Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
Jegyzetek
  2012-12-08 14:10:29, szombat
 
  Jegyzetek



1. St.-Giles régebben hirhedt városrész volt Londonban a Charing Cross és az Oxford-Street között.

2. A legelőkelőbb londoni városrészek.

3. Defoe a Robinson szerzője; Euklides görög mathematikus; Goldsmith A wakefieldi lelkész szerzője; Cocker egy hires angol számtankönyv szerzője.

4. Fiához intézett »Levelei« hires paedagógiai munka.

5. Hamlet sóhaja, mikor megpillantja a sirásó-jelenetben Yoriknak, a bolondnak a koponyáját.

6. Alderney szigete hires a teheneiről Angliában.

7. Astley, nagy czirkusz a Westminsterhid mellett.

8. Angol közmondás.

9. Karácsony este Angliában magyalfa-zölddel (Krisztus-tövis) diszitik a szobákat. Ezzel diszitik a karácsonyi plumpuddingot is.

10. Bedlam a legismertebb londoni tébolyda népszerű elnevezése. Körülbelül úgy használják ezt a kifejezést, mint a magyarban a Lipótmezőt.

11. A Lord Mayor hivatalos palotája.

12. Szent Dunstan canterburyi érsek (925-988) a legenda szerint tüzes harapófogóval orron ragadta az ördögöt, a ki kisértette. A harapófogó »szokott fegyvere« volt, mert szabad idejében kereszteket és templomi felszereléseket készitgetett.

13. Egy korona = 5 shilling.

14. Dickens akkortájt, mikor a »Karácsonyi ének«-et irta, sokat veszitett az Egyesült Államok czimletein.

15. A szellem felvonultatja Scrooge gyermekkori olvasmányainak alakjait. »Ali baba és a negyven rabló« az Ezeregyéjszakából. »Bálint és Orson« kedvelt angol mese, stb. stb.

16. Forró ital, bor, viz, czukor, czitrom és szerecsendió keveréke. Negus ezredes találta ki, Anna királynő idejében.

17. Régi angol nóta, a melynek dallamára öreges tánczot szoktak járni.

18. Czélzás Wordsworth egyik költeményének következő soraira:

A jószág legelget,
Fejet nem emelget.
Mintha egy volna csak, pedig negyven állat.

19. Karácsonykor fagyöngyöt szoktak magas helyekre akasztani. A férfiak minden hölgyet megcsókolhatnak, a ki éppen a fagyöngy alatt áll.

20. Tréfás czélzás Shakspere Othellójának egy helyére. I. felvonás 64-65. sor.

21. A szegényebb emberek, a kiknek nincs cselédjök, hogy templomba mehessenek, a pékeknél szokták az ebédjöket megfőzetni és megsüttetni.

22. A vasárnapi munkaszünet legszigorúbb hívei azt sem akarják megengedni, hogy vasárnap a pékek megfőzhessék a szegények ebédjét.

23. Bob a Róbert név beczézgető szava; de bob-nak nevezik népiesen a shillinget is.
24. Karácsonytól vizkeresztig.

25. Harmadfél shilling.

26. Márk evangéliuma, 9. rész, 36. vers.

27. Az angol comforter szó nemcsak kendőt, hanem vigasztalót is jelent. Ez a szójáték elvész a fordításban.

28. A kis Tim sírhelyével. A kis halott otthon van még a szülői házban.

29. Joe Miller híres angol anekdotagyüjtő.
 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
A nóta vége.
  2012-12-08 14:07:16, szombat
 
  ÖTÖDIK VERSSZAK.
A nóta vége.



Úgy bizony! És az ágyláb saját ágyának a lába volt. Az ágy a saját ágya volt; a szoba a saját szobája volt. S a mi legnagyobb szerencséje volt: sajátja volt az az idő is, a mely előtte állt, hogy megjavulhasson benne.

- Élni akarok a multban, a jelenben és a jövőben! - ismételte Scrooge, miközben kimászott ágyából. - Azt akarom, hogy éljen bennem mind a háromnak a szelleme. Óh, Marley Jakab! Áldassák érte az Úr és a karácsony szent ünnepe! Térdre hullva mondom ezt, öreg Jakab, - térdre hullva!

Jó szándékkal telve oly izgatott volt s úgy nekihevült, hogy fuldokló hangja szinte erőtlen volt e fohászához. Hevesen zokogott volt küzdelme közben a szellemmel, s az arcza könnyben ázott.

- Nincs leszakgatva, - kiáltott Scrooge, karjai közé szorítva az egyik ágyfüggönyét; - nincs leszakgatva, itt vannak a karikák is mindenestül. Itt van minden; itt vagyok én is; azoknak a dolgoknak az árnyait, a melyek megtörténhettek volna, elűzhetem még. El is fogom űzni. Tudom, hogy el fogom űzni!

Mindeközben folyton ruhájával babrált a keze; kifordította minden darabját, fordítva felhúzta, ránczigálta, nem találta a helyöket, s a legképtelenebb őrültségeket csinálta velök.

- Nem tudom, mit csináljak! - kiáltott Scrooge, egyszerre nevetve és sírva, s tökéletes Laokoont csinálva magából a harisnyájával. - Olyan könnyű vagyok, mint a pehely, olyan boldog vagyok, mint az angyalok, úgy örülök, mintha kis iskolás fiú volnék, úgy szédülök, mintha részeg lennék. Adjon Isten víg karácsonyt mindenkinek! Boldog újévet az egész világnak. Haj, haj! Heje-huja, hopp!

Ugrándozva kijutott a nappalijába, s most ott állt lelkendezve.

- Ott a bögre, a melyben a teám volt! - kiáltott Scrooge, újra nekiiramodva, s körülugrándozva a kandallót. - Ott az ajtó, a melyen Marley Jakab lelke belépett! Ott a sarok, a hol a mostani karácsony szelleme ült! Ott az ablak, a honnan a bolygó szellemeket láttam! Úgy van minden, igaz minden, megtörtént minden! Ha, ha, ha!

Annyi bizonyos, hogy olyan embertől, a ki évek óta elszokott már a nevetéstől, pompás egy nevetés, felséges egy nevetés volt. Ősapja hosszú sok nagyszerű nevetésnek.

- Nem tudom, hányadika van! - szólt Scrooge. - Nem tudom, mennyi ideig voltam a szellemek között. Semmit a világon nem tudok. Olyan vagyok, mint a ma született csecsemő. Haj, haj! Heje-huja, hopp!

Elragadtatásában a megkonduló harangok akasztották meg, a melyek soha vidámabban nem szóltak még. Bim-bam-bum, giling-galang, bim! Giling-galang, bum! Óh, gyönyörű, gyönyörű!

Az ablakhoz rohant, kinyitotta és kidugta rajta a fejét. Párának, ködnek nyoma sincs; tiszta, fényes, vidám, csikorgó hideg; hideg, a mely tánczra pezsdíti a vért; aranyos napvilág; mennyei ég; édes, friss levegő; vígan csengő harangok. Óh, gyönyörű, gyönyörű!

- Micsoda nap van ma! - kiáltott Scrooge, leszólva egy ünneplőruhás fiúhoz, a ki talán azért ólálkodott ott, hogy őt nézze.

- Mi baj? - felelt a fiú, a kinek szeme-szája elállt nagy ámultában.

- Milyen nap van ma, aranyos fiacskám? - szólt Scrooge.

- Ma! - felelt a fiú. - Hát karácsony napja.

- Karácsony napja! - gondolta magában Scrooge. - Tehát nem mulasztottam el. A szellemek egy éjszaka végezték a dolgukat. De ők megtehetnek mindent, a mit akarnak. Persze, hogy meg. Persze, hogy meg. - Hej, aranyos fiacskám!

- Hej, hej! - kiáltott vissza a fiú.

- Tudod-e, hol van a baromfikereskedés, itt a második utczában a sarkon? - kérdezte Scrooge.

- Hogyne tudnám, - felelt a fiú.

- Okos fiú! - szólt Scrooge. - Nevezetes fiú! - Nem tudod, eladták-e azt a díszpulykát, a melyik kint lógott? Nem a kicsit, hanem a nagyot?

- Azt, a melyik akkora, mint én? - kérdezte a fiú.

- Milyen nagyszerű fiú! - szólt Scrooge. - Csupa öröm beszélni vele. - Azt, azt, galambom!

- Ott lóg még most is, - felelt a fiú.

- Csakugyan? - szólt Scrooge. - Eredj és vedd meg.

- Szaladok! - kiáltott a fiú.

- Nem, nem, - szólt Scrooge. - Komolyan beszélek. Eredj és vedd meg, s mondd meg nekik, hozzák ide, itt majd megmondom, hová vigyék. Gyere vissza a legénynyel együtt, kapsz majd egy shillinget te is. Ha öt percz alatt itt leszel, egy fél koronást adok.

A fiú elrohant, mintha puskából lőtték volna ki. Jó erőskezű embernek kellett volna lennie, a ki fél ily gyorsan el tudta volna sütni a pisztolyát.

- Cratchit Bobnak küldöm! - suttogta magában Scrooge, miközben a kezét dörzsölte, s majd megpukkadt nevettében. - Ne is tudja, ki küldi. Megvan kétakkora, mint a kis Tim. Miller Jóska[29] sohse csinált olyan jó tréfát, a minő ez lesz!

A czímet nem a legszilárdabb vonásokkal írta föl egy darab papirosra, de valahogyan fölírta, s azután lement, hogy kinyissa az utczaajtót, s készen várja a baromfikereskedő legényét. A mint várakozva ott állt, a kapuban, szemébe ötlött a kalapács.

- Szeretni fogom életem fogytáig! - kiáltott Scrooge, s megtapogatta a kezével. - Azelőtt jóformán rá sem néztem. Milyen becsületes pofája van! Bámulatos kalapács! - Itt a pulyka. Hej, hej! Hopp! Hogy' van? Víg karácsonyt!

Az volt ám a pulyka! A lábán soha meg nem állhatott volna ez a madár. Egy-kettőre letört volna alatta, mint két darab pecsétviasz-rúd.

- Ej, ezt lehetetlenség kivinni Camden Townba, - szólt Scrooge. - Fogadjon bérkocsit.

Azt a jóízű nevetést, a melylyel ezt mondotta, meg azt, a melylyel a pulyka árát kifizette, meg azt, a melylyel a bérkocsit kifizette, meg azt, a melylyel a fiút megjutalmazta, az a kaczagás multa csak felül, a melylyel lelkendezve levágta magát újra a székébe, és kaczagott, a míg ki nem csordúlt a könye.

A borotválkozás nem könnyű feladat volt, mert a keze továbbra is szörnyen remegett; már pedig a borotválkozás akkor is nagy figyelmet kíván, ha nem is tánczol éppen az ember, a míg tart a munka. De ha mindjárt az orra hegyét nyisszantotta volna is le, rátett volna egy darab angoltapaszt, s teljesen meg lett volna elégedve.

Felöltözött a legdíszesebb ünneplőjébe, és végül elment hazulról. Az emberek ekközben kiözönlöttek az utczákra, úgy, a hogy' a mostani karácsony szellemével látta volt; és Scrooge, aki kezét hátratéve ballagott, elragadó mosolylyal tekintett mindenkire. Szóval oly ellenállhatatlan nyájas volt az arcza, hogy három-négy jókedvű ficzkó odaszólt neki: - Jó reggelt, uram! Víg karácsonyt! - És Scrooge később gyakran emlegette, hogy soha életében nem csendült meg vidámabb hang a fülében ennél a jó kívánságnál.

Nem messze haladt még, mikor szemközt látta jönni azt a derék úri embert, a ki előtte való nap beállított hozzá az irodájába és így szólt: - Scrooge és Marley, ha nem csalódom? - A szívébe nyilallott arra a gondolatra, vajjon hogy' fog ránézni ez az öreg úr, ha találkoznak; de tudta, hogy mi a teendője és nem is habozott.

- Kedves uram, - szólt Scrooge, meggyorsítva a lépteit, s az úri embernek mind a két kezét megragadva, - hogy' van? Remélem, tegnap szép eredményt ért el? Nagyon derék dolog volt öntől. Adjon Isten önnek víg karácsonyt, uram!

- Scrooge úr?

- Az vagyok, - szólt Scrooge. - Az a nevem, és félek, hogy nem igen örül meg neki. Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek öntől. És ha lesz szíves... - itt Scrooge valamit fülébe súgott az öreg úrnak.

- Szent Isten! - kiáltott az úri ember, a kinek majd elállt a lélekzete. - Kedves Scrooge úr, komolyan beszél?

- Szolgálatára, - szólt Scrooge. - Egy fillérrel sem kevesebbet. Higyje meg, nagyon sok hátralék letörlesztéséről van szó. Lesz szíves?

- Édes uram, - szólt a másik, melegen megszorítva Scrooge kezét, - nem is tudom, mit szóljak ehhez a bőke...

- Kérem, egy szót se szóljon, - vágott a szavába Scrooge. - Kérem látogasson meg. Lesz szíves meglátogatni?

- Mindenesetre! - kiáltott az öreg úr. És kétségtelen volt, hogy el nem fogja mulasztani a látogatást.

- Köszönöm, - szólt Scrooge. - Nagyon lekötelez. Százszorosan köszönöm. Isten áldja meg!

Scrooge templomba ment, ide-oda járkált az utczákon, elnézte az embereket, a mint ide-oda siettek, megsimogatta a gyermekek fejét, szóba állt a koldusokkal, le-lenézett a házak konyháiba s feltekintett az ablakokra; s azt tapasztalta, hogy nincs, a miben öröme nem telnék. Sohasem álmodta volna, hogy egy kis séta - vagy bármi - így boldoggá tehesse. Délután unokaöcscse háza felé indúlt.

Tízszer is elsétált a kapu előtt, a míg annyira megemberelte magát, hogy megállt és kopogtatott. De végre elszánta magát.

- Itthon van a gazdád, galambom? - kérdezte a szobalánytól. - Csinos teremtés! Nagyon csinos.

- Itthon van, uram.

- Hol van, szívecském? - kérdezte Scrooge.

- Az ebédlőben, uram, a nagyságával. Majd fölvezetem a társalgóba, ha megengedi.

- Köszönöm. Az úr jól ismer, - szólt Scrooge, s rá is tette már a kezét az ebédlő kilincsére. - Majd bemegyek ide, drágám.

Halkan benyitott, s az ajtó mögül bedugta a fejét. Az úr meg az asszony éppen az asztalt nézték meg, a mely pompás díszszel volt terítve; mert azok a fiatal háziasszonyok mindig nagyon aggodalmaskodnak az efféle dolgokban, és azt szeretik, ha minden rendben van.

- Friczi! - szólt Scrooge.

Szent Isten! Hogy' megijedt a sógorasszonya! Scrooge egy pillanatra elfelejtette, hogy a sógorasszonya félrevonúltan ült volt a sarokban, zsámolyon pihentetve a lábát, mert különben a világért sem ijesztette volna meg így.

- Ej, terringettét! - kiáltott Friczi. - Ki az?

- Én vagyok, Scrooge bácsi. Ebédre jöttem. Beeresztesz, Friczi?

Hogy beereszti-e? Szerencse, hogy ki nem rázta a helyéből a karját. Öt perczbe sem telt, teljesen otthonosan érezte magát. Szívesebb fogadást elképzelni sem lehetett. Épp oly szíves volt a sógorasszonya is. Épp oly szíves volt Tropper is, mikor megérkezett. Meg a kövérebbik testvér is, mikor megjött. Meg a többiek is, egytől egyig, mikor beállítottak. Gyönyörű társaság volt, gyönyörűen játszottak, gyönyörű volt az egyetértés, gyönyörű volt a boldogság!

Másnap reggel azonban Scrooge korán bent volt az irodájában. Óh, nagyon korán ott volt! Bár csak ő érne be először, és Cratchit Bobot azon kaphatná, hogy elkésik! Erre fájt a foga.

És nem is hiába; nem bizony, így is történt. Az óra kilenczet ütött. Bob nem volt sehol. Egynegyed tizet. Bob nem volt sehol. Teljes tizennyolcz és egy fél perczczel megkésett. Scrooge ott ült a helyén és kitárta az ajtaját, hogy lássa, mikor Bob belép a víztartóba.

A kalapját lekapta, mielőtt az ajtót kinyitotta; le a kendőjét is. Egy szempillantás alatt a széken termett, s elkezdett vágtatni a tollával, mintha utól akarná érni a kilencz órát.

- Ohó! - morgott Scrooge úgy, a hogy' szokott, tőle telhetően utánozva a régi hangját. - Mi dolog az, hogy ilyenkor jön be?

- Nagyon sajnálom, uram, - szólt Bob. - Elkéstem.

- Elkésett? - ismételte Scrooge. - Igen; magam is azt hiszem. Tessék csak bejönni.

- Egyszer történik csak egy évben, uram, - mentegetődzött Bob, beljebb kerülve a víztartóból. - Nem fog ismétlődni. Tegnap nagyon vígan töltöttük az estét, uram.

- Nos, mondok valamit magának, barátom, - szólt Scrooge. - Semmi kedvem tovább tűrni az effélét. S ennélfogva, - folytatta, leugorva a székéről s úgy oldalba lökve Bobot, hogy visszatántorodott a víztartóba, - s ennélfogva hajlandó vagyok emelni a fizetését.

Bob reszketett s közelebb húzódott a vonalzóhoz. Egy pillanatig arra gondolt, hogy leüti vele Scroogeot, lenyomja, s kikiált az udvarba segítségért és kényszerzubbonyért.

- Víg karácsonyt Bob! - szólt Scrooge félremagyarázhatatlan komolysággal, miközben háton veregette Bobot. - Vígabb karácsonyt, Bob, kedves fiam, mint a milyet sok esztendőn át kivántam magának! Emelni fogom a fizetését, s rajta leszek, hogy támogassam bajjal küzdő családját. Még ma délután meghányjuk-vetjük majd a dolgait egy pohár gőzölgő karácsonyi puncs mellett, Bob! Rakjon a tűzre, s vegyen még egy szenesládát, mielőtt csak egy jottával is tovább írna, Cratchit Bob!


Scrooge embere volt a szavának; beváltotta minden igéretét, sőt végtelenül többet is tett; s a kis Timnek, a ki nem halt meg, második atyja volt. Olyan jó barát, olyan jó gazda és olyan jó ember lett belőle, hogy hozzáfoghatót nem igen látott többet a régi jó főváros vagy más régi jó főváros, város vagy mezőváros, az egész régi jó földkerekén. Voltak, a kik nevettek a változás láttára; de tűrte, hogy nevessenek és ügyet sem vetett rájok; mert volt oly okos, hogy tudta, hogy e világon soha sem történt meg semmiféle jó dolog a nélkül, hogy eleinte szakadtig ne nevettek volna rajta némely felebarátaink; s minthogy azt is tudta, hogy az efféle emberek vakságára nincs segítség, azt gondolta magában, kisebb baj, ha vigyorogva hunyorgatják a szemüket, mintha kevésbbé vonzó formában bántaná őket a nyavalya. A saját szíve nevetett, s ez teljesen elegendő volt neki.

Ezentúl soha többé nem volt dolga szellemekkel; s mindig úgy emlegették, hogy nincs teremtett lélek a világon, a ki jobban tudná, mint ő, hogy' kell a karácsonyt Isten igazában megülni. Kívánom, hogy így emlegethessenek bennünket is, valamennyiünket! Most pedig, a hogy' a kis Tim mondotta, áldjon meg az Isten mindannyiunkat!

 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
Az utolsó szellem.
  2012-12-08 14:05:59, szombat
 
  NEGYEDIK VERSSZAK.
Az utolsó szellem.



A rém lassan, méltósággal és némán közeledett. Mikor közel ért hozzá, Scrooge térdre roskadt, mert mintha még a szellemet környező légből is ugyanaz a komor sötétség és rejtelmesség áradt volna szerte.

Koromfekete palástba volt burkolózva, a mely egészen elfödte fejét, arczát és alakját, úgy, hogy nem látszott belőle semmi, csak az egyik kinyújtott keze. E nélkül bajos lett volna megkülönböztetni őt az éjszakától s elválasztani a sötétségtől, a mely körülfogta.

Mikor Scrooge mellé lépett, Scrooge érezte, hogy magas és méltóságos alak, s hogy titokzatos lénye ünnepélyes borzalommal tölti el őt. Egyebet azonban nem tudott, mert a szellem sem nem szólt, sem nem mozdult.

- A jövendő karácsonyok szelleme előtt állok? - kérdezte Scrooge.

A szellem nem felelt, csak előre mutatott a kezével.

- Azoknak a dolgoknak az árnyképeit akarod megmutatni nekem, a mik még nem történtek meg, s csak a jövőben fognak megtörténni? - szólalt meg újra Scrooge. - Ezt akarod, szellem?

A palást felső része egy pillanatra összeránczolódott, mintha a szellem igent intett volna a fejével. Ez volt az egyedüli válasz, a melyet Scrooge a kérdésére kapott.

Bárha Scrooge most már eléggé hozzászokott a szellemek társaságához, mégis annyira félt a néma alaktól, hogy a térdei inogtak, s érezte, hogy megállni is alig bír a lábán, mikor követni készült a szellemet. A szellem tétovázott egy pillanatig, mintha észrevette volna a gyöngeségét s időt akart volna engedni neki, hogy összeszedje magát.

De Scrooge erre csak még rosszabbul lett. Határozatlan, homályos borzalommal remegtette őt meg az a tudat, hogy a komor lepel mögül kísérteties szemek merednek rá, míg ő, bár a saját szemét tőle telhetően megerőltette, nem látott semmi egyebet, csak egy kísérteties kezet és egy nagy csomó feketeséget.

- Szelleme a jövendőnek! - kiáltott, - tőled sokkal jobban félek, mint az eddig látott szellemek bármelyikétől. De mivel tudom, hogy a javamat akarod, és mivel remélem, meg fogom élni, hogy egészen más emberré leszek, mint eddig voltam, készen állok arra, hogy kövesselek, még pedig háládatos szívvel. Nem akarsz beszélni hozzám?

A szellem nem felelt. Kinyújtott keze egyenesen előre mutatott.

- Vezess! - szólt Scrooge. - Vezess! Az éj gyorsan múlik, s tudom, hogy ez az idő drága rám nézve. Vezess, szellem!

A rém megindult, úgy, a hogy' az imént feléje közeledett. Scrooge nyomon követte, köntöse árnyékában, a mely, - úgy érezte, - fölemeli és tovább ragadja őt.

Mintha nem is hatoltak volna beljebb a városba, hanem inkább a város emelkedett volna feljebb-feljebb körülöttük, a míg végül magától körülfogta őket. Elég az hozzá, hogy egyszerre csak a város kellő közepében voltak, a börzén, a kereskedők között, a kik fel s alá jártak-keltek sietve, a pénzüket csörgették a zsebükben, csoportokba verődve beszélgettek, az órájukat nézték, gondolatokba merülve nagy arany pecsétnyomóikkal játszadoztak és így tovább, és így tovább, a mint Scrooge gyakran látta volt őket.

A szellem megállt az egyik kis csoport mellett. Scrooge észrevévén, hogy a kinyújtott kéz a beszélgetőkre mutat, közelebb lépett hozzájuk, hogy meghallgassa, mit beszélnek.

- Nem, - szólt egy rengeteg tokájú, nagy, kövér ember, - én bizony nem sokat tudok felőle. Azt tudom csak, hogy meghalt.

- Mikor halt meg? - kérdezősködött egy másik.

- Azt hiszem, tegnap éjjel.

- Ejnye, vajjon mi baja lehetett neki? - kérdezte egy harmadik, nagyot szippantva szörnyű nagy tubákos szelenczéjéből. - Azt hittem, sohse hal meg.

- Isten tudja, - szólt az első, nagyot ásítva.

- Mi a manót csinált a pénzével? - kérdezte egy vörösképű uri ember, a kinek az orra hegyéről olyanforma kinövés lógott alá, mint a pulykakakas fityegője.

- Erről egy szót se hallottam, - szólt a széles tokájú, megint nagyot ásítva. - Talán a czéhjére hagyta. Én rám nem hagyta. Ezt bizonyosan tudom.

A tréfának valamennyien jót nevettek.

- A temetése valószínűleg nagyon olcsófajta lesz, - beszélt tovább ugyanaz a tréfás uri ember, - mert bíz' Isten egy teremtett lélekről sem tudok, a ki hivatalos rá. Mit szólnának hozzá, ha mi összeállnánk és elmennénk a magunk jószántából?

- Ami engem illet, én nem bánom, ha kapunk villásreggelit, - jegyezte meg a fityegős orrú úri ember. - De a tort el nem engedem, ha temetésre megyek.

Megint jót nevettek.

- Látom már, hogy én vagyok a társaságban a legönzetlenebb, - szólt az, a ki először beszélt, - mert én sohasem húzok fekete keztyűt és sohasem eszem villásreggelit. De azért szívesen elmegyek, ha van, a ki velem tart. Ha jól meggondolom a dolgot, igazán nem tudom, nem én voltam-e a legjobb barátja neki, mert valahányszor találkoztunk egymással, mindig megálltunk beszélgetni. Adj Isten!

Az egész kis csoport odébb mozdúlt és elvegyült más csoportok közé. Scrooge ismerte ezeket az embereket, s a szellemre tekintett magyarázatért.

A rém tovább lebbent, be az egyik utczába. Ujja két emberre mutatott, a kik éppen akkor találkoztak az utczán. Scrooge újra hallgatózni kezdett, azt remélve, hogy itt kapja meg a várt fölvilágosítást.

Nagyon jól ismerte ezt a két embert is. Nagyon gazdag és nagytekintélyű üzletemberek voltak. Nagy súlyt vetett rá mindig, hogy jó híre-neve legyen előttök - természetesen üzleti szempontból; csakis üzleti szempontból.

- Hogy' van? - szólt az egyik.

- Hát ön? - felelt rá a másik.

- Jól! - szólt az első. - Az ördög elvitte végre a vén kujont, mi?

- Azt hallom, - felelt a másik. - Hideg van, ugy-e?

- Jó karácsonyi idő. Ön, ugy-e, nem szokott korcsolyázni?

- Nem, nem. Van elég okosabb tennivalóm. Adj' Isten!

Egy szóval se' többet. Ennyiből állt a találkozásuk, a beszélgetésük és a búcsúzásuk.

Scroogenak eleinte nagy kedve lett volna csodálkozni rajta, hogy a szellem ily látszólag köznapi társalgásoknak fontosságot tulajdonít; de mivel bizonyos volt benne, hogy bizonyára minden szónak megvan a maga rejtett vonatkozása, azon kezdett töprengeni, vajjon mi lehet az? Régi üzlettársa, a vén Jakab halálára aligha vonatkozhatott az, a mit eddig hallott, mert Jakabnak a halála a múltra tartozott, ennek a szellemnek pedig a jövő volt a birodalma. Nem gondolhatott senki másra sem, a ki közvetlen kapcsolatban állt volna vele. De mivel a legkisebb kétsége sem lehetett, hogy a hallottakban, akárkiről volt is szó, valami erkölcsi tanulság lappang az ő számára, föltette magában, hogy jól megjegyez minden szót, a mit hallott, és mindent, a mit látott, s hogy legfőképpen gondosan megfigyeli majd a saját árnyképét, mihelyt megjelenik. Mert azt remélte, hogy jövendő énjének a viselkedése vezeti majd rá a dolgok nyitjára, s ez fogja megkönnyíteni számára mind e talány megoldását.

Ott, a hol voltak, rögtön körül is nézett, saját magát keresve; de szokott szögletében más ember állt a helyén, s bárha az óra azt az időt mutatta, mikor rendesen ott szokott lenni, hiába kereste a képemását az előcsarnokon keresztül beözönlő tömegben. De túlságosan mégsem ütődött meg rajta, mert hiszen föltette már magában, hogy változtatni fog az életén, s most azt gondolta és azt remélte, hogy távolléte legutóbb fogant elhatározásának a megvalósítását bizonyítja.

A rém, kinyújtott kézzel, nyugodtan és sötéten mellette állt. Midőn töprengő elmélyedéséből föleszmélt, a kéz tartásából és irányából ítélve azt gyanította, hogy a szellem láthatatlan szemei keményen ő rá szegeződnek. Erre a gondolatra hideg borzongás futott végig rajta és fázni kezdett.

Ott hagyták az üzleti sürgést-forgást, s egy hírhedt városrészbe mentek, a hol Scrooge soha életében nem járt még, bár tudta, hogy hol van és ismerte kétes hírét is. Piszkos, szűk utczákba, nyomorúságos boltok és házak, s félig meztelen, ittas, letaposott sarkú, undok emberek közé jutottak. Sikátorokból és kapúaljakból úgy áradt a bűz, a piszok és az élet salakja a girbe-gurba utczákra, mint megannyi nyitott csatornából, s bűn, szenny és nyomor képe volt az egész városnegyed.

Mélyen bent a romlottság e barlangjában, eresz alatt, volt egy alacsony, előrenyúló bolthelyiség, a hol ócska vasat, rongyot, üveget, csontot és zsírhulladékot vásároltak. Bent a padlóján rakás számra hevert a rozsdás kulcs, szeg, láncz, ajtósarok, reszelő, mérleg, súly és mindenféle értéktelen vasdarab. Az undok rongycsomók, avas zsírtömegek és csontsírok ezernyi olyan titkot rejtettek magukban, a miket nem sok embernek lett volna kedve kipiszkálni. A lim-lom közt, a mivel kereskedett, ócska téglákból rakott faszénkályha mellett, egy körülbelül hetven esztendős, őszfejű vén betyár ült, a ki a külső hideg ellen madzagon lógó, rongyból tákolt, szurtos függönynyel védekezett, s nyugodt magányában kényelmesen pöfékelt.

Scrooge és a szellem épp akkor értek oda ehhez az emberhez, mikor nehéz batyút czipelve egy nő surrant be a boltjába. S a nő nyomában csakhamar egy második nő is érkezett, szintén batyúval; s rögtön rá harmadiknak egy kopott fekete ruhás férfi lépett be, a ki épp úgy visszahökkent a két nő láttára, a hogy' ez utóbbiak egymástól visszahökkentek volt. Pár pillanatnyi szótlan bámészkodás után, a melyben résztvett a vén pipás is, mind a három jövevény elnevette magát.

- Nyugodt lehetsz, hogy a halottmosó az első! - kiáltott az a némber, a ki először érkezett. - Nyugodt lehetsz, hogy a mosóné a második, és a temetésrendező legénye a harmadik. No, nézd csak, Jóska bácsi, ez aztán a szerencsés véletlen! Össze se beszéltünk, mégis itt találkoztunk!

- Jobb helyütt nem is találkozhattatok volna, - szólt Jóska bácsi, miközben kivette szájából a pipát. - Kerüljetek beljebb a vendégszobába. Te már régóta bejáratos vagy oda, tudom; és a másik kettő se idegen. Várjatok csak, bezárom a boltajtót. Hú! hogy nyikorog! Azt hiszem, nincs e helyt olyan rozsdás darab vas, mint a bejárat sarka; azt meg bizonyosan tudom, hogy olyan vén csont nincs, mint az enyém. Ha, ha! Nem válunk szégyenére a foglalkozásunknak - nagyon egymáshoz illünk. Gyertek a vendégszobába. Gyertek a vendégszobába.

A vendégszoba a rongyfüggöny mögötti tér volt. Az öreg fölkotorta a tüzet egy ócska lépcsőrúddal, s miután füstölgő lámpáját (mert éjszaka volt) pipaszárának a csutorájával megpiszkálta, a pipaszárat megint a szájába dugta.

Ekközben az a némber, a ki már beszélt volt, ledobta a padlóra a batyuját s leült nagypeczkesen egy zsámolyra, keresztbe rakva a térdén a karjait s kihívó szemtelenséggel méregetve a másik kettőt.

- Hát aztán? Talán nem tetszik, Dilberné? - szólt a némber. - Mindenkinek joga van magáról gondoskodni. Ő sohse feledkezett meg magáról!

- Ez már szent igaz! - szólt a mosóné. - Ő a legkevésbbé.

- Akkor hát mi a csudát mereszti ki úgy a szemét, mintha félne, asszonyság? Kinek van több esze? Azt hiszem, egymásnak csak nem vájjuk ki a szemét?

- Persze, hogy nem! - szólt Dilberné és a férfi egyszerre. - Reméljük is, hogy nem.

- Akkor hát rendben vagyunk! - kiáltott a némber. - Ez a fő! Ki érzi a híját egy pár efféle rongydarabnak? A halott semmi esetre, azt hiszem.

- Az már csakugyan nem, - szólt Dilberné nevetve.

- Az istentelen vén uzsorás, ha azt akarta, hogy a halála után se veszszen el semmije, - folytatta a némber, - miért nem volt emberségesebb életében? Ha az lett volna, lett volna valakije, a ki törődik vele, mikor a halállal viaskodott, s nem kellett volna egyesegyedül kínlódnia, a míg utolsót nem hörgött.

- Ennél igazabbat se mondott még soha senki, - szólt Dilberné. - Úgy hangzik, mintha az ítélete volna.

- Bárcsak egy kissé súlyosabb ítélet volna, - felelt a némber; - de az lett volna, mérget vehettek rá, ha a kezem ügyébe kaparíthattam volna még valamit. Bontsd ki azt a batyut, Józsi bácsi, aztán hadd halljam, mit ér. Csak ki vele egyenesen! Nem félek attól, hogy én legyek az első, de meg attól se félek, hogy ezek is látják. Azt hiszem, tisztában voltunk vele, mielőtt itt találkoztunk, hogy egyikünk se feledkezik meg magáról. Nem bűn ez. Bontsd ki a batyút, Jóska!

De társai lovagiasabbak voltak, semhogy ezt megengedjék, s a kopott feketeruhás legény állt ki a porondra legelőször s először ő mutatta meg a zsákmányát. Nem sok volt. Egy két pecsétnyomó, egy tolltartó, egy pár kézelőgomb és egy csekély értékű melltű. Ez volt az egész. Jóska bácsi gondosan megvizsgált és megbecsült külön-külön minden darabot, fölírta tételenkint krétával a falra, mit hajlandó adni érte, s azután összeadta az egészet, mikor látta, hogy nincs több hozzáírni való.

- Ez a te számlád, - szólt Jóska bácsi; - s ha elevenen megsütnek, akkor se adok többet egy fityinggel se. Lássuk a következőt.

Dilberné volt a második. Lepedők és törülközők, egy pár ruhadarab, két régidivatú ezüst teáskanál, egy czukorcsiptető és néhány csizma. Az ő számlája hasonlóképpen a falra került.

- Hölgyeknek mindig sokat fizetek. Megvan ez a gyengeségem, tönkre is kell jutnom miatta, - szólt Jóska bácsi. - Ez a te számlád. Ha egy fillérrel többet kívánsz és alkudni akarsz, megbánom, hogy ilyen bőkezű voltam, és lehúzok egy félkoronást.[25]

- Most pedig bontsd ki az én batyumat, Jóska, - szólt az első némber.

Jóska bácsi letérdelt, hogy kényelmesebben kibonthassa, s miután kibogozott egy egész sereg csomót, egy nagy és nehéz tekercs sötét kelmét ránczigált ki a batyúból.

- Hát ez mi a manó? - szólt Jóska bácsi. - Ágyfüggönyök!

- Ah! - felelt a némber nevetve és keresztbe tett karjai fölött előrehajolva. - Ágyfüggönyök!

- Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy karikástul, mindenestül leszedted, mialatt a halott ott feküdt? - szólt Jóska bácsi.

- Pedig bíz én leszedtem, - felelt a némber. - Már miért ne szedtem volna le?

- No te csakugyan élelmes asszony vagy, - szólt Jóska bácsi, - bizonyosan sokra viszed még.

- Annyit mondhatok, Jóska bácsi, hogy én bizony nem szorítom össze a markomat, a mikor csak ki kell nyitnom, hogy megkaparítsak valamit, még hozzá, mikor olyan emberről van szó, a milyen ez volt, - felelt a nő hideg nyugalommal. - Vigyázz, be ne csepegtesd olajjal azt a paplant.

- Az ő paplana? - kérdezte Jóska bácsi.

- Ki másé volna, mit gondolsz? - felelt a némber. - Azt hiszem, nem igen hül már meg paplan nélkül se.

- Remélem, nem ragadós nyavalyában halt meg? Mi? - szólt Jóska bácsi, félbeszakítva a munkáját és feltekintve.

- Attól ugyan ne félj, - felelt a némber. - Annyira nem kedvelem a társaságát, hogy ez esetben efféle apró-cseprő semmiségért ott ténferegtem volna körülötte. Ah! Azt az üngöt ugyan elnézheted, a meddig belefájdul a szemed; azon ugyan nem találsz lyukat, de még foszlást se. A legjobb ünge, és mondhatom, finom portéka. Még eltékozolták volna, ha nem vagyok ott.

- Hogy-hogy eltékozolták volna? - kérdezte Jóska bácsi.

- Ráadták, hogy abba' temessék el, - felelt a némber nevetve. - Akadt bolond, a ki ráadta. De én lehúztam róla. Mire való volna a karton, ha erre se volna jó. A halotton éppen olyan jól áll. Abba sem utálatosabb, mint ebbe volt.

Scrooge irtózattal hallgatta ezt a párbeszédet. A mint ott ültek a zsákmányuk körül, az öreg lámpásának gyér világosságában, oly undorral és utálattal nézte őket, a mely akkor sem lehetett volna nagyobb, ha undok démonok lettek volna, ott alkudozva a holttest körül.

- Ha, ha! - nevetett ugyanaz a némber, mikor Jóska bácsi előhúzott egy flanell-pénzeserszényt, s leolvasta a földre kinek-kinek a járandóságát. - Lássátok, ez a vége! Elijesztett magától mindenkit, a míg élt, hogy a halála után mink húzzunk hasznot belőle! Ha, ha, ha!

- Szellem! - szólt Scrooge, tetőtől-talpig összeborzadva. - Látom, látom. Én is könnyen e szerencsétlennek a sorsára juthatnék. Ez a vég fenyeget most engemet is. Szentséges ég, mi ez?

Irtózva hátrált, mert a szín változott, s most csaknem elért a kezével egy ágyat - egy csupasz, függönytelen ágyat, - a melyen rongyos lepedővel eltakartan feküdt valami, a mi - bárha néma volt, borzalmas ékesszólással adott hírt magáról.

A szoba nagyon sötét volt, sokkal sötétebb, semhogy pontosabban szemügyre lehetett volna venni, noha Scrooge titkos ösztönnek engedve, körültekintett benne, s szorongva megtudni iparkodott, miféle szoba volt. Kívülről sápadt fény szűrődött be éppen az ágyra; s az ágyon, kifosztva, megrabolva és siratatlanul, a nélkül, hogy virrasztottak volna fölötte vagy törődtek volna vele, annak az embernek a holtteste volt.

Scrooge a rém felé pillantott, a kinek keze mereven a holttest fejére mutatott. A takaró oly hanyagul volt odavetve, hogy egy lebbentéssel, Scrooge ujjának egyetlen mozdulatával le lehetett volna leplezni az arczot. Scrooge gondolt is rá, érezte, mily könnyen megtehetné, és szerette volna is megtenni, de épp oly kevéssé állt hatalmában a leplet visszalebbenteni, mint a kísértetet maga mellől eltávolítani.

Óh, hideg, dermesztő, irtózatos halál! Itt emelj oltárt, s diszítsd fel minden rendelkezésedre álló borzalommal, mert ez a te birodalmad! De a szeretett, tisztelt és becsült főnek egyetlen hajaszálát meg nem görbítheted szörnyű czéljaid szerint, egyetlen vonását sem teheted gyűlöletessé. Mellékes, hogy a kéz súlyos és lehull, ha eleresztik; mellékes, hogy a szív és az ütér nem dobog; a fő az, hogy a kéz egykor nyílt, bőkezű és igazságos volt; hogy a szív derék, forró és gyöngéd volt; hogy az erekben emberi vér lüktetett. Sújts, árnyék, sújts! És meglátod, hogy a sebből jó tettei csörgedeznek, s halhatatlan élettel termékenyítik meg ezt a világot!

Nem hang dörögte e szavakat Scrooge fülébe, s mégis ezt hallotta, a mint az ágyra tekintett. Arra gondolt, vajjon ha e férfi most fölébredhetne, mi volna az első gondolata? Fösvénység, lelketlenség, kapzsiság emésztő gondjai? Ezek ugyan dús végre juttatták!

Ott feküdt a sötét, puszta házban, s nem akadt egyetlen férfi, egyetlen nő, egyetlen gyermek sem, a ki így szólt volna: - Szíves volt hozzám ebben vagy abban, s egyetlen jó szaváért én is jó leszek most hozzá. - Az ajtóban macska kaparászott, s a tűzhely alól patkányok rágcsálásának zöreje hallatszott. Mit akartak ezek a halottas szobában, s mért voltak oly izgatottak és nyugtalanok, arra Scrooge gondolni sem mert.

- Szellem! - szólt suttogva, - ez irtózatos hely. Hidd meg, hogy ha távozunk, a leczkét soha nem felejtem el. Menjünk innen!

De a szellem mozdulatlan újja még mindig a halott fejére mutatott.

- Értelek, - felelt Scrooge, - és engedelmeskedném, ha módomban volna. De nincs erőm hozzá, szellem; nincs erőm!

Úgy rémlett neki, hogy a szellem megint rátekintett.

- Ha van a városban valaki, a kit megindít ez ember halála, - szólt Scrooge, halálosan gyötrődve, - kérve kérlek, szellem, mutasd meg őt nekem!

A rém sötét köntösét, mintha szárny lett volna, szétterjesztette egy pillanatra Scrooge előtt, s mikor összevonta, nappali világosságban ragyogó szoba tárult Scrooge elé, a melyben egy anya volt gyermekével.

A nő szorongó nyugtalansággal várt valakit, mert fel s alá járt a szobában, felriadt minden zörejre, kinézett az ablakon, az órára pillantott, varrni próbált, de eredménytelenül, s kínosan tűrte még játszadozó gyermekei lármáját is.

Végül felhangzott a rég várt kopogás. Az ajtóhoz sietett, a melyen férje lépett be, férje, kinek arczát, bár ifjú volt, gond és csüggetegség emésztette. De most különös kifejezés tükröződött az arczán, komoly elragadtatásféle, a melyért szégyenkezett, s a melyet elnyomni igyekezett.

Leült ebédjéhez, a mely a tűzhelyen félre volt téve a számára; s mikor felesége, - hosszas hallgatás után, - halkan megkérdezte tőle, mi ujság, a férfin meglátszott, hogy nem igen tudja, hogy' feleljen.

- Jó vagy rossz? - szólt a nő, hogy kisegítse zavarából.

- Rossz, - felelt a férfi.

- Végünk van?

- Nem. Van még reményünk, Karola.

- Ha ő könyörül rajtunk, - szólt a nő elbámulva, - akkor van! Mindent remélhetünk, ha ilyen csoda történt.

- Ő túl van már azon, hogy könyörülhessen, - szólt a férj. - Meghalt.

Az asszony, ha az arcza nem hazudott, szelid és béketűrő teremtés volt; de ezt a hírt lelke mélyéből fakadó hálával fogadta, s imára kulcsolt kézzel kifejezést is adott hálájának. A következő pillanatban bocsánatért esdett az egek urához és sajnálta, a mit tett; de a hálaérzés szíve mélyéből fakadt.

- A mit az a félig ittas nő mondott, a kit tegnap este említettem, mikor beszélni akartam vele, hogy egy heti halasztást kérjek tőle, s a mit üres kifogásnak tartottam csak, hogy lerázzon a nyakáról, most való igaznak bizonyult. Nemcsak nagyon rosszul volt akkor, hanem éppen haldoklott.

- Kire fog szállni az adósságunk?

- Nem tudom. De addig megszerezzük a pénzt; és ha nem, akkor is igazán ritka szerencsétlenség volna, ha az örökösében éppen olyan irgalmatlan hitelezőre akadnánk. Ma éjszaka könnyebb szívvel alhatunk, Karola!

Úgy bizony! Hiába akarták volna titkolni, a szívük megkönnyebbült. A gyermekek arcza, a mint elcsendesedve szülőik köré csoportosultak, hogy hallgassák, a mit amúgy sem igen értettek, - felragyogott; s annak az embernek a halála boldogabbá tette az egész házat! Az egyetlen érzés, a melyet a szellem a halállal kapcsolatban mutathatott Scroogenak, az öröm érzése volt.

- Mutass gyöngédebb indulatot is, kapcsolatban e halálesettel, - szólt Scrooge; - mert különben, szellem, az a sötét szoba, a melyet az imént elhagytunk, örökre a szemem előtt lesz.

A szellem több oly utczán vezette végig Scrooge-ot, a merre ez utóbbi járni szokott; s mialatt tovább haladtak, Scrooge jobbra-balra tekintgetett, hogy meglássa saját magát; de nem volt sehol sem látható. A szegény Cratchit Bob házába léptek be, - a hová Scrooge egyszer már ellátogatott volt, - s ott látták a tűz körül ülni az anyát és a gyermekeket.

Csendesen, nagyon csendesen ültek. A két lármás csöpp Cratchit oly csöndesen ült az egyik kuczkóban, mintha szobor lett volna, s Péterre néztek föl, a ki előtt könyv volt. Az anya és lányai szorgalmasan varrtak. De mondhatom, valamennyien nagyon csöndesek voltak!

"És egy kis gyermeket fogván elő, közöttök megállatá."[26]

Hol hallotta Scrooge e szavakat? Nem álmodta őket. Bizonyosan a fiú olvasta fennszóval, mikor Scrooge meg a szellem belépett a küszöbön. De miért nem olvasott tovább?

Az anya letette munkáját az asztalra, s kezébe temette az arczát.

- A szövet színétől fáj a szemem, - szólt.

A szövet színétől? Jaj, szegény kis Tim!

- Nem fáj már, - szólt Cratchitné. - A gyertya fénye mellett könnyezik a szemem; s a világért sem szeretném, ha könnyezve találna az apátok, mikor hazaér. Nemsokára itthon lesz már.

- Már itthon is kellene lennie, - felelt Péter, betéve a könyvet. - De azt hiszem, anyám, pár nap óta lassabban jár hazafelé, mint rendesen...

Megint nagyon elcsendesedtek. Végül megint az anya szólalt meg, nyugodt, derült hangon, a mely az egyik szónál remegett csak: - Tudom, hogy - tudom, hogy mikor a kis Timet a vállán hordta, igazán nagyon gyorsan járt.

- Én is láttam, - kiáltott Péter, - gyakran.

- Én is láttam! - kiáltott a másik is. Ezt mindnyájan tudták.

- De hát nem is volt ám nehéz a kicsi, - folytatta az anya, szorgalmasan varrogatva, - s az atyja úgy szerette, hogy szívesen czipelte, nagyon szívesen. De itt az apátok az ajtóban!

Kisietett elébe, s a kis Bob szőrkendőjében[27] - nagy szüksége volt rá szegény tatárnak! - belépett. Teája készen várta a kályha melegítőjén, s valamennyien szeretettel sürögtek-forogtak körülötte. A két csöpp Cratchit fölkapaszkodott a térdére, s kicsi arczukat kétfelől atyjuk arczához szorították, mintha azt akarták volna mondani: - Ne gondolj rá, apuskám! Ne epeszd magad!

Bob derülten játszott velök, s nyájasan elbeszélgetett az egész családdal. Megnézte a munkát az asztalon, s megdícsérte feleségét meg a lányokat szorgalmas igyekvésükért. Vasárnapig kétszer is elkészülnek,[28] mondotta.

- Vasárnapig! Tehát ott voltál ma, Róbert? - kérdezte az asszony.

- Ott voltam, édesem, - felelt Bob. - Bárcsak te is velem jöhettél volna. Jól esett volna látnod, milyen szép zöld helyecske. De hiszen sokszor fogod majd látni. Megígértem neki, hogy minden vasárnap kisétálok hozzá. Szegény kicsi gyermekem! - kiáltott Bob hirtelen felzokogva. - Édes kicsikém!

Egyszerre elhagyta az ereje. Nem tehetett róla. Ha tehetett volna, akkor talán távolabb állt volna szívétől a gyermeke.

Kiment a szobából, felment az emeleti szobába, a mely barátságosan ki volt világítva, s karácsonyiasan volt diszítve. A gyermek mellett szék volt, s látszott, hogy nem rég járt a szobában valaki. A szegény Bob leült a székre. Elgondolkozott egy darabig, s miután összeszedte magát, megcsókolta a kis halott arczát. Belenyugodott abba, a mi történt, s boldogan ment le újra a többiekhez.

A tűz köré húzódtak és beszélgettek, miközben az anya egyre dolgozott még lányaival. Bob elmondta, milyen nyájas volt hozzá Scrooge úr unokaöcscse, a kit alig látott egyszernél többször. Aznap találkozott vele az utczán, s mikor látta, hogy egy kissé levert, - (higyjétek meg, csak egy kissé, szólt Bob), - megkérdezte tőle, mi történt, hogy olyan szomorú? - Erre, - szólt Bob, - mert soha életemben nem volt dolgom nála barátságosabb uri emberrel, elmondtam neki. - Igazán, őszintén sajnálom, Cratchit úr, - mondotta, - és őszintén sajnálom derék, jó feleségét is. - Már hogy ezt honnan tudta meg, azt nem tudom.

- Mit, édesem?

- Hogy te derék, jó asszony vagy, - felelt Bob.

- Ezt az egész világ tudja! - szólt Péter.

- Nagyon jól mondod, fiam! - kiáltott Bob. - Magam is azt hiszem. - Őszintén sajnálom derék, jó feleségét, - mondotta. - Ha bármiképp szolgálatukra lehetek, - szólt, átnyújtva a névjegyét, - itt a czímem. Kérem, keressen föl. - Nem éppen azért, - kiáltott Bob, - hogy esetleg tehet értünk valamit, hanem a nyájasságáért az Isten áldja meg! Úgy beszélt, mintha ismerte volna a mi kis Timünket, s most velünk érezne.

- Bizonyos vagyok benne, hogy derék, jó ember! - szólt Cratchitné.

- Még bizonyosabb volnál benne, édesem, - szólt Bob, - ha láttad volna és beszéltél volna vele. Egyáltalán nem csodálkoznám rajta, jól figyelj rám, ha egyszer csak jobb állásba juttatná Pétert.

- Hallod-e, Péter? - szólt Cratchitné.

- Akkor aztán, - kiáltott az egyik lány, - megházasodik majd és külön háztartást rendez be magának.

- Ugyan eredj! - szólt rá Péter vigyorogva.

- Az bizony épp úgy meglehet, mint a hogy' nem, - szólt Bob, - egy szép napon, bárha bőven van még rá ideje, drágám. De akárhogy és akármikor válunk el egymástól, szentül hiszem, hogy egyikünk sem felejti el a szegény kis Timet, meg azt, hogy ő volt az első, a ki elvált tőlünk. Vagy elfelejtjük?

- Soha, apám! - kiáltottak valamennyien.

- És azt is tudom, - szólt Bob, - tudom édeseim, hogy ha visszaidézzük emlékezetünkbe, milyen türelmes és milyen szelíd volt Tim, - bárha nagyon csöpp kis gyerek volt csak, - nem egykönnyen fogunk czivódni egymással és nem feledkezünk meg soha a szegény kis Timről.

- Nem, soha, soha, apám! - kiáltottak megint valamennyien.

- Nagyon boldog vagyok, - szólt a kis Bob; - igazán nagyon boldog vagyok!

Cratchitné megcsókolta Bobot, a leányai megcsókolták, a két csöpp Cratchit megcsókolta, Péter pedig kezet szorított az apjával. Kis Tim lelke, a te gyermeki lényedet Isten küldte közéjük!

- Szellem, - szólt Scrooge, - valami azt súgja, hogy elválásunk percze közeledik. Tudom, de hogy miből, azt nem tudom. Mondd meg tehát, ki volt az az ember, a kit halva láttunk?

A jövendő karácsonyok szelleme úgy, mint az előbb, tovább vezette Scroogeot, - (bár, mint Scrooge gondolta, nem folytatólag az időben; mert valóban, mintha ez utóbbi látomások nem időrendben követték volna egymást, csak az volt bizonyos, hogy valamennyit a jövő méhe rejtette magában), - tovább vezette, az üzletemberek találkozó helyeire, de őt magát sehol sem mutatta meg neki. Nem is állt meg sehol a szellem, hanem haladt előre egyenesen, mintha a kívánt felvilágosításhoz akarná Scroogeot hozzájuttatni, míg egyszer csak Scrooge arra nem kérte, hogy álljon meg egy pillanatra.

- Ez az udvar, - szólt Scrooge, - a melyen most sietünk keresztül, az a hely, a hol naponta dolgozom, még pedig már jó idő óta. Látom a házat. Engedd, hogy megnézhessem, mivé fogok válni a jövendőben?

A szellem megállt; keze másfelé mutatott.

- A ház amott van, - kiáltott Scrooge. - Mért mutatsz másfelé?

A kérlelhetetlen újj nem változtatott irányt.

Scrooge irodája ablakához sietett és benézett rajta. Iroda volt még mindig; de nem az övé. A bútor nem a régi volt, s nem ő volt a széken ülő alak sem. A rém az előbbi irányba mutatott.

Scrooge visszament hozzá és azon tünődve, vajjon mért ment el hazulról és hová mehetett, tovább kisérte a szellemet, a míg egy vaskapuhoz nem értek. Ott megállt, hogy körülnézzen, mielőtt belép a kapun.

Temető. Itt fekszik tehát az a boldogtalan, a kinek meg fogja most tudni a nevét. Illett hozzá a hely. Házak közé volt ékelve; fű és gyom verte föl, a halál buja tenyészete, nem az életé; minden kis zuga sírral volt tele; kövér volt a földje a kielégített étvágytól. Illett hozzá a hely!

A szellem megállt a sírok között, és lemutatott az egyikre. Scrooge remegve közeledett a sírhoz. A rém szakasztott olyan volt, mint eddigelé, de Scrooge megrettent, hogy ünnepélyes alakjának nem az a jelentősége, a melyet eddig gondolt.

- Mielőtt közelebb lépek a sírkőhöz, a melyre mutatsz, - szólt Scrooge, - felelj meg egy kérdésemre. Azoknak a dolgoknak az árnyképei-e ezek, a melyek be fognak következni, vagy azokéi, a melyek esetleg bekövetkezhetnek?

A szellem még mindig lemutatott a sírra, a mely mellett megállt.

- Az emberek életútja előre jelez bizonyos állomásokat, a melyhez el kell jutniok, ha ragaszkodnak az úthoz, - szólt Scrooge. - De ha letérnek az útról, változnak az állomások is. Ugy-e így kell értenem azt, a mit mutatsz?

A szellem mozdulatlan maradt.

Scrooge remegve mászott feléje; s az újj irányát követve, az elhanyagolt sír kövéről saját nevét olvasta le: SCROOGE EBEDMÉLEK.

- Én vagyok az az ember, a ki az ágyon feküdt? - kiáltott térdre roskadva.

Az ujj a sirról rámutatott s róla vissza a sirra.

- Nem, szellem! Óh, nem, nem!

Az ujj még mindig odamutatott.

- Szellem! - kiáltott Scrooge, belekapaszkodva a palástjába, - hallgass meg! Nem az az ember vagyok már, a ki voltam. Nem akarok az lenni, a kivé lennem kellett volna nélkületek! Miért mutatod ezt nekem, ha nincs számomra remény?

Mintha a kéz először ingadozott volna.

- Jó szellem, - folytatta Scrooge, földre roskadva előtte, - a saját mivoltod mellettem szól és szánakozik rajtam. Biztosíts róla, hogy ez árnyképeket, a melyeket mutattál nekem, megváltoztathatom még, ha megváltoztatom életemet!

A jóságos kéz remegett.

- Szívem mélyéből tisztelni fogom a karácsonyt és rajta leszek, hogy az egész esztendőn keresztül méltón megülhessem. Élni akarok a multban, a jelenben és a jövőben. Azt akarom, hogy éljen bennem mind a háromnak a szelleme. Nem akarok elzárkózni tanításaik elől. Óh, mondd, szabad-e letörölnöm e kőről a nevem?

Halálos szorongásában megragadta a kisérteties kezet. A kéz ki akart szabadulni szorításából; de Scrooge erős volt könyörgésében és nem bocsátotta el. A szellem még erősebb volt és visszataszította Scroogeot.

Miközben fölemelte a kezét, utoljára könyörögve sorsa megváltozásáért, azt látta, hogy a rém csuklyája és öltözete elváltozik. Fogyni kezdett, összezsugorodott, s végül egy ágylábbá enyészett.

 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
A második a három szellem közül.
  2012-12-08 14:04:43, szombat
 
  HARMADIK VERSSZAK.
A második a három szellem közül.



Mikor hatalmas, mély horkolásából fölébredt, s felült az ágyában, hogy rendbe szedje a gondolatait, fölösleges lett volna figyelmeztetni rá Scrooge-ot, hogy a toronyóra harangja mindjárt egyet fog kondulni. Érezte, hogy éppen a kellő pillanatban nyerte vissza öntudatát a végből, hogy fogadhassa a második követ látogatását, a ki Marley Jakab közbenjárására fogja őt fölkeresni. De minthogy kellemetlenül fázott, miközben azon kezdett tünődni, vajjon ez az új kísértet melyik függönyét fogja félrehúzni, valamennyi függönyét sajátkezüleg félrehúzta, s azután megint lefeküdt, gondosan szemmel tartva köröskörül ágya egész környékét. Mert az volt a szándéka, hogy rákiált a szellemre abban a pillanatban, a mikor megjelenik, hogy elkerülje a meglepetéssel járó idegizgalmakat.

Azok a könnyűvérű uracskák, a kik abban bizakodnak, hogy ismerik a hat vágást és rendszerint megállják a sarat, kalandokra való kiváló rátermettségüket általában úgy szokták kifejezni, hogy állnak elébe mindennek, a csepűrágástól kezdve az emberölésig, a mely két véglet között kétségtelenül meglehetősen hosszú és terjedelmes sora van a dolgoknak. A nélkül, hogy Scrooge-ot szakasztott ilyen kemény legénynek akarnám feltüntetni, annyit nyugodtan merek állítani, hogy Scrooge készen várta a legkülönösebb tünemények egész tömegét, s túlságosan nem lephette volna meg őt semmi, a mi belefér a csecsemő és a rinoczérusz fogalmának határaiba.

Minthogy csaknem mindenre el volt készülve, természetes, hogy semmire egyáltalában nem volt elkészülve; s ennélfogva, mikor a toronyóra elütötte az egyet és nem jelentkezett előtte semmi a világon, minden ízében remegni kezdett. Eltelt öt percz, tíz percz, egy negyed óra, s mégsem jött semmi. Mindeközben ott feküdt az ágyában, valami vöröses fényözön kellős közepében, a mely attól a pillanattól kezdve áramlott rá, a mikor az óra elütötte az egyet, s a mely minthogy puszta fény volt csak, akár egy tuczat szellemnél is jobban nyugtalanította, mert képtelen volt megállapítani, mi az értelme vagy mire való; sőt hébe-korba már-már attól is tartott, hogy tulajdon abban a pillanatban talán a tűzhalál egy érdekes esetével áll szemben, s lassanként elhamvad, noha az a vígasztalása sincs meg, hogy tudna róla. Végül azonban az jutott eszébe, - neked, kedves olvasó, vagy nekem ez lett volna az első gondolatunk, mert tudvalévően, a ki nincs bajban, mindig az szokta tudni, mit kellett volna csinálni, és minden bizonynyal a másik helyében ezt is csinálta volna, - végül, mondom, az jutott eszébe, hogy a kísérteties fény titka és forrása talán a szomszéd szobában lehet, és bővebb vizsgálódás után úgy is rémlett neki, mintha a fény csakugyan onnan áradna ki. Minthogy ez a gondolat teljesen hatalmába kerítette az elméjét, csendesen fölkelt és papucsban a szomszéd szoba ajtajához osont.

Mihelyt a zárhoz ért a keze, egy ismeretlen hang a nevén szólította és ráparancsolt, hogy lépjen be. Scrooge engedelmeskedett.

A saját szobája volt. Ehhez nem fért kétség. De meglepő változáson ment keresztül. A falak és a mennyezet úgy tele volt aggatva élő zölddel, hogy a szoba valóságos bereknek látszott, a melynek lombjai között mindenfelé fénylő bogyók tündököltek. A magyalfa, fagyöngy és repkény bodros levelei úgy visszaverték a fényt, mintha megannyi apró tükröcske lett volna elszórva köztük; s a kandallóban oly hatalmas láng lobogott, a melyhez foghatót az a komor megkövesedett tűzhely nem látott soha, sem Scrooge, sem Marley idejében és Isten tudja, már hány régebbi télidőn keresztül sem. A padlón trónféle alkotmánynyá rakva halomszámra hevert a sok enni- és innivaló: pulyka, liba, vadhús, szárnyas, sertés, nagy húsdarabok, malaczok, nagy kolbászkoszorúk, húspástétomok, plumpuddingok, osztrigás hordócskák, parázs gesztenyék, pirosló almák, dús nedvű narancsok, édes körték, óriási vízkereszt-kalácsok és csészékben forró puncs, a melynek illatos gőze szinte elhomályosította a szobát. Ez emelvényen kényelmes pompában, - úgy, hogy gyönyör volt látni, - vígkedvű óriás ült, kezében bőségszarúhoz hasonló lobogó fáklyával, a melyet a magasba emelt, föl-föl jól a magasba, hogy fényét az ajtó körül sompolygó Scrooge-ra áraszthassa.

- Kerülj beljebb! - kiáltott a szellem. - Beljebb, beljebb! És ismerj meg jobban, ember-barátom!

Scrooge félénken beljebb került és lesütötte a fejét e szellem előtt. Nem a régi, mogorva Scrooge volt ő már, s bárha a szellem vidáman és barátságosan tekintett rá, mégsem volt kedve a szeme közé nézni.

- Én a mostani karácsony szelleme vagyok, - szólt a szellem. - Tekints rám!

Scrooge tiszteletteljesen engedelmeskedett. A szellemen fehér prémmel szegélyezett, egyszerű, sötétzöld palást vagy köpeny volt, de oly pongyolán övezte alakját, hogy széles melle meztelen maradt, mintha minden mesterkélt védelmet vagy leplezgetést megvetett volna. Lába, a mely a palást bő szárnyai közül kilátszott, szintén csupasz volt, s a fején nem volt egyéb, csak egy magyalfa-koszorú, a melyen itt-ott jégcsapok tündököltek. Sötét fürtös haja hosszú és nyilt volt - nyilt, mint derült arcza, csillogó szeme, nyitott keze, vidám hangja, fesztelen modora és egész vidámsága. Derekát ódon kardhüvely övezte; de kard nem volt benne, s az ócska hüvelyt is rozsda marta.

- Ugy-e, hozzám hasonló lényeket még sohasem láttál? - kiáltott a szellem.

- Soha, - felelte rá Scrooge.

- Sohasem sétáltál ki családom ifjabb tagjaival, ugy-e? Az utolsó években született bátyáimat értem, mert én még nagyon fiatal vagyok, - tette hozzá a tünemény.

- Alig hiszem, hogy kisétáltam volna, - szólt Scrooge. - Attól tartok, hogy nem jártam velök. Sok bátyád volt, szellem?

- Több, mint ezernyolczszáz, - szólt a szellem.

- Rettentő feladat lehet ezt a családot eltartani! - dünnyögött Scrooge.

A jelen karácsony szelleme felemelkedett.

- Szellem, - szólt Scrooge alázatosan, - vezess, a hová kedved tartja. Mult éjszaka kénytelen-kelletlen távoztam hazulról, s olyan leczkében részesültem, a mely most is érezteti a hatását. Ma éjjel, ha van mire tanítanod, engedd, hogy hasznát vehessem.

- Illesd palástomat!

Scrooge engedelmeskedett a parancsnak, és erősen belefogódzott a szellem palástjába.

Magyal, fagyöngy, piros bogyók, repkény, pulyka, liba, vadhús, szárnyas, sertés, hús, malacz, kolbász, osztriga, pástétom, pudding, gyümölcs és puncs, minden nyomban eltünt. Eltünt a szoba, a tűz, a vöröses fény és az éjszaka is; és Scrooge meg a szellem a City utczáin termettek, karácsony reggelén, a hol (mert kemény hideg volt) nyers, de vidám és nem kellemetlen, szinte rythmikus lármát csaptak az emberek, miközben a havat söpörték a házak előtt a járdáról és a házak tetejéről. A gyerekek pedig veszettül mulattak, mikor egy-egy csomó hó mesterséges kis hófergeteggé omolva lezuhant a magasból az úttestre.

A házak homlokzatai meglehetős feketéknek, s az ablakok még feketébbeknek látszottak, a háztetők símafehér hótakarójához és a földet borító piszkosabb hóréteghez képest, mely utóbbiba mély barázdákat szántottak a kocsik és szekerek nehéz kerekei, - barázdákat, a melyek százszorosan kereszteződtek a nagy utczák elágazásainál, s egymásba vesző bonyolult csatornákat vágtak a sűrű, sárgás iszapban és jeges vízben. Az ég borús volt, s még a legrövidebb utczákat is félig párás, félig fagyos, piszkos köd borította, a melynek súlyosabb részecskéi kormos permetegben hullottak alá, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye közös megegyezés alapján egyszerre kigyúlt és javában lobogott volna. Nem volt túlságosan vidám sem az idő, sem a város képe; s mégis oly vidámságot lehelt minden az utczákon, a melyhez foghatót hiába igyekezett volna akár a legtisztább nyári lég és a legragyogóbb nyári nap is szerteárasztani.

Mert azok, a kik a háztetőkön lapátolták a havat, egytől-egyig vidám és kedélyes hangulatban voltak; átkiabáltak egymásnak a párkányzatról s hébe-korba egy-egy tréfás hólabdát - sok tréfás szónál ártatlanabb löveget - hajítottak egymásra, jóízűen kaczagva, ha találtak, s épp oly jóizűen kaczagva akkor is, ha nem találtak. A vadhús-kereskedések félig nyitva voltak még, s a gyümölcsárusok boltjai pompázva ragyogtak. Mintha jókedvü öreg urak mellényei lettek volna, nagy, kerek, pohoshasú gesztenyéskosarak lustálkodtak az ajtókban, s gutaütésre hajló potrohájuk ki-kidomborodott az utczára is. A vöröses, barnapofájú, széles övű spanyolhagymák zsíros kövérségükben úgy ragyogtak, mintha spanyol barátok lettek volna, s buja ravaszdisággal pislogtak le a polczokról az arra járó-kelő lányokra, és szemérmetes pillantásokat vetettek a fejük fölött lógó fagyöngyre.[19]

A körték és almák magas gulákba rakva tündököltek; a szőlőfürtök a kereskedők jóvoltából kinyúló kampókon lóbálóztak, hogy az arra járók szájában ingyen összefusson a nyál; a mohos, barna mogyorórakások illata visszaidézte az emlékezetbe a régi erdei sétákat, s a kellemes gázolásokat a bokáig érő avarban; a norfolki aszalt almák, a melyeknek húsos barnasága még jobban kiemelte a narancsok és czitromok sárgaságát, dús nedvű testességükben esengve könyörögtek, hogy papirtölcsérekbe csomagolva vigyék haza és ebéd után egyék meg őket. Sőt még az arany- és ezüsthalacskák is, a melyek üveggolyóban oda voltak állítva a válogatott gyümölcsök közé, bárha aluszékony vérű és bárgyú a fajtájuk, mintha tudták volna, hogy nagy nap van; és egytől egyig lassú, szenvedélytelen izgalommal ide-oda uszkáltak kis világukban.

A fűszerüzletek! Oh, a fűszerüzletek! Csaknem zárva, egy-két ablaktábla híján; de a hol rés nyílik, milyen gyönyörű látvány! Nemcsak az, hogy a mérleg serpenyői víg csörrenéssel koppantak a nagy bolti asztalhoz, vagy hogy a spárga oly villámgyorsan tekerődött le a gombolyagról, vagy hogy a bádogszelenczék teteje úgy csapódott föl s le, mintha szemfényvesztés volna, nemcsak az, hogy a tea és kávé keverődő illata oly kellemesen ingerelte az orrot, vagy hogy a mazsola oly drágalátos, nagyszemű volt, a mandula meg egytől-egyig bámulatosan fehér, a fahéj csupa hosszú, egyenes rúd, a többi fűszer oly finom, a déli gyümölcs olvasztott czukorkérgével a leghidegebb szemlélőre is oly hatással volt, hogy összefutott szájában a nyál. Nemcsak az, hogy a fügék oly puhák és húsosak voltak, vagy hogy a franczia szilvák szerénységükben oly savanykásan pirultak a dúsan felékesített dobozokban, vagy hogy minden ízletesen és karácsonyi díszben pompázott. Hanem a vevők is úgy siettek s oly mohó vágygyal töltötte el őket a nagy nap reményteljes jelentősége, hogy az ajtóban egymásba botlottak, úgy, hogy fűzfakosaraik hevesen összeütődtek, a mit pedig vásároltak, azt ott felejtették a bolti asztalon, s visszaszaladtak érte, s száz ilyen apró tévedést követtek el a lehető legjobb kedvükben; míg a fűszeres és a segédei oly fürgék és vidorak voltak, hogy a fényes rézszívecske, a melylyel hátul a kötényüket összekapcsolták, a saját szívük lehetett volna, a melyet kívül viseltek, hogy mindenki láthassa, s hogy a karácsonyi csókák, ha kedvük tartja, csipegethessék.[20]

De nemsokára megkondultak a harangok, templomba és kápolnába szólítva minden jámbor hívőt; s csapatosan tódultak az utczán az emberek, kiki legjobb ruháját és legragyogóbb arczát öltve föl. S ugyanekkor minden utczából, mellékutczából és névtelen sikátorból is csak úgy dőlt a nép, azok, a kik pékboltokba vitték az ebédjöket.[21] E szegény tatárok szemlátomást nagyon érdekelték a szellemet, mert oldalán Scrooge-zsal, az egyik péküzlet kapualjába állt, s leemelte a mellette elhaladók ebédjéről a födőt, s tömjént csepegtetett rá a fáklyájáról. S ez a fáklya nagyon csodálatos egy fáklya volt, mert egyszer-kétszer, mikor az ebédhordók véletlenül meglökték egymást s már-már hajbakaptak, a szellem néhány csepp vizet rázott a fejökre a fáklyából, s a jókedvök nyomban visszatért. Mert azt mondták, hogy gyalázat volna karácsony napján czivakodni. És igazuk volt! Istenemre, igazuk volt!

Lassan-lassan elhallgattak a harangok, s a pékboltokat is becsukták. De azért belül vígan folyt a sütés-főzés, és minden pékkemencze fölött nedves párában gomolygott a gőz, s előtte is úgy füstölt a kövezet, mintha maguk a kövek is sülnének.

- Van valami különös zamatja annak, a mit a fáklyádból csepegtetsz? - kérdezte Scrooge.

- Van bizony. Az én saját külön zamatom.

- Megízesíthetnél vele ma minden ebédet? - kérdezte Scrooge.

- Meg minden ebédet, a melyet szívesen adnak. De különösen a szegény emberekét.

- Mért éppen a szegényekét? - kérdezte Scrooge.

- Mert azoknak van rá a legnagyobb szükségük.

- Szellem, - szólt Scrooge, miután egy pillanatig gondolkozott, - csodálom, hogy a bennünket környező számtalan világ lakói közül éppen te vagy az, a ki arra törekszel, hogy e szegény embereknek minél ritkábban legyen alkalmuk ártatlan örömeikre.

- Én! - kiáltott a szellem.

- Meg akarod fosztani őket attól a lehetőségtől, hogy minden hetedik nap ebédelhessenek,[22] pedig gyakran ez az egyetlen nap, a mikor egyáltalában ebédelhetnek, - szólt Scrooge. - Vagy talán nem?

- Én! - kiáltott a szellem.

- Azt akarod, hogy ezek az üzletek minden hetedik nap zárva legyenek, - szólt Scrooge. - S ennek az a jelentősége.

- Én akarom!? - kiáltott a szellem.

- Bocsáss meg, ha nincs igazam. De a te nevedben történik, vagy legalább is a családod nevében, - szólt Scrooge.

- Vannak itt a ti földeteken sokan, - felelt a szellem, - a kik azt állítják, hogy ismernek bennünket, s a kik a mi nevünkben áldoznak szenvedélyüknek, gőgjüknek, rosszindulatuknak, gyűlöletüknek, irígységüknek, vakbuzgóságuknak és önzésüknek, pedig mindezeket mi és a mi ismerőseink és rokonaink oly kevéssé ismerjük, mintha soha a világon sem lettek volna. Jegyezd meg ezt jól, s ezentúl azért, a mit tesznek, ne bennünket vádolj, hanem őket magukat.

Scrooge megigérte, hogy ezentúl így fog tenni, s azután tovább mentek, láthatatlanul, úgy, mint eddigelé, ki a külvárosokba. A szellemnek az a különös sajátsága volt (Scrooge ezt a péküzlet kapujában vette csak észre), hogy bárha óriás termetű volt, könnyedén elfért a legkisebb helyen is, és bármily alacsony kunyhóban épp oly bájosan meg tudott állni teljes természetfölöttiségében, a mint bizonyára megállhatott volna bármely magas csarnokban is.

S talán, mert öröme telt a jó szellemnek abban, ha ezt a képességét mutogathatta, vagy talán a saját jósága, nagylelkűsége, szívessége és minden szegénynyel érzett rokonszenve vezérelte őt egyenesen Scrooge irnokának a lakásába, - mert odament, és magával vitte Scrooge-ot is, a ki a palástjába fogódzott, - s a küszöbön mosolygott a szellem és megállt, hogy áldást csepegtessen fáklyájából Cratchit Bob hajlékára. Ki hinné! Bobnak tizenöt "bob"[23]-ja volt csak hetenként, - szombat este keresztnevének csak tizenöt darab mását szokta zsebredugni, s a jelen karácsony szelleme mégis megáldotta négyszobás házacskáját!

Cratchitné asszony, Cratchit felesége, a kin kétszer kifordított szegényes ünneplő volt csak, de pompásan kipántlikázva, a mi olcsó mulatság és hat pennyért elég mutatós is, - mondom, Cratchitné asszony éppen fölállt és terített, Cratchit Belinda, másodszülött lánya segítségével, a ki szintén ünnepiesen fel volt pántlikázva, mialatt Cratchit Péter úrfi a burgonyás fazékba dugta a villáját, s mikor rengeteg inggallérja (Bob magántulajdona volt, de a nagy nap tiszteletére átengedte fiának és örökösének), - beleért a szájába, nagyon megörült pompás öltözetének, s fitogtatni szerette volna fehérneműjét a divatos sétányon. S most két apróbb Cratchit, egy fiú meg egy lány, pattant be a szobába, sikongatva, hogy kint a pékbolt előtt ráismertek a szagáról a libájukra; s már jó előre kéjelegve a zsályás, hagymás töltelék gondolatában, a két csepp Cratchit körültánczolta az asztalt s majd az egekbe emelte Cratchit Péter úrfit, miközben ez - (a kit az sem tett büszkévé, hogy majd megfulladt a gallérjában), - addig fújta a tüzet, a míg a lassú burgonya bugyborékolva kopogtatni nem kezdett a fazék födőjén, hogy bocsássák ki és hámozzák meg.

- Ugyan hol maradhat olyan sokáig az édes apátok? - szólt Cratchitné. - Meg a kis Tim, az öcsikétek? És tavaly karácsonykor Márta is itt volt ilyenkor már egy félórával előbb!

- Márta itt van, anyám! - szólt egy lányka, a ki e szavakkal lépett be.

- Itt van Márta, mama! - kiáltott a két csepp Cratchit. - Éljen! Nagyszerű libánk van, Márta!

- Ej, az Isten áldjon meg, édesem, hol késtél ilyen sokáig? - szólt Cratchitné össze-vissza csókolva a lányát, és sürögve-forogva elszedte a kendőjét meg a kalapját.

- Tegnap este sok volt a befejezni valónk, - felelt a lányka, - ma reggel meg rendbe kellett hoznunk mindent, anyám!

- Jól van no! Nem baj, csakhogy itt vagy már, - szólt Cratchitné. - Ülj le a tűz mellé, drágám, és melegedjél, hogy az Isten áldjon meg!

- Nem, nem! Jön a papa, - kiáltott a két csepp Cratchit, a kik ott voltak mindég mindenütt. - Bújj el, Márta, bújj el!

Így aztán Márta elbújt, s belépett a kis Bob, az atya, - (hosszú kendője legalább három lábnyira lelógott a nyakából, a rojtját nem számítva, s kopott ruhája összefoltozva és kikefélve, hogy tisztességgel viselhesse), - s a kis Timet a vállán hozta. Jaj, a szegény kis Tim! Kis mankója volt, s a lábát vaspántok támogatták!

- Hát Márta hol van? - kiáltott Cratchit Bob körülnézve.

- Nem jön haza, - szólt Crathitné.

- Nem jön haza! - szólt Bob, a kinek hirtelen megcsappant a jókedve; mert a templomtól hazáig az egész úton vállán lovagoltatta Timet, s ágaskodva ért haza, mint valami tüzes paripa. - Nem jön haza karácsony napján!

Márta nem nézhette atyja csalódását, bárha tréfáról volt is csak szó, s időnek előtte kibújt a szekrény ajtaja mögül és atyja karjai közé rohant; a két csöpp Cratchit pedig felkapta a kis Timet, s kiczipelte a mosókonyhába, hogy hallgassa, hogy' dudorászik a pudding a rézüstben.

- Jó volt a kis Tim? - kérdezte Cratchitné asszony, miután kicsúfolta Bobot a hiszékenységeért, Bob pedig szíve szerint össze-vissza csókolta a lányát.

- Akár csak egy kis angyal, - szólt Bob, - sőt még annál is jobb. Hogy-hogy nem, sokat gondolkozik, mert sokat üldögél magában, és a legfurcsább dolgok jutnak az eszébe. Hazafelé jövet azt mondta, reméli, hogy az emberek észrevették őt a templomban, mert nyomorék, s bizonyára jól esett nekik karácsony napján arra gondolni, a kinek szavára a bénák járni kezdtek és a vakok láttak.

Bob hangja remegett, mikor ezt elmesélte, s még jobban remegett, mikor azt mondta, reméli, hogy a kis Tim nemsokára erős és egészséges lesz.

Hallatszott fürge kis mankójának a kopogása a tornáczon, s a kis Tim belépett újra a szobába, mielőtt csak egy szót is szólhattak volna, s öcscse és huga székéhez kísérték, a tűz mellé; s mialatt Bob, feltűrve kabátújját, - (a szegény, mintha lehetséges lett volna, hogy még kopottabb is legyen) - egy kis meleg kotyvalékot készített egy korsóban borókapálinkából és czitromból, s miután jól összekeverte, a kályha szélére tette, hogy langyos maradjon, ezalatt Péter úrfi a két minden-lében-kanál csöpp Cratchittal elszaladt a libáért, a melyet nemsokára nagy diadalmenetben haza is szállítottak.

Olyan riadalom keletkezett, mintha a liba a legritkább madár lett volna a világon - valóságos csodaszárnyas, a melyhez képest a fekete hattyú mindennapi látványosság; és mi tűrés-tagadás, Cratchiték házában a liba bizony nem is volt mindennapos. Cratchitné asszony fölmelegítette a pecsenye mártást, a melyet már előbb elkészített egy kis serpenyőben; Péter úrfi hihetetlen buzgalommal a burgonyát nyomkodta; Belinda kisasszony az almaízt czukrozta; Márta a meleg tányérokat törülgette; Bob maga mellé vette a kis Timet, az asztal egyik kis szegletére; a két csöpp Cratchit széket rakott az asztal köré mindenki számára, nem feledkezve meg saját magukról sem, s rögtön el is foglalták a helyüket és kanalat dugtak a szájukba, nehogy libáért találjanak kiabálni, mielőtt rájuk kerül a sor. Végül az asztalra kerültek a tálak, s elhangzott az asztali áldás. Erre feszült csönd következett, mikor Cratchitné asszony lassan végigtapogatva a szeletelő kés élét, készülődött, hogy felmesse a liba mellét; de a mikor felmetszette és a mikor kibuggyant az epedve várt töltelék, halk gyönyörkiáltás morajlott az asztal körül, s még a kis Tim is, a kit a két csöpp Cratchit felizgatott, koppantott kése nyelével egyet-kettőt az asztalra és halkan éljent kiáltott!

Ilyen liba nem volt több a világon. Bob kijelentette, ő nem hiszi, hogy ehhez fogható libát sütöttek volna már valaha. Valamennyien csodálkoztak, hogy milyen gyönge és milyen jóízű, milyen nagy és milyen olcsó. Az almaízzel meg a főtt burgonyával együtt kitelt a libából az egész családnak az ebédje; sőt Cratchitné asszony (észrevéve, hogy egy porczika csont maradt is a tálban), nagy gyönyörűséggel hangoztatta, hogy: no lám, meg sem ettük az egészet! De jóllakott mindenki, s különösen a két csöpp Cratchit, a kiknek a füle is csupa zsálya meg hagyma volt! Most azonban, miután Belinda kisasszony kicserélte a tányérokat, Cratchitné asszony kiment a szobából, egyedül, - mert sokkal izgatottabb volt, semhogy tanukat tűrhetett volna maga körül, - hogy kiborítsa és behozza a puddingot.

Mert hátha nem elég omlós! Hátha összeomlik, mikor kiborítja! Hátha bemászott valaki a hátsó udvar falán és ellopta, a míg ők odabent a libából vendégeskedtek! E föltevésre a két csöpp Cratchit halálsápadt lett! A legborzalmasabb dolgokra gondoltak.

Hollá! Nagy gőzfelhő csapódott ki! A pudding kiborult a rézüstből! Olyan szag érzett, mint nagymosáskor! Ez a kendő volt. Majd olyan szag terjengett, mint mikor kifőző meg pékbolt van egymás mellett s a szomszédban mosóné lakik! Ez a pudding volt. Egy fél percz múlva belépett Cratchitné asszony - kipirulva, de büszkén mosolyogva - a puddinggal, a mely pettyes ágyúgolyóhoz hasonlított, olyan kemény és szilárd volt, s egy félmesszely égő pálinkában lobogott, földíszítve a tetejébe szúrt karácsonyi magyalfaággal.

Oh, csodálatos egy pudding volt ez! Cratchit Bob kijelentette, még pedig nyugodtan, hogy egybekelésök óta ezt tekinti a felesége legsikerültebb remekének. Cratchitné asszony pedig kijelentette, hogy most, mikor már legördült szívéről a kő, megvallja, hogy nagyon félt, nem lesz-e kevés a liszt. Mindenkinek volt valami mondanivalója a puddingról, de azt senki sem mondta és nem is gondolta, hogy ez bizony meglehetős kis pudding ilyen nagy család számára. Szentségtörés lett volna ilyesmit még csak gondolni is. Minden egyes Cratchit szégyelt volna effélére még csak czélozni is.

Végül az ebéd véget ért, az abroszt elszedték, a kályhát lesöpörték és a tüzet megrakták. Miután megkóstolták a korsó tartalmát és fölségesnek találták, almát és narancsot raktak az asztalra, s egy lapát gesztenyét tettek a tűzre. Majd az egész Cratchit-család a tűz mellé telepedett, körbe, mint Cratchit Bob mondotta, de voltaképpen félkört értett, s Cratchit Bob keze ügyébe rakták a család egész pohárkészletét: két vizespoharat és egy fületlen tejfölös bögrét.

De ezek épp oly jól fölfogták a forró italt a korsóból, mintha arany serlegek lettek volna; s Bob sugárzó arczczal töltögetett, miközben a gesztenye nagy lármával sült és pattogott a tűzön. Majd Bob áldomása következett:

- Adjon Isten víg karácsonyt mindnyájunknak, édeseim. Isten áldjon meg bennünket!

A fohászt az egész család ismételte.

- Isten áldjon meg mindnyájunkat! - szólt a kis Tim, legutoljára, a ki édes atyja közvetlen közelében ült, kis székecskéjén. Bob kezében tartotta a kis Tim fonnyadt kis kezét, mintha azt szeretné, hogy mindig mellette legyen, s mintha attól félne, hogy el találják venni tőle.

- Szellem, - szólt Scrooge oly meleg részvéttel, a minőt sohasem érzett még, - mondd meg, kérlek, életben marad-e a kis Tim?

- Egy üres széket látok, - felelt a szellem, - a szegényes kandallózúgban, s egy gondosan őrzött, gazdátlan mankót. Ha ezek az árnyképek a jövendő során meg nem változnak, a gyermek meg fog halni.

- Nem, nem, - szólt Scrooge. - Oh nem, jóságos szellem! Mondd, hogy életben marad.

- Ha ezek az árnyképek a jövendő során meg nem változnak, - felelt a szellem, - családom jövendő tagjai közül egyik sem fogja itt találni a gyermeket. De hát baj ez? Ha meghal, haljon meg mielőbb, hadd fogyjon a népesség fölöslege.

Scrooge lehorgasztotta a fejét, mikor saját szavainak az idézését hallotta a szellemtől, s bűnbánat és fájdalom töltötte el.

- Ember, - szólt a szellem, - ha emberi érzés van a szívedben s nem kő van szíved helyén, akkor tartózkodjál az ilyen istentelen beszédtől, a míg tisztában nem vagy vele, mi a fölösleg és hol a fölösleg. Te akarod eldönteni, melyik ember maradjon életben, melyik ember haljon meg? Lehet, hogy az Isten előtt te méltatlanabb és alkalmatlanabb vagy az életre, mint millió más, e szegény ember gyermekéhez hasonló teremtés. Oh, Isten! Mikor azt kell hallani, hogy a falevelen élő rovar sokallja a porban éhező testvérei életét!

Scrooge meggörnyedt a szellem korholó szavaira, s remegve lesütötte a tekintetét. De a saját neve hallatára hirtelen megint föltekintett.

- Éljen Scrooge úr! - szólt Bob. - Scrooge úr, a kinek ezt a lakomát köszönjük!

- Csakugyan neki köszönjük! - kiáltott Cratchitné asszony elvörösödve. - Bárcsak itt lenne! Megmondanám neki a magamét, hogy neki is kijusson a lakomából, s jó étvágyat is kívánnék neki hozzá!

- Drágám, - szólt Bob, - a gyerekek! Karácsony napja van!

- Persze, hogy karácsony napja, - szólt Cratchitné asszony, - mikor olyan utálatos, zsugori, keményszívű, lelketlen embert kell éltetni, a minő Scrooge úr. Tudod, hogy az, Róbert! Nincs, a ki nálad jobban tudná, szegény ördög!

- Drágám, - felelt Bob szeliden, - karácsony napja van.

- Iszom hát az egészségére a te kedvedért, meg a nagy nap tiszteletére, - szólt Cratchitné asszony, - de nem ám az ő kedvéért. Sokáig éltesse az Isten! Adjon neki víg karácsonyt és boldog új esztendőt. Nagyon jó kedvű és nagyon boldog lesz, nincs kétségem benne!

A gyermekek is kocczintottak Scrooge úr egészségére. Egész este ez volt az első kelletlen cselekedetük. A kis Tim legutóljára kocczintott, de csak úgy immel-ámmal. Scrooge volt a mumus a családban. Nevének említése sötét árnyékot vetett a kis társaságra, s ez az árnyék teljes öt perczig nem oszlott el.

Miután elvonult, tízszer jobb kedvük támadt, mint azelőtt volt, csupán azért, mert végeztek már Scrooge-zsal, a veszedelmessel. Cratchit Bob elmondta, hogy kiszemelt már Péter úrfi számára egy állást, a mely, ha sikerül elnyernie, hatodfél shillinget jövedelmezne hetenként. A két csöpp Cratchit rettentően nevetett arra a gondolatra, hogy Péterből üzletember lesz; Péter maga pedig elgondolkozva nézett a tűzbe a nagy gallér két vége közül, mintha azon töprengene, micsoda különös befektetést részesítene előnyben, ha szert találna tenni arra a szédületes jövedelemre. Márta, a ki szegény tanulóleány volt egy divatárúsnőnél, elmondta ezután, miféle munkát szokott végezni, meg hogy hány órát dolgozott egyfolytában, s hogy másnap reggel jó későn szándékozik fölkelni, mert ünnep lesz és egész nap otthon marad. Elmondta azt is, hogy a minapában látott egy grófnőt meg egy lordot, s hogy a lord "körülbelül akkora volt, mint Péter"; s Péter erre olyan magasra föltolta az inggallérját, hogy ha ott lettetek volna, nem láthattátok volna a fejét. Mindeközben a gesztenye és a korsó folyton körbe járt; s nemsokára a kis Tim énekelt valamit egy eltévedt s hóban bolyongó gyermekről, és mivel siránkozó, gyenge hangocskája volt, a kis dalt igazán nagyon jól énekelte.

Mindebben nyoma sem volt az előkelőségnek. A Cratchit-család nem volt finom család; az öltözetük nem volt finom; a czipőjük távolról sem volt vízhatlan; a ruhájuk kopottas volt és Péter ismerhette, sőt valószínüleg ismerte is a zálogházak belsejét. De boldogok voltak és háladatosak, jól mulattak egymással és meg voltak elégedve az idővel. S mikor eltüntek, s mikor a szellem fáklyájának ragyogó búcsú cseppjeitől még boldogabbaknak látszottak, Scrooge szeme rajtok függött s különösen a kis Timen, az utolsó pillanatig.

Ezalatt besötétedett és jó erősen havazott is. S a mint Scrooge és a szellem utczáról-utczára bolyongtak, csodálatosan ragyogott a konyhákban, szobákban és mindenfajta helyiségekben a lobogó tűz. Emitt a láng lobogása arra vallott, hogy meghitt ebédhez készülnek, forró tányérokkal, a melyeket alaposan átmelegítettek a tűz fölött, és sötétvörös függönyökkel, a melyeket nemsokára össze fognak húzni, hogy kívül rekeszszék a hideget és a sötétséget. Amott a ház valamennyi gyermeke kiszaladt a hóba, a férjes nénék, nős bátyák, unokatestvérek, nagybácsik és nagynénik elébe, hogy elsőkül üdvözölhessék őket. Másutt megint gyülekező vendégek árnyai tánczoltak az ablakredőnyökön; odébb pedig egy csoport szép fiatal lány, csuklyásan és prémes csizmában, egyszerre csacsogva mindahányan, valamelyik közeli szomszéd háza felé bandukolt szökdécselve; s ott aztán, jaj a legényembernek, a ki belépni látta őket - (a ravasz kis boszorkák, nagyon is jól tudták ezt) - kitüzesedve!

De azok nagy számából ítélve, a kik úton voltak ide vagy oda barátságos látogatóba, könnyen azt hihette volna az ember, hogy nem találnak senkit otthon, a ki fogadja őket, pedig mindenik ház társaságot várt és jól megrakta szénnel a kandallóját. Hogy' ujjongott a szellem, áldassák érte! Hogy' kitárta széles mellét, hogy' szétnyitotta nagy tenyerét, s a mint tovalebegett, hogy' árasztotta mindenre, a mihez hozzáérhetett, bőkezűen a maga ragyogó, ártatlan vidámságát! Még a lámpagyujtogató is, a ki előttök sietett, fénypontokkal tarkázva ki a sötét utczát, s a ki kicsípte magát, hogy aztán eltöltse valahol az estét, még ez is hangosan elnevette magát, mikor a szellem elhaladt mellette; pedig ez a lámpagyujtogató nem igen tudhatta, hogy más társaság is van körülötte a karácsonyon kívül!

S most, a nélkül, hogy a szellem csak egy szóval is figyelmeztette volna Scrooge-ot, egyszerre csak hideg, puszta síkon állottak, a hol rengeteg darab nyers kőtömegek hevertek szanaszéjjel, mintha óriások temetője lett volna, és víz terpeszkedett, a hol csak kedve tartotta, - illetve terpeszkedett volna, ha a fagy bilincsbe nem veri, - s a hol nem nőtt egyéb, csak moh és rekettye és érdes, buja fű. A nyugoti ég alján a hanyatló nap nyomát tűzvörös fénysáv jelezte, a mely egy pillanatig haragvó szem gyanánt meredt a pusztaságra, s azután mélyebbre, egyre mélyebbre rántva alá a szemöldökét, beleveszett a legsötétebb éjszaka sűrű feketeségébe.

- Miféle hely ez itt? - kérdezte Scrooge.

- Olyan hely, a hol bányászok laknak, a kik a föld gyomrában dolgoznak, - felelt a szellem. - De engem ismernek. Nézd csak!

Egy kis kunyhó ablakán fény csillant ki, s Scrooge meg a szellem gyorsan a fény felé indultak. Az agyagból és kőből rakott falon áthatolva, lobogó tűz körül vidám társaságra bukkantak. Egy nagyon öreg ember ült ott a feleségével, s körülöttük a gyermekeik, az unokáik és a dédunokáik, valamennyien czifra ünneplőben. Az öreg apó reszketeg hangján, a melyet minduntalan elnyomott a kopár sivatagon üvöltő szél ordítása, egy karácsonyi éneket dúdolt a többieknek. Nagyon régi ének volt már az öreg gyermekkorában is; és hébe-korba belevágtak kórusban a többiek is. Valahányszor rázendítettek, az öreg csupa tűz és elevenség lett; s valahányszor elhallgattak, megrokkant újra az öreg ereje is.

A szellem itt nem sokáig időzött, hanem rászólt Scroogera, hogy fogódzzék bele a palástjába, s átlebbenve a láp fölött, tovább sietett. De vajjon hová? Csak nem a tengerre? De bizony a tengerre! Scrooge hátratekintve rémülten látta, hogy a szárazföld utolsó szegélye, egy rémes sziklasor, elmarad mögöttük; s a füle belekábult a dörgő robajba, a mint a víz őrült dühvel zúgott, zajgott alattok a habvájta szörnyű üregekben, s alá akarta aknázni mérgében a földet.

A parttól körülbelül egy órányira, sziklazátonyok komor szirtormán, a melyet az egész vad esztendő során dühöngve ostromolt a hullámverés, elhagyott világító-torony emelkedett. Halomnyi tengeri hínár tapadt a tövéhez, s mintha a szél szülöttei volnának, úgy mint a hínár a víz szülötte, - viharmadarak csapongtak körülötte fel és alá, mint a hullámok, a melyeket röptükben horzsoltak.

De még itt is, az a két férfi, a ki a jelzőfényt őrizte, tüzet rakott, a melynek fénye a vastag kőfal lőrésén keresztül ragyogó világossággal árasztotta el a félelmes tengert. A durva asztal fölött, a mely mellett ültek, megszorították egymás kérges kezét, s víg karácsonyt kívántak egymásnak, egymásra köszöntve grogos kancsójukat; s az egyikük - még pedig az idősebb, a kinek viharrágta, forradásos arcza volt, mint valami vén hajó orrán a faragott kép, - rázendített egy dalra, a mely úgy harsogott, mint a zúgó vihar.

A szellem megint tovább sietett, a sötét, hullámzó tenger fölött, - tovább, tovább, - a míg, mint Scrooge-nak mondotta, nagyon távol minden parttól, egy hajóra ereszkedett le Scrooge-zsal. A kormányos mellett álltak a kormánykeréknél, a homlok-leshely közelében, a felügyelő tisztek között. Sötét, kísérteties alak volt kiki a maga helyén, de mindannyia valami karácsonyi éneket zümmögött magában, vagy karácsonyi gondolatokkal volt tele, vagy fojtott hangon valamelyik rég múlt karácsony-estéről és hazaszálló reményeiről beszélt a társának. S a hajón minden ember, éber, alvó, jó vagy rossz, nyájasabb volt a társaihoz aznap, mint az év bármely napján; bizonyos mértékben részt vett a nap ünnepi örömeiben; megemlékezett távollévő kedveseiről és tudta, hogy azok is örömmel gondolnak rá.

Nagy meglepetés volt Scroogera nézve, mialatt a szél zúgását hallgatva, azon tünődött, milyen ünnepélyes dolog ekképp lebegniök az elhagyott sötétségben ismeretlen örvények fölött, a melyeknek mélysége oly mélységes titkokat rejt, mint a halál, - mondom, nagy meglepetés volt Scroogera nézve, mikor ekképp tünődve egyszerre csak jóízű nevetést hallott. De még nagyobb lett a meglepetése, mikor a nevetésben saját unokaöcscsének a nevetésére ismert s azt látta, hogy egy ragyogó, száraz, fényesen kivilágított szobában van, s a szellem ott mosolyog mellette és nyájas helyesléssel épp most említett unokaöcscsére tekint!

- Ha, ha! - nevetett Scrooge unokaöcscse. - Ha, ha, ha!

Ha véletlenül, de éppenséggel nem tartom valószínűnek, ismernétek valakit, a ki jobb ízűen tud nevetni Scrooge unokaöcscsénél, csak annyit mondhatok, hogy én is nagyon szeretnék megismerkedni az illetővel. Mutassátok be nekem és én büszke leszek az ismeretségére.

Szép, igazságos és nemes berendezése e világ dolgainak, hogy míg egyrészt minden bánat és nyavalya ragadós, addig más részt nem ragad át másokra semmi a világon oly ellenállhatatlanul, mint a jókedv és a kaczagás. Mialatt Scrooge unokaöcscse oldalát fogva, fejét rázva s arczát a legképtelenebbül eltorzítva, ekkép hahotázott, együtt kaczagott vele épp oly jóízűen Scrooge sógorasszonya is. És nem hagyták magukat egybegyűlt barátaik sem, hanem ők is harsányan velök kaczagtak.

- Ha, ha! Ha, ha, ha, ha!

- Szavamra, azt mondta, hogy a karácsony lári-fári! - kiáltott Scrooge unokaöcscse. - És szentül azt is hitte!

- Annál nagyobb szégyen rá nézve, Friczi! - szólt Scrooge sógorasszonya méltatlankodva. - Az Isten áldja meg az asszonyfélét! Félmunkát sohasem végez a fajtája, és nem ért tréfát semmiben sem.

Scrooge sógorasszonya nagyon csinos - rendkívül csinos nő volt. Bámész tekintetű, pompás, gödrös arczocskája volt, s kerek kis szája mintha csókra termett volna - a minthogy kétségtelenül arra is termett; mikor nevetett, álla körül egybeolvadtak a legkülönbözőbb kedves kis pontocskák; s a szeménél sugárzóbb szemű csöpp kis teremtést nem sokat láthattatok. Szóval igazi durczás kis macska volt; de e mellett bájos is. Oh, rendkívül bájos!

- Az én bácsim bolondos vén ficzkó, - szólt Scrooge unokaöcscse, - ez az igazság; és korántsem oly barátságos, a milyen lehetne. De hibáiért ő maga bűnhödik, s én egy szóval sem kárhoztatom.

- Ugy-e Friczi, a bácsid nagyon gazdag, - jegyezte meg Scrooge sógorasszonya. - Nekem legalább azt szoktad mondani.

- Mit ér vele, szívem? - szólt Scrooge unokaöcscse. - Vagyonának semmi hasznát sem veszi. Semmi jót sem tesz vele. A saját kényelmétől is sajnálja. Még az a vígasztalása sincs meg neki, - ha, ha, ha! - hogy valamikor bennünket fog boldogítani vele.

- Én bizony ki nem állhatom őt, - jelentette ki Scrooge sógorasszonya, s csatlakoztak ehhez a kijelentéséhez a húgai meg az összes többi hölgyek is.

- Óh, azt már nem! - szólt Scrooge unokaöcscse. - Én bizony sajnálom őt; és nem tudnék rá haragudni akkor sem, ha megpróbálnám. Kinek árt sok rossz bogarával? Mindig csak saját magának. Most is például a fejébe veszi, hogy bennünket nem szívelhet, s nem jön el hozzánk ebédre. Mi ennek a következménye? Voltaképen az ebéddel nem is sokat veszít.

- Valóban? Én pedig azt mondom, hogy az ebédet bizony sajnálhatja, - vágott közbe Scrooge sógorasszonya. A többiek mind ugyanezt mondták, s azt meg kell nekik adni, hogy illetékes bírák voltak, mert csak az imént keltek föl az ebédtől; a csemege még az asztalon volt, s most lámpavilágítás mellett a kandalló körül szorongtak valamennyien.

- Nos! Igazán örömmel hallom ezt, - szólt Scrooge unokaöcscse, - mert én bizony nem igen bízom az ilyen fiatal gazdasszonykákban. Hát te mit szólsz a dologhoz, Topper?

Topper nyilvánvalóan szemet vetett Scrooge sógorasszonyának egyik hugára, mert azt felelte, hogy a legényember nyomorult kitagadottja a társadalomnak, a kinek nincs joga e kérdéshez hozzászólni. Scrooge sógorasszonyának a huga, - a kövérebbik a csipkegallérral, nem a másik, a kinek rózsa volt a hajában, - elpirult.

- Ugyan folytasd már, Friczi, - szólt Scrooge sógorasszonya, összecsapva a tenyerét. - Soha sem fejezi be, a mibe belekezd! Ilyen mulatságos legény!

Scrooge unokaöcscse megint harsogó kaczajra fakadt; s minthogy tisztára lehetetlen volt elhárítani a ragályosságát, - bár a kövérebbik nővér minden áron védekezni próbált ellene szagos eczettel, - példáját valamennyien egyhangú lelkesedéssel utánozták.

- Azt akartam csak mondani, - szólt Scrooge unokaöcscse, - hogy tőlünk való idegenkedésének meg annak, hogy nem akar velünk mulatni, véleményem szerint az a következménye, hogy megfosztja magát néhány kellemes pillanattól, a mi nem ártott volna meg neki. Bizonyos vagyok benne, hogy kellemesebb társaságtól fosztja meg magát, mint a milyet saját gondolataiban találhat, akár penészes, régi irodájában ül, akár poros szobáiban. Föltettem magamban, hogy minden évben alkalmat nyújtok neki rá, hogy velünk mulathasson, akár tetszik neki, akár nem, mert sajnálom a szegényt. Csúfolódhat a karácsonyon élte fogytáig, de akarata ellenére is jobb véleménynyel lesz felőle, fogadom, ha azt látja, hogy én minden évben jókedvűen beállítok hozzá és megkérdezem: Scrooge bácsi, hogy' van? Ha csak annyit érek is el vele, hogy végül ötven fontot hagy majd a szegény irnokának, ez is valami; s azt hiszem, tegnap alaposan a lelkére beszéltem már.

Most a többieken volt a sor, hogy nevessenek arra a gondolatra, hogy Scrooge unokaöcscse Scroogenak a lelkére beszélt. De mivel az öcs tetőtől-talpig kedélyes ember volt, s nem sokat bánta, min nevetnek, csak nevessenek, maga is velök nevetett és vígan kézről-kézre adta a boros palaczkot.

A tea után zene következett. Mert a család nagy barátja volt a zenének, és mondhatom, értették is a módját, mikor egy-egy vegyes karénekre vagy tréfás kördalra került a sor, különösen Topper, a ki úgy fújta a basszust, hogy jobban se kell, a nélkül, hogy kidagadtak volna homlokán az erek vagy belevörösödött volna az erőlködésbe. Scrooge sógorasszonya szépen hárfázott, s a többi között eljátszott egy egyszerű kis dalocskát, - (egy semmiséget; két percz alatt utána fütyülhette volna az ember), - melyet az a kis lányka szeretett énekelgetni, a ki hazavitte Scrooge-ot az iskolából, s a kit a mult karácsonyok szelleme visszaidézett Scrooge emlékezetébe. E kis dallam hallatára eszébe jutott Scroogenak újra minden, a mit az első szellem mutatott neki; egyre jobban ellágyult, és arra gondolt, hogyha évekkel ezelőtt gyakran hallgathatta volna ezt a kis dalocskát, akkor talán saját kezével ápolta volna az élet örömeit, saját maga munkált volna a saját boldogságán, s nem szorult volna rá annak a sírásónak az ásójára, a ki Marley Jakabot elföldelte.

De nem az egész estét szentelték zenének. Nemsokára zálogosdit kezdtek játszani; mert jó néha gyermekké válni, és nem jobb soha, mint éppen karácsonykor, a mikor az ünnep isteni megalapítója maga is gyermek volt még. Top! Először szembekötősdit játszottak. Persze hogy azt! S mondhatom, épp oly kevéssé hiszem azt, hogy Topper valóban vak volt, mint azt, hogy a csizmájának volt szeme. Ennélfogva az a véleményem, hogy Topper összejátszott Scrooge unokaöcscsével, s tudta ezt a jelen karácsony szelleme is. A hogy' a csipkegalléros kövérebbik nővért hajszolta, az valósággal arczulcsapása volt az emberi természet hiszékenységének. Fölrúgta a piszkavasat, szenes lapátot, belebotlott a székekbe, nekiment a zongorának, belegabalyodott a függönyökbe, úgy, hogy majd megfulladt, de nyomában volt mindenütt a csipkegalléros nővérnek. Mindig tudta, hol a kövérebbik nővér. Nem akart senki mást megfogni. Ha elébe toppantok, úgy, a hogy' többen meg is tették, s megálltok egy helyben, színleg utánatok kapott volna, de úgy, hogy csak a bolond nem látta volna, hogy esze ágában sincs megfogni benneteket, s nyomban másfelé oldalgott volna a kövérebbik nővér irányában. Ez nem egyszer fel is kiáltott, hogy ez már mégsem járja, és valóban nem is járta. Hát még mikor végül elcsípte őt, - mikor bárhogy suhogtatta is a ruhája selymét, s bármilyen gyorsan igyekezett is elsuhanni mellette, Topper beszorította őt az egyik sarokba, a honnan nem menekülhetett, - akkor volt még csak utálatos a viselkedése! Mert az az állítása, hogy nem ismer rá; az az állítása, hogy okvetetlenül meg kell tapogatnia a fejdíszét, s hogy úgy győződhet meg csak a személyazonosságáról, ha megérinthet az újján egy bizonyos gyűrűt és a nyakán egy bizonyos lánczot, - ez bizony szörnyű gonoszság volt! A csipkegalléros nővér bizonyára meg is mondta Toppernek a maga véleményét, mikor, mialatt más volt a vakmacska, bizalmasan összebújva ott suttogott vele a függönyök mögött.

Scrooge sógornője nem vett részt a szembekötősdiben, hanem kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben, zsámolyra rakva a lábait, az egyik barátságos sarokban, a hol Scrooge meg a szellem éppen a háta mögött állottak. De a zálogosdiba ő is belevegyült, és végigszerette a kedvesét bámulatos leleményességgel az ábéczé valamennyi betűjével. Hasonlóképpen nagyon kivált a "Hogy? Mikor? és Hol?" játékban is, és Scrooge unokaöcscsének rejtett örömére, lefőzte nagyon a nővéreit, bár ezek is igen elmés lányok voltak, Topper a megmondhatója! Lehettek vagy húszan a társaságban, ifjak, öregek, vegyest; de játszottak valamennyien, sőt játszott még Scrooge is; mert a nagy érdeklődés közben egészen megfeledkezve arról, hogy az ő szava hangtalan a többiek fülének, hébe-korba hangosan kikottyantotta a találgatását, és legtöbbször el is találta a helyes feleletet, mert a leghelyesebb varrótű, a legjobb fajta white-chapeli, a melyért jót álltak, hogy nem hagy ki öltést, nem volt élesebb, mint Scroogenak az elméje, bármily esetlennek tetette is magát.

A szellem nagyon örült Scrooge hangulatának, s oly jóakaróan tekintett rá, hogy Scrooge úgy kérte, mint valami kis gyermek, engedje meg, hogy ott maradhasson, a míg a vendégek el nem távoznak. De a szellem azt mondta, hogy lehetetlen.

- Most új játékba kezdenek, - szólt Scrooge. - Egy félóráig, csak egy félóráig maradjunk még, szellem!

"Igent és nem"-et játszottak. Scrooge unokaöcscse gondolt valamit, s a többieknek ki kellett találni, hogy mire gondol, oly módon, hogy ő csak igennel vagy nemmel felelt minden kérdésökre. A kérdések gyors sortüzében, a melylyel ostromolták, kicsalták belőle, hogy az, a mire gondol, állat, élő állat, kissé kellemetlen állat, vad állat, olyan állat, a mely néha morog és röfög, néha meg beszél és Londonban él, és az utczákon járkál, és nem mutogatják, és nem vezetik, és nem állatseregletben tanyázik, és soha piaczon le nem vágják, és nem ló, nem szamár, nem tehén, nem bika, nem tigris, nem kutya, nem disznó, nem macska és nem is medve. Az unokaöcs minden újabb kérdésre újabb harsogó kaczajra fakadt, s oly mondhatatlanul csiklandotta már a nevetés, hogy kénytelen volt felállni a pamlagról, hogy a lábával is doboghasson. Végül a kövérebbik nővér, hasonló állapotba jutva, felkiáltott:

- Kitaláltam! Tudom mi az, Friczi! Tudom, mi az!

- No micsoda? - kiáltott Friczi;

- A nagybácsid, Scro-o-o-o-oge!

Csakugyan az volt. Mindnyájan nagyot bámultak, bár néhányan azt a kifogást tették, hogy arra a kérdésre: Medve-e? - igennel kellett volna felelni, mert a tagadó válasz föltétlenül elterelte a gondolataikat Scrooge úrról, a mennyiben eszökbe talált volna jutni, hogy ő rá gondoljanak.

- Azt hiszem, eleget nevettünk rajta, - szólt Friczi, - és hálátlanság volna, ha nem innánk az egészségére. Itt van éppen egy pohár meleg bor, ezt ráköszöntöm: Éljen Scrooge bácsi!

- Éljen! Éljen Scrooge bácsi! - kiáltották valamennyien.

- Adjon Isten víg karácsonyt és boldog új esztendőt az öregnek, akármilyen ember is! - szólt Scrooge unokaöcscse. - Tudom, hogy nem fogadná el tőlem, de azért mégis azt kívánom: Isten éltesse Scrooge bácsit!

Scrooge bácsinak szinte észrevétlenül oly jó kedve kerekedett, hogy föltétlenül válaszolt volna a társaságnak, a melynek sejtelme sem volt az ő ottlétéről, és nem hallható beszédben megköszönte volna a szíves jókívánságokat, ha a szellem időt enged rá neki. De mihelyt elhangzott az unokaöcs utolsó szava, eltünt az egész jelenet, s Scrooge meg a szellem megint úton voltak.

Sokat láttak, messze jártak, sok házba ellátogattak, de mindig a legjobb eredménynyel. A szellem odaállt a betegek ágya mellé s a betegek felvidultak; az idegenben lévők mellé, s ezek nyomban hazaképzelték magukat; a küzködők mellé, s ezek rögtön türelmesebbek lettek, mert bátrabban reménykedtek; a szegények mellé, és ezek gazdagoknak érezték magukat. A szegényházban, a kórházban, a börtönben, a nyomorúság minden menedékében, a hol a hívságos ember rövidlátó, kicsinyes kényében be nem zárta az ajtót, hogy kívül rekeszsze a szellemet, mindenütt áldás fakadt a nyomán s bő alkalma nyílt Scroogenak az okulásra.

Az éjszaka hosszú volt, ha ugyan egy éjszaka volt csak; de Scrooge kételkedett benne, mert úgy rémlett neki, mintha az egész karácsonyi időszak[24] beleszorult volna abba az időközbe, a melyet együtt töltött a szellemmel. Különös volt az is, hogy míg Scrooge külseje változatlan maradt, a szellem öregebb lett, szemlátomást öregebb lett. Scrooge megfigyelte ezt a változást, de nem tette szóvá, a míg el nem váltak egy betlehemes gyermektársaságtól. Egy nyilt téren álltak ekkor egymás mellett, s mikor a szellemre tekintett, észrevette, hogy megőszült a haja.

- A szellemeknek csak ily rövid az élete? - kérdezte Scrooge.

- Az én életem itt e földön nagyon rövid, - felelt a szellem. - Még ma éjjel véget ér.

- Ma éjjel! - kiáltott Scrooge.

- Ma éjjel, éjfélkor. Figyelj csak! Az én időm közelget már.

A toronyórák e pillanatban háromnegyed tizenkettőt ütöttek.

- Bocsáss meg, ha most olyasmit kérdezek, a mit nem volna szabad kérdeznem, - szólt Scrooge, figyelmesen szemügyre véve a szellem palástját; - de valami nem hozzád tartozó, furcsa dolgot látok kinyúlni a palástod szegélye alól. Láb-e vagy pata?

- Pata is lehetne a hús mián, a mi rajta van, - válaszolt szomorúan a szellem. - Ide nézz!

Palástja redői közül két gyermeket húzott elő, két nyomorult, elvetemedett, utálatos, ijesztő, éhenkórász teremtést. Térdre rogytak előtte és köntöse szélébe kapaszkodtak.

- Oh, ember! Ide tekints! Ezekre, lent a porban! - kiáltott a szellem.

Egy fiú volt meg egy leány. Sárga, sovány, rongyos, sötét tekintetű, vad farkasokhoz hasonló két poronty volt; de most alázatosan a porba görnyedt. Arczukat a helyett, hogy az ifjúság bájos üdesége ragyogta volna be, mintha az aggság fonnyadt, ránczos keze tépte, szakgatta, marczangolta volna össze. A hol angyaloknak kellett volna trónolniok, ördögök leselkedtek, fenyegetően meresztgetve szemeiket. Az emberi lét semmiféle változása, elfajzása és elkorcsosodása a teremtés csodás titkainak tömkelegében soha nem hozhatott létre ily borzalmas, ijesztő szörnyetegeket.

Scrooge rémülten hátratántorodott. Minthogy ilyen módon látta meg őket, azt akarta mondani, hogy szép gyermekek; de a szavak inkább a torkán akadtak, semhogy ilyen rettentő hazugság eszközeivé aljasuljanak.

- Szellem! A te gyermekeid? - ennyit tudott csak kinyögni.

- Az emberiség gyermekei, - szólt a szellem, letekintve rájok. - És azért tapadnak hozzám, hogy bevádolják szülőiket. Ez a fiú a Tudatlanság. A leány pedig a Szükség. Óvakodjál mind a kettőtől és egész rokonságuktól; de legfőképpen óvakodjál ettől a fiútól, mert a romlást látom homlokára írva, ha ez az írás ki nem töröltetik. Tagadjátok! - kiáltott a szellem, a város felé nyújtva ki a kezét. - Rágalmazzátok meg azokat, a kik ezt hirdetik nektek! Tűrjetek tovább, mert pártérdekeitek úgy kívánják, és rontsátok meg még jobban őket! Meglátjátok majd, mi lesz a vége!

- Nincs számukra semmiféle segítség vagy menedékhely? - kiáltott Scrooge.

- Nincsenek fogházak? - szólt a szellem, utóljára fordítva Scrooge ellen a saját szavait. - Nincsenek dologházak?

A toronyóra tizenkettőt kongott.

Scrooge körültekintett, a szellemet keresve, de nem látta sehol. Mikor megszűnt rezegni az utolsó kondulás is, eszébe jutott a vén Marley Jakab jövendölése, s fölvetve a tekintetét, egy ünnepélyes, eltakart, elburkolt rémet pillantott meg, a mely úgy közeledett feléje, mint a föld színén hömpölygő ködgomoly.
 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
Az első a három szellem közül.
  2012-12-08 14:03:07, szombat
 
  MÁSODIK VERSSZAK.
Az első a három szellem közül.



Mikor Scrooge fölébredt, oly sötét volt, hogy ágyából kitekintve alig bírta az átlátszó ablakot szobája át nem látszó falaitól megkülönböztetni. Hiúz szemével le akarta küzdeni a sötétséget, mikor egy szomszéd templom harangja négy negyedet kongott. Ennélfogva ügyelni kezdett, hány órát fog ütni.

Nagy ámulatára a súlyos harang elütötte a hetet, a hét után a nyolczat és így tovább egészen tizenkettőig; azután elhallgatott. Tizenkettő! Két óra mult, mikor lefeküdt volt. Az óra rosszul járt. Bizonynyal valami jégcsap fagyott a szerkezetébe. Tizenkettő!

Megnyomta ismétlő-órájának a rugóját, hogy azt a megbolondult toronyórát kiigazítsa. A zsebóra gyors kis pulzusa tizenkettőt vert, s utána megállt.

- Ejnye, tiszta lehetetlenség, - szólt Scrooge, - hogy keresztülaludtam volna egy álló napot s egy fél éjszakát. De az is lehetetlen, hogy valami baja esett a napnak, s most déli tizenkét óra van!

Minthogy ez a gondolat nagyon nyugtalanította, kimászott az ágyból s az ablakhoz tapogatózott. Kénytelen volt hálóköntöse ujjával ledörgölni a jégvirágot az ablakról, hogy láthasson valamit, s azután is édes-keveset láthatott csak. Mindössze annyit állapított meg, hogy még mindig nagy a köd és szörnyű a hideg, s hogy az utczán ide-oda futkosó emberek lármájának semmi jele, holott kétségtelenül felhallaná az utczai zajt, ha a ragyogó nap legyőzte volna az éjszakát s a világot elfoglalta volna. Scrooge fellélekzett; mert minden első váltó, a melynél fogva "fizessen ön lát után három napra Scrooge Ebedméleknek vagy az ő rendeletére" stb., stb., tisztára amerikai értékpapirrá[14] vált volna, ha megszünnének a napok, a melyek a lejáratot szabályozzák.

Scrooge újra lefeküdt, s töprengett, törte a fejét, meghányta-vetette újra meg újra a dolgokat, de semmi okosat ki nem talált. Mennél tovább gondolkozott, annál jobban összezavarodott; s mennél kevésbbé akart gondolkozni, annál többet gondolkozott. Marley szelleme rettentően nyugtalanította. Valahányszor érett megfontolás után arra az eredményre jutott, hogy álmodott csak, elméje, mint holmi eleresztett erős rúgó, visszapattant mindig eredeti helyzetébe s fölvetette mindig legelejéről azt a problémát: álom volt-e vagy sem?

Scrooge ilyen állapotban feküdt, a míg a harang újabb három negyedet nem kongott, a mikor egyszerre csak eszébe jutott, hogy a szellem egy órára látogatót jelentett be neki. Elhatározta, hogy ébren marad, a míg az óra el nem telik; s tekintettel arra, hogy épp oly bajos lett volna elaludnia, mint bejutni a mennyek országába, ennél bölcsebb elhatározásra talán nem is juthatott volna.

A negyedóra oly hosszú volt, hogy Scrooge nem egy ízben azt hitte már, bizonyára tudtán kívül elszundikált s az óraütést nem hallotta. Végre megcsendült feszülten figyelő fülében a kongás.

- Bim-bam!

- Egy negyed, - szólt Scrooge számlálva.

- Bim-bam!

- Fél! - szólt Scrooge.

- Bim-bam!

- Háromnegyed, - szólt Scrooge.

- Bim-bam!

- Egy óra, - szólt Scrooge diadalmasan, - és egyéb semmi!

Megelőzte az órát jelző harangot, a melynek tompa, mély kongása csak most ütötte el mélabúsan az egyet. Nyomban rá világosság támadt a szobában, és Scrooge ágyának a függönye félrehúzódott.

Ágyának a függönye, mondom, félrehúzódott, még pedig egy kéz húzta félre. Nem azt, a mely a lábánál volt, azt sem, a mely a feje mögött volt, hanem azt, a mely felé arczczal volt fordulva. Ágyának függönye félrehúzódott; és Scrooge, a ki félig fekve felriadt, szemtől-szemben találta magát túlvilági látogatójával, a ki a függönyt félrehúzta, s oly közel volt Scroogehez, a mily közel vagyok most te hozzád, kedves olvasóm, én, a ki képzeletben ott állok a könyököd mellett.

Furcsa alak volt - gyermekforma, s mégis nem annyira gyermekhez, mint inkább aggastyánhoz hasonló, a ki valami természetfölötti médiumon keresztül úgy tünt fel, mintha messziről látszott volna, gyermeknyi nagyságúvá töpörödve. Haja, a mely nyakát övezte és hátára lógott, fehér volt a vénségtől, de arczán nem volt egyetlen ráncz sem, s bőre finom és gyenge volt. Karja nagyon hosszú és izmos volt; a keze hasonlóképpen, mintha rendkívül erősen bírt volna markolni. Finom idomú czombja és lába, úgy mint felső tagjai, csupasz volt. Hófehér tunikát viselt, s derekát gyönyörűségesen ragyogó fényes öv övezte. Friss, zöld magyalfaágat tartott a kezében, s ruháját e téli jelkép különös ellentéteül, nyári virágok ékesítették. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a fejebúbjából ragyogó, tiszta fény áradt ki, a mely mindezt megvilágította. Ez a fény volt az oka kétségtelenül, hogy rossz kedvében sipka helyett egy nagy gyertyaoltó kupakot szokott használni, a melyet most a hóna alatt szorongatott.

De mikor Scrooge egyre feszültebb figyelemmel vizsgálta őt, észrevette, hogy mégsem ez volt rajta a legkülönösebb. Mert a mint az övnek hol ez a része szikrázott és csillogott, hol amaz, s a mi az egyik pillanatban világos volt, a másikban elsötétedett, épp úgy változott maga az egész alak is, a mennyiben hol félkarú, hol féllábú, hol húszlábú lény volt, majd két láb volt fej nélkül, majd meg fej test nélkül, s az elmosódó részeknek sohsem látszott a körvonala sem a sűrű homályban, a melybe beléolvadtak. S mialatt Scrooge ámult-bámult még azon, a mit látott, ott állt megint előtte az egész alak - tisztán és világosan.

- Te vagy a szellem, uram, a kinek a látogatását előre közölték velem? - kérdezte Scrooge.

- Én vagyok!

A hang lágy és gyöngéd volt, és - sajátságosan halk, mintha nem mellette hangzott volna, hanem bizonyos távolságból.

- Ki és mi vagy? - kérdezősködött Scrooge.

- Mult karácsonyok szelleme vagyok.

- Régmultaké? - tudakozódott Scrooge, a szellem törpe alakját vizsgálgatva.

- Nem. A te mult karácsonyaidé.

Ha megkérdi valaki Scroogetól, tán ő maga sem tudta volna megmondani, hogy miért, de nagyon szerette volna sipkában látni a szellemet, s arra kérte, hogy tegye föl a fejére.

- Micsoda! - kiáltott a szellem. - Ily hamar ki akarod oltani hívságos kezeddel a belőlem sugárzó fényességet? Nem elég, hogy te is azok közé tartozol, a kiknek szenvedélyei teremtették ezt a sipkát s engem arra kényszerítenek, hogy évek hosszú során át mélyen a szemembe húzva viseljem?

Scrooge tiszteletteljesen kijelentette, hogy nem akart sérteni, s hogy tudtával soha életében nem működött közre a szellem "megsipkásításában". Azután nekibátorodott s megkérdezte a szellemtől, minek köszönheti a látogatását.

- Jóléted érdekében kerestelek föl! - szólt a szellem.

Scrooge kijelentette, hogy nagyon le van kötelezve; de akaratlanul azt gondolta magában, hogy egy éjszakai zavartalan pihenés sokkal többet használt volna a jólétének. A szellem bizonyára hallotta Scrooge gondolatát, mert nyomban így szólt:

- Tehát javulásod érdekében. Jól vigyázz!

Kinyújtotta erős kezét, mialatt beszélt, s gyöngéden karonfogta Scrooge-ot.

- Kelj fel! és sétálj egyet velem!

Scrooge hiába próbált volna mentegetőzni, hogy sem az időjárás, sem az idő nem alkalmas gyalogsétákra; hogy az ágy jó meleg, s a hőmérő jóval a fagypont alá sülyedt; hogy ő csak könnyedén van öltözve, papucsban, hálóköntösben és hálósipkában; s hogy végül ez idő szerint náthás is. A szellem kezének, bár oly gyöngéd volt, mintha női kéz lett volna, nem lehetett ellenállni. Scrooge tehát fölkelt; de mikor látta, hogy a szellem az ablak felé tart, könyörögve belekapaszkodott a köntösébe.

- Én halandó vagyok, - esengett Scrooge, - és semmi sem óv a lezuhanástól.

- Hadd illesselek kezemmel itt, - szólt a szellem, Scrooge szívére tapintva, - és nagyobb veszedelmektől sem kell tartanod!

Alig hangzottak el e szavak, keresztül suhantak a falon, s nyílt országúton állottak, a melyet jobbról-balról mezők határoltak. A város teljesen eltünt. Nyoma sem volt. Vele együtt eltünt a köd és a sötétség is, mert tiszta, hideg téli nap volt, s a földet hó borította.

- Szent Isten! - szólt Scrooge összecsapva a kezét, mikor körültekintett. - E helyt nevelkedtem. Itt voltam gyermek!

A szellem nyájasan nézett rá. Gyöngéd érintését, bár könnyed és pillanatnyi volt csak, az öreg Scrooge mintha még folyton érezte volna. Úgy érezte, hogy ezernyi illattal terhes a lég, ezernyi régesrég elfeledett gondolat, remény, öröm és bánat illatával!

- Remeg az ajkad, - szólt a szellem. - S mi csillog ott az arczodon?

Scrooge szokatlanul elfogódott hangon azt dünnyögte, hogy valami pörsenésféle; s arra kérte a szellemet, vezesse tovább, a hová akarja.

- Emlékszel még az útra? - kérdezte a szellem.

- Hogy emlékszem-e! - kiáltott Scrooge nekihevülten. - Bekötött szemmel is végig tudnék menni rajta.

- Furcsa, hogy oly sok-sok esztendőn keresztül sohasem jutott eszedbe! - jegyezte meg a szellem. - De menjünk tovább.

Tovább ballagtak az úton, - Scrooge ráismert minden kapúra, minden karóra, minden fára, - míg föl nem tünt a távolban egy kis mezővároska, hídjával, templomával és kanyargó folyójával. Egyszerre csak néhány hosszúszőrű pony poroszkált feléjök. Fiúk ültek rajtok, s átkiabáltak társaiknak, a kiket falusi bérlők kocsikáztattak néhány kétkerekű könnyű kocsin és szekeren. A fiúk egytől-egyig rózsás kedvükben voltak, s úgy fölverték ujjongásuk víg zenéjével a sík mezőséget, hogy a friss lég is szinte kaczagott belé.

- Ezek árnyai csak a rég multaknak, - szólt a szellem. - Nincs rólunk tudomásuk.

A jókedvű utazók közeledtek; s a mint közeledtek, Scrooge megismerte és nevén nevezte valamennyit. Miért örült oly módfelett láttukra? Miért csillogott hideg szeme, s miért dobbant hangosabban a szíve, mikor elhaladtak mellette? Miért vidult fel annyira, midőn hallotta, hogy víg karácsonyt kívánnak egymásnak, mikor elváltak, keresztutaknál, mellékutczák sarkán, ki-ki a saját otthona felé igyekezve? Mit törődött Scrooge a víg karácsonynyal? ördög vigye a víg karácsonyt! Mi hasznát vette életében?

- Az iskola nem ürült ki egészen, - szólt a szellem. - Van még benne egy elhagyott gyermek, a kiről barátai megfeledkeztek.

Scrooge azt felelte, hogy ismeri. És zokogott.

Letértek az országútról egy utczába, a melyre Scrooge jól emlékezett, s csakhamar egy tompavörös téglaépülethez közeledtek, a melynek tetején szélkakasos kis kupola tornyosodott, s benne csengetyű lógott. Nagy ház volt, de vagyoni romlásról tanúskodott, mert a melléképületeit nem igen használták. Ezeknek a falai nedvesek voltak és bemohosodtak, az ablaküvegei kitöredeztek, a kapúi düledeztek. Az istállókban lármás aprómarha terpeszkedett, a kocsiszínt és a félszereket fölverte a gyom. A régi dísznek nem maradt több nyoma a ház belsejében sem; mert belépve a sívár előcsarnokba s betekintve egész sor szoba nyitott ajtaján, azt látták, hogy valamennyi szegényesen bútorozott, hideg, nagy, puszta helyiség. A levegő tele volt földszaggal, s dermesztően csupasz volt az egész hely, úgy, hogy önkénytelenül gyakori gyertyavilágnál való fölkelésre és gyakori koplalásra gondolt az ember.

Scrooge és a szellem az előcsarnokon keresztül haladva egyenesen egy ajtónak tartottak, a ház hátsó részében. Az ajtó kinyílt előttök s egy hosszú, puszta, szomorú terem tárult eléjök, a melyet még pusztábbá tett néhány sor egyszerű fenyőfapad és asztal. Az egyik asztal mellett, pislogó tűz közelében magányos fiú olvasott; és Scrooge leült az egyik padba és sírva fakadt, mikor meglátta saját magát, az elfelejtett szegény gyermeket, a ki hajdanta volt.

A házban minden kis lappangó viszhang, az egerek minden kis czinczogása és rágcsáló zörgése a faburkolat mögött, minden kis vízcsöpp, a mely a csorduló ereszről koppanva hullt alá hátul a puszta udvaron, minden kis sóhaj egy magános nyárfa lombtalan ágai között, egy üres éléskamra ajtajának minden kis nyikorgása, minden kis pattogás a tűzben - egyre jobban ellágyította Scroogenak a szívét, és szabadabb utat nyitott a könyjeinek.

A szellem megérintette Scrooge karját s odamutatott olvasásba merült ifjabb énjére. Egyszerre csak egy külföldi öltözetű férfi termett az ablak előtt - (bámulatosan világos és határozott jelenség volt), - övében fejszével, s kantárszáron fogva egy fával megrakott szamarat vezetett.

- Nini, hisz ez Ali Baba![15] - kiáltott Scrooge elragadtatással. - A becsületes, derék, öreg Ali Baba! Az, az, ismerem! Egyszer karácsonykor, mikor az a magányos gyermek egészen egyedül maradt itt, szakasztott így érkezett meg, legelőször. Szegény fiú! És Bálint, - szólt Scrooge, - meg gonosz öcscse, Orson; amott mennek! S mi is a neve annak, a kit álmában alsónadrágban tettek le Damaskus kapújába; nem látod ott? Meg a szultán lovásza, a kit a szellemek a feje búbjára állítottak; ott áll a fején! Úgy kell neki. Örülök, hogy így járt. Miért fájt a foga a királykisasszonyra?

Ha hallották volna, a mint Scrooge félig sírva, félig nevetve, a legkülönösebb hangon lénye egész komolyságát efféle dolgokra pazarolta, s ha látták volna átszellemült és izgatott arczát, Citybeli üzletbarátai bezzeg nagyot néztek volna.

- Ott a papagály! - kiáltott Scrooge. - Teste zöld, farka sárga, s a fejebúbján az a salátaforma bóbita; itt van la! Szegény Robinson Crusoe, ez szólította meg, mikor körülhajózván szigetét, hazaérkezett. - Szegény Robinson Crusoe, hol jártál, Robinson Crusoe? - Robinson azt gondolta, hogy álmodik, pedig nem álmodott. A papagály volt, hiszen tudod. Ott van Péntek, fut a kis öbölbe lelkendezve! Hahó! Hó! Hó!

Majd oly gyors átmenettel, a mely teljesen kívül esett rendes szokása körén, egykori énjét sajnálva így szólt: - Szegény fiú! - és újra sírva fakadt.

- Bárcsak, - dünnyögött Scrooge, zsebébe dugva a kezét és körültekintve, miután kabátújja hajtókájával fölszárította a könyeit, - de most már késő.

- Mi baj? - kérdezte a szellem.

- Semmi, - szólt Scrooge, - semmi. Tegnap este egy fiú karácsonyi énekre gyujtott az ajtóm előtt. Bárcsak adtam volna neki valamit, - ennyi az egész.

A szellem tünődve elmosolyodott, s intett a kezével, miközben így szólt: - Lássunk más karácsonyt!

E szavakra Scrooge egykori énje megnőtt, s a szoba kissé sötétebb és még piszkosabb lett. A faburkolat behorpadt, az ablakok széttöredeztek, vakolatdarabok potyogtak alá a mennyezetről, s helyette a puszta léczezet vált láthatóvá. Ámde hogy mindez hogy' történt, Scrooge épp oly kevéssé tudta, mint te, kedves olvasó. Ő csak azt tudta, hogy teljesen rendjén volt a dolog; hogy minden úgy történt; hogy ő megint ott maradt egyedül, mikor a többi fiú hazament a vidám ünnepekre.

Most nem olvasott, hanem kétségbeesetten járt fel s alá. Scrooge a szellemre tekintett, szomorúan fejét rázta, s feszült várakozással az ajtó felé nézett.

Nyílt az ajtó, s egy kis lányka, a fiúnál sokkal fiatalabb, rohant be rajta, a fiú nyakába ugrott, össze-visszacsókolta s édes-kedves bátyjának szólította.

- Azért jöttem, hogy hazavigyelek, édes bátyám! - szólt a kis lány, kis kacsóival tapsolva, s nagy nevettében görnyedezve. - Hogy hazavigyelek, haza, haza!

- Haza, Fánika? - szólt a fiú.

- Haza! - kiáltotta a kis lány, alig találva helyét örömében. - Haza, még pedig örökre. Haza, mindörökre. A papa sokkal barátságosabb most, mint rendesen, úgy, hogy az otthonunk igazi paradicsom! Egy szép este, mikor aludni mentem, olyan nyájasan szólt hozzám, hogy nekibátorodtam, s arra kértem még egyszer, engedje meg, hogy hazajöhess; és ő megengedte, s kocsin érted küldött. S most már nagyember leszel! - szólt a kis lány, tágra nyitva a szemét, - és nem jösz ide vissza soha többé, de előbb együtt töltjük az egész karácsonyt, s olyan boldogok leszünk, hogy még!

- Fánika, hiszen te igazi nagy lány vagy már! - kiáltott a fiú.

Fáni tapsolt, nevetett s bátyja fejét próbálta elérni; de minthogy kicsi volt hozzá, megint nevetett, s lábújjhegyre ágaskodott, hogy megölelhesse. Azután gyermeki türelmetlenséggel az ajtó felé kezdte húzni a bátyját, a ki örömest engedett az unszolásnak.

Rettentő hang dörgött a tornáczon: - Rajta, hozzátok le Scrooge úrfi ládáját! - s megjelent nyomban rá maga a tanitó is, a ki mérges leereszkedéssel meresztette rá a szemét Scrooge úrfira, s iszonyatosan ráijesztett szegényre azzal, hogy megrázta a kezét. Azután bevezette őt meg a hugát egy fogvaczogtató parádés szobába, a melynél pompásabb farkasverem aligha volt a világon, s a hol a falon lógó térképek és az ablakokba rakott ég- és földgömbök úgy ragyogtak a hidegtől, mint a viasz. Itt előszedett egy palaczk rendkívül könnyű bort s egy darab rendkívül nehéz kalácsot, s e nyalánkságokkal megkínálta a fiatalokat, kiküldvén ugyanakkor egy sovány szolgálót, hogy kínálja meg egy pohár "izé"-vel a postakocsist is, a ki azt üzente vissza, hogy köszöni szépen, de ha ugyanabból a hordóból való, a melybe a minap belekóstolt, akkor nem kér belőle. Miután ekközben Scrooge úrfi ládáját felkötötték a kocsi tetejére, a gyerekek őszinte örömmel Isten-hozzádot mondtak a tanítónak, felültek a kocsiba, s vígan lehajtattak a kerti úton, a hol a gyors kerekek nyomán az örökzöld sötét levelei úgy szórták a havat és a zúzmarát, mintha tajték lett volna.

- Fánika mindig oly gyönge kis teremtés volt, hogy egy lehelet elfújhatta volna, - szólt a szellem. - De a szíve arany volt!

- Úgy van, - kiáltott Scrooge. - Igazad van. A világért se mondanék ellent, szellem. Isten ments!

- Asszonykorában halt meg, - szólt a szellem, - s ha nem csalódom, gyermekei is voltak.

- Egy gyermeke, - felelt Scrooge.

- Úgy van, - szólt a szellem. - Az unokaöcséd!

Scrooge kényelmetlenül kezdte magát érezni, s csak kurtán felelt: - Az.

Bár csak e pillanatban maradt el mögöttük az iskola, már is egy város nyüzsgő főutczájába jutottak, a hol árnyalakok jártak-keltek, a hol árnykocsik és szekerek viaskodtak az útért, s igazi városi zaj és sürgés-forgás volt. A kirakatok díszítéséből nyilvánvaló volt, hogy itt is megint karácsony van; de este volt, s az utczák ki voltak világítva.

A szellem megállt az egyik üzlet ajtaja előtt, s azt kérdezte Scroogetól, ismeri-e?

- Hogy ismerem-e! - szólt Scrooge. - Hát nem itt voltam inas?

Beléptek. Scrooge, mikor megpillantott egy gyapjúparókás öreg urat, a ki oly magas pulpitus mögött ült, hogy ha két hüvelykkel magasabb lett volna, a mennyezetbe üti a fejét, - izgatottan felkiáltott:

- Nini, az öreg Fezziwig! Isten áldja meg! Fezziwig testestül lelkestül!

Az öreg Fezziwig letette a tollát s az órára pillantott, a mely éppen hetet mutatott. Megdörzsölte a kezét, megigazgatta bő mellényét, nevetett magában a czipője talpától a fejebúbjáig, s kényelmes, olajos, öblös, zsíros, kedélyes hangon elkiáltotta magát:

- Hej, hej! Ebedmélek! Dick!

Scrooge egykori énje, ifjúvá serdülten, gyorsan odabe termett, inastársával együtt.

- Lelkemre, Wilkins Dick! - szólt Scrooge a szellemnek. - Isten úgyse, az bizony. Ott van ni. Nagyon ragaszkodott hozzám, ragaszkodott bizony ez a Dick. A derék Dick! Óh, édes Istenem!

- Ide figyeljetek, fiaim! - szólt Fezziwig. - Ma este nem dolgozunk tovább. Karácsony este van, Dick. Karácsony, Ebedmélek! Rakjátok föl szaporán a táblákat, - kiáltott az öreg Fezziwig, összecsapva a tenyerét, - addig se tartson, míg annyit mondok, hogy kukk!

A ki nem látta, el sem hinné, hogy' ugrott a két ficzkó! Kirohantak a táblákkal az utczára, - egy, kettő, három, - fölrakták a helyükre, - négy, öt, hat, - leczövekelték a keresztfákat, - hét, nyolcz, kilencz, - és fent termettek újra, szuszogva, fújva, mint a versenyparipák, mielőtt tizenkettőig számlálhatott volna az ember.

- Rajta! - kiáltott az öreg Fezziwig, bámulatos fürgeséggel leszökkenve a magas pulpitus mellől. - Rakjatok el mindent, fiaim, csináljatok helyet! Rajta, Dick! Előre, Ebedmélek!

Ha csak erről volt szó! Nem volt, a mit egy-kettőre el nem raktak volna, mikor az öreg Fezziwig szeme volt rajtuk. Egy pillanat műve volt az egész. A mi mozdítható csak volt az üzletben, azt úgy a sarokba tolták, mintha örök időkre nyugalomba helyezték volna; söpörtek, locsoltak, lámpát tisztogattak, szenet raktak a tűzre, s az üzlet olyan barátságos, meleg, száraz és világos bálteremmé vedlett át, a minőt csak kívánhat a szem téli este.

Beállított egy szál hegedűs a kottájával, fölkapaszkodott a magas pulpitus mellé, zenekarrá alakította át és hangolni kezdett, úgy, hogy megfájdult tőle az embernek a hasa. Be Fezziwigné asszonyság, a ki csupa széles mosolygás volt. Be a három Fezziwig kisasszony, három kecses, ragyogó virágszál. Be a szíven sebzett hat ifjú udvarló. Be valamennyi legény és leány, az üzleti alkalmazottak. Be a szobalány, unokaöcscsével, a pékkel. Be a szakácsné, bátyja testi-lelki jóbarátjával, a tejessel. Be odaátról az inas, a kiről az a hír járta, hogy a gazdája sokat koplaltatja, s a második szomszédból való szolgáló mögé iparkodott bújni, a kire rábizonyult, hogy az asszonya megczibálta a fülét. Beállítottak valamennyien sorjában, ki félénken, ki bátran, ki ügyesen, ki esetlenül, ki húzva, ki tolva; szóval beállítottak valamennyien, vagy így, vagy úgy. Tánczra perdültek valamennyien, húsz pár egyszerre, kezet fogva, félig körül és vissza megint az ellenkező irányban; előre a középig és hátra; köröskörül váltakozó bájos csoportozatokban; az első pár körülforogva, mindig az utolsó pár mögött állva meg; utána a következő pár, mihelyt rákerült a sor; s végül csupa első párrá válva valamennyien, úgy, hogy nem maradt utolsó pár, a mely mögött megállhattak volna. Mikor bekövetkezett ez az eredmény, az öreg Fezziwig tapsolt, hogy félbeszakítsa a tánczot, és így kiáltott: - Pompásan sikerült! - A hegedűs pedig belemártotta forró ábrázatát egy kancsó sörbe, a melyet éppen e czélból tettek elébe. De mikor újra előbukkant, megvetve a pihenést, nyomban rákezdett újra, noha nem is volt még, a ki tánczoljon, mintha az előbbi hegedűs kidőlt volna, úgy, hogy táblára fektetve haza kellett szállítani, s helyét egy vadonatúj ember foglalta el, elszántan arra, hogy túltesz a másikon vagy belepusztul.

Volt még táncz bőven, azután zálogosdi, s utána megint táncz; és volt kalács és volt negus,[16] és volt egy nagy darab hideg sült, és volt egy nagy darab hideg főtt marhahús, és volt pástétom, és volt sör, a mennyi csak kellett. De a mulatság java a sült és a főtt hús után következett, mikor a hegedűs - (nagy selma volt, affajta ember, a ki jobban értette a dolgát, semhogy másnak a tanácsára szorult volna!) - rázendített a "Sir Roger de Coverley"-re.[17] Az öreg Fezziwig nyomban ki is állt, hogy tánczoljon a feleségével. Első párnak álltak, és mondhatom, derekas munkára vállalkoztak; huszonhárom vagy huszonnégy párt kellett vezetniök; csupa olyan embert, a kik nem értették a tréfát; a kik tánczolni akartak, s a kiknek eszök ágába sem jutott táncz helyett sétálgatni.

De bárha mégannyin vagy akár négyannyin lettek volna is, az öreg Fezziwigen ki nem fogtak volna, de még a feleségén sem, a ki méltó párja volt az öregnek, a szó mindenfajta értelmében. Ha ez a dicséret nem elég nagy, hadd halljak nagyobbat, és nem fogok fukarkodni vele. Fezziwig ikráiból valósággal fény áradt ki. Úgy tündöklött a lába a táncz minden fordulójában, hogy holdnak is beillett volna. Soha ki nem találhatta volna az ember előre, hol ragyog föl a következő pillanatban. S mikor az öreg Fezziwig meg a felesége végigtánczolták már az egész tánczot, - a lassút, a hajladozót, a kopogóst meg a csalogatót, - Fezziwig befejezésül felkapta mind a két lábát, alaposan összeverte a bokáját, s aztán megállt újra a talpán olyan keményen, hogy meg se rezzent belé.

Mikor tizenegyet ütött az óra, a házi bál véget ért. Fezziwig úr meg a felesége odaálltak két felől az ajtóba, s kezet szorítva mindenkivel külön-külön, az úr a férfinéppel, az asszony a fehérnéppel, víg karácsonyt kívántak a távozó vendégeknek. Mikor mindenki kivonult már a két inason kívül, ezektől is így búcsúztak. A vígasság így szünt meg, s a fiúk lefeküdtek pihenőhelyükre, egy nagy bolti asztal alá, az üzlet hátuljában.

Scrooge mindeközben úgy viselkedett, mintha esze ment volna. Szíve-lelke ott csüggött a jeleneten és hajdani énjén. Megerősített mindent, visszaemlékezett mindenre, örült mindennek és csodálatosan izgatott volt. Csak most, a mikor hajdani énjének és Dicknek a ragyogó ábrázata elfordult tőlük, csak most jutott eszébe a szellem, s csak most vette észre, hogy a szellem állhatatosan rajta pihenteti a tekintetét, miközben tündöklő világgal ragyogott a fején a fénysugár.

- Csekélység csak, - szólt a szellem, - s milyen hálával tölti el a dőréket.

- Csekélység! - ismételte Scrooge.

A szellem intett neki, hogy hallgassa a két inast, a kik áradozó szívvel magasztalták Fezziwiget. Mikor Scrooge hallgatta őket egy ideig, így szólt a szellem:

- Nos! Hát nincs igazam? Néhány fontot költött csak el veszendő pénzetekből - hármat vagy négyet talán. Oly sok ez, hogy ennyi dicséretet érdemel?

- Nem azért, - szólt Scrooge, a kit ez a megjegyzés annyira tűzbe hozott, hogy tudtán kívül úgy kezdett beszélni, mintha hajdani énje lett volna. - Nem azért, szellem. Őtőle függ, hogy boldogok vagy boldogtalanok legyünk, hogy könnyű vagy nehéz, gyönyörűség vagy teher legyen a szolgálatunk. Azt mondhatod erre, hogy ez egy-egy szaván, egy-egy tekintetén múlik, csupa oly alig észrevehető, jelentéktelen dolgon, hogy számot se adhat róla az ember. De baj-e ez? Oly boldogokká tesz bennünket, mintha egész vagyonát ránk költené.

Érezte a szellem tekintetét, és hirtelen elhallgatott.

- Mi az? - kérdezte a szellem.

- Semmi különös, - szólt Scrooge.

- Tán mégis csak valami? - unszolta a szellem.

- Semmi, semmi, - szólt Scrooge. - Csak azt szerettem volna, ha most e perczben egy-két szót válthattam volna az irnokommal! Ennyi az egész.

Mialatt elmondta ezt a kívánságát, hajdani énje lecsavarta a lámpákat, és Scrooge odakint állt megint a szabadban a szellem oldala mellett.

- Fogytán az időm, - jegyezte meg a szellem. - Siessünk!

Ezt a fölszólítást nem Scroogehez intézte a szellem, s nem olyasvalakihez sem, a kit Scrooge láthatott volna; de azért szavainak azonnal megvolt az eredménye. Mert Scrooge megint saját magát pillantotta meg. Most idősebb volt már, élete virágában. Arczán nem éleződtek még ki a későbbi évek kemény, rideg vonásai; de kezdtek már mutatkozni rajta a gond és a fösvénység nyomai. Szemének sóvár, mohó nyugtalansága elárulta már, hogy minő szenvedély vert gyökeret a lelkében, s merre fogja vetni árnyékát, ha terebélyes fává növekszik majd.

Nem egyedül volt, hanem egy gyászruhás, szép, fiatal leány mellett ült, a kinek könnycseppek ragyogtak a szemében, tündökölve a mult karácsonyok szelleméből áradó fénysugárban.

- Nem nagy baj, - szólt a leány szeliden. - Rád nézve éppenséggel nem. Más bálvány foglalta el lelkedben az én helyemet; s ha ez oly boldoggá, oly nyugalmassá teheti a jövődet, a minővé én iparkodtam volna tenni, akkor semmi okom sincs rá, hogy szomorkodjam.

- Micsoda bálvány foglalta el a helyedet? - szólt Scrooge.

- Aranyból való.

- Ilyen a világ igazsága! - szólt Scrooge. - Semmit sem sújt oly keményen, mint a szegénységet, s mégis nincs, a mit oly könyörtelenül kárhoztatna, mint a gazdagság után való törekvést.

- Túlságosan félsz a világtól, - felelt a leány szeliden. - Minden egyéb reményed beleolvadt abba az egyetlen kívánságba, hogy szennyes önzéssel ne vethessék szemedre a szegénységedet. Láttam, miként sorvadt el sorban minden nemesebb törekvésed, míg végül egyetlen szenvedély lett úrrá lelkeden: a nyereségvágy. Nem így van-e?

- És ha így van? - felelt Scrooge. - És ha valóban meg is okosodtam volna ennyire, mit árthat ez? Veled szemben nem változtam.

A leány fejét rázta.

- Változtam?

- Megállapodásunk régi keletű. Akkor kötöttük, mikor szegények voltunk még mind a ketten, s elégedetten tűrtük sorsunkat, a míg kitartó szorgalommal javíthatunk majd a helyzetünkön. Te megváltoztál. Akkor egészen más ember voltál.

- Gyerek voltam, - szólt Scrooge türelmetlenül.

- Magad is érzed, hogy más voltál, mint most, - felelt a leány. - Én a régi vagyok. A mi boldogsággal kecsegtetett, mikor egy volt a szívünk, az nyomorúságot hozna csak ránk, most, mikor többé már nem érzünk együtt. Hányszor és hogy' töprengtem már ezen, minek mondjam el? Érd be azzal, hogy jól meggondoltam a dolgot, és visszaadhatom a szavadat.

- Kértem-e vissza valaha?

- Szóval - nem, soha.

- Mivel hát?

- Azzal, hogy megváltozott a természeted; megváltozott a lelked; más légkörben folyik az életed; más remény lett életed végső czélja. Mindazzal, a mi valaha becsessé vagy értékessé tette előtted a szerelmemet. Ha nem kötötted volna le régidőn a szavadat, - szólt a leány, nyájasan, de határozottan tekintve Scroogera, - mondd meg őszintén, fölkeresnél-e most, törekednél-e most megnyerni a vonzalmamat? Ah, nem!

Látszott, hogy Scrooge akarata ellenére is belátja e föltevés igazságát. De azért némi tétovázás után így szólt: - Ezt magad sem hiszed.

- Örömest nem hinném, ha kénytelen nem volnék vele, - felelte a leány. - Isten a tanúm! Mióta beláttam ezt az igazságot, azt is tudom, hogy ennek az ereje megdönthetetlen. De ha ma vagy holnap szabad lennél, vagy tegnap szabad lettél volna, hihetem-e vajjon, hogy hozomány nélkül nősülnél, - te, a ki meghitt beszélgetéseink közben is mindent a nyereség szempontjából mérlegelsz? Vagy ha megtennéd, ha hűtlenné tudnál lenni csak egy pillanatra is élted egyetlen vezetőgondolatához és így nősülnél, nem vagyok-e vajjon bizonyos benne, hogy elhatározásodat nyomon követné a megbánás és a keserűség? Bizonyos vagyok benne; és éppen ezért - nehéz szívvel bár, - visszaadom a szavadat, mert azt, a ki régen voltál, most is szeretem.

Scrooge szólni akart; de a leány, elfordítva tőle a fejét, tovább beszélt.

- Lehet - sőt ha visszagondolok a multra, szinte remélem is, - hogy fájlalni fogod a dolgot. Nagyon, nagyon rövid ideig, s azután úgy el fogod felejteni, mintha hiábavaló álom lett volna, a melyből, szerencsédre, felébredtél. Kívánom, hogy légy boldog életutadon, a melyet választottál!

A leány távozott, és elszakadtak egymástól.

- Szellem! - szólt Scrooge, - ne mutass többet! Vezess haza. Mért gyönyörködöl kínjaimban?

- Csak egy árnyat még! - kiáltott a szellem.

- Ne többet! - kiáltott Scrooge. - Ne többet. Nem akarom látni. Ne mutass többet!

De a kérlelhetetlen szellem megragadta őt mind a két karjánál fogva, és rákényszerítette, hogy végignézze, a mi következett.

A szín és a színtér változott. Egy szoba tárult eléjök, nem túlságosan nagy, nem is nagyon szép, de csupa kényelem. A kandalló mellett szép, fiatal lányka ült, annyira hasonló az előbbihez, hogy Scrooge ugyanannak képzelte, a míg ott nem látta őt is, a most már tisztes matrónát, szemben ülve a leányával. A szobában valósággal forradalmi lárma volt, mert több volt benne a gyermek, semhogy Scrooge izgatottságában összeszámlálhatta volna őket, s éppen ellenkezőleg, mint a költeményben magasztalt csordával[18] történt, nem negyven gyermek viselkedett úgy, mintha egy lett volna, hanem minden egyes gyermek negyven helyett ugrált és kiabált. Így aztán hihetetlen volt a zajongás; de úgy tetszett, senki sem bánja; sőt ellenkezőleg, az anya és a lánya jóízűen nevettek és gyönyörködtek, s az utóbbit, mihelyt kezdett a játékba beleelegyedni, a kis gonoszok csakhamar könyörtelenül megtépázták. Mit nem adtam volna érte, ha én is közéjük keveredhetem! Bár én nem lettem volna oly kíméletlen, nem, nem! A világ minden kincséért sem nyomkodtam volna össze azt a befont hajat, és le nem ránczigáltam volna. És azt a drága kis czipellőt le nem húztam volna, Isten engem úgy segéljen! ha életem függ is tőle. A derekát tréfából, úgy, mint azok a vakmerő kis porontyok, át nem öleltem volna, mert attól féltem volna, hogy büntetésből rágörbülve hozzánő a karom és soha többé ki nem egyenesedik. Ellenben, megvallom, szíves örömest érintettem volna meg piczi száját; kérdeztem volna tőle valamit, csakhogy szétnyissa ajkait; szíves örömest tekintettem volna lesütött szemének pilláira, soha pirulásra nem kényszerítettem volna; kibontottam volna hullámos haját, a melynek egyetlen fürtöcskéjét megbecsülhetetlen emlék gyanánt őriztem volna; szóval, megvallom, szíves örömest éltem volna a gyermek legkisebb előjogával, úgy azonban, hogy férfi létemre eléggé tisztában legyek e jog értékével is.

De most kopogás hallatszott az ajtón, s rögtön rá oly ostromroham támadt, hogy a kipirult, tolongó csoport középütt magával sodorta az ajtó felé a kaczagó, megtépázott fiatal nőt is, éppen jókor, hogy üdvözölhessék a hazaérkező családapát, a kit egy karácsonyi játékkal és ajándékkal megrakott ember kísért. Most támadt még csak lárma és ujjongás, mikor ezt a védtelen kísérőt kezdték megostromolni! Létrák helyett székek segítségével másztak fel hozzá, hogy belenyúlhassanak a zsebeibe, elrabolhassák tőle az apró csomagokat, belecsimpajkodhassanak a nyakravalójába, szorongathassák a nyakát, dobolhassanak a hátán, csipdeshessék a lábát, túláradó szeretetökben! Mekkora álmélkodással és örömujjongással fogadták minden kis csomag kibontását! Hogy' elrémültek, mikor a kis babát rajta kapták, hogy egy babaserpenyőt a szájába dugott, s nagy volt a gyanu, hogy egy kis fatáblára enyvezett pulykakakast el is nyelt! Hogy' megkönnyebbültek, mikor kiderült, hogy félelmük alaptalan volt! Az öröm, a hála, az elragadtatás! Mindez egyképp leírhatatlan. Elég, ha elmondom, hogy a gyermekek lassan-lassan izgatottságukkal egyetemben kivonultak a nappaliból, s föltipegve fokról-fokra a lépcsőn, feljutottak a ház legfölső részébe, a hol lefeküdtek és elszenderedtek.

És Scrooge most még feszültebb figyelemmel szemlélte a jelenetet, mikor a családatya, gyöngéden kebléhez simuló leányával és a feleségével letelepedett a kandalló mellé. S mikor arra gondolt, hogy talán egy másik épp ily bájos és reménységgel teljes teremtés őt szólíthatta volna atyjának, tavaszt varázsolva élte sivatag telébe, akkor igazán nagyon könnybe lábadt a szeme.

- Bella, - szólt a férj, nejére mosolyogva, - ma délután láttam egy régi jó barátodat.

- Kicsodát?

- Találd ki!

- Hogy' találjam ki? De megállj csak! Tudom már, - tette hozzá nyomban, épp úgy mosolyogva, mint a férje, - Scrooge urat.

- Eltaláltad, Scrooge urat. Irodája mellett haladtam el, s minthogy az ablaktáblái nem voltak betéve, s belül gyertya világított, akarva, nem akarva látnom kellett őt. Az üzlettársa, úgy hallom, haldoklik, s így Scrooge egyedül ült az irodában. Egyedül, azt hiszem, az egész világon.

- Szellem! - szólt Scrooge megtörten, - vezess el erről a helyről.

- Mondtam már, hogy ezek csak árnyai a multnak, - szólt a szellem. - Hogy olyanok, a milyenek, azért ne engem hibáztass!

- Vigy el innen! - kiáltott Scrooge. - Nem bírom tovább!

A szellemhez fordult, s mikor látta, hogy az oly arczczal tekint rá, a melyben volt valami csodálatosképpen valamennyi arczból, a melyet eddigelé mutatott neki, birkózni kezdett vele.

- Hagyj magamra! Vezess vissza! Ne kísérts tovább!

A birkózás közben, ha ugyan birkózásnak mondhatjuk a küzdelmet, a melyben a szellem minden látható ellenállás nélkül zavartalan nyugalommal állta ellenfele minden erőlködését, észrevette Scrooge, hogy a szellem fejéből tiszta ragyogással áradt a magasan lobogó fénysugár. S minthogy homályosan sejtette, hogy hatalma, a mely őt lenyügözte, ezzel a fénynyel függ össze, megragadta a gyertyaoltó kupakot s hirtelen a szellem fejére nyomta.

A szellem erre úgy összetöpörödött, hogy a kupak egész alakját beborította; de bárha Scrooge teljes erővel nyomta a kupakot lefelé, a fénysugárt mégsem olthatta ki, a mely a kupak alól szakadatlanul áradva özönlött a földre.

Érezte, hogy kimerül és leküzdhetetlen álmosság vesz erőt rajta, s látta azt is, hogy otthon van megint a saját hálószobájában. Utoljára még egyszer lenyomta a süveget, de a karja ernyedten hullt alá. Mielőtt mély álomba merült, éppen annyi ideje volt még, hogy az ágyába támolyoghatott.

 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
Marley lelke.
  2012-12-08 14:01:42, szombat
 
  KARÁCSONYI ÉNEK
ELSŐ VERSSZAK.
Marley lelke.



Marley halott volt, hogy ezzel kezdjem. Nem férhet hozzá semmi kétség. A halálozási jegyzőkönyvet aláírta a lelkész, a polgári hivatalnok, a temetkezési vállalkozó és a főgyászoló. Scrooge aláírta. És Scrooge neve jó név a tőzsdén, bármi volt az, a mit jónak látott aláírni.

A vén Marley halott volt, akár az ajtószeg.[8]

Jól megértsetek! Eszemágába' sincs azt mondanom, hogy tudomásom szerint tudomásom van róla, mi az, a miért az ajtószeg holtabb valami más egyébnél. A mi engem illet, nagy hajlandóságom volna a koporsószeget tekinteni a vaskereskedelem legholtabb árújának. Ámde őseink bölcsesége rejlik a közmondásban; s távol legyen tőlem, hogy szentségtelen kézzel megbolygassam a közmondást, hiszen akkor odalenne az ország. Szíves engedelmetekkel hangsúlyozom tehát még egyszer, hogy Marley halott volt, akár az ajtószeg.

Tudta-e Scrooge, hogy Marley halott? Persze, hogy tudta. Az ellenkezőt elképzelni sem lehetne. Scrooge és Marley üzlettársak voltak, Isten tudja, hány esztendőn keresztül. Scrooge volt Marley végrendeletének egyedüli végrehajtója, vagyonának egyedüli kezelője, ő volt Scrooge egyetlen meghatalmazottja, egyetlen örököse, egyetlen barátja és egyetlen gyászolója. És éppen Scrooge-ot egyáltalán nem sújtotta le oly rettenetesen a gyászeset, hogy ne maradt volna még a temetés napján is kitünő üzletember s ne ünnepelte volna meg ezt a napot is egy kétségtelenül jó üzlettel.

Marley temetésének az említése visszavezet újra oda, a honnan kiindultam. Marley kétségtelenül halott volt. Ezt méltóztassék határozottan tudomásul venni, mert különben szó sem lehet semmi csodálatos dologról abban a történetben, a melyet elmondani készülök. Ha nem volnánk tökéletesen meggyőződve arról, hogy Hamlet atyja meghalt, mielőtt a színdarab megkezdődött, akkor az, hogy éjszaka, keleti szélben, ott sétál a bástyáin, semmivel sem volna nevezetesebb esemény, mint hogyha bármely más éltesebb úriember egyszerre csak kirándulna este valami szellős helyre - mondjuk a Szt.-Pál székesegyház udvarára, - hogy a szó szoros értelmében kővé dermeszsze fiának gyönge lelkét.

Scrooge sohasem festtette be a vén Marley nevét. Évek múlva is ott volt még az üzlet ajtaja felett ez a felírás: Scrooge és Marley. A czéget Scrooge és Marley néven ismerték. Ha új vevők tévedtek az üzletbe, Scrooge-ot hol Scrooge-nak szólították, hol meg Marleynak; de Scrooge felelt mind a két megszólításra. Ő neki teljesen mindegy volt.

Óh! ez a Scrooge, a kit egyszer megmarkolt, azt alaposan megkopasztotta! Kapzsi, fukar, kuporgató, zsugori, szipolyozó vén bűnös volt! Kemény és éles, mint a kova, a melyből sohse csalt még ki aczél nemes szikrát; titkolódzó, zárkózott és egyedül való, mint az osztriga. A beleszorult hideg megdermesztette vén vonásait, megcsippentette hegyes orrát, összeránczolta arczát, megmerevítette tartását; vörössé tette a szemét, kékké keskeny ajkait, s kirikácsolt recsegő hangjából is. Fagyos zúzmara lepte be fejét, szemöldökeit és tüskés állát. Mindig magával hordozta saját alacsony hőmérsékletét; jéggé aszalta irodáját a kánikulában, és nem langyította egy fokkal sem karácsonykor.

Külső hideg és meleg nem igen hatott Scrooge-ra. Meleg föl nem melegíthette, téli fagy le nem hűthette. Nem fújt soha szél, a mely csípősebb volt nála, nem hullt hó, a mely kitartóbban tört volna czélja felé, nem zuhogott nála kérlelhetetlenebb zápor soha. Rút idő ki nem fogott rajta. A legdühösebb eső, hó, jégeső és dara csak egy tekintetben főzhették le. Ők gyakorta voltak bőkezűek, Scrooge ellenben soha.

Sohasem állította meg őt senkisem az utczán, hogy örvendezve így szóljon hozzá: "Kedves Scrooge úr, hogy' van? Mikor látogat meg?" Sohasem kért tőle koldus alamizsnát; sohasem kérdezték meg tőle a gyerekek, hány óra van; soha életében nem tudakolta tőle sem férfi, sem nő, merre vezet az út ide vagy oda. Még a vakemberek kutyái is mintha ismerték volna; s valahányszor jönni látták Scrooge-ot, behúzták a gazdájukat valamelyik közeli kapú alá vagy udvarba, s azután a farkukat csóválták, mintha azt akarták volna mondani: "Jobb nem látni, mint ilyen gonoszul nézni, vak gazd'uram!"

De mit bánta Scrooge? Éppen ezt szerette ő. Előre öklöződni az élet nyüzsgő országútján, visszaintve minden emberi rokonérzést, ez volt az, a mire Scroogenak a foga vásott.

Egyszer - az év áldott napjai közül való egyik napon, karácsony estéjének napján - az öreg Scrooge ott ült szorgoskodva irodájában. Hideg, fagyos, csípős idő volt, s e mellett ködös is, és Scrooge hallhatta, hogy az emberek odakünn az udvarban fújva járnak fel s alá, kezüket a mellükhöz, s lábukat a kövezethez csapdosva, hogy melengessék. A toronyórák csak az imént ütöttek hármat; de egészen sötét volt már.

Nem volt világos egész nap - s a szomszédos irodák ablakaiban lobogó gyertyák vöröses foltoknak tetszettek a markolható, barna levegőben. A köd beáradt minden hasadékon és kulcslyukon s odakünn oly sűrű volt, hogy bár az udvar rendkívül keskeny volt, a szemben lévő házak merő árnyképek voltak. A mint a piszkos ködfelhő mindent elsötétítve alágomolygott, szinte azt kellett hinni az embernek, hogy a természet valahol a szomszédban lakik és nagyban főzi a sört.

Scrooge irodájának ajtaja nyitva volt, hogy szemmel tarthassa az irnokát, a ki odakünn egy homályos kis czellában, holmi víztartófélében, leveleket másolt. Scrooge kandallójában nagyon kis tűz volt, de az irnok tüze oly kicsike volt, hogy alig látszott többnek egy darabka szénnél. De nem rakhatott a kályhára, mert Scrooge a maga szobájában tartotta a szenesládát; s valahányszor bement hozzá az irnok a lapáttal, a gazda mindannyiszor kijelentette, hogy hovatovább kénytelenek lesznek megválni egymástól. Így aztán az irnok a nyakára csavarta nagy fehér szőrkendőjét s a gyertya lángja mellett próbált melegedni; ez a kísérlete azonban, mivel a képzelő tehetsége gyönge lábon állt, kudarczot vallott.

- Víg karácsonyt kívánok, bácsi! Isten éltesse! - kiáltott egy jókedvű hang. Scrooge unokaöcscsének a hangja volt, a ki oly hirtelen rontott be hozzá, hogy jókívánsága volt közeledtének az első jele.

- Bah! - szólt Scrooge. - Lári-fári!

A sebes járástól a ködben és a fagyban Scrooge-nak ez az unokaöcscse úgy kihevült, hogy csupa tűz volt; az arcza kipirult és megszépült; a szeme szikrázott, s a lehelete alaposan gőzölgött.

- A karácsony lári-fári, bácsi! - szólt Scrooge unokaöcscse. - Ezt csak nem komolyan érti?

- A legkomolyabban, - szólt Scrooge. - Víg karácsony! Mi jogod van neked vigadni? Mi okod van neked vigadni? Hiszen elég szegény vagy.

- Ejnye, ejnye, - felelt az unokaöcs jókedvűen. - Ugyan, mi joga van hát önnek szomorkodni? Mi oka van önnek mogorváskodni? Hiszen ön elég gazdag.

Scrooge, mivel hamarjában nem tudott mit felelni, újra azt mondta, hogy: "Bah!" és hozzátette azt is, hogy "Lári-fári!"

- Ne haragudjék, bácsi! - szólt az unokaöcs.

- Már hogyne haragudnám, - felelt a bácsi, - mikor ilyen bolondok világában élek? Víg karácsony! Ugyan eredj a víg karácsonyoddal! Mi egyéb rád nézve a karácsony, mint oly idő, mikor számlákat kell fizetned pénz nélkül; mikor azt veszed észre, hogy egy esztendővel idősebb lettél, de egy órával sem lettél gazdagabb; mikor le kell zárnod a könyveidet, s azt látod, hogy kerek tizenkét hónapon keresztül veszteség ásít feléd minden egyes tételből? Ha rajtam állana, - folytatta Scrooge méltatlankodva, - minden eszelőst, a ki ajkain "víg karácsony"-nyal jár-kel ide-oda, megfőzetnék a saját puddingjában s a szívét Krisztus-tövissel[9] átszúrva temettetném el. Úgy bizony!

- Bácsi! - tiltakozott az unokaöcs.

- Öcskös! - felelt a nagybácsi keményen. - Üld meg a karácsonyt a magad módján, s hadd üljem meg én is a magam módján.

- Üljem meg! - ismételte Scrooge unokaöcscse. - De hiszen ön egyáltalában nem üli meg.

- Bízd csak rám nyugodtan, - szólt Scrooge. - Váljék javadra. Javadra vált eddig is mindenkor!

- Sok dolog van, megvallom, a mit javamra fordíthattam volna, de nem tettem, - felelt az unokaöcs. - Ilyen a karácsony is. De azt is mondhatom, hogy karácsony idejét, valahányszor térült-fordult, nem tekintve a szent nevének és eredetének tartozó tiszteletet, ha ugyan eltekinthetünk ettől bárminél, a mi összetartozik vele, - mindig jó időnek tartottam; a bocsánat és emberszeretet barátságos, kedves idejének; az egyetlen időpontnak, a melyről tudok az egész év hosszú naptárában, a mikor nő és férfi közös egyetértéssel szabadon föltárja zárkózott szívét s úgy gondol az alacsonyabb sorsú emberekre, mint igazi útitársaira a sír felé, nem pedig mint más utakon járó másfajta teremtményekre. S ezért, bácsi, bár egy szemernyi aranyat vagy ezüstöt sem hozott még soha a zsebembe, mégis azt hiszem, hogy javamra vált és javamra is fog válni mindenkor. S annyit mondok csak: Isten áldja meg a karácsonyt!

Az irnok a víztartóban önkénytelenül tapsolni kezdett; de mivel nyomban belátta, hogy bakot lőtt, megpiszkálta a tüzet s kioltotta utolsó, gyönge szikráját is mindörökre.

- Ha még egyszer meg mer mukkanni, - szólt Scrooge, - állása elvesztésével fogja megülni a karácsonyát! Hiszen te pompás szónok vagy, uracskám, - tette hozzá, unokaöcscséhez fordulva. - Csodálom, hogy nem jutottál még be a parlamentbe.

- Ugyan bácsi, ne haragudjék. Jőjjön! Ebédeljen holnap minálunk.

Scrooge azt felelte unokaöcscsének, hogy vigye el, - - úgy bizony, csakugyan ezt felelte. Kimondta az utolsó betűig az egész gondolatát, és ezt a kellemetlenséget kívánta az unokaöcscsének.

- De miért? - kiáltott Scrooge unokaöcscse. - Miért?

- Miért nősültél meg? - szólt Scrooge.

- Mert szerelmes lettem.

- Mert szerelmes lettél! - dörmögött Scrooge, úgy, mintha ez lett volna a világon az egyetlen, a mi nevetségesebb még a víg karácsonynál is. - Jó mulatást!

- De bácsi, hiszen ön a házasságom előtt sem látogatott meg soha. Miért hozza fel hát most ezt okul arra, hogy nem jön hozzám?

- Jó mulatást, - szólt Scrooge.

- Nem kívánok semmit sem öntől; nem kérek semmit sem öntől; miért ne lehetnénk hát jó barátok?

- Jó mulatást, - szólt Scrooge.

- Szívem mélyéből sajnálom, hogy ilyen határozottan visszautasít. Az én hibámból soha sem volt közöttünk pörpatvar. Csak a karácsony tiszteletére tettem próbát most is önnél, s meg is maradok mindvégig karácsonyi kedvemben. Adjon az ég víg karácsonyt önnek is, bácsi!

- Jó mulatást! - szólt Scrooge.

- És boldog új esztendőt!

- Jó mulatást! - szólt Scrooge.

Unokaöcscse mindazáltal egyetlen haragos szó nélkül távozott a szobából. Odakünn a külső ajtónál megállt, hogy ünnepi jókívánságait tolmácsolja az irnoknak, a ki bármennyire fázott, melegebb volt mégis Scrooge-nál, mert szívesen viszonozta a jó kívánságokat.

- Ott a másik bolond is, - dörmögött Scrooge, a ki véletlenül meghallotta; - az irnokom, heti tizenöt shilling fizetéssel, asszonynyal meg gyerekekkel, a ki szintén víg karácsonyról kotyog. Legjobb volna visszavonulnom Bedlamba.[10]

Ez az eszelős, mikor Scrooge unokaöcscsét kieresztette, két más látogatót bocsátott be. Megnyerő külsejű, előkelő úri emberek voltak, s kalaplevéve megálltak Scrooge irodájában. Kezökben könyvekkel és iratokkal, meghajoltak Scrooge előtt.

- Ha nem csalódom, Scrooge és Marley, - szólt az egyik úri ember, jegyzékébe tekintve. - Scrooge úrhoz van szerencsém vagy Marley úrhoz?

- Marley úr hét esztendő óta halott, - felelt Scrooge. - Éppen ma éjszaka lesz hét esztendeje, hogy meghalt.

- Meg vagyunk győződve róla, hogy túlélő üzlettársa méltó képviselője a megboldogult bőkezűségének, - szólt az úri ember, átnyujtva igazolványát.

Minden bizonynyal az volt, mert az üzlettársak rokonlelkek voltak. A baljóslatú "bőkezűség" szó hallatára Scrooge összeránczolta a homlokát, megrázta a fejét és visszaadta az igazolványt.

- A mostani szent ünnepek alkalmából, - szólt az úri ember, tollat ragadva, - sokkal kívánatosabb, mint máskor, Scrooge úr, hogy némiképp gondoskodjunk a szegényekről és gyámoltalanokról, a kik mostanában nagyon sokat szenvednek. Ezernyi azoknak a száma, a kik híjával vannak a legközönségesebb szükségleteknek; és sok százezren nélkülözik a legközönségesebb kényelmességeket, uram.

- Hát nincsenek fogházak? - kérdezte Scrooge.

- Egész sereg fogház van, - szólt az úri ember, újra letéve a tollat.

- És a kerületi dologházak? - kérdezte Scrooge. - Működnek még?

- Működnek. De jobb szeretném, - felelt az úri ember, - ha azt mondhatnám, hogy megszüntek.

- Tehát a taposó malom és a szegény-törvény érvényben vannak még? - szólt Scrooge.

- Teljes erejökben, uram.

- Oh! Attól, a mit először mondott, megijedtem, hogy olyasvalami történt, a mi talán megakasztotta ez intézmények hasznos működését, - szólt Scrooge. - Nagyon örvendek, hogy ezt hallom.

- Abban a meggyőződésben, hogy ezek az intézmények aligha részesítik a nagy tömeget keresztényies testi-lelki táplálékban, - felelt az úri ember, - egynehányad magunkkal egy kis pénzt igyekszünk összegyüjteni, hogy a szegényeket elláthassuk némi étellel, itallal és tüzelőanyaggal. Ezt az időt pedig azért választottuk, mert ez az idő az leginkább, a mikor a szükség a legnyomasztóbb s a bőség a legörvendetesebb. Mennyit írjak az ön neve mellé?

- Semmit! - felelt Scrooge.

- Ön tehát névtelen óhajt maradni?

- Egyedül óhajtok maradni, - szólt Scrooge. - Minthogy megkérdeztek az urak, hogy mit óhajtok, ez a válaszom. Én magam nem vigadok karácsonykor és nincs módomban az sem, hogy a naplopókat vigassághoz segítsem. Hozzájárulok az említettem intézmények fentartásához - elég sokba kerülnek; s a kiknek rossz dolguk van, azoknak ott a helyük.

- Sokan nem mehetnek oda; és sokan inkább meghalnának.

- Ha inkább meghalnának, - szólt Scrooge, - ám haljanak meg, legalább apasztják a fölös népességet. Különben - bocsássanak meg - ehhez én nem értek.

- Pedig érthetne hozzá, - jegyezte meg az úri ember.

- Nem az én dolgom, - felelt Scrooge. - Teljesen elegendő, ha ért az ember a saját dolgához, és nem avatkozik mások dolgába. Engem a dolgom állandóan elfoglal. Jó mulatást, uraim!

Az úri emberek, mivel tisztán látták, hogy czéltalanul erőszakolnák tovább a dolgot, eltávoztak. Scrooge újra munkához látott, megnövekedett önbecsüléssel és tréfásabb hangulatban, mint rendesen.

Ezenközben annyira megsűrűsödött a köd és a sötétség, hogy egész sereg ember futkosott ide-oda lobogó fáklyákkal, ajánlkozva, hogy a kocsiba fogott lovak előtt haladva mutassák az utat. Egy régi templomtorony, a melynek mogorva vén harangja a fal egyik góthikus ablakán keresztül állandóan ravaszul lekukucskált Scroogera, láthatatlanná vált, s az órákat és a negyedeket a felhők között ütötte el, rezgő morajlással minden kongás után, mintha a fogai vaczognának odafönt, megfagyott fejében. A hideg nőttön nőtt. A főutczán, az udvar szögletén, néhány munkás a gázcsövek javításával bíbelődött; nagy tüzet raktak egy serpenyőben, a melyet egy csoport toprongyos férfi és gyerek sereglett körül, kezöket melengetve és vígan hunyorgatva örömükben a láng felé. Mivel az utczai csappal senki sem törődött, a belőle kiözönlő áradat egy-kettőre megfagyott és mogorva jéggé dermedt. A kirakatok lámpafénye, a melynek melegében belül magyalfaágak és bogyók pattogtak, pirosra festette a tovahaladók sápadt arczát. A baromfi-boltok és a füszerkereskedések fényes mulatsággá váltak, ragyogó látványossággá, úgy, hogy szinte lehetetlenség volt elhinni róluk, hogy közük van oly prózai fogalmakhoz is, a minő az üzlet és az alkudozás. A Lord Mayor, a Mansion House[11] hatalmas erősségében, megparancsolta ötven szakácsának és pinczemesterének, hogy úgy üljék meg a karácsonyt, a mint a lord-mayori háztartás megkívánja; sőt még az a kis szabócska is, a kit a Lord Mayor múlt hétfőn nyilvános részegeskedésért és kötekedésért öt shilling pénzbírsággal büntetett, holnapi puddingját kavargatta padlásszobájában, mialatt lesoványodott felesége kis gyermekükkel egy ugrásra elment hazulról a marhahúst megvenni.

Egyre nagyobb lett még mindig a köd és a hideg, a csípős, átható, maró hideg. Ha a derék szent Dunstan szokott fegyvere helyett egy kis ilyenforma idővel csippentette volna meg a gonosz szellem orrát, akkor üvöltött volna még csak torkaszakadtából az átkozott![12] Egy boldogtalan fiatal orrnak a gazdája, a melyet az éhes hideg úgy össze-vissza rágott és marczangolt, mint a kutyák a csontokat, lehajolt Scrooge kulcslyukához, hogy karácsonyi énekkel örvendeztesse meg a házigazdát; de alig gyújtott rá az

»Isten megáldja, jó uram!
Ne érje semmi baj!«

hangjaira, Scrooge olyan erélyes mozdulattal kapott a vonalzójához, hogy a zengedező rémülten menekült, átengedve a kulcslyukat a ködnek és a Scrooge-zsal még rokonabb hidegnek.

Végre ütött az irodazárás órája. Scrooge kelletlenül leszállt a székéről és szótlanul elismerte ezt a tényt a víztartóban várakozó irnok előtt, a ki nyomban elkoppantotta a gyertyáját és föltette fejére a kalapját.

- Ön holnap valószínűleg egész nap el akar maradni az irodából? - szólt Scrooge.

- Ha nincs ellenére, uram.

- Ellenemre van, - szólt Scrooge, - és nincs is rendjén. Ha levonnék érte egy félkoronát,[13] bizonyára azt hinné, hogy rosszúl járt, fogadni mernék.

Az irnok zavartan mosolygott.

- De arra nem gondol, - szólt Scrooge, - hogy ha semmiért egy napi bért fizetek, akkor én járok rosszul.

Az irnok azt a megjegyzést tette, hogy ez csupán egyszer történik meg az egész esztendőben.

- Nagyon gyönge mentség arra, hogy az ember zsebét minden deczember huszonötödikén meglopják! - szólt Scrooge, állig begombolván a felöltőjét. - De azt gyanítom, hogy mégis szüksége van az egész napra. Csakhogy aztán másnap reggel annál korábban itt legyen.

Az irnok megígérte, hogy itt lesz; Scrooge pedig dünnyögve távozott. Az iroda egy-kettőre zárva volt, s az irnok, nagy fehér szőrkendője végét hosszan alálógatva mellén (mert felöltővel nem dicsekedhetett), a karácsony est tiszteletére, legalább húszszor végigcsúszott egy sor fiú végén a Cornhill-utcza csúszkáján, s azután szaladt, a hogy' telt tőle, haza Camden Townba, szembekötősdit játszani.

Scrooge rendes búskomor vendéglőjében búskomoran megebédelt, s miután elolvasott minden ujságot s az est hátralevő részét jegyzőkönyve lapozgatásával csapta agyon, hazaindúlt lefeküdni. Néhai társa egykori szállásán lakott, a mely néhány komor szobából állt egy sötét, idomtalan épületben, egy udvar fenekén, a hol oly kevéssé volt a helyén, hogy az ember önkénytelenül azt képzelte: oda bújt el fiatal házkorában, mikor egyszer bujócskát játszott más házakkal, s nem talált vissza többé. Most persze jó vén ház volt már és meglehetősen puszta is volt, mert nem lakott benne senki más, csak Scrooge, a mennyiben a ház többi helyisége mind irodának volt bérbeadva. Az udvar oly sötét volt, hogy még Scrooge is, a ki ismerte minden kövét, tapogatózni volt kénytelen a kezeivel. A köd és a fagy úgy megszállta a ház fekete, vén kapualját, hogy úgy tetszett, mintha a csúf idő szelleme ült volna szomorúan merengve a küszöbön.

Bizonyos, hogy az ajtókopogtató, nem tekintve azt, hogy nagyon nagy volt, teljességgel rendes kalapács volt. Bizonyos az is, hogy Scrooge reggel-este látta ezt a kalapácsot minden áldott nap, a mióta ott lakott; bizonyos továbbá az is, hogy Scroogenak nem volt nagyobb az úgynevezett phantásiája, mint bárki fiának a londoni Cityben, beleértve - pedig ez nagy szó! - a városi tanácsot, a tanács urait és a czéheket is. Ne felejtsük el azt sem, hogy Scrooge egyáltalában nem gondolt többé Marleyra, a mióta aznap délután utóljára említé kerek hét esztendeje halott üzlettársát. S ezek után magyarázza most meg nékem valaki, ha tudja, hogy' történhetett, hogy Scrooge, miután beledugta ajtókulcsát a zárba, a kalapácsot, a nélkül, hogy ez közben a legkevésbbé is megváltozott volna, nem kalapácsnak, hanem Marley arczának látta.

Marley arczának. Még pedig nem volt oly mély homályba borúlva, mint az udvaron minden egyéb, hanem olyanforma kellemetlen fényben világlott, mint holmi romlott tengeri rák valamely sötét pinczében. Nem volt sem vad, sem haragos, hanem úgy nézett Scroogera, a hogy' Marley szokott volt nézni annak idején, s kísérteties pápaszeme fel volt tolva kísérteties homlokára. Haja furán borzongott, mintha lehellet vagy forró lég rengetné, s a szeme, noha tágra volt nyitva, tökéletesen mozdulatlanul meredt Scroogera. Ez a körülmény és a kékes szín borzalmassá tették az arczot, de e borzalmasság mintha nem az arcz kifejezésében rejlett volna, hanem ellenkezőleg, teljesen független lett volna az arcztól.

Mihelyt Scrooge merően ránézett erre a tüneményre, újra kalapácsot látott.

Ha azt mondanám, hogy nem döbbent meg, vagy hogy nem fagyasztotta meg a vérét valami rémes érzés, a melyhez foghatót kora gyermeksége óta sohasem érzett, akkor nem mondanék igazat. De azért rátette kezét a kulcsra, a melyet az imént elvesztett volt, szilárdan fordított rajta egyet, bement és gyertyát gyújtott.

Mindazáltal megállt, egy pillanatig tétovázva, mielőtt betette az ajtót; és óvatosan az ajtó mögé nézett, mintha félig-meddig azt várta volna, hogy nem kis rémületére Marleynak a pitvarba kilógó varkocsát fogja megpillantani. De az ajtó hátán nem látott semmi mást, csak a kalapácsot tartó csavarokat és szegeket; így dörmögött hát magában: - Eh mit! - és becsapta az ajtót.

A hang végigmennydörgött az egész házban. Mintha fönt minden egyes szoba, s lent a borkereskedő pinczéjében minden egyes hordó külön viszhangzott volna tőle a maga módján. De Scrooge nem olyan ember volt, hogy a viszhangtól megijedjen. Bezárta az ajtót, keresztülballagott az előtornáczon s fel a lépcsőn - persze lassan, a gyertyáját piszkálgatva ballagtában.

Azt tartják, hogy a régi jó időkből való lépcsőn épp oly könnyű felhajtatni hatlovas batárban, a mily könnyű a rossz újidőkből való törvényeken keresztülhajtatni; de én azt mondom, hogy azon a lépcsőn fel lehetett volna vinni akár egy halottas szekeret is, még pedig keresztben, rúddal a falnak, hátsó ajtajával a karfának fordítva, s kényelmesen elfért volna. A lépcső elég széles volt, sőt hely is maradt volna még rajta. Talán ez volt az oka, hogy Scrooge egy magától mozgó halottas szekeret látott maga előtt fölfelé döczögni a lépcsőn a sötétben. Öt-hat utczai gázlámpa sem világíthatta volna meg túlságosan a tornáczot, s így képzelhető, hogy Scrooge faggyúgyertyája nem igen oszlatta el a homályt.

De Scrooge ezzel egy szikrát sem törődve, fölment a lépcsőn; a sötétség olcsó, Scrooge tehát szerette. De mielőtt nehéz ajtaját becsukta, végigjárta a szobáit, hogy lássa, rendbe van-e minden. Elég élénken emlékezett még Marley arczára, hogy ezt el ne mulaszsza.

Nappali, háló, kamra. Minden a szokott rendben. Senki sincs az asztal alatt, senki a pamlag alatt. A rostélyon egy kis tűz. Kanál és csésze a keze ügyében, s egy kis csuporban hársfatea melegszik, mert Scrooge náthás volt. Senki sincs az ágy alatt, senki a faliszekrényben, senki a hálókabátjában, a mely gyanúsan lóg a falon. A kamra olyan, mint rendesen. Ócska kandallórács, ócska czipők, két halaskosár, háromlábú mosdó és piszkavas.

Elégedetten becsukta az ajtót és bezárkózott; sőt, szokása ellenére, kétszer ráfordította a kulcsot. Miután ekkép biztosította magát minden meglepetés ellen, levetette a nyakravalóját, fölhúzta a hálóköntösét és a papucsát, s föltette a fejére hálósipkáját. Azután leült a kandalló elé, hogy megigya a teáját.

A kandallóban igazán nagyon gyönge kis tüzecske volt, jóformán semmi, az éjszaka keserves hidegéhez képest. Scrooge kénytelen volt odahúzódni és föléje kuporodni, hogy a legcsekélyebb hőérzést kicsalhassa a maroknyi zsarátnokból. A kandalló régi fajta volt, régi hollandi munka, köröskörül czifra hollandi téglákkal kirakva, a melyek a szentírás egyes helyeit illusztrálták. Kainok és Ábelek, Pharao leányai, sábai királynők, mennyei hírnökök, a kik tollas ágyakhoz hasonló fellegeken ereszkedtek lefelé a levegőből, Ábrahámok, Belzazárok, apostolok, a kik szószostálakban ringatóztak a tengeren, száz meg száz alak volt előtte, hogy foglalkoztassa gondolatait; s mégis Marleynak, a hét éves halottnak az a bizonyos ábrázata lebegett folyton előtte, mint az ős próféta vesszeje, s elnyelt minden egyebet. Ha minden egyes csiszolt tégladarab az első perczben tiszta lap lett volna, azzal a képességgel, hogy Scrooge gondolatainak összefüggéstelen törmelékeiből egy-egy képet rögzítsen meg a maga felületén, minden egyes lapon a vén Marley fejének a mása lett volna látható.

- Ostobaság! - szólt Scrooge, és fel s alá kezdett járkálni a szobában.

Néhány forduló után újra leült. A mint hátra vetette fejét a széken, tekintete véletlenül egy csengetyűn pihent meg, egy nem használt csengetyűn, a mely ott lógott a szobában, s a ház legfelső emeletének egyik kamrájával állt összeköttetésben, holmi rég feledésbe merült czél szolgálatában. A mint rátekintett, nagy ámulatára s furcsa, érthetetlen félelemmel azt látta, hogy ez a csengetyű mozogni kezd. Eleinte oly lassan ingott, hogy alig szólt; de csakhamar hangosan csengett s vele csengett a házban minden csengetyű.

Körülbelül egy fél, vagy mondjuk egy egész perczig tarthatott a dolog, de úgy rémlett, mintha egy óráig tartott volna. A csengők hangja egyszerre szünt meg, úgy, a mint egyszerre kezdett szólani. Rögtön rá csörömpölés hallatszott, lent a mélységben, mintha valaki súlyos lánczot vonszolna végig a hordók fölött a borkereskedő pinczéjében. Scroogenak az jutott eszébe, hogy hallomása szerint a kisértetek lánczcsörgés közepett szoktak jelentkezni ott, a hol kisértenek.

A pinczeajtó nagyot döngve felpattant, s a csörömpölés erősebben hangzott, egy ideig lent a tornáczon, majd fölfelé a lépcsőn, s végül egyenesen Scrooge ajtaja felé közeledve.

- Eh, mégis csak ostobaság! - szólt Scrooge. - Én bizony nem hiszek benne.

De azért mégis csak kékült-zöldült, mikor nyomban rá keresztül lebbent egy alak a nehéz ajtón s bent termett szeme előtt a szobájában. Mikor megjelent, a hamvadó tűz a kandallóban még egyszer föllobbant, mintha ezt kiáltaná: - Ismerem! Marley lelke! - s azután kialudt.

Ugyanaz az arcz, - egészen ugyanaz. Marley üstökével, szokott mellényében, szűk nadrágjában és csizmájában; ez utóbbinak a bojtjai épp úgy meredeztek, mint a varkocsa, kabátja szárnyai és fején a haja szálai. A láncz, a melyet magával vonszolt, derekát övezte. Hosszú láncz volt, s úgy rákanyarodott, mintha fark lett volna; s a szemei (mert Scrooge alaposan megnézte) pénzesládikák, kulcsok, függő lakatok, főkönyvek, okmányok és nehéz aczélerszények voltak. A jelenés teste áttetsző volt, annyira, hogy Scrooge, a mint szemügyre vette s a mellényén keresztül nézett, láthatta hátul a kabátján a két gombot is.

Scrooge gyakran hallotta, hogy Marleynek nincs szíve; de nem hitte soha, mostanáig.

Nem, sőt még most sem hitte el. Bárha keresztülnézett a rémen, és ott látta állani maga előtt, - bárha érezte halálhideg szemeinek dermesztő hatását s tisztán látta még a szövését is annak a kendőnek, a mely a rém feje és álla köré volt csavarva, mint valami borogatás, a melyet az első pillanatban nem vett észre, - még mindig hitetlenkedett és kételkedett saját érzékeiben.

- Mi lesz hát! - szólt Scrooge, hideg gúnynyal úgy, mint rendesen. - Mit akarsz tőlem?

- Sokat! - Marley hangja volt kétségtelenül.

- Ki vagy?

- Azt kérdezd, ki voltam.

- Ki voltál hát? - szólt Scrooge, nyomatékosabban. - Nagyon is szőrszálhasogató vagy - árnyék létedre.

- A míg éltem, üzlettársad voltam, Marley Jakab.

- Le tudsz - ülni? - kérdezte Scrooge kétkedő pillantással.

- Le tudok.

- Ülj le hát.

Scrooge azért kérdezte, mert nem tudta, vajjon az ily áttetsző kísértet módját tudja-e ejteni annak, hogy leüljön; és érezte, hogy az esetben, ha képtelen rá, kellemetlen magyarázkodás kényszerűsége következnék be. De a szellem leült a kandalló túlsó oldala mellé, oly természetesen, mintha soha egyebet sem csinált volna.

- Nem hiszel bennem, - szólt a szellem.

- Biz én nem, - szólt Scrooge.

- Minő bizonyságát kívánnád való voltomnak, érzékeid bizonyságán kívül?

- Magam sem tudom, - szólt Scrooge.

- Mért kételkedel érzékeidben?

- Mert minden semmiség befolyásolja őket, - szólt Scrooge. - A legcsekélyebb gyomorelrontás következtében megcsalják az embert. Lehet, hogy te csak egy falat emésztetlen marhahús vagy, avagy egy csöpp mustár, egy morzsányi sajt vagy egy pirinkó nyers burgonya. Mindenesetre több közöd van zsírhoz, mint sírhoz, bármi vagy!

Scroogenak egyébként nem igen volt kenyere az elménczkedés, de meg épp most egyáltalán nem is volt túlságosan tréfás kedvében. Az igazság az, hogy szellemeskedni próbált, hogy ily módon másfelé terelje a figyelmét és elnyomja a félelmét, mert a kísértet hangja fölkavarta még a velőt is csontjaiban.

Scrooge úgy érezte, hogy ördögi mulatság volna, ha ott ültében csak egy pillanatig is szótlanul kellene a rámeredő üveges szemekbe bámulnia. Volt valami borzalmas abban is, hogy a kísértetet valami sajátságos, pokoli légkör fogta körül. Scrooge maga nem érezte ezt; de azért bizonyos volt benne, mert bár a szellem teljességgel mozdulatlanul ült a helyén, a haja szálai, a kabátja szárnyai és a csizmája bojtjai mégis szakadatlanul mozogtak, mintha valami kemenczéből áradó forró gőz érné őket.

- Látod ezt a fogpiszkálót? - szólt Scrooge, az imént említett okból hamarosan megújítva a támadást, hogy bárha csak egy pillanatra is, elterelje magáról a látomás dermedt tekintetét.

- Látom, - felelt a szellem.

- Hiszen nem nézel rá, - szólt Scrooge.

- De azért mégis látom, - felelt a szellem.

- Nos hát! - szólt Scrooge. - Csak ezt kell elnyelnem, s éltem fogytáig légiószámra fognak üldözni a kísértetek, a kik egytől egyig saját képzeletem szülöttei lesznek. Ostobaság, hidd meg; ostobaság!

E szavakra a szellem irtózatos ordítást hallatott, s oly borzalmasan kezdte csörgetni a lánczát, hogy Scrooge kénytelen volt belekapaszkodni a székébe, hogy le ne ájuljon róla. De akkor borzadt el még csak igazán, mikor a szellem lecsavarta fejéről a pólyát, mintha nem birná ki bent a szobában, s álla lefittyent a mellére.

Scrooge térdre roskadt, s arcza elé kapta a kezeit.

- Kegyelem! - kiáltott. - Rémes tünemény, mért háborgatsz?

- Földi hiúság embere! - felelt a szellem. - Hiszel-e már bennem, vagy sem?

- Hiszek, - szólt Scrooge. - Hinnem kell. De mért járnak itt e földön szellemek, s mért jönnek hozzám?

- Az a kötelessége minden embernek, - felelt a szellem, - hogy a benne lakó lélek ide-oda járjon felebarátai között s országot-világot bevándoroljon. S a mely lélek nem teljesíti ezt a kötelességét életében, annak az a büntetése, hogy halála után teljesítse. Arra van kárhoztatva, hogy bebolyongja a világot, - óh, jaj nekem! - s tanuja legyen a nélkül, hogy résztvehetne benne, mindannak, a miből kivehette volna részét itt a földön, s a mi boldoggá tehette volna!

A kísértet megint elordította magát, megcsörgette a lánczát és árnykezeit tördelte.

- Lánczra vagy verve, - szólt Scrooge reszketve. - Mondd meg, miért?

- Azt a lánczot hordom, a melyet éltemben kovácsoltam, - felelt a szellem. - Szemről-szemre, rőfről-rőfre magam készítettem. Szabad akaratomból öveztem magam köré, és szabad akaratomból viseltem magamon. Hát te nem ismered a mintáját?

Scrooge mindegyre jobban reszketett.

- Vagy szeretnéd tudni, - folytatta a szellem, - milyen súlyos és milyen hosszú az az erős láncz, a melyet te hordozol? Hét esztendővel ezelőtt, karácsony estéjén, éppen olyan nehéz és éppen olyan hosszú volt, mint ez. Azóta folyton dolgoztál rajta. Most nagyon súlyos egy láncz!

Scrooge körüljártatta tekintetét a padlón, attól tartva, hogy legalább is ötven-hatvanöles vaslánczot fog látni maga körül; de nem látott semmit.

- Jakab, - szólt könyörögve, - vén Marley Jakab, beszélj tovább. Vígasztalj meg, Jakab!

- Tőlem ne várj vígaszt, - felelt a szellem. - A vígaszt máshol keresd, Scrooge Ebedmélek; másfajta követek nyújtják azt másféle embereknek. Azt sem mondhatom el neked, a mit szeretnék. Kevés az, a mit még hozzátennem szabad. Nincs pihenésem, nincs maradásom, nem nyughatom meg sehol. Az én lelkem sohse mozdult ki az irodánkból, - jól érts meg! - a míg éltem, az én lelkem sohse csapongott túl pénzváltó barlangunk szűk határain; s most sok hosszú, fáradságos útat kell még tennem!

Scroogenak az volt a szokása, hogy valahányszor elgondolkozott, nadrágja zsebébe dugta a kezét. Mialatt fontolgatta, a mit a szellem mondott volt, most is úgy tett, de sem föl nem tekintett, sem föl nem állt a térdeiről.

- Nagy lassan czammoghattál, Jakab, - jegyezte meg Scrooge üzleti modorban, bár alázattal és tisztelettel.

- Lassan! - ismételte a szellem.

- Hét éve hogy meghaltál, - dünnyögött Scrooge, - s azóta folyton utazol?

- Szakadatlanul, - szólt a szellem. - Nem volt nyugtom, nem volt békességem. Szünet nélkül gyötrött a lelkifurdalás.

- Gyorsan utazol? - kérdezte Scrooge.

- A szelek szárnyán, - felelt a szellem.

- Hét esztendő alatt jó darab földet bejárhattál, - szólt Scrooge.

A szellem, e szavak hallatára, megint elordította magát s oly félelmetesen csörgette lánczát az éj halálos csöndjében, hogy a sarki rendőr joggal panaszt tehetett volna ellene csendháborítás miatt.

- Óh! Hogy az ilyen fogvatartott, megkötözött, kétszeresen megvasalt teremtés, - kiáltott a rém, - nem tudja, hogy a halhatatlan lények szakadatlan munkásságának évezredeit kell az örökkévalóságnak magába nyelnie itt e földön, a míg mindaz a jó, a mire ez a föld fogékony, valóra válik! Nem tudja, hogy nincs az a keresztény lélek, a ki, hogyha szeretettel munkálkodik a maga kis körében, tisztában nem volna azzal, hogy halandó élete aránytalanul rövid azokhoz az eszközökhöz képest, a melyekkel hasznossá teheti magát! Nem tudja, hogy még oly tartós bűnbánat sem pótolhatja azt az ezernyi alkalmat a jóra, a melyet egyetlen élet során elszalasztottunk! De én is ilyen voltam! Óh! én is ilyen voltam.

- De hiszen te mindig derék üzletember voltál, Jakab, - szólt Scrooge dadogva, a ki most már magára kezdte venni a szellem szavait.

- Üzletember! - kiáltott a szellem, megint kezét tördelve. - Az emberiség volt az én üzletem. Az általános boldogulás volt az én üzletem; felebaráti szeretet, könyörületesség, türelem és jóakarat, ez volt az én üzletem. A foglalkozásom mindenestül egy csepp volt csak a voltaképpeni üzletem mérhetetlen óczeánjában!

Karját kinyújtva fölemelte a lánczát, mintha ez volna az oka minden hiábavaló panaszkodásának, s azután teljes súlyával lecsapta újra a földre.

- Minden évben, - szólt a kísértet, - legnagyobb ilyenkor a szenvedésem. Miért is jártam földreszegzett szemmel felebarátaim nyüzsgő tömegében, s mért nem emeltem fel soha a tekintetemet ahhoz az áldott csillaghoz, a mely elvezérlé a napkeleti bölcseket a szegénység hajlékába? Nem volt-e egyetlen szegény viskó sem, a melyhez engem is elvezérelt volna a fényessége?

Scrooge nagyon megrémült, mikor ekképpen hallotta beszélni a kísértetet, és szörnyű remegés fogta el.

- Hallgass meg! - kiáltott a szellem. - Az én órám mindjárt lejár.

- Hallgatlak, - szólt Scrooge. - De ne bánj oly keményen velem! Ne szólj oly virágos nyelven, Jakab! Kérlek!

- Hogy' van az, hogy látható alakban jelenek meg előtted, azt nem szabad megmondanom. Sok, sok napon át ültem melletted láthatatlanul.

Ez nem volt kellemes gondolat. Scrooge összeborzadt s verejtékes homlokát kezdte törölgetni.

- Ez nem könnyű része vezeklésemnek, - folytatta a szellem. - Ma éjjel azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek, még van rá módod és reményed, a melyet énnekem köszönhetsz, Ebedmélek.

- Mindig jó barátom voltál, - szólt Scrooge. - Köszönöm!

- Három szellem fog meglátogatni, - folytatta a kísértet.

Scrooge ábrázata csaknem oly hosszúra megnyúlt, mint az imént a szellemé.

- Ez a mód és a remény, a melyet említettél, Jakab? - kérdezte Scrooge hebegve.

- Ez.

- Talán jobb volna, ha elmaradnának, - szólt Scrooge.

- Ha meg nem látogatnak, - szólt a szellem, - nincs reményed rá, hogy elkerüld azt az ösvényt, a melyet én taposok. Az elsőt holnapra várd, mikor egyet üt a toronyóra.

- Nem nyelhetném le őket egyszerre, Jakab, hogy mielőbb túlessem rajtok? - tapogatózott Scrooge.

- A másodikat holnaputánra várd, ugyanakkor. A harmadikat harmadnapra, mikor a tizenkettő utolsó kongása megszünt rezegni. Engem ne várj többé, és légy rajta, saját érdekedben, hogy el ne feledd, mit végeztünk egymással!

E szavak után a kísértet fölvette kendőjét az asztalról, s úgy a hogy' az előbb volt, a fejére csavarta. Scrooge abból következtette ezt, hogy a szellem fogai kocczanva összeverődtek, mikor a kötő a két állkapcsot újra egymáshoz szorította. Nekibátorodott, s ráemelve a tekintetét, látta, hogy természetfölötti vendége felegyenesedve szemben áll vele, s láncza karjára van csavarodva.

A tünemény hátrálva távolodott tőle; s az ablak minden egyes lépésére nyílt egy kicsit, úgy, hogy mire a kísértet odáig jutott, teljesen kitárult. Intett Scroogenak, hogy közeledjék, a mit Scrooge meg is tett. Mikor két lépésnyire voltak egymástól, Marley szelleme fölemelte a kezét, figyelmeztetve, hogy ne jöjjön közelebb. Scrooge megállt.

Nem annyira engedelmességből, mint inkább félelmében és meglepetésében; mert a mikor a kéz fölemelkedett, zavaros lárma hangzott a levegőben - összefüggéstelen, jajveszéklő és panaszos hangok; mondhatatlanul keserves és önvádló üvöltözés. A kísértet, miután egy pillanatig hallgatózott, maga is belevágott a szomorú gyászénekbe és kilebbent a hideg, sötét éjszakába.

Scrooge, a kit kíváncsisága vakmerővé tett, nyomában az ablakhoz lépett. Kitekintett.

A lég kísértetekkel volt tele, a melyek nyughatatlanul nyüzsgölődtek s nyöszörögve lebbentek ide s tova. Valamennyi lánczot hordozott, mint Marley szelleme; néhányan - (talán bűnös kormányok lehettek) - egymáshoz voltak lánczolva; szabad egyetlen egy sem volt köztük. Sokan, a míg éltek, személyes ismerősei voltak Scroogenak. Sőt az egyik szellemmel egészen meghitt viszonyban volt, egy fehérmellényes öreggel, a kinek rengeteg vas szekrény volt a bokájához erősítve, s a ki keservesen jajgatott, hogy nem segíthet egy nyomorult asszonyon, a ki keblén csecsemőjével odalent egy küszöbön ült. Nyilvánvalóan az volt a szerencsétlensége valamennyi szellemnek, hogy minden áron bele szerettek volna avatkozni az emberi dolgokba a jó érdekében, de képtelenekké váltak rá mindörökre.

Vajjon e teremtmények köddé oszlottak, vagy ködbe merültek-e, Scrooge nem tudta volna megmondani. De szellemhangjukkal együtt valamennyien elenyésztek, s az éjszaka olyanná lett megint, a minő volt, mikor Scrooge hazafelé ballagott.

Becsukta az ablakot, s megvizsgálta az ajtót, a melyen a szellem belépett volt. A kulcs kétszer rá volt fordítva, úgy a hogy' sajátkezűleg ráfordította, s úgy maradt, a hogy' volt, a tolózár is. Már-már így szólt: - Ostobaság! - de az első szótagnál torkán akadt a szó. S minthogy a kiállott izgalom, vagy a nap fáradalmai, vagy a láthatatlan világba vetett pillantása, vagy a szellemmel folytatott unalmas beszélgetése következtében, vagy mert nagyon későre járt már az idő, nagy szükségét érezte a pihenésnek, le sem vetkőzve, egyenesen ágyába dőlt és nyomban el is aludt.

 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
Befejezés.
  2012-12-08 14:00:05, szombat
 
  KILENCZEDIK FEJEZET.
Befejezés.



Veszedelmes dolog beleavatkozni a hiú szájaskodók dolgaiba, mielőtt ők maguk nincsenek tisztában a dolgokkal. Bounderby úr érezte, hogy Sparsitné asszony vakmerően megelőzte őt és okosabb akart lenni nála. Engesztelhetetlen haragra lobbanva Peglerné diadalmas fölfedezése miatt, addig forgatta elméjében annak a nőnek a vakmerőségét, a ki tőle függött, a míg egész lavinává nőtt az ügy lelkében a sok forgatástól. Végül arra a fölfedezésre jutott, hogy ha elbocsátja ezt az előkelő rokonságú némbert, - ha azt mondhatja: - Jó családból való nő volt és mindenáron nálam akart maradni; de énnekem nem kellett és túladtam rajta! -: akkor ily módon a legnagyobb dicsőséggel zárná le ezt az összeköttetést, s egyúttal méltóan büntetné Sparsitné asszonyt is hűtlenségeért.

Bounderby úr e nagy gondolattól teljesen áthatva ment le villásreggelizni, s leült a régi jó időkből ismert ebédlőben, a hol arczképe lógott. Sparsitné asszony a kandalló mellett ült, féllábbal a pamutkengyelben, nem igen sejtve, merre visz az útja.

A Pegler-eset óta ez a gyöngédlelkű hölgy csendes mélabú és lelkifurdalás fátyolába rejtette Bounderby úr lesajnálását. Ennélfogva rendesen bánatos arczot szokott vágni, s most is bánatos pillantással fogadta pártfogóját.

- No mi baj már megint, asszonyom? - szólt Bounderby úr rövid nyerseséggel.

- Kérem, uram, - felelt Sparsitné asszony, - ne harapja le az orromat.

- Az ön orrát, asszonyom? - ismételte Bounderby úr. - Az ön orrát! - a mivel Sparsitné asszony véleménye szerint azt akarta mondani, hogy ez az orr kissé nagyocska volna efféle merényletre. E sértő czélzás után Bounderby úr levágott magának egy darab kenyérhéjat és csörömpölve lecsapta a kését.

Sparsitné asszony kiemelte a lábát a kengyelből, és így szólt: - Bounderby úr, uram!

- Nos, asszonyom? - vágott vissza Bounderby úr. - Mit bámúl úgy rám?

- Szabad kérdenem, uram, - szólt Sparsitné, - ballábbal kelt fel ma reggel?

- Ballábbal, asszonyom.

- Szabad kérnem, uram, - folytatta a mélyen sértett nő, - vajjon én vagyok-e boldogtalan oka mai rossz kedvének?

- Mondok valamit, asszonyom, - szólt Bounderby, - nem azért jöttem ide, hogy bosszantsanak. Egy asszonynak lehetnek előkelő rokonai, de azért nem tűrhető, hogy megkeserítse az életét olyan embernek, a milyen én vagyok; és nem is vagyok hajlandó tovább tűrni a dolgot. (Bounderby úr érezte, hogy röviden kell végeznie, mert ha részletekbe bocsátkozik, kudarczot fog vallani.)

Sparsitné először a magasba vonta, azután összehúzta coriolanusi szemöldökét; azután berakta a munkáját a kosarába és felállt.

- Uram, - szólt királynői méltósággal, - úgy látom, hogy ez idő szerint útjában vagyok. Visszavonulok hát a szobámba.

- Ha megengedi, kinyitom az ajtót, asszonyom.

- Köszönöm, uram, magam is ki tudom nyitni.

- Jobb lesz, asszonyom, ha megengedi, hogy én nyissam ki, - szólt Bounderby, miközben elébe állt és rátette kezét a kilincsre, - mert így legalább élhetek az alkalommal, s megmondhatom önnek a véleményemet, mielőtt távozik. Sparsitné asszony, asszonyom, azt hinném, hogy az ön számára szűk itt a hely. Nem gondolná? Úgy érzem, hogy az én szerény hajlékom nem elég tágas olyan hölgy számára, a ki oly kiváló érzéket tanusít mások dolgai iránt, mint ön, asszonyom.

Sparsitné asszony sötét megvetéssel Bounderby úrra pillantott s azután rendkívül udvariasan így szólt: - Igazán, uram?

- Meggondoltam a dolgot, asszonyom, tudja, a legutóbb történtek óta, - szólt Bounderby; - és szerény ítéletem szerint...

- Óh! Kérem, uram, - vágott a szavába Sparsitné asszony jókedvű élénkséggel, - ne becsülje le az ítéletét. Az egész világ tudja, hogy milyen csalhatatlan Bounderby úrnak az ítélete. Van rá bizonysága mindenkinek. Az egész világ beszél róla. Lebecsülhet bármit saját magában, uram, csak az ítélőképességét nem, - szólt Sparsitné asszony nevetve.

Bounderby úr fülig vörösödve és kényelmetlenül szorongva, így folytatta:

- Arra a belátásra jutottam, mondom, asszonyom, hogy az olyan kiváló hölgynek, a minő ön, egészen más fajta háztartásban volna helye. Például olyan háztartásban, a minő az ön rokonáé, Scadgersné asszonyé. Nem gondolja, hogy ott akadna tennivalója, asszonyom?

- Eddig sohasem jutott eszembe, uram, - felelt Sparsitné asszony; - de most hogy említi, nagyon valószínűnek tartom a dolgot.

- Akkor talán nem ártana megpróbálni, asszonyom, - szólt Bounderby, miközben egy csekket tett borítékban Sparsitné asszony kis kosarába. - Akkor indulhat, a mikor tetszik, asszonyom; de addig is bizonyára kellemesebb lesz önre nézve, ha kiváló képességeivel egyedül fog étkezni, hogy semmi se zavarja. Igazán bocsánatot kellene kérnem öntől, hogy noha csak coketowni Bounderby Józsiás vagyok - oly sokáig az útjában álltam.

- Kérem, ne is szóljon róla, uram, - felelt Sparsitné asszony. - Ha ez a kép beszélhetne, uram, - de szerencsére annyival különb az eredetijénél, hogy nem beszélhet és nem útáltathatja meg magát másokkal, - bizonyságot tehetne róla, milyen régóta megmondtam neki, hogy az eredetije szamár. Bármit tesznek a szamarak, meg nem lephetnek senkit, sem föl nem háboríthatnak. A szamarak eljárását csupán megvetéssel lehet sújtani.

E szavak után Sparsitné asszony, a kinek római arcza e pillanatban emlékéremhez hasonlított, a mely Bounderby úr iránt érzett megvetését örökítette meg, tetőtől-talpig végigmérte pártfogóját, gúnyos kicsinyléssel elhaladt mellette és fölment az emeletre. Bounderby úr betette utána az ajtót, s megállt a kandalló előtt, régi szokása szerint beleképzelve magát arczképébe - és a jövendőbe.

Mit látott a jövendőben? Látta, hogy Sparsitné asszony a női fegyvertár éles fegyvereivel nap-nap után viaskodik a dörmögő, mérges, zsémbelődő, czivódó Scadgersné asszonynyal, a ki még mindig ágyban fekszik titokzatos lábával, s minden negyedév közepéig elkölti szegényes jövedelmét egy hitvány, kis, rossz levegőjű lakásban, a mely szűk egy személynek is, még inkább kettőnek; de látott-e egyebet is? Látta-e saját magát is, a mint az idegeneknek mutogatja Bitzert, ezt a szép reményű fiatal embert, a ki odaadóan tiszteli gazdája nagy érdemeit, a ki elnyerte Tom úrfi állását és egy hajszálon múlt, hogy Tom úrfit magát is el nem fogta, mikor mindenféle gazember megszöktette őt? Látta-e elmosódva saját magát, a mint hiú kérkedéssel a végrendeletét csinálja, a melynek értelmében huszonöt szélhámos, a kik egytől-egyig elmúltak huszonöt esztendősek, coketowni Bounderby Józsiás nevét fogja felvenni, élte fogytáig a Bounderby-házban fog ebédelni, a Bounderby-intézetben fog lakni, a Bounderby-kápolnában fog imádkozni, a Bounderby-káplán prédikácziója alatt fog szundikálni, a Bounderby-alapítványból fog élni, s élte fogytáig a Bounderby nagyságának emlegetésével fogja tönkre tenni az egészséges gyomrokat? Volt-e sejtelme arról a napról, a mely öt esztendő múlva el fog következni, a mikor coketowni Bounderby Józsiást halálos szélütés fogja érni az utczán Coketownban, s ez a drága végrendelet meg fogja kezdeni hosszú pályafutását, a melynek szakadatlanul agyarkodás, hercze-hurcza, hamis igények, hitvány példa, kevés haszon és sok pörpatvar lesznek az útjelzői? Valószínűleg nem látta. De az arczkép meg fogja érni mindezt.

Ime, Gradgrind úr is ott ült ugyanaznap és ugyanabban az órában, elgondolkozva, szobájában. Mit látott vajjon ő a jövendőből? Látta-e saját magát, mint őszhajú, roskatag férfit, a ki elméletét, a melyet eddig örökérvényűnek tartott, ráhúzni igyekszik a változott körülményekre? A ki tényeit és számításait a hit, remény és szeretet szolgálatába igyekszik hajtani, és nem tapossa tovább ezt a szentháromságot a maga poros kis malmában? Látta-e saját magát, a mint egykori politikai pártfelei megvetik őt ezért? Valószínűleg mindezt előre látta, mert ismerte az embereit.


Lujza is ott ült ugyanaznap este a kandalló előtt és elnézte a tüzet, úgy mint hajdanában, csakhogy jámborabban és alázatosabban. Mit látott vajjon ő a jövendőből? Nagy plakátokat az utczákon, az atyja aláírásával, a melyeken Gradgrind úr a megboldogult Blackpool István takács emlékét tisztázta az igaztalan gyanú alól, s közhírré tette, hogy saját fia a bűnös, a kinek bűnét enyhíteni igyekezett mindenféle felhozható okkal, fiatalságával és a kísértéssel (arra nem volt képes, hogy említse a neveltetését is); ez voltaképpen a jelenbe tartozott még. Ide tartozott csaknem Blackpool István sírköve is, a sírfelírattal, a melyet atyja szövegezett, mert Lujza tudta, hogy ez így fog bekövetkezni. Mindezt világosan láthatta. De mit látott vajjon a jövendőből?

Egy munkásnőt, a kinek Ráhel a neve, s a ki hosszú betegség után újra megjelent a gyár csengőjének a hívó szavára, s a ki megszabott órákban ott járt-kelt a coketowni "kezek" között, egy asszonyt, a ki szép volt merengésében, a ki folyton fekete ruhában járt, de mindig csendes, derült, sőt jókedvü is volt; a ki az egyetlen volt az egész városban, a ki részvéttel viseltetett egy elzüllött, iszákos, másik nő iránt, a ki hébe-korba titokban fölkereste őt koldulva és síránkozva; egy asszonyt, a ki szakadatlanul dolgozott, de azért elégedett volt, s természetes sorsának tekintette a munkát, a míg ki nem öregedett belőle. Látta Lujza mindezt? Ezt rejtette a jövendő méhe.

Látta-e az elhagyottan élő fivért, sok ezer mérföldnyi messzeségben, a ki könnyel áztatja a leveleit, a melyekben megírja, hogy Lujza szavai nagyon hamar igazra váltak, s hogy a világ minden kincsét szívesen odaadná, csak még egyszer viszontláthassa a nővér édes arczát? Nagysokára hazafelé indul ez a fivér, reméli, hogy találkozik a nénjével, de e közben megbetegszik, s azután idegen kézírással jön egy levél: "Meghalt a kórházban, lázban, ekkor és ekkor, megbánva bűneit és szeretettel gondolva önre, a kinek nevét sóhajtotta utolsó perczében is." Látta-e vajjon Lujza mindezt? Ezt rejtette a jövendő méhe.

Ő maga újra asszony - anya - szeretettel őrzi gyermekeit, s folyton arra ügyel, hogy lelküknek épp úgy meglegyen a gyermekkora, mint a testüknek, mert ez a legszebb dolog és oly drága kincs, a melynek minden kis részecskéje megáldja és boldoggá teszi a legbölcsebbet is. Látta-e vajjon Lujza ezt is? Mert ezt nem rejtette magában a jövő.

De a boldog Czili boldog gyermekei szeretettel környezik; minden gyermek szereti őt; ő maga ismer minden gyermekmesét; nincs olyan ártatlan kedves történet, a melyet megvetne; állandóan rajta van, hogy szegényebb felebarátait megismerje, s életüket, a mely csupa gép és sivár valóság, a képzeletnek bájaival és gyönyörűségeivel ékesítse, a melyek nélkül elhervad a gyermeki szív, szellemileg halott a legnagyobb testi erő, s a legnagyobb gazdasági jólét, a melyet a számok kimutatnak, csak írott malaszt, - látta-e vajjon Lujza, hogy ilyen lesz az élete? Mert ezt rejtette a jövendő méhe.

Kedves olvasóm! Rajtunk múlik csak, hogy a magunk körében így forduljanak-e a dolgok vagy sem? Törekedjünk erre mind a ketten! Akkor nyugodtabban ülhetünk majd a tűzhelyünk mellett, elnézve, hogy' válik hamuvá és hogy' hül ki életünknek tüze.

 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
Hajsza a kamasz után.
  2012-12-08 13:58:40, szombat
 
  HETEDIK FEJEZET.
Hajsza a kamasz után.

A régi Pokol-tárna köré vont körből egy alak már régebben eltűnt. Bounderby úr és árnyéka nem Lujza közelében álltak, a ki atyja karjába fogódzott, hanem magukban, távolabb. Mikor Gradgrind urat odaszólították a haldokló mellé, Czili, a ki mindenre figyelt, a mi történt, odasurrant a mögé a szánalmas árnyék mögé, - (oly borzalmas látvány volt az arcza, hogy őt nézte volna mindenki, ha nem köti le István a közfigyelmet), - s valamit a fülébe súgott. A nélkül, hogy a fejét hátrafordította volna, Tom néhány pillanatig tanácskozott Czilivel, s azután eltűnt. Így történt, hogy a kamasz előbb távozott, mint a többiek.

Gradgrind úr, mihelyt hazaérkezett, átüzent Bounderby úrhoz, hogy nyomban látni akarja a fiát. A felelet az volt, hogy Bounderby úr elmaradt tőle a tömegben, s minthogy azóta nem látta, azt hitte, hogy Stone Lodgeban van.

- Azt hiszem, apa, - szólt Lujza, - hogy ma este nem jön vissza a városba.

Gradgrind úr elfordult és nem szólt többet.

Másnap reggel lement maga a bankba, mihelyt kinyitották, s mikor látta, hogy a fia helye üres (először nem is volt bátorsága odanézni), visszafelé indult, hogy találkozzék az utczán Bounderby úrral, a kivel közölte, hogy bizonyos okokból, a melyeket nemsokára el fog mondani, egyelőre azonban arra kéri, ne kérdezze tőle, miért - szükségesnek tartja egy időre másfelé foglalkoztatni a fiát. Közölte vele továbbá azt is, hogy megbízása van arra, hogy Blackpool István emlékét tisztázza minden gyanú alól és az igazi tolvajt leleplezze. Bounderby úr elképedve, szinte sóbálványnyá dermedten állt az utczán, mikor apósa otthagyta őt, s úgy felfúvódott, mint valami óriási szappanbuborék, csakhogy persze nem pompázott oly gyönyörű színekben.

Gradgrind úr hazament, bezárkózott a szobájába, és ott is maradt egész álló nap. Mikor Czili és Lujza bekopogtak hozzá, kiszólt nekik, a nélkül, hogy ajtót nyitott volna: - Most nem, édeseim, - majd este! - Mikor este újra kopogtak, így szólt: - Nem vagyok még képes, - majd holnap. - Nem evett egész nap egy falatot sem, s gyertyát sem hozatott, mikor beesteledett. És hallották, hogy még késő éjjel is fel s alá járt a szobájában.

De másnap reggel megjelent, úgy, mint máskor, a reggelinél, s leült a rendes helyére az asztal mellett. Megöregedett, megtört és meggörnyedt; de azért mégis bölcsebb és jobb embernek látszott, mint a minő akkoriban volt, mikor itt ez életben semmi mással nem törődött, csak a tényekkel. Mielőtt kiment a szobából, megmondta Lujzának és Czilinek, mikor keressék föl, s azután ősz fejét lehorgasztva eltávozott.

- Édes apám, - szólt Lujza, mikor Czilivel együtt a kijelölt időben fölmentek hozzá, - három apró gyermeked van még. Ezek nem olyanok lesznek, mint mi vagyunk, s Isten segítségével én is meg fogok még változni.

Czilinek nyújtotta a kezét, mintegy annak jeléül, hogy az ő segítségére is számít.

- Az a boldogtalan öcséd, - szólt Gradgrind úr. - Mit gondolsz, a rabláson járt már az esze, mikor elkisért téged István lakásába?

- Félek, hogy így volt, atyám. Tudom, hogy sürgős szüksége volt pénzre és nagyon sokat költött.

- Minthogy az a szegény ember távozni készült a városból, gonosz lelkében az a gondolat fogamzott meg, hogy arra terelje a gyanút?

- Azt hiszem, hogy ez csak akkor villant föl agyában, mikor ott ült Blackpoolnál, atyám. Mert én kértem arra, hogy kisérjen el. A látogatás eszméje nem tőle eredt.

- Beszélgetett a szegénynyel. Félrevonta őt?

- Kihívta a szobából. Később megkérdeztem tőle, mért tette ezt, és elfogadható magyarázatot adott; de tegnap este óta, atyám, s ha a tegnapi világításban emlékszem vissza a dolgokra, attól félek, nagyon is tisztán el tudom képzelni, mi történhetett köztük.

- Hadd hallom, - szólt az atya, - vajjon te is oly sötétnek látod-e most öcséd bűnét, mint én?

- Attól félek, atyám, - szólt Lujza tétovázva, - hogy valamivel hitegette Blackpool Istvánt, - talán az én nevemben, talán a saját nevében, - a mi arra birta Blackpoolt, hogy jóhiszeműen és becsületes szándékkal azt tegye, a mit addig soha sem tett, és ott várdogáljon a bank körül az utolsó két vagy három este, mielőtt távozott a városból.

- Nagyon világos! - felelt az atya. - Nagyon világos!

Eltakarta az arczát s pár pillanatig hallgatott. Majd összeszedve magát, így szólt:

- De most hol találjuk meg? Hogy' mentjük meg az igazságszolgáltatás kezéből? Az alatt a pár óra alatt, a meddig várnom szabad még, mielőtt az igazságot nyilvánosságra hozom, hogy' találjuk meg, még pedig egyedül mi magunk? Tízezer fontot is hiába szánnánk rá.

- Czili megtalálta, atyám.

Gradgrind úr odatekintett, a hol Czili állt, mintha házának jó tündére lett volna, s meghatott, hálás hangon így szólt: - Mindig csak te, édes gyermekem!

- Mi már régebben féltünk, - magyarázta Czili, Lujzára pillantva; - s mikor tegnap este láttam, hogy önt a haldokló mellé szólítják, s hallottam, mi történt, mert ott álltam Ráhel mellett az egész idő alatt, odamentem Tomhoz, mikor senki sem vette észre, és így szóltam hozzá: - Ne nézzen rám. Oda nézzen, a hol az atyja van. Meneküljön azonnal az ő és a saját érdekében! - Remegett már akkor is, mielőtt ezt odasúgtam neki, s erre megriadt s még jobban remegve így szólt: - Hová mehetnék? Nagyon kevés a pénzem és nincs senkim, a ki elrejtene! - Eszembe jutott atyámnak a régi czirkusza. Nem felejtettem el, hová szokott utazni Sleary úr minden évben ilyen időtájt, s csak a minap olvastam is felőle az egyik újságban. Azt mondtam hát neki, hogy siessen oda, nevezze meg magát és kérje meg Sleary urat, hogy rejtse el addig, a míg én oda nem érkezem. - Reggelre ott leszek nála, - szólt. S láttam, hogy eltünt a tömegből.

- Hála Istennek! - kiáltott Gradgrind úr. - Akkor még kiszöktethetjük az országból.

Erre annál több remény volt, mert az a város, a hova Czili utasította őt, három órányira volt csak Liverpooltól, a honnan gyorsan el lehetett juttatni a világ bármely részébe. Minthogy azonban óvatosságra volt szükség, hogy érintkezhessenek vele, - mert perczről-perczre nőtt az a veszedelem, hogy most már ő rá terelődik a gyanú, s valamennyien attól tartottak, hogy Bounderby úr, csakhogy újabb kérkedő jelét adja a közjóért való buzgalmának, maga fog vállalkozni Brutus szerepére, - abban állapodtak meg, hogy Czili és Lujza egyedül utaznak kerülő úton a szóban forgó helyre, s a boldogtalan apa ellenkező irányban indul el s más úton, még nagyobb kerülővel megy ugyanoda. Megegyeztek továbbá abban is, hogy Gradgrind úr személyesen nem keresi föl Sleary urat, hogy szándékát félre ne értsék, s megérkezése hírére fia esetleg meg ne szökjék előle. Czili és Lujza lépnek vele először érintkezésbe, ők értesítsék a szörnyű nyomorúság és gyalázat okozóját arról, hogy atyja ott van a közelben s hogy mi a tervök vele. Miután mindezt jól megfontolták s minden részletkérdéssel tisztában voltak, legfőbb ideje volt, hogy tervöket megvalósítsák. Gradgrind úr korán délután elballagott hazulról egyenesen a szomszéd állomásra, s ott vonatra ült, hogy tovább utazzék. Czili és Lujza pedig este indultak, erőt merítve abból a körülményből, hogy nem látta őket egyetlen ismerős sem.

Ez utóbbiak egyfolytában utaztak egész éjjel, kivéve azt a pár pillanatot, a mikor egy-egy mellékállomáson megálltak, a melyek egytől-egyig végtelen lépcsőzetek alján vagy tetején voltak - s csakis ebben különböztek egymástól, - s korán reggel egy mocsaras kis fészekben szálltak ki, a mely néhány angol mérföldnyire volt útjuk czéljától. E siralmas helyről egy mogorva vén postakocsis szabadította ki őket, a ki véletlenül korán fölkelt és éppen azzal kínlódott, hogy befogja a lovát. Ez becsempészte őket a városba mindenféle zúgutczákon, a hol sertések tenyésztek. A bevonulás útja nem volt ugyan fényes, sőt a legjobb szagú sem; de mint ily esetekben rendesen, ez volt a törvényes út.

Az első dolog, a mit a városba érve megpillantottak, Sleary czirkuszának a váza volt. A társaság odébb utazott egy másik városba, a mely több, mint húsz angol mérföldnyivel messzebb volt, s előtte való este már ott játszott. A két város között hepehupás országút közvetítette a forgalmat, a melyen igen lassú volt a közlekedés. Bár csak nagy sietve reggeliztek és nem is pihentek (hiába is akartak volna pihenni nagy izgatottságukban), mégis délre járt, mire a palánkokon és falakon megpillantották Sleary czirkuszának a plakátjait, s mikor a piaczra érkeztek, egy óra volt.

A kikiáltó, kezében a csengettyűvel, éppen azt hirdette ki, hogy rögtön kezdődik a nagy délelőtti műlovar-előadás, mikor Czili és Lujza a kocsiból az utcza kövezetére léptek. Czili azt ajánlotta, hogy ne kérdezősködjenek senkitől és ne vonják magukra a városban a figyelmet, hanem menjenek egyenesen a pénztárhoz és váltsanak jegyet. Ha Sleary úr ül a pénztárban, bizonyosan rá fog ismerni és a kellő óvatossággal fog eljárni. Ha pedig nincs a pénztárban, bizonyára észre fogja venni őket belül; s tekintettel arra, hogy pártfogásába fogadta a menekülőt, ez esetben sem fog megfeledkezni a kellő óvatosságról.

Dobogó szívvel léptek a jól ismert bódé elé. A zászló a "Sleary czirkusza" fölírással ott lengett; ott volt a gótikus fülke is; de Sleary úr nem volt ott. A kis Kidderminster, a ki úgy megért, hogy a leghiszékenyebb phantasia előtt sem szerepelhetett volna már Cupido gyanánt, beletörődött a körülmények (és szakálla) vas kényszerűségébe, s mint oly férfiú, a ki mindenre alkalmas, ez alkalommal a pénztárban ült, - a hol ott volt a keze ügyében tartalékban egy dob is, hogy legyen mivel foglalkoztatnia szabad idejében túltengő erejét. Minthogy feszülten figyelt, hogy rossz pénzt ne kapjon, mostani helyzetében nem volt szeme egyébre, csak a pénzre; Czilit ennélfogva nem ismerte meg, mikor elhaladt előtte s a két nő baj nélkül bejutott a czirkuszba.

A japáni császár egy nyugodt, vén ló hátán, a melyet fekete foltok tarkítottak, öt mosdótálat forgatott egyszerre, mert tudvalévően annak az uralkodónak ez a kedvencz szórakozása. Czili, bárha a császári családot jól ismerte, a mostani uralkodónak nem volt személyes ismerőse, s a császár uralma zavartalanul folyt le. Ezután Sleary Jozefin kisasszony világhírű tiroli virágtánczát jelentette egy új bohócz (a ki tréfásan kelvirágtánczot mondott), s megjelent Sleary úr, bevezetve Jozefint.

Sleary úr csak egyszer pattantott hosszú lovaglóostorával a bohócz felé, s a bohócz csak egyszer kiáltotta: - Ha még egyszer felém pattant, fejéhez vágom a lovat! - mikor már nemcsak az atya, hanem a leánya is észrevették Czilit. De azért végigjátszották nagy önuralommal a szerepüket, és Sleary úrnak, az első pillanatot leszámítva, épp oly kifejezéstelen maradt a mozgatható, mint a merev szeme. Az előadás kissé hosszúnak tünt fel Czili és Lujza előtt, főképp, mikor el is akadt egy időre, hogy a bohócz elmondhassa Sleary úrnak - (a ki szemét le nem véve a közönségről, mindenre a legnagyobb nyugalommal ennyit mondott csak: - Valóban, uram?) - elmondhassa, hogy Kétláb Háromlábon űlve Egylábat nézte, mikor betoppant Négyláb, elkapta Egylábat, mire Kétláb fölállt, fölkapta Háromlábat és Négylábhoz vágta, a ki Egylábbal elszaladt. Mert bárha ez a történet elmés allegória, a mely a mészárosra, a háromlábú székre, a kutyára és az ürübordára vonatkozik, mégis sokáig tartott, s Czili és Lujza nagyon türelmetlenül ültek a helyükön. Végül azonban az aranyhajú kis Jozefin nagy taps közepett bókolt, s a bohócz, a ki egyedül maradt a porondon, nekirugaszkodva éppen így szólt: - Most rajtam a sor! - mikor valaki megérintette Czili vállát s intett neki, hogy kövesse.

Magával vitte Lujzát is; Sleary úrhoz vezették őket, a ki egy igen kis vászonfalas külön helyiségben várt rájuk, a melynek gyepes pallója s egészen ferde fateteje volt, a melyen a páholyok közönsége úgy dobogott tetszése jeléül a lábával, mintha keresztül akart volna törni rajta. - Czeczil, - szólt Sleary úr, a kinek egy üveg pálinka volt a kezeügyében, - örülök, hogy láthatlak. Mindig a kedvenczünk voltál és azóta is bizonyára mindig becsületünkre váltál. Nézd meg előbb az enyéimet, czivecském, mielőtt a dologra térnénk, mert különben megczakad a czívük, - különösen az asszonynépnek. Itt van, ládd-é, Jozefin, a ki feleségül ment Childers E. W. B.-hez, és van egy kis fiacskája, a ki bárha három ecztendős csak, úgy megül minden pónit, mintha hozzá nőtt volna. A műlovaglás csodájának hívjuk, és ha nemsokára Astleynál[7] nem hallacz róla, hát akkor Párisban fogják emlegetni. Hát Kidderminsterre emlékczel-é, a ki hajdanában czemet vetett rád? Hogyne! Ő is megnősült. Egy özvegyacczonyt vett feleségül. Akár anyja lehetne neki. Kötéltánczosnő volt, csak volt; és most semmise - mert nagyon elhízott. Két gyerekük van, úgy hogy tündéries gyereklátványosságok dolgában pompásan állunk. Ha láthatnád a "Gyermekeket az erdőben", a hol az apjuk meg az anyjuk meghal lóháton, - a bácsijuk magához fogadja őket lóháton, - aztán a gyerekek áfonyát mennek czedni lóháton, - aztán megjelenik az erdei tündér lóháton és betakargatja őket levelekkel, - akkor azt mondanád, hogy soha életedben nem láttál ehhez foghatót! Hát Gordon Emmára emlékczel-é, czívecském, a ki úgy bánt veled, mintha az anyád lett volna? Hogyne emlékeznél! Kár is kérdeznem. Hát az Emma elvecztette az urát. Lezuhant egy elefánt hátáról a pagodából, mikor az indiai csáczárt játczotta, és nem heverte ki soha ezt az esést. Emma aztán férjhez ment másodczor is - egy sajtoshoz, a ki beleczeretett a karzatról; most czegényfelügyelő az ura és jól bírja magát.

Ezt a sok változást Sleary úr, a ki nagyon kurtán szedte már a lélekzetet, nagy kedélyességgel mesélte el és bámulatos ártatlansággal, ha meggondoljuk, milyen ködös velejű, pálinkás vén veterán volt ő kigyelme. Azután behozta Jozefint és Childers E. W. B.-t, (a kinek meglehetősen ránczos képe volt már a nappali világosságban) és a műlovaglás csodáját és - egy szóval, az egész társaságot. Egytől-egyig csodálatos teremtéseknek tüntek föl Lujza előtt, kifestett arczukkal, kurta ruhájukban és tüntető lábukkal; de igazán pompás látványosság volt, hogy' körülfogták valamennyien Czilit, és nagyon természetes volt az is, hogy Czili nem bírta visszafojtani a könnyeit.

- Így ni! Czeczil megcsókolta már a gyerekeket, megölelte az acczonyokat, kezet czorított a férfiakkal, most hát hordjátok el magatokat, és csöngessetek, aztán kezdjétek a második réczt!

Mihelyt a többiek kimentek, Sleary úr halkan folytatta: - No, Czeczil, nem vagyok kíváncsi senkinek a titkára, de azt hiczem, hogy ez a hölgy a nagyságos kisacczony.

- Eltalálta. A nénje neki.

- S az öreg úr egyik lánya. Úgy értettem. - Remélem, jól érzi magát, kisacczony? És, és a papa is egésséges?

- Az atyám nemsokára itt lesz, - szólt Lujza, a ki alig várta, hogy a dologra térjenek. - Biztosságban van az öcsém?

- Semmi baja! Ép és egésséges! - felelt Sleary úr. - Kérem, kisacczony, kukucskáljon csak be a czirkuczba, emitt ni! Czeczil, te érted a módját; magad is eligazodol.

Mind a hárman keresztülkukucskáltak egy-egy hasadékon a deszkák között.

- Ez most Jancsi, az óriás-ölő, - egy kis gyerekkomédia, - szólt Sleary. - Az ott a ház, a mint látják, a melybe Jancsi el fog bújni; az meg a bohóczom fazékfödővel meg nyárssal, Jancsinak a czolgája; ott a kis Jancsi maga ragyogó fegyverzetben; ott van két komikus czerecsenczolga, kétczer akkorák, mint a ház; a ház mellé állnak, beviczik meg kihozzák; és az óriás (nagyon drága fonott portéka), még nincs ott. Látnak mindent?

- Látunk, - szóltak Czili és Lujza.

- Nézzenek még ecczer oda, - szólt Sleary, - nézzenek jól oda. Látják valamennyit? Rendben van. Nos, kisacczony, - egy padot tolt mögéjük, hogy leülhessenek), - nekem megvan a magam véleménye, és az ön uraatyjának is megvan a maga véleménye. Nem vagyok rá kiváncsi, mit csinált a kegyed öcscse; jobb is, ha nem tudom. Annyit mondok csak, hogy az ön atyja pártfogásába vette Czeczilt, én pedig pártfogásomba veczem az ön atyja urát. A kegyed öcscse az egyik czerecsen.

Lujza halk kiáltást hallatott, félig rémülten, félig elégedetten.

- Való igaz, - szólt Sleary; - és bárha tudják, még most sem ismernek rá. Csak jöjjön a nagyságos úr. A kegyed öcscsét itt tartom majd az előadás után. Nem vetkőztetem le, sem a festéket le nem mosom róla. Jőjjön ide a nagyságos úr az előadás után, vagy jőjjön ide kegyed maga az előadás után, itt fogja találni az öcscsét, és átadom az egécz bódét, hogy beczélgethessenek. Azzal ne törődjenek, hogy hogy' néz ki, a míg senki rá nem ismer.

Lujza hálálkodva és megkönnyebbülten búcsúzott Sleary úrtól, hogy ne tartóztassa tovább. Könnyes szemével testvéri üdvözletét küldte az öcscsének, s azután Czilivel együtt távozott késő délutánig.

Gradgrind úr egy órával később érkezett. Ő sem találkozott senkivel, a kit ismert, s most nagyban reménykedett, hogy Sleary segítségével éjszaka Liverpoolba juttathatja elfajúlt fiát. Minthogy hármójuk közül egyikük sem kísérhette el a nélkül, hogy rá ne ismerjenek, akármilyen álöltözetben utazik is, Gradgrind úr levelet írt egyik megbízható ügynökének, a melyben arra kérte, hogy juttassa el a levél átadóját, bármibe kerüljön is, hajón Észak- vagy Délamerikába, vagy a világ bármely más távoli részébe, a hová a lehető leggyorsabban és titokban eljuttatható.

Ezután sétálni mentek, s várták, hogy a czirkusz teljesen kiürüljön, a míg nemcsak a közönség, hanem a társaság tagjai és a lovak is távoznak. Hosszú várakozás után látták, hogy Sleary úr széket hoz ki s pipázva leül a hátsó ajtó mellé, mintha ezzel akarná jelezni, hogy szabad az út.

- Aláczolgája, nagyságos úr, - szólt Sleary óvatosan köszönve, mikor beléptek. - Ha czüksége lecz rám, itt vagyok. De ne ijedjen meg, ha azt látja, hogy a fia komikus libériában van.

Bementek mind a hárman, s Gradgrind úr mélységes fájdalmában leült a porond közepén arra a székre, a melyet a bohócz használt előadás közben. Az egyik hátsó padon, a mely a félhomályban és a különös helyen igen távolinak tetszett, ott ült még most is komor daczossággal, a hitvány kamasz, a kit Gradgrind úr szerencsétlenségére fiának volt kénytelen nevezni.

Idomtalan hajdúlibériában, a melyen rettentő nagy hajtókák és leffentyűk voltak; rengeteg hosszú mellényben, térdig érő nadrágban, csattos czipőben, bolond nagy háromszögletes kalappal a fején; csupa nem rá szabott, durva, molyrágta, lyukas ruhadarabban; feketére mázolt arczczal, a melynek zsíros festékrétegén a rettegés és az izzadtság cseppjei csíkokat szántottak, - oly borzalmasan, undorítóan és nevetségesen gyalázatos látvány volt a kamasz komikus libériájában, a melyhez foghatót Gradgrind úr soha el nem tudott volna képzelni, bárha most ott volt előtte, mint mérhető és kézzelfogható valóság. S az ő egyik minta-gyermeke jutott ennyire!

A kamasz eleinte nem akart közelebb jönni, hanem mindenáron ott akart hátul maradni, egyedül a magasban. Végül engedett, ha ugyan daczos mosolygását engedékenységnek lehet mondani, de csak Czili esengésére - (mert Lujzáról egyáltalában nem vett tudomást), - és padról-padra lejebb húzódott, míg végül a porond szélén állt meg, oly messze, a mily messze csak maradhatott középen ülő atyjától.

- Hogy' követted el? - kérdezte az atyja.

- Mit hogy' követtem el? - felelt dörmögve a fiú.

- Azt a rablást, - szólt az atyja nyomatékosan.

- Feltörtem éjjel a pénzes-szekrényt és nyitva hagytam, mielőtt távoztam. A kulcsot, a melyet megtaláltak, már jóval régebben csináltattam. Akkor reggel eldobtam az útczán, hogy azt higyjék, ezt használták. Nem egyszerre vettem ki az egész pénzt. Úgy tettem, mintha minden este elzártam volna a pénztári maradványomat; de nem zártam el. Most tudod az egész históriát.

- Ha villám sujtott volna, - szólt az atyja, - az sem rémített volna meg annyira, mint ez a hír.

- Nem tudom, mért? - dörmögte a fiú. - Hiszen ezer meg ezer bizalmi állást betöltő ember közül ezer meg ezer becstelen. Magad mondtad, százszor is, hogy ez törvény. Hogy' változtassak én azon, a mi törvény? Másokat ilyesmivel szoktál vígasztalni, atyám. Vígasztald most tenmagadat!

Az atya kezébe temette arczát, s a fiú ott állt előtte a maga útálatos furaságában, s egy szalmaszálat rágcsált. A kezei, a melyeknek tenyeréről a fekete festék részben lekopott, majom-kezekhez hasonlítottak. Gyorsan esteledett, s a fiú hébe-korba nyugtalanul és türelmetlenül atyjára emelte a szeme fehérét. Ez volt arczának egyetlen eleven és kifejező része, oly vastagon tapadt rá a fekete festék.

- Liverpoolba kell jutnod és onnan külföldre.

- Magam is sejtettem ezt. Seholsem lehet nyomorultabb dolgom, - nyöszörgött a kamasz, - mint a milyen itt volt, mióta az eszemet bírom. Ez a megjegyezni valóm.

Gradgrind úr az ajtóhoz ment és beszólította Slearyt, a kitől azt kérdezte, hogy' szabadulhatnak ettől a siralmas figurától?

- Meghánytam-vetettem már a dolgot, uram. Nincs vecztegetni való időnk, gyorsan kell határozni. A vasút húcz angol mérföldnyinél messzebb van. Félóra múlva indúl egy kocsi, éppen jókor oda ér még a czemélyvonathoz, a mely egyenesen Liverpool megy.

- De nézzen rá, - szólt nyögve Gradgrind úr. - Van olyan kocsi, a mely...

- Hiczen én sem úgy gondolom, hogy a komikus libériában menjen, - szólt Sleary. - Csak egy czót czóljon, és öt percz mulva a ruhatáram segítségével paracztot csinálok belőle.

- Nem értem, - szólt Gradgrind úr.

- Paraczt-fuvarost. Határozzon gyorsan, uram. Gyorsan sört kell hozatnunk. Nincs a világon semmi más, csak a sör, a mivel fehérre lehet mosni a czirkuczi czerecsent.

Gradgrind úr gyorsan beleegyezett; Sleary úr egy ládából munkás zubbonyt, puha kalapot s egyéb hozzávalót kapkodott elő; a kamasz gyorsan átöltözött egy vászon fal mögött. Sleary úr gyorsan sört kerített és fehérre mosta a szerecsent.

- Most pedig, - szólt Sleary, - jőjjön velem a kocsihoz, és üljön fel rá hátul; én majd önnel megyek, és mindenki azt fogja hinni, hogy a társaságom tagja. Búcsúzzon a családjától, aztán egy-kettőre megyünk. - Így szólván, tapintatosan visszavonult.

- Itt a leveled, - szólt Gradgrind úr. - A mire szükséged van, meg fogod kapni. Tedd jóvá megbánással és jobb viselkedéssel azt a gyalázatos bűnt, a melyet elkövettél, és szörnyű következményeit. Add a kezed, szerencsétlen fiam, és Isten bocsásson meg úgy, a hogy' én megbocsátok!

Ezek a szavak és a meghatottság, a melylyel Gradgrind úr beszélt, néhány nyomorult könnyet sajtoltak ki a bűnös fiúból. De mikor Lujza kitárta feléje a karjait, újra visszautasította.

- Te ne közelíts hozzám! Veled nincs beszélni valóm!

- Óh, Tom, Tom, ez hát a vége minden hozzád való szeretetemnek?

- Szeretetednek! - felelt Tom megátalkodottan. - Szép szeretet! A vén Bounderbyt faképnél hagyod, Harthouse urat, a legjobb barátomat elkergeted, és hazamégy, épp a mikor a legnagyobb veszedelemben forogtam. Szép kis szeretet, mondhatom! Elfecseged, hogy ott voltunk együtt, pedig láttad, hogy egyre összébb szorul a nyakamon a hurok. Szép kis szeretet, mondhatom! Gyönyörűen leráztál magadról. Nem is törődtél soha velem!

- Egy-kettőre megyünk! - szólt be Sleary az ajtón.

Valamennyien izgatottan kifelé indultak, - (Lujza sírva kiáltotta, hogy megbocsát neki és még mindig szereti, s valamikor bánni fogja majd, hogy így vált el tőle, és a messzeségben örömmel fog visszagondolni utolsó szavaira), - mikor valaki nekikszaladt. Gradgrind úr és Czili, a kik Tom előtt haladtak, míg a nénje még mindig rajta csüggött, megálltak és visszariadtak.

Mert Bitzer állt előttük lelkendezve; vékony ajka tátva, vékony orrczimpái kitágulva; fehér szempillái remegtek; színtelen arcza még színtelenebb volt, mint máskor, mintha a futástól fehér izzóvá vált volna, nem úgy mint másoké, vörös izzóvá. Ott állt lihegve és szuszogva, mintha soha meg sem állt volna aznap este óta, mikor egyszer régen, nagyon régen, éppen így nekikszaladt.

- Sajnálom, hogy meg kell zavarnom a terveiket, - szólt Bitzer a fejét rázva; - de nem engedhetem meg, hogy műlovarok az orromnál fogva vezessenek. Szükségem van Tom úrfira; nem tűrhetem, hogy műlovarok megszöktessék. Itt van a munkás-zubbonyban, nem ereszthetem!

És nem is eresztette. Galléron ragadta, hogy biztos legyen a dolgában.



NYOLCZADIK FEJEZET.
Csak bölcsen!

Visszamentek valamennyien a bódéba, és Sleary becsukta az ajtót, hogy hivatlan vendégek be ne tolakodjanak. Bitzer, a ki még mindig galléron fogta a kővé dermedt bűnöst, a porondon állt, s az esti szürkület homályában régi pártfogójára pislogott.

- Bitzer, - szólt Gradgrind úr lesújtva, s nyomorúságosan megalázkodva, - van szíve?

- A vérkeringés, uram, - felelt Bitzer mosolyogva a furcsa kérdésen, - szív nélkül lehetetlenség volna. A ki tisztában van, uram azokkal a tényekkel, a melyeket Harvey a vérkeringésre vonatkozólag megállapított, nem vonhatja kétségbe, hogy van szívem.

- Nem érti meg a részvét szavát? - kiáltott Gradgrind úr.

- Csak az ész szavát érti meg, uram, - felelt a kiváló ifjú, - semmi egyebet.

Ott álltak farkasszemet nézve, és Gradgrind úr arcza épp oly fehér volt, mint az üldözőé.

- Mi oka, vagy nem bánom, miféle észszerű oka lehet arra, hogy ennek a boldogtalan ifjúnak a menekülését megakadályozza, - kérdezte Gradgrind úr, - és szerencsétlen atyjának a szívét megrepeszsze? Nézzen a nővérére! Szánjon meg bennünket!

- Uram, - felelt Bitzer logikusan és üzleti hangon, - minthogy azt kérdi tőlem, miféle észszerű ok készt arra, hogy Tom úrfit visszavigyem Coketownba, észszerűnek tartom közölni önnel. Én kezdettől fogva Tom úrfit gyanusítottam ezzel a bankrablással. Már azelőtt is szigorúan szemmel tartottam őt, mert tudtam, hogy mit művel. A megfigyeléseimet ugyan magamnak tartottam, de azért állandóan megfigyeltem, s most bőségesen van ellene bizonyítékom, nem is szólva a menekülésről és a saját vallomásáról, a melyet az imént módomban volt már hallani. Bátorkodtam az ön házát tegnap reggel óta megfigyelni, s önt idáig nyomon követni. Tom úrfit vissza fogom vinni Coketownba, hogy kiszolgáltassam őt Bounderby úrnak. Uram, bizonyos vagyok benne, hogy Bounderby úr ez esetben engem fog Tom úrfi helyére előléptetni. És ezt az állást szeretném megkapni, uram, mert nagyot lódítana rajtam és javamra válnék.

- Ha csupán önérdekről van szó - kezdte Gradgrind úr.

- Bocsánat, hogy a szavába vágok, uram, - szólt Bitzer; - de meg vagyok győződve róla, hogy ön is tisztában van vele, hogy az egész társadalmi rendszernek az önérdek az alapja. Az önérdek az, a melyhez mindenkivel szemben folyamodni kell. Az önérdek egyetlen biztos támaszunk. Így vagyunk alkotva. Erre a katekizmusra tanítottak engem nagyon fiatal koromban, ön is tudja, uram.

- Milyen pénzösszegért mondana le a remélhető előléptetésről? - kérdezte Gradgrind úr.

- Köszönöm, uram, - felelt Bitzer, - szíves ajánlatát; de nincs annyi pénz, a miért lemondanék róla. Minthogy tudtam, hogy az ön józan elméje rá fog térni erre az ajánlatra, előre megfontoltam magamban a dolgot, és arra az eredményre jutottam, hogy pénzért - még igen nagy összegért is - elősegíteni a bűn leplezését nem volna rám nézve oly jó és biztos dolog, mint hogyha jobb állást kapok a bankban.

- Bitzer, - szólt Gradgrind úr, kinyújtva a kezét, mintha azt akarná mondani: "Nézze, milyen szerencsétlen vagyok!" - Bitzer most már csak egy reményem van arra, hogy könyörületre bírom. Maga sok esztendeig járt az én iskolámba. Ha az önre fordított gond és fáradozás emléke rábírhatná arra, hogy most az egyszer ne tekintse saját érdekét és engedje szabadulni a fiam, akkor kérve-kérem, részesítse őt ennek a visszaemlékezésnek a jótéteményében.

- Igazán csodálom, uram, - szólt a régi tanítvány hideg érveléssel, - hogy ilyen tarthatatlan álláspontra helyezkedik. Az én iskoláztatásomért fizettek; tisztára üzlet volt; s mikor kiléptem az iskolából, az üzlet le volt bonyolítva.

A Gradgrind-féle filozófiának az volt az egyik alaptétele, hogy mindent meg kell fizetni. Senki sem köteles ellenszolgáltatás nélkül mást megajándékozni, vagy bármi módon támogatni. A háládatosságot ki kell irtani, s a belőle fakadó erények fölöslegesek. Az emberi lét minden részecskéje, a bölcsőtől a sírig, tiszta üzlet legyen: addsza, nesze! S ha ilyen úton nem jutunk el a mennyek országába, akkor az nem nemzetgazdák számára való hely, s nincs ott semmi keresni valónk.

- Nem tagadom, - tette hozzá Bitzer, - hogy az iskoláztatásom olcsó volt. De az így is van rendjén, uram. A termelési költségem a minimális volt, s az eladási áram a maximális.

Itt egy kissé megzavarta őt Lujza és Czili zokogása.

- Kérem, hagyják el ezt, - szólt. - Nincs semmi haszna; csak zavarja az ügyet. Úgy látszik, azt hiszik, hogy én ellenséges indulattal viseltetem Tom úrfi iránt, holott erről szó sem lehet. Czélom csupán az, hogy a kifejtett észszerű okok folytán, visszavigyem őt Coketownba. Ha ellenállna, azt kiáltanám: - Fogjátok el a tolvajt! - De nem fog ellenállani, nyugodtak lehetnek.

Sleary úr, a ki mindeddig tátott szájjal figyelt a bölcs tanításra, s a kinek mozgatható szeme épp oly mozdulatlanul meredt a levegőbe, mint a másik, - most közbelépett.

- Uram, ön jól tudja, s az ön lánya még jobban tudja (mert ő neki meg is mondtam), hogy én nem tudtam, mit csinált az ön fia, és nem is voltam kíváncsi rá. Azt mondtam, jobb, ha nem is tudom, bár magamban azt gondoltam, hogy legfölebb holmi csínytevésről van czó. Minthogy azonban ez a fiatal ember azt mondja, hogy valami bankrablásba keveredett bele, a dolog nagyon komoly - sokkal komolyabb, semhogy leplezni volna kedvem a bűnt, a hogy ez a fiatal ember nagyon találóan kifejezte magát. Ennélfogva, uram, ne is vegye zokon, ha én is ennek a fiatal embernek a pártjára czegődöm és azt mondom, hogy igaza van neki és semmit se tehetünk ellene. De azt is megmondom, uram, mit czándékozom tenni; elviczem kocsin az ön fiát meg ezt a fiatal embert a vasútig és elejét veczem minden botránynak ezen a helyen. Egyebet nem tehetek, de ezt megteczem.

Lujza újult erővel jajgatni kezdett, Gradgrind úr pedig még jobban elszomorodott, mikor utolsó barátja is ekképp cserben hagyta őket. De Czili nagy figyelemmel rátekintett Slearyre, és nem is értette őt félre egy pillanatig sem szíve mélyén. Mikor megint kifelé indultak valamennyien, Sleary mozgatható szemével alig észrevehetően intett neki, hogy maradjon el a többiektől. Miközben bezárta az ajtót, izgatottan így szólt Czilihez:

- A nagyságos úr pártfogásába vett téged, Czeczil és én segítek most rajta viczonzásul. Aztán ez a fiatal ember czégéres gazember s annak a czájaskodó bitangnak az embere, a ki majdnem az ablakon kerecztül dobta ki az enyéimet. Sötét éczakánk lecz; van egy lovam, a mely mindent tud, csak éppen beczélni nem; van egy pónim, a mely óránként tizenkét angol mérföldet czalad, ha Childers hajtja; van egy kutyám, a mely huczonnégy álló óráig lefog egy embert a helyén, úgy hogy egy tapodtat se tehet se hátra, se előre. Beczélj egy czót a fiatal úrral; mondd meg neki, hogy a mikor látja, hogy a lovunk tánczolni kezd, a világért se féljen, hogy fölfordulunk, hanem ügyeljen, a míg közeledni nem látja a pónifogatot. Mondd meg neki, hogy mikor ez a pónifogat mellénk ér, ugorjon le a kocsiról, ugorjon föl a másik kocsira, az majd elvágtat vele, hogy jobban se kell. Ha a kutyám azt a fiatal embert csak mocczanni is engedi, akkor nem bánom, czaladjon a póni után. És ha a lovam csak egy tapodtat is mozdul reggelig arról a helyről, a hol tánczolni kezdett, hát akkor nem ismerem a saját lovamat! - Gyorsaság a jelczó!

A jelszónak olyan hatása volt, hogy tíz percz múlva Childers úr, a ki papucsban sétálgatott a piaczon, tisztában volt a teendőjével, és Sleary úr kocsija is készen állt. Pompás látvány volt, a mint a művelt kutya ott ugrándozott ugatva a kocsi körül, és Sleary úr mozgatható szemével kioktatta, hogy különösen Bitzernek kell a figyelmét szentelnie. Mihelyt besötétedett, kocsira ültek mind a hárman és elindúltak. A művelt kutya (rettentő nagy állat volt), majd felfalta már Bitzert a szemével s ott ügetett Bitzer oldalán a kerék mellett, hogy készenlétben legyen, ha Bitzernek kedve kerekednék kiszállni a kocsiból.

Gradgrind úr, Lujza és Czili izgatott várakozás közepett ébren töltötték a fogadóban az egész éjszakát. Reggel nyolcz óra tájban megjelent Sleary úr és a kutya, mindketten nagyon jó kedvüen.

- Rendben van minden, uram! - szólt Sleary úr. - A fia most már körülbelül a hajón lehet. Childers magával vitte másfél órával azután, hogy innen távoztunk az este. A ló polkát tánczolt, a míg félig agyon nem vertem (keringőt tánczolt volna, ha nincs befogva), aztán ráparancsoltam, hogy hagyja abba, mire kényelmesen elaludt. Mikor az a czégéres gazember kijelentette, hogy gyalog folytatja az útat, a kutya belekapott a nyakravalójába, úgy hogy mind a négy lába a levegőben volt, aztán lerántotta a földre és meghengergette. Erre újra beült a kocsiba, és ott is maradt, a míg ma reggel félhétkor hazafelé nem fordultam a lóval.

Gradgrind úr nem győzött eléggé hálálkodni, s oly gyöngéden, a mint csak telt tőle, holmi tisztességes pénzbeli jutalomra czélozgatott.

- Én nekem nincs czükségem a pénzre, uram, de Childers családos ember, és ha lecz czíves megkínálni őt egy ötfontos bankjegygyel, azt hiczem, el fogja fogadni. Ha aztán venne a kutyámnak egy nyakörvöt vagy a lovam czámára valami csöngős holmit, nagyon örülnék neki. Egy kis pálinkát mindig köczönettel fogadok. - (Rendelt is már egy pohárral, s most még egygyel hozatott.) - És ha nem sokallja, uram, rendel egy kis lakomát a társaságomnak, fejenként negyedfél shillingért, ital nélkül; nagyon boldogok lennénk.

Hálájának mind e csekély kifejezését örömmel vállalta Gradgrind úr, bárha elenyésző semmiségnek tekintette, a mint meg is mondta, a nagy szolgálathoz képest.

- Nem bánom hát, uram, ha ecczer alkalomadtán jutalomjátékot rendel a czirkuczomban a társaság javára, akkor bőven kiegyenlítette a tartozását. De most uram, ha a lánya megengedi, mielőtt elválunk, egy pár czavam volna még önnel.

Lujza és Czili visszavonultak a szomszéd szobába. Sleary úr pedig, miután fölrázta és álltában fölhajtotta a pálinkáját, így folytatta:

- Azt hiczem, uram, fölösleges önnek mondanom, hogy a kutya csodálatos egy állat.

- Az ösztöne, - szólt Gradgrind úr, - bámulatos.

- Akárhogy nevezi is - én Isten ugyse nem tudom, hogy nevezzem, - szólt Sleary, - annyi tény, hogy bámulatos. A hogy a kutyája ráakad önre - akármilyen mecczi útról!

- A szaglása, - szólt Gradgrind úr, - rendkívül finom.

- Ördög vigyen el, ha tudom, hogy nevezzem, - ismételte Sleary úr, a fejét csóválva, - de én velem megesett, hogy egy-egy kutya olyan különös módon rám akadt, hogy arra gondoltam, vajjon nem ment-e előbb egy másik kutyához kérdezősködni: - Nem ismercz-é véletlenül egy Sleary nevű embert? Sleary a neve, műlovar, vastag, erős ember, határozott tekintetű? - És vajjon nem így felelt-e rá a másik kutya: - Nem mondhatnám, hogy én magam ismerem; de ismerek egy kutyát, a ki azt hiczem ismeri. - És vajjon az a másik kutya nem törte-e rajta a fejét és nem így czólt-e: - Sleary, Sleary! Óh, hogyne, hogyne! Egy barátom beczélt róla ecczer. Mindjárt megadom a czímét! - Mert mivelhogy sokat mutogatom magam és sokat járok-kelek ide-oda, bizonyos, hogy egécz sereg kutya is ismer, uram, a nélkül, hogy én is ismerném őket!

Gradgrind úr nagyot nézett ennek az okoskodásnak hallatára.

- Annyi bizonyos, - szólt Sleary, miután hörpentett a poharából, - hogy tizennégy hónapja jártunk utóljára Chesterben, uram. Éppen a "Gyerekek az erdőben"-t próbáltuk egy reggel, mikor az ülőhelyek bejárásán kerecztül egy kutya vánczorgott be a porondra. Nagy útat bejárhatott, mert nagyon roccz bőrben volt, sántított és csaknem vak volt. Sorba járta a gyerekeinket, mintha keresne köztük valakit, a kit ismert, azután hozzám jött, a két első lábára állt, noha nagyon gyönge volt, azután megcsóválta a farkát és holtan terült el. Uram, ez a kutya Ugriláb volt.

- Czili atyjának a kutyája?

- Czeczil apjának az öreg kutyája. Hát, uram, czent esküt mernék rá tenni, úgy ismerem azt a kutyát, hogy a gazdája meghalt és el is temették, mielőtt a kutyája vicczajött hozzám. Jozefin meg Childers meg én sokáig tanakodtunk, megírjam-e Czeczilnek vagy sem? De abban állapodtunk meg, hogy nem írom meg. Nincs mivel vígacztalnunk őt; mire való volna hát megzavarni a nyugalmát és czerencsétlenné tenni őt? Igy aztán vajjon csúnyán cserben hagyta-é őt az apja, vagy vajjon inkább egyedül akart-e keseregve elpucztulni, a helyett, hogy magával rántja a lányát is a nyomorúságba, ezt, uram, sose fogjuk megtudni, a míg - nem soha, a míg ki nem derítjük, hogy' akadnak ránk a kutyák!

- Máig is őrzi azt a palaczkot, a melylyel elküldte az atyja, és hinni fog a szeretetében utolsó lehelletéig, - szólt Gradgrind úr.

- Ebből két dolgot tanulhatunk, ugy-e, uram? - szólt Sleary úr eltűnődve, miközben a pálinkás pohár fenekére tekintett, - előczör azt, hogy van a világon olyan czeretet, a mely egyáltalában nem önzés, hanem egéczen más valami; másodczor, hogy ez a czeretet egéczen különös úton-módon czámító vagy nem czámító, úgy, hogy erre épp oly nehéz nevet találni, mint a kutyák öcztönére!

Gradgrind úr kinézett az ablakon és nem válaszolt, Sleary úr felhajtotta a pálinkáját és beszólította a hölgyeket.

- Kedves Czeczil, csókolj meg és Isten áldjon! - Nagyságos kisacczony, igazán jól esik a lelkemnek, ha látom, hogy kegyed úgy bánik vele, mintha a testvére volna, még pedig olyan testvére, a kiben őczintén bízik és a kit czíve mélyéből becsül. Remélem, hogy az öccse úgy fog élni, hogy valamikor méltó lecz még kegyedhez és nagyobb öröme fog telni benne. - Uram, adja a kezét előczör és utoljára! Ne haragudjék ránk, czegény földönfutókra. Az emberek czórakozni is akarnak. Nem tanulhatnak mindig, nem is dolgozhatnak czakadatlanul; nem arra termettek. Nem nélkülözhetnek bennünket, uram. Legyen bölcs és jóczívű, és tekintsen bennünket a legjobb czempontból, nem a legrocczabból!

- Nem is gondoltam volna eddig, - szólt Sleary úr, még egyszer bedugva fejét az ajtón, - hogy ilyen sokat tudok kerepelni!

 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
Megkerült.
  2012-12-08 13:56:44, szombat
 
  ÖTÖDIK FEJEZET.
Megkerült.

Újra egy nap, újra egy éjszaka; újra egy és még egy. Blackpool Istvánról semmi hír. Hol lehetett, és mért nem tért vissza?

Czili minden este meglátogatta Ráhelt és elüldögélt tiszta szobácskájában. Ráhel naphosszat dolgozott, úgy, a hogy' ezeknek az embereknek dolgozniuk kell, bármi bajuk van is. A füstkígyóknak mindegy volt, ki veszett el, vagy ki került meg, ki volt jó, vagy ki volt rossz; a mélakóros elefántokat semmi a világon ki nem zökkentette a rendes kerékvágásból, épp úgy, mint a tények embereit. Újra egy nap, újra egy éjszaka; újra egy és még egy. Az egyhangúságot semmi sem zavarta. Sőt Blackpool István eltünése sem nyugtalanította a kedélyeket, s épp oly unalmas érdekességévé lett Coketownnak, mint bármely gépdarab.

- Alig hiszem, - szólt Ráhel, - hogy volna még húsz ember a városban, a ki bízik a szegényben.

Czilinek mondta ezt, a mint együtt üldögéltek Ráhel lakásában, a melyet csak az utczasarki lámpa fénye világított meg. Czili ott volt már, mihelyt besötétedett, s ott várta Ráhelt haza a munkából; s ott ültek még most is az ablakban, a hol Ráhel találta, a mikor hazaérkezett, s nem volt szükségük szomorú beszélgetésükhöz nagyobb világosságra.

- Ha a jó Isten nem intézte volna úgy a dolgokat, hogy magával beszélgethessek, - folytatta Ráhel, - akkor, úgy érzem, néha az őrület fenyegetne. De maga tartja bennem a reményt és a bátorságot; és maga azt hiszi, ugy-e, hogy bárha a látszat ellene szól, ki fog derülni az ártatlansága?

- Szívem mélyéből hiszem, hogy így lesz, - felelt Czili. - Annyira bizonyos vagyok benne, Ráhel, hogy a maga bizodalma, a melyet semmi meg nem rendíthet, diadalmaskodni fog, - hogy épp oly kevéssé kételkedem benne, mintha a megpróbáltatásnak oly hosszú idején keresztül ismertem volna őt, mint maga.

- És én, drágám, - szólt Ráhel remegő hangon, - a megpróbáltatások idején oly becsületesnek és jónak tapasztaltam őt mindig szelid nyugodtságában, hogy ha soha többé hírét sem hallanám és száz esztendeig élnék is, utolsó leheletemmel is azt mondanám - Isten látja lelkemet! - hogy soha meg nem rendült a bizodalmam Blackpool Istvánban!

- Fent a Stone-Lodgeban mindannyian azt hiszszük, Ráhel, hogy előbb-utóbb ki fog derülni az ártatlansága.

- Mennél jobban tudom, hogy ezt hiszik ott, édesem, - szólt Ráhel, - s mennél jobban érzem, hogy maga azért keres fel engem, hogy vígasztaljon és ne hagyjon egyedül, hogy velem lássák, a míg magam sem vagyok ment minden gyanútól, annál jobban sajnálom, hogy oly bizalmatlan voltam azzal a fiatal úrhölgygyel szemben. És mégis...

- Most már csak nem bizalmatlankodik benne, Ráhel?

- Most, hogy maga jobban összeismertetett vele, már nem. De azért néha akaratom ellenére is...

Ráhel hangja oly halk és lassú lett, mintha magában beszélgetne csak, és Czili, a ki mellette ült, kénytelen volt a legfeszültebben figyelni rá, hogy megértse.

- Olykor-olykor akaratom ellenére is feltámad bennem a bizalmatlanság érzete. Nem tudom elgondolni, ki lehet, nem tudom elgondolni, hogyan vagy miért történhetett, de úgy sejtem, hogy Istvánt eltették láb alól. Az a gyanúm, hogy ha önként visszatér s nyilvánosan bebizonyítja ártatlanságát, valaki bajba került volna, s ez a valaki éppen ezért feltartóztatta őt útjában és eltette láb alól.

- Ez szörnyű gondolat, - szólt Czili elsápadva.

- Szörnyű gondolat valóban, ha arra gondolok, hogy talán megölték.

Czili összeborzadt és még sápadtabb lett.

- Ha ez jut az eszembe, édes, - szólt Ráhel, - és néha megesik velem, bárha mindent megteszek, hogy ne jusson az eszembe, számolgatok fel az ezresekig, munka közben, vagy apró meséket mondogatok el magamban újra meg újra, a melyekre gyermekkoromból emlékszem még, - akkor oly vad izgalom fog el, hogy bármily fáradt vagyok, futni szeretnék messzire, messzire. Mielőtt lefekszem, le kell bírni magamban ezt az izgalmat. Elkísérem majd hazáig magát.

- Talán megbetegedett útközben, - szólt Czili, bátortalanul csillogtatva ezt a halvány reménysugarat; - s ez esetben számos apróbb falucska van az országút mentén, a hol megállhatott.

- Csakhogy nincsen egyikben sem. Keresték mindenütt, és nem találták sehol.

- Ez igaz, - szólt Czili kénytelen-kelletlen.

- Két nap alatt hazaérhetett volna. Az esetre, ha kisebesedik a lába úgy, hogy nem gyalogolhat, küldtem neki pénzt is a levélben, a melyet megkapott, hogy kocsin tehesse meg az utat, ha netalán nem volna rá pénze.

- Reméljük, hogy holnap jobb hírt kapunk, Ráhel. Menjünk ki a levegőre.

Gyöngéden megigazgatta Ráhel kendőjét fényes fekete haján, úgy a hogy' rendesen szokta hordani, s azután együtt távoztak. Minthogy szép este volt, apróbb csoportokba verődve itt-ott munkások álldogáltak az utczasarkon; de a legtöbbjük vacsorázott odahaza, úgy, hogy az utczákon nem sok ember volt.

- Már nem olyan izgatott, Ráhel, és a keze sem olyan forró, mint volt.

- Jobban leszek, édes, ha a friss levegőn sétálhatok. Néha, a mikor a szobában kell maradnom, szédülök és elgyöngülök.

- Nem szabad kimerülnie, Ráhel, mert Istvánnak minden perczben szüksége lehet a maga támogatására. Holnap szombat van. Ha holnap sem kapunk hírt róla, vasárnap kirándulunk majd valahová, hogy új erőt gyűjtsön a jövő hétre. Jó lesz?

- Jó, édesem.

Ekkorára éppen abba az utczába értek, a hol Bounderby úrnak a háza volt. Czili otthona felé el kellett menniök a ház kapuja előtt és egyenesen arra haladtak. Pár perczczel előbb valami vonat érkezett Coketownba, a mely egész sereg kocsit mozgósított és meglehetős sürgés-forgást támasztott a városban. Több kocsi robogott tova előttük és mögöttük, mialatt Bounderby úr háza felé közeledtek, s a mint elhaladtak a ház előtt, egy vágtató kocsi oly hirtelen megállt a hátuk mögött a kapu előtt, hogy akaratlanul hátratekintettek. A kapu lépcsői fölött lobogó gázvilág fénye mellett Sparsitné asszonyt pillantották meg a kocsiban, a ki szörnyű izgatottan igyekezett kinyitni a kocsi ajtaját. Sparsitné asszony, a ki e pillanatban szintén meglátta őket, rájok kiáltott, hogy álljanak meg.

- Csodás véletlenség! - kiáltott Sparsitné asszony, mikor a kocsis kisegítette a kocsiból. - A gondviselés műve! Jőjjön ki, öreg! - szólt be azután a kocsiba. - Jőjjön, jőjjön, mert különben kiránczigáljuk!

Erre nem más szállt ki a kocsiból, mint az a bizonyos titokzatos öregasszony, a kit Sparsitné nyomban galléron ragadott.

- Senki hozzá ne nyúljon! - kiáltott Sparsitné erélyesen. - Ne érintsék! Az én tulajdonom. Menjen be, öreg! - szólt aztán Sparsitné, előbbi parancsának a visszáját ismételve. - Előre, mert különben erővel visszük!

Az ilyen látványosság, mikor egy klasszikus külsejű matróna torkon fog egy öregasszonyt és behurczolja egy lakóházba, minden körülmények között rácsábított volna minden igazi angol kószálót, a ki véletlenül boldog szemtanuja volt a jelenetnek, arra, hogy erővel is betörjön a szóbanforgó lakóházba, és lássa, mi lesz a dolog vége. De mikor még érdekesebbé tette a látványosságot az a nevezetes titokzatosság is, a mely akkortájt a bankrablás dolgában szóbeszéd tárgya volt városszerte, ellenállhatatlanul betolakodtak volna a házba a járókelők még akkor is, ha attól kellett volna tartaniok, hogy rájuk dől a ház. Ennélfogva azok, a kik véletlenül tanui voltak a jelenetnek, körülbelül huszonöten a legelfoglaltabb szomszédok közül, nyomban csatlakoztak Czilihez és Ráhelhez Sparsitné asszony és drága zsákmánya nyomán, s berontott nagy össze-visszaságban az egész társaság Bounderby úr ebédlőjébe, a hol a hátulállók haladéktalanul fölálltak a székekre, hogy jobban láthassanak.

- Hívják le Bounderby urat! - kiáltott Sparsitné asszony. - Ráhel fiam, maga tudja, ki ez?

- Peglerné asszony, - szólt Ráhel.

- Az bizony! - kiáltott ujjongva Sparsitné. - Hívják le Bounderby urat. Helyet, helyet! - Az öreg Peglerné, jobban beburkolózva kendőjébe, és visszariadva a sok vizsga szemtől, néhány könyörgő szót motyogott. - Egy szót se erről, - szólt Sparsitné asszony hangosan. - Megmondtam útközben húszszor is, hogy nem tágítok, a mig személyesen ki nem szolgáltatom neki.

Végre megjelent Bounderby úr, Gradgrind úr és Tom társaságában, a kikkel tanácskozott éppen az emeleten. Bounderby úr inkább elképedt, mint vendéglátó arczczal nézett a hivatlan vendégekre, a kik ebédlőjébe tolakodtak.

- Mi baj már megint? - kérdezte. - Mi az, Sparsitné asszony, asszonyom?

- Uram, - magyarázta az érdemes delnő, - boldog vagyok, hogy előállíthatok valakit, a kivel ön régóta szeretett volna már találkozni. Ama forró kívánságomtól ösztönöztetve, hogy az ön gondjain könnyítsek, uram, s jól meghányva-vetve a hiányos útbaigazításokat az ország ama részére vonatkozólag, a hol ez a személy valószínüleg lakhatik, úgy a mint ettől a fiatal nőtől Ráheltől hallottam, a ki szerencsére éppen itt van, hogy a személyazonosságot igazolhassa, hála Istennek, sikerrel jártam, és elhoztam magammal ezt a személyt - fölösleges megjegyeznem, - legnagyobb ellenkezése daczára is. Nem minden fáradság nélkül értem el ezt az eredményt, uram; de a fáradság az ön szolgálatában rám nézve gyönyörűség, uram, s az éhség, a szomjúság és a hideg valósággal Isten-áldás.

Eddig jutva, Sparsitné asszony hirtelen elhallgatott, mert Bounderby úr ábrázata a legkülönbözőbb szinekben játszott és hihetetlen bosszankodást fejezett ki, a mint az öreg Peglerné ott állt a szeme előtt.

- Mi az ördögöt akar tőlem? - volt fölöttébb váratlan és nagyon haragos kérdése. - Azt kérdem, mi az ördögöt akar tőlem, Sparsitné asszony, asszonyom?

- Uram! - kiáltott halkan Sparsitné asszony.

- Miért nem a maga dolgával törődik, asszonyom? - bömbölte Bounderby. - Hogy' meri tolakodó orrát beleütni az én családi ügyeimbe?

Ezt a czélzást arczának legkedvesebb részére nem bírta ki Sparsitné asszony. Feszesen leroskadt egy székre, mintha megfagyott volna, s merően Bounderby úrra bámúlva, lassan egymáshoz dörzsölte a félkeztyűjét, mintha ez is megfagyott volna.

- Drága Józsiásom! - kiáltott Peglerné remegve. - Édes fiacskám! Én nem tehetek róla. Nem az én hibám, Józsiás! Nem győztem eleget mondani ennek a hölgynek, hogy tudom, hogy a mit cselekszik, nagyon rossz néven fogod venni; de hiába beszéltem neki.

- Miért tűrted, hogy ideczipeljen? Nem tudtad letépni a fejéről a kalapját, vagy kiütni a fogát, vagy kikaparni a szemét, vagy tudom is én, mit? - kérdezte Bounderby.

- Egyetlen fiacskám! Azzal fenyegetett, hogy ha ellenállok, rendőröket hivat; és jobb volt nyugodtan eljönni, mint ilyen zavart csinálni ebben a - (Peglerné félénken, de büszkén végigjártatta tekintetét a falakon) - ebben a gyönyörű házban. Hidd meg, én igazán nem tehetek róla. Drága, derék, gyönyörű fiacskám! Én mindig csendben és meghúzódva éldegéltem, drága Józsiásom. Nem szegtem meg egyetlen egyszer sem a kikötésedet. Sohse mondtam meg senkinek, hogy az anyád vagyok. Csak messziről bámultalak; és ha néha, hosszú időközönként bejöttem a városba, hogy egy büszke pillantást vessek rád, úgy jöttem, hogy senki rám ne ismerjen, aztán megint elhúzódtam a világtól.

Bounderby úr zsebredugott kézzel, türelmetlenül dühösködve járkált föl s alá a hosszú ebédlő-asztal mellett, mialatt a szemlélők mohó kíváncsisággal nyelték magukba Peglerné szavainak minden betűjét, s egyre nagyobb szemeket meresztettek. Minthogy Bounderby úr tovább folytatta a járkálását még akkor is, mikor Peglerné elhallgatott, Gradgrind úr szólt a súlyosan megrágalmazott öreg asszonysághoz.

- Csodálom, asszonyom, - jegyezte meg szigorúan, - hogy öreg korára nem szégyenli fiának nevezni Bounderby urat, mikor olyan szívtelenül és embertelenül bánt vele!

- Én szívtelenül! - kiáltott a szegény öreg Peglerné. - Én embertelenül! Az én drága fiacskámmal?

- Drága! - ismételte Gradgrind úr. - Igen, most, hogy a maga erejéből gazdag ember lett, elhiszem önnek, asszonyom, hogy drága! De akkor nem igen drágázta, mikor kis gyerekkorában cserbe' hagyta és kiszolgáltatta részeges nagyanyja durvaságának.

- Én cserben hagytam az én Józsiásomat! - kiáltott Peglerné, összecsapva a kezeit. - Isten bocsássa meg önnek, uram, hogy ilyen istentelenséget mer gondolni, és nem átallja meggyalázni szegény édes anyám emlékezetét, a ki karjaimban halt meg, mielőtt Józsiás született. Kívánom, uram, hogy megbánhassa, a mit mondott, s még életében jobb belátáshoz juthasson!

Oly komolyan beszélt és úgy meg volt bántva, hogy Gradgrind úr, a ki megdöbbent attól a lehetőségtől, a mely derengeni kezdett előtte, nyájasabban folytatta:

- Tehát ön tagadja, asszonyom, hogy a fiát - az árokban nevelte föl?

- Józsiást az árokban? - kiáltott Peglerné. - Egy szó sem igaz belőle, uram. Soha! Szégyelje magát! Az én drága fiacskám tudja és fölvilágosítja majd önt is, hogy bárha szegény szülőktől származott, szülei úgy szerették őt, mintha a legjobb módjuk lett volna, és nem sajnálták megvonni maguktól a harapnivalót sem, csakhogy Józsiás megtanulhasson szépen írni és számolni. Megvannak otthon még most is a könyvei, megmutathatom! - Igen, megvannak még! - szólt Peglerné, büszke fölháborodással. - És az én drága fiacskám tudja, és fölvilágosítja majd önt is róla, uram, hogy édes jó atyja halála után, mikor Józsiás nyolczesztendős volt, kuporgatott az édes anyja is, a minthogy ez volt egyetlen kötelessége, gyönyöre és büszkesége, hogy előbbre segíthesse és inasnak adhassa. És a fiam nem csüggedt és derék gazdája támogatásával szívósan dolgozott, hogy gazdag és boldog lehessen. És megmondom önnek azt is, uram, - mert az én drága fiacskám nem mondja meg, - hogy bárha az édes anyjának csak egy kis falusi boltocskája volt, nem feledkezett meg róla, hanem harmincz font nyugdíjat adott neki évente, - többet, mint a mennyire szükségem van, mert mindig félre is teszek belőle valamit, - s csak azt az egyetlen kikötést tette, hogy maradjak nyugodtan a falumban, és ne dicsekedjem vele soha, és ne háborgassam őt. És nem is háborgattam soha, azonkívül, hogy minden évben eljöttem ide egyszer, hogy lássam őt, de úgy, hogy ő nem is tudott róla. És úgy is illik, - szólt a szegény öreg Peglerné, szeretettel védelmezve a fiát, - hogy én ott maradjak a falumban, mert magam is tudom, hogyha itt élnék, sok illetlenséget követnék el; és nagyon elégedett vagyok, és büszke lehetek magamban az én Józsiásomra és szerethetem őt önzetlenül! Szégyelheti magát, uram, - fejezte be a beszédét Peglerné, - hogy rágalmazott és meggyanúsított. Mert én sohase voltam itt és sohase kívánkoztam ide, mikor az én drága fiacskám megtiltotta. És most sem állnék itt, ha erővel nem hurczoltak volna ide. És szégyelheti magát, szégyelheti, hogy azzal vádol, hogy rossz anyja voltam a fiamnak, mikor itt áll a fiam, és azonnal rápiríthat önre!

A körülállók, az ebédlő székein és székei mellett, rokonszenvező morajjal fogadták Peglerné szavait, és Gradgrind úr érezte, hogy egészen ártatlanul igen kínos helyzetbe került, mikor Bounderby úr, a ki mindeddig szakadatlanul föl s alá járt, s perczről-perczre puffadtabb és vörösebb lett, hirtelen megállt.

- Voltaképpen nem tudom, - szólt Bounderby, - minek köszönhetem a jelenlévő társaság megtisztelő látogatását, de nem is vagyok rá kiváncsi. Ha meg vannak elégedve, talán lesznek szívesek elkotródni; de akár vannak, akár nincsenek megelégedve, szíveskedjenek mindenesetre elkotródni. Nem vagyok köteles felolvasást tartani a családi ügyeimről; nem vállalkoztam rá és eszem ágában sincs megtenni. A ki ennélfogva azt várta, hogy bárminémű felvilágosításban lesz része e dolgokra vonatkozólag, az alaposan csalódik, - első sorban csalódik Gradgrind Tom, és méltán. A mi a bankrablást illeti, az anyámra vonatkozólag tévedés forgott fenn. Tolakodó szolgálatkészség az oka ennek a tévedésnek; és a tolakodó szolgálatkészség minden fajtáját gyűlölöm. Ajánlom magam!

Bárha Bounderby úr ekképpen elhárította magától az ügyet, s ajtót nyitott a társaságnak, mégis oly pöffeszkedő bárgyúság tükröződött az arczán, a mely igen nagy elcsüggedésre vallott, s éppen ezért szörnyű képtelenség volt. Kiderült róla, hogy szájhőse volt csak az alázatosságnak, a ki hazugságra építette tekintélye kártyavárát, s kérkedésében annyira eltávolodott a tiszta igazságtól, mintha oly hitvány lett volna, (s ez nagy hitványság!) hogy ősi családfára hivatkozik. Valóban nagyon nevetségessé vált. A mint kiszállingóztak az ajtón, a melyet fogott, ezek az emberek, a kik bizonyára szét fogják vinni annak a hírét, a mi történt, az egész városba, sőt világgá fogják kürtölni, oly szánalmas és megalázott képe volt a szájhősnek, mintha elevenen leforrázták volna. Még Sparsitné, ez a boldogtalan némber, a ki az elragadtatás egéből a kétségbeesés poklába hullott alá, még ez sem volt oly siralmas látvány, mint coketowni Bounderby Józsiás, a híres-neves férfiú, a maga erejéből úrrá lett világcsaló.

Ráhel és Czili elbúcsúztak Peglernétől, a ki éjszakára a fiánál maradt, elsétáltak együtt a Stone Lodge kapujáig, s ott elváltak. Gradgrind úr útközben csakhamar csatlakozott hozzájuk, s meleg érdeklődéssel beszélt Blackpool Istvánról, a kinek bizonyára nagy mértékben javára fog válni az a körülmény, hogy Peglerné teljesen tisztázta magát a gyanú alól.

A kamasz az egész jelenet alatt, úgy, mint az utóbbi időben szakadatlanul, nem tágított Bounderby úr mellől. Úgy látszik, érezte, hogy a míg Bounderby nem jut a nyomába semminek az ő tudtán kívül, addig nincs miért félteni a bőrét. A nénjét soha sem látogatta meg, s mindössze egyszer találkozott csak vele, mióta otthon volt az atyjánál, - akkor este, a mikor szintén nem tágított Bounderby mellől, a mint elmondtuk már.

Valami sötét, határozatlan félelem nehezedett nénjének a lelkére, a melynek szóval sohsem adott kifejezést, s a mely szörnyű titok homályával fogta körül ezt a bűnös és hálátlan fiút. Ugyanezt a sötét lehetőséget sejtette meg, a maga határozatlanságában, ugyanaznap Czili is, mikor Ráhel arról beszélt, hogy valaki, a kit István hazatérése bajba sodorhatott volna, eltette tán őt láb alól. Lujza egy szóval sem említette soha, hogy a rablás dolgában gyanakszik az öcscsére; soha nem beszélt erről Czilivel, a mióta egyszer találkozott a tekintetük, mikor a gyanútlan atya kezére támasztotta ősz fejét. De azért megértették egymást, és tudták ezt mind a ketten. Ez a másik félelem oly szörnyű volt, hogy úgy lebegett fölöttük, mint valami kisérteties árny, s egyikök sem mert arra gondolni, hogy ott van a közelében, s még kevésbbé arra, hogy ott van a másik közelében is.

S az a kényszeredett hetvenkedés, a melyet a kamasz magára erőltetett, még egyre tartott. Ha nem Blackpool István a tolvaj, álljon elő! Mért nem jön haza?

Újra egy éjszaka. Újra egy nap, újra egy éjszaka. Blackpool Istvánról még mindig semmi hír. Hol lehetett és mért nem jött haza?



HATODIK FEJEZET.
A csillagfény.

Szép őszi vasárnap volt, tiszta és hideg, mikor Czili és Ráhel korán reggel találkoztak, hogy kiránduljanak.

Minthogy Coketown nemcsak a saját fejére szórt hamut, hanem a szomszédságának a fejére is, - ama jámbor férfiak példáját követve, a kik úgy vezeklenek a saját bűneikért, hogy másokat bújtatnak szőrcsuhába, - az, a ki hébekorba egy szippantásnyi tiszta levegőre szomjazott, a mi nem a leghitványabb dolog az élet hivságai között, vasúton szokott egypár angol mérföldnyire utazni, s aztán kezdte meg a sétáját és a pihenését a szabad mezőkön. Czili és Ráhel szintén így menekültek ki a füsttengerből, s az állomás, a hol leszálltak a vonatról, körülbelül a fele úton lehetett a város és Bounderby úr falusi birtoka között.

Bár a zöld tájat itt-ott szénrakások tarkították, máshol semmi sem zavarta a zöldet, s fákat is lehetett látni, és pacsirták is zengedeztek a magasban (bárha vasárnap volt), s a levegő illatozott, és az égboltozat ragyogó kéken borult rá mindenre. A távolban egyfelől Coketown látszott fekete ködbe veszve; másfelől dombok emelkedtek szeliden; s ismét másfelől ragyogóbb volt a szemhatár fényessége, a hol a távoli tenger fölött domborodott. Lábuk alatt üde volt a gyep; lombok szépséges árnyai tarkították itt-ott rengedezve; a sövények bokrai buján tenyésztek; minden békességet lehelt. A gépek az aknanyilások mellett s a sovány vén gebék, a melyek bevésték a földbe mindennapi munkájok nyomát, nem dolgoztak; a kerekek forgása egy kis időre megszünt; s a föld nagy kereke a hétköznapok zökkenése és lármája nélkül forgott maga körül.

Árnyas ösvényeken sétáltak tova, keresztül-kasul a mezőkön, hébe-korba keresztüllépve egy-egy kerítés maradványán, a mely oly korhadt volt, hogy a leggyöngébb érintésre leroskadt, majd meg begyepesedett tégla- és gerendarakások mellett haladtak el, régi, most már rommá vált műhelyek helyén. Ösvények és mesgyék mentén ballagtak, bármily járatlan volt is az út. A földhányásokat, a hol magasra megnőtt a sűrű fű, s vadul burjánzott a gyalogszeder, erdei sóska, s más effajta növényzet, mindig elkerülték, mert ijesztő történeteket tudtak arrafelé az elhagyott régi bányaüregekről, a melyek efféle takaró alatt rejtőzködtek.

A nap magasan járt már, mikor leültek megpihenni. Hosszú idő óta nem láttak senkit közel-távol, s a magányt semmi sem zavarta.

- Ez a hely oly csendes, Ráhel, s az út oly taposatlan, hogy azt hiszem, rajtunk kívül nem járt itt senki más egész nyáron.

Miközben Czili így beszélt, egy újabb korhadt kerítésdarabot vett észre a földön. Fölállt, hogy szemügyre vegye. - És mégis - nem tudom. Ez a darab nem régen törhetett le. A fa egészen friss még a törés helyén. Itt lábnyomokat is látok. Óh, Ráhel!

Visszaszaladt és átölelte Ráhel nyakát. Ráhel ekkorára felugrott már ültéből.

- Mi baj?

- Nem tudom. Amott egy kalap van a fűben.

Mind a ketten odamentek. Ráhel fölemelte és tetőtől talpig összerázkódott. Szenvedélyes jajveszékelésbe tört ki. "Blackpool István" neve volt beleírva a kalap bélésébe, István írásával.

- Óh, a szegény! a szegény! Eltették láb alól. Itt fekszik meggyilkolva!

- Van rajta... véres a kalap? - kérdezte Czili hebegve.

Féltek ránézni; de azért megvizsgálták, s nem látták rajta erőszak nyomát sem kívül, sem belül. Pár napja ott heverhetett már, mert foltos volt az esőtől és a harmattól, s alakjának nyoma ott volt a gyepen, a hová esett. Rémülten néztek körül, mocczanni sem merve, de nem láttak semmi egyebet.

- Ráhel, - suttogott Czili, - én tovább megyek majd egy kicsit egyedül.

Eleresztette Ráhel kezét s indulni akart, mikor Ráhel mind a két karjával megragadta és olyat sikoltott, hogy visszhangzott bele az egész táj. Lábaik előtt fekete sziklás mélység szája tátongott, rejtve a sűrű fűben. Visszaugrottak és térdre hulltak, egymás keblére rejtve arczukat.

- Óh, szentséges ég! Ott van lent! Ott lent!

Ez a kiáltás és rettentő jajveszékelése volt minden, a mit ki lehetett csalni Ráhelből sírással, esengéssel, rábeszéléssel s minden elképzelhető más eszközzel. Lehetetlenség volt megnyugtatni; és élet-halál kérdése volt visszatartani őt, mert különben belevetette volna magát a mélységbe.

- Ráhel, édes Ráhel, kedves, jó Ráhel, az Isten szerelméért, ne jajgasson ilyen rettenetesen! Gondoljon Istvánra, gondoljon Istvánra, gondoljon Istvánra!

E könyörgés nyomatékos ismétlésével, a pillanat halálos veszedelmében, végül rábirta őt Czili arra, hogy elhallgasson, s könnytelen, kővé vált arczczal rátekintsen.

- Ráhel, István él még talán. Ugy-e nem akarja, hogy egy pillanatig is ott feküdjön megcsonkítva e rémséges hely fenekén, ha segítséget hozhatunk neki?

- Nem, nem, nem!

- Ne mozduljon innen, az ő érdekében! Én majd odamegyek és hallgatózom.

Visszaborzadt arra a gondolatra, hogy közeledjék a mélységhez; de azért négykézláb közelebb csúszott hozzá, s belekiáltott oly hangosan, a hogy a torkán kifért. Hallgatózott, de nem kapott feleletet. Ujra kiáltott és hallgatózott; megint semmi válasz. Húszszor, harminczszor ismételte. Felkapott egy kis göröngyöt a földről, a mely fel volt túrva ott, a hol István lezuhant, és beledobta a mélységbe. Nem hallotta leesni.

A messze táj, a mely még pár pillanattal előbb is oly szép volt nyugalmában, csaknem kétségbeejtette bátor szívét, a mint felállt és körültekintett, sehol sem látva segítséget. - Ráhel, nem szabad egy pillanatot sem veszítenünk. Különböző irányban kell mennünk, hogy segítséget keressünk. Maga visszafelé menjen azon az úton, a merre jöttünk, én pedig tovább megyek ezen az ösvényen. Mondja el, akárkivel találkozik, mi történt. Gondoljon Istvánra, gondoljon Istvánra!

Látta Ráhel arczából, hogy most már bízhatik benne. S miután állva maradt egy pillanatig, nézte, hogy' szalad Ráhel kezeit tördelve visszafelé, megfordult és maga is útnak indult. A kerítés mellett megállt, rákötötte a kendőjét, hogy visszataláljon, azután eldobta a kalapját és futásnak eredt úgy, a hogy' nem futott még soha életében.

- Szaladj, Czili, szaladj; az Isten szerelméért! Meg ne állj lélekzetet szedni! Szaladj, szaladj! - Ilyen esengésekkel sürgetve saját magát, szaladt mezőről-mezőre, ösvényről-ösvényre, egyik helyről a másikra, úgy, a hogy' soha életében nem szaladt még, míg végül egy félszerhez ért, egy gépház mellett, a hol két férfi aludt a szalmán az árnyékban.

Először fölkelteni őket s azután elmondani nekik izgatottan, lelkendezve, mi járatban van, nem volt könnyű dolog; de alig értették meg, miről van szó, maguk is rögtön oly izgatottak lettek, a minő Czili volt. Az egyik férfi ittasságát aludta ki; de mikor társa a fülébe kiáltotta, hogy egy ember lezuhant a régi Pokoltárnába, talpra ugrott, egy szennyes vizű pocsolyához szaladt, beledugta a fejét, és józanon tért vissza.

Czili ezzel a két férfival elszaladt egy harmadikhoz, egy fél angol mérföldnyivel messzebbre, s ezzel egy negyedikhez, mialatt a két első másfelé rohant. Majd egy lóra bukkantak, s Czili beküldött egy embert lóháton a vasúti állomásra, hogy juttasson el egy levelet, a melyet hamarosan megírt, Lujzához. Ekkorára talpon volt már egy egész falú, s emelőcsigákat, köteleket, rudakat, gyertyákat, lámpákat - szóval mindent, a mire szükség volt, gyorsan összekapkodtak és egy rakásba hordtak, hogy a régi Pokoltárnához szállítsák.

Czilinek úgy rémlett, mintha több órája múlt volna már, mióta otthagyta az elveszett embert a sziklasírban, a hol elevenen volt eltemetve. Nem volt képes tovább maradni, - úgy érezte, mintha cserben hagyná, - és gyorsan visszasietett a mélységhez, öt-hat munkás kiséretében, köztük azzal az ittassal, a kit a rémes hír kijózanított, s a ki a legderekabb ember volt valamennyiök között. Mikor odaértek a régi Pokoltárnához, úgy találták, a hogy' Czili hagyta, teljesen elhagyottan. A férfiak kiáltoztak és hallgatóztak, úgy, mint Czili tette, megvizsgálták a mélység szélét, megállapították, hogy' történt a szerencsétlenség, azután letelepedtek, hogy megvárják a fölszerelést, a melyre szükségük volt.

Valahányszor egy kis bogár zümmögött a levegőben, egy-egy levél zizzent az ágakon vagy az emberek suttogtak valamit, Czili megremegett, mert azt gondolta, hogy kiáltást hall a mélység fenekéről. De a szél renyhén fújdogált a mélység fölött, egy hang sem tört fel belőle, s ott ültek a gyepen, várva, várakozva. Egy idő múlva egymásután érkeztek az arrajárók, a kik hallottak a szerencsétlenségről, s végül megérkezett az igazi segítség, a fölszerelés is. Időközben Ráhel is visszatért egy seborvossal, a ki bort és gyógyszereket hozott magával. De a mélység körül álldogálók nem igen remélték, hogy elevenen akadnak rá Istvánra.

Minthogy most már annyi ember sereglett össze, hogy akadályozták a munkát, a kijózanodott munkás társai élére állt, vagy inkább egyértelműen rábízták a mentés vezetését, nagy kört vont a Pokoltárna körül s kijelölt néhány embert, hogy a körön belül senkit se bocsássanak. Azokon kívül, a kik önként ajánlkoztak a munkára, eleinte csak Czilit és Ráhelt engedték a körön belül; de később, mikor az üzenet nyomában külön vonat indult Coketownból, csatlakozott hozzájuk Gradgrind úr, Lujza, Bounderby úr és a kamasz.

Négy órával későbbre járt már az idő Czili és Ráhel első letelepedése óta e helyen, mire annyira jutottak, hogy két ember bizton leereszkedhetett a mélységbe rudak és kötelek segítségével. Nagy bajjal járt e gépezet összeállítása, bármi egyszerű volt is a szerkezete; ez is, az is hiányzott, s ide-oda kellett küldözni az embereket. Öt óra volt a szép őszi vasárnap délután, mikor leeresztettek egy gyertyát, hogy kipróbálják a levegőt. Három, négy durva arcz hajlott összebújva a mélység fölé, hogy figyeljék a fényt, mialatt a csiga mellett állók utasításuk szerint lassították a kötelet. A gyertyát felhúzták, sápadtan pislákolt még, s azután egy kis vizet öntöttek a mélységbe. Majd összerótták a vedret, a kijózanodott ember és egy társa, kezökben gyertyával, beleállt, s elhangzott a nagy szó: - Rajta!

A mint a kötél megfeszülve lefelé csavarodott s a csiga nyikorgott, az az egy vagy kétszáz férfi és asszony, a ki ott állt, visszafojtott lélekzettel várakozott. Az adott jelre megállt a csiga, a melyen bőven volt még kötél. Látszólag oly sokáig álltak tétlenül a csiga mellett a munkások, hogy egyik másik asszony azon kezdett jajgatni már, hogy újabb szerencsétlenség történt! De az orvos, a ki órát tartott a kezében, kijelentette, hogy még öt percz sem múlt el, és szigorúan csendre intette őket. Jóformán beszélt még, mikor a csiga újra nyikorgott és visszafelé kezdett forogni. A gyakorlott szem észrevette, hogy könnyebben forgott, mintha mind a két munkás fölfelé emelkedett volna, és tudta, hogy csak az egyik tér vissza.

A megfeszült kötél egyik gyűrűje a másik után csavarodott rá a csigára, s minden tekintet a mélység szájára szegeződött. A kijózanodott munkás ért föl s gyorsan kiugrott a vederből a gyepre. Egy kiáltás hangzott föl valamennyiük ajkáról: - Él-e még vagy halott? - s utána ünnepélyes, mély csönd támadt.

Mikor kimondta, hogy: - Él! -, nagy örömujjongás harsant föl, és nem egy szem könnybe lábadt.

- De súlyosan meg van sebesülve, - tette hozzá, mihelyt újra szóhoz juthatott. - Hol az orvos? Oly súlyos a sebe, uram, hogy nem tudjuk, hogy' hozzuk fel magunkkal.

Valamennyien összebújtak tanácskozni, s aggódva néztek az orvosra, a ki egyet-mást kérdezett s fejét csóválta a válaszokra. A nap leáldozott, s az alkonyég pírja égett minden arczon, tisztán tükröztetve mindannyiok feszült várakozását.

A tanácskozás azzal végződött, hogy az emberek visszatértek megint a csigához, s a bányamunkás újra leereszkedett a mélységbe, bort és egyéb apróságot vivén magával. Ezután a társát húzták föl. Időközben az orvos utasítására néhányan hordozható ágyat kerítettek, a melyet mások vastagon kipárnáztak ruhadarabokkal és behintettek puha szalmával, mialatt az orvos kendőkből és zsebkendőkből néhány köteléket és hurkot készített. Mikor elkészült, ráakasztotta az imént felérkezett bányász egyik karjára, s megmagyarázta, hogy' kell használni. A mint ez a bányász ott állt a kezében tartott gyertya fényében, szabadon lógó hatalmas kezét rátámasztva az egyik rúdra, s hol a mélységbe pillantott, hol meg körüljártatta tekintetét az embereken, valóban kiemelkedő alakja volt az egész jelenetnek. Be is sötétedett már és fáklyákat gyújtottak.

A mi keveset ez az ember mondott a körülötte állóknak, s a mi gyorsan szájról-szájra járt az egész körben, abból megtudták, hogy az elveszett ember egy rakás törmelékre zuhant, a mely félig betömte volt a tárnát, és hogy zuhanásának erejét egy oldalt kiálló földdarab is csökkentette. Hanyatt feküdt s egyik karja a háta alá volt csavarodva; a mint ő maga mondta, azt hiszi, hogy a mióta lezuhant, aligha mozdult meg, csak a szabadon lévő kezével nyúlt bele olykor-olykor az egyik oldalzsebébe, a melyben, - emlékezett rá, - egy darab kenyér és hús volt (ennek a morzsáit eszegette), s hozzá egy kis esővizet ivott a tenyeréből hébe-korba. Mihelyt megkapta a levelet, nyomban abbahagyta a munkáját, fölkerekedett, gyalog tette meg az egész útat és éppen Bounderby úr nyaralója felé tartott, mikor a sötétben lezuhant. Azért vágott keresztül ezen a veszedelmes helyen olyan veszedelmes időben, mert ártatlan volt abban, a mivel vádolták, s a legrövidebb útat választotta, hogy mielőbb jelentkezhessek. A régi Pokoltárna, mondta a bányász átkozódva, még utóljára is megérdemelte gonosz nevét; mert bárha István tud még beszélni, ő azt hiszi, hogy nemsokára elszáll a lélek belőle.

Mikor elkészültek mindennel, a csiga forogni kezdett, s a bányász, miután társai és az orvos ellátták még az utolsó gyors útbaigazítással, eltűnt a mélységben. A kötél lecsavarodott, s a csiga az adott jelre megállt, úgy, mint az előbb. Senki sem vette le róla most a kezét. Valamennyien erős marokkal tartották s lehajoltak, hogy a kellő pillanatban rögtön visszafelé forgathassák. Végül elhangzott a jel, s az egész kör előre hajolt.

Mert most végsőig feszült a kötél, az emberek nagyon megerőltették magukat, s a csiga nyögve csikorgott. A ki a kötélre nézett, önkénytelenül arra gondolt, hogy elszakadhat. De egyik gyűrű a másik után rendben rácsavarodott a csigára, feltűnt az összekötő láncz és végül a veder, a két munkással, a kik két oldalt a szélébe fogódzkodva lógtak, - (oly látvány volt, a melytől forgott a nézőkkel a világ és összeszorult a szívök), - s gyöngéden támogattak egy szegény, összezúzódott, emberi alakot, a ki gondosan bele volt kötve és szíjazva a vederbe.

A szánalom halk moraja hangzott a tömegben, s a nők hangosan sírtak, mikor ezt a csaknem alaktalan alakot lassan kiszabadították a kötelékekből és lefektették a szalmaágyra. Először az orvos lépett oda hozzá. Megtett minden tőle telhetőt, hogy a szerencsétlen kényelmesen fekhessen; de a legjobb, a mit tehetett, az volt, hogy gyöngéden letakarta. Azután odaszólította Ráhelt és Czilit. S most látták, hogy a szerencsétlen sápadt, kimerült, türelmes arcza az égre tekint, s törött jobbja csupaszon a takarón fekszik, mintha más valaki kezének az érintését várná.

Inni adtak neki, megnedvesítették vízzel az arczát, s néhány csepp erősítő orvosságot és bort öntöttek a szájába. Bárha mozdulatlanul feküdt, az égre tekintve, mosolygott és így szólt: - Ráhel.

Ráhel letérdelt melléje a fűbe s föléje hajolt, úgy, hogy a szeme István szeme és az égbolt közé jutott, mert István a szemét sem bírta mozdítani, hogy Ráhelre tekinthessen.

- Ráhel, drágám.

Ráhel megfogta a kezét. István mosolygott és így szólt: - Ne ereszd el.

- Nagyon szenvedsz, drága, egyetlen Istvánom!

- Szenvedtem, de most már nem szenvedek. Rettenetesen szenvedtem, iszonyúan és sokáig, drágám, de most már vége. Óh, Ráhel, csupa zavar minden. Elejétől végig csupa zavar!

Mintha régi tekintetének kísértete suhant volna át a szemén, mikor ezt mondta.

- Belezuhantam a tárnába, drágám, a mely emberemlékezet óta száz meg száz emberéletet kívánt áldozatul - apákat, fiúkat, testvéreket, a kiknek élete drága kincse volt ezer meg ezer más embernek, a kiket ők óvtak éhségtől és nélkülözéstől. Belezuhantam a tárnába, a melynek tüzes lehellete kegyetlenebbül pusztított, mint a háború. Olvastam felőle (olvashatja bárki a világon), bányamunkások nyilvánosságra hozott könyörgő levelében, a melyben arra kérték az Isten nevében esedezve a törvényhozókat, ne tűrjék, hogy a munkájuk gyilkosuk legyen, hanem kíméljék az életöket feleségük meg gyermekeik számára, a kiket épp úgy szeretnek, mint az urak a maguk családját. A míg használták a tárnát, egyre-másra öldöste szükségtelenül az embereket; a mióta nem használják, öldösi őket még mindig szükségtelenül. Látod, hogy' pusztulunk szükségtelenül így vagy amúgy - csupa zavar minden! - napról-napra!

Suttogva beszélt, harag nélkül. Csak az igazat mondta.

- A kis hugocskádat, Ráhel, nem felejtetted el. Tudom, hogy most még kevésbbé felejted el, mikor én olyan közel vagyok hozzá. Tudod, szegény, türelmes, szenvedő szívem, hogy' dolgoztál érte, hogy' üldögélt ott naphosszat székecskéjében, az ablakod mellett, és hogy' halt meg fiatalon, elnyomorodva, a rossz levegőben, a melynek nem kellene megromlani a munkásnép nyomorúságos lakásaiban. Csupa zavar! Csupa zavar!

Lujza közelebb lépett hozzá; de István nem láthatta, mert arcza az égbolt felé volt fordítva.

- Ha nem volna csupa zavar minden, a mi bennünket illet, drágám, akkor nem kellett volna ennyire jutnom. Ha nem volna köztünk minden csupa zavar, akkor nem értettek volna úgy félre a takácstársaim és munkástestvéreim. Ha Bounderby úr valaha jól ismert volna engem, - de nem ismert egyáltalában soha, - akkor nem haragudott volna meg rám és nem gyanusított volna. De tekints fel oda, Ráhel! Oda föl tekints!

Ráhel, szeme irányát követve, látta, hogy egy csillagra néz.

- Leragyogott rám, - szólt István áhitatosan, - mikor ott lent feküdtem kínlódva, fájdalmasan. Lelkembe ragyogott a fénye. Fölnéztem hozzá és rád gondoltam, Ráhel, a míg világosság nem támadt a fejemben. Ha némelyek félreismertek engem, én is félreismertem másokat. Mikor megkaptam a leveledet, azt hittem, hogy a mit az a fiatal úrhölgy tett és mondott, meg az, a mit az öcscse tett és mondott, ugyanaz volt, és hogy nyomorún összeesküdtek ellenem. Mikor lezuhantam, nagyon haragudtam a fiatal úrhölgyre és már-már olyan igaztalanul akartam bánni vele, a hogy' mások bántak én velem. De az ítéleteinkben épp úgy, mint a tetteinkben, türelemre és elnézésre van szükségünk. Mikor kínomban és fájdalmamban föltekintettem hozzá, a mint leragyogott rám, - tisztábban láttam a dolgokat, és utolsó órámban azért imádkozom, hogy közeledjenek egymáshoz és értsék meg egymást jobban az emberek, mint a mikor még az én gyarló lelkem is itt élt a földön.

Lujza, mikor hallotta, mit mondott, föléje hajolt, Ráhellal szemben, úgy hogy most már őt is láthatta a boldogtalan.

- Hallotta? - szólt néhány pillanatnyi hallgatás után. - Nem felejtettem el magát, asszonyom.

- Hallottam, István, hallottam. Én is együtt imádkozom magával.

- Kegyednek él az atyja. Lesz szíves átadni neki az üzenetemet?

- Itt van, - szólt Lujza rémülten. - Ide vezessem?

- Legyen szíves.

Lujza atyjával együtt tért vissza. Egymás kezét fogva álltak mellette, letekintve István ünnepélyes arczára.

- Uram, ön tisztázni fog engem és visszaállítja jó hírnevemet az emberek előtt. Ezt önre bízom.

Gradgrind úr zavarba jött, és megkérdezte tőle, hogy tegye ezt?

- Uram, - volt a válasz, - a fia megmondja majd önnek, hogyan. Tőle kérdezze. Én senkit se vádolok; egy rossz szóval nem illetek senkit. Találkoztam és beszéltem a fiával egy este. Önt arra kérem csak, hogy tisztázzon a vád alól - és bízom önben, hogy meg fogja tenni.

Minthogy azok, a kik vinni akarták, készen álltak, s az orvos is sürgette az elszállítását, azok, a kiknek fáklyájuk vagy lámpásuk volt, indulni készültek, sorakozva a hordágy előtt. Mielőtt fölemelték, s mialatt a menet rendezkedett, István így szólt Ráhelhoz, a csillag felé tekintve:

- Valahányszor eszméletemen voltam és láttam, hogy leragyog rám a magasból fájdalmaim közepett, azt gondoltam, hogy ez a csillag vezérelte a napkeleti bölcseket a mi Üdvözítőnkhöz. Azt hiszem, hogy tulajdon ez a csillag volt az!

Fölemelték, és nagyon örült neki, hogy abba az irányba akarják vinni őt, a merre mintha a csillag vezérelte volna.

- Ráhel, drága egyetlenem! Ne ereszd el a kezemet. Ma este együtt haladhatunk, édesem!

- Nem eresztem el, melletted maradok az egész úton, István!

- Isten áldjon meg! Takarja be, kérem, valaki az arczomat!

Óvatosan vitték keresztül a mezőkön, le az ösvényeken, végig a messze tájon. És Ráhel folyton kezében tartotta a kezét. Csak ritkán szakította meg suttogás a gyászos némaságot. A menet nemsokára gyászmenetté vált. A csillag megmutatta neki, hol a szegények istene; s e siralom völgyéből szívében bocsánattal megtért pihenni alázatosan Megváltójához!

 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
Valaki nagyon határozott.
  2012-12-08 13:49:37, szombat
 
  HARMADIK FEJEZET.
Valaki nagyon határozott.

A fáradhatatlan Sparsitné asszony, a ki úgy meghült, hogy hangja rekedt suttogássá vált, s pompás termete a folytonos tüsszögéstől csaknem darabokra tört, addig vadászott pártfogójára, a míg a fővárosban rá nem akadt. S mikor teljes fönségében elébe toppant a St.-James utczai szállodában, a robbanó anyag, a melylyel tömve volt, felrobbant és a levegőbe repült. Miután véghetetlen gyönyörűséggel elintézte az elintézni valóját, a fenkölt lelkű hölgy aléltan omlott Bounderby úr kabátgallérjára.

Bounderby úr mindenekelőtt lerázta a nyakáról Sparsitné asszonyt s ráhagyta, hogy fájdalmának különböző stádiumán a padlón vergődjék keresztül tetszése szerint. Azután hatásos élesztési kisérletekhez folyamodott. A többi között csavargatni kezdte a beteg hűvelykújjait, rápaskolt a kezeire, bőségesen meglocsolta vízzel az arczát és teletömte sóval a száját. Mihelyt e figyelmes fáradozással eszméletre térítette Sparsitné asszonyt (a mi hamarosan bekövetkezett), minden egyéb frissítőt mellőzve, begyömöszölte őt tüstént egy gyorsvonatba s inkább holtan, mint elevenen, visszaszállította Coketownba.

Mint klasszikus rom, Sparsitné asszony érdekes látványosság volt, mikor megérkezett útja czéljához; de minden egyéb szempontból tekintve, a kár, a melyet eddigelé vallott, rengeteg volt, s nagyon lefokozta arra irányuló igényét, hogy megcsodálják. Bounderby úr egy szemernyit sem törődve Sparsitné asszony ruházatának és testi állapotának ziláltságával, s oly érzéketlenül állva a delnő megindító tüsszögését, mint a kő, nyomban betolta őt egy bérkocsiba és magával czipelte Stone Lodgeba.

- Nos, Gradgrind Tom, - szólt Bounderby, mikor késő este berobbant apósa szobájába, - íme itt egy úrhölgy - Sparsitné asszony - ismeri Sparsitné asszonyt - a kinek olyasvalami mondanivalója van az ön számára, a mitől eláll majd a szeme-szája.

- Nem kapta meg a levelemet! - kiáltott Gradgrind úr, a kit nagyon meglepett a látogatás.

- Nem kaptam meg a levelét, uram! - pattogott Bounderby. - Ez az idő nem alkalmas a levelezgetésre. Ne merjen senki a világon levelekről beszélni coketowni Bounderby Józsiásnak, a míg olyan lelkiállapotban van, mint jelenleg.

- Bounderby, - szólt Gradgrind úr, nyugodtan tiltakozva, - én egy egészen különös levélről beszélek, a melyet Lujza dolgában írtam önnek.

- Gradgrind Tom, - felelt Bounderby, tenyerével többször nagyot csapva az asztalra, - én egy egészen különös hírnökről beszélek, a ki Lujza dolgában keresett föl. Sparsitné asszony, asszonyom, álljon elő!

A boldogtalan delnő e fölszólításra megpróbálta elmondani tanúvallomását. De nem lévén hangja, s kínos erőlködéssel jelezni akarván, hogy torokgyuladása van, annyira kellemetlenné vált s oly rettentően fintorgatta az arczát, hogy Bounderby úr, a ki képtelen volt türtőztetni magát, megragadta Sparsitné asszonynak a karját és alaposan megrázta őt.

- Ha nem birja kinyögni, asszonyom, - szólt Bounderby, - akkor engedje meg, hogy én mondjam el. Ez az idő nem alkalmas arra, hogy egy delnő, bármily előkelő is a rokonsága, meg se mukkanjon s úgy álljon a helyén, mintha köveket nyelt volna. - Gradgrind Tom, Sparsitné asszony a minap véletlenül oly helyzetben volt, hogy végighallgathatta az ön lányának és az ön drága úri barátjának, Harthouse Jakab úrnak szabad ég alatt folytatott beszélgetését.

- Valóban? - szólt Gradgrind úr.

- Igenis, valóban! - kiáltott Bounderby. - És ebben a beszélgetésben...

- Szükségtelen ismételnie a beszélgetés tartalmát, Bounderby. Tudom, mi történt.

- Tudja? Talán, - szólt Bounderby, miközben elképedve rámeredt nyugodt és szelíd apósára, - talán azt is tudja, hol van a leánya e pillanatban?

- Természetesen. Itt van.

- Itt?

- Kedves Bounderby barátom, arra kérem, szíveskedjék mindenesetre mérsékelni hangos kitöréseit. Lujza itt van. Abban a pillanatban, mihelyt szabadulhatott attól a személytől, a kiről ön beszél s a kit legnagyobb sajnálatomra, én mutattam be önnek, Lujza ide sietett védelemért. Én magam is alig pár órája érkeztem haza, mikor fogadtam őt - itt, ebben a szobában. Vasúton a városba sietett, a városból kirohant ebbe a házba a legőrültebb viharban, s félőrülten jelent meg előttem. Természetesen azóta itt maradt. Arra kérem tehát úgy a saját, mint a lányom érdekében, szíveskedjék kissé nyugodtabban viselkedni.

Bounderby úr néhány pillanatig némán bámult maga körül mindenfelé, kivéve azt a pontot, a hol Sparsitné asszony állt; majd hirtelen odafordult Scadgersné asszony unokahúgához, s így szólt ehhez a szerencsétlen asszonyhoz:

- Nos, asszonyom! Örvendeni fogunk, ha néhány szóval helyén valónak tartaná megmagyarázni, miért robogott össze-vissza az országban expresszvonaton, ha csupán dajkamesékkel volt tömve a málhája, asszonyom!

- Uram, - suttogott Sparsitné asszony, - az idegeim jelenleg sokkal roncsoltabbak s az egészségem az ön szolgálatában jelenleg sokkal jobban megrokkant, semhogy a könnyeken kívül más egyébben kereshetnék menedéket.

A mit meg is tett.

- Nos, asszonyom, - szólt Bounderby, - a nélkül, hogy olyan megjegyzést tennék, a mit illendően nem tehetne az ember egy jó családból való hölgygyel szemben, azt az egyet óhajtom csak megjegyezni, hogy voltaképpen van még valami más is, a miben, véleményem szerint, menedéket kereshetne, s ez - egy bérkocsi. S minthogy a kocsi, a melyben idejöttünk, még a kapu előtt áll, meg fogja engedni, hogy levezessem kegyedet a kocsihoz és hazaküldjem a bankba, a hol az lesz a legokosabb, ha a lábait olyan forró vízbe dugja, a minőt csak el bir viselni, s miután ágyba feküdt, megiszik egy pohár forró rumot vajjal.

Így szólván, Bounderby úr odanyújtotta jobb kezét a zokogó delnőnek, s lekisérte őt a szóbanforgó kocsihoz, miközben Sparsitné asszony még néhány siralmas tüsszögést hallatott. Bounderby csakhamar újra visszatért egyedül.

- Nos, Gradgrind Tom, minthogy az arczából azt olvastam ki, hogy beszélni óhajt velem, - szólalt meg újra Bounderby, - itt vagyok. De nyíltan megmondom, nem a legjobb kedvemben vagyok, - mert a dolog úgy sincs ínyemre, a hogy' most látom, s úgy vélem, hogy az ön lánya sohase bánt velem oly kötelességtudóan és alázatosan, a hogy' coketowni Bounderby Józsiás megkövetelheti a feleségétől. Ha nem csalódom, önnek megvan a maga véleménye; s bizonyos, hogy megvan a magam véleménye magamnak is. Ha olyasmit szándékozik ma este mondani nekem, ami nem fér össze ezzel az őszinte kijelentéssel, akkor jobb lesz, ha el sem mondja.

Minthogy Gradgrind úr, a mint látni fogjuk, nagyon engedékenyen viselkedett, Bounderby úr minden áron rajta volt, hogy mennél keményebb lehessen. Ez a szeretetreméltó tulajdonsága már megvolt neki.

- Kedves Bounderby barátom, - kezdte Gradgrind úr válaszképpen.

- Már megbocsásson, - szólt Bounderby, - de nem óhajtok senkinek a kedves barátja lenni. Ebből kell kiindulnunk. Ha valaki kedves barátjának kezd hivogatni, rendszerint azt tapasztalom, hogy be akar csapni. Nem udvariaskodom önnel; de hiszen tudja, hogy én nem vagyok udvarias ember. Ha ön szereti az udvariasságot, akkor tudja, hogy hol keresse. Ott vannak az ön úri barátjai, ezek ellátják majd vele olyan bőven, a hogy' csak a kedve tartja. Én ezt a czikket nem tartom raktáron.

- Bounderby, - szólt most Gradgrind úr, - valamennyien tévedhetünk...

- Azt gondoltam, hogy ön nem tévedhet, - vágott közbe Bounderby.

- Talán én magam is azt gondoltam. De most azt mondom, hogy valamennyien tévedhetünk; s hálásan méltányolnám az ön gyöngédségét, ha megkímélne Harthousera vonatkozó czélzásaitól. Én a magam részéről, beszélgetésünk során, mellőzöm, hogy mily meghitt viszonyban volt ön vele s mennyire bátorította őt; de arra kérem, hogy ön se emlegesse őt kapcsolatban velem.

- Egyszer se említettem a nevét! - szólt Bounderby.

- Jó, jó! - felelt Gradgrind úr türelmesen, sőt csaknem alázatosan. S azután egy ideig tünődve ült a helyén. - Bounderby, van okom kételkedni benne, vajjon megértettük-e mi valaha teljesen Lujzát?

- Kit ért a mi alatt?

- Akkor hát magamat mondom csak, - felelt Gradgrind úr a nyersen odavágott kérdésre. - Kételkedem benne, vajjon megértettem-e Lujzát. Nem tudom, vajjon úgy neveltem-e őt, a hogy' kellett volna.

- Most az egyszer fején találta a szöget, - felelt Bounderby. - Ebben egyetértek önnel. Végül mégis csak kitalálta hát? Nevelni valakit! Én majd megmondom, mi az, nevelni valakit. Ha kirugják az embert hazulról s ennivaló helyett veréssel táplálják, akkor nevelik jól.

- Azt hiszem, az ön józan esze belátja, - jegyezte meg erre Gradgrind úr nagyon alázatosan, - hogy bármi legyen is a jó oldala ennek a rendszernek, általában bajos volna lányokkal szemben alkalmazni.

- Egyáltalában nem látom be, uram, - felelt a makacs Bounderby.

- Nos, - sóhajtott Gradgrind úr, - hagyjuk ezt a kérdést. Higyje meg, semmi kedvem a vitatkozásra. Jóvá szeretném tenni, a mi hiba történt, ha lehetséges; és remélem, hogy ön is támogatni fog becsületesen, Bounderby, mert nagyon boldogtalan vagyok.

- Még mindig nem értem önt, uram, - szólt Bounderby megátalkodott makacssággal, - s ennélfogva semmit sem igérhetek.

- Az utolsó pár óra alatt, kedves Bounderby barátom, - folytatta Gradgrind úr oly csüggedten és békülékenyen, mint az előbb, - azt hiszem, sokkal jobban megismertem Lujza jellemét, mint a megelőző esztendők során. A belátáshoz kínos kényszerűség hatása alatt jutottam el, s a fölfedezés nem az én érdemem. Azt hiszem, - meg fogja lepni, Bounderby, hogy ezt hallja tőlem, - azt hiszem, Lujzának oly tulajdonságai vannak, a melyekkel - senki sem törődött és... és a melyek egy kissé ferde irányba terelődtek. És... és azt akarom önnek mondani, hogy... hogy ha szíves volna támogatni engem abban a helyén való törekvésemben, hogy Lujzát egy ideig átengedjük a saját jobb természetének, s tapintatos gyöngédséggel bátorítsuk ily irányú fejlődésében, - akkor boldogabbak lehetnénk valamennyien. Lujza volt mindig a legkedvesebb gyermekem, - szólt Gradgrind úr eltakarva kezével az arczát.

A pattogó Bounderby elvörösödött s úgy felfúvódott, mintha - s valószínűleg így is volt, - a guta környékezné. De bárha lángvörös volt a füle is, leküzdötte a fölháborodását és így szólt:

- Itt akarja tartani Lujzát egy ideig?

- Hát igen. Azt akartam ajánlani önnek, kedves Bounderby barátom, engedje meg, hogy Lujza itt maradjon látogatóban, Czili társaságában (természetesen Jupe Czecziliát gondolom), a ki megérti őt s a kiben Lujza is bízik.

- Mindebből azt látom, Gradgrind Tom, - szólt Bounderby, miközben kezeit zsebre dugván felállott, - hogy önnek az a véleménye, hogy Bounderby Lu között meg közöttem holmi úgynevezett összeférhetetlenség forog fenn.

- Attól félek, hogy ez idő szerint általános összeférhetetlenség forog fenn Lujza és... és csaknem minden kapcsolat között, a melybe én juttattam őt, - volt az atya szomorú válasza.

- Most pedig ide hallgasson, Gradgrind Tom, - szólt a lángvörös Bounderby, miközben lábát szétterpesztve s kezét mélyebbre nyomván a zsebébe, Gradgrind úr elé állt. (A haja beillett volna kaszálónak, a melyet haragjának szele zilált). - Ön megmondta a mondanivalóját; most rajtam a sor. Én coketowni vagyok. Coketowni Bounderby Józsiás. Ismerem ennek a városnak a tégláit, ismerem ennek a városnak a gyárait, ismerem ennek a városnak a kéményeit, ismerem ennek a városnak a füstjét és ismerem ennek a városnak a "kezeit". Meglehetősen ismerem mindezt. Ezek kézzelfogható tények. Ha valaki elém áll és kedélyről meg fantáziáról kezd beszélni, én mindig megmondom az illetőnek, bárki legyen is, hogy tudom, mire czéloz. Teknősbéka-levesre, meg vadpecsenyére, arany kanállal, és hatos fogatra. Ez a kívánsága az ön lányának is. Minthogy önnek az a véleménye, hogy a lánya kívánságát teljesíteni kell, azt ajánlom önnek, ám tessék teljesíteni; mert tudja meg, Gradgrind Tom, hogy én ugyan soha sem fogom teljesíteni.

- Bounderby, - szólt Gradgrind Tom, - azt reméltem, hogy kérésemnek meglesz a foganatja, és ön más hangon fog beszélni.

- Várjon csak egy kicsit, - felelt Bounderby; - ön már elmondta a mondanivalóját, azt hiszem. Végighallgattam önt; most legyen szíves ön is végighallgatni engem. Ha már következetlen, ne legyen mindjárt igazságtalan is; mert, bárha sajnálom, hogy Gradgrind Tomot így kell látnom, kétszeresen sajnálnám, ha ennyire sülyedne. Ön tehát tudatta velem, hogy valami fajta összeférhetetlenség van köztem meg a lánya között. Én viszont tudatom önnel, hogy kétségbevonhatatlanul van összeférhetetlenség köztünk, még pedig elsőrangú, - s ez röviden az, hogy az ön lánya nem méltányolja kellő módon a férje érdemeit s nem érzi úgy, a hogy' kellene, lelkemre mondom! milyen tisztesség, hogy én vagyok a férje. Remélem, ez csak őszinte beszéd!

- Bounderby, - vetette közbe Gradgrind úr, - ez oktalanság.

- Az-e? - szólt Bounderby. - Örvendek, hogy így nyilatkozik. Mert ha Gradgrind Tom újdonsült bölcseségével azt mondja, hogy a mit mondok, oktalanság, akkor azon nyomban meg vagyok győződve róla, hogy átkozottul okos dolgot mondhattam. Szíves engedelmével folytatom. Ön ismeri a származásom történetét, és tudja, hogy jó egynéhány esztendeig nem volt szükségem czipőhúzóra, annál az egyszerű oknál fogva, mert nem volt czipőm. De azért, akár hiszi, akár nem, vannak hölgyek - előkelő hölgyek - jó családból valók - jó családból! - a kik lábam nyomát is csaknem imádják.

Bounderby úr úgy vágta apósa fejéhez ezt a kijelentést, mint valami robbanó löveget.

- Ellenben az ön lánya, - folytatta Bounderby, -, távolról sem előkelő hölgy. Ezzel ön is tisztában van. Fütyülök az ilyesmire, jól tudja; de hát ez tény, s ezt ön sem változtathatja meg, Gradgrind Tom. Mért mondom ezt?

- Azt hiszem, nem azért, hogy engem kíméljen, - jegyezte meg halkan Gradgrind úr.

- Hallgasson végig, - szólt Bounderby, - és ne szóljon közbe, a míg önre nem kerül a sor. Azért mondom ezt, mert előkelő rokonságú hölgyek elképedve látták, hogy' viselkedett az ön lánya s tanúi voltak érzéketlenségének. Csodálkoztak is, hogy' tűrhettem ezt. S most én magam is csodálkozom rajta, és nem szándékozom tovább tűrni.

- Bounderby, - felelt Gradgrind úr felállva, - azt hiszem, mennél kevesebbet beszélünk ma este, annál jobb lesz.

- Ellenkezőleg, Gradgrind Tom, mennél többet beszélünk ma este, annál jobb lesz, azt hiszem. Illetve, - (itt elakadt egy kissé, hogy gondolkozzék), - a míg el nem mondtam mindent, a mit mondani akarok; azután nem bánom, ha mindjárt elválunk is. Most pedig kérdezek valamit, a mi megrövidítheti a dolgot. Hogy' érti előbbi indítványát?

- Hogy hogyan értem, Bounderby?

- Tudniillik azt, hogy Lujza itt maradjon látogatóban, - szólt Bounderby, miközben makacsul ide-oda rengett fején a kaszáló.

- Úgy értem, hogy ön remélhetőleg lesz szíves beleegyezni abba, hogy Lujza egy ideig itt maradhasson pihenni és elmélkedni. Ez idővel bizonyára sok tekintetben előnyösen megváltoztathatná a helyzetet.

- Talán még önt is kigyógyítaná az összeférhetetlenség bogarából? - kérdezte Bounderby.

- Ha ez a kifejezés jobban tetszik önnek, hát még engem is.

- Hogy jutott erre a gondolatra? - szólt Bounderby.

- Mondottam már, attól félek, hogy Lujzát nem értettük meg. Sokat kívánok-e öntől, Bounderby, ha arra kérem, hogy ön, a ki annyival idősebb Lujzánál, támogasson abban az igyekvésemben, hogy Lujzát a helyes irányba tereljük? Ön felelős érte, ön az élettársa jóban, rosszban, ön...

Bounderby urat nagyon bosszanthatta volna, hogy ugyanazokat a szavakat ismétlik előtte, a melyekkel ő maga vígasztalta annak idején Blackpool Istvánt; csakhogy egy haragos közbeszólással elvágta az idézet folytatását.

- Ugyan, kérem! - szólt. - Hagyjon békét ezzel a dologgal. Éppen olyan jól tudom, mint ön, hogy mije vagyok a lányának. Sohse törődjék hát ezzel; ez az én dolgom.

- Csak azt akartam megjegyezni, Bounderby, hogy többé-kevésbbé valamennyien tévedhetünk, önt sem véve ki; és hogy ha ön is engedne egyben-másban, akkor tekintettel arra a nagy felelősségre, a melyet magára vállalt, nem csupán igaz baráti cselekedetről volna szó, hanem talán némi tartozás törlesztéséről is Lujzával szemben.

- Én nekem más a véleményem, - pattogott Bounderby. - Én már csak a magam véleménye szerint akarom elintézni a dolgot. Semmi kedvem sincs e miatt összekapni önnel, Gradgrind Tom. Őszintén szólva azt hiszem, nem is illenék a tekintélyemhez, hogy ilyesmi miatt összekapjak valakivel. A mi az ön úri barátját illeti, hordja el magát, a hová kedve tartja. Ha az utamba akad, megmondom majd neki a véleményemet; ha nem akad az utamba, nem mondom meg, mert kár volna a fáradságért. A mi az ön lányát illeti, a kit Bounderby Józsiásnévá tettem, pedig talán jobb lett volna, ha meghagyom Gradgrind Lunak, - ha holnap déli tizenkét órára nem lesz otthon, tisztában leszek vele, hogy szívesebben marad máshol, és elküldöm majd ide a ruházatát, meg egyéb holmiját, s ezentúl ön gondoskodjék majd róla. A mit pedig arról az összeférhetetlenségről, a mely ez erélyes elhatározásra bírt, az embereknek mondani fogok általában, az a következő: Én Bounderby Józsiás vagyok és megvan a magam külön felfogása az életről; a feleségem Gradgrind Tom leánya, és neki is megvan a maga külön felfogása az életről; és a két ló nem akarja együtt húzni a szekeret. Azt hiszem, a világ tisztában van vele, hogy én éppenséggel nem vagyok közönséges ember; és a legtöbb ember elég hamar meg fogja érteni, hogy az a nő, a ki tartósan meg tud felelni az igényeimnek, szintén nem lehet közönséges asszony.

- Komolyan arra kérem, fontolja meg még egyszer a dolgot, Bounderby, - unszolta Gradgrind úr, - mielőtt ilyen döntő lépésre szánja el magát.

- Én mindig döntő lépésre szánom el magam, - szólt Bounderby, miközben föltette a kalapját; - és bármit teszek, egy-kettőre megteszem. Csodálkoznám rajta, hogy Gradgrind Tom ilyen megjegyzéssel fordul coketowni Bounderby Józsiáshoz, noha tetőtől talpig ismeri őt, ha egyáltalában csodálkoznám bármin, a mit Gradgrind Tom tesz, miután nem átallott szerepet vállalni az ilyen érzelgős ostobaságban. Közöltem önnel az elhatározásomat, s egyéb mondanivalóm nincsen. Jó éjszakát!

Bounderby úr ezután hazament városi házába és lefeküdt. Másnap déli tizenkét óra után öt perczczel kiadta a parancsot, hogy csomagolják össze gondosan Bounderbyné asszony holmiját és küldjék át Gradgrind Tomhoz; azután hirdetést tett közzé a lapban, hogy falusi birtoka szabad kézből eladó, és megkezdte újra legényéletét.



NEGYEDIK FEJEZET.
Elveszett.

A bankrablás dolga eddig sem pihent, s ezután sem szűnt meg az intézet fejének figyelmét elsősorban foglalkoztatni. Hogy kérkedő bizonyságát adja gyorsaságának és tetterejének, nevezetes férfiú létére, a ki a saját erejéből lett nagygyá, s a kereskedelemben Vénusnál is bámulandóbb csoda volt, a melyet a tenger habja helyett a csatorna szenyje szült: nagy kedvteléssel fitogtatta, családi ügyei mily kevéssé lohasztották le üzleti buzgóságát. Ennélfogva új agglegényéletének első pár hetében még lázasabb tevékenységet fejtett ki, mint rendesen, s mindennap oly lármával sürgette a rablás kiderítését, hogy a hivatalnokok, a kik a nyomozást vezették, már-már azt kívánták, bár csak sohase rabolták volna ki a bankot.

Ők is rossz irányba tévedtek és nyomot vesztettek. Bárha, mióta először híre kelt a dolognak, úgy hallgattak róla, hogy a legtöbb ember igazán azt gyanította, meg is szüntették már a nyomozást, mert semmi reménynyel nem kecsegtetett, - mégsem merült fel semmi újabb nyom. A rablás részesei közül senkit sem akart megszállni a korai bátorság, hogy áruló lépésre csábítsa. Még nevezetesebb dolog volt, hogy Blackpool Istvánnak teljesen nyoma veszett s a titokzatos öregasszonyt továbbra is a titok mély homálya födte.

Mikor ennyire fejlődtek a dolgok, és semmiféle lappangó nyom nem vezetett tovább, Bounderby úr nyomozásának az lett a vége, hogy egy merész lépés megkoczkáztatására szánta el magát. Megszövegezett egy hirdetményt, a melyben húsz font jutalmat tűzött ki Blackpool István letartóztatására, a kit az a gyanú terhel, hogy része volt az ekkor meg ekkor elkövetett coketowni bankrablásban; leírta a nevezett Blackpool István ruháját, arczát, hozzávetőleges magasságát és modorát oly pontosan, a hogy csak tudta; elmondta, milyen körülmények között távozott a városból s milyen irányban látták menni utóljára; a hirdetményt nagy fekete betűkkel, plakát alakban kinyomatta, s az éjszaka csendjében kiragasztatta a falakra, hogy egy csapásra szemébe tűnjék az egész lakosságnak.

A gyárak harangjait sohasem kellett még oly erősen kongatni, mint aznap reggel, hogy szétoszlásra bírják a munkásokat, a kik a kései virradatban a plakátok köré sereglettek, kíváncsi szemmel falva a betűket. Talán azokat gyötörte a legnagyobb kíváncsiság, a kik nem tudtak olvasni. Ezek, miközben odahallgattak egy-egy szíves felolvasóra (mindenütt akadt egy-egy készséges alak), rábámészkodtak a sokatmondó betűkre oly tétova félelemmel és tisztelettel, a mely félig-meddig nevetséges lett volna, ha a köznép tudatlanságának látványa nem volna mindenkor veszedelmes és baljóslatú. Nem egy fület és szemet foglalkoztatott még órák múlva is ezeknek a plakátoknak a tartalma, a pergő orsók, kattogó szövőgépek és zúgó keretek között; és mikor a "kezek" kitódultak újra az utczákra, annyi volt még mindig a kíváncsi olvasó, mint hajnalban.

Slackbridgenak, a delegátusnak, szintén beszélnie kellett aznap este hallgatóihoz; és Slackbridge szerzett egy példány tiszta plakátot a nyomdásztól és magával hozta a zsebében. Oh, én barátaim és földieim, Coketown földretiport munkásai! Oh, én felebarátaim, munkástársaim, polgártársaim és embertársaim, micsoda zenebona támadt, mikor Slackbridge szétteregette azt az "átkozott okmányt", a mint nevezte, s odatartotta a munkásközösség szemei elé, hogy megátkozzák. - Óh, én felebarátaim, ime nézzétek, mire képes egy szemenszedett áruló a nagy szellemek táborában, a kik bejegyezték nevöket az igazság és az egyesülés szent könyvébe! Óh, én legázolt barátaim, nyakatokon a zsarnokok kemény igája, s a kényuralom vaslába tapodja ledőlt alakjaitokat a föld porába, a hol elnyomóitok örömest látnának benneteket hasatokon csúszva éltetek fogytáig, mint a kígyó a kertben, - óh, én fivéreim, s férfi létemre ne tegyem-e hozzá azt is, hogy óh, én nővéreim? mit szóltok vajjon most Blackpool Istvánhoz, a ki kissé görnyedten jár, s körülbelül öt láb és hét hüvelyk magas, mint ez a becstelen, undok okmány mondja, ez a dögvészt lehellő papiros, ez a kárhozatos plakát, ez az útálatos hirdetmény; és milyen fönséges ítélettel fogjátok eltaposni a viperát, a ki ezt a szennyet és gyalázatot akarta hozni az istenekhez hasonlatos fajra, a mely szerencsére kiközösítette őt mindörökre? Igen, hazámfiai, szerencsére kiközösítette és elűzte őt! Mert emlékeztek még rá, hogy' állt itt előttetek ezen az emelvényen, emlékeztek még rá, hogy' szorítottam őt szemtől-szemben, nyomról-nyomra mind hátrább csavargós útain; emlékeztek még rá, hogy' bújt, hogy' tekergőzött, hogy' kapkodott minden szalmaszálhoz, a míg végül, mikor már az utolsó tenyérnyi föld is kisiklott a talpa alól, ki nem kergettem őt magunk közül, hogy a megvetés halhatatlan újjának czéltáblája legyen s hogy minden szabad és gondolkodó szellem bosszuló tüze perzselje és emészsze őt! És most, barátaim, - munkában izzadó barátaim, mert diadalmas örömmel nevezlek így benneteket, - barátaim, a kiknek kemény, de becsületes ágyát munkával vetik meg, s a kiknek sovány, de független falatait a munka verejtékében főzik puhára, - azt kérdem én most tőletek, barátaim, milyen nevet érdemelt ki magának ez az elfajzott gyáva báb, most, mikor álarcza le van tépve, s itt áll előttetek természetes éktelenségében? Milyen nevet? Tolvaj! Rabló! Földönfutó szökevény, a kinek díj van kitűzve a fejére! Kelevény, nyilt seb a coketowni munkásság nemes hírnevén! Ennélfogva, testvéreim, ti, a kik szent szövetségben egyesültetek, a melyet gyermekeitek és születendő unokáitok ártatlan keze is megpecsételt már, azt indítványozom a szövetség bírói székének a nevében, a mely éberen őrzi folyton a ti jóvoltotokat, és buzgón ápolja mindig javatokat, mondja ki ez a gyűlés határozatképpen, hogy: "Minekutána Blackpool István takács, a kit ez a plakát kiczégérez, ünnepélyesen kitaszíttatott már a coketowni "kezek" közösségéből, ez utóbbiakat nem érinti nevezett Blackpool István gaztetteinek gyalázata, s őket, mint osztályt, nem érheti vád nevezett Blackpool István becstelen cselekedeteiért!"

Így szónokolt Slackbridge, fogcsikorgatva és csodamód izzadva. Néhány hang haragosan így kiáltott: - Eláll! - mások meg, tizen vagy huszan, helyeslő - Halljuk! halljuk! - kiáltással üdvözölték az egyik hallgatónak tiltakozó figyelmeztetését: - Slackbridge, ne olyan tüzesen! Hátrább az agarakkal! - De ez törpe kisebbség volt az ellenpárt seregével szemben; a gyűlés zöme aláírta Slackbridge evangéliumát, s háromszoros dörgő éljennel jutalmazta, mikor nagyszuszogva és lelkendezve leült.

A gyűlésen résztvett férfiak és nők még az utczán voltak, nyugodtan ballagva hazafelé, mikor Czili, a kit pár perczczel előbb kihivattak Lujza mellől, visszatért.

- Ki jött? - kérdezte Lujza.

- Bounderby úr, - szólt Czili, félénken ejtve ki a nevet, - és az öcséd, Tom, meg egy fiatal nő, a ki azt mondja, hogy Ráhel a neve, s azt állítja, hogy ismered.

- Mit akarnak, Czili drágám?

- Veled akarnak beszélni. Ráhel sírt, és haragosnak látszik.

- Apa, - szólt Lujza, mert ott volt a szobában Gradgrind úr is, - van rá okom, kiderül majd, hogy nem utasíthatom el őket. Bejöhetnek?

Gradgrind úr beleegyező válasza után Czili kiment, hogy bevezesse őket. Csakhamar velök együtt visszajött. Tom utolsónak jött be, s állva maradt a szoba leghomályosabb részében, az ajtó mellett.

- Bounderbyné asszony, - szólt a férje, hűvös bólintással lépve be, - remélem, nem zavarom? Nem a legillendőbb időben jövünk ugyan, de van itt egy fiatal nő, a ki olyan dolgokat állít, hogy szükségessé vált a látogatásaim. - Gradgrind Tom, minthogy az ön fia, Tom, nem tudom, mi okból, makacsul vonakodik a szóban forgó dolgokra vonatkozólag, akár jót, akár rosszat mondana, nyilatkozni, kénytelen vagyok ezt a nőt az ön lányával szembesíteni.

- Ugyebár, kegyed találkozott egyszer már velem, asszonyom? - szólt Ráhel, Lujza elé lépve.

Tom köhécselt.

- Ugyebár találkozott már velem, asszonyom, - ismételte Ráhel, minthogy Lujza nem felelt, - egyszer régebben?

Tom megint köhécselt.

- Találkoztam.

Ráhel büszke pillantást vetett Bounderby úrra, azután tovább beszélt: - Nem volna szíves megmondani, asszonyom, hol találkoztunk és ki volt ott?

- Elmentem abba a házba, a hol Blackpool István lakott, aznap este, mikor elbocsátották őt a gyárból, és ott találkoztam magával. Ott volt Blackpool is, és egy öreg asszony, a ki egy szót sem szólt, s a kit jóformán nem is láttam, mert egy sötét zúgban állt. Velem volt az öcsém is.

- Mért nem mondta meg ezt nekem, ifjabb Tom? - kérdezte Bounderby.

- Megígértem a nénémnek, hogy nem mondom meg. - Lujza gyorsan megerősítette ezt az állítást. - Aztán meg, - szólt a kamasz keserűen, - jól és pontosan elmondja ő maga is a saját dolgát; minek mondjam el hát helyette én?

- Szíveskedjék megmondani, asszonyom, - folytatta Ráhel, - mért kereste fel akkor este abban a rossz órában Istvánt?

- Részvéttel voltam hozzá, - felelt Lujza elpirulva, - s szerettem volna tudni, mitévő lesz, és fel akartam ajánlani neki a támogatásomat.

- Köszönöm, asszonyom, - szólt Bounderby. - Nagyon hízelgő és lekötelező rám nézve.

- Kínált neki egy bankjegyet? - kérdezte Ráhel.

- Kínáltam; de visszautasította, és nem akart csak két fontot elfogadni aranyban.

Ráhel megint Bounderby úrra pillantott.

- Óh, igen, igen! - szólt Bounderby. - Ha azt kérdi, vajjon igaz-e vagy sem a kegyed nevetséges és valószínűtlen meséje, kénytelen vagyok azt felelni rá, hogy igaznak bizonyult.

- Asszonyom, - szólt Ráhel, - Blackpool Istvánt most nyomtatott plakátokon városszerte és talán máshol is, tolvajnak nevezik! Ma este gyűlést is tartottak, a hol éppen ilyen gyalázkodva beszéltek róla. István! A legbecsületesebb, a legigazabb, a legjobb ember! - A méltatlankodás elfojtotta a hangját és zokogásba tört ki.

- Szívem mélyéből sajnálom, - szólt Lujza.

- Óh, asszonyom, asszonyom, - felelt Ráhel, - elhiszem, hogy sajnálja, de nem tudom, nem mondhatom meg, mit művelhetett kegyed. Önök nem ismernek bennünket, nem törődnek velünk, nem tartoznak hozzánk. Igazán nem tudom, mért is jött hozzánk akkor este. Annyit mondhatok csak, hogy talán volt valami különös czélja, de azt nem gondolta meg, milyen szerencsétlenségbe sodorhatja azt a szegény embert. Akkor azt mondtam, áldja meg az Isten, hogy eljött, és szívem mélyéből mondtam, annyi igaz részvétet árult el iránta; de most nem tudom, nem tudom!

Lujza nem volt képes szemrehányást tenni neki igaztalan gyanújáért, oly hűségesen ragaszkodott Ráhel ahhoz az emberhez, és úgy vérzett a szíve.

- És ha meggondolom, - szólt Ráhel zokogva, - hogy a szegény milyen hálásan fogadta a kegyed jóságát - ha meggondolom, hogy' a kezébe rejtette barázdás arczát, hogy eltitkolja a könnyeket, a miket kegyed csalt szemébe, - óh, akkor elhiszem, hogy sajnálja, és remélem, hogy nem gonosz okból; de nem tudom, nem tudom!

- No, maga szép kis vendég, - dörmögött a kamasz, kényelmetlenül feszengve sötét kuczkójában, - hogy ezzel a kedves gyanusítással hozakodik itt elő! Ki kellene tenni a szűrét, mert nem tudja, mi az illendőség. Bizony megérdemelné!

Ráhel egy szót sem felelt, s halk zokogása volt az egyetlen hallható hang, a míg Bounderby úr meg nem szólalt.

- Csend legyen! - szólt. - Tudja, mire kötelezte magát. Okosan tenné, ha arra gondolna, és nem csipogna.

- Igazán szégyenlem, - felelt Ráhel, felszárítva könnyeit, - hogy így látnak itt; de többé nem fog megtörténni. Asszonyom, mikor olvastam, mit mond a plakát Istvánról, - a miben annyi az igazság, mintha kegyedről nyomtatnák ki, - egyenesen a bankba siettem, hogy megmondjam, hogy én tudom, hol van István, és megigértem a leghatározottabban, hogy két nap múlva itt lesz. Akkor nem találtam ott Bounderby urat és a kegyed öcscse elküldött. Azután kegyedet kerestem, de szintén nem találtam, és visszamentem a műhelybe. A mint ma este kijöttem a gyárból, a gyűlésbe siettem, hogy meghallgassam, mit beszélnek Istvánról, - mert tudom és büszkén vallom, hogy vissza fog jönni és meg fogja szégyenítem a rágalmazóit! - aztán újra Bounderby úr keresésére indultam, a kit meg is találtam, és elmondtam neki az utolsó betűig mindent, a mit tudtam; de ő egy szavamat sem hitte, és ide hozott.

- Ez mind igaz, - hagyta helyben Bounderby úr, a ki zsebretett kézzel és föltett kalappal állt a helyén. - Csakhogy én régóta ismerlek már benneteket, jegyezze meg magának, és tudom, hogy a szátok soha el nem fárad. Azt ajánlom hát, hogy maga se kerepeljen annyit, hanem a dolgán törje a fejét. Vállalkozott valamire; most csak annyit mondok hát, hogy tegye is meg!

- Irtam Istvánnak ma délután. Irtam neki már egyszer régebben is, mióta elment, - szólt Ráhel; - és itt lesz, legkésőbb két nap múlva.

- Akkor mondok valamit magának. Maga talán nem is tudja, - szólt Bounderby úr, - hogy hébe-korba magát is szemmel tartották, mert azt gondolták, hogy valószínűleg maga is bele van keveredve ebbe a dologba; hiszen madarat tolláról, embert barátjáról ismerünk meg. A póstáról sem feledkeztek meg. És azt akarom csak mondani, hogy a postán Blackpool István nevére szóló egyetlen levél se fordult meg azóta. Hová lett hát a maga levele, azon maga törje a fejét. Talán téved, és nem is írt neki.

- Egy hete sem volt még távol, asszonyom, - szólt Ráhel, miközben esengő pillantással Lujzához fordult, - mikor levelet kaptam tőle, az egyetlent életemben, a melyben arról értesített, hogy kénytelen volt álnév alatt munkát keresni.

- Ohó, teringettét! - kiáltott Bounderby, a fejét rázva és nagyot füttyentve, - azt mondja, hogy álnevet vett föl? Ez nagy baj, hogyha csakugyan olyan ártatlan ficzkó, mint a ma született bárány! A bíróság gyanús szemmel szokta nézni, azt hiszem, ha az ártatlan vádlottnak véletlenül több neve van.

- Asszonyom, - szólt Ráhel, újra elsírva magát, - az Isten szent nevéért, tehetett-e mást a szegény ember? Mikor egyfelől a munkaadók támadták, másfelől a munkások támadták, ő pedig semmi egyebet nem akart, csak hogy békességben dolgozhasson és azt tehesse, a mit helyesnek tart. Hát az embernek nem lehet már saját lelke, saját akarata sem? Kénytelen meggyőződése ellenére vagy az egyik párthoz csatlakozni, vagy a másikhoz, mert különben agyonhajszolják, mint az űzőbe vett nyulat?

- Higyje meg, igazán szívem mélyéből sajnálom őt, - felelt Lujza; - és remélem, tisztázni fogja magát.

- A miatt ne aggódjék, asszonyom. Bizonyos, hogy tisztázza magát!

- Azért nem akarja megmondani, hogy hol van! Ugy-e? - szólt Bounderby úr.

- Nem teszek olyasmit, a mi azt a meg nem érdemelt szemrehányást idézné rá, hogy vissza kellett őt hozni. A saját elhatározásából jőjjön vissza, hogy tisztázza magát, és megszégyenítse mindazokat, a kik gyalázták jó hírnevét, mikor nem volt itt, hogy megvédelmezhesse. Megírtam neki, mivel vádolják, - szólt Ráhel, a kin úgy megtört minden bizalmatlanság, mint a tenger a sziklán, - s itt lesz legkésőbb két nap múlva.

- Mindazáltal, - tette hozzá Bounderby úr, - ha sikerül előbb kézrekerítenünk, hamarább módjában lesz tisztáznia magát. A mi pedig magát illeti, magával semmi bajom. A mit elmondott, igaznak bizonyult; módot adtam rá, hogy bebizonyítsa, és ezzel vége. Jó éjszakát valamennyiüknek! Mennem kell, hogy alaposabban megfontoljam a dolgot.

Tom előbújt a sarokból, mikor Bounderby úr indúlt; indúlt vele együtt, mindenütt a nyomában, és el is ment vele. Búcsúzóul dörmögve ennyit mondott csak: - Jó éjt, apa! - Ezzel a kurta köszönéssel távozott, miután dühös pillantást vetett a nénjére.

Gradgrind úr, mióta főbüszkesége hazakerült, nagyon fukarul bánt a szóval. Most is szótlanul ült a helyén, mikor Lujza szeliden így szólt:

- Ráhel, majd valamikor, ha jobban megismer, nem fog bennem bizalmatlankodni.

- Nem fér össze a természetemmel, - felelt Ráhel gyöngédebben, - hogy másokban bizalmatlankodjam; de mikor énbennem - mikor valamennyiünkben - annyira bizalmatlankodnak, akkor én sem szabadulhatok teljesen ettől az érzéstől. Bocsásson meg, ha megbántottam. Most nem hiszem azt, a mit mondtam. De újra hihetném, ha továbbra is olyan igaztalanul bánnak azzal a szegény emberrel.

- Megírta neki a levelében, - kérdezte Czili, - hogy a gyanú úgy látszik azért irányult őrá, mert akkor este ott látták a bank körül? Akkor tudná, mi alól kell tisztáznia magát, és nem lepné meg a vád.

- Megírtam neki, drága kisasszony, - felelt Ráhel; - de nem tudom elgondolni, hogy' kerülhetett oda. Sohsem szokott arra járni. Nem arra vezetett az útja. Egy utunk volt, jó messze onnan.

Czili odalépett már hozzá és megkérdezte, hol lakik s vajjon fölkeresheti-e másnap este, hogy tudakozódjék, nincs-e hír Istvánról.

- Alig hiszem, - szólt Ráhel, - hogy holnap itt lehetne már.

- Akkor holnapután este keresem csak föl, - szólt Czili.

A mint Ráhel, ebben megállapodván Czilivel, távozott, Gradgrind úr fölemelte a fejét és így szólt a leányához:

- Lujza, drágám, én a mennyire emlékszem, sohasem láttam azt az embert. Mit gondolsz, bűnös?

- Azt hiszem, atyám, bűnösnek tartottam, bár csak nagyellenkezve. De most már nem tartom annak.

- Más szóval magadra erőltetted azt a hitet, hogy bűnös, mert tudtad, hogy gyanusítják. A külseje és a viselkedése - annyira becsületes volt?

- Nagyon becsületes.

- És ennek a nőnek a bizalma rendíthetetlen! Azt kérdem magamban, - szólt Gradgrind úr eltűnődve, - vajjon tud erről a vádról az igazi bűnös? Hol van? Ki az?

Gradgrind úr haja az utóbbi időben kezdett már őszbe vegyülni. A mint ott ültében újra kezére támaszkodott, megőszülve, megöregedve, Lujza ijedt szánalommal odasietett hozzá és melléje ült. Véletlenül találkozott e pillanatban a tekintete Czili tekintetével. Czili elpirult és megriadt, Lujza pedig ajkához emelte az ujját.

Másnap este, mikor Czili hazatért és elmondta Lujzának, hogy István nem jött még haza, suttogva beszélt. Harmadnap este, mikor ugyanazzal a hírrel tért haza, és hozzátette azt is, hogy semmi hír nincs még róla, ugyanilyen halkan és aggódva beszélt. Attól a pillanattól fogva, hogy a tekintetük találkozott, sohasem ejtették ki István nevét, és czélzást sem tettek rá hangosan; sőt a rablásról sem beszéltek tovább, valahányszor Gradgrind úr szóba hozta.

A kitűzött két nap eltelt, eltelt a harmadik nap és a harmadik éjszaka is, és Blackpool István nem jött meg, és nem is hallatott magáról. A negyedik nap, Ráhel, a kinek a bizalma meg nem fogyatkozott, arra gondolva, hogy a levele eltévedhetett, beállított a bankba és megmutatta István levelét és czímét. Egy munkástelep volt a sok közül, nem a főút mentén, hatvan angol mértföldnyire. Azonnal hírvivőket küldtek oda, s az egész város nagyban várta, hogy másnap hazahozzák Istvánt.

Mind e közben a kamasz folyton Bounderby úr nyomában volt, mintha az árnyéka lett volna, és a kezére járt minden dolgában. Nagyon izgatott és szörnyű lázas volt, lerágta eleven húsig a körmeit, rekedt hörgéssel beszélt, s az ajka megkékült és kicserepesedett. Az idő tájt, a mikorra várták a gyanusított Istvánt, a kamasz ott volt az állomáson, és fogadást kínált bármibe, hogy Blackpool megugrott a küldöttek elől és nem fog megérkezni.

A kamasznak igaza volt. A küldöttek egyedül tértek vissza. Ráhel levele megérkezett, Ráhel levelét kézbesítették, Blackpool István még ugyanabban az órában fölkerekedett, és senki a világon nem tud róla többet. Az egyetlen kétség az volt csak Coketownban, vajjon Ráhel jóhiszeműen írt-e neki, abban a hitben, hogy István csakugyan vissza fog jönni, vagy pedig arra figyelmeztette-e, hogy meneküljön? E kérdésben megoszlott a vélemény.

Eltelt hat nap, hét nap, beléjutottak már a következő hétbe is. A nyomorult kamasz kétségbeesetten nekibátorodott s kezdett már hetvenkedni is. - Hogy a gyanusított ficzkó volt-e a tolvaj? Nevetséges kérdés! Ha nem ő volt, hol van hát, és mért nem jön vissza?

- Hol van hát, és mért nem jött vissza?...

Az éjszaka halálos csendjében saját szavainak a visszhangja, a melyek napközben, Isten tudja, milyen messzire elhangzottak, visszatért újra hozzá és ott csengett a fülében reggelig.

 
 
0 komment , kategória:  Dickens Nehéz idők  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák