jóságos hölgyet talál majd, amilyen Marina. Búcsúzáskor azt mondta Marinának, reméli, folytatja szorgalmas, erényes életét, s ha még hall valamit róla, Lysimachusról, az javára válik majd. Lysimachus Marinát az okosság, jólneveltség, tehetség, valamint a szépség és báj olyan csodájának látta, hogy feleségül akarta venni, s akármilyen alantas helyzetben volt is a lány, azt remélte, kiderül majd róla, hogy nemes születésű, de valahányszor szülei után kérdezősködtek, Marina szótlan maradt és sírt.

Közben Leonin, félvén Dionysia haragjától, azt mondta, megölte Marinát, az a gonosz asszony pedig közhírré tette, hogy Marina meghalt, temetési szertartást is rendezett, s egy díszes síremléket emelt neki Tarsusban.

Nem sokkal ezután Pericles hűséges miniszterének, Helicanusnak kíséretében Tyrusból Tarsusba utazott azzal a szándékkal, hogy meglátogatja és hazaviszi lányát. Azóta sem látta, mióta a gyereket Cleonnak és feleségének gondjára bízta. Mennyire örült hát ez a jó fejedelem arra a gondolatra, hogy meglátja megsiratott királynőjének édes gyermekét! De amikor elmondták neki, hogy Marina meghalt és megmutatták a neki emelt síremléket, mekkora volt a szenvedés, amelyet a szerencsétlen apának el kellett viselnie! Minthogy képtelen volt megmaradni abban az országban, ahol végső reményét és drága Thaisájának egyetlen emlékét eltemették, hajóra ült, és gyorsan elvitorlázott Tarsusból. Attól a naptól kezdve, hogy hajóra szállt, tompa, súlyos mélabú fogta el. Soha nem szólt egy szót sem, és teljesen érzéketlennek látszott minden iránt, ami körülötte történik.

Tarsusból Tyrusba vitorlázva a hajó útjában érintette Mitylenet, ahol Marina lakott. Lysimachus, a város kormányzója meglátta a partról ezt a királyi vitorlást, szerette volna megtudni, ki tartózkodik a fedélzetén, s a hajóhoz ment, hogy kielégítse kíváncsiságát. Helicanus igen udvariasan fogadta, elmondta neki, hogy a hajó Tyrusból érkezett, s most oda viszik vissza Pericles fejedelmüket.

- Uram - mondta Helicanus -, három hónap óta senkihez nem szólt egy szót sem, s táplálékot is csak annyit vesz magához, amennyivel meghosszabbíthatja bánatát. Fájdalmas volna elismételni mélabújának egész történetét, de főoka az, hogy elvesztette szeretett lányát és feleségét.

Lysimachusnak az volt a kérése, hadd nézhesse meg ezt a szomorú fejedelmet, s amikor szemtől szembe állt vele, látta, hogy egykor délceg férfi lehetett, s így szólt hozzá:

- Üdv neked, király, az istenek óvjanak, üdv neked, királyi uram!

De Lysimachus hiába beszélt hozzá, Pericles nem válaszolt, s úgy látszott, észre sem veszi, hogy egy idegen közeledett hozzá. Ekkor Lysimachusnak eszébe jutott Marina, a páratlan hajadon, aki talán édes szavával válaszra bírhatja a néma fejedelmet, s Helicanus beleegyezésével elküldött Marináért. Amikor a lány a hajóra lépett, melyen saját apja fájdalomtól mozdulatlanul ült, a hajósok úgy fogadták, mintha tudták volna, hogy hercegnőjük érkezett, és felkiáltottak:

- Gyönyörű egy hölgy!

Lysimachusnak igen jól esett ez a dicséret, és amikor hallotta tetszésnyilvánításukat, így szólt:

- Olyan lány ez, hogyha biztos volnék nemes születésében is, soha jobbat nem kívánnék, és azt hiszem, páratlanul boldog volnék feleségemmel.

Aztán olyan udvariasan szólította meg, mintha az alantas helyzetű lány éppen az az előkelő születésű hölgy volna, akinek ő kívánta; szépséges, gyönyörű Marinának szólította, és azt mondta neki, hogy ezen a hajón ül egy nagy fejedelem, aki szomorú, gyászos némaságba esett, és mintha Marinában megvolna az egészség és boldogság adományozásának hatalma, arra kérte, gyógyítsa meg a királyi idegent mélabújából.

- Uram - felelte Marina -, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyógyítsam, ha elrendeled, hogy senki ne legyen a közelében, csak én és a szolgálóm.

S ő, aki Mityleneben olyan gondosan eltitkolta származását, mert szégyellte volna elmondani, hogy valaki, akinek királyi ősei vannak, most rabszolganő - mindenekelőtt arról kezdett beszélni Periclesnek, milyen változó és viszontagságos volt az ő sorsa, és elmondta neki, milyen magas rangból zuhant le. És mintha csak tudná, hogy királyi atyja előtt áll, egyébről sem beszélt, csak a maga bánatáról. Valójában azért tette ezt, mert tudta, hogy semmi sem kelti fel úgy a boldogtalanok figyelmét, mint ha az övékkel felérő szomorúságról és balsorsról hallanak. Édes hangjának csengése felébresztette a magába roskadt fejedelmet, felemelte oly régóta merev és mozdulatlan tekintetét, s Marina, aki anyjának tökéletes képmása volt, a király bámuló szeme elé tárta a halott királynő arcvonásait. S a régóta néma fejedelemnek megjött a szava:

- Az én drága feleségem - mondta a magához tért Pericles - olyan volt, mint ez a lány, és ilyen lehetne a lányom is. Az én királynőmnek is ilyen ívelt szemöldöke volt, pontosan ilyen alakja, éppen ilyen sudár volt, mint a nádszál, éppen ilyen ezüsthangú, a két szeme mint a drágakő. Ki vagy és merre élsz, ifjú leányzó? Beszéld el, kik a szüleid? Úgy emlékszem, azt mondtad, balsors és igazságtalanság között hánykódtál, s hogy bánatod felér az enyémmel, ha mind a ketten elmondjuk a magunkét.

- Ilyesmit mondtam - felelte Marina -, nem többet, mint aminek igazságáért gondolataim kezeskednek.

- Mondd el életed történetét - felelte Pericles -, s ha úgy látom, csak ezredrészét is tapasztaltad annak, amit én szenvedtem, akkor úgy tűrted bánatodat, mint férfi, én pedig úgy szenvedtem el, mint gyönge lány, mégis egészen olyan vagy, mint a királyok sírján merengő s a balsorsot mosollyal lefegyverző türelem. Hogyan vesztetted el a nevedet, kedves hajadon? Kérlek, meséld el életed történetét. Jöjj, ülj le mellém.

Mennyire meglepődött Pericles, amikor a lány azt felelte, hogy neve Marina, hiszen a fejedelem tudta, hogy ez nem megszokott név, hanem ő maga találta ki kislányának, mert e név annyit jelent, mint »tengeren született«.

- Jaj, gúnyt űznek belőlem - mondta -, s téged valamilyen haragvó isten küldött ide, hogy a világ rajtam, nevessen!

- Türelem, jó uram - mondta Marina -, különben el kell hallgatnom.

- Ígérem - felelte Pericles -, türelmes leszek. Te nem is tudod, mennyire megrendített az, hogy Marinának nevezed magad.

- Ezt a nevet - válaszolta a lány - hatalmas úr adta nekem: az apám, aki király volt.

- Hogyan - kiáltott fel Pericles -, te királylány vagy és Marinának hívnak? Igazán húsból, vérből való vagy, nem pedig tündér? Beszélj, hol születtél, és miért neveztek el Marinának?

A lány így válaszolt:

- Azért neveztek Marinának, mert tengeren születtem. Anyám királylány volt, meghalt abban a pillanatban, amikor születtem; mint ahogy jó dajkám, Lychorida gyakran zokogva mesélte nekem. Apám, a király Tarsusban hagyott, ahol Cleon kegyetlen felesége meg akart gyilkoltatni. Egy kalózhajó érkezett a partra, megmentett és idehozott Mitylenebe. De miért sírsz jó uram? Talán azt hiszed, csaló vagyok? De, uram, én igazán Pericles király lánya vagyok, ha ugyan él még a jó Pericles király.

Ekkor Pericles egészen megrémült örömétől, kételkedni kezdett benne, vajon valóság-e mindez, szolgáiért kiáltott, akik megörültek szeretett királyuk hangjának hallatára, és így szólt Helicanushoz:

- Ó Helicanus, üss meg, hasíts belém, hogy hirtelen fájjon, különben az örömöknek ez az óceánja kiönt és elárasztja halandóságom partjait. Ó, jöjj hát ide, aki tengeren születtél, Tarsusban eltemettek, aztán újra megtaláltak a tengeren. Ó, Helicanus, borulj térdre, mondj hálát a szentséges isteneknek. Ez Marina, áldásom rád gyermekem. Adass rám új ruhát, ó Helicanus. A lányom nem halt meg Tarsusban, akárhogy is akarta az embertelen Dionysia. Majd mindent elmond neked, s akkor eléje térdelsz, és királykisasszonyodnak nevezed. És ez ki? - kérdezte, mert ekkor vette csak észre Lysimachust.

- Uram - mondta Helicanus -, ez Mitylene ura, aki hallott a mélabúdról, és eljött meglátogatni téged.

- Ölellek, uram - mondta Pericles. - Hamar azt a ruhát. Olyan torzonborz vagyok... Ó, ég áldja a lányomat! Hallgassátok csak, micsoda zene ez? - mert most, mintha valamilyen jóságos isten küldte volna, vagy saját képzelete csalódott volna gyönyörűségében, zenét vélt hallani.

- Uram, én semmilyen zenét nem hallok - felelte Helicanus.

- Nem hallod? - mondta Pericles. - Hiszen ez a szférák2 zenéje.

És minthogy valóban nem lehetett zenét hallani, Lysimachus arra következtetett, hogy a hirtelen örömtől elborult a fejedelem elméje, így szólt hát:

- Ne ellenkezzünk vele, rá kell hagyni.

Most hát mindnyájan azt mondták, ők is hallják a zenét. Pericles ekkor arról kezdett panaszkodni, hogy fülledt álmosság lepi meg, Lysimachus pedig rábeszélte, pihenjen le, párnát is helyezett a feje alá, Pericles pedig, aki egészen elbágyadt nagy örömében, mélységes álomba merült, miközben Marina némán őrködött alvó apja mellett.

Miközben aludt, Pericles álmot látott, mely rábírta, hogy utazzék Ephesusba. Azt álmodta, hogy Diana, az ephesusiak istennője megjelent neki, ráparancsolt, menjen az istennő ephesusi templomába, s ott az oltár előtt mondja el életének és balsorsának történetét. Az istennő meg is esküdött ezüst íjára, hogy ha Pericles engedelmeskedik sugallatának, páratlan boldogság éri. Pericles csodálatosan felüdülve ébredt, elmondta álmát, és azt az elhatározását is, hogy engedelmeskedik az istennő felszólításának.

Lysimachus ekkor meghívta Periclest, kössön ki városában, üdítse fel magát mindazzal a szórakozással, amit Mitylenében találhat. Pericles el is fogadta ezt a szíves ajánlatot, és beleegyezett, hogy egy-két napig Lysimachusnál marad. Képzelhetjük, hogy ezalatt mennyi ünnepéllyel, mulatsággal, pompás mutatvánnyal és szórakozással üdvözölte a kormányzó Mitylenében drága Marinájának királyi apját. Periclesnek sem volt ellenére Lysimachus udvarlása, amikor megtudta, hogy a kormányzó alantas helyzetében is mennyire tisztelte lányát, hogy Marinának is kedvére volt Lysimachus házassági ajánlata -, Pericles csak azt szabta beleegyezésének feltételéül, hogy mindketten látogassák meg vele együtt az ephesusi Diana oltárát. Rövidesen mindhárman útra indultak ehhez a templomhoz, maga az istennő pedig kedvező széllel dagasztotta vitorláikat, és néhány hét múlva épségben megérkeztek Ephesusba.

Amikor Pericles kíséretével belépett a templomba, az istennő oltára mellett ott állt a most már igen megöregedett, derék Cerimon, aki életre keltette Thaisát, Pericles feleségét. Thaisa pedig, mint a templom papnője, az oltár előtt állt. Az a sok év, amit felesége elvesztése miatt bánkódva töltött, eléggé megváltoztatta Periclest, Thaisa mégis férje arcvonásait vélte felismerni, s amikor Pericles az oltárhoz közeledett és beszélni kezdett, Thaisa visszaemlékezett a hangjára is, és csodálattal és örömteljes megdöbbenéssel hallgatta szavait. Pericles így beszélt az oltár előtt:

- Üdv neked, Diana! Hogy végrehajtsam igaz parancsodat, itt előtted kijelentem, hogy Tyrus fejedelme vagyok, aki hazám veszélyei elől bújdosva, Pentapolisban nászt ültem a szép Thaisával. Ő meghalt a tengeren, gyermekágyban, de világra hozott egy Marina nevű lánygyermeket. Tarsusban Dionysia nevelte föl ezt a lányt, tizennégy éves korában meg akarta öletni, a lányt azonban jócsillaga Mitylenébe irányította, amelynek partjára vitorláztam én is, a leányzót jószerencséje a hajóra vezette, s ott, tiszta emlékezetének hála, kiderült róla, hogy az én lányom.

Thaisa képtelen volt elviselni azt az ujjongó örömet, amit e szavak keltettek benne, és felkiáltott:

- Te vagy az, te vagy, ó királyi Pericles! - s ezzel elájult.

- Mit akar mondani ez az asszony? - kérdezte Pericles. - Hiszen meghalt! Segítsetek, urak!

- Uram - szólt Cerimon - ha igazat mondtál Diana oltára előtt, akkor ez a feleséged.

- Tiszteletre méltó uram, ez nem lehet - mondta Pericles. - Saját kezemmel dobtam a fedélzetről a tengerbe.

Cerimon ekkor elbeszélte, hogyan vetette a tenger az ephesusi partra egy viharos reggelen ezt a hölgyet, ő maga hogyan nyitotta ki a koporsót, hogyan talált benne drága ékszereket és egy írást, milyen szerencsésen felélesztette, és Diana templomába hozta. Ekkor Thaisa magához tért ájulásából, és így szólt:

- Ó uram, nem te vagy-e Pericles? Úgy beszélsz, mint ő, olyan vagy, mint ő. Nem említettél-e vihart, születést, halált? Pericles csodálkozva szólalt meg:

- A halott Thaisa hangja.

- Ez a Thaisa én vagyok - felelte a papnő -, akiről azt hitted, meghalt, vízbe fúlt.

- Ó, igaz Diana! - kiáltott fel Pericles áhítatos, szenvedélyes csodálattal.

- Most már - mondta Thaisa - jobban megismerlek. Ilyen gyűrűt, amilyet az ujjadon látok, ilyet adott neked atyám, amikor könnyek közt búcsúztunk tőle Pentapolisban.

- Elég már, ti istenek! - kiáltott fel Pericles. - Ez a mostani jóságotok játékká teszi mindazt, amit a múltban szenvedtem. Ó jöjj, Thaisa, hadd temesselek el másodszor is, a karomba.

És Marina szólt:

- A szívem ugrál örömében, hogy anyám szívén nyughasson.

Ekkor Pericles megmutatta lányát az anyának, és azt mondta:

- Nézd, ki térdel előtted, vér a véredből, az, akit a tengeren hordtál, és akit Marinának neveztünk, mert a tengeren jött világra.

- Légy áldva, ó gyermekem - mondta Thaisa, és miközben elragadtatott örömmel csüngött leányán, Pericles az oltár elé térdelt e szavakkal:

- Tiszta Diana, áldás rád és hála neked megjelenésedért. Ezért minden este áldozatot mutatok be neked.

Ekkor még az oltár előtt Pericles Thaisa beleegyezésével ünnepélyesen eljegyezte lányukat Lysimachusszal, az erényes Marina méltó vőlegényével.

Így hát Periclesben, feleségében és lányában nevezetes példáját láttuk a balsors ostromolta erénynek - mert az ég a szenvedésen keresztül tanítja türelemre és állhatatosságra az embereket -, de ez az erény végül is szerencsésen diadalmaskodott a változás és a sors fölött. Helicanusban az igazság, hűség, a ragaszkodás mintaképét láthattuk, mert amikor trónra léphetett volna, inkább visszahívta a jogos uralkodót, mint hogy más kárán jusson a magasba. Az érdemes Cerimon alakja, aki életre keltette Thaisát, arra oktat, hogy a jóság, ha a tudás irányítja, hogy jót tegyen az emberiséggel, megközelíti az istenek természetét.

Még csak azt kell elmondanunk, hogy Dionysia, Cleon gonosz felesége megérdemelt véget ért: Tarsus lakói, amikor tudomásukra jutott Dionysia kegyetlen merénylete Marina ellen, egy emberként felkeltek hogy megbosszulják jótevőjük lányát, felgyújtották Cleon palotáját, s Cleon és felesége egész háznépével együtt benneégett. Az isteneknek az volt az akarata, hogy az ilyen aljas gyilkosság, még ha a szándék nem is vált tetté, elnyerje egész szörnyűségéhez méltó büntetését.



1 az antik hitregében a vadászat istennője
2 az ókori elképzelés szerint a földet körülvevő rétegek, amelyeknek forgását csodálatos, de emberi füllel nem hallható zene kíséri
 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
Othello
  2012-12-05 12:21:36, szerda
 
 


Othello

Brabantiónak, a gazdag velencei szenátornak1 volt egy szép lánya, a szelíd Desdemona. Sok kérője akadt, nagyszerű tulajdonságaiért is, gazdag örökségéért is. De a vele egy éghajlat alatt felnőtt, fehérbőrű udvarlók között nem talált senkit, akit szeretni tudott volna, mert ez a nemes hölgy a férfiaknak nem az arcát nézte, hanem a lelkét, és szerelmének tárgyául egy feketebőrű mórt választott, akit apja is kedvelt, és gyakran hívott meg házába.

Nem is lehet Desdemonát csodálni szokatlan választásáért. Eltekintve attól, hogy Othello bőre fekete volt, a nemes mórnak minden tulajdonsága megvolt ahhoz, hogy méltó legyen a legelőkelőbb hölgy szerelmére. Katona volt, mégpedig vitéz katona, és a törökök ellen vívott véres háborúkban, Velence szolgálatában a generálisi rangig emelkedett, s az állam tisztelte és megbízott benne. Sokat utazgatott, és Desdemona - ahogy már a hölgyek szokták - szívesen hallgatta Othellót, aki elmesélte kalandjainak történetét, kisfiú korától kezdve, a csatákat, ostromokat, párviadalokat, amelyekben része volt; elmondta, mennyi veszélyt állt ki szárazon-vízen, hajszál híja volt, hogy ott nem veszett, amikor várostrom közben felmászott a résre, vagy elhatolt az ágyúk torkáig; hogyan lett dölyfös ellenség foglya, hogyan adták el rabszolgának; hogyan viselkedett ebben a lealázó állapotban, hogyan menekült meg. Ezek az elbeszélések, megtoldva a különös dolgokkal, amiket az idegen országokban látott, a puszta vadonnal és vadregényes barlangokkal, a szakadékokkal, sziklákkal és felhőkbe nyúló hegységekkel, a vad népekkel, az emberevő kannibálokkal, és egy afrikai emberfajtával, akiknek hónuk alatt nő a fejük -, mindezek az úti történetek annyira lebilincselték Desdemona figyelmét, hogyha elvonták a házi gondok onnan, sebtiben elintézte, amit kellett, és visszatért, hogy mohón hallgassa Othello szavait. Egyszer aztán Othello egy alkalmas órán módját lelte annak, hogy Desdemona tiszta szívvel maga kérje tőle, mondja el részletesen végig életének történetét, amelyből sokat hallott, de mindig csak egy-egy részletet. Othello ráállt erre, és bizony sűrűn kicsalta könnyeit, amikor lefestett némely gyötrelmes csapást, mely ifjan érte.

Amikor befejezte, Desdemona tenger sóhajt adott Othello sok kínjáért, megesküdött hitére, hogy csodás volt, nagyon csodás és nagyon megható, s azt kívánta, bár ne hallotta volna, majd azt is kívánta, bár ilyen hőst adna neki az ég, aztán megköszönte Othellónak, és arra kérte, hogyha Othellónak egy barátja megszeretné Desdemonát, csak oktassa ki Othello saját történetére, s azzal elnyeri őt.

Othellónak el kellett értenie e célzást, amelyet Desdemona éppolyan őszintén, mint szemérmesen ejtett el, elbűvölő kedvesség és arcpirulás kíséretében, s ezután már nyíltabban beszélt szerelméről Desdemonának, s az alkalomnak ebben az aranyidejében elnyerte a nagylelkű hölgy beleegyezését, hogy titokban férjhez megy hozzá.

Othellónak sem arcszíne, sem vagyona nem volt olyan, hogy azt remélhette volna, Brabantio elfogadja vejéül. Brabantio meghagyta ugyan lánya szabadságát, de elvárta tőle, hogy a nemes velencei hölgyek szokása szerint hamarosan egy szenátori rangú férjet választ magának. De ebben csalódott: Desdemona a fekete mórt szerette, akármennyire is fekete, s lelkét és sorsát a hőshöz és diadalmas híréhez kötötte. Szíve olyan feltétlen odaadással csüngött azon a férfin, akit férjéül választott, hogy még a színét is - ami pedig e finom ízlésű hölgyön kívül minden más nő előtt áthághatatlan akadálynak bizonyult volna -, igen, még a színét is többre becsülte kérőinek, a fiatal velencei nemeseknek fehér bőrénél, világos arcánál.

Titkon kötöttek házasságot, de ez nem sokáig maradhatott rejtve a világ elől, és nemsokára fülébe jutott az öregúrnak, Brabantiónak is, aki megjelent a szenátus ünnepélyes ülésén, és megvádolta Othellót, a mórt azzal, hogy - állítása szerint - visszaélt a vendégszeretettel, s bűvöléssel és varázsszerekkel arra csábította a szép Desdemonát, hogy férjhez menjen hozzá, apja beleegyezése nélkül.

De éppen ebben az időben történt, hogy a velencei köztársaságnak sürgős szükséges volt Othello szolgálataira, mert hírek érkeztek, hogy a törökök hatalmas előkészülettel felszerelték egy hajóhadat, amely Cyprus szigete felé vette útját, azzal a céllal, hogy visszafoglalja ezt az erős hadállást a velenceiektől, akik megszállva tartották, s a köztársaság szeme e szorongatott helyzetben Othello felé fordult: egyedül őt ítélték képesnek arra, hogy Cyprus védelmét vezesse a törökök ellen. Így hát a szenátus elé idézett Othello egyszerre úgy állt a tanács színe előtt, mint egy fontos állami megbízatás jelöltje, ugyanakkor mint bűnös is, akit Velence törvényeinek értelmében főbenjáró vétséggel vádolnak.

Brabantio kora és szenátori rangja igényt tarthatott arra, hogy ez a méltóságteljes testület a legnagyobb türelemmel hallgassa végig. De a fölháborodott apa olyan hevesen adta elő vádjait, olyan látszatokat és gyönge valószerűségeket hozott fel bizonyítékok helyett, hogy amikor Othellót felszólították a védekezésre, nem kellett egyebet tennie, csak őszintén előadnia szerelme történetét; ezt meg is tette, mégpedig olyan mesterkéletlen ékesszólással beszélte el egész udvarlását, amelyet már az imént előadtunk, s szavait, az igazság bizonyságául, olyan nemes őszinteség hatotta át, hogy a herceg, aki mint főbíró ült a tanács élén, kénytelen volt bevallani: ez a történet így elbeszélve az ő lányát is megnyerte volna. Nyilvánvalóan kiderült, hogy mindaz a bűvölés és varázserő, amit Othello udvarlásában fölhasznált, nem volt egyéb, mint szerelmes férfiak tisztességes fogásai általában, és nem használt fel más varázsszert, mint azt a tehetségét, amivel úgy tudott elmondani egy érzékeny történetet, hogy megnyerje vele egy hölgy szívét.

Othellónak ezt az állítását megerősítette magának Desdemonának tanúságtétele. Ő is megjelent a tanács előtt, elismerte, hogy apjának adósa életéért és neveltetéséért, de kérte apját, lássa be, hogy még nagyobb tartozás köti férjéhez és parancsolójához, éppen úgy, mint ahogy anyja is előbbre helyezte őt, Brabantiót, mint saját apját.

Az öreg szenátor képtelen volt tovább védeni ügyét, és nem titkolva szomorúságát, magához hívta a mórt, és kénytelenségből neki adta lányát, akit - úgy mondta - ha módjában állna visszatartani, éppoly szívből elvenne Othellótól. Hozzátette, boldog, hogy nincs több gyermeke, mert Desdemona viselkedése megtanítaná őt, hogy zsarnok legyen, és lánya szökése miatt még megkoloncolná többi gyermekét.

Amikor e nehézségen túljutottak, Othello, aki a megszokás következtében éppoly természetesnek érezte a katonaélet viszontagságait, mint más ember a táplálékot és a pihenést, készségesen elvállalta a harc vezetését Cyprusban, Desdemona pedig jobban örült ura veszéllyel járó megtiszteltetésének, mint azoknak a léha gyönyöröknek, amelyekre az ifjú házasok idejüket rendszerint pazarolják - így hát szívesen beleegyezett, hogy Othellóval együtt elutazzanak.

Alig szállt partra Othello és felesége Cyprusban, hír érkezett arról, hogy egy rettentő vihar szétszórta a török hajóhadat, így a sziget megszabadult az ostrom közvetlen fenyegetésétől. De az a háború, amit Othellónak el kellett szenvednie, csak most kezdődött, s az ellenségek, akiket a rosszakarat uszított az ártatlan Desdemona ellen, természetűknél fogva halálosabb veszélynek bizonyultak az idegeneknél vagy hitetleneknél.

A vezér egy barátjában sem bízott meg annyira, mint Cassióban. Cassio Firenzéből jött, fiatal katona volt, vidám, szerelmes természetű, kellemes beszédű, szóval csupa olyan tulajdonsága volt, amilyet a nők szeretnek. Csinos volt és ékesen szóló, éppen olyan férfi, aki féltékenységet ébreszthet egy idősebb férfiban - márpedig Othello benne járt a korban -, ha fiatal és szép nőt vett el feleségül. A nemeslelkű Othello azonban mentes volt a féltékenységtől, és éppen olyan képtelen arra, hogy mást gyanúsítson aljassággal, mint hogy maga kövessen el ilyesmit. Ezt a Cassiót egykor felhasználta a maga szerelmi ügyében: Cassio olyan közbenjáróféléje volt Desdemonánál; Othello ugyanis attól félt, hogy nincs meg benne a könnyed társalgásnak az a tehetsége, ami hölgyek tetszését megnyeri, s mivel barátjában megtalálta e tulajdonságot, gyakran küldte követségbe Cassiót, hogy - így fejezte ki magát - udvaroljon az ő nevében. Az ilyenféle ártatlan együgyűség inkább becsületére, mintsem szégyenére vált a vitéz mór jellemének.

Nem csoda hát, ha Othello után - de persze csak sokkal utána, ahogy az illik is egy erényes feleséghez - a szelíd Desdemona Cassiót szerette legjobban, benne bízott meg leginkább. És a házasságuk után is ugyanígy viselkedett Cassióval, mint azelőtt, aki továbbra is ellátogatott házukba, s könnyed, élvezetes csevegése kellemes változatosságot jelentett Othellónak, aki sokkal komorabb természetű volt. Márpedig megfigyelték, hogy az ilyesféle természet gyakran gyönyörködik saját ellentétében, szinte abban talál megkönnyebbülést saját természete nyomasztó túlzásaitól. Desdemona és Cassio tehát továbbra is beszélgettek, nevetgéltek egymással, mint abban az időben, amikor még Cassio barátja nevében udvarolgatott.

Othello nemrégen léptette elő Cassiót hadnagyi rangra, márpedig ez bizalmi rang volt, legközelebb állt a vezér személyéhez. Ez az előléptetés rendkívüli módon sértette Jagót, aki idősebb tiszt volt, és azt gondolta, neki több jogcíme van a hadnagyi rangra, mint Cassiónak. Gyakran nevetségessé is tette Cassiót, mint olyan pernahajdert, aki csak hölgyek társaságába való, puskaport még nem szagolt soha, s a harci rendhez éppúgy nem konyít, akár egy szűzlány. Jago gyűlölte Cassiót, és Othellót is gyűlölte, azért is, mert Cassio volt a kedvence, és egy igazságtalan gyanú miatt is, mert könnyelműen és alap nélkül feltételezte, hogy a mór túlságosan is szíveli az ő feleségét, Emiliát. E képzelt sérelmekből Jago cselszövő agya rettenetes bosszútervet kovácsolt arra, hogy Cassiót is, a mórt is, Desdemonát is egyszerre tegye tönkre.

Jago ravasz volt, alaposan tanulmányozta az emberi természetet, és tudta, hogy minden kín közül, ami az ember lelkét gyötörheti - a testi szenvedésnél is jobban -, a féltékenység fájdalma a legtűrhetetlenebb, annak a tövise szúr legjobban. Ha sikerül neki Othellót féltékennyé tenni Cassióra, úgy gondolta, ebből forralhatja a legnagyszerűbb bosszút, amely Cassiót, Othellót, vagy mindkettőjüket romlásba döntheti.

A vezérnek és feleségének megérkezése Cyprusba, hozzá még a hír az ellenség hajóhadának szétszóródásáról, valóságos ünnepe volt a szigetnek. Mindenki lakomázásra, mulatozásra adta magát. Bőven folyt a bor, és körbejártak a kancsók a fekete Othellónak és szépséges hölgyének, Desdemonának az egészségére.

Ezen az éjszakán Cassio vezette az őrséget, s azt a megbízást kapta Othellótól, tartsa vissza a katonákat a túlzott ivástól, nehogy verekedés támadjon, megijesszék a sziget lakosait vagy megutáltassák velük a nemrég partraszállt csapatokat.

Ezen az éjszakán látott hozzá Jago jól kigondolt, gonosz terveinek megvalósításához: a vezér iránti hűség és szeretet ürügyével rávette Cassiót, hogy mélyebben nézzen a serleg fenekére -, ami nagy hiba egy tiszt részéről, ha őrségen van. Cassio egy ideig vonakodott, de nem sokáig tudott ellenállni annak a becsületes nyíltságnak, amit Jago olyan ügyesen tudott színlelni, hanem poharat pohárra ürített, Jago pedig állandóan töltött neki, és dalokkal is bátorította, míg végül Cassio ajkán eláradt Desdemona dícsérete, újra és újra ivott az egészségére, s váltig erősködött, hogy Desdemona a legbájosabb hölgy a világon. Végül is az ellenség, amelyet szájába öntött, belopódzott az agyába is, s egy fickó kihívására, akit Jago uszított ellene, kardot rántott, s a verekedés közben megsebesült Montana, egy érdemes tiszt, aki azért avatkozott a vitába, hogy lecsendesítse a feleket.

A kavarodás kezdett általánossá válni, és Jago, aki az egész bajt kavarta, a riadalom keltésében is elöljárt, félreverette a vár harangját, mintha valamilyen veszedelmes lázadás támadt volna, nem pedig jelentéktelen részeg verekedés; a vészharang hangja felébresztette Othellót, aki sebtiben felöltözött, megjelent a tett színhelyén, és a riadalom okáról kikérdezte Cassiót. Most, hogy a bor hatása kezdett oszlani, Cassio is magához tért, de annyira szégyellte magát, hogy felelni sem tudott, Jago pedig úgy tett, mintha vonakodnék Cassiót vádolni, de mintegy Othello sürgetésének engedve, aki ragaszkodott hozzá, hogy megtudja az igazságot - Jago úgy számolt be az egész ügyről, kihagyva persze saját szerepét, amiről Cassio részegségében megfeledkezett, hogy látszólag kicsinyíteni igyekezett Cassio vétségét, de valójában nagyobbnak tüntette fel, mint amilyen volt. Ennek az volt az eredménye, hogy Othello, aki sokat adott a fegyelemre, kénytelen volt Cassiót megfosztani hadnagyi rangjától.

Jago első cselfogása tehát tökéletesen sikerült: aláaknázta gyűlölt ellenfelét, és kitúrta rangjából, ugyanakkor további célokra is felhasználta ezt a szerencsétlen éjszakai kalandot.

Cassio, akit balsorsa egészen kijózanított, most álbarátjának, Jagónak panaszkodott, amiért olyan ostoba volt, hogy barommá változott át. Vége van, mert hogyan is kérhetné a vezért, hogy adja vissza beosztását? Azt fogja felelni, hogy Cassio részeges fráter. Cassio megundorodott önmagától. Jago úgy tett, mintha könnyen venné az egész ügyet, azt mondta, bárkivel megeshetik, hogy felönt a garatra, s most nem maradt más hátra, mint hogy Cassio mentse még, ami menthető; most igazában a tábornok felesége a tábornok, és bármit elérhet Othellónál. Cassio tehát legjobban teszi, ha Desdemonához fordul, hogy járjon közbe uránál, mert Desdemona olyan készséges, szíves teremtés, aki szívesen rááll az ilyen jó szolgálatra, s Cassiót visszaszerzi a tábornok kegyébe, és a szakítás után majd még jobban szeretik egymást, mint azelőtt. Jó tanács lett volna Jagótól, ha nem gonosz szándékkal adta volna, mint az majd kitűnik.

Cassio úgy cselekedett, ahogy Jago tanácsolta neki: Desdemonához fordult kérésével, márpedig Desdemonát könnyen meg lehetett nyerni minden becsületes ügynek, meg is ígérte Cassiónak, hogy közbenjár érdekében uránál, s inkább meghal, mintsem ügyét cserben hagyja.

Azonnal hozzá is látott, mégpedig olyan komolyan és kedvesen, hogy Othello, aki szíve mélyéből haragudott Cassióra, nem térhetett ki felesége kérése elől. Csak halasztást kért Desdemonától, azt mondta, túl hamar volna megbocsátani ilyen nagy vétkesnek. Desdemona azonban nem hagyta magát elutasítani, hanem ragaszkodott hozzá, hogy másnap este, vagy az utána következő reggel, vagy legkésőbb két nap múlva reggel hívja vissza Othello Cassiót. Aztán azt bizonygatta, mennyire magába szállt Cassio, s vétke különben sem érdemel ilyen súlyos büntetést. Amikor pedig Othello még mindig vonakodott, Desdemona így szólt:

- Uram, hát ennyit kell rimánkodnom Cassióért, azért a Cassióért, aki lánykérőbe együtt jött veled, aki mindig pártodat fogta, ha rosszat beszéltem rólad! Csekélységnek tartom, amit most kérek tőled. Ha olyat kérek egyszer, ami szerelmedet próbára teszi, annak súlya lesz.

Othello semmit sem tudott megtagadni ilyen pártfogótól, csak arra kérte Desdemonát, adjon neki időt, és megígérte, hogy Cassiót visszafogadja kegyébe.

Othello és Jago véletlenül éppen akkor lépett a szobába, ahol Desdemona tartózkodott, amikor Cassio, miután Desdemona közbenjárásához folyamodott, a másik ajtón eltávozott. Jago, aki csupa ravaszság volt, halkan, mintegy magában, így szólt:

- Hohó, ezt már nem szeretem.

Othello nemigen figyelt arra, amit Jago mondott, az a beszélgetés, amit ezután a feleségével folytatott, ki is verte a megjegyzést a fejéből, de később visszaemlékezett rá. Amikor ugyanis Desdemona elment, Jago, mintha csak saját kíváncsiságát akarta volna kielégíteni, megkérdezte Othellótól, tudott-e Cassio ura szerelméről, amikor Othello Desdemonának udvarolt. S amikor a vezér igenlően válaszolt, és hozzátette, hogy Cassio gyakran volt közbenjárójuk az udvarlás idején, Jago szemöldökét ráncolta, mintha hirtelen világosan látna valamilyen borzasztó dologban, és felkiáltott:

- Igazán?

Ez eszébe juttatta Othellónak Jago szavait, amikor beléptek a szobába, és meglátták Cassiót Desdemonánál. Othello kezdte már azt gondolni, hogy mindez jelent valamit. Jagót igaz embernek tartotta, aki telve van szeretettel és tisztességgel, s az, amit holmi álnok és ravasz ripőknél szokott fogásnak tartott volna, Jagóban a becsületes lélek természetes megnyilvánulásának látszott, mintha olyan súlyos dolgot rejtene magában, ami ki sem mondható. Othello arra kérte hát Jagót, mondjon el mindent, amit tud, és legrosszabb gondolatait se titkolja.

- És ha - mondta Jago - hitvány és hamis gondolatok fészkeltek volna meg szívemben, mert van-e kastély, melybe olykor-olykor mocsok ne hullana?

Jago folytatta, amit megkezdett, azt mondta, milyen kár volna, ha az ő határozatlan kósza észlelése fölzaklatná Othellót; hogy nem szolgálná Othello lelki békéjét, ha megismerné az ő gondolatait; hogy az emberek jó hírnevét nem szabad felületes gyanakvásból elrabolni; s amikor Othello kíváncsiságát ezekkel a célzásokkal és elejtett szavakkal már szinte őrületig fokozta, Jago, mintha csak komolyan aggódnék Othello lelki békéjéért, könyörgött neki, óvakodjék a féltékenységtől: ez a gazember ilyen ravaszsággal ébresztett gyanút az óvatlan Othellóban, éppen azzal, hogy úgy tett, mintha minden áron óvni akarná a gyanakvással szemben.

- Tudom - mondta Othello -, hogy a feleségem szép, szereti a társaságot és a mulatságot, fesztelenül beszél, dalol, játszik és jól táncol, de az erényes nőnél mindez erényes tulajdonság. Nekem bizonyíték kell, mielőtt azt gondolom róla, hogy becstelen.

Ekkor Jago, mintha csak örülne, hogy Othello nem egykönnyen hajlandó rosszat gondolni feleségéről, nyíltan kijelentette, hogy nincs semmi bizonyítéka, csak arra kérte Othellót, figyelje meg jól Desdemona viselkedését, amikor Cassio is jelen van, ne legyen féltékeny, de túlságosan bizonyos se legyen, mert ő, Jago, ismeri honfitársnőinek, az olasz nőknek természetét, jobban, mint Othello ismerheti, és tudja, hogy sok mindent lát a velencei ég, amit a férj nem láthat. Aztán ravaszul arra célozgatott, hogy Desdemona rászedte az apját is, amikor férjhez ment Othellóhoz, mégpedig olyan ügyesen intézte, hogy szegény öregember azt hitte, varázsszerekkel csábították el a lányát. Othellót nagyon felzaklatta ez az érv, amitől egyszerre világosság gyúlt az agyában, mert ha Desdemona rászedte az apját, miért ne csalhatná meg a férjét is?

Jago bocsánatot kért Othellótól, amiért felzaklatta, de Othelló közömbösséget színlelt, pedig Jago szavaira valójában remegett a belső fájdalomtól, s arra kérte Jagót, folytassa csak, amit Jago meg is tett, mentegetőzések kíséretében, mintha csak kelletlenül hozna fel bármit is Cassio ellen, akit barátjának nevezett. Aztán rátért a legfájóbb pontra, emlékeztette Othellót, hogy Desdemona elutasított annyi rangbeli kérőt, fajtájából valót, fehéret, és feleségül ment hozzá, egy mórhoz, ami természetellenes hajlam benne, és arról tanúskodik, hogy nagyon makacs az akarata; s ha majd visszatér a józan esze, valószínű, hogy önkéntelenül is összehasonlítja Othellót honfitársainak, az olasz fiatalembereknek szép alakjával, tiszta fehér arcszínével. Végezetül azt tanácsolta Othellónak, halassza el kissé a megbékülését Cassióval, közben figyelje, milyen komolyan jár közbe Desdemona Cassio érdekében, mert ebből sokat meg lehet látni. Ilyen gonoszul szőtte ez a ravasz gazember a terveit, hogy az ártatlan hölgynek éppen, legszebb tulajdonságait fordítsa vesztére, és éppen jóságából szője azt a hálót, amelyben megfogja: először rábeszélte Cassiót, kérje föl Desdemonát a közvetítésre, aztán ebből a közvetítésből szőtt haditervet Desdemona romlására.

A beszélgetés végén Jago arra kérte Othellót, tekintse ártatlannak a feleségét mindaddig, amíg határozottabb bizonyítékot nem szerez. Othello megígérte, hogy türelmes lesz, de ettől a perctől kezdve a rászedett Othello nem ismerte a lelki nyugalmat. Mákony, mandragóra s a világ minden altatója sem bűvölt szemére többé olyan édes álmot, mint tegnap. Utálattal gondolt megszokott hivatására, nem gyönyörködött többé a fegyverekben. Szívéből, mely fel szokott hevülni, ha ránézett csapataira, a zászlókra, a hadirendre, s ujjongva szökellt a dobok, a trombiták meg nyihogó csatamének hangjára, kiveszett mindaz a büszkeség és becsvágy, ami a katonák erénye, s elhagyta őt minden harci heve és minden régi öröme. Néha azt gondolta, hogy tisztességes a felesége, néha meg, hogy nem az; néha azt gondolta, Jago igaz ember, néha meg azt, hogy nem; aztán azt kívánta, bár soha ne tudott volna az egészről, mert hiszen amíg nem tudott róla, semmi baja sem volt abból, hogy Desdemona Cassiót szereti. Egyszer, amikor éppen ezek az őrjítő gondolatok szaggatták darabokra lelkét, megragadta Jago torkát, és bizonyítékot kért tőle Desdemona bűnösségére, máskor azzal fenyegette, rögtön megöli, amiért megrágalmazta a feleségét. Jago felháborodást színlelt, amiért becsületességét vétek számba veszik, megkérdezte Othellót, nem látott-e néha hitvese kezében egy eperszemekkel kihímzett keszkenőt. Othello azt felelte, ő adta neki, ez volt első ajándéka.

- Láttam Cassiót ma - mondta Jagó -, egy ilyen kendővel törölte meg arcát.

- Ha így van - mondta Othello -, nem nyugszom, míg hatalmas bosszúm el nem nyeli őket. Legelőször is hűséged zálogául elvárom, hogy Cassio három napon belül meghal. Annak a szép sátánnak pedig - ezen a feleségét értette - majd kimódolok valamilyen gyors halálnemet.

A féltékeny ember a pehelykönnyű semmiséget is olyan erős bizonyítéknak tartja, mint a szentírást. Feleségének egy zsebkendőjét Cassio kezében látták, ez elég indok volt az elvakult Othellónak, hogy halálos ítéletet mondjon ki mindkettőjükre, még csak nem is tudakolta meg, hogyan jutott Cassio a zsebkendőhöz. Desdemona sohasem ajándékozta Cassiónak, hiszen ez a hűséges hölgy természetesen nem is lett volna képes urát megsérteni azzal, hogy az ajándékát más férfinak adja; sem Cassio, sem Desdemona nem követett el semmit Othello ellen; de a gonosz Jago, akinek szelleme sohasem volt lusta valamilyen gazság elkövetésére, a feleségével, ezzel a derék, de gyönge asszonnyal ellopatta a zsebkendőt Desdemonától, azzal az ürüggyel, hogy lemásoltatja hímzését, valóságban azért, hogy elejtse Cassio útjában, Cassio megtalálja, és így némi tápot adjon Jagónak ahhoz a gyanúsításához, hogy a zsebkendő Desdemona ajándéka.

Alighogy ezután Othello a feleségével találkozott, úgy tett, mintha a feje fájna - egyébként igaz is volt -, s arra kérte Desdemonát, adja kölcsön a zsebkendőjét, hogy a halántékára szorítsa. Desdemona oda is adta.

- Nem ezt - mondta Othello -, hanem azt, amit én adtam neked.

Desdemonának nem volt meg a zsebkendője, mert, mint már említettük, ellopták tőle.

- Nincs? - kérdezte Othello. - Ez öreg hiba. Ezt a keszkenőt egy cigányasszony adta még anyámnak. Kuruzsló volt, gondolatolvasó. Azt mondta, hogy míg anyám ezt a kendőt megőrzi, ifjú bája megmarad, s apám szívét is magához köti; de ha elveszti, vagy tán másnak adja, apám szeme jóllakik vele, s éppúgy utálja majd anyámat, ahogyan eddig szerette. Anyám halálos ágyán a kendőt nekem adta, hogyha asszonyt veszek, adjam majd neki. Én úgy is tettem, hát vigyázz rá, akár a szemed világára.

- Komolyan beszélsz? - kérdezte a megrémült hölgy.

- Így van - folytatta Othello -, bűvös keszkenő ez, egy sybilla2 szőtte prófétai révületében, egy sybilla, aki kétszáz évig élt a földön; selyme fonalát fölszentelt hernyók adták, festeni múmianedvvel festették, amelyet szűzek szívéből szívtak.

Amikor Desdemona meghallotta, milyen csodatevő ereje van a keszkenőnek, majd meghalt ijedtében, mert most már bizonyosra vette, hogy elvesztette a zsebkendőt, s vele együtt, attól félt, férjének szerelmét is. Othello erre rámeredt, olyan volt a tekintete, mintha valamilyen elhamarkodott dolgot akarna elkövetni, de aztán megint csak a keszkenőt kérte, s mivel Desdemona ezt nem tudta előhozni, igyekezett férjét eltéríteni a túlságosan komoly gondolatoktól, és jókedvűen azt mondta neki, látja már, ez az egész beszéd a keszkenőről csak fogás, hogy eltérítse őt attól, hogy közbenjárjon Cassio érdekében. Aztán folytatta Cassio dicséretét - mint ahogy Jago megjósolta - mindaddig, amíg Othello most már teljes tébolyában kirohant a szobából, s ekkor Desdemona, bár nem szívesen, kezdte gyanítani, hogy ura féltékeny.

Mi okot adhatott urának a féltékenységre, azt nem tudta, hanem magát vádolta, amiért a nemes Othellót vádolja, s azt gondolta, bizonyára valamilyen kellemetlen hírt kapott Velencéből, vagy államügy bolygatta meg ennyire lelkét, hogy most nem olyan szelíd hozzá, mint azelőtt volt. És még ezt is mondta Desdemona:

- Ne gondoljuk a férfiról, hogy isten, és ne várjuk, hogy oly gyöngéd legyen, mint egy vőlegény.

És korholta magát, amiért oly szívtelenül ítélte meg Othello szívtelenségét.

Mikor Othello és Desdemona megint találkozott, Othello most már nyíltabban hűtlenséggel vádolta, és azzal, hogy más férfit szeret, de nem mondta meg, hogy kit. És Othello sírt, Desdemona pedig így szólt:

- Jaj, gyötrelem napja! Miért zokogsz?

És Othello azt mondta, mindenféle bajt erős lélekkel tudna elviselni, a szegénységet, a betegséget, a kegyvesztettséget, Desdemona hűtlensége azonban megtörte szívét, aztán dudvának nevezte Desdemonát, amely olyan szép és édes illatú, hogy érzékei belefájdulnak, és azt kívánta, bár sose született volna Desdemona.

S amikor magára hagyta Desdemonát, az ártatlan hölgy annyira elámult és megdöbbent urának igaztalan gyanúján, hogy ólmos álmosság fogta el, s arra kérte komornáját, ágyazzon meg neki a nászi huzatokkal, és azt mondta, hogyha az emberek kisgyerekeiket tanítják, szelíden oktatják, csak könnyű leckéket adnak neki -, Othello is így dorgálhatta volna meg őt, mert a dorgálást nem szokta meg. Ez volt ennek a szelíd hölgynek minden panasza.

Desdemona lefeküdt hát, s azt várta, hogy ura majd követi, de lelke annyira megzavarodott, hogy nemsokára elszunnyadt. Ekkor Othello lépett a szobába, telve előre kigondolt, sötét szándékával, hogy feleségét megöli. De amikor látta, hogy felesége alszik, azt gondolta, nem ontja vérét, s meg se karcolja bőrét, amely fehérebb, mint az alabástrom. De eltökélte, hogy Desdemonának meg kell halnia; különben - így mondta - még mást is megcsal, mint ahogyan őt megcsalta. Aztán utoljára megcsókolta, de ez a csók olyan édes volt, hogy még egyszer meg kellett csókolnia, közben sírt, de azt mondta, kegyetlenek a könnyei.

Desdemonát felébresztették ura csókjai, ránézett Othellóra, látta hogy fogával marja az ajkát, szeme forog, s tudta, hogy mindig veszélyes, ha így néz. Othello pedig felszólította Desdemonát, készüljön a halálra, imádkozzon, mert a lelkét nem akarja megölni. S az ártatlan asszony, amikor látta, hogy Othello irgalmától függ az élete, arra kérte, szánja meg őt, mondja meg neki, mi a bűne. Ekkor Othello megnevezte Cassiót és a zsebkendőről is beszélt, amit - úgy mondta - Desdemona Cassiónak adott. Az ártatlan hölgy hozzákezdett, hogy igazolja magát, de Othello hirtelen egy szavát sem akarta többé hallani, hanem ráborította párnáit, s addig fojtogatta, míg meg nem halt.

Éppen ekkor hozták a házba a sebesült és vérző Cassiót, akire Jago ráuszította egyik emberét, hogy meggyilkolja, de az orgyilkosnak nem sikerült megölnie Cassiót, csak megsebezte, de nem halálosan, mire Jago megölte emberét, nehogy elárulja őt. De a halott zsebében leveleket találtak, és ezek kétségkívül bebizonyították Jago bűnösségét és Cassio ártatlanságát. Cassio most azért jött; hogy bocsánatot kérjen Othellótól, s megkérdezze tőle, mivel sértette meg úgy, hogy Jagóval meg akarta gyilkoltatni.

Ez a felfedezés mennykőcsapás volt Othellóra, aki most már világosan látta, hogy nem egyéb, csak közönséges gyilkos, és felesége, ez a szegény, ártatlan hölgy mindvégig hűséges volt hozzá. E fölfedezés rettenetes fájdalommal töltötte el, tűrhetetlennek érezte az életet, kardjába dőlt, s méltatlanul megrágalmazott drága feleségének holttestére borulva ő is kilehelte lelkét.

Ezek a véres események rémületet és megdöbbenést keltettek a jelenlevőkben, mert Othellónak mindeddig mocsoktalan hírneve volt, és mindaddig, amíg rá nem szedte egy ravasz gazember mesterkedése, akire éppen nemes természeténél fogva nem gyanakodhatott -, szerető, gyöngéd férj volt. Nem okosan szeretett, de szertelenül, s férfiszeme - amikor megtudta tévedését -, bár nem szokott sírni minden kis alkalomra, most úgy csurrantotta könnyeit, akár Arábia mézgafái a gyógyírt. Mikor meghalt, visszaemlékeztek hajdani érdemeire és vitézi tetteire. Utódjának első dolga az volt, hogy a törvény teljes szigorával sújtott le Jagóra, akit megérdemelt kínok közt végeztek ki; aztán tudósítást küldött a velencei köztársaságnak híres hadvezére szomorú haláláról.



1 a Szenátusnak, a velencei előkelők törvényhozó testületének tagja
2 (ejtsd: szibilla) a római regék jóstehetségű asszonya
 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
Hamlet, dán királyfi
  2012-12-05 12:20:22, szerda
 
 


Hamlet, dán királyfi

Gertrud, dán királynő Hamlet király hirtelen halálával özveggyé lett, de két hónap sem telt bele, férjhez ment a király öccséhez, Claudiushoz. Ezt abban az időben mindenki furcsa tapintatlanságra, érzéketlenségre vagy még rosszabbra magyarázta. Ennek a Claudiusnak testi-lelki tulajdonságai semmiképpen sem hasonlítottak a királynő elhúnyt férjére, külső megjelenése éppen olyan hitvány volt, mint amilyen alantas és nemtelen a természete, és sok lélekben elkerülhetetlenül feltámadt a gyanú, hogy Claudius titkon eltette láb alól bátyját, az elhúnyt királyt, azzal a szándékkal, hogy feleségül veszi a király özvegyét, s Dánia trónjára lép, kizárva az örökösödésből az ifjú Hamletet, az eltemetett király fiát, a trón jogos örökösét.

De a királynő e meggondolatlan lépése senkire sem hatott annyira, mint éppen a királyfira, aki szinte imádásig szerette és tisztelte halott atyjának emlékét, s mert becsületérzése kényes volt, s maga is kitűnt az illendőség gyakorlatában, nagyon szívére vette anyjának, Gertrudnak e méltatlan viselkedését, annyira, hogy az apja halálán érzett bánat s a szégyenkezés anyja házassága miatt mélységes mélabúval felhőzte be ezt az ifjú herceget, s egész jókedve és tetszetős külseje veszendőbe ment. Már nem talált gyönyörűséget, úgy mint azelőtt, a könyvekben, s már nem űzte az ifjúságához illő fejedelmi gyakorlatokat és játékokat. Megunta a világot, gyomlálatlan kertnek látta, ahol elfojtottak minden nemes virágot, és csak gyom és gaz tenyész. Nem az nehezedett lelkére, hogy megfosztották a tróntól, jogos örökétől, bár ezt is keserű sebnek, fájdalmas méltatlanságnak érezhette egy fiatal és nagyratörő királyfi, de még sokkal inkább az keserítette el, az emésztette föl minden jókedvét, hogy anyja úgy el tudta felejteni apjának emlékét. És még hozzá milyen apát! Azt, aki a királynőnek olyan szerető és gyöngéd férje volt; és a királynő is mindig úgy viselkedett, mintha szerető, engedelmes hitvese lenne férjének, úgy csüngött rajta, mintha szerelme is egyre növekedett volna; és most, két hónap múlva, sőt az ifjú Hamlet úgy érezte, még két hónap sem telt bele, máris újra férjhez megy Hamlet nagybátyjához, saját drága urának öccséhez, márpedig ez önmagában is rendkívül illetlen, törvénytelen házasság a közeli rokonság miatt, de méginkább azzá teszi a gonosz hamarság, amivel megkötötték, és az is, hogy milyen nemtelen jellemű férfit választott társul trónjára és ágyába. Tíz királyság elvesztése sem rontotta volna meg ennyire ennek a becsületes, fiatal hercegnek a kedvét, az sem borította volna ilyen ködbe a lelkét.

Anyja, Gertrud, és a király hiába igyekeztek szórakoztatni őt: Hamlet még mindig talpig feketében jelent meg az udvarnál, úgy gyászolta a királynak, apjának halálát, és a gyászt sohasem vetette le, még anyja kedvéért sem a királynő esküvője napján; arra sem lehetett rábírni, hogy részt vegyen ennek a - mint ő érezte - áldatlan napnak ünnepségein vagy mulatságain.

Legjobban az zavarta meg, hogy nem tudta, hogyan történt apja halála. Claudius úgy adta elő, hogy egy kígyó marta meg a királyt, de a fiatal Hamletben az az alapos gyanú támadt, hogy maga Claudius volt az a kígyó, egyszerűbben szólva, hogy Claudius meggyilkolta Hamlet királyt koronájáért, s a kígyó, aki megmarta a királyfi apját, most a trónon ül.

Mennyire jogos ez a feltevése, mit kell gondolnia anyjáról; mennyire volt beavatva anyja e gyilkosságba, vajon tudtával és beleegyezésével vagy anélkül történt - állandóan ezek a kételyek gyötörték és kavarták fel a királyfit. Az ifjú Hamlet fülébe eljutott az a szóbeszéd, hogy az őrt álló katonák a palota előtt, a téren, éjfélkor egymás után két-három éjszakán jelenést láttak, amely megszólalásig hasonlított a halott királyhoz, Hamlet apjához. Ez a látomás minden alkalommal tetőtől talpig ugyanolyan fegyverzetbe volt öltözve, mint amilyet tudvalevőleg a halott király viselt. Akik látták a jelenést - köztük volt Hamlet legjobb barátja, Horatio is -, beszámolójukban egyetértettek a kísértet megjelenésének idejében és módjában: pontosan akkor tűnt föl, amikor az óra tizenkettőt ütött, halovány volt, arcán inkább bánat, mint harag látszott, szakálla szürkés, olyan ezüstderes, amilyennek életében látták; ha megszólították, nem felelt, egy ízben azonban, mintha már fejét emelte s úgy tett volna, mint aki szólni készül, de abban a pillanatban a kakas hajnalt kukorékolt, ennek hallatára a jelenés elhanyatlott, és nagy hirtelen eltűnt szemük elől.

Az ifjú királyfit különös ámulatba ejtette elbeszélésük, amely túlságosan is határozott és egybehangzó volt ahhoz, hogysem kételkedhetett volna benne. Arra a következtetésre jutott, hogy a katonák csakugyan apjának szellemét látták, ezért elhatározta, hogy ezen az éjszakán ő is együtt őrködik a katonákkal, így talán ő is megláthatja a jelenést. Magában ugyanis úgy okoskodott, hogy az ilyen kísértet nem jön semmiért, hanem nyilván van valamilyen közölnivalója, és ha eddig néma maradt is, neki majd beszélni fog. S türelmetlenül várta, hogy az éjszaka leszálljon.

Amikor megjött az éj, Horatióval és Marcellusszal, az őrség egyik tisztjével együtt állt azon a térségen, ahol a jelenés végig szokott haladni. Az éjszaka hideg volt, a levegő szokatlanul csípős és éles, így hát Hamlet, Horatio és társuk beszélgetni kezdett az éjszakai hidegről, de ezt a beszélgetést hirtelen félbeszakította Horatio: jelentette, hogy közeledik a kísértet.

Apja szellemének láttán Hamletet hirtelen megdöbbenés és félelem fogta el. Először az irgalom angyalaihoz és az égi szolgákhoz fordult, hogy őrizzék meg őt, mert nem tudta, üdvözült lénnyel vagy kárhozott manóval van-e dolga, vajon gonosz vagy kegyes céllal jött-e? De azután lassanként bátorságra kapott, s apja - mert annak látta - olyan fájdalmasan tekintett rá, mintha beszélgetni szeretne vele, s mindenképpen annyira hasonlított ahhoz, aki életében volt, hogy Hamlet nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa. A nevén nevezte, Hamletnek, királynak, atyjának szólította, s könyörgött neki, mondja meg, miért hagyta oda a sírt, melybe csöndesen betették, hogy újra ellátogasson a földre s a hold fakó fényére. Arra kérte, tudassa velük, mit tehetnének, hogy békét szerezzenek szellemének.

A szellem pedig intett Hamletnek, hogy jöjjön vele valamilyen távolabbi helyre, ahol egyedül lehetnek. Horatio és Marcellus le akarták beszélni az ifjú királyfit arról, hogy kövesse a szellemet, mert féltek, valamilyen gonosz lélek lehet, aki a közeli tengerbe csalná, vagy egy borzadályos sziklacsúcsra, s ott más, iszonytatóbb alakra válva eszétől foszthatná meg a királyfit. De tanácsaik, kéréseik nem másították meg Hamlet eltökéltségét, hiszen Hamlet sokkal kevésbé törődött életével, mintsem attól félt volna, hogy elveszti. Ami pedig a lelkét illeti - azt mondta -, abban mi kárt tehet a kísértet, hiszen ez a lélek éppolyan halhatatlan lény, mint maga a szellem. S Hamlet egy oroszlán erejét érezte magában, kiszakította magát barátai közül, pedig azok mindent megtettek, hogy visszatartsák, aztán követte a szellemet, bárhova vezesse is.

Amikor egyedül maradtak, a kísértet végre megszólalt, s elmondta, hogy ő apjának szelleme, Hamlet királyé, akit kegyetlenül meggyilkoltak, azt is elmondta, hogyan: saját fivére, Claudius, Hamlet nagybátyja ölte meg, amint ezt Hamlet már úgyis gyanította, abban a reményben, hogy így utódja lehet ágyában is és a trónon is. Kertjében aludt - ez volt szokása minden délután -, amikor áruló fivére odalopódzott hozzá, s mérges csalmatok1 levét öntötte fülébe, s ez a szer, mint a kéneső, olyan gyorsan fut át a testben minden ösvényt és kaput, összerántja hirtelen az ép vért, s undok ótvarral kérgezi a bőrt. Így hát fivérének keze álmában rabolta el koronáját, királynőjét és életét. Könyörgött Hamletnek, hogyha valaha is szerette édesapját, bosszulja meg rút, erőszakos halálát. S a szellem elpanaszolta fiának, hogy anyja erénye így eltántorodhatott, és hűtlen lett első férjének hites szerelméhez, hozzáment férje gyilkosához. De azért óvta Hamletet, hogy bárhogyan lát a bosszú művéhez gonosz nagybátyja ellen, ne törjön anyja személyére, hanem bízza őt az égre s a lelkiismeret szúrásaira és töviseire. És Hamlet megígérte, hogy mindenben követi a szellem utasításait, aztán a szellem elenyészett.

Amikor Hamlet egyedül maradt, ünnepélyesen megfogadta, hogy mindazt, ami emlékezetében él, mindazt, amit valaha is tanult könyvből vagy tapasztalásból, tüstént elfelejti, és semmi sem marad meg agyában, csak annak emléke, amit a szellem elmondott neki, és az amit teendőül a lelkére kötött. Ennek a beszélgetésnek részleteit Hamlet senkinek sem mondta el, csak kedves barátjának, Horatiónak, s neki is, Marcellusznak is megparancsolta, hogy tartsák szigorúan titokban mindazt, amit ezen az éjszakán láttak.

Hamlet már ezelőtt is gyönge volt és csüggedt, az a rémület pedig, amit a szellem látványa okozott érzékeiben, majdhogy megtébolyította, majdnem elvette ép eszét. S mert attól félt, hogy ennek a rémületnek a hatása tovább is meglátszhatik rajta, s ennek az lesz a következménye, hogy majd megfigyelik őt, nagybátyja pedig résen lesz majd vele szemben, ha azt gyanítja, hogy Hamlet bármit is forral ellene, vagy pedig többet tud atyja haláláról, mint amennyit bevall, - arra a különös elhatározásra jutott, hogy ettől kezdve úgy tesz, mintha valóban, komolyan őrült volna. Azt gondolta ugyanis kevésbé ad okot a gyanúra, ha nagybátyja azt tartja róla, hogy képtelen bármiféle komoly tervezésre, arra is gondolt, hogy lelkének valóságos zavarát leginkább a színlelt eszelősség álarcával rejtheti és leplezheti el.

Ettől az időtől kezdve Hamlet bizonyos vadságot, furcsaságot játszott meg külsejében, beszédjében, viselkedésében, s olyan kiválóan alakította az őrültet, hogy becsapta vele a királyt is, a királynőt is, akik apja halála fölött érzett bánatát nem tartották elegendő oknak ekkora csüggedésre, hiszen nem tudtak a kísértet megjelenéséről, s ezért arra következtettek, hogy betegsége szerelemből fakad, és azt hitték, meg is találták szerelme tárgyát.

Mielőtt ugyanis Hamletet elfogta az a mélabú, amelyről beszéltünk, szívből szeretett egy Ophélia nevű szép lányt, Poloniusnak, a király legfőbb államtanácsosának lányát. Leveleket és gyűrűket küldött neki, sokszor bevallotta szerelmét, és tisztességes módon elhalmozta gyöngéd sürgetéseivel, Ophélia pedig elhitte Hamlet esküit és vallomásait. De amikor Hamleten erőt vett a mélabú, elhanyagolta Ophéliát, attól kezdve pedig, hogy megfogamzott benne a tettetett téboly terve, azt színlelte, hogy szeretetlenül, sőt durván bánik Ophéliával. De Ophélia olyan jó lélek volt, hogy nem vetette Hamlet szemére hűtlenségét, inkább elhitette magával, hogy csak lelki betegsége, nem pedig valamilyen eltökélt szívtelenség az oka, hogy Hamlet nem törődik vele annyira, mint azelőtt; s amikor látta, hogy Hamlet egykor nemes szellemének és dicső eszének tehetségeit hogyan bomlasztotta szét a ránehezedő mélységes mélabú -, lelkét a szelíd harangokhoz hasonlította, melyek önmaguktól képesek a legédesebb zenére, de ha durván bánnak velük, vagy félreverik őket, repedt, kellemetlen hangot adnak.

Az a véres feladat, amely Hamletre várt, hogy megbosszulja apja halálát a gyilkoson, nemigen illett az udvarlás játékos állapotához, nem is tűrte el olyan léha szenvedélynek a társaságát, amilyennek Hamlet most a szerelmet látta; de azért nem gátolhatta meg, hogy ne merüljenek fel benne néha gyöngéd gondolatok Ophéliáról, s egy ilyen pillanatban, amikor úgy érezte, hogy esztelenül érdesen bánt ezzel a kedves hölggyel -, levelet írt neki, telve a szenvedély vad kitöréseivel, olyan túlzó kifejezésekkel, amelyek megfeleltek állítólagos őrületének, hozzá a vonzalom néhány gyöngéd jelével is, s ezek bebizonyították ennek a nagyrabecsült hölgynek, hogy Hamlet szíve mélyén még mindig nagy szerelem él iránta. Azt mondta ebben Ophéliának, kételkedhetik abban, hogy a nap forgandó, hogy a csillagok tüze ragyog, hogy a való igazat mond-e, de abban sohase kételkedjék, hogy Hamlet hű hozzá. Ilyen és még különösebb mondatokat írt a levélben. Ophélia ezt a levelet kötelességtudóan megmutatta apjának, de az öregúr úgy gondolta, köteles közölni e levél tartalmát a királlyal és a királynővel, akik ettől kezdve azt hitték, hogy Hamlet őrületének igazi oka a szerelem. S a királynő azt óhajtotta, bár Ophélia szépsége volna Hamlet lelki zavarának boldog oka, mert azt remélte, hogy Ophélia erénye jó útra viheti Hamletet, mindkettőjük becsületére.

Hamlet betegsége azonban mélyebben gyökerezett, mint ahogy a királynő sejtette, mélyebben, hogysem ilyen módon meg lehetett volna gyógyítani. Apja szelleme, melyet látott, még mindig ott kísértett emlékezetében, s a megszentelt parancs, hogy bosszút álljon apja gyilkosán, nem hagyta nyugodni mindaddig, amíg végre nem hajtja. Minden óra halogatást bűnnek érzett, az apai parancs megsértésének. De nem volt könnyű feladat megölni a királyt, akit állandóan őrei vettek körül. És ha ez magában könnyű lett volna is, a királynőnek, Hamlet anyjának jelenléte - mert általában véve mindig a király mellett tartózkodott - korlátja volt Hamlet szándékának, és ezen a korláton nem tudott áttörni. Emellett már az a körülmény is, hogy a bitorló férje volt Hamlet anyjának, valamelyes lelkifurdalással töltötte el, és egyre kicsorbította Hamlet szándékának élét. Már az a puszta tény, hogy egy embertársát megöli, önmagában véve rettenetes és utálatos volt olyan természettől gyengéd léleknek, amilyen Hamlet volt. Még mélabúja és lelkének csüggedése is, amelybe olyan sokáig elmerült, még az is határozatlanságot idézett benne elő, szándékának ingadozását, és mindez visszatartotta attól, hogy a végső lépéshez folyamodjék. Sőt mi több, akármennyire nem akarta, kételyek támadtak lelkében, vajon a szellem, amit látott, valóban apja volt-e, nem pedig az ördög, mert mondják, az ördögnek hatalmában áll, hogy olyan alakot öltsön, amilyen neki tetszik, s magára vehette apjának külsejét is, csak azért, hogy kihasználja az ő gyöngeségét és mélabúját, s olyan kétségbeesett tettbe hajszolja, amilyen a gyilkosság. S elhatározta, hogy nagyobb bizonyságot akar, mint egy látomást vagy jelenést, amely káprázat is lehet.

Miközben lelke ilyen határozatlan volt, színészek érkeztek az udvarhoz, akiknek előadásaiban Hamletnek azelőtt nagy öröme telt, különösen, ha egyikük egy tragikus szerepet játszott, melyben leírta az öreg Priamusnak, Trója királyának halálát és feleségének, Hecubának fájdalmát. Hamlet üdvözölte régi barátait, a színészeket, visszaemlékezett, hogy ez a szavalat valaha mennyire tetszett neki, s arra kérte a színészt, mondja el újra. A színész olyan elevenen adta elő a szerepet, olyan élénken leírta a megtört, vén király kegyetlen legyilkolását, népének pusztulását, városának égését, az öreg királynő tébolyult fájdalmát, amint mezítláb rohan föl-alá a palotában egy szegényes ronggyal a fején, ahol azelőtt korona ült, csípőjén, melyet azelőtt királyi palást fedett, most semmi más, csak egy sebtében felragadott lepel - hogy nemcsak azok fakadtak könnyekre, akik ott álltak, s azt hitték, a valóság egy jelenete folyik le előttük, olyan életteljes volt az előadás, hanem maga a színész is tört hangon és szemében valódi könnyekkel szavalt.

E jelenet hatására Hamlet elgondolta, hogyha e színész csak költeményben, álomindulatban úgy hozzátöri lelkét egy eszmeképhez, hogy megsirat valakit, akit sohasem látott, Hecubát, aki már sok száz évvel ezelőtt meghalt -, micsoda tompaság tőle, akinek valóságos oka és ösztönzése van a szenvedélyre, hiszen meggyilkolták valódi királyát és édesapját, és mindez mégis oly kevéssé indította meg, hogy bosszúja mindeddig, úgy látszik, aludt a tunya, sáros feledésben. És miközben színészeken és szerepeken tűnődött, s azon, milyen erős hatása lehet a nézőre egy jó színdarabnak, ha élethíven adják elő -, eszébe jutott egy gyilkosnak az esete, aki a színpadon látott egy gyilkosságot, s annyira hatott rá a jelenet ereje és a körülmények hasonlósága, hogy ott helyben bevallotta elkövetett bűnét. Elhatározta hát, hogy ezek a színészek játsszanak el nagybátyja előtt valamilyen, apja meggyilkolásához hasonló esetet, ő pedig majd közelről figyeli, hogyan hat a királyra a darab, s tekintetéből több bizonyossággal megállapíthatja, vajon ő-e a gyilkos vagy sem. Ezért meghagyta a színészeknek, hogy ilyen darabot hozzanak színre, s az előadásra meghívta a királyt és a királynőt.

A színdarab története egy gyilkosság volt, amit Bécsben követtek el egy hercegen. A herceg neve Gonzago volt, felesége Baptista. A darab bemutatta, hogyan mérgezte meg Lucianus, a herceg közeli rokona a herceget kertjében a birtokáért, és hogyan nyerte el a gyilkos rövid idő múlva Gonzago feleségének szerelmét. Az előadáson jelen volt a király is, aki nem tudta, milyen tőrt vetettek neki, vele volt a királynő is és az egész udvar: Hamlet figyelmesen ült mellette, hogy megfigyelje tekintetét. E darab beszélgetéssel kezdődött Gonzago és felesége között, ebben a hölgy sokszor fogadott szerelmet, azt is sokszor megfogadta, hogy soha nem megy még egyszer férjhez, ha túléli Gonzagót. Azt mondta, legyen átkozott, ha valaha is férjhez megy újra, s hozzátette, hogy ezt egy asszony sem teszi, csak azok a gonosz nők, akik megölik első férjüket. Hamlet megfigyelte, hogy nagybátyja, a király színt vált e mondatok után, mely neki is, feleségének is olyan keserű, mint az üröm. De amikor Lucianus a cselekménynek megfelelően színre lépett, hogy megmérgezze az alvó Gonzagót kertjében, ez annyira hasonlított ahhoz a gonosz tetthez, amit Claudius követett el az elhúnyt királlyal, s annyira hatott a bitorló lelkiismeretére, hogy képtelen volt nyugodtan ülve kivárni a darab végét, hanem hirtelen lámpást kért a szobájába, betegséget színlelt vagy talán érzett is, és váratlanul otthagyta a színházat. Miután a király eltávozott az előadást abbahagyták.

Most már Hamlet eleget látott, s megnyugodott, hogy amit a szellem mondott, nem képzelődés, hanem igazság, és hirtelen rátörő jókedvében, amely meg szokta lepni az embert, ha egyszerre megoldódott valamilyen nagy kételye vagy aggodalma -, megesküdött Horatiónak, hogy most már tízezer forintot merne tenni a szellem szavára. De mielőtt elhatározhatta, milyen módot válasszon a bosszúállásra most, amikor már megbizonyosodott róla, hogy nagybátyja ölte meg apját -, a királynő, Hamlet anyja, elhívatta szobájába bizalmas beszélgetésre.

A királynő a király kívánságára hívatta Hamletet: közölnie kellett fiával, hogy legutóbbi viselkedése mindkettőjüket sértette. A király szeretett volna tudni mindenről, ami e megbeszélés közben történik, s mert úgy gondolta, hogy az anya részrehajló beszámolója esetleg elhallgat valamit Hamlet szavaiból, amit pedig a királynak fontos volna tudnia - Polonius, az öreg tanácsos úr parancsot kapott, rejtőzzék el a királynő szobájának kárpitja mögött, és észrevétlenül hallgassa ki, mi történik. Ez a cselszövés nagyon is megfelelt Polonius természetének, mert ez az öregúr kacskaringós politikai elvek és államügyek között nőtt fel, és akkor érezte jól magát, ha közvetett és ravasz módon szerzett tudomást a dolgokról.

Hamlet belépett anyja szobájába, ez pedig azonnal és egyenesen korholni kezdte tetteiért és viselkedéséért, s azt mondta neki, hogy nagyon megsértette atyját, értve ezen a királyt, Hamlet nagybátyját, akit azért mondott most atyjának, minthogy ő maga férjhez ment hozzá. Hamlet elszomorodott és felháborodott azon, hogy anyja ilyen drága és tisztelt nevet, amilyennek ő az atya nevét érezte, egy nyomorultra ruház, aki nem más, mint az ő igazi apjának gyilkosa. Ezért hát kissé élesen így felelt:

- Anyám, nagyon megsértetted atyámat.

A királynő azt mondta, hogy ez léha válasz.

- Csak olyan, amilyet a kérdés megérdemelt - felelte Hamlet.

A királynő erre azt kérdezte tőle, elfelejtette-e, kivel beszél.

- Jaj - felelte Hamlet -, bár el tudnám felejteni! Ön a királyné, férje öccsének felesége, de... bár ne volna az... anyám is ön!

- Akkor hát - mondta a királynő -, ha ilyen tiszteletlen vagy hozzám, küldöm azt, aki bír veled - és elindult, hogy beküldje Hamlethez a királyt vagy Poloniust.

De Hamlet most, hogy négyszemközt maradhatott anyjával, nem akarta elengedni mindaddig, amíg ki nem próbálja, hátha szavai ráébreszthetik arra, milyen bűnös életet él. Megfogta hát anyja csuklóját, megszorította és leültette. A királynő megijedt Hamlet komolyságától, és mert attól félt, hogy eszelősségében még valami kárt tesz benne, fölkiáltott, mire a kárpit mögül megszólalt egy hang:

- Hó! Segítség! Hej! Segítség!

Hamlet meghallotta, azt gondolta, maga a király van ott elrejtőzve, kirántotta kardját, odadöfött, ahonnan a hang hallatszott, mintha egy arra futó patkányt döfött volna le. A hang elnémult, s Hamlet tudta, hogy aki ott volt, meghalt. De amikor előhúzta a holttestet, látta, hogy nem a király az, hanem Polonius, a túlbuzgó öreg tanácsos úr, aki mint egy kém húzódott meg a kárpit mögött.

- Ó - kiáltott fel a királynő -, milyen hebehurgya, véres munka ez.

- Véres biz ez - felelte Hamlet -, s majd oly gonosz, anyám, mint megölni egy királyt és öccsével élni.

Hamlet már túl sokat mondott ahhoz, hogy abbahagyja a beszélgetést. Éppen most volt abban a kedvében, hogy őszintén beszéljen anyjával, ezért hát folytatta, amit elkezdett. És ha igaz is, hogy gyerekeknek gyöngéden kell nézniök szüleik hibáit -, ha nagy bűnről van szó, a fiú megteheti, hogy még saját anyjával is kissé nyersen beszél, ha jószándékkal alkalmazza ezt a nyerseséget, azért, hogy anyját eltiltsa a rossz útról, nem pedig csupán azért, hogy megpirongathassa.

Most hát ez a tiszta lelkű királyfi megható szavakkal tárta anyja elé bűnének egész szörnyűségét, azt, hogy úgy elfelejtette a halott királyt, Hamlet apját, és ilyen rövid idő alatt férjhez ment ura fivéréhez, akiről az a hír járta, hogy ura gyilkosa. Azt mondta anyjának, hogy olyan eskük után, amilyenekkel ő fogadkozott első urának, az ilyen tett elegendő ahhoz, hogy gyanússá tegyen minden női esküvést, képmutatásnak tartsanak minden erényt, a nászfogadás annyit érjen, mint kockajátszók hazug esküi, a vallás pedig ne legyen egyéb gúnyolódásnál és puszta szóáradatnál. Azt mondta, anyja olyasmit követett el, amitől az ég arca lángol, s a szilárd föld belébetegszik. Két képet mutatott neki, az egyik az elhúnyt királynak, a királynő első urának arcképe volt, a másik a mostani királyt; második férjét ábrázolta, s azt mondta neki, lássa meg köztük a különbséget: mennyi fenség atyja homlokán, tekintete, mint egy istené, a haj Apollóé, a homlok Jupiteré, a szem Marsé, az állás Mercuré2, amint éppen leszáll egy égcsókoló tetőre! Ez volt a férje, mondta Hamlet az anyjának. Aztán megmutatta, kit kapott a helyébe: olyan, mint az üszögös kalász, mely elrohasztotta ép testvérét.

A királynő pedig fájdalmas szégyenkezéssel így szólt:

- Lelkem mélyébe fordítod szememet, hol több olyan folt árnya látszik, amely soha ki nem megy onnan.

És Hamlet megkérdezte anyjától, hogyan is élhet tovább ezzel az emberrel, hogyan is lehet a felesége annak, aki meggyilkolta első urát, és úgy jutott a koronához, mint egy tolvaj... de éppen e szavak közben belépett a szobába apjának szelleme, úgy, amilyen életében volt, és amint legutóbb megjelent neki, Hamlet pedig megrémült, és megkérdezte tőle, mit kíván. A szellem azt felelte, azért jött, hogy emlékeztesse megígért bosszújára, amiről Hamlet, úgy látszik, megfeledkezett; arra is kérte szóljon anyjához, különben megöli őt a bánat és az ijedtség. Aztán eltűnt a szellem, és nem is látta más, csak Hamlet, aki hiába mutatott oda, ahol a szellem állt, hiába igyekezett leírni külsejét, anyja mégsem látta meg, hanem egész idő alatt rémülten hallotta, hogy fia látszólag a semmivel beszél. A királynő ezt fia megbomlott lelkével magyarázta. Hamlet azonban arra kérte, ne áltassa bűnös lelkét azzal, hogy csak fiának őrülete, nem pedig saját vétkei idézték vissza apja szellemét a földre, s felszólította anyját, nézze csak meg, milyen szabályos az érverése, nem olyan, mint egy őrülté. És könnyekkel szemében kérte anyját, gyónjon meg istenének, bánja meg a múltat, s a jövőben kerülje a király társaságát, ne éljen vele. Azt is mondta, hogy ha a királynő megint anyja lesz neki, ami csak úgy lehet, ha tiszteli apja emlékét, akkor majd ő is anyai áldását kéri. A királynő megígérte, hogy megfogadja fia kívánságát, s ezzel beszélgetésük véget ért.

Most aztán Hamletnek arra is jutott ideje, hogy eltűnődjön: ki is az, akit szerencsétlen elhamarkodottságában megölt, s amikor meglátta, hogy Polonius az, a szívből szeretett Ophéliának apja, félrevonszolta a holttestet, és mivel lelke egy kissé megnyugodott már, megsiratta azt, amit elkövetett.

Polonius szerencsétlen halála ürügyet adott a királynak, hogy Hamletet eltávolítsa az országból. Szívesen eltétette volna láb alól, mert tudta, milyen veszedelmes lehet, ha életben marad, de féle a néptől, amely szerette Hamletet, és a királynőtől is, aki, bármilyen vétkes volt is egyébként, imádattal csüngött fián, a királyfin. Így, hát ez a ravasz király azzal az ürüggyel, hogy Hamlet biztonságáról gondoskodik, mert különben számon kérhetnék tőle Polonius halálát, egy Angliába induló hajó fedélzetére vitette Hamletet, és két udvaronc gondjára bízta. Ezzel a két udvaronccal levelet küldött az angol udvarnak, amely abban az időben adófizető alattvalója volt Dániának, és a levélben előadott különleges okokra hivatkozva arra kérte az angol királyt, ölesse meg Hamletet, amint angol földre lép. Hamlet gyanította az árulást, éjnek idején titkon hozzáférkőzött a levélhez, ügyesen kitörölte saját nevét, helyette beleírta a felügyeletével megbízott két udvaroncét, hogy azokat végezzék ki, aztán lepecsételte a levelet, és visszatette helyére. Nem sokkal ezután a hajót kalózok támadták meg, és tengeri csata kezdődött, melyben Hamlet be akarta bizonyítani vitézségét, kivont karddal egymaga átugrott az ellenség hajójára, közben saját hajója gyáván elszökött, a két udvaronc rábízta őt sorsára, és nyugodtan folytatta útját Anglia felé azzal a levéllel, amelynek értelmét Hamlet az ő megérdemelt vesztükre megváltoztatta.

A kalózok, akiknek hatalmába került a királyfi, nagylelkű ellenségnek bizonyultak: tudták, ki az, akit foglyul ejtettek, és abban a reményben, hogy a királyfi majd az udvarnál meghálálja nekik a jó bánásmódot, amiben részesítették, a legközelebbi dán kikötőben partra tették Hamletet. Hamlet onnan írt a királynak, tudatta vele, milyen különös véletlen hozta vissza hazájába, és azt is, hogy másnap megjelenik őfelsége előtt. Amint hazaért, legelőször szomorú látvány tárult szeme elé.

Ez a szomorú látvány az ifjú és szépséges Ophéliának, Hamlet hajdani szerelmének temetése volt. Ennek az ifjú hölgynek elméje már szegény apja halála óta kezdett elborulni. Hogy apja erőszakos halállal halt meg, mégpedig éppen annak a királyfinak a kezétől, akit ő szeretett, annyira megrázta ezt a gyöngéd, fiatal lányt, hogy rövid idő alatt egészen megtébolyodott, úgy járt-kelt a világban, virágokat osztogatott az udvar hölgyeinek, azt mondta, hogy ezeket a virágokat apja temetésére szedte, dalokat énekelt a szerelemről és a halálról, néha olyan dalokat is, amelyeknek semmi értelmük sem volt, mintha nem is emlékezne semmire, ami vele történt. Egy fűzfa hajlott egy patak fölé, s az visszatükrözte szürke lombját. Ehhez a patakhoz ment Ophélia egy napon, amikor senki sem ügyelt rá, koszorúival, melyeket maga kötött csalán- és kakukkfűből, tormából, kosborból, és amint kapaszkodott, hogy egy behajló ágra akassza koszorúját, az ág letört, és a szép ifjú lány koszorújával és egyéb összegyűjtött gyom-ékszerével alázuhant a vízbe, amelyen ruhája szétterülve fenntartotta egy darabig, miközben régi nótákból dalolt, mint aki nem is gyanítja saját baját, vagy mint olyan teremtmény, aki a víz-elem szülötte és lakója. Csakhamar azonban ittas és nehéz ruhái levonták szegényt dallamköréből a sáros halálba.

Éppen ezt a szép lányt kísérte sírjához bátyja, Laertes, a király, a királynő és az egész udvar jelenlétében, amikor Hamlet megérkezett. Hamlet nem tudta, mit jelent ez az egész díszes felvonulás, de félreállt, mert nem akarta megzavarni a szertartást. Látta, hogy virágokat szórnak a sírra, amint hajadonok temetésén szokás, és hogy maga a királynő is szór virágokat, virághintés közben pedig így szólt:

- Kedvest a kedvesnek! Azt gondoltam, nászágyadat vetem meg, nem sírodat hintem, kedves leány. Reméltem, Hamletemnek leszel a felesége.

Hamlet hallotta Laertest is, aki azt kívánta, hogy violák fakadjanak Ophélia sírjából; és látta, amint Laertes fájdalmában őrjöngve a sírba ugrik, és felszólítja a kíséretet, halmozzák rá a föld hegyeit, hogy húgával együtt legyen eltemetve.

És Hamlet szívében feltámadt a szerelem e szép lányért, és nem tudta elviselni, hogy egy testvér ilyen szertelen fájdalmat mutasson, mert úgy gondolta negyvenezer testvér szerelme összefogva sem ér fel az övével. Előlépett tehát, megismertette magát, és a sírba ugrott Laertes mellé, éppen olyan őrjöngve vagy még őrjöngőbben, mint ő, és Laertes, aki tudta, hogy Hamlet okozta az ő apjának és húgának halálát, torkon ragadta, mint egy ellenséget, míg végül a kísérők szétválasztották őket. Hamlet a temetés után bocsánatot kért meggondolatlan tettéért, hogy a sírba ugrott, és ezzel kihívta Laertest, de azt mondta, nem tudta elviselni, hogy bárki is felülmúlja azt a bánatot, amit ő érzett Ophélia halálán. És egyelőre úgy látszott, hogy ez a két nemes ifjú kibékült egymással.

De a király, Hamlet gonosz nagybátyja abból a fájdalomból és haragból, amit Laertes érzett atyjának és Ophéliának halála miatt -, pusztulást kovácsolt Hamlet ellen. Arra uszította Laertest, hogy a béke és kiengesztelődés ürügyén hívja ki Hamletet barátságos párviadalra, melyben eldöntsék, melyikük vív ügyesebben. Hamlet elfogadta a kihívást, és kitűzték a párviadal napját. Az egész udvar jelen volt a párviadalon, melyre Laertes a király utasítása szerint mérgezett fegyvert készített elő. Erre a párbajra az udvaroncok nagy fogadásokat kötöttek, mert mindkettőjükről, Hamletről is, Laertesről is tudták, hogy remek vívók. Hamlet átvette a neki nyújtott vívókardokat, kiválasztott egyet, s mert csöppet sem gyanította Laertes árulását, nem volt gondja rá, hogy megvizsgálja Laertes kardját. Laertes kardja ugyanis nem tompa volt, amilyet a párbaj törvénye megkíván, hanem hegyes és mérgezett fegyvert fogott kezébe.

Laertes eleinte csak játszott Hamlettel, engedte, hogy néhány fogása sikerüljön, ilyenkor a színlelő király mértéktelenül dicsőítette magasztalta Hamletet, ivott az egészségére, és nagy pénzekkel fogadta meg a győzelmét. Kis idő múlva azonban Laertes belemelegedett, s a mérgezett karddal halálosan megsebesítette a királyfit. Hamlet még mindig nem sejtette az egész árulást, de a küzdelem hevében felcserélte saját ártalmatlan fegyverét Laertes halálthozó kardjával, és Laertes saját fegyverének döfésével bosszút állt Laertesen, aki így magaásta vermébe esett.

E pillanatban a királynő felsikoltott, hogy megmérgezték. Mit sem gyanítva ugyanis ivott egy kortyot abból a serlegből, amit a király Hamletnek készített oda arra az esetre, ha kimelegszik a vívásban, és inni kér. Az áruló király halálos mérget öntött abba a serlegbe, hogy Hamlet akkor se kerülhesse ki vesztét, ha Laertes elhibázza. A király azonban megfeledkezett arról, hogy óvja a serlegtől a királynőt, aki, amint ivott, azonnal meghalt, s utolsó leheletével még felkiáltott, hogy megmérgezték.

Hamlet ekkor már gyanította az árulást, s parancsot adott, hogy zárják be az ajtókat, míg ő kideríti, mi történt. Laertes azt mondta neki, ne kutasson tovább, mert ő az áruló, s amikor érezte, hogy a Hamlettől kapott seb véget vet életének, bevallotta árulását, amelynek maga is áldozatul esett. Elmondta Hamletnek, hogy a kard hegyét megmérgezték, s hogy Hamletben sincs már egy félórai élet, és nincs a világon szer, amitől kigyógyuljon. Bocsánatot kért Hamlettől, és meghalt, utolsó szavával a királyt vádolva, aki az egész gaztettet kieszelte.

Amikor Hamlet látta, hogy közel a vég, hirtelen álnok nagybátyjára rohant, és minthogy még maradt méreg a kardon, gyorsan a király szívébe döfte hegyét, s ezzel teljesítette azt, amit megígért apja szellemének, akinek parancsát most végrehajtotta: aljas meggyilkolásáért bosszút állt a gyilkoson.

Hamlet ekkor érezte már, hogy lélegzete akadozik, s az élet távozik belőle, és kedves barátjához, Horatióhoz fordult, aki végignézte ezt az egész végzetes tragédiát. Elhaló leheletével arra kérte, maradjon életben, hogy elmondhassa ezt a történetet a világnak - Horatio ugyanis olyan mozdulatot tett, mintha magát is le akarná döfni, és az volna a szándéka, hogy kövesse a királyfit a halálba. Horatio meg is ígérte, hogy híven beszámol mindenről, hiszen Hamlet beavatta őt minden körülménybe.

Hamlet nemes szíve megnyugodott, és utolsót dobbant. Horatio és a többiek, akik körülötte álltak, könnyek között ajánlották e szelíd királyfi lelkét az angyalok oltalmába. Mert Hamlet szerető szívű, nemes királyfi volt, s a nép szerette sok fennkölt fejedelmi tulajdonságáért. Ha életben maradt volna, bizonyos, hogy méltó nagy királya lett volna Dániának.



1 más néven beléndek, mérges növény
2 az antik hitregék istenei

 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
Romeo és Júlia
  2012-12-05 12:19:06, szerda
 
 


Romeo és Júlia

Két nagy család élt egykor Veronában: a gazdag Capuletek és Montague-k. Régi viszály dúlt a két család között, és e viszály már olyan magas fokra hágott, olyan halálosan gyűlölték egymást, hogy a gyűlölet átterjedt a legtávolabbi rokonságra is, mindkét fél kíséretére és cselédségére, annyira, hogy a Montague-ház valamely szolgája nem is találkozhatott a Capulet-ház szolgájával, sem a Capuletek közül bárki a Montague-k valamelyikével anélkül, hogy abból vad szóváltás, sőt néha vérontás ne keletkezzék. Az ilyen véletlen találkozások gyakran fajultak verekedésekké, és megzavarták Verona utcáinak boldog nyugalmát.

Az öreg Capulet úr nagy vacsorát adott, és erre sok szép hölgyet, sok nemes vendéget hívott meg. Ott volt Verona minden híres szépsége, és minden betérő vendéget szívesen láttak, már amennyiben nem tartozott a Montague-házhoz. A Capuletek e lakomáján jelen volt Róza is, Romeónak, az öreg Montague úr fiának szerelme. Egy Montague-ra persze veszélyt hozott, ha meglátták ezen a mulatságon, Benvolio, Romeo barátja mégis rábeszélte a fiatalembert, menjen el erre a mulatságra álarcban, hogy megláthassa Rózáját, és legyen alkalma összehasonlítani Verona néhány válogatott szépségével. Ha ezeknek az arcához méri Róza arcát - így mondta Benvolio -, akkor a hattyúban meglátja majd a varjút. Romeo nemigen adott hitelt Benvolio szavainak, de olyan szerelmes volt Rózába, hogy végül is engedett a rábeszélésnek. Romeo ugyanis őszinte és szenvedélyes szerelmes volt, olyasvalaki, aki aludni sem tud a szerelemtől, kerülte a társaságot, hogy magára maradhasson, és Rózára gondolhasson, aki pedig megvetette őt, és soha az udvariasságnak vagy vonzalomnak legkisebb jelével sem viszonozta Romeo szerelmét. Benvolio szerette volna kigyógyítani barátját e szerelemből, ezért akarta őt másféle hölgyekkel és társasággal szórakoztatni. Az ifjú Romeo elment hát a Capuletek e mulatságára, Benvolióval és közös barátjukkal, Mercutióval, mindhárman álarcban. Az öreg Capulet üdvözölte őket, és azt mondta nekik, hogy a nők, akiknek lábát nem kínozza gonosz tyúkszem, mind táncolnak majd velük. Az öregúr szíve könnyű volt és vidám, és azt mondta, hogy hajdan ő is álarcban járt, és pajzán, drága szavakat tudott susogni a szépasszonyok fülébe. A fiatalemberek ezután táncba fogtak, és Romeót hirtelen szíven ütötte egy táncoló hölgy mindent elhomályosító szépsége, úgy látta, hogy a fáklya izzóbb lángra lobban tőle, s hogy szépsége úgy csüng az éj arculatján, mint fényes ékszer egy szerecsen fülén. Úgy látta, hogy ez a lány túl szép e földre, nem való ide, azt mondta, hasonló egy kis hófehér galambhoz a fekete hollók között, olyan pompával tündöklik szépsége és bája társnői fölött. Tybalt, Capulet úr unokaöccse meghallotta e dicséretet, és hangjáról felismerte Romeót. Ez a Tybalt vad és szenvedélyes ember volt, s nem tudta elviselni, hogy egy Montague álarc alatt közéjük merészkedik, mint ő mondta, csúfolni, meggyalázni ünnepüket. Zabolátlanul viharzott, dühöngött, és le akarta szúrni az ifjú Romeót. De nagybátyja, az öreg Capulet úr nem tűrte, hogy az ő házában sértegessék Romeót, részint, mert tisztelte a vendégjogot, és azért is, mert Romeo úgy viselkedett, mint nemes úrfi, és Veronában mindenki dicsérte, milyen derék és jól nevelt fiú. Tybalt tehát akarata ellenére is türelemre kényszerült, s erőt vett magán, de megesküdött, hogy ez a hitvány Montague más alkalommal drágán megfizet majd, amiért betolakodott közéjük.

Amikor a tánc véget ért, Romeo megfigyelte, hol áll meg a hölgy, s mert jelmeze és álarca elleplezte kilétét, és mentségül is szolgált e szokatlan viselkedésre - rászánta magát, hogy gyöngéden megfogja a lány kezét, s szentséges oltárnak nevezze, és ha - mondta - szentségtelen kézzel ért is hozzá, ő, a piruló zarándok, bűnét jóváteszi azzal, hogy megcsókolja ezt az oltárt.

- Kedves zarándok - felelte a hölgy -, áhítatod túlságosan is jól nevelt és udvarias: a szentnek is van keze, amit megérinthet a zarándok anélkül, hogy megcsókolná.

- Hát nincs-e ajka a szentnek is, a zarándoknak is? - kérdezte Romeo.

- Van - felelte a hölgy -, ámde csak imádkoznak vele.

- Ó, akkor, drága szentem - szólt Romeo -, halld meg imámat, és teljesítsd, különben kétségbeesem.

Ilyesféle célzásokba és szerelmes szellemeskedésbe merültek, amikor a hölgyet anyja elszólította. Romeo kérdezősködött, ki a lány anyja, s ekkor megtudta, hogy az a páratlan szépség, aki így lenyűgözte őt, nem más, mint az ifjú Júlia, Capulet úrnak, a Montague-k nagy, ellenségének lánya és örököse, s így az ő szíve, tudta nélkül, az ellenség prédája lett. Ez megdöbbentette, de mégsem tudta eltéríteni attól, hogy a lányba ne szeressen. Éppily kevéssé tudott nyugodni Júlia is, amikor felfedezte, hogy az a fiatalember, akivel beszélt, a Montague-ház Romeója. Mert ő is ugyanolyan hirtelen és meggondolatlan szenvedélyre gyúlt Romeo iránt, mint Romeo őérte. A szerelem csodálatos útjait látta abban, hogy ellenségét kell szeretnie, s hogy vonzalma ott vetett horgonyt, ahol a családi érzés leginkább megkívánta volna, hogy gyűlöljön.

Éjfélre járt, és Romeo barátaival együtt elment Capuletéktól, de hamarosan eltűnt közülük, mert képtelen volt eltávolodni a háztól, ahol a szívét hagyta. Átugrott a gyümölcsöskert falán, Júliáék háza mögött. Nem sokáig rejtőzött itt, új szerelmén tűnődve, amikor Júlia megjelent odafönt az ablakban, amelyen úgy tört keresztül a lány nagy szépsége, mint a napfény kelet felől, és Romeo úgy látta, hogy a gyümölcsöskertre halovány fénnyel sütő hold beteg már, és bútól sápadoz ennek az új napnak felsőbbrendű sugarától. És amikor Júlia arcát kezére támasztotta, Romeo szenvedélyesen azt kívánta, bár kesztyű lehetne Júlia kezén, hogy az arcához érjen.

Júlia eközben azt hitte, egyedül van, mélyet sóhajtott, és felkiáltott:

- Jaj nekem!

Romeót elbűvölte, hogy Júliát beszélni hallhatta, és halkan, úgyhogy a lány nem is hallotta, megszólalt:

- Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben, fejem fölött, nekem olyan glóriás vagy, akár a mennyek szárnyas hírnöke a döbbent halandók égre ámuló szemének.

Júlia nem tudta, hogy szavait kihallgatják, betöltötte őt az új szenvedély, amely ebben az éjszakai kalandban született, nevén szólította szerelmesét, akiről azt hitte, távol van:

- Ó, Romeo - mondta -, mért vagy te Romeo? Tagadd meg atyádat, nevedet hajítsd el a kedvemért, és ha nem teszed meg, esküdj édesemmé, és én se leszek többé Capulet.

Romeo erre a bátorításra már szívesen megszólalt volna, de szeretett volna még többet hallani, a hölgy pedig folytatta szenvedélyes vitáját önmagával - legalábbis ő úgy gondolta, csak önmagával - tovább szidta Romeót, amiért Romeo és Montague, azt kívánta, bár lenne más neve, vagy pedig vetné el ezt a gyűlölt nevet, s ezért a névért, mely amúgy sem valódi része Romeónak, fogadja el cserébe őt magát, Júliát.

E szerelmes szavakra Romeo nem tudta tovább türtőztetni magát, hanem folytatta a párbeszédet, mintha Júlia személyesen, nem pusztán képzeletében intézné hozzá a szavait, s azt mondta a lánynak, hívja őt édesének, vagy nevezze bárhogyan, ahogyan neki tetszik, és ő nem lesz többé soha Romeo, ha ezt a nevet Júlia nem szereti.

Júlia megriadt, amikor férfihangot hallott a kertben, s eleinte nem tudta, ki az, aki éjbe és sötétbe burkolózva meglopta titkát. Amikor azonban Romeo újra megszólalt, Júlia, bár - így mondta - füle még nem ivott száz szót sem Romeo nyelvéről, de olyan éles a szerelmesek hallása, hogy azonnal ráismert az ifjú Romeóra, és szemére hányta, milyen veszélybe rohant, amikor átmászott a gyümölcsöskert falán, mert halál neki e hely, ha rokonai rátalálnak, hiszen a Montague-ház fia.

- Ó - mondta Romeo -, sokkal veszélyesebb a te két szemed, mint akár húsz kardjuk. Nézz rám szelíden, hölgyem, és nem árt nekem ádázkodó dühük. Hadd haljak inkább a haragjuk által, mint hogy szerelmed nélkül haldokoljak.

- Hogy jössz be hozzánk - kérdezte Júlia -, kicsoda vezérelt e helyre?

- Szerelmem - felelte Romeo. - Én nem vagyok hajós, de bár volnál olyan messze, mint a tengermosta partfok: ilyen áruért bizonnyal útra kelnék.

Bíborpír futotta el Júlia arcát - Romeo azonban nem láthatta az éjszakában -, amikor arra gondolt, hogy akaratlanul is fölfedte szerelmét Romeo előtt. Szívesen visszavonta volna szavait, de ez már lehetetlen volt; szívesen betartotta volna az illő formákat, és távoltartotta volna magától szerelmesét a szemérmes hölgyek szokása szerint, akik eleinte szemöldöküket ráncolják, dacoskodnak, kezdetben szigorúan elutasítják udvarlóikat, vonakodnak, és hidegséget vagy közömbösséget színlelnek, éppen, amikor a legszerelmesebbek, csak hogy szerelmesük ne gondolja, hogy olyan könnyen meg lehet őket nyerni -, hiszen a megszerzés nehézsége növeli a tárgyak értékét.

De az ő esetében nem volt már helye a vonakodásnak, sem pedig a halogatás és hosszadalmas udvarlás szokásos mesterkedéseinek. Romeo Júlia saját ajkáról hallotta szerelmi vallomását akkor, amikor a lány nem is álmodta, hogy szerelmese közel van. Ez a szokatlan helyzet mentséget adott neki, így hát Júlia becsületes nyíltsággal bevallotta, amit Romeo már az előbb is hallott, »szép Montague«-nak szólította - a szerelem a keserű nevet is megédesítheti -, s arra kérte, hogyha ilyen gyorsan enged, ezt ne tulajdonítsa könnyűvérűségnek, sem méltatlan hajlamnak, hanem tulajdonítsa a hibát - ha ugyan hiba - az éjszakának, amelyik ilyen különös módon elárulta az ő, Júlia gondolatait. Hozzátette még, hogy ha magaviselete nem is látszik eléggé okosnak Romeo szemében, ha a női nem szokásaihoz méri, de bízzon benne, hűbb lesz hozzá, mint sokan, akik ravaszdin kelletik magukat, és akiknek szemérmessége csak fogás és színlelés.

Romeo már az eget akarta tanúul hívni, hogy semmi sem áll távolabb az ő gondolataitól, mint könnyűvérűnek tartani azt a hölgyet, akit annyira tisztel - de Júlia félbeszakította, s arra kérte, ne esküdjön, mert bárhogy is örül Romeónak, sehogyan sem tetszik neki ez az éji frigy: túl hirtelen, meggondolatlan és gyors. De amikor Romeo sürgette őt, hogy még az éjjel esküdjenek egymásnak szerelmet, Júlia azt mondta, ő előbb esküdött, mintsem Romeo kérte rá - arra célzott, hogy Romeo kihallgatta vallomását -, de szívesen visszavonná esküjét, csakhogy újra odaadhassa, mert szerelme olyan nagy, mint az óceán, és éppen olyan mély.

E szerelmes beszélgetéstől Júliát elszólította dajkája, aki az ő szobájában szokott aludni, és úgy gondolta, ideje már, hogy Júlia lefeküdjék, hiszen nemsokára hajnalodik. De Júlia még sebtiben visszatért, és még néhány szót szólt Romeónak arról, hogy ha Romeo tisztesen szereti őt, és célja az, hogy elvegye, akkor másnap reggel elküld valakit Romeóhoz, hogy megbeszéljék házasságuk időpontját, amikor majd egész életét Romeo lábához teszi, és mint urát követi akárhová.

Mialatt ebben megállapodtak, Júliát újra meg újra hívta a dajkája, ő pedig elment és visszatért, és újra elment és újra visszatért, mert éppen olyan féltékenyen gondolt arra, hogy Romeo majd eltávozik tőle, mint a fiatal lány, aki hagyja, hogy madara kissé elszökdécseljen kezéről, de aztán visszarántja selyemzsinórján. Romeónak sem volt könnyebb a búcsú, mint Júliának, mert a szerelmesek nem ismernek édesebb zenét, mint ha éjszaka egymás ajkáról leshetik a szót. De végül is elváltak, miután kölcsönösen édes álmokat és nyugodalmat kívántak egymásnak éjszakára.

Már hajnal hasadt az égen, amikor elbúcsúztak, és Romeo, aki túlságosan el volt telve azzal, hogy kedvesére gondolt és erre az áldott találkozásra, semhogy aludni tudott volna -, nem ment haza, hanem egy közeli kolostor felé vette útját, hogy megkeresse Lőrinc barátot. A jámbor szerzetest már ébren találta, reggeli ájtatosságának közepette. De amikor Lőrinc barát látta, hogy Romeo ilyen korán talpon van, ebből jogosan arra következtetett, hogy ezen az éjszakán nem is feküdt le, hanem valamilyen fiatalos érzés izgalma tartotta ébren. Helyes érzékkel tulajdonította Romeo ébrenlétét a szerelemnek, de nem jól gyanította e szerelem tárgyát, mert azt hitte, Romeo Róza miatt maradt ébren. De amikor Romeo föltárta előtte új szenvedélyét Júlia iránt, és a barát segítségét kérte, hogy még aznap összeadja őket, a szent ember égre emelte szemét és kezét, annyira csodálkozott, hogy Romeo érzelmei ilyen hirtelen megváltoztak. Lőrinc barátot ugyanis Romeo beavatta Róza iránt érzett szerelmébe, és gyakran panaszkodott neki Róza megvetése miatt. A barát most azt mondta, hogy a fiatalemberek nem szívükkel, hanem a szemükkel szeretnek, Romeo erre azt felelte, hogy Lőrinc barát gyakran korholta őt, amiért Rózát szereti, aki nem szereti őt viszont, Júlia azonban szereti őt, és ő is szerelmes belé. A szerzetes belátta, hogy Romeónak bizonyos mértékig igaza van, és úgy gondolta, az ifjú Júlia és Romeo házassága szerencsés eszköz lehet arra, hogy véget vessen a régi viszálynak a Capuletek és a Montague-k között. Ezt a viszályt senki sem fájlalta úgy, mint a derék szerzetes, aki mindkét családnak barátja volt, és gyakran igyekezett, sikertelenül, közvetíteni a gyűlölség enyhítésére. Az öreg szerzetes tehát részint számításból, részint pedig szeretetből az ifjú Romeo iránt, akitől semmit sem tudott megtagadni, beleegyezett, hogy megesketi őket.

Romeót ez igazán boldoggá tette, Júlia pedig megtudta Romeo szándékát attól a küldönctől, akit ígéretéhez képest hozzá menesztett -, nem mulasztotta tehát el; hogy jókor ott ne legyen Lőrinc barát cellájában, ahol a szent házasság szertartásában kapcsolták össze kezüket. A jámbor barát azért imádkozott, hogy az ég mosolyogjon e szent kötésre, s az ifjú Montague és a Capulet-lány egyesülése temesse el családjaik régi viszályát, hosszú haragvását.

A szertartás után Júlia hazasietett, és ott várta türelmetlenül, hogy leszálljon az éjszaka, amikor Romeo ígérete szerint eljön hozzá a gyümölcsösbe, ugyanoda, ahol előző éjszaka találkoztak. A közbeeső idő olyan gyötrelmesen unalmas volt neki, mint valamilyen nagy ünnepség előtti éjszaka egy türelmetlen kislánynak, aki új ruhát kapott, és nem öltheti fel, csak másnap reggel.

Ugyanezen a napon, dél felé, Romeo barátai, Benvolio és Mercutio Verona utcáin sétáltak, és találkoztak a Capulet-család néhány tagjával, élükön a heveskedő Tybalttal. Ez ugyanaz a dühös Tybalt volt, aki az öreg Capulet úr lakomáján meg akart vívni Romeóval. Amikor meglátta Mercutiót, sértegette, és azzal vádolta, hogy egy húron pendül Romeóval, egy Montague-val. Mercutióban éppen olyan fiatal és tüzes vér folyt, mint Tybaltban, és eléggé élesen felelt a vádjaira. Benvolio hiába igyekezett csitítani haragjukat, veszekedés kezdődött, amikor Romeo éppen odavetődött. A vad Tybalt erre Mercutiótól Romeo felé fordult, és hogy mindenáron megsértse, rongynak nevezte. Romeo feltétlenül el akarta kerülni a verekedést Tybalttal, mert rokona volt Júliának, aki nagyon szerette őt, azonkívül az ifjú Montague sohasem avatkozott bele igazán a családi viszályba, mivel természettől fogva bölcs és szelíd volt, azonkívül a Capulet név, az ő drága hölgyének neve, most már inkább varázsszó volt haragjának szétoszlatására, semmint jelszó dühe felizgatására. Így hát megpróbált okos szót váltani Tybalttal, szelíden a »jó Capulet« megszólítással üdvözölte, mintha csak Montague létére titkos örömét lelné e név kiejtésében. Tybalt azonban, aki minden Montague-t úgy gyűlölt, mint a poklot, nem akart az okos szóra hallgatni, hanem kirántotta kardját, Mercutio pedig, aki nem tudta milyen titkos oka van Romeónak arra, hogy békét kívánjon Tybalttal, mostani engedékenységét gyáva, becstelen, húnyász alázatnak tekintette, és megvető szavakkal arra ingerelte Tybaltot, folytassák megkezdett párbajukat. Tybalt és Mercutio addig vívtak, amíg Mercutio halálos sebet kapott, miközben Romeo és Benvolio hasztalanul igyekeztek elválasztani a küzdő feleket. Amikor Mercutio meghalt, Romeo nem tudta magát tovább fékezni, hanem visszaadta Tybaltnak a becsmérlő »rongy« megszólítást, s addig vívtak, míg Romeo ledöfte Tybaltot.

Ez a halálos verekedés délidőben történt, Verona kellős közepén, s hírére egy sereg polgár gyűlt a tett színhelyére, köztük az öreg Capulet úr és az öreg Montague úr feleségükkel együtt. Nemsokára megérkezett maga a herceg is, márpedig őt rokoni kötelék fűzte Mercutióhoz, akit Tybalt megölt. Minthogy uralkodásának békéjét már gyakran megzavarta a Montague-k és Capuletek viszálya, eltökélte, hogy a törvény egész erejét érezteti azokkal, akikre rábizonyul, hogy ők kezdték a verekedést. Benvolio szemtanúja volt a párviadalnak, ezért a herceg megparancsolta neki, mondja el, hogyan kezdődött. Benvolio ezt meg is tette, s amennyire tehette, az igazsághoz tartotta magát anélkül, hogy Romeónak ártott volna, mert enyhítette és mentegette azt a szerepet, amit barátai játszottak a verekedésben. Capuletnét rendkívül leverte rokonának, Tybaltnak pusztulása, nem ismert határt bosszúvágyában, és arra buzdította a herceget, szigorú büntetéssel sújtsa a gyilkost, és ne vegye figyelembe Benvolio elbeszélését, hiszen Benvolio Romeo barátja, maga is Montague, s ezért részrehajlóan beszél. Ezzel újdonsült veje ellen érvelt, persze nem tudta még, hogy Romeo a veje, és férje Júliának. Másrészről viszont Montague-né védelmezte fia életét, s némi joggal azt bizonygatta, hogy Romeo nem érdemelt büntetést, amiért Tybalt életét vette, hiszen Tybalt a törvény előtt úgyis eljátszotta az életét azzal, hogy megölte Mercutiót. A herceget nem indította meg a két asszony szenvedélyes kiáltozása, hanem a tények gondos kivizsgálása után meghozta ítéletét, s ez az ítélet Romeót száműzte Veronából.

Súlyos hír volt ez Júliának, aki csak néhány órája volt felesége, és most ez az ítélet, úgy látszott, örökre elválasztja urától! Amikor megtudta az eseményeket, először haragra gerjedt Romeo ellen, aki megölte kedves unokabátyját. Szépséges zsarnoknak nevezte, angyali ördögnek, hollószívű galambnak, farkastermészetű báránynak, kígyónak a virágzó arc mögött, és más ilyen ellentmondó neveket adott neki - mindez azt mutatta, milyen küzdelem folyik lelkében szerelme és haragja között, de végül is a szerelme kerekedett felül, s a bánat könnyei, hogy Romeo megölte unokabátyját, örömkönnyekké változtak, hiszen életben maradt a férje, akit Tybalt meg akart ölni. Aztán új könnyeket ontott, a bánat könnyeit Romeo száműzetése miatt. Száműzetés - ez a szó rettenetesebb volt neki, mint száz Tybalt halála.

Romeo a párbaj után Lőrinc barát cellájába menekült, ott tudta meg a herceg ítéletét, amely sokkal rettenetesebb volt számára a halálnál is. Úgy érezte, hogy Veronán kívül nincs világ, és nem élet az élet, ha nem láthatja Júliát. A menny az, ahol Júlia élt, minden egyéb csak tisztítótűz, gyötrődés, pokol. A jámbor szerzetes a filozófia vigasztalásával akarta Romeo bánatát gyógyítani, de ez a kétségbeesett fiatalember hallani sem akart vigasztalásról, hanem mint az őrült tépte haját, és a földön fetrengett, mint ő mondta, azért, hogy mértéket vegyen sírjához.

Ebből az esztelen állapotából kiragadta és némi életet öntött belé drága hölgyének egy üzenete. A barát ekkor felhasználta az alkalmat, hogy megrója őt férfiatlan gyöngeségéért. Tybaltot megölte - most megölné magát és hitvesét is, aki csak benne, Romeóban él? Azt mondta neki, hogy a büszke test csak merő viaszbáb, ha nincs mögötte férfias keménység. A törvény elnéző volt iránta, mert tette halált érdemel, és ehelyett a herceg szája csak száműzetésre ítélte. Megölte Tybaltot, de Tybalt majd megölte őt: ez is valamiféle szerencse. Júlia él és - amire alig lehetett reménye - most az ő drága hitvese: ezért igazán boldog lehet. Mindezt az áldást - amiről a barát bizonyította be, hogy áldás -, Romeo fitymálja, mint egy durcás, duzzogó leányzó. Lőrinc barát figyelmeztette, vigyázzon, mert aki így kétségbeesik, az nyomorultul hal meg. S amikor Romeo megnyugodott kissé, azt tanácsolta neki a barát, menjen el éjszaka Júliához, titokban búcsúzzék el tőle, aztán induljon egyenesen Mantuába, s ott várjon, amíg a barát alkalmat talál arra, hogy házasságát közhírré tegye, s ilyen örvendetes módon békítse ki a két családot. Abban sem kételkedett, hogy a herceget rá lehet bírni, bocsásson meg Romeónak, aki majd hússzor annyi örömmel tér meg, mint amennyi bánattal elment.

Romeót meggyőzték a szerzetes bölcs tanácsai, s elbúcsúzott, hogy meglátogassa hölgyét, vele maradjon éjszaka, és hajnalhasadáskor magányosan Mantuába utazzék. A jámbor szerzetes megígérte, hogy Mantuába időnként levelet ír neki, és tudatja vele, hogyan alakulnak odahaza ügyei.

Ezt az éjszakát Romeo drága feleségénél töltötte, aki titkon beengedte szobájába a gyümölcsöskert felől, ahol Romeo előző éjszaka kihallgatta Júlia szerelmi vallomását. Ez az éjszaka a zavartalan öröm és elragadtatás éjszakája lett volna, ha örömeit és azt a gyönyörűséget, amit a szerelmesek egymás társaságában találtak, bánattal nem vegyíti a rájuk váró búcsú gondolata, és az elmúlt nap végzetes kalandjainak emléke. Úgy érezték, túl gyorsan közeledik a kelletlen hajnal, s amikor Júlia meghallotta a pacsirta reggeli énekét, szerette volna elhitetni magával, hogy a fülemüle volt, amelyik éjszaka énekel, de hiába, a pacsirta volt az, amelyik megszólalt, s ekkor már rikácsolásnak hallotta a pacsirta hangját, s a nap sugarai keleten bizonyossá tették: ideje már, hogy a szerelmesek elváljanak egymástól. Romeo nehéz szívvel búcsúzott el drága feleségétől, megígérte neki, hogy a nap minden órájában ír neki Mantuából, s amikor leereszkedett szobája ablakából, és odalent állt már a földön. Júlia lelkének szomorú sejtelmében úgy látta, mintha már halott volna, mélyen a sír fenekén. Romeo lelkét is ugyanilyen félelem töltötte be, de most már gyorsan indulnia kellett, mert halált jelentett volna, ha virradat után Verona falain belül találják.

De ez csak kezdete volt e rosszcsillagú szerelmespár tragédiájának. Alig néhány napja távozott el Romeo, az öreg Capulet úr férjhez akarta adni Júliát. Persze álmodni se merte, hogy lánya már férjhez ment, hanem kiválasztott neki egy vőlegényt, Páris grófot, egy vitéz, fiatal, előkelő úriembert, aki nem lett volna Júliához méltatlan kérő, már amennyiben Júlia soha meg nem látta volna Romeót.

A megrémült Júliát szomorú zavarba ejtette apjának ajánlata. Azzal védekezett, hogy túl fiatal még a házassághoz, hogy Tybalt nemrégen halt meg, s az ő lelke még túl gyönge ahhoz, hogysem örömteljes ábrázatot ölthetne a férje előtt, meg azzal is, hogy milyen illetlen volna, ha a Capulet-család lakodalmat ülne, amikor még alig ért véget a gyászszertartás, szóval minden érvet felhozott a házasság ellen, kivéve egyetlen egyet, az igazit, azt, hogy már férjnél van. De Capulet úr süket volt Júlia minden kifogásával szemben, és ellentmondást nem tűrő hangon megparancsolta, hogy készüljön el mindennel, mert következő csütörtökön férjhez megy Párishoz. Gazdag, fiatal, előkelő férjet talált neki, olyat, akit Verona legbüszkébb lánya is örömmel fogadhat el, így hát nem tűri, hogy kényeskedő szeméremből - mert annak tudta be vonakodását - Júlia akadályokat gördítsen saját jószerencséje elé.

E szorongatott helyzetben Júlia a nyájas baráthoz fordult, aki minden bajában tanácsadója volt. A barát megkérdezte tőle, el tudja-e magát szánni arra, hogy kétségbeejtően vakmerő gyógyszerhez folyamodjanak. Júlia azt felelte, hogy inkább elevenen sírba száll, mintsem hogy férjhez menjen Párishoz, amikor még él saját drága ura. A szerzetes azt tanácsolta neki, menjen haza, színleljen vidámságot, tegyen úgy, mintha engedne apja kívánságának, s hajlandó lenne férjhez menni Párishoz, másnap éjszaka pedig, azazhogy az esküvőt megelőző éjszaka igya ki annak az üvegcsének a tartalmát, amit most odaad neki. Ennek az lesz a hatása, hogy miután kiitta, negyvenkét óra hosszat hideg és élettelen lesz tőle Júlia, s amikor majd a vőlegény reggel érte jön, halottnak gondolja menyasszonyát. Ekkor majd Júliát - amint ez a városban szokás - nyitott koporsóban viszik eltemetni a családi kriptaboltba. Ha Júlia le tudja vetkőzni a nőies félelmet, és hajlandó kiállni ezt a rettenetes próbát, akkor negyvenkét órával azután, hogy a folyadékot kiitta, egészen bizonyosan felébred, mint egy álomból, de mielőtt még felébred, ő, Lőrinc barát tudatja tervüket Júlia férjével, Romeo pedig eljön még aznap éjszaka, s feleségét magával viszi Mantuába. A szerelem és a Párissal kötendő házasság fenyegetése erőt adott az ifjú Júliának, hogy megkockáztassa ezt az iszonyú kalandot; átvette az üvegcsét a szerzetestől, és megígérte, hogy követi utasításait.

A kolostorból hazafelé menet találkozott a fiatal Páris gróffal, s illedelmes tettetéssel megígérte, hogy a menyasszonya lesz. Örvendetes hír volt ez Capulet úrnak és feleségének. Szinte megifjította az öregurat, és Júlia, aki nemrég felingerelte azzal, hogy visszautasította a grófot, most, hogy engedelmességet fogadott, megint atyjának kedvence lett. Az egész ház csupa készülődés volt a közelgő lakodalomra. Semmi költséget nem kíméltek, hogy olyan ünnepi mulatságot rendezzenek, amilyet Verona még sohasem látott.

Szerdán este Júlia megitta az altatóitalt. Előérzetek gyötörték, hogy a barát talán mérget adott neki, mert így akarta kikerülni a vádat, hogy összeeskette őt Romeóval. De aztán eszébe jutott, hogy a barátot mindenki szent embernek ismeri. Aztán meg arra gondolt, hogy felébredhet, még mielőtt Romeo érte jön, és akkor e hely egész iszonya, a halott Capuletek csontjaival teli sírbolt, ahol Tybalt véresen, enyészve fekszik, leplében -, mindez őrületbe kergetheti. Azután visszaemlékezett, hány történetet hallott a szellemekről, akik ott kísértenek azon a helyen, ahol testük nyugszik. De ekkor visszatért szerelme Romeo iránt, viszolygása Páristól, kétségbeesett eltökéltséggel kiitta az italt, és elvesztette eszméletét.

Amikor kora reggel az ifjú Páris eljött, hogy zenével ébressze fel menyasszonyát, a lányszoba az eleven Júlia helyett egy élettelen test szörnyű látványával fogadta. Páris reményeinek is a halála volt ez! Micsoda zűrzavar keletkezett az egész házban! Szegény Páris siratta menyasszonyát, akit a gyűlöletes halál szakított el s választott el tőle, még mielőtt kézfogót tarthattak. De még siralmasabb volt hallani, hogyan jajgatott az öreg Capulet úr és Capuletné asszony, mert csak ez az egyetlen, szeretett gyermekük volt, akiben örömüket lelhették, aki vigasztalhatta őket. A kegyetlen halál elragadta szemük elől éppen akkor, amikor ezek a gondos szülők azt hitték, hogy reményteljes és előnyös házasság teszi majd boldoggá.

Most hát mindaz, amivel az ünnepségre készültek elő, elvesztette korábbi rendeltetését, és a sötét gyászt kellett szolgálnia. A nászlakomából szomorú halotti tor lett, a nászdalok komor gyászénekké változtak, a vidám hangszerek mélabús harangokká, s a virágok, amikkel a menyasszony útját kellett volna behinteni, most arra szolgáltak, hogy holttestére szórják őket. Most már nem arra kellett a pap, hogy férjhez adja Júliát, hanem hogy eltemesse; templomba vitték most is, igaz, de nem azért, hogy az élők örvendetes reményét növelje, hanem, hogy a halottak iszonyú számát szaporítsa.

A rossz hír mindig gyorsabb szárnyon jár, mint a jó hír, s Romeo is előbb tudta meg Mantuában Júliája halálának borzasztó történetét, mintsem megérkezett a hírnök, akit Lőrinc barát küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy ez csak színlelt temetés, a halálnak csak látszata és tettetése, s drága felesége csak rövid ideig fekszik a sírboltban, ahol Romeóra vár, aki majd eljön, hogy kiszabadítsa iszonyú lakhelyéből.

Romeo pedig, éppen mielőtt a hírt hallotta, szokatlanul jókedvű volt és könnyűszívű. Éjszaka azt álmodta, hogy meghalt - furcsa álom, melyben eszmél a halott -, s felesége eljött, holtan találta őt, de csókjaival olyan életet lehelt ajkára, hogy Romeo feltámadt, és császár lett belőle. És most, amikor hírnök érkezett Veronából, bizonyosra vette, hogy azokat a jó híreket hozza, amiket álma megjövendölt. De amikor nyilvánvaló lett e kecsegtető látomás ellentéte, hogy a valóságban a felesége az, aki meghalt, s ő nem támaszthatja fel semmiféle csókkal, lovakat fogadott, mert elhatározta, hogy még az éjszaka ellátogat Veronába, és megnézi feleségét sírjában.

És minthogy a rossz gondolat gyorsan hatol a kétségbeesett ember agyába, eszébe jutott egy szegény patikus, akinek boltja mellett Mantuában nemrég elhaladt, s kiéhezett, koldusra valló külsejéből, s a boltjában piszkos polcokon sorakozó, üres tégelyek siralmas látványából, és a végső nyomor egyéb jeleiből ítélve azt mondta akkor - talán volt is olyan előérzete, hogy saját szerencsétlen élete is ilyen kétségbeesett véget érhet:

- Ha valakinek méreg kellene, aminek árusítását a mantuai törvény halállal sújtja, ez a szegény nyomorult bizonnyal adna neki. Most eszébe jutottak saját szavai, és felkereste a patikust, aki eleinte színleg szabadkozott, de amikor Romeo aranyat kínált neki, szegénysége nem tudott ellenállni, hanem eladott neki egy mérget, melyről azt mondta, hogyha lenyeli, ez a méreg még akkor is gyorsan végez vele, ha húsz ember ereje szorult belé.

A méreggel útrakelt Verona felé, hogy megláthassa drága feleségét sírjában, s úgy gondolta, ha betelik azzal a látvánnyal, lenyeli a mérget, és majd Júlia mellé temetik. Éjfélkor ért Veronába, s megtalálta a temetőt, melynek közepén állt a Capuletek ősi sírboltja. Gondoskodott lámpásról, ásóról, feszítővasról, s éppen készült felnyitni a sírboltot, amikor megállította egy hang, mely hitvány Montague-nak nevezte, s felszólította, hagyja abba törvénytelen munkáját. Az ifjú Páris gróf volt az, ő jött el Júlia sírjához az éjszakának e szokatlan órájában, hogy sírjon és virágokat szórjon annak a sírjára, aki menyasszonyának volt szánva. Nem tudta, mi köze Romeónak a halotthoz, de tudta róla, hogy Montague, tehát - úgy gondolta - esküdt ellensége minden Capuletnek, s azt hitte, azért jött éjszaka, hogy valamilyen aljas gyalázatot kövessen el a holttesteken. Ezért hát haragosan rászólt, hogy álljon el szándékától, s el akarta fogni, mint bűnöst, akit Verona törvényei arra ítéltek, hogy meghaljon, ha a város falain belül találják. Romeo kérte Párist, hagyja őt békében, figyelmeztette Tybalt sorsára, aki ott feküdt eltemetve, és óva intette, ne hívja ki haragját, ne tetézzen új bűnt az ő, Romeo fejére, ne kényszerítse arra, hogy megölje őt. De a gróf megvetéssel utasította vissza figyelmeztetését, s kezet emelt rá, mint bűnösre. Romeo ellenállt, vívni kezdett, Páris elesett.

Romeo a lámpás fényénél meglátta, ki az, akit megölt, hogy Páris az, aki - mint ezt Mantuából jövet megtudta - feleségül akarta venni Júliát. Megfogta a halott kezét, annak a kezét, aki társa volt a balsorsban, s azt mondta, eltemeti őt egy dicső sírba. Júlia sírját értette, melyet most már felnyitott: ott feküdt felesége, aki fölött a halálnak nem volt annyi hatalma, hogy páratlan szépségének csak egyetlen vonását is megváltoztassa; mintha beleszeretett volna a halál, s ez az ösztövér, utálatos rém ott a sötétben tartaná, mint kedvesét. Júlia ugyanis most is éppen olyan üdén és virágzóan feküdt ott, mint ahogy elaludt, amikor megitta azt a kábító italt. Mellette feküdt Tybalt véres leplében, s amikor Romeo meglátta, bocsánatot kért élettelen testétől, Júlia kedvéért unokabátyjának nevezte, s azt mondta, megteszi neki azt a szívességet, hogy megöli ellenségét.

Romeo ekkor egy utolsó csókkal elbúcsúzott feleségétől, s lerázta fáradt testéről rossz csillagzata terhét, lenyelte azt a mérget, amit a patikus eladott neki. Ennek a méregnek hatása végzetes és valódi volt, nem olyan, mint azé az altatóitalé, amit Júlia ivott meg, s aminek hatása most kezdett elmúlni: Júlia közel volt az ébredéshez, amikor ajka panaszra nyílt, hogy Romeo nem jött el idejében, vagyis inkább túlságosan hamar jött.

Most érkezett el az óra, amikor a szerzetes ígérete szerint fel kellett ébrednie. A szerzetes pedig megtudta, hogy Mantuába küldött levele sohasem jutott el Romeóhoz, mert küldöncét valamilyen szerencsétlen véletlen folytán feltartóztatták, ezért hát maga jött el csákánnyal és lámpással, hogy a lányt kiszabadítsa börtönéből. De mennyire meglepődött, amikor látta, hogy már ég egy lámpás a Capuletek síremlékében, meglátta a síremlék mellett a kardokat és a vért és az élettelenül heverő Romeót és Párist.

Mielőtt még kitalálhatta vagy elképzelhette volna, hogyan történhettek ezek a végzetes események, Júlia felébredt kábulatából, meglátta maga mellett a barátot, eszébe jutott, hol fekszik, s hogyan került ide. Romeót kereste, de a szerzetes zajt hallott; s arra kérte Júliát, jöjjön ki a halálnak és a természetellenes álomnak e lakhelyéről, mert náluk nagyobb erő tört rájuk, és hiúsította meg terveiket. A barát megijedt a közelgő lépések zajától, s elmenekült. Júlia pedig meglátta, hogy hű szerelmesének keze egy üveget szorít, megsejtette, hogy méreg okozta halálát, s kiitta volna, ha maradt volna valami az üvegben. Romeónak még meleg ajkát csókolgatta, hátha még maradt rajta méreg, azután, amikor közelebbről hallatszott az emberi léptek zaja, gyorsan kirántotta elrejtett tőrét, magába döfte, és meghalt hűséges Romeója mellett.

Addigra már odaért az őrség is. Páris gróf apródja tanúja volt a párbajnak ura és Romeo között, és felriasztotta a várost. A hír elterjedt a polgárok között, akik megzavarodottan szaladgáltak föl-alá Verona utcáin, s hol Páris, hol Romeo, hol Júlia nevét kiáltozták, mert a hír csak zavarosan jutott el hozzájuk. Végül is a lárma felkeltette ágyából Montague urat, Capulet urat és a herceget is, aki megtudakolta a zűrzavar okát. Az egyik őr elfogta a szerzetest, amint éppen kilépett a temetőből, és gyanút keltően reszketett, sóhajtozott, könnyezett. Nagy sokaság gyűlt össze a Capuletek síremlékénél, és a herceg felszólította a barátot, mondja el, mit tud a különös és szerencsétlen eseményekről.

Ekkor az öreg Montague és Capulet jelenlétében a barát híven előadta gyermekeik végzetes szerelmének történetét, azt is, hogyan mozdította elő házasságukat abban a reményben, hogy ez az egyesülés véget vet családjaik régi viszályának, hogyan lett Romeo, aki ott holtan fekszik, férje Júliának, és Júlia, aki ott holtan fekszik, Romeo hűséges hitvese; hogy mielőtt jó alkalmat talált házasságuk közhírré tételére, más férjet találtak Júliának, az pedig, hogy elkerülje egy második házasság bűnét, az ő tanácsára itta meg az altatószert, mire mindenki halottnak hitte Júliát, maga pedig közben írt Romeónak, jöjjön el és vigye el Júliát, majd ha szűnik a kábítószer hatása; azt is elmondta, hogy szerencsétlen véletlen folytán a levél vivője nem érte el Romeót. Ennél tovább a barát nem követhette a történetet, nem is tudott róla többet, csak annyit, hogy amikor maga jött el a sírhoz, hogy Júliát kiszabadítsa a halál lakhelyéről, ott találta holtan Páris grófot és Romeót.

Ami hátra volt a történetből, azt kiegészítette az apród elbeszélése - ő ugyanis látta Páris és Romeo párbaját -, s a szolga, akit Romeo magával hozott Veronába, s akire ez a hű szerelmes rábízott egy levelet, hogy adja át atyjának, ha ő meghal. E levélben igazolta a barát szavait, megvallotta házasságát Júliával, bocsánatot kért szüleitől, elmondta, hogy mérget vett a szegény patikustól, s azért megy a sírboltba, hogy meghaljon és Júlia mellett feküdjék. Mindezek a körülmények egybevágtak, és tisztázták a barátot mindattól a vádtól, ami e bonyolult gyilkosságok ügyében érhette, azonkívül, hogy mindez az ő jószándékú, de túlságosan mesterkélt és kényes cselszövésének következménye volt.

A herceg ezután az öregurakhoz fordult, Montague-hoz és Capulethez, szemükre vetette heves és értelmetlen ellenségeskedésüket, s megmutatta nekik, hogyan ostorozta az ég e vétkeiket, s hogy éppen gyerekeik szerelmében büntette meg természetellenes gyűlöletüket. És ezek a régi vetélytársak most már nem voltak egymás ellenségei, hanem megegyeztek abban, hogy hosszú viszályukat eltemetik gyerekeik sírjába. Capulet úr arra kérte Montague urat, nyújtson neki kezet, fivérének nevezte, így ismerte el, hogy családjuk egyesült az ifjú Montague és az ifjú Capulet házasságával; s azt mondta, lánya özvegydíjául csak Montague úr kezét kéri a kiengesztelődés jeléül, de Montague úr azt mondta, ő többet is ad neki: szobrot emel Júliának színaranyból, és mindaddig, míg Verona áll, senkinek a képmása ne legyen gazdagabb, művészibb, mint a hű, a tiszta Júlia szobra. Viszonzásul Capulet úr is azt mondta, ő is szobrot emeltet Romeónak. Így hát ezek a szegény öregurak túl későn igyekeztek egymást felülmúlni figyelmességben és a szeretet megnyilvánulásaiban; de az elmúlt időkben olyan halálos volt haragjuk és ellenségeskedésük, hogy csak gyermekeiknek, viszályuk és haragjuk szegény áldozatainak szörnyűséges veszte tudta kitépni e nemes családok gyűlöletének és féltékenykedésének gyökereit.
 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
Athéni Timon
  2012-12-05 12:17:49, szerda
 
 


Athéni Timon

Timon, egy athéni nagyúr, fejedelmi vagyon birtokosa volt, kedvtelése a határt nem ismerő bőkezűség. Nem áradhatott hozzá a szinte végtelen gazdagság olyan gyorsan, hogy még gyorsabban ne ontsa szerteszét minden rendű és rangú embereknek. Nemcsak a szegények élvezték nagylelkűségét, de előkelő urak sem átallották, hogy tőle függjenek, és kíséretébe álljanak. Asztalát fölkereste minden dorbézoló lakomavendég, kapuja nyitva állt valamennyi athéni járókelőnek. Nagy gazdagsága nyílt és tékozló természettel egyesült, és minden szívet meghódított a szeretetnek. A legkülönbözőbb hajlamú és észjárású emberek ajánlották fel szolgálataikat Timon úrnak, a tükör-képű hízelgőtől, akinek arcán meglátszott gazdájának mindenkori hangulata, az érdes és hajthatatlan cinikusig, aki abban tetszeleg, hogy megveti az embereket, és közönyös a földi dolgok iránt -, mégsem tud ellentállni Timon úr udvarias modorának, adakozó lelkének, hanem természetétől eltérően részt vesz Timon királyi mulatságaiban, és nagyot emelkedik önbecsülése, ha Timon feléje biccent vagy üdvözli őt.

Ha egy költő megírt egy művet, és szüksége volt arra, hogy felhívják rá a világ figyelmét, egyebet sem kellett tennie, csak Timon úrnak ajánlania a költeményt, s már bizonyos volt, hogy el fog kelni, azonkívül a patrónus megajándékozza egy teli erszénnyel, és mindennap szívesen látja házában és asztalánál. Ha egy festőnek eladni való képe volt, csak Timon úrhoz kellett vinnie azzal az ürüggyel, hogy az ő ízlésétől vár ítéletet, mit ér a képe: ez már egymagában elegendő volt, hogy a bőkezű nagyúr megvásárolja. Ha egy ékszerésznek nagybecsű drágaköve volt, vagy posztókereskedőnek gazdag, költséges kelméi, s ezek, éppen mert olyan drágák voltak, a nyakán maradtak, Timon úr házában mindig jó piacot talált áruinak, ott mindig bármi áron eladhatta portékáit, ékszereit, s a jólelkű nagyúr ráadásul meg is köszönte neki a vásárt, mintha csak szívességet tett volna vele, amikor választásra kínálta fel a holmiját. Ilyen módon aztán háza el volt árasztva fölösleges áruval, aminek semmi más haszna nem volt, csak az, hogy növelte a kényelmetlen és hivalkodó pompát. De még kényelmetlenebb volt, hogy a személyét is körültolongta a léha látogatók tömege; hazug költők, festők, kapzsi kalmárok, urak, hölgyek, szükségbe jutott udvaroncok, kérelmezők állandóan ellepték előszobáit, undorító hízelgéseiket suttogva záporozták fülébe, olyan imádattal áldoztak neki, akár egy istennek, szentnek hirdették még lovának kengyelét is, és úgy tettek, mintha a szabad levegőt is csak Timon engedélyével, csak az ő nagylelkűségéből szívhatnák.

Voltak e naponta jelentkező kegyencek között előkelő születésű fiatalemberek is, akiknek jövedelme nem futotta költekezésükre, már az adósok börtönét is megülték, és Timon úr váltotta ki őket. Ezek az ifjú tékozlók ettől fogva a nagyúrhoz kötötték sorsukat, mintha csak valamilyen közös rokonszenv Timont ellenállhatatlanul vonzaná mindenfajta ilyen pazarlóhoz, ingyenélőhöz, és ha már nem tudták utánozni Timont a gazdagságban, könnyebbnek találták, hogy a tékozlásban kövessék és elherdálják azt, ami nem az övék. Ezek közé a dongólegyek közé tartozott Ventidius is, akinek könnyelmű adósságaiért Timon nemrégen fizetett le öt talentumot.

De a látogatóknak ebben az özönlő áradatában legfeltűnőbbek mégis azok voltak, akik azért jöttek, hogy ajándékaikat felajánlják. Ezek az emberek szerencsének tekintették, ha Timonnak megtetszett egy kutya vagy egy ló, vagy bármiféle silány bútordarab, ami az övék volt. Bizonyos, hogy akármilyen tárgy volt az, ami ilyesféle dicséretben részesült, másnap reggel elküldték Timon úrhoz az ajándékozó bókjaival és mentegetőzésével, amiért olyan méltatlan ajándékot küld. Timon nem tűrte, hogy ajándékokban felülmúlják őt, s ezért az ilyen kutya vagy ló, vagy bármiféle tárgy minden bizonnyal ki tudott csalni bőkezűségéből akár húsz kutyát és lovat is, mindenesetre sokkal nagyobb értékű ajándékot, és ezt épp eléggé tudták ezek az áladományozók is, aminthogy állítólagos ajándékaikkal nem is tettek egyebet, csak bizonyos összeget adtak ki nagy és gyors kamatra. Így történt, hogy Lucius úr nemrégen négy tejfehér, ezüstszerszámú lovat küldött ajándékba Timon úrnak, mert ez a ravasz uraság meghallotta, hogy Timon egy ízben dicsérő megjegyzést tett a lovaira. Egy másik úr, Lucullus pedig ugyanilyen látszólag őszinte ajándékozási kedvből két agarat küldött neki, mert hallotta, hogy Timon megcsodálta e két agár külsejét és gyorsaságát. A nagylelkű úr elfogadta ezeket az ajándékokat, mégcsak nem is gyanította az ajándékozók becstelen szándékát, hanem gazdag viszontajándékkal jutalmazta őket, gyémánttal vagy ékkővel, ami hússzor annyit ért, mint az ő hamis, kufárszándékú adományaik.

Ezek a hitvány emberek néha közvetlenebb módszerrel fogtak munkájukhoz, vaskos és átlátszó ravaszkodással, de a hiszékeny Timon olyan vak volt, hogy ezt sem vette észre. Úgy tettek, mintha csodálnának és bámulnának valamit, ami Timoné volt, valamilyen újabb szerzeményét, és bizonyosak lehettek benne, hogy ez az engedékeny, lágyszívű úr megajándékozza őket a feldicsért holmival, s ezért semmi más szolgálatot nem kellett tenniök egy kis olcsó és nyilvánvaló hízelgésen kívül. Így történt, hogy Timon a minap odaadta az egyik ilyen hitvány úrnak pejparipáját, amin ő szokott lovagolni, csak azért, mert ez az uraság kegyeskedett azt mondani, hogy csinos jószág és jól fut, már pedig Timon tudta, hogy senki sem dicsér igazán olyasmit, amit nem kíván magának. Timon úr barátai érzelmeit saját magáról ítélte meg, s annyira szeretett ajándékozni, hogy királyságokat is szét tudott volna osztani e vélt barátai között, és soha bele nem unt volna az adakozásba.

De azért Timon vagyona nemcsak ezeket az aljas hízelgőket gazdagította. Képes volt nemes és dicséretre méltó tettekre is: amikor egyik szolgája beleszeretett egy gazdag athéni polgár lányába, de nem lehetett rá reménye, hogy el is nyeri, olyan magasan fölötte állt a lány rangban és gazdagságban - Timon úr nagylelkűen három athéni talentumot* ajándékozott szolgájának, hogy vagyonából kiteljék a nászajándék, amit a lány apja megkívánt leendő vejétől. De azért legnagyobbrészt gazfickók és élősdik rendelkeztek a vagyonával, álbarátok, akikről persze nem tudta, hogy csak álbarátok, mert azt gondolta, ha így körülötte rajzanak, bizonyára szeretik is. Minthogy ezek az álbarátok állandóan mosolyogtak rá és hízelegtek neki, Timon bizonyos volt benne, hogy viselkedését minden okos és derék ember helyesli. És amikor mind e hízelgők és hamis barátok között lakomázott, miközben ezek fölették őt, és vagyonát apasztották az egészségére és szerencséjére ürített legdrágább borokkal - Timon nem tudta megkülönböztetni a jó barátot a hízelgőtől, s elvakult szeme büszke volt e látványra, és megnyugtató érzés volt neki, hogy ez a sok ember mint testvér rendelkezik egymás vagyonával - bár egyedül az ő vagyona viselte mind e költségeket -, és örömmel legeltette tekintetét ezen az igazán ünnepélyes és, mint ő hitte, testvéri összejövetelen.

De miközben így túltett magán a Jóságon is, és úgy szórta vagyonát, mintha csak Plutus, az arany istene lett volna a tiszttartója, szóval, miközben ilyen gondtalanul és gátlás nélkül folytatta életmódját, s annyira nem törődött a költségekkel, hogy nem is érdekelte, bírja-e mindezt, és nem is hagyta abba ezt a túláradó tobzódást - gazdagságának, amely mégsem volt végtelen, szükségképpen szét kellett olvadnia e határtalan tékozlástól. De ki mondja ezt meg neki? Hízelgői? Azoknak az volt az érdekük, hogy Timon szeme ne nyíljon fel. Hiába igyekezett derék intézője, Flavius, eléje tárni helyzetét, átnyújtani számadásait, hiába kérte őt, könyörgött neki olyan tolakodóan, hogy az bármely más esetben már modortalanság is lett volna egy szolga részéről, hiába kérlelte könnyekkel a szemében, hogy tekintsen bele ügyeinek állásába. Timon mindig elhárította őt magától, valami másra fordította a szót, mert senki sem olyan süket a figyelmeztetésre, mint az elszegényedő gazdagság, senki sem berzenkedik jobban az ellen, hogy felismerje saját helyzetét, senki sem olyan hitetlen a valóság előtt, senki sem tagadja makacsabbul az ügyek fordulását. Ez a derék intéző, ez a becsületes ember, amikor Timon nagy házának minden termét betöltötték a gazdája költségén költekező dorbézolók, amikor a padló sírt a részegen ömlő bortól, mikor minden teremben fény lángolt, zene és mulatozás visszhangzott, gyakran vonult vissza valamely magányos zugba, és ott sírt, hevesebben, mint ahogy odabent a bor ömlött a csapravert hordókból, ura őrült pazarlásának láttán, és elgondolta, hogy ha tűnik a pénz, mely fizet érte, tűnik szava a hozsannának, hé-hoppra éh-kopp jön, és ha majd egyet borzong a tél, eltűnik a legyek hada is.

De eljött az idő, amikor Timon nem zárhatta be többé fülét e hűséges intéző jelentései elől. Pénzre volt szüksége, s amikor parancsot adott Flaviusnak, adja el e célból valamelyik birtokát, Flavius közölte vele, amit hiába igyekezett azelőtt többször is megmondani neki, hogy birtoka legnagyobb részét máris eladták vagy elzálogosították, s hogy mindaz, ami megmaradt, nem elég ahhoz, hogy adósságának felét kifizesse.

Timon megdöbbent a jelentés hallatára, és hevesen így válaszolt:

- Földjeim Athéntól Lakedaimonig terjednek.

- Ó, jó uram - mondta Flavius -, az egész világ sem több egy világnál, és megvannak a maga határai. Ha minden a tied volna, és elvihetné egy lehelet, milyen hamar túladnál rajta.

Timon azzal vigasztalta magát, hogy nem volt rossz szándékú a költekezése, és ha oktalanul szórta is szét a vagyonát, nem azért tette, hogy bűneit táplálja, hanem hogy barátainak szerezzen örömet, s arra kérte a jószívű, zokogó intézőt, vigasztalódjék meg, és legyen bizonyos abban, hogy ura nem szenvedhet szükséget, amíg ilyen sok nemes barátja van. Ez az elvakult nagyúr azzal áltatta magát, hogy egyebet sem kell tennie, mint kölcsönért küldeni szolgáit, és e szorongatott helyzetében éppúgy felhasználhatja mindazoknak a vagyonát, akik valaha is részesültek az ő bőkezűségében, mintha saját pénzéről volna szó. Aztán derűs tekintettel, mintha csak bizalommal nézne a próba elé, elküldte szolgáit Lucius úrhoz, Lucullus és Sempronius úrhoz, csupa olyan emberhez, akiket a múltban minden mérték és meggondolás nélkül elárasztott ajándékaival, és Ventidiushoz is, akit nemrég szabadított ki a börtönből azzal, hogy megfizette adósságait, és aki apja halála után most nagy vagyon birtokába jutott, s minden módja megvolt rá, hogy Timon szívességét viszonozza. Az volt küldönceinek megbízása, kérjék vissza Ventidiustól az öt talentumot, amit kifizetett érte, és e nemes urak mindegyikétől kérjenek kölcsön ötven talentumot. Timon egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ezek az urak hálából ötszázszor ötven talentummal is rendelkezésére állnak, ha szüksége lesz rá.

Lucullushoz fordultak legelőször. Ez a hitvány úr éjszaka ezüst tálról és serlegről álmodott, és amikor Timon szolgáját jelentették, mocskos lelke azt sugallta neki, hogy most bizonyára beteljesül az álma, és Timon éppen ilyen ajándékot küld neki. De amikor megértette, miről is van szó, hogy Timonnak pénzre van szüksége - üres, vizenyős barátsága egész valójában megmutatkozott: számtalan fogadkozással bizonygatta a szolgának, hogy ő már régóta előre látta ura vagyonának romlását, sokszor el is ment hozzá ebédelni, csakhogy erről beszéljen vele, aztán vacsorára újra elment, és igyekezett rávenni a takarékosságra, de hiába járt, Timon nem fogadta meg sem tanácsait, sem figyelmeztetéseit. Ebből igaz is volt annyi, hogy Lucullus állandó részvevője volt Timon lakomáinak, fontosabb ügyekben is élvezte bőkezűségét, de már az, hogy valaha is ilyen szándékkal ment el hozzá, vagy éppen jótanácsot adott Timonnak, vagy korholta őt -, ez hitvány hazugság volt, és ezt még azzal tetézte, hogy aljas módon megvesztegetéssel rá akarta bírni a szolgát, menjen haza, és mondja meg urának, hogy őt, Lucullust, nem találta otthon.

Éppilyen kevés sikerrel járt az a küldönc, aki Lucius urat kereste föl. Ez a hazug úriember dagadtra ette magát Timon asztalánál, és szinte pukkadásig gazdagodott Timon ajándékaitól, amikor azonban látta, hogy megfordult a szél, s ennyi bőkezűség forrása hirtelen kiapadt, eleinte alig akarta elhinni; de amikor megerősítették a hírt, nagy szánakozást színlelt, amiért nincs módjában Timon úr szolgálatára állni, mert szerencsétlenségére - persze ez is szemenszedett hazugság volt - egy nappal előbb nagy beszerzést eszközölt, és ezért jelenleg nem tud megmozgatni semmi pénzt; címeres baromnak nevezte magát, amiért megfosztotta magát attól a lehetőségtől, hogy ilyen jó barátján segítsen, és élete legnagyobb csapásai közé sorozta, hogy ilyen kitűnő úrnak nem állhat rendelkezésére.

Ki is nevezhet valakit barátjának, aki egy tálból mártogat vele? De hát ilyen anyagból gyúrtak minden talpnyalót. Timon mindenkinek emlékezetében úgy élt, mint aki valóságos apja volt Luciusnak, az ő erszénye tartotta fenn Lucius hitelét, az ő pénzéből fizették szolgáinak bérét, abból fogadták fel a munkásokat is, hogy verítékezve építsék fel a szép házakat, amikre Lucius gőgjének szüksége volt, és most mégis - ó, micsoda szörnyeteggé válik az ember, amikor hálátlannak mutatkozik! - ez a Lucius megtagadott Timontól olyan összeget, amely Timon ajándékaival összehasonlítva kevesebb volt annál, amit irgalmas szívű emberek koldusoknak adnak.

Sempronius és valamennyi pénzimádó nagyúr, akihez Timon sorra fordult, ugyanilyen kitérő vagy egyenesen tagadó választ adott; még Ventidius, az adósok börtönéből kiváltott és most már gazdag Ventidius sem volt hajlandó kisegíteni öt talentum kölcsönnel, ugyanannyival, amennyit Timon nem is kölcsön adott, hanem nagylelkűen neki ajándékozott szorongatott helyzetében.

Most aztán Timont szegénységében éppúgy elkerülték, mint amennyire gazdagságában körülrajongták és tisztelegtek nála. Ugyanazok az ajkak, amelyek azelőtt leghangosabban magasztalták, s kikürtölték nagylelkűnek, adakozónak, bőkezűnek, most minden szégyenkezés nélkül ugyanazt a nagylelkűséget mint ostobaságot, ugyanazt a bőkezűséget mint tékozlást becsmérelték, pedig ez a nagylelkűség éppen abban volt legostobább, hogy ilyen méltatlan lényekre pazarolta magát. Timon fejedelmi palotája most már elhagyatottan állt, utált, gyűlölt hellyé változott, olyan hellyé, amelyet az emberek elkerülnek, nem úgy, mint régen, amikor minden járókelőnek meg kellett állnia, élvezni a palota borát és finom étkeit. Most nem lakomázó, mulatozó vendégek tolongtak benne, hanem türelmetlen és zajongó hitelezők, uzsorások, zsarolók foglalták el, vadul és türelmetlenül követelőztek, kötelezvényeket, kamatokat, zálogleveleket emlegettek, csupa kőszívű ember, semmiféle adósságot nem akartak elengedni, haladékot sem adtak rá, úgyhogy Timonnak most már a háza lett a börtöne, se ki, se be nem mehetett miattuk, egyik az ötven talentum követelését kérte tőle, másik ötezer tallérról hozott számlát. Ha Timon cseppenként akarta volna vérét ontani, hogy kifizesse vele hitelezőit, nem lett volna elég vér a testében, hogy mindezt cseppenként lerója.

Ügyeinek e kétségbeejtő és nyilvánvalóan gyógyíthatatlan állapotában az emberek szemét hirtelen új és hihetetlen sugárzás lepte meg, amit ez a leszálló nap bocsátott ki magából. Timon úr még egyszer lakomát adott, és erre meghívta szokott vendégeit, az urakat, a hölgyeket, mindenkit, aki előkelő vagy divatos volt Athénben. Eljött Lucius és Lucullus úr, Ventidius és Sempronius úr, és mind a többi. Ki lehetett volna szomorúbb, mint most ezek a csúszó-mászó nyomorultak, amikor úgy látták, hogy Timon úr szegénysége csak színlelés volt - legalábbis ők úgy gondolták -, s csak arra jó, hogy próbára tegye szeretetüket? Bosszankodva gondolták végig, hogy nem láttak át idejében ezen a cselfogáson, s nem éltek azzal az olcsó alkalommal, hogy lekötelezhették volna a nagyurat. De ki örülhetett volna náluk jobban, amikor látták, hogy a nemes nagylelkűségnek ez a kútforrása, amelyről azt hitték, már kiapadt, most mégis üdén csörgedezik? Eljöttek hát a legmélyebb bánat és szégyen színlelésével, fogadkozásával, kifejezéseivel, amiért olyan szerencsétlenek voltak, és amikor őméltósága hozzájuk küldött, nem rendelkeztek annyi pénzzel, hogy szívességet tehettek volna ilyen kitűnő barátjuknak. De Timon arra kérte őket, szót se vesztegessenek az ilyen semmiségekre, mert ő már teljesen meg is feledkezett róla. És ezek az aljas csúszó-mászó urak, akik szükségében megtagadták tőle a pénzt, nem tudtak lemondani arról, hogy jelen ne legyenek visszatérő jólétének e föllobbanásánál. Mert a fecske nem követi örömestebb a nyarat, mint az ilyen természetű emberek a nagyok jószerencséjét, de a telet se kerüli örömestebb, mint ahogy ezek visszariadnak a balsors első megjelenésétől: ilyen nyári madár az ember.

Most azonban zeneszó mellett, nagy pompával asztalra tálalták a gőzölgő tálakat, a vendégek alig csodálkozhattak el azon, honnan is telik a csődbejutott Timonnak ilyen költséges lakomára; volt, aki alig hihetett a szemének és azt sem tudta, valóság-e vagy álom a jelenet, amit maga előtt lát. Ekkor adott jelre fölfedték a tálakat, és kiderült Timon szándéka: a változatos és ritka ínyencségek helyett, amiket vártak, s amiket Timon fényűző asztala hajdan olyan bőségesen kínált a vendégeknek, most e tálak fedői alól Timon szegénységéhez illő fogás tűnt elő, mégpedig semmi egyéb, csak egy kis gőz és langyos víz, méltó lakoma e pofabarátok csürhéjének, akiknek fogadkozása nem egyéb gőznél, szívük pedig langyos és síkos, mint a víz, amellyel Timon csodálkozó vendégeit üdvözölte, így szólván nekik:

- Vegyétek le a fedőket! Lefetyeljetek, kutyák!

És mielőtt magukhoz térhettek volna meglepetésükből, Timon arcukba fröcskölte a vizet, hogy elegük legyen belőle, a tálakat és minden egyebet pedig az urakhoz és a hölgyekhez vágta, akik most tolongva rohantak ki, és sebtiben kapkodtak kalapjuk után. Nagyszerű zűrzavar volt ez, Timon követte őket, és még utánuk is kiáltozott, hogy minek tartja őket:

- Édes gyilkosok, mosolygó herék, nyájas bestiák, szerencse bohócai, koncpártiak, nyári legyek!

A vendégek kifelé tolongtak, hogy megszabaduljanak Timontól, és nagyobb örömmel hagyták el a házat, mint ahogy beléptek; volt közöttük, aki a kapkodásban elvesztette ruháját és kalapját, más az ékszereit, de mindenki boldog volt, hogy megmenekült egy ilyen őrült nagyúrnak színe elől, és nem válik nevetségessé Timon gúnylakomájától.

Ez volt az utolsó lakoma, amit Timon valaha is adott, s e lakomán búcsút mondott Athénnak és az emberek társaságának. Utána bevette magát az erdőbe, hátat fordított a gyűlölt városnak és az egész emberiségnek, azt kívánta, bár omlanának össze ennek az utálatos városnak falai, dőlnének a házak tulajdonosaikra, azt kívánta, hogy minden nyavalya, ami csak megfertőzte az emberiséget, a háború, a zűrzavar, szegénység, dögvész látogassa lakosait, s arra kérte az igazságos isteneket, tegyenek tönkre minden athénit, ifjút is, öreget is, magasrangút is, alacsony sorsút is, s e kívánságai után elment az erdőbe, s azt mondta, hogy ott a legvadabb fenevad is sokkal emberibb lesz, mint az emberek. Letépte magáról ruháit, hogy nyoma se maradjon rajta az emberi divatnak, egy barlangot ásott magának lakhelyül, magányosan élt, vadállat módjára, fák gyökereit ette, vizet ivott hozzá, menekült embertársainak még ábrázatától is, mert szívesebben gyűlt volna egy csordába a fenevadakkal, akik ártalmatlanabbak és barátságosabbak az embernél.

Micsoda változás a gazdag Timon úrtól, az emberiség szemefényétől a meztelen Timonig, az embergyűlölő Timonig! Hol maradtak hízelgői? Hol maradt cselédsége, kísérete? Talán a durva szél lesz lármás inasa és megmelegíti ingét? Talán a mohos fa, mely túléli a sast, az jár nyomában, hogy ugorjon, ha int? A hideg, jégkérgű patak tán korhelyleves lesz reggel Timon szájának a csömör éjre? Vagy a vad erdőkben élő lények jönnek hozzá, hogy kezét nyalják és hízelegjenek neki?

Így történt egy nap, amikor éppen gyökerekért, szegényes táplálékért ásogatott, hogy ásója valamilyen kemény tárgyba ütközött, amiről kiderült, hogy arany, mégpedig nagy halom arany, melyet valamilyen zsugori ásott el vész idején, s úgy gondolta, visszajön kincséért s előhúzza börtönéből, de meghalt, mielőtt erre alkalmat talált, és titkát nem bízta rá senkire. Így tehát az arany nem okozva se jót, se rosszat, itt nyugodott a földnek, szülőanyjának méhében, mintha sohasem került volna onnan elő mindaddig, amíg Timon véletlenül bele nem ütközött ásójával, és még egyszer napfényre nem hozta.

Nagy tömeg kincs volt ez, s ha Timon lelke a régi lett volna, ez a kincs elegendő lett volna arra, hogy megint barátokat és hízelgőket vásároljon rajta magának; Timon azonban beleunt ebbe a hamis világba, s az arany látványa méreg volt az ő szemének. Már vissza is helyezte volna a földbe, de ekkor eszébe jutott, milyen végtelen bajokat okoz az emberiségnek az arany, hogy az arany hajszolása rablást, elnyomást, igazságtalanságot, megvesztegetést, erőszakot és gyilkolást idéz elő az emberek között, gyönyörűséggel képzelte el magának - olyan gyökeresen gyűlölte saját fajtáját -, hogy e halom aranyból, melyet ásás közben felfedezett, még valamilyen balsors fakadhat az emberiség gyötrésére. Éppen ekkor katonák vonultak át az erdőn, közel az ő barlangjához, s kiderült, hogy az athéni hadvezérnek, Alkibiadesnek seregéből valók. Alkibiades valamilyen sérelem miatt megharagudott Athén szenátoraira - mert az athéniek mindig híresek voltak arról, hogy hálátlan nép, és mindig megsérti legjobb vezéreit és barátait -, és ugyanannak a diadalmas hadseregnek az élén, amelyet valaha Athén védelmében vezérelt, most Athén ellen vonul.

Timonnak tetszett ez az ügy, s hadvezérüknek ajándékozta az aranyat, katonáinak zsoldjára, s ezért nem kért tőle más szolgálatot, csak hogy győzelmes hadserege rombolja le Athént földig, és égesse, vágja, gyilkolja minden lakóját, ne kímélje a fehér szakállú öreget, mert uzsorás, sem a látszólag ártatlanul mosolygó csecsemőt, mert, így mondta, ha életben marad, felnövekszik és áruló lesz belőle - hanem rakjon páncélt szemére és fülére minden olyan látvánnyal vagy hanggal szemben, ami részvétet kelthet benne. És ne engedje, hogy a szűzek, kisdedek, anyák sírása meggátolja abban, hogy nagy általános öldöklést rendezzen a városban, hanem győzelmében pusztítsa el mindet. Az istenekhez pedig azért imádkozott, hogy majd ha Alkibiades meghódította Athént, pusztítsák el őt, a hódítót is: ilyen feneketlenül gyűlölte Timon Athént, az athéniakat és az egész emberiséget.

Miközben ilyen elhagyatottan élte inkább állati, mint emberi életét, egy nap hirtelen az a meglepetés érte, hogy egy férfi állt megdöbbenten barlangja bejáratánál. Flavius volt ez, a derék intéző, akit szeretete és rajongása ura iránt arra indított, hogy fölkeresse nyomorult lakásában, s felajánlja neki szolgálatait. S amikor megpillantotta urát, a valaha nemes Timont ebben a nyomorúságos helyzetében, pőrén, ahogy született, amint vadak módjára élt a vadak között, s olyan volt, mint önmagának szomorú romhalmaza és a hanyatlás emlékműve -, a derék szolga annyira meghatódott, hogy szótlanul állt, elfogta a rémület, és egészen megzavarodott. S amikor végre szólni tudott, szavai könnyekbe fúltak, úgyhogy Timon alig tudta felismerni, s csak nagy nehezen értette meg, hogy azért jött el - rácáfolva Timonnak az emberiségről szerzett tapasztalataira -, mert nyomorult helyzetében fel akarta neki ajánlani szolgálatait.

De minthogy Flavius emberi alakot viselt, Timon árulót gyanított benne, könnyeiről azt hitte, csak hamis könnyek, a derék szolga azonban annyi tanújelét adta valódi hűségének, és megértette Timonnal, hogy csak a szeretet és a buzgó kötelességtudás hozta el ide hajdani, kedves gazdájához, hogy Timon kénytelen volt elismerni: mégis van a világon egyetlen tisztességes ember. De minthogy ennek is emberalakja volt, Timon nem tudott iszonyodás nélkül emberarcra nézni, nem tudta utálkozás nélkül hallani az ember ajkán kiejtett szavakat, így hát ez az egyetlen becsületes ember is kénytelen volt eltávozni Timontól csak azért, mert ember volt, és hiába volt a szíve gyöngédebb és résztvevőbb, mint az embereké általában, mégis csak az ember utált alakját és ábrázatát viselte.

De ennél a szegény intézőnél előkelőbb látogatók készültek megzavarni Timon magányának vad nyugalmát. Mert elérkezett az a nap, amikor Athén hálátlan urai szívből megbánták az igazságtalanságot, amit a nemes Timonnal szemben elkövettek. Alkibiades mint egy felingerelt vadkan dühöngött a város falai előtt, és heves ostroma azzal fenyegetett, hogy porba sújtja a szép Athént. Ekkor feltámadt feledékeny lelkükben Timon úr hajdani vitézségének és hadvezéri tudásának emlékezete. Timon ugyanis Athén hadvezére volt a letűnt időkben, vitéz és tapasztalt katona, s az athéniek közül egyedül őt tartották képesnek arra, hogy szembeszálljon olyan ostromló sereggel, amilyen fenyegette őket, vagy hogy visszaűzze Alkibiades dühös rohamait.

Ebben a végső bajban a szenátorok követséget választottak, hogy tisztelegjenek Timonnál. Hozzámentek szorongatott helyzetükben, hozzá, aki iránt nem nagy tiszteletet tanúsítottak akkor, amikor ő került szorongatott helyzetbe. Annak az embernek a hálájára számítottak, akit megbántottak, mintha saját rendkívül szeretetlen és könyörtelen bánásmódjuk következtében igényt tarthattak volna az ő segítségére.

Most hát komolyan kérték, könnyek közt könyörögtek neki, térjen vissza, és mentse meg azt a várost, amelyből nemrég az ő hálátlanságuk űzte el; most gazdagságot, hatalmat, rangot ajánlottak fel neki elégtételül az elszenvedett méltatlanságért, általános megbecsülést és általános szeretetet; felkínálták neki saját személyüket, életüket, vagyonukat, ha visszajön, és megmenti őket. De Timon, a pőre, Timon, az embergyűlölő nem volt többé Timon úr, a bőkezűség ura, a vitézség virága, Athén védelme háborúban és dísze békében. Ha Alkibiades kardélre hányja honfitársait, Timont az nem érdekli. Ha dúlja a szép Athént, s lemészárolja benne az öregeket és a gyerekeket, Timon annak csak örül. Ezt mondta nekik, s még azt is, hogy a garázda táborban nem akad olyan rossz dikics, hogy többre ne becsülje, mint Athénban a legtisztesebb torkot.

Mindössze ez volt a válasz, amire Timon a könnyező, csalódott szenátorokat méltatta. De búcsúzáskor arra kérte a szenátorokat, üdvözöljék nevében honfitársait és mondják meg nekik, hogy bánatuknak és félelmüknek könnyítésére, s a vad Alkibiades dühének elhárítására csak egy mód van, amit ő szívesen közölne is kedves honfitársaival, mert örömest tenne nekik halála előtt még egy szívességet. E szavak hallatára némileg visszatért az élet a szenátorokba s azt remélték, hogy Timon újra szívébe zárta honfitársait. Timon ekkor azt mondta nekik, hogy az ő barlangja közelében áll egy fa, amelyet hamarosan ki fog vágni, ezért hát meghívja minden rendű és rangú athéni barátját, aki szabadulni akar a félelemtől, jöjjön és kóstolja meg e fa gyümölcsét, mielőtt még ő, Timon kivágja. Ezzel azt akarta mondani, jöjjenek el és kössék fel magukat a fára, így szabaduljanak meg a félelemtől.

Valamennyi nemes nagylelkűsége után ez volt az utolsó szívesség, amit Timon az emberiség iránt tanúsított, és ez volt az utolsó alkalom, hogy honfitársai láthatták, mert néhány nap múlva egy szegény katona haladt el a tengerparton, nem messze attól az erdőtől, ahol Timon lakott, s egy sírt látott a tenger partján, ami azt hirdette, hogy e halom alatt nyugszik Timon, az embergyűlölő, aki »míg élt, gyűlölt minden élő embert, s haldokolva azt kívánta, dögvész pusztítson el minden megmaradt gazembert!«

Vajon Timon maga vetett-e véget életének, vagy pedig belehalt a merő életunalomba és ember-undorába - ez nem derült ki, de mindenki csodálta sírfeliratát és következetes halálát. Úgy halt meg, mint ahogy élt, mint embergyűlölő, és akadt, aki még abban is célzást látott, hogy a tengerpartot választotta temetkezőhelyéül, mert a hatalmas tenger örökké ott sír a sírja fölött, mintegy megvetésül a képmutató, hazug emberiség mulandó, üres könnyei iránt.



* ókori pénzegység
 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
Vízkereszt, vagy amit akartok
  2012-12-05 12:16:32, szerda
 
 


Vízkereszt, vagy amit akartok

Sebastian és húga, Viola, egy messalénei úrfi meg kisasszony ikrek voltak, és - ami egyenesen csodaszámba ment - születésüktől fogva annyira hasonlítottak egymáshoz, hogyha nem öltöztek volna másféle ruhákba, nem is lehetett volna őket egymástól megkülönböztetni. Ugyanegy órában születtek, és ugyanegy órában jutottak életveszedelembe, mert amikor egyszer éppen tengeri úton jártak, hajótörést szenvedtek Illyria partján. A hajó, amelyen utaztak, egy heves viharban sziklához csapódott, s utasaiból csak igen kevesen menthették meg életüket. A kapitány néhány megmenekült hajóssal egy kis csónakban szárazföldet ért, és a többiekkel együtt Violát is épségben partra szállította, ott azonban a szegény hölgy ahelyett, hogy szabadulásán örvendezett volna, bátyja elvesztésén kezdett keseregni, a kapitány azonban vigasztalásul azzal nyugtatta meg őt, hogy a hajótöréskor látta, amint bátyja egy erős árbocrúdba kapaszkodik, és ameddig még távolról szemmel követhette, fenn is tudta magát tartani a hullámok fölött. Violát nagyon megvigasztalta a remény, amit ebből az elbeszélésből merített, s ezután már azon kezdett gondolkozni, mihez is kezdjen egy idegen országban, ennyire távol otthonától. Megkérdezte hát a kapitányt, ismerős-e Illyriában?

- Hogy én, kisasszony? - felelte a kapitány. - Hisz itt születtem, itt neveltek, még három óra járás sincs e helytől.

- S ki itt az úr? - kérdezte Viola.

A kapitány elmondta neki, hogy Illyriában Orsino uralkodik; egy jellemre s névre egyaránt nemes herceg. Viola megjegyezte, hogy atyja is említette Orsinót, aki akkor még nőtlen volt.

- Még most is az - mondta a kapitány -, vagy az volt még egy hónap előtt, mikor elmentem innen, s akkor frissiben suttogták éppen (hisz jól tudod, urakról pletykál mindig a nép), hogy Orsino a szép Oliviának udvarol, egy erényes, ifjú hölgynek, egy gróf lányának. A gróf egy éve halt meg, és fiát rendelte lánya mellé gyámnak, de nemrég meghalt ő is, és Olivia, azt mondják, annyira szerette bátyját, hogy megesküdött, a jövőben látni sem akar férfit, nemhogy fogadni őket.

Violát magát is éppen ennyire lesújtotta bátyjának elvesztése, s ezért azt kívánta, bárcsak ennek a hölgynek a társaságában élhetne, aki olyan gyöngéden gyászolja fivére halálát. Megkérdezte a kapitányt, nem tudná-e bemutatni Oliviának, mondván, hogy szívesen szolgálná ezt a hölgyet. De a kapitány azt felelte, ezt nehezen tudná nyélbe ütni, mivel Olivia kisasszony bátyja halála óta senkit sem hajlandó házába fogadni, még magát a herceget sem. Viola ekkor más tervet eszelt ki, mégpedig azt, hogy férfiruhában, mint apród szolgálja Orsino herceget. Különös szeszély volt egy ifjú hölgytől, hogy férfiruhába öltözik, és fiúnak adja ki magát, de az ifjú és rendkívüli szépségű Violának mentségéül szolgálhat elhagyatott és gyámoltalan helyzete egy idegen országban.

Viola látta, hogy a kapitány becsületesen viselkedik, és barátságos érdeklődést tanúsít az ő sorsa iránt, ezért hát közölte vele tervét, s a kapitány készségesen ajánlkozott, hogy segíti benne. Viola pénzt adott neki, és utasította, hogy szerezzen neki kellő öltözetet, és rendeljen neki ugyanolyan színű és szabású ruhákat, amilyeneket bátyja, Sebastian szokott viselni. Amikor azután felvette férfiöltözetét, hajszálra olyan volt, mint a bátyja, aminek következtében furcsa tévedések eredtek abból, hogy felcserélték őket egymással, mert, mint nemsokára látni fogjuk, Sebastian is megmenekült.

Viola jóbarátja, a kapitány, aki ezt a csinos hölgyet úriemberré alakította át, valamennyire bejáratos volt az udvarnál, és sikerült neki Violát Cesario álnéven Orsino hercegnek bemutatni. A hercegnek nagyon megtetszett e csinos ifjú beszéde és kellemes viselkedése, s Cesariót apródjai közé fogadta, mert éppen ezt a tisztséget kívánta elnyerni Viola, aki olyan híven teljesítette az új állásával járó kötelességeit, s olyan készséges figyelmet és hűséges ragaszkodást tanúsított ura iránt, hogy csakhamar a herceg kedvenc kísérője lett. Orsino bizalmasan beavatta Cesariót Olivia kisasszony iránt érzett szerelmének egész történetébe. Elmondta Cesariónak, milyen régóta és sikertelenül udvarol a grófnőnek, aki visszautasította hosszan tartó szolgálatát, megveti személyét, nem hajlandó színe elé bocsátani, s a nemes Orsino, szerelmében e hölgy iránt, aki olyan szívtelenül bánt vele, abbahagyta a vadászatot s mindazt a férfias mulatságot, amiben gyönyörködni szokott, nemtelen lomhaságban töltötte óráit, lágy zenék, gyöngéd dalok és szenvedélyes, szerelmes énekek nőies hangjait hallgatta, elhanyagolta azoknak a bölcs és tanult uraknak társaságát, akikkel érintkezni szokott, és egész nap az ifjú Cesarióval társalgott. Ezek a komoly udvaroncok kétségkívül úgy gondolták, hogy Cesario nem megfelelő társaság az ő hajdan nemes uruknak, a nagy Orsino hercegnek.

Veszedelmes dolog, ha fiatal lányok csinos fiatal hercegek bizalmasaivá lesznek - ezt csakhamar, nagy bánatára, Viola is tapasztalta, mert miközben Orsino elmondta neki, mit szenved Oliviáért, Viola azonnal ugyanazt a szenvedést érezte a herceg iránti szerelmében, és nagy csodálkozást keltett benne, hogy Olivia képes így semmibe venni ezt az ő páratlan urát és gazdáját, akire, úgy érezte, senki sem nézhet a legmélységesebb bámulat nélkül. Összeszedte hát bátorságát, elkezdett gyengéden arra célozgatni Orsino előtt, milyen kár, hogy olyan hölgyet szeret, aki ilyen vak az ő kitűnő tulajdonságaira. Így beszélt:

- Ha egy hölgy éppúgy szeretne téged, uram, ahogyan te szereted Oliviát (és talán van is ilyen hölgy), te pedig nem tudnád viszonozni szerelmét, nem mondanád-e meg neki, hogy nem tudod őt szeretni, neki pedig nem kéne-e beérnie ezzel a válasszal?

De Orsino nem fogadta el ezt az érvelést, mert tagadta, hogy bármilyen nő képes úgy szeretni, ahogyan ő szeret. Azt mondta, női szív nincs olyan erős, hogy ekkora szerelmet kibírjon, ezért hát nem is lehet semmiféle nőnek őiránta érzett szerelmét azzal a szerelemmel összehasonlítani, ahogyan ő szereti Oliviát. Viola ugyan a legmélyebb hódolattal hajolt meg a herceg véleménye előtt, mégis kénytelen volt azt gondolni, hogy ez nem egészen igaz, mert úgy hitte, az ő szíve éppúgy csordultig van szerelemmel, mint Orsinóé, így szólt tehát:

- Ó, de én tudom, uram.

- Mit tudsz te, Cesario? - kérdezte Orsino.

- Tudom, hogy férfit hogyan szeret a nő, s hogy a nők szíve éppoly hű, mint a miénk. Atyámnak volt egy lánya, s úgy imádott egy férfit, ahogy talán, ha én nő lennék, én imádnám fenségedet.

- S története? - kérdezte Orsino.

- Üres lap, uram - felelte Viola -, ő sosem szólt szerelméről, de titka, mint bimbót a féreg, úgy elhervasztotta arcát, úgy epedt, és zöld és sárga mélabúval ült mosolyogva bánatán, mint a türelem szép emlékszobra.

A herceg kérdezősködött, vajon ez a hölgy belehalt-e szerelmébe, de Viola kitérő feleletet adott erre a kérdésre, hiszen csak kitalálta ezt a történetet, pusztán azért, hogy olyan szavakat mondhasson, ami kifejezi az ő Orsinóért szenvedett titkos szerelmét és néma bánatát.

Miközben így beszélgettek, belépett egy úr, akit a herceg küldött Oliviához, s ezzel tért vissza:

- Bocsáss meg, hercegem, de nem fogadtak, hanem komorna jött ki, és így üzent a hölgy: »Hét évig még maguk az elemek se lássák arcát leplezetlenül; mint zárdaszűz elfátyolozva jár, s szobáját majd naponta öntözi sósvízű könnyel. És mindezt miért? Hogy bátyja holt szeretetét híven és frissen őrizhesse bús szívében.«

E szavak hallatára a herceg felkiáltott:

- Ó, milyen érzékeny mívű szív lehet, mely így adózik egy fivérnek is! Hogy fog szeretni ő, ha dús arany nyíl pusztít el majd minden más érzést, ami benne él! - Aztán így szólt Violához: - Hiszen tudod, Cesario, neked elmondtam szívem minden titkát. Menj hát, derék fiú, menj Olivia házához. Ne tűrd, hogy visszautasítsanak, állj a ház előtt, és mondd, hogy küszöbére nő a lábad, míg meg nem hallgat.

- S ha szólhatok vele, uram, mit mondjak akkor? - kérdezte Viola.

- Ó, akkor - felelte Orsino - tárd ki szívem szenvedélyét. Döbbentsd meg őt tiszta hűségemmel. Ez a szerep illik hozzád, és jobban figyel majd rád, épp mert ifjú vagy, s nem férfias képű és komor követ.

Viola tehát elment, de nem szívesen vállalta ezt az udvarlást, mert arra kellett rábírnia egy hölgyet, legyen a felesége annak a férfiúnak, akihez ő szeretett volna férjhez menni. De ha már elvállalta az ügyet, hűségesen el is járt az érdekében, és Olivia hamarosan meghallotta, hogy egy ifjú áll a kapujában, aki ragaszkodik hozzá, hogy színe elé bocsássák.

- Mondtam neki - adta elő az udvarmester -, hogy beteg vagy; azt mondja, hogy tudta, s épp ezért akar beszélni veled. Mondtam neki, hogy alszol, de nyilván ezt is tudta, mert most épp ezért akar veled beszélni. Mit mondjak hát neki, úrnőm? Megadja ez a választ minden kifogásra, és azt mondja, hogy beszélni fog veled, akár akarod, akár nem.

Olivia kíváncsi lett, meg akarta látni, ki lehet ez a nyakas küldönc, s megparancsolta, hogy engedjék be. Arcára vonta fátylát, és azt mondta, még egyszer meghallgatja Orsino követét, mert tolakodása következtében nem kételkedett benne, hogy a hercegtől jött. Viola belépett a legférfiasabb arckifejezéssel, amire csak képes volt, s a nagyúri apródok finom udvaronc nyelvét utánozva, így szólt az elfátyolozott hölgyhöz:

- Ragyogó, finom, páratlan szépség, kérlek, mondd meg nekem, hogy ki e ház úrnője, mert én nem ismerem. És nem szeretném hiába elmondani beszédemet, mert egyrészt nagyszerűen megszerkesztettem, másrészt nagy fáradsággal meg is tanultam, és kívülről tudom.

- Honnan jössz, uram? - kérdezte Olivia.

- Nem nagyon mondhatok többet, mint amit megtanultam - felelte Viola -, s e kérdésre nincs felelet a szerepemben.

- Színész vagy? - kérdezte Olivia.

- Nem vagyok - felelte Viola -, és mégsem vagyok az, akit megjátszom -, ezen azt értette, hogy nő létére úgy tesz, mintha férfi volna. És megint megkérdezte Oliviától, vajon ő maga-e a ház úrnője?

Olivia azt felelte, hogy igen, ő az, s ekkor Viola, akit a kíváncsiság inkább arra hajtott, hogy meglássa vetélytársnőjének arcvonásait, mintsem hogy siessen átadni ura üzenetét, így szólt:

- Kedves hölgyem, mutasd meg arcodat.

Olivia nem húzódott attól, hogy teljesítse ezt a merész kérést, mert ez a gőgös szépség, akit Orsino herceg oly régóta hiába szeretett, első látásra szenvedélyre gyulladt a vélt apród, a szerény Cesario iránt.

Amikor Viola arra kérte, hogy megláthassa arcát, Olivia így felelt:

- Tán megbízott a gazdád, hogy arcommal tárgyalj? - s ekkor megfeledkezve arról az elhatározásáról, hogy hét hosszú évig elfátyolozottan jár, fellebbentette fátylát, s így szólt:

- De nem baj, félrevonom a függönyt, és megmutatom neked a képet. Hát nem jól fest?

Viola így felelt:

- Híven kevert szépség ez, pirosát és fehérét a természet ügyes keze festette. Milyen kegyetlen vagy te, hölgy, ha bájaidat a sír így elnyeli, és nem hagysz élő emléket magadról.

- Ó, ne hidd, uram, nem leszek én ilyen kőszívű - felelte Olivia. - Különféle kimutatásokat készítek majd a szépségemről. Gondosan leltározom ekképpen: item1, két ajak, meglehetősen piros; item, két szürke szem a hozzátartozó pillákkal; item, egy nyak, egy áll és így tovább. Azért küldtek ide, hogy fölbecsülj?

Viola így felelt:

- Átlátok rajtad: szép vagy, csak túl büszke vagy. Uram s gazdám szeret, ó, úgy szeret, hogy akkor is viszonzást érdemelne, ha a szépség királynője volnál, mert Orsino imád, és könnyben fürdik érted arca, sóvárog rád, és forrón sóhajt feléd.

- Urad - mondta Olivia - jól ismeri érzéseimet. Nem tudom szeretni, pedig tudom, erényes és nemes, dúsgazdag, s ifjúsága tiszta, friss, jóhírű, független, tanult s vitéz, termetre, arcra tetszetős személy, mégsem tudom szeretni őt, hiába, s e választ ő már úgyis tudja rég.

- Ha én úgy szeretnélek, mint a gazdám szeret - mondta Viola -, egy fűzfakunyhót tákolnék kapudnál, onnan kiáltanám nevedet, panaszos szonetteket írnék Oliviáról, s zengeném az éj csöndjén is hangosan, visszhangzó dombok között zengeném nevedet, s a pletyka szellők is azt kiáltanák: Olivia! És nem lenne itt nyugalmad, hanem ég, föld és sötétség ostromolna, hogy szánj meg végre engem.

- Te még elérnéd azt is - mondta Olivia. - Származásod?

Viola így felelt:

- Jobb, mint szerencsém, bár a helyzetem jó. Nemes vagyok.

Olivia ekkor vonakodva e szavakkal bocsátotta el Violát:

- Menj vissza uradhoz, szeretni nem tudom, ne küldjön többé, hacsak nem épp te jönnél át megint, s elmondanád, hogy s mint fogadta.

Viola hát eltávozott búcsút mondott a hölgynek, s szép, kőkeblű nőnek nevezte. Amikor már elment, Olivia még mindig az ő szavait ismételgette: »Jobb, mint szerencsém, bár a helyzetem jó. Nemes vagyok.« Hangosan pedig ezt mondta:

- Hogy az vagy, esküszöm. E szó, ez arc, e test, e kéz, e szellem ötágú címert2 ad neked.

Aztán azt kívánta, bár Cesario volna a herceg, s amikor észrevette, milyen gyorsan elhatalmasodott rajta ez a vonzalom, szidta magát hirtelen támadt szerelméért, csakhogy, az a szelíd kárhoztatás, amellyel az emberek saját hibáikat sújtják, rendszerint nem gyökeredzik mélyen, s Olivia, a nemes úrhölgy hamarosan annyira megfeledkezett saját rangja meg az álapród rangja közti különbségről, valamint arról a szűzies tartózkodásról, amely egy úrhölgy jellemének legfőbb ékessége, hogy elhatározta, udvarolni kezd az ifjú Cesario szerelméért, utána is küldött egy szolgát egy gyémánt gyűrűvel, s erre azt az ürügyet találta, hogy az apród hagyta nála, mint Orsino ajándékát. Azt remélte, hogy ha ilyen fortélyosan megajándékozta Cesariót egy gyűrűvel, ezzel némileg elárulja szándékát, és valóban, Viola kezdett is gyanakodni, mert hiszen tudta, hogy Orsino nem küldött vele gyűrűt, s kezdett visszaemlékezni arra, hogy Olivia tekintete és modora milyen bámulatot fejezett ki - ebből azonnal megsejtette, hogy urának úrnője belé szeretett.

- Jaj - mondta -, ez a szegény hölgy jobban tenné, ha egy álomképbe volna szerelmes. Látom már, gonosz ruha az álruha, mert ez az oka annak, hogy Olivia éppen olyan hiábavalóan sóhajtozik énértem, mint én Orsinóért.

Viola visszatért Orsino palotájába, elmondta urának, milyen balsikerrel járt a követség, elismételte Olivia parancsát, hogy a herceg soha többé ne zavarja. De a herceg még mindig nem vesztette el azt a reményét, hogy a gyöngéd Cesario majd idővel ráveheti Oliviát arra, hogy némi irgalmat tanúsítson iránta, ezért hát arra kérte, menjen el hozzá másnap is. Közben, hogy az unalmas várakozási időt elmulassák, azt parancsolta, énekeljék el kedves dalát, s így szólt:

- Ó, jó Cesarióm, amikor tegnap este hallottam ezt a dalt, úgy rémlett, enyhítette kínomat. Figyeld csak, Cesario, milyen régi, egyszerű dal. A napfényben fonó s kötő menyecskék, csipkét verő leányok munka közben éneklik ezt, oly együgyű, nyugalmas, mégis szeretem, mert az ártatlan szerelemről cseng, akár a régi kor.

DAL

Gyere hát, te halál már!
Befed itt feketén ez a föld.
Te tűnő lehelet, szállj!
Ez a kőszívű lányka megölt.
Cipruskoporsóm, szemfödőm
Vár már reám;
Nem vitt el még ily szenvedőn
Senkit a halál.
Ne tegyen koszorúkat
A barát se sírom fölibé.
Legyen itt szomorú, vad,
Hol e csontot a hant födi bé.
Ne tudja az se, kit temet,
Ki eltemet;
Hű szerető se lelje meg
Testemet. 3


Violára nem tévesztette hatását ez a régi dal, amelyik olyan igaz egyszerűséggel fejezte ki a viszonzatlan szerelem kínjait: arca is arról az érzésről tanúskodott, amelyikről a dal szólt. Szomorú pillantását észrevette Orsino, és így szólt hozzá:

- Lelkemre, Cesario, bár oly ifjú vagy te még, méláztál már szerelmes szív kegyén, igaz, fiú?

- Egy kissé, engedelmeddel - felelte Viola.

- És miféle hölgy volt és milyen korú? - kérdezte Orsino.

- Épp mint te, hercegem, és az arca is hasonló volt - felelte Viola, a herceg pedig mosolygott, amikor azt hallotta, hogy ez a szép ifjú magánál annyival idősebb nőbe volt szerelmes, akinek még a bőre is olyan sötét, mint egy férfiúé. Viola azonban titokban Orsinóra gondolt, nem pedig valamilyen hozzá hasonló nőre.

Amikor Viola másodszor Oliviához látogatott, minden nehézség nélkül bebocsáttatást nyert hozzá. A szolgák hamar kitalálják, hogy úrnőjük örömet lel abban, ha csinos, fiatal küldöncökkel beszélget, s amint Viola megérkezett, a kapu abban a pillanatban tágra nyílt előtte, s a herceg apródját nagy tiszteletadással kísérték be Olivia szobájába. De amikor Viola azt mondta Oliviának, megint csak azért jött, hogy ura érdekében beszéljen, ez a hölgy így válaszolt:

- Megkértelek, hogy sose beszélj róla, de talán van más kívánságod is? Csak add elő, s én szívesebben hallgatom, mint a szférák zenéjét.

Ez bizony meglehetősen nyílt beszéd volt, de Olivia hamarosan még nyíltabban is kifejezte magát, és kertelés nélkül bevallotta szerelmét. Amikor pedig látta Viola arcán a zavar és a kellemetlenség keveredését, így szólt:

- Ó, mennyi gúny villámlik s mily varázzsal az ajkán a megvetésben és haragban. Cesario! A tavasz friss rózsáira s az igazságra esküszöm, hogy hiába minden büszkeségem, mégsem tudom eltitkolni szenvedélyemet.

De a hölgy hiába epedett, Viola elsietett színe elől, s azzal fenyegette, hogy soha többé nem jön el Orsino érdekében beszélni. Olivia gyöngéd rábeszélésére nem volt más felelete, csak az, hogy soha nem lesz semmiféle nőbe szerelmes.

Alig távozott Viola a hölgytől, amikor férfiúi bátorságát tették próbára. Egy úriember, Oliviának egy visszautasított kérője, amikor megtudta, hogy e hölgy a herceg küldöncét tüntette ki kegyével, párbajra hívta ki. Mit is tehetett szegény Viola, akinek hiába volt férfias külseje, a szíve mégiscsak igazi asszonyszív volt, és attól is rettegett, hogy a saját kardjára pillantson?

Amikor látta, hogy félelmetes vetélytársa kivont karddal közeledik feléje, már-már arra gondolt, bevallja, hogy csak nő, de egy arra járó idegen egyszerre megszabadította rémületétől, a felfedezés szégyenétől is, mert odalépett hozzájuk, s mintha csak régóta ismerné Violát, s a legjobb barátja volna, így szólt ellenfeléhez:

- Megállj! Ha ez az ifjú volt a sértő, én vívok meg helyette, és ha ti sértettétek meg, én állok helyébe.

Mielőtt még Violának ideje lett volna arra, hogy megköszönje védelmét, vagy kedves közbelépésének okát megtudakolja, új barátja máris olyan ellenségre akadt, akivel szemben semmit sem használt vitézsége: e pillanatban poroszlók érkeztek, a herceg nevében letartóztatták az idegent, hogy egy több évvel ezelőtt elkövetett vétkéért feleljen. Az idegen ekkor így szólt Violához:

- Mindez azért, mert téged kerestelek. - Aztán még egy erszényt is kért tőle e szavakkal: - Kénytelen vagyok visszakérni tőled erszényemet. Ám a magam bajánál jobban fáj, hidd el, amit nem tehettem teérted. Látom, ámulva állsz itt, de ne légy ilyen levert, vigasztalódj.

Szavai valóba elképesztették Violát, aki tiltakozott is, hogy nem ismeri, és soha nem kapott tőle erszényt, de imént tanúsított jóságáért felajánlott neki egy kis pénzösszeget, majdnem minden pénzét. Az idegen ekkor szigorúra fordította szavát, hálátlansággal és szívtelenséggel vádolta Violát. Így szólt:

- Ezt az ifjút, akit magatok előtt láttok, a halál torkából ragadtam én ki, és csak az ő kedvéért jöttem el Illyriába, és jutottam ebbe a veszélybe.

A poroszlóknak azonban nem sok kedvük volt végighallgatni foglyuk panaszait, s magukkal hurcolták e szavakkal:

- Mi közünk hozzá?

Miközben elhurcolták, Violát Sebastiannak nevezte, s amíg csak hallathatta hangját, szemére hányta ennek az állítólagos Sebastiannak, hogy megtagadja barátját. Az idegent túlságosan is sebtiben hurcolták el, semhogy Viola magyarázatot kérhetett volna tőle, mégis, amikor azt hallotta, hogy Sebastiannak nevezi őt, ebből arra következtetett, hogy ez a rejtélyesnek látszó eset abból eredhet, hogy felcserélik fivérével. Kezdett hát abban reménykedni, hogy fivére volt az, akinek életét ez az ember állítólag megmentette. És valóban így is történt. Az Antonio nevű idegen hajóskapitány volt. Ő vette fel a hajójára Sebastiant, amikor az már végképpen kimerülve lebegett az árbocon, amelyhez a viharban hozzákötözte magát. Antonióban olyan barátság ébredt Sebastian iránt, hogy elhatározta: bárhová is megy, elkíséri; s amikor az ifjúnak kedve támadt, hogy ellátogasson Orsino udvarába, Antonio, mintsem hogy elszakadjon tőle, inkább ő is eljött Illyriába, bár tudta, hogy őt ismerik ott, és életét veszély fenyegeti, mert valaha egy tengeri csatában súlyos sebet ejtett Orsino herceg unokaöccsén. Ez volt az a vétke, amiért most elfogták.

Antonio és Sebastian mindössze néhány órával Antonio és Viola találkozása előtt szálltak partra, Antonio átadta erszényét Sebastiannak azzal, hogy használja fel kedvére, ha lát valamit, amit meg akar vásárolni, azt mondta neki továbbá, hogy megvárja a fogadóban, miközben Sebastian megnézi a várost, de amikor Sebastian nem tért vissza a megbeszélt időben, Antonio kimerészkedett a keresésére, és minthogy Viola ugyanúgy öltözködött, mint fivére, és arca is teljesen rá hasonlított, Antonio kardot rántott - mint gondolta, annak az ifjúnak védelmében, akit megmentett -, s amikor az, akit Sebastiannak vélt, megtagadta őt, és nem adta vissza saját erszényét, nem csoda, hogy hálátlansággal vádolta.

Miután Antonio elment, Viola félt, hogy másodszor is párbajra hívják, ezért amilyen gyorsan csak tehette, hazaosont. Alighogy elment, ellenfele úgy látta, hogy már vissza is tért, ez azonban fivére, Sebastian volt, aki véletlenül ugyanoda érkezett, s ekkor Viola ellenfele így szólt:

- No, csakhogy újra rád akadtam, uram! Nesze, ez a tied. - És ütlegelni kezdte.

Sebastian azonban nem volt gyáva, kamatostul visszaadta a verést, és kardot rántott.

A párbajt egy hölgy szakította félbe. Olivia ugyanis kilépett a házból, ő is Cesariónak vélte Sebastiant, meghívta, hogy jöjjön el házába, és kifejezte sajnálkozását, amiért olyan durván megtámadták. Sebastiant éppen annyira meglepte e hölgy udvariassága, mint ismeretlen ellenfelének durvasága, de azért szívesen bement a házba, s Olivia gyönyörűséggel vette észre, hogy Cesario - mert annak hitte - most fogékonyabb az ő figyelmessége iránt; akármennyire hasonlított is ugyan arcuk, ennek az ifjúnak arcán nyoma sem volt annak a megvetésnek és haragnak, amely annyira bántotta Oliviát akkor, amikor szerelmet vallott Cesariónak.

Sebastian cseppet sem tiltakozott a gyöngédség ellen, amit a hölgy tanúsított iránta. Sőt úgy látszik, nagyon jó néven vette, bár csodálkozott, hogyan is lehet ez, és már-már azt hitte, Olivia nem egészen épelméjű; de amikor látta, milyen előkelő ház úrnője, aki maga intézi ügyeit, s láthatóan hozzáértéssel kormányozza családját, és ettől az iránta érzett hirtelen szerelmétől eltekintve úgy látszott, mintha értelmi képességeinek teljes birtokában volna -, akkor már nagyon is tetszett neki az udvarlás. Olivia, amikor Cesariót ilyen engedékenynek találta, és mégis félvén, hogy kedve megint megváltozhatik, azt ajánlotta, házasodjanak meg azonnal, minthogy van saját házikáplánja. Sebastian elfogadta ezt az ajánlatot, s amikor túlestek a házassági szertartáson, rövid időre magára hagyta hölgyét azzal a szándékkal, hogy elmegy, és elmondja barátjának, Antoniónak, milyen jószerencse érte.

Közben Orsino elment látogatóba Oliviához, s éppen abban a pillanatban, amikor Olivia háza elé ért, akkor hozták a poroszlók foglyukat, Antoniót a herceg színe elé. Viola is ott volt urának, Orsinónak kíséretében, s amikor Antonio meglátta Violát, akit még mindig Sebastiannak képzelt, elmondta a hercegnek, hogyan mentette meg ezt az ifjút a tenger haragjától, s miután elbeszélte mindazt a jóságot, amit valóban Sebastian iránt tanúsított, azzal fejezte be panaszát, hogy már három hónapig éjjel-nappal együtt volt ezzel a hálátlan fiúval. De ekkor éppen kilépett házából Olivia, a herceg nem tudott többé Antonio történetére figyelni, hanem így szólt:

- A grófnő jön: a földön jár az ég. De ember, ember, bolondokat beszélsz, három hónapja szolgám ez az ifjú -, s ezzel parancsot adott, hogy vigyék el onnan Antoniót.

Orsino mennyei grófnője azonban csakhamar a hercegnek is okot adott arra, hogy Cesariót éppen így hálátlansággal vádolja, mint ahogy Antonio tette, mert egyebet sem hallott Oliviától, csak gyöngéd szavakat Cesarióhoz, s amikor látta, hogy apródja ennyire elnyerte Olivia kegyét, megfenyegette jogos bosszújának minden borzalmával, s indulóban Violát is magával hívta, és így szólt:

- Gyerünk, fiú, a bosszú terve kész.

Nyilvánvaló volt ugyan, hogy féltékeny dühében azonnal halálra akarja ítélni Violát, Violának azonban bátorságot adott szerelme, és azt mondta, boldogan szenvedi el a halált, ha ezzel örömet okoz urának. Olivia azonban nem akarta így elveszteni férjét, és felkiáltott:

- Hová megy az én Cesarióm?

Viola így válaszolt:

- Az után, ki a szemem fényénél kedvesebb lett.

Olivia azonban nem engedte őket eltávozni, hanem hangosan közhírré tette, hogy Cesario a férje, és elhívatta a papot, az pedig kijelentette, hogy nem egészen két órával azelőtt férjhez adta Oliviát ehhez a fiatalemberhez. Viola hiába erősködött, hogy ő nem vette el Oliviát: e hölgynek és a papnak tanúsága elhitette Orsinóval, hogy apródja elrabolta tőle azt a kincset, mely drágább az életénél. De azt gondolta, hogy ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, ezért búcsút mondott hűtlen szerelmének, s férjének, a kígyófajzatnak, ahogyan Violát nevezte, de figyelmeztette, hogy soha többé ne kerüljön a szeme elé. Ekkor azonban, mintha csak csoda történt volna, belépett egy másik Cesario, s Oliviát feleségének nevezte. Ez az új Cesario Sebastian volt, Olivia valóságos férje. Amikor egy kissé csillapult csodálkozásuk azon, hogy két egyazon arcú, egyazon hangú és öltözetű ifjút látnak maguk előtt, a testvérek elkezdték egymást kikérdezni, mert Viola alig akarta elhinni, hogy fivére életben van, és Sebastiannak sem fért a fejébe, hogy nővérét, akiről azt hitte, tengerbe fulladt, most fiúruhában látja viszont. Viola azonban bevallotta, hogy ez csak álöltözet, s hogy ő valóban Viola, Sebastian nővére.

Amikor eloszlatták mindazt a tévedést, amit az ikertestvérek teljes hasonlósága okozott, mindnyájan nagyot nevettek Olivia mulatságos tévedésén, amelynek folytán beleszeretett egy nőbe. Oliviának azonban nem volt kedve ellenére a csere, amikor rájött, hogy nem a nővérrel, hanem a fivérrel esküdött össze.

Oliviának e házassága folytán örökre füstbement Orsinónak minden reménysége, s reményével együtt mintha sikertelen szerelme is egyszer s mindenkorra elenyészett volna, mert gondolatait teljesen lekötötte az, hogy az ő kedvence, ifjú Cesariója szép hölggyé változott. Figyelmesen szemlélte Violát, s eszébe jutott, milyen csinosnak találta mindig is, s úgy képzelte, nagyon szépen festene női ruhában. Aztán arra is visszaemlékezett, milyen gyakran mondta Viola, hogy szereti őt - ez abban az időben csak egy hűséges apród kötelességszerű mondásának tetszett, most azonban megsejtette, hogy Viola ezzel többre is akart célozni, mert eszébe jutott sok szép, akkor még rejtélynek látszó mondása, s amint minderre visszaemlékezett, elhatározta, hogy feleségül veszi Violát, és így szólt hozzá, akit akaratlanul még mindig Cesariónak és fiúnak nevezett:

- Fiú! Te százszor elmondtad nekem, hogy nőt úgy soha nem szeretnél, mint engem szeretsz. Nemedhez nem illő, mindig gyöngéd és figyelmes szolgálatod jutalmául, s mert oly sokáig neveztél uradnak, fogadd el a kezem és légy ezután urad úrnője, Orsino hű hercegnője.

Amikor Olivia látta, hogy Orsino Violának ajándékozza szívét, melyet ő olyan kegyetlenül visszautasított, meghívta őket, jöjjenek házába, felajánlotta nekik annak a derék papnak a szolgálatát, aki reggel őt és Sebastiant megeskette. Most aztán, a nap második felében, a pap ugyanazt a szertartást Orsinóval és Violával is elvégezte. Így hát az ikertestvérek ugyanazon a napon ülték esküvőjüket: a vihar és a hajótörés, amely elválasztotta őket, az hozta magával nagy szerencséjüket is. Viola Orsinónak, Illyria hercegének lett a felesége, Sebastian pedig férje a gazdag és nemes grófnőnek, Oliviának.



1 "továbbá" latinul; hosszabb felsorolások (végrendelet, leltár) egyes tételei előtt áll
2 ötágú koronával ellátott címer, a nemesség jele
3 Radnóti Miklós fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
Szeget szeggel
  2012-12-05 12:15:10, szerda
 
 


Szeget szeggel

Bécs városában valaha olyan szelíd, engedékeny lelkű herceg uralkodott, aki eltűrte, hogy alattvalói büntetlenül szegjék meg a törvényeket. Különösen egy törvény volt, amelyiknek a létezéséről is majdnem megfeledkeztek, mivel a herceg egész uralkodása alatt soha nem alkalmazta. Ez a törvény halállal büntetett minden férfit, aki más nővel éli életét mint a feleségével, és minthogy ezt a törvényt a herceg elnézésének következtében sohasem alkalmazták, elhanyagolták már a házasság szent intézményét is, és a bécsi fiatal lányok szülei naponta éltek panasszal a hercegnél, amiért lányaikat elcsábították védőszárnyaik alól, hogy magányos férfiak társaságában éljenek.

A jó herceg szomorúan látta, hogy alattvalói között növekszik ez a baj, de úgy gondolta, ha ő maga hirtelen térne át az eddig tanúsított engedékenységből arra a rideg szigorúságra, amelyik e visszaélés megfékezéséhez kívánatos -, akkor népe megvonná tőle eddigi szeretetét, és zsarnoknak tekintené, ezért elhatározta, hogy egy időre eltávozik hercegségéből, másra ruházza át teljes hatalmát, és így majd érvényesíthetik a törvényt a tisztességtelen szerelmesek ellen, de ő maga nem sérti meg alattvalóit váratlan szigorával.

A herceg Angelót választotta, őt látta alkalmas személynek e fontos feladat végrehajtására, mert szigorú, rideg élete miatt a bécsiek szent emberként tisztelték. Amikor a herceg közölte ezt az elhatározását Escalus úrral, főtanácsosával, Escalus így szólt:

- Ha van Bécsben férfi, aki méltó rá, hogy ilyen szokatlan kegyben és tisztességben részesítsék, úgy Angelo az.

A herceg eltávozott hát Bécsből azzal az ürüggyel, hogy Lengyelországba utazik, és Angelót hagyta ott, mint teljhatalmú helyettesét. De a herceg távolléte csak színlelt távollét vele, mert titokban visszatért Bécsbe, és szerzetesnek öltözött, így akarta észrevétlenül megfigyelni a szentnek látszó Angelo viselkedését.

Éppen abban az időben, amikor Angelót új méltóságával felruházták, megesett, hogy egy Claudio nevű úriember megszöktetett egy fiatal lányt a szüleitől, s e bűnéért az új helytartó parancsára Claudiót elfogták, börtönbe zárták, s az olyan sokáig semmibe vett régi törvény erejénél fogva Angelo fővesztésre ítélte Claudiót. Sokan érvényesítették befolyásukat abban az irányban, hogy az ifjú Claudio kegyelmet nyerjen, maga a jó öreg Escalus úr is közbenjárt érte.

- Ezt a nemesurat - mondta - meg szeretném menteni, mert apja igen tiszteletre méltó férfi volt. Kérlek, bocsásd meg az ő kedvéért e fiatalember törvénysértését.

De Angelo így válaszolt:

- Nem madárijesztő a törvény, amit azért helyezünk ki, hogy elijesszük vele a ragadozómadarakat, míg a megszokás ártalmatlanná nem teszi, és a madarak inkább rászállnak, mintsem megijednek tőle. Uram, meg kell halnia.

Lucio, Claudio barátja meglátogatta börtönében Claudiót, aki így szólt hozzá:

- Kérlek, Lucio, tedd meg nekem ezt a baráti szolgálatot. Menj el húgomhoz, Isabellához, aki éppen ma szándékszik belépni Szent Klára kolostorába, közöld vele, milyen veszélybe jutottam, könyörögj neki, járjon közbe a szigorú helytartónál, kérd meg, menjen el ő maga Angelóhoz. Ettől sokat várok, mert húgom művésze az ügyes beszédnek, nagy meggyőző ereje van, de azonkívül is az ifjú bánat szótlan érvelése is meghatja a férfiakat.

Isabella, Claudio húga csakugyan ezen a napon lépett be mint novicia a kolostorba, és az volt a szándéka, hogy ha mint noviciának lejár a próbaéve, felölti a fátyolt. Éppen egy apácától tudakolta a kolostor rendszabályait, amikor meghallották Lucio hangját, aki belépett a zárdába és így szólt:

- Békesség e helynek!

- Ki szól? - kérdezte Isabella.

- Férfihang -, felelte az apáca. - Kedves Isabella, menj ki hozzá, tudd meg, mi ügyben jár, te megteheted, én nem. Ha majd már felöltötted a fátyolt, csak a fejedelemasszony jelenlétében beszélhetsz férfiakkal, és ha beszélsz, nem szabad megmutatnod arcodat, vagy ha arcodat megmutatod, nem szabad beszélned.

- Ez minden jogotok? - kérdezte Isabella.

- Nem elég ennyi? - kérdezte viszont az apáca.

- De elég, csakugyan - mondta Isabella -, nem is azért mondom, mert többet kívánnék, sőt még szigorúbb megkötést szeretnék Szent Klára rendjének szűzei számára.

Megint felhangzott Lucio hangja, s az apáca így szólt:

- Megint szól. Kérlek, válaszolj neki.

Isabella kiment hát Lucióhoz, válaszul üdvözlésére így szólt:

- Béke és üdvösség! Ki szól?

Lucio ekkor mély meghajlással közeledett feléje, és így szólt:

- Köszöntelek, te szűz, ha az vagy, aminthogy arcod rózsái azt hirdetik, nem is lehetsz más! Elvezethetnél-e Isabellához, egy itteni noviciához, Claudiónak, boldogtalan bátyjának szép húgához?

- Miért boldogtalan a bátyja? - kérdezte Isabella. - Felelj, mert én vagyok az az Isabella, Claudio húga.

- Szép és nemes kisasszony - felelte Lucio -, bátyád szívből üdvözöl: börtönben ül.

- Jaj nekem! Miért? - kérdezte Isabella.

Lucio ekkor elmondta neki, hogy Claudiót azért zárták börtönbe, mert megszöktetett egy fiatal lányt.

- Ó - mondta Isabella -, félek, hogy az unokahúgom, Júlia.

Júlia és Isabella nem voltak egymás rokonai, de azért unokatestvéreknek nevezték egymást, emlékezetül iskolában kötött barátságukra, és mert Isabella tudta, hogy Júlia szereti Claudiót, attól tartott, Claudio iránt érzett szeretete csábította erre a bűnre.

- Ő az - felelte Lucio.

- De hát akkor vegye feleségül bátyám Júliát - mondta Isabella.

Lucio azt felelte, hogy Claudio szíves örömest feleségül venné Júliát, de a helytartó halálra ítélte a bűnéért.

- Hacsak - folytatta - te nem leszel olyan kegyes, hogy édes kéréseddel meglágyítod Angelót, és éppen ez az az ügy, amit közvetítenem kell közted és szegény bátyád között.

- Jaj - mondta Isabella -, az én szegényes képességemmel mit is tehetnék az ő javára? Nem hiszem, hogy bármily hatalmam is van Angelo megindítására.

- Kételyeink a mi árulóink - mondta Lucio -, miattuk veszítjük el azt a jót, amit gyakran megnyerhetnénk, ha nem félnénk megkísérelni. Menj el Angelo úrhoz. Ha a lányok könyörögnek, térdelnek, sírnak, a férfiak olyan adakozók, mint az istenek.

- Meglátom, mit tehetek - felelte Isabella - csak bemegyek előbb a főnökasszonyhoz, tudatom vele az ügyet, és aztán elmegyek Angelóhoz. Add át üdvözletemet bátyámnak: még ma éjszaka hírt adok neki, mi eredményt sikerült elérnem.

Isabella a palotába sietett, térdre borult Angelo előtt, és azt mondta:

- Bánatos kérelmező vagyok nagyságod színe előtt, ha nagyságod kegyeskedik meghallgatni engem.

- Nos, mi a kérésed? - kérdezte Angelo.

Isabella ekkor a legmeghatóbb szavakkal könyörgött bátyja életéért. De Angelo így szólt:

- Leányzó, nincs erre orvosság: bátyád elítéltetett, meg kell halnia.

- Ó, igazságos, de szigorú törvény! Akkor hát csak volt bátyám... ég oltalmazza nagyságodat! - És már indulni készült.

De Lucio, aki elkísérte, azt mondta neki:

- Ne add fel ilyen hamar, térj vissza hozzá, könyörögj neki, borulj térdre előtte, kapaszkodj a köntösébe. Túl hideg vagy: ha egy tűre volna szükséged, azt sem kérhetnéd lanyhábban.

Isabella hát megint térdre borult, és irgalomért könyörgött.

- Elítéltetett - felelte Angelo -, túl késő.

- Túl késő! - mondta Isabella. - De miért is volna késő? Ha kimondok egy szót, még visszavonhatom. Hidd el, uram, nincsen az a hatalmasokat illető dísz, legyen az a király koronája, a helytartó kardja, a marsall pálcája, a bíró köntöse, ami félig is úgy illenék hozzájuk, mint az irgalom.

- Kérlek, menj innen - mondta Angelo.

De Isabella tovább könyörgött, és azt mondta:

- Ha bátyám a te helyedben lett volna, te meg az ő helyében, te is botolhattál volna úgy, mint ő, de ő nem lett volna olyan rideg, mint te. Bár megadná nekem az ég a te hatalmadat, és te lennél Isabella! Akkor is így lennénk-e, mint most? Nem, mert én megmutatnám neked, mi az, bírónak lenni és mi az, fogolynak lenni.

- Elég már, szép leányzó - mondta Angelo -, nem én ítélem el bátyádat, hanem a törvény. Ha a rokonom volna, fivérem vagy fiam, akkor is így járna. Holnap meg kell halnia.

- Holnap? - kérdezte Isabella. - Ó, az nagyon hamar van. Kíméld őt, kíméld őt, még nem készült el a halálra. Még a csirkét is a maga idejében vágjuk le, hát az égnek kevesebb tisztelettel szolgálunk, mint durva önmagunknak? Ó nagy jó uram, gondold meg, hogy még senki sem halt meg bátyám bűnéért, pedig sokan elkövették. Így hát te lennél az első, aki azt az ítéletet kimondja, ő meg az első, aki elszenvedi. Nézz önmagadba, uram, kopogtass szíveden, és kérdezd meg, ismer-e olyan hibát, amilyet bátyám elkövetett, s ha szíved bevall olyan természetes gyöngeséget, amilyen az övé, akkor ne szólaljon nyelveden olyan gondolat, amely bátyám életére tör!

Isabella utolsó szavai jobban megindították Angelót, mint mindaz amit korábban mondott, mert a lány szépsége bűnös szenvedélyt ébresztett szívében, és tisztességtelen szerelemre kezdett gondolni, olyasfélére, ami Claudio bűne volt. Lelkének e vívódása arra késztette, hogy elforduljon Isabellától, de Isabella újra megszólította:

- Nagyuram, fordulj vissza, hallgasd meg, hogyan akarlak megvesztegetni. Jó uram, fordulj vissza!

- Megvesztegetni engem! - mondta Angelo, aki megdöbbent azon, hogy Isabellának ilyesmi egyáltalán eszébe juthat.

- Igen - mondta Isabella -, megvesztegetlek olyan ajándékokkal, amikben az ég is szívesen osztozna veled; nem aranykinccsel vagy csillogó ékkövekkel, amelyeknek az értéke kápráztató vagy szegényes, aszerint, ahogy képzeletünk becsüli, hanem igaz imádságokkal, amelyek napkelte előtt szállnak az égbe, szeplőtlen lelkek imáival, böjtölő szűzek imáival, akik nem múló dolgoknak szentelték lelküket.

- No jól van, jöjj el hozzám holnap - mondta Angelo.

Ez a kurta haladék bátyja életére, és az engedély, hogy mégegyszer meghallgatják, azzal az örvendetes reménnyel töltötte el, hogy végül is majd felülkerekedik a helytartó zordon természetén, s távozásakor így szólt:

- Az isten oltalmazza meg nagyságodat, az isten őrizze meg nagyságodat!

Amikor Angelo ezt hallotta, így szólt szíve mélyén:

- Ámen. Bárcsak megoltalmazna tőled és erényedtől. - Aztán megrémülve saját bűnös gondolataitól, így szólt magában: - Mi ez? Mi ez? Talán szerelmes vagyok bele, hogy szeretném újra hallani, amint beszél, és szeretném szememet legeltetni az ő szemén? Miről álmodozom? Ha az emberiség ravasz ellensége szentet akar fogni, szenteket tűz a horgára. Soha szemérmetlen nő föl nem kavarta lelkemet, de ez az erényes lány, ez rabul ejt. Mindeddig csak mosolyogtam és csodálkoztam, ha más férfiak szerelembe estek.

Lelkének bűnös vívódásától jobban szenvedett Angelo ezen az éjszakán, mint a fogoly, akit olyan szigorú ítélettel sújtott, mert Claudiót meglátogatta börtönében a jó herceg, és szerzetesi öltözetében utat mutatott a fiatalembernek a mennybe, a béke és bűnbánat igéit prédikálta neki. Angelo azonban a még tétovázó bűn minden gyötrelmét átérezte: hol el szerette volna csábítani Isabellát az ártatlanság és tisztesség ösvényéről, hol pedig elszenvedte a bűnbánatot és a rémületet azért a bűnért, amelynek még csak a szándéka volt meg benne. De végül is bűnös gondolatai kerekedtek felül, és ő, aki nemrég felháborodott a megvesztegetés gondolatára, elhatározta, hogy olyan nagy csábítással kísérti meg ezt a leányzót, aminek nem lesz képes ellenállni: szeretett bátyja életével, ezzel a drága ajándékkal.

Amikor Isabella reggel megjött, Angelo négyszemközt kívánta fogadni, s amikor a lány megjelent színe előtt, azt mondta neki, hogy hajlandó neki ajándékozni bátyja életét, ha ő meg átengedi neki szűzi becsületét, s elköveti vele ugyanazt a bűnt, amit Claudio követett el Júliával.

- Mert - szólt Angelo - szeretlek, Isabella.

- A bátyám is így szerette Júliát - felelte Isabella -, és mégis azt mondod, meg kell érte halnia.

- De - mondta Angelo - Claudio nem hal meg, ha te hajlandó vagy engem éjszaka titkon meglátogatni, éppen úgy, ahogy Júlia elhagyta éjszaka apja házát, és elment Claudióhoz.

Isabella elámult e szavakra, s azon, hogy Angelo ugyanarra a vétekre csábítja őt, amiért halálos ítéletet mondott bátyjára, és így szólt:

- Szegény bátyámért kész volnék mindarra, amit magamért is megtennék, márpedig ha engem ítéltek volna halálra, úgy hordanám a csípős vesszőütések nyomát, akár a rubintokat, és úgy mennék halálba, mintha betegen az ágy után vágyódnék - mintsem ilyen szégyent elviseljek.

Aztán még azt is elmondta Angelónak, reméli, csak azért beszél így, hogy próbára tegye az ő erényét. De Angelo így felelt:

- Hidd el, becsületemre, szavaim híven fejezték ki szándékomat.

Isabella szívből felháborodott, amikor azt hallotta, hogy Angelo becsületszavával tanúsítja becstelen szándékát, s ezért így szólt:

- Ó, túl kevés ez a becsület ahhoz, hogy hitelt érdemeljen! És micsoda aljas vétek! Világgá kiáltom a bűnödet, Angelo, vigyázz! Írd alá azonnal bátyám megkegyelmezését, vagy pedig hangosan elmondom mindenkinek, miféle ember vagy!

- De ki hisz neked, Isabella? - kérdezte Angelo. - Az én mocsoktalan nevem, tiszta és szigorú életem és tanúságom ellened többet nyom a latban, mint a te vádad. Váltsd meg bátyád életét azzal, hogy engedsz akaratomnak, különben holnap meghal. Te pedig mondhatsz, amit akarsz, az én hazugságom több hitelre talál, mint a te igaz történeted. Holnapra várok feleletet.

- Kinek panaszkodjam? Ha ezt elmondom, ki hisz nekem? - mondta Isabella, miközben a komor börtön felé haladt, ahová bátyját bezárták.

Amikor odaérkezett, bátyja éppen jámbor beszélgetésbe merült a herceggel, aki szerzetesi öltözetében meglátogatta Júliát is, és a két bűnös szerelmest rávezette arra, hogy tisztán lássák vétküket. A boldogtalan Júlia könnyek és igazi bűnbánat közepette elismerte, hogy ő még hibásabb Claudiónál, mert önként engedett Claudio tisztességtelen rábeszélésének.

Isabella belépett Claudio börtönébe, és így szólt:

- Adjon isten békességet, áldást és jó emberek társaságát!

- Ki az? - kérdezte az álruhás herceg. - Lépj be, az ilyen kívánság szíves fogadtatást érdemel.

- Egy-két szót kell váltanom Claudióval - mondta Isabella.

A herceg magukra hagyta őket, de azt kívánta a porkolábtól, akire a foglyok őrzését bízták, hogy rejtse el őt olyan helyre, ahonnan kihallgathatja beszélgetésüket.

- Nos, húgom, hozol-e vigaszt? - kérdezte Claudio.

Isabella azt felelte neki, készüljön a holnapi halálra.

- Hát nincs segítség? - kérdezte Claudio.

- De van, bátyám, van - felelte Isabella -, csakhogy olyan segítség ez, hogyha elfogadod, annyi, mintha lerángatnád magadról a becsületet, és pőrén maradnál.

- Hadd tudjam meg, miről van szó - mondta Claudio.

- Jaj, féltelek, Claudio - felelte nővére - és attól remegek, hogy mindenáron élni szeretnél, és többre becsülöd azt a pillanatnyi haladékot, amit az életedben hat vagy hét tél jelent, mint örök becsületedet. Tudsz-e szembenézni a halállal? A halálnak az elképzelése a legijesztőbb, s az a szegény féreg, amelyre rátaposunk, éppen annyira érzi a kínját, mint egy óriás, ha meghal.

- Miért szégyenítesz meg így? - kérdezte Claudio. - Azt hiszed, virágos gyöngéd szavakból kell elszántságot merítenem? Ha meg kell halnom, úgy nézek szembe a sötétséggel, és úgy ölelem a karomba, mintha a menyasszonyom volna.

- Ez már a bátyám szava volt - szólt Izabella -, itt már apám sírja hallatta hangját. Úgy van, meg kell halnod, mert gondolnád-e, Claudio, hogy ez az álszent helytartó megkegyelmezne életednek, ha neki áldoznám szűzi becsületemet? Ó, ha az életemet kívánná, olyan szívesen vetném oda a szabadulásodért, mint egy gombostűt.

- Köszönöm, édes Isabellám - felelte Claudio.

- Készülj fel rá, hogy holnap meg kell halnod - mondta Isabella.

- Rettenetes a halál - mondta Claudio.

- És gyűlöletes a becstelen élet - felelte Isabella.

De a halál gondolata felülkerekedett Claudio szívének állhatatosságán, megrohanta az a rémület, amit a bűnösök csak haláluk előtt ismernek meg, és így kiáltott:

- Édes húgocskám, hadd éljek! A bűnt, amit elkövetsz, hogy megmentsd bátyád életét, felmenti, sőt még erénnyé is magasztosítja a természet.

- Ó, gyáva hitszegő! Ó, gyalázatos nyomorult! - mondta Isabella. - Hát nővéred gyalázatának árán mentenéd meg életedet? Ó, pfúj, pfúj, pfúj! Azt hittem, bátyám, úgy gondolkodol a becsületről, hogy ha húsz fejed volna és húsz vérpadon kellene elveszítened, akkor is inkább mindenről lemondanál, mintsem húgod ilyen becstelenségre adja magát.

- Kérlek, Isabella, hallgass meg - mondta Claudio.

De bármit is akart elmondani gyöngeségének védelmében, attól a vágytól hajtva, hogy erényes nővérének gyalázata árán is életben maradjon -, nem mondhatta el, mert belépett a herceg, és így szólt:

- Claudio, kihallgattam, ami közted és húgod között lefolyt. Angelónak soha esze ágában sem volt, hogy megrontsa őt; amit mondott, csak azért volt, hogy próbára tegye erényét. De húgod lelkében az erény tisztasága lakozik, s Angelo örömmel hallotta fennkölt visszautasítását. Nincs rá remény, hogy megkegyelmezzen neked, ezért hát fordítsd hátralevő idődet imádkozásra, és készülj fel a halálra.

Claudio ekkor megbánta gyöngeségét, és így szólt:

- Hadd kérjek bocsánatot húgomtól. Annyira megutáltam már az életet, hogy azért könyörgök, szabadítsanak meg tőle.

És Claudio visszavonult, s a szégyen és megbánás mardosta vétke miatt.

Amikor a herceg egyedül maradt Isabellával, dicsérte erényes elhatározását, és így szólt:

- A kéz, mely szépnek teremtett, jónak is teremtett.

- Ó - szólt Isabella -, mennyire csalódott a jó herceg Angelóban! Ha valaha visszatér és beszélhetek vele, leleplezem előtte, hogyan kormányzott Angelo.

Isabella nem tudta, hogy éppen most történik meg az a leleplezés, mellyel Angelót fenyegette. A herceg így felelt rá:

- Meg is érdemelné, de most még az a helyzet, hogy Angelo visszaverheti vádadat. Ezért hát jól figyelj tanácsaimra. Úgy látom, gáncstalanul jót tehetsz egy szegény megsértett hölggyel, aki ezt a jót meg is érdemli, megválthatod bátyádat a szigorú törvénytől, mégpedig úgy, hogy nem mocskolod be saját jámbor személyedet, és megörvendezteted majd a távollevő herceget, ha történetesen valaha is visszatér, és tudomást szerez erről az ügyről.

Isabella azt mondta erre, hogy van bátorsága mindenhez, amit a barát kíván tőle, feltéve, hogy nincsen benne semmi rossz.

- Az erény mindig merész, és semmitől se fél - mondta a herceg, aztán megkérdezte Isabellától, hallott-e valaha Marianáról, Frigyesnek, a tengerbe fulladt híres harcosnak húgáról.

- Hallottam a hölgyről - mondta Isabella -, és mindig dicsérettel emlegették.

- Ez a hölgy Angelo felesége, de hozománya azon a hajón volt, mellyel bátyja is elveszett. Képzelheted, milyen súlyos csapás volt ez erre a szegény asszonyra, mert nemcsak nemes és híres bátyját vesztette el, aki gyöngéden és mélységesen szerette őt, hanem miután vagyona megsemmisült, elvesztette férjének, a látszólag derék Angelónak szerelmét is. Angelo azzal az ürüggyel, hogy valamilyen becstelenséget fedezett föl e becsületes hölgyben, de valójában a hozomány elveszte miatt, otthagyta Marianát könnyei között, és egy könnyét sem szárította fel vigasztaló szavával. De ez az igazságtalansága és szívtelensége nemhogy kioltotta volna Mariana szerelmét, amint az természetes lett volna, hanem mint gát a folyam árját, csak még féktelenebbé tette, s Mariana tovább is szereti kegyetlen férjét, mégpedig éppen olyan mélységesen, ahogy kezdetben.

A herceg ekkor még világosabban kifejtette tervét. Eszerint Isabellának el kell majd mennie Angelo úrhoz, és látszólag beleegyeznie abba, hogy kívánsága szerint éjfélkor meglátogatja, mert ezáltal elnyeri az ígért kegyelmet; de helyette majd Marianának kell megjelennie a találkozón, hogy a sötétben Angelo előtt Isabellának adja ki magát.

- Nem kell félned attól, hogy ezt elkövesd, kedves lányom - mondta az álbarát -, mert Angelo Mariana férje, és így nem a bűn, ha ekképpen összehozod őket.

Isabellának tetszett ez a terv, s elment, hogy a herceg tanácsai szerint cselekedjék; a barátnak öltözött herceg pedig elment, hogy Marianával is közölje szándékát. Már ezelőtt is meglátogatta ezt a szerencsétlen hölgyet, szintén álruhában, s vallásos oktatásban és baráti vigaszban részesítette, ebből az alkalomból saját ajkáról hallotta meg szomorú történetét. Mariana úgy tekintette a herceget, mint szent embert, és szívesen beleegyezett, hogy utasításai szerint cselekedjék.

Amikor Isabella visszatért Angelóval folytatott megbeszéléséről Mariana házába, ahol a herceggel kellett találkoznia, az így fogadta:

- Üdvözöllek, éppen jókor jössz, mi hír a derék helytartóról?

Isabella beszámolt róla, hogyan intézte az ügyet.

- Angelo kertjét - mondta - téglafal veszi körül, nyugati oldalán van a szőlője, és ebbe a szőlőbe kapu nyílik. - Ekkor megmutatott a hercegnek és Marianának két kulcsot, melyeket Angelótól kapott, és így folytatta elbeszélését: - Ez a nagyobbik nyitja a szőlőbe vezető kaput, a másik pedig egy kisebb ajtót, amely a szőlőből a kertbe nyílik. Megígértem neki, hogy éjfélkor meglátogatom, ő pedig szavát adta, hogy megkíméli bátyám életét. Alapos gonddal megfigyeltem a helyet, ő pedig suttogva és bűnös buzgalommal kétszer is megmutatta az utat.

- Egyéb jelben nem állapodtatok meg, amire Marianának is vigyáznia kell majd? - kérdezte a herceg.

- Nem, semmiben - mondta Isabella -, csak hogy akkor megyek majd, ha már sötét lesz. Mondtam neki, hogy csak rövid időre maradhatok, mert elhitettem vele, hogy egy szolgálóm kíséretében leszek, és ez a szolgáló úgy tudja, bátyám ügyében jövök.

A herceg megdicsérte ügyes eljárását, Isabella pedig Marianához fordult, és így szólt:

- Nem sokat kell beszélned Angelóval, csak amikor elválsz tőle, akkor mondd szelíden és halkan: Ne felejtsd el bátyámat!

Éjszaka Isabella elvezette Marianát a megbeszélt helyre, és örült, hogy hite szerint ezzel a fortéllyal megmentette bátyja életét és saját becsületét. A herceg azonban nem volt egészen megnyugodva a tekintetben, hogy Isabella bátyja életben marad, ezért éjfélkor ismét elment a börtönbe, s ez nagy szerencse volt Claudióra, mert máskülönben Claudiót még az éjszaka lefejezték volna. Nem sokkal azután ugyanis, hogy a herceg belépett a börtönbe, parancs érkezett a kegyetlen helytartótól azzal, hogy Claudiót le kell fejezni, és fejét reggel öt órakor hozzá elküldeni. De a herceg rábeszélte a porkolábot, halassza el Claudio kivégzését, s Angelo megtévesztéséül küldje el annak az embernek a fejét, aki aznap reggel halt meg a börtönben. S hogy megnyerje a porkoláb beleegyezését, a herceg - akiről a porkoláb nem is sejtette, hogy több, mint akinek kiadja magát - megmutatott neki egy levelet a herceg kézírásával és pecsétjével, és amikor a porkoláb ezt látta, arra következtetett, hogy ez a barát valamilyen titkos parancsot kapott a távollevő hercegtől, így hát hajlandó volt megkímélni Claudiót: levágta a halott ember fejét, és azt vitte el Angelónak.

Ekkor a herceg saját nevében levelet írt Angelónak, ebben közölte vele, hogy bizonyos események megakasztották utazását, ezért másnap reggel megérkezik Bécsbe, s azt az utasítást adta Angelónak; jöjjön elébe a város kapujához, ott adja át neki rábízott hatalmát. Arra is parancsot adott a herceg, hirdessék ki, hogyha valamelyik alattvalója panaszt akar emelni valamilyen vele történt igazságtalanság miatt, terjessze elő kérelmét az utcán, amikor a herceg bevonul a városba.

Isabella kora reggel elment a börtönbe, a herceg ott várt rá, s megvoltak a titkos okai, hogy azt mondja Isabellának, Claudiót lefejezték. Így hát amikor Isabella aziránt érdeklődött, elküldte-e Angelo a bátyja megkegyelmezését, a herceg így felelt:

- Angelo megszabadította Claudiót e világtól. Fejét levágták és elküldték a helytartónak.

A lesújtott nővér így kiáltott fel:

- Ó, boldogtalan Claudio, ó, nyomorult Isabella, ó, vigasztalan világ, ó, te gonosz Angelo!

Az álbarát vigasztalta őt, s amikor Isabella kissé megnyugodott, közölte vele, hogy a herceg nemsokára visszatér, azt is megmondta neki, hogy adja elő panaszát Angelo ellen, s még arra figyelmeztette, ne féljen, ha úgy látszik, mintha az ügy egy ideig rossz fordulatot venne. Miután így kellőképpen kioktatta Isabellát, elment Marianához, s neki is tanácsot adott, hogyan kell eljárnia.

Ekkor a herceg levetette barátcsuháját, felöltötte saját királyi köntösét, s az érkezésének üdvözlésére összegyűlt ujjongó tömegnek, hűséges alattvalóinak közepette bevonult Bécs városába, ahol Angelo fogadta, és a kellő külsőségek között kezébe helyezte méltóságát. Aztán odajött Isabella is, mint aki orvoslást kér sérelmére, és így szólt:

- Igazságot, királyi herceg! Nővére vagyok Claudiónak, akit fővesztésre ítéltek, amiért elcsábított egy hajadont. Elmentem Angelo úrhoz, és könyörögtem neki, kegyelmezzen meg bátyámnak. Szükségtelen elmondani fenségednek, hogyan kérleltem őt, hogyan térdeltem eléje, hogyan utasított el, s mit feleltem én, mert mindez nagyon hosszúra nyúlna. Csak a gyalázatos befejezést mondom el bánkódva és szégyenkezve. Angelo csak úgy volt hajlandó kiszabadítani bátyámat, ha engedek becstelen szerelmének. Sokáig küszködtem magammal, de végül testvéri féltésem felülkeredett erényemen, és engedtem neki. De másnap kora reggel Angelo megszegte ígéretét, és szegény bátyám fejét vétette.

A herceg úgy tett, mintha nem hinné el ezt a történetet, Angelo pedig azt mondta, hogy a lány annyira bánkódik bátyja halálán, akinek a törvény rendelkezése folytán kellett vesznie - hogy megzavarodott az esze. De most egy másik kérelmező közeledett, mégpedig Mariana, aki így szólt:

- Nemes herceg, mint ahogy a fény az égből jön, és az igazság a lélegzetből, mint ahogy az igazságban értelem van és az erényben igazság, így én ennek a férfiúnak felesége vagyok, és uram, Isabella minden szava hazugság, mert azt az éjszakát, amelyiken, úgy mondja, Angelónál volt, azt én Angelónál töltöttem a kerti házban. Úgy tudjak felkelni innen, ahogyan ez igaz, és ha nem igaz, maradjak itt örökre, mint egy márványszobor.

Ekkor Isabella, hogy szavainak igazságát bizonyítsa, Ludovicus barátra hivatkozott - ez volt a herceg neve, amit álruhájához viselt. Isabella és Mariana mindketten az ő utasításait követték, amikor így beszéltek, mert a hercegnek az volt a szándéka, hogy Isabella ártatlanságát ilyen világosan és nyilvánosan bizonyítsák be egész Bécs városa előtt; Angelónak azonban eszébe sem jutott, hogy történetük ezért tér el így egymástól, hanem abban reménykedett, hogy ellentmondó tanúságtételük folytán tisztára moshatja magát Isabella vádjaitól. Ezért hát a megsértett ártatlanság képét öltötte fel és így szólt:

- Mindeddig csak mosolyogtam, de most már, jó uram, kezdem elveszteni türelmemet, és látom már, hogy ezek a szegény megzavarodott nők csak valamilyen hatalmasabb embernek az eszközei, az uszítja őket. Adj rá módot, uram, hogy ezt a cselszövényt kiderítsem.

- Ehhez szívesen hozzájárulok - felelte a herceg -, büntesd meg őket, ahogy kedved tartja. Te meg, Escalus úr, ülj le Angelo úrral, segíts neki e rágalom felfedezésében. Már el is küldtem azért a barátért, aki uszította őket, s ha megjön, olyan büntetésben részesítsd őket e sérelemért, amilyen neked tetszik. Én egy darabig magatokra hagylak, de te csak maradj, Angelo, amíg nem végzel ezzel a rágalommal.

A herceg ekkor elment, és magára hagyta Angelót, akinek nagyon is kedvére volt, hogy saját ügyében legfőbb döntőbíró lehet. De a herceg csak addig volt távol, amíg ismét levetette királyi ruháját, felvette barátcsuháját és ebben az álruhában ismét megjelent Angelo és Escalus színe előtt. A jó öreg Escalus, aki azt hitte, hamisan vádolják Angelót, így szólt a vélt baráthoz:

- No, jöjj ide, uram, és mondd meg, te uszítottad-e ezeket a nőket, hogy megrágalmazzák Angelo urat?

Az álbarát így válaszolt:

- Hol a herceg? Neki kell hallania azt, amit mondok.

Escalus így felelt:

- A herceg a mi személyünkben van itt, és mi hallgatunk meg téged. De igazat beszélj.

- Legalábbis bátran beszélek - vágott vissza a szerzetes, és kárhoztatta a herceget, amiért Isabella ügyét éppen arra bízza, akit a lány bevádolt, aztán olyan szabadon beszélt a kormányzás romlottságairól, amit mint szemlélő Bécsben megfigyelt, hogy Escalus a kínpaddal fenyegette, amiért az állam ellen emel szót, és a herceg viselkedését bírálja. Már parancsot is adott, hogy a barátot börtönbe vigyék. Ekkor a jelenlevők nagy bámulatára és Angelo teljes megzavarodására a vélt barát levetette ruháját, és látták, hogy maga a herceg áll előttük.

A herceg legelőször Isabellához intézte szavait:

- Jöjj ide, Isabella! Gyóntatóatyád most herceged lett, de a ruhával együtt nem cseréltem szívet is. Még mindig szolgálatodra ajánlom magamat.

- Ó, bocsáss meg - mondta Isabella -, hogy én, alattvalód, ügyemmel terheltem és zaklattam ismeretlen fölségedet.

A herceg azt felelte, hogy neki van szüksége Isabella bocsánatára, amiért nem akadályozta meg bátyja halálát - mert még mindig nem akarta bevallani neki, hogy Claudio él; további próbára akarta tenni jóságát.

Angelo most már tudta, hogy a herceg titokban tanúja volt az ő gaztetteinek, és így szólt:

- Ó, félelmetes uram, saját bűnömnél is bűnösebb lennék, ha azt hinném, láthatatlan lehetek, holott megértem már, hogy fenséged, akárcsak az isteni hatalom, végignézte tetteimet. Így hát, jó fejedelem, ne nyújtsd tovább szégyenemet: saját vallomásom fejezze be pörömet. Nem kérek más kegyet, csak azonnali ítéletet és gyors halált.

A herceg így felelt:

- Angelo, bűneid nyilvánvalóak. Ugyanarra a vérpadra ítélünk, amelyen Claudio elszenvedte halálát, és ugyanolyan gyorsan vigyétek is el innen. A birtokaidat elkobozzuk és rád ruházzuk, Mariana, mint özvegyi vagyont: végy rajta jobb férjet magadnak.

- Ó, drága uram - mondta Mariana -, nem kell nekem más férj, nem kell nekem jobb férj -, s ekkor térden állva, éppen úgy, ahogy Isabella könyörgött Claudio életéért, a hálátlan férjnek e jóságos felesége úgy könyörgött Angelónak életéért: - Ó, fenséges uralkodóm, ó, jóságos uram! Édes Isabella, fogd pártomat, add kölcsön térdedet, és vedd érte szolgálatodba az életemet, az egész életemet, ami még hátra van belőle.

A herceg így szólt:

- Esztelenség Isabellát erre kérned. Ha Isabella térdre borulna és kegyelemért könyörögne, bátyjának szelleme kitörne kőágyából, és borzalmak közepette magával vinné húgát.

De Mariana tovább is így beszélt:

- Isabella, édes Isabella, csak térdelj le mellém, ne szólj semmit, csak tartsd fel a kezedet! Majd csak én beszélek. Azt mondják, a legjobb emberek is hibákból vannak gyúrva, és legtöbbnyire csak annál jobbak lesznek, ha egy kicsit rosszak voltak. Talán az én férjemmel is így lesz. Ó, Isabella, hát nem térdelsz velem?

A herceg közbeszólt:

- Meg kell halnia Claudióért.

De mennyire megörült a jó herceg, amikor az ő Isabellája, akitől nem is várt egyebet, csak magasztos és becsületes tetteket, most letérdelt eléje és így szólt:

- Jóságos uram, kérlek, úgy nézz erre az elítélt emberre, mintha bátyám még élne. Azt hiszem, részben őszinte kötelességérzés vezérelte tetteit mindaddig, amíg engem meg nem látott. Ha meg így van, ne kelljen meghalnia! Bátyám csak igazságos büntetését szenvedte el, hiszen elkövette azt, amiért meghalt.

Ennek a nemes kérelmezőnek, aki ellenségének életéért könyörgött, a herceg nem adhatott méltóbb választ, mint hogy elhozatta börtönéből Claudiót, aki még mindig bizonytalan sorsára várt, élve vezette Isabella elé elsiratott bátyját, és így szólt a lányhoz:

- Add kezedet, Isabella. A te szép személyedért és kedvedért megbocsátok Claudiónak. Mondd, hogy enyém leszel, s akkor Claudió testvérem lesz.

Ekkor már Angelo úr is látta, hogy megmenekült. A herceg észrevette, hogy Angelo szeme kissé felragyog, s ezért így szólt hozzá:

- Legyen gondod rá, Angelo, hogy szeresd feleségedet, mert az ő érdeme szerzett kegyelmet neked. Légy boldog, Mariana, szeresd őt, Angelo! Én meggyóntattam, ismerem erényét.

Angelo visszaemlékezett rá, mennyire megkeményítette szívét, amikor rövid időre méltósággal ruházták föl, s most érezte igazán milyen édes a kegyelem.

A herceg megparancsolta Claudiónak, vegye feleségül Júliát, ő maga pedig még egyszer megkérte a kezét Isabellának, aki erényes és nemes viselkedésével megnyerte hercegének szívét. Isabella még nem öltötte fel az apácák fátyolát, s így férjhez mehetett, a nemes herceg az alázatos szerzetes álruhájában olyan szolgálatokat tett neki, hogy most hálás örömmel fogadta el a felajánlott megtiszteltetést. Amikor aztán ő lett Bécs hercegnője, az erényes Isabella jó példája olyan általános javulást idézett elő a város ifjú hölgyei között, hogy attól az időtől fogva soha senki sem esett bele Júliának, most már a megjavult Claudio bűnbánó feleségének hajdani bűnébe. Az irgalmas szívű herceg pedig sokáig uralkodott szeretett Isabellájával, és ő volt a legboldogabb férj, a legboldogabb uralkodó.


 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
Tévedések vígjátéka
  2012-12-05 12:13:48, szerda
 
 


Tévedések vígjátéka

Syracusa és Ephesus között viszály tört ki, és Ephesusban azt a kegyetlen törvényt hozták, hogy ha valamely syracusai kalmárt meglátnak Ephesus városában, ki kell végezni, ha csak nem tud ezer tallért fizetni élete váltságául.

Aegeont, az öreg syracusai kalmárt felfedezték Ephesus utcáin, s a herceg elé vezették azzal, hogy vagy megfizeti a súlyos bírságot, vagy kimondják rá a halálos ítéletet.

Aegeonnak nem volt pénze, hogy megfizesse a bírságot, de a herceg, mielőtt kimondta rá a halálos ítéletet, azt kívánta tőle, beszélje el életének történetét, és mondja meg, mi volt az az ok, amiért megkockáztatta, hogy eljöjjön Ephesus városába, holott ez halált jelentett minden syracusai kalmárra?

Aegeon azt mondta, nem fél a haláltól, mert a bánat miatt megunta életét, de nem róhattak volna rá nehezebb feladatot, mint azt, hogy elbeszélje szerencsétlen életének eseményeit. Elkezdte hát a maga történetét a következő szavakkal:

- Syracusában születtem, és a kereskedői pályára neveltek. Feleségül vettem egy lányt, akivel igen boldogan éltem, de egyszer el kellett mennem Epidamnumba, ahol ügyem hat hónapig visszatartott. Amikor láttam, hogy kénytelen leszek tovább is maradni, elhívattam feleségemet is, aki, amint megérkezett, két fiút hozott világra, s az volt a különös, hogy tökéletesen hasonlítottak egymásra, lehetetlen volt egyiket a másiktól megkülönböztetni. Ugyanakkor, amikor feleségem ezt a két fiút a világra hozta, ugyanabban a fogadóban, ahol feleségem lakott, egy szegény asszony is világra hozott két fiút, s ezek az ikrek is éppen annyira hasonlítottak egymásra, mint az én két fiam. Minthogy e gyerekek szülei rendkívül szegények voltak, megvettem tőlük a két fiút, és fölneveltem őket, hogy fiaimat szolgálják.

- Fiaim nagyon szép gyerekek voltak, feleségem nem kevéssé volt büszke erre a két fiúra, s minthogy állandóan haza szeretett volna térni, kelletlenül beleegyeztem, s hajóra szálltunk, szerencsétlen órában, mert még egy mérföldre sem vitorláztunk Epidamnumtól, amikor rettenetes vihar keletkezett, hevesen folytatódott, a hajósok semmi reményt sem láttak arra, hogy megmentsék a hajót, s ezért a csónakba tódultak, hogy megmentsék saját életüket, minket pedig magunkra hagytak a hajón, melyet minden pillanatban széttörhetett a vihar.

- Feleségem szüntelenül sírt, a kisbabák jajgattak, nem tudták ugyan, hogy mitől kell félniök, de sírtak megszokásból, mert látták, hogy anyjuk is sír -, mindez engem is rémülettel töltött el, bár én magam nem féltem a haláltól; úgyhogy minden gondolatom akörül forgott, hogyan találhatnék módot a megmentésükre. Kisebbik fiamat hozzákötöttem egy pótárbochoz, amilyenről a tengerjáró emberek gondoskodnak vihar esetére, másik végéhez hozzákötöttem a rabszolgaikrek közül a kisebbiket, s ugyanakkor feleségemet is utasítottam, hogy a másik két gyereket ugyanilyen módon erősítse hozzá egy másik, árbochoz. Így hát neki kellett gondoskodni a két nagyobbik gyerekről, nekem meg a két kisebbikről, ezért külön-külön kötöztük hozzá magunkat a gyerekekkel együtt ezekhez az árbocokhoz. Enélkül az ötlet nélkül mindnyájan elvesztünk volna, mert a hajó egy hatalmas sziklához csapódott és darabokra tört, mi pedig e vékony árbocokon csüngve a víz színén lebegtünk, de minthogy a két gyerekkel kellett törődnöm, képtelen voltam segíteni a feleségemnek, aki a másik két gyerekkel hamarosan el is sodródott tőlünk. Még nem vesztettem el őket szemem elől, amikor felvették őket egy - úgy véltem - korinthusi halászbárkára, s amikor láttam, hogy már biztonságban vannak, nem kellett egyébbel törődnöm, csak hogy megküzdjek a tenger vad hullámaival, és megmentsem drága fiamat és a fiatalabbik rabszolgát. Végre aztán minket is felvett egy hajó, a hajósok ismertek engem, szívesen fogadtak, segítséget is nyújtottak, és épségben partra tettek Syracusában. De ettől a szomorú órától fogva soha nem tudtam meg, mi történt feleségemmel és a nagyobbik fiúval.

- Amikor kisebbik fiam, immár egyetlen gondom, tizennyolc éves lett, elkezdett kérdezősködni anyja és fivére után és gyakran zaklatott, hadd vehesse magához szolgáját, a fiatalabbik rabszolgát, aki szintén elvesztette fivérét, és hadd mehessen vele, megkeresni a többieket. Végül is beleegyeztem kérésébe, nem szívesen, mert igaz, hogy én is aggódtam, és szerettem volna híreket hallani feleségemről és nagyobbik fiamról, de azzal, hogy kisebbik fiamat elküldtem keresésükre, azt kockáztattam meg, hogy őt is elvesztem. Most már hét éve, hogy a fiam elhagyott; öt évet töltöttem azzal, hogy bejártam a világot és kutattam őt, jártam a legtávolabbi Görögországban, s túl Ázsia határain, s amikor hazafelé hajóztam, itt kötöttem ki Ephesusban, mert nem akartam kihagyni kutatásaimból egyetlen helyet sem, ahol egyáltalában emberek laknak; de ez a nap befejezi majd életem történetét, és boldogan halnék meg, ha tudnám, hogy feleségem és fiaim élnek.

Ezzel a boldogtalan Aegeon végére ért történetének élete balsorsáról, a herceg pedig megszánta a szerencsétlen apát, aki elvesztett fiáért érzett szeretetében idézte fejére ezt a nagy veszélyt, és azt mondta a herceg, ha nem volna törvényszegés - márpedig sem esküje, sem méltósága nem engedi, hogy ezt a törvényt megmásítsa - szívesen megbocsátana neki, de legalább nem ítéli azonnali halálra a törvény szigorú betűje szerint, hanem megadja neki még ezt a napot, hogy megkísérelje, nem tud-e pénzt kérni vagy kölcsönözni, és azzal megfizetni a bírságot.

Aegeonnak nem sok reményt nyújtott ez a haladék, mert senki emberfiát nem ismert Ephesusban, és úgy vélte, nem valószínű, hogy bárki idegen ezer tallért kölcsönöz neki a bírság lerovására; így hát tehetetlenül és a szabadulás minden reménye nélkül vonult el a herceg színe elől, egy porkoláb őrizetében.

Aegeon azt hitte, senkit sem ismer Ephesusban, de ugyanakkor, amikor az a veszély fenyegette, hogy elveszti életét, amiért olyan gondosan kutatja kisebbik fiát, ez a fiú, sőt a nagyobbik fia is, mindketten Ephesus városában tartózkodtak.

Aegeon fiainak azonkívül, hogy arcra, alakra teljesen hasonlítottak egymáshoz, még ugyanegy nevük is volt, mindkettőt Antipholusnak hívták, a két ikerrabszolgát pedig Dromiónak. Aegeon kisebbik fia, a syracusai Antipholus, az, akinek keresésére az öregember Ephesusba érkezett, véletlenül ugyanaznap érkezett meg rabszolgájával, Dromióval Ephesusba, amikor Aegeon. Minthogy ő is syracusai kalmár volt, őt is ugyanaz a veszély fenyegette, mint apját, de szerencséjére találkozott egy barátjával, aki elmondta neki, milyen bajba jutott egy öreg syracusai kalmár, és azt tanácsolta neki, adja ki magát epidamnumi kalmárnak. Antipholus el is fogadta a tanácsot, mert bármilyen szomorú is volt, amikor azt hallotta, hogy egyik földije ilyen veszélybe került, arra nemigen gondolt, hogy ez az öreg kalmár az ő édesapja.

Aegeon nagyobbik fia - akit ephesusi Antipholusnak kell hívnunk, hogy megkülönböztessük fivérétől, a syracusai Antipholustól - már húsz éve élt Ephesusban és minthogy gazdag ember volt, ki tudta volna fizetni a váltságdíjat apja életéért. Antipholus azonban semmit sem tudott apjáról, mert olyan kicsi volt még, amikor a halászok anyjával együtt kimentették a tengerből, hogy csak e megmenekülésére emlékezett, de nem volt emléke sem apjáról, sem anyjáról, mivel a halászok, akik ezt az Antipholust anyjával és rabszolgájával, az idősebbik Dromióval együtt csónakjukba fogadtak, elvették anyjától a két gyereket - a boldogtalan asszony nagy bánatára - azzal a szándékkal, hogy eladják őket.

Antipholust és Dromiót el is adták Menaphon hercegnek, egy híres harcosnak, az ephesusi herceg nagybátyjának, az meg elhozta a fiúkat Ephesusba, amikor meglátogatta unokaöccsét, a herceget. Az ephesusi herceg megkedvelte az ifjú Antipholust, s amikor megnőtt, tisztté nevezte ki hadseregében. Az ifjú ki is tüntette magát a háborúkban nagy vitézségével, megmentette pártfogójának, a hercegnek életét, az pedig úgy jutalmazta érdemét, hogy férjhez adta hozzá Adrianát, egy gazdag ephesusi hölgyet, azzal élt együtt - rabszolgája, Dromio pedig még mindig az ő szolgálatában állt -, akkor is, amikor apja Ephesusba érkezett.

A syracusai Antipholus, amikor elvált barátjától, akitől azt a tanácsot kapta, hogy epidamnumi kalmárnak adja ki magát, átadott rabszolgájának, Dromiónak egy pénzösszeget, hogy vigye el a fogadóba, ahol majd megebédel, ő maga pedig közben, úgy mondta, körülsétálgat, megnézi a várost, megfigyeli a lakosság szokásait.

Dromio mulatságos fickó volt, és Antipholus, valahányszor unatkozott vagy szomorkodott, rabszolgájának furcsa humorán, vidám tréfáin szórakozott, úgyhogy Dromiónak nagyobb szólásszabadságot engedélyezett, mint amennyihez szolgák általában uraikkal szemben hozzászoktak.

Syracusai Antipholus, miután elküldte Dromiót, egy ideig még ott álldogált, és elgondolkozott magányos bolyongásain, amikor anyját és fivérét kereste, de bárhol kötött is ki, sehol sem hallott róluk semmiféle hírt, s ezért bánatosan így szólt magában:

- Olyan vagyok, mint egy vízcsepp az óceánban, amelyik a maga rokoncseppjét keresi és közben maga is elvész a hatalmas tengerben. Így én is boldogtalanul hiába keresem anyámat és fivéremet, s közben magamat elveszejtem.

Miközben így elmélkedett mindeddig hiábavaló, fárasztó utazásain, visszatért Dromio -, ő legalább is úgy gondolta. Antipholus csodálkozott is, hogy ilyen hamar megjött, és megkérdezte tőle, hol hagyta a pénzt. Csakhogy nem a saját Dromióját szólította meg, hanem annak ikertestvérét, aki az ephesusi Antipholus mellett élt. A két Dromio és a két Antipholus még mindig annyira hasonlított egymásra, ahogyan Aegeon elbeszélése szerint gyerekkorukban, ezért hát nem csoda, hogy Antipholus azt hitte, saját rabszolgája tért vissza, és megkérdezte tőle, miért jött meg ilyen hamar. Dromio így felelt:

- Úrnőm küldött és kéret, jöjj már haza ebédelni. A kappan elsül, a malac leesik a nyársról, és minden étel hideg lesz, ha nem jössz haza.

- Ez nem alkalmas idő az ilyen tréfákra - mondta Antipholus. - Hol hagytad a pénzt?

Dromio megint csak azt felelte, hogy úrnője küldte, és haza kell hívnia Antipholust ebédre.

- Micsoda úrnő? - kérdezte Antipholus.

- Hát nagyságod felesége - felelte Dromio.

Antipholusnak egyáltalában nem volt felesége, ezért nagyon megdühödött Dromióra, és így szólt:

- Mert néhanapján bizalmasan fecsegek veled, azt hiszed már, hogy ilyen szemtelenül tréfálkozhatsz velem? Ma nem vagyok játékos kedvemben. Hol a pénz? Idegenben vagyunk, hogy mertél őrizetlenül hagyni ilyen nagy összeget, amit rád bíztam?

Amikor Dromio hallotta, hogy ura - mert ő annak vélte - arról beszél, hogy idegenben vannak, azt hitte, Antipholus tréfál, s ezért jókedvűen így válaszolt:

- Kérlek, uram, tréfálj majd, amikor már ebédnél ülsz. Énrám nem bíztak semmit, csak azt, hogy gyere már haza, és ebédelj meg úrnőmmel és nővérével együtt.

Antipholus erre teljesen elvesztette türelmét és elkezdte ütlegelni Dromiót, aki hazarohant, elmondta úrnőjének, hogy ura nem hajlandó hazajönni ebédelni, hanem azt mondta, hogy neki nincs felesége.

Adriana, az ephesusi Antipholus felesége nagyon mérges lett, mikor meghallotta, hogy férje azt mondta, neki nincs felesége: ugyanis féltékeny természetű volt, most is azt mondta, férje arra akar ezzel célozni, hogy egy másik nőt jobban szeret nála, ezért hát elkezdett zsémbelni, féltékenységében igaztalanul vádolta férjét, és vele együtt lakó nővére, Luciana hiába igyekezett szétoszlatni testvérének ezt az alaptalan gyanúját.

Syracusai Antipholus elment a fogadóba, ott találta Dromiót a biztonságba helyezett pénzzel együtt, márminthogy ezúttal saját Dromióját, és megint elkezdte szidni ízetlen tréfáiért, amikor odajött hozzá Adriana, nem kételkedett abban, hogy férjét látja maga előtt, és szemére vetette, miért néz rá olyan idegenül - ami, úgylehet, igaz volt, mert soha azelőtt nem látta ezt a mérges nőt -, és azt is mondta, hogy bezzeg mielőtt feleségül vette, akkor nagyon szerette, de most valamilyen más nőt szeret helyette.

- Hogy lehet az, férjem - mondta -, hogy lehet, hogy elvesztettem szerelmedet?

- Szép hölgy, hozzám beszélsz? - kérdezte az elámult Antipholus. De hiába bizonygatta Adrianának, hogy nem ő a férje, és csak két órája tartózkodik Ephesusban, az asszony ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön vele haza. Antipholus végül, amikor képtelen volt megszabadulni tőle, elment vele fivérének házába, s megebédelt Adrianával és Adriana nővérével, akik közül az egyik férjének, a másik sógorának nevezte, ő pedig megdöbbenten gondolta el, hogy úgy látszik, álmában esküdött meg ezzel a nővel, vagy pedig most álmodik. De nem kevésbé volt meglepve Dromio sem, aki követte őket, mert fivérének felesége, a konyhalány, az meg őt tekintette férjének.

Miközben a syracusai Antipholus fivérének feleségével ebédelt, fivére, az igazi férj, hazatért ebédre rabszolgájával, Dromióval, csakhogy a cselédek nem akartak kaput nyitni, mert úrnőjük elrendelte, hogy senkit ne engedjenek be, de amikor azok ketten ismételten kopogtak, és azt mondták, Antipholus és Dromio jött meg, a szolgálók csak nevettek rajtuk, és azt mondták, úrnőjük Antipholusszal ebédel, Dromio meg a konyhában, és hiába hogy majdnem beverték a kaput, nem nyerhettek bebocsáttatást, végül Antipholus dühösen elment, és nagy volt meglepetése, mikor azt hallotta, hogy egy úr a feleségével ebédel.

Mire a syracusai Antipholus végére ért az ebédnek, már nagyon zavarta őt, hogy az asszony továbbra is kitartóan férjének tekintette. Mikor pedig meghallotta, hogy Dromióra meg a konyhalány tart igényt - amint ürügyet talált a távozásra, azonnal elment a házból, mert bár nagyon tetszett neki Luciana, az asszony nővére, de a féltékeny természetű Adriana sehogyan sem volt ínyére. Dromio sem volt jobban megelégedve a maga szép feleségével a konyhában, ezért hát úr és szolga örültek, hogy amilyen gyorsan csak lehetett, megszabadultak újdonsült feleségeiktől.

A syracusai Antipholus éppen abban a pillanatban, amikor kilépett a házból, találkozott egy aranyművessel, aki éppenúgy, mint Adriana, az ephesusi Antipholusnak nézte, s nevén nevezve átadott neki egy aranyláncot. Antipholus vissza akarta utasítani a láncot, mondván, hogy ez nem őt illeti, de az aranyműves azt felelte, hogy az ő megrendelésére csinálta, és elment, otthagyva a láncot Antipholus kezében, aki meg szolgájának, Dromiónak adott parancsot, hogy vigye a holmiját a hajóra, mert nem hajlandó egy percig sem tovább maradni olyan helyen, ahol annyi furcsa kalandba keveredik, és úgy érzi, bizonyosan megbabonázták.

Alig adta át az aranyműves a láncot az elvétett Antipholusnak, letartóztatták egy adósság miatt, s Antipholus, a házas fivér, akinek az aranyműves a láncot odaadni vélte, véletlenül épp akkor érkezett a térte, amikor a poroszló az aranyművest letartóztatta. Az meg, amint meglátta Antipholust, arra kérte, fizesse ki az aranyláncot, amit az imént átadott neki, mert annak az ára körülbelül éppen megfelelne az összegnek, amiért letartóztatták. Antipholus tagadta, hogy megkapta a láncot, az aranyműves pedig kitartott amellett, hogy csak néhány perccel azelőtt adta át neki. Ezen sokáig elvitatkoztak, mindkettő igazában érezvén magát, mert Antipholus tudta, hogy az aranyműves soha át nem adta neki a láncot, de a két fivér teljes hasonlósága folytán az aranyműves is bizonyos volt benne, hogy Antipholus saját kezébe helyezte a láncot, míg végül is a poroszló börtönbe hurcolta az aranyművest adóssága miatt, de ugyanakkor az aranyműves arra kérte a poroszlót, tartóztassa le Antipholust is a lánc áráért - így hát az lett a vége, hogy Antipholust és az aranyművest együtt vitték börtönbe.

Antipholus útjában a börtön felé találkozott a syracusai Dromióval, fivérének rabszolgájával, s a magáénak vélvén, megparancsolta neki, menjen el feleségéhez, Adrianához, mondja meg neki, küldje utána a pénzt, amiért letartóztatták. Dromio csodálkozott ugyan, hogy ura visszaküldi abba az idegen házba, ahol ebédeltek, és ahonnan nemrégen olyan sebtiben kijöttek, de nem merészelt válaszolni, bár azért jött, hogy megmondja urának, a hajó útrakészen áll -, de hát úgy látta, Antipholus most nem olyan kedvében van, hogy tréfálni lehet vele. Ezért hát elment, s csak magában morgolódott, hogy vissza kell térnie Adriana házába.

- Abba a házba - mondta -, ahol Dozabella férjéül akar engem! De hát mennem kell, mert a szolgáknak szót kell fogadni, ha uruk parancsol valamit.

Adriana átadta neki a pénzt, Dromio pedig visszatérőben összetalálkozott a syracusai Antipholusszal, aki még mindig ámuldozott a meglepő kalandokon, amikbe sodródott: fivérét ugyanis jól ismerték Ephesusban, s ezért alig találkozhatott az utcán emberrel, aki ne köszöntötte volna régi ismerősként; volt, aki pénzt kínált neki, azzal, hogy tartozik vele, mások meghívták magukhoz, ismét mások köszönetet mondtak állítólagos szívességeiért, szóval mindenki összetévesztette fivérével. Egy szabó selymet mutatott neki, amit a részére vásárolt, és ragaszkodott hozzá, hogy mértéket vegyen róla bizonyos ruhához.

Antipholus kezdte már azt hinni, hogy varázslók és boszorkányok népsége közé került, Dromio pedig semmiképpen sem könnyített urának megzavarodott gondolatain, mert azt kérdezte, hogyan szabadult meg a poroszlótól, aki börtönbe hurcolta, és átadott neki egy arannyal teli erszényt, amit Adriana küldött, hogy kifizesse vele az adósságát. Dromiónak e szavai letartóztatásról és börtönről, és a pénzről, amit Adrianától hozott -, teljesen összezavarták Antipholust, és így szólt:

- Annyi már bizonyos, hogy ez a fickó, ez a Dromio megháborodott, és mi itt káprázatok között tévelygünk - és egészen megrémülve saját kusza gondolataitól, így kiáltott fel: - Csak valamilyen áldott hatalom kiszabadítana erről a különös helyről!

De most még egy idegen közeledett feléje, éspedig egy nő, aki szintén Antipholusnak nevezte, és azt mondta neki, hogy vele ebédelt aznap, továbbá elkérte azt az aranyláncot, amelyet ő állítólag megígért neki. Antipholus most már teljesen elvesztette türelmét, boszorkánynak nevezte ezt a hölgyet, tagadta, hogy valaha is láncot ígért neki vagy ebédelt vele, sőt azt is, hogy e perc előtt valaha is látta. De a nő továbbra is erősködött, hogy vele ebédelt, és láncot ígért neki, és amikor Antipholus továbbra is tagadott, a nő hozzátette, hogy ő is adott Antipholusnak egy értékes gyűrűt, s ha már nem adja neki oda az aranyláncot, ragaszkodik hozzá, hogy visszakapja saját gyűrűjét. Mire Antipholus valósággal őrjöngeni kezdett, megint csak boszorkánynak, varázslónőnek nevezte, kijelentvén, hogy soha nem hallott sem róla, sem a gyűrűjéről, aztán elszaladt előle, s otthagyta a nőt, az meg csak bámult szavain és vad pillantásain, mert esze ágában sem volt kételkedni abban, hogy vele ebédelt, hogy gyűrűt adott neki, viszonzásul, amiért Antipholus aranyláncot ígért neki ajándékba. Ez a hölgy persze ugyanabba a tévedésbe esett, amibe a többiek is: összetévesztette fivérével, mert a házas Antipholus cselekedte mindazt, amit ő ennek a másik Antipholusnak a rovására írt.

Amikor ugyanis a házas Antipholusnak megragadták a bebocsáttatást saját házába - mert az otthoniak úgy tudták, hogy már bent van -, dühösen eltávozott, s azt hitte, ez is feleségének féltékeny szeszélyei közé tartozik - az ilyesmi ugyanis gyakran előfordult nála, s visszaemlékezvén, hogy felesége gyakran hamisan vádolta őt azzal, hogy más nőket látogat, most bosszút akart állni, amiért így kizárta saját házából, s ezért elhatározta, hogy elmegy ebédelni ehhez a hölgyhöz, aki nagyon szívesen fogadta. Antipholus, minthogy felesége olyan mélységesen megsértette, megígérte ennek a hölgynek, hogy neki adja azt az aranyláncot, amit a feleségének szánt ajándékul; ugyanaz a lánc volt ez, amit az aranyműves tévedésből Antipholus fivérének adott. A hölgy annyira örült már e szép aranylánc gondolatára is, hogy egy gyűrűt adott a házas Antipholusnak, s amikor - ő legalábbis azt hitte, mert összetévesztette fivérével - Antipholus letagadta ezt a gyűrűt, és azt mondta, nem is ismeri őt, és indulatosan magára hagyta, a hölgy arra kezdett gondolni, hogy Antipholusnak bizonyára elment az esze. Tüstént el is határozta, hogy elmegy Adrianához, és megmondja neki, hogy a férje megőrült. Éppen, miközben ezt mesélte Adrianának, megérkezett a férj, a poroszló kíséretében, aki megengedte neki, hogy hazamenjen, és elkérje a pénzt adósságának megfizetésére. Azért az erszényért jött, amit Adriana elküldött Dromióval, az pedig átadta a másik Antipholusnak.

Amikor az ephesusi Antipholus szemére hányta Adrianának, hogy kizárta saját házából, Adriana elhitte ezt a történetet, amit a másik hölgy mondott neki férje őrületéről. Amikor pedig arra is visszaemlékezett, hogy férje ebédnél erősködött, hogy ő nem a férje, és eddig a napig soha Ephesusban nem volt, akkor már nem is kételkedett benne, hogy férje megtébolyodott, ezért hát kifizette a porkolábnak a pénzt, elküldte, aztán parancsot adott a szolgáknak, kötözzék meg férjét, bevitette egy sötét szobába, orvost hívatott, és megkérte, hogy gyógyítsa ki férjét őrületéből. Antipholus persze egész idő alatt hevesen tiltakozott e hamis vád ellen, amit a fivérével való teljes hasonlatosság idézett elő. De dühe csak még jobban megerősítette a háziakat abban a hitükben, hogy a ház ura őrült, és amikor Dromio is kitartott ugyane történet mellett, őt is megkötözték, és őt is elvitték urával együtt.

Alighogy Adriana őrizetbe helyezte férjét, egy szolga érkezett azzal a hírrel, hogy Antipholus és Dromio nyilván megszökött őreitől, mert mindketten szabadon sétálnak a szomszédos utcában. Ennek hallatára Adriana kirohant, haza akarta hozni férjét, és magával vitt néhány embert, hogy bizonyosan el tudják fogni -, vele ment nővére is. Elérkeztek egy közeli kolostor kapujáig, és ott csakugyan meglátták Antipholust és Dromiót, legalábbis úgy hitték, mert megint csak megtévesztette őket az ikerfivérek hasonlósága.

A syracusai Antipholus még mindig nem keveredett ki abból a zűrzavarból, amit ez a hasonlóság idézett elő. Az aranyművestől kapott láncot éppen nyakán viselte, amikor szembejött vele az aranyműves, és szemrehányásokat tett neki, amiért tagadja, hogy megkapta és nem is hajlandó kifizetni, de Antipholus váltig azt erősítgette, hogy az aranyműves önként adta neki reggel a láncot, és azóta nem is látta az aranyművest.

Most pedig Adriana lépett hozzá, tébolyult férjének nevezte, aki megszökött őreitől, s az emberek, akiket magával hozott, erőszakkal rá akarták tenni kezüket Antipholusra és Dromióra, de azok berohantak a kolostorba, ahol Antipholus arra kérte a fejedelemasszonyt, adjon nekik menedéket a zárdában.

Erre aztán kijött maga a fejedelemasszony is, és érdeklődött a zűrzavar oka felől. Komoly, tiszteletre méltó hölgy volt, elég bölcs ahhoz, hogy ítélni tudjon abban, amit maga előtt látott, ezért nem akarta elhamarkodottan kiadni a férfit, aki az ő házában keresett védelmet, hanem szigorúan elmondatta a feleséggel férje őrültségének történetét, aztán így szólt:

- Mi az oka férjed e hirtelen megháborodásának? Elvesztette vagyonát a tengeren? Vagy talán valamely kedves barátjának halálától borult el így a lelke?

Adriana azt felelte, hogy semmi ilyesféle nem lehet az oka.

- Akkor talán - mondta a fejedelemasszony - utánad, a felesége után más asszony felé fordult a szerelme, és ez hozta ilyen állapotba.

Adriana azt felelte, már régóta úgy gondolja, hogy férje valamilyen más nőt szeret, és ezért marad el olyan gyakran hazulról. Holott Antipholus nem azért volt kénytelen kerülni otthonát, mert más nőt szeretett, hanem mert ingerelte feleségének féltékeny természete. A fejedelemasszony gyanította ezt Adriana erőszakos modorából, s hogy az igazságot megtudja, így szólt:

- Meg kellett volna szidnod ezért.

- Meg is szidtam - felelte Adriana.

- Igen - mondta a fejedelemasszony - de talán nem eléggé. Adriana meg akarta győzni a fejedelemasszonyt, hogy eleget beszélt erről Antipholusnak, és ezért így válaszolt:

- Hiszen állandóan ekörül forgott a beszélgetésünk. Az ágyban nem hagytam őt aludni, mert mindig ezt hoztam szóba, asztal mellett nem hagytam enni, mert erről beszéltem. Ha kettesben maradtunk, egyébről sem beszéltem vele, társaságban pedig gyakran célozgattam rá. Szóval egyéb mondanivalóm sem volt neki, csak az, milyen csúnya, hitvány dolog tőle, hogy más nőt jobban szeret, mint engem.

A fejedelemasszony, miután ilyen teljes vallomásra bírta a féltékeny Adrianát, így szólt:

- Hát éppen ettől bolondult meg a férjed. Egy féltékeny nő mérgezett nyelve halálosabb méreg a veszett kutya fogánál. A zsörtölődésedtől nem tudott aludni, nem csoda hát, hogy meghibbant; az ételét a te zsémbelődésed fűszerezte, márpedig a nyugtalan evés rossz emésztést okoz, ettől esett ilyen lázba. Azt mondod, szórakozását is megzavartad a veszekedéseddel, márpedig, ha egyszer elzártad előle a társaság és pihenés örömeit, mi más származhatott ebből, mint tompa mélabú és vigasztalan csüggedés? Az eredmény az, hogy féltékenységi rohamaid megőrjítették a férjedet.

Luciana mentegetni akarta nővérét, és azt mondta, hogy mindig csak szelíden tett szemrehányást férjének. Így szólt nővéréhez:

- Csak hallgatod ezeket a szemrehányásokat, és nem is felelsz rájuk?

De a fejedelemasszony olyan világosan feltárta Adriana hibáját, hogy nem tudott egyebet válaszolni, csak azt:

- Rávett, hogy magam vádoljam magamat.

Adriana szégyenkezett ugyan viselkedése miatt, de azért továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy férjét szolgáltassák ki neki, a fejedelemasszony azonban nem engedte meg, hogy bárki belépjen a kolostorba, és nem is volt hajlandó kiszolgáltatni ezt a szerencsétlen embert féltékeny felesége gondoskodásának, hanem elhatározta, hogy ő maga fogja szelíden orvosolni. Visszavonult hát az épületbe, és elrendelte, hogy zárják be mögötte a kaput.

E forgatagos nap folyamán, miközben a két fivér hasonlósága oly sok tévedést okozott, lejárt az öreg Aegeon kíméleti napja, és közeledett az alkonyat, márpedig alkonyatkor meg kellett halnia, ha nem tudja kifizetni a bírságot. Kivégzésének helye közel volt e kolostorhoz, és éppen akkor érkezett ide, amikor a fejedelemasszony visszavonult a kolostorba - a herceg személyesen kísérte, hogy arra az esetre, ha bárki felajánlja a pénzt, jelen legyen és megkegyelmezzen neki.

Adriana megállította ezt a szomorú menetet, igazságot kért a hercegtől, és elmondta neki, hogy a fejedelemasszony nem hajlandó kiszolgáltatni és gondoskodására bízni eszelős férjét. Miközben beszélt, megjelent a herceg előtt valóságos férje, aki csakugyan megszökött szolgájával, Dromióval együtt, és igazságot kért a hercegtől, elpanaszolván, hogy felesége a megtébolyodás hamis vádjával megkötöztette; elmondta, hogyan vágta el kötelékeit és játszotta ki őreinek éberségét. Adriana rendkívül meglepődött, amikor maga előtt látta férjét, akiről azt hitte, hogy odabent van a kolostorban.

Aegeon, amikor meglátta fiát, azt képzelte, ez az a fia, aki odahagyta őt, hogy megkeresse anyját és fivérét, és bizonyosra vette, hogy ez az édes fia szívesen kifizeti a váltságául követelt pénzt. Ezért az apai szeretet szavaival szólította meg Antipholust, azzal az örvendetes reménnyel, hogy most megszabadul, de Aegeon mélységes megdöbbenésére fia nem akart ráismerni, ami természetes is volt, hiszen ez az Antipholus azóta sem látta apját, amióta kisgyerekkorában a viharban elváltak. Miközben szegény öreg Aegeon hiába igyekezett rávenni fiát, hogy felismerje őt, és azt kellett gondolnia, hogy bánata és az átélt megpróbáltatások annyira megváltoztatták, hogy saját fia rá sem ismert, vagy pedig szégyenli felismerni apját e nyomorult helyzetében -, szorultságának közepette megjelent a fejedelemasszony, és a másik Antipholus és Dromio, s az ámuló Adriana két férjét és két Dromiót látott maga előtt.

Most aztán kiderültek azok a rejtélyes tévedések, amelyek így összezavarták mindnyájukat. Amikor a herceg meglátta a két, egymáshoz teljesen hasonlatos Antipholust és Dromiót, rögtön megtalálta a helyes összefüggést e látszólagos rejtelmek között, mert visszaemlékezett arra a történetre, amelyet Aegeon reggel elmondott. A herceg kijelentette, e férfiak nem lehetnek mások, csak Aegeon két fia és a két ikerrabszolga.

Most azonban váratlan öröm koronázta meg Aegeon életét, s az a történet, melyet bánatosan, halálos ítélettől sújtva kezdett el reggel, boldog véget ért, még mielőtt a nap leszállt, mert a tiszteletre méltó fejedelemasszony kijelentette, hogy ő nem más, mint Aegeon rég elvesztett felesége, a két Antipholus szerető édesanyja.

Amikor ugyanis a halászok elvették tőle az idősebbik Antipholust és Dromiót, ő maga belépett egy apácakolostorba, bölcs és erényes viselkedésének következtében végül e kolostor fejedelemasszonya lett, s amikor a menedékjog törvényét alkalmazta egy boldogtalan idegenre, tudta nélkül saját fiát védelmezte.

E régóta elvált szülők és gyerekek ujjongásainak és szeretetteljes köszöntéseinek közepette egy ideig megfeledkeztek róla, hogy Aegeon még mindig halálbüntetés alatt áll, de amikor kissé megnyugodtak, az ephesusi Antipholus felajánlotta a hercegnek a váltságdíjat apja életéért, a herceg azonban nagylelkűen megkegyelmezett Aegeonnak, nem fogadta el a pénzt, hanem a fejedelemasszonnyal és újonnan megtalált férjével és gyerekeivel bement a kolostorba, hogy kedvére végighallgassa e boldog családi beszélgetést halsorsuk boldog fordulatáról. Nem szabad megfeledkeznünk a két Dromio szerény öröméről sem: ők is ujjongtak és köszöntötték egymást, és mindkét Dromio kedvtelve bókolt fivérének tetszetős külsejéért, mert nagyon elégedettek voltak, hogy saját csinos személyüket mintegy tükörben szemlélhetik fivérükben.

Adriana annyira megszívlelte anyósának jó tanácsait, hogy soha többé nem táplált méltatlan gyanút, és soha többé nem féltékenykedett férjére.

A syracusai Antipholus elvette a szép Lucianát, fivére feleségének nővérét, s a jó öreg Aegeon még sok évig élt Ephesusban feleségével és fiaival együtt. E zűrzavarok kibogozása azonban nem vett el minden alapot a jövendőbeli félreértések alól, mert néha még, mintegy azért, hogy elmúlt kalandjaikra emlékezzenek, nevetséges összetévesztések történtek, az egyik Antipholust és az egyik Dromiót felcserélték a másikkal, mindebből pedig kellemes és szórakoztató Tévedések Vígjátéka keletkezett.
 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
A makrancos hölgy
  2012-12-05 12:08:52, szerda
 
 


A makrancos hölgy



Katharina, a makrancos hölgy, Baptistának, egy gazdag páduai úrnak legnagyobb lánya volt. Olyan fékezhetetlen szellemű, olyan vad és indulatos, kotnyeles és csípős nyelvű hölgy volt, hogy egész Páduában nem ismerték más néven, csak Makrancos Katának. Igen kétesnek, sőt valójában lehetetlennek látszott, hogy valaha is akadjon olyan úriember, aki feleségül merje venni ezt a lányt, ezért hát sokan kárhoztatták Baptistát, amiért visszautasított sok nagyszerű ajánlatot, amely Katharina szelíd húgát, Biancát illette. Baptista azzal utasította el Bianca kérőit, hogy majd ha az idősebb nővért illendően férjhez adja, csak akkor nyernek szabadságot arra, hogy Biancát megkérhessék.

Történt azonban, hogy egy Petruchio nevű nemesember érkezett Páduába azzal a céllal, hogy feleséget keressen: az ő bátorságát nem vették el a Katharina indulatáról szóló hírek, s amikor hallotta, milyen gazdag és csinos lány, elhatározta, hogy feleségül veszi ezt a hírhedt hárpiát, s majd szende, kezes asszonnyá zabolázza. És az már igaz, hogy senki sem volt olyan alkalmas erre a herkulesi munkára, mint Petruchio, akinek természete éppolyan fennhéjázó volt, mint Katharináé, de volt szelleme, jókedve, humora is, továbbá okos, helyes ítéletű férfi is volt, értett hozzá, hogyan kell szenvedélyes, tomboló dühöt tettetni, amikor pedig olyan nyugodt volt a kedélye, hogy ő maga is vidáman tudott nevetni saját színlelt haragján, mivel természettől gondtalan és könnyed férfi volt. Az a szilaj viselkedés tehát, amelyet akkor alkalmazott, amikor Katharina férje lett, merő játék volt csupán, vagy pontosabban szólva, bölcsen belátta: ez a tettetés az egyedüli módja annak, hogy saját területén kerüljön fölébe a dühöngő Katharina szenvedélyességének.

Petruchio nekiindult tehát, hogy a makrancos Katharinának udvaroljon, de mindenekelőtt apját, Baptistát kereste föl, engedélyt akart kérni, hogy megnyerhesse lányát, a szelíd Katharinát - mert így nevezte Petruchio -, s huncutul azt mondta, hallott már szemérmes szerénységéről, nyájas viselkedéséről, s azért jött el Veronából, hogy szerelméért versengjen. Az apa szerette volna férjhez adni lányát, de azért kénytelen volt bevallani, hogy Katharina nemigen felel meg ennek a jellemzésnek, és csakhamar ki is tűnt, milyen szelíd anyagból faragták Katharinát, mert berontott a szobába zenetanárja, és panaszkodott, hogy növendéke, a szelíd Katharina betörte fejét a lantjával, mert a mester hibát merészelt találni Katharina játékában. Amikor ezt Petruchio hallotta, így szólt:

- Derék egy leányzó, jobban szeretem, mint valaha, és epedek, hogy végre cseveghessek vele. - Aztán határozott válaszért sürgette az öregurat, és így szólt: - Az én ügyem sürgős, signor* Baptista, nem jöhetek naponta udvarolni. Ismerted atyámat: meghalt már, s minden javának, birtokának én vagyok örököse. Mondd meg hát, ha megnyerem lányod szerelmét, milyen hozományt adsz vele.

Baptista úgy gondolta, kérő létére kissé nyers a modora, de örült, hogy férjhez adhatja Katharinát, s ezért azt felelte, húszezer tallér hozományt ad vele, halála után pedig fele birtokát: úgyhogy gyorsan elrendezték ezt a furcsa házasságot, s Baptista elment, hírül adni makrancos lányának szerelmese szándékait, aztán beküldte őt Petruchióhoz, hogy meghallgassa udvarlását.

Közben Petruchio azon gondolkozott, hogyan próbálja megnyerni szerelmét, és így szólt magában:

- Amint belép, elkezdek neki mulatságosan udvarolni; ha gúnyolódik, azt mondom neki, olyan édesen énekel, mint a csalogány; ha szemöldökét ráncolja, azt mondom neki olyan derűs az arca, mint a harmattal frissen mosott rózsák; ha egy szót sem szól, ékesszólását dicsérem majd, s ha azt mondja, hagyjam magára, úgy köszönöm meg, mintha arra kért volna, maradjak vele egy hétig.

Katharina ekkor méltóságteljesen belépett, s Petruchio így szólította meg:

- Jó reggelt, Kata, hallom, ez a neved.

Katharinának nem tetszett ez az egyszerű üdvözlés; ezért megvetően így szólt:

- Aki velem beszél, Katharinának nevez.

- Hazudsz - felelte a szerelmes -, a te neved egyszerűen Kata, helyre Kata, néha makrancos Kata, de annyi bizonyos, Kata, hogy te vagy a legcsinosabb Kata az egész keresztény világon, és ezért, Kata, mivel szelídségedet dicsérik minden városban, eljöttem, hogy megkérjelek, légy a feleségem.

Annyi bizonyos, hogy ezek ketten furcsa lánykérést rendeztek. A lány hangosan és dühösen bizonygatta a fiúnak, hogy méltán jutott a makrancos névhez, a fiú azonban továbbra is Katharina édes, udvarias szavait magasztalta, végül pedig - mert olyan rövidre akarta fogni az udvarlást, amennyire csak lehet -, amikor hallotta, hogy közeledik a lány apja, így szólt:

- Édes Katharina, hagyjuk már ezt a hiábavaló fecsegést, apád úgyis beleegyezett, hogy a feleségem légy, már a hozományban is megállapodtunk, és akár akarod, akár nem, elveszlek.

Ekkor belépett Baptista, Petruchio pedig azt mondta neki, hogy lánya kedvesen fogadta őt, s megígérte, hogy jövő vasárnap férjhez megy hozzá. Katharina tagadta, azt mondta, inkább lássa vasárnap Petruchiót felkötve, s szemrehányásokat tett apjának, amiért azt kívánja tőle, hogy ilyen kelekótya csirkefogóhoz menjen, amilyen Petruchio. Petruchio arra kérte az apját, ne is hallgasson lánya dühös szavaira, mert ők ketten megbeszélték, hogy Katharina majd vonakodni fog az apja előtt, de amikor egyedül voltak, igen gyöngédnek és szeretetteljesnek találta. Végül így szólt a lányhoz:

- Add kezedet, Kata! Velencébe megyek, és mindenféle szép holmit hozok neked esküvőnk napjára. Gondoskodj az ünnepségről, apám, és hívd meg a násznépet. Nyugodtak lehettek, hozok gyűrűket, mindenféle cicomát, gazdag ruhákat, hadd legyen szép az én Katharinám, most pedig csókolj meg, Kata, mert vasárnap megesküszünk.

Vasárnap összegyűlt az egész násznép, de sokáig kellett várniok, amíg Petruchio megjelent, úgyhogy Katharina már zokogott bosszúságában, ha arra gondolt, hogy Petruchio csak csúfot űzött belőle. Végül mégis megjelent, de semmit sem hozott el a Katharinának ígért menyegzői cicomából, ő maga sem volt vőlegénynek öltözve, hanem furcsa, rendetlen ruhát viselt, mintha csak gúnyt akarna űzni abból a komoly ügyből, amiért voltaképpen eljött; még a szolgáját, sőt a lovaikat is ugyanilyen hitvány és hóbortos módon szerelte föl.

Petruchiót nem lehetett rábeszélni, hogy ruhát váltson, azt mondta, Katharina hozzá jön feleségül, nem pedig az öltözékéhez; amikor aztán látták, hogy hiába okoskodnak vele, elmentek a templomba, de ott is ugyanolyan bolondul viselkedett, mert amikor a pap megkérdezte Petruchiót, akarja-e Katharinát feleségül, olyan hangos káromkodás kíséretében mondta ki az akarom-ot, hogy mindnyájan megriadtak, a pap leejtette a könyvét, és amikor lehajolt, hogy fölvegye, ez a hóbortos vőlegény akkorát vágott rá, hogy a pap is, a könyve is földre pottyant. És amíg csak az esküvői szertartás folyt, Petruchio úgy toporzékolt és káromkodott, hogy a szilaj Katharina csak úgy reszketett félelmében. Amint véget ért a szertartás, még ott helyben, a templomban már bort kért, hangosan felköszöntötte a társaságot, a borba mártott süteményt a sekrestyés arcába vágta, és furcsa tettét nem is indokolta mással, minthogy a sekrestyésnek gyér, éhenkórász szakálla van, és mialatt ő ivott, mintha kinézte volna szájából azt a süteményt. Annyi bizonyos, hogy soha még egy ilyen őrült házasságot nem kötöttek, de Petruchio azért öltötte magára ezt a vadságot, hogy annál jobban sikerüljön a makrancos felesége megzabolására kieszelt terve.

Baptista bőséges lakodalmat készített elő, de amikor visszatértek a templomból, Petruchio kézen fogta Katharinát, és kijelentette, az a szándéka, hogy azonnal hazaviszi feleségét, és sem apósának tiltakozása, sem a feldühödött Katharina mérges szavai nem változtathattak akaratán. Ragaszkodott ahhoz a férji jogához, hogy úgy rendelkezzék feleségével, ahogy neki tetszik, s magával is hurcolta Katharinát, mert olyan hetykének és eltökéltnek mutatkozott, hogy senki sem merészelt ujjat húzni vele.

Petruchio a feleségét egy nyomorúságos, ösztövér, csont és bőr gebére ültette, amit külön e célra szemelt ki, de őneki magának és szolgájának sem volt különb lova; sáros, göröngyös utakon át haladtak, és valahányszor Katharina lova megbotlott, szidta, átkozta a szegény, terhe alatt alig vánszorgó rozzant párát, mintha csak a legvadabb ember volna, aki valaha is élt ezen a földön. Végre fárasztó utazás után, miközben Katharina egyebet sem hallott, mint Petruchio dühös veszekedését a szolgákkal és a lovakkal, hazaértek. Petruchio nyájasan üdvözölte otthonában, de eltökélte, hogy Katharina se nyugalomhoz, se ennivalóhoz nem jut ezen az éjszakán. Az asztalokat megterítették, a vacsorát hamarosan felszolgálták, de Petruchio azzal az ürüggyel, hogy minden fogásban hibát talál, földhöz csapta az ételt és megparancsolta a szolgáknak, hogy vigyék ki; s mindezt, úgy mondta, merő szeretetből teszi Katharina iránt, nehogy rosszul elkészített ételt egyen. S amikor Katharina fáradtan és vacsora nélkül visszavonult lenyugodni, Petruchio ugyanígy hibát talált felesége ágyában, a földre hajigálta a párnákat és takarókat, úgyhogy Katharina kénytelen volt egész éjszaka egy székben ülni, de ha már-már sikerült elszundítania, azonnal felébresztette férjének harsány hangja, amint szolgáira viharzott, amiért rosszul vetették meg felesége menyegzői ágyát.

Másnap Petruchio folytatta ezt az eljárást, és továbbra is kedvesen beszélt Katharinával, de amikor Katharina megpróbált enni, férje hibát talált mindenben, amit eléje tettek, s a reggelit éppen úgy földhöz vágta, mint a vacsorát, úgyhogy Katharina, a gőgös Katharina kénytelen volt könyörögni a cselédeknek, hozzanak neki titokban egy morzsa ételt, de azokat Petruchio kitanította, s így azt felelték, semmit sem mernek adni Katharinának uruk tudta nélkül.

- Ó - mondta Katharina -, csak azért vett el, hogy kiéheztessen? A koldusok, akik apám kapujához jöttek, azok is kaptak enni! De én, aki soha nem tudtam, mit jelent az, bármit is kérni, éhezem, mert nem kapok enni, szédülök, mert nem alhatom el, káromkodással tartanak ébren, ordítozással táplálnak, és az egészben az bosszant legjobban, hogy mindezt a tökéletes szerelem ürügyén műveli, és úgy tesz, mintha rögtön meg kéne halnom, amint alszom vagy eszem.

Itt a magányos elmélkedés félbeszakadt, mert Petruchio belépett; nem az volt a célja, hogy Katharina a végletekig éhezzen, ezért hát valami kis húst hozott neki, és így szólt hozzá:

- Hogy van az én édes Katám? Látod, szerelmem, milyen buzgó férj vagyok? Én magam készítettem el az ételedet. Remélem, jóságom hálát érdemel? Hogyan! Egy szót sem szólsz? Akkor nem ízlik neked az étel, és hiábavaló volt minden fáradozásom.

Parancsot adott hát a szolgának, vigye ki a tálat. A rendkívüli éhség megtörte már Katharina gőgjét, és ilyen szókra bírta, bármilyen dühöt érzett is szíve mélyén:

- Kérlek, hadd maradjon.

De nem ez volt minden, amit Petruchio el akart nála érni, s ezért így felelt:

- A leghitványabb szolgálatot is köszönettel szokás fizetni, az enyémnek is ez jár, mielőtt az ételhez nyúlsz.

Mire Katharina tétovázva kinyögte:

- Köszönöm, uram.

Erre aztán megengedte Petruchio, hogy felesége hozzálásson a szegényes ételhez, és így szólt:

- Váljék egészségedre, szelíd szívem Katám. De gyorsan egyél. Most pedig, édes szerelmem, visszatérünk apád házába, ott aztán kedvünkre kimulatjuk magunkat, selyemruhákban, szép kalapokkal, arany gyűrűkkel, fodrokkal, szalagokkal, legyezőkkel, két rend csipkeruhával - s hogy elhitesse vele, mennyire igazán az a szándéka, hogy megajándékozza ilyen örvendetes holmival, behívott egy szabót és egy divatárust, azok behoztak néhány új ruhát, amit ő rendelt meg Katharina számára, aztán leszedette az edényt az inassal, még mielőtt Katharina elverhette éhségét, és így szólt hozzá: - Mi az, már meg is ebédeltél?

A divatárus átnyújtott egy kalapot e szavakkal:

- Itt az a kalap, amit méltóságoddal megbeszéltünk! Petruchio erre újra elkezdett viharozni, kijelentette, hogy a kalapot úgy szabták ki, mint egy bögrét, de nem nagyobb, mint egy dióhéj vagy csigaház, és azt mondta a divatárusnak, vigye el és nagyobbítsa meg. Katharina közbeszólt:

- Nekem ez kell, ma minden úrinő ilyen kalapot hord.

- Ha majd te is olyan finom leszel, mint egy úrinő - felelte Petruchio -, akkor te is kapsz egyet, addig nem.

Az étel, amit Katharina elfogyasztott, kissé életet öntött csüggedt lelkébe, s ezért így szólt:

- Uram, remélem, szabad beszélnem, márpedig beszélni akarok. Nem vagyok kisbaba, sem gyerek; nálad különbek is eltűrték, hogy kimondjam, ami a lelkemet nyomta, ha pedig te nem tudod eltűrni, jobb, ha betömöd a füledet.

Petruchio úgy tett, mintha nem hallotta volna ezeket a haragos szavakat, mert szerencsére rájött, hogy az érvekkel való feleselgetésnél sokkal jobb módja is van annak, hogy feleségével elbánjon, ezért mindössze ez volt a válasza:

- Úgy van, igazad van, vacak egy kalap ez, és nagyon szeretlek, amiért nem tetszik neked.

- Szeretsz vagy nem szeretsz - mondta Katharina -, nekem tetszik a kalap, és nekem ez a kalap kell vagy semmilyen.

- Azt mondod, látni akarod a ruhát - mondta Petruchio, aki még mindig úgy tett, mintha félreértené.

Előrelépett hát a szabó, és megmutatott Katharinának egy szép ruhát, amit neki készített. Petruchiónak azonban az volt a szándéka, hogy se a kalapot, se a ruhát ne kapja meg, s ezért ebben éppen annyi hibát talált.

- Ó, Uram irgalmazz! - mondta. - Micsoda rongy ez, hát erre te azt mondod, ruhaujj? Olyan ez, mint egy ágyúcső. Úgy föl van szeletelve, mint egy almáslepény.

A szabó azt mondta:

- Méltóságod mondta, hogy a mai divat szerint készítsem!

Katharina közbevetette, hogy sohasem látott még jobban szabott ruhát. Ez elég is volt Petruchiónak: elrendelte, hogy titokban fizessék meg ezeknek az embereknek áruikat és kérjék elnézésüket, amiért látszólag ilyen furcsán bánt velük, nyíltan azonban goromba szavakkal és dühöngő mozdulatokkal kikergette a szobából a szabót és a divatárust, aztán Katharinához fordult és így szólt:

- Akkor hát jöjj, Katám, inkább elmegyünk apádhoz, ilyen szegényesen, ahogy most vagyunk öltözve.

Aztán lovait nyergeltette, és erősködött, hogy ebédidőre odaérnek Baptista házához, mert még csak hét óra. Csakhogy amikor ezt mondta, nem kora reggel volt, hanem éppen délidő, ezért Katharina meg merte kockáztatni - bár szerényen, mert már csaknem behódolt férje erőszakos modorának - ezt az állítást:

- De uram, hiszen már két óra, úgyhogy vacsorára sem érkezhetünk meg.

Petruchio azonban csak akkor akarta Katharinát elvinni apjához, ha már olyan feltétlenül alárendelte magát az ő akaratának, hogy helyesel mindent, amit férje mond, azért hát, mintha csak a napnak is ura lenne és parancsolhatna az óráknak, azt mondta, annyi legyen az idő, amennyi neki tetszik, csak aztán indulhatnak el.

- Mert - folytatta - bármit is mondok, te mindig vitázol velem. Nem is megyek ma, hanem csak akkor, amikor annyi lesz az idő, amennyit én mondok.

Katharina kénytelen volt még egy napig gyakorolni ezt az újdonsült engedelmességét, s csak amikor Petruchio már tökéletesen leigázta büszke lelkét, és emlékezni sem mert arra, hogy létezik olyan szó is, mint »ellentmondás« -, csak akkor engedte meg Petruchio, hogy meglátogassa apját, de még útközben is az a veszély fenyegette Katharinát, hogy visszafordulnak, és pusztán azért, mert olyasmire célzott, hogy a nap süt, amikor pedig Petruchio azt erősítgette, hogy teli hold ragyog délidőben.

- De hát az anyám fiára mondom - vágta rá Petruchio -, az pedig én magam vagyok, az legyen, amit én akarok, a hold vagy a csillagok, mielőtt tovább megyek veled apád házába.

Ekkor úgy tett, mintha megint csak vissza akarna menni, de Katharina, csakhogy már nem a makrancos Kata, hanem az engedelmes feleség, így szólt:

- Menjünk hát előre, kérlek, most, amikor már ilyen messzire eljöttünk, és legyen a nap vagy a hold, vagy ami neked tetszik, és ha neked úgy tetszik ezentúl, hogy faggyúgyertya, esküszöm, nekem is az lesz.

De Petruchio el volt rá tökélve, hogy ezt ki is próbálja és ezért megint csak ezt mondta:

- Mondom, hogy a hold.

- Tudom, hogy a hold - felelte Katharina.

- Hazudsz, hiszen az az áldott nap - mondta Petruchio.

- Akkor hát az áldott nap - felelte Katharina -, de nem a nap, ha te azt mondod rá, hogy nem az. Aminek te nevezni akarod, az lesz, és örökre az lesz Katharinának.

Erre már Petruchio megengedte, hogy Katharina folytassa úr ját, de hogy további próbát tegyen, vajon tartós lesz-e ez az engedékeny kedve, úgy szólított meg egy öreg urat, akivel az úton találkoztak, mintha fiatal nő lett volna:

- Jó reggelt, nemes úrhölgy. - És megkérdezte Katharinát, látott-e valaha ennél szebb kisasszonyt, dicsérte az öregember orcáinak piros és fehér színét, a szemét két ragyogó csillaghoz hasonlította és megint csak így szólította meg: - Gyönyörű szép leányzó, mégegyszer jó napot kívánok neked! - És azt mondta feleségének: - Édes Kata, csókold meg őt a szépségéért.

A végképpen legyőzött Katharina gyorsan magáévá tette férje véleményét, és hasonló módon intézte szavait az öreg úrhoz:

- Te ifjú, bimbózó hajadon, szép vagy, üde és édes! Hová mégy? Merre van a lakóhelyed? Boldogok az ilyen szép kislány szülei.

- No, de Kata, remélem, nem őrültél meg! Ez egy férfi, öreg, ráncos, aszott és ernyedt, nem pedig hajadon, ahogy te mondod.

Mire Katharina így szólt:

- Bocsáss meg, öregúr, a nap annyira elkápráztatta szememet, hogy mindent zsengének és üdének láttam, amire csak ránéztem. Most már felismerem, hogy tiszteletreméltó apó vagy, remélem, megbocsátod sajnálatos tévedésemet.

- Kérlek, bocsáss meg neki, derék öregúr - mondta Petruchio -, és mondd meg nekünk, merre utazol? Nagyon örülnénk megtisztelő társaságodnak, ha egy úton haladsz velünk.

Az öregúr így felelt:

- Kedves uram, te is vidám úrhölgy, furcsa köszöntésetek nagy csodálatba ejtett. Nevem Vincentio és fiamat megyek meglátogatni, Páduában lakik.

Petruchio ekkor felismerte, hogy az öregúr Lucentio apja, egy fiatal nemesemberé, aki Baptista kisebbik lányát, Biancát készült elvenni, mire Petruchio nagy örömet okozott Vincentiónak, amikor elmondta, milyen gazdag lányt vesz el feleségül a fia. Erre aztán mindnyájan jókedvűen együtt utaztak, amíg elértek Baptista házához, ahol nagy társaság gyűlt össze, hogy megünnepeljék Bianca és Lucentio esküvőjét, miután Baptista, amikor már kiházasította Katharinát, örömmel beleegyezett Bianca házasságába is.

Beléptek a házba és Baptista meghívta őket a lakodalomra, ahol jelen volt még egy másik újdonsült házaspár is.

Lucentio, Bianca férje és Hortensio, egy másik ifjú férj, nem állhatták meg, hogy ravasz tréfákkal ne célozgassanak Petruchio feleségének makrancos természetére, mivel e gyöngéd ifjú férjek láthatóan rendkívül elégedettek voltak választott hölgyeik szelídségével, és nevettek Petruchio kevésbé szerencsés választásán. Petruchio nem sokat törődött tréfáikkal, mindaddig, amíg ebéd után a hölgyek vissza nem vonultak, de aztán észrevette, hogy maga Baptista is együtt nevet a többiekkel az ő rovására, és amikor Petruchio azt állította, hogy az ő felesége engedelmesebb lesz, mint az övék, Katharina apja így szólt:

- Nem, igazán sajnálom, Petruchio fiam, de félek, te kaptad a legmakrancosabbat valamennyitek közül.

- Nohát - felelte Petruchio - én meg azt mondom, nem, és lássuk meg, igazat beszélek-e. Hívassa ide mindegyikünk a feleségét, és akinek a felesége legszófogadóbb és legelőször jelenik meg a hívásra, az nyeri meg a fogadást, már amiben megállapodunk.

A másik két férj szívesen ráállt erre, mert meg voltak róla győződve, hogy az ő szelíd feleségük engedelmesebb lesz a nyakas Katharinánál, s ezért húsz tallér fogadást ajánlottak, de Petruchio jókedvűen azt felelte, hogy ennyit tenne a solymára vagy a kutyájára, de hússzor ennyit a feleségére. Lucentio és Hortensio felemelték a fogadást száz tallérra, és először Lucentio küldte el szolgáját Biancához azzal a kéréssel, hogy jöjjön hozzá. De a szolga e szavakkal tért vissza:

- Uram, úrnőm azt üzeni, el van foglalva, nem jöhet.

- Hogyan - kérdezte Petruchio -, azt mondja, el van foglalva, nem jöhet? Hát így válaszol egy feleség?

A többiek jót nevettek Petruchio szavain, és azt mondták, örülhet majd, ha Katharina nem rosszabb választ küld neki. Most aztán Hortensio volt soron, hogy feleségét hívassa, s ezért így szólt inasának:

- Menj, mondd meg a feleségemnek, hogy kéretem, jöjjön ide!

- Hohó, te kéreted? - mondta Petruchio. - Akkor persze, hogy eljön.

- Félek, uram - mondta Hortensio -, a te feleséged kérésre sem jön.

De ez az udvarias férj csakhamar kissé csalódottan nézett szolgájára, amikor úrnője nélkül tért vissza. Meg is kérdezte inasát:

- Mi az, hol a feleségem?

- Uram - felelte a szolga - úrnőm azt mondja, bizonyára valami jó tréfán töröd a fejedet, ezért nem is jön. Azt mondja, menj te hozzá.

- No, ez egyre cifrább lesz - mondta Petruchio, aztán e szavakkal küldte el szolgáját: - Menj el, fickó, az úrnődhöz, mondd meg neki, azt parancsolom, jöjjön ide.

A társaságnak alig volt ideje azt gondolni, hogy úgysem engedelmeskedik e hívásnak, amikor Baptista egészen elámulva felkiáltott:

- Szentséges szűzanyám, itt jön Katharina!

Katharina pedig belépett; és szelíden így szólt Petruchióhoz:

- Mit kívánsz, uram, miért hívattál?

- Hol a húgod és Hortensio felesége? - kérdezte Petruchio.

Katharina azt felelte:

- A fogadószobában a kandallónál beszélgetnek.

- Menj és hozd őket ide! - mondotta Petruchio.

Katharina szó nélkül elment, hogy végrehajtsa férje parancsát.

- Ha vannak csodák, akkor ez csoda a javából - mondta Lucentio.

- Úgy van - mondta Hortensio -, csoda ez, és nem is tudom, mi lesz ebből!

- Hát mi lenne belőle? - mondta Petruchio. - Béke, szerelem, nyugodt élet, helyes felsőbbség, egyszóval mindaz, ami szép és jó a házasságban.

Katharina apja nem tudott hova lenni örömében, amikor lányának e megjavulását látta, és így szólt:

- No hát szerencsét kívánok neked, Petruchio fiam! Megnyerted a fogadást, én pedig még húszezer tallért hozzáteszek a hozományhoz, mintha egy másik lányomat is hozzád adnám, mert úgy megváltozott, mintha egészen más nő lett volna belőle.

- Én meg - mondta Petruchio - még jobban kiérdemlem a fogadást, és több jelét is mutatom újonnan szerzett erényének és engedelmességének. - S amikor Katharina a két másik hölggyel belépett, így folytatta: - Látjátok, ott jön, és hozza akaratos feleségeiteket, mint női rábeszélésének foglyait. Katharina, ez a fejdísz nem illik hozzád, le azzal a limlommal és tiporj rá.

Katharina azonnal lekapta fejdíszét és földhöz vágta.

- Úristen - mondta Hortensio felesége -, csak addig ne legyen okom sóhajra, míg ilyen ostobán nem viselkedem.

És Bianca is azt mondta:

- Fuj, micsoda ostoba szófogadás ez!

Bianca férje azonban így szólt feleségéhez:

- Bárcsak a te szófogadásod is ilyen ostoba volna. A te bölcs szófogadatlanságod, szép Bianca, ebéd óta száz talléromba került.

- Elég ostobaság volt tőled - mondta Bianca -, ha az én szófogadásomra tettél.

- Katharina - mondta Petruchio -, meghagyom neked, mondd meg ezeknek a nyakas asszonyoknak, milyen engedelmességgel tartoznak uruknak és férjüknek.

S a megjavult makrancos hölgy valamennyi jelenlevő nagy csodálatára olyan ékesszólóan magasztalta a feleséghez illő szófogadást és engedelmességet, mint ahogy az imént gyakorolta is, készségesen alávetve magát Petruchio akaratának. És Katharina újra híres lett Páduában, de nem úgy, ahogy eddig, mint makrancos Kata, hanem mint Katharina, a legszófogadóbb, a legengedelmesebb feleség Páduában.



* (ejtsd: szinyor) "úr" olaszul
 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
Minden jó, ha a vége jó
  2012-12-05 12:07:25, szerda
 
 


Minden jó, ha a vége jó



Bertram, Rousillon grófja nemrégen, apja halála után jutott rangjához és birtokához. A francia király szerette Bertram apját, s amikor meghallotta halálának hírét, megüzente fiának, jöjjön azonnal Párizsba, királyi udvarába, mert az volt a szándéka, hogy az elhunyt gróf iránt érzett barátságának kedvéért különleges kegyben és védelmében részesíti a fiatal Bertramot.

Bertram anyjánál, az özvegy grófnőnél élt, amikor Lafeu, egy öreg nemesúr a francia udvarból eljött érte, hogy a királyhoz vezesse. Franciaország királya korlátlan uralkodó volt, s a meghívás udvarába királyi rendelet, azaz határozott parancs formájában hangzott el, s e parancsnak nem szegülhetett ellene semmilyen alattvaló, bármilyen magas volt is a rangja; ezért hát a grófnő, bár úgy érezte, hogy amikor elbúcsúzik fiától, mintha másodszor is eltemetné férjét, akinek elvesztét nemrég úgy megsiratta -, mégsem merészelte csak egy nappal is tovább magánál tartani fiát, hanem azonnal utasításokat adott az indulásra. Lafeu, aki eljött az ifjú grófért, igyekezett megvigasztalni a grófnőt megboldogult férjének elvesztése és fiának hirtelen távozása miatt, s az udvaroncok hízelgő modorában azt mondta, a király olyan jóságos fejedelem, hogy a grófnőnek férje helyett férje lesz őfelsége, fiának pedig apja helyett apja -, ezzel mindössze annyit akart mondani, hogy a jó király előmozdítja majd Bertram szerencséjét. Lafeu azt is elmondta a grófnőnek, hogy a király súlyosan megbetegedett, s orvosai kijelentették róla, hogy gyógyíthatatlan. A grófnő, miután meghallotta ezt a hírt a király kedvezőtlen egészségi állapotáról, kifejezte részvétét, s azt mondta, bárcsak élne még Helénának - egy szolgálatában álló és éppen jelenlevő kisasszonynak - édesatyja: nem kételkedik benne, hogy ő ki tudná gyógyítani őfelségét a betegségéből.

Aztán elmondott Lafeu-nak egy és mást Heléna történetéből, azt, hogy egyetlen lánya a hírneves orvosnak, Gérard de Narbonnak, aki halála előtt lányát a grófnő gondjaira bízta, úgyhogy az orvos halála óta ő vette pártfogásába Helénát; a grófnő aztán Heléna erényes jellemét és kitűnő képességeit dicsérte, azt mondta, hogy ezeket az erényeket érdemes apjától örökölte. Miközben így beszélt, Heléna szomorú és gyászos némaságban sírdogált, amiért is a grófnő gyöngéden szemére hányta, hogy túlságosan is bánkódik még mindig apja halálán.

Bertram ekkor elbúcsúzott anyjától. A grófnő könnyek és áldások közt vált meg édes fiától, s így ajánlotta őt Lafeu gondjaiba:

- Jó uram, éretlen udvaronc ez még, segítsd te a tanácsoddal!

Bertram utolsó szavait Helénához intézte, de ezek csupán a merő udvariasság szavai voltak, sok szerencsét kívánt neki, s kurta búcsúzását így végezte be:

- Légy vigasza anyámnak, a te úrnődnek, és tartsd őt tiszteletben.

Heléna régóta szerette Bertramot, és amikor szomorú és gyászos némaságban sírdogált, nem Gerard de Narbonért ontotta könnyeit. Heléna szerette édesapját, de most, a mélyebb vonzalom érzésében, melynek tárgya éppen most volt elveszőben -, elfelejtette halott apjának arcvonásait és alakját is, mert képzelete nem idézett más arcot lelke elé, csak Bertramét.

Heléna régóta szerette Bertramot, de mindig emlékezetében tartotta, hogy szerelmének tárgya Roussillon grófja, aki Franciaország legősibb családjából származik. Ő maga alacsony származású, szülei egyszerű emberek voltak. Bertram ősei mind nemesek. Ezért úgy nézett föl a főúri származású Bertramra, mint urára és szeretett gazdájára, és nem is merészelt egyébre vágyakozni, csak hogy úgy élhessen, mint Bertram szolgálója, s úgy halhasson meg, mint alárendeltje. Olyan nagynak látta a távolságot Bertram magas rangja és az ő alacsony sorsa között, hogy azt mondogatta:

- Olyan ez egészen, mintha a tündöklő csillaggal akarnék nászt ülni, Bertram olyan magasan áll fölöttem.

Bertram távozása könnyeket csalt a szemébe, bánattal töltötte be szívét, mert akármilyen reménytelenül szerette, mégiscsak kellemes vigaszára volt, hogy a nap minden órájában láthatta, és Heléna el tudott üldögélni és nézni Bertram sólyomszemét, íves szemöldökét, szép haja fürtjeit, míg úgy érezte, hogy arcképét bevési szívének táblájára, mely túlontúl is fogékony volt Bertram imádott arcának minden vonalára.

Amikor Gerard de Narbon meghalt, nem hagyott mást a lányára, csak néhány ritka és bevált gyógyírt, ezeket elmélyült tanulmányokkal és hosszú orvostudományi tapasztalattal gyűjtötte össze, mint mindenható és majdnem csalhatatlan orvosságokat. A többi közt feljegyzett egy bevált orvosságot arra a bajra is, amelyben Lafeu elbeszélése szerint a király az idő szerint szenvedett. Amikor Heléna hallott a király panaszairól, benne, aki mindeddig olyan alázatos és reménytelen volt, megfogant az a nagyravágyó terv, hogy ő maga elmegy Párizsba, és vállalkozik rá, hogy meggyógyítja a királyt. De ha Heléna birtokában is volt ez a csodálatos gyógyszer, mégis, minthogy a király is, orvosai is úgy gondolták, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan, nem volt valószínű, hogy hitelt adnak egy szegény, tanulatlan hajadonnak, ha felajánlja, hogy vállalkozik a gyógyításra. Heléna olyan szilárdan bízott a sikerben, ha egyszer megengedik, hogy kísérletet tegyen, hogy reménye nagyobb volt, mint amennyire apjának ügyessége feljogosította, bár apja a maga korának leghíresebb orvosa volt. Heléna azonban azt az erős hitet érezte magában, hogy ezt a jó írt szerencsés csillagok szentesítik, s ez lesz az az örökség, mely előmozdítja az ő szerencséjét, mégpedig olyan magas méltóságig, hogy Rousillon gróf felesége lehet.

Bertram nemrégen távozott el, amikor a grófnőt arról értesítette udvarmestere, hogy kihallgatta, amikor Heléna magában beszélt, s néhány elejtett szavából azt vette ki, hogy szerelmes Bertramba, és követni szeretné Párizsba. A grófnő köszönetet mondott az udvarmesternek, és azzal küldte el, mondja meg Helénának, hogy beszélni akar vele. Amit Helénáról éppen hallott, rég elmúlt napok emlékezetét idézte vissza a grófnő szívébe, valószínűleg azokét a napokét, amikor beleszeretett Bertram apjába, s így szólt magában:

- Én is így voltam, amikor fiatal voltam. A szerelem olyan tövis, amelyik hozzátartozik az ifjúság rózsájához, mert ifjúságunk idején, ha a természet gyermekei vagyunk, bennünk is megvan ez a hiba, bár akkor nem tudjuk hibának.

Miközben a grófnő így tűnődött saját ifjúságának szerelmes tévelygésein, Heléna belépett, és a grófnő így szólt hozzá:

- Tudod, Heléna, én anyád vagyok.

Heléna így válaszolt:

- Méltóságos úrnőm vagy.

- Lányom vagy - szólt újra a grófnő -, és mondom, anyád vagyok. Miért riadsz így meg, és sápadsz el szavaimra?

Heléna ijedten nézett, gondolatai összezavarodtak, mert attól félt, a grófnő gyanítja szerelmét, és ezért így felelt:

- Bocsáss meg, asszonyom, nem vagy anyám, Roussillon grófja nem lehet a bátyám, én sem a te lányod.

- De Heléna - mondta a grófnő - a menyem, az lehetnél, és félek, az akarsz lenni, azért izgatott úgy fel az anya és lány szó. Heléna, szereted a fiamat?

- Bocsáss meg, drága úrnőm - mondta a megrémült Heléna.

A grófnő megismételte kérdését:

- Szereted a fiamat?

- Talán te nem szereted, asszonyom? - mondta Heléna.

A grófnő így válaszolt:

- Ne kerülgesd a választ, Heléna! Csak ne leplezd érzelmeidet, mert a szenvedélyed úgyis beismeri.

Heléna ekkor térdre borult, bevallotta szerelmét, s szégyenkezve és ijedten könyörgött bocsánatért nemes úrnőjéhez, kifejezte szavaival, hogy tudatában van sorsuk egyenlőtlenségének, erősködött, hogy Bertram semmit sem tud arról, hogy ő szereti, és a maga alázatos, igénytelen szerelmét ahhoz a szegény indushoz hasonlította, aki imádja a napot, amely imádójára néz, de semmi mást nem tud róla. A grófnő megkérdezte Helénát, nem készül-e most Párizsba menni? Heléna bevallotta, milyen szándék született meg lelkében, amikor hallotta, hogy Lafeu a király betegségéről beszél.

- Ez indított arra, hogy Párizsba készülj? - kérdezte a grófnő. - Ez? Felelj!

Heléna becsületesen válaszolt.

- Az én uram, a te fiad juttatta eszembe, különben Párizs, a király, a gyógyszer kimaradnának gondolataim forgásából.

A grófnő meghallgatta egész vallomását, és nem szólt egy szót sem, sem helyeslően, sem korholóan, hanem pontosan kikérdezte Helénát, mennyire valószínű az, hogy a gyógyszer használ a királynak. Megtudta, hogy Gerard de Narbon ezt a szert tartotta legtöbbre valamennyi közül, aminek birtokában volt, és halálos ágyán adta át lányának; aztán visszaemlékezett arra az ünnepélyes ígéretre, amit ő maga tett azon a szomorú órán ezzel az ifjú hajadonnal kapcsolatban, akinek végzete, s magának a királynak az élete is, úgy látszott, e terv megvalósításától függ. Ez a terv ugyan egy szerelmes lány gondolatainak gyöngéd képzelgéseiben született, de a grófnő arra gondolt, talán a gondviselés láthatatlan működése nyilvánul meg benne, hogy véghezvigye a király meggyógyulását, és megalapozza Gerard de Narbon lánya jövendő szerencséjét -, ezért hát engedélyt adott Helénának, hogy a maga útját járja, nagylelkűen ellátta pénzzel, minden egyébbel és kellő kísérettel, Heléna pedig elindult Párizsba a grófnő áldásával és legszívesebb jókívánságaival.

Heléna megérkezett Párizsba, és barátjának, az öreg Lafeu úrnak a segítségével kihallgatást nyert a királytól. Még sok nehézséget kellett leküzdenie, mert a királyt nem egykönnyen lehetett rávenni, hogy kipróbálja azt a gyógyszert, melyet ez a szép, ifjú doktor kínált neki. De Heléna megmondta neki, hogy ő Gerard de Narbon lánya - apjának hírnevét a király jól ismerte -, s úgy ajánlotta fel a becses orvosságot, mint a legdrágább kincset amely magában foglalja apja hosszú tapasztalatának és tudásának egész lényegét, és merészen felajánlotta életét zálogul, ha nem tudja helyreállítani őfelsége teljes egészségét két napon belül. A király végül is hajlandó volt kísérletet tenni az orvossággal, s Helénának két nap múlva el kellett vesztenie életét, ha a király meg nem gyógyul; de ha eljárása sikerrel jár, a király megígérte neki, hogy egész Franciaországban azt a férfit választhatja - csupán a vérbeli hercegeket kivéve -, akit férjül akar magának; Heléna ugyanis, amennyiben meggyógyítja a királyt bajából, azt kérte jutalmul, hogy szabadon választhasson férjet.

Heléna nem csalódott abban a reményében, amit apja gyógyszerének hatásáról táplált. Még el sem múlt a két nap, és a király teljes egészsége helyreállt, amire maga köré gyűjtötte udvarának valamennyi fiatal nemesurát abból a célból, hogy jutalmul átadja szép orvosának a megígért férjet, s felszólította Helénát, nézzen körül a nemes legényemberek ezen ifjú gyülekezetén, és válasszon magának férjet. Heléna hamar döntött, mert e fiatal főurak között ott látta Rousillon grófot, mire Bertram felé fordult, és így szólt:

- Ez az a férfi. Nem merlek elvenni, uram, de magamat és szolgálatomat halálomig hatalmadba adom.

- Bertram - mondta a király -, vedd el őt: ő a feleséged!

Bertram nem habozott, hanem azonnal kijelentette, nincs ínyére, hogy a király neki ajándékozza a saját magát felajánló Helénát, aki, úgy mondta, egy szegény orvos lánya, az ő apja költségén nevelkedett, s most anyja nagylelkűségéből él az ő szolgálatában.

Heléna végighallgatta a gúny és megvetés e szavait, és így szólt a királyhoz:

- Örülök, hogy meggyógyultál, uram. Hagyjuk a többit!

De a király nem tűrte, hogy uralkodói parancsát így semmibe vegyék, mert nemeseik kiházasítása hozzátartozott a francia királyok sok előjogához, így hát Bertramot még aznap megeskették Helénával. Kénytelen és kényelmetlen házasság volt ez Bertramnak, és a szegény kisasszonyt sem biztatta reménnyel, mert igaz, szerzett egy főúri férjet, akinek elnyeréséért életét kockáztatta, de úgy látszik, ezzel nem jutott egyébhez, csak egy tündöklő, de kitöltetlen papírlaphoz, hiszen férjének szerelme olyan ajándék volt, amivel még a francia király hatalma sem rendelkezett.

Alighogy Heléna férjhez ment, Bertram azonnal azt kívánta tőle, járjon közbe a királynál, és szerezzen neki engedélyt, hogy elhagyhassa az udvart; amikor aztán Heléna elhozta férjének a király engedélyét az elutazásra, Bertram azt mondta neki, nem volt felkészülve erre a hirtelen házasságra, ami egészen kihozta sodrából, s ezért Helénának nem szabad csodálkoznia az ő viselkedésén. Ha Heléna nem is csodálkozott, mindenesetre bánkódott, amikor azt látta: Bertramnak az a szándéka, hogy otthagyja őt. Bertram azt az utasítást adta újdonsült feleségének, menjen haza, Bertram anyjához. Amikor Heléna meghallotta ezt a szeretetlen parancsot, így válaszolt:

- Ó, uram, nem mondhatok egyebet, csak azt, hogy szófogadó szolgálód maradok, s örökké igyekszem e nagy szerencsét kiegyenlíteni, és pótolni neked azt, amit szerény csillagom tőlem megtagadott.

De Helénának ezek az alázatos szavai egyáltalában nem indították a fennhéjázó Bertramot arra, hogy megszánja szerető feleségét, hanem elvált tőle, s még csak azt a közönséges udvariasságot sem tanúsította iránta, hogy szívélyesen elbúcsúzzék tőle.

Heléna hát visszatért a grófnőhöz. Elérte utazásának célját, megmentette a király életét, és férjhez mehetett szívének drága urához, Rousillon grófhoz, mégis mint eltaszított asszony tért vissza nemes anyósa házába, s alig lépett be a házba, máris olyan levelet kapott Bertramtól, amelytől szinte meghasadt a szíve.

A jóságos grófnő olyan szívélyesen üdvözölte őt, mintha fia maga választotta volna, magasrangú úrhölgy lenne, és nyájas szavakat intézett hozzá, mert meg akarta vigasztalni Bertramnak azért a szívtelen mellőzéséért, amellyel rögtön esküvőjük napján magára hagyta és hazaküldte feleségét. De ezzel a kegyes fogadtatással sem sikerült felvidítani Heléna lelkét, aki így szólt:

- Az uram elment, már örökre elment.

Aztán felolvasta e szavakat Bertram leveléből:

- »Ha megkapod az ujjamról a gyűrűmet, amely sose kerül le onnan, akkor mondhatsz a férjednek, de ezt az ‚akkor'-t én ‚sohá'-nak nevezem.«

- Szörnyű ítélet! - mondta Heléna.

A grófnő arra kérte, legyen türelemmel, és azt is mondta, hogy most, amikor Bertram elment, csak ő, Heléna lesz a gyermeke, s hogy olyan urat érdemelne, akit húsz olyan golyhó szolgálhatna, mint Bertram, az meg percenként úrnőzné őt, Helénát. De ez a páratlan anya hiába igyekezett megtisztelő leereszkedéssel és kedves hízelgéssel enyhíteni menyének bánatát.

Heléna még mindig a levélre meredt és halálos gyötrelmében felkiáltott:

- »Míg feleségem van, addig semmim sincs Franciaországban.«

A grófnő megkérdezte tőle, ez is ott áll-e a levélben?

- Igen, asszonyom - a szegény Heléna csak ennyit tudott válaszolni.

Másnap reggel nem találták Helénát. Hátrahagyott egy levelet azzal, hogy adják át a grófnőnek akkor, amikor ő már elment s a levélben tudatta vele, mi oka volt a hirtelen távozásra: közölte vele, annyira fáj neki, hogy Bertramot elűzte otthonából és szülőföldjéről, hogy vezekelnie kell e vétkéért, s ezért zarándokútra indul Szent Jakab oltárához, befejezésül pedig arra kérte a grófnőt, közölje fiával, hogy annyira gyűlölt felesége örökre elhagyta a házat.

Bertram Párizsból Firenzébe ment, ahol tiszt lett a firenzei herceg seregében, egy sikeres háborúban sok vitéz tettel tüntette ki magát, s amikor onnan visszatért Firenzébe, levelet kapott anyjától azzal a kapóra jött újsággal, hogy Heléna nem zavarja többé, s éppen hazaindulni készülődött, amikor maga Heléna is, zarándoköltözetben, megérkezett Firenze városába.

A zarándokok rendszerint Firenze városán keresztül vették útjukat Szent Jakab kegyhelye felé, s amikor Heléna megérkezett ebbe a városba, hallotta, hogy lakik a városban egy vendégszerető özvegyasszony, s szívesen fogadja házába a zarándoknőket, akik ama szent ereklyéit látogatják, s szállásban és barátságos ellátásban részesíti őket. Heléna hát elment ehhez a derék özvegyasszonyhoz, az meg udvariasan fogadta, s arra biztatta, nézze meg a hírneves város érdekességeit, s azt is megmondta neki, hogyha meg akarja nézni a herceg hadseregét, elvezeti olyan helyre, ahonnan jól láthatja.

- Majd meglátod egy földidet - mondta az özvegy -, aki sok jó szolgálatot tett a herceg háborújában: neve Rousillon gróf. Helénának sem kellett másodszori biztatás, amikor megtudta, hogy Bertram is részt vesz a felvonulásban. Elkísérte háziasszonyát, s szomorú és gyászos örömöt okozott neki, hogy újra megláthatta drága férjének arcát.

- Nem csinos egy úr? - kérdezte az özvegy.

- Tetszik nekem - felelte Heléna a teljes igazságot.

A beszédes özvegy egész úton Bertramra terelte a szót: elmondta Helénának Bertram házasságának történetét, hogyan hagyta ott Bertram feleségét, azt a szegény úrhölgyet, s hogyan lépett be a herceg hadseregébe csak azért, hogy ne kelljen feleségével élnie. Heléna türelmesen végighallgatta saját balsorsának elbeszélését, de amikor ez véget ért, még mindig nem fejeződött be Bertram története, mert akkor az özvegyasszony másvalamit kezdett mesélni, és ennek a mesének minden szava mélyen belevésődött Heléna lelkébe - az a történet ugyanis, amit az özvegyasszony elmondott, arról szólt, hogy Bertram beleszeretett az ő lányába.

Mert Bertramnak ugyan nem volt ínyére az a házasság, amit a király rákényszerített, de azért, úgy látszik, mégsem volt érzéketlen a szerelemre: amióta a sereggel együtt Firenzében állomásozott, beleszeretett Dianába, egy szép nemeslányba, éppen annak az özvegyasszonynak lányába, aki Heléna háziasszonya volt, mert minden éjszaka megjelent Diana ablaka alatt, és mindenféle zenével és Diana szépségének dicséretére szerzett dallal udvarolta Diana szerelmét, s csupán azért esengett, engedje meg neki a lány, hogy amikor családja már nyugodni tér, Bertram titkon meglátogathassa; de Dianát semmiképpen sem lehetett rábeszélni, hogy teljesítse ezt az illetlen kérését, és nem is bátorította semmiképpen sem Bertram udvarlását, mert tudta róla, hogy házas ember, Diana pedig elővigyázatos anyjának tanácsai szerint nevelkedett, az pedig - ha most szűkösebb körülmények között élt is - előkelő származású asszony volt: a Capuletek nemes családjának volt a sarja.

A jó asszony mindezt előadta Helénának, magasztalva közben józan lányának erkölcsös alapelveit, amelyekről azt állította, hogy kizárólag annak a kitűnő nevelésnek és jó oktatásnak köszönheti, amit ő adott neki, azt is mondta továbbá, hogy Bertram most különösképpen sürgeti Dianát, engedélyezze neki ma éjszakára azt az annyira óhajtott látogatást, mivel másnap kora reggel elhagyja Firenzét.

Helénának persze fájt, amikor arról hallott, hogy Bertram szerelmes az özvegyasszony lányába, mégis e történet hallatára lángoló lelkében új terv fogamzott meg elcsavargott urának visszaszerzésére - úgy látszik, csöppet sem vesztette el bátorságát korábbi tervének balsikerétől. Felfedte az özvegy előtt, hogy ő maga Heléna, Bertram elhagyott hitvese és arra kérte kedves háziasszonyát, hogy ő meg a lánya tegyék lehetővé Bertramnak ezt a látogatását, neki pedig engedjék meg, hogy Diana képében ő találkozzék Bertrammal. Azt is megmondta nekik, mi a fő indítóoka annak, hogy annyira kívánja ezt a titkos találkozást férjével: meg akar szerezni tőle egy gyűrűt, amelyről Bertram azt mondta, hogy ha Heléna valaha is a birtokába jut, elismeri feleségül.

Az özvegy és lánya megígérték, hogy segítik ebben az ügyben - erre részint az indította őket, hogy szánakoztak ezen a boldogtalan, elhagyott asszonyon, másrészt pedig azzal nyerte meg őket Heléna a maga érdekének, hogy jutalmat ígért, s egy pénzzel teli erszényt adott át nekik jövendő kegyének zálogául. Heléna arról is gondoskodott, hogy még a nap folyamán Bertram értesítést kapjon arról, hogy felesége meghalt: azt remélte, ha Bertram az ő halálhírét veszi, és úgy érzi, hogy most másodszor szabadon választhat, akkor majd házassági ajánlatot tesz az ál-Dianának, azaz neki. Abban pedig nem kételkedett, hogy ha elnyerheti tőle a gyűrűt és a házasság ígéretét is, ezt valamiképpen majd javára tudja fordítani a jövőben.

Este, besötétedés után Bertram bebocsáttatást nyert Diana szobájába, ahol Heléna várta, készen a fogadására. A hízelgő bókok, a szerelmes szavak, amiket hozzá intézett, drága hangzatok voltak Heléna fülének, habár tudta, hogy Bertram Dianának szánta őket; Bertram pedig olyan elégedett volt vele, hogy ünnepélyesen megígérte neki, a férje lesz, és örökre fogja szeretni. Heléna azt remélte, megjövendölése ez annak az igazi szeretetnek, ami bekövetkezik majd, ha Bertram megtudja, hogy saját felesége, a megvetett Heléna volt az, akinek társalgása olyan gyönyörűséget okozott neki.

Bertram soha nem is sejtette, milyen okos hölgy Heléna, máskülönben nem tudta volna olyan semmibe venni. Azonkívül naponta látta, és így nem vette észre szépségét, mert ha hozzászoktunk, hogy állandóan lássunk egy arcot, akkor elvész az a hatás, amit a szépség vagy a csúnyaság első látásra kelteni tud. Heléna értelmét pedig képtelen volt megítélni Bertram, mert Heléna olyan szerelemmel vegyes hódolatot érzett iránta, hogy mindig hallgatag volt a jelenlétében, de most, amikor úgy látszott jövendő sorsa és minden szerelmes tervének boldog befejezése függ attól, hogy ezen az éjszakai találkozón kedvező emléket hagyjon Bertram lelkében -, minden szellemességét kifejtette, hogy tetszést keltsen, s eleven társalgásának egyszerű bája, modorának vonzó édessége annyira elbűvölte Bertramot, hogy megesküdött: ő lesz a felesége. Heléna elkérte ujjáról a gyűrűt, mint becsülése zálogát, és Bertram odaadta neki; viszonzásul pedig a gyűrűért - és tudjuk, milyen fontos volt, hogy a gyűrű az ő birtokában legyen! - átadott neki egy másik gyűrűt, amit a királytól kapott ajándékba. Mielőtt megvirradt, elküldte Bertramot, aki azonnal útnak indult anyja kastélya felé.

Heléna rábírta az özvegyasszonyt és Dianát, hogy kísérjék el Párizsba, mert az ő további segítségük is szükséges lesz ahhoz, hogy tervét teljes mértékben végrehajthassa. Amikor odaértek, megtudták, hogy a király éppen látogatóba ment Rousillon grófnőhöz, Heléna pedig amilyen gyorsan csak tehette, követte a királyt.

A király még mindig tökéletes egészségnek örvendett, s emlékezetében még olyan eleven volt a hála Heléna iránt, aki felgyógyulásának eszköze volt, hogy abban a pillanatban, amikor meglátta Rousillon grófnőt, Helénáról kezdett beszélni, drága ékszernek nevezte, amit a grófnő fiának ostobasága folytán vesztettek el. De amikor látta, hogy ez a tárgy elszomorítja a grófnőt, így szólt a király:

- Tisztelt asszonyom, mindent megbocsátottam és elfelejtettem néki.

De a jólelkű öreg Lafeu, aki szintén jelen volt, és nem tudta elviselni, hogy kedvenc Helénájának emlékezetét ilyen könnyedén elfelejtsék, így szólt:

- Meg kell mondanom, az ifjúúr nagyot vétett királya, anyja és felesége ellen, de legnagyobbat saját maga ellen, mert oly hitvest vesztett, akinek szépsége minden szemet elbűvölt, beszéde minden fület rabul ejtett, s páratlan tökéletessége minden szívben azt a vágyat ébresztette, hogy neki szolgáljon.

A király erre azt mondta:

- A dicséret csak fájdítja emlékét. Hívjátok hát vissza - s ezzel Bertramra célzott, aki most meg is jelent a király előtt, és kifejezte mélységes bánatát mindazért, amit Helénával szemben elkövetett, mire a király halott apjának és nagyszerű anyjának kedvéért megbocsátott neki, és újra kegyébe fogadta. De a király kegyes viselkedése hamarosan megváltozott, amikor észrevette, hogy Bertram ugyanazt a gyűrűt viseli ujján, amit ő adott Helénának, mert jól emlékezett rá, hogy Heléna a szenteket idézte tanúként, hogy sohasem húzza le ujjáról, kivéve, ha a királynak küldené nagy balsorsában. Amikor a király megkérdezte, hogyan jutott a gyűrűhöz, Bertram egy valószínűtlen történetet mesélt el egy hölgyről, aki az ablakból hajította ki, és erősködött, hogy házasságuk napja óta még csak nem is látta Helénát. A király ismerte Bertram viszolygását a feleségétől, attól félt, hogy ő vetett véget életének, és ezért parancsot adott az őröknek, fogják meg Bertramot, és így szólt:

- Sötét gyanú kínoz, mert félek, Helénát csúnyán elveszejtették.

E pillanatban belépett Diana és anyja, és átnyújtottak egy kérvényt a királynak, melyben azzal fordultak hozzá, gyakorolja királyi hatalmát, kényszerítse Bertramot, hogy feleségül vegye Dianát, akinek ünnepélyes ígéretet tett a házasságra. Bertram félt a király haragjától, s ezért tagadta, hogy ilyesmit ígért, erre Diana megmutatta a gyűrűt, amelyet Heléna bízott rá, s ezzel tanúsította szavainak igazságát, mondván, hogy ő adta Bertramnak azt a gyűrűt, amelyet visel, cserébe ezért a gyűrűért akkor, amikor Bertram megfogadta, hogy feleségül veszi. Ennek hallatára a király parancsot adott az őröknek, hogy tartóztassák le Dianát is, mert az ő elbeszélése a gyűrűről egészen másképpen hangzott, mint Bertramé, s ez csak megerősítette a király gyanúját: azt mondta a király, ha nem vallják be, hogyan jutottak Heléna gyűrűjéhez, mindkettőjüket kivégezteti. Dianának csak az volt a kérése, engedjék meg anyjának, hogy elhozza azt az ékszerészt, akitől a gyűrűt vette, s mikor e kéréséhez a király hozzájárult, az özvegy kiment, és hamarosan visszatért magával Helénával.

A jólelkű grófnő néma aggodalommal látta fiát a veszélyben, sőt ő maga is attól félt, igaznak bizonyulhat a gyanú, hogy Bertram ölte meg feleségét - de amikor most azt látta, hogy még életben van az ő drága Helénája, akit egészen anyai érzelemmel szeretett, úgy megörült, alig volt képes elviselni, s a király is alig mert hinni szemének, hogy ez Heléna, s ezért így szólt:

- Csakugyan Bertram feleségét látom magam előtt?

Heléna még mindig nem érezte magát elismert feleségnek, s ezért így válaszolt:

- Nem, jó uram, csupán egy feleség árnyékát láthatod. A nevet, nem a tényt.

Bertram felkiáltott:

- Mindkettőt! Ó bocsáss meg!

- Uram - mondta Heléna -, e lány képében úgy találtam, hogy csodásan kedves vagy. Itt a gyűrűd és itt a leveled - és ezzel örömteljes hangon felolvasta azokat a szavakat, amiket valaha olyan bánatosan ismételgetett: - »Ha ezt a gyűrűt ujjamról megkapod...« Ez megtörtént: nekem adtad a gyűrűt. Enyém vagy-e már, így kétszer elnyerve?

Bertram azt felelte:

- Ha be tudod bizonyítani, hogy te voltál az a lány, akivel azon az éjszakán beszéltem, szeretni foglak híven, holtomiglan.

Ez aztán nem volt nehéz feladat, mert az özvegy és Diana is eljött Helénával, hogy tanúsítsa ezt a tényt, a királynak pedig annyira tetszett ez a baráti segítség, mellyel Diana segítette ezt a kedves hölgyet, akit ő olyan igazán nagyra tartott a neki tett szolgálatért, hogy Dianának is nemes férjet ígért, mert Heléna történetéből azt látta, hogy királyok részéről tetszetős jutalom így kiházasítani szép hölgyeket, akik fontos szolgálatot tesznek.

Így hát Heléna végül is úgy látta, hogy apja örökségét csakugyan szerencsés csillagok szentesítették, mert most már drága Bertramjának szeretett hitvese volt, nemes úrnőjének menye: ő maga pedig Rousillon grófnője.


 
 
0 komment , kategória:  Charles és Mary Lamb Shakespe  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák