Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
Jegyzetek
  2012-12-09 08:38:49, vasárnap
 
  Jegyzetek



1. Verszt - orosz mérföld (1067 m)

2. Vive Henri Quatre! - Éljen IV. Henrik!

3. Joconde - Nicolo Issouard francia zeneszerző vígoperája

4. ,,... és bóbitáikat feldobálták" - idézet Gribojedov Az ész bajjal jár című darabjából

5. "Se amor non è, che dunque?..." - "Mi ez, ha nem szerelem?..." Idézet Petrarca XXXVIII. szonettjéből

6. St. Preux - Rousseau regényhőse

7. Font - angol pénzegység

8. Shilling - angol váltópénz

9. ,,... a Mennyei Birodalom színe..." - az 1912-68 forradalom előtt Kína (a "Mennyei Birodalom") nemzeti színe a sárga volt

10. Szent Bertalan-éj - 1527. aug. 23-ról 24-re virradó éjszaka Párizsban lemészárolták a francia reformátusokat, a hugenottákat

11. Diana Vernon - Walter Scott romantikus angol író Rob Roy című regényének hősnője

12. Iván Vasziljevics - IV. (Rettegett) Iván cár 1552. okt. 2-án szabadította fel Kazanyt a tatár uralom alól

13. Clara Mawbray és Effie Deans - Walter Scott regényhősnői

14. Husz János (1369-1415) - a cseh reformáció és a nemzeti felszabadító mozgalom vezére

15. Ördög Róbert - Meyerbeer (1791-1864) német zeneszerző operája

16. Minna - Schiller Minna von Barnhelm című drámájának hősnője

17. Brenda - Iván Ivanovics Kozlov (1779-1840) orosz költő balladája

18. A berezinai ütközet - az orosz csapatok a Berezina folyó partján mértek megsemmisítő csapást 1812 novemberében Napóleon visszavonuló seregeire

19. V...a D...a grófnő (1818-1856) - Alekszandra Kirillovna Voroncova-Doskova

20. Danton (1759-1794) - a francia polgári forradalom egyik vezéralakja

21. Cleopatra e i suoi amanti - Kleopátra és szeretői, utalás Puskin Egyiptomi éjszakák című elbeszélésére

22. Ivanhoe - Walter Scott angol regényíró romantikus műve

23. Joyeuse - jelentése: vidám

24. Aubervilliers - lakónegyed Párizsban

25. Marais - lakónegyed Párizsban

26. Bois - Párizs "városligete"

27. Infánsnő - a spanyol és portugál királyi hercegnők címe

28. Inkvizíció - egyházi törvényszék, melynek feladata az eretnekség felkutatása volt [VISSZA]

29. Mi reina! (spanyol) - jelentése: királynőm!

30. Fontainebleau - francia város, a közeli erdőben királyi kastéllyal

31. Pápai nuncius - a pápa megbízottja vagy követe

32. Escorial - spanyol királyi palota Madrid közelében

33. Autodafé - az eretnekek elégetésének ünnepi szertartása

34. Trappista kolostor - a legszigorúbb szabályoknak alávetett szerzetesrend kolostora

35. Prior - a kolostor elöljárója

36. Vrai sourire de France - igazi francia mosoly

37. Grand, hidalgó - spanyol nemesi rangok

38. Bravo toro! - a bikaviadalokon szokásos buzdító kiáltás

39. Pán - a görög mitológia vidám pásztoristene, aki az erdőkben és a hegyek közt él

40. Taburett - kárpitozott, támla nélküli szék

41. Cupido - a rómaiaknál a szerelem istene

42. Faun - helyesen Faunus, a görög Pan isten megfelelője a római mitológiában, a nyájak és erdők védelmezője

43. Mi bella Princessa (spanyol) - szépséges hercegnőm

44. Malá Strana - Prága egyik régi negyede

45. Arsin, versok - régi orosz hosszmérték; 1 arsin = 16 versok = 71,12 cm

46. Konfirmáció - protestáns egyházi szertartás

47. Encore - még

48. Alphonse Karr (1808-1890) - francia író

49. Ma chère - kedvesem

50. Marignan - olasz városka Milánó közelében. (Olasz neve: Molegnano.) Itt aratott győzelmet 1515-ben I. Ferenc francia király a svájci csapatok felett. Ugyanitt 1859-ben a franciák legyőzték az osztrákokat
 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
Nincs Cím
  2012-12-09 08:34:46, vasárnap
 
  GUY DE MAUPASSANT



HOLDFÉNY

Marignan[50] abbéhoz illett harcias neve. Magas, szikár pap volt, vakbuzgó, mindig túlfűtött, de becsületes lélek. Hite mindenben rendíthetetlen, nem ismerte az ingadozást. Úgy érezte: ismeri az ő Urát, érti terveit, akaratát, szándékát.

Amikor nagy léptekkel sétált kis vidéki plébániája kertjében, néha-néha feltámadt benne a kérdés: "Ezt vajon miért tetted, Istenem?" És makacsul kereste a választ, gondolatban elfoglalta az Úr helyét, s végül majdnem mindig megtalálta a feleletet. Nem tartozott azok közé, akik a jámbor alázat áhítatában így suttognak: "Kifürkészhetetlen a te akaratod, Uram!" Ő ezt gondolta: "Isten szolgája vagyok, tudnom kell, mit miért tesz, és ha nem tudom, ki kell találnom."

Úgy érezte - a világot tökéletes és csodálatos logikával teremtette az Úr. Minden "miért"-nek megfelel egy "azért". A hajnalok rendeltetése, hogy vidámmá tegyék az ébredést, a nappaloké, hogy érleljék a vetést, az esőké, hogy megöntözzék azt, az esték előkészítenek az álomra, és a sötét éjszakák azért vannak, hogy aludjunk.

A négy évszak tökéletesen kielégíti mindazt, amit a föld művelése megkíván; és az abbéban soha nem támadt olyan gyanú, hogy a természetnek nincsen semmilyen szándéka - ellenkezőleg: ami él, az mind-mind évszázadok, égtájak és az anyag kemény feltételeihez igazodik.

De az asszonyt gyűlölte; öntudatlanul gyűlölte, és ösztönösen megvetette. Gyakran elismételte Krisztus szavait: "Asszony, mi dolgom lehet véled?" Marignan abbé magában hozzátette: "Mintha maga az Úr is elégedetlen lett volna ezzel a művével!" Az asszonyt ő valóban annak a tizenkétszeresen tisztátalan gyermeknek tartotta, akiről a költő beszélt. A kísértő volt, aki az első férfit megrontotta, és aki azóta is folytatja kárhozatba vivő munkáját - gyenge, veszélyes, titokzatosan izgató lény. De az elkárhozó asszonyi testnél is jobban gyűlölte szerető lelküket.

Gyakran érezte feléje áramló gyengédségüket, és bár tudta, hogy ő megtámadhatatlan, végképp felizgatta a bennük remegő, örökös szomjúság, hogy szerethessenek.

Úgy hitte - Isten csak azért teremtette az asszonyt, hogy kísértésbe vigye és próbára tegye a férfit. Védekező óvatossággal szabad csak közeledni hozzá, félni kell tőle, akár a csapdától. És úgy látta - a férfi felé tárt asszonyi kar és nyitott ajak valóban csapdára emlékeztet.

Csak az apácákkal volt elnéző, fogadalmuk ártalmatlanná tette őket; de azért velük is keményen bánt, mert érezte, hogy még az ő megláncolt, alázatos szívük mélyén is kiolthatatlanul él az az örök gyöngédség, mely hozzá, a paphoz is elér.

A tekintetükben érezte ezt, mely az áhítattól párásabb, mint a szerzetesek tekintete, a rajongó felindultságukban, melybe nemük is belekeveredett, Krisztushoz szárnyaló szerelmükben, mely asszonyi szerelem volt, a test szerelme; jól érezte ezt az átkozott gyengédséget még az engedelmességükben is, a hangjuk lágyságában, amikor vele beszéltek, a lesütött szemükben és a lemondó könnyeikben, ha nyersen megfeddte őket.

Ha a zárda kapuin kijutott, megrázta reverendáját, majd olyan nagyokat lépett, mintha csak valamilyen veszedelem elől menekülne.

Volt egy unokahúga, aki anyjával egy közeli kis házban élt. Erőnek erejével azt akarta: legyen a húga irgalmas nővér.

A lány csinos volt, szeles, csipkelődő kedvű. Ha az abbé leckéztette, ő csak nevetett; s ha nagybátyja megharagudott rá, ő hevesen átölelte, magához szorította; az abbé akaratlanul is szabadulni próbált a szorításból, mely mégis valamilyen édes örömet ízleltetett meg vele, és felébresztette benne a minden férfiban szunnyadó apai érzést.

Gyakran beszélt neki Istenről, az ő Istenéről, míg egymás mellett sétáltak a mezei utakon. A lány oda se hallgatott, az eget nézte, a füvet, a virágokat, szemében az élet boldogsága fénylett. Néha nekiiramodott, hogy elfogjon egy-egy repülő állatkát, és szinte kiáltotta, amikor odahozta:

- Nézd, bácsi, milyen szép! Kedvem volna megcsókolni!

És ez a vágy, hogy "megcsókolja" a legyeket vagy az orgonafürtök kicsi csészéit - nyugtalanította, izgatta, felháborította az abbét, aki ismét a kiirthatatlan gyengédséggel találkozott, mely örökké ott csírázik a nők szívében.

És azután egy nap a sekrestyés felesége - ő vezette Marignan abbé háztartását - óvatosan elárulta neki, hogy unokahúgának van valakije.

A hír ijesztően megrázta; beszappanozott arccal csak állt, állt - mert éppen borotválkozott -, s úgy érezte, azonnal megfullad.

Majd amikor ismét gondolkodni és szólni tudott, felkiáltott:

- Nem igaz! Maga hazudik, Mélanie!

De a parasztasszony kezét szívére szorította:

- Verjen meg az Isten, ha hazudok, plébános úr! Azt mondom, minden este odamegy, mihelyst az anyja lefeküdt. A folyó mellett találkoznak. Csak nézze meg őket, ott vannak azok tíztől éjfélig.

Nem kaparta tovább az állát, hevesen járkálni kezdett, mint mindig a komoly meditáció óráiban. Amikor később folytatta a borotválkozást, háromszor is megvágta magát, orrától a füléig. Egész nap néma maradt, a harag s a felháborodás feszítette. A legyőzhetetlen szerelem váltotta ki haragját, s a pap haragja találkozott a lelki apa, a gyám, a szellemi vezető elkeseredésével - megcsalta, meglopta, kijátszotta egy gyerek! A szülők önző elszörnyedése volt ez, amikor lányuk bejelenti: nélkülük és ellenükre választott magának férjet.

Vacsorája után olvasni próbált - de nem sikerült; egyre izgatottabb lett. Amikor tízet ütött az óra, vette a botját, a félelmetes tölgyfa botot, mely éjszakai útjainak kísérője volt, ha beteget látogatott. Nézte a hatalmas fütyköst, s elmosolyodott, erős, paraszti kezével megforgatta, fenyegető köröket írva a levegőbe. Majd hirtelen felemelte, fogcsikorgatva egy székre dobta, a szék meghasadt támlája a földre esett.

Kivágta az ajtót, hogy induljon; de a küszöbön megállt: csodálatos holdfény állította meg, ilyen holdfényt soha nem látott.

És mert szertelen és szenvedélyes lélek volt (ilyenek lehettek az egyházatyák, ezek az álmodozó költők) egyszerre lecsillapodott; megrendítette a sápadt éjszaka hatalmas, derült szépsége.

Kis kertje lágy fényben úszott, s a felsorakozó gyümölcsfák az útra vetették alig lombosodó, törékeny tagjaik árnyképét; a ház falára felfutó dús jerikói loncból bódító, édes lehelet áradt, ez az illat lebegett a langyos és világos éjszakában.

Mély lélegzetet vett, beleivott a levegőbe, úgy itta, mint a részegek a bort, s elragadtatva, elbűvölve lassan megindult - már-már megfeledkezve unokahúgáról.

Amint kiért a rétre, megállt, nézte a nagy, sík területet, a simogató fénytől elöntött rét szinte belefulladt a világos éjszakák gyengéd és bágyadt szépségébe. A békák pillanatonként belekiáltottak az űrbe, kurtán és telten, messziről fülemülék hangja gyöngyözött, elkeverték a levegőben könnyed és remegő zenéjüket, mely álmokat hoz, anélkül, hogy gondolatokkal terhelne - a varázslatos holdfényben csak a csókért szól.

Az abbé ismét megindult, szíve elnehezedett, nem tudta, miért. Hirtelen gyenge lett s nagyon fáradt; legszívesebben leült volna, ott marad, szemlélődik, és csodálja Isten teremtett világát.

Odalent a kis folyó hullámzó vonalát követve nyárfák hosszú sora kígyózott. Finom pára és füstszerű fehérség lebegett a meredek part mentén s a folyó fölött, a hold sugarai áttörtek rajta, beragyogták, beezüstözték, mintha könnyű, áttetsző vatta takarta volna végig a kanyargó vizet.

A pap még egyszer megállt, egész lényét erősödő, ellenállhatatlan megindultság járta át.

És valamilyen kétely, tétova nyugtalanság mozdult benne; olyan kérdés, amellyel máskor is szembenézett már.

Mi célja lehetett mindezzel Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik - miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget?

És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi - miért énekli dalát a nyugtalanító homályban?

Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test?

Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik. Kinek szánják ezt a felséges látványt, a magasból a földre áradó költészetet?

Az abbé nem értette.

De ekkor a távolban, a rét szélén, a ragyogó ködben fürdő fák boltozata alatt két árny jelent meg, egymás mellett lépkedve.

A férfi magasabb volt, keze a lány vállát fogta, s meg-megcsókolta szerelmese homlokát. Egyetlen pillanat alatt élővé varázsolták a mozdulatlan tájat, mely úgy körülölelte őket, mint egy nekik készült isteni keret. Ketten voltak, mégis egyetlen lénynek látszottak, annak az egynek, akinek ez a hangtalan, nyugodt éjszaka rendeltetett; s jöttek-jöttek a pap felé, mint az eleven felelet, amit Teremtője küldött kérdésére.

Felindultan állt, szíve hevesebben dobbant, úgy érezte, valamilyen bibliai látomás jelent meg előtte, ilyen lehetett Ruth és Boáz szerelme, az Úr akaratának beteljesülése, olyan hatalmas díszletek között, amilyenekről a szent könyvekben esik szó. Fejében már zsongott is az Énekek Éneke, a forróság kiáltása, a test hívása, a gyengédségtől égő vers tüzes költészete.

"Isten talán azért teremtett ilyen éjszakákat - gondolta ekkor -, hogy megnemesítse az emberek szerelmét."
 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
Nincs Cím
  2012-12-09 08:33:31, vasárnap
 
  LEV NYIKOLAJEVICS TOLSZTOJ



BÁL UTÁN

- Önök tehát azt állítják, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, minden a környezeten múlik, a környezet felőrli az embert. Én pedig azt mondom, hogy minden a véletlenen múlik. Magamról beszélek...

Így szólt a köztiszteletben álló Iván Vasziljevics, miután jó ideig arról folyt a beszélgetés, hogy az egyéni tökéletesedés érdekében mindenekelőtt az emberek életkörülményeit kell megváltoztatni. Tulajdonképpen senki sem állította, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, de Iván Vasziljevicsnek megvolt az a szokása, hogy saját gondolataira válaszolt, amelyek a beszélgetés során felbukkantak, és e gondolatokhoz epizódokat fűzött saját életéből. Ilyenkor néha teljesen megfeledkezett arról, ami elbeszélésére alkalmat adott, elragadta a mesélés heve, annál is inkább, mert lelkesen, hitelesen tudott mesélni.

Így történt most is.

- Magamról beszélek. Hogy az egész életem így alakult, és nem másképp, azt nem a környezet okozta, hanem egészen más.

- Ugyan mi? - kérdeztük.

- Hosszú história. Hogy megértsék, sokat kellene mesélnem.

- Meséljen hát.

Iván Vasziljevics elgondolkozva bólogatott.

- Hát bizony - mondotta -, egyetlen éjszaka - vagy pontosabban, hajnal - az egész életemet megváltoztatta.

- De hát mi történt?

- Az történt, hogy nagyon szerelmes voltam. Sokszor voltam szerelmes életemben, de ez volt a legnagyobb szerelmem. Rég volt: most már a lányai is férjhez mentek. B.-nek hívták, igen, Varenyka B.-nek - Iván Vasziljevics megmondta családnevét. - Még ötvenéves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában, valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges. Mindig rendkívül egyenesen tartotta magát, mintha nem is tudná másképpen, fejét kissé hátravetette, s ez a tartás - sovány, csontos alkata ellenére - valósággal királynőivé tette szép, sudár termetét. Tartása talán elriasztotta volna az embereket, ha nem lett volna kedves, örökké vidám mosolya: mosolygott a szája, gyönyörű, ragyogó szeme, egész bájos, fiatal lénye.

- Hogy színezi, Iván Vasziljevics!

- Akárhogyan színezem, nem színezhetem úgy, hogy el tudják képzelni, milyen volt Varenyka. De nem is erről van szó. Amit el akarok mondani, a negyvenes években történt. Akkoriban egy vidéki egyetemen diákoskodtam. Nem tudóim, jó-e vagy rossz, de akkoriban a mi egyetemünkön nem volt semmiféle kör, semmiféle elmélet, egyszerűen fiatalok voltunk, és éltük a fiatalság életét, tanultunk és szórakoztunk. Vidám, talpraesett fickó voltam s ráadásul jómódú. Volt jó lovam, télen szánkáztam a kisasszonyokkal (a korcsolya akkor még nem volt divatban), mulattam a cimboráimmal; abban az időben nem ittunk mást, csak pezsgőt, ha nem volt pénzünk, inkább semmit sem ittunk, de vodkára nem fanyalodtunk, mint manapság. Legjobban szerettem bálba, estélyekre járni. Jól táncoltam, és nem voltam éppen csúnya.

- Ugyan, mit szerénykedik - szakította félbe a társaság egyik hölgytagja. - Hisz ismerjük az arcképét. Nemcsak hogy csúnya nem volt, határozottan szép férfi volt.

- Szép vagy nem szép, most nem erről van szó. Hanem arról, hogy amikor a legszerelmesebb voltam Varenykába, farsang utolsó napján bálba voltam hivatalos a kormányzóság nemesi marsalljához, egy szívélyes, vendégszerető, dúsgazdag öreg kamaráshoz. Az érkezőket felesége fogadta, aki éppoly szívélyes volt, mint maga a kamarás; briliáns fejékével, vörösbarna bársonyruhájában, amely födetlenül hagyta fehér, öreges vállát, keblét, olyan volt, mint Erzsébet cárnő a képein. A bál csodálatosnak ígérkezett: pompás, erkélyes terem, a muzsikát egy zenekedvelő földbirtokos jobbágyzenekara szolgáltatta, az asztalok roskadoztak a válogatott ételektől, és patakokban folyt a pezsgő. Szerettem a pezsgőt, mégsem ittam, hisz anélkül is részeg voltam a szerelemtől, ellenben végkimerülésig táncoltam - francia négyest, valcert, polkát; persze, amennyire lehetett, mindet Varenykával. Rózsaszín öves fehér ruha volt rajta, fehér atlaszcipellő és fehér glaszékesztyű, mely nem ért fel egészen sovány, szögletes könyökéig. A mazurkát elütötte kezemről az az utálatos Anyiszimov mérnök - a mai napig sem tudom neki megbocsátani -, felkérte őt, amint belépett a bálterembe, én pedig a kesztyűmért mentem be a borbélyhoz, és elkéstem, így hát a mazurkát nem vele táncoltam, hanem egy német lánnyal, akinek azelőtt egy kicsit udvarolgattam. De attól tartok, aznap este figyelmetlen voltam hozzá, nem beszélgettem vele, még csak rá sem néztem, nem láttam mást, mint a magas, karcsú, fehér ruhás lányt, sugárzó, kipirult, gödröcskés arcát és gyengéd, kedves szemét. Nemcsak én - mindenki őt nézte, benne gyönyörködött, a nők csakúgy, mint a férfiak, noha Varenyka valamennyiüket elhomályosította szépségével. Lehetetlenség volt nem gyönyörködni benne.

- Táncrend szerint, hogy úgy mondjam, nem vele jártam hát a mazurkát, de a valóságban csaknem egész idő alatt vele táncoltam. A legkisebb zavar nélkül az egész termen át egyenesen felém jött, s én felugrottam, meg sem várva felszólítását, ő pedig mosollyal hálálta meg találékonyságomat. Amikor bennünket vezettek oda a hölgyekhez, s ő nem találta el a tulajdonságot, melyet meg kellett játszanom, és másnak nyújtotta kezét, vállat vont, és sajnálkozása jeléül vigasztalóan rám mosolygott.

- Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka figuráit, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szólt: "Encore..."[47] És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet.

- Hogyne érezte volna! Úgy gondolom, nagyon is érezte, amikor átfogta a derekát, nemcsak a saját testét, hanem az övét is, Varenykáét - jegyezte meg az egyik jelenlevő.

Iván Vasziljevics hirtelen elpirult, és dühösen, majdnem kiabálva válaszolt:

- Ilyen a mai fiatalság! Nem látnak mást, csak a testet. A mi időnkben másképp volt. Minél szerelmesebb voltam, annál testetlenebbé vált számomra szerelmem tárgya. Maguk, fiatalok a lábat nézik, a bokát, mit tudom én, mit, maguk levetkőztetik a nőt, akibe szerelmesek; az én számomra pedig, ahogy Alphonse Karr[48] mondja... be nagyszerű író volt... szerelmesem mindig talpig bronzba volt öltözve. Mi nem vetkőztettünk, hanem ellenkezőleg, igyekeztünk eltakarni a mezítelenséget, mint Noé jó fia. De maguk ezt már nem értik...

- Ne törődjék vele. Folytassa!

- Igen, többnyire vele táncoltam, és észre se vettem az idő múlását. A muzsikusok már valami kétségbeesett fáradtsággal húzták - hisz tudják, hogy szokott ez lenni bál vége felé -, mindig egy és ugyanazt a mazurkamotívumot kezdték elölről, a szalonokban a papák, mamák már felálltak a kártyaasztalok mellől, a szupéra várakozva. A lakájok egyre sűrűbben szaladtak át a termen, tálcákkal, tálakkal. Három óra felé járt az idő. Ki kellett használni az utolsó perceket. Még egyszer felkértem Varenykát, s talán századszor lejtettünk végig a termen.

"Tehát szupé után az első négyes az enyém?" - kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.

"Ha nem visznek haza" - válaszolta mosolyogva.

"Nem engedem" - mondtam én.

"Adja ide a legyezőmet."

"Sajnálom visszaadni" - feleltem, és átnyújtottam neki olcsó kis fehér legyezőjét.

"Tessék, hogy ne sajnálja" - szólt Varenyka, kitépett egy tollat a legyezőjéből, és odaadta nekem.

- Elvettem a tollat, és csak pillantásommal tudtam kifejezni hálámat, elragadtatásomat. Nem elég, hogy jókedvű és elégedett voltam - nem, boldog voltam, átszellemült, csupa jóság, mintha nem is én volnék, hanem valami földöntúli lény, amely nem ismeri a rosszat, s csupán a jóra képes. Kesztyűmbe rejtettem a tollat, s csak álltam előtte tovább, nem volt hozzá erőm, hogy elmenjek tőle.

"Nézze csak, a papát táncra kérik" - mondotta, s egy magas, délceg férfira mutatott, aki ezüst vállrojtos ezredesi egyenruhájában ott állt az ajtóban, s a háziasszonnyal meg néhány más hölggyel beszélgetett.

"Varenyka, jöjjön csak ide" - szólalt meg a briliáns fejékes, cárnői vállú háziasszony erős hangja.

- Varenyka odalépett az ajtóhoz, s nyomában én is.

"Beszélje rá édesapját, ma chère[49], hogy táncoljon magával. Kérem, Pjotr Vlagyiszlovics" - fordult az ezredeshez.

- Varenyka édesapja magas, délceg, feltűnően piros arcú öregúr volt. Fehér bajuszát felfelé pödörte, mint I. Miklós cár, fehér pofaszakálla bajuszáig ért, haját halántékán előrefésülte. Szemét, száját ugyanaz a ragyogó mosoly sugározta be, mint lányáét. Gyönyörű termete volt, széles válla, hosszú, karcsú lába; katonásan kidüllesztett, domború mellét csak kevés érdemrend díszítette. Típusa volt a régi, Miklós-korabeli, buzgó, öreg katonatisztnek.

- Amikor odaléptünk az ajtóhoz, az ezredes még szabadkozott, mondván, hogy elfelejtett táncolni, de a végén mégis mosolyogva átnyúlt bal oldalára, lecsatolta kardját, átadta egy szolgálatkész fiatalembernek, s jobb kezére felhúzta szarvasbőr kesztyűjét. "Mindent annak rendje és módja szerint" - jegyezte meg mosolyogva, megfogta leánya kezét, s negyedfordulatba állt, a tánc ütemét figyelve.

- Kivárta a mazurkamotívum kezdetét, merészen toppantott az egyik lábával, a másikkal előrelépett, s magas, kissé nehézkes alakja hol nesztelenül és simán, hol meg zajosan, viharosan, dobbantva és bokázva lejtett végig a termen. Varenyka kecsesen ringott körülötte, idejében, észrevétlenül fogta hosszabbra-rövidebbre fehér atlaszcipellős lábacskája lépéseit. Az egész terem némán figyelte minden mozdulatukat. Én is gyönyörködtem bennük, sőt: elragadtatva, meghatottan szemléltem őket. Különösen meghatott az ezredes cipője, amely kilátszott talpallós nadrágja alól: kitűnő borjúbőr cipő volt, de nem divatos, hegyes orrú, hanem régimódi, szegletes orrú és sarkatlan. Nyilvánvalóan az ezred csizmadiája készítette. "Hogy társaságba járathassa és illőn öltöztethesse imádott leányát, nem vesz magának új cipőt, hanem divatjamúlt lábbeliben jár" - gondoltam magambam, s könnyekig meghatott a cipő szögletes orra. Az ezredes valamikor nagyon szépen táncolhatott, de most már elnehezedett, lába már nem volt eléggé rugalmas azokhoz a gyors és szép tánclépésekhez, amelyeket be akart mutatni. De azért ügyesen megtett két kört. Amikor a végén fürgén szétvetette, majd ismét összezárta két lábát, és - bár kissé nehézkesen - fél térdre ereszkedett, Varenyka pedig mosolyogva igazította meg fennakadt szoknyáját, és kecsesen körüllibegte apját - hangosan megtapsolták őket. Az ezredes kissé erőlködve felállt, gyengéden, kedvesen tenyerébe fogta leánya arcát, homlokon csókolta, s odavezette hozzám, abban a hiszemben, hogy én táncolok vele. Megmondtam, hogy nem én vagyok a párja.

"Mindegy, csak táncoljon vele" - mondta; barátságosan rám mosolygott, s fölcsatolta kardját.

- Mint ahogy az első kicsorduló csepp nyomában az üveg egész tartalma vastag sugárban ömlik - úgy szabadította fel az én lelkemben is szerelmem Varenyka iránt a szeretetnek addig rejtett forrásait. Az egész világot magamhoz öleltem határtalan szeretetemben. Szerettem a briliáns fejékes, hervatag keblű háziasszonyt, szerettem férjét, vendégeit, lakájait, még haragosomat, Anyiszimov mérnököt is. Varenyka apja iránt pedig, ódivatú cipője meg lányáéhoz annyira hasonló, kedves mosolya miatt, valósággal rajongó gyengédséget éreztem.

- A mazurka véget ért, a háziasszony szupéhoz invitálta a vendégeket, de B. ezredes kimentette magát, s elbúcsúzott, mondván, hogy másnap korán kell kelnie. Megijedtem, hogy Varenykát is hazaviszik, de ottmaradt édesanyjával. Vacsora után eltáncoltam vele a megígért négyest. Már azelőtt is határtalanul boldognak éreztem magam, de boldogságom nőttön nőtt. Nem beszéltünk szerelemről. Nem kérdeztem sem tőle, sem magamtól, hogy szeret-e. Elég volt tudnom, hogy én szeretem őt. Csak attól féltem, hogy valami elrontja boldogságomat.

- Amikor hazaérkeztem, levetettem köpenyemet, és alvásra gondoltam, beláttam, hogy ez teljességgel lehetetlen. Kezemben volt a legyezőjéből kitépett tollacska meg fél kesztyűje, amelyet elmenet adott, amikor hintóba szállt, s én felsegítettem előbb édesanyját s azután őt. Elnéztem ezeket a kis emlékeket, és nyitott szemmel is magam előtt láttam őt, abban a pillanatban, amikor két gavallér közül engem választ, eltalálja tulajdonságomat, hallottam kedves hangját, amint ezt mondja: "Büszkeség, ugye?" - és örömmel nyújtja kezét; vagy amikor a vacsoránál ajkához emeli a pezsgőspoharat, és lopva rám néz gyengéd pillantással. De leginkább úgy látom őt, amint apjával táncol, kecsesen lebeg körülötte, boldogan és büszkén, hogy mindenki őbennük gyönyörködik. És akaratlanul is egy közös, gyengéd, meghatott érzésbe foglaltam össze kettejüket.

- Akkoriban megboldogult öcsémmel laktunk együtt. Öcsém nem szerette a társaságot, nem járt bálba, akkortájt meg éppen kandidátusi vizsgára készült, és rendkívül szabályos életmódot folytatott. Aludt. Fejét a párnába fúrta, füléig húzta a flanelltakarót. Elnéztem őt, és szeretetteljes sajnálkozás fogott el: sajnáltam, amiért nem ismeri és nem osztja meg velem boldogságomat.

- Petruska, jobbágy inasunk gyertyával jött elém, és segíteni akart levetkőzni, de én aludni küldtem. Álmos arca, borzas haja valósággal meghatott. Igyekeztem minél kevesebb lármát csapni, és lábujjhegyen beosontam szobámba. Leültem az ágyra. Nem: túlságosan boldog voltam, semhogy aludni tudjak. Amellett melegem is volt a fűtött szobában; le sem vetettem mundéromat, halkan kilopóztam az előszobába, felvettem köpenyemet, kinyitottam az ajtót, és kiléptem az utcára.

- A bálból öt óra tájt jöttem el; amíg hazaértem, otthon üldögéltem, eltelt még vagy két óra, s így már világos volt, amikor kiléptem az utcára. Igazi ködös, farsangvégi idő volt, a lucskos hó olvadt az utcákon, s az ereszekről csepegett. B.-ék akkoriban a város szélén laktak, egy nagy szabad mező közelében, amelynek egyik végén korzó volt, a másikon pedig leányintézet. Végigmentem a kihalt kis utcákon, s kiértem a főútra; itt már elvétve járókelőkkel is találkoztam meg fát szállító fuvarosokkal, szánjuk talpa a kövezetét súrolta. A fénylő járomfa alatt vizes fejükkel ütemesen bólogató lovak, a gyékénnyel letakart fuvarosok, akik otromba csizmáikban csoszogtak szánjuk mellett, a ködben valószínűtlenül magasba nyúló házak - mindez mérhetetlenül kedves és jelentős volt nekem.

- Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne - de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.

- Mi lehet ez? - gondoltam, s megindultam a hangok felé a mező közepén átvezető síkos úton. Amikor megtettem vagy száz lépést, a ködben már meg tudtam különböztetni sok fekete alakot. Katonák voltak. Alighanem gyakorlat - gondoltam, s megindultam feléjük, nyomon követve egy bekecses, kötényes kovácsot, aki valamit vitt a kezében. A fekete egyenruhás katonák két sorban álltak egymással szemben, lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul. Mögöttük a fuvolás meg a dobos szüntelenül ugyanazt a fülsértő, sivító dallamot ismételte.

"Mit csinálnak itt?" - kérdeztem a kovácstól.

"Egy tatárt futtatnak, mert szökni akart" - felelte dühösen a kovács, és a sor végére pillantott.

- Én is arra néztem, és a katonák sorfala közt valami szörnyűségeset pillantottam meg, ami felém közeledett. Ez a felém közeledő valami egy övig lemeztelenített ember volt, akit két katona vezetett puskájához kötözve. Mellette magas termetű tiszt lépkedett köpenyben; egész alakja valahogy ismerősnek tetszett. A tatár lábaival cuppogva vonszolta magát a kásás hóban, egész teste vonaglott a kétfelől rázúduló ütések alatt, s ahogy felém közeledett, hol hátrahanyatlott, s akkor a két altiszt, aki puskájához kötözve vezette, előrelökte őt, hol meg előrebukott, és akkor az altisztek hátrahúzták, nehogy elessék. És mögötte peckes, kemény léptekkel haladt a magas tiszt - el nem maradt volna tőle. Varenyka apja volt az, pirospozsgás arcával, fehér bajszával, pofaszakállával.

- A tatár minden egyes vesszőcsapásnál arra fordította fájdalomtól eltorzult arcát, ahonnan az ütés érte, mintha csodálkoznék; és hófehér fogát kivillantva, ugyanazokat a szavakat ismételte. Csak akkor értettem meg e szavakat, amikor egészen közel ért hozzám. Nem is mondta, hanem zokogta: "Irgalmazzatok, testvéreim! Irgalmazzatok, testvéreim!" De a testvérek nem irgalmaztak, s amikor a menet odaért, láttam, hogy a velem szemben álló katona elszántan előrelép, süvítve meglendíti a vesszőt, és nagy erővel lesújt vele a tatár hátára. A tatár előrebukott, de az altisztek erősen fogták, s ugyanolyan ütés érte a másik oldalról is, majd megint amonnan... Az ezredes mellette lépkedett, hol a lába elé nézett, hol a megvesszőzött emberre, arcát felfújva szívta be a levegőt, s ajkát előrecsücsörítve bocsátotta ki száján. Amikor a menet elhaladt mellettem, egy pillanatra megláttam a tatár katona hátát. Nehéz volt elhinni arról a csíkos, nedves, nyersvörös természetellenes valamiről, hogy emberi test.

"Szentséges isten" - szólalt meg mellettem a kovács.

- A menet lassan távolodott. Az ütések továbbra is éppúgy záporoztak a botladozó, vonagló emberre, éppúgy pergett a dob, sivított a fuvola, s a magas, délceg ezredes éppoly peckesen lépkedett. Egyszer csak megállt, s gyorsan odalépett az egyik katonához,

"Majd adok én neked! - csattant fel dühösen a hangja. - Fogsz rendesen ütni? Vagy nem?"

- S láttam, ahogy szarvasbőr kesztyűs, erős kezével arcul ütötte a csenevész, gyönge, riadt katonát, amiért az nem elég erősen sújtott le a vesszővel a tatár véres hátára.

"Hozzanak friss vesszőket!" - kiáltotta, azután megfordult, és meglátott engem. Úgy tett, mintha nem ismerne, mérgesen, fenyegetően összeráncolta szemöldökét, és gyorsan félrefordult. Én annyira szégyenkeztem, hogy nem tudtam, merre nézzek, mintha valami gyalázatosságon kaptak volna. Lesütöttem szemem, és hazasiettem. Egész úton hallani véltem a dobpergést, a flóta sivítását, a tatár könyörgését: "Irgalmazzatok, testvéreim!" és az ezredes erélyes, mérges hangját. "Fogsz rendesen ütni?" És szívemet szinte fizikai fájdalom szorította össze; néhányszor megálltam, és úgy éreztem, mindjárt okádok az iszonyattól, amellyel a látottak eltöltöttek. Nem tudom, hogyan kerültem haza és az ágyba. De amint elnyomott az álom, megint ugyanazt hallottam, láttam magam előtt, és kiugrottam ágyamból.

- Nyilván tud valamit az ezredes, amit én nem tudok - gondoltam. - Ha én is tudnám, amit ő, akkor megérteném, amit láttam, és nem gyötörne annyira. De akármennyit törtem a fejem, nem tudtam megfejteni, hogy mi az, amit az ezredes tud. Csak estefelé aludtam el, akkor is úgy, hogy elmentem egy barátomhoz, és vele együtt a sárga földig leittam magam.

- Azt hiszik talán, hogy eldöntöttem magamban, hogy amit láttam, gonosz és alávaló? A legkevésbé sem! Ha olyan önérzetesen végezték dolgukat, ha mindannyian szükségesnek tartották, hogy ez így legyen, akkor nyilván tudnak valamit, amit én nem tudok - gondoltam, és igyekeztem megfejteni a talányt. De bármennyire igyekeztem, nem sikerült. S mivel nem sikerült, nem léphettem a katonai pályára, ahogy szándékoztam; nem léptem katonai szolgálatba, és amint látják, nem lett belőlem semmi.

- Jó, jó, tudjuk mi azt, hogy mi lett magából, Iván Vasziljevics - mondta egyikünk. - Arra gondoljon inkább, hány emberből nem lett volna semmi maga nélkül!

- Ugyan, badarság - tiltakozott Iván Vasziljevics.

- És a szerelem? - kérdeztük.

- A szerelem? A szerelem attól a naptól fogva fogyton-fogyott. Valahányszor Varenyka, szokása szerint mosolygó arccal, elrévedezett, mindjárt eszembe jutott az ezredes a gyakorlótéren, feszengő rossz érzés fogott el, s egyre ritkábban mentem fel hozzája. Így aztán semmi sem lett a szerelemből... Hát ilyen véletlen események irányítják az ember életét - fejezte be. - És önök még azt mondják...

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
Nincs Cím
  2012-12-09 08:31:44, vasárnap
 
  HANS CHRISTIAN ANDERSEN



IB ÉS KRISZTINKA

A Gudenaa partján, a silkeborgi erdőben alacsony hegyhát húzódik, olyan, mint egy széles sánc; Aasennek hívják. A hegyhát nyugati tövében parasztház állt magában, s áll még ma is; sovány földek veszik körül, a szántók homokos talaja átsárgállik a rozs meg az árpa csenevész zöldjén. Néhány esztendeje vetették csak be a földet a parasztház lakói, három birkát, egy disznót és két ökröt tartottak mellette; egyszóval szépen gyarapodtak, s nem is kívántak többet, pedig még vehettek volna egy pár lovat is. De ők is azt tartották, amit a környékbeli parasztok: "A ló magát eszi meg!" Egyszóval, hogy ami hasznot hajt, azt el is viszi. Jeppe-Jäns nyáron a földjét művelgette, télen meg szorgalmasan faragta a facipőket. Még segédje is volt ehhez a munkához, egy ügyes legény, aki értette a módját, hogyan kell erős, mégis könnyű és szép formájú facipőt faragni. Fakanalat is faragcsáltak, szépen gyűlt a pénzecske a házhoz; Jeppe-Jänséket senki sem tartotta szegény embereknek.

A kis Ib, a gazda hétesztendős fia, a család egyetlen gyermeke, ott ült mellettük, és nézte őket, egy fadarabon faragcsált, s néha ujjába is belevágott, egy nap aztán olyan ügyesen munkált meg két darab fát, hogy egy parányi facipőhöz hasonlított. Ib azt mondta, Krisztinkának faragta. Krisztinka a tutajos leánykája volt, olyan finom és törékeny, mint egy úri kisasszony. Ha olyan ruhákat hordott volna, amiket az ő testére szabtak, senki sem mondta volna, hogy egy Seis-pusztai vályogviskóban született. Abban a viskóban lakott az apjával, aki özvegyember volt, s abból tengette kettejük életét, hogy tűzifát tutajozott le az erdőből a silkeborgi Angolna-fűrészmalomhoz, sokszor még messzebbre, Randersbe. Nem volt senkije, akire Krisztinkát rábízhatta volna, hát magával vitte, vagy otthagyta a hangafüves, áfonyabokros pusztán. Ha a messzi Randersbe indult, Krisztinka, aki egy esztendővel volt fiatalabb Ibnél, átment Jeppe-Jänsék házába.

Ib és Krisztinka pompásan elmulatott egymással; jól megfértek az asztalnál is; várat építettek, árkot ástak, mindenhová bekukkantottak. Egy nap fölmerészkedtek az Aasen hegyhátra is, és jó darabot mentek a sűrű erdőben. Egy fészekben szalonkatojást találtak, s ez igen nagy esemény volt.

Ib még sohasem járt a Seis-pusztán, nem evezett át a tavakon Gudenaába; először történt, hogy a tutajos megígérte: magával viszi. Az indulás estéjén átment a tutajossal a Seis-pusztára.

A tutajra hordott magas farakáson már kora hajnalban ott ült a két gyerek, s málnát meg kenyeret eddegélt. Krisztinka apja meg a legény hosszú rudakkal ellökte a tutajt a parttól, s már siklottak is sebesen, vitte őket lefelé az ár. Kijutottak a tavakra, amelyeket - úgy látszott - erdők, nádasok választottak el egymástól, de mindig találtak egy keskeny átjárót közöttük; öreg fák borultak a víz fölé, a tölgyek úgy nyújtották szét hámlott kérgű ágaikat, mintha felgyűrt ingujjú, izmos karjukat mutogatták volna. A hatalmas égerfák, amelyeknek gyökerei közül kimosta a földet a víz, keményen kapaszkodtak a partba; olyanok voltak, mint egy-egy kis erdős sziget. A tavak tükrén vízirózsák ringatóztak csodálatosan szép volt az út! Végre megérkeztek az Angolna-malomhoz, ahol hatalmas zsilipeken zuhogott át a víz. Ez már aztán Ibnek és Krisztinkának való látványosság volt!

Akkoriban még nem volt ott se gyár, se falu, csak egy öreg major, kevés jószággal; csak a zsilipen átömlő víz zuhogása meg a vadkacsák lármája népesítette be hangokkal a vidéket. Krisztinka apja kihordta a partra a fát, aztán vett néhány angolnát és egy levágott malacot, kosárba rakta az egészet, és letette a tutaj végébe. Elindult haza, ár ellen, de felvonták a vitorlákat, s mivel jó szelet kaptak, úgy repült a tutaj, mintha egy pár ló húzta volna. Amikor az erdőnek abba a részébe értek, ahonnan már nem volt messze a tutajoslegény háza, kikötöttek, és a legény Krisztinka apjával együtt kilépett a partra. A gyerekeknek meghagyták, hogy várjanak nyugodtan, és vigyázzanak magukra. Vártak is egy darabig, de aztán elunták a várakozást, és belekukkantottak a kosárba, hogy megnézzék, mit csinálnak az angolnák meg a levágott malac. Akkor aztán már nem tudták megállni, hogy ki ne vegyék a malacot, és ölükbe ne kapják; de mivel mind a ketten tartani akarták, hát persze hogy elejtették, mégpedig egyenest a vízbe! Az ár mindjárt elragadta, és vitte - rettenetes volt!

Ib mindjárt kiugrott a partra, és lefelé rohant a folyó mentén. Krisztinka utána.

- Várj meg! - kiáltotta, s nemsokára ott csörtettek a sűrű bokrosban. Nem láttak már se tutajt, se folyót, de csak futottak tovább; Krisztinka egy helyen megbotlott és elesett, Ib fölsegítette a síró kislányt.

- Gyere csak! - biztatta. - Ott van már a házunk!

De tévedett. Mentek, csak mentek a zörgő avaron, hullott gallyak ropogtak a lábuk alatt; egyszer csak egy éles kiáltást hallottak. Megálltak, körülhallgatóztak, egy keselyű vijjogott csúf hangján, megijedtek tőle, de körülöttük az erdő mélyében gyönyörű kökénybokrok kínálgatták tenger gyümölcsüket. Nem tudtak ellenállni a csábításnak, letelepedtek, s addig lakmároztak, amíg kékmaszatos lett az arcuk meg a kezük. Az erdő mélyén megint felhangzott a rémítő kiáltás.

- Kapunk majd a malacért! - aggodalmaskodott Krisztinka.

- Gyere el mihozzánk! - mondta Ib. - Erre van a házunk az erdőben.

Továbbmentek, s nemsokára ki is értek egy erdei kocsiútra, de azon se találtak haza. Besötétedett, s ők félni kezdtek. Az erdő különös csendjét csak a nagy fülesbaglyok huhogása, nyugodni készülő madarak pityegése törte meg; a két gyerek egy bokor alá húzódott, Krisztinka sírt, Ibnek is kicsordult a könnye; sírdogáltak egy darabig, aztán befészkelték magukat a lombok közé, és elaludtak.

Magasan járt már a nap, amikor kinyitották a szemüket; arra ébredtek, hogy fáznak. Távolabb egy dombom besütött a nap az ágak közé, Ib úgy vélte, ott biztosan jó meleg van, s onnan meg is látják az apja házát. Nem: tudta, hogy az ő házuk még messze van onnan s egészen másfelé, mint képzelte. Fölmásztak hát a dombra, s amikor fölértek, kristályos vizű, kék tavat pillantottak meg; maguk alatt a mélyben. Rajokban cikáztak benne a halak, megcsillant a napfényben aranyos pikkelyük; csodálatos látvány volt. Mellettük nagy bokor zöldellt, ágai tele mogyoróval; hét szem dupla is volt közöttük. Szedték a mogyorót, feltörték, és ették gyönge belét. Egyszer csak ijedten rezzentek össze: egy jól megtermett öregasszony lépett ki a bokorból. Barna volt az arca, a haja fényes fekete, a szeme fehérje úgy villogott, mint a szerecseneké. Bugyrot cipelt a hátán, kezében görcsös botot tartott. Cigányasszony volt. A gyerekek nemigen értették meg először a szavát; a cigányasszony akkor három diót vett elő a zsebéből, s elmondta, hogy mind a három bűvös dió, és a legcsodálatosabb dolgokat rejti.

Ib felnézett az asszony arcába, s olyan barátságosnak látta, hogy meg merte kérdezni tőle, neki adná-e a három diót. A cigányasszony neki adta szívesen, és helyette mogyorót szedett, azzal tömte meg a zsebét.

Ib és Krisztinka tágra nyitott szemmel bámulta a három bűvös diót.

- Kocsi meg ló is van benne? - mutatott Ib az egyikre.

- Aranyhintó van benne, aranylovak húzzák! - felelte az asszony.

- Akkor azt add nekem! - kérte Krisztinka. Ib neki adta, és a cigányasszony belekötötte a kislány kendőjébe.

- Hát ebben van-e olyan kendő, mint Krisztinkáé? - fogta kezébe Ib a másodikat.

- Nem is egy, de tíz! Még szépséges ruhák, kalapok, harisnyák is vannak benne! - mondta a cigányasszony.

- Akkor hadd legyen az is az enyém! - kunyerált Krisztinka, és Ib azt is neki adta. A harmadik dió kicsi volt és fekete.

- Az legyen a tiéd - mondta Krisztinka. - Az is szép dió.

- Hát ebben mi van?

- A legjobb, amit kívánhatsz - felelte az asszony.

Ib féltve szorongatta dióját. Az asszony azt mondta, hazavezeti őket, s elindultak vele az úton, csakhogy éppen az ellenkező irányba, mint amerre a házuk volt. Persze, azért nem foghatjuk rá a cigányasszonyra, hogy el akarta lopni a gyerekeket.

A vadon erdőben találkoztak a kerülővel, aki ismerte a kisfiút, és elvezette őket Ib apjának házába, ahol már nagyon nyugtalankodtak miattuk. Megbocsátottak nekik, bár alapos verést érdemeltek volna, először, mert elúsztatták a malacot, másodszor, mert elszöktek a tutajról.

Krisztinka hazament a pusztai viskóba, Ib meg ottmaradt az erdei házikóban. Este mindjárt elővette a dióját, amely a legjobbat rejtette magában, amit kívánhat. Óvatosan beszorította az ajtósarokba, s egy kicsit mozdított az ajtón - a dió megroppant és feltört, de bizony nem volt benne más, mint valami fekete por, erdei földhöz vagy tubákhoz hasonló - közönséges férges dió volt.

- Gondolhattam volna - mondta Ib. - Hogy is férhetett volna el ebben a kis dióban a legjobb, amit remélhetek? Krisztinka se talál a maga dióiban szépséges ruhákat, meg aranyhintót aranyos lovakkal!


Esztendők teltek-múltak; Ib már a konfirmációjára[46] készült, s eljárt messzire, a paphoz. Akkoriban történt, hogy a tutajos átlátogatott Ib szüleihez, s elmondta neki, hogy Krisztinkát kiadja a házból, hadd éljen a maga kenyerén. Nagy szerencse érte: jó emberek fogadták fel szolgálónak, a herningi gazdag kocsmárosék. A kocsmárosnénak segít majd a ház körül, s később, ha ügyesnek és igyekvőnek bizonyul, meg is konfirmálják a kocsmárosék, és ott tartják maguknál.

Ib és Krisztinka - a "jegyespár", ahogy emlegették őket - egy nap elbúcsúzott egymástól. Krisztinka megmutatta Ibnek a két diót, amit tőle kapott, amikor eltévedtek az erdőben, s azt is elárulta neki, hogy gondosan őrzi ládájában a kis facipőt, amit Ib gyermekkorában faragott neki. Aztán nehéz szívvel elváltak.

Ibet megkonfirmálták, de továbbra is ottmaradt anyja házában; ügyes és szorgalmas facipőkészítő vált belőle, nyáron pedig kevéske földjét művelgette. Az apja már rég meghalt, s az anyja nem boldogult volna maga a földdel.

Krisztinkáról csak nagy ritkán hozott hírt egy-egy postakocsis vagy angolnát áruló paraszt: jól megy a sora a gazdag kocsmároséknál. Konfirmációja után maga írt az apjának, tiszteltette levelében Ibet meg az anyját; megírta, hogy gazdáitól fél tucat új inget és egy szép ruhát kapott. Csupa jó hírt hozott a levél.

A következő tavaszon egyszer csak kopogtattak Ibék ajtaján: a tutajos hozta el Krisztinkát látogatóba. Egy napra érkezett haza valami alkalmatossággal. Themig szekerén tette meg az utat. A lány szép volt és finom, mint az úri kisasszonyok, ruhája jól illett karcsú termetére, gyönyörű volt benne; Ib meg csak az ócska köznapi ruháját viselte. Mintha megbénult volna a nyelve, amikor a lányt meglátta, nem talált szavakat, csak szorongatta a lány kezét, és érezte, hogy az öröm csordultig tölti a szívét. Krisztinkának azonban szaporán pergett a nyelve, beszélt, beszélt, s végül szájon csókolta Ibet.

- Hát nem ismersz meg? - álmélkodott a legény szótlanságán, amikor magukra maradtak. Ib még akkor is csak a lány kezét fogta, és csak ennyit tudott kimondani:

- Valóságos úri kisasszony lett belőled, én meg, lám, milyen lompos vagyok! Ha tudnád, Krisztinka, mennyit gondoltam rád meg a gyerekkorunkra!

Karonfogták egymást, és felmentek az Aasen hegyhátra, Gudenaa fölött elnéztek a Seis-puszta hangafüves buckáira. Ib még mindig nem tudott szólni, csak amikor elbúcsúztak, akkor vált világossá előtte, hogy Krisztinkát feleségül kell vennie. Hiszen már gyermekkorukban "jegyespárnak" emlegették őket, jegyesek is voltak, bár nem kötelezték el magukat egymásnak.

Már csak néhány órát tölthettek együtt, mert Krisztinkának vissza kellett mennie Thembe, ahonnan másnap reggel szekér viszi tovább nyugat felé, Herningbe. Apja és Ib elkísérték a faluig. Holdvilágos éjjel volt már, mire megérkeztek, s Ib még mindig nem engedte el Krisztinka kezét. A szeme sugárzott, nyelve még most is akadozott, de amit mondott, azt tiszta szívéből mondta.

- Ha nem kényesedtél el túlságosan a jómódban, s úgy érzed, oda tudnál költözni hozzám, anyám házába, akkor mi nemsokára férj és feleség leszünk. Egy kicsit várhatunk még, ha úgy akarod.

- Igen, okosabb, ha várunk még, Ib! - felelte Krisztinka, és megszorította a fiú kezét. Ib az ajkára hajolt és megcsókolta. - Hiszek benned, Ib! Úgy érzem, szeretlek, de előbb még hadd aludjam rá egyet.

Aztán elbúcsúztak, Ib megmondta a lány apjának, hogy ők félig-meddig jegyesek; a tutajos azt felelte, hogy ő is így gondolta a dolgot. Hazakísérte Ibet, és náluk töltötte az éjszakát. Több szót aztán nem is ejtettek a jegyváltásról.

Elmúlt egy esztendő. Ib meg Krisztinka kétszer váltottak levelet egymással. "Sírig tartó hűséggel" - írták a levelük végén. Egy nap Krisztinka üdvözletével állított be Ibhez a tutajos; a többi mondanivalóját sokáig forgatta magában, végül előállt vele; Krisztinkának jól megy a dolga, még annál is jobban, nem csoda, hiszen szép teremtés, szemrevaló és kedves. Nemrég hazalátogatott a kocsmárosék fia, akinek egy koppenhágai irodában van fényes állása. Krisztinka az első látásra megtetszett neki, a lány is hajlik hozzá, a kocsmárosék sem volnának ellene a dolognak. Hanem Krisztinka azt mondja, hogy Ibnek már félig-meddig elkötelezte magát, a fiú bizonyosan vár rá, s ezért inkább futni hagyja a szerencséjét. Ennyit mondott a tutajos.

Ib egy szót se szólt, de fehér lett, mint a gyolcs. Aztán megrázta a fejét, s csak ennyit mondott:

- Krisztinka nem lökheti el magától a szerencsét!

- Hát írjál neki néhány sort - mondta a tutajos megkönnyebbülten.

Ib neki is fogott, de sehogy sem tudta megírni, amit szeretett volna. Sok szót húzott át, sok papírt tépett össze, de reggelre készen volt a levél. Ezt írta Krisztinkának:

Olvastam a leveled, amit apádnak írtál, s megtudtam belőle, hogy jól megy a dolgod, s még jobban mehet, ha akarod. Kérdezd meg, Krisztinka, a szívedet, s vedd fontolóra, milyen élet vár rád mellettem - tudod, hogy nem élek fényes módban. Ne gondolj azzal, hogy velem mi lesz, csak a magad javát tekintsd. Te nekem nem kötelezted el magadat, ha szívedben hűséget fogadtál is, én feloldalak fogadalmad alól. Kísérjen az élet minden öröme, Krisztinka! Engem majd megvigasztal a jó Isten!

Örökké hűséges barátod:
Ib

Elküldte a levelet, és Krisztinka meg is kapta.

Novemberben, Márton napján kihirdették Krisztinkát meg a kocsmárosék fiát a pusztai templomban és odaát Koppenhágában is, ahol a vőlegény lakott. Oda utazott el Krisztinka is jövendő napával, mert a vőlegény ügyes-bajos dolgai miatt nem mehetett el Jyllandba. Krisztinka úgy egyezett meg az apjával, hogy Funder városkában találkoznak, mert ez útba esett, s a tutajos a folyón könnyen elérhette. Apa és lánya itt búcsúzott el egymástól. A tutajos később beszélt is erről a találkozásról, de Ib nem szólt rá semmit. "Olyan tűnődő lett" - mondta az öreg édesanyja. Igen. Ib sokat tűnődött; a három varázsdió jutott eszébe, amit gyerekkorukban kaptak a cigányasszonytól. Kettőt Krisztinának adott belőle: aranyhintó volt az egyikben, aranyos lovakkal, szépséges ruhák a másikban. Nem hazudott a cigányasszony, Krisztinka mindezt megkapta Koppenhágában, az ő számára beteljesedett a jóslat. Ib csak fekete földet talált a maga diójában, "a legjobbat, amit kívánhat" - mondta a cigányasszony. De hiszen ez is igaz! A fekete föld a legjobb, amit kívánhat - most értette csak meg a cigányasszony szavait. Fekete föld, egy sír sötét mélye - várhat, kívánhat-e jobbat?


Megint eltelt néhány esztendő; nem sok, de Ib nagyon hosszúnak érezte. A herningi öreg kocsmáros nemsokára meghalt, s hamarosan követte a felesége is. Minden jószágukat, sok ezer tallér vagyonukat a fiuk örökölte. Igen, Krisztinka most már igazán megkaphatta az aranyhintót meg a sok szép ruhát.

A következő két hosszú esztendőben nem érkezett levél Krisztinkától. Amikor aztán végre levelet írt az apjának, bizony nem dicsekedett benne se fényes móddal, se boldog élettel. Szegény Krisztinka! Nem tudott bánni a pénzzel sem ő, sem az ura, szétfolyt a nagy vagyon a kezük között, nem volt áldás, rajta, mert nem tudták megbecsülni.

Megint kivirágzott a hangafüves puszta, aztán újra ősz lett, a hó is leesett. Sok télen át kavarta a szél a havat a Seis-puszta meg az Aasen hegyhát fölött, amelynek tövében Ib szelektől védett háza állt. Egyik tavasszal, amikor kisütött a nap, Ib megint belehasított ekéjével a földbe - elkezdte a szántást. Egyszer csak, mintha kőbe ütközött volna a csoroszlya, ki is fordított a földből egy kemény, fekete göröngyöt. Ib fölvette, érezte a súlyán, hogy ércdarab; azon a sarkán, ahol az ekevas belevágott, szemkápráztatón ragyogott. Megtisztogatta, s akkor látta, hogy egy nehéz, pogánykori arany karperecet fordított ki a földből; ősi temetkezési helyet tárt fel az ekevasa, és legdrágább kincsét hozta napvilágra. Ib megmutatta a lelkésznek, aki megmondta neki, milyen roppant érték, amit talált; Ib akkor a járásbíróhoz vitte az aranyat, aki nyomban hírt adott róla Koppenhágába, s azt tanácsolta Ibnek, hogy maga vigye a drága holmit a fővárosba.

- A legjobbat találtad a földben, amit csak találhattál! - mondta neki a bíró.

"A legjobbat - gondolta Ib -, amit csak kívánhattam. Megjósolta a cigányasszony. Ha ugyan valóban ez a legjobb."

Ib Aarhusban hajóra ült, és elindult Koppenhágába; valóságos világjáró út volt ez számára, hiszen eddig még nem járt messzebb Gudenaa túlsó partjánál. Megérkezett a fővárosba.

Az aranylelet értékét rögtön kifizették neki, sok pénzt kapott, hatszáz dán tallért. És Ib, az erdők lakója, elindult, hogy bejárja a lármás, sokadalmas várost.

Éppen azon az estén, amikor vissza akart indulni az aarhusi hajóval, eltévedt a kanyargós utcákon, éppen az ellenkező irányba ment, mint amerre kellett volna. A sáncok mentén a Vesterport utcába akart jutni, ahelyett a Knippel-hídra tévedt, s egyszer csak Christianshavn-ben találta magát. Nyugat felé haladt, de nem azon az úton, amelyiken kellett volna. Elhagyott utcákon járt, egy lelket se látott sehol. Egy nyomorúságos kis házból egy aprócska leány lépett ki, és Ib tőle akarta megtudakolni az utat. A kislány megállt, felnézett rá, és keservesen felzokogott. Ib faggatni kezdte, mi baja; a kislány érthetetlen szavakat tördelt. Utcai lámpa elé értek, s a fény a kislány arcába hullott; Ibet különös érzés fogta el. Krisztinkát látta maga előtt; hajszálra úgy, ahogy gyermekkori arcát őrizte emlékeiben.

Belépett a kislánnyal a szegényes házba, fölhaladt a keskeny rozoga lépcsőn, föl, egészen a tető alá, s egy lejtős mennyezetű kis padlásszobába jutott. Nehéz levegő volt odabenn, lámpa sem égett; az egyik sarokból keserű sóhajtozás és akadozó lélegzés hallatszott. Ib gyufát gyújtott, s odament az ágyhoz: a leányka anyja feküdt ott nagybetegen.

- Segíthetek valamivel? - kérdezte Ib. - A kislánya vezetett ide, magam idegen vagyok a városban. Nincs szomszédja vagy valakije, akit idehívhatnék? - és fölemelte az asszony fejét.

Krisztinka volt, a Seis-pusztai Krisztinka.

Odahaza Jyllandban már évek óta nem emlegették; senki sem akarta megzavarni vele Ib csöndes életét. Különben sem voltak jó hírek, amik Krisztinkáról érkeztek; a nagy vagyon, amit a kocsmároséktól örököltek, elvette az ura józan eszét, elbizakodottá és vakmerővé tette; lemondott biztos állásáról, fél esztendeig külországokban csavargott, amikor aztán hazaérkezett, adósságot adósságra halmozott, és igen nagy lábon élt. Egyre jobban vágtatott a kocsija, végül aztán felborult. Még vidám ivócimborái is azt mondták róla, megérdemli a sorsát, mert két kézzel szórta a pénzét. Egy reggel aztán holtan találták a palotakert árkában.

Krisztinka már a halált hordozta a szívében; legkisebbik gyermekét, akit még a jólétben hordozott, és nyomorúságban hozott a világra, néhány hetes korában eltemette. S most maga is halálos betegen, elhagyatva feküdt az ínséges kis padlásszobában. Nyomorúságát régen, Seis-pusztai éveiben jobban el tudta viselni, mint most, amikor hosszú évekig kényelemben és úri módban élt. Nagyobbik gyermeke, a kislány, aki Ibet felvezette hozzá. - őt is Krisztinkának hívták -, vele együtt éhezett és nélkülözött.

- Az aggaszt, hogy ha meghalok, mi lesz a szegény gyermekemmel? - sóhajtotta. - Egymaga marad a világban.

Ib talált egy kis gyertyacsonkot, meggyújtotta, s a pislogó láng bevilágította a nyomorúságos szobát.

Elnézte a kislányt, s a régi Krisztinkára gondolt, a hajdani napokra; a gyermeket, akit nem is ismert, megszerette az anyján keresztül. A haldokló nézte, nézte Ibet, s mind tágabbra nyílt a szeme - megismerte vajon? Ib nem tudhatta meg soha, mert a szegény asszony örökre elnémult.


A Gudenaa-parti erdőben, a Seis-puszta közelében szürke köd ülte meg a vidéket; elvirágzott a hangafű, nyugati szelek szaggatták a sárga lombot, s belepergették a folyóba, vagy messzire sodorták a pusztán, ahol a kis vályogviskóban most idegen emberek laktak; de az Aasen hegyhát alatt, öreg fák oltalmában biztosan állt a fehérre meszelt kis ház. Jó meleg volt a szobában, a kemencében pusztai tőzeg égett; tavaszi napfény sugárzott a gyermek szeméből, és a tavasz pacsirtái szólaltak meg a gyermekajkon. Élet és derű költözött a házba a kis Krisztinkával, aki most ott ült Ib ölében: Ib volt a gondviselője halott apja és anyja helyett, akik úgy tűntek el mellőle, mint az álomkép, mely gyermekek és felnőttek szeme elől egyformán elillan. Ib jómódban, elégedettségben élt a takaros kis házban Krisztinkával, akinek anyja ott nyugodott a koppenhágai szegények temetőjében.

Ibnek pénze volt a ládafiában; arannyal fizetett neki a föld, ahogy mondják. És az övé volt Krisztinka is.

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
Nincs Cím
  2012-12-09 08:30:02, vasárnap
 
  MAGDALENE THORESEN



HARDANGERI TÖRTÉNET

A hardangeri fjordnak azt a részét, amelyet Szem-fjordnak szoktak mondani, szörnyű nagy sziklatömegek zárják körül: hidegen, elutasítóan fordulnak el a tenger vizétől, mintha csak gőgösen pihennének erejük tudatában. Mert igaz ugyan, hogy a fjord néha oly lágyan, szerelmesen simul a sötét sziklatömeghez, mint a gyermek, aki puha párnák között dudorászva szenderedik álomba, máskor meg felkorbácsolja a vihar, dacossá válik, és tombolva csapkodja hullámait fel a magasba, hogy azt hinnéd: zubogó üst vize tajtékzik feléd - ámde a szikla hatalmas tömege továbbra is egykedvűen, gondolataiba mélyedve tornyosodik ott; nem áll ki harcra a fortyogó vízzel, nem is ereszkedik le játszadozni a szökellő hullámocskákhoz - csak éppen ott van. Mégis a víz okozza a pusztulását: ez a torkos szörnyeteg lágy nyelvével elnyaldossa a sziklát, és csak akkor csillapul falánksága, amikor már felmorzsolta az egészet, és a hullámok dölyfösen átcsapnak a szikla felett.

Nyárba hajlott már az esztendő. A nap melegen mosolygott a fjordra. A könnyű ellenszél apró, csillogó hullámokat hajtott felénk, de úgy látszott, nem lesz nehéz dolog áthatolni a csapdosó hullámokon. De a tenger örvénylett, a csónak, bár könnyű volt, és három férfi evezőcsapásai hajtották, mégis nehezen haladt előre. Aztán megálltunk. Előszedtük az élelmiszeres ládikót, megettük egyszerű uzsonnánkat, miközben a csónak, mint a dióhéj, fel s alá bukdácsolt a csapkodó hullámokon, és azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban nekivág bennünket a vöröslő földnyelvnek, amely óriási kanyarral hasít bele a víztükörbe.

Közben mozgás támadt odafönn a sziklán. Emberek jöttek elő, a keskeny vízfelület csak úgy hemzsegett a járművektől, itt-ott egy-egy alak tűnt fel: végigkutatta a sziklákat, és letépte a kiálló kövek között előbúvó kevéske füvet.

Most, hogy a bárka utasai békésen ültek és eddegéltek, megeredt a szavuk. Kiderült, hogy falubeliek mászkálnak a sziklákon, és hogy Knud Legrének, a falu legmódosabb gazdájának van ott fent a birtoka.

A magasból kiáltás csattant! Végigvisszhangzott a sziklák között - s nyomban utána újabb kiáltás harsant. Női hang volt, de ezúttal könnyedén, vidáman nevetve csilingelt felénk. Mi történt?

A szemünkhöz tartottuk a kezünket, úgy néztünk fel. Tarka ruhadarab lebegett lefelé a sziklafal mentén, aztán fennakadt egy hatalmas borókabokron, amely mintegy ezer lábnyira a víz felett egy sziklahasadékból tárta szét ágait.

Valaki lekiáltott hozzánk, és bár irdatlan távolságból jött a hang, tisztán értettük a szavakat, mintha hangtölcsér beszélne. A szavak rákapaszkodtak a hanghullámokra, és azoknak a hátán lovagoltak le a csónakba.

Így aztán megtudtuk, miről is van szó. Thorbjör Legre kiejtette kezéből a kendőjét, éppen amikor fel akarta akasztani egy ágra, hogy ne piszkolódjék be egész addig, amíg hazafelé menet ismét felveszi a munkaruhájára. Most aztán nézhette, hogy ott függ lenn a borókabokron, és onnan lebeg-lobog feléje.

A következő baj volt az egészben: fentről lemászni és onnan felvinni teljes lehetetlenség, még gondolni sem lehet arra, hogy valaki megpróbálja. Lentről, a csónak felől pedig szinte szédítően emelkedett a magasba a sima, lecsiszolt sziklafal, és ameddig a szem fellátott, sehol egy hasadék, amelyben a legkisebb láb is megkapaszkodhatna - még a gondolat is lecsúszik onnan.

- Mit adsz a kendődért, Thorbjör? - kiáltott fel a legfiatalabb fiú a csónakból. Jóképű, fekete hajú legény volt, kék szeme élénken villogott, kihívóan mosolygott, míg homlokát szigorúan ráncolta össze.

- Ugyan, szóra sem érdemes, ott lóghat nyugodtan - kiáltott le egy fiatal, tisztán csengő női hang.

- Azt kérdeztem, mit adsz a kendődért - makacskodott a fiú.

- Kár annyit fecsegni a kendőről - nevetett le a lány. - Ha kell, hozd el, neked adom!

- Jól vigyázz - kiáltott vissza fiú, és vetkőzni kezdett -, a szavadon foglak!

- Mit akarsz, te fiú? - nézett fel a legidősebb csónakos, egy öreg férfi, aki egy mócsingos húsdarabot rágcsált.

- Hogy mit akarok? - mosolygott a legény. - Azt, hogy elhozom a kendőmet.

- Őrültség! - robbant ki az öreg férfi. - Ameddig a szem ellát, nincs egy kiálló szikla, amelyen megvethetnéd a lábadat, és mire hazaérünk, már besötétedik.

De a legény nem tágított, ő bizony elhozza a kendőt, és ha nincs, amin megvesse a lábát, hát majd csinál magának lábtámaszt. Ezzel kinyitott a csónak végében egy kis rekeszt, és elővett hét-nyolc rövid facöveket: a halászemberek mindig tartanak ilyesmit, hogy szükség esetén gyorsan fabrikálhassanak evezőtámasztót. És a csónakban állva elkezdte ék alakúra kifaragni a cövekeket, tengerkék szemével időnként magabiztosan, fürkészve felnézett a sziklára, és valahányszor a borókabokorhoz ért a tekintete, mintha megvilágosodott volna napégette, sötét arca.

Odafordította a csónakot, szorosan a sziklafalhoz, felállt a csónak szélére, felnyúlt olyan magasra, amennyire csak bírt, beverte az egyik éket egy lentről nem is látható sziklahasadékba, bámulatos hajlékonysággal felhúzózkodott, jobban mondva felkapaszkodott a cövekre, és megvetette rajta a lábát. Itt megint teljes magasságában kinyújtózott - egyik oldalát állandóan a sziklafalhoz szorította -, keresett egy újabb hasadékot, abba beleverte a másik éket, és - ugyanúgy mint az előbb - felmászott rá, és valamivel feljebb a harmadik után kutatott. Most megkapaszkodott a lábával a legfelső cöveken, fejjel lefelé lassan lecsúszott a másodikhoz, és bal kezével megragadta, a jobbal meg kihúzta a legalsó éket, aztán a lábát a legfelső ékről letette a középsőre, megfordult, és megint felfelé igyekezett, így haladt fel, szabályosan kúszva a törékeny lépcsőzeten. Felette a sima, lecsiszolt szikla, alatta a sötéten tátongó víz.

Szörnyű volt nézni, mégsem tudta senki levenni róla a szemét. Mindenki úgy érezte, mintha kísértethistóriát hallgatna: minél borzasztóbb a történet, annál nagyobb kíváncsisággal figyel oda az ember, így nyilatkozik meg futólag a démoniság a természetünkben.

De lent a csónakban az embereket látható módon nem különösebben rendítette meg az egész, ők is felnéztek a fiúra, aki lassanként elveszett már a szemük elől, de nem nyugtalankodtak, nem féltek, ugyanúgy figyelték a legényt, mint ahogy a felhők járásából igyekeznek kiolvasni, milyen messze jár a vihar, vagy merre fordul a szél. Az egyik csónakos például megjegyezte, hogy elég nehéz lehet megkapaszkodni ott fent a magasban, a másik pedig ráfelelte, hogy tőle ugyan mászhat a legény, ameddig neki tetszik. Az öreg időnként nagyot ásított, a fiatalabbik meg valami népdalt énekelt, amely tulajdonképpen a boldogságról szólt, de mindig oly lassúdan, búbánatosan hangzott, hogy egyetlen vidám gondolatot nem tudott ébreszteni sem abban, aki énekelte, sem abban, aki hallgatta.

A szikla tetején feszülten figyeltek az emberek. Hirtelen letört az egyik ék, a legény megcsúszott, és tehetetlenül lógott le a legfelső cövekről. Kétségbeesett sikoltás hangzott a szikláról, majd egy mély férfihang szólt le:

- Ne ereszd el! Hát ilyen gyenge legény vagy, te fiú?

- A fa volt gyenge, nem én! - válaszolta bosszúsan a fiú, és alaposan nekirugaszkodva felkapaszkodott a szilárdan álló ékre, és újra kezdte, egymás után vágta be az ékeket, olyan hévvel és erővel, hogy valóban nemsokára fent volt a borókabokron. Soha nem emeltek magasra győzelmi trófeát oly büszkén, oly boldogan, mint ahogy a fiú - ég és föld között lebegve - a borókabokorról belelobogtatta a vörös csíkos kendőt a lebukó nap fényébe.

- Thorbjör, mit adsz a kendődért? - kiáltott diadalmasan a fiú.

- Szégyellheted magadat, hogy egy vacak kendőért kockára teszed az életedet - morogta az előbbi mély férfihang.

- Ó, nem - felelt vissza a fiú -, a kendő nagyon is jó, és most már az enyém.

Ezzel leszedte a bokorról a kendőt, és szorosan a hátára kötötte.

- Aztán kinek adod, te fiú? - szólt le a szikla pereméről a férfi. - Nincs feleséged, aki felvehetné.

- Soha nem árt, ha az ember előrelátó - vágott vissza a fiú, és elkezdett készülődni a lemászáshoz. - Arra gondoltam, hogy elteszem jegykendőnek a kedvesem számára.

És ezzel lekászálódott a borókabokorról.

- Hohó - nevetett fent a férfi -, nem olyan egyszerű ám az! Vigyázz csak, és ne siess annyira lefelé a kendővel, különben a lány kereshet magának másik vőlegényt és másik jegykendőt.

- Ugyan, csak az első lépés nehéz! - válaszolta a legény, és most már komolyan nekilátott, hogy lemásszon.

Lefelé gyorsabban haladt, ám sokkal megerőltetőbb és veszélyesebb volt a kúszás, mint felfelé, mert amikor megfordult, hogy kiszedje a legalsó éket, mindig remegni kezdett, aztán össze kellett csavarodnia, mint egy csigának, hogy megvethesse a lábát a középsőn. A lefelé való kúszásnál azok voltak a legizgalmasabb pillanatok, amikor a fiú - a lábával a legfelső ékbe kapaszkodva úgy lógott lefelé, mint egy kampó, a térdével rátámaszkodott a középsőre, és leereszkedett, hogy találjon egy elég nagy hasadékot, amelybe belefér a faék. A felmászásnál még lehetett egyszer-másszor hátborzongató históriákra emlékezni, de most, amikor a legény oly nehezen csúszott lefelé, az emberben csak egyetlen gondolat élt: "Bárcsak simán lejutna!"

A csónakban egyetlen szó nem hangzott el, senki nem mert a másikra nézni, és az öregember arcán időnként árny suhant végig.

De a fiú merészen jött lefelé. Nem adta könnyen az életét: hiszen csak most kezdett élni, és az életért érdemes harcolni!

És lám! Még néhány merész fogás - és már ott is áll a csónakban.

Itt aztán egyszerre megváltozott minden. Vidám egymásutánban váltakozott a "csakhogy itt vagy" és a "fene a dolgodat", és ez az ellentét mutatta meg igazán, mennyire féltek. Mint aki menekülés közben hátranézeget, hogy megmutassa: ő azért ott volt.

A fiúnak - érthető módon - még kóválygott a feje. Szeme vöröslött, arcizmai remegtek. "Mindjárt magához tér" - mondta az öregember, és megragadta az evezőket. De a legény már leült a padra, és társai kedélyes biztatása közepette óvatosan, szinte szeretetteljesen a térdére terítette a kendőt, kifeszítette az evezőket, és a csónak, mint a sirály, repült a villogó vízen.

- Most már csak találj valakit, aki felveszi a kendődet - dünnyögte az öreg -, mert úgy illik, hogy ismerőshöz kerüljön.

- Azzal ugyan várhat - vetette oda nyeglén a fiatalabbik. - Thorbjör Legre még csitri gyerek, különben sem könnyű őt táncba vinni. Olyan férfi kell neki, akinek elég földje van, akkor aztán mindkettő büszkélkedhetik a magáéval, és egyik sem lesz alábbvaló a másiknál.

- Tőlem azt csinál, amit akar - vágott vissza a fiú. - Tudom én, hogy nem Thorbjör az egyetlen lány a faluban.

És úgy megrántotta az evezőket, hogy a csónak beleremegett. De a szája körül megfeszült valami, ajka összerándult, nagyon nyelt, mintha gombóc menne le a torkán. Vagy talán gondterhelten sóhajtott? Valószínűleg, mert könnycsepp csordult ki szemhéja alól, és végiggurult az arcán. A legény szörnyűségesen goromba képet vágott, mert nem volt ínyére, hogy ilyesmit látnak rajta.

De már elérték útjuk célját. A csónak besiklott a csendes öbölbe, amely békésen tükrözte vissza a lemenő nap fényében izzó magas sziklacsúcsot.

Amikor megálltak, és kikötötték a csónakot, a sziklaösvényen egy zömök, éltesebb gazdaember jött lefelé; gyorsan, bátran közeledett a nyaktörő úton. Mögötte - szinte a sarkában - egy gyönyörű, világosszőke hajú lány lépegetett; olyan finom termetű, olyan sudár növésű volt, mint a nyírfák szemben a hegyoldalban. Egyenest felénk jöttek.

- Isten hozta magukat a szárazföldön! - üdvözölt bennünket a gazda.

Ugyanaz a mély, erős férfihang volt, amely az imént a szikláról szólt le.

- Ügyes vadászok ma a vendégeink - folytatta kurta, ellenvetést nem tűrő modorában: látható módon nem várt választ.

- Ezúttal megmenekültél, Ejnar - mondta a fiúnak, aki ott állt tanácstalanul, azt sem tudta, hova nézzen. - Hát illik egy férfiemberhez, hogy ilyen vacak holmiért kockára tegye az életét?

Keményen beszélt, de az arca meghazudtolta szavait, mert kedvtelve nézegette a fiút.

A legény megkérdezte, miért jöttek le ma este olyan korán a földekről, és hogy vajon a csónakkal akarnak-e hazatérni.

- Igen, így gondoltuk - mondta a gazda -, és arra is gondoltam, hogy ha már szereztél ma jegykendőt, legjobb, ha mindjárt menyasszonyt is kapsz hozzá... és Thorbjörnek is ez a véleménye.

De Ejnar sem az a legény, akinek kétszer kell ilyesmit mondani. Egyszerre ott termett a lángba borult arcú lány mellett, aki kétségbeesetten igyekezett megbújni apja széles háta mögött.

- Nézd ezt az Ejnart! - szólt fel a csónakból az öregember. - Azt hiszem, a fiú a hátad mögött csavarta el a lány fejét - sőt biztos vagyok benne, hogy már találkoztak is a kerítés mögött.

- Én is azt hiszem - mondta az apa, és hátranézett a fiatalokra, rájuk is mosolygott. - Nos, Ejnar, azt hiszem, indulhatunk haza.

Ejnar beugrott a csónakba, és a vörös csíkos kendőt ráterítette az evezőpadra. A következő pillanatban már ott ült rajta a szemérmesen mosolygó Thorbjör, hátul a kormánynál pedig a vakmerő fiú. Mert most az apa akarta megmutatni, mit tud, hadd pihenje ki magát Ejnar.

És a csónak a csendes, vöröslő vízen kisuhant az öbölből. A lenyugvó nap egyik sugara tisztán, vidáman végigsiklott a boldog páron - aztán eltűntek a földnyelv mögött.

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
Nincs Cím
  2012-12-09 08:28:38, vasárnap
 
  ANTON PAVLOVICS CSEHOV



LELKECSKÉM

Olenyka, Plemjannyikov nyugalmazott táblabíró leánya, az udvari tornácon üldögélt és elgondolkozott. A nagy hőségben szemtelenül dongták körül a legyek, és kellemes volt arra gondolni, hogy nemsokára itt az este. Keleten sötét esőfelhők gyülekeztek, és néha-néha párás szellő lebbent meg.

Az udvar közepén megállt Kukin vállalkozó - a "Tivoli" nevezetű mulatópark tulajdonosa, aki ott lakott az udvarban, a szárnyépületben -, és felnézett az égre.

- Már megint! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Már megint esni fog! Mindennap esik az eső, minden áldott nap, mintha csak a sors is ellenem esküdött volna! De hiszen ez katasztrófa! Tönkremegyek! Minden nap rettenetes veszteséggel jár!

Összecsapta kezét; majd Olenykához fordulva, így folytatta:

- Látja, Olga Szemjonovna, ilyen az élet! Siralmas! Az ember dolgozik, küszködik, igyekszik, éjjel nem alszik, egyre azon töri a fejét, mit hogyan lehetne a legjobban elrendezni... és mi az eredmény? Egyrészt a közönség durva, műveletlen. Hiába nyújtom neki a legjobb operettet, mesejátékot, kiváló kupléénekeseket, nem kell az nekik! Hiszen nem is értenek belőle semmit. Nem! A közönségnek vásári komédia kell, útszéli tréfák, banalitás! Másrészt meg: nézze meg az időjárást! Majdnem minden este zuhog. Május 10-én kezdődött, s azóta ilyen volt egész május, június, valami rettenetes! A közönség nem jön, miből fizessem a bérletet? Hát a művészeimet?

Másnap estefelé ismét felhők gyülekeztek, és Kukin hisztériás nevetésben tört ki:

- Hát tessék! Bánom is én! Mossa el az egész parkot, velem együtt! Ne ismerhessem a boldogságot sem ezen, sem a túlvilágon! Jelentsenek föl a művészeim a bíróságon! Mit nekem a bíróság? Küldjenek kényszermunkára Szibériába, küldjenek a vérpadra, bánom is én! Ha-ha-ha!

És harmadnap megint ugyanaz...

Olenyka hallgatagon, komolyan hallgatta Kukin panaszait, néha még a szeme is megtelt könnyel. Kukin szerencsétlensége végül meghatotta. Megszerette Kukint. Igaz, hogy kis növésű volt, sovány, sárga arcú, haját halántékán hátrafelé kefélte, vékonyka tenor hangon beszélt, beszéd közben elhúzta száját, és arcára rá volt írva a kétségbeesés; Olenykában mégis mély, őszinte érzelmet ébresztett. Olenyka állandóan szeretett valakit, e nélkül nem is tudott volna élni. Régebben papuskáját szerette, aki most betegen ült a sötét szobában, a karosszékben, és nehezen lélegzett; szerette nagynénikéjét, aki ritkán - kétévenként egyszer - meglátogatta őket Brjanszkból; még azelőtt, amikor kis gimnazista volt, francia tanárát szerette. Olenyka csendes, jólelkű, könyörületes szívű kisasszonyka volt, gyengéd, lágy pillantású, és hihetetlenül egészséges. Telt, rózsás arca, puha fehér nyaka - amelyen kis barna anyajegy látszott -, kedves, naiv mosolya, amellyel a széptevést hallgatta, a férfiakban azt a gondolatot ébresztette: "Milyen helyes teremtés..." és maguk is elmosolyodtak. Ha pedig hölgyvendég érkezett Plemjannyikovékhoz, meg nem állhatta, hogy beszélgetés közben meg ne ragadja Olenyka kezét, és fel ne kiáltson elragadtatásában:

- Lelkecském!

A ház, amelyben születése óta élt, s amely végrendeletileg nevére volt írva, a város szélén állt, az úgynevezett cigánysoron, nem messze a "Tivoli" parktól. Este és éjszaka Olenykához behallatszott a parkból a zene, a rakéták pufogása; ilyenkor úgy tetszett neki, Kukin harcol sorsával, és rohamot intéz fő-fő ellensége: a közönség ellen. Szívén ilyenkor édes szorongás vett erőt, az álom messze elkerülte, s amikor hajnalfelé Kukin hazatért, Olenyka bentről halkan megkopogtatta hálószobája ablakát, a függönyön keresztül kinézett hozzá, és csupán arcát meg egyik vállát mutatva, gyengéden elmosolyodott...

Kukin megkérte a kezét, és összeházasodtak. S amikor az esküvő után úgy istenigazában meglátta kis felesége nyakát és telt, üde vállait, összecsapta kezét és felkiáltott:

- Lelkecském!

Boldog volt, de mivel az esküvő napján és estéjén is esett az eső, arcáról akkor sem múlt el a kétségbeesés kifejezése.

Az esküvő után jól éltek. Olenyka a kasszában ült, rendet tartott a mulatóparkban, felírta a kiadásokat, fizette a béreket; rózsás orcája, kedves, naiv, sugárzó mosolya hol a pénztárablakban, hol a kulisszák mögött, hol a büfében tűnt fel. Mostanában már azt mondogatta ismerőseinek, hogy a legnagyszerűbb, legfontosabb és legszükségesebb dolog a világon - a színház, csak a színházban lehet igazi élvezethez jutni, műveltségre, valódi emberségre szert tenni.

- De a közönség, sajnos, nem érti ezt! - mondogatta. - A közönségnek vásári komédia kell. Tegnap a "Doktor Faust" ment nálunk, és majdnem valamennyi páholy üres volt, de ha valami olcsó burleszket vittünk volna színre Vanyicskával, akkor higgye el, zsúfolásig megtelt volna a színház. Holnap az "Orfeusz a pokolban"-t adjuk Vanyicskával, jöjjön el és nézze meg.

S amit Kukin mondott színházról, színészekről, ugyanazt ismételte ő is. Ugyanúgy megvetette a közönséget műveletlenségéért, közönyéért a művészet iránt; a próbákba beleszólt, kijavította a színészeket, felügyelt a zenészek viselkedésére, és amikor a helybeli újság rosszat írt a színházról, sírt, majd elment a szerkesztőségbe veszekedni.

A színészek szerették, és "lelkecském"-nek nevezték; Olenyka sajnálta őket, és kisebb kölcsönöket folyósított nekik. Ha megesett, hogy becsapták, csak magában sírdogált, de férjénél soha nem tett panaszt.

A tél elég jól telt el. Egész évadra kibérelték a városi színházat, és rövidebb időre bérbe adták hol egy kisorosz társulatnak, hol egy bűvésznek, hol a helybeli műkedvelőknek. Olenyka meghízott, és sugárzott a megelégedettségtől, de Kukin egyre fogyott, sárgult, és panaszkodott, milyen rettenetes veszteségei vannak, holott egyáltalában nem mentek rosszul a dolgok. Éjjelente köhögött, Olenyka málnaszörpöt, hársfateát itatott vele, ledörzsölte kölnivízzel, meleg kendőkbe bugyolálta.

- Milyen édes vagy! - mondogatta neki teljes meggyőződéssel, és haját simogatta. - Milyen nagyszerű ember vagy!

Nagyböjt alatt Kukin Moszkvába utazott, hogy társulatot verbuváljon. Olenyka nem tudott aludni nélküle, egész éjjel az ablaknál ült, és a csillagokat bámulta. A tyúkokhoz hasonlított, akik ugyancsak nem tudnak aludni, és egész éjjel nyugtalankodnak, ha nincs az ólban a kakas. Kukin hosszabb ideig maradt Moszkvában; a nagyhétre hazaérkezik, írta, és leveleiben már a "Tivoli"-ra nézve is intézkedett. De nagypénteken, késő este, hirtelen baljóslatú zörgés hallatszott a kapun: bum-bum-bum! - döngette valaki az ajtót, mint a hordót. Az álmos szakácsnő mezítláb csoszogott a pocsolyás kerten át.

- Nyissanak már ki, az isten áldja meg magukat! - kiáltotta odakinn egy dörmögő hang. - Sürgöny érkezett.

Olenyka azelőtt is kapott már táviratot urától, de most maga sem tudta, miért, szinte elájult az ijedtségtől. Reszkető kézzel bontotta fel a sürgönyt, és olvasni kezdte:

"Iván Petrovics ma hirtelen tamála elhunyt intézkedést várunk hemetés kedden."

Így állt a sürgönyben: "hemetés"; a "tamála" szó pedig éppenséggel érthetetlen volt. A táviratot az operett-társulat igazgatója írta alá.

- Drága galambocskám! - zokogott Olenyka. - Édes jó Vanyicskám, drága galambocskám! Miért is kellett találkoznunk? Miért ismertelek és szerettelek meg téged? Miért hagytad el a te szegény Olenykádat, szegény szerencsétlen kis feleségedet?

Kukint kedden temették el Moszkvában: Olenyka szerdán tért haza, és amint belépett lakásába, leborult az ágyra, és olyan hangos zokogásban tört ki, hogy a szomszédban és az utcán is meghallották.

- Lelkecském! - sóhajtottak fel a szomszédasszonyok. - Lelkecském, Olga Szemjonovna, szegény, hogy kínlódik!

Három hónappal később Olenyka egyszer déli miséről tért haza bánatosan, mély gyászban. Véletlenül ugyanakkor lépegetett hazafelé a templomból egyik szomszédja, Vaszilij Andrejics Pusztovalov, Babakajev kereskedő faraktárának felügyelője. Szalmakalapot viselt, fehér mellényt arany óralánccal, és inkább földbirtokosnak nézte volna az ember, semmint kereskedőnek.

- Mindennek megvan a maga ideje, Olga Szemjonovna - kezdte a beszélgetést nagy komolyan, és hangjában részvét csengett. - Ha közelállóink közül valaki meghal, akkor az nyilván isten akarata volt, ezt szem előtt kell tartanunk, és sorsunkat alázattal kell elviselnünk.

Olenykát a kapuig kísérte, elbúcsúzott tőle, és továbbment. De Olenykának egész nap fülében csengett komoly hangja, és ha behunyta szemét, megjelent előtte Pusztovalov sötét szakálla. Igen megtetszett neki a férfi.

És úgy látszik, Olenyka is mély benyomást tehetett a férfira, mert rövid idővel ezután eljött hozzá kávéra egy éltes hölgy, akit Olenyka alig ismert; alighogy asztalhoz ült, a hölgy Pusztovalovról kezdett beszélni, arról, hogy milyen derék, szolid ember, és minden leány boldogan hozzámenne felségül. Három nappal később maga Pusztovalov is eljött látogatóba; nem sokáig időzött, mindössze tíz percig, keveset beszélt, de Olenyka megszerette - annyira megszerette, hogy egész éjjel nem aludt, lázban égett, reggel pedig elküldött az idős hölgyért. Pusztovalov hamarosan megkérte a kezét, és megesküdtek.

Olenyka jól élt Pusztovalov oldalán. A férfi rendesen ebédig a faraktárban ült, majd elment dolgai után, és ilyenkor Olenyka váltotta őt föl; estig az irodában ült, számlákat írt, és kiadta az árut.

- A fa évről évre húsz százalékkal drágul - mondogatta a vevőknek, ismerősöknek. - Képzeljék csak el: azelőtt itteni fával kereskedtünk, most meg Vaszicskának minden évben a mogilevi kormányzóságba kell utaznia fáért. És micsoda árak! - sopánkodott, kezét arcához szorítva rémülete jeléül. - Micsoda árak!

Olenykának úgy tetszett, hogy már réges-régen fával kereskedik, hogy a fa a legfontosabb és legszükségesebb dolog az életben; valami otthonos, megható csengése volt fülében az efféle szavaknak: gerenda, gömbfa, deszka, rönk, léc, kéreg... Éjjel, álmában deszka- és léchegyeket látott, végtelen hosszú szekérsorokat, amelyek valahová messzire szállították a fát; azt álmodta, hogy húszarsinos, ötversokos[45] gerendák egész hadserege vonul fel a faraktárak ellen, a gerendák, tuskók és rönkök megütköznek, száraz fa tompa robaja hallszik, elesnek, és ismét fölkelnek, egymásra tornyosulva... Olenyka felsikoltott álmában, és Pusztovalov gyengéden megrázta:

- Olenyka, mi bajod, kedves? Rosszat álmodtál? Vess keresztet!

Amit a férje gondolt, azt gondolta ő is. Ha Pusztovalov úgy találta, hogy a szobában igen meleg van, vagy hogy az üzlet mostanában rosszul megy, akkor ő is úgy találta. Férje nem kedvelte a szórakozást, ünnepnapon otthon ült, és Olenyka is otthon ült vele.

- Mindig csak otthon ül vagy az irodában - mondták néha az ismerősök. - Miért nem megy egyszer színházba, lelkecském, vagy cirkuszba?

- Minekünk Vaszicskával nincs időnk színházba járni - mondotta Olenyka méltóságteljesen. - Dolgozó emberek vagyunk, nem érünk rá az effajta szórakozásra. De hát mire való az a színház egyáltalában? Nincs abban semmi jó!

Szombatonként Pusztovalovék éjjeli istentiszteletre jártak, vasárnap hajnali misére; a templomból hazafelé szépen egymás mellett mentek, meghatott arccal, mindkettőjükből áradt a jó szag, és Olenyka selyemruhája kellemesen suhogott. Odahaza teát ittak tejeskenyérrel és különféle befőttekkel, utána süteményt ettek. Delente az udvarban, sőt még a kapun kívül is borscsleves, báránysült vagy kacsapecsenye kellemes illata terjengett - böjtös napokon halszag -, és aki a kapu előtt elhaladt, feltétlenül jó étvágyra gerjedt. Az irodában állandóan forrt a szamovár, az ügyfeleket teával, pereccel vendégelték meg. Hetenként egyszer a házaspár fürdőbe ment, ahonnan szépen egymás mellett, kipirulva tértek haza.

- Jól élünk, hála istennek - mondogatta Olenyka ismerőseinek. - Adná isten, hogy mindenki úgy éljen, mint mi Vaszicskával.

Amikor Pusztovalov elutazott a mogilevi kormányzóságba fát vásárolni, Olenyka erősen vágyódott utána, éjjelente nem aludt, sírdogált. Esténként néha meglátogatta őt Szmirnyin, az ezred fiatal állatorvosa, aki nála volt bekvártélyozva a szárnyépületben. Elbeszélgettek vagy kártyáztak, s ez elszórakoztatta az asszonyt. Különösen érdekelte őt, amit az állatorvos családi életéről mesélt: nős ember volt, egyetlen fiú apja, de feleségétől elvált, mivel az asszony megcsalta; most gyűlölte volt feleségét, és havonta negyven rubelt küldött neki fia neveltetésére. Amikor erről hallott, Olenyka felsóhajtott, fejét csóválta, és igen-igen megsajnálta a fiatal állatorvost.

- No. isten áldja meg - búcsúzott tőle, miközben gyertyával kísérte ki a lépcsőig. - Köszönöm, hogy eljött hozzám unatkozni, adjon isten erőt, egészséget, a Szentséges Szűz vigyázza lépéseit...

Mindig ilyen komolyan, bölcselkedve fejezte ki magát, ebben is férjét utánozta. Az állatorvos már eltűnt odalenn az ajtó mögött, amikor még utána kiáltott:

- Vlagyimir Platonics, higgye meg, a legjobb lenne, ha kibékülne a feleségével. Ha megbocsátana neki a fia kedvéért... Mert az a kisfiú mindent megér ám!

Amikor Pusztovalov hazaérkezett, Olenyka suttogva elmesélte neki az állatorvos egész sorsát, boldogtalan családi életét, és mind a ketten sóhajtoztak, és fejüket csóválták, és sokáig beszélgettek a kisfiúról, aki valószínűleg vágyódik édesapja után; majd - rejtélyes gondolattársítás útján - mindketten a szentképek elé álltak, földig hajoltak előttük, és imádkoztak, hogy isten küldjön nekik gyermekáldást.

Így éldegéltek Pusztovalovék csendesen és békésen, szerelemben és tökéletes egyetértésben hat esztendeig. Akkor egy télen megesett, hogy Vaszilij Andrejics a raktárban forró teát ivott, majd közvetlenül utána sapka nélkül ment ki az udvarra árut kiadni; meghűlt, és ágynak esett. A legjobb orvosok gyógyították, de a betegség erősebb volt, megkövetelte a maga áldozatát, és Pusztovalov négyhónapi gyengélkedés után meghalt. És Olenyka másodszor is özvegyen maradt.

- Miért hagytál el engemet, galambocskám? - zokogott Olenyka, amikor eltemette urát. - Hogyan éljek tovább nélküled, ó, én szerencsétlen, elkeseredett teremtés? Jó emberek, szánjátok meg az árvát...

Gyászfátyolban, fekete ruhában járt, s úgy látszott, örökre félretette kalapját, kesztyűjét. Ritkán hagyta el házát, legfeljebb a templomba meg az ura sírjához járt; otthon élt, mint az apáca. Hat hónap telt el, amíg végre levetette gyászfátyolát, és kinyitotta a zsalugátereket. Most már néha reggelenként látták, amint szakácsnőjével a piacra ment bevásárolni; de hogyan él, mit csinál otthon egész nap, azt csak sejteni lehetett. Például abból sejthették, hogy néha látták, amint kertecskéjében teázik az állatorvossal, aki felolvassa neki az újságot; meg abból is, hogy egy ismerősének, akivel a postán találkozott, ezt mondta:

- A mi városunkban az a baj, hogy nincsen kellő állatorvosi felügyelet, és ez sok betegség okozója. Minduntalan hallani, hogy emberek megbetegednek a tejtől vagy tehenektől, lovaktól ragályos betegségeket kapnak. A háziállatok egészégéről éppen úgy kellene gondoskodni, mint az emberekéről.

Az állatorvos véleményeit ismételgette, és most már mindenről éppen úgy vélekedett, mint ő. Világos: Olenyka egyetlen évig sem bírt élni ragaszkodás és szívbéli vonzalom nélkül, s most a szárnyépületben találta meg boldogságát. Másvalakit talán elítéltek volna ezért, de Olenykáról senki sem gondolt semmi rosszat, minden olyan érthető és átlátszó volt az életében. Sem ő, sem az állatorvos nem beszélt a változásról, amely beállott viszonyukban, sőt igyekeztek eltitkolni, de ez nem sikerült, mert Olenykának nem lehettek titkai. Ha az állatorvoshoz vendégek jöttek, ezredtársai vagy kollégái, Olenyka töltötte be nekik a teát, kínálgatta a vacsorát, és közben szarvasmarhavészről, gyöngykórról, a városi vágóhidak higiene-viszonyairól beszélgetett; a férfi rettenetes zavarba jött, és amikor a vendégek eltávoztak, megragadta Olenyka kezét, és haragosan sziszegte:

- Megkértelek, hogy ne beszélj arról, amihez nem értesz! Ha mi, állatorvosok, egymás között beszélgetünk, kérlek, ne elegyedj belé. Utóvégre is mindennek van határa!

Olenyka pedig értetlenül bámult rá, és ámulva kérdezte:

- De Vologyicska, hát miről beszéljek?

És könnyes szemmel átölelte, kérlelte, hogy ne haragudjék rá, és mind a ketten boldogok voltak.

Boldogságuk azonban nem tartott sokáig. Az állatorvost ezredével együtt áthelyezték, örökre elutazott, mivel valahová nagyon-nagyon messzire helyezték az ezredét, majdnem Szibériába. És Olenyka egyedül maradt.

Végképp és teljesen egyedül maradt. Apja már régen meghalt, karosszéke a padláson hányódott porosan, sántán. Olenyka megfogyott, megcsúnyult, az utcán szembejövők már nem nézték meg úgy, mint régen, nem mosolyogtak rá: nyilvánvaló volt, hogy legszebb évei elmúltak, messze maradtak mögötte, és most új élet kezdődik, ismeretlen és valamiképpen félelmetes, amelyre jobb nem is gondolni. Esténként Olenyka a tornácon ült, a "Tivoli"-ból áthallatszott a zene meg a rakéták pufogása - de ez most már nem ébresztett benne semmiféle gondolatot. Egykedvűen szemlélte üres udvarát, semmire sem gondolt, semmire sem vágyott; majd amikor egészen besötétedett, lefeküdt aludni, és álmában is puszta udvarát látta. Gépiesen, szinte öntudatlanul evett és ivott.

A legnagyobb baj pedig az volt, hogy semmiről sem volt véleménye! Látta maga körül a tárgyakat, s megértette, hogy mi történik, de véleményt semmiről sem alkotott, és nem tudta, miről beszéljen. Pedig az borzasztó, ha az embernek semmiről sincs véleménye. Az ember meglát például egy üres üveget a polcon, vagy esik az eső, vagy paraszt halad el a ház előtt szekéren - de hogy mire való az az üveg, az eső, a paraszt, mi a céljuk, értelmük: azt nem tudja, és ezer rubelért sem volna képes kitalálni. Kukin és Pusztovalov oldalán, majd később az állatorvos mellett is, Olenyka mindent meg tudott magyarázni, mindenről tudott véleményt mondani, amiről csak akart; most pedig gondolataiban, szívében ugyanolyan pusztaság uralkodott, mint udvarában. És kívül-belül minden bús, keserű, mint az üröm.

A város lassanként nőtt, terjeszkedett minden irányban; a cigánysort már utcának nevezték, a "Tivoli" park meg a faraktárak helyén is házak épültek, és egész sor mellékutca alakult. Milyen gyorsan repül az idő! Olenyka háza megbarnult, teteje megrozsdált, a pajta megdőlt, az udvart benőtte a csípős csalán meg mindenféle gizgaz. Olenyka maga is megöregedett, megcsúnyult; nyáron a tornácon üldögél, lelke üres, keserű és mélabús; télen az ablaknál ül, és kinéz a hóba. Néha, amikor szél fúj, ha elrepíti hozzá a templomi harang szavát, hirtelen feltámadnak a múlt emlékei, és szíve édesen összeszorul, szeméből bőséges könnyek hullanak - de mindez csak egy percig tart, azután megint üres minden, és nem tudja, miért is él. Briszka, a fekete macska, lábához simul, és lágyan dorombol, de Olenyka szívét nem hatja meg a cica kedveskedése. Nem erre vágyik ő! Olyan szeretet kellene neki, amely megragadja egész lelkét, szívét, értelmét, amely gondolatokat sugall, irányt szab életének, felhevíti öregedő vérkeringését. Ledobja öléből a fekete Briszkát, és bosszúsan szól rá:

- Eredj innen!... Nincs itt semmi!

Így telik nap nap után, év év után - örömtelenül, véleménytelenül. Akármit mond Mavra, a szakácsnő - helybenhagyja.

Egy forró júliusi napon estefelé, amikor a csordát hazafelé hajtották, és az egész utca megtelt porfellegekkel, valaki kopogtatott a kapun. Olenyka maga ment kinyitni, és amint kinézett, hát majdnem elájult: Szmirnyin állatorvos állt a kapu előtt, megőszülve, civil ruhában. Hirtelen minden az eszébe jutott, nem is próbált magán uralkodni, sírva fakadt, és fejét Szmirnyin mellére fektette. Egy árva szót sem szólt, és mélységes felindulásában azt se tudta, hogyan kerültek be a házba és ültek le teázni.

- Galambocskám - motyogta az örömtől remegve -, Vlagyimir Platonics! Mi szél hozta errefelé?

- Itt akarok letelepedni - magyarázta az állatorvos. - Nyugdíjaztattam magam, és most idejöttem, hogy a magam szakállára próbáljak szerencsét, és végre egy helyben éljek. A fiamat is be kell adni a gimnáziumba. Meg aztán, tudja, kibékültem a feleségemmel.

- Hol van most? - kérdezte Olenyka.

- A szállóban van a fiunkkal együtt, én meg lakást keresek.

- Istenem, uram, hát vegye ki az én házamat! Az csak elég jó lakás? És egy fillért sem fogadok el magától - lelkesedett Olenyka, és ismét sírva fakadt. - Éljenek itt az én házamban, nekem jó lesz a szárnyépület is. Micsoda öröm, uram isten, micsoda öröm!

Másnap már festették a háztetőt, meszelték a falakat, Olenyka pedig csípőre rakott kézzel járkált az udvaron, és intézkedett. Arcán régi mosolya tündökölt, megélénkült, felfrissült, mintha hosszú álomból ébredne. Megérkezett az állatorvos felesége is, sovány, csúnyácska hölgy, rövidre vágott hajjal, szeszélyes arckifejezéssel, s vele együtt a fia, Szása, korához képest kis növésű (már tizedik évében járt), pufók gyerek, ragyogó kék szemű, gödröcskés arcú. Amint belépett az udvarra, a macska után vetette magát, és felhangzott vidám, csilingelő kacagása.

- Ez a néni macskája? - kérdezte Olenykától. - Néni kérem, ha kölykei lesznek, tessék nekünk is adni egyet a kismacskákból. Anyukám nagyon fél az egerektől.

Olenyka beszélgetett vele, teával itatta, és szíve egyszerre csak egészen átforrósodott, édesen összeszorult, akárcsak édes fia lenne ez a gyerek. Amikor Szása este az ebédlőben ült, és leckéjét tanulta, meghatottan, szánakozva nézte:

- Galambocskám, szépségem... - suttogta. - Kicsi fiam, milyen okos vagy, milyen ügyes...

- Szigetnek nevezzük a szárazföld olyan részét - olvasta a gyerek fennhangon -, amelyet minden oldalról víz vesz körül.

- Szigetnek nevezzük a szárazföld olyan részét... ismételte Olenyka, és ez volt az első vélemény, amelyet határozottan mondott ki ennyi évi hallgatás és üresség után.

Most már megint volt véleménye, és vacsoránál arról beszélgetett Szása szüleivel, milyen nehéz sora van manapság a gyerekeknek a gimnáziumban, de hát azért a klasszikus műveltség mégis többet ér a reáliskolainál, mert a gimnáziumból mindenfelé nyitva áll az út: aki akar, orvosnak megy, aki akar, mérnöknek.

Szását beíratták a gimnáziumba. Anyja elutazott Harkovba a nővéréhez, és sokáig nem jött vissza; édesapja állandóan a vidéket járta, nyájat, csordát felülvizsgálni, és megesett, hogy csak három nap múlva érkezett haza. Olenykának úgy tetszett, Szását mindenki elhagyta, senki sem törődik vele a házban, és a végén még éhen hal; így hát átköltöztette magához a kis házba, és ott elhelyezte az egyik szobácskában.

És íme, Szása már egy fél éve él Olenykánál a kis házban. Olenyka minden reggel bemegy hozzá a szobájába; a gyerek mélyen alszik, kezét feje alá fektetve, a lélegzete se hallszik. Olenyka sajnálja felkelteni.

- Szasenyka! - suttogja halkan. - Kelj fel, galambocskám! Ideje iskolába menni!

Szasenyka felkel, felöltözik, imádkozik, azután leül teázni; megiszik három pohárral, és megeszik hozzá két hatalmas kiflit meg egy fél francia kenyeret vajjal. Félig-meddig még alszik, és ezért rosszkedvű.

- Szasenyka, nem nagyon tudod azt a verset - mondja ilyenkor Olenyka, és olyan pillantással néz rá, mintha messzi útra engedné el. - Sok a gondom miattad. Igyekezzél, galambocskám, tanulj szépen... És engedelmeskedjél a tanár uraknak.

- Ugyan tessék hagyni - mormogja Szása rosszkedvűen.

Azután elindul az iskolába, kicsi gyerek nagy sapkában, iskolatáskával a hátán. Olenyka nesztelenül követi lépteit.

- Szasenyka! - szólítja meg hirtelen; Szasenyka megfordul, és ő gyorsan cukrozott datolyát, karamellát dug a markába. Amikor befordulnak abba az utcába, ahol a gimnázium van, Szása szégyellni kezdi, hogy ez a magas, kövér néni követi őt - megfordul:

- Néni, most már tessék hazamenni, innen magam is eltalálok.

Olenyka megáll, és utána néz, mindaddig, amíg el nem tűnik az iskola kapujában. Istenem, mennyire szereti ezt a gyereket! Régi érzései közül egy sem volt ilyen mély, egynek sem engedte át magát ennyire fenntartás nélkül, ilyen önzetlenül és boldogan, mint most, amikor az anyai szeretet lángolt fel benne. Ezért az idegen gyerekért, gödröcskéiért, diáksapkájáért odaadná egész életét, boldogan odaadná.

Miért? Ugyan ki tudná azt megmondani, hogy miért?

Miután elkísérte Szását a gimnáziumba, Olenyka szép csendesen hazamegy, szíve telve nyugalommal, elégedettséggel, szeretettel; arca, amely az utolsó fél évben megfiatalodott, mosolyt sugárzik; aki csak találkozik vele, örömmel köszönti:

- Jó reggel, Olga Szemjonovna, lelkecském! Hogy van ma reggel, lelkecském?

- Sokat követelnek ma a gyerekektől a gimnáziumban - beszéli Olenyka a piacon, bevásárlás közben. - Nem tréfadolog. Tegnap is föladtak az elsősöknek egy egész verset kívülről, latin fordítást, számtanpéldát... Szegény kicsinyek!

És beszél tanárokról, tanórákról, tankönyvekről - ugyanazt, amit Szasa mond.

Három órakor együtt ebédelnek, este együtt tanulják a leckét, és sírdogálnak. Amikor lefekteti Szását ágyába, Olenyka sokáig veti reá a keresztet, és imádságot suttog, azután maga is lefekszik, és a távoli ködös jövőről álmodozik, amikor Szása elvégzi majd az egyetemet, orvos lesz vagy mérnök, saját, nagy háza lesz, lovai, kocsija; majd megnősül és gyermekei születnek... Elalszik, de még álmában is erre gondol, és a könnyek csorognak lehunyt szemhéja alól, végig az arcán. A fekete macska mellette fekszik és dorombol:

- Murr... murr... murr...

Hirtelen dörömbölés a kapun. Olenyka felriad, és lélegzete elakad a félelemtől: szíve csak úgy kalimpál. Fél perc eltelik, majd újabb dörömbölés.

"Bizonyára sürgöny érkezett Harkovból - gondolja Olenyka egész testében remegve. - Az édesanyja hívatja magához Szását Harkovba... Ó, istenem!"

Már-már úrrá lesz rajta a kétségbeesés, feje, keze, lába jéghideg, és úgy érzi, nincs nála szerencsétlenebb ember az egész kerek világon. Azután eltelik még egy hosszú perc, hangok hallatszanak: az állatorvos jött haza a klubból.

"Hála istennek" - gondolja Olenyka.

Lassan-lassan megkönnyebbül a szíve, megint jól érzi magát; fejét a párnára hajtja, és Szására gondol, aki a szomszéd szobában mélyen alszik, és néha álmában beszél:

- Majd adok én neked! Eredj innen! Ne verekedjél!

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
Nincs Cím
  2012-12-09 08:27:02, vasárnap
 
  JAN NERUDA



MÁRY KISASSZONY KÉRŐI

Nem tudom, hányszor jön még ki halottak napján a koąířei temetőbe, de ma már bizony nehézkesen lépdel, nem bírja úgy a lába, mint azelőtt. Egyébként minden pontosan úgy történt, mint eddig is évről évre. Hatalmas, nehéz testével tizenegy óra körül leszállt a bérkocsiról, a kocsis aztán leszedte a fehér kendőbe burkolt koszorúkat. Utána leemelt egy meleg brokátba öltöztetett ötéves kislányt. A kislány már tizenöt éve állandóan ötéves, Máry kisasszony mindig úgy veszi kölcsön valahonnan a szomszédból.

- Úgy, kicsikém, nézd csak, itt vannak a bácsik és a nénik... látod? És a gyertyák, a mécsesek és a virágok! Na, menj csak szépen előre, ne félj, menj, amerre akarsz, én majd utánad megyek.

A kislány félénken lépked előtte. Máry kisasszony közvetlenül mögötte halad, és biztatja, anélkül, hogy az utat mutatná.

Így lépkednek, amikor a kisasszony hirtelen megszólal:

- Várj! - kézen fogja a gyereket, és a sírok közé vezeti. Nem mennek messzire. Egy bizonyos vaskeresztről leveszi a szétfoszlott, széltől és esőtől elnyűtt koszorút, helyére odaakasztja az újat, fekete és fehér művirágokból. Azután kezével a keresztre támaszkodik, és imádkozni kezd. Letérdelnie nagyon terhes volna. A sír hervadt pázsitját és barna agyagját nézi, aztán hirtelen felemeli a fejét. A kisasszony kerek, kellemes arca nagy, kék, őszinte szemével mintha a távolba merengene. Tekintete lassan elhomályosul, szája szöglete megvonaglik, imádkozó ajkát remegve szorítja össze. Bőven előtörő könnyei lassan peregnek lefelé...

A gyermek bámulva néz fel, de a kisasszony se nem lát, se nem hall. Egy kis idő múlva - erőt vesz magán - hosszan és nehezen fellélegzik, fájdalmas mosollyal lenéz a kicsire, és kissé érdesen suttogva így szól:

- No, menjünk, gyermekem, menj, amerre akarsz, én majd utánad megyek.

Egy ideig ide-oda lépdel a gyerek után, aztán megint megszólal a kisasszony:

- Várj! - s egy másik sírhoz lép. Itt is éppen úgy cselekszik, mint az előzőnél, s úgy hiszem, egy pillanattal sem időzik tovább az egyiknél, mint a másiknál. Aztán a másik foszlott koszorút is odateszi a kendőbe, az elsőhöz, s kézen fogja a kislányt:

- Látod, már hideg van, gyere, meg ne fázzál. Beülünk a kocsiba, és hazamegyünk. Szeretsz kocsikázni, ugye?

Lassan a kocsihoz mennek. A kisasszony elhelyezi a kocsin a lánykát és a koszorúkat, aztán nehézkesen felkapaszkodik maga is. Reccsen a kerék, a lónak két-három ostorlegyintés is kell, míg végre húzni kezd, s elindulnak.

Ez így megy évről évre.

Ha még naiv novellaíró volnék, most így folytatnám: "Azt kérdik, kiknek a sírjai azok?" De tudom, hogy az olvasó soha életében semmit sem kérdez. A novellaírónak egyenesen rá kell kényszerítenie az olvasóra jótéteményeit. Itt azonban ez egy kissé nehéz lesz. Máry kisasszony hozzáférhetetlen és hallgatag teremtés, életében még soha senkit sem avatott be sorsának fordulataiba, még a legközelebbi szomszédját sem. Kivéve gyermekkori s még ma is hű barátnőjét, a valamikor csinos Lujza kisasszonyt, aki ma Nocár pénzügyi főszemlész úr hervadt özvegye. A mai napon mindjárt ebéd után összeülnek Nocárné asszonyság lakásán. Egyébként nemigen történik meg, hogy Máry kisasszony elmenjen barátnőjéhez az Olasz utcába, ő csak nagyon ritkán hagyja el a Szent János-dombalján levő földszinti lakását. Majdnem soha máskor, mint vasárnap, kora reggel, amikor a Szent Miklós-templomba megy. Hatalmas termete miatt ugyanis már régen nehezére esik a járás. Ezért aztán barátnője kíméli őt, s inkább maga keresi fel naponta. A sok esztendős őszinte barátság szinte egybeforrasztotta őket.

Ma azonban Máry kisasszonynak nagyon is terhes lett volna otthon maradni. Üresebbnek és elhagyatottabbnak érezné otthonát, mint máskor, ezért barátnőjéhez siet, s így aztán Nocárné asszonynak is ünnep a mai nap. Sohasem pörköli a kávét olyan gondosan, mint ma, és sohasem ügyel olyan mélyrehatóan, hogy a kuglóf könnyű és jó omlós legyen. S a mai szórakozásuknak tompított és ünnepélyes a hangja. Nem beszélnek sokat, s bármit mondanak is, egyformán hangzik, de mégis élénk visszhangra talál. Néha egy-egy könny is megcsillan szemükben, és gyakrabban ölelik meg egymást, mint máskor. Végül - mikor már jó sokáig elüldögéltek egymás mellett a kanapén - az évforduló tárgyára kerül a szó.

- Kérlek - szól Nocárné asszonyság -, az Isten csaknem egyforma sorsot rendelt nekünk. Derék és jó férjem volt, s két év múlva örökre itt hagyott, még csak gyermekem sem maradt vigasztalásul. Azóta én is egyedül vagyok, és nem tudom, melyik rosszabb: senkit sem ismerni, vagy megismerni őt, és aztán elveszíteni.

- Te jól tudod, hogy én mindig belenyugszom az Úr akaratába - mondotta ünnepélyesen Máry kisasszony -, hiszen mindig tudtam előre a sorsomat. Megálmodtam én azt. Mikor húszéves voltam, azt álmodtam, hogy bálban vagyok. Te tudod, hogy soha életemben nem voltam bálban. Zeneszó mellett sétáltunk, sugárzó kivilágításban pár pár után, de csodálatosképpen a táncterem, mint valami tágas padlás, fent volt a háztetők alatt. Egyszerre csak az első párok megindultak lefelé a lépcsőn. Én utolsónak mentem, valamelyik táncossal, az arcára nem is emlékszem. Már csak néhányan voltunk fent, én megfordultam és körülnéztem. Látom, hogy a Halál lépdel utánunk. Zöld bársonypalást volt rajta, kalapján fehér toll, és kard az oldalán. Siettem, hogy hamarább leérjünk, de a többiek már rég eltűntek az én táncosommal együtt. Egyszerre csak a Halál megfogta a kezemet, és elvitt magával. Aztán nagyon sokáig éltem egy palotában, és a Halál mintha a férjem lett volna. A legkedvesebben bánt velem, szeretett is, de nekem nagyon ellenszenves volt. Mérhetetlen pompa vett körül bennünket, csupa kristály, arany és bársony, de én nem örültem semminek. Folyton visszavágyakoztam a világba, s a küldöncünk - az is valami másik Halál volt - mindig hírt hozott arról, hogy mi történik a földön. Vágyakozásom fájdalmat okozott férjemnek, láttam is rajta, és sajnáltam őt. Ettől az időtől kezdve már tudtam, hogy sohasem megyek férjhez, s a Halál a vőlegényem. No és látod, Lujzi, hát nem Isten keze irányítja az álmokat? És nem kettőnek a halála választotta-e el egész életemet a többiek életétől?

Nocárné asszony sír - jóllehet már számtalanszor hallotta ezt a történetet -, s a barátnő sírása üdítő, illatos balzsamként permetezik a kisasszony fájó lelkére.

Valóban csodálatos, hogy a kisasszony sohasem ment férjhez. Korán elárvult, független volt, és a Szent János-domb aljában egy csinos, kétemeletes házat mondhatott magáénak. Biztosan nem volt csúnya, azt még ma is látni rajta. Kevés hölgynek volt olyan magas termete, kék szeme valósággal gyönyörűnek mondható, arca kissé széles, de szabályos és kellemes. Csakhogy már kora ifjúságától fogva túlságosan testes volt, ennek köszönhette a "kövér Máry" nevet, kövérsége elcsúfította egy kissé, kiskorában nem játszott a többi gyerekkel, később társaságba sem járt sehová, csak a Mária-sáncba ment ki naponta egy-egy kis sétára. És mégis egyetlen Malá Strana[44]-i polgár sem esett gondolkodóba azon, hogy tulajdonképpen miért nem ment férjhez Máry kisasszony. Az itteni társadalomnak megvannak a maga határozott típusai. Máry kisasszony az aggszűz típust képviseli benne, és senki sem gondolt arra, hogy másként is lehetne a dolog. S ha véletlenül valamelyik asszony szokásos női kíváncsiságból megkérdezte a kisasszonyt, akkor ő nyugodt mosollyal így válaszolt:

- Azt hiszem, leányként is szolgálhatom a jó Istent, nem igaz?

S ha valaki ugyanezt Nocárné asszonyságtól kérdi, ő hegyes állát felhúzva azt feleli:

- Hát ha egyszer nem akart! Szent igaz, hogy jó néhányszor férjhez mehetett volna. Magam is tudok kettőről - nagyon derék emberek voltak -, de ha egyszer nem akart.

Ám én, a Malá Strana eleven emlékezete, tudom, hogy mind a ketten mulatós fickók voltak, és bizony nem sokat értek. Hiszen a szóban forgó két férfi nem volt más, mint Cibulka, a kereskedő és Rechner, a vésnök. Ha bárhol is szó esett róluk, így emlegették őket: "Azok a lumpok!" Nem mondom, hogy bűnözők lettek volna, még csak az hiányoznék. De egyáltalában semmi jóra nem voltak valók, hiányzott belőlük a rend, a komolyság s az értelem. Rechner szerda előtt sohasem kezdte el a heti munkát, szombaton délután pedig már pihent. Sok pénzt kereshetett volna, mert igen ügyes volt, mint ezt Hermann úr, a díjnok - anyám földije - állította róla. De hát sehogy sem ízlett neki a munka. Cibulka, a kereskedő pedig több időt töltött a borozó boltívei alatt, mint az üzletében. Mindig világos nappalig aludt, s ha mégis odaállt a pult mögé, akkor álmos volt, és örökké csak morgott. Állítólag tudott franciául is, de az üzlettel nem törődött, az inasa azt csinált a bolttal, amit akart.

Ezek ketten mindig együtt voltak, s ha mégis fellobbant volna valamelyiknek lelkében a nemesebb szándéknak csak egy szikrája is, a másik azonnal elfojtotta. Ha valaki melléjük telepedett, nem akadt náluk mulattatóbb társalgó. A kis Rechnernek simára borotvált, szögletes arcán mindig könnyű mosoly futkározott, mint ahogy a napocska fénye átfut a mezőkön. Magas homlokáról hátrafésülte gesztenyeszínű haját, mindig víg volt, halovány ajkán örökös mosoly. Sovány teste, melyen állandóan sárgás színű ruha virított - ez volt a kedvenc színe -, folytonosan izgett-mozgott, s válla minden pillanatban megrándult.

Barátja, Cibulka fekete ruhát viselt, és sokkal nyugodtabbnak látszott. De csak szemre. Sovány volt, mint Rechner, de valamivel magasabb. Feje kicsiny, homloka alacsony és négyszögletes. Homlokcsontja kiállt egy kissé, sűrű, sötét szemöldöke alatt villogott a szeme, fekete haját ráfésülte a halántékára, és élesen ívelt szája felett bársonyos bajusz feketéllett. Ha nevetett, bajusza alól kivillantak hófehér fogai. Valami vadság, de egyúttal jóindulat is tükröződött Cibulka arcán. Ha nevethetnékje támadt, rendszerint visszafojtotta, míg végül ki nem tört belőle; aztán megint nyugodtnak tettette magát. Rechnerrel egy szempillantásból is megértették egymást. De csak ritkán ült valaki hozzájuk, tiszteletre méltó szomszédjaik szabadosnak és idegennek érezték és nem nagyon értették meg vicceiket. Beszédmódjuk olyan volt, mintha állandóan ócsárolnának mindent. De Rechnernek és Cibulkának sem nagyon tetszett a komoly Malá Strana-i társaság. A távolabbi óvárosi kisvendéglőket kedvesebbnek találták. Esténként bebarangolták az egész várost, még a messzi Ferencvárosban is ismerték őket. Ha aztán a Malá Strana-i utcákon jóval éjfél után víg nevetés hangzott fel, biztosan Rechner és Cibulka igyekezett hazafelé. Mindketten körülbelül egyidősek voltak Máry kisasszonnyal. A Szent Miklós-plébánia iskolájába együtt is jártak, de azóta nem törődtek vele, s a kisasszony sem ővelük. Legfeljebb az utcán találkoztak néha, akkor is könnyedén, hanyagul üdvözölték egymást.

Történt egyszer, hogy Máry kisasszony részére egy küldönc gondosan, csaknem kalligráfiával írott levelet hozott. Amint elolvasta, keze lehanyatlott, s a levél a földre csúszott, így hangzott:

Nagyra becsült Kisasszony!

Bizonyára csodálkozik, hogy én írok Önnek, éppen én. És még jobban meglepheti levelem tartalma. Sohasem mertem Önhöz közeledni, nehogy felesleges szóbeszédre adjak alkalmat, jóllehet szeretem Önt már régen. Érzéseimet gondosan megvizsgáltam, és rájöttem, hogy csak Önnel lehetnék boldog.

Máry kisasszony! Talán csodálkozik, és elutasít engem, talán különféle rosszakaratú pletykák befolyásolják rólam alkotott véleményét, és megvetően vállat von. Nem tehetek egyebet, csupán arra kérem, ne határozzon első meglepetésében. Fontolja meg, mielőtt a döntő szót kimondja. Annyit azonban mondhatok, hogy bennem olyan férjet találna, aki minden lélegzetével csak az Ön boldoggá tételére törekednék. Még egyszer kérem: gondolja meg jól. Mától számított négy hétre várom döntését, nem korábban, és nem későbben.

Ezután bocsánatát kérem.

Lángoló vágyakozással,

az Ön odaadó
Cibulka Vilmosa

Máry kisasszony szédült. Már vagy harminc éves volt, s most hirtelen a lábánál feküdt az első szerelmi vallomás. Valóban az első. Soha eddig nem gondolt a szerelemre, s nem is beszélt róla. Vörös karikák táncoltak a szeme előtt, halántéka lüktetett, lélegzete elakadt. Nem volt egyetlen határozott gondolata sem, csak a vörös karikák között jelent meg olykor egy határozott alak: a komor Cibulka. Végül is felemelte a levelet, és még egyszer, remegve átolvasta.

Milyen gyönyörűen ír!

Milyen gyöngéden!

Nem tudott segíteni magán, kénytelen volt a levéllel barátnőjét, özvegy Nocárnét felkeresni. Szó nélkül adta oda az írást.

- No, látod - szólalt meg végül Nocárné asszonyság, és zavart csodálkozás volt a szemében. - Most mit akarsz cselekedni?

- Nem tudom, Lujzi!

- No hiszen van elegendő gondolkozási időd. Minden lehetséges... de megbocsáss... tudod, milyenek a férfiak, és sokan csak a pénzt hajszolják... De miért is ne szeretne téged őszintén? Tudod mit, én alaposan utánanézek a dolognak.

Máry kisasszony hallgatott.

- Idehallgass - szólt Nocárné asszony -, Cibulka szép ember! Szeme olyan, mint a szén, a bajusza fekete, és a fogai - mondhatom -, a fogai olyanok, mint a cukor. Igazán nagyon szép férfi! - és Nocárné nagy szeretettel átölelte barátnőjét.

Máry kisasszony bíborvörös lett.

Pontosan egy héttel később, amikor Máry kisasszony a templomból hazatért, egy másik levél várta. Egyre növekvő csodálkozással olvasta:

Mélyen Tisztelt Kisasszony!

Ne vegye rossz néven, hogy írni bátorkodom Önnek. Nősülni szándékozom, és egy jó háziasszonyra lenne szükségem otthonom számára. Semmi ismeretségem nincs, mert elfoglaltságom nem hagy időt a szórakozásra, de ahogy a helyzetet vizsgálom, egyre erősödik az a meggyőződésem, hogy Ön igazán jó feleségem lenne. Kérem, ne ítéljen meg engem, én valóban jó ember vagyok, és bennem nem csalódik. Van rendes megélhetésem, tudok dolgozni, és Isten segítségével semmink sem hiányoznék. Harmincegy éves vagyok, ismer engem, én is ismerem Önt, tudom, hogy vagyonos, de ez mit sem árt, az csak jópont. Annyit meg kell jegyeznem, hogy háztartásom már nem lehet el gazdasszony nélkül, sokáig nem várhatok, ezért arra kérem, hogy legkésőbb két héten belül szíveskedjék választ adni. Ellenesetben más irányban kellene érdeklődnöm. A szép szavakhoz nem értek, de valakit szeretni tudnék. Tehát tizennégy napot várok.

Odaadó tisztelettel
Rechner János, vésnök

- Őszintén ír, mint afféle egyszerű ember - szólt délután Nocárné asszony. - Hát most van választék, látod, Máry. Most aztán mit csinálsz?

- Mit csinálok? - ismételte Máry kisasszony, mintegy álomban.

- Melyiket szereted jobban? Mondd meg őszintén tetszik neked valamelyik?... Melyik?

- Vilmos - suttogta a kisasszony elpirulva.

Cibulka már Vilmos volt. Rechnert tehát elejtették. A barátnők elhatározták, hogy a Rechnernek szóló levelet Nocárné asszony fogalmazza meg, mert ő a tapasztaltabb, Máry kisasszony pedig lemásolja. De egy hét sem múlt el, és Máry kisasszony, kezében új levéllel jött barátnőjéhez.

Arca megelégedést árult el. A levél így hangzott:

Tisztelt Kisasszony!

Ne vegye rossz néven, hogy soraimmal ismét terhelem. Így is jó, én nem tehetek róla. Ha korábban tudtam volna, hogy az én kedves barátom, Cibulka az Ön kezére pályázik, akkor nem jelentkeztem volna, de ő semmit sem szólt erről, s így én semmiről sem tudhattam. Vele már mindent közöltem, s most önként visszalépek, mert ő szereti Önt, csak arra kérem, ne nevessen ki engem, az igazán nem lenne szép Öntől, és én még másutt is megtalálhatom a szerencsémet. Mindenesetre sajnálom, de hát nem tesz semmit, felejtsen el engem.

Odaadó tisztelettel
Rechner János, vésnök

- Most legalább nem lehetnek kétségeid - vélekedett Nocárné asszony.

- Hála istennek!

Máry kisasszony magára maradt, de ez a magány ma határozottan kellemes volt. Képzelete olyan csábító színekkel festette jövőjét, hogy jólesett neki e gondolatokat újból és újból átismételni. Ezek a gondolatok hamarosan egyre plasztikusabb formát öltöttek. Végül is jövendő szép életének képévé állottak össze.

A következő napon Nocárné asszony betegen találta Máry kisasszonyt. A kanapén feküdt, halvány volt, a szeme bágyadt és sírástól vörös.

A megrémült barátnő alig tudott egyetlen kérdést is kinyögni.

Máry kisasszony felzokogott. Némán az asztalra mutatott. Az asztalon megint egy levél feküdt.

Nocárné asszony valami nyomasztót érzett. S a levél valóban nagyon komoly volt:

Mélyen tisztelt Kisasszony!

Most már nem lehetek boldog! Az álom szétfoszlott, kezemet a homlokomra szorítom, s a fejem szédül a fájdalomtól.

Ugyanis nem... nem akarok arra az útra lépni, amely az én egyetlen és legjobb barátom megsemmisített reményeivel van kikövezve. Szegény barátom olyan sajnálatra méltó, amilyen most magam is vagyok.

Ön ugyan még nem határozott, de milyen elhatározás lenne most lehetséges? Nem tudnék boldogságban élni, ha Jánoskámat kétségbeesetten látnám. És ha Ön nekem valóban a legteljesebb életörömet nyújtaná is, nem fogadhatom el.

Elhatároztam, hogy mindenről lemondok.

Mindössze egyre kérem, ne emlékezzék rám úgy, mint egy nevetséges, szánalmas figurára.

Az Ön odaadó
Cibulka Vilmosa

- Ez nevetséges - Nocárné asszony haragosan felnevetett. Máry kisasszony kérdően és szorongva nézett rá. - Na, igen! - és Nocárné asszony gondolatokba merült. - Nemes gondolkozású emberek... mindketten, azt látom. De Máry, te nem ismered a férfiakat. Az ilyen nemes elhatározás nem tartós. A férfi egyszerre csak minden kíméletet félretesz, és kizárólag magára gondol. Csak hagyd, Máry, majd még meggondolják. Rechner, amint látszik, igen praktikus gondolkozású ember, de Cibulka... látszik, hogy őrülten szerelmes, Cibulka még jönni fog!

Máry kisasszony szeme álmatagon csillogott: hitt a barátnőjének, és a barátnő is szentül hitt abban, amit mondott. Mind a kettő becsületes és jó lélek volt, s a kételynek még csak az árnyéka sem merült fel bennük. Lehetetlen gondolat lett volna számukra, hogy ez az egész csak valami ízléstelen és méltatlan tréfa.

- Egyelőre várj... majd csak jön... majd meggondolja magát! - erősítgette Nocárné asszonyság.

És Máry kisasszony várt... tovább szövögette régi gondolatait. Ezek nem voltak olyan boldogítók, mint az előzőek, az igaz, valami elégikus hangulat vegyült beléjük, de a kisasszony éppen ezért többre becsülte őket.

Máry kisasszonyt várt... és a hónapok egymás után múltak. Néhanapján, ha megszokott sétáját végezte a Mária-sáncon, találkozott a két baráttal, akik most is állandóan együtt jártak. Lehet, hogy előzőleg, mikor még mindkettő közömbös volt számára, ezeket a találkozásokat észre sem vette, de mostanában feltűnően gyakoriaknak találta őket.

- Hízelegnek neked, majd meglátod! - oktatgatta Nocárné asszony. Máry kisasszony eleinte mindig lesütötte a szemét, ha találkoztak. Később felbátorodott, és rájuk nézett. Kikerülték, és tisztelettel köszöntötték, aztán mindketten szomorúan lesütötték a szemüket. Észrevették-e néha az ártatlan kérdést, mely a kisasszony nagy szeméből szállt feléjük?... Mindenesetre a kisasszony nem vette észre, hogy ajkukat mind a ketten óvatosan összeharapják.

Elmúlt egy év. Nocárné asszony furcsa híreket hozott, s csak félve közölte azokat a kisasszonnyal. Azt beszélték, hogy züllenek, és mindenki csak "lumpoknak" nevezi őket, az a vélemény, hogy rosszul fogják végezni. Vajon ő lenne ennek az oka? A barátnő nem tudta, mitévő legyen, a kisasszonyt pedig a női szemérem visszatartotta attól, hogy maga tegye meg az elhatározó lépést. Mégis bűnösnek érezte magát.

Eltelt a második gyötrelmes év is, és Rechnert eltemették. Sorvadásban halt meg. Máry kisasszony megrendülve vette tudomásul a hírt. Az a praktikus Rechner, ahogy Nocárné mindig mondogatta, elemésztette volna magát?

Nocárné felsóhajtott, és így szólt:

- Cibulka most gondolkozik egy ideig, aztán eljön - s homlokon csókolta a reszkető Máry kisasszonyt.

De Cibulka nem gondolkozott sokáig, négy hónapra rá már ő is a koąířei temetőben volt. Tüdőgyulladás vitte el.

Tizenhat éve, hogy mindketten ott fekszenek.

Máry kisasszony semmi pénzért nem döntött volna maga, hogy a két sír közül melyikhez lépjen először halottak napján. Egy ötéves ártatlan leánykának kellett ezt eldöntenie. Ahová a gyerek elsőnek tipeg, oda helyezi a kisasszony az első koszorút. Cibulka és Rechner sírján kívül Máry kisasszony még egy harmadik sírt is megvásárolt örök időkre. Az emberek azt hiszik, hogy Máry kisasszonynak az a szenvedélye, hogy megvásárolja olyan emberek sírját, akikhez semmi köze sincs. Toepfer Magdaléna asszonyság fekszik abban a sírban... no igen, az a tudós asszony, akiről olyan sok mindent mesélnek. Mikor Vels kereskedőt temették, Toepferné asszony észrevette, hogy a viaszárus Hirtné átlépte a szomszédos sírt. Mindjárt megmondta, hogy a viaszárusné holt gyermeket fog szülni. Úgy is történt. Egyszer pedig amikor Toepferné asszony bement a szomszédasszonyához, egy kesztyűkészítőhöz, és látta, hogy az sárgarépát kapar, azonnal megmondotta, hogy szeplős gyereke lesz. És a kesztyűsék Marijának csakugyan olyan vörös haja van, mint a tégla, és olyan szeplős, hogy az rettenetes. Tudós asszony, de...

De amint már elmondottam, Máry kisasszonynak Toepferné asszonyhoz a legcsekélyebb köze sem volt. Ellenben Toepferné sírja a Rechneré és a Cibulkáé között körülbelül a középen van. Megsérteném olvasóim éleslátását, ha közölném sejtésemet, hogy miért éppen azt a sírt vette meg, és vajon hol fog majd egykor megpihenni Máry kisasszony.

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
AZ INFÁNSNŐ[27] SZÜLETÉSNAPJA
  2012-12-09 08:25:29, vasárnap
 
  OSCAR WILDE



AZ INFÁNSNŐ[27] SZÜLETÉSNAPJA

Az infánsnőnek születésnapja volt. Ma lett tizenkét éves, és a nap fényesen sütött a palota kertjére.

Valódi hercegnő és spanyol infánsnő létére évente mégiscsak egy születésnapja volt, akár a szegény szülők gyermekeinek, s így természetesen az egész ország kitett magáért, hogy ez alkalommal igazán szép napja legyen az infánsnőnek. És szép napja is volt, csakugyan.

A karcsú, csíkos tulipánok egyenesen álltak szárukon, mint hosszú katonasorok, és a gyepen át kihívóan pillantgattak a rózsákra, s azt mondták:

- Vagyunk olyan szépek mint ti.

Bíbor pillangók repkedtek aranyporos szárnyakon és sorra látogatták a virágokat; kis gyíkok bújtak elő a falrepedésekből, és sütkéreztek a fehér ragyogásban; a gránátalmák megpattantak és fölrepedtek a forróságban, és vérző piros szívüket mutogatták. Még a sápadt, sárga citromok is, amelyek oly nagy számban himbálództak a mély árkádok és a cirádás rácsok mentén, még azok is megszínesedtek a csodálatos napfényben, és a magnóliafák is kitárták nagy, földgömbforma, elefántcsontszín virágaikat, és édes, nehéz illattal töltötték be a levegőt.

Maga a kis hercegnő föl s le sétált társaival a függőkertben, és bújócskát játszott a kerek kővázák és a vén, mohos szobrok között. Közönséges napokon csak a rangjabeli gyerekekkel volt szabad játszania, s így azután akarva-akaratlan mindig egyedül játszogatott, de a születése napja kivétel volt, s a király úgy rendelkezett, hogy meghívhatja bármelyik kis pajtását, és kedvére elszórakozhat velük. Volt valami méltóságteljes báj ezekben a törékeny spanyol gyermekekben, amint ide-oda futkostak, a fiúk nagy, tollas kalappal, kurta, libegő köpenyben, a lányok pedig fel-felkapva hosszú brokátruhájuk uszályát s óriás, fekete és ezüstlegyezőkkel védve szemüket a naptól. De az infánsnő volt mindnyájuk között a legbájosabb, s őt öltöztették, a kor kissé esetlen divatja szerint is, a legízlésesebben. Szürke atlaszruha volt rajta, alján és a nagy puffos ujjakon nehéz ezüsthímzés, feszes derekát pedig igazgyöngysorok díszítették. Járás közben két kis cipellő szalagcsokra kandikált ki szoknyája alól. Nagy fátyollegyezője rózsás-gyöngyös színben játszott, s hajában - amely mereven, mint valami aranyglória, övezte sápadt kis arcát - gyönyörű fehér rózsa világolt.

A palota egyik ablakából figyelte őket a szomorú, mélabús király. Mögötte állt öccse, Aragóniai Don Pedro, akit gyűlölt, s mellette ült gyóntatója, Granada főinkvizitora. A király a szokottnál is szomorúbb volt, mert míg az infánsnőt nézte, ahogy gyermekes komolysággal meghajolt az egybesereglett udvaroncok előtt, vagy legyezője mögött kinevette állandó kísérőjét, a mord Albuquerque hercegnőt, akaratlanul is a fiatal királynőre, az infánsnő anyjára kellett gondolnia, aki - legalábbis úgy tetszett - nem is olyan rég érkezett a franciák vidám országából, s hervadt el hirtelen a spanyol udvar komor pompájában, s halt meg éppen hat hónappal gyermeke születése után, még mielőtt másodszor látta volna virágba borulni a kertben a mandulafákat, vagy másodévben ízlelhette volna meg gyümölcseit a vén, bütykös fügefának, amely ott áll az udvar most már begyepesedett közepén. A király nagy szerelmében nem tudta elviselni, hogy felesége testét elrejtse előle a sír. A királynét hát bebalzsamozta egy mór orvos - szolgálatai jutalmául visszakapta életét, amelyet eretnekség és mágia gyanúja miatt állítólag már megkaparintott a Szent Inkvizíció[28] -, s teste még most is ott feküdt hímzett ravatalán a palota feketemárvány-kápolnájában, úgy, ahogy a barátok felravatalozták azon a szeles márciusi napon, vagy tizenkét évvel ezelőtt. A király minden hónapban egyszer, fekete köpenybe burkolózva, lesötétített lámpással kezében, belépett a kápolnába, letérdelt eléje, és felzokogott: "Mi reina! Mi reina!"[29] - és olykor áthágva a rideg etikettet, amely Spanyolországban az élet minden egyes cselekedetén uralkodik, és még a király bánatának is határt szab, észbontó, vad fájdalmában megragadta a sápadt, felékszerezett kezet, és őrjöngő csókjaival megpróbálta életre kelteni a festett, hideg arcot.

Ma úgy rémlett neki, mintha újra látná, úgy, ahogy először pillantotta meg a fontainebleau-i[30] kastélyban, amikor ő maga még csak tizenöt esztendős volt, és a lány még nála is fiatalabb. A pápai nuncius[31] szertartásosan eljegyezte őket a francia király és az egész udvar jelenlétében, s ő azután visszatért az Escorial[32]-ba, egy kis sárga hajfürtöt hozva magával s egy gyermeki ajak emlékét, amely ráhajolt a kezére, és megcsókolta, amikor kocsiba szállt. Később eljött az esküvő, amelyet a két ország között, Burgosban, egy határmenti városkában tartottak sebtében, majd a nagy nyilvános bevonulás Madridba, a szokásos szentmise celebrálásával a La Atocha-székesegyházban, és a szokottnál is ünnepélyesebb autodafé[33], amelyen közel háromszáz eretneket - köztük sok angolt is - adtak át a világi hatalomnak, hogy égesse meg őket.

Valóban őrülten szerette, sokak szerint már az ország vesztére, amely akkoriban harcban állott Angliával az Újvilág uralmáért. Alig engedte meg neki, hogy egy-egy pillanatra távol legyen tőle; kedvéért megfeledkezett vagy megfeledkezni látszott az ország nehéz gondjairól; s azzal a félelmetes vaksággal, amellyel a szenvedély veri meg áldozatait, nem vette észre, hogy a mulattatására szánt s gondosan előkészített ünnepélyek csak elmélyítik azt a különös betegséget, amelyben szenvedett. A királyné halála után egy ideig olyan volt, mintha megháborodott volna. Nem kétséges, hogy nyilvánosan lemond, és visszavonul a granadai nagy trappista kolostorba[34], amelynek cím szerint amúgy is priorja[35] volt, ha nem félt volna rábízni a kis infánsnőt öccse kényére, akinek kegyetlensége hírhedt volt még Spanyolországban is, s akit sokan azzal gyanúsítottak, hogy ő okozta a királyné halálát egy pár mérgezett kesztyűvel, amelyet akkor nyújtott át neki, amikor vendégül látta aragóniai kastélyában. Még a háromesztendős nyilvános gyász leteltével se tűrte - királyi rendelettel parancsolta rá az egész birodalomra -, még azután se tűrte, hogy miniszterei új házasságról beszéljenek, s amikor maga a császár küldött hozzá és ajánlotta fel unokahúga, a bájos cseh főhercegnő kezét, azzal bocsátotta el a követeket, mondják meg uruknak, hogy a spanyol királynak a Szomorúság a frigyese, s bár az meddő hitves, jobban szereti mégis a Szépségnél; s ezt a választ a spanyol korona németalföldi dús tartományaival fizette meg, amelyek a császár bujtogatására, a református egyház néhány fanatikus hívének vezetésével, hamarosan fellázadtak ellene. Egész házasélete, a szenvedély lobogó gyönyörűsége s a hirtelen vég rettentő fájdalma felrémlett benne ma, amint elnézte a függőkertben játszogató infánsnőt. Akár valaha a királynő, éppoly bájosan szeszélyes, fejét éppoly akaratosan veti hátra, ugyanaz a kevélyen ívelt csodálatos száj, ugyanaz az elbűvölő mosoly - az a vrai sourire de France[36] - amint olykor-olykor felpillant az ablakra, vagy csókra nyújtja kis kezét a méltóságteljes spanyol uraknak. De fülét sértette a gyerekek hangos kacagása, s a ragyogó, kíméletlen napfény is gúnyolta bánatát, és úgy érezte - vagy csak képzelődés lett volna? -, a tiszta reggeli levegőbe furcsa fűszerszag tompa illata vegyül, fűszereké, amelyeket a balzsamozáshoz használnak. Kezébe temette arcát, és mire az infánsnő újból feltekintett, már bevonták a függönyöket, és a király visszavonult.

Az infánsnő csalódottan elbiggyesztette az ajkát, és vállat vont. A születése napján igazán ott maradhatott volna a király. Mit törődik az ostoba államügyekkel! Vagy odament talán, abba a komor kápolnába, ahol örökösen égnek a gyertyák, s ahova neki sohasem szabad belépnie? Ostobaság; hiszen oly ragyogóan süt a nap, és mindenki olyan boldog! Amellett el fogja mulasztani a játék-bikaviadalt, amelyre már hívogatnak a kürtök, a bábjátékról meg a többi gyönyörűségről nem is szólva. Nagybátyja és a főinkvizitor mégiscsak okosabbak voltak. Kijöttek a függőkertbe, és kedves bókokat mondtak neki. Így azután hátraszegve bájos fejecskéjét, kézen fogta Don Pedrót, s lassan lesétált a lépcsőn egy hosszan elnyúló biborselyem pavilon felé, amelyet a kert végében állítottak fel; a vendég gyerekek szigorú rangsorban követték, legelöl azok, akiknek leghosszabb nevük volt.

Torreádornak öltözött nemes fiúk hivalkodó csapata vonult elébe, s Tierra-Nueva fiatal grófja, egy csodálatosan szép tizennégy éves ifjú, a született spanyol grandok és hidalgók[37] tökéletes kecsességével emelte le előtte a kalapját, és vezette oda ünnepélyesen egy kicsi, arany és elefántcsont székhez, amely a porond felett egy dobogón állott. A gyerekek körülötte helyezkedtek el, libegtették nagy legyezőjüket, súgtak-búgtak egymás közt, Don Pedro és a főinkvizitor pedig mosolyogva állt a bejárat mellett. Még a hercegnő, a Camerera-Mayor, ahogy nevezték - egy sovány, szigorú arcú nő, sárga fodorgallérban -, még ő sem volt olyan rosszkedvű, mint rendesen, s mintha valami fagyos mosoly próbálgatta volna magát ráncos arcán, s remegett volna vékony, vértelen ajka körül.

Valóban csodálatos bikaviadal ez, gondolta az infánsnő, szebb, mint az igazi, amelyre elvitték egyszer Sevillába, amikor édesapja vendégül látta a pármai herceget. Néhány fiú gazdagon felkantározott vesszőparipán ugrándozott ide-oda, s forgatta dárdáját, amelyen fényes szalagok tarka zászlói lobogtak; mások gyalogosan lobogtatták vörös köpenyüket a bika előtt, s ha rájuk támadt, könnyedén átszökkentek a palánkon; ami pedig a bikát illeti, olyan volt, mint egy eleven bika, holott fűzfavesszőből fonták, s ráfeszítették a bőrt, és időnként ragaszkodott ahhoz, hogy hátsó lábain fussa körül az arénát, ami egy eleven bikának még álmában sem jutna eszébe. Pompásan viaskodott, és a gyermekek izgatottságukban felugráltak a padok tetejére, lobogtatták csipke zsebkendőjüket, s mintha felnőttek volnának, éppoly okosan kiáltották: "Bravo toro! Bravo toro!"[38] Végre hosszú-hosszú küzdelem után, miközben jó néhány vesszőparipát keresztüldöfött, és lovasaikat letaszította, Tierra-Nueva fiatal grófja mégis térdre kényszerítette a bikát, s miután engedélyt kapott az infánsnőtől, hogy megadja neki a kegyelemdöfést, lesújtott fakardjával az állat nyakára, méghozzá akkora erővel, hogy a fej elvált a törzstől, s láthatóvá lett a madridi francia követ fiának, a kis Monsieur de Lorraine-nek nevető arca.

Ezután nagy taps közepette kiürült az aréna, az elhullt vesszőparipákat ünnepélyesen kivonszolta két sárga és fekete libériás mór apród, s rövid közjáték után, amelyben egy francia kötéltáncos mutatta be tudományát a kötélen, olasz bábuk léptek fel a Sophonisba című álklasszikus tragédiában egy kis színház színpadán, amit éppen erre a célra készítettek. Olyan jól játszottak, olyan természetes volt minden mozdulatuk, hogy a darab végén elhomályosították az infánsnő szemét a könnyek. S bizony a gyerekek közül néhányan csakugyan sírtak, és édességekkel kellett őket megvigasztalni, sőt maga a főinkvizitor meghatottságában nem tudta megállni, hogy el ne mondja Don Pedrónak, mennyire kínozza őt, hogy ezek a fából és festett viaszból készült és gépiesen dróton rángatott teremtések ennyire boldogtalanok, és ilyen szörnyűséges balsorsra jutnak.

Egy afrikai bűvész következett ezután, aki piros kendővel letakart nagy, lapos kosarat hozott be, letette az aréna közepére, turbánjából elővett egy különös nádsípot, s játszani kezdett rajta. Néhány pillanat múlva megmozdult a kendő, s a síp egyre élesebb és élesebb sikoltozására két zöldes-aranyos kígyó dugta ki a kosárból különös, ék alakú fejét, s lassan magasba emelkedve ide-oda himbálódzott a zene ütemére, ahogy a vízben lebegnek a növények. De a gyerekeket inkább csak megijesztette foltos bőrük és kiöltött, cikázó nyelvük, és sokkal jobban örültek, amikor a bűvész egy apró narancsfát növesztett a homokból, szép fehér virágokkal és egész csomó valódi naranccsal; amikor pedig elvette Las-Torres márki kislányának a legyezőjét, és kék madárrá változtatta, s a madár körülrepülte a pavilont, és énekelt, gyönyörűségük és elragadtatásuk minden képzeletet felülmúlt. Elragadó volt az az ünnepélyes menüett is, amelyet a Nuestra Señora del Pilar templomának fiú tánckara mutatott be. Az infánsnő még sohasem látta ezt a csodálatos szertartást, amelyet évente egyszer, május havában végeznek a Szent Szűz tiszteletére, főoltára előtt; hiszen a spanyol királyi családnak egyetlen tagja se lépte át a zaragozai székesegyház küszöbét, amióta egy őrült pap - azt beszélték róla, hogy Erzsébet angol királynő zsoldjában állt - mérgezett ostyát próbált általadni Asturia hercegének. Így azután az infánsnő csak hallomásból ismerte a táncot, amelyet "Miasszonyunk táncá"-nak neveztek, pedig gyönyörű látvány volt. A fiúk régimódi fehér bársony udvari ruhát viseltek, különös háromszögletű kalapjukat ezüst szegélyezte, és óriás structollak díszítették, s ahogy a napfényben ide-oda forogtak, sötét arcbőrük és hosszú fekete hajuk még jobban kiemelte ruhájuk vakító fehérségét. Mindenkit megigézett komoly méltóságuk, amellyel a tánc bonyolult figuráit járták, lassú mozdulataik és méltóságteljes hajlongásuk választékos bája; amikor pedig befejezték az előadást, és nagy tollas kalapjukat levették az infánsnő előtt, hódolatukat az infánsnő nagy szívélyességgel vette tudomásul, és megfogadta, hogy a pilari Miasszonyunk oltárára nagy viaszgyertyát küld, hálából az élvezetért, amelyet a Szűzanyának köszönhet.

Utánuk egy csapat csinos egyiptomi - így hívták akkoriban a cigányokat - lépett a porondra, és ült le körbe, keresztbe tett lábbal, s kezdett halkan játszani citeráján; testüket a dallam ütemére ringatták, s alig hallhatóan dúdoltak valami mély, álmodozó éneket. Amikor Don Pedrót észrevették, sötéten pillantottak rá, egyikük-másikuk rémülten, mert a herceg alig néhány hete akasztatta fel törzsük két tagját varázslásért Sevilla piacán; de a szép infánsnő elbájolta őket, amint székén hátradőlve, nagy kék szemével előkandikált a legyezője mögül, és biztosra vették, hogy aki ilyen gyönyörű, az nem lehet soha senkihez sem kegyetlen. Így hát nagyon halkan tovább játszottak, alig-alig érintve hosszú, hegyes körmükkel a citera húrjait, fejük meg-megbiccent, mintha mindjárt elaludnának. Hirtelen, vad kiáltással - hogy a gyerekek megrémültek, s Don Pedro megmarkolta tőre agát markolatát - talpra szökkentek, s eszeveszetten forogtak-örvénylettek a porondon, verték tamburinjaikat, és furcsa, torokhangú nyelvükön valami vad szerelmi dalt énekeltek. Azután egy másik jelre megint földre vetették magukat, mozdulatlanul, némán feküdtek, s csak citeráik egyhangú pengése törte meg a csendet. Ezt még néhányszor megismételték, majd eltűntek egy pillanatra, s egy láncon vezetett, bozontos barna medvével tértek vissza, a vállukon meg kis berber majmokkal. A medve a legnagyobb méltósággal tótágast állt, a ráncos képű majmok meg különböző mulatságos jeleneteket játszottak két cigánygyerekkel, akik - úgy látszik - gazdáik voltak; apró kardokkal vívtak, puskákat sütögettek, s szabályszerű katonai gyakorlatokat végeztek, akárcsak a király testőrei. Meg kell adni, a cigányoknak nagy sikerük volt.

De a délelőtti mulatság legtréfásabb része kétségtelenül a törpe tánca volt. Amikor görbe lábain bebotorkált a porondra, és jobbra-balra ingatta nagy, esetlen fejét, a gyerekek sikoltoztak gyönyörűségükben, s az infánsnő maga is úgy kacagott, hogy a Camerera kénytelen volt figyelmeztetni; számos esetben előfordult ugyan Spanyolországban, hogy egy-egy királylány sírva fakadt egyenrangúak előtt, de nem akadt egyetlen vérbeli királyi hercegnő sem, aki ilyen vidám lett volna alacsonyabb rangúak jelenlétében. De hát a törpe csakugyan ellenállhatatlan volt; ilyen fantasztikus kis szörnyeteget sohasem láttak, még a spanyol udvarban sem, pedig közismert volt az udvar borzalmakat hajszoló, odaadó szenvedélye. Amellett a törpe most lépett fel legelőször. Mindeddig vadul futkározott a rengetegben, s csak egy napja bukkant rá két nemesember, akik történetesen a várost körülvevő tölgyerdő távoli zugában vadásztak, és aztán elhozták a palotába, meglepetésül, az infánsnőnek; apja, egy szegény szénégető, boldog volt, hogy túladhatott a csúf, semmirevaló gyereken. Talán éppen az volt benne a legmulatságosabb, hogy halvány sejtelme sem volt groteszk külsejéről. Sőt, úgy látszott, boldog, s csupa jókedv. Ha a gyerekek nevettek, ő is nevetett, éppen olyan szabadon és vidáman, mint bármelyikük, és tánca végén mindegyik gyerek felé bohókásan meghajolt, mosolygott, és integetett nekik, mintha csak közülük való volna, nem afféle torzszülött apróság, amelyet a természet bolond kedvében teremtett, hogy másoknak legyen min mulatniuk. S az infánsnő - ó, az infánsnő teljesen megigézte! Nem tudta levenni róla a szemét, és úgy tetszett, mintha egyedül neki táncolna; amikor pedig az infánsnő a táncok befejeztével kivette hajából azt a fehér rózsát - mert eszébe jutott, hogy az udvar előkelő hölgyei csokrokat hajítottak Caffarellinek, a híres olasz szopránnak, akit a pápa saját kápolnájából küldött Madridba, hogy hangja édességével gyógyítsa a király mélabúját -, kivette a rózsát, és félig tréfából, félig a Camerera bosszantására, legédesebb mosolyával a porondon keresztül odahajította neki: a törpe nagyon is komolyan fogta föl a dolgot, durva, duzzadt ajkához szorította a virágot, kezét szívére téve térdre ereszkedett az infánsnő előtt, vigyorgásában két füléig ért a szája, s apró, fényes szeme ragyogott az örömtől.

Ez aztán végzett az infánsnő komolyságával; kacagott, kacagott még hosszan azután is, hogy a kis törpe kiszaladt a porondról, majd nagybátyjának tudomására hozta azt az óhaját, hogy a táncot nyomban ismételjék meg. A Camerera azonban azzal az ürüggyel, hogy a nap nagyon forrón süt, úgy döntött, jobb, ha a fenség késedelem nélkül visszatér a palotába, ahol már csudás ünnepi lakomával várják, többek között valódi születésnapi tortával, amelyen neve kezdőbetűi színes cukorból vannak kirakva, s a tetején szép ezüstzászló leng. Az infánsnő tehát nagy méltósággal felemelkedett helyéről, és parancsot adva, hogy a kis törpe a pihenőóra után ismételje meg előtte táncát, köszönetet mondott a fiatal Tierra-Nueva grófnak a kedves fogadtatásért, s visszatért lakosztályába; a gyerekek meg ugyanabban a rendben követték, ahogy bevonultak.


A kis törpe pedig, mikor hallotta, hogy ismét táncolnia kell az infánsnő előtt, méghozzá az infánsnő kifejezett kívánságára, túláradó boldogságában kiszaladt a kertbe, mámorosan csókolgatta a fehér rózsát, és elragadtatásában a legesetlenebbül és leggyámoltalanabbul ugrándozott.

A virágok bizony felháborodtak az esztelen merészségen, hogy betört gyönyörű otthonukba, s mikor látták, hogy föl s alá szökdécsel a sétányokon, s karját nevetségesen lóbálja a feje fölött, nem tudták többé magukba fojtani haragjukat.

- Olyan csúf - kiáltották a tulipánok -, meg kellene tiltani, hogy a közelünkben mutatkozzék!

- Igyék az ilyen mákonyt, és aludjon el ezer évre - mondták az óriás tűzliliomok, és szinte felizzottak haragjukban.

- Kész szörnyeteg! - visította a kaktusz. - Nézzétek, milyen kifacsarodott, milyen torz; hogy aránylik feje a lábához. Szavamra, bizsereg minden porcikám, s ha a közelembe jön, megszúrom a tüskéimmel.

- És valahogyan kezébe került a legszebb virágom! - kiáltotta a fehér rózsa. - Magam adtam ma reggel születésnapi ajándékul az infánsnőnek, ő pedig ellopta - és torkaszakadtából sikoltotta: - Tolvaj, tolvaj, tolvaj!

Még a piros gerániumok is, amelyek pedig nemigen szoktak kevélykedni, mert köztudomású, hogy temérdek szegény rokonuk van, még ők is undorral fordultak el, amikor megpillantották, s amikor az ibolyák szelíden megjegyezték, hogy rettentő csúf ugyan, de hát nem tehet róla, azt felelték tökéletes igazsággal, hogy hiszen éppen ez a baja, és semmi értelme valakit azért csodálni, mert menthetetlen; és csakugyan, egyik-másik ibolya maga is érezte, hogy a kis törpe minden mértéken felül csúf, s ha jobb ízlése volna, legalább szomorúan járna vagy legalábbis mélázva, ahelyett, hogy vidáman ugrabugrál, és furán, esetlenül hányja-veti magát.

Ami pedig a vén napórát illeti, aki aztán igazán híres-nevezetes egyéniség volt, s valamikor nem kisebb személynek, magának V. Károly császárnak mutatta az időt - mondom, őt annyira megdöbbentette a kis törpe, hogy majd két teljes percet elfelejtett jelezni hosszú árnyékujjaival, és meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon a mellvéden sütkérező, nagy, tejfehér pávának: az egész világ tudja, hogy a királyok gyermekei királyok, és a szénégetők gyermekei szénégetők, bizony, semmi kétség - a páva ezzel a megállapítással tökéletesen egyetértett, és olyan harsányan rikoltotta: persze, persze - hogy az aranyhalak a hűvös, csobogó szökőkút medencéjében kidugták fejüket a vízből, és megkérdezték az óriás kőtritonoktól, hogy mi baj van a szárazon.

De a madarak mégis szerették a törpét. Gyakran látták az erdőben; ott szökdécselt, mint egy kis manó, a szélben forgó levelek után, vagy megbújt valamelyik vén tölgyfa odvában, és megosztotta dióit a mókusokkal. Csöppet sem törődtek azzal, hogy csúf. Hiszen maga a csalogány se mutat sokat, pedig éjjelente olyan édesen dalol a narancsligetben, hogy néha a hold is aláhajlik az égen, és hallgatja; s különben is, hozzájuk mindig jó volt, s azon a szörnyű zord télen, amikor bogyót sem leltek már a fákon, s a föld olyan keményre fagyott, mint a vas, és a farkasok a város falai alatt kóboroltak éhségükben, ő sohasem feledkezett meg róluk, morzsát szórt nekik aprócska fekete kenyeréből, és mindig megosztotta velük, bármi volt is szegényes reggelije.

Így azután ide-oda cikáztak körülötte, szárnyukkal már-már megsimogatták az arcát, és összevissza csiviteltek, a kis törpe pedig örömében nem tudta megállni, hogy meg ne mutassa nekik a gyönyörű fehér rózsát, és el ne mesélje, hogy az infánsnőtől kapta, mert az szerelmes belé.

A madarak, persze, egy árva szót se értettek beszédéből, de ez igazán nem volt baj, mert féloldalt fordították fejüket, és okosan néztek, ami éppen olyan jó, mint megérteni valamit, csakhogy sokkal könnyebb.

A gyíkok is végtelenül megkedvelték, s amikor már belefáradt a szaladgálásba, és leheveredett pihenni a fűbe, dévajkodva játszadozni kezdtek rajta, és mindent megtettek, hogy mulattassák.

- Nem lehet mindenki oly szép, mint egy gyík - kiáltották -, ez sok volna a jóból! És bármilyen furcsán hangzik, ez a kis törpe nem is olyan csúnya, kivált, ha az ember behunyja szemét, és rá se pillant.

Hiába, a gyíkok született filozófusok, s néha bizony órák hosszat is elüldögélnek együtt, gondolatokba merülve, ha nincs éppen más dolguk, vagy ha az idő esőre áll, és nem tanácsos kimenniük.

Ám a virágok szerfelett felháborodtak viselkedésükön és a madarak magatartásán.

- Ez is csak azt mutatja - mondták -, hova vezet, mennyire lealacsonyít a szüntelen szaladgálás, a sok röpködés. Jól nevelt ember, akárcsak mi, egy helyben marad. Bennünket ugyan senki sem látott még fel s alá ugrándozni a sétányokon, vagy veszettül vágtatni szitakötők után a gyepen át. Ha levegőváltozásra van szükségünk, elküldünk a kertészért, és ő átültet bennünket egy másik ágyba. Ebben van méltóság, és úgy történik, ahogy történnie kell. De a madarak meg a gyíkok nem tudják, mi az a nyugalom, sőt, a madaraknak még állandó címük sincs. Úgy kóborolnak, akár a cigányok, s mint a cigányokkal, éppúgy kellene bánni velük is.

Felhúzták hát az orrukat, gőgösen néztek a világba, és ugyancsak megörültek, amikor kisvártatva észrevették, hogy a kis törpe föltápászkodik a fűből, és elindul a függőkerten át a palota felé.

- Igazán be kellene zárni hátralevő földi életére - mondták. - Nézzétek, púpos a háta, görbe a lába! - és vihogtak.

A kis törpe minderről semmit sem tudott. Végtelenül szerette a madarakat és a gyíkokat, és azt gondolta, hogy a virágok a földkerekség legszebb teremtményei, persze, az infánsnő kivételével, hiszen tőle kapta szerelme jeléül a gyönyörű fehér rózsát, s ez mégiscsak más. Mennyire sajnálta, hogy nem ment utána a palotába! Az infánsnő bizonyára jobbjára ültette volna, rámosolygott volna; ő pedig sohasem tágítana mellőle, és játszópajtásaként megtanítaná a legkülönbözőbb mulatságos furfangokra. Mert ha nem is járt még soha palotában, egész sereg csodálatos dolgot tudott. Sásból kis kalitkákat tudott fonni a szöcskéknek, hogy abban cirpeljenek, és hosszú szárú nádból sípot metszeni, olyat, hogy örömest hallgassa maga Pán[39] is. Ismerte a madarak szavát, le tudta csalogatni a seregélyt a fa tetejéről, és kicsalta a kócsagot a nádasból. Ismerte az állatok nyomát, felfedezte a nyúl útját a könnyű lábnyomokból és a vaddisznóét a letaposott levelekből. Ismerte a szél minden táncát, bíborruhás, bolond vigadalmát ősszel, könnyű, kékszandálos lebegését a gabonaföldek fölött, fehér, hókoszorús táncát télen át, és kikeleti táncát a tavaszi kertekben. Tudta, hol fészkel a vadgalamb, és egyszer, amikor valamelyik madarász elfogta a szülőket, ő nevelte fel a fiókákat, s egy kettétört szilfa odvában kis galambdúcot épített nekik. Egészen megszelídültek, és a kezéből ettek minden reggel. Az infánsnő is megszeretné őket, akárcsak a nyulakat, amelyek a nagy páfrányok között futkároznak, meg az acéltollú, fekete csőrű szajkókat, a sündisznókat, amelyek tüskés labdává gömbölyödnek össze, és az óriás, bölcs teknősbékákat, amelyek fejüket támogatva és fiatal leveleket rágcsálva lassan mászkálnak ide-oda. Igen, el kell jönnie az infánsnőnek az erdőbe, ott kell egymással játszaniuk. A maga kis ágyát adná át neki, és virradatig őrködne az ablak előtt, hogy az erdőmélyi szarvasok ne bántsák, és az éhes farkas közel ne lopakodjék a kunyhóhoz. És reggel bekopogna a zsalun, és felébresztené; s azután együtt indulnának, és egymással táncolnának egész álló nap. És ami azt illeti, az erdő csöppet sem elhagyatott. Néhanapján fehér öszvéren, festett könyvet olvasva egy püspök kocogott át rajta. Máskor meg zöld bársonysapkában s cserzett szarvasbőr ujjasban solymászok vonultak arra, kezükön csuklyás sólymok. Szüret idején jöttek a szőlőtaposók, kezük, lábuk bíborpiros volt, fejüket fényes borostyán koszorúzta, s csepegő borostömlőket cipeltek; a szénégetők meg éjjelente körülülték óriás tűzrakásaikat, s elnézték, hogy szenesednek el lassan a száraz hasábok; gesztenyét sütöttek a hamuban, és a rablók előbújtak barlangjaikból, s együtt mulatoztak velük. Egyszer még egy gyönyörű körmenetet is látott, amint lassan kígyózott a hosszú, poros úton Toledo felé. Barátok haladtak az élén, aranykeresztekkel, fényes zászlók alatt, édesen énekelve, utánuk katonák jöttek ezüstvértben, muskétákkal és dárdával, és soraik között három mezítlábas ember lépkedett, égő gyertyával a kezükben, furcsa sárga ruhában, amely telis-tele volt csodálatos jelekkel. Bizony, rengeteg látnivaló akad az erdőben, és ha az infánsnő elfáradna, lágy mohapadot keresne neki, vagy a karjába venné, hiszen ő nagyon erős, noha tudja, hogy nem nőtt éppenséggel nagyra. Piros csipkerózsabogyóból fűzne nyakláncot neki, szép lenne az is, legalább olyan szép, mint ruháján most a fehér bogyók, és ha ráunna, hát elhajítaná, ő pedig másikat csinálna helyette. Hozna neki makk-kopáncsot és harmatos kökörcsint és apró szentjánosbogárkát, hogy csillagként tündököljön haja sápadt aranyában.


De hova tűnt az infánsnő? Megkérdezte a fehér rózsától, de az nem felelt. Mintha aludt volna az egész palota, és még ott is, ahol az ablaktáblák nem voltak betéve, lebocsátott súlyos függönyök zárták ki a napfényt. A falak mentén keringett, s fürkészte, hol tudna bejutni, míg végül egy kis rejtekajtóra bukkant, amely nyitva állt. Besurrant, és egy fényes nagy teremben találta magát, fényesebben - attól tartott -, mint az erdő, mert minden telis-tele volt aranyozással, és még a padló is nagy, színes kövekből volt összerakva geometriai minta szerint. De a kis infánsnő nem volt ott, s csak néhány csodálatos, fehér szobor nézett le rá üres szemmel, furcsa, szomorúan mosolygó szájjal a jáspistalapzatokról.

A terem végét dúsan hímzett fekete bársonyfüggöny takarta, telehintve a király kedvenc jelképeivel: napokkal, csillagokkal - ezek díszítették a király legkedvesebb színét. Talán a függöny mögött rejtőzik? Mindenesetre megnézi.

Csendesen odalopózott hát, és félrevonta. De nem; csak egy másik terem nyílt mögötte, még szebb is, úgy találta, mint az előbbi. A falakat tűöltéses, zöld arrasi kárpit díszítette, amely vadászatot ábrázolt számos résztvevővel; egy flamand mester munkája, aki több mint hét évig dolgozott rajta. A szoba valaha Jean le Fou szobája volt; így nevezték a bolond királyt, aki olyan szenvedélyesen szerette a vadászatot, hogy őrült rohamaiban megpróbált felszállni az ágaskodó lovakra, vagy le akarta teríteni a szarvast, amelyre már ráugrottak a nagy kutyák, vadászkürtjébe fújt, és tőrével a halvány, menekülő őz után döfött. Most tanácsteremnek használták a szobát, és a középső asztalon ott feküdtek a miniszterek piros mappái, bőrükbe préselve a spanyol aranytulipánok, és a Habsburg-ház címerei és jelvényei.

A kis törpe ámuldozva nézett körül, és alig mert továbbmenni. A különös, néma lovasok, akik sebesen és nesztelenül vágtattak át a tisztáson, mintha azok a félelmetes fantomok lettek volna, akikről a szénégetők meséltek, akik csak éjszaka vadásznak, és ha emberrel találkoznak, szarvasünővé változtatják, és űzőbe veszik. De a szépséges infánsnőre gondolt, és összeszedte mégis a bátorságát. Egyedül akart találkozni vele, meg akarta neki mondani, hogy ő is szereti. Talán éppen itt van a következő teremben.

Végigszaladt a puha, mór szőnyegen, és kinyitotta az ajtót. Nem! Itt sincs. A szoba teljesen üres volt.

Ez volt a trónterem, ahol a külföldi követeket fogadták, ha a király rászánta magát - ami ugyan az utóbbi időben nemigen esett meg -, hogy személyesen fogadja őket; ugyanaz a terem, amelyben sok-sok év előtt Anglia követei megjelentek, hogy házassági szerződést kössenek királynőjük - aki akkor még Európa egyik katolikus uralkodónője volt - és a császár legidősebb fia között. Falait aranyozott kordovánbőr kárpitozta, és a fekete és fehér mennyezetről dúsan aranyozott kandeláber lógott alá háromszáz gyertyakarral. Hatalmas, vontarany mennyezet alatt - amelyre gyöngyökből Kasztília oroszlánjait és tornyait hímezték ki - állott maga a trónus; gyöngyös, ezüstrojtos, ezüsttulipánokkal ékes, fekete bársonylepel borította. A trón második lépcsőjén állt az infánsnő térdeplőzsámolya, rajta ezüstszövésű párnák, és megint lejjebb, a mennyezet szélén túl állt a pápai nuncius széke, akinek egyedül volt joga leülni a király jelenlétében nyilvános szertartás idején, s akinek skarlátbojtos bíbornoki kalapja a szék előtt nyugodott egy bíbor taburetten[40]. A falon, a trónnal szemben, V. Károly életnagyságú képe függött, vadászruhában, hatalmas szelindekkel az oldalán, a másik fal közepét pedig II. Fülöp képe foglalta el, amint Németalföld hódolatát fogadja. Az ablakok között elefántcsont mintákkal berakott fekete ébenfa szekrény állt, amelyre rávésték Holbein "Haláltánc"-ának alakjait - állítólag a híres mester keze munkája.

A kis törpe azonban mit sem törődött ezekkel a csodálatos dolgokkal. Oda nem adta volna a rózsáját a trónmennyezet gyöngyeiért, egyetlenegy szirmát sem magáért a trónért. Nem vágyott másra, csak hogy lássa az infánsnőt, mielőtt lemegy a kerti pavilonba, és hogy megkérje, jöjjön el vele, mihelyt befejezte a táncot. Itt, a palotában nehéz és fojtó a levegő, de az erdőben szabadon fúj a szél, és a napsugár bolygó aranykezével tör utat a rezgő levelek között. És virágok is vannak az erdőben, ha nem is olyan pompásak talán, mint a kerti virágok, de annál édesebben illatozók; a jácint kora tavasszal hullámzó bíborával elborítja a hűs völgyeket és a pázsitos dombokat; a sárga kankalin apró csomókban fészkel a tölgyek bütykös gyökerei között; fényes boglárka is nő ott, kék veronikafű, lila és arany liliom. Szürke barka himbálódzik a mogyoróbokrokon, s a gyűszűvirág lehajtja fejét pettyes kamrácskái s a bennük vadászó méhek terhe alatt. A gesztenyefa fehér csillagos tornyocskákat ringat s a galagonya a Szépség sápadt holdjait. Igen: bizonyosan el is jönne vele, csak meg tudná találni! Eljönne vele a szépséges erdőbe, és akkor ő egész nap csak táncolna az infánsnő gyönyörűségére. Elmosolyodott erre a gondolatra, s belépett a következő terembe.

Mindegyik között ez volt a legfényesebb és a leggyönyörűbb. Falait rózsaszínű luccai damaszt borította, madarak mintázták, s finom ezüstvirágokkal volt telehintve; ezüstből voltak a bútorok is, s díszítésük: lebegő Cupidók[41] és virágfüzérek; a két hatalmas kandalló előtt papagáj- és pávahímű ellenzők álltak, és a tengerzöld onixpadló mintha belenyúlt volna valami távoli messziségbe. És nem is volt egyedül a teremben. Az ajtó árnyékában állva, a terem túlsó végében aprócska alakot pillantott meg, aki őt figyelte. Szíve megremegett, ajka örömkiáltásba tört ki, s azzal kilépett a napfényre. Ahogy ő, az az alak is előrelépett, és most már tisztán láthatta.

Az infánsnő! Nem, csak egy szörny, a leggroteszkebb szörny, akit valaha is látott. Nem olyan csinos, formás, mint az emberek általában, hanem púpos hátú, és görbe lábú, nagy, előrelógó fején fekete hajbozont. A kis törpe összeráncolta homlokát, és a szörny is összeráncolta. Nevetett, és a másik vele nevetett, és az oldalát fogta, éppen úgy, ahogy ő. Gúnyosan meghajolt előtte, s az viszonozta mély meghajlását. Feléje indult, és a szörny elébe jött, utánozta minden lépését, s megállt, ha ő megállt. A kis törpe felrikoltott jókedvében, előreszaladt, kinyújtotta kezét, és a szörny keze hozzáért kezéhez, s olyan volt, mint a jég. Megijedt, elrántotta a kezét, s a szörny is elrántotta. Tovább akart menni, de valami sima és kemény útját állta. A szörny arca most közvetlenül belemeredt az övébe, és látszott, hogy rémület ül rajta. Félresimította homlokából a haját, az is félresimította. Feléje sújtott, az pedig ütésre ütéssel válaszolt; utálattal nézett rá, s az is undok torzképeket vágott. Hátralépett, s az is visszavonult.

Mi volt ez? Gondolkodott egy pillanatig, és körülnézett a teremben. Furcsa, de mintha ebben a láthatatlan, áttetsző vízfalban minden kettőzötten látszanék. Igen, képtől képig, párnától párnáig minden megismétlődött. Az ajtó melletti alkov alvó faunjának[42] ott szunnyadt az ikertestvére, és a napfényben álló ezüst Vénusz kitárta karjait a másik Vénusz felé, aki éppoly bájos volt, mint ő.

Ez hát a visszhang? Valamikor megszólította már a völgyben, és akkor szóról szóra vissza is felelt neki. De hát rá tudja-e vajon szedni a szemet éppúgy, ahogy utánozni tudja a hangot? Teremthet-e vajon olyan mímelt világot, amilyen a valódi világ? A dolgok árnyékának lehet-e színe, élete és mozgása? Lehetséges ez?...

Megborzongott, s elővéve kebléből a szép fehér rózsát, megfordult és megcsókolta. A szörnynek szakasztott olyan rózsája volt, szirma, fodra, akár az övé. Az is megcsókolta, ugyanazzal a csókkal, és otromba mozdulattal a szívére szorította.

Mikor az igazság felderengett benne, kétségbeesésében vad sikoltásba tört ki, és zokogva zuhant a padlóra. Így hát ő volt ez az idomtalan púpos, aki első pillantásra utálatos és nevetséges. Maga volt a szörny, és rajta nevettek mind a gyerekek, és rajta nevetett a kis királykisasszony, akiről pedig azt hitte, hogy szerelmes belé - az is csak csúfolódott a csúfságán, és mulatott görbe lábszárain. Miért nem hagyták hát az erdőben, ahol nem volt tükör, nem volt, ami megmutatta volna, milyen undok teremtés? Miért nem ölte meg inkább az apja, mintsem hogy eladja gyalázatára? Forró könnyek gördültek végig az arcán, s a fehér rózsát ízekre szaggatta. A fetrengő szörny ugyanazt tette, és a levegőbe szórta a halvány szirmokat. Hasmánt csúszkált a földön, és amikor ráemelte szemét, ez fájdalomtól torzult arccal nézett vissza rá. Odább mászott, hogy ne lássa többé, és szemét eltakarta a kezével. Mint a sebzett vad, árnyékba vonszolta magát, és ott hevert nyöszörögve.

Ekkor a nyitott ajtón át belépett játszótársaival maga az infánsnő, és amikor látták, hogy a csúf kis törpe ott fekszik a földön, és eszeveszett mozdulatokkal veri öklével a padlót, önfeledt, hangos kacagásban törtek ki, körülállták, és úgy figyelték.

- A tánca is mulatságos volt - mondta az infánsnő -, de a játéka még mulatságosabb. Igazán, van olyan jó, mint azok a bábok, csak persze nem olyan természetes - és meglebegtette nagy legyezőjét, és tapsolt.

De a kis törpe egyszer sem pillantott fel, zokogása pedig egyre inkább halkult, majd hirtelen furcsán hördült egyet, és a szívéhez kapott. Azután megint visszahanyatlott, és nem mozdult többé.

- Pompás volt - mondta kis idő múlva az infánsnő -, de most táncolj valamit.

- Igen, igen - kiáltották a gyerekek -, kelj fel és táncolj, hiszen legalább olyan ügyes vagy, mint a berber majmok, csak sokkal nevetségesebb.

De a kis törpe nem felelt nekik.

Az infánsnő toppantott kis lábával, és beszólította nagybátyját, aki a teraszon sétált a kamarással, és a Mexikóból érkezett legújabb jelentéseket olvasta, ahol nemrégen állították fel a Szent Inkvizíciót.

- Az én furcsa kis törpém durcáskodik - kiáltotta -, keltsd fel, és mondd meg neki, hogy táncoljon!

A két férfi egymásra mosolygott, belépett, s Don Pedro lehajolt, és hímzett kesztyűjével megütögette a törpe arcát.

- Táncolj, kis szörnyeteg - mondta. - Táncolnod kell, Spanyolország és a két India infánsnője mulatni akar.

De a kis törpe nem mozdult.

- Egy korbácsmestert kellene hívni - mondta unottan Don Pedro, és visszament a teraszra. De a kamarás elkomorodott, letérdelt a törpe mellé, és kezét rátette a szívére. Néhány pillanat múlva megvonta vállát, felállt, és az infánsnő előtt mélyen meghajolva így szólt:

- Mi bella Princessa[43], a te furcsa kis törpéd sosem táncol többé. Kár pedig, mert olyan csúf, hogy talán még a király ajkára is mosolyt csalhatott volna.

- De hát miért nem táncol többé? - kérdezte nevetve az infánsnő.

- Mert megszakadt a szíve - felelte a kamarás.

És az infánsnő elkomolyodott, és gyenge rózsasziromajka csöpp megvetéssel lebiggyedt.

- Máskor ne legyen szívük azoknak, akik ide jönnek hozzám játszani! - kiáltotta, és kiszaladt a kertbe.

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
A JOYEUSE[23] CSALÁD
  2012-12-09 08:23:27, vasárnap
 
  ALPHONSE DAUDET



A JOYEUSE[23] CSALÁD

Párizs egyik új és úgyszólván még lakatlan bérházában az év minden napján s mindig pontosan reggel nyolc órakor kiáltozás, egymást szólongató hangok, kedves nevetés tiszta csengése veri fel a lépcsőház hideg csöndjét.

- Papa! ne feledkezz meg a kottámról!

- Papa! a hímzőfonalam...

- Papa! hozz haza zsemlét!

Majd lentről az apa hangja:

- Zaza, kérlek, szaladj le az aktatáskámmal!

- No lám, itt felejtette!...

Vidám sürgés-forgás tölti be a házat, álmos arcocskák bukkannak fel, borzas, futtában igazgatott fürtök repkednek, aztán a korláton áthajolva majd fél tucat leányka búcsúzik hangosan egy korosodó, jól vasalt, helyes kis úriembertől, míg vézna figurája el nem tűnik a lépcsőfordulóban. Joyeuse úr a hivatalába indult... No, a kiröppent galambsereg gyorsan visszaszáll a negyedik emeletre, s amint az ajtó becsukódik mögöttük, az egyik nyitott ablak előtt bújnak össze mindahányan, hogy legalább még egy pillanatra meglássák apjukat. A kisöreg visszafordul, messziről csókot hintenek egymásnak, az ablak becsukódik, ismét csönd borul a sivár, új házra, csak a cégtáblák járnak bolondos táncot az épülő utcán fütyülő szélben, mintha a sok jövés-menéstől azok is nekividámodtak volna. Egy perccel később Maranne úr, a fényképész jön le az ötödik emeletről, hogy kiakassza hordozható kirakatát, melynek üvege mögött soha semmi változás, mindig ugyanazok a csoportképek: a helyes kis öregúr a lányai között; azután a fényképész is visszamegy az ötödik emeletre, s a reggeli kedves zenebonát követő hirtelen csöndben azt hihetné az ember, hogy a papa kisasszony lányaival együtt visszatért a fényképkeretek közé, s mosolyogva, mozdulatlanul ott is maradnak napestig.

A Szent Ferdinánd utcától a Hermelingue és Fia bankházig, ahol dolgozott, Joyeuse úrnak jó háromnegyed órás utat kell megtennie. Föltartott állal, mereven lépdel, mintha félne, hogy megtöri a lányai által kötött nyakkendő szép csokrát, félrecsúsztatja a kalapot, amit ugyancsak ők tettek a fejére; és ha a mindig aggályoskodó, mindig elővigyázatos legidősebbik távozása előtt fölhajtotta redingot-ja gallérját, nehogy megcsapja az utcasarki éles szél, lehetett akármilyen fülledt meleg, Joyeuse úr le nem hajtotta volna, míg irodájába nem ért.

A derék ember néhány éve özvegységre jutott, azóta csak gyermekeinek élt, csak rájuk volt gondja, mindennapjait úgy vették körül ezek a kedves, szőke fürtös fejek, mint a mennybemenetel Madonnáját a körötte repkedő angyalok. Minden álma, vágya hozzájuk fűződött, velük foglalkozott szüntelen.

Mint gyakran megesik az olyan családokban, melyek kezdetben jólétben éltek, Aline, a legidősebb lány Párizs egyik legjobb intézetében nevelkedett. Elise is ott tanult két éven át, de a két, jóval később született kisebbik lányka már csak a kerület egyik iskolájába járhatott, tanulmányaikat még nem fejezték be, s velük csöppet sem volt könnyű. A kisebbik, ez az örökösen nevető, ifjúi egészségtől, életörömtől sugárzó leányka, akár a tavaszi zsendüléstől mámoros, dalos pacsirta, gondolataiban messze, nagyon messze röppent minden tanítói szigortól, rendszerességtől; Henriette meg a nővére nagyralátó álmokat dédelgetett, neki sem volt csöpp kedve sem a komoly munkához. Ez a tizenöt éves, nagy képzelőerővel megáldott ifjú lány előre kitervezte az életét, s kereken kijelentette, hogy csak arisztokratához megy nőül, hogy három gyermeke lesz majd, "egy fiú, hogy legyen a névnek örököse, meg két kislány, hogy egyformán lehessen őket öltöztetni..."

- No igen, majd egyformán öltözteted őket - mondogatta Mamácska. - De addig is, nézzük csak az igeragozást!

Aline volt a "Mamácska". Még apró leányka volt, mikor ezt a nevet kapta - így hangzott Joyeuse úr magyarázata. Mert olyan kis komolyka volt a fodros főkötőjével, meg hogy ő volt a legidősebb, s a többiek hallgattak rá... Valahogy a nagymamájához hasonlított. Aztán rajt maradt ez a név.

Mikor a derék Joyeuse erről mesélt, a hangján is érzett, szerinte mi sem természetesebb, mint hogy ezen a nagymamás néven szólítsanak egy szép fiatal teremtést. Joyeuse-éknél egyébként mindenki így fogta fel a dolgot, s a többi Joyeuse lány, az öreg szolgáló, meg mindenki "Mamácskának" szólította Aline-t. Ennek a drága névnek volt köszönhető, hogy mindnyájuk szeretetébe valami hízelgő tisztelet vegyült, s anélkül, hogy Aline valaha is ráunt volna, eszményi tekintélye szokatlan, édes felelősségérzettel párosult.

Aline aztán nem ért rá unatkozni! Mindig tele volt tennivalóval: ott volt az apja, akit biztatni, támogatni kellett, a gyerekek, akiket ő tanított, és az egész háztartás, az anya nélkül maradt család minden ügyes-bajos dolga. Gondjai a hajnallal ébredtek, s az estével pihentek el, ha ugyan az álom nem hozta vissza mindahányat - egyszóval ő is azok közé az örökké munkálkodó áldozatos lelkek közé tartozott, akiknek fáradozása sohasem látványos, s akik a nyomorúságos emberi önzés szempontjából oly kényelmes teremtések, hiszen már eleve fölmentik az embert a hála alól: áldozatosságuk oly könnyed, oly magától értetődő, hogy észrevenni is alig lehet. Sok olyan derék fiatal lány van, aki dolgozik, hogy eltarthassa szüleit, reggeltől estig leckék után futkos, s mozgalmas munkája közben tökéletesen megfeledkezik a háztartás ezernyi gondjáról. Aline másként fogta föl feladatát: méhecske volt ő, akinek minden gondja a kaptár, ahonnan villanásnyi időre sem száll ki, hogy a szabadban, virágok között zümmögjön. Ezernyi teendő kötötte le: ő volt a család szabónője, kalaposa, foltozónője, zongoratanárnője, tanítónője, de könyvelője is, mert a minden felelősségtől rettegő Joyeuse papa rábízta a pénzt, ossza be, ahogy tudja.

A tanítványai közül Elise-zel volt a legtöbb baj, háromszor is megbukott, mindig történelemből, s most, hogy újra készült a vizsgára, iszonyú félelem kínozta, nem bízott magában, mindenüvé magával cipelte azt a nyomorult történelemkönyvet, minden pillanatban kinyitotta, az omnibuszon, az utcán, de még ebéd közben is; minthogy azonban már nagylány volt - ráadásul igazán szép -, nem tudott oly gépiesen tanulni, mint a gyerekek, akiknek fejébe minden évszám, minden történelmi esemény egy egész életre bevésődik. Neki más gondja is volt, s amit megtanult, egy pillanat alatt kiröppent a fejéből, pedig oly szorgalmas volt, úgy igyekezett! Hosszú pilláit lehunyta, fürtjei a történelemkönyv lapjait simogatták, rózsás szája reszketett a megfeszített figyelemtől, amint egymás után tízszer is elismételte: "X. vagy Civakodó Lajos, uralkodott 1314-től 1316-ig, 1314-től 1316-ig... V. vagy Hosszú Fülöp, uralkodott 1316-tól 1322-ig... 1322-ig... Jaj, Mamácska, végem van!... Soha nem bírom megtanulni..." Akkor aztán Mamácska segített, megpróbálta a fejébe verni, betanultatni vele a középkor e fontos dátumait, melyek oly vadak, oly ijesztőek, akár a korabeli hadfiak sisakjai! És e sokféle munka, mindenre kiterjedő és állandó gondoskodás közepett még arra is volt ideje, hogy csinos ruhákat varrjon, hogy munkakosarából, melyet állandóan magával hordott, akárcsak Elise a történelemkönyvét, elővegye a finom csipkét vagy készülő hímzését. Keze beszélgetés közben sem maradt soha tétlen.

Apjuk, útközben az iroda felé, ezernyi ábrándképet festett "kedveskéi" sorsáról. Fáradhatatlan képzelőerővel szőtt csodálatos meséket; ilyenkor furcsán lázas, feszült volt az arca, sehogy sem állt összhangban egyébként oly korrekt hivatalnok külsejével.

Egyik reggel is, a szokott időben, a szokott körülmények között elindult hazulról, s ahogy a Szent Ferdinánd utcára bekanyarodott, elkezdett színezgetni egy ilyen ábrándképet. Az év vége közeledett, s az "ajándék... újévi ajándék" szót talán éppen az hozta eszébe, hogy a szomszéd utcában egy fabódét ácsoltak, afféle alkalmi ajándékboltot. Erről meg rögtön az év végi jutalomra gondolt, s ez a szó indított el benne egy káprázatos ábrándot. Decemberben dupla fizetést kap a Hermelingue bankház minden tisztviselője, s ugye, tudjuk, hogy a kisemberek milyen reményekkel gondolnak erre a jutalomfélére, mennyi nagyszabású vagy kedves terv alapja - ebből vásárolunk ajándékot, megvesszük azt a bizonyos bútordarabot, valami keveset félre is teszünk előre nem látott kiadásokra...

Joyeuse úr elvesztette a vagyonkáját, elszegényedett, s noha Mamácska nagyon okosan irányította a háztartást, nem volt semmi megtakarított pénzük. A jó Joyeuse-nek most hirtelen eszébe jutott, hogy az idén talán magasabb lesz a jutalom, hiszen a tuniszi kölcsönügylet miatt sokkal több volt a munka is. Ez a kölcsön jó üzlet volt a főnökök számára, talán túlságosan is jó, olyannyira, hogy Joyeuse nyugodt lélekkel mondta az irodában: "A Hermelingue és Fia cég ezúttal talán túl alaposan nyírta meg a tuniszi birkát."

"Igen, szinte biztos, hogy az idén dupla jutalmat kapunk" - gondolta, miközben a hivatala felé sietett.

S máris látta, hogy majd egy hónap múlva kollégáival együtt mint lépdel fölfelé a főnök szobájába vezető lépcsőn, hogy boldog új évet kívánjanak Hermelingue úrnak. A főnök majd bejelenti a kellemes hírt, aztán mikor távozni akarnak, őt még visszatartja. És a mindig oly barátságtalan főnök, akit úgy burkolnak be sárga zsírpárnái, mint gubót a sárgás selyemszál, a mindig barátságtalan főnök most egyszeriben szívélyes, közlékeny, és szinte atyai hangon szól. Azt kérdi, vajon hány lánya van Joyeuse-nek.

"Három, báró úr... nem is! négyet akartam mondani... Mindig elvétem. S a legnagyobbik oly okos!"

És hogy milyen idősek, azt is megkérdezi.

"Aline húszéves, báró úr kérem. Ő a legnagyobb... Utána következik Élise-ünk, az most tizennyolc éves, a vizsgájára készül... Henriette tizennégy éves, Zaza meg csak tizenkettő."

És a báró úr csuda jót mulat ezen a helyes kis néven, hogy "Zaza"; és most már arra is kíváncsi, miből él ez az érdekes család.

"A fizetésemből, báró úr kérem... Más nincs... Volt egy kis félretett pénzem, de szegény feleségem betegsége meg a lányok tanulása..."

"De kedves Joyeuse-öm, a maga fizetéséből nagyon nehéz lehet!... Havi ezer frankra emelem."

- Ó, báró úr, ez szinte túlzás...

Noha az utolsó szavakat már fennhangon mondta, méghozzá éppen egy rendőr hátához intézve, úgyhogy az egy darabig gyanakodva figyelt a hadonászó, bólogató emberke után, a szegény álmodozó mégsem kapott észbe. Hogy fogják majd csodálni a lányai, mikor hazamegy, és bejelenti nekik, mi újság, s mikor majd este színházba viszi őket, hogy megünnepeljék ezt a szerencsés napot. Úristen! Milyen aranyosak lesznek majd a Joyeuse lányok, amint kihajolnak a páholyból! Egy csokorra való aranyfürtös fej! Aztán majd másnap a két nagyobbikat feleségül kéri a... Nem tudjuk meg, hogy ki, mert Joyeuse úr egyszerre csak a Hermelingue-cég székházának kapuboltja alatt találta magát, s máris ott állt a szárnyas ajtó előtt, mely fölött aranybetűs felírás díszelgett: "Pénztár".

"Én már csak nem változom meg" - gondolta mosolygósan, s tenyerével végigsimította gyöngyöző homlokát.

Joyeuse úr határozottan kedvre derült a szép regénytől meg a parkettás, rácsozott földszinti irodák sorában duruzsoló tűztől, ahová csak hűvös-bágyadt világosság szűrődött be, s nem káprázott a pénztárosok szeme, mikor az aranyat számolták. Joyeuse úr vidáman üdvözölte a többieket, munkakabátjába bújt, feltette fekete bársony házisapkáját. Hirtelen fütty hangzott fentről, a pénztáros a hangtölcsérhez illesztette fülét, s Hermelingue hangját hallotta, az egyetlen, az igazi Hermelingue-ét, minthogy a másik, a fiú, mindig házon kívül volt - a zsíros-kocsonyás hang Joyeuse-t hívta. Ó! Hát folytatódik az álom?... Mélységes izgalom járta át, a belső lépcső felé sietett, melyen az elébb oly vidoran lépdelt föl, s máris a bankár irodájában, a hosszú, magas, zöld függönyös szobában állt, melynek minden bútorzata a cégfőnök iszonyatos terjedelméhez szabott hatalmas bőrfotelekből állt. Ott volt ő, íróasztala előtt ült, de roppant pocakjától alig fért hozzá, ott ült dagadtan, szuszogva s oly sárgán, hogy a horgas orrú, kerek fej - egy elhízott, beteg bagoly feje - szinte világított az ünnepélyes és elsötétített irodában. Aprócska, nyirkos udvarában megpenészedett kövér mór boltos. Nehéz szemhéját bágyadtan emelte, tekintete egy pillanatra felvillant, mikor a könyvelő belépett; intett neki, majd lassan, hidegen, szavai között egy-egy szusszanással pihenve, "Joyeuse úr, hány lánya is van önnek?..." helyett így kezdte:

- Joyeuse, maga kritizálni merészelte legutóbbi tuniszi ügyleteinket. Ne is mentegetőzzék! Szóról szóra jelentették nekem, amit mondott. S minthogy az ilyesmit nem tűrhetem az alkalmazottaimtól, közlöm magával, hogy e hó végétől nem tartozik a cég tisztviselői közé.

A könyvelő lángvörös lett, aztán elfehéredett, majd ismét arcába szökött a vér, dobolt a füle, fejében tétova gondolatok, képek kergették egymást.

A lányai!

Mi lesz velük?

Év végén oly nehéz állást kapni!

A nyomor víziójával együtt egy másik képet is látott: egy szerencsétlen ember térdre roskad Hermelingue előtt, kérleli, fenyegeti, tehetetlen haragjában a torkának ugrik. A képek gyorsan pergő sorát úgy tükrözte az arca, mint a tó, ha színén szélroham seper végig, s gyorsan gyűrűző örvényeket hagy maga után; de néma maradt, mozdulatlanul állt, s mikor a főnök rászólt, hogy mehet, lebotorkált a lépcsőn, s folytatta munkáját a pénztárnál.

Este, a Szent Ferdinánd utcába hazatérve, egy szót sem szólt a leányainak. Nem volt hozzá bátorsága. Elviselhetetlennek érezte, hogy beszéljen, hogy árnyat borítson az otthont besugárzó vidámságra, hogy könnyeket csaljon a derűs tekintetű szemekbe. És különben is, félénk, kicsit gyáva természetű volt, az a fajta, amelyiknek "majd holnap" az örökös jelszava. Hallgatott hát, először azzal a tétova reménységgel, hogy Hermelingue november végéig majd csak mást gondol, reménykedett, mert nem tudta, hogy ez a nyálkás puhány mily erős, mily csökönyös, ha az aranyáról van szó. Később meg, mikor kifizették a járandóságát, s egy másik könyvelő foglalta el a helyét a számvevő pultnál, ahol annyi éven át álldogált, tovább hallgatott abban a reményben, hogy hamarosan el tud helyezkedni máshol, hogy jóváteheti a bajt, még mielőtt be kellene vallania.

Minden reggel elment hazulról, mintha az irodába menne, hagyta, hogy öltöztessék, kikísérjék, mint máskor, s kezébe adják nagy bőr aktatáskáját, hogy este legyen miben hazahozni a bevásárolt holmit. A megbízatások közül ugyan egyet-egyet elfelejtett, akarattal, mert ideje ugyan lett volna rá, de közelgett a fenyegető december vége, amikor már nem kap fizetést. Az egész nap a rendelkezésére állt, igen, az egész végeérhetetlen nap szaladgálhatott Párizsban állás után. Kapott címeket, kapott kitűnő ajánlóleveleket. Csakhogy december nehéz hónap, oly hideg, a napok oly rövidek, decemberben több a kiadás, a gond, az alkalmazottak húzzák az időt meg a főnökök is, békességben akarják befejezni az esztendőt, januárra halasztják a személyzetcserét, a fizetésemelést, januárral oly nagyot fordul az idő kereke, majd akkor másként lesz minden.

Bárhol jelentkezett is, látnia kellett, hogy a szívélyesség hirtelen lefagy minden arcról, mihelyt elmondja látogatása célját.

- Ejnye, hát már nincs a Hermelingue és Fia cégnél? Mégis hogyan történt?

Magyarázta, ahogy tudta, főnöki szeszély, ez a Hermelingue olyan könyörtelen, ismeri egész Párizs, de a mindig egyforma válaszból mindig kiérezte a merevséget, a gyanakvást.

- Jöjjön majd az ünnepek után.

Amúgy is félénk volt, most meg úgy elbátortalanodott, hogy alig mert belépni valahova, hússzor is oda-vissza ment egy ajtó előtt, s ha nincsenek a lányai, ugyan át nem lépte volna a küszöböt. A lányaiért érzett rettegés vállon fogta, valósággal belökte az ajtón, bátrabbá tette lépteit, egy nap alatt Párizs egyik végéből a másikig kergette, bizonytalan címekre, amit kollégáitól kapott, elment Aubervilliers[24]-be, egy feketén terpeszkedő, barátságtalan gyárba, ahova három nap egymás után elgyalogoltatták, semmiért.

Jaj, ez a sok jövés-menés esőben, ködben, a zárt ajtók, a főnök, aki hol nincs otthon, hol éppen vendégei vannak; a bíztató, majd hirtelen visszavont ígéretek, csalódásba fúló remények, a hosszú várakozások gyötrelme, a megaláztatás, mely kijut mindenkinek, aki munkát keres, mintha szégyellnie kellene, hogy nincs. Joyeuse megismerte e kínokat, s megismerte a balsors makacsságába belefáradó jóakaratot is. S gondolhatjuk, hogy "a munkát kereső ember" kínszenvedését tízszeresen érezte át ő, akit hol délibábok ringattak, hol rémképek ijesztettek, melyeket képzelete varázsolt Párizs aszfaltjára, miközben keresztül-kasul járta a várost.

Egy álló hónapon át azok közé a szánalmas figurák közé tartozott, akik önmagukkal vitázva, hadonászva járják az utcákat, akik mint holdkórosok rezzennek fel, ha a tömegben nekiütköznek valakinek, s kitör belőlük egy-egy mondat, olyasmi, hogy "előre megmondtam" vagy "uram, csak nyugodtan higgye el".

A járókelő továbbmegy, először nevethetnékje támad, aztán szánalom fogja el a szerencsétlen láttán, aki egy rögeszme öntudatlan megszállottja, aki vakon megy, amerre álma vezeti, amerre a láthatatlan póráz húzza. A leggyötrelmesebb mégis az volt, mikor a tétlen s oly fárasztó nap után Joyeuse hazatért, s meg kellett játszania a munkából hazatérő szerepét, s mint azelőtt, mesélnie kellett leánykáinak arról, hogy mi történt napközben, mit hallott, miről folyik a szó az irodában.

Minden kisember otthonában van egy név, amelyet gyakrabban mondanak ki, melyet fohászkodva emlegetnek a nehéz napokban, mely belevegyül minden óhajba, reménységbe, de jelentőségénél fogva még a gyerekek játékába is, egy név, mely helyettes gondviselést vagy még inkább valami csodálatos házi istenséget jelöl. A főnök, a gyárigazgató, a háztulajdonos, a miniszter, vagyis annak a férfiúnak neve, aki mindenható kezében tartja az otthon létét, nyugalmát. Joyeuse-éknél Hermelingue neve járta, a Joyeuse lányok naponta tízszer is, hússzor is emlegették e nevet, minden tervük, minden kislányos óhajuk e névhez fűződött: "Ha Hermelingue akarja... Ez csak Hermelingue-től függ..." És elképzelni sem lehet kedvesebbet, mint azt a meghittséget, mellyel a leánykák ezt a dagadt pénzeszsákot emlegették, akit sohasem láttak.

Kérdezősködtek felőle... Beszélt vele a papa? Jó hangulatban volt?... Gondoljuk csak meg, hogy noha mindnyájan oly kicsinyek s a sors keze alatt oly görnyedtek vagyunk, vannak nálunk sokkal-sokkal kisebb, sokkal mélyebbre görnyedt emberek, kiknek szemében nagyok vagyunk, istenek vagyunk, s isten voltunkban oly közönyösek, oly gőgösek, oly könyörtelenek.

Elképzelhetjük Joyeuse papa kínszenvedését, mikor kedves apróságokat, vidám történetkéket kellett költenie arról a nyomorultról, aki tízesztendei becsületes munkája után kegyetlenül elkergette. De komédiázott, s olyan ügyesen, hogy becsapta vele az egész világot. Egyetlen apróság tűnt csak fel, az, hogy a papa esténkint mindig nagyszerű étvággyal ül az asztalhoz. Hogyisne! Mióta elvesztette az állását, nem ebédelt szegény feje.

A napok múltak. Joyeuse nem talált munkát. Igaz, kapott volna könyvelői állást egy kis bankháznál, de nem fogadta el, túl alaposan ismerte a pénzügyi világ minden zegét-zugát, minden sötét útvesztőjét, semhogy ebbe a rablóbarlangba betette volna a lábát. Inkább az éhhalált, mint a munkát ilyen kétes tisztességű cégnél, ahol könnyen megérhetné, hogy egy napon felszólítják, álljon a bíróság elé, s ott magyarázza meg a cég ügyleteit.

Tovább futkosott hát, de reményét vesztetten s már nem is keresett állást. Így is, úgy is az utcán kellett csavarognia, elálldogált hát a kirakatok előtt, a rakpartokon, órákon át könyökölt a hidak korlátjánál, nézte az áramló vizet, a kirakodó hajókat. Lassan már ő is azok közé a semmittevők közé tartozott, akik minden utcai csődületben az első sorban állnak, zápor elől a kapualjakba menekülnek, s hogy melegedjenek, az aszfaltozók tüzéhez húzódnak, s ha már a lábuk nem bírja tovább, leroskadnak egy körúti padra.

Az élet meghosszabbításának micsoda remek módja a semmittevés!

Voltak azonban napok, mikor Joyeuse túl fáradt volt, vagy az égbolt nagyon komoran borult a város fölé, ilyenkor az utcasarkon várt, míg a leányai becsukták az ablakot, utána a fal mellett visszaosont a házba, fölsietett a lépcsőkön, lélegzetét visszafojtva lopakodott el otthona ajtaja előtt, s André Maranne-hoz, a fényképészhez menekült, aki tudott balsorsáról, s megszánta, mint ahogy megszánják egymást a derék nincstelenek. A város peremén oly ritkán kopogtatnak be a fényképész-műterembe! Hosszú órákat töltött itt, halkan beszélgettek, olvasott, vagy hallgatta, hogyan dobol az eső az ablaküvegen, a szelet, mely úgy süvöltött, mint a nyílt tengeren, figyelte, hogy lent az utcán, a félig lebontott régi gyárban hogyan csapkodja az ajtókat, ablakokat. Az otthonából felhangzottak a jól ismert, kedves neszek: vidám dal a jól végzett munka után, nagy nevetések, aztán Mamácska zongoraórája, az ütemmérő tiktakolása, minden szívet melegítően édes, otthonos hang. Ezekben az órákban együtt volt szeretteivel, akik nem is sejtették, hogy oly közel van hozzájuk.

És volt úgy is, hogy Maranne beszélt nagy álmairól; színdarabot írt, s az új ház minden lakója tudta, hogy sikere lesz. Miért is ne? A fényképészet igazán nem sok haszonnal kecsegtetett, kevés állandó megrendelője volt, ismeretlenek meg alig-alig tértek be hozzá. André Maranne magas homloka mögött azonban a bizakodás kimeríthetetlen kincsestára rejtőzött, könnyen talált magyarázatot a műtermével szemben megnyilvánuló közönyre. Hol azt mondta, hogy az évnek ebben a szakában mindig rosszul megy a fényképészeknek, hol meg azt, hogy most éppen mindenkinek kevés a pénze, de mindig ugyanazzal a bíztató refrénnel fejezte be "Ha majd színpadra kerül a Zendülés!" Ez volt a darabjának címe, melyen már fél éve dolgozott éjjel-nappal, ez melegítette egész télen, ezen a komor télen át, az írás varázsa enyhítette a műterem hidegét, kietlenségét. És akár a kéményen át becsusszanó, holdsugáron lovagló házi koboldok, úgy jelentek meg e szűk műteremben a költő előtt hősei, és süppedő szőnyegeket, szikrázó csillárokat varázsoltak a padlásszobába, ahova szép parkból vezettek a fényesen kivilágított lépcsők; André Maranne máris látta a káprázatos díszletet... Az ablaküvegen doboló eső, a szélben ide-oda csapódó cégérek lent az utcán: a bemutató előadás közönségének viharos tapsa; a félig lebontott komor raktár falai között sivító szél pedig a nyitott páholyajtókon a folyosóra hol halkabban, hol erősebben halló beszélgetés, ünneplés - a siker hangjait sodorja feléje. Ez az áldott dráma nemcsak dicsőséget és pénzt hoz, dicsőségnél és pénznél sokkal fontosabbat, drágábbat remélt tőle, azt, amiről a családapának még nem mert szólni, amiről még csak Mamácska tudott... Mamácska és persze Elise...

Egy alkalommal, mikor Maranne éppen nem volt otthon, Joyeuse, aki hűségesen őrizte a műtermet meg az új fényképezőgépet, két apró koppanást hallott a negyedik emelet plafonjáról. A két szabályos koppantást halk kaparászás követte, mintha egér surrant volna. A fényképész és Joyeuse-ék között fennálló meleg barátság megengedhetővé tette ugyan, hogy akár a rabok módszerével izenjenek egymásnak, de mit jelentsen mindez? Mit feleljen erre a hívásnak tűnő kopogtatásra? Ő is koppantott kettőt, csak úgy vaktában, ezzel a beszélgetés félbe is szakadt. Mikor André Maranne hazaért, megmagyarázta a kopogtatás jelentését. Nagyon egyszerű az egész. A kisasszonyok, minthogy általában csak este találkoznak szomszédjukkal, napközben néha-néha így kérdezik meg, hogy mi újság, akadt-e megrendelő. A két koppantás jelentése: "Jól megy ma az üzlet?" És Joyeuse úr véletlenül nagyon jól felelt: "Ahhoz képest, hogy tél van, nem is rosszul!" Az ifjú Maranne ugyan erősen elpirult, míg magyarázkodott, de Joyeuse úr elhitte, amit mondott, csak megijedt, hogy a gyakori érintkezés vége az lesz, hogy kitudódik siralmas helyzete. Ettől kezdve lemondott arról, hogy a műteremben töltse - ahogy ő szokta mondani - "a művészetnek szentelt napjait". Egyébként meg közelgett már a perc, mikor szerencsétlenségét nem tudja tovább titkolni, közelgett a hó vége, méghozzá az év végével nehezítve.

Párizs máris felöltötte december végi ünnepi arculatát. A nemzeti és a népi ünnepek közül úgyszólván már csak egyetlen őrizte meg jelentőségét: igaziból már csak újév napját ünnepli Párizs.

December elején valami gyermeteg hangulat fogja el az egész várost. Ahova néz az ember, mindenütt kézikocsikat lát aranyozott dobokkal, falovakkal meg mindenféle más játékszerrel megrakva. Az üzletnegyedek ötemeletes bérkaszárnyáiban, a Marais[25] ódon házaiban, ahol a roppant magas üzlethelyiségekbe csak előkelő dupla ajtókon át lehet bejutni, mindenütt azzal teltek az éjszakák, hogy fátylakkal, virágfüzérekkel, flitterekkel ékesítették a falakat pincétől a padlásig, válogatták, selyemmel bevont dobozokba rakták, gondosan becsomagolták, megjelölték az ezerféle ajándékot, melyre Párizs ütötte sajátos eleganciájának bélyegét. Szépültek a kirakatok is. A csillogó üvegek mögött az ajándék könyvek aranyozása szikrázott a gázlámpák fényében; csábító színes szövetek, selymek nehéz redői omlottak, miközben a tornyos frizurájú eladólányok, homlokukon selyemszalaggal, kisujjukat kecsesen félretartva, a pultok mögött buzgólkodtak, s töltötték a selyemzacskókat, melyekbe, mint záporozó gyöngy, hullott a bonbon.

E jólétet sugárzó, dús kirakatok mögött megbúvó üzletekkel szemben sorakoztak fel az alkalmi árusok rögtönzött, széljárta deszkabódéi, melyeknek kettős sora valami vidám, vásári jelleggel színezte a körút megszokott képét. Itt, e deszkabódékban talált szállásra az ajándékozás minden igaz öröme, költészete.

Azelőtt Joyeuse úr is azok közé tartozott, akik a zsebükben pénzzel, kezükben sok apró csomaggal tolongtak a tömegben. Mamácskával kettesben indultak ajándékot keresni a kislányoknak, együtt álltak meg a fabódék előtt, ahol az árusok valósággal meghatódtak minden vevő láttán, hiszen nem tanulták még ki a kereskedés fortélyait, és óriási hasznot reméltek az ünnepek előtti pár forgalmas naptól. És minden apró vásárlást végeérhetetlen megbeszélések, hosszú gondolkozás előzött meg.

Ebben az évben minden elmaradt. Joyeuse papa mélabúsan baktatott a vidám városban, a körötte zajló nagy sürgés-forgástól még jobban elszomorodott, elcsüggedt, minduntalan beleütközött valakibe, minduntalan lökdösték, mintha útjában lett volna azoknak, akik tele vannak munkával, tervvel, szíve riadtan dobogott a félelemtől, mert Mamácska napok óta félreérthetetlen és jelentős célzásokat tett az újévi ajándékokra. Ezért aztán kerülte, hogy kettesben maradjon vele, s megtiltotta neki, hogy érte menjen a bankba. De mindhiába, érezte, hogy egyre közelebb van a perc, mikor nem színlelhet tovább, mikor kiderül gyötrelmes titka.

A Joyeuse család egyik este a nappaliban ült, ahol még megmaradt a két kárpitozott karosszék, sok horgolt csipke, a zongora, két zöldernyős állólámpa, egy mindenféle kedves csecsebecsével teli szekrényke.

Igazi családi hangulat csak a szegények otthonában állandó vendég.

Takarékosságból mindig csak egy szobában égett a tűz, a lámpa, ezt ülték körül esténként, ezt a derék öreg lámpát, melynek ellenzőjén a csillagos égboltot gyermekkorukban oly boldog álmélkodással nézték a Joyeuse kisasszonyok. A homályos szobában négy fürtös fej hajolt a meghitt és meleg fényű lámpa felé, mely tiszta homlokukig világította be az arcukat, lángja mintha új fényeket lobbantott volna a szemükbe, és mintha védte, óvta, elrejtette volna őket minden gonoszságtól, nyomortól és félelemtől, a téli éjszakai Párizs külső kerületeinek utcáin, a hideg sötétben settenkedő minden riasztó árnytól.

Mint egy magas fa ágán rakott fészekben a madarak, úgy bújt össze a Joyeuse család a sivár ház egyik felső emeletén a szeretettel ápolt, tiszta otthon szűk szobájának melegében, biztonságában. Varrtak, olvastak, kicsit beszélgettek. Néha meglobbant a lámpa lángja, pattogott a tűz, legföljebb ennyi nesz törte meg a csendet vagy Joyeuse úr egy-egy hangosabb szava, ő kicsit hátrább ült, a lámpa fénykörén kívül, hogy elrejthesse borús homlokát. Most azon ábrándozott, hogy kétségbeejtő helyzetében, mikor mindent be kell vallania gyermekeinek, még ma este vagy legkésőbb holnap, váratlan segítséget kap. Hermelingue-et lelkiismeretfurdalás fogja el, és mint mindenkinek, aki részt vett a tuniszi ügyletben, majd neki is elküldi az év végi jutalmat. Egy nyurga lakáj hozza majd: "A báró úr küldi..." Fennhangon mondta ki, s a kedves arcok feléje fordultak, mosolyogtak, és a boldogtalan fölriadt ábrándjaiból.

Jaj, hogy haragudott most önmagára, miért is félt mindent bevallani, miért is tartotta fenn a biztonság hazug látszatát, amit most hirtelen kell lerombolnia. Jaj, mit ér az a családfő, akinek nincs ereje ahhoz, hogy megőrizze vagy kiharcolja övéi boldogságát... S amint elnézte a lámpa fénykörében oly kedves, oly megnyugtató képet, mely kiáltó ellentétben állt belső zaklatottságával, gyöngesége miatt oly heves önvád fogta el, hogy már-már megszólalt, hogy zokogás közben kitörjön belőle a vallomás, mikor hirtelen megszólalt a csengő - valóság volt, nem, nem képzelgés! -, mindnyájan összerezzentek, és a vallomás ismét elmaradt.

Ki jöhet ilyenkor? Az édesanyjuk halála óta visszavonultan éltek, úgyszólván senki sem járt hozzájuk. André Maranne, ha néhány percre le-lejött hozzájuk, egyszerűen bekopogott, mint aki tudja, hogy mindig szívesen látják. A nappaliban mély csönd, a lépcsőházban hosszas beszélgetés. Aztán az öreg cseléd - a lámpával egy időben került a házhoz - bevezet egy vadidegen fiatalembert, aki ámulva torpan meg az aranyos kép, az asztal körül összehajló négy fej láttán. Kicsit félénken, sután lépett beljebb, de aztán nagyon értelmesen adta elő látogatása célját. Egy ismerőse, az öreg Passajon küldte őt Joyeuse úrhoz, könyvelést szeretne tanulni. Egyik barátja ugyanis valami nagy pénzügyi vállalkozásban vesz részt, jelentős betéti társaságról van szó. Szeretne segíteni a barátjának azzal, hogy ellenőrzi a tőkék felhasználásának mikéntjét, csakhogy ő ügyvéd, nem járatos a pénzügyekben, a bankügyletekben. Vajon Joyeuse úr lenne-e szíves néhány hónapon át heti három-négy órát adni?...

- Kész örömmel, uram... igazán... - dadogott Joyeuse papa, akit szinte elkábított a nem remélt szerencse. - Merem állítani, hogy néhány hónap alatt tökéletesen megtanítom önt a könyvelés ellenőrzésére... Hogyan kívánja, hol tartsuk meg az órákat?

- Önnél, ha nincs ellene kifogása - válaszolt a fiatalember -, mert semmiképpen nem akarom, hogy kitudódjék, mire készülök... Viszont nagyon bántana, ha minden egyes alkalommal szétszaladna miattam a család, mint ma is.

A négy fürtös fejű lányka ugyanis, alighogy a látogató megszólalt, nagy szoknyasuhogás, susogás közepett eltűnt, s a szoba, középen a lámpa fehér fénykörével, egyszerre kopárnak, kietlennek tűnt.

Joyeuse úr mindig gyanakvó volt, ha a lányairól esett szó, s most is csak annyit mondott, hogy a kisasszonyok minden este korán nyugovóra térnek. E kurta, hűvös mondat határozott jelentése ez volt: "Kérem, ifjú uram, maradjunk csak a leckék ügyénél." Ezután megbeszélték, hogy mely napokon s esténként hány órakor találkoznak.

- Ami pedig az ügy anyagi részét illeti, ahogy uraságod óhajtja.

A fiatalember kimondott egy számot.

A könyvelő arca lángba borult: ennyi volt a fizetése a Hermelingue-cégnél.

- Nem, ez túl sok lenne!

De a másik mintha nem is hallotta volna, szemmel láthatóan töprengett valamin, amit nehezére esett kimondani, de aztán egyszerre elszánta magát:

- Tessék, uram, az első havi díj...

- De kérem...

A fiatalember azonban nem volt hajlandó meghallgatni. Joyeuse úr elvégre nem ismeri őt. Úgy van az rendjén, hogy előre fizessen... Nyilván Passajon figyelmeztette. Joyeuse megértette, s halkan, a megindultságtól elcsukló hangon mondta:

- Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Az életet jelentette ez a pénz, néhány hónapig megélnek belőle, időt nyer arra, hogy összeszedje magát, hogy állást szerezzen. Nem szenvednek szükséget az ő angyalkái! Meglesz az újévi ajándék is! Ó, gondviselés!

- Akkor hát szerdán, Joyeuse úr.

- Igen, uram...

- Géry... Paul de Géry a nevem.

És mikor elváltak, mindketten boldog elragadtatást éreztek. Az egyiket elbűvölte a váratlan megmentő felbukkanása, a másikat meg az angyali kép, amit egy pillanatig látott csak, a könyvekkel, füzetekkel, pamutgombolyagokkal borított asztal körül ülő ifjú lányok, a tisztaságnak, a szorgos tisztességnek az a varázsa, mely betöltötte a zajos forgatagban oly békés csöndet őrző zugot.


És ha valaki őszinte, minden képmutatástól mentes érzésekre, áradó gyöngédségre, kacagásra, már-már meghatott sírással rokon boldog, nagy nevetésre kíváncsi, ha szeretne látni tiszta tekinteteket, melyben ott ragyog a tiszta lélek s a kedves-bolondos ifjúság, az menjen csak el a város végére, abba a bizonyos új, még alig lakott házba. A földszinten a kirakat üvege most még csillogóbb, a cégérek még sohasem táncoltak ily vígan a kapu felett, a nyitott ablakokon át meg, mint galambsereg, száll ki a boldog kacagás hangja.

- Elfogadták! Elfogadták!... Micsoda szerencse!... Henriette, Elise, gyertek hát!... Elfogadták Maranne úr darabját!

André előző nap tudta meg a nagy hírt. A színházigazgató magához kérette, s közölte vele, hogy drámáját máris színre viszik, hogy már a következő hónapban előadják. Az egész estét a díszletek és a szereposztás megbeszélésével töltötték; és mikor hazaért a színházból, már túl későn volt ahhoz, hogy bekopogjon szomszédaihoz, így aztán a boldog szerző lázas izgalommal várta a reggelt, s amint meghallotta, hogy lent már jönnek-mennek, a nyíló zsalugáterek a falhoz csapódnak, leszaladt, hogy gyorsan közölje barátaival az örömhírt. És íme, most mindnyájan együtt vannak, a kisasszonykák csak úgy, háziasan, pongyolában, sebtében feltűzött hajjal, Joyeuse úr meg, akit éppen borotválkozás közben leptek meg, ugyancsak mulatságos látványt nyújt hímzett házisapkájában, félig megborotválva. Mindnyájuk között a legizgatottabb André Maranne, hiszen csak ő és Mamácska tudja, mit jelent számára drámájának elfogadása. Szegény fiú úgy néz Mamácskára, mintha bátorítást várna tőle, s a nevető és jóságos tekintet mintha azt mondaná: "Próbálja meg nyugodtan! Mi baj történhetik?" Hogy bátorságra kapjon, ránéz Elise-re is, aki lesüti hosszú pilláit, s oly szépséges, akár egy virágszál. Végre elszánja magát, s elfúló hangon megszólal:

- Joyeuse úr, valami fontos mondanivalóm volna.

Joyeuse papa elcsodálkozva:

- Mondanivalója... Egek, ne ijesszen meg... - aztán halkan folytatja: - Talán túl sok hölgy van jelen?

- Nem! Mamácska tudja, miről van szó, valószínűleg Elise kisasszony is sejti. Csak a kicsinyek...

Henriette-et és a nővérét felkérik, hogy távozzanak, s ők máris mennek, az egyik gőgösen és sértődötten, a fiatalabbik meg, a mandulaszemű Zaza, alig bírja visszafojtani a nevetést.

Nagy csönd. Aztán a szerelmes ifjú nekikezd mondókájának.

Elise kisasszony valóban sejthetett valamit, mert alighogy ifjú szomszédjuk beszélni kezdett, ő rögtön előkapta történelemkönyvét, s hevesen belevetette magát egy bizonyos, Civakodónak elnevezett uralkodó kalandjaiba, ami nyilván nagyon izgalmas olvasmány lehetett, mert a könyv valósággal reszketett a kisasszony kezében. Egyébként is volt miért reszketnie, mikor látta, hogy Joyeuse papa mily döbbenten, mily méltatlankodva fogadja a leánykérést:

- Lehetséges ez? De hát hogyan történt? Micsoda meglepetés! Ki sejthette volna?

A kisöreg aztán egyszerre hatalmas nevetésben tört ki. No, nem, ez nem volt komoly, hiszen már régóta tudja az egészet, értesült mindenről.

A papa mindenről tud? Mamácska elárulta volna őket?

A szemrehányó pillantásokra a bűnös mosolyogva lépett közelebb:

- Igen. kedveskéim, én árultam el... Nagyon súlyos titok volt ez, nem tarthattam meg magamnak... És a papa oly jó... Nem lehet előtte semmit eltitkolni.

És máris a kisöreg nyakába borult, de volt ott hely kettőjük számára is, sőt mikor már Elise is ott volt, gyöngéd atyai kéz nyúlt a fiatalember felé, akit Joyeuse ezentúl gyermekének tekint. Néma összefonódás, meghatódott és szerelmes, hosszú pillantások, drága, gyorsan röppenő perc, oly jó volna törékeny szárnyánál fogva visszatartani. Aztán beszélgettek, nevetgéltek, fölidéztek kedves apróságokat. Joyeuse papa elmesélte, hogy a titkot mindenekelőtt a kopogó szellemek leplezték le előtte, mikor egyszer egyedül üldögélt Andrénál. "Hogyan megy az üzlet, Maranne úr?" - kérdezték a szellemek; ő pedig a kérdezett távollétében így válaszolt: "Nem is rosszul, kedves szellem-uraságok..." Látni kellett volna, hogy a kisöreg milyen huncut képpel ismételgette: "Nem is olyan rosszul..." - s hogy Elise milyen zavarba jött, mikor megtudta, hogy apja válaszolt neki azon a napon... látni kellett volna, zavarában miként igyekszik arcát kibomlott szőke fürtjei mögé rejteni.

Az első izgalmas percek után megfontoltan, komolyan kezdtek beszélgetni. André Maranne nem vagyonos, de az öreg könyvelő szerencsére csöppet sem nagyralátó. Szeretik egymást, fiatalok, egészségesek és szorgalmasak, ez az igazi hozomány, szép vagyon, s még adót sem kell utána fizetni! A fiatal házaspár majd fent, az ötödik emeleten rendezkedik be. Fenntartják a műtermet, hacsak a "Zendülés" nem hoz óriási pénzt a házhoz. Az édesapjuk mindenképpen mellettük lesz, jó állást kapott egy váltóügynökségen, időnkint szakértői munkát végez a törvényszéken, egyszóval amíg a kis hajó a nagy vizeken ring, az ár, a jó szél és a csillagok segítségével majd csak elboldogul.

Miután megbeszélték a legfontosabb kérdéseket, kinyithatták az ajtót, behívhatták a két kis száműzöttet. Nem akarták a korukhoz nem illő gondokkal, gondolatokkal terhelni őket, ezért úgy állapodtak meg, hogy egyelőre nem mondanak el nekik semmit, öltözködjenek, reggelizzenek csak meg gyorsan, mert kimennek a Bois[26]-ba, ott majd letelepszenek, s Maranne felolvassa nekik a drámáját. Utána meg elmennek Suresnes-be, s esznek valami apróságot Kontzen fogadójában. Pompás program, s mindez a "Zendülés" elfogadásának örömére, de van még egy nagy újság, amit majd később tudnak meg.

- Igazán?... De mégis mi az? - kérdezősködött ártatlan képpel a két leányka.

- Jó, jó, most csak hagyjátok... gyorsan öltözködjetek!

Akkor aztán megkezdődött az örökös nóta:

- Mamácska, milyen ruhát vegyek fel?... A szürkét?

- Mamácska, hiányzik egy szalag a kalapomról!

- Mamácska, édes lányom, nincs kéznél egy pikényakkendőm?

Tíz percen át topogtak, kérdezősködtek a bájos kis Mamácska körül. Mindenkinek őreá van szüksége, mindennek a helyét ő tudja, ő osztja szét a finoman fodrozott fehérneműt, a hímzett zsebkendőket, a gálakesztyűket, a dobozokból, szekrényekből az ágyra rakosgatott sok szép holmit, mely derűs, vasárnapi örömöt áraszt szét az otthonban.

Csak a dolgozó, az örökösen munkáját végző ember ismeri ezt a hétnaponként visszatérő, szokás szentesítette örömöt. A hétköznapok rabjai előtt ilyenkor kinyílik a szigorú naptárból kovácsolt rács, egyre szélesebbre tárul, és árad a sugárzó fény, a friss levegő. Mily hosszú is a vasárnap az előkelő emberek számára, mennyire zavarja szeszélyeiket! S mily szomorú a hontalanok, a magányosok számára az a vasárnap, mely hat napon át keservesen fáradozó, kínlódó tömegek egyetlen jutalma, legfőbb reménye. Nem számít a szél, nem számít a zápor, nincs, ami otthon tarthatná őket, akárhogy is legyen, becsukják maguk mögött az elcsöndesedett műhely, a fojtogatóan szűk kis lakás ajtaját. De ha tavasz van, ha májusi napfény világít, ha vidám színekbe lehet öltözködni, mint ezen a reggelen is, a vasárnap az ünnepek ünnepe!

Ha valaki tudni akarja, mi is a vasárnap, járja végig a munkásnegyedek szűk, sötét utcáit, nézze csak meg, hogy kiszélesednek, hogy felfénylenek, mihelyt becsuknak a műhelyajtók, kocsiszínbe kerülnek a nagy teherkocsik, s helyet adnak a kimosdatott, ünneplőbe öltöztetett játszadozó gyerekeknek meg a vidám tömegeknek, melyek, mint vonuló fecskék, rajzanak ki Párizs kapuin. Ha valaki meg akarja tudni, mi is az a vasárnap, menjen csak el a lázasan nyüzsgő külvárosokba, nézze meg, mint lebeg az elcsöndesedett gyárak felett, mint terít fölibük édes nyugalmat a megvirradó vasárnap; hallgassa meg a harangok szavát, a mozdony füttyét, vasárnap reggel mind-mind az indulás, a fölszabadulás dalát zengi a külváros népének. Csak így lehet érteni, csak így lehet szeretni a vasárnapot.

Párizsi vasárnap, munkások, kisemberek vasárnapja, áldalak, mert örömöt, felszabadulást hozol a kitartó és tisztes munka világának, kacagást a téged váró gyermekeknek, büszkeséget az anyáknak, akik boldogok, hogy tiszteletedre ünneplőbe öltöztethetik gyermekeiket, áldalak, mert jöttöddel méltóság tölti be a legszegényebb otthonokat, s mert tiszteletedre előkerül a legszebb csecsebecse a bicegő fiókosszekrényből, de most mégis inkább azért az örömért áldalak, amit ezen a reggelen az ódon külvárosi negyed egyik zugába, a nagy új házba hoztál.

Mikor mindnyájan felöltözködtek, s csak úgy hamarjában megreggeliztek, a kisasszonykák a nappali tükre elé álltak, hogy feltegyék kalapjukat. Mamácska még egyszer végignézte az egész társaságot, ide egy tűt tűzött, amott megkötött egy szalagot, megigazította az atyai nyakkendőt, s mikor már valamennyien türelmetlenül topogtak, mert egyre erősebben csalogatta őket a napsütés, hirtelen megszólalt a csengő, s megzavarta az ünnepi hangulatot.

- És ha nem nyitnánk ajtót?... - javasolták a kicsinyek.

De aztán hogy megkönnyebbültek, milyen boldogan kiáltoztak, mikor Géry urat, vagyis immár barátjukat, Pault látták belépni!

- Gyorsan, gyorsan, ide hallgasson, nagy újságot mondunk...

Csakhogy Paul mindegyiküknél előbb tudta, hogy a drámát elfogadták. Éppen eleget bajlódott, míg az igazgatót rá tudta venni, hogy elolvassa. De egy szóval sem árulta el, hogy tett valamit ebben az ügyben. Ami meg a másik nagy eseményt illeti, amiről a kicsinyek miatt nem beszéltek, nos, azt könnyen kitalálhatta Maranne örvendező jó reggeltjéből meg abból is, hogy szőke üstöke égnek meredt, minthogy a költő az öröm perceiben mindig két kézzel markolta a haját; de kitalálhatta Élise zavarából meg a frissen vasalt ruhában feszítő Joyeuse papa győzelmes arcából, melyről világosan le lehetett olvasni szeretteinek örömét.

Egyedül Mamácska maradt most is nyugodt, de mintha a szokottnál is nagyobb figyelemmel sürgölődött volna a húga körül, mintha még nagyobb gondot fordítana arra, hogy boldognak tudja. S oly megható volt ez a húszéves ifjúság, amint féltékenység, kényszeredettség nélkül szépített másokat azzal a szelíd önfeláldozással, mellyel csak a hajdani boldogságra emlékező anyák tudják ünnepelni lányuk ifjúi szerelmét. Paul észrevette ezt, egyedül ő vette észre, s noha csodálta érte Aline-t, szorongva tette fel önmagának a kérdést: vajon ebben a gyengéd szívben lesz-e hely a családon kívül másnak is, vajon rajtuk kívül tud-e másra is gondolni, vagy nem akar semmi más lenni, mint Mamácska, aki esténként kedvesen vigyáz a lámpa békés fénykörében dolgozgató családra?

Végre elindultak az erdőbe, s mikor maguk mögött hagyták a tó körül futó gondosan ápolt, öntözött, homokos sétányokat, melyeken mindennap megújuló árkokat vágnak a körbe kerengő kocsik, a lombfalak csodálatos díszlete, a szabályozott vizek és virágos sziklák mögött végre megtalálták az igazi erdőt, a tiszta természetet, a lombokat, indákat hajtó sűrű zöldet, a keskeny utakat, a csobogó forrásokat s a lombok között rejtőző búvóhelyeket. Ez itt a kisemberek, a szegények erdeje, kiserdő a nagy mögött.

Tó csillant a füzek alatt: tavirózsa, békalencse úszott a tükrén, itt-ott világos selyemszalag, a lombokon át beszűrődő napsugár fénylett rajta, a vízipókok lábnyoma mint megannyi gyémántkövecske, villant a szalagon.

A lejtős parton telepedtek le, a sűrű, de még zsenge lombok alatt. A kisasszonykák szoknyája kereken terült el a füvön, a szép arcocskák figyelmesen fordultak a felolvasó felé, s mintha a tiszta, nyugodt kép varázsát akarta volna fokozni: az egyik helyen széthajló lombokon át egy suresnes-i szélmalom kerekei látszottak. Mit sem láttak a fényűző sétányokból, a rajtuk gördülő fogatokból, csak a szakadatlan kerékzörgés elmosódó zörejét hallották, de végül már észre sem vették. A csöndben csak a költő szép, ifjúi hangja csengett, zengve szárnyaltak a versek, a hallgatók megindultan vele suttogtak egy-egy sort, ámultak a vers szépségein, remegtek a tragikus részeknél. Még Mamácska is könnyet törölt le a szeméről. Lám, mire vezet, ha az embernek nincs hímzés a kezében!

Az első mű... a "Zendülés"! André első műve zsúfolt volt, gondolatokkal terhes, mint minden első mű, melyben a költő szeretné kimondani minden gondolatát, érzését, mely olyan erővel kívánkozik ki belőle, ahogyan a víz szeretné áttörni a zsilipet - az első mű, mely talán nem mindig a legjobb, de rendszerint leggazdagabb műve minden szerzőnek. Ki tudja, milyen sors vár e drámára? A bizonytalanság csak fokozta a hallgatók izgalmát, valamennyien az elképzelhető legnagyobb sikert kívánták: Elise óhaja hófehér menyasszonyi ruhába öltözött, Joyeuse papa káprázatos álomképeket látott máris, Aline gyakorlatiasabb volt, ő már húga magas, széljárta ágon épülő fészkét rendezte be gondolatban, a szerény s mégis sokak által irigyelt művészotthont.

Ó, ha valamelyik kirándulónak, aki már vagy századszor kocsizta körbe a tavat, a monoton megszokásba belefáradva az az ötlete támadt volna, hogy távolabb megy, s széthajtja a lombokat, hogy meglepődött volna e kép láttán! De ugyan ki sejthette volna, hogy mennyi érzés, mennyi reménység rejtőzik a lombsátor mögött, mely alig nagyobb, mint egy nagyra nőtt páfrány csipkés árnyéka a mohán.

A felolvasás után egyik keskeny, árnyas úton indultak tovább. Paul a karját nyújtotta Aline-nak, mindketten sietősen lépdeltek, s jóval megelőzték a többieket. De korántsem Kontzen apó fogadója, nem is terített asztala vonzotta őket. Az imént hallott szép versek szárnyán szinte a fellegekbe emelkedtek, s még nem tértek vissza a földre. Csak mentek előre, a kiszélesedő erdei út végén világító fényözön felé, mintha ott, az erdőszélen rájuk várna, őket hívogatná e szép nap minden verőfénye. Paul még sohasem volt ilyen boldog. Karján érezte Aline karjának könnyű érintését, apró lépteihez szabta a lépést, s az egész életet oly édesnek, oly könnyűnek látta, mint ezt a sétát a mohos úton, a lombok alatt.

Beszélgetés közben az út végére értek, egy hatalmas tisztás közelébe, ott nyüzsgött a Bois minden kirándulója, a fogatok és a hátaslovak, de a felszálló por fátyolán át ők csak zavarosan kavargó tömeget láttak.

Paul meglassította lépteit, a magány utolsó perceiből merített bátorságot.

- Nézze csak...

Ovális keretbe foglalt arcképet mutatott Aline-nak, egyszerű kis ceruzarajzot. Aline magára ismert a képen, de meglepte, hogy milyen szép rajta, mintha csak a szerelem varázserejű tükrében látná magát. Szívből jövő könnyek öntötték el a szemét; maga sem tudta, miért. Paul folytatta:

- Az enyém ez a kép, én csináltattam... Csakhogy nem egészen tiszta a lelkiismeretem. Szeretném, ha úgy lenne az enyém, hogy magától kaptam... Tessék, odaadom, s ha nálam méltóbb barátot talál, valakit, aki mélyebben, hívebben szereti, mint én, kérem, ajándékozza annak.

Aline erőt vett megindultságán, komolyan és gyöngéden nézett Paul szemébe.

- Ha csak a szívemre hallgatnék, egy percig sem kellene haboznom, mert ha valóban szeret, elárulhatom, hogy viszontszeretem magát... Csakhogy nem vagyok szabad, nem vagyok független ura a sorsomnak... Nézze...

Apjára és húgaira mutatott, akik feléjük integettek, utánuk siettek.

- Ejnye! - vágott közbe élénken Paul. - Rám nem gondol? Nem osztozna velem gondjaiban, terheiben? Kérem, méltasson bizalmára.

- Igazán? Komolyan gondolja?... Mellettük maradhatnék? A maga Aline-ja leszek, és mégis az én kedveseim Mamácskája maradhatok? Ó - mondta örömtől sugározva a drága lányka -, akkor kérem, fogadja el az arcképemet, magának adom... És vele a szívemet is, mindörökre.

 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
Nincs Cím
  2012-12-09 08:05:21, vasárnap
 
  REGGEL



Éjszakáim reggel értek véget. Kellemetlen idő volt. Esett az eső, s a cseppek búsan verődtek ablakomnak; a szobában sötét volt, kint bágyadt, gyér világosság terjengett. A fejem fájt, szédültem; tagjaimban láz bujkált.

- Bátyuska, leveled érkezett a városból, a postás hozta - mondta Matrjona fölém hajolva.

- Levél! Kitől? - kiáltottam, felugorva székemről.

- Azt én nem tudom, bátyuska, nézd meg, talán bele van írva, hogy kitől.

Feltörtem a pecsétet. Ő írta!

Ó, bocsásson meg, bocsásson meg nekem! - írta Nasztyenyka. - Térden állva könyörgök, bocsásson meg! Megcsaltam magát is, magamat is. Álom volt, csalóka látszat... Ma egész nap bánkódtam maga miatt, bocsásson meg, bocsásson meg!

Ne vádoljon engem, mert érzéseim maga iránt nem változtak; azt mondtam, hogy szeretni fogom, és szeretem is, sőt ez az érzés még több, mint szeretet. Ó, istenem! Ha mindkettőjüket egyszerre szerethetném! Ha maga - ő volna!

- Ó, ha ő - maga volna! - villant át agyamon. - Eszembe jutottak tulajdon szavaid, Nasztyenyka!

Isten látja, mi mindent megtennék az ön kedvéért! Tudom, hogy szenved, lesújtott. Megbántottam magát, de hisz tudja: ha szeretünk valakit, nem sokáig emlékszünk arra, hogy megbántott bennünket. Maga pedig szeret engem!

Köszönöm! Igen! Köszönöm ezt a szerelmet. Mert emlékezetembe úgy vésődött be, mint egy édes álom, amelyre felébredés után is sokáig gondol az ember; mert őrökké emlékezni fogok arra a pillanatra, amikor oly testvériesen feltárta előttem a szívét, és oly nagylelkűen fogadta oltalmába az én agyongyötört szívemet, hogy vigyázzon rá, dédelgesse, kigyógyítsa... Ha megbocsát nekem, akkor a magára való emlékezés bennem fel fog magasztosulni a hála örökké tartó érzésévé, amely sohasem múlik el lelkemből... Őrizni fogom ezt az emléket, hű leszek hozzá, nem tagadom meg, nem tagadom meg a saját szívemet; nagyon állhatatos az én szívem. Tegnap oly gyorsan tért vissza ahhoz, akié mindig is volt.

Találkozunk mi még, el fog jönni hozzánk, nem fog elhagyni bennünket, örökké barátom, testvérem lesz... És ha meglát engem, kezet fog nyújtani, ugye? Kezet fog nyújtani, mert megbocsátott, igen? Úgy szeret, mint azelőtt?

Ó, szeressen engem, ne hagyjon el, mert én úgy szeretem magát most is, mert méltó vagyok a szeretetére, mert meg is akarom érdemelni... drága jó barátom! A jövő héten férjhez megyek hozzá. Szeret, sosem felejtett el... Ne haragudjék, hogy róla is írtam. De vele együtt akarok elmenni magához; meg fogja szeretni, ugye? Bocsásson meg, ne felejtse el és szeresse

Nasztyenykáját

Hosszú időbe telt, míg végigolvastam ezt a levelet; szememből kikívánkoztak a könnyek. A levél végül kiesett a kezemből, s eltakartam arcomat.

- Lelkecském! Lelkecském! - kezdte Matrjona.

- Mi az, anyó?

- Mind leszedtem ám a pókhálót a mennyezetről; most akár megházasodhatsz, vendégeket hívhatsz!

Ránéztem Matrjonára. Még elég fürge, fiatalos öregasszony volt, de nem tudom, miért, eltompult tekintetével, ráncos arcával egyszerre petyhüdtnek, roskatagnak láttam. Nem tudom, miért, hirtelen úgy rémlett nekem, hogy a szobám is megvénült, akár ez az öregasszony. A falak, a padlók megfakultak, minden megkopott, a pókhálók még dúsabban tenyésztek. Amikor kinéztem az ablakon, nem tudom, miért, úgy láttam, mintha a szemközt levő ház is megroggyant, megfakult volna, mintha oszlopairól hámlott és hullott volna a vakolat, párkányai megfeketedtek, meghasadoztak, élénksárga falai megfoltosodtak volna...

Vagy talán azért láttam így, mert a nap, amely kikandikált a ködgomoly mögül, megint elbújt egy esőfelhő mögé, s az én szememben ekkor megint minden elsötétült; vagy talán, mert egy pillanatra felvillant előttem rideg és szomorú jövőm, és láttam magamat tizenöt év múlva, ugyanilyennek, mint most, megöregedve, ugyanebben a szobában, ugyanilyen magányosan, ugyanezzel a Matrjonával, aki e tizenöt év alatt se lett semmivel sem okosabb?

De hogy én emlékezném a megbántásra, Nasztyenyka!

Hogy én fekete felhővel sötétíteném el a te derűs, zavartalan boldogságodat, hogy én keserű szemrehányásokkal búsítsalak, titkos lelkifurdalásokkal mérgezzem meg életedet, fájó szívdobogást okozzak neked a boldogság perceiben, hogy elhervasszak csak egyet is azokból a zsenge virágocskákból, amelyeket fekete fürtjeidbe fontál, mikor vele együtt az oltár elé léptél... Ó, soha, soha! Legyen verőfényes a te eged, sugárzó és zavartalan a mosolyod, és légy áldott az üdvösség és boldogság pillanatáért, amelyet egy másik, magányos, hálás szívnek adtál!

Istenem! Az üdvösség egy teljes perce! Hát nem elég ez egy egész életre?
 
 
0 komment , kategória:  HOLDFÉNY Klasszikus elbeszélé  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4464
  • e Hét: 11344
  • e Hónap: 56416
  • e Év: 1997696
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.