Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 59 
Legenda a költőről
  2012-12-06 18:49:18, csütörtök
 
  Legenda a költőről



A költő délután kiment a repülőtérre, és beszélgetett a pilótával. Nagyon érdekelte a repülőgép. Megnézte a motort, a fogantyúkat, a kifeszített szárnyakat. Be is ült a bőrrel kiszögezett ülésbe, elegánsan hátradűlt, a haját egy kicsit előresimította a homlokára, és míg a fogantyúk közt babrált, a kezét nézte, hogy milyen szépen simul a villogó rezekre. A pilóta éppen figyelmeztetni akarta valamire, mikor a költő érezte, hogy a keze alatt lecsúszik az egyik emelő. A következő pillanatban rémülten kapaszkodott meg: a gép sivalkodva zúgni kezdett és nekilódult. Még látta a pilóta ijedt arcát, amint két kézzel utána kap... aztán csak vágtató sávokat látott... egy perc múlva, mire ki merte nyitni a szemeit, apró játékházakat látott maga előtt, a hangárok
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
Beszélgetés-minta
  2012-12-06 18:48:10, csütörtök
 
  Beszélgetés-minta

olyan két úr használatára, akiknek egymással valami fontos elintéznivalójuk volna, és éppen mikor a dolog meritumára térnek, megjelenik egy harmadik úr, nem szól semmit, mire a két úr elhallgat, várva, hogy majd csak elmegy, hiszen semmi mondanivalója nincsen; de a harmadik úr nem megy el, udvariasan mosolyog, nem szól semmit, nem zavar, csak éppen hogy nem megy el. A beszélgetés közönyös, majdnem unott hangon folytatandó, mintha egy régebben megkezdett beszélgetés folytatása volna.


- Na igen, hiszen én is.

- Persze hogy te is.

- Tudod, az ember ilyen dolgokban legyen konciliáns... Én mondtam neki, hogy keresztbe nem lehet kötni.

- Szólsz hozzá, ilyen butaság... Erővel keresztbe akarja kötni, és méghozzá mostan.

- Amikor úgyis a harmadik emelet négy alatt muszáj megcsinálni, most már.

- Mégpedig hamarosan!... És bélyegilletékkel, mondom neked, bélyegilletékkel!

- A bélyegilleték nagyon helyes, kedves barátom... Látod, ezt vártam tőled! Már szombaton mondtam a Mellingernek, hogy te vagy az az ember, kizárólag te lehetsz az az ember, aki, ha senki más, le tudja kötni a bélyegilleték joghatály szerinti mibenlétét...

- (Izgatottan) Mibenlétét? Hát mégis mibenlét?

- Kérlek, én mondtam, hogy ne, de hát akarták. Azt mondták: "Mibenlét, vagy nem mibenlét. Válasszak." Választanom kellett, hiszen tudod, hogy a gyermekeimről van szó.


(Ha a harmadik úr még erre se megy el.)


- Persze, persze, szegény, beteg gyermekeidről. Egy apának ez a legfontosabb.

- Különösen ebben az esetben!

- Hát mit mond az orvos? Fertőző?

- Fájdalom. A legnagyobb mértékben.

- Így van ezzel a bubópestissel.

- Ezzel bizony már csak így van.

- Így, így. Így biz a.

- Hja, bizony. Én már úgyis biztosan megkapom.

- Meg én. Most már mindegy. Már egy órája vagyunk együtt, és jól tudod, hogy negyedórai együttlét a megfertőzött egyénnel menthetetlenül további fertőzést jelent.

- Milyen szomorú tünete korunknak.


(Ha a harmadik úr még erre se megy.)


- El tudom képzelni, hogy hatott rád.

- Igen. De türtőztettem magam. Nem érdemes, mondtam magamnak.

- Ha már úgyis megharapott!

- Igaz, akkor már úgyis mindegy.

- Hát szóval, nyugodtan bementem.

- Alva találtad?

- Alva, Hangosan horkolt. A feje félre volt csúszva.

- Így könnyebb. Felülről?

- Felülről, kicsit rézsút.

- Mindjárt beleszaladt?

- A két csigolya között.

- Én is így szoktam. Kihúztad?

- Kihúztam és megtörültem.

- A gyomrát nem?

- De, alulról, egyetlen vágással.

- Persze, persze... Kifordult?

- Ki.

- Tüzes vas is jó.

- Jó, néha.

- Torkon keresztül.

- Mellkasba.

- Tüdőt be.

- Bordát össze.

- Hja, hja.

- Hm, persze.


(Ha a harmadik úr még mindig marad.)


- No és most nyugodtan ülsz?

- Mit csináljak? Aránylag még ez a legjobb.

- Persze, hisz odakünt úgyis...

- No, ugye... Várnak.

- Legjobb, ha megvárod.

- Legjobb. Legfeljebb ha bejönnek és észrevesznek... (Mozdulat a nadrágzseb felé.)

- Mind a hat benne van?

- Mind.

- És hogy képzeled? Rögtön rájuk?

- Mihelyt idejönnek... úgy öt perc múlva itt lesznek... két-két golyót három irányba... Errefelé, errefelé... meg errefelé... (A harmadik úr felé.) Nem célozva, csak találomra.

- Ez a legjobb.

- Ez.


(Ha a harmadik úr még erre se megy el, akkor a két beszélgető úr kel fel, és máshova megy, folytatni a dolgukat egymással. Különben ezt mindjárt is meg lehet tenni. Ez esetben az egész beszélgetés elhagyandó.)



Szabadalmi irodám

Lelkem mélyén mindig meg voltam győződve róla, hogy zseniális feltaláló lennék, ha hagynának.

Méghozzá egészen másféle, mint az eddigiek voltak. A régi iskola: Stephenson, Bell, Edison, Marconi, nem az én esetem. Ezek recept szerint dolgoztak - analízis és anesztézis, gyakorlati célok megoldása. Valami más lebeg előttem, ami eddig még nem volt: a feltalálás tárgy- és feladatkörének egy új irányát találtam fel.

Hogy is értessem meg magam?

Az a feltaláló iskola, aminek, úgy érzem első apostola lettem volna, a találmányokat öncélnak tekinti, nem alkalmazkodik kívánalmakhoz és alantas célszerűségi szempontokhoz. Nevezhetném impresszionista vagy artisztikus-individuális feltaláló irányzatnak; mindenesetre új elvek érvényesülnek benne.

Mit magyarázzak, a példa sokkal jobban szemléltet.

Az én eszményképem és követendő mesterem például az a rajongó lélek, egyik elődöm (különben - jellemző -, nagy szegénységben halt meg, s a hálátlan és meg nem értő utókor még ma sem méltányolja), aki a műtyúkszemet találta fel, ami éppen úgy fáj, mint az eredeti.

Soha nem volt annyi pénze, hogy találmányának modelljét elkészítse; lejárta a lábát, és hitvány, eredeti tyúkszemeket viselt még akkor is, mikor álomra hunyta tyúkszemeit.

Na, kérem, most már talán megértenek.

Alábbiakban van szerencsém néhány eredeti ötletemet - természetesen a copyright és szabadalmi elsőbbség szigorú fenntartásával - csekély számú híveim rendelkezésére bocsátani, egyrészt azzal a céllal, hogy a modelleket elkészítsék, másrészt hogy őket hasonló találmányok kieszelésére buzdítsam. Tehát kívántatik:

1. Vekker-szordínókészülék, melyet közvetlenül elalvás előtt a már felhúzott ébresztőórára szerelünk. A készülék reggel, mikor az óra csöngetni kezd, részben vagy - eszményi megoldásban - teljesen felfogja a hangot, mely legszebb álmában szokta oly kellemetlenül zavarni az óra tulajdonosát.

2. Pislogó villanylámpa, olvasás ellen. Az ágyban való olvasás rossz szokását szüntetné meg: bekapcsolásra a lámpa hunyorogni és pislogni kezd, képtelenség olvasni mellette.

3. Töltőtollkulacs. Egy csavarásra a töltőtolltinta helyett törkölypálinka folyik, esetleg - alkoholmentesek részére - tiszta, langyos víz. Ugyanakkor egy kis villanylámpa gyullad ki a toll végén, piros jelzőfénnyel és hőmérővel, átutazók részére.

4. Láthatatlan hőmérő és iránytű. A hőmérő higanyoszlopa fémcsőben szaladgál - a hőmérőzött beteg nem láthatja, mekkora láza van, nem ijed meg, és ilyenformán közérzete derültebb lévén, esetleg könnyebben gyógyul (az orvos külön használhat rendes hőmérőt, a másik hónaljban). Hasonló elv szerint forrasztott, fémfedelű iránytű csavargók és kéjutazók számára, akiknél úgysem fontos, merre vannak az égtájak.

5. Kazánkőfesték. Megfelelő kémiai anyag, mely a gőzkazánokban használt vízbe keverve, a kazánok falán visszamaradt kazánkövet pirosra, kékre, zöldre, esetleg lilára festi.

6. Borotválható álszakáll. Detektívek számára nélkülözhetetlen. Az álszakállt percek alatt le lehet borotválni. A vásznat, amire fel van ragasztva, természetesen jól hozzá kell enyvezni az állhoz, nehogy le lehessen rántani borotválkozás közben.

7. Duplatalpú ruhaszekrény. A szekrénynek fölül, a tetején is vannak lábai. Ha a szekrény felül poros lesz, nem kell porolni többé, egyszerűen megfordítom az egészet, mire a por magától lehullik. (Természetesen üvegtárgyakat nem szabad tartani benne.)

8. Kalapgomb. Két gomb a kalap szélén. A levetett kalapot, két szélénél fogva, össze lehet gombolni. Esetleg kulcszár, ugyanazzal a céllal, zsebben hordható kulccsal. Keménykalapokhoz - nehogy az összehajtásnál rongálódjék - acél vagy ezüstlánc, ami a két gombot összekapcsolja.

9. Automatikus készülék. Egyszerű szerkezet, melyen felül, ha megnyomok egy gombot, oldalt kijön egy másik gomb, amit szintén meg lehet nyomni.

10. Figyelmeztető lábfürdő. Kifejezetten lábmosásra való lavór, vízzel és szappantartóval. A Wertheimszekrény közelében helyezendő el, oly módon, hogy a betörő észrevegye. Ha eszébe jut lábfürdőt venni munka után, az edény csöngetni kezd, és alarmírozza a házat. Ha nem, nem.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
Szavak
  2012-12-06 18:46:56, csütörtök
 
  Szavak

Ezt ideges emberek ismerik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot - nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szóficamításra gondolok, ami hasonlít bizonyos ideges, szórakozott mozdulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni - ujjropogtatás, dobolás az asztalon, fülcimparángatás, állhúzogatás (mintha szakállat simogatnánk).

Az emberekkel, sokféle emberrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben - hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! - válhatik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás.

Közöttünk, szavakkal dolgozók, írók és beszélők között, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal, mint én, és olyant, aki letagadja, hogy így van vele. Én most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele.

Bevallom neked is, ifjú hívő, aki villamoson, miközben tiszteletteljes pillantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan remekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok - nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön ki belőle. Én százszor rájöttem már, hogy "takarék", az visszafelé "kérakat", ami pontosan "kirakat"-nak hangzik. És őrült örömöm volt, mikor hetekig való visszafeléolvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy "szerda", az visszafelé "adresz" és "szeretni", az visszafelé "interesz", és "kelet" az visszafelé "telek", és "ingovány", az "nyávogni", ki sem mondhatom, mennyire irigyeltem költőtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy "erőszakos", az visszafelé "sok a szőre", és "római fővezér", az "rézevő fia, Mór".

Én bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom - játszom vele, mint a macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: "egy telendő, két telendő, tisztelendő". Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni - hogy mikor a szénkereskedő feljön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen: "én kokok, te koksz, ő kok". És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel beszéltem egyszer, és ő azt mondta: "mérvadó," én magamban azt kérdeztem tőle: "mér ne volna vadó", és mikor azt mondta: "ám mérlegeljen", azt felelte neki az én lelkem titokban: "ám jó, mér ne legeljek?", valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: "mér ne gelődjek?"

Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy "szelámlik", akkor én villámlást látok, mert mennydörög és szelámlik.

Én bevallom, sok évvel ezelőtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Bib Dodával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, és megálltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a következő verset:

Édes lányom, Bib Doda,
Én is úgy bibtem doda,
Még tizenhat éves koromba.

Én tudom például, hogy "naplemente", ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így "naple - mente!", vagy franciásan: "néplömant". Nekem ez a szó, hogy "tanítani", mindig négerül fog hangzani, és az a szó: "hajlam", mindig zsidóul, így: "chajlam". Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyánfésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így: "eleven embercomb". És "harisnya", ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya - de nem ris.

Mert nekem a szó, azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak - számomra nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak.

- Mit olvas felséged?

- Szó, szó, szó...

S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel:

- Hogy van felséged?

- Na, szo, szo, szo.



Bevezetnek a tőzsdén

Kedves Szerkesztő úr,

engedje meg, hogy - elérkezettnek látván az időt - nyílt levél formájában vessek véget azoknak a határozatlan suttogásoknak, amikre több oldalról figyelmeztettek, illetve konkretizáljam azoknak a pénzügyi körökben elterjedt kósza híreknek alapját, melyek szerény személyemmel kapcsolatban egy új, gazdasági esemény bekövetkezését jósolgatják.

Nos tehát: ez az esemény meg fog történni, és azt akarom, hogy a kereslet kínálat útvesztőjében bukdácsoló közönség ne tőzsdefolyosói és zugpiaci mendemondákból alkosson képet magának ezekről az eseményekről: hanem lásson tisztán és világosan.

Arról van szó, igenis, hogy írói és újságírói üzemem kibővítése, a modern gazdasági verseny szellemének megfelelő beállítása szempontjából átalakulok részvénytársasággá. Ez a részvénytársaság, mely szellemi termékeim hatékonyabb kitermelését és kiaknázását tűzi ki feladatul, később (minél később) meghatározandó alaptőkével részvényeket bocsát ki (egyelőre 50-60 000 darabra gondolok) az üzem nagyságának megfelelő névértékkel. A részvénytársaság igazgatását vállaló szindikátust a részvényesek többsége nevezi ki oly célból, hogy az minél hatásosabb munkával, az üzemi termelés minél élénkebb fokozásával képviselje a részvényesek érdekeit: értve ezalatt, hogy (később meghatározandó) anyagi és (régen meghatározott) erkölcsi tőkéjét nem kímélve, engem állandóan olyan hangulatban tartson, hogy nekem kedvem legyen minél több és minél jobb színdarabokat, verseket és regényeket, filozófiai műveket írni, kifejteni nézeteimet magamról, az emberekről, nőkről és férfiakról, társadalomról és irodalomról, a szellemi és lelki örömök szépségéről, az anyagiasság és a vagyonszerzési mohóság hívságáról, a tőkeuralom veszedelmességéről, a nyerészkedési viszketeg utálatosságáról, a munka nélkül való meggazdagodás csúnyaságáról stb.

Ennyit a részvénytársaságról magáról. A nagyközönséget azonban jobban fogja érdekelni az az elhatározásom, hogy a "K. F. szellemi értékeit kiaknázó részvénytársaság" papírjait közvetlenül a megalakulás után szándékom van bevezetni a tőzsdén.

Tisztában vagyok vele, mit jelent ez. A részvénytársaság munkájának eredményét ezzel a lépéssel kiteszem a spekuláció árhullámzásából kialakuló bizalom és bizalmatlanság esélyeinek. De számomra ebből csak jó jöhet ki. Mert mire jó ez nekem, hogy a K.-papírokat jegyzik a tőzsdén? Arra, hogy én állandóan tudhassam és ellenőrizhessem azt, amit semmiféle író nem tudhatott és nem ellenőrizhetett eddig: hogy működésem mennyiben és milyen vonatkozásban számíthat sikerre a közönség körében.

Mint egy szeizmográf, oly érzékenyen fog működni a K.-papírok árhullámzásából látható bizalom és bizalmatlanság grafikonja. Ha például híre megy, hogy regényt írok: felmennek a papírok. Ha a regény megjelenik, és kezdik olvasni: lemennek a papírok. Ha merengőnek látnak, és úgy látszik, verset fogok írni: lemennek, ha operett-témát találok: felmennek. Ha Kenedi Gézának nem tetszik valami, amit írtam, őrülten kiugranak a K.-részvények, ha Császár Elemér megdicséri egy cikkemet, pánikszerű árhanyatlás áll be - esetleg, ha jó írónak nevez, valódi krach következhetik. Ha kiderül, hogy szerelmes vagyok: árhanyatlás - ha színésznővel sétálok színház előtt: barátságos tendencia. Mindig pontosan látni fogom, mi kell az embereknek; ha egy cikkemben bizalmatlanságot szavazok a kormánynak, papírjaim bizakodó hangulatot fejeznek ki; ha ellágyulok a naplemente szépségén és ezzel inspirálódom, akkor minél jobban lágyulok el, annál szilárdabb lesz a tőzsde; ha azonban kemény maradok, akkor az irányzat lanyha. És el fog jönni az idő, mikor a nevemmel jegyzett papírok árfolyamát előbb olvassa el a nyájas olvasó a lap utolsó oldalán, mint a nevemmel jegyzett tárcát a lap első oldalán. Lévén neki fontosabb az ő tárcája, mint az enyém. És akkor leszek én elismert és bevezetett író - ha bevezetem magam a tőzsdén.

Soraim szíves közlését kéri

Szerkesztő úr tisztelő híve
Karinthy Frigyes

Ui.: (Ezt bizalmasan és külön közlöm Szerkesztő úrral, nehogy véletlenül kiszedesse.) Mint a sajtó régi barátja, örömmel közlöm Szerkesztő úrral, hogy két kötés K.-részvényt (természetesen szindikátusi papírokból) félretettem Szerkesztő úr számára, névértékben. Ugyancsak szokásos tíz-tíz kötést kedvenc bankárjaim Krausz Simon, Madarassy Beck Gyula, Éber Antal, Walder Gyula, Ullmann Adolf urak számára.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
Halandzsa
  2012-12-06 18:45:34, csütörtök
 
  Halandzsa

Ezt a dolgot a kávéházban észleltem.

Egy úr ült le mellém, jó modorú, szerény fiatalember. Mindenféle dolgokról beszélgettünk. Néhány percre megakadt a társalgás.

Egyszerre megszólal az én új ismerősöm.

- Bocsánatot kérek - mondja szerényen - önnek is ide a pincérhez kiszera méra nin, hozzám?

- Pardon - mondom, és közelebb hajolok -, nem értem.

Udvariasan megismétli:

- Azt kérdezem, hogy a pincér önnek is kiszera méra, és mindig.

Elpirulok egy keveset. Ejnye, mi van az én fülemmel, hogy nem hallom, mint mond ez az ember. Pedig nyilván egész értelmesen beszél.

Percnyi szünet után tehát így szólok:

- Bocsásson meg, kérem, olyan szörnyű zaj van ebben a kávéházban. Igazán restellem, de most sem értettem, amit mondott.

Ismerősöm zavarba jönni látszik. Kérdőleg néz rám, mintha gyanakodnék, hogy ugratom. Aztán kicsit szégyenkezve ismétli, hangosabban.

- Csak azt akartam tudni, hogy a pincér ebben a kávéházban is kiszera méra bávatag, ha lehet.

Mi történt velem? A füleim zúgnak? Egy pillanatra átcikázik agyamon a rémes gondolat, hogy talán megőrültem. Már régen vettem észre magamon különös jeleket... Tegnap, mikor kifelé mentem a kávéházból, égő cigarettámat bele akartam dobni abba a kis tóba, ami itt a kassza alatt van, és amiben aranyhalak úszkálnak, de hirtelen meggondoltam magam, és melléje dobtam. Később jutott eszembe, hogy ez a mozdulat azért történt, mert megsajnáltam a halakat, hogy valamelyik talán megégeti magát a cigarettában.

Most meg a szavak konganak a fülemben, értelmetlen és zagyva betűhalmazban - rettenetes, az apercepcióm felmondta a szolgálatot! Nem tudom összekötni a fogalmakat! Ismeritek azt a gyötrő és butító állapotot, mikor az ember kínlódva elismétel magában egy szót, mondjuk "leves", és a végén már nem tudja, miről van szó, és csak ezt tudja: "leves", és nem lát semmit, és végre már nem biztos abban se, hogy mondják: "leves" vagy "levés."

A halántékom ijedten zakatol. Ránézek a barátomra. Ő csalódottan és csodálkozva figyel rám, hogy még mindig nem feleltem egy ilyen egyszerű kérdésre. Kínos, üres szünet. Odakünt csilingelnek a villamosok. Én összeborzongok, és a temető jut eszembe. Így fognak csilingelni a villamosok, és én a temetőben fogok pihenni, por lesz fölöttem és alattam, és szegény, meghülyült, paralitikus agyam ott szikkad csontkoponyám rekeszei közt...

- Hogy a pincér?... - kérdem, utolsó reménnyel elgyöngülve.

- Hogy itt a kávéházban nekem is lehet-e kiszera méra bégeva szebékkel visszaadni.

Most már nem mehet az így.

- Igen - mondom határozottan -, biztosan lehet.

- Hát akkor adja ide, leviszem.

- Mit???

Rám mered, elhűlve.

- Hát az öt koronát!

El van csodálkozva.

- Ja úgy, pardon - hebegtem rémülten, és reszkető kézzel nyújtok át öt koronát. Aztán elbúcsúzom, és letámolygok a parterre. Ni, már a lábaim is reszketnek. Vége. Ilyen fiatalon! Istenem! Ilyen fiatalon!

Egy barátom fog meg.

- Mit beszéltél azzal a halandzsa-emberrel?

- Kicsodával? Szent isten!

- Hát azzal a halandzsa-emberrel! Te is beugrottál?

Rám néz, mindent megért, röhög.

- Na, sejtettem! Hát tudd meg, ez az ember feltalálta a halandzsanyelvet. Értelmetlen szavakat kever bele a mondatba, és amikor az ember félig megőrült, hogy nem érti, öt koronát kér kölcsön.

Hja, vagy úgy!

Kiegyenesedem, a lábaim megfeszülnek. Gúnyosan végigmérem a barátomat.

- Na hallod! Csak nem képzeled, hogy beugrottam? Rögtön rájöttem a viccre. Olyan embernek ismersz, akit be lehet csapni?



A diadalmas halandzsa

Írtam a halandzsanyelvről, ugyebár, hol is elpanaszoltam, hogy egy barátom hogy csapott be, összevissza beszélve ilyen dolgokat: "Kérlek alássan, légy szíves kiszera méra bégestért öt koronával." Én ebből egy kukkot se értettem, azt hittem megőrültem, és adtam öt koronát.

Az eset nagy nyilvánosságánál fogva port kavart fel, és egy csomó levelet kaptam, melyben sürgős felvilágosítást kérnek olvasóim, hogy a halandzsanyelv szótára és nyelvtana megjelent-e már, és hol kapható. Az Akadémia is megtisztelt, hosszabb memorandumot nyújtott be hozzám, melyben azt fejtegeti, hogy a "kiszera", a "méra" és a "bégész" szavak egyáltalában nem érthetetlen betű-permutációk, mint én hittem, hanem azoknak igenis van értelmük, és hogy ő érti, és hogy jövő hónapban, ha úgy tetszik, felolvasást tarthatok.

Annyi bizonyos, hogy egyszer életemben rákerültem a helyzet magaslatára - és én ne legyek az az ember, aki a szerencséjét kútba ejti? Ezek után tehát határozottan kijelentem, Marinettire és más futuristákra hivatkozva, hogy a halandzsanyelvnek igenis van értelme, sőt, ez a jövő nyelve, mely el fogja söpörni az eszperantót, a volapüköt és más régi seprőket.

Az elmúlt hét folyamán behatóan tanulmányoztam a halandzsanyelv sajátos törvényeit, magam is gyakoroltam magam, és pénteken délelőtt rájöttem, hogy a pesti viszonyokhoz képest folyékonyan beszélek halandzsául.

Azonnal telefonáltam a rendőrségre.

- Halló! Rendőrség? Itt szekéberedétesz. Kérem azonnal küldjenek ide két csendőrt, mert a drégbedészeti főcsévést gyerepelés alatt idehivatász.

- Halló! Halló! Nem értjük! Tessék? Tessék? Tessék?

Hangosabban kiabáltam, türelmetlenül:

- Kérem, ne ugrassák az embert ilyen sürgős másziászásban. Azonnal két csendőrt, drégbedészeti térben.

- I... i... igenis, azonnal - dadogta valaki ijedten.

Negyed óra múlva két csendőr tisztelgett nálam, és parancsaimat várta.

Vagy úgy, mondtam. Akkor jó.

A két csendőrrel elmentem a sóhivatalba.

- Kérem - mondtam -, nagyon sietek, adjanak mellém lépsérző három, fel kell vonulni.

- Tessék? - mondta a hivatalnok.

- Na, kérem, ne bolondozzon - mondtam neki unatkozva -, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy mége széd. Tessék nekem rendelkezésemre bocsátani bedevéreszemélagépádiszáda.

- Aaaa - mondta -, elég lesz nyolc?

- Elég lesz.

Csakhamar nyolc emberrel és két csendőrrel felvonultam a Rákóczi térre. Éppen népgyűlés volt.

- Éljen! Éljen! - ordította a tömeg fellelkesülve.

A hatás leírhatatlan volt. Mint a nép bajnokát, lerángattak az emelvényről, vállukra kaptak, és a két csendőrrel, a nyolc hivatalnokkal és az ujjongó tömeggel diadalmenetben vonultunk az egyetem felé.

- Egyetemi ifjúság! - bőgtem a nép hátán. - A zsarnokság mádaszémiféra mindenütt! Fel, fel, a közös, hazafias kiszédere méra!

- Fel, fel! - zengett lobogva az ifjúság.

- Ez a mi emberünk! Az egész város lázban forrt. Senki se tudta miért, de forrt. A katonaságot se lehetett kirendelni, mert nem tudta senki, ki és mi ellen kellene menni a katonáknak, és hogy mi baj van. Engem délután felrendeltek a külügyminisztériumba. Angol, orosz és német diplomaták vártak sötét arccal, és így fogadtak:

- Ön az egyetlen ember, aki rendet tudna csinálni. Mondja meg, fenség, mit üzenjünk a török portának?

- Üzenjék meg - mondtam most már nagyon határozottan -, hogy legutolsó szavágyer szerint mi hajlandók vagyunk mipéla nivásza.

- Helyes. Helyes.

Az ultimátum elment.

Mint hallom, a török porta meghökkent, s a mozgósítás valószínűleg elmarad.

Szerényen mondhatom, ezt nekem lehet köszönni. Azért nyájas olvasó, csak kérlek, máskor vigyáva szábere feledé mi vészekere, ha nekem is - ugyebár, leszel szíves?
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
Elmélkedések az ágyban, fél tízkor
  2012-12-06 18:44:26, csütörtök
 
  Elmélkedések az ágyban, fél tízkor

DR. FERENCZI SÁNDORNAK

Nekem tíz órakor kellene felkelni, mert nincsen pénzem, és meg kellene írni egy krokit. Nekem tulajdonképpen ezt a krokit kellene megírni tíz órakor, ezt a szép, humoros humoreszket, nevetségesen és tréfásan.

Mikor feküdtem le? Három órakor feküdtem le, a kávéházban Kosztolányi Dezsővel ültem, aki felolvasta nekem "Barátom vérbajához" című szimbolikus költeményét. Ezután lefeküdtem.

Fél tíz, fél tíz, fél tíz. Fél tízkor felkelek, és megírom a nevetséges krokit.

Brrrrrrr... Ez a vekker. Jól van, már hallottam. Hihetetlen, milyen ostoba egy ilyen vekker. Hallottam már, nem érted?... Brrrr... Hallod... fogd be a pofádat! Mit ordítsz? A fene egyen meg, hozzád vágok valamit... Brrr... De milyen szemtelen hangja van egy ilyen vekkernek.

Őneki nem volna joga, a vekkernek, engemet bántani. Miért bánt ő engemet, a vekker? Én egész életemben előzékeny voltam és jó. És nem volt jó dolgom, sokszor bús voltam, és fájt a szívem. Tud arról ez a vekker, hogy nekem alapjában véve nemes és jóságos lelkem van? Nem, ő erről nem tud, hogy nekem alapjában véve egy nemes és gépalkatrész lelkem volt.

Mert nekem gépalkatrész lelkem van, gép, gép, gép. A gép a modern technika vívmánya, a gép a dolgok lelke, esetleg a lelkek gépe. Gép is lehet, meg pép is lehet, de pépnek jobb lenni. Az ember agyvelejében van valami pép, és talán ebben a pépben van benne a pépség, más szóval a szépség.

Nagyszerű, milyen szép gondolat ez. Végtelenül megható. Ó, végtelenül szép és megható gondolat és megható, megható. Kóla. Kólalap. Fogok erről egy verset írni, milyen szép vers ez, én istenem, de gyönyörű szép.

Különben, hopp! Hiszen ez humoros is. Kólalap és karólap. Hehehe! Nagyszerű, humoros, az lesz a legjobb, mindjárt ezt fogom megírni humoros krokinak, úgyis tízkor felkelek, és megírom tizenegyig. A vekker fél tízkor szólt, szóval még van harmincöt percem és egy fél órám, akkor fölkelek. Harminc meg egy fél, az harminckettő. Milyen jó ember vagyok én, hogy ezt észrevettem. Milyen jó, jó, jó, jó ember vagyok én. Édes, édes, édes, drága, jó ember vagyok én, és milyen puha és lágy vagyok, mint egy vánkos. Én olyan jó és nemes és önfeláldozó vagyok, mint Jézus Krisztus. És az is lesz a sorsom, engemet is fel fognak feszíteni, én istenem, én édes istenem, segíts meg, segítsd meg a te alázatos és - milyen kifejezést használjak? - a te pretenciózus fiadat. Igen, ez a helyes kifejezés, pretenciózus. Vagy pretenciózus, esetleg petrence. Az is jó ide.

Na, mi lesz azzal a krokival. Nevetséges, elég, hogy már elhatároztam, hogy mi lesz a téma, akkor hamarabb megvan, még fekhetek öt percet, úgy is péntek van, pénteken öt perccel hosszabb minden. Különben a piros terítőt lehúzták az ágyról, mit jelent az? Ugye, ez azt jelenti, hogy a vörös krokit is lehúzzák, vagyis hamarabb tudom megírni. Vörös krokit szívesebben írok.

Ezt nagyon hamar meg fogom írni, elmegyek, beszélek Gábor Andorral a Rökk Szilárd utcában. Beleülök ebbe a hajóba, és paissz! Er evant! Fü, fü, fa! Hogy szalad a hajó! Ez a Földközi-tenger, kapitány úr? Hogyne, ismerem a térképről, ilyen színe van neki. Tripoliszba megyünk, kapitány úr? Siessünk, mert kitört a háború.

Nekem egy nagyszerű megoldásom van, ha kitört a háború, vissza kell ragasztani a háborút. Tra-fa! Tra-fa! Trombitának kell ragasztani.

Bumm! Mi az? Léket kaptunk? Szent isten, süllyed a hajó! Kapitány úr, kapitány úr! Kedves kapitány úr, kedves Gábor Andor, mit csinálunk? Hja, kérem, be kell ragasztani a léket azzal a krokival, mért nem írtad meg, gazember. Borzasztó, hát akkor gyorsan megírom még, van úgyis ötletem, karólap és kótalap. Na, tessék, itt van a kroki, ragasszák be gyorsan. Úgy, jól van már. Na hál' istennek, csakhogy meg van írva.

Csakhogy meg van írva, most alhatom legalább még egy kicsit. De milyen jó így. Fél tízkor szólt a vekker, szóval azóta elment harminckét perc és a Földközi-tenger, az összesen negyvennyolc. Szóval, úgy fél tizenegy lehet, akkor már szedik is a krokit, mindjárt elmegyek ebédelni, aztán. Most maradok még négy percig az ágyban, aztán mégis megírom.

Aoaoi-o-á-ó! Volt ez négy perc? Persze, kelj már föl, te disznó. Takarítóné! Hány óra van?

Mit beszél? Megbolondult? Háromnegyed hat? Reggel?

Mi-i...i? Este háromnegyed hat?

Hát mért nem igazította be a vekkert, maga romlott, perverz nő? Akkor vége mindennek. Akkor már föl se kelek ma. Jó éjszakát.



Mint vélgaban

Hol s merre jár ő, merre vetette a sors, a költőtársat, drága pajtásomat, Jóskát, mióta az a nézeteltérés volt köztünk, s ő annyira érzékeny szívére vette a dolgot, hogy eltűnt látóhatáromról?... Mert költők voltunk mi ketten, ó igen, s még minők! Huszonkét évesek, ezerkilencszáztízben a New York kávéház erkélyén tudjátok-e, mi volt az? Ezek a mai költők, mit tudnak ezek - a szavakat, amikből verset írnak, készen kapták, mint elkényeztetett gyermek az építőköveket - mit tudják ezek, mi volt az, akkor, minden kultúra újjászületése, több, kezdete és forrása, a káosz! A Semmi, amiből nekünk kellett megteremteni az egész világot, nekem meg Jóskának! Nekünk nem volt szótárunk, nem volt könyvtárunk, mint ezeknek a konzervatív, begyöpösödött futuristáknak meg maistáknak itten - mi a Nyelvet, a költészet anyagát s a Beszédet, a gondolkodás anyagát magunk teremtettük - de nem ám úgy, mint Zamenhof, aki az eszperantó új szavait mégiscsak régi fogalmak jelölésére gyártotta össze! Nekünk bizony kész fogalmaink se voltak, miután a régieket mind elvetettük - mi előbb a szót alkottuk meg, s rábíztuk, hogy teljék meg tartalommal - bizony, fogalmunk se volt róla, és megszületett a halandzsa, a világ legtisztább nyelve, mely csak szavakat ismer, s a beszélő vagy hallgató tetszésére bízza, mit gondoljon s mit értsen a szó mögött!

Mit tudják ezek a mai halandzsálók, mi volt az, akkor és ottan, amikor a halandzsa megszületett, ott, a mi asztalunknál a nyelv őskora, költészete, kultúrája, minden!

Mert bejött Jóska a kávéházi asztalhoz, hanyagul és előkelően s kissé borúsan, nem köszönt (köszönni, minő értelmetlen ócskaság!), s a mellettem ülő beavatatlan idegen legnagyobb megrökönyödésére azt kérdezte:

- Miért nem voltál ott a jegelésen?

És én minden további nélkül tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy mi most mind a ketten hullák vagyunk, besorozva a Szvetenay utcai hullakamrák celláiba, és csak az őrmester háta mögött szökünk ki néha. Tehát nyugodtan feleltem:

- A csavarokat át kellett stimmelni.

Mire ő okosat bólintott.

- Persze, a negyedik felvonás végén. Mondtam a marhának, tegyen rá stemplit. Átvetted, kérlek, a csővizet?

- Nem, össze volt folyva. Ki kellett kefélni.

- Sürgönyözz a belügyminiszternek.

- Ha még nem késő.

- Még nem, most szerelik föl a szájkosarat az akácfákra, éppen arra jöttem. Különben hogy vagy?

- Attól a kis kétoldali fülhallástól eltekintve, elég jól.

- Hadd el, én is rossz bőrben vagyok.

- Mi az?

- Még nem mondtam? Vérkeringésem van, két napja.

Ezek után a kibic, aki eleinte olyasfélét remélt, hogy ha nagyon odafigyel, végre mégis rá fog jönni, miről beszélgetünk mi ketten tulajdonképpen, rendesen felállt, kicsit támolyogva, bocsánatot kért, és a fejét tapogatva - hogy ott van-e még a nyakán - sietve eltűnt. Zavartalanul átadhattuk magunkat az alkotás örömének.

- Ma kuruc verset fogunk írni.

- Tiszta halandzsa, vagy lehet benne szó is?

- Tiszta halandzsa. Műfajszerű.

És már diktálta:

Doborza!

Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhástok vereki!
Dengelegi!...

Különösen jól sikerült vers volt, tele kurucos tűzzel, régies zamattal. Sajnos nem emlékszem már az egészre, csak a refrén cseng még a fülembe:

Ne mánd, ne mánd, a vereszt!

Mennyi szép verset írtunk mindenféle modorban, műfajban! Balladát, szerenádot, népdalt, klasszikus eposzt, időmértékes sorokban! Hol én írtam, és ő diktált, hol megfordítva. Tökéletesen megértettük egymást, soha nem volt nézeteltérés... Csak annál az átkozott szonettnél, ami miatt szakított velem!

Ennek a szonettnek is csak az elejére emlékszem, meg a végére. Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorába. A címe: "Fajdala..." És utána a kezdő sorok borongós, bölcselkedő hangulata:

A pő, ha engemély, kimár -
De mindegegy, ha vildagár...

Aztán volt még néhány hasonló reflexió a pő-vel kapcsolatban. Még csak a befejező két sor hiányzott. Ő írta, sebesen, az ihlet lázában, csillogó szemekkel:

...mert engemély mindet bagul,
Mint vélgaban a bégahur!...

Diadalmas mozdulattal nyújtotta át a kész verset. Figyelmesen átnéztem, vizsgáltam, bólogattam.

- Rendben van? - kérdezte lelkesen.

- Azt hiszem, nagyon jól sikerült - mondtam szerényen. Csak itt egy betűt kellene változtatni.

- Hol?

- Itt a végén, az utolsó sornál. Azt írtad, "bogul" és a végén "bégahur". Írjuk "bégahur" helyett "bégahul".

Nagyra meresztett szemekkel nézett rám.

- Minek?

- Hát a rím kedvéért. Ha "bogul", akkor a másik legyen "bégahul" - így szebb a rím, egyforma betűvel végződik.

Nem számítottam szerény kérésem hatására. Elsápadt, aztán vérhullám öntötte el az arcát. Felugrott, a szeme villámlott.

- Csak nem gondolod - kiáltott a legnagyobb felháborodás hangján -, hogy hitvány rímjáték miatt föláldozom az egész vers értelmét? Pfúj!... Mindig sejtettem, hogy számodra csak puszta formaság a költészet!

Köszönés nélkül elrohant. Soha nem láttam többet.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
A főpróbától a bemutatóig
  2012-12-06 18:42:34, csütörtök
 
  A főpróbától a bemutatóig

Igen tisztelt igazgató úr!

Amikor szíves tudomására hozom, hogy darabom ma estére hirdetett előadása elmarad, illetve eltolódik, helyesebben mondva, más cím alatt lesz megtartva, vagyis a felvonásokat fordított sorrendben kell eljátszani, értve ezalatt, hogy az egészet tegnapelőttre kell halasztani, azaz lassabb tempóban előadni, természetesen nem modern ruhákban, hanem jelmezekben és nem a színpadon, hanem az első proszcéniumpáholyban; - egyben értesítem, hogy visszavonom az egész dolgot, és elutazom, illetve más pályára lépek, soha többé nem hallanak rólam, továbbá a bőrhokedlit a harmadik felvonásban át kell festeni, és hogy az asztallábnak a földig kell érni a második elején, és a második végéről a postást ki kell dobni, hogy a lába sem érje a földet, mert a hordókat mindig legurítják a pincéből, és nem lehet lekefélni.

Ezekre a jelentéktelen változtatásokra a mai főpróba indított, ahol tulajdonképpen minden nagyon jól ment, és mint tudja, és ahogy tapasztalni magamnak is alkalmam volt, mindenki el volt ragadtatva, csak... illetve, éppen csak hogy... vagyis néhány egészen szerény és jelentéktelen változtatást, nem is változtatást, csak apró rendezésbeli izéket, árnyalatokat ajánlottak néhányan, néhányacskán, csak egy-kettecskén, amiket igazán minden nehézség nélkül meg lehet csinálni, amiket a közönség nem is venne észre, csak éppen a...

Szóval, minden ragyogóan ment, nagyszerű volt a főpróba, odavoltak az emberek, ragyogó szemmel szorongatták a kezemet, óriási sikert jósoltak... egészen el voltam kábulva, mikor végre kiértem az utcára, az a benyomásom volt, hogy Shakespeare óta - hiszen tetszik tudni.

Csak aztán kezdtem összeszedni az okát ennek a kitűnő hangulatnak, hogy tulajdonképpen miket is mondtak, miért hiszem én, hogy a legutóbbi háromezer évben ilyen darabot nem írtak, mint az enyém.

Hát azért, mert A. B. odajött, és azt mondta, elsőrangú és tökéletes, csak egy pirinkó kis változást ajánlana, hogy Xavér az első felvonás elején ne jöjjön be, csak a harmadik jelenetnél jöjjön be, mert így nem lehet érteni semmit a darabból, az egész egy marhaság, de ha úgy csinálom, ahogy ő mondja...

És mert C. D. azt mondta, hogy szédítő és őrülten tűrhető, de Xavér, a főhős, a harmadik jelenettől az első felvonás végéig ne jöjjön be, csak akkor lehet hatása a darabnak, és ha kihagyom az izét, azt a revolverjelenetet, mert ez az egyetlen rossz a darabban.

És mert C. G. azt mondta, hogy meglehetősen bódító, de Xavér, a főhős, a második felvonásban a negyedik jelenetig egyáltalában ne jöjjön és a revolverjelenetet kétszer kell bevenni, mert ez az egyetlen jó a darabban.

És mert E. E. azt mondta, hogy észbontóan elég jó, de Xavér ne jöjjön a második felvonásban a harmadik jelenettől az utolsóig és Amáliát nem V-nek kellene játszani, hanem G.-nek.

És G. H. azt mondta, hogy éppen eléggé korszakalkotó, de ha hallgatok rá, volna egy szerény megjegyzése, ne hagyjam, hogy a végén Emma hozzámenjen Xavérhez, de úgy kell befejezni, mintha hozzámenne, és csak sejtetni kell, hogy csak azért nem megy hozzá, mert az szeretné, ha... (és itt G. H. felolvasta egy füzetből, hogy hogyan kellene befejezni a darabot).

És I. J. azt mondta, hogy monumentálisán hercig, de ha hallgatok rá, legyen eszem, és Xavér még az elején vegye el Emmát, mert egészen más a helyzet, ha már mint feleségével történik az a dolog.

Továbbá a súgó is gratulált, és megjegyezte, hogy egy kicsit vontatott.

Továbbá a díszletező is gratulált, és megjegyezte, hogy egy kicsit túl gyors.

Továbbá Zoli is gratulált a Beketowből, és megjegyezte, hogy egy kicsit magas.

Továbbá Krúdy Gyula is gratulált, és megjegyezte, hogy egy kicsit alacsony.

Továbbá Weisz Richárd is gratulált, de azt mondta, hogy egy kicsit gyenge.

Továbbá a pikológyerek is gratulált, és megjegyezte, hogy egy kicsit erős.

Gerbaud nagyon keserűnek találta a világszemléletemet, Kotányi szerint kissé édeskés a dialógus.

Most tehát, hogy néhány szerény és jelentéktelen kifogást egybevetettem az elhangzott véleményekkel, örömmel közlöm igazgató úrral, hogy azt hiszem, ilyen sikere magyar szerzőnek nem volt még, amilyen nekem lesz a holnapi bemutatón, csak éppen arra szeretném kérni, hogy semmi esetre sem lehet eljátszani az egész vacakot és, ja igaz, Csortos ne vörös parókát vegyen, hanem zöldet, és Tanay ne így mondja: vá, vá, hanem így: vé, vé, és különben legjobb lenne, ha a női főszerepet én magam játszanám el, továbbá alá kell festeni az egészet egy kis melankóliával, ötre legyen kész, és a cselekményt tessék kihagyni a darabból, és helyette inkább néhány jó viccet, mert én elhatároztam, hogy a kocsit felteszem a fejemre, és belépek a cisztercita szerzetesrendbe, spenóttal.

Tisztelő híve
Szerző Sándor

Ui.: Vesszen az előleg.



A tanulság

1

Hetvennyolc esztendős koromban rájöttem, hogy a feleségem ötvennégy év óta csal engem egy fiatalemberrel. Elmentem a Margit hídra, és egy szép fejest ugrottam, amivel megnyertem a B. T. C. műugróbajnokságát. Azonkívül rekordot csináltam búvárúszásban, két és fél napig maradtam a víz alatt, verve Kankovszkyt, aki csak két perc, húsz másodpercig bírta ki az atlétikai versenyen.

2

Szent Péter a vetítőkészülék előtt ült, és az életem filmjét csavarta föl a korongra. Mikor odajöttem, éppen annál a jelenetnél tartott, amint ugrom bele a Dunába. A különböző szentekből és angyalokból álló közönség jót röhögött, hogy olyan furcsán kalimpázok. Dühös lettem, és megrántottam az öregnek a karját. Erre elszakadt a film.

- Marha! - kiabált Péter -, most hogy szedem le a korongról? Le kell forgatni az egészet, hátulról visszafelé. Ez jól fog festeni! Menjen vissza, ahonnan jött!

És ezzel elkezdte forgatni az életem filmjét, hátulról visszafelé.

3

A következő percben lábbal fölfelé kibuktam a Dunából, és felugrottam a Margit hídra. Arccal Buda felé, szépen hazamentem Pestre, háttal fölmentem a harmadik emeletre, bezártam az ajtót, mire az kinyílt, végighátráltam az előszobán, és visszaültem a díványra.

4

Egy percre távoztam. Visszahátráltam a szobába, és emészteni kezdtem. Csakhamar készen volt az ebéd, az inasom hátrafelé behozta a piszkos tányérokat, én visszaültem a székre, és a gyomromból a már elkészült jóféle túrós tésztát villával és késsel beleraktam a tányérba. Összeragasztottam a hússzeleteket, ami nagyon jó volt. Miután a levest is kikanalaztam a szájamból, felálltam és megnéztem az órámat. Fél egy volt, tizenkettőre a hivatalba kellett lennem, gyorsan kihátráltam a szobából. A szájamba dugott cigarettavég mindig nagyobb lett, végre rágyújtottam, és beletettem a zsebembe.

5

Tíz év múlva feketedni kezdett a hajam, és a fogaim lassan belehulltak a szájamba. A nyugdíjamat megvonták tőlem, kezdődött a munka, és én megint odaültem a hivatalba, róhattam a betűket, míg az utolsó sortól az elsőig el nem készültem. Főnökeim nagy jóindulattal voltak irántam, de aztán már nem ismertek olyan jól és huszonöt évi becsületes munka után fölvettek háromszáz forint fizetéssel, teljes lakdíjjal. Itt álltam tehát, hátrafelé, a legnagyobb nyomorban, hivatal nélkül, feleségemmel, aki egyre szebb lett, és egyre jobban szeretett.

Ekkor azonban már huszonöt éves voltam, visszaszöktettem feleségem az apjához és beleszerettem. Egy bűnös, lobogó éjszakán háromszor egymáselőtt karjaimba omlott, enyém lett, mire én egyre félénkebb lettem, megfogtam a kezét, de ő visszahúzta, végre megismerkedtünk és én bemutatkoztam. Azontúl nem láttam többé.

6

Megkaptam doktori oklevelemet, és kezdetét vette a kedves, vidám diákélet. Fiatal voltam és boldog, szerettem tanulni s így mindig kevesebbet tudtam. Fiatalságommal azonban kissé odaéltem (első életemben ugyanis visszaéltem vele), s így csakhamar minden erőmet visszanyertem. Tizennyolc éves voltam, mikor leérettségiztem, bajuszom szépen visszafejlődött, belenőttem ruháimba, és szorgalmasan felejtettem. Tizennégy éves koromban egyszer kigyógyultam a kolerából, mely csaknem végzetessé válhatott volna, de csakhamar elkövetkezett a fertőzés, és én túl voltam a veszélyen. Ettől kezdve csöndesen folyt életem, selypíteni kezdtem, majd elfelejtettem beszélni, s mikor már elég kicsi voltam, négykézláb másztam vissza a bölcsőbe, hogy szoptatós dajkámat ellássam tejjel. Hogy ezután mi történt, nem tudom, csak egy sötét helyiségre emlékszem még, ahova engem valaki erőszakkal betuszkolt.

7

Szent Péter, amint visszakerültem elébe, éppen készen volt a koronggal, és mosolyogva emelte föl szentséges kezeit.

- Te, aki kétszer éltél - mondotta nékem, hogy bölcs példázattal oktatná az összegyűlt szenteket -, te, aki kétszer éltél, s minden dolgokat megfordítva, mélyébe láttál az élet teljességének - mondjad el tehát minekünk: micsoda tanulságot merítettél amaz úton, melyen közönséges halandónak csak egyszer adatott áthaladni, s amelyet te kétszer esmértél meg az Úr végtelen kegyelméből.

Orromra tettem mutatóujjamat, s rövid megfontolás után így válaszoltam Szent Péternek:

- Minden tanulság, amit tettem, egy megfigyelésre szorítkozik, szent atyám.

- S mi ez?

- Hogy Kassák Lajos verseinek hátulról visszafelé olvasva éppen úgy nincs értelme, mint elölről hátrafelé.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
Ő ad nekem témát
  2012-12-06 18:41:06, csütörtök
 
  Ő ad nekem témát

Az az úr, aki itt ül az asztalom mellett, öt perccel előbb ült le az asztalomhoz, és így szólt:

- Remélem, nem zavarom.

- Ó! A legkevésbé! - kiáltottam csendesen, és az üres papír fölé hajoltam, ráírva ezt a számot: "öt", mintha már az ötödik kutyanyelven tartanék. Gyorsan leírtam ezt a szót: "miszerint".

- De úgy látom, ön dolgozik.

- Nini - mondtam. - Csakugyan. Ha nem figyelmeztet rá, észre se veszem.

- Na, akkor nem zavarom. Mit ír?

- Ó, semmi. Igazán jelentéktelen dolog. E... egy kis színdarab. Egy kis filozófiai szakmunka, a magányról. Azt fejtegetem, hogy a munkához feltétlen magány kell, tetszik tudni...

- Hehe. Ezek az újságírók. Na, akkor nem zavarom. Hosszú lesz?

- Dehogy!... Csak egy egész rövid kis dolog...

- Na, csak írja, írja, maga író.

- Hát... ha megengedi...

- Persze hogy megengedem. Tudja, ez a mindenféle írás, én már évek óta nem olvasok semmit. Nem érdemes... Az olyan ember, mint én... aki kétszer is bejárta a világot... az egy kész regény, kedves uram, az egy kész regény, higgye el... Ha én azt magának elmondanám, amiken én már keresztülmentem, akkor maga...

- Bocsánat - szólok közbe szerényen -, nem zavarja önt a társalgásban a tollpercegés?

- Dehogy, csak írjon egész nyugodtan, engem nem zavar. Az én idegeim, az én vasidegeim fel se veszik az ilyesmit... Hehe, fiatalember. Mert én nem írom meg a dolgokat... az ám! Ezt írja meg egyszer, író úr!

- Ó! Nagyon kedves...

Vállamra csap.

- Látja, én tudnék magának témát adni, azt aztán megírhatja! Amiken én keresztülmentem, ha azt egy író megírja, hát a népek azt mondják rá: na, aszongyák a népek, hát ezt csak úgy kitalálták. Ezt írja meg egy író. He! író úr! Ezt írja meg! Mi? Ehhez mit szól?

Alsó ajkát előretolja, és fölfelé bökdös a fejével.

- Nagyszerű! Ccc! Ccc! - álmélkodom. - Igazán nagyszerű volna. Miért nem írja le egyszer?

Megvetően legyint.

- Tudja, kérem... nekem nem kell. Én nem bajlódom ilyesmivel. A fene ott egye ki. Mit, hogy nekem jöjjenek a kiadók... meg aztán mindjárt görcs áll a kezembe. Nem kell nekem, hagyom őket. Hanem adok én magának olyan témát, egyszer, hogyha azt megírja, aztat szétkapkodják, hogy házat épít belőle... mert olyat még nem írtak...

- Ó! Nagyon lekötelez... de igazán, nem merném megfosztani...

- Mit! Nekem nem kell! Mit csinálok én vele? Na, majd egyszer elmondom magának - aztán azt írja meg, író úr, hogy én hogy kerültem Amerikába! He?

- Roppant érdekes lehetett.

Ököllel mellbe vág.

- Érdekes! Mondja, hogy: csuda. Azt mondja.

- Hát...

- Vagy azt írja meg, hogy mihez fogtam én Amerikában, amikor kikerültem. Hogy havat lapátoltam... ezzel a tulajdon két kezemmel itt ni... elhiszi? Ezzel a két kezemmel... havat lapátoltam... ezt írja meg...

Az orrom alatt hadonászik. Furcsa, már láttam szebb kezeket havat lapátolni. Nem megy a fejembe, miért ne lehetne ezekkel havat lapátolni.

- Nagyszerű! - mondom.

- Nagyszerű! Azt elhiszem. Ha én egyszer azt magának elmondom, hogy én hogy lapátoltam havat New Yorkban... hát nem lesz szüksége többé témára.

Látom magam, hogy írom a hatkötetes regényt a hólapátolásról.

- Hihetetlen! - mondom. - Mik történnek az emberrel! - mondom. - Nnna! - mondom.

Diadalmasan néz rám.

- Azt elhiszem! - mondja. - Mi? Író úr? He... Író úr!... Tudok témát adni, mi?! Nem volt kár, hogy ideültem mi? Tudok, mi?

- Tud! - mondom meggyőződéssel, és csodálkozással veszem észre, hogy igazán adott.



Új drámaíró jelentkezik

Ismeretes, hogy Madáchot Arany János fedezte fel - a Tragédia szerzője nem a színigazgatónak, hanem a költőnek küldte el művét, élet-halál felett ítélni; köztudomású az is, hogy Arany javítgatott néhány szót a szövegen.

...És miután Madách-Ádám odaadta volna a művet, elaluvék, és Lucifer elvitte őt a messzi jövőbe, anno 1923-ba, Budapestre. Itt ébredt fel Madách, hóna alatt "Az ember tragédiájá" -val, és Lucifer tanácsára, de még szerénységének sugallatára is, tűnődni kezdett, mit tegyen vele. Volt egy ismerőse, a Pesti Hírlap egyik rendőri tudósítója, annak titokban bevallotta, hogy drámai költeményt írt, és szeretné tudni, hogy sikerült-e - kinek mutassa meg?

- Nézd, Imre bátyám - mondta a derék újságíró -, az ilyen dolog nagyon bajos. Neked mint menekült volt vármegyei jegyzőnek, nincs írói neved - ha te azt a dolgot beküldöd valami színháznak, soha el nem olvassák.

- Nem is színházról van szó - mondta az álmodó Madách -, arra gondolni se merek. Szeretném, ha egy költő olvasná, és megmondaná, érdemes-e nekem egyáltalán írni, vagy dobjam a tűzbe ezt, és ne fogjak többet tollat a kezembe.

Az újságíró fejét vakarta.

- Ilyesmiről lehet szó, ámbár... De tudod mit, ha egyéb bajod nincs, én véletlenül jóban vagyok a Bélával...

- Miféle Bélával?

- A Szenes Bélával. Hát add ide azt a paksamétát, majd elviszem neki, és ráveszem, hogy igazán olvassa el - az majd megmondja, ha van benned valami tehetség. Hoci.

Imre bácsi pironkodva kivette felöltője zsebéből a kéziratot.

- De ne bontsd fel előbb...

- Engem céloz, bátyám? Nem érdekel... Majd utánajárok, hogy hamar intéződjék el a dolog. Nem mész be a szerkesztőségbe?

- Nem... dehogy, sose voltam még...

- Na, akkor szervusz.

És az álmodó Madách hazament, és szívdobogva várta a választ. Harmadnap megjött a paksaméta. Udvarias levél volt mellette.

"Kedves Uram!

T. barátom elhozta nekem az ide mellékelt tizenkét felvonásos darabját. Nem kell restelkednie miatta, a darab tehetséget árul el, persze minden színpadi rutin híján, ami azonban nem az ön hibája. Ha össze tudná vonni legfeljebb négyfelvonásosra, és néhány viccet tenne bele - mert egy kicsit száraz -, talán elő is lehetne adni. Azt ajánlanám azonban, hogy a főhős - Ádám, ha jól emlékszem - csak a második rész vége felé találkozzék Évával, és csak ott tudja meg, hogy tulajdonképpen kicsoda volt az a hölgy az első felvonásban, úgy hatásosabb. És okvetlenül belevennék egy szobalány vagy nevelőnő epizódalakot, mert a darabban kicsit kevés a cselekmény.

Jóakaró híve
Szenes"

Madách gondolkodott a dolgon, aztán elhatározta, hogy mielőtt a darabot átdolgozza, előbb még néhány véleményt meghallgat. De restellt szólni újságíró barátjának, így hát a postára bízta magát. Reszkető kezekkel írta rá a borítékra Molnár Ferenc nevét, és bedobta a szekrénybe. Hónapokig várt, de nem jött válasz. Végre nem bírta tovább, felment a Fészekbe, leült a ruhatárba, és reszketve figyelte az érkezőket. A ruhatáros meglöki: ott van a Mester. Éppen indult fel a kártyaszobába. Madách elébe került.

- Bocsánatot kérek - nevem Madách Imre.

Molnár Ferenc feltette monokliját.

- Parancsoljon velem - mondta olyan udvariasan, hogy Imre bácsinak megdermedt a vére.

- Egy kéziratot voltam bátor... néhány héttel ezelőtt... elküldeni...

- Igen, tudom. Olvastam.

- És vélemé...

- Bocsásson meg, kérem, nem kontárkodhatom bele azoknak a nálam kitűnőbb szakembereknek a mesterségébe, akik dramaturgi állásokat töltenek be.

- De hisz én nem mint dramaturgnak mutattam be... mint költőnek...

- Bocsásson meg, ha így áll a dolog, akkor meg éppenséggel nem vagyok hajlandó véleményt mondani - hiszen ezzel elismerem, hogy én költőnek tartom magam, holott a legnagyobb ízléstelenség volna, ha ezt magamról mondanám...

- De mégis... a vélemé...

- Bocsásson meg, kérem, nem vagyok olyan szerénytelen...

- De a darabom...

- Bocsásson meg, kérem - mondta most már haragosan és eréllyel Molnár, elpirulva méltatlankodásában -, ön sem kényszeríthet rá, hogy szemérmetlen és szerénytelen legyek, a magam személyével és súlyával hencegjek ön előtt, mintha az én véleményem jelentene valamit.

- De akkor... hogy fogják megtudni...

- Tőlem nem fogják megtudni. Majd megtudják valami képzelődő, dicsekvő embertől, akiben van annyi szerénytelenség, hogy véleményt mond a dologról. Ajánlom magamat, legalázatosabb szolgája vagyok, csókolom a lába ujját, ne haragudjék rám, szerénységem tiltja.

És be sem várva a befejezetlen mondatot, otthagyta a szerzőt. Ezután Szomory Dezsőhöz került a tragédia. Ezúttal úgy látszott, megtörténik a méltó felfedezés. Néhány nap múlva felkereste Madáchot szerény hónapos szobájában maga Szomory Dezső. A találkozás ünnepélyesen nagyszerű volt.

- Lelkem egész mámoros igézetével ujjongva is köszöntöm, vagy mit tudom én - mondotta a nagy formaművész -, a rajongás ferde vonalzatában és minden. Műve szédítő piramis, bódult lendület a végtelen felé, a legcsodálatosabb hárfa, zengő szférák, eldobva a térbe. Én mondom önnek, csodás kürt, ami vagyok, mely az ön műve fölötti mámorában megittasulva hömpölyög a duzzadt felhők fölé, ragyogó szépségben, kéjesen csodálatosan! Csodálatos vagyok, és elragadtatásomban, nyitott kehely, izzó vonaglás a gyönyörben.

Madách szemei könnyekkel teltek meg.

- Istenem, milyen boldog vagyok. Ilyen gyönyörű szavakra ihlettem szerény művecskémmel. Tehát mit méltóztatik gondolni...

- Azt gondolva, nem gondolom, lángolom és izzom, ha megvetés keserű nyálát harapdálva a kalmárlelkek felé - azt gondolom, hogy köszönöm, köszönöm -, ekkora sikere úgysem lehet vele soha senkinél, minthogy engem, remegő kráterét a zengő szépségnek, felgyújtott, nagyszerű pillanat, tumultuózus összeomlás és minden - dobja tűzbe, dobja tűzbe! E csodás találkozás döbbentő emlékeként...

Néhány hónapi szünet után mégis rászánta magát, hogy elviszi Heltai Jenőhöz. Az ifjú drámaírók bölcs nesztora mosolyogva fogadta, pöfékelő pipája mögül.

- A darab igazán kitűnő, elsőrangú, tűrhetően csodálatos és hihetetlenül meglehetős. Bizonyos, hogy óriási sikere lesz, ha előadják - ebben az esetben boldogan vállalkozom rá, hogy én fordítsam le magyarra - tette hozzá szórakozottan.

Bródy Sándor szállodai szobájában fogadta Madáchot, egy hónappal azután, hogy a darabot átvette.

- Hogy olvastam-e, fiacskám, már hogyne olvastam volna, gusztusos munka, nagyon gusztusos, férfinak való, nem megvetendő, bőséges.

- Mégis, mit tart benne jónak, mester?

- Végét. Nem is végét, eleje felé közepét. Közepe végét, elején. Ahol férfi eldobja nőt.

- Vagyis...

- Nem is, nő dobja férfit. Jó rész, nem minden nélkül való. Tájfestés nem alaptalan, mellékmondatok jó munka, kemény súlyos.

- Milyen mellékmondatokra gondol, mester?

- Végén, közepe eleje felé. Ahol színésznő elmegy. Darabnak is nem megvetendő volna.

- De mester, hiszen...

- Kár volt regénynek. Versbe kellene ilyet. De Rudas fürdő leírás, az jó benne.

Madách szépen megköszönte a lelkiismeretes bírálatot, és elvitte a felbontatlan csomagot.

Herczeg Ferenccel telefonon beszélt.

- Kedves kollégám, nagy érdeklődéssel forgattam kéziratát, de miért választ ön nemzetközi tárgyat, mikor magyar nemzetünk ezeréves története napjainkban oly gazdag?

Madách maga sem tudta, hogy jutott el a tragédia egy idő múlva Faragó Jenőhöz. Ő is levélben válaszolt. "A nekem beküldött operett-téma - bár kissé röviden írta meg a tartalmát - határozattan jó. Kérem, látogasson meg, hogy a kidolgozás felosztását és társszerzői feltételek részleteit megbeszélhessük."

De erre nem került sor. Szabó Dezső, a kitűnő politikai költő, meghallotta, hogy egy remekmű hányódik kéziratban, és két ifjú tanítványával elraboltatta egy éjszaka. Másnap "Zárt magánlevél Madách Imre úrnak saját kezébe" felirattal falragaszok jelentek meg Budapest közterein, a következő tartalommal:

"Kedves barátom, ne szóljon senkinek: a magyar irodalomnak mától kezdve két kimagasló oszlopa van - a másik ön. Az ön műve méltó hangon harsonázza annak a lelkiségnek kiteljesedését, melynek Igéje bennem talált apostolára. A zsidó imperializmus pusztító hatásának kimutatása, amit Ádámnak, a Mózes által felfedezett szíriai sakálnak bűnös történetében és csúfos bukásában rajzolt meg, az ön művét a legkitűnőbb antiszemita értekezések közé helyezi.

Mert addig csűritek, hegyezitek
Hasogatjátok, élesítitek,
Míg őrültség vagy béklyó lesz belőle...

mint aminek semmi értelme nincs, kihagyja, hajlandó vagyok az értekezést leadni az Aurórába. Szervusz

Szabó Dezső
világnézet parancsnok s. k."

Madách ekkor hóna alá csapta a Tragédiát, és fölébredt. A jó Arany János szobájában találta magát, aki közölte vele, hogy nem akarta szundikálásban zavarni, de most már menniök kell az Akadémiára, ahol be akarja mutatni a Tragédiát, hogy kiadják, és mindenki olvassa el, és ismerje meg olyannak, amilyen.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
Hazamegyek dolgozni
  2012-12-06 18:39:19, csütörtök
 
  Hazamegyek dolgozni

Igen, ma hazamegyek, hazamegyek este a kis lakásomba, és dolgozni fogok, csinálok valamit, megírom azt a szép novellát, a nőről, aki visszament, ami múltkor, kilencvennégyben az eszembe jutott, és azóta minden este nyugtalanít, hogy még mindig nem írtam meg. Azóta írtam háromezer krokit és negyvenezer cikket, de mindig azzal az érzéssel, hogy ezt még gyorsan megírom, hogy kész legyek vele, itt a kávéházban, és aztán haladéktalanul hozzákezdek a novellához, és hazamegyek dolgozni.

De ma tényleg. Nyolc óra van, otthon lecsukták a spalettát, felcihelődöm. Ó, magány! Te csodálatos... Ó, néma bútorok és ketyegő órák, ti figyelitek a magánost és a lélek csendes borzongását... Persze, itt a kávéházban nem lehet szépet gondolni és írni. Haza, csak haza!

És már otthon is vagyok. A redőnyt leengedem, bezárom az ajtót. Meggyújtom a villanyt. Járkálok. Íróasztalom elé teszem a széket, papírt a táblára.

Na, és most. Magány.

Hm. Milyen furcsa itt minden. Még nyolc órakor nem láttam a szobámat - egészen más. Körülnézek, és egy képet fedezek fel, észre sem vettem eddig, mert szemben van az ágyammal. Ó, magány!

Hát most kezdjük. De milyen furcsa...

Leülök, magam elé teszem a papírt. Hé, izé, egy feketét... Azaz pardon. Tehát a novella, a nőről, aki elment és visszatért... Egy ködös, novemberi este...

Felborzolom a hajam. Hogy is volt csak az a hangulat kilencvennégyben? Egy ködös, novemberi este, a nő, aki elment...

Elment... Elment...

Elment... Elment... tyűh! Az a fekete szerkesztő elment, és nem adta ide azt a jegyet, amit a Gárdosnak ígértem tegnap, azt mondta, behozza a Palermóba! Hová is tettem a levelet? Ja, persze, bent hagytam a kasszában!

Ó, magány!

Hát elment a nő... Igen, ez fájdalmas. Nem szabadott volna elmennie... Hogy is volt ez csak? Arra világosan emlékszem, hogy ezen a dolgon sírtam, kilencvennégyben, egy ködös, november estén, és akkor elhatároztam, hogy ezt meg kell írni, ez oly szép...

Elment... Elment...

Nagyokat nyelek. Így csinál az ember, mikor sírni kezd. Így csinálom, úgy csinálom. Úgy csinálom, így csinálom. Nagyon jó, ez egy kuplé refrénje, amit a kabaréban hallottam. Milyen ostoba, bornírt dolog ezekkel a kuplékkal meg kabarékkal. És a színész nem jól énekelte. A száját kinyitotta, mint egy teknő, akkora lett a szája, és kiforgatta a szemeit. Milyen buta, marha dolog. Pfuj.

Ó, magány!

A nő tehát elment, kilencvennégyben, elment, és nem tért vissza többé... A november szitált, és kellemetlen és hűvös volt... Na, mi lesz. Magány.

Persze, ilyen dolgok jutnak az eszembe. Soha többé nem megyek el se kabaréba, se moziba. És a barátaimnak is megmondom, hogy ne menjenek, az embert ez a léha, ostoba kávéházi élet teszi tönkre... Azok most is ott ülnek a kávéházban, milyen bolondság... Ott ülnek és beszélgetnek... új könyvekről, emberekről... Valószínűleg rólam beszélnek most... Biztosan szidnak... a hátam mögött... persze könnyű, ha nem vagyok ott... Pfuj.

Na, azt a magány mindenségit. Elment az asszony.

Na ja, könnyű nekik. Nem is értik, amit én írok. Könnyű akkor szidni. Most tárgyalják a darabomat, és hibásan magyarázzák a drámai csomót. Pardon, az nem egészen úgy van, kedves Bartos barátom. Én azt nem úgy értettem, hogy az úgy van, hogy az a másik...

Na. Az asszony tehát... kilencvennégyben... novemberben... Furcsa. Azért én lehetek még nagyon jó drámaíró, ha az a sárga, irigy Budai más nézeten van is. Nem állok vele szóba többé.

Asszony... kilencvennégy asszony...

Nem rossz. Nekem magyarázza az úr! Hát majd én megmagyarázom az úrnak. Azonnal odamegyek a kávéházba, és megmagyarázom.

De a novemberi asszony... elment...

Eh, hát elment. Mit bánom én. Minek ment el? Biztosan valami dolga volt, azért ment el. Sürgős dolga volt.

Magány? Majd a sírban! Ott elég időm lesz. Gyerünk!

De valamit mégis kellene írni... Na jó, megírjuk ezt a dolgot, krokinak, a Gyerünk-Csak kávéházban.



Az új Pilvax

A régi Pilvax helyén épült most egy restaurant. Este mentem oda, nem voltak sokan. Az egyik asztalnál, dolmányban, árvalányhajas kalapban, ült egy fiatalember. Mindjárt ismerősnek tűnt. Néhány tarka bekötésű könyv hevert előtte.

Tisztelettel odatelepedtem.

- Alászolgája - mondtam -, bocsánatot kérek, de mintha múltkor... mintha a Duna-parti korzón találkoztunk volna. Nem egy kövön tetszett állani, és valamit mutogatni fölfelé?

- Először is - mondta Sándor bácsi -, ne mondd nekem, hogy alászolgája... - és a vállamra ütött. - Nincs szolga, és nincs üt!... Szabadság, szerelem, e három van csupán... Keblemre, lantos. És Sándor bácsi megölelt.

Nagyon megörültem a találkozásnak, de hirtelenében nem tudtam mit mondani Sándor bácsinak. Témát keresve, megnéztem a könyvet, amit olvasott: a Petőfi-kiadványok voltak, Ferenczi Zoltán Petőfi-tanulmányaival.

- Érdekes könyv, nemde?

Sándor bácsi rácsapott az egyikre.

- Magyar a mája is meg a zúzája is ennek a Ferenczi komának! Hát csak kihozta belőlem a népies elemet, a kiskésit a juhászszentemszeretőmnek, ebadta, csuha! Már egy fél órája olvasom, egészen szelíden ültem ide, kérem alássan, mert fáradt voltam abba a sok álldogálásba, ott a Duna-parton. De ez a Ferenczi, ez már aztán egy népies, a ragyogóját - juj, egészen belebizsergett a vérem, úgy feltüzelt, hogy ezt a "Megy a juhász szamáron" című versemet magyarázza - hogy abba micsoda népies tűz van, meg egyszerűség, meg mifene. Tetszik tudni, én már egy kicsit meg is feledkeztem ezekről a dolgokról, Segesvárról Londonba mentem meg Párizsba, ott voltam egypár évig, olvastam, írogattam, belemerültem a dologba, írtam egypár szép, szimbolista verset - a régiek közül csak a "Szeptember végén"-t szeretem -, és mostanában akartam befejezni Swinburne-ről írott nagy tanulmányomat, melyben a szellemi arisztokrácia jogosultságát fejtegetem. Szóval, ez a népies dolog már ki is ment a fejemből. Hát tegnap hazajövök, benézek ide a Pilvaxba, és kezembe kerülnek ezek a Petőfi-kiadványok. Elkezdtem olvasni - tyű, a betyár angyalát - úgy, de úgy föllelkesített, ilyen szép szavalatot még nem is olvastam. Hja, öcsém-sógorom, azért mondom neked, lantos vagy te is, magyar az a fanyar zúzád teneked!

Megint a vállamra csapott.

- Hát - kérdeztem tétován -, most nem fejezi be azt a tanulmányt, Sándor bácsi?

- A vakapád fejezi be - mondta Sándor bácsi -, hanem írtam egy igaz magyar, tüzes népdalt, ezt hallgasd meg, ha vitéz vagy. És Sándor bácsi szavalt:

Borban van a szerelem,
Szerelemben életem,
Barna az én kis babám,
Barna bizon, de az ám!

- Na, hogy tetszik, öcsém?!

- Nagyon szép - mondtam -, olyan... olyan népies.

- Azt elhiszem! - kiált Sándor bácsi, és egy imbiszt a falhoz vágott. - Ez a Ferenczi-szentem visszaadott megint magamnak. A "János vitéz"-t is folytatni fogom, már gondoltam is hozzá egy új szakaszt.

- Halljuk, Sándor bácsi!

Sándor bácsi szavalt:

János az erdőben mindig beljebb haladt,
Sokszor meg-megállt egy barna kislány miatt,
Barna kislány az én kicsi babám,
Barna kislányt szeretem én, az ám.

- Na, mit szól hozzá, öcsém?

- Nagyon érdekes. Hangulatban mintha az előbbi bordalához hasonlítana.

- Hát persze. Mint ahogy Ferenczi mondja, hogy az a csodálatos énbennem, öcsém, hogy minden versemen az a hamisítatlan, egyszerű, népies, naiv barna kislány vonul keresztül. Hát ez a csodálatos, öcsém-bátyám! Barna kislány szentem, mondd, szeretsz-e engem?

És Sándor bácsi belém kapaszkodott.

- Bocsánat... - mondtam - de én...

- Hej, barna kislány - folytatta Sándor bácsi, rám se hallgatva, és megcsípte a karom -, ha te szeretsz, tudom isten, el se feledsz.

Sándor bácsi át akarta fogni a derekam. Gyorsan másra akartam fordítani a beszédet.

- Olvasta azt a cikket, amit Szász Zoltán írt Önről a Nyugatba?

- Szász Zoltán? Az is egy barna kislány! - kiáltott Sándor bácsi, és az asztalra csapott. - Csak azért is, ha mindjárt az ingemért is!

- De Babits Mihály...

- Az is egy barna kislány - harsogta Sándor bácsi, és az asztalra ugrott.

Rémülten néztem rá. E percben váratlan és csodálatos dolog történt. Sándor bácsi feje egyszerre kettévált, két fej lett az egyből, és a két fejből lefelé egész Sándor bácsi kétfelé hasadt. Két nyak, két törzs. Egy perc múlva két Sándor bácsi állt az asztalon. Az egyik dolmányban és árvalányhajjal, a másik egyszerű zsakettben. Ijedten néztek egymásra.

- Mi történt? - kérdeztem borzongva.

- A pofátok szentjit! - kiáltott nekikeseredve az a Sándor bácsi, akinek árvalányhaja volt, és földhöz csapta a kucsmáját -, az ántiját neki! - ez a Beöthy Zsolt már megint különválasztotta bennem az embert a költőtől!
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
A négyéves férfi
  2012-12-06 18:37:55, csütörtök
 
  A négyéves férfi

Az "Illustrierte Zeitunge"-ban ismerkedtem meg a nevezetes emberrel, a négyéves férfival, aki csak négy éves, de már, hogy is mondjam csak, szóval, hát igen. Azonnal meginterjúvoltam.

Mély basszus hangon köszönte meg érdeklődésemet, és szívélyesen leültetett a nyolcadik oldal szélére, ahol arcképe talpig megjelent profilban. Szivarral kínált, és barátságosan megveregette a vállamat.

- Csak semmi elfogultság, fiatalember - mondta biztatóan, recsegő hangon. - Velem egész természetes modorban beszélhet, én tudom, mi az, mikor valaki egy nagy emberrel először szembekerül. Én is voltam elfogult és félszeg ifjonc, mint maga, barátom, aki mindjárt zavarba jön, mi?

- Igenis, szerkesztő úr - dadogtam zavartan.

- Na látja, barátom. Nekem nagyon kedves az ilyen kamaszember. Én is voltam kamasz, szép idők voltak. Már hároméves voltam, és ha egyedül hagytak holmi csinos tyúkkal, hát, akár hiszi, akár nem, alig tudtam beszélni vele. Ez a mi rossz szenteskedő és hibás neveltetésünk, higgye el fiatalember: vén professzorok kezei közt, melegházban. Az ifjúságot teletömik mindenféle szamársággal, aminek semmi köze a nagy, gyönyörű, piros élethez: könyvekkel, irodalommal, filozófiával, meg más efféle tejberizzsel. Egy elpocsékolt ifjúság után kellett rájönnöm, amit olyan gyönyörűen ír meg Schiller a "Goethe" című faustjában: "Rövid az élet, örök a sír, bolond aki emlékkönyvbe ír!"

- Igenis, szerkesztő úr.

- Rám hallgathat, fiatalember, én is voltam ilyen szegény, hórihorgas álomveréb, mint maga. Hallom, írogat is, fiatalember. Láttam valami könyvét, valami drámáját vagy mit, amiben a női lélek rejtelmeivel foglalkozik, és a férfi lelkére gyakorolt hatásával a nőnek. Hát ez szamárság, fiatalember.

- Igenis, szerkesztő úr.

- Hát ez szamárság, barátom, de megbocsátható szamárság. Az ilyen fiatal kezdőknek vannak ezek a nehéz problémáik a nővel. Majd ha benőtt a feje lágya magának is, mint nekem; rá fog jönni, hogy a nő nem egy rejtély, hanem a nő egy jó tyúk, tudja barátom, és van jó tyúk és nem jó tyúk, ez az egész. Csakhogy ahhoz élni kell, fiam, az életet kell megismerni, a nagy, piros életet, úgy, ahogy van, arról kell írni, fiacskám, és nem mindenféle fantasztikus elméleteket csinálni, filozofálni, moralizálni; ezek csak olyan éretlen kamaszdolgok, fejletlen kezdők agyrémei. Majd rájön maga is, barátom. Pénz, siker, egy jó tyúk - ez a művészet, barátom, és nem a holdkóros nyavalygás. Látja, én most fejezem be a "Szőke bestia" című háromfelvonásos életképemet, már ötezer korona előleget adott rá a direktor, mert egy olyan igazi, jó meleg, vastag életdolog. Majd maga is idefejlődik, ha van tehetsége hozzá. Persze most még olyan problémái vannak, hogy a tejbegríz sűrűen jobb-e, vagy hígan. Mi? Vallja be, hogy erről írt abba az izébe, abba a könyvbe; aminek láttam a címlapját. Na látja, tudom én, milyen bajaik vannak maguknak. Kétéves koromban én is ilyen matemizikai dolgokkal foglalkoztam, mint maguk, fiatalok.

- Pardon, talán metafizikait tetszett mondani akarni, szerkesztő úr.

- Vagy mefazimikai, bánom is én, szóval az a dolog, ami a tejbegrízzel foglalkozik, hiszen tudom, én is voltam fiatal. Hja, hol vannak azok a szép, naiv idők! Csakhogy higgye el nekem, érett embernek, férfinak, beérkezett írónak, hogy minden elmélet szürke, az élet, fiatalember, az a jó meleg, igazi élet, az lehet csupán célja minden rendes embernek, rendes művészetnek. A többi link dolog, meg smokkság, széplélekség, ilyen fiatal, csak nímandok csinálják, nem életdolog, okos gyerekek nem teszik aztat. Na, isten vele, tata, most dolgom van, örültem, hogy láttam, vár a kiadóm, meg egy macska, akit megfőztem. Szóval, félre a buta könyvekkel, az pepita. Itt van egy jó szivar, pá magának.



Lerajzolnak

Bele kell törődni, mert ez most a legújabb mánia a kávéház karzatán. A szomszéd asztalnál ül egy fiatalember, és mereven néz. Az egyik keze az asztalon. Feszengek. Mi ez? Ki akar kezdeni velem? Vagy tetszem neki? Szemérmesen el akarok fordulni, de a pincér odajön.

- Kérem, Pök úr azt üzeni, ne tessék mozgatni a fejét, mert így nem tud rajzolni.

- Ki az a Pök úr?

- Nem tetszik ismerni? A Lehetetlen Pofák című élclap munkatársa.

- Ú... úgy. Nagyon lekötelez.

Nyilván udvariatlanság volna ezek után apró, személyes kényelmetlenségek miatt megakadályozni fontos közérdekek lebonyolítását. Megmerevítem a nyakam. Pök úr barátságosan bólint.

- Egy kicsit jobbra és fölfelé! - szól, és integet a kezével.

Kicsavarom a nyakam.

- Még egy kicsit! Jobbra!... - biztat a mester. - Ejnye csak...

A csigolyáim békétlenül ropognak. A vér a fejembe megy.

- Érdekes - ábrándozik a mester, és leteszi a ceruzáját. Milyen különös kidülledt szemei vannak önnek.

Gyorsan vakarni kezdi a papírt a ceruzával. Ez így van. Némely embernek a feje viszket, az a fejét vakarja. Némely embernek a tiszta, fehér papír viszket, az a papírt vakarja.

- Érdekes fej - beszél tovább a mester.

Fél szemét behunyja, egyik kezét maga elé tartja és két ujja között néz, azzal a szemével, amit behunyt.

- Nehéz fej - határoz végre.

- Tessék?

- Önnek nagyon nehéz feje van, barátom.

- Bocsánatot kérek... mindig jó tanuló voltam...

- Nem úgy értem, barátom. Rajzolni nehéz. Tudja, én nem hasonlatosságra megyek, az nekem vurst. A Benczúr meg a Lotz, az menjen hasonlóságra. Én karakterre megyek. Kérem, még egy kicsit jobbra.

Még egy kicsit jobbra megyek, az egyik nyakcsigolyám szelíden kiugrik.

- Érdekes, roppant érdekes - ábrándozik a művész. - Az ön arca nem is karakterben van, hanem valőrben. A homloka kék, az orra vörös, és a nyelve kilóg. Egészen sajátságos fej. Tudja, nekem a fej belső konstrukciója a fontos, meg a karakter. Az ön karakterében van valami pápuajelleg, amilyent Van Gogh talált a cserkesz nőkben. Önnél nem is a vonások a fontosak, hanem a koponyacsontok. Kérem, húzza be egy kicsit az orrát.

Húzom, nem megy.

- Persze, a csontok a fontosak. A meztelen csontok. A bőr és a többi nem fontos.

Kinyújtja a kezét. Szent isten, csak nem akarja lehúzni a bőrömet. Nem, hála istennek.

- Önnek nincs is bőr az arcán. És a fej hátsó része kidagad. Ez így van az idiotizmus elsődleges állapotában. Gauguin ezeket idióta-fejeknek nevezi, a Le Trottlisme című munkájában. És milyen dagadt szája van önnek! És a fülei hogy szétállanak. És van valami szelíd bárgyúság a karakterben... ezt kell kihozni... Valami szétfolyó és tisztátalan... olyan, mint egy káposzta... Pfuj.

Feláll és begombolkozik. Én is felállók.

- Na, kész van? - kérdem kíváncsian.

- Micsoda?

- Hát a rajz!

- Micsoda rajz?

- Hát nem engem rajzolt?

- Eszem ágában sem volt. Csak nyugodtan meg akartam mondani a véleményemet az ábrázatjáról, mert már régen bosszant vele. Különben én vagyok az a Koltai, akinek a verskötetéről ön azt írta, hogy ostoba klapanciák. Alásszolgája.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
Egy kezdő író naplójából
  2012-12-06 18:36:29, csütörtök
 
  ALLEGÓRIA AZ ÍRÓRÓL
Irodalom

Egy kezdő író naplójából

Harctér, szeptember 8.

Ma délben végleg elhatároztam, hogy író leszek, ha a háború elmúlt. Az előkészítő munkálatokat persze már most el kell kezdeni, azzal tisztában vagyok. Ha csak meg tudom csinálni, még e héten írok egy novellát, és beküldöm valamelyik előkelő szemlének vagy újságnak. Napok óta állandóan ez a gondolat izgat, és keresek témát, valami jó témát a novellához. Megírni csak tudnám, de témám még nincsen; ezt ki kellene gondolni alaposan, valami eredeti, érdekes eszmét. Sajnos, olyan kevés időm van a gondolkodásra; ma délelőtt a faluban, amit elfoglaltunk; egy lengyel pap házában megszálltam, és leheveredtem, és titokban örültem, hogy most lesz egy-két óra szabad időm, spekulálhatok a novellatémán. Hát tizenegy felé egyszerre két repülőgép jelenik meg, és bombákat dobált ránk. Sok ház felgyulladt, és mindnyájan kifutottunk. Az egyik repülőgépet nagy nehezen lelőttük, égve esett le az egyik ház fedelére, ennek örömére aztán bankett volt a kocsmában, megint nem csinálhattam semmit.

Szeptember 12.

Ma mintha homályosan úgy éreztem volna, hogy találok témát. Érdekes dolog lett volna, de persze megint elfelejtettem, az oroszok sturmoltak, beugráltak a dekungba, nagy verekedés volt, egy muszka altiszt megbolondult, és szuronytusa közben hangosan énekelt valami orosz operából, még táncolt is hozzá, míg le nem ütöttem. Persze a nagy rumli közben megint kiment egészen a fejemből a téma, pedig már közel voltam hozzá. Csak eszembe jutna, istenem.

Szeptember 18.

Mit lehetne, jaj, mit lehetne? Futóan volt valami a fejemben, egy lány szerepelne a novellában, meg - ejnye, ahá, tudom már, nagyon érdekes ötletem van - egy fiatalember szerelmes ebbe a leányba - eddig érdekes volna, csak most nem tudom, hogy folytassam, de majd kisütöm. Csak időm volna, de nincsen, ma a szegény Szerelemy holmiját pakoltam, hogy elküldjem a szüleinek - ugyanis tegnap este elment patrujba, a disznók, úgy látszik, elcsípték, és csak a cipőjét küldték vissza; nagyon sajnáltam régi jó barátomat.

Szeptember 21.

Fejlődik, fejlődik a téma! Úgy lesz valahogy, hogy a leány tulajdonképpen szereti a fiatalembert, de büszkeségből eztet nem vallja be neki, hanem szívébe zárja csupán. Ebből mindenféle bonyodalmak származnak... jaj, már kezdek belejönni, nagyon izgat a cselekmény, váratlan és érdekfeszítő fordulatokat akarok belehelyezni... most azonban sietnem kell, meg kell írnom a jelentést a tegnapi heccről, alapos kis munkám lesz ezzel is, részletesen be kell számolni róla, hogy álltuk el a rókalyuk mind a négy nyílását kézibombákkal, és hogy törtük át a közfalakat, mikor az akna felrobbant alattunk. Hja, ja, a száraz, hivatalos munka nem enged időt költői képzelődéseimre!

Október 1.

Már körülbelül tisztán látom megírandó novellám témáját. A leány, akit Margitnak hívnak különben, mint egy jómódú gazdatiszt leánya, hűvösen fogadja a fiatal Alajos udvarlását. Egy napon azonban véletlenül találkoznak az erdőben, ahol Alajos elárulja, hogy ő tulajdonképpen újságíró és költő, és csupán inkognitóban tartózkodik már három éve e kies faluban. A leány szívében már ekkor megmozdul valami, de még nem árulja el magát. Azonban hirtelen - eh! már megint nem folytathatom, most meg a nehézágyúkkal kezdenek dolgozni. Úgy látszik, három oldalról támadnak egyszerre, mégiscsak ki kell bújni.

Október 6.

No, ez is megvolt. Ránk esett a domb, nyolcan elájultunk, így aztán elfogtak a csirkefogók, és harmadnap volt pofájuk még külön halálra is ítélni engem, rám fogták, hogy gyanús iratok vannak nálam. Szerencsére az akasztófa alatt eszembe jutott az igazolványom a mellényzsebemben, és így visszavittek a rabok közé, akikkel együtt megyünk most Szibéria felé. No, de nem erről van szó, hol is hagytam el? Szóval, amint ott sétálnak az erdőben, hirtelen vad kiáltás hangzik, Margit nagyot sikolt, és csaknem elájul. E rettenetes percben azonban Alajos nem veszti el fejét, hanem szigorúan rászól az előtörő vad cigányra, hogy takarodjék innen. A cigány el is kotródik, mire Margit végre belátja, hogy nemcsak újságíróval, de igazi férfival van dolga, és így ezen emésztő és izgalmas kalandok után végre olvadékonyan borul Alajos keblére.

Holnap elkezdem írni a novellát. Nagyon bízom benne, hogy tetszeni fog a pesti szerkesztő úrnak.



Képek egy kezdő író életéből

Nem ismerek senkit!

Nem ismerek senkit személyesen. Képek jelennek meg előttem, ahogy az Érdekes Újságban vagy kirakatokban láthatók, egy zajos bemutató vagy nagy sikerű könyv megjelenése után, Gárdonyi Géza íróasztala előtt; Herczeg Ferenc a színház bejárójában, Bródy Sándor kocsiba száll. Molnár Ferenc kabátban, az "Ördög" bemutatója alkalmából középen választott hajjal, szemén monokli. Nyugodt szomorúság a szemében, fájdalmas közöny. Milyen nagy sikere volt, mégis szomorú. Irigyen gondolok erre a szomorúságra. Micsoda kéj lehet egy nagy, bódult siker után szomorkodni. Ez már a teteje az élettartalomnak, ami ezeknek a nagy íróknak jut osztályrészül: én csak boldogtalan vagyok, de ők azonkívül, hogy boldogok, még boldogtalanok is lehetnek. Nekik már minden szabad. Természetesen megállapítom magamban, hogy nekem nem imponálnak. Én nem is keresem őket, nem akarok találkozni velük és égek a vágytól, hogy ezt külön-külön mindegyiknek elmondhassam a szemébe. Majd hallani fognak rólam, amivel ugyan keveset törődöm. Emellett végtelen tisztelettel nézek fel egy ismerősömre, akiről tudom, hogy személyesen jó viszonyban van Zöldi Mártonnal.

Ha én egyszer találkoznék egy nagy íróval, az nagyon csodálkozna és mindjárt érezné, hogy itt valami készül. De én nem venném észre a csodálkozását, irodalomról nem is beszélnék, hidegen és udvariasan vetnék el néhány köznapi tárgyat. És mégis, anélkül, hogy ezzel én törődném, mikor egy félóra múlva, az írók klubjában az illető nagy író leülne egy másik nagy íróval, elgondolkozva mondaná: "Kérlek szépen, ma találkoztam egy fiatalemberrel, valami Skureknek hívják. Nem mondott semmi különöset, kérlek szépen és én mégis azt mondom neked, erről a Skurekről még hallani fogunk. Ez a Skurek többre viszi még nálunk is."

Az írók klubja! Kissé zavarosak a képzeteim e pontban, de annál ragyogóbbak. Tág bőrfotelek, illatos füst, fakó szőnyegek. És mindenki ott van együtt, egy rakáson, akik külön-külön központjai lennének egész tömegeknek. Naprendszer, csupa napokból. Az egyik csendesen szivarozgat, a másik gondolkodva jár fel és alá, néha elmosolyodik, előveszi jegyzőkönyvét és beleír valamit. Összeülnek és megbeszélik a teendőket. Irodalmunk jelenéről és jövőjéről van szó, természetesen. Elhatározzák hogy az irodalmat, mely mostanában a romanticizmus irányába kezd fejlődni, most egy darabig a naturalizmus felé kell terelni. Megbeszélik, hogy az irányt kissé népiesebbé kell tenni, azonkívül a magyarosságra és szabatosságra is nagyobb gond fordítandó a jövőben. Kedves barátaim, szólal meg Herczeg Ferenc, engedjétek meg, hogy legújabb novellámat felolvassam nektek, mielőtt nyomdafesték alá bocsátanám. Halljuk, halljuk. Az író felolvassa művét és meghatva kéri a figyelmesen hallgató írótársakat, mondanának őszinte véleményt, vajon nyeresége-e ez a mű irodalmunknak, vagy sem. Egy másik sarokban Móricz Zsigmond beszélget Krúdy Gyulával. Pszt, csend, uraim - fut át a moraj a termeken -, halkabban beszélgessünk, az írószobában Babits Mihály éppen egy költeményen dolgozik. Mindenki elhallgat, izgatott csoportok képződnek, melyek suttogva tárgyalják és találgatják, vaj elbeszélő költeményt készít a kiváló költő, vagy lírait. Hirtelen nyílik az ajtó: kipirult arccal jelenik meg a küszöbön Beöthy László. Uraim, kiált az izgalomtól csukló hangon, nagy eseményt jelentek - éppen most olvastam el egy eddig még ismeretlen nevű író színművét, mely úgy cselekményének felépítésével, valamint annak kidolgozásával méltán tarthat igényt a legnagyobb érdeklődésre. Kétségtelen, hogy vannak még hibái, de bizonyos vagyok benne, hogy kellő irányítással irodalomtörténeti értéket lesz képes alkotni az ifjú művész, kit nem az olcsó siker buzdít, de valódi művészi törekvés. Engedjétek meg, hogy felolvassam művét s felolvasás után megbeszélést folytassak színigazgató-társaimmal, hogy jelenleg melyik színház volna abban a helyzetben, hogy méltó kiállításban hozza színre a szóban forgó darabot. És hol a fiatal művész, kérdi lelkesen Szép Ernő, ki az egyik asztalnál épp azon vitatkozott Tarján Vilmossal, vajon a szimbolizmus irányában fejlődik-e költészetünk, vagy inkább az expresszionizmuséban - hol az ifjú, miért nem hozta közénk, hogy kifejtse előttünk művészi programját, regényeket akar-e alkotni, vagy csak színműveket? Elvárjuk, mindnyájan, hogy legközelebb megjelenjen körünkben. Szavaira lelkes taps tör ki és Beöthy László hozzáfog a felolvasáshoz. Mert egész életük egyetlen aggódó izgalom, hogy a magyar irodalom méltó legyen korához s elfoglalja helyét Európa művészi kultúrájában. S szomjasan és epedve várják az új írókat, akik majd támogatni fogják őket ebben a törekvésükben. Engem várnak mindannyian, Skurek Sándort, csupa keresztelő János mind, égnek a vágytól, hogy végre megpillanthassanak, hogy megjelenjek közöttük, mint a tizenkét éves Jézus a templomban!
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes Viccelnek ve  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 59 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1226
  • e Hét: 30793
  • e Hónap: 75865
  • e Év: 2017145
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.