Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
Az ítélet
  2012-12-07 18:46:48, péntek
 
  XLVII.
Az ítélet



Vaddisznó Bácsi elnökölt.

Tipetupa vádolt.

Kukucsi mézes mogyorót evett. Csipike védte a nyomorultat, aki összekötözve hevert a bírái előtt.

Vaddisznó Bácsi feltette az első veszedelmes keresztkérdést.

- Hogy hívnak, he?!

Lódarázs rettegve válaszolt:

- Mi közöd hozzá?!

- Írjad, Madár, hozzá... - diktálta az elnök.

- Miért szúrtad meg Vadmalacot? - kérdezte az Elnök ismét.

- Mert módomban volt - felelte bűnbánóan a vádlott. Madár jegyezte.

- Csipikééket miért akartad elűzni?!

- Tiltakozom! - felelte önérzetesen Lódarázs. - Nem akartam őket elűzni. - Le akartam szúrni. Mind a kettőt - hangzott a töredelmes vallomás.

- Vajon miért? - folytatta a kihallgatást Vaddisznó Bácsi.

- Hogy megegyem a mézüket, utána beköltözzem a házukba, és kidöntsem a Bükkfát.

- Melyiket?

- Az Óriásnagyot - vezekelt a Vádlott.

- Eridj már, te ostoba... - szólt rá Csipike. - Hogy dönthetted volna ki?

- Ostoba, mi? - nézett rá gonoszul Lódarázs. - Hát csak úgy, hogy addig rángattam volna belülről, míg kidől.

- Azt a szép Bükkfát? - álmélkodott Vaddisznó Bácsi.

- Aztat. A bükkfa nem szép. Az erdő se szép - nyögte vicsorogva, de őszintén Lódarázs. - Ki kell pusztítani. Mind...

Vaddisznó Bácsi csendet kopogtatott.

- Nem aztat, hanem azt. Akkor szerinted mi a szép?

- A pusztaság a szép. És ha visítanak, akiket megszúrtam. Mind Vadmalac.

- Gondolom, ennyi elég is - nézett szét az Elnök.

Tipetupának adta meg a szót.

A tündérke vádbeszéde rövid volt.

- Ítéljük tövisre. Őrgébics húzza őt bele. Megérdemli.

- Jajj! Az fáj! - siránkozott a Gonosz Ostoba. Csipikének megesett rajta a szíve.

- Én arra kérem a mélyen tisztelt Vaddisznó Bácsit mint Elnököt, és az én kedves feleségemet Tipetupát, mint vádlót, ítélkezzünk úgy, hogy Lódarázs életben maradjon. Ne pusztítsunk mi el senkit...

- Éljeeen! - kiáltotta torkaszakadtából, de őszintén Lódarázs.

Mindenki ámult. Mit akar ez a Csipike?

- ...hanem igenis, végezzen hasznos munkát!

- Nana... - dünnyögte Lódarázs.

- Például, hordja a vizet a vadméheknek! - fejezte be gondolatát Csipike.

- És jól megszurkálom őket! És megeszem a mézüket! Éljen! - örvendezett a Gonosz Ostoba - Oldjatok el gyorsan, hogy kezdhessem letölteni a büntetésemet - követelte. Ebből is látszik, hogy őszintén megbánt mindent. De az is lehet, hogy csak nagyon-nagyon ostoba volt.

- No, lassan a testtel - mosolyodott el Csipike. - Hiszen arra való az ítélet, nem? - és mert mindenki hallgatott, Csipike az Elnökhöz fordult:

- Akkor mondjuk ki - és hajtsuk végre az ítéletet. Legott!

- Legott! - toppantott patájával Vaddisznó Bácsi, aki nem szerette a fölös formaságokat. Kukucsi Tipetupához hajolt:

- Attól félek, kedves Tipetupa, ebből megint valami marhaság lesz!

Ám Csipike folytatta:

- Mivelhogy elhangzott a legott, kérlek, madárkám, röppenj a Rák bácsihoz, és kérd kölcsön tőle az ollóját.

Elröppent. Vártak. Vádlott nyugtalanul pislogott félelmetes szemével. Nem szerette az olló ügyet.

Hamarosan megérkezett Madár a rákollóval.

- Azt üzente, ne vigyem vissza. Majd nő neki másik.

Csipike ünnepélyesen Kukucsihoz fordult.

- Jó barátom, Kukucsi. Itt az olló, vágd le Lódarázs szárnyát. Ne tőből - csak felét. Hogy ne tudjon repülni.

- Nem szabad! Nem igazság! - lármázott a Gonosz Ostoba, de az olló nyisz-nyisz, és volt szárny - nincs szárny. Lódarázs csak ennyit mondott: - Nem fájt.

- Most pedig - jelentette ki Csipike ünnepélyesen - én magam vágom le a hegyes fullánkját. Hogy többé senkit se szurkáljon meg.

- Ne! Neee! Fáj! Fáááj! - rikoltotta a vádlott, de nyisz - és a fullánk is a porba hullt. - Ez se fájt - nézett körül Lódarázs.

- Oldjuk el - nyisszantgatta el a köteleket Csipike. - Itt ez a két veder: nyomás munkára! Rátok bízom! - szólt az ikreknek.

Mindenki éljenzett. Még Vadmalac is, pedig azóta se lohadt le a feneke.

Az egész erdőben nem volt olyan boldog tündér, mint Tipetupa. Hiszen az ő Csipikéje az erdő legbátrabb, legerősebb - és legkisebb törpéje.

Ezt - még Kukucsi is belátta.

Utólag.

Utóhang

Felkelt a nap.

Csipike végezte szokásos teendőit: felkeltette Madárt, nótát kért. Tornázott, vizet hozott Tipetupának. Aztán letörölte a szirmokról a virágport, végezte a munkáját, mint régen. Csöppet se volt másnapos. Pedig nagy mulatság volt az este, lakoma és dáridó. A Gonosz Ostoba fölötti győzelmet ünnepelték meg. Maga Lódarázs is ott volt, de nem szúrt meg senkit. Fullánkja csonkját igazságos bírái bogra kötötték. De zümmögni még zümmögött, amennyire csonka szárnyából kitelt.

Mackó Bácsi egy egész hordó mézes mogyorót bekapott. Hordóstul - mindenestől.

Mindenki sírt. Nagyon szép volt.

Vége.
 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
Életre - halálra!
  2012-12-07 18:43:18, péntek
 
  XLV.
Életre - halálra!

Igaz: Lódarázs gonosz volt, ostoba is - de ravasz.

Rájött: a méhek miatt nem tudja kiűzni a remek odúból a két kis boldogtalant. Miattuk nem eheti tele magát ingyenmézzel. Tudta a méhekről, hogy harciasak ugyan - de kényesek. Korán - egészen korán reggel, a harmaton nem repülnek. Félnek a náthától. Bezzeg ő nem fél.

Várt egy napig. Várt két napig. Várt három napig. Tovább nem várt.

Amióta megvolt a Lódarázsveszedelem, Csipike korábban ment a forráshoz. Most is ott volt. Tipetupa éppen szellőztetett. Szerencsére az ágon tollászkodó madár észrevette a halk, óvatos zúgással közeledő veszedelmet. Akkorát rikoltott, hogy Tipetupa ijedtében becsukta és elreteszelte az ajtót.

- Annyi baj legyen - gondolta, de nem zümmögte a Gonosz Ostoba, hogy a méhek ne hallják, és az ablakhoz indult. Okosan próbált támadni, ami nem volt könnyű. Számos tövis meredt rá az ablakból. Erős, hegyes tövisek. Törni próbálta, de nem ment. Aztán rángatni kezdte, húzta-húzta erősen az egyik tövist, míg az lassan kimozdult a helyéről. Sikerült kicibálnia.

Oda se figyelt a szárnysuhogásra. Madár elrepült valahová.

Azt se vette észre, hogy Csipike - nyakig harmatosan - megérkezett a forrástól. Észrevette, hogy valami nincs rendjén. Milyen jó, hogy indulás előtt övébe tűzte tövisszuronyát! Kézbe vette.

- Segíts, Réz Úr, segíts! - hallotta bentről.

- Itt vagyok, ne félj! Ki ne nyisd az ajtót! - kiáltotta Csipike, és hátát az ajtónak vetve várta a támadást, mert a hangra Lódarázs elmászott az ablaktól. Nem sietett. Fullánkját hegyezgetve, félelmesen közeledett Csipike felé. Két rettentő, zöldes-sárgás kockákból összerakott szeme félelmesen villogott.

- Félsz, mi?! - vicsorogta.

- Ne-ne-ne...nem! - dadogta bátran Csipike.

- Nna, mondok valamit... szépen ideadjátok a mézet, és elmentek innen. Akkor csak egy kicsit szúrlak meg! - próbált alkudozni Lódarázs.

- De ho... hová mennénk, kedves Gonosz Ostoba - sírta bentről Tipetupa.

- A szemetek világába! - rikoltotta Lódarázs. - Úgyis kidöntöm ezt a bükkfát! Csak útban van! Minden bükkfát kidöntök! Mozgás!

- Akkor nesze!! - rikkantotta váratlanul Csipike, előreugrott, és beverte a tövist Lódarázs rettentő bal szemébe.

- Juhhhúújjj! - visította el magát a Gonosz, és nyomban felszállt. Idétlenül körözött az Óriásnagy Bükkfa körül, majd elrepült, amerre szokott, a Rettentő Kőszikla fele. Nyögdécselve zümmögött.

- Kinyithatod - kopogott be Csipike az ajtón. - Elment!

Tipetupa reszketve tárta ki az ajtót.

- Mi történt? - ölelte át férjeurát.

Csipike délcegen válaszolt.

- Harcoltunk. Életre-halálra!

- És?... - nézett rá Tipetupa reménykedve.

- Most csak életre sikerült. Kiszúrtam az egyik szemét, és elment.

- De mi lesz, ha visszajön?

- Akkor majd halálra vívok! - mondta harciasan. - Madár, hol vagy?! - kiáltotta. - Győzelmi indulót!

De Madár nem volt sehol. Hová repülhetett?

Tipetupa rámosolyodott diadalmas férjeurára:

- Akkor, tudod mit? Lesz egy győzelmi lakoma!

Az lett. Kukucsi bánhatta, hogy lemaradt róla. Tipetupa pedig, látva, milyen jóízűen fogyasztja Csipike a mézes mogyorót, elhatározta: immár ő is küzdeni fog bátor férje oldalán. Életre-halálra!

- Jó ötlet volt ez a hordóval - nevetett Csipike Tipetupára.

Mitagadás? Jólesett a kis gazdasszonynak.



XLVI.
A lepetés

Most már Tipetupa is hosszú tövist viselt az övében. Olyan volt Csipike oldalán, mint egy Egri Nők. Igazán.

Csakhogy nekik - vagy ahogyan Kukucsi mondaná, nekiek, sokkal könnyebb volt.

Eger vára - vár volt. Az Óriásnagy Bükkfa nem az.

A várfalról lehetett ágyúval lőni, nyilazni, követ dobálni vagy forró vizet-szurkot és egyéb barátságtalan dolgokat önteni a támadókra. Csipike odújából csak kitekinteni lehetett. Az ablakon.

A várvédőknek mindenük megvolt bent, a várban: nem kellett kimozdulniok a biztonságot jelentő falak mögül. Csipike és Tipetupa nem kuksolhatott egész nap a zárt ajtó, a tövissel bélelt ablak mögött. Vízért mindenképp el kellett menni a forráshoz, és barátaikkal is csak kint találkozhattak.

A támadó török a mezőn-dombokon táborozott. Onnan ágyúzta a várat, és a védők láthatták, amikor a janicsárság rohamozni készül a falakat. Volt idő felkészülniök. Csipike és Tipetupa sohasem tudhatták, honnan és mikor zúdul rájuk, - vagy mászik elő - Lódarázs, a Gonosz Ostoba.

Mondhatnók tovább, de nem mondjuk. Inkább arról szólunk, hogy Csipike már-már hálás kezdett lenni a Gonosz Ostobának. Amióta ugyanis egybekeltek és boldogok, úgyszólván egy perc nyugta sem volt. Csipike, ide menj - oda menj, ezt csináld - azt csináld. Tipetupa sohase mondta ugyan, hogy a virágport kár letörölni a szirmokról - csak épp valami más, sürgős munkával bízta meg Csipikét reggeliben. Azt se mondta, hogy ne törődjön többé Csigabigával - csak azt, hogy éppen mivel törődjék. És Csipike törődött. És lótott-futott. Nagy dolog a bátorság.

Az erdő napról napra fakóbb lett. A virágok kevésbé mosolygósak, Csigabiga a szokottnál is lassúbb, Nyúl félénkebb, és Kukucsi... egyre ritkábban látogatott el hozzájuk. Amióta Csipike már nem igazítja el a takarót Sünéken, minekutána hazatértek az éjszakai műszakból - Sünék nem alusznak olyan jól, és néha bivalyokkal álmodnak. Vadmalac se az igazi már.

És ekkor jött a fordulat. Más néven: a Gonosz Ostoba.

Tipetupa megtanulta becsülni Csipikét - mert eddig inkább csak szerette. És büszke lett rá, kiváltképpen amióta egyes-egyedül szembeszállt a Gonosz Ostobával - és bátran elűzte őt. Ezért határozta el Tipetupa, hogy méltóvá válik a férjéhez. Megszűnt a Csipike így, Csipike úgy, Csipike ezt tedd - Csipike oda menj. Az apró férj azt vette észre, hogy minden úgy történik, ahogy ő akarja.

Egyelőre azt akarta, készüljenek fel az ellenség fogadására.

Tövisszurony nélkül ki sem mozdultak az odúból. Ha vízért ment, vagy egyéb elintéznivalója került, Tipetupa bezárkózva várta, és csak akkor nyitott ajtót, ha férje hármat koppantott. Többé nem étkezhettek a szabadban Nyúllal és Madárral. Lakásukon fogyasztották az élelmiszereket. Nyúlnak hiányzott a jó társaság, és búsult. Madár?

Valamit ő is tett.

Amikor a Gonosz Ostoba megtámadta Csipikééket, elröppent Tövisszúró Őrgébicshez - és valamit súgott a fülébe. Őrgébics bólintott.

- Jó... de csak holnap. Vagy holnapután. Most sok dolgom van.

- Hát csak igyekezz - dalolta neki Madár.

Másnap délután Csipike és Tipetupa csendben pihentek. Szárnysurrogást hallottak odakintről. Valaki jó erőset koppantott az ajtón.

- Jujj! - sikkantott fel Tipetupa harciasan, és felugrott. Kézbe vette tüskéjét.

- Ez nem ő - nyugtatta meg Csipike. - Lódarázs nem tud ekkorát koppantani. Ez valamelyik barátunk lesz. Ki vagy?

- Engg... enngggtk be... énnn vgyk... rgbcs... - hallatszott kívülről valami gyanús motyogás, mintha csukott szájjal beszélne valaki. Csipike kitárta az ajtót. Tövisszúró Őrgébics állt a küszöbön. Csőrében Lódarázs - a Gonosz Ostoba. Kapálózott, de hiába.

Madár győzelmi indulóra zendített az ágon.

Megérkeztek az ikrek.

Hallhattak a dologról valamit, mert nem jöttek üres kézzel. Pók mestertől erős zsineget kértek, és most gyorsan hozzáláttak: alaposan összekötötték, gúzsba csavarták a Gonosz Ostobát, akinek ez nem tetszett.

- Ere... eresszetek ... eresszetek el! - lihegte-nyöszörögte.

- Mondd, mit tennél, ha eleresztenénk? - kérdezte Csipike.

- Jól összeszurkálnálak titeket! - vicsorogta a fogoly.

- Öld meg, Gébics! Szúrd tövisbe! Nyársald fel! - toporzékolt Tipetupa.

Lódarázs megijedt.

- Ne... jajj, ne... - nyöszörögte. - Az fáj!

- Szúrjam? - kérdezte Őrgébics.

- Ne - válaszolta Csipike. - Ítélkezzünk fölötte. Igazságosan.

- Halál reá! - visította Vadmalac. Senki se tudta, honnan került elő.

 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
Őrgébics, a fegyverkovács
  2012-12-07 18:42:00, péntek
 
  XLIII.
Őrgébics, a fegyverkovács

Hová lett a mindig hetyke tündér, aki egyfolytában feladatokkal látta el Csipikét? Tipetupa immár egyebet se tett, mint panaszkodott - és vádolta magát:

- Kellett nekem mézes mogyoró... fenyőkéreg hordó és mivelhogy! - zokogta Csipikének. - Inkább hagytalak volna békén, és amíg te a körutadat jártad volna Szarvasbikáéknál meg mindenkinél, főztem volna neked jó ebédet abból, ami van! Mekkora bajt hoztam a nyakunkra, Csipike!

Ám szó, ami szó, Csipike szívesebben hallgatta az ilyet, mint a serkentő biztatást, hogy ezt csináld, meg azt, ám Csipike lovagias volt. Vigasztalta Tipetupát:

- Csak ne is mondj ilyeneket, kérlek! Egyedül neked köszönhetem, hogy megtudtam, milyen őszinte hordókat tudok készíteni mivelhoggyal! És azt is, hogy télire is eltehető a mézes mogyoró!

Tipetupa hálásan mosolygott Csipikére, de nem vigasztalódott.

- Tudod mit? Hívjuk ide Mókusékat, gurigázzuk ki együtt a hordókat a tisztásra, szedjük le róla a bükkfalapit, hadd illatozzanak kedvükre, és faljon fel mindent a Gonosz Ostoba!

- Nem sokat érnénk vele - válaszolta Csipike. - Megenné, és újat követelne. És bántana, összeszúrna, elűzne bennünket, mert a gonosznak semmi sem elég. Ezt abból az időből tudom, amikor, mitagadás... én is egy kicsit... hiszen meséltem: amikor gonosz voltam.

- De ostoba nem voltál! És Lódarázs se.

- Jól mondod - látta be Csipike. - Ám a gonosz mindig telhetetlen. Legjobb, ha semmit sem adunk neki.

- Akkor? - kérdezte Tipetupa, mert minekutána megtudta, hogy mi mindent nem tesznek, most már azt is tudni szerette volna, mi a teendő.

- Akkor... Megvédjük magunkat. Igaz, Réz Úr! - kiáltotta Csipike, és kitárta az ajtót. - Madárka, jöszte csak!

Madár leröppent az ágról, egyenest Csipike elé. Tudott már a Gonosz Ostobáról - de ő is félt tőle, ha nem is annyira, mint Tipetupa vagy éppen Nyúl, aki mindentől fél - épen ezért Csipike nem is számított rá.

- Tudod, Csipike - csipogta Madár kedvesen -, én nem vagyok olyan harcos természet. De van egy unokaöcsém. Idehívom. Katonavér.

Hamarosan hegyes csőrű madár szállt le az Óriásnagy Bükkfa elé, nyomában Madárral. Csipike egyszer látta, amint épp tövisszúrt, és arra gondolt, most bizonyára őrgébni fog.

- No, te kis kótyonfitty, mi a hézag? - kérdezte Őrgébics hetykén.

- Ha így kezded, semmi - sértődött meg Csipike.

- Igaz is! - háborodott fel Tipetupa - menj innen, hess! - nagyot toppantott. Nem szerette, ha Csipikét sértegették.

- Jól van, jól, nem azért mondtam. Hiszen barátok vagyunk, nem?

Csipike nem volt haragtartó. Elmondta nagy gondjukat. Őrgébics bólintott.

- Ehhez véletlenül értek. Várjatok meg itt. - Elrepült. Oda, ahol a leghosszabb, legszúrósabb töviseket tudta. Csőrébe vett belőlük egy nyalábra valót, és hamarosan megint Csipikééknél szállt le harci terhével. - A leghegyesebbet, ezt né... megtartod magadnak - mondta. Közben éles csőrével ügyes kis nyelet esztergált a szúrószerszámnak. - Ha mindenképpen harcolni akarsz, ezzel leszúrhatod. A többit - szereljétek az ablakra. Az ajtót csukjátok be - és nem kell félnetek. Ha mégis valami baj lenne, üzenjetek! Mentem!

És elrepült.

Meg se várta, hogy Csipike és Tipetupa megköszönjék szívességét.

Csipike elégedetten suhogtatta - próbálta hosszúhegyű fegyverét.

- Látod, kedves Tipetupa? Csak nem feladni soha a reményt! Gyorsan, szereljük fel védelemre az ablakot!

Felszerelték. Hamarosan nyolc-tíz hegyes tövis meredt kifelé az ablakon. Jól odaerősítették, hogy ne lehessen elmozdítani.

- Most már a medvétől se félek! - kiáltotta Csipike boldogan, miután veszedelmes fegyverével körüljárőrözte a Bükkfát.

- Nana! - hallotta a háta mögül, és gyorsan megfordult. Kukucsi érkezett meg.



XLIV.
Hová mennénk?

Az éjszaka nyugalomban-békességben telt. Kukucsi jelenléte némiképpen megnyugtatta Tipetupát, mert szegénykének nem volt nagy bizalma még a tövisszuronnyal felszerelt Csipikében sem. Kukucsi jól megreggelizett (Tipetupa mézes mogyoróval kínálta, és kérte, nézzen be még hozzájuk) - és elköszönt.

Lódarázs is jól aludt. Elégedett volt: sikerült megszúrnia Vadmalacot, hogy annak megdagadt a feneke, és órákig visított. Ám nem tudta feledni a mézillatú odút ott az Óriásnagy Bükkfában. Ott is lenne szúrnivalója. Ám Lódarázs nemcsak gonosz volt, hanem ostoba is: majd elfelejtette, hogy előző délután elűzték a vadméhek, hiába próbált megegyezni velük.

Még fel se szikkadt a harmat, reggel félelmetes zúgással indult az Óriásnagy Bükkfa - a Tisztás felé.

A méhek épp készülődtek a napi munkára. A fiatalja a zümmögést gyakorolta. Csergeberge lábán lelohadt az előző napi daganat, meggyógyította Tipetupa borogatása. Ő is dolgozott. Mire észrevették a támadó veszedelmet és riadót zümmögtek - a Gonosz Ostoba lecsapott az Óriásnagy Bükkfára.

Tipetupa szellőztetett (Kukucsi teliszuszogta az odút), Csipike épp hazaért a friss forrásvízzel. Ő hallotta meg elsőnek a zúgást. Becsapta, elreteszelte az ajtót.

- Mi van?! - pillantott rá ijedten Tipetupa.

- Nem mi van, hanem itt van. Ő van itt! - és marokra kapta Réz Úrnak támasztott tövisszuronyát. Lódarázs megkaparászta az ajtót.

- Be akarok menni! - recsegte félelmesen.

- Mész te a... nem mondom meg, hova! - felelte vitézül Csipike. Legszívesebben kiment volna, hogy megvívjon támadójával, de Tipetupa két kézzel kapaszkodott belé.

- Nyissátok ki az ajtót! - követelte a félelmetes látogató.

Tipetupa a békés megegyezés híve volt, tárgyalások útján.

- És mi lesz, ha kinyitjuk? - kérdezte reszkető hangon.

- Akkor jól jártok - zümmögte sokat ígérően Lódarázs. - Előbb jól megszurkállak, nem kell végignéznetek, hogyan eszem meg a mézeteket!

- És ha... véletlenül nem nyitjuk ki? - alkudozott tovább a háziasszony.

- Akkor rosszul jártok, végig kell majd néznetek, hogyan eszem meg a mézet.

- És aztán? - tudakolta Tipetupa.

- Aztán leszurkállak. És beköltözöm a helyetekre.

- Fityiszt neked! Sehová se költözöl! - rikkantotta Csipike. - Ide nem jössz!

- Úúúgy... - zümmögte fenyegetően Lódarázs. - Amiért azt mondtad, hogy sehová, most körüljárom a bükkfát, és támadok!

Tipetupa mindkét kezével elfödte a szemét. Már nyöszörögni se tudott félelmében. Lódarázs körülrepülte a fát: nyomban észrevette az ablakot.

- Itt mászom be! - zümmögte. De nem mászott.

Az ablakból hegyes tövisek álltak ki. Miközben ezeket próbálta kihúzgálni - megérkeztek a méhek. Lehettek vagy tízen. Dühösen csaptak az ablak körül ügyködő rablóra. És szúrtak.

Lódarázs hanyatt-homlok menekült. A méhek utána!

Tipetupa zokogva borult Csipike vállára.

- Menjünk! Gyere, menjünk el innen! Kérlek, menjünk!

- Hová mennénk? - simogatta meg az arcát Csipike. - Hiszen itt vannak a barátaink! Ők se hagytak cserben minket - mi sem hagyjuk őket! Ha elmegyünk, a helyünkre költözik a Gonosz Ostoba. Mi lesz akkor szegény méhecskékkel?! Innen közelről akkor rabolja ki őket, amikor nem is sejtik...

- Menni kell... értsd meg, menni kell... - sírta kétségbeesetten Tipetupa.

- Jó - egyezett bele végül Csipike. - Ha menni kell - hát kell. De akkor - menjen el ő!!!

 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
A lelkiismeret
  2012-12-07 18:40:45, péntek
 
  XLI.
A lelkiismeret

Furdalni kezdte Tipetupát. Biza. Akkor kezdte furdalni, amikor reápillantott jó, igaz, hűséges barátjukra - Réz Úrra. Réz Úr bölcs volt, mozdulatlan, és csak akkor fénylett egy kicsit, ha ajtót nyitottak. Lám, mióta itt él, a Csipike odújában, és soha egy rossz szava, egy bántó pillantása se volt Csipike felé - de őfeléje se. Jó, hogy van ez a Réz Úr. Ez soha annyi bajt nem hozott Csipikére, mint ő - pedig tíz napja sincsen, hogy összeházasodtak. Réz Úr nem dolgoztatja Csipikét naphosszat, hogy az erős mézillat mindenféle fenevad-veszedelmet idegyűjtsön. Mert Tipetupa attól tartott, a medve még csak halovány kezdet volt. Most már keservesen bánta, hogy nem hagyta Csipikét, végezze napi munkáját - mint eddig. Nagyot sóhajtott, miközben Csipike vállára hajtotta fejét.

- Csipike, én belátom.

- Na ugye - bólintott Csipike, ahogy a boldog férjek szoktak, és azon törte a fejét, mivel födhetné be a mézeshordókat.

- Tudod, hogy mit látok be? - kérdezte Tipetupa.

- Sejtem. A tisztást, az ablakból.

- Tévedsz. Én a hibámat látom be.

- Nacsak - lepődött meg Csipike. - Melyiket? - kérdezte.

- Nem azt, amire te gondolsz - legyintett Tipetupa, pedig Csipike mostanáig nem tudta, hogy kedves párjának hibája is van. - Én azt látom be, hogy túlságosan lefoglaltalak. Mindenféle munkákkal bíztalak meg, ami nem szép.

- Pedig a munka nemesít - mondta meggyőződéssel Csipike.

- Az igaz, de mondd, mikor foglalkoztál utoljára - például Csigabigával? Hát Vöröshangyáéknál voltál-e, mióta a feleséged vagyok, időjárásjelentés végett? Azóta nincs is időjárás, csak eső, szél meg ilyen.

- Napsütés is van, de jól mondod.

- Na ugye - Tipetupa kedvesen mosolygott Csipikére. - Éppen ezért most is mehetsz, ha kedved tartja. Csigabigához vagy Szarvasbikához. Ahová jólesik. Ebédre várlak.

- Tudod mit? - próbált felesége kedvében járni. - Menjünk együtt!

- Eridj csak egyedül - tuszkolta ki Tipetupa - Ez férfifoglalkozás!

Csipike megsejtette: Tipetupa magára akar maradni. A mézeshordókra pillantott. Kukucsi jutott eszébe. Ő - ha valami jó falattal magára maradt -, nem szemérmeskedett sokat. Ám Tipetupának kényes a gyomra. Aggódva szólt vissza: - Csak arra kérlek, kedves feleségem, vigyázz, nehogy...

- Jó-jó - csukta be az ajtót Tipetupa. A folytatást már kintről hallotta: ...nehogy elrontsd a gyomrodat!

Csipike boldogan, majdnem fütyörészve indult Vöröshangyáék felé.

Tipetupa alig várta, hogy magára maradjon Réz Úrral. - Most segíts, Réz Úr! Mondd meg, mit tegyek ezzel a három illatozó hordóval, hogy ne hozzák ránk Medvét, meg ki tudja miféle szörnyeteget, hogy a rablóbandákat ne is mondjam!

Réz Úr megbízhatóan sárgállott a félhomályban.

- Mit tegyek? - folytatta Tipetupa, majd, mintha csak Réz Úr halkan odasúgott volna neki, földerült az apró tündérarca. - Nagyszerű! Köszönöm, Réz Úr! - és kitárta az ajtót. Réz Úr megcsillant a besütő napfényben, ami azt jelentette, hogy szívesen, máskor is. Tipetupa Madárt hívta. - Kedves Madárka, légy szíves, tépj nekem levelet a Bükkfáról! Sokat!

Madár nem kérdezett semmit. Boldog volt, ha segíthetett a csilingelő hangú tündérkének. Egymás után hordta a leveleket ötösével-hatosával a bejárat elé. Tipetupa behúzgálta az odúba valamennyit. Munkához fogott: gondosan, sorra befödte bükkfalevéllel az illatozó hordókat. Erős fűszállal még le is kötözte, ahogy a befőttesüvegeket szokás.

Még mielőtt Csipike hazakerült volna, teljesen elkészült a munkájával - és jól kiszellőztetett. Nagyon elégedett volt.

- Na, most illatozzatok! - mondta büszkén. De meg is bánta. Nem most - később. Mert a hordók, ha szelídebben is - tovább illatoztak.



XLII.
Lódarázs, a Gonosz Ostoba

- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel Csipike, amint a szabadban elköltött ebéd után betért hűs lakásukba, egy kis délutáni szundira. Odabent friss, kellemes levegő, alig érezhető finom mézillat fogadta, a hordók pedig gondosan lekötve.

Tipetupa büszkén mosolygott.

- Na, milyen háziasszony vagyok? - kérdezte.

Ám a kérdésre nem kapott választ. Csipike se hajtotta álomra a fejét.

Rettentő zúgással csapott le valami a magasból. Olyan volt, mintha az ikreket - és még három társukat egyetlen bogárrá ragasztotta volna össze valami tréfás varázsló. És kegyetlenebbül zúgott egy egész méhkasnál.

Lecsapott, körülrepülte a fát, gonosz szemével jól megnézte az odú tájékát, majd három vadméh (az ikrek lettek volna?) kíséretében elzúgott a Rettentő Kőszikla irányába.

- Hát ez mi volt? - kérdezte Tipetupa - És mit akart?

- Igazad van - hagyta rá Csipike zavartan. Idegen ember azt hihette volna, hogy megijedt.

- Miben van igazam?

- Hát abban, hogy ez valami volt. De lehet, hogy semmit sem akart.

- Akkor miért jött? Miért nézett ide olyan rettentően?

- Azt hiszem, azért, mert módjában volt - óvatoskodott tovább Csipike.

Ekkor vették észre, hogy fölöttük kettesével-hármasával köröznek a vadméhek. De nem úgy, mintha mézet gyűjtenének. Mérgesen. Hirtelen - valahonnan a magasból leereszkedett hozzájuk a három iker. Előbb Zimi és Zumi, majd egy kissé félszeg zümmögéssel Csergeberge.

- Sikerült... Elűztük - újságolta Zimi és Zumi.

- Meg... megse... megsebesültem - így Csergeberge.

Apró kis lába mérhetetlenül megdagadt.

- Mi történt? Kit űztetek el? Ki bántott téged? - kapkodták egymás szájából a szót Csipike és Tipetupa.

- Eltalált a fullánkjával - sírta Csergeberge.

- De kicsoda?! Mondjátok már!

- Hiszen itt volt! Mi űztük el! - felelte Zimi és Zumi. Végre Csergeberge kibökte a legfontosabbat:

- Lódarázs volt. Lódarázs, a Gonosz Ostoba!

Mélységes csend támadt.

Csipike még sohasem látott lódarazsat. Tipetupa se. Csak az imént. Nem tudták, milyen veszedelmes haramia, hogy egyetlen szúrásával el tudná pusztítani Csipikét és Tipetupát egyszerre.

- Miért haragusztok rá? - kérdezte Tipetupa.

- Azért, mert veszedelmes rabló! A mézillatra jött. A többiek most azért szállnak harci készültségben, hogy megvédjék a fészkünket. Ám ő azt mondta nekünk, miközben üldöztük, hagyjuk békében, hiszen őneki a ti mézetek kell, annak érezte az illatát. Azt zúgta, ne bajlódjunk vele, majd leszúr titeket, megeszi a mézeteket és beköltözik a lakásotokba. Ezért repülte körül a bükkfát. No hiszen, ismerjük a fajtáját. Nekünk is van fullánkunk, rácsaptunk. Csak egy se költözzék ide. Elmenekült, de a Csergeberge lábát sikerült megszúrnia!

- Majd én - értek is ehhez - mondta Tipetupa, és három margarétaszirmot tépett. Az elsőre pici mézet kent, és rácsavarta a fájós lábra. A másik kettővel jól bepólyálta.

- Már... már nem is fáj olyan nagyon - zümmögte hálásan a vitéz Csergeberge, majd a három iker búcsút intve elrepült.

Csipike és Tipetupa magukra maradtak. Nem beszéltek ugyan róla, de Tipetupa félt, Csipike pedig - aggódott. (A bátrak sose félnek, csak aggódnak.) Mi lesz, ha a méhek valamennyien munkába repülnek és a Gonosznak nem kell tőlük tartania? Hátha a Gonosz éjszaka jön, amikor mindenki alszik?

Behúzódtak az odúba, elreteszelték az ajtót.

Réz Úr sejtelmesen fénylett a sarokban.

- Vajon Réz Urat is megszúrná az az Ostoba? - kérdezte Tipetupa. Csipike határozottan válaszolt:

- Nem. Őt biztosan nem tudná megszúrni. És Réz Úr kegyetlen bosszút állna értünk!

Ám Tipetupa ettől nem nyugodott meg.

 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
A befőzés
  2012-12-07 18:39:32, péntek
 
  XXXIX.
A befőzés

Csipike mind ezidáig áfonyát és gombát aszalt télire, valamint mogyorót raktározott el az odú pincéjében édesgyökérrel. És jó illatú füveket-szirmokat szárított zizegősre hashajtó teának. De hogy lesz a mézzel?

Mókusék sokat segítettek.

A fiatal fenyőfákról lehántott kérget (ezt a munkát Mackóék végezték reggelenkint unalom ellen) Mókusék szabták hordódonga formájúra. Csipikének már csak össze kellett állítania ezeket, és abroncsot húznia a dongákra, mogyoróvesszőből-miből. Főként miből, mert a mogyoróvessző törékeny volt. Estére nem is egy; három hordót készített el. Az Óriásnagy Bükkfa odújában szikkadoztak reggelig.

Reggel - a méhek még aludtak, amikor a Mókusék már az odú elé hordtak egy halom finom tavalyi mogyorót. Feltörni is segítettek, aztán Csipike feldarabolta - és dobta be a hordókba. De hogy lesz a méhekkel? Hisz ők még mit sem tudnak a befőzési tervekről! Őket Tipetupa vállalta.

Amikor Zimi, Zumi és Csergeberge megérkezett a kóstolónak szánt reggeli mézzel, Tipetupa kedvesen betessékelte őket a lakásba. Az ikrek nem akartak udvariatlanok lenni, de megjegyezték, hogy sietnek.

- Nem baj, mi is! - mosolygott Tipetupa. - Nagy munka lesz ma nálunk. De gyertek, nézzétek meg a mi otthonunkat! - és bevezette vendégeit. Nyomukban ballagott Csipike.

- Szépen laktok - mondta Zimi.

- Jó meleg van itt - így Zumi.

- És tisztaság - tette hozzá Csergeberge.

- Hát, az nálunk megvan - sóhajtotta Csipike, mert csak ő tudta, mennyit kellett mindezért mohát porolnia.

- Ugye, milyen szép hordócskák?! - mutatott a tegnap készített hordókra Tipetupa. - Mogyoróbél van bennük.

- Szépek, na - felelte Zumi. - De mi mennénk is.

- Ne siessetek, minek is maradnátok - udvariaskodott a kis tündér. - De ha már ilyen jól összejöttünk, nem gondolnátok, hogy arra a mogyoróbélre jó lenne egy kis méz?

- Biztos-biztos - bólogatott Zimi - de ki győzne ennyit hozni?

- Egy hét alatt se töltenők meg - nézte a hordókat Zumi.

- Nekünk ráér - legyintett Tipetupa és Csipikére nézett, találjon már ő is ki valamit, miközben Csergeberge kifelé hátrált:

- Egy egész hétig nem hiányozhatunk a termelésből! - zümmögte.

Csipikének mentő gondolata támadt:

- Egyesülésben az erő! - rikkantotta el magát. Az ikrek nyomban megértették: ha a Korhadozóbelű Vén Fenyőfa minden lakója segít, még reggeliben elkészülhetnek.

Úgy is lett. A sok mogyoróbél örömmel szívta magába a mézet.

Este Csipike fáradtan, de boldogan húzta magára a dunnát. Egy kicsit azért sajnálta Csigabigát.

- Belátom, igazad volt - mondta Tipetupának.

- Tudom, de miben?

- Abban, hogy mivelhogy.

Tipetupa elégedetten hunyta be a szemét. Abban tényleg igaza volt.

Mézillatú volt az álmuk.



XL.
Száll az illat

Csipike már tapasztalta: vannak illatok, amelyek csak akkor bódítják el az arra járót, ha forrásuk közelébe érkezik. Ilyen például az ibolyavirágé. A vadrózsáét - ha már virágokról van szó - a szellő is felkapja és távolabbra is el-elsodorja. A jégeső illata kellemes - de vészjósló. Ezt a vihar szele hömpölygeti maga előtt.

Valamennyi illat közt talán a mézé a legerősebb. Terjed, mint a jólét híre - vagy a büdösség, akkor is, ha nincsen szellő.

Erre gondolt Csipike, miközben törülközőjével a forrás felé ballagott első mézillatú álma után.

Miután visszatért, szokása szerint kiült egy kicsit a küszöbre: úgy érezte, mintha újjászületett volna a friss hideg víztől, a jó levegőtől, miközben Madár szokásos reggeli énekét küldte az ég felé. Azért oda, hogy fel ne ébressze Tipetupát.

Pedig Tipetupa már ébren volt. Ült az ágyban. Nem sepert, nem takarított, nem szellőztetett. Ült és nézte az émelyítő illatot árasztó hordókat. Arra gondolt, hogy ez túlságosan jól sikerült.

Felkelt, kinyitotta az ablakot és miközben jóízűt szippantott a friss levegőből - megpillantott valamit. Valamit - amit Csipike nem láthatott, mert a küszöb ellenkező irányban volt.

Tipetupa egy hatalmas medvét látott. Két lábra állt a tisztás szélén - és feléjük szimatolt. Közben mancsával orrát-szemét csapkodta.

Zimi-Zumi-Csergeberge és még sok száz társuk igencsak tudta, hogy őkelme nagyon szereti a mézet. De azt is tudták, hogy nem szereti, ha a méhek az orrát csipkedik, mert az nagyon fáj neki - és azt se, ha a szemhéját, mert akkor bedagad és ő minden tuskónak nekimegy.

Végül mackó úgy látta, jobb, ha nem erőlteti a dolgot. Hagyta a mézillatot - és bevágott a sűrűbe, hogy szabaduljon parányi üldözőitől. Tipetupa azonban félelmében nem tudott elmozdulni az ablaktól.

- Hát te? - csodálkozott Csipike, hogy kedves feleségét az ablaknál látja, amikor behozta a mosakodáshoz szükséges vizet.

- Jaj, Csipike - fordult hozzá rémülten élete párja. - Én úgy félek! De úgy! - és mutatta.

Reszketett. Csipike bátran kihúzta magát:

- Egyet se félj, kedves feleségem, Tipetupa, amíg engem látsz!

- Igen, de én a medvét is láttam! Errefelé szimatolt!

Csipike nyugodt maradt - és méltóságteljes.

- Békés szomszéd. Ne törődj vele.

- De hátha ránk ront? A méhek haragusznak rá, túlságosan szereti a mézet! Én nem tudtam, hogy ekkora bajt okozhat a méz! Mi lesz, ha megtámad bennünket ez a hatalmas medve?

- Akkor se félj. Tüskét szúrok a talpába, ha netán - ölelte át Csipike bátorítóan a riadt kistündért. - Ám te azért se félj, mert egyáltalán nem valószínű a netán. Tudod mit? Megkérem Madárkát, hogy röppenjen hozzá, és tudakolja meg a szándékát. Nyulat nem küldhetem, fél tőle.

- Fél? - csodálkozott Tipetupa. - Pedig Nyúl olyan nagy!

- Hiába. Nyúlnak az a foglalkozása, hogy rettegjen. A szomszéd pedig szívesen reggelizik nyulat, ha adnak neki.

Csipike derűs nyugalma elűzte Tipetupa rettegését. Már nem reszketett, de egy kicsit kíváncsi volt:

- Tényleg meg tudnál védeni? - kérdezte Csipikétől.

- Meg én. Ha jön a medve...

- Mondjuk más. Mert nemcsak Medve van a világon!

- Biza. Kukucsi is eszi a mézes mogyorót, de tőle nem kell félni.

- Én nem őrá gondolok, hanem valami nagy veszedelemre. Mivel védnél meg engem?

- Mivelhogy bátor vagyok - húzta ki magát Csipike, de Tipetupa nem nyugodott meg egészen. Félt. Továbbra is félt. Kitől? Mitől?

Talán a méz bódító, szelíden terjedő illatától. És a netántól. A mivelhogytól. Mindentől.

 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
Boldogság - és nyugalom
  2012-12-07 18:38:19, péntek
 
  XXXVII.
Boldogság - és nyugalom

Szó ami szó - nagy lagzi volt.

Kiváltképpen Vadméhék tettek ki magukért. Annyi lépes és cseppentett mézet szállítottak a lagzira, hogy szegény Bögöly beleragadt. Volt ott minden jó: szamóca, korai málna, tavalyi mogyoró (Mókusék jóvoltából), és annyi édesgyökér, hogy bőven maradt belőle. Mindenki jelen volt, még Szarvasbikáék is felbukkantak a Tisztás szélén, elénekelték, hogy Szeressük egymást gyerekek - és utána össze se verekedtek, de azért megbeszélték, hogy ősszel hol találkoznak e célból. Kecskebéka ugyan nem jelent meg személyesen, de elküldte az unokaöccsét, Kutykuruttyot, aki zöld volt és leveli.

Késő délutánig tartott az eszem-iszom. Utána a vendégek minden jót kívántak a fiatal párnak, és hazamentek. Kukucsi mindenkit elkísért a Tisztás széléig. Vöröshangyáékat egészen a hangyabolyig.

- Nem ártana, ha friss vacsoráról gondoskodnánk - jegyezte meg Csipike, amikor már csak hármasban maradtak. - Mézünk ugyan még akad és édesgyökér is van bőven, de a mézbe jól fogna egy kis friss szamóca!

- Helyes - bólintott Kukucsi -, te csak szedjél szamócát, én addig elmegyek harmatért, mert a táncoló ifjúság mind megitta... - ám egyszerre elhallgatott, Csipike tekintetétől.

- Te csak egyet se harmatozz, Kukucsi. Inkább szedjél szamócát, de ne téveszd össze, ha lehet, a farkascseresznyével!

- Jaj de jó lesz, nagyon szeretem a szamócát - örvendezett Tipetupa. - A lakomán mind felcsipkedték előlem Madárék... - tette hozzá halkan, nehogy a bükkfa ágán üldögélő Madár meghallja.

Kukucsi azonban elgondolkozva nézett a messzeségbe.

- Én azt hiszem, nem szamócát szedek - jegyezte meg halkan.

- Málnát? - kíváncsiskodott Tipetupa.

- Inkább a sátorfámat - felelte Kukucsi. - Nagyon megszoktam én már a legényéletet, meg aztán egy kis húsételre is vágyom, itt pedig nem élnek vele. Meg aztán minek lábatlankodnék itt?

- Itthagysz bennünket, Kukucsi? - kérdezte Tipetupa. - És meg se látogatsz?

- Dehogynem! Elnézek én gyakran, egyet se búsuljatok.

- Hát akkor... minek is maradnál? Én nem tartóztatlak... - nyújtotta a kezét Csipike.

Elkísérte barátját a Tisztás széléig.

- Azt hiszem, Kukucsi most van alkalomadta.

- Tudom, mit akarsz mondani, Csipike. Én is sokat gondolkoztam. Nem értem, hogy van az, hogy mindig szívesen hallgatom, amikor te nagyokat mondasz, valahogy szebb is lesz az élet a te mondásaidtól, de amikor utánozni próbállak - abból az sül ki, hogy hazudós vagyok meg ilyenek. Mert nekem sohasem az a fontos, hogy mi van, hanem, hogy te milyennek mondod. De ha én egyébnek mondok valamit, abból baj lesz... Azt hiszem, jobb ha megmaradok őszintének.

Csipike a messzeségbe nézett.

- Kár, hogy ezt mások nem látják be - mondta.

Megölelték egymást, nem politizáltak tovább.

Csipike visszatért Tipetupához, Kukucsi úgy tett, mintha lehajolt volna. Egyre kevesebb látszott belőle - aztán semmi. Beásta magát a föld alá.

- Vacsoráig pihenhetnénk egyet - ajánlotta Csipike Tipetupának.

- Tudod mit? Vacsoráig inkább nagymosást-takarítást rendezünk! - jelentette ki határozottan, de kedvesen Tipetupa.

- Nem ér rá holnap?

- Nem. Gyere, vigyük le a dunyhát meg ami van a patakhoz, én majd kimosom. Vacsoráig meg is szárad.

- Jó. És én közben elmesélem neked az én nagy titkomat. Feleségem vagy, neked elmondhatom.

- Miféle titkot?

Csipike délcegre húzta ki magát.

- Elmondom neked, kedves Tipetupa, hogy lettünk mindnyájan óriások!

- Aha - bólintott Tipetupa. - Ezt majd elmondod este, vagy akkor, amikor esik az eső. Inkább segíts takarítani.

Csipike nagyot nyelt - és bólintott.

Kihurcolták az odúból a dunyhát, amelyik Csipike meglepetésére nem volt olyan szép fehér, amilyennek odabent látta. Kihordtak, levittek a Patakra minden mosnivalót, köztük Csipike zsebkendőjét is.

- Amíg te mosol, mesélek neked Vaddisznó bácsiékról... - ült le a víz mellett egy kőre Csipike.

- Addig inkább menj vissza, és seperd ki az odút! - utasította Tipetupa férjeurát és parancsolóját.

- Most? Seperjek? - csodálkozott Csipike.

- Persze! És szellőztess! Máskor nem szoktál?

Csipike elgondolkozott. Hiszen igaz. Máskor ő sepert, szellőztetett az odúban, mert Kukucsira nem lehetett számítani.

- De igen - mondta. - Máskor is én szoktam... (De csak akkor, amikor akartam - gondolta sóhajtva).

Elindult visszafelé a kis ösvényen. A Tisztáson mit lát? Apró földhalmocskák emelkedtek kifelé a fűből sorban, az erdőszél felől, egy... kettő... már a harmadik is, éppen pergett lefelé a porhanyó föld. Kukucsi - gondolta, és lábujjhegyen ment a bükkfáig, nehogy a barátjában honvágyat keltsen. Bement az odúba, kitárta az ablakot, majd seprű után nyúlt.

- Egyet se vigyorogj, Réz Úr, ne félj, téged is fényesre sikál Tipetupa!

De Réz Úr csak vigyorgott. És ekkor elsötétült az odú. Madár dugta be a fejét az ablakon.

- Mit csinálsz, Csipike? - kérdezte a boldog vőlegénytől.

- Halkan seprek - sóhajtotta Csipike.

- Így a jó! Így a jó! - ujjongott Madár.

- Gondolod? - kérdezte Csipike.

- Gondolom! Így a jó! Most már nem vagy nyugtalan! - és visszaröppent a faágra.

Csipike elgondolkozott. Lám igaza van Madárnak. Amióta Tipetupát megismerte, de kiváltképpen amióta kimondták a boldogító ezennel-azonnalt, minden nyugtalansága elmúlt. Elégedetten sepert tovább.

Halkan, de nyugodtan.




MENTEGETŐZÉS

Alulírott megígértem, hogy Csipikéről, aki óriás létére boldog lett, több mesét nem mondok. Lám, nem tartottam be az ígéretemet, de azért nem én vagyok a hibás, hanem Csipike. Azzal, hogy megházasodott.

A házasság is boldogság. De a legtöbbször nem unalmas. És ezt a fajta boldogságot irigyelni se szokták nagyon. És mindenki kíváncsi arra, hogyan házasodott - a másik.



CSIPIKE ÉS A GONOSZ OSTOBA

(A végső megpróbáltatás meséje)



XXXVIII.
Mivelhogy

Csipike egy kicsit lefogyott. Ó, nem zörgőcsontú soványra, csak éppen a sörpocakja apadt le - amelyet nem a serital (hiszen őkelme ilyennel nem élt), hanem a kényelmesnek mondható legényélet rakott neki.

Immáron boldog volt. A lagzi, a csodálatos erdei lakodalom óta egyfolytában boldog - hanem a kényelme odalett.

Boldogan porolta minden délelőtt - és cserélte kéthetenként - a mohaszőnyeget, amellyel Tipetupa az Óriásnagy Bükkfa odúját kipadolta. Boldogan hordta reggelenkint és délután a vizet: Tipetupa egyfolytában talált a lakásban valami mosni-mosogatni valót. Igaz, most már nem fordulhatott elő, hogy Csipikének ne legyen tiszta zsebkendője, és ha Katibogár netán odapöttyentett egyet az ingnyakára, az ing máris vándorolt a szennyesbe.

Immár kevesebb idő jutott arra, hogy Nyúlnak és Madárnak mesét mondjon Keserűlapi árnyékában. Kukucsi is ritkábban látogatott el hozzájuk, pedig Tipetupa mindig megkínálta. Igaz, nem mogyoróval, hanem édesgyökérrel - és azt se mondta neki, hogy parancsolj, fáradj be az éléskamrába, nézzél szét.

Csipike még akkor is boldog maradt, amikor Tipetupa megmagyarázta neki, hagyja abba a bőgőórákat Szarvasbikáékkal, és ne akarja őket arra nevelni, hogy ősszel karon fogva sétáljanak, a "szeressük egymást gyerekek" dallamára. Szarvasbikáék ugyanis - magyarázta az okos tündérke - más vallásúak, ők akkor igazán boldogok, ha ősszel egy kicsit verekedhetnek, és a kedvenc daluk az, hogy "bö-hö-hö!"

Így volt ez, amíg...

Egy nyári reggel - alig két héttel a lagzi után - szokása szerint kisütött a nap.

Csipike várt egy kicsit, szikkadjon fel a harmat, hogy elindulhasson a forráshoz vízért. Miközben Tipetupa odabent szellőztetett és felvetette az ágyat, őkelme kiült a küszöbre és figyelte, mi lesz az elébe hajló fűszál végén csillanó harmatcseppel. Két dolog lehetett: rászáll a fűre egy Katibogár és a csepp lepottyan, vagy a szomjasan fénylő nap felhörpinti. És ha így lesz - ő már indulhat nyugodtan a Forráshoz, nem kell attól tartania, hogy nyakig csuromvizes lesz a harmattól. Csupán az árnyékos részeket kell kerülnie, különben Tipetupa az első hápcira ágyba dugja hűlés ellen, és három napig ihatja a hashajtó teát.

Nagyokat huppant odabent a dunna-párna, amint Tipetupa apró kezével jól megcsapkodta. És akkor felhangzott a döngicsélő zúgás. Indultak a méhek.

Ez azt jelenti, hogy szikkad a harmat. Fogyott-fogyott a fűszál végén ragyogó harmatcsepp is. Amikor eltűnt, Csipike rámosolygott a Napra:

- Egészségedre!

Felkapta a vedreit és szaporán elindult a forráshoz. Mire visszacipekedett a hideg, de jóízű forrásvízzel, Tipetupa terített asztallal várta.

Négybe vágott mogyoróbelet reggeliztek, friss mézbe mártva.

- Már itt voltak? - örvendezett Csipike a méznek.

Tipetupa bólintott.

A három iker, Zimi, Zumi és Csergeberge hozta a mézet, mint minden reggel, ha nem esett az eső. Esős időben ugyanis a vadméhek nem szállnak.

- Ez a legfinomabb étel a világon! - falta a mézes mogyorót Csipike. Vesztére. Tipetupának ugyanis új ötlete támadt.

- Akkor télire is elteszünk.

- Mit ugyan biza? - nézett csodálkozva Csipike.

- Mézet. Mézes mogyorót. Mézes mogyoróbefőttet. Fenyőkéregből hordót készítesz. Mókusék hozzák majd a mogyorót, a méhek a mézet. Máris hozzáfoghatnál!

- De hogyan... de mivel készítenék én hordót? - tárta szét a kezét Csipike.

- Mivelhogy szükséges! - jelentette ki Tipetupa és ő is bekapott egy darabka mézbe mártott mogyoróbelet.

Csipike szomorúan gondolt arra, szegény Csigabiga hiába várja majd, hogy átnézze házépítő tervét. Szomorú volt - de boldog.
 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
A csábász
  2012-12-07 18:37:06, péntek
 
  XXXV.
A csábász

Kukucsi mélyen bent járt az álmok országában, ahol - úgy látszik - trombitásként szolgálta a köz javát, mert igen horkolt. Olyan erősen, hogy Csipike még a kint pörlekedő Szél hangját se hallhatta tisztán, pedig mintha valamivel hangosabban fújt volna, mint máskor szokott.

Biztosan örömében hányja-veti magát a Szél - gondolta Csipike. Időközben mintha Tipetupa hangját is hallotta volna, de valahányszor jobban odafigyelt, Kukucsi belehorkolt a szélzúgásba.

Valahányszor tapasztalnia kellett, hogy semmi sem tart örökké, Csipike mindig elégedett volt. Csak most fogta el az aggodalom, amikor Szél elvonult. Odakint elcsendesedett a világ, az ide-oda ringatott ágak és az össze-vissza libegtetett levelek békésen pihentek.

Előbb-utóbb Kukucsi is abbahagyja a horkolást - gondolta szomorúan Csipike. Azért volt szomorú, mert ha Kukucsi már nem horkol, akkor csend lesz, és a csend fájni fog. Legalább Madár zendítene rá, amire nem sok remény volt, mert a reggeli dal ideje lejárt, és ki tudja, merrefelé repdes azóta az énekes.

Madár éppen nem repdesett. Derűsen szemlélte az Óriásnagy Bükkfa ágáról a Tisztást. Nem a csendért volt derűs, hisz megszűnt a Szél zúgása - a Kukucsi megbízható horkolása nem hallatszott fel hozzá -, és nem is a Csipike bánatának örvendezett, hisz sohasem volt kárörvendő. Attól volt derűs, amit látott. Csakhogy azt, ami a Madár szeme előtt történt, Csipike nem láthatta, mert odabent kuporgott az odújában, egy fél mogyoróhéjon. Ment volna is ki a Tisztásra, meg nem is. Vágyott arra, hogy körülnézzen, hogy megsimogassa Légyölő Galóca kalapját, amelyre Tipetupa leszállt, de félt is a reá váró látványtól. Félt attól, hogy Tipetupa hűlt helyét kell szemlélnie, mert a Szél biztosan nem egyedül vonult el, átfogta a kicsi tündér karcsú derekát, belekapaszkodott az ernyőjébe, és... huss!

Akkorát sóhajtott, hogy Kukucsi majdnem felébredt tőle. Réz Úrra pillantott.

- Magunkra maradtunk, Réz Úr - szólalt meg halkan, hogy ne zavarja az alvó Kukucsit. - Itthagyott bennünket.

Réz Úr - szokása szerint - nem válaszolt. Csipike azonban úgy vélte, hogy ő is bánkódik.

- Látom, némán szenvedsz - mondta -, pedig tőled el se búcsúzott! - és a búcsúra gondolva akkorát, de akkorát sóhajtott, hogy ettől már tényleg felébredt Kukucsi.

- Hát te mit csinálsz itt? - nézett nagyot, mert Csipike napközben nem szokott a lakásán kuksolni, kivált nyáridőben, amikor nem esik az eső.

- Ülök - válaszolta Csipike tömören.

- Hát a másik hol van?

- Miféle másik? Mi az, hogy másik? - nézett rá megbotránkozva Csipike.

- Az a kis Hogyismondják Libeluba.

- Az nem Libeluba, hanem Tipetupa. És elment. Itthagyott bennünket...

Az álmos Kukucsi egyszerre úgy felfrissült, mintha hideg vízzel öntötték volna le.

- Elment?! Sose hittem volna! Hogyan?

- Úgy, ahogy jött. Megérkezett az a... tudod te. A vőlegénye. Tipetupa magasra tartotta az ernyőjét, és - huss! Elszálltak együtt oda, ahonnét...

Kukucsi gyanakodva hallgatta barátját.

- És te integettél neki?

- Integettem volna, de... (Csipike csak ekkor jött rá, mennyire udvariatlan volt, amikor nem integetett a távozónak).

- Biztos nem volt tiszta zsebkendőd.

- Nem azért. A kalapommal is integethettem volna, de nem volt kinek.

- Olyan gyorsan elvitte őt az őszi szél?

- Nem is az őszi, hanem a nyári. És nem tudom, milyen gyorsan vitte őt el.

- Hát nem láttad?

- Nem én. Nem akartam látni, amint a Szél megöleli és felkapja. Elbúcsúztunk, nagyon szépen elbúcsúztunk, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy itt vagyok. Hallottam a Szél zúgását, aztán csend lett. Kinek intettem volna? Neked?

- Nekem akár most is integethetsz, de én azért körülnézek.

Csodának csodája, nem az éléskamrába ment körülnézni. Kilépett az odúból, de nyomban vissza is tért.

- Mi az, már körülnéztél? - csodálkozott Csipike.

- Nem néztem, csak pillantottam. Veheted elő a zsebkendődet, vagy integethetsz a kalapoddal.

- Neked?

- Tipetupának. Odakint üldögél a Tisztáson. De azért légy óvatos: összetörte az ernyőjét, nehogy hozzád vágja!

Csipike felpattant, és kiszaladt a Tisztásra. A pipacsmellényes tündérke ott ült, ahol hagyta.

- Tipetupaaa! - kiáltotta. - Várj, mert jövök!

Egy iramodással hozzá szaladt.

- Nem mentél el?! - ujjongott Csipike. - Velünk maradtál?

De Tipetupa hátat fordított neki.

Kukucsi érdeklődve közeledett.

- Reám haragszol? - kérdezte Csipike ijedten, de Tipetupa nem válaszolt. - igazán reám haragszol? - kérdezte ismét, de Tipetupa helyett Kukucsi adta meg a nyugtalanító feleletet:

- Persze, hogy rád. Nem látod? - most már ő lépett Tipetupához. - Mi történt, hogyúgymondjam, kedves Tipetupa? Nekem igazán megmondhatod. Ismersz.

- Neked meg is mondom - csilingelte sírósra álló hangon Tipetupa. - Mert te kedves vagy hozzám és jó, nem úgy mint... mások!

Csipikét a guta környékezte. Kukucsi a kedves, a jó... meg kell bolondulni!

- Ez nálam ugye megvan, hogyúgymondjam - pillantott sandán Csipikére Kukucsi. - Mondd hát, mi történt?

- Elhagytak! - mondta Tipetupa, és kis szája lefelé görbült.

- Az a... hámos? - kérdezte felháborodottan Kukucsi.

- Miféle hámos? - nézett rá értetlenül Tipetupa.

- Hát Szél... a vőlegényed!

- Csak volt - emelte fel a fejét büszkén Tipetupa. - Kiadtam az útját.

Kukucsi pislogott.

- Én már hozzád is buta vagyok, kedves Tipetupa. Az imént még azt mondtad, hogy elhagyott.

- Nem ő! - toppantott mérgesen Tipetupa. - Más! Idejött, hogy elbúcsúzzunk, és akkor én elbúcsúztam, és olyan jól esett a búcsú, és vártam, hogy ő is búcsúzzék el, gondoltam, mind csak búcsúzni fogunk, de ő faképnél hagyott. És én sírtam, és akkor jött a Szél, én pedig megmondtam neki, hogy felőlem akár jöhet is, mehet is, mert nem tud búcsúzni, és akkor összetörtem az ernyőmet, ő pedig elment.

- Hallod ezt?! - nézett szemrehányóan Kukucsi a boldogan szégyenkező Csipikére, majd tőle szokatlanul erélyes hangon hozzátette: - Elválasztottad a vőlegényétől, te csábász! Most már tudom, mi a kötelességed!

- Így a jó! így a jó! - helyeselt neki Madár az Óriásnagy Bükkfa ágáról.



XXXVI.
Győzött a szív

Csipike úgy érezte, ahhoz, ami a történtek után az ő kötelessége, nagyjából fölösleges a Kukucsi jelenléte.

- Kukucsi, légy szíves, gondoskodj friss harmatról! Ott a veder né... Keserűlapi mellett.

- Nem hoztam ma reggel egy egész vederrel?! - próbált tiltakozni Kukucsi

- Hozni hoztál, de a veder bánatomban felborult, és kiömlött a harmat... Menj már, jó?

- Eridj csak, Kukucsi, nem félek én tőle! - bíztatta Tipetupa is, mire Kukucsi kénytelen-kelletlen mégis elindult.

- Hásze épp az a baj, hogy nem félsz - dörmögte magában, majd jó hangosan visszaszólt - Jövök mindjárt!

Valóban sietett. Ez a két boldogtalan még elront valamit.

- Kedves Tipetupa - szólalt meg Csipike halkan, de ünnepélyesen -, ha akarod, ezentúl mindig lesz nyárivized.

- Hiszi a piszi - durcáskodott Tipetupa. - A nyáriforrás vize hideg. Nekem nyárivíz kell. Igazi.

- Máris hozom! - Csipike hanyatt-homlok rohanni kezdett az odú felé, ahonnan, két fenyőkéreg-vödröt vett elő és usgyé, a Forrás irányában! Tudta ő már, hogy mit kell tennie. A forrásvizet szépen kiteszi a napra, és nyárivíz lesz belőle. Majd vályút is készít fenyőkéregből, azt úgy telehordja, hogy télire is legyen Tipetupának nyárivize.

Tipetupa lopva pillantott utána. És mosolygott. Nem lehet tudni, miért mosolygott, de jól állt neki, olyan szép lett tőle, hogy Madár örömében új énekbe fogott az ágon.

A Forrásnál mit lát?

Kukucsi éppen meríti belé - a harmatosvödröt!

- Szóval innen a híres mogyoróharmat?! - tette a kezét csípőre Csipike. - Te csaló!

Kukucsi riadtan pillantott fel.

- Pssszt! Csendben... - intette közelebb Csipikét. - Ne szólj senkinek, de így sokkal gyorsabban megtelik a vödör, és láthattad, Tipetupa is szereti... Jobb ha tőlem tudod meg: hasznát veheted, mert nehéz idők előtt állsz... de hallgass felőle, hallod?

- Alkalomadtán még beszélünk erről - nézett rá megsemmisítő pillantással Csipike. Többet mondani most nem volt ideje. Gyorsan megtöltötte a vödreit, és szaporázott vissza Tipetupához.

- Mogyoróharmat... majd adok én neked! - motyogta magában. Elhelyezte a teli vödröket a Tisztáson, mégpedig úgy, hogy jól érje a nap.

- Ez az a híres nyárivíz? - kérdezte kényeskedve Tipetupa.

- Még nem, de nemsokára az lesz... ha felmelegszik. Én gyűjtök majd belőle sokat... télire is elteszünk. - Mély lélegzetet vett és kihúzta magát - Az én feleségemnek mindene meglesz!

- Feleségednek? - húzta fel a jobb szemöldökét Tipetupa, miközben megint olyan szépen mosolygott, hogy Csipike alig tudta folytatni a mondókáját.

- Igen, mert én téged ezennel...

Tipetupának elfogyott a türelme. Nem várta ki a végét.

- Ha te engem ezennel, én is téged azonnal! - megölelte Csipikét, és olyan szépen kezdtek búcsúzkodni, hogy Madár örömkönnyeket hullatott a faágon.

Kukucsi már kéz a kézben találta őket. Nagyot sóhajtva tette le a vödröt. Hátha Csipike nem árulta el a mogyoróharmat titkát?

- Nnna, végre. Már attól féltem, megint összevesztek.

- Mi? - csodálkozott rá ártatlanul Tipetupa. - Hát veszekedtünk mi valaha, Csipike?

- Nem, dehogyis! Mi aztán soha!

- Így a jó! Így a jó! - jött meg ismét Madár hangja.

- Madárka! - szólította ünnepélyesen Csipike. - Kérlek, értesíts mindenkit! Nemsokára kezdődik a lagzi! Hencidától Boncidáig folyik a méz! Mindenki itt legyen! Megnősültem!! Ármány fölött - győzött a szív!

- De szépen mondod - dicsérte önkéntelenül Kukucsi. Tipetupa pedig boldogan tapsolt hozzá.
 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
A vőlegény
  2012-12-07 18:35:47, péntek
 
  XXXIII.
A vőlegény

Tipetupa dideregve, de jókedvűen tért vissza a Forrástól.

- Hallod-e Kukucsi - mondta. - A forrás lehet, hogy nyári, de nyárivíz nincs benne, inkább téli. Ha nem szaladtam volna a forrástól idáig, most mind mondhatnám, hogy hápci!

- Valami baj van, Kukucsi - csóválta a fejét rosszallón Csipike. - Úgy látszik, hiába mondtad nyárinak a vizet, ha nem az. Te is gondolkodhatnál egy kicsit...

Kukucsi már éppen válaszolni akart, de Tipetupát nem érdekelte a vitájuk.

- Mondjátok, nem keresett senki?

Csipike legyűrte Kukucsi iránti neheztelését.

- Nem tapasztaltam - felelte.

- Még nem, de mindjárt fog - licitált rá ismét Kukucsi. - Már látom a fülét.

- A fülét? - nézett nagyot Tipetupa, és ágaskodni kezdett arra, amerre Kukucsi nézett, de nem látott semmit.

- Biztosan Nyúl jön - mondta Csipike -, és hoz a reggelihez egy kis sárgarépát.

- Igazán? - örvendezett Tipetupa. - Ez nagyon kedves, de én nem őrá céloztam.

- Azt nagyon jól tetted - jegyezte meg Kukucsi -, mert ez a Nyúl olyan, hogy nem szereti, ha őreá céloznak. Rögtön elszalad.

Csipike azonban végére akart járni a dolognak.

- Akkor kire céloztál, Tipetupa? Kinek kellett volna keresnie?

Tipetupa egy kicsit elpirult.

- Gondoltam, eljön értem... Hogy hazavigyen, a hegyen túlra. Ő.

- Az az... izé? - kérdezte Kukucsi. - Aki ittfelejtett?

- A kedves vőlegényed? - helyesbítette Csipike.

- Igen - pislogott szemérmesen Tipetupa. - A vőlegényem. Gondoltam, mindent megbánt azóta és most bocsánatot kér tőlem. És én megbocsátottam volna neki, mert ilyen helyes népek közé hozott. Bizonyosan ismer benneteket.

- Még nem volt szerencsénk... - jegyezte meg Csipike, és valahogy nem is bánta, amiért nem volt szerencséje a Tipetipa vőlegényéhez.

- ...és reméljük, nem is lesz - toldotta meg Csipike gondolatát Kukucsi, amiért most az egyszer Csipike csak úgy tett, mintha haragudnék: nyúlt is, hogy megcibálja Kukucsi bundáját, de inkább megsimogatta.

- Ó, pedig bizonyára ti is megszeretnétek - áradozott Tipetupa. - Olyan kedves...

- Gondolom - mondta Kukucsi -, de nem hiszem, hogy olyan kedves lenne, mint Nyúl, aki már meg is érkezett a sárgarépával. Jó hogy jöttél, már éppen reggelizni készültünk.

- Nahát, milyen nagy vagy! Még Kukucsinál is nagyobb! - csapta össze apró tenyerét Tipetupa.

- A nagyság még nem minden - magyarázta Csipike. - És ha tudni akarod, Tipetupa, te is nagy vagy, és itt minden és mindenki óriásnagy.

- Én?! - álmélkodott Tipetupa. - Hogy én nagy lennék? De hiszen én nem is akarok nagy lenni! Én így szeretem!

- Így szereti, hát így szereti - mondta Kukucsi egy kicsit ingerülten. - Mert érdekes vagy te, Csipike! Ha én azt mondom, hogy nyári, az füllentés, de ha te azt, hogy óriás, akkor az úgy van?

- Igenis, úgy van - állította méltóságteljesen Csipike, de nehogy elárulja a titkát, még hozzátette: - Ha te azt mondtad, hogy nyári, akkor Tipetupa meghűl, de ha én azt, hogy óriás, abból senkinek nem lesz baja...

- Nem biza... nem ám... - motyogta Nyúl. Kukucsi nem vitatkozott tovább. Éhes volt.

- Ki hiányzik? - nézett körük Csipike, és mert abban a pillanatban Madár is közéjük röppent, nyomban megadta a választ. - Senki!

Reggelihez ültek. Nyúl és Kukucsi a sárgarépát fogyasztotta. Csipike és Tipetupa mézes szamócát reggelizett. Már a végénél tartottak, amikor csörtetés hallatszott a bokrok felől.

- Jaj! - riadt meg Tipetupa -, most mi lesz?

- Most édesgyökér lesz - mondta nyugodtan Kukucsi, és Tipetupa nagy csodálkozására Csipike sem ijedt meg, inkább barátságosan intett az érkező hatalmas nagy Valaminek, amely akkora volt, hogy akár el is taposhatta, vagy bekaphatta volna Tipetupát és Csipikét egy falásra.

- Majdnem lekéstél, Vadmalac! - üdvözölte Csipike a jókora vadsüldőt. - Éppen vendégünk van!

- Sajnálom, Csipike, bruhh... - köszönt Vadmalac, és letette a frissen kitúrt édesgyökeret, majd meghajolt Tipetupa felé: - Keszcsókolom. Jó étvágyat.

- Köszönjük, kedves Vadmalac - mosolygott megilletődötten Tipetupa. Már nem félt olyan nagyon a behemót szörnyetegtől.

- Köszönjük, köszönjük! - énekelte Madár, és rászállt Vadmalac hátára. - Lesz ma is? Lesz ma is?

- Hásze azért jöttem, bruhh... Kész vagy, Nyúl?

- Mi-mindjárt - felelte Nyúl. - Csa-csak még ezt a falat édesgyökeret...

- Mi lesz? Igazán mi lesz, na?! - kíváncsiskodott Tipetupa.

- Versenyfutás - magyarázta meg neki tömören Csipike. Madár már fel is röppent az ágra, hogy indítsa a versenyzőket. Megvárta, amíg Nyúl lenyeli az utolsó falatot, majd felemelte a jobb szárnyát:

- Egy... kettő... hááá-pci!

Nyúl és Vadmalac nekiiramodott.

- Ezeket se látjuk délig - intett nekik búcsút Kukucsi. Tipetupa azonban elégedetlenkedett.

- Innen lentről semmit se látok!

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik - kedveskedett Kukucsi, amennyire tehette, úgyhogy Csipikének ismét enyhítenie kellett:

- Én se látom, ne búsulj, délben úgyis megtudjuk az eredményt. Inkább mesélj nekünk a vőlegényedről! - nem mintha kíváncsi lett volna reá, csak már végre tudni szerette volna, hogy kicsoda, hiszen Tipetupa itt, a szemük előtt veszett össze vele, mégsem látták.

- Ha akarjátok, mesélhetek...

- Akarja a... - dünnyögte Kukucsi és azzal egy ültőhelyében el is szundított.

- Nézd, Csipike, ez már alszik! - sértődött meg Tipetupa.

- Ez nála minden étkezés után megvan - mondta Csipike. - Te azért csak mesélj, mert én figyelek.

- Hát az én vőlegényem... - nagyon kedves... és könnyed, mint egy pillangó, és erős. Fogom a pitypangernyőmet, akkor ő átkapja a derekamat és repít a magasba... Csodálatos.

Az hogy pillangó is, meg erős is, egy kicsit sok volt Csipikének.

- De hát kicsoda a vőlegényed?

Tipetupa meglepetten nézett rá.

- Hát nem tudod? Ki más lenne: a Szél!

Erre Kukucsi felriadt.

- Szél? - kérdezte. - Az a te vőlegényed?

- Igen - bólintott Tipetupa. - Mi van ezen csodálkoznivaló?

Csipike nagyot csuklott. Kukucsi feltápászkodott, és bement a Csipike odújába. Ott legalább nyugodtan szundíthat, nem beszélnek ilyeneket.

- Ez még Csipikénél is kótyonfittyebb! - motyogta magában. - Zsák a foltját - tette még hozzá, de nem lehet tudni, hogy mire gondolt.



XXXIV.
A búcsú

- Csodállak téged, Csipike - szólalt meg egy idő után Tipetupa. - Csodállak a bátorságodért.

- Nem mondom - húzta ki magát Csipike egy kicsit -, éppenséggel nem ijedek meg az árnyékomtól, de nincs rajtam semmi csodálnivaló.

- Már hogyne lenne! Ilyen hatalmas nagy állatokkal barátkozol, mint Nyúl, meg a rettentő Vaddisznó! És hogy megszelídültek!

- Nyúlnál nem a szelídség a gond, hanem az, hogy ne meneküljön el hatra-vakra. A másik pedig nem is vaddisznó, csupán Vadmalac, csak egy kicsit megnőtt a télen.

- De mekkorára! Tudd meg, én Kukucsitól is félnék, ha te nem lennél itt!

- Tőle lehet is - gondolkozott el Csipike a hallottakon -, mert néha olyanokat mond, hogy fára kell mászni...

- De azért kedves. Mindnyájan kedvesek vagytok. Mindig szeretettel őrizlek meg az emlékezetemben. Kiváltképpen téged, Csipike.

Csipikének elmelegedett a füle. Mindig sejtette, hogy lesznek, akik szépen beszélnek róla, ha ő már... hohó!

- Köszönöm, de még élek - nyögte ki attól való félelmében, hogy ez a csengettyűhangú tündérke itt helyben el is siratja.

- Tévedés - riadt meg Tipetupa -, én arra értettem, hogy mindjárt itt lesz ő, hamarosan, érzem az arcomon a leheletét, és hazarepít. Köszönöm szépen a vendéglátást. Megyek, keresek egy ernyőt...

Az ám, de a gyermekláncfű még alig nyílt a Tisztáson. Csipike tudott ugyan egy helyet a Tisztás déli csücskén, ahol esetleg... De valahogy nem volt kedve ahhoz, hogy utánanézzen. Olyan szívesen elhallgatná még néhány napig Tipetupa csengő hangocskáját! Kár annyira sietni azzal a hazamenetellel. Gyanakodva figyelte a Szelet, de csak alig-alig érezhető kishúga, Szellőcske libbentette meg a fák leveleit.

- Eridj, Szellőcske - suttogta elfordulva, hogy Tipetupa ne hallja - mondd meg a bátyádnak, ha másfelé van dolga, intézze nyugodtan. Itt majd vigyázunk a menyasszonyára. Hallod, Szellőcske? Megmondod?

Szellőcske helyett egy margarétavirág bólintott Csipikének.

- Csipike! Jaj, hol vagy, Csipike?! - Tipetupa hangja mintha riadtan csengett volna. Csipike gyorsan feléje szaladt.

- Csak nem Szarvasbogárral találkoztál? - hadarta egy szuszra. - Vigyázz, mert jóindulatú, de egy kicsit bárdolatlan. Túlságosan is erős a kézszorítása!

- Dehogy bogár, dehogy Szarvasbogár! - siránkozott Tipetupa. - Nem találok ernyőt! Jaj, nincs ernyőm... És akkor Szél nem kaphatja át a derekamat, nem tud felemelni, és megharagszik, döntögetni kezdi a fákat, mert jön Orkán bácsi és segít neki...

- Melyik Orkán bácsi? A kabát? - furcsállotta Csipike.

- Dehogyis! A vihar! Jaj de szerencsétlen vagyok!

Tipetupa sírt, mint a záporeső.

Csipike megsajnálta.

- Egyet se sírj, Tipetupa. Én ugyan nem félek se a vőlegényedtől, se attól a kabátnevű vihartól, de azért... egy életem, egy halálom, hozok neked ernyőt! Várj meg itt.

Tipetupa könnyei nyomban elapadtak.

- Hogy te milyen jó vagy, Csipike! Mindjárt megpuszillak!

Csipike hanyatt-homlok elmenekült.

A Tisztás déli csücskéig meg sem állt. Jól sejtette: hamarosan talált egy szépségesen fehérlő, gyönyörű ernyőcskékkel teli pitypangot. Leszedett néhányat, és visszaszaladt velük Tipetupához.

- I... itt vannak - lihegte. - Ugye nem sírsz? - közben arra gondolt, mi lesz, ha Tipetupa örömében megpuszilja, és behunyta a szemét. Ám Tipetupa az ernyőkkel volt elfoglalva, sorra próbálgatta, melyik csinosabb? Végre sikerült egyet kiválasztania: a többit szélnek eresztette, azaz Szellőcskére bízta.

- Mindjárt így szállok én is - nézett az elbillegő ernyők után.

- Hát akkor... légy boldog, Tipetupa.

- Köszönöm, Csipike. De még boldogabb lennék, ha te is jönnél. Sajnálnám, ha többé nem látnálak. Tudod, te olyan... más vagy.

- Mennék? Veled?! - derült fel a Csipike arca.

- Persze! Együtt repülnénk! És olyan jó lenne! Tudod, arra mifelénk minden olyan szép... nyárivízben mosakszunk, és hamarább érik a szamóca, mert déli oldalon van, igen...

- A szamóca hamarabb? - álmélkodott Csipike.

- És a málna is! Na, jössz?

Csipike körülnézett. Menjen? Ne menjen?

- Arra nálatok... van ilyen? - mutatott körbe.

- De mennyire! Szép nagy fák vannak és gyönyörű pillangók!

- Bükkfa is van?

- Sok!

- És fenyő?

- Az is!

- Korhadozóbelű?

- Dehogy! Fiatal, egészséges fenyőfák! - dicsekedett Tipetupa.

- Akkor miben laknak a Vadméhek?

- Nem is tudom... azt hiszem, nincsenek.

Csipike elgondolkozott. Ha nincsenek Vadméhek, akkor ő kiket indítson munkára reggelenként azzal, hogy jó reggelt atyafiak? Aztán meg... hogyan is utaznának együtt olyan messzire?

- Kettőnket nem bírna meg az ernyő - nézte meg alaposabban Csipike a Tipetupa repülőszerszámát. - Meg aztán... mit csinálnék én ottan? Mi lenne Madárból, Nyúlból és ebből a boldogtalan álomszuszékból nélkülem? Ha itthagynám, vajon nem térne-e le Vadmalac a becsület és tisztaság útjáról éppen most, süldőkorában? Szükség van itt rám, Tipetupa. Nem mehetek.

- Nagy kár. Pedig a vőlegényem szívesen elhozna téged is!

Ezt kár volt mondani. Csipikének végképp megkeményedett a szíve.

- Engem csak egyet se hordozzon a te vőlegényed!

- Haragszol rá? - nézett Csipikére bánatosan a tündérke.

Csipike vállat vont.

- Nem is haragszom. De inkább búcsúzzunk, mert a búcsú érzékeny, és essünk túl rajta, mielőtt a vőlegényed megérkezik.

- Hát minden jót, Csipike!

Tipetupa hozzá lépett. Lábujjhegyre állt, átölelte a Csipike nyakát és egy hosszat, hatalmasat, cuppantott az arcára. Szegény Csipikét annyira meglepte a búcsú (ilyen érzékenyen még senkitől se búcsúzott,) hogy azt hitte, ő utazik.

- Akkor én megyek - mondta.

Elindult az Óriásnagy Bükkfa felé, de se nem látott, se nem hallott, fel is rúgta a harmattal teli fenyőkéregvödröt. Úgy lépett be az odújába, hogy vissza se nézett.

Kukucsi jóízű horkolása térítette magához valamennyire.

Érezte, elszorul a torka. Nem Tipetupa miatt. Dehogyis. Csak.

- Fel a fejjel, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer! - bátorította magát, és ez olyan jól sikerült, hogy a könnycsepp se pottyant ki a szeméből. Ott maradt a szeme sarkában.

Odakint felzúgott a Szél.

 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
Tipetupa
  2012-12-07 18:34:24, péntek
 
  XXXI.
Tipetupa

Csipike a Tisztás széléhez ért. Megállt, hogy kifújja magát.

Kukucsi utolérte.

- Ne haragudj, Csipike. Inkább nem vagy kótyonfitty. És az sem igaz, hogy holott. Itt a kezem, nem disznóláb, na.

Csipike figyelmesen végigmérte Kukucsit. Vajon komolyan beszél? Úgy látszott - igen.

- Jó na. Különben se való nekem a harag. Tönkretesz egészségileg. De vajon minek örül annyira Madár?

Kukucsi elgondolkozva nézte az Óriásnagy Bükkfa ágán ujjongó Madarat, de ő se volt okosabb.

- Ezeknél sohase lehet tudni - mondta zavartan.

Ám Csipike felkiáltott:

- Oda nézz!

Mintha csupa fehér ejtőernyőt sodort volna a Tisztás felé a szél. A gyermekláncfű fehér ejtőernyős termései, a pitypang magjai szálltak feléjük, ereszkedtek a Tisztásra.

- Látom - mondta Kukucsi. Egy kicsit ő is örült a szélhordta ajándéknak: Csipike ilyenkor ki szokta választani a legnagyobbakat, és minekutána leszedi, elülteti a magjukat, az ernyőket - kettőt-hármat - összefogva ugrógyakorlatokat végez. Legalább elszórakozik velük, nem izeg-mozog és nem is sóhajtozik a fülembe - gondolta Kukucsi. Nézegette hát az alászálló ernyőcskéket - ám egyszer csak ismeretlen, igen kellemes vékony hangocska ütötte meg a fülét:

- Még... na igazán, még!

Meglepetten nézett körül.

Csipike ide-oda pislogott.

- Te is hallottad, Kukucsi? Nem képzelődöm?

- Biztos, hogy képzelődöl, mert mindig szoktál, de most az egyszer én is hallottam.

Sehol senki.

- Ha nem viszel tovább, akkor röpíts haza... ne tégy le! Megharagszom!

Fentről jött a hangocska.

Felpillantottak.

Odafent, majdnem a fejük fölött, egy ernyőcskén csüngve kalimpáló Valami ereszkedett alá. Kék is volt, meg piros is, és kiabált.

- Ha leteszel, örök harag!

Ám az ernyőcske ereszkedett-ereszkedett, és pontosan az Óriásnagy Bükkfa mellett vöröslő, szépséges Légyölő Galócára szállt.

- Jujj, de megütöttem magam! - hallotta a két jóbarát, ám a következő pillanatban az ernyőcske libegve felröppent: már nem volt rajta a rúgkapáló kék meg piros valami.

Csipike és Kukucsi a Légyölő Galóca felé szaladt. Meglepetten torpantak meg.

Formás kisleányka ült a Légyölő Galócán. Akkorka volt, mint Csipike, talán valamivel kisebb, és sokkal karcsúbb. Kék szoknyája harangvirágból készült, piros mellénykéjét a pipacs szirmából szabták. Még mindig pörölt valakivel.

- Többé ne is lássalak! Nem szeretlek azért se! - panaszolta, és az arcát apró kezébe temetve, zokogni kezdett.

Csipike megbűvölten nézte.

Kukucsi álmélkodva pislogott. Végül ő szólalt meg:

- Vajon miért sír?

Csipike kérdéssel felelt:

- És kire haragszik?

Kukucsi legyintett:

- Biztosan reám.

- Terád? Hát ismered?! - álmélkodott Csipike.

- Nem én. Sose láttam. De már megszoktam, hogy itt én legyek a hibás. Baj, ha eszem, és néha az is baj, ha alszom. Baj, ha beszélek, és csak az nem baj, ha hallgatok, de azt nem állom meg. Nyúltól nem kellett talán bocsánatot kérnem, amiért teli volt bolhával?! Meglátod, ez a fityfirittyecske is engem szid meg azért, mert ráült a bolondgombára.

- Az nem bolondgomba, hanem Légyölő Galóca. És kizárólag fogyasztásra alkalmatlan, ülésre kiválóan megfelel - kerekedett felül Csipikében a nevelői hajlandóság.

A gombán sírdogáló apró leányka meghallotta a beszélgetést. Kipislogott ujjai közül.

Egyszeriben elszállt a búbánata.

- Nahát! - kiáltotta. - Azt hittem, egyedül vagyok! Már majdnem elbúsultam magam.

- Még szerencse, hogy nem tetszett hozzáfogni - szólalt meg Kukucsi tőle szokatlanul udvariasan, ami magát Csipikét is meglepte. Talán annak örült, hogy nem vált be a jóslata: nem őreá haragszik a szélhozta kis tündér. - Ennek örömére... - azt akarta mondani, hogy a szerencsés találkozásra faljanak valamit együttesen, de Csipike megrángatta a bundáját, hogy hallgasson.

- Hogy úgy mondjam - szólalt meg Csipike választékosan, ami által nyomban sikerült túlszárnyalnia Kukucsit -, bemutatkoznánk. Én Csipike vagyok, itt lakom az Óriásnagy Bükkfában, ez pedig itt, hogy úgy mondjam, Kukucsi, aki szintén.

- Én pedig Tipetupa vagyok, és a vőlegényem hozott ide - mondta a virágruhás vendég -, de összevesztünk, és letett. Legyünk jóbarátok. Szia, Csipike, szia, Kukucsi.

- Szervusz, keszcsókolom - hajtotta meg magát Csipike gavallérosan. Kukucsi nem akart lemaradni. Meghajolt.

- Hogyúgymondjam - dörmögte, mert úgy érezte, ez a legelőkelőbb kifejezés, amit Csipikétől hallott, majd nem tudva erőt venni kiváncsiságán, megkérdezte:

- Az imént a kedves vőlegényeddel tetszettél eszmecserélni?

- Vele. Megmondtam neki, hogy haragszom rá.

Csipike rosszalló tekintettel csóválta a fejét. Miért feszegeti Kukucsi a kedves égből pottyant vendég magánügyeit? Kukucsi azonban félreértette a pillantást. Azt hitte, nem sikerült eléggé finoman fogalmaznia. Igyekezett kiköszörülni a csorbát:

- És... hogyúgymondjam... hol tartózkodik a kedves illető? Mivelhogy mi nem láttuk, ugyi...

- Biztosan nem néztünk oda, hagyd már abba, Kukucsi - támadt fel Csipikében a jóérzés és a tapintat. Erre a Tipetupa csengőn, jókedvűen felkacagott. Olyan kedves volt a nevetése, hogy a közelben szálló Vadméhek egy pillanatra abbahagyták a zümmögést és Kukucsiból önkéntelenül felszakadt a sóhaj:

- Még tessék... egy kicsit.

- Mit mondasz Kukucsi?

- Kukucsi azt szeretné, és bevallom, én is örülnék, ha még egy kicsit kacagnál nekünk! Olyan szépen tudsz kacagni!

Tipetupa erre nemcsak kacagott, de tapsolt is örömében.

- Hogy ti milyen kedvesek vagytok! No egykettő, fiúk, segítsetek leszállni erről a szép gombáról, mert megszomjaztam. Van egy kis harmat a háznál?

- Hogyne, azonnal kerítek, semmi az egész - készségeskedett Csipike, majd Kukucsival lesegítette Tipetupát a gombáról.

- Parancsolj kérlek, foglalj helyet itt, a mohán, azonnal jövök... - és elindult a bokrok alá harmatot szedni. Kukucsi leült Tipetupa mellé. A pici tündér csak most látta, milyen hatalmas termetű újdonsült, nagyobbik barátja. Ám Kukucsi félreértette Tipetupa pillantását:

- Egyet se félj, hogyúgymondjam.... nincs bolhám.



XXXII.
Mogyoróharmat

Mivel délután már későre járt az idő, a vendég nem vágott neki a hazaútnak, különben sem érett még be a Tisztáson a Pitypang és Tipetupa nem szeretett gyalogolni. Elfogadta Csipike meghívását, beköltözött az odújába, a házigazda pedig Kukucsival kint aludt a Nagy Keserűlapi alatt.

Csipike már pitymallatkor felébredt.

- Ébredj, Kukucsi - biztatta a barátját -, mert ma kivételesen sok dolgunk van!

- Neked mindig kivételesen... - méltatlankodott Kukucsi.

- Vendégünk van! - figyelmeztette Csipike.

- Az lehetséges, de én is vendég vagyok, és vendégeskedni akarok! - jelentette ki Kukucsi határozottan.

- Hát ilyen barátom vagy? Nem akarsz segíteni egy kicsit?

- Egy kicsit igen, de sokat nem.

- Akkor légy szíves, gondoskodj egész napra való harmatról, mert ilyen jókor reggeliben könnyebb összegyűjteni akár egy egész napra valót, hallod? Tegnap délután alig tudtam a bokrok alól egy szirompohárra valót összeszedni. Akár egy vederrevalót is gyűjthetsz, hadd legyen, ha megszomjazik Tipetupa. Én addig gondoskodom friss szamócáról és Vadméhéktől hozok egy kis cseppentett mézet... Kelj fel, hallod?

Kukucsi látta, hogy nincs menekvés. Többet ésszel, mint erővel - gondolta. Felült.

- Hallom. Bízd rám a harmatot - és úgy tett, mint aki serényen felkel, ám mihelyt Csipike kilépett Keserűlapi alól, gyorsan visszafeküdt. - Harmatot... - motyogta. - Majd bolond leszek!

Útközben Csipike ráköszönt az ébredező Madárra.

- Madárkám, ma reggel valami nagyon szépet, ha lehet... Tudod, vendégünk van.

- Így a jó, így a jó... - bólogatott jókedvűen Madár.

- És szólj Nyúlnak, hogy vasalja ki szépen egyenesre a fülét! Nehogy szégyent hozzon rám!

- Így a jó! - helyeselt Madár, és Nyúlhoz röppent. Előbb neki adja át az üzenetet, csak azután énekel, hogy ne ébressze fel túlságosan korán a vendéget.

Csipike elégedetten nézett utána. Milyen jó, ha az embernek segítőkész barátai vannak!

Észre se vette, hogy már nyugtalan.

Időközben Tipetupa is felébredt. Kilépett a Csipike odújából, megigazította pipacsmellényét, harangvirágszoknyáját.

- Jó reggelt, fiúk! - csilingelte kedves hangocskája a Keserűlapi felé, de onnan csak Kukucsi becsületes hortyogása válaszolt neki.

Odament, felemelte a Keserűlapi szélét.

- Jó reggelt, Kukucsi!

Kukucsi felriadt. Előbb kábán nézett Tipetupára, majd eszébe jutott valami. Rémülten pattant fel.

- Tyűha, a harmat! - rikkantotta, azzal uccu neki, vesd el magad, nekiiramodott Csipike odújának, felkapott egy fenyőkéreg-vödröt és eltűnt.

- Hát ezt mi lelte? - csodálkozott Tipetupa. Ám nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert az Óriásnagy Bükkfa alsó ágáról felcsendült Madár kivételesen szép reggeli éneke, amelyben Kukucsira is célzott:

Így a jó! Így a jó!
Felébredt a hétalvó,
elszaladt az ebugatta,
felköltötte Tipetupa!

- Jó reggelt, kismadár! - köszönt neki Tipetupa. - Köszönöm, hogy bevettél az énekbe, de sajnálom, hogy felköltöttem szegény Kukucsit!

- Így a jó! Így a jó! - örvendezett Madár.

- Csipikét nem láttad?

- Mindjárt jön! Mindjárt jön! - felelte Madár. És jött is, de nem Csipike, hanem Kukucsi. Vigyázva hozta a fenyőkéreg-vödröt, ki ne locsogjon belőle a harmat.

- Hoztam, hogyúgymondjam... Igyál, ha meg tetszettél szomjazni. Ha elfogy, még hozok!

- Nahát - álmélkodott Tipetupa -, ilyen gyorsan egy egész veder harmatot gyűjtöttél?!

Kukucsi egy kissé zavartan válaszolt.

- Kicsi koromban... tudod... mindig a bükkfa körül kergettek, ha nem gyűjtöttem gyorsan a harmatot.

Tipetupa belemerített a vödörbe egy virágszirommal.

- Jó harmat - mondta, miután kortyolt egyet. - Talán a tegnapinál is jobb. Honnan hoztad?

- Ezt?... A harmatot?... Persze a mogyorólevelekről. Azokon több szokott lenni. Mogyoróharmat.

- Akkor azért... - bólintott Tipetupa.

- Így a jó! Így a jó! - kiáltotta Madár, és Tipetupa éppen meg akarta kérdezni tőle, hogy ezt mire érti, amikor észrevette, hogy Csipike közeledik a Korhadozóbelű Vén Fenyőfa irányából. Úgy megrakodott, hogy nyögött belé. Egy elöl-hátul megrakott sóskalevél-átalvetőt cipelt.

- Jó reggelt, kedves Tipetupa! - és letette az átalvetőt. - Egy kis mézbe mártott szamóca. Reggelire.

- Kedves vagy Csipike és jó reggelt. De én előbb megmosdanék. Hol tartjátok a nyárivizet?

Csipike tétován pillantott Kukucsira.

- Nafene - motyogta Kukucsi. - Most meg nyárivíz.

- A... milyen vizet mondtál? - kérdezte Csipike.

- Hát a nyárivizet. Ti nem szoktatok mosdani?

- Szoktunk, ó hogyne, sokat szoktunk - vágott bele Kukucsi, nehogy Csipike szólaljon meg. - Nekem Bagoly Doktor megtiltotta. Egészségileg. Pedig szeretnék...

- Neked Bagoly Doktor a túlzott táplálkozást tiltotta meg, nem a mosdást - helyesbített Csipike.

Kukucsi nem bántódott meg.

- Az nagyjából mindegy - mondta, de Tipetupa erre nem volt kíváncsi.

- Hát akkor hol a nyárivíz? - kérdezte.

- Ahaaa... a nyárivíz! - jött meg a Kukucsi kedve, mert látta, nem feszegetik tovább a mosakodást. - A nyárivíz a nyáriforrásban van, abban szoktuk tartani, ott mosdik Csipike minden reggel. Ez az ösvény - mutatta - éppen oda vezet.

Tipetupa elindult. Útközben tépett néhány margarétaszirmot, törülközőnek.

- A Forrás ugyan mitől nyári? - nézett Kukucsira Csipike. - Hiszen télen is ott van a helyén!

- Hát télen téli, nyáron nyári. Úgysem az a fontos, hogy valójában micsoda, hanem az, hogy minek mondjuk. Te is így szoktad. Ha Tipetupának nyárivíz kell - legyen nyáriforrás. Nem?

- Furákat beszélsz, Kukucsi, de még gondolkodom rajta. Különben megkértelek, hogy gyűjtsél harmatot Tipetupának. Hoztál?

- Oda nézz! - mutatott Kukucsi a vödörre.

Csipike elégedetten pillantott barátjára.

- Mégis van benned becsület.
 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
Ki is út - be is út
  2012-12-07 18:32:59, péntek
 
  XXIX.
Ki is út - be is út

Minden úgy történt, ahogy szokott. Majdnem.

Minekutána lehullott a hó, jöttek a fagyok, aztán a még fagyosabb fagyok. A gyengébb idegzetű fák nagyokat roppantak, hogy megijesszék a rettentő hideget, de az nem ijedt meg, inkább csikorgott. Az Óriásnagy Bükkfa nem ropogott, több esze volt annál - és neki lett igaza, mert megenyhült a tél, pityogni kezdett a hó, Csipike reggeli torna fejében hótörpéket mintázott belőle, ám délre elolvadtak.

Kukucsi egyre nagyobbakat nyújtózott. És egyre jobb étvággyal fogyasztott.

Ez így is lett volna rendjén. Mindössze Csipike nem volt már a régi. Hol egyfolytában izgett-mozgott, hol pedig csak ült naphosszat, és nézte a példátlanul nyugodt és hallgatag Réz Urat. Kukucsi nem állta meg szó nélkül.

- Ha nekem is megmondod, hogy mi a néznivaló rajta, akkor benne vagyok.

- Miben?

- Abban, hogy nézzük együtt. Egyesülésben az erő.

- Micsodát?

- Azt a kilincset.

- Az nem kilincs, hanem Réz Úr. És nem is őt nézem.

- Hát mit?

- Semmit. Gondolkodom.

- Már akkor inkább izegj-mozogj. Mert amikor te elkezdesz gondolkodni, abból jó nem születik.

- Miért mondasz ilyeneket, Kukucsi?

- Azért, mert az ilyenek így vannak. Ha te gondolkodol, abból rendszerint grimbusz lesz. Jó esetben balhé. Akkor is gondolkodtál, amikor Kecskebéka le akart köpni. És kisütötted, hogy az Erdő Réme vagy, meg hasonló jótevők. Aztán megint gondolkodtál egyet, és dalegyletet szerveztél Szarvasbikáékból. Na de ebből legalább balhé lett, a javából. Kár, hogy nem szeretted.

- Te csak beszélsz, Kukucsi, hogy járjon a szád.

- De szépen mondod, Csipike!

- Ez nálam megvan - bólintott Csipike. A fogalmazásra mindig kényes volt.

- Ha mindenképp muszáj neked gondolkozni, akkor inkább valami olyanon gondolkozz, amilyen a meccs volt... Szarvasbikáékkal. Tudod, a grimbuszért nem lelkesedem - fejezte be aggályoskodását Kukucsi, és nagyot nyújtózva begyalogolt az éléskamrába.

- Jöjjön, aminek jönnie kell - nézett utána Csipike.

És jött. Jóízű csámcsogás hangja jött a kamra felől. Aszalt áfonya - gondolta Csipike. Aztán a csámcsogás megszűnt egy néhány pillanatra. Vihar előtti csend - bólintott megadóan a házigazda. Egyszer csak zörgés hallatszott, majd roppanás. Zörgés-roppanás, zörgés-roppanás. Mind csak így. Mogyorót tör... Ezután az iméntinél nagyobb erővel tört ki újra a csámcsogás. És mind meg is eszi - sóhajtotta Csipike.

Kukucsi elégedetten jött ki az éléskamrából. Csipike merőn nézte. Kukucsit megzavarta a férfias tekintet.

- Egy kicsit körülnéztem - mondta.

- És ugyan biza mit láttál? - érdeklődött Csipike, hogy próbára tegye barátja őszinteségét.

- Hát... addig is, amíg ebédelünk, láttam egy kis aszalt áfonyát és két-három szem mogyorót.

- Hallottam.

- Mit?

- Hogy láttad. Idehallatszott a tekinteted. Ám a mogyoróból legalább egy tucatot megpillantottál.

- Hát... - mosolygott szerényen Kukucsi - nem értem rá számlálgatni, de az ember nézelődik, ugye.

- Akkor már észrevehetted volna az édesgyökeret is.

- Gondoltam, hátha inkább te vagy kíváncsi rá, mert nekem egy kicsit száraz.

Csipike tekintete szigorúvá változott.

- Ez így nem mehet tovább, Kukucsi.

- Nem hát - bólintott álmosan a vendég. - Mondtam én, hogy az utóbbi időben nyugtalan vagy.

- És még te is nyugtalanítasz.

- Akkor miért nem kezded mindjárt ezzel? - nézett rá derűsen Kukucsi. - Énnekem, ha akarod, ki is út, be is út! - ezzel lehúzta az ágyról a szép, fehér és meleg dunyhát és azonmód hurcolni kezdte az éléskamra felé.

- Hová viszed azt a dunyhát? - nézett nagyot Csipike.

- Be. Beköltözöm - mutatott a kamrára Kukucsi. - Hogy ne zavarjalak. Miattam ne nyugtalankodjék senki.

- És hogy három nap alatt felfalj mindent!

- Sajnos akkor megint kiköltözöm. Étlen mégsem kuksolhatok abban a kicsi kamrában.

- És én ugyan mit reggeli-ebéd-vacsorázom?

- Nono, csak semmi pánik - nyugtatta meg Kukucsi. - Azért neked is adogatok ki egy kis ezt-azt.

- Nem oda Buda! - állt eléje Csipike. - Vedd tudomásul, hogy máris elkezdődött a mogyoróválság. Mától kezdve a napi fejadag nekem kettő, neked pedig négy, mert nagyobb vagy.

- Nekem nyolc, mert én nagyobbakat alszom, márpedig üres hassal nem lehet jóízűen aludni - állapította meg tárgyilagosan Kukucsi.

- Azt nem lehet, mert tavaszig még sok van! - tiltakozott Csipike. - És ne feledd: ha egész nap csak alszol-eszel - előbb-utóbb beteg leszel!

- Igaz - bólintott Kukucsi. - És jó lenne, ha egy kicsivel többet mozognál.

Csipike éppen válaszolni akart. Ám ekkor dörömbölést hallott az ajtón.

- Ki az? - kérdezte.

- A tavasz! - volt a válasz.

- Nahát... - álmélkodott Csipike. - Megjött a tavasz, maga a tavasz jött meg, személyesen!

- Hogyha nem Nyúl jött meg, akkor üss pofon - dörmögte Kukucsi, attól tartva, hogy az érkező éhes lesz. Aggódva tette hozzá: - Ebből megint valami hülyeség lesz.

Tévedett. Nem Nyúlban, a hülyeségben. Csipike szélesre tárta az ajtót.

Nyúl állt az ajtó előtt, két mellső mancsában egy szál frissen szedett hóvirággal. Mellette Vadmalac, aki azóta már süldővé cseperedett, legalább négy napra való, frissen kitúrt édesgyökérrel.

- Éljen! - rikkantotta Kukucsi. - Vége a válságnak!

- Köszönöm - vette át Csipike meghatottan a hóvirágot, és nyomban a kalapjába tűzte. Ám Nyúl valamiképpen megsérthette a gyönge kis virág szárát, mert alighogy a Csipike kalapjába került, lekókadt, fonnyadni kezdett.

- Együnk-igyunk, testvérek! Kerüljetek beljebb! - örvendezett Kukucsi, miközben átvette az édesgyökeret. Arról ő már igazán nem tehetett, hogy se Nyúl, se Vadmalac nem fért be az odúba. - Tudjátok mit? Mulassatok, örvendezzetek odakint Csipikével, én addig eszem-iszom nektek!

De Csipike csak a hervadó virágot nézte:

- Ilyen az én szerencsém!



XXX.
Kukucsi gondja

Elnyílt a hóvirág, el az ibolya is: a hólétől megduzzadt Patak szépen visszahúzódott a medrébe. Szállni kezdtek a víz fölött a lepkék és bogarak. - Pisztrángék lelkiismeretesen elfogyasztották belőlük a fölösleget. Csipike nagyon jól tudta már, hogy az ő gondos irányítása nélkül is elkapdossák porciójukat a víz tükrével incselkedő rovarnépből, ezért csak leült Nagy Kőre, és onnan nézte a fürge, piros pettyes halakat.

Egyik délután Kukucsi is vele tartott. Mintha reá is átragadt volna Csipike szűnni nem akaró nyugtalansága. Pedig nem ragadt át - azért kísérte el Csipikét, hátha valamiképpen rájöhetne a nyugtalanság okára.

Ültek egymás mellett, és nézték a pisztrángokat.

- Könnyű nektek - sóhajtotta Csipike, a gondtalan fickándozás láttán.

- És nehéz annak, aki becsületes - tette hozzá Kukucsi kötelességtudóan.

Csipike megütődve nézett rá.

- Mi bajod ezekkel a kis ártatlan pisztrángokkal, ugyan biza?

- Nekem aztán semmi - felelte Kukucsi. - Te mondod, hogy könnyű nekik.

- Hát aztán?

- Hát aztán, hát aztán. Ha nekik könnyű, másnak biztosan nehéz - ravaszkodott Kukucsi. - Például neked.

- Nekem miért? - vágott gyanakvó képet Csipike. Már attól tartott, hogy Kukucsi újabb sértésre készül. De ez csak legyintett.

- Jó na. Inkább nem nehéz neked. De nekem az, én pedig becsületes vagyok, és éppen ezért nehéz annak, aki becsületes. Na.

- Ez nálad tényleg megvan - bólintott Csipike. - Buta vagy, de becsületes, ezzel hiba nincs. Nehézségről azonban nem tudtam. Kérlek mondd meg, mitől nehéz neked?

- Attól, hogy nem szeretem a kótyonfittyeket.

- Azokat én se szeretem. De az utóbbi időben nem láttam a környéken kótyonfittyeket.

- Na ne búsulj, mert én szüntelen látok.

Csipike tekintetében gyanakvás villant, de azért méltóságteljes gyanakvással mérte végig Kukucsit.

- Tulajdonképpen kit értünk kótyonfitty alatt? Mondj egy példát!

- Én nem tudom, hogy mi ketten kit értünk, de én téged értelek alatta, személyesen. Hát mondd meg igaz lelkedre, nem kótyonfitty az olyan, aki mind úgy tesz, mintha valami baja volna, holott nincsen?

Csipike elsápadt.

- Holott?... És van merszed a szemembe mondani azt, hogy holott? Hát ide hallgass, Kukucsi: mondtak már engem töpörtyűnek, de azt, hogy kótyonfitty, még nem mondta nekem senki. És hogyha nem találom a helyem, azért még nem kell állandóan nyugtalanságról beszélni, de hát ezen már nem is vitatkozom. Ám azt végképp ne mondja nekem senki, hogy holott nincsen rá okom. Az ilyesmit rég meguntam.

- Én is - bólintott Kukucsi.

- Akkor én most hátat fordítok neked, és hozzám többé ne szólj.

- Nem is. De te se válaszolj, mert akkor nem állom meg.

Hátat fordítottak egymásnak.

Nem beszéltek.

Nézték a vizet - nézték az eget.

Kukucsi nagyon elszomorodott. Lám nem elég, hogy nem sikerült megtudnia, mi baja Csipikének, még össze is vesztek.

Csipike, ha lehet, még jobban elszomorodott. Hát hogyne, mikor egyetlen, igazi barátja is sértegeti. Nem elég, hogy nem találja a helyét, még Kukucsi is bántja. Hogy én milyen szerencsétlen vagyok - sóhajtotta magában, ám ekkor szárnysuhogás ütötte meg a fülét. Odafentről jött a hang, mindketten az égre pillantottak. Madár körözött felettük. Mintha izgatott lett volna.

- Szia, Madár! - kiáltotta Csipike.

- Így a jó! Így a jó! - köszönt vissza Madár, mint akinek most nincs ideje megmagyarázni, hogy miért pont így a jó, sebesen szállt el az Óriásnagy Bükkfa irányában.

- Tyűha! - rikkantotta el magát Csipike. - Ott valami történt! - Leugrott a kőről, és szaladni kezdett arra, amerre Madár eltűnt a szemei elől.

- Én is mehetek?! - kiáltotta utána Kukucsi, és ezzel nem szegte meg a megállapodást és a haragot, mert neki csak szólnia nem volt szabad Csipikéhez, a kiáltás azonban egészen más.

- Veled nem tárgyalok! - rikkantotta vissza Csipike futtából.

- Akkor megyek - dünnyögte Kukucsi. Arra gondolt, hátha valami tényleg történik a tisztáson, és akkor kibékül Csipikével. Inkább visszavonja a kótyonfittyet és azt is, hogy holott.

 
 
0 komment , kategória:  Fodor Sándor Csipike   
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1666
  • e Hét: 10455
  • e Hónap: 90013
  • e Év: 2031293
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.