Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 93 
HOVÁ ÉR AZ EMBER?[6]
  2012-12-07 16:59:46, péntek
 
  HOVÁ ÉR AZ EMBER?[6]
1890



Amint nő, öregszik az ember, úgy idomulnak vágyai, ízlése, rokonszenve. Kisgyerek-koromban a kocsisokat irigyeltem. Mikor ott láttam a Jancsit a bakon a pattogó ostorral, megdobbant a szívem: »Oh, be jó volna kocsisnak lenni!«

Később a diák-években, emlékszem, mikor nagybátyámnál, aki szolgabíró volt, egy tárgyalást hallgattam, amint bűnösöket vallatott, az öregúr ki akart küldeni:

- Eredj, fiacskám! nézd meg odakünn a konyhában, sütik-e már a palacsintát?

- Engedj kérlek, bácsi, bent maradni.

- Ahá! Tetszik a mulatság ugye, lurkó? Nos, valld meg, mi szeretnél inkább lenni: szolgabíró-e vagy hajdú?

- Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy engem is vallatnának.

Néhány év múlva már a királyságra támadt gusztusom, sok katonám lenne, arany trónuson ülnék, s a professzorom térden állva magyarázná a sinust-cosinust.

Mire a bajuszom serkedzett, a bálok előtáncosi szerepére vásott a fogam. Ezek a csinos, karcsú fiúk olyan átkozottul kapósak a szép kisasszonyok között. Milyen időszak ez! Arany kavicsból van a göröngye annak az útnak, mely a rozmaringos kis ablakhoz vezet. De bizony ebben sem volt szerencsém.

Ráfanyalodtam tehát az íróságra. Mert valami az! Olyan szép leányt írhatok magamnak, aminőhöz kedvem van. Össze is írtam egy egész háremet; a papírmező szántása közben találkoztam imitt-amott a dicsőséggel, de a boldogsággal nem.

Ej, hát mire is vágyakozzam még?

Talán édes dolog lenne bent ülni a parlamentben, törvényeket hozni, immunitással takaródzni, belekotyogni a szónoklatokba, szavazni, protegálni, tervezni, intrikálni, gomblyuk-betegségeket gyógyítani és kapni.

Átestem ezen is, s amint jön az életnek borongós, bágyadt ősze, jönnek az ezüst szálak a haj közé: »Helyet, uraim, helyet nekünk«: szétoszlik az illúziók színes köde. Alszanak, szunnyadnak már a vágyak mind, csak egyetlenegy van még ébren: »Szeretnék egészséges ember lenni.«

Ez az egy reális pozíció van. Minden címek közt a legnagyobb, minden állások közt a legelső. De persze, csak ilyenkor látja be az ember, mikor már a doktorával kezd tanácskozni arról is, ami a szabó dolga: »Érdemes-e nekem, orvos úr, még egy új öltözetet varratni?«

Nem irigylem én már se Bismarckot, se Tisza Kálmánt, se Rothschildot s ha mégis felülkerekedik a gonoszabbik természetem, irigységem az amerikai férfiakra irányul, akik egy-egy orvost vehetnek el feleségül.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:58:12, péntek
 
  EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
1890



KÜLÖNÖS VEVŐ
1890

I. Bevezetés

Jó szívvel ajánlhatnám e kis históriát Flammarion Kamillnak, az Urania szerzőjének is, ha egészen a magamé lenne, de hát ez különös bolond dolog.

Sokféle elbeszélést olvashattak már. Olyat, amelynek két vége van, olyat is, amelynek egy vége sincs.

Megesett már az is, hogy két elbeszélésből írt meg valaki egyet, de hogy egy elbeszélést csak ketten írhassanak meg, az eddig elő nem fordult.

Erckmann és Chatrian együtt dolgoznak, az igaz, egyik talán a mesét gondolja ki, a másik az előadás művészetével járul hozzá, de a mi elbeszélésünk utalva van arra, hogy ketten mondják el; ahhoz egy író nem elég, még ha Shakespeare volna sem.

Én tehát mindenekelőtt két írót kerestem ez elbeszéléshez. Lészen pedig az egyik Bocsoki József uram, pomázi illetőségű zsellérember; a másik író pedig, szorultságból, hadd legyek én.

II. Bocsoki József előadása

Még azt mondja a főtisztelendő úr, hogy nincsenek kísértetek! Hát mi lett volna akkor a Milutin Jócó esete, aki látta éjfélkor megnyílni a, sírokat, amint azokból nagy fehér kutyák keltek ki, éktelen csaholással csörtetve a falu felé? Az se közönséges dolog, mikor a Hupiné asszonyom utolsó óráján csak elkezdett ott fent a padláson eszeveszetten táncolni a hamus hordó kalamajkát, s amint a pitvarban valának beteglátogató népek, egyszer csak közéjök csapódék, borzalmas zörejjel, egy óriási rög... gurult, gurult a földön, semmire mállva a fal mentében, mintha pusztán álomlátás lenne... De hatan vagy heten látták, hallották és Hupiné asszonyom e percben adta ki lelkét az Úrnak.

Hát arról vajon tud-e a tisztelendő úr, hogy tavaly éppen a pünkösdi szentbeszéde alatt lövést hallott a siket Mihók Bence s ijedten szaladt ki a templomból: »Hol lőttek?« Sehol. Ki hallotta? Senki. Kinevették. S íme, harmadnapra megjött a bús hír Olmütz városából, hogy a Matyi fia agyonlőtte magát tegnapelőtt déltájban.

De itt vagyok élő példának én magam... Érdemes, hogy meghallgassák kigyelmetek, mert ahány kukoricaszem ezen a csöven, annyiszor teszem le a hitet, hogy szó szerint igaz, amit mondok.

Az egész falu tudja, miből pénzeltem, éldegéltem azelőtt. Egy kis szűzdohánykával jártam-keltem erre-arra... Ahol egy ezüstkupakos tajtékpipa megakadt a környéken, az mind az én szántóföldem volt. De most már abba kellett hagynom...

Egy hang (közbeszól): Meghiszem kendnek, mert szigorúbb ám most a törvény, Jóska bácsi.

Törvény ide, törvény oda, fiam!... A törvény olyan, mint a papiros-sárkány, akinek a madzagját a nagy urak fogják, ott csapkod, kóvályog papírszárnyaival a levegőben, de miatta a szegény apró madarak is bízvást röpködhetnek, ha nem félénkek, - vagy fölötte, vagy alatta.

Nem a törvény, de a magasabb hatalmak végett hagytam én abba végképp a dohánycsempészetet. Aminthogy éppen azt beszélem most kigyelmeteknek.

Néha egész Budáig elvetődtem. Biztos vevőim voltak ott a hivatalnok urak közt.

Egyszer is Buda felé megyek, mendegélek a fehérvári úton, vagy tíz font dohánnyal a hónom alatt.

Verőfényes nyári nap volt. A budai házfedelek arany színben úszva csillogtak, nevettek, mikor beértem. A természetben fenséges nyugalom volt, valami félelmetes álomszerű csönd. Éppen egy kis kert mellett vitt el az utam. A fák levelei mozdulatlanul fityegtek a gallyakon, mintha nem is igazi fák volnának, hanem csak festve. A kertet egy patak szeli körösztül... Úgy terpeszkedik el a fák között, mint egy óriási giliszta. Talán az is volt, csak én néztem pataknak, káprázó szemmel.

Egy nagy fekete kecske-bak állt a kerítés mögött s rám nézett mereven, kísértetiesen. Mekegett is valamit, utólagosan úgy rémlik, mintha ezt lehetett volna kiérteni: Ki, ki, ki! Bocsoki!

Mert beléptem a kertbe, minthogy egy pajta volt a kert innenső szélén, s a pajta előtt egy papképű úr fel s alá járkált, valami igéket mormogva egy könyvből; észrevett messziről s emberi hangon szólított meg:

- Mit árul, bácsi?

- Izét - feleltem tartózkodva - egy kis izét. - A szokott titokteljes kacsintással magyaráztam meg bővebben.

- Ha jó az izé, veszek. Jöjjön kend!

Mondom, a kertbe léptem. Egy kis szélfuvallat rázta meg e percben a gallyakat fázékonyan. Összeborzadtam, mintha elkárhozott lelkek bús sóhaja suhogna a fák és füvek között. Hiszen legalább ne felejtettem volna keresztet vetni magamra. De édes istenem, ki gondolt volna olyasmire, fényes nappal.

A pajta gádorjában egy kandúr macska meresztette rám izzó, vörös szemeit. Huh, de borzasztó volt! Még most is remeg minden porcikám, ha rá gondolok.

De akkor észre se vettem. A borotvált képű úr sürgetve tuszkolt előre:

- Erre, erre, utánam, ott bent nézzük meg a portékát.

Megkerültük az épületet, hátulról mentünk be a pajtába, melynek arról az oldalról nem volt se kapuja, se fala. Ugyan bolond kőműves építhette.

- No, lássuk most, bátyókám, azt a plántát!

Gyanakodva vonogattam a vállamat, mivel még két másik úr is ott settenkedett.

- Menjetek a pokolba! - szólt az én vevőm, s a két úr rögtön eltűnt valami furcsa kerítések mögött.

Most aztán kibontottam a dohánykát.

Tetszett neki a színe. - Csak nem muskotály? - kérdé.

- De bizony van közte az is.

Még egypár kérdést tett: nem-e valami nagyon erős? Hát csak nem üti a földhöz az embert. Nem-e lesz nagyon nyirkos? Eszébe sincs a makrancosság, úgy ég az, mint a parancsolat. Kifogásolta, hogy nagyon vastagok a csutkái. Nem tehetnek arról a dohánylevelek, de meg ez a csutka omlós, mint a rakéta a pipában. Félek - mondja -, hogy nagyon pattog. Pattog - mondom -, de nem lő.

Így beszélgettünk magunk közt, nyájasan. Egy kicsit drágállotta.

- Mennyit akar venni?

- Csak nehány csomót; a legjavát.

Kezébe vette az egész nyalábot, hogy kiválassza.

Ekkor (sohasem fogom elfelejteni, ami most történt) kénszag ütötte meg az orromat.

A vörösszemű macska előjött valahonnan és nagy robajjal felugrott egy asztalkára. Hihihihi! mintha nevetne.

Úgy tetszett, valami reccsen alul a lábainál.

Rémülve láttam, hogy a föld mozdul egy helyen.

A vevő felkiáltott:

- Jaj, jaj, én már megyek.

- Hova megy, ténsuram? - hebegtem, de az utolsó szót már belém fojtotta a rémület, mert a föld csakugyan megnyílt s egy szempillantás alatt (akár hiszik kendtek, akár nem) elnyelte a vevőmet. Még láttam kezében a dohányt, amint a hóna alá szorította, még láttam vállait, fejét, amint fogyott, ment, szállt alá a poklokra...

Megdermedtem, lábaim megrogytak, reszketve mormoltam a miatyánkot (jó szerencse, hogy eszembe jutott e szörnyű percben), aztán mihelyt összeszedhettem magamat, futottam az átkozott helyről, ahogy csak lehetett.

Künn vihar rázta a fákat, forgószél hömpölygette a pelyheket és papírdarabokat, egy denevér, kip-kop, az arcomba ütődött (hess, pokol fajzatja!), a fekete kecskebak gúnyosan mekegte: Ki, ki, ki! Bocsoki!

A templom tornyában delet kongatott a harangozó. Remegve, roskadozva tántorogtam hazafelé a fehérvári úton. A harang utánam zúgta:

Bim, bum! Bim, bum! A te vevőd a sátán volt.

Az volt (isten engem úgy segéljen), ő volt és máig is adósom még a tíz font árával.

III. Az én előadásom - és egyszersmind az elbeszélés vége

Mindazon kísérteties történetek között, melyeket életemben összeolvastam, hitelesen vallom és bizonyítom, hogy a Bocsoki József uramé a legigazabb, mert az tényeken alapszik.

Bocsoki uram csakugyan dohányt vitt a hóna alatt Buda utcáin. Ment, mendegélt a fehérvári úton, míg végre egy kerthez jutott (a Horváth-kerthez).

A kertben van a budai aréna. Az aréna előtt egy kópé színész magolta a szerepét.

Kieszelvén, hogy Jóska bácsi dohányt árul, becsalta a színpadra, ahol is jelen volt még két gézengúz, akik felösmervén a szituációt, a kellő pillanatban elnyelették a süllyesztőn álló társukat az anyafölddel - már persze a dohánykával együtt.

...Valami az, hogy milyen ravasz, pihent eszük van ezeknek az imposztor komédiásoknak!


 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:56:36, péntek
 
  VERÉB PÁL TRAKTÁBAN
1889



Mindig irigyeltem azokat a világfiakat, akik a szerelmi kalandjaikat mesélik. Kedves csemege a teához, hallgatni is mulatság, de elbeszélni élvezet. Átélik még egyszer.

Hanem iszen, ha dicsekedni akarnék... én se voltam jobb bordában szőve a többinél. Nekem is van ám eltitkolni valóm a feleségem előtt, abból az időből, mikor még a »Zuglóban« laktam fiatalkoromban, egypár esztendő előtt.

Nyári lakást béreltem volt ki a Zuglóban egy földszintes csinos villában, melynek ablaka a búzaföldekre nyílt, ami fővárosi embernek nagy gyönyörűség; véges-végig a nyitott határ, ameddig a szem ér, s ha hűs szellő lebben, látni a búzát, ahogy az a kalászát dajkálja... Mintha millió pesztonka állna, hajladozna ott sűrű sorban. Hátulról a kerti fák lombjai zúgnak s a házfedélre felkúszott rózsák körül ezer meg ezer méh zümmög a kalászoknak altató dalt.

A »Zugló« (hogy ne törje fejét rajta a geográfiában járatlan olvasó) a városerdő elhagyottabb része, túl a »Fuit« sírkövön és a Hermina-kápolnán. Jóval olcsóbb és kellemesebb hely a Hermina-úti villasornál, hol reggeltől estig szól a körhinták kintornája, bomlik a komédiásbódék dobja, cintányérja, s ideget öl a »Vitéz László« rikácsolása. E pokoli zsinat kiegészítő alkatrészei a cirkuszok, Paprika Jánosok és a lövöldék, melyeknek figurái rémítő zajjal csörömpölnek, ha eltalálja őket a céllövés. Közbe Afrika erdeinek unatkozó exkirálya is bődül néha az állatkertből.

A néphumor a »siketek villái« nevet adta az ideépült nyári kastélyoknak, föltételezve, hogy csak siket ember meríthet magának bátorságot itt keresni nyári pihenést. Olcsóbbaknak mondtam a zuglói villákat, de voltaképpen csak a nyárspolgároknak olcsóbbak, akik dolgaikat elvégezve, napszálltakor hazaballagnak a városból s otthon családjaikkal töltik az estét, tele tüdővel szíva a zöldbeli levegőt, melyet ez urak még akkor is élvezni tudnak, ha már egyszer megfizették, midőn Kőbánya felől fúj a szél.

De a magamszőrű embernek, aki nappal és este ott él, ott mozog két puskalövésnyire a Redoute körül, aki éjfél után gondol a hazamenetelre, a Zugló villái drágábbak az ostendei nyaralásnál is. Gyalog ilyenkor nem lehet hazamenni, nem is bátorságos az erdőn keresztül, még a bérkocsisok is ugyancsak kéretik magukat (a borsos fizetésen felül), míg nekiindulnak az éji útnak.

Általában sohase nyaralnék többé életemben a Zuglóban. Persze, önök ebben nem hisznek. Mert a nyaralás az elégedetlenség költészete.

A nyaralók váltig morognak-zúgnak. Ha olyan helyre jutnak, ahol hűvös van, elnevezik az állapotokat »pénzen vett tél«-nek, ha meleg van, az akkor »eben guba«.

Itthon közönségesen Árpádot szidják:

- Rossz helyen tett le bennünket. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. A tél nyolc hónapig tart. Tavasz nincs. A nyár kiállhatatlan, tele van zivatarokkal... Nem tudtak volna az eleink egy kicsit odább menni!... (De persze türelmetlenek voltak már, hogy az áldomást megihassák.)

Egy bizonyos, hogy a mennyei hatalmak arzenálisa itt felettünk van valahol; az égi háborúhoz szükséges szerek, a dörgésre való pléhek- és villámokkal felszerelve, mert itt néha nyáron négyszer is kitör naponkint a vihar, zeng az ég, kavarog a felhő s hasadoznak ki a mennyboltból az izzó vörös pántlikák...

Ilyenkor van aztán messze a Zugló.

Azon a bizonyos éjszakán is (amelyről szó lesz), cudar fergeteg támadt éjfélkor. Megnyíltak az ég csatornái s a szél üvöltve nyargalt végig az utcákon, rázta a cégtáblákat, csapdosta a nyitva felejtett ablakokat, néha ideghasító csattanás jelezte, hogy az égiek egy-egy követ hajítottak el.

- Hé kocsis, mennyiért visz ki a Zuglóba?

- Istenkísértés lenne, uram. Nem vállalkozom rá.

Sorba jártam a bérkocsisokat, kik a Redoute kapujába húzódtak nagy csuklyás köpönyegeikben. Csak nagynehezen szánta rá magát az egyik.

- Isten neki! Tessék felülni!

- Mit kíván odáig?

- Maga az úr fogja meglátni, mennyit érdemlek - dörmögte az ázott köpönyeg.

Beültem, a bárka megindult ugyan, de a két gebe minduntalan megbicsaklott, kivált, mert csillámló jégdarabkák kezdtek cupogni.

- Jól megoldták ott fent a mogyorós tarisznyát - vélte a kocsis kedvetlenül.

A két ló meghorkant az Andrássy út elején, sehogy sem akartak indítani.

- Talán mégse menjünk ki, uram.

- No, az volna szép. Mindenáron haza kell mennem. Hajtson!

A kocsis jó ember volt, engedett. A lovak, valószínű, rossz embernek deklarálták maguk közt, éppen amiatt, hogy engedett és őket is rábeszélte ostorával.

Csak lassan lépést haladtunk; bosszúsan vettem észre, hogy nincs szivarom, pedig a csintalan út unalmát jó volna agyonfüstölni. Ej, no, hol lehetne most szivart kapni! Egy országot egy szivarért! Az Andrássy út azonban ki volt halva. Sehol egy nyitott kávéház, sehol egy járókelő lélek. A víz patakként zuhogott a sima faburkolaton. Szuroksötétség honolt. A lámpákat, melyek körül még tegnap éjfélkor pajkos muslincák adtak bált táncoló rajokban, összetörte a jég s kioltogatta a szél. Az üzleteket is nyilván az üvegesek iránti ellenszenvből csukták be oly hamar.

Hop, hó! Ahol ni, egy kivilágított dohánylevél!

- Kocsis, hajtson jobbra a nyitva levő trafik elé, az Erzsébet körúton.

A bolt, melybe beléptem, csak félig dohánytőzs, a másik részében likőröket, sonkát, szalámit is tartanak. Csinos, barna nőcske ült bent egyedül, mélyen elmerülve valami olvasmányba. Szép pisze orra volt s eleven bogárszemei, melyeket szinte bosszankodva emelt fel rám, hogy megzavartam.

- Mi tetszik?

- Regalitászt kérek.

- Barnát vagy világosat?

- Maradjunk a barnánál.

Míg a szivardobozért felnyúlt a felső polcra, észrevettem, hogy szép nyúlánk termete van s hogy a könyvecske, amit olvas: a »Frivol akta«. Bocsánatot kérek t. írótársaimtól, hogy már a beszély-alakjaimmal is a saját könyveimet olvastatom. (De hadd legyen egy kis öröme kiadómnak.)

Frivol akta, hm... Érdekes leány, hm... (Persze, az írónak mindjárt érdekes.) Ezzel most beszélgetést kellene kezdeni, hm...

- Cudar időnk van, kisasszony.

- Hány darab?

- Öt. Ilyen időre rég nem emlékszem.

- Az ám! - szólt vontatottan. - Esik még?

- De még hogy!... Persze, maga észre se veszi a nagy olvasásban? Mit olvas?

- A Frivol aktát.

- Jó?

- Nagy imposztor lehet, aki írta.

- Szereti a regényeket?

- Nagyon.

- Hát akkor tegye be a könyvet és csináljunk ketten egyet. Két személy éppen elég hozzá.

Szép fehér fogsora megvillant a bíbor közt, nevetésre szétnyílt szájában; kövér kis kezeivel afféle pajkos mozdulatot tett, mely beillett fenyegetésnek.

Mindez felette biztatónak látszott. Az ördögbe is, ebből csakugyan nőhetne valami kaland. A csiklandozó legendáknak egész raja van az írói világban, hogy a toll imitt-amott mézes nyíllá vált a kollégák kezében, szíveket megsebzett. Bizony, egy kis efféle szerencse rám férne. Ki tudja, hátha éppen előtte állok... Csak az az átkozott drága kocsi ne várna rám ott künn a fergetegben.

Ni, itt is jön már értem a türelmetlen kocsis.

Benyitott s megrázta köpönyegét, egész pocsolya támadt alatta.

- Adj' isten jó reggelt!

- Mit? Már reggelt mond?

- Az idő nem ül veszteg, ténsuram.

- No, no, megyek már, de mit is akartam mondani... Nem iszik egy kis pálinkát?

- Mért ne innám? - szólt nyájasan.

A bolt tündére felugrott, töltött neki egy kupicával, mialatt időt nyertem vele fecsegni.

- Mindig ilyen sokáig van nyitva a trafik?

- Néha tovább is.

- Persze, sok az éji vevő.

- Az Andrássy úton nagy a forgalom éjjel is, s a kivilágított dohánylevél egész reggelig hoz vevőket.

- A dohánylevél és a rózsa a dohánylevelek közt.

- A rózsa nem eladó. A rózsa nem hisz a férfiakban.

- Nem hisz a férfihűségben? Lehetetlen!

- Ön talán hisz?

- Hogyne! Be is bizonyítom. De igyék még, öreg, egy kupicával. Iszik még?

- Kétszer kaszálják a rétet - szólt mosolyogva a kérdett, ami azt jelentette, hogy iszik még.

- Hogy hívják?

- Veréb Pálnak.

Levette gyűrött kalapját s ráncos, rézvörös homlokáról hátrasimította őszbevegyülő üstökét. »Az vagyok én, Veréb Pál« - ismétlé nagy alázatosan.

- Nem tesz az semmit. Gyújtson rá. Vegyen ki a skatulyából szivart. Úgy ni! Aztán, hátha még elférne egy kupicával.

- Háromszor iszik a magyar! - felelte Veréb és felhajtott még egy pohárnyit a szeszből.

- Hát igen... Hol is hagytuk el? Én hiszek az örök hűségben, kisasszony, hiszek az örök szerelemben. Magam is élő példája vagyok.

- Ne mondja!

- Hallgassa meg előbb az esetemet... de üljön, kérem, közelebb. Hol volt, hol nem volt, Eperjesen volt, diákkoromban, hogy beleszerettem valami Izsépy Eszterkébe, nagy kék szeme volt, afféle nedvben úszó szem. Arca, ha nevetett, meghorpadozott igézőn. Nem volt azon más hiba, csak hogy az orra egy kicsit meg volt görbülve fölfelé, úgyhogy ilyen időben, mint a mostani, becsurgott volna rajta az eső... Veréb, ha éhes kend, lásson hozzá a harapnivalókhoz, és tán iszik még egy gyűszűvel.

- Négy fertályt szokott az óra ütni - szólt kenetteljesen az öreg, kiből, úgy látszik, minden numerus kipécézett egy jeles mondást.

Mennyei megelégedéssel fogott a falatozáshoz. Emiatt ugyan maradhatok még. Veréb már az ördögé, csak ez a kis ördög lenne már az enyém.

A bolt hátterében két leeresztett almazöld függöny jelezte, hogy ott egy fülke van. Kedves kis fészek lehet. Bizonyosan ott áll a hófehér ágyacska, duzzadó puha vánkosok... hanyagul rájuk dobva a csipkés hálórékli.

- I. E. Ezt a két betűt faragtam az iskolapadokba, az élőfákba az erdőben. Izsépy Eszter volt első szerelmem, s mikor aztán Selmecre mentem, nagyon el voltam keseredve, azt hittem, a szívem hasad meg az én Eszterkém után (aki erről persze semmit sem tudott). Hetekig, hónapokig rá sem néztem női lényre, kivévén a háziasszonyomat, Katkai Pálnét; sovány, mélyen üregeikben ülő szemű asszony volt, roppant előre álló állcsonttal; váltig csodálkoztam a kosztos gazdámon: hogy volt lelke elvenni ezt a rút jószágot... De hát jöjjön még közelebb!

- Csak nem ülhetek az ölébe. Innen is meghallom, mi történt azután?

- Az történt, hogy egyszer csinos fiatal leányt pillantok meg a templomban, kinek nem volt sem piros kerek arca, mint Eszterkének, sem gödröcskéje, hanem éppen úgy kunkorodott az orra, mint azé, fölfelé. Annyi, mint a fodorminta, beleszerettem az orra miatt.

- Csapodár! És még maga mer beszélni?

- Majd a végén ítéljen, menjünk tovább. Ráérünk. Azaz, hogy... tyűh, három óra! Mindjárt virrad. No, mindegy, igyék még, Veréb bácsi! Öntsön magának, amennyit akar!

- Olvasatlanok a csillagok! - jegyzé meg az öreg, a kezeit vígan dörzsölve.

- Margitnak hítták az új ideált. Hosszúkás, halovány arcú leány egy lencsével a balszeme alatt, ami sokat levont.

- Ugyan! Hisz a lencse még szépít.

- Hagyja el, főzeléknek sem szeretem.

- Hja, persze magának az kellett volna, hogy lencse helyett legalábbis valami szamóca legyen a balszeme alatt.

- Sok verset írtam akkoriban Margithoz, megénekeltem haját, fülét, az orrát pláne hexameterben is, de a lencséről egy betűt se szóltam, s mégis mikor aztán ott kellett hagynom Selmeccel együtt Margitot is, Pesten jogász koromban, az első lencse, melyet asszonyarcon láttam, rögtön rabbá tett... Maga gúnyosan mosolyog. Pedig lássa, ez voltaképpen még mindig Izsépy Eszter.

- No persze, persze...

- De ebben az alakjában már Szabó Katicának nevezik. Kedves kis zsuzsu. Fürge, élénk, merész tekintetű, finoman erezett homlokkal, kurta, szöszke kosztros hajjal, olyan szúróssal, mint a kalász toklásza.

- Természetesen ennek is volt valami hibája.

- Eltalálta. Volt egy szépségbaja neki is, az, hogy nagyon előre állt az állcsontja, de mindegy, beleszerettem en bloc, úgy amint volt.

- Vártam már ezt a meglepő fordulatot.

- Az most jön. Egypár év múlva ismét visszaszármaztam selmeci lakosnak, s képzelje csak, kiért rajongtam ott most?

- Margitért.

- Oh, dehogy! Margit már közömbös volt rám nézve. A rút Katkai Pálné gyújtotta meg szívemet, mert neki is olyan kiszögellő állacskája volt, mint Katicának. Ő emlékeztetett reá a legjobban. A logikai sorrend megvan az örök szerelemben.

- Gyönyörű egy logika!

- Lássa, ez az átszármazási teória, melyet én fedeztem fel.

- A csélcsapok számára.

- Amelynek segítségével örökké hű maradhat az ember. Igaz, vagy nem?

- Nagy habókosság!

- Meglehet, de én hiszek benne, érzem, hogy amint kegyedet nézem most elragadtatva, még mindég első kedvencemnek, Izsépy Eszternek hódolok, mert hiszen a szép Katkainénak éppen ilyen pisze orra, éppen ilyen darázsdereka volt, mint a magáé.

S ezzel vakmerően átfogtam a vállainál, hogy magamhoz szorítsam.

- No, mi az? - szisszent fel haragosan s kitépvén magát a kezemből, berohant a fülkébe.

Utána szaladtam, feldöntve széket és edényeket az útban.

- Vissza! - kiáltá ingerülten, kipirulva. - Vissza, csúf ember! - S becsapta az ajtót orrom előtt. (Nem is vettem volt előbb észre, hogy elcsukható ajtó vezet a fülkébe.)

Kővé meredve álltam meg, tehetetlenül, röstelkedve, míg az öreg Veréb egykedvűen szörpölgetett, dúskált.

- Csinos fehérnép - motyogta. - Becses kis kutya. Vállas, gömbölyű, nem afféle szattyán-portéka. Hiszen majd kijön az.

Magam is reméltem. Mert nem is olyan nagyon szigorúan hangzott az a »csúf ember« szó. A szerelmesek szótárában az édes szavak közé van bejegyezve. Az ember nem tudhatja róla, hogy mit akar. Olyan nagyon bolond két szó az.

Nosza, rimánkodásra fogtam az ajtónál, gyöngéden kopogtatva.

- Megharagudott? Jöjjön ki, béküljünk ki. Egy ujjal se nyúlok magához többé. Szánom-bánom a vakmerőségemet. Csak egy percre lássam még szép arcát. No, jöjjön ki, kérem!

Semmi felelet. Némi elfojtott nesz hallatszék belülről, mintha susogna, mintha magában beszélgetne. Vagy az is lehetséges, zokog odabent. Meg van sértve szegényke!

Még lágyabb, hízelgőbb szavakat kerestem össze, de arra se felelt. Most már elvesztettem türelmemet, nagyot ütve öklömmel az ajtóra.

- Fizetek!

Az öreg Veréb a fejét csóválta a fordulatnak.

- Még esik ám odakint, téns uram.

E föllépésre kis vártatva csakugyan megzörrent bent gyengén a kilincs, s megnyílt az ajtó. Szívem megdobbant. Üde fuvallatot éreztem besurranni a belépővel.

Ah, a kis madárka hát mégis kijött a kalitkából!

De egy tekintet rá - s ijedten tántorodtam hátra. A kis madárkának bozontos szakálla volt, hosszú bibircsókos orra s a meztelen lábain két gyékény-papucs.

- Hát mi volt? - kérdé durva, álmos hangon. - Szép, hogy az embert nem hagyják aludni.

- Az ördög költötte fel - vágtam közbe ingerülten. - Annak van magára szüksége.

Ásított egyet előbb, csak azután felelte:

- Persze, a feleségem körül mulatságosabb legyeskedni.

Nagy bütykös ujját betette egyik felső foga alá s gúnyolódva reszelgette meg vele, ami népies nyelven azt jelenti: »Hiába koptatod a csizmádat!«

Felszámítottuk az elfogyasztott holmit, s kisült, hogy Veréb uram nagyon egészséges gyomrú ember, hála istennek. Hatalmasan dúlt és pusztított. De már mindegy. Ami történt, történt. Kár nemcsak pénzben, de időben is. Hiszen már reggel van. A tejesszekerek végigrobognak az utcán, itt-ott hallik a boltok leereszkedő vasfüggönyeinek zörgése. Csak a vihar és eső nem állt még el. A kudarc feszegette idegeimet, talpam alatt égett a föld.

- Menjünk, Veréb, menjünk!

- Hová? - kérdé az öreg csodálkozva.

- Hát a Zuglóba.

- A Zuglóba? Minek?

- Meg van maga bolondulva?

- Én? Miért?

- Hát nem fogadtam én meg?

- Engem? Nem tudok róla semmit. Itt a boltban láttam a tisztes úri személyét először.

- No, ez szép história. Hát nem maga az én kocsisom, aki idáig hozott a Redoute-tól?

- Én ugyan nem, de a szegény megboldogult édesapám, isten nyugosztalja, az volt valamikor kocsis is Nagyváradon.

- És ki maga voltaképpen?

- Mondtam már, hogy Veréb Pál... a bolti őr itt a környékről.

Ez az egyetlen komolyabb kaland, mely egyhangú életemből kitarkállik. S erről az egy kalandomról is elmondhatom, hogy sem általánosságban, sem részleteiben nem sikerült.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:54:40, péntek
 
  EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
1889



KIS HÍJA, HOGY KRITIKUS NEM LETTEM
1889

A jó isten tudja, hogy mire van nekem tehetségem. Annyi bizonyos, hogy ez a cím furcsának látszik az olvasó előtt: »Kis híja, hogy kritikus nem lettem.« Mintha a zerge mondaná magáról: »Majdnem jáger lett belőlem.«

De olyan az élet, ezer furcsaság szövi át. S kivált az újságíró, mint háborús időben a katona, egy egész évre való élményen esik keresztül mindennap.

Vagy kilenc éve lehet, hogy a »Pesti Hirlap«-ban dolgozom. Ah, hogy tovaröppent az a nap, mikor először ültem a mostani asztalomhoz, s a szerkesztő rám nézett hidegen, közömbösen: »Hát önre mit bízzak? Próbálkozzék meg a hírrovattal!« Nem volt bennem valami nagy bizalma. Akkor még fiatalok voltunk én is, a lap is. Pláne a lap, egészen a gyermekéveit élte, éppen akkor ment át a fogzáson, a csikófogai elhulltak s újak nőttek helyette.

Kilenc év sok idő egy ember életében, de hát még egy lapéban! Több mint száz kötet barnállik a polcokon, amiket mind mi írtunk össze! Istenem, mennyi tenger betű! S e tengerben mennyi esemény eltemetve...

Ha úgy délutánonként néha unalomból lapozgatok bennök, hogy elétárul a múlt, aranyos porral behintve. Csak kilenc esztendőről van szó, s mégis mintha már a múlt század elavult pergamentjei között turkálnék. Minden lapról emlékezetembe villan valami - apró diadalok, apró örömök, apró keserűségek. Aprók, de igaziak.

Most bent ülök a parlamentben (mert az ócska nagy íróasztal, amely mellé kilenc év előtt telepedtem, oda is elvitt engem), de az országot rázkódtató politikai viharokra vissza nem tudok gondolni oly borzongva, mint a mi bárányfelhőinkre.

Ah, milyen rettenetes nap volt az, mikor a Ghyczy Kálmán halálát hoztuk szép kövér betűkkel, meleg hangú nekrológgal. Kitett magáért a reporter, kivált stiláris szempontból; az egész közleménynek csak az az egy baja volt, hogy az öreg Ghyczy maga is elolvasta jó egészségben. Leverten, szemlesütve jártunk az utcákon. Maga a »gyilkos« reporter hetekig nem mert mutatkozni.

De bezzeg megdobban a szívem a kevélységtől, ha egy-egy olyan közleményre fordítok, ahol »mi« hoztuk az első értesítést. Sok van olyan. Tarkán mosolyog le az elsárgult papírról... Ni, ni, ez meg itt egy cikk még a szegény Kakujay Gyula tollából.

Ő vezette a közgazdasági rovatot. Jószívű, becsületes fiú volt, de én mindig azzal bosszantottam, hogy rossz nemzetgazda. Erről folyt az örökös disputa.

Gyenge testalkatába belekötött valami nyavalya és elvitte. Derék jó öregünk (mert »jó öreg«-nek híttuk) szépen elaludott örökre, egy tavaszi hónapnak éppen az utolsó napján.

Persze hogy én ezt is felhasználtam argumentumnak:

- Hát nem mondtam mindég, hogy nem spekulatív szellem. Ha még huszonnégy óráig húzza a betegségét, fölvehette volna a jövő havi fizetését is.

Víg atmoszféra van a redakcióban. Ott még a halált is kifigurázzák. Nem is jár az oda gyakorta. Hogy a lánglelkű költőért: Reviczky Gyuláért mégis bekopogtatott az idén, talán az az oka, mert ő maga váltig hívogatta a verseiben. Nem jó a halálnak udvarolni.

Az őskorban t. i. a legrégibb évfolyamokban furcsa dolgokat látna a mai olvasó. Képeket.

Képeket a hatalmas lapban, mely ma az egész országot elözönli s a legkiválóbb intelligencia szükségleteit elégíti ki. Hja, fiatal korában Deák Ferenc is verebeket fogdosott...

Úgy van, képekkel jelentünk meg, minden héten kettő jött s ezeknek az én barátom, Pulszky Károly volt a mesterük. Ő válogatta ki s írta hozzájuk a szöveget.

Egyszer a Hogarth választási képei jelentek meg. Egy egész ciklus; eleven mozgalmas, csoportok, tömérdek alakkal. Pulszky Károlynak egy délután el kellett sürgősen mennie a redakcióból, rám bízta a Hogarth-képet.

- Írd meg, kérlek, helyettem.

- Nem értek én, fiam, a képekhez, amikben te olyan nagy szakértő vagy.

- Ej, írj, amit akarsz. Néhány sort. Valami se hideget, se meleget. A szövegnek meg kell lennie.

Szétcsaptam a begömbölyített kartont a fél kezemmel s amit laikus szemekkel egy pillanatra láthattam a képen, leírtam ilyenformán: "Választók jönnek a falvakból, akiket az úton elfognak a kortesek s viszik a kocsmákba, ahol különböző pártok tanyái vannak. Az »Oroszlány« kocsma kapujánál a szobaleány áll s olvassa a napi vagy talán inkább az éjjeli bevételeit. A háttérben az elmaradhatatlan katonaudvarló kacsingat rá s nyújtja feléje a kezét stb."

Reggelre így jelent meg a képszöveg. Bezzeg nagy haraggal csörtetett fel Pulszky Károly.

- Hol jártál iskolába? - kérdé zordonan, szemrehányón.

- Rimaszombatban, Selmecbányán. De mért kérdezed?

- Nem a Brockhaus Lexikon számára, ne félj. Csak azt akartam megtudni, hogy hol nevelik olyan rosszul a fiatalságot.

- Mi bajod? Nem értelek.

- Kompromittáltál, szerencsétlen! Bolondokat írtál a képről.

- Hiszen mondtam, kérlek, hogy nem értek hozzá.

- De ki hitte volna a tudáshiány ilyen rettenetes mértékét! Botrány! A közönség nekem fogja tulajdonítani az egész sületlenséget, mert névtelenül jelent meg s a többieket én írtam.

- Bele nem halsz te abba!

Mind nagyobb-nagyobb dühbe jött az én tisztelt barátom, csapkodott a kéziratokkal és hadonászott a kezeivel.

- Nem szobalány az, te balek, hanem Anglia alakja, ki a pénzt olvassa, amibe a választások kerülnek. De neked persze fogalmad sincs az allegóriákról. Nem baka az (Oh, mindjárt megpukkadok mérgemben), nem katona az, hanem a római pápa a tiarával fején, aki Anglia felé nyújtja kezét.

Nemsokára feljött az öreg Pulszky Ferenc is, akinek elpanaszolták a nagy lapszust. Az öregúr közömbösen mondá:

- Tanulatlan mester kész hóhér. Minek bíztátok rá a dolgot, úgy kell nektek.

Ezalatt apródonként az én vérem is felforrt, s inkább kötekedési szándékból odakiáltottam:

- De hátha úgy van a dolog, ahogy én leírtam.

Gúnyos nevetés támadt erre, Károly azonban még mérgesebb lett s nyomban szalasztá a szolgát a múzeumba angol és német Hogarth-magyarázatokért.

Egy óra múlva jött meg Samu egy nagy nyaláb könyvvel.

- Hollá! Ide velök, ide velök!

Felütik az egyiket, mely még Hogarth életében jelent meg, elkezdik olvasni hangosan. Hát egyszer csak elfúl a Károly hangja. Mi ez itt? Meg van ez bolondulva?

Hát bizony az egykorú magyarázó is szobalánynak látta Anglia alakját és angol gránátosnak a római pápa őszentségét.

Nosza, hol a másik könyv? De a másik, harmadik és mindenik szakmunka csak azt erősítette meg, amit én leírtam.

Hallgatagon néztek egymásra a Pulszkyak.

Arcomat elöntötte a »diadal« derűje s kevélyen lépkedtem a Pulszkyak felé, gonosz malíciával érintve Károly vállát és dölyfös önérzettel vetve oda:

- Okos familia vagytok ti, Karcsikám, - de a képekhez csak én értek.

Károlyban volt annyi szellem és taktika, hogy ő is elnevette magát és sohasem haragudott többé e »felülkerekedésért«, amely végre is nem erősít meg egyebet, mint azt, hogy a vak tyúk is talál néha búzaszemet. Sőt egypárszor azóta megtette velem azt a tréfát, hogy mint képtárigazgató tanácsot kért tőlem képek dolgában.

Kedves, bohókás idők voltak ezek. A redakció a győztes részére állt s erőnek erejével engem akartak küldözni a képtárlatokra műkritikusnak.

A szerkesztő így szólott jóakaratú hangon:

- Végre megtaláltuk benne, hogy mire van talentuma. Az igaz, hogy sokáig kerestük.

Végre már magam is bele kezdtem nyugodni, hogy mint »piktor-ölő« futom meg újságírói pályámat, midőn megbetegedett az én tisztelt barátom, Törs Kálmán, aki kedves, élénk, leírásokat hozott naponkint az »Országházból«. Ez volt lapunkban a sáfrány.

Egy napon csak nekem esik Légrády Károly.

- Tudod, mit gondoltam? Bemehetnél ma a Házba s megírnád Törs helyett a karcolatot.

- Furcsa ötleteid vannak. Értek is én ahhoz!

- Próbáld meg!

Addig nógatott, ösztökélt, hogy megtettem az ő kedveért, mígnem aztán apródonkint ott rekedtem, hozzászoktam a karzathoz, hová most a földszintről is szeretettel nézek fel mindennap. Mert hiába, aki egyszer megkóstolta az újságírói kenyeret, édes az annak örökké.

Ami a huszárnak a szeretője, lova és mundérja együttvéve, az nekünk a lap. A fészek, hol csipogni kezdtünk, ahol a szárnyunk megnőtt. Meleg az és puha is, bár kietlennek gondolná a közömbös szemlélő. Ma sem érzem én magam otthon sehol a világon, csak ennél a füstös, ócska asztalnál, a Pesti Hirlapnál. Áldja meg az Isten ezt az öreg asztalt!

Íme, ez annak hű históriája, hogy műkritikák helyett a karcolatírásba bonyolódtam. Pedig egy hajszál híja volt már, hogy nem lettem tudóssá a Hogarth-képek révén.

No, de nem panaszkodom; így is elég jól ütött ki. A t. Házról írt tudósítások gyorsan tették ismertté a nevemet.

Ha ugyan azok tették; mert furcsa a közönség. Engedjék meg, hogy elpanaszoljam...

Nemrég vidéken bemutatnak egy tanárnak.

- Igen, igen - mondja tűnődve -, emlékszem, olvastam már a nevét... olvastam, igen, igen... Hol is csak? Hol is csak?...

Türelmetlenül mohón keresgélt emlékei közt, egypárszor megütögetve tenyerével a homlokát, mintha mondaná: »Édes eszem, ne kötekedj.«

Végre vidáman kurjantott.

- Aha, emlékszem már, hol olvastam a nevét.

- Ugyan hol?

- A »Függetlenség«-ben volt, hogy egy forintot tetszett adni a Göczl kardjára.

Én bizony nem emlékszem már rá. De az sohase megy ki többé az eszemből, hogy voltaképpen mennyit ér nekünk az a titulus: »ismert nevű írónk«.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:53:04, péntek
 
  GÚNYVÁR

Szép dolog a virágbeszéd, sőt a legyezőbeszéd is divatban volt egy időben az előkelő szalonokban, de mi ez mind a várakkal való beszélgetéshez képest.

Ezt a nagyúri mulatságot megcsinálta János Zsigmond király 1562-ben.

A székelyek tettek a tűzre rossz fát. Mikor kardra került a viszály I. Ferdinánd és János Zsigmond közt, a székelyek Ferdinánd mellett nyilatkoztak. Leginkább a pixidárusok, akik Ausztriától remélték megszorított kiváltságaik helyreállítását.

»Nem kell János Zsigmond!« Ez a kiáltás zúgott végig a székely bérceken.

Össze is gyűlének a vajai rétre vagy negyvenezeren, a nagytermetű Pálfalvi Nagy György vezérlete alatt.

- Halál János Zsigmondra és az urakra!

Még akkor nem sok ideje múlt a Dózsa-lázadásnak. Nagyon öreg emberek még emlékeztek rá. És a fiatalok szerették volna megkóstolni.

A király ellen indultak; közben zsákmányolva a nemesi portákon. Hanem a király sem aludott, ellenök küldé az oláh származású Majláthot, aki Marosvásárhelynél szétverte a felkelőket.

Rossz napok jöttek most a székelyekre. Kiváltságaikat még kisebbekre szorítá a király, és a nagytermetű Pálfalvi György sem maradt olyan nagytermetűnek; megkisebbedett egy fejjel. Nemkülönben a többi főnökök, kik szintén halállal lakoltak a segesvári országgyűlés határozatából.

De a gyúanyag még mindig ott maradt a székely földön, a kifolyt vér azt el nem oltotta. János Zsigmond, hogy a további lázongásokat megfékezhesse, két várat épített, egyet Udvarhelyen, egyet nem messze attól, Várhegyen.

Az egyik várnak azt a nevet adta: »Székely támad«, a másik várnak azt a nevet adta, »Székely bánja«.

Egy pasquil kövekből rakva, bástyákkal erősítve, tornyokkal ékesítve, nehéz ágyúkkal fölszerelve!

A két vár tehát nagy szálka volt a székelység szemében. Elég volt említeni őket, hogy arcukba kergesse a vért.

Sokáig nem lehetett a szégyent tűrni. 1599-ben az egyik gúnyvárat (a várhegyit) széthányta a haragra lobbant székelység úgy, hogy kő kövön alig maradt.

Az udvarhelyi fészek sokkal erősebb volt, csinosabban, gonddal építették: imitt-amott most is látszik a falakon egy-egy megkopott, elmosódott farkas (a Zápolyák címere), néhol pedig az Izabelláé: a kígyó.

De ha százszor erősebb lett volna is, addig nem nyughattak a vitéz székelyek, míg az a farkas rájok vicsorította a fogát és a kígyó nyakuk körül látszott tekerődzni.

Nekiestek egy nap az udvarhelyi várnak is és lerontották, de nem valami nagy szerencsével, mert a lécfalvi országgyűlés rájok parancsolta: »építsék fel újra!« Építsék fel a saját szégyenüket. Keservesen esett az a téglahordás.

János Zsigmond halála után az álladalomé lett a vár, majd II. Rákóczy György adta azt Kemény Boldizsárnénak ötezer forintban. Később a Gyulai családé lett, míg végre Pekry Lőrinc kuruc vezér haragjában lebontatta székelyek által.

Romjai ma is állanak, de a székely már nem bánja. Ami seb volt valamikor, most kellemes emlék. Régi neve is már a regéé. Egyszerűen »csonka vár«-nak hívják. Farkastej nő az udvarán s kígyó csúszik a gyom között - mintha a János Zsigmond címerállatjai szerepelnének itt még mindig.



SÓVÁR

Eperjestől délnyugotra épült Sóvár, egy oly nevezetes hegyen, melynek sóforrásai vannak. A krónika szerint az itt ásott sóból hozták a tótok Árpádnak a meghódolás jelét.

Minden várhoz elég történeti rege tapad, magyar zamatú regék, és nem afféle »fehér asszonyok«, akik közönségesen minden európai várban kísértenek, nyíllal lelőtt trubadúr szelleme, az ablakból kiugrott várkisasszony nyugodni nem tudó lelke, börtönben igazságtalanul agyonnyomorgatott hősök árnyéka. Ezeket hagyom én a holdkóros poétáknak.

Egyes apró históriák érdekelnek engem, a Thurzó György lakadalmi meghívója Lietava várába, melyet lóhátas dobosok hirdettek szerteszét:

»Hivatalos rá mindenki s egy álló évig tart.« (Az öreg elődök is értették ám az úri tempót.)

Kisvárda várában az utolsó Krucsay lefejeztette a feleségét, mert az anyának érezte magát, s a Krucsay családra egy jóslat nehezült; hogy az utolsó Krucsay el fogja az országot árulni. Krucsay Márton uram tehát azt gondolta: »Én az országot ugyan el nem árulom, hadd legyek hát én az utolsó Krucsay.« Nem is lett a jóslatból semmi.

Palota várában (hol Újlaki volt az úr) egyszer az igazságos Mátyás is megfordult, akinek kedvenc eledele, a csuka is ott volt a fogások közt; a várúr nagynehezen fogatott nehány csukát Csóron. A csuka máját azonban nemcsak a király szerette, hanem a paskorta szakácsné is, minélfogva máj nélkül adta fel a halat az asztalra. A király behívatta ebéd közben s megkérdezé:

- Hol van ennek a csukának a mája?

A szakácsné elvörösödött, de csak egy percre, pergő nyelve gyorsan talált mentséget:

- Csóri csuka, nincsen mája.

Mire a király éppoly hirtelen felelte:

- Palotai pálca, nincsen száma.

Vártól várhoz ugorva, mindenütt megvillan egy megemlékezésre érdemes valami. Csak egy-egy morzsa mindenütt. De összerakva mégis a múltak hű képét egészíti ki.

Most azonban maradjunk egyszerűen Sóvárnál, melyet László király 1285-ben Miczbán Simon fiának, Györgynek adományozott, aki nemcsak a tatárok ellen küzdött vitézül, hanem Ottokár cseh királynak is hátához szabdalta a kardját.

Nagy vitéz volt, lantosok énekelték tetteit, melyek közt nem a legutolsó, hogy Konrád német császárt is megkergette.

- Urad vagyok - szólt Konrád, mikor a csata hevében Miczbán Györggyel összeütött.

- Eb ura vagy, fakó! - szólt vissza Miczbán s leütötte a császár fejéről a sisakot s még fakó színű hajából is szelt le éles acéljával egy ostorhegyre valót.

Szerette volna játékul hazavinni a gyermekeinek, de még akkor nem voltak. Bezzeg lettek azután.

A krónika ezt ilyeténformán adja elő:

Egyszer alamizsnát jár vala kéregetni egy koldus asszony Sóváron. A várúrasszony igen kegyes és jószívű perszóna vala, ki szívesen osztott szegényeknek alamizsnát - de a koldusasszony két gyermekét, újszülött csecsemőket, ringatta éhségtől kiaszott karjain. Ikrek voltak az ártatlanok.

Az iker-szülést a kor, és így Miczbánné is, becstelenségnek tartotta.

- El szemeim elől, gyalázatos teremtés!

- Kegyelmes asszony! nincsen maradásom sehol, még a kőről is elkergetnek, ha fejemet oda hajtom.

- Üldözzenek a vadak is, még viharban se legyen nyugodalmad. Szolgák, kergessétek el!

Az elkergetett nő átokra emelte föl a kezeit:

- Hét gyermeked legyen, Miczbánné, egyszerre...

Az átok megfogta. Miczbánné hét gyermeket szült. Restellte a dolgot kimondhatatlanul. Egyet kivéve, dajkáját a többi elpusztításával bízta meg.

A dajka azonban megsajnálta a hat szép gyermeket, egy halász gondjaira adta és visszament jelenteni, hogy mind a hat fiút vízbe dobta.

A szerencsétlen anya, ki a szégyennél inkább a gyilkosságot választotta, soha nem mosolygott többé.

Rémképek üldözték, látta fuldokolni gyermekeit, s ilyenkor úgy tetszett, mintha a halál megmaradt egyetlen fia, Simon, után nyújtotta volna ki fagyos kezeit.

- Nem, nem adom - sikoltott álmában éjjelente.

Keserves esztendők teltek el. A lelkiismeret folytonosan kínozta, sokszor volt azon a ponton, hogy férjének mindent bevall, de bátorsága hiányzott.

A kis Simon nőtt, jól tudott bánni karddal, kopjával, kitűnően lovagolt s a tudományokból is vett ki annyi részt, amennyit akkor a magyar úrfiak kivettek. (Biz azzal nemigen lehetne manapság doktorátust tenni.)

De ehelyett az első ünnepélyes tornát pompásan megvívta, minek örömére nagy dáridót csaptak Sóváron.

Miczbán szerette a halakat. A legszebb darabokat halászták ki, s majd két mázsa volt a préda, amit egy deli halászlegény nagy könnyűséggel vitt a vállain.

A csatlósok próbálgattak néminemű fegyverjátékot, mikor a halat átadta a halászlegény, s ő is megemelt egy kopját.

- Tedd le varjú azt, ami a sasnak való - mordult rá a csatlósok hadnagya, -, nem értesz te ahhoz.

- Hátha értek, nagy jó uram.

- Gyepre állj akkor! Hozzatok lovat a fiúnak!

A lovászok egy tüzes, makrancos paripát vezettek le s előre is jót nevettek, hogy milyen kedélyes tréfa fejlődik most.

Egy elfutott Simon úrfiért s a többi urakért. Mire ezek lejöttek, a fiatal halászlegény már hat harcedzett csatlóst terített a porondra. A ló meg báránnyá szelídült alatta.

Ekkor maga Simon úrfi ült nyeregbe, s fél óráig hasztalan küzdöttek egymással. Miczbánné ránézett a halászlegényre s feltűnt neki, mennyire hasonlít Simonhoz.

Abbahagyatta a vitézi játékot s fölhívatta magához. A fiú elbeszélte, hogy még öt testvére van otthon, kik mind ilyen erősek s kiket vele együtt a kapivári remete tanított tornára.

Miczbánné legott kérdőre vonta a dajkát, s az mindent bevallott, hogy a hat fiút egy halász gondjaira bízta s gondolva, az anya szíve egykor hogy meglágyul, felügyelt nevelésökre.

Mondani is alig kell, hogy Miczbánné mindent bevallott férjének, aki harag helyett szívből örült a hat szép daliának.

Rögtön Sóvárra hozták mindnyájokat, a halásznak nemességet eszközöltek ki, s tőle származnak a Halászok.

Miczbán hét fia, hét nemzetség őse lett, éspedig a Csapy, Bocskay, Szötér, Ráskay, Eszényi, Kövesdy és a sóvári Soós őse. (Ez a legutolsó familia még ma is él. )

1525-ben Sóvárt Katzianer János generális a Zápolya pártján levő Sóvári családtól Ferdinánd császár részére foglalta el, de 1528-ban visszakapták.

A vár nemsokára Zápolyáé lett, kitől Ferdinánd elhódította s 5521 aranyért az eprejesieknek zálogba adta. A besztercei országgyűlésen ismét a sóváriak kapták meg.

Végre 1547-ben császári paranccsal lerombolták.


 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:51:31, péntek
 
  FOGARAS

A hagyomány szerint Apor László vajda építette Fogaras várát 1299-ben. Ugyanaz az Apor, akinek a lányába beleszeretett Ottó magyar király. A vén Apor oda csalogatta koronástól. Aztán elfogatván, bezáratta várába, a koronát pedig ott tartotta magánál.

Mozgalmas történeti események fűződnek ez ódon, sajátságosan sima falakhoz.

Fölelevenül a múlt ide belépve. Íme a nagy terem, ahol annyi nevezetes országgyűlés folyt le. Amott, abban a szögletszobában feküdt a ravatalon I. Apaffy Mihály 1690. ápril 15-én. A kápolna is ép még. Ide jártak imádkozni Erdély fejedelemasszonyai. (Mert e vár sok ideig volt a fejedelemnők tulajdona.) Éjszakkeleti részén vannak a földalatti börtönök. Sok úri lakó volt ezekben is. Itt senyvedt Haller János, Cserey János, a makacs Béldi Pál. Fényes és szomorú képek egymás fölébe torlódnak.

De Fogaras, pusztán mint épület, történelmi érdekessége nélkül is, méltán leköthetné a magyarok figyelmét, mert ősváraink egyik legszebb példánya.

Hosszú, fölszedhető híd vezet a várba a víztartón át. A vár fala négyszögletben foly körül. Minden szögleten egy bástya, hat ágyúra való. Építhette Apor eredetileg, de a többi gazdák is toldották, újították. Látszanak a falakon a Báthoriak sárkányfogai, imitt-amott a Bethlen Gábor hattyúi.

A szép Fogaras várával egy nagy uradalom is járt, a »Fogaras földe«; valóságos hercegség. A XVI. században a Nádasdyak kezén találjuk, kik Fogarasföld örökös urainak címezék magukat. Nádasdy Annának keze révén jött a vár Majláth István birtokába.

Nyugtalan lelkű ember volt Majláth István. Zápolya őt és Balassa Imrét nevezte ki Erdély vajdáivá, de rövid időre Ferdinándhoz csaptak át.

Zápolya most sereget külde ellenök s ostromolni kezdé Fogaras várát Török Bálint. A vár erős volt, nevetve hányt Majláth fittyet az ötezer ostromlónak. Szégyenszemre vissza kellett vonulnia a királyi seregnek.

Zápolya most országgyűlést tartott Tordán, megidéztette a pártos vajdákat, s miután nem jelentek meg védekezni, hűtlenségi pört akasztott a nyakukba.

Balassa megijedt. Kegyelmet kért. Meg is kapta. Majláth ellenben azt üzente dacosan:

- Tessék, mérkőzzünk össze! (s behúzódott erős várába).

Zápolya dühbe jött s nyomban megindult Budáról nagy sereggel Fogaras alá, majd megtanítja ő Majláthot; azonban meghalt útközben Szászsebesen, 1540. július 21-én. Majláth határozott szerencsében volt, mindegyre merészebb lett és nagyravágyóbb.

Maga hirdetett most már tartománygyűlést Segesvárra s ott ismét fölvették Balassával a »vajda« címet Ferdinánd részére. »Özvegyasszonnyal, gyerekekkel kikötni nem nagy virtus.«

Hanem az özvegyasszonynak jó pártfogója akadt: a szultán, aki nyomban leküldé Erdélybe a nikápolyi basát, Bala béget, az izgága főúr ellen. Majláth ismét behúzódott az ő »Fa-garasába«. (Egy fagaras, amelyik többet ér az ország valamennyi rézgarasánál.)

Az ostromot megkezdé Bala bég, de csakhamar belátta, hogy a vár bevehetetlen az ő seregével s fogyatékos ostromszereivel.

Nem csüggedett azért, ügyes észjárású ember volt. Valahol kerített magának egy fickót, aki azelőtt bent a várban szolgált Majláthnál: az ajánlkozott neki jó pénzért hasznos felvilágosításokat adni. Som Ferencnek hítták az illetőt.

Som uram roppant csodálkozott, hogy Bala bég mindenről kérdezé a világon, csak a vár berendezéséről, erejéről, az őrségről nem. Mert Som uram sok várban, sok hadikalandban megfordulván; szakember volt az elárulásokban. Bala bég minduntalan Majláth István uramról tudakozódék s annak a bolondságain, apró-cseprő cselekedetein látszott pompásan mulatni. Hogy néz ki? Szeret-e csinosan öltözködni? Vannak-e furcsaságai? Gőgös-e a magatartása?

Som uram sokat tudott róla beszélni, de egyszer mégis kikottyantotta:

- De hát mire való mindez néked, kegyelmes Bala basa? Ne beszéljek inkább a várról?

- Nem szükség, édes fiam. Szó a mi szó, neked bizalmasan megmondom, Majláth István uramból én erdélyi fejedelmet szeretnék csinálni.

Egyéb sem kellett Som uramnak. Jól sejtette Bala bég, hogy ezzel a hírrel nyomban a várba megy, hogy két kulaccsal dolgozó ember őkegyelme, de éppen ilyen kellett most neki.

Somot csakugyan beeresztették a várba (lehet, hogy éppen odatartozó volt), s elmondotta Majláthnak a basa megjegyzését. Olyan szút eresztett be a hiú főúr fejébe, mely ott erősen kezdett rágcsálni, s mikor az ostromló basa követet küldött hozzá, hogy szeretne vele négyszemközt beszélni, Majláth megindítá az alkudozást e találkozás tárgyában.

»Kész vagyok elmenni - üzené Majláth -, de mivel biztosítasz, hogy nem vagy rossz szándékban?«

»Kezeseket küldök be - üzente vissza Bala bég -, négy török főtisztet, köztük az édes testvéremet, Hasszán béget.«

»A kezesek nem elég - folyt tovább az alkudozás -, hanem esküt is tégy, hogy bántódásom nem lészen.«

Bala bég megesküdött ünnepélyesen az alkoránra tett két ujjal, a Majláth két követe, Horváth Péter és Boér György előtt:

- Esküszöm Allahra és Mohamedre, az ő szent szakállára, hogy én Majláth Istvánt, míg ez a nap az égen jár, egy ujjal sem bántom.

Nem volt már semmi kétely. Július 22-én elhagyta a várat Majláth. A hídon ott várta a négy kezes, aranyos ruhákban, drága kócsagos turbánokban.

Mikor Majláth kijött a kapun, azok egyenként lépkedtek be rajta. A kapu becsapódott utánuk.

Majláth gyors léptekkel sietett az ostromló táborba, a vezéri sátor felé; tele tüdővel szíván a friss reggeli levegőt. Mert még korán volt. A nap csak az imént kelt föl a hegyek mögül s üdítő fényt lövellt szét, nem lankasztó forróságot, a vezéri sátort elönté olvasztott arannyal, ragyogott, villogott a kopják hegyén.

Bala bég eleibe jött messziről s megölelte, megcsókolta, úgy vezette be a sátorába. Egész nap etették, itatták nagy fejedelmi bőkezűséggel, a basa bókokkal és szép szóval tartotta, s valahányszor közbeszólt Majláth, hogy »térjünk a tárgyra, mert vissza szeretnék menni«, a basa elszomorodott, hogy olyan rosszul érzi magát nála, és mindig az lett a megállapodás, hogy elég hosszú a nap, majd ráérünk a dolgunkat megbeszélni, - hiszen nem sokból áll az.

Pedig biz az elég sokból állt, mert mihelyt a nap lealkonyodék, belépett a sátorba két csausz, és lefogván Majláth István uramat, kezdték kedélyesen megkötözni.

- Hát ez az esküd? - ordítá dühösen a vajda.

Bala bég egykedvűen fonta át kezeit mellén.

- Arra esküdtem, édes fiam, hogy addig nem lesz bántódásod, míg ez a nap az égen jár, - de nem kötelez immár semmi, miután a nap lealkonyodott, győződj meg róla magad is, édes fiam, ha majd kivisznek innen, mert nem szeretném, ha a jellememben kétkednél.

- Hát a kezesek? - hörgé Majláth.

- Azok bizony egyszerű jancsárok, akikért nem érdemes búsulni.

Így jutott fogságba Majláth István, ott is halt meg Konstantinápolyban a börtönben.

*

Két évtized múlva egy másik Majláth István támadt Békés Gáspárban, egy Lugos vidéki köznemesben, kibe sok nagyravágyás és erős kalandortermészet szorult.

Békés bejövén Erdélybe, hol nagyon megkedvelte a fejedelem, föltette magában: »Ez a Fogaras enyém lesz egykor.« Majláth István fia, Majláth Gábor ült akkor benne.

Békés megkörnyékezte, elhitetvén vele, a jámborral, hogy előbb-utóbb elfogják, mert atyja bűnében részesnek hiszik; legjobb lenne, ha eladná az uradalmát s kimenekülne a külföldre.

A gyámoltalan Gábor szót fogadott, harmincezer forinton odadobta a fejedelemnek Fogarast s kifutott az országból.

Célját érte Békés; a fejedelem neki ajándékozta Fogarast. Most már Erdély leghatalmasabb nagy ura lett, s föltette magában: »A fejedelmi süveg is enyém lesz egykor.«

S majd csakhogynem teljesedett be. Békés éppen a prágai udvarnál mulatott, mikor János Zsigmond meghalt 1571-ben s őt ajánlta halálos ágyán utódjának. Annyira szerette.

Váltott lovakon sietett haza Prágából, de akkorra már meg volt választva az új fejedelem: Báthori István. Bevette magát most Fogarasra s mint egy kiskirály packázott a fejedelemmel, pártot gyűjtvén magának.

A fejedelem mindenféleképp próbálta hűségére bírni a pártost, de Békés egyre dacolt, míg végre Bánffy György vezérlete alatt sereget küld Báthori Fogaras ellen. Tizenkilenc napig folyt a kemény ostrom, de most az egyszer sikerrel - mert Fogaras inogni kezdett, s maga Békés is csak éjjel menekült, posztóba bevont patájú gyors lovakon.

A szekeren, melyet a négy ló nesztelenül húzott, egy nagy hordót szállítottak. Abban a hordóban kuksolt beszegezve Békés Gáspár, a trónkövetelő.

Kifutott Prágába, de nemsokára visszatért még egyszer, gyűjtött sereggel, azonban Kerelő-Szent-Pálnál csatát vesztett.

Így jutott Fogaras a fejedelmek birtokába s maradt is véges-végig, t.i. II. Apaffy Mihály haláláig. De csakis fejedelmeknek való birtok is volt az. Magányos úri embernél valóságos Pandora szelencéje; harminchárom mérföldnyi területével könnyen kísértetbe hozta az embert, hogy valami egyébnek kívánkozzék, mint a kis erdélyi udvar egyik alázatos csillagának.

A telhetetlen, vakmerő emberre mai napig azt mondják Erdélyben:

- Hová megy őkelme? Kerelő-Szent-Pálra!



DRÉGELY

Szép helyen áll. Jobbra az egymást sűrűn váltogató hegy-völgy képezte hullámok fölött látni Nógrád csúcsát, a Dunára dűlő hegyeket, Naszály széles bérceit, a környék menkőfogóját, Szandát, a bujáki magaslatokat s a sötét Mátrát. Innen át balra kéklenek a besztercei hegyek, melyek félkörben kanyarodnak le a csábrági hegycsoport délkeleti sarkáig a vár elébe.

Hogy mikor épült Drégely, teljesen a homályba vész. Először bukkan fel a neve, midőn Albert király odaajándékozta Dénes esztergomi prímásnak. Azóta a prímások birtoka s igen jó karban tartják. Bél Mátyás szerint két várból állott, a külsőből és belsőből. A belsőbe kősziklából vájt oly szűk ajtó vezetett, hogy ha két őr elállotta, sem kijönni, sem bemenni nem lehetett rajta. Az udvaron száz öles, kőből kivágott kút adta a vizet, a várak eme becses italát.

1552-ben Ali, a vitéz budai basa, bevévén Veszprémet, győzelemittasan ígéré szultánjának:

- Addig meg nem nyugszom, míg Egert is be nem veszem.

A szultán visszaüzente neki:

- Az lesz a legszebb boglár győzelmi koszorúdon.

Tehát Egerre fájt az Ali foga, de előbb Egernek a segítő várait kellett meghódoltatni, hogy aztán nyitva legyen az út. Drégely ellen indult.

Drégelynek abban az időben két parancsnoka volt: Szondy György és Békefalussy Gergely. Az utóbbi szerencséjére nem volt otthon, vagy hogy szerencsétlenségére, mert ma talán az ő nevét is költők balladái tennék fülbemászóvá, dicsővé az utódok előtt.

Szondy volt csak otthon. Mihelyt az ellenség érkeztét megtudta, összehívatta a várbéli asszonyokat, gyermekeket.

- Ti pedig készülődjetek fel és hagyjátok el a várat, hogy semmi se legyen útban, hogy semmi se puhíthassa meg szíveinket.

Szedték a cók-mókot asszonyok, gyerekek, csak két kis apród, Szondynak kedvence, veté magát a vezér lábaihoz: hagyja őket mellette.

- Nem lehet - mondá szigorún a vezér -, mert nehéz napok jönnek, nem nektek, gyermekeknek valók. A várat nem adjuk oda, csak a halálunk után.

- Mégis engedj minket, jó bátyánk, melletted! - könyörgött a két szöszke fiúcska.

- Jó, hát maradjatok, kedves cselédkéim! - s homlokon csókolta mind a kettejüket.

Másnap már ott volt az ellenség, nagy hévvel kezdvén az ostromot, ámbár mint Tinódi énekli: »Négy álgyúja, hat tarackja neki csak vala.«

Nemigen lehetett jól fölkészülve, mert az első ostromok nem sikerültek; sok török veszett el s egészen hasztalanul. A hatalmas falak sérthetleneknek látszottak. Már-már kifáradt az Ali türelme, midőn sátrába jelentkezék Piger nevű oroszfalvi varga.

- Mit akar a kutyahitű gyaur - kérdezé a basa kedvetlenül -, talán az én bőrömet akarja kicserezni?

- Erővel veled akar beszélni, kegyelmes úr - mond a szolgálattevő tiszt, Tahir aga.

- Mondd neki, hogy nem érek rá. Beszélje el neked, mit akar.

A varga elégedetlen volt odakünn a válasszal.

- Sok idejébe fog az a basának kerülni, hogy most rá nem ér.

- Közöld velem, jó ember, a dolgodat.

- Úgy? Láttad már te azt, vitéz aga, hogy egy turbánt valaki a lábára húzott volna szandálnak?

- No, azt ugyan nem láttam.

- Hát én sem mondhatom el a lábnak, amit a fejnek szántam.

Az aga dühbe jött. »Ejnye pokolra való tisztátalan állatja!« s kihúzta a handzsárját: »mindjárt a fejedet viszem be a fejhez.«

Szerencsére éppen a basa jelent meg az ajtóban, s inté, hogy eresszék be a vargát.

- Mit akarsz? Röviden beszélj!

- Hatalmas basa, tudd meg, hogy az én apám kőműves volt, ő építette a vár egy részét.

- Boszorkánymester volt, mert úgy építette a falakat, hogy a faltörő kos, az ágyúgolyóbis nem árt nekik.

A vöröshajú varga vigyorgott.

- Okos ember volt az én apám, mert egy helyütt olyan gyengére építette, hogy egy óra alatt tönkre tehetnéd.

- Ne fecsegj nekem itt apádról, gaz kutya, hanem mondd meg, hol az a gyenge hely.

- Igen, uram, de ez nekem az örökségem. Beláthatod, hatalmas vezér...

- Mindent belátok. Annyi aranyat kapsz, amennyi a bőrödbe fér, ha igazat szóltál. Esküszöm neked Allahra.

A varga megnevezte a kapu fölötti tornyot, leírta annak építési gyengeségeit s fontos rendeltetését a várbeliekre nézve: megjelölte pontosan a helyet, ahonnan, mint a kártyavár, rögtön összeomlik.

- Jól beszélsz, varga. Miféle származás vagy?

- Német vagyok.

- No, hát csak maradj itt a táborban; megkezdjük az ostromot a te fecsegésed szerint; ha nem jól talál elsülni, arra az esetre is megkapod az útravalót.

Nyomban nekiszegezteté Ali az ágyúkat a kaputoronynak... és igazat mondott a varga: a torony, melyet kétségbeesetten védelmeztek Szondy katonái, kis idő múlva összeomlott, maga alá temetvén Szondy sok katonáját s legvitézebb alvezérét: Zoltait.

Ezzel el volt dőlve a vár sorsa. Ali csodálkozott, hogy Szondy nem adja meg magát. Várt egy kis ideig, aztán megsajnálta: »Kár volna azért a derék vitézért. Nosza, küldjetek el az oroszfalvi papért.«

Márton, az oroszfalvi pap, nagy diplomata lehetett, mert nemcsak Szondyt értesítgette fehér kendő lobogtatással az ellenség állásáról, hanem az Ali bizalmát is bírta.

- Eredj te becsületes pap Szondy Györgyhöz, az én képembe. Mondd meg neki illő szavakkal, hogy kár volna az ő életeért, adja fel a várat, ha már nem védhető. Amíg védhető volt, bizony nem üzentem. Vitéz a vitéztől nem kívánhat gyávaságot, arra nem biztatja, de mire való az oktalanság a hősködésben?

Elindult Márton pap, Szondy jó kedvvel fogadja.

- Éppen te kellesz most, Márton, jó barátom. Az ég hozott ide.

- Az ég hozott, de Ali küldött. - S átadta az üzenetet saját rábeszélő tehetségét se kímélve.

Szondy a fejét rázta.

- Ali becsületes ember, hanem én is az vagyok. Az üzenet, amit hoztál, nem ér semmit, hanem azért mégis jó, hogy eljöttél. Meggyóntatsz bennünket, akik még életben maradtunk. Talán csak nem veszi az egyház rossz néven - tette hozzá a rettenthetetlen hős tréfálkozva -, hogy a török követnek gyóntunk meg.

Mikor az oroszfalvi pap meggyóntatta a várbelieket, még egyszer megkérdé:

- Semmit se üzen kegyelmed Alinak?

- De igen. Naplemente előtt ott lesz az üzenetem.

Azzal elbocsátván Mártont, teljesen elkészült vitézeivel a halálra. Ami becses, értékes dolog volt a várban, olyan, mely valamiképp az ellenség erejét növelné, összehordatta az udvaron egy garmadába és meggyújtatá, szép, kevély paripáit elővezetteté és egyenkint által döfte. Ne üljön azokon soha ellenség.

Majd kiválasztott a sok közül két török foglyot, felöltözteté őket drága ruhába és sok ajándékot adván nekik, rájok bízta két apródját.

- Menjetek Alihoz, mondjátok meg neki nevemben, hogy én a halálra készülődöm, nevelje fel két kis apródomat kemény katonáknak. Jobb kézre nem bízhatnám.

Ali naplementig türelmetlenül várta az üzenetet. Észrevette a nagy füstoszlopot, mely a vár udvarán gomolygott. Vajon mi lehet az? Végre jelentették, hogy valami küldöttség közeleg a várból, két férfi, mindegyik egy gyereket vezet.

Mikor Ali megérté a várkapitány üzenetét, kibuggyant szemeiből a könny s végigfolyt hosszú, deresedő szakállán. Odalépett a két fiúhoz, megsimogatta őket gyengéden és a sátrába vezette.

- Fölnevellek benneteket, úgy, ahogy ő akarta, kemény katonáknak, keresztényeknek, magyaroknak.

Most aztán megindult a roham teljes erővel a vár ellen, minden oldalról. A halál órája ütött.

- A résekhez, vitézek! - vezényelt Szondy, kemény tűzzel fogadva a tóduló ellenséget. - A falakra! a falakra!

Felosztotta kisded elszánt seregét, hogy ide is, oda is jusson belőle: »Menjünk a másvilágra, de egy-két törököt mindenikünk vigyen!«

Ő maga a kapuhoz rohant a legbátrabbakkal. Úgy küzdött, mint egy Kinizsi. Egy golyó a térdét találta. Féltérdre rogyott, de a kezének nem volt semmi baja; jobbra-balra osztogatta vele a sebeket.

Mind erősebben hangzott az »Allah«, egyre halkabban a »Jézus«, míg végre teljesen elhalt az utóbbi név, halálos hörgéssé válván a haldoklók ajkain, csak az »Allah« harsogott egyedül. Allah maradt a győztes.

Szondy is ott feküdt holtan a várkapu előtt, sebekkel elborítva Fejét épp most viszik Ali elé.

- Íme, itt a várkapitány feje!

Ali katonásan tisztelgett a fejnek.

- Derék vitéz volt - mondá a meghatottságtól reszkető hangon s kezével az átellenben levő hegyre mutatott. - Temessétek el oda, testével együtt, tűzzetek a sírjához gerelyt és zászlót!

S azóta ott a hegy tetején aluszik a nagy hős, világhírű Zrínyi Miklósnál egy csöppet sem kisebb, sírját vad méhek döngik körül s nevét édes dalok ültetik át szívekből szívekbe, emberöltőkön keresztül, világvégéiglen...

Elesvén az őrség, Aliék vonultak be a várba, de a törökök savanyú arcot vágtak, mert zsákmányolni való nem volt.

- Uram - szólt a varga, odafurakodva a basához -, most már engem is elégíts ki!

A basa megvetőleg nézett az árulóra s intett két csausznak.

- Amit ígértem, megkapod. Azt ígértem, hogy annyi aranyat kapsz, amennyi a bőrödbe fér. Üssétek agyon tehát és nyúzzátok meg. Majd meglássuk, mennyi fér a bőrébe.

A csauszok megfogták az oroszfalvi vargát, kapálózott, csikart, rúgott, harapott, de hasztalan, a basa parancsát teljesíteni kellett.

Varga uram bőrét lenyúzták, kikészítették, s a basa megtöltvén színültig arannyal, elküldé a majszterné asszonyomnak Oroszfalvára.

*

Drégely negyven évig maradt török kézen, mígnem Pálfy Miklósnak vér nélkül sikerült visszavennie: a török őrség, közeledtének hírére, elfutott, szabad prédának hagyta.

Sőt, mint akkoriban mondták, a vár negyven év alatt váracsot szült. A törökök Drégely védelmére egy »Palánka« nevű kisebb várat építettek egy szomszéd hegynyelven, az Ipolyhoz közel. Most ez is a Pálfy kezébe jutott.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:49:20, péntek
 
  BECKÓ VAGY BOLONDÓC
(Beckó vára)

Zsigmond király idejében a hatalmas Stibor vajda volt a legbolondabb okos ember (akit pillanatnyi szeszélyek vezettek néha a legkomolyabb dolgokban). Ellenben Beckó volt a legokosabb bolond.

Óriás birtokain vadászatot rendezett Stibor vajda egy napon. Hasonlóan az indus nábobokhoz, a Vág melletti kiskirály is ezerekre menő hajtókkal, százakra menő társzekerekkel és roppant vendégrajjal verte fel az őserdők csöndjét.

Szájhagyományok szerint egy ebédre éppen azon kopasz szikla alatt települt meg a vidám társaság, melyen később az ország legszebb vára állott. Derült hangulatba hozta a vajdát ebéd alatt a házi bolondja, a virgonc eszű Beckó.

- Vajon mit csinál most Zsigmond király? - tűnődék a főurak egyike, mire azt felelte a bolond:

- Adósságot.

Bezzeg kitört erre a hahota mindenfelé.

A nyitrai püspök a hatodik kupa bornál azon kezdett sopánkodni, hogy miért nem hisznek a zsidók a Krisztusban? Abba is beleszólt Beckó:

- Ugyan hogy is hihetnének ott a fiúban, ahol az apa örökéletű?

Talált a felelet, ez is, az is. Úgy szórta Beckó a szikrákat, mint a legnemesebb kő a színeket. Mindenki bámulta. Maga Stibor vajda el volt kápráztatva.

- No, Beckó - monda -, ma nagyszerű voltál.

- Az szoktam lenni - felelte mosolyogva a bolond.

- Hálás leszek hozzád - folytatta Stibor.

- Nem szoktál az lenni - vágott vissza a bolond.

A vendégek gúnyosan mosolyogtak a gazda rovására, ami kissé felbosszantá Stibort.

- No hát, kívánj valamit!

- Jól van, jól. Én azt kívánom, építs nekem erre a sziklára itt fölöttünk egy várat; szebbet Visegrádnál.

És néhány nap múlva csakugyan elkezdődött az építkezés, vésték a kemény sziklába az alapokat.

Persze Stibor vajda kitalálta az építkezés legokosabb módját, az igazi közmunkát: aki a hegy alatt ment el, lett légyen az lengyel kereskedő, vándorló legény, vagy bárkinek a jobbágya, azt befogták és tíz napig dolgoznia kellett, hogy aztán tovább mehessen. Ha szekéren jött, vagy lóháton, annál jobb, mert a szekérnek és lónak is hasznát lehetett venni az építés körül. Még az átutazó urak és úrasszonyok sem voltak kivéve; egész kíséretükkel ott marasztották nyolc napig. Ha már bolondnak épül a vár, hadd legyen egészen bolond az építési módja is.

Egypár év múlva fölépült a vár, olyan fényesnek, elragadónak, hogy a »legszebb«-nek tartották az országban. Stibornak magának is nagyon megtetszett, mikor először meglátogatta az immár várúrrá lett Beckót.

- Te Beckó, nekem ez a vár nagyon tetszik.

- Elég csinos.

- Cseréljük el, Beckó.

- Mit adsz érte?

- Annyi aranyat, amennyit te magad egy zsákban elbírsz és egy másik várat.

- Nem bánom, cserélek egy föltétel alatt: legyen a vár a tied, de viselje az én nevemet.

Ez a vár építésének meséje. Így lett halhatatlanná Beckó. De a mesének folytatása is van, mely szomorú véget szán Stibornak.

Ott lakott Beckón, itt tartá fia lakadalmát is Szechen Katalinnal. Egy álló évig és egy napig tartott a dáridó. Az első napon nagy kegyetlenséget követett el Stibor; egyik szolgáját, aki kedvenc vadászebét megütötte, ledobatta a szikla tetejéről a mélységbe. Az utolsó napon (éppen egy évre rá) ebéd után pityókosan ledőlt a várkertben a gyepre szundikálni. Mérges kígyó mászott elő a bokorból és kivájta az alvó főúr szemeit. Stibor fölriadva az irtóztató fájdalomtól, őrülten futott a sziszegő kígyó elől, amely üldözte. Futott, futott világtalanul... aztán meg röpült; mert arra a helyre érve, ahonnan a szolgát ledobatta, lezuhant és szörnyű halálát lelte.

Roppant birtokait fia örökölte, akiben 1434. évben kihaltak fiágon a Stiborok, s Beckó az alsólendvai Bánfyaké lett királyi adomány útján. Ostromló had nemigen nyugtalanítá Beckót, mert erős is volt, hozzáférhetetlen helyen is állott, mindössze egyszer próbáltak szerencsét az Ibrahim budai basa arra kalandozó hadai, de Bánfy Kristóf benn a várban föl sem vette, gúnyos levelet dobatott le az ostromlók közé:

»Jó reggelt kívánok kegyelmeteknek mind közönségesen, ha sikerül a várat bevenniök, kalapot emelek kegyelmetek előtt.«

Biz az nem sikerült. Eltakarodtak szégyenletesen, s a gyönyörű sziklavár a »bevehetetlenség« hírébe esett. Zajtalan, békés fészek volt, hol nyugodtan írhatta Bornemisza uram a Bánfyak protektorsága alatt az ő református prédikációit.

Még tán ma is állana Beckó, ha a Bánfyak lendvai ága ki nem hal, s a vár nem kerül hat atyafira. Amit az ellenség nem bírt véghezvinni, megtette a hat tulajdonos. Közös lónak túrós a háta, közös épületnek becsurog a fedelén.

A beckói várban, melyből egy-egy hatodrész illetett meg egyet, senki sem lakott, senki sem javított semmit többé. Villám ha lecsapott, szél ha valamit letépett, idő amit megrongált, az úgy maradt.

Lassankint rom lett; de olyan rom, mely még ma is mutatja Stibornak királyi fényűzését: a kőbe vésett Stibor-címerek, a művészi faragványok. Sőt a festők ecsetjét is igénybe vette a hatalmas vajda. Az ivóterem düledék falain még most is jól ki lehet venni két képet, egy táncoló medvét a vezetőjével s egy oroszlánnal vívó lovagot.

A rege szerint két holló röpköd szüntelen az omladék fölött. E két holló Stibor és gonosz neje Dobrochna, akik arra vannak elátkozva, hogy őrizzék a várat, míg egészen egyenlővé nem lesz a föld színével.



CSÓKAKŐ
(Kata és Éva)

Fehér vármegyében, Csurgó és Mór között fekszenek a Csókakő romjai.

Csókakő várának is érdekes regéje van. Miként adta oda Zsigmond király... de nem vágunk a krónika elé, mely eléggé mulatságos, még ha nem igaz is.

De igaz is lehet. Én legalább, ha akarom, valamennyiben hiszek, ha nem akarom, egyben sem hiszek.

Mert valamennyi donációs történet közt a legismertebb, legnyilvánvalóbb a Mária királynő adományozása, aki azt kiáltja a Kis Károlyra rohanó Forgácsnak:

Vágd fiam, Forgács,
Tied lesz Gymes és Gács.

Nos, igen szép, de mégsem egészen valószínű, hogy őfelsége ráért volna ebben a borzasztó pillanatban versben beszélni.

Már ennél mégis igazabb lehet a Csókakő története, mely a Zsigmond alatti török háborúkra ereszkedik vissza.

Háborút viselni akkor is nagy mulatság volt; olcsóbba is jött, de némi üggyel-bajjal bizony akkor is járt.

Ma egy sürgönyt kopogtatnak le s »berukkol« mindenki. Valaha nehézkes parancs ment violaszín pecsét alatt. Hát még a Zsigmond idejében? Ha katona kellett, semmit sem firkáltak, hanem fegyvereseket gyűjteni útra menesztettek egy kardot, hogy kergesse össze a többit.

A kard aztán elment. Herold hordozta véresen az országban, és gyűltek a hadak a zászló alá.

Hát mondom, háborúra készült a király, s a véres kardú heroldok szigorúan hirdették a nemesi kúriákon:

- Aki József-napra nem lesz a táborban, fejét és jószágát veszti.

El is ment mindenki a kitűzött napra, kivált a dunántúli nemesek, várurak ültek nyeregbe roppant számmal. Mert hát úgy volt felállítva a kérdés: »fej vagy nyereg«. S a fejét mindenki jobban szereti, mint ahogy utálja a nyerget.

Somogyban például mindössze két jámbor nemesről verte a hír, hogy magokat a hadból kivonják, erdőkön, padlásokon bujdokolnak.

A somogyi várispán kerestette is darabontjaival a két gyávát. Azok látták is őket felbukkanni hol nyomukba voltak, hol elveszítették; lápokban, ingoványokban; elfogni nem bírták. Az egyik nemesnek Berkészi Balázs volt a neve, a másiké Berkészi István.

Annál jobban csodálkozott Apul a várispán, mikor a táborba érve, Zsigmond melegen szorongatta meg a kezét:

- A kend vármegyéje a legkülönb. Az egyetlen, melyből az utolsó szálig minden ember bejött.

Nagy zavarban volt Apul.

- Nem lehet az, uram. Két otthon maradt gyámoltalanról én magam is tudok. Az egyik Berkészi István, a másik Berkészi Balázs.

- Márpedig nekem nem így jelentették.

- Akkor bizony félrevezették nagyságodat.

- Majd mindjárt meglátjuk - szólt Zsigmond s legott parancsolá Csupor alvezérnek: szólítsa név szerint a somogyi hadat, ha közte van-e a két Berkészi testvér?

Kis idő múltával jelenté Csupor Pál:

- Igenis, itt vannak, nagyságos királyom.

Zsigmond nevetve mondá Apulnak:

- Úgy látszik, kendet vezették félre, Apul uram.

- Már úgy lesz valahogy - dörmögte az röstelkedve.

Bosszankodott. Egy kis kudarcnak is beillett az eset. Mégsem lehet azt így hagyni. Menten a táborból küldé Mihály nevű apródját haza a várnagyához, azzal a paranccsal, hogy példásan büntesse meg azokat, kik a Berkészi-féle híresztelésbe befolytak s őt fölültették.

Lóra ült az apród, ment hol ügetve, hol sebesen, ahogy a ló bírta, de mire hazaért Budáról Somogyba s ott elvégzé Kristóf várnaggyal a dolgokat, aztán mire megint Budára visszajött s onnan, kérdezősködések szerint, mindenütt a Duna folyása mellett a tábor után ment, mikor végre elért Galambócra, majd Nikápoly alá, már akkor vége volt a háborúnak. Csak a diadal-lakomára ért jókor.

A fényes győzelem örömmámorba hozta a királyt: madarat lehetett vele fogatni. Ami csak zsákmány és üres birtok volt az országban, mind kiosztogatta azok között, akik kitüntették magokat.

Mihály apród az urát sietett felkeresni.

- No, mi újság otthon? - kérdé Apul.

- Az az újság, uram, hogy Berkészi uraimék most is otthon ülnek a sutban. Azaz bujkálnak kukoricaföldeken, pincékben és barlangokban.

- Az lehetetlen.

- Szemeimmel láttam mind a kettőt. Üldöztem is őket Kristóf várnaggyal.

- Megfoghatatlan - dünnyögé Apul s ment egyenesen a királyhoz, hogy elmondja neki.

- Nadragulyát evett kend - pattant fel a király -, hogy mindig ezen a két emberen lovagol. Nemcsak hogy itt vannak, hanem ki is tüntették magokat derekasan; jó harcos mind a kettő. Csókakő várát nekik szántuk.

Apul zavartan csóválta a fejét.

- És mégis... engedje meg királyi nagyságod, hogy színről színre lássam őket.

- Nem bánom. Ugorj, fiam Perényi - fordult az apródhoz -, intézkedjék a vezér, hogy a két lovag a sátorunkba jöjjön.

Két alacsony, zömök vitéz lépett be a királyhoz nemsokára.

- Berkészi Balázs és István vagytok?

- Azok vagyunk.

- No, látod, Apul! Derék lovagok vagytok, hűségteket, bátorságtokat ím: megjutalmazzuk. Tiétek és utódaitoké Csókakő vára és uradalma. Hanem most már húzzátok föl sisakrostélyaitokat, hogy szemtől szembe megismerkedjünk.

A két levente habozott.

- No, mi az? Le azzal a sisakkal! - parancsolá a király türelmetlenül.

A sisakokat levették; két szép harmatos női arc tündöklött elő a mogorva páncélmezből, s gazdag hajfonatok hulltak a harcosok vállaira.

- Ahá! - kiáltott fel Apul. - A Kata meg az Éva asszony. Jó napot, kedves húgocskáim. Hát ehhez is értenek kegyelmetek?

- Kegyelem, kegyelem a férjeinknek!

Csodálkozásában alig bírt szóhoz jutni az uralkodó, majd végre e szavakkal fordult az urakhoz:

- Amely országban ennyi bátorság van a női szívekben is, ott fölösleges büntetéseket szabni a gyávaságra (aztán a nőknek intett, hogy lépjenek közelebb). Ti pedig, vitézlő asszonyok, megkapjátok, mint ígértem, Csókakő várát és uradalmát. Férjeitek életben maradnak a ti kegyelmetekből, de nevük örök időkre elenyészik, kitöröltetve a nemesek jegyzékéből, s a két családnak a ti nevetek alatt lesz folytatása a jövőben.

Így lettek a Berkészi István uram maradékai az asszony neve után Kathák, a Berkészi Balázs uraimé pedig Evvák.

Az összegyűlt főurak lelkes »éljen«-nel helyeselték a király szavait, míg ő mosolyogva fűzte karjára a két vitéz menyecskét.

- Ez a csata az asszonyoké volt. Menjünk, elvezetlek benneteket méltó társatokhoz: Rozgonyinéhoz; ha ugyan megtaláljuk hamarjában - de ahol látom ni előcsillanni... a tengerzöld ruháját.

 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:47:32, péntek
 
  A VÁRAK KIRÁLYA

Ha Hunyadi János nem tett volna semmit, csak azt, hogy ő nevelte Mátyás királyt, már azért is híres lenne.

Vagy ha nem csinált volna egyebet, mint hogy ő építette fel Vajdahunyadot, már abból is ráismernénk, hogy nagy embernek kellett lennie, aki koránál magasabban szárnyalt.

De hát Hunyadi János csinált még egyebet is. Szent István királytól kezdve le egész Deák Ferencig, keresztül-kasul nyitogathatjuk, fürkészhetjük Clio fiókjait, míg egy olyan nagy alakra találunk, mint Hunyadi János. Azaz, hogy nem találunk.

Minden csodálatos, ami az ő keze nyomát viseli. Még ez a vár is, mely a Zalasd vize feletti sziklán kevélyen hirdeti a középkor fényét, művészetét és ízlését.

Szinte megismerni, ki mit épített e kolosszális tündérszépségű várból.

Ezek a karcsú tornyok, e remekei a csúcsíves építészetnek, ezek a szép cirádás erkélyek, e klasszikus kidudorodások, ezek a Hunyadi Jánoséi.

A rendetlen, összegyömöszölt bástyák, erődök szembosszantó melléképületek a Bethlen Gábor manupropriája, meg a többi tulajdonosoké.

Mert sok kézen járt a vár. Mátyás király fiára, Korvin Jánosra hagyta, ki itt tartá egyszerű udvarát, melyben Fráter György is apród volt.

Corvin már ekkor mondogatta, felismervén a fiú nagy tehetségeit:

- Keserves lesz még ez a te buksi fejed Erdélynek, ha idejekorán le nem szelik.

Corvin halálával nejéé lett a vár, majd zálogképpen (tizenkétezer forintban) az enyingi Törökökhöz jutott, ezek kihaltával a fejedelemre, Bethlen Gáborra szállt.

Egy Bethlen-leány (Katalin) révén, aki a kalandos Zólyomihoz ment férjhez, Zólyomiaké lett Vajdahunyad, kik apa és fiú fejedelemségre vágyván, börtönből börtönbe vándoroltak s nóták útján a vár kézről kézre járt.

Apafy Mihály uram őnagysága »holmi tartozások« fejében Thököly Imrének adta.

De Zólyomi Miklós sem pihent s a portánál örökké mozgatta a maga dolgait.

Apafy uramra nemegyszer reccsentettek rá. Egy eredeti levél fenn is maradt.

Atyámfia!

Zólyomi a fényes portánál panaszkodott, hogy Hunyad vára Thökölynél van. Barátom uram, ez nem illet. A dicsőséges szultán parancsa, hogy Zólyominak minden vagyona visszaadattassék. Ezt tehát megértsd.

1667. június 15-én.

Kara Musztafa, kaimakám.

A jámbor természetű Apafy (akivel ilyen hangon beszélgettek a szultán vezérei) ijedten rohant Teleky nyakára a levéllel:

- Lássa Teleky Mihály uram, mit cselekszik.

És Teleky Mihály uram látta is - mert ő jól tudta azt, hogy Kara Musztafa levele csak annyit jelent: »Küldjetek ismét egy kis pénzt.«

Vitte is rögtön a levelet Thökölyhez.

- Láthatja kegyelmed, mit kell csinálni.

Thököly is látta; mindjárt összecsomagolt egypár zacskó aranyat s küldte Telekynek, Teleky pedig Musztafának, visszatartván maga számára is valamicskét.

Így ismétlődött ez igen gyakran, míg végre Zólyomi halálával teljesen háborítlanul székelt Hunyadon Thököly, fényes udvart tartván ott német őrséggel. Hogy miből állt az akkori »fényes udvar«, mutatja a hunyadvári lajstrom, amely szerint a várnak az őrségen kívül a következő személyzete volt: Egy várnagy, egy gazda, egy rationista, kulcsár, káplán és egy diák. Ezek valamennyien ezerkétszázkét forintba kerültek évenkint.

Talán fölösleges mondani, hogy Thököly Imre is nótába jutott, s a vár Apafyé, majd az Apafyak után a kincstáré lett.

Minden gazdájánál sok viszontagságot állott ki, de megaláztatást csak ennél. A kincstár ugyanis 1852-ben a bezirkereket szállásolta el a Hunyadiak büszke várában.

A modern idők nem nagyon kedveznek a váraknak. Szerepük elmúlt, mert hasznuk elmúlt. A legerősebb sasfészkek is leomlottak. Idők foga, háborúságok zivatara, emberek közönye, gondatlansága, királyok taktikája sok vár elpusztulását okozta.

Vajdahunyad is sokszor járta már a végét. De hatalmas megalkotója olyan talizmánnal látta el, hogy minduntalan felújult. A nagy Hunyadi művészetet hagyott lehelni a kövekbe.

A kövek szilárdsága nem mentette volna meg Hunyadot, de a művészet lehe parancsolón hirdeti rajtok: »Nekem meg kell maradnom.«

Áll is romjaiból régi fényére, formájára visszahozva. Talán éppen szakasztott olyan, mint új korában. Alant a kis Zalasd patak csörög rejtelmesen. Fenn a szép tornyok, fülkés bástyák csalóka igézetbe fogják a vándort.

Mohón tapad szeme a cikcakkos, százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg valamelyikében Hunyadi János, sisakos fejével, vállára boruló hullámos hajával, vagy a szelíd arcú nagy asszony, Szilágyi Erzsébet, előkiabálva valahonnan a gyerekeket: »Laci, Matyi, hol vagytok?«



A CSÁK FÉSZKE
(Trencsén)

A Vág mentén fölfelé haladva Beckón túl kitágul a szilaj folyam völgye, óriási hegyek szinte egymásra látszanak dőlni körös-körül keretnek, míg végre Kosztolnánál meredek sziklán megvillan egy hatalmas romvár: Trencsén.

Itt székelt valamikor a leghatalmasabb magyar úr, Csák Máté, aki fittyet hányt a királyoknak és a törvénynek.

A romtömkelegben egy-egy kövön a Thurzó-címer látszik, egy másikon a Forgáchok koronás nőalakja domborodik ki, amott a Hunyadiak hollója röpköd, majd egy Zápolya- vagy egy Illésházy-címer.

A kövek elbeszélik némán, hogy kik voltak ennek a várnak az urai.

A vár udvarán van egy 76 ölnyi mély kút. Ehhez is tapad egy történet.

Trencsén urainak mindenük volt, ami a szívüknek, szájuknak tetszett. Csak egy hiányzott, s azt még Csák Máté sem tudott teremteni. Nem volt a váruraknak vizük. Azt nem adhatott nekik a király, a szikla pedig nem akart adni. Pedig ugyancsak bizgatták elégszer.

Szapolyai István, aki 1475-ben kapta meg a várat, egy portyázásából nagy zsákmánnyal tért meg. Sok lábasjószágot és törököt fogott. Mind a kettő kész pénz; mert a lábasjószágnak jó ára van, és a rabokat is kiváltogatják apródonkint.

A rabok között volt egy gyönyörű leány, Fatime; szelíd, finom, tartásban, modorban előkelő, elbájoló. Nagyon megtetszett Szapolyainénak, Hedvig tescheni hercegnőnek. Elkérte férjétől a hölgyei közé.

Rá néhány hónapra előkelő török úr, Omar basa fia jelent meg Trencsénben a várúrnál, hogy a török rabokat szeretné kiváltani.

- Azt igen okosan teszed. Olcsón engedem őket.

Megalkudtak az összegben, de a török ifjú még így szólt előbb:

- Szeretném azonban látni, hogy mit váltok ki.

- Nézd meg hát előbb a portékát.

Levezette a rabokhoz. Az ifjú elhalványodott s remegve kérdé:

- Csak ennyi?

- Nos igen.

- Mind itt van?

- Mind.

- Ő tehát meghalt! - kiáltá kétségbeesetten.

- Kicsoda?

- Az én jegyesem, Fatime.

- Nem, a feleségemnek ajándékoztam.

- Őt akarom kiváltani, uram.

- Az lehetetlen. Amit egyszer feleségének ad a magyar ember, azt vissza nem veheti többé.

- Annyi aranyat adok érte, amennyit nyom - esengett a bég.

- Elég aranyam van.

- Száz arabs lovat hajtok érte az udvarodra.

- Elég ménesem van - felelte ridegen Szapolyai.

- Hát mid nincs?

Szapolyai nevetett.

- Vizem nincs, jó muzulmán. Fakassz nekem e kősziklából vizet, s én odaadom nemcsak Fatimet, de valamennyi rabot ingyen.

- Add rá a nemesi szavadat.

Ezzel nekilátott az ifjú és a rabokkal három hosszú évig vájta a kősziklát mindig mélyebbre, mélyebbre, lankadatlan erővel, szívóssággal, míg végre az emberi akarat előtt meglágyult a kő is, és víz buggyant fel a mélységből.

Szapolyai szavát állta. A rabokat szabadon ereszté. A bég testileg megtörve e szemrehányó szavakkal vált meg tőle:

- Vized már van Szapolyai, de szíved nincs.

A Szapolyaiak akkor vesztették el Trencsént, mikor a trónra jutottak. János királytól ostrommal vette be Ferdinánd vezére, Baracskay Pál.

Ferdinánd odaadta zálogba Thurzó Elek országbírónak, a Thurzóktól a Forgáchokhoz származott, míg végre az Illésházyaknál állott meg hosszú évszázadokig.

Sok vidám, rózsaszínű napja volt Trencsénnek: lagzi, menyasszonyvárás, kendőadás. Itt adatott férjhez Mária, I. Lajos leánya, luxemburgi Zsigmondhoz. Itt várták a magyar főurak Podjebrád követeit, Mátyás jegyesét s fogadták mesés pompával. Itt jegyeztetett el Szapolyai Istvánné leánya, Szapolyai Borbála, Zsigmond lengyel király részére.

A sötét napokból is kijutott. »Álgyúk sokszor dördülének, falak sokszor repedének«, különösen Illésházy István idejében, akitől el is kobozta a várat Rudolf császár és odaajándékozta a bécsi kereskedőjének, Henkl Lázárnak.

A Csák Máté vára Henkl uramnál!

Minden várúr arcát megfesté a harag és szégyen. Maga Bocskay István azt üzentette Trencsénbe, hogy egy rőffel fogja onnan Henklt kiverni. (Milyen boldog idő, mikor még csak egy Henkl volt. Most már ezer van.)

1605-ben ostrom alá fogta Bocskay a várat és csakhamar bevette.

Jó politikus volt, így gondolkozott:

- Most már kinek adjam? A saját embereim közül valamelyiknek? Ezeknél mindig a Pandora szelencéje lesz. Ejh, odaadom a régi urának, Illésházynak.

Legott is ültette nyeregbe a csatlósát, keresse fel levelével Illésházyt. A levél így szólott:

»Bevettem Trencsént. Kegyelmedé volt, hát nem adhatom én sem másnak.«

Mire visszaírt Illésházy:

»Nagyságodé volt a vár, most nagyságodé a várúr.«

Hű barátja lett Bocskaynak ezután, s nagyban elősegítette céljait, mert Trencsén vár nagyeszű ura úgyszólván a Csák Máté hatalmát érte el, roppant népszerűsége és diplomáciai ügyessége által.

Egyszer meglátogatta Mátyás főherceg Trencsénben s bizalmas beszélgetésben elárulta, hogy király szeretne lenni.

- Tegyen meg fenséged előbb nádorrá, és akkor király lesz - mondá Illésházy.

A főherceg mosolygott.

- Az egy kicsit nehéz. Hanem ön tegyen meg előbb királlyá és akkor nádor lesz.

Illésházy meghajtotta magát.

- Ám úgy is jó.

Nemsokára király lett Mátyás főherceg, s nádor 1608-ban Illésházy.

Nem volt tréfadolog sem az egyik, sem a másik - de mégis könnyebb volt Illésházynak királyt csinálni Mátyásból, mint Mátyásnak Illésházyból palatinust.

Mert Illésházy protestáns volt, s a protestánst akkor szívesebben ültették máglyára, mint a nádori székbe.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:45:52, péntek
 
  A SZEGEDI VÁR

A szegedi vár már az Árpádházi királyok alatt megvolt s a vegyesházbeli királyok korában fontos szerepet játszott. Hunyadi János, Mátyás király gyakran megfordult benne. Régebben Borbála királynő, Zsigmond neje, farsangolt falai közt, Szegeden akkoriban nagy számban levő főurak képezvén udvarát.

A mohácsi vész után 1526-ban egész Szegedig portyázván a török, a várat is megostromolta s megrongálá.

Azontúl omladozni kezdett... pusztult, mállott, senki sem törődött vele, míg végleg elfoglalván Szegedet 1542-ben a török, néhány év múlva újra építette a romvárat. Erről az építésről énekli Tinódi:

Csuda bölcsen ractác...
Elest algiut sokat szörszete be az várban,
Kinek mássa nincsen mongiak ez országban.

A régi vár elpusztulásának egy Pribék nevű magyar ember az oka, aki a budai basának, Mehemednek, titkára volt s egyszer valamikor a szegedi tanács által megbüntettetett.

A szegediek szelét vévén annak, hogy Mehemed uramnak foga a Tisza-Duna közti vidékre is vásik, egy négy tagú hódoló küldöttséget menesztettek Budára, mely megkérlelje. E küldöttséget Zákány István uram vezette s benne voltak Tsötörtök László Somlyai Pál és Budai István uraimék.

Sok láda szárított halat s gyönyörű szőnyegeket vivének a basának, ki is nyájasan fogadta, őket, mondván:

- Legyetek nyugodtak, Szegedet pártfogásomba veszem, és semmi bántódása nem esik.

De alighogy kitették lábukat a budai várból, belépett a basához Pribék s elkezdett neki szemrehányásokat tenni:

- Hidd meg, uram, ha ezek hazaérnek, soha többé Szeged a tied nem lesz. Pedig fogalmad sincs, mennyi kincs van ott. A szegediekben nem szabad bízni. Ravaszok, megcsalnak mindenkit. Otthon nevetni fognak rajtad.

A gyenge elméjű Mehemed szót fogadott, elfogatta a szegedi urakat s kivégeztetvén őket, Pribék tanácsára Szeged ellen indult.

Volt a basának egy vitéz agája: Hubias. Szemefénye a török hadseregnek, délceg, olajbarna arcú dalia. Az a hír járta róla, hogy gyaur golyó nem fogja. Őt küldé Szeged ellen Mehemed.

Nem sok ellentállásra talált. A szegedi polgárok kalmárnépek valának, nemigen értettek a fegyverforgatáshoz. Főbíró uram ugyan felkötötte a fringiát s kidoboltatta az utcákon, hogy aki a városát szereti, helyt álljon, de csak igen kevés fegyveres gyűle a vár elé. A legtöbben szétszaladtak, amerre bírtak, de leginkább Temesvár felé, ahol Losonczy parancsnokolt derekas számú csapatok felett.

Az odamenekülő szegediek kérelmére Losonczy rögtön útnak indított egy segélyhadcsapatot, melyet Kis Kampó vezetett. Kis Kampó meg a magyar seregnek volt szemefénye, legjobb vitéze. Tábortüzeknél estenden mindig arról disputálgattak a katonák, melyik a különb legény: Hubias aga-e vagy Kis Kampó?

Most íme megjött az alkalom, hogy eldőljön.

- Megyek én - kiáltá Kis Kampó, mikor meghallotta, hogy Hubias aga is jelen van Szeged ostrománál.

Elindultak, mentek Szeged mentésére, útközben sehol meg nem pihentek, pedig meglehetős csípős éjszaka volt (éppen utolsó farsangkor), s az út sáros, lucskos. Hanem ennek az éjszakának volt egy más baja is, a csípősségén kívül: éppen éjféltáján elkezdett virradni - mégpedig nyugot felől. Egészen világos lett. Majd apró fekete hernyók röpködtek a levegőben.

- Szeged ég! - zúgták a katonák.

Valóban nem volt már mit menteni, mire odaértek. Lángokban állt az egész város. A tornyok ledőlve csonkán meredeztek az égre, a füst terhes barna felleg gyanánt kavargott, beláthatatlan messzeségre takarva el az eget. Irtóztató látványa volt a pusztulásnak.

Forduljunk vissza! - követelte a sereg. - Nincs itt nekünk már semmi dolgunk.

- Megálljatok! - mondá Kis Kampó az elkeseredés dühével. - Hadd legyen valami nyoma, hogy itt jártunk.

S ezzel beugratott Csella nevű pejkancáján a Tiszába s átúszván a folyamot, a vár elé nyargalt, harsány hangon kiáltá:

- Hej, törökök! Ha olyan vitézek vagytok, küldjétek ki nekem Hubias agát. Hadd mérkőzzünk össze egy szál kardra!

Azon melegiben szaladtak tízen is megmondani Hubiasnak:

- Egy magyar katona átúszta a Tiszát, veled akar verekedni.

- Vakmerő kutya lehet, ha átúszta. Bizony nem térek ki előle.

Ezzel Hubias is lóra ült s elébe ment a magyar daliának kivont karddal.

Összecsaptak. Szikrázott a két nemes acél, minden ügyességöket elővették a bajvívók, de csak nem bírtak egymásban kárt tenni.

- Ki vagy? - kérdé az aga meglepetve az ellenfél remek vágásai által.

- Akárki vagyok - szólt Kis Kampó nyugodtan -, fölösleges a bemutatás, mert mi úgy sem találkozunk többé ebben a világban egymással. Egyikünk itt marad.

- Ám legyen!

S ezzel újra egymásra rohant a két levente. Jó szerencse, hogy elkapta a fejét Kis Kampó, mert menten szörnyet hal vala a Hubias rettentő csapásától. De Kis Kampó sem volt rest, visszavágott hatalmasan, s ha a Hubias lova félre nem ugrik a gazdájával, bizony nem tudom én, mi lett volna.

Egy negyedóráig tartott már a harc, a lovakról, a vitézekről csurgott a verejték, de vér nem, míg végre Kis Kampó egy cselvágással végighasítá Hubias váll-lapockáját. Magasra, szökött fel a friss vér, Hubias kezéből kiesett a kard.

- Rád ösmerek. Te Kis Kampó vagy - hörgé a török aga.

- Te pedig rögtön a Mahomed próféta vendége leszel a paradicsomban - szólt Kis Kampó s olyan ádáz erővel sújtott felé, hogy feje legott elvált törzsétől.

Ezzel be nem várva, míg a szájtátó várnép üldözőbe venné, újra beugratott a Tiszába s nagy »éljen!«-rivalgások között úszott ki övéihez a túlsó partra.

A szegedi várban török basák székeltek azontúl egészen a török iga lerázásáig. Ekkor levették a bástyatoronyról a félholdat, és a kétfejű sas került helyére. Török helyett német őrség s német várparancsnokok. »Németajkú törökök.«

Lassankint veszteni kezdé hadi jelentőségét is a szegedi vár, melyet urunk II. Rákóczi Ferenc ostromolt utoljára, s csak a szegediek álmodoztak még felőle, hogy hátha megint feljő a delelő napja s úgy lesz, mint valaha régen, mikor még Zsigmond király, Hollós Mátyás tanyázott benne.

»Fog még itt király lakni!« mondogatták, és igazuk lett.

Csakugyan lakott, pedig jó sokáig, még egy király. A »zsiványok királya«, Rózsa Sándor.

A hajdan híres várból börtönöket csináltak, nagy bűnökért elítélt rabok számára. E falak közt, melyekbe bele volt építve a szelídség jelvénye, a híres kőbárány, a leghajmeresztőbb kegyetlenségek történtek Ráday alatt, aki itt tartá véres törvényszékét az alföldi haramiák fölött.

Végre a város újjáépítésekor Ferenc József király a városnak ajándékozta a várat - háztelkeknek. S most fényes paloták emelkednek helyén, kacéran nézegetve magokat a szőke Tisza lomhán suhanó vizében.



KIRÁLYOK VÁRA
(Visegrád)

Ami most a »mandátum«, az volt régenten a vár. Minden szegény ábrándozó fiú álmaiban ott szerepelt végpontnak a vár. A középkori karrierhez mintegy hozzátartozott alacsony viskóból elindulni egy szál karddal s sok viszontagságok után egy várat szerezni.

Pedig az nem volt éppen kis feladat, a királyt kivéve, kiről fel is maradt a közmondás: »Könnyű a királynak várat szerezni.« A főurak, e hatalmas oligarchák, sokszor maguknak éltek, de okvetlenül a királynak haltak. A fiskus kezébe sűrűn hullottak a várak, kivált hadjáratok idején, a kihalt nemzetségektől.

Más ember fiának azonban nehezen ment a várszerzés, mert vagy építeni kellett, mint Bebek Máté uramnak, aki a XIII. században annyi pénzt talált a Krasznahorka alatti téren, hogy egyszerre hét várat épített belőle, vagy kapni kellett a királytól, vagy elvenni haddal olyantól, akinek van, vagy pedig beleházasodni valami várba.

Ez utóbbi volt a legkönnyebb. Ezt csinálták az emberek, mióta a világ van, a legszívesebben. Még olyan hatalmas család is, mint a Habsburgok, házassággal szerezték országaikat, s innen a találó mondás: »Bella gerant alii, tu felix Auatria nube!« (Hadakozzanak mások, te szerencsés Ausztria házasodjál.)

Visegrádhoz még könnyebben jutottak a magyar fejedelmek, a honfoglaláskor itt találták készen. Visegrádot, mint a neve is mutatja, a tótok építették, mégpedig nem oly értelemben, ahogy ezt most Budapest felől szeretjük tréfálkozva mondogatni: nem mint napszámosok, hanem mint urak. Régenten tótból lefordítva »magas vár«-nak, latinul »altrum castrum«-nak fordul elő az okmányokban. Semmi kétség, hogy már ezer év előtt is ott állott azon a fönséges bércen, mely a Duna tükrébe nézi magát s mely regényes hegyektől körülvéve, a szelíd természet bájával telt öbölből nyúlik fel merészen az égnek.

A szép királyi vár egy alvárral és egy védvárral volt biztosítva, úgy hogy sok ideig bevehetetlen várnak tartották, mint később Komáromot.

Ámbár a várak bevehetetlensége minden időben csak illúzió volt, s legjobb e tekintetben a Bem filozófiája:

- Ha bevehetetlen a vár, akkor úgysem veszi be az ellenfél tőlünk, ha pedig beveszi, akkor nem bevehetetlen, tehát visszavehetjük tőle.

Visegrád leginkább a vegyes házbeli királyok alatt virágzott. Az Árpádok is sokszor megfordultak ott, sőt Salamon »ült« is benne másfél esztendőt. A tornyot, ahol el volt csukva, maig »Salamon tornyá«-nak nevezik.

De legjobban szerette ezt a helyet Róbert Károly; aki a vár aljára pompás palotát épített, s állandóan benne lakott. Egész palotasor volt akkor Visegrádon; a főuraké, kik a királyi udvar fényét vetélkedve emelték.

Oláh Miklós érsek, ki már csak Mátyás halála után láthatta Visegrádot, mint szemtanú elragadtatva ír róla: »Bámulatra méltók voltak a függő erkélyek, a dísz- és vadaskertek, az alabástrom- és márványmedencés szökőkutak, melyeket múzsák szobrai vettek körül. Négyszáz szobája volt a laknak, világraszóló fényben úszó. Az istállók márvánnyal vagynak bevonva. A vártemplom három alabástrom-oltárral és egy ezüstsípú orgonával ékeskedik.«

Ebben a templomban nem tud imádkozni Arany János szerint a királyné. Olvasóját honn feledte.

- Eredj fiam, Klára! megtalálod a térdeplőn, ha nem, a dívánon.

Zách Klára elment, de az olvasó helyett ott találta az udvarlót, a királyné fivérét, Kázmér herceget, Lokietek Vladiszlav lengyel király fiát, aki gyalázatba ejtette.

Felbőszült e gaz csínyen, melyben része volt a királynénak is, az apa, Zách Felicián, s berontott éles kardjával a királyi termekbe, ahol háznépével éppen ebédnél volt Károly király.

- Életed a lányért, Erzsébet királyné! - s feléje sújtott. A királyasszony sikoltva hárítá el kezével a vágást. Négy ujja leesett.

- Gyermekemért gyermek! - ordítá a feldühödt főúr és a királyfiaknak rohant.

De szerencsére felugráltak a király emberei az asztaltól s felkoncolták a derék öreget, mielőtt esetleg kárt tehetett volna a kis Lajosban, akiből Nagy Lajos lett.

1335-ben olyan pompát látott Visegrád, aminő még se azelőtt, se azóta nem volt Magyarországon. Kelet-európai értekezlet volt Károly királynál. Megjelentek: János a cseh király számos vitézével, III. Kázmér lengyel király a mesés fényű lengyel urakkal, Rudolf szász herceg, Boleslav liegnitzi és Vladislav lancritzi hercegek, bíborba öltözött csatlósokkal, úgyszintén a német lovagrend meghatalmazottjai: Hadi játékok- s udvari ünnepélyeknek nem volt vége, hossza. A castelai püspök ilyen nyilatkozatra fakadt: »Aminő Visegrád, olyan csak a paradicsom lehet.«

Visegrádon tartották királyaink, ami a legféltettebb javuk volt: a koronát és a kényes rabjaikat. Ide tette fogságba I. Lajos a Nápolyi hercegeket, Mátyás király pedig a Podjebrád cseh király fiát és Vitéz János esztergomi érseket.

Sőt úgy is esett, hogy ahol a korona volt elcsukva lakattal, oda került maga a koronás fő is, lakat alá.

1401-ben, ápril 28-án, Budán a rendek Zsigmond király elé járultak, szemére hányván törvénytelenségeit.

- Hát mit akartok velem tenni? - vágott közbe türelmetlenül Zsigmond, elunván a hosszadalmas panaszkitöréseket.

- Fogollyá teszünk - mondá a nádor.

- Itt vagyok, fogjatok meg, de ne beszéljetek annyit.

Így került a visegrádi fogságba Zsigmond, ahol egy félszázad előtt rútul bántak el a szegény II. Károllyal, kit a Forgách Balázs csákányütéseitől vérbe fagyva, félig holtan szállítottak Budáról Visegrádra.

Erzsébet királyné a rabhoz küldé udvari orvosát, hogy az mindennap küldjön csatlóssal Budára üzenetet a sebesült hogylétéről.

»Sebei nem gyógyulnak. Nem él meg.« - Ez volt az első üzenet.

A második, harmadik üzenet is ez volt, csak napok múlva fordult meg a dolog.

»Sebei gyógyulnak. Megél.«

A szegény doktor, aki nem értett a politikához, komolyan vette a maga gyógyítását, meg sem álmodhatta, hogy most már éppen azért nem él meg. Egy éjjel megfojtották börtönében.

Mátyás halála után, mint minden, Visegrád is hanyatlani kezdett. Ulászló alatt elpusztult a négyszáz szobás palota. II. Lajos már csak annyira becsülte, hogy egyik szeszélyes percében 1518-ban odaajándékozta - a szakácsnéjának.

Nimbuszát veszté a fönséges fellegvár is. A két következő zavaros században sokszor cserélt urat ő, a »bevehetetlen«. Hol elfoglalta a török, hol ismét visszavették tőle. Éppúgy vándorolgatott, mint az apró pipogya várak, míg végre I. Leopold, mert bizony őfelségének nemigen telhetett a magyar várakban valami nagy öröme, kiadta a rendeletet, hogy »szét kell hányni Visegrádot«.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
Nincs Cím
  2012-12-07 16:44:13, péntek
 
  ÉRSEKÚJVÁR

Majd minden várhoz tapad valami esemény. Holics várából Bakics Péter, Detrekeő vár ura, elrabolta a Révay Ferenc uram nejét, Forgách Zsuzsannát. Galgóc várában ott van a Lehel tornya, melyet a marahánok ellen viselt háborúban építtetett a nagy kürtű vezér s melyben el is van temetve. Nyitra-Zsámbokréton napokig tartózkodék Róbert Károly, midőn hadai Csák Máté ellen harcoltak. Egy hű solymára ide hozta meg hírét a győzelemnek; lihegve érkezett a csatatérről, kétélű kaszáját, mellyel viaskodott, tölgyfakoszorúval ékesítvén fel. A király megörült a hírnek s első hozóját nyomban ott megtette nemesembernek, »Zsámbokréthy« névvel s címerébe adta a kétélű kaszát. Sempthe várát 1657-ből egy hős asszony, Cséfalvay Pálné teszi emlékezetessé, akit a törökök elraboltak, de aki azokat útközben, amíg aludtak, leölte. Drégel nevét Szondy György dolga tartja. Tátika, Somlyó, Csobánc romjait a költő regéi aranyozzák meg.

Egyszóval valami apróság minden várral történt, de nem mindeniknek adhatunk helyet könyvünkben, a kiválóbbakra lévén kénytelenek szorítkozni.

Ezek között is első helyet érdemel Érsekújvár, melyet 1540 táján Várday Pál, esztergomi érsek építtetett a törökök ellen, a Nyitra vize partján, Leék, Görög, Gugh és Nyárhíd falvak összeszögellésénél.

Eleinte csak gúnyolódtak a prímással:

- Papi vár. Misékkel fogják védeni.

De később a legfontosabb hadiponttá nőtte ki magát, melyért folytonosan versenyeztek, majd a török, majd az ausztriai ház, majd a hadakozó erdélyi fejedelmek. Az egész XVII. században szinte szakadatlanul folytak a harcok Érsekújvár kapui előtt.

Rudolf királytól elvette a várat Bocskay István, Bocskaytól megint visszaszerezte az osztrák 1607-ben, az osztráktól újra elhódította Bethlen Gábor, amikor az őrség adta azt fel, elfogván és lefegyverezvén saját parancsnokát, Koháry Pétert.

Az osztrákok nagyon fájlalták a vár elestét, s a császár Bucquoi vezért bízta meg a visszahódítással:

- A vár a mienk legyen - mondá a császár -, akármennyi vérbe kerül is. Sőt a pénzt sem sajnálom.

Bucquoi nagy haddal indult ellene, és hét hétig ostromolta roppant erővel.

Már ingadozott a vár, feladási hírek szivárogtak ki az ostromlottak köréből s ezer kimerülési jel mutatkozott. Bucquoi boldog volt, csak egy dolog keserítette, hogy a hódítás dicsőségét és a zsákmányt meg kell majd osztania a magyarokkal.

Az irigység rossz tanácsadó. Előhívatta a magyar tiszteket és így szólt, ő lévén a teljhatalmú:

- Önöket hazabocsátom. Nincs semmi szükségem a csapataikra.

De ezzel az elhamarkodott lépésével ugyancsak megjárta. Alig néhány napra ott termett ötezer huszárjával Horváth István s megtámadta Bucquoi uramat, kinek német zsoldosai nem bírtak elegendő ellenállást kifejteni, szétszórattak, mint a polyva, magát Bucquoi-t is egy Csongrádi nevű katona lőfegyvere teríté le. Szerencsés lövés volt: nemességet és dominiumot hozott Csongrádynak.

1663-ban török kézre került a vár s huszonkét évig nyögte a félholdat, míg a töröktől gróf Caprara Aeneas nagy vérontás közt visszavette.

De úgy volt megírva a csillagokban, hogy a császár sohasem bírhatta sokáig.

Jött II. Rákóczi Ferenc, s az ő hatalmába került a vár. Itt székelt Bercsényi Miklós sokáig, ideállítva a bástyákra a híres rézágyút, melyet az értéküket vesztett »pro libertate« garasokból öntetett, azt a feliratot komponálva rá:

Numus eram patriae, nervus belli atque moneta
Nunc libertatis vindico jure boans.

(A haza pénze valék, harc eszköze és emelője,
Most a szabadságnak dörgve vivom jogait.)

Rákóczi leveretése után az osztrák lerontatta a várat: hogy sohase lehessen többé másoké.



SÁROSPATAK

»Erdély vizikátora«

A pataki várat a hagyomány szerint Retel építette. Retel pedig azon urak közül való volt, aki még látta Ázsiát s volt benne »odahaza«.

Együtt jött Árpáddal s kíséretében volt, midőn az a meghódolt országot öreg korában beutazta. Egy helyütt egy megáradt patakot gázolt át Árpád a lovával, de forgatagos helyre jutván, az örvény elkapta lovastól. Retel volt az első, aki utána ugrott és kimentette.

- Fiam - mondá Árpád -, ezt a szolgálatodat nem hagyhatom szó nélkül. Legyen ettől a pataktól kezdve minden föld a tied!

- De meddig? - vágott közbe a birtokszomjas Ethe.

- A legközelebbi patakig, amit majd útközben találunk - szabta ki az agg vezér találomra a birtokhatárt. (Egypár ezer hold ide-oda volt még akkor.)

Retel elfoglalta a birtokot és egy erős várat épített a folyóparton, melyet ős források Retelpataknak neveznek, csak később cserélődött ki a Retel elnevezés »Sáros«-ra.

A pataki vár sok kézen ment keresztül, míg a Rákócziakéba került. A Retel utódjaitól elcserélte I. Endre, akinek a felesége lakott ott szívesen, talán mert közelebb érezte magát onnan a hazájához Kiewhez. Azontúl hosszú ideig volt királyok lakóhelye. Itt született »jószívű« Erzsébet királykisasszony is: a későbbi kálvinista fészekben egy katolikus szent. Hosszú ideig bírták a Perényiek. Itt lakott Lorántffy Zsuzsanna, majd Zrínyi Ilona, történelmünk e két nagy asszonya.

A sárospataki vár fénykora a Rákócziak idejére esik. Ezeknek a főfészke. Kivált a II. Rákóczi Ferencé, kinek úgyszólván fejedelmi székhelye volt; itt tartott országgyűlést is, s fényes leventék, udvart képezve, nyüzsögtek a komor falak közt.

Itt fejeztette le őfelsége 1708-ban Bezerédj Imrét, aki elárulta a kurucok ügyét. Derék vitéz volt. Mindenki sajnálta. S noha fejét vették a pataki várban, a babonás nép mégis azt beszélte, hogy a nagy hős élve záratott sírjába, mert tetemei fölött megmozdult a föld.

Ez a hír annyira terjedt s kedvetleníté a népet, hogy a fejedelem megnyittatván a vártemplom ajtaját, kiemeltette s kinyittatá hajdúi által a Bezerédj oda temetett koporsóját:

- Íme, lássák kegyelmetek, hogy két darabban vagyon őkigyelme.

Régebben a pataki vár volt a Rákóczi család kincsesháza is. A »vörös torony«, melyet még V. István király építtetett, tele volt arannyal, ezüsttel. Az Erdélyben uralkodó Rákócziak ide szállították megtakarított pénzecskéjüket, mint biztos helyre. Az elmés erdélyi urak emiatt nevezték el »Erdély vizikátorá«-nak a várat; mert a vizikátor kihúzza a testből a nedveket, a vörös torony pedig kihúzta Erdélyből a pénzt.

Ezerhatszázhetvenben eredeti módon dézsmálta meg a Rákócziak aranyait egy kollégiumi diák.

Fogott valahol egy csókát s azt oly ügyesen kitanította tolvajnak, hogy mindennap kétszer szállt föl a vörös toronyba, s egy kis nyíláson át beröpülvén, minden alkalommal egy koronás aranyat hozott ki csőrében a gazdájának.

Mikor már a nebuló aranyai jócskán fölszaporodtak, agyonütötte a csókát s ő maga elköltözött végképp Patakról.

De a csóka bizony nem bírt kihordani annyit, amennyit a Rákócziak behordtak.

S viszont a Rákócziak nem bírtak összegyűjteni annyit, amennyi elég lett volna II. Rákóczi Ferencnek.

Amit a csóka meghagyott, elszedte a kétfejű sas. Az a madár, amely a labancok zászlóin feketedett.

A háború költségei annyira fölemésztették a Rákóczi magánvagyonát, hogy »Erdély vizikátorának« az ura így szólt egy ízben panaszkodva az erdélyi rendeknek:

- Még talán ez a mente sem az enyém, ami rajtam van.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán művei IV. RÖVI  
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 93 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 606
  • e Hét: 606
  • e Hónap: 80164
  • e Év: 2021444
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.