Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
A kiadásról
  2012-12-09 09:47:17, vasárnap
 
  A kiadásról



Az 1900-as esztendő június havában Meadville városban időzve találkozott dr. Boros György Helen Keller nevével - és a siket-néma-vak leány nagysikerű önéletírásával. Mind a mű, mind pedig írójának a szövegből sugárzó egyénisége lenyűgözte, és elhatározta, hogy megjelenteti magyar nyelven Helen Keller önéletrajzát. A szerzővel nem sikerült találkoznia, csupán levél és barátok útján lépett vele érintkezésbe, beszámolt neki, hogyan kívánja a könyvet és Helen Keller megnyilatkozásait (leveleit stb.) a magyar közönség számára hozzáférhetővé tenni, lefordítani, "átdolgozni". Helen Keller örömmel adta áldását a tervre. Ezt a sok évtizede, közel egy évszázada megjelent (és azóta kiadatlan) művet kapja kézhez most az Olvasó. A kor- és személyiséghű szövegen (mely hitelességét és varázsát fokozza) keveset, csak a legszükségesebb esetekben változtattunk (az azóta érvényessé vált nyelvi normákhoz igazodva).

Helen Keller műve sok nyelven, sok kiadást ért meg, az alapszöveghez - The Story of my Life - rendszerint a hozzá és általa írt leveleket, később írt, saját és mások visszaemlékezéseit is társítják. (A szerkesztő)
 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
23-24
  2012-12-09 09:45:33, vasárnap
 
  XXIII.



Mennyire szeretném, ha az itt következő rövid visszaemlékezésben föl tudnám sorolni mindazok nevét, akik boldogságomhoz hozzájárultak! Némelyekben azonnal kedvelt emberére ismerne mindenki, aki az irodalomban járatos, de sokan teljesen ismeretlenek volnának olvasóim előtt. De ha nevük nem került is nyilvánosság elé, hatásuk élni fog halhatatlanul, azoknak életében, akiket boldogítani és nemesíteni igyekeznek.

Életünknek vörösbetűs napjai azok, amelyeken olyan emberekkel találkozunk, akik lelkesíteni tudnak, mint valamely hatásos költemény, olyanokkal, akiknek kézszorításából őszinte rokonszenv érzik, akinek édes és gazdag kedélye a mi sóvárgó és türelmetlen lelkünkbe isteni megnyugvást lehel. A sok baj, izgalom, fáradság, amiben majdnem elmerültünk, eltűnik, mint valamely kellemetlen álom és fölébredve új szemmel nézzük, új füllel hallgatjuk Isten valódi világának szépségét és összhangját. Azok a komor és lehetetlennek látszó dolgok, amelyekkel minden nap találkozunk, egy pillanat alatt derült reménységgé változnak át.

Szóval, amíg az ilyen jó barátok közelünkben vannak, érezzük, hogy minden jól van. Talán sohasem láttuk őket azelőtt, és nem is fogjuk látni többé soha, de csöndes, nyugodt kedélyük hatása mindig szerencsésen kiegyenlíti a mi fölbillent mérlegünk hiányait és éppen úgy érezzük érintésük gyógyító hatását, mint az óceán érzi, mikor a hegyi patak frissítő tiszta vize belefolyik nagy vízözönébe.

Sokszor hallottam ezt a kérdést: "nem untatnak-e az emberek?" Nem tudom egészen, mit értenek e kérdés alatt?

Úgy tartom, hogy az ostoba és a kíváncsi emberek, és különösen a riporterek látogatása mindig alkalmatlan. Az olyan embereket sem szeretem, akik nagyon gyámkodva járnak el. Ezek olyanok, mint azok a sétáló társak, akik mindig erőlködnek, hogy lépésüket a miénkhez igazítsák. A képmutatás egyik esetben éppen olyan bosszantó, mint a másikban.

Az emberek kezei nekem néma szónokaim. Némely kéz érintése kiállhatatlan. Találkoztam olyan érzés nélküli emberekkel, hogy amikor megéreztem fagyos ujjbegyüket, úgy tetszett, mintha valami északkeleti széllel állnék szembe.

Vannak azonban olyan emberek is, akiknek érintése olyan, mint a napsugár hatása: fölmelegíti szívemet. Egy kis gyerek parányi keze sokszor annyi napsugarat áraszt rám, mint másokra szerető pillantása. A szívélyes kézszorítás és a barátságos levél igazi öröm nekem.

Van sok olyan barátom a messze távolban, akiket sohasem láttam. Bizony nagyon sokan vannak olyanok is, akiknek levelére egyáltalában nem tudtam válaszolni. De ezen a helyen kijelentem, hogy nagyon hálás vagyok szívélyes szavaikért, ha nem tudom is felelettel viszonozni.

Életem legkiválóbb szerencséjének tekintem, hogy ismeretségbe juthattam és beszélhettem sok jeles emberrel. Csak azok tudják fölfogni, milyen nagy öröm volt a Brooks püspök barátsága, akik részesültek benne. Gyermekkoromban szerettem a térdén ülni. Egyik kezemmel fogtam nagy, erős kezét, mialatt a másikra Miss Sullivan betűzte gyönyörűséges szép szavait Istenről és a szellemi világról. Gyermeki bámulattal és élvezettel hallgattam őt.

Az én lelkem nem tudta megközelíteni a püspök nagy lelkét, de ő meg tudta ismertetni velem azt, ami az életben igazi örömet ad, és sohasem távoztam tőle egy-egy újabb gondolat nélkül, amely aztán szépségben és mélységben velem együtt nőtt. Egyszer, mikor azon töprengtem, miért van olyan sok vallás a világon, így szólt: van egy egyetemes vallás is, Helen: a szeretet vallása. Szeresd mennybeli atyádat teljes szívedből és lelkedből, szeresd Istennek minden gyermekét annyira, amennyire csak tudod, és tartsd eszedben, hogy a jónak lehetősége mindig nagyobb, mint a rosszé - és akkor kezedben tartod az égbe vezető kulcsot.

Brooks püspök élete szépen igazolta ezt a nagy igazságot. Az ő nagy lelkében a legszélesebb körű ismeret párosul szeretettel és olyan hittel, amely már belátás volt.

Brooks püspök nem tanított engem hittanra, dogmára, de bevésett lelkembe két szép eszmét - Isten atyaságát, az emberek testvériségét, és megéreztette velem, hogy ez a két igazság benne foglaltatik minden hittanban és mindenféle istentiszteletben.


Brookshoz, a bölcs lelkipásztorhoz több levelet írt Helen. A következő is érdekes:

1891. június 8.

Ígéretem szerint küldöm a képemet. Remélem, hogy majd mikor a nyáron rátekint, gondolatban ide fog repülni kis barátjához. Sokszor gondoltam, milyen jó lenne, ha a képet is lehetne érezni az ujjunkkal, mint a szobrokat, de most már erre nem gondolok, mivel apám megtöltötte lelkemet képekkel, még olyan dolgok képeivel is, amelyeket nem lehet látni. Ha, kedves Brooks úr, az ön szemébe nem hatolna be a világosság, akkor jobban megértené, milyen boldog volt Helen, mikor tanítója megmagyarázta neki, hogy a legjobb és legszebb dolgok nem láthatók és nem érinthetők, hanem csak érezhetők a szívvel. Mindennap találok valami olyat, ami örömet okoz. Tegnap először gondoltam meg, milyen szép dolog a mozgás, és nekem tetszett, hogy minden igyekszik közelebb jutni Istenhez. Ön így gondolja-e?

Vasárnap reggel van, és míg itt ülök és írom ezt a levelet, ön százaknak tanít valami szép dolgot az égi atyáról. Nemde ön nagyon, nagyon boldog?

Helen Keller


A nagy pap és a kis okos Helen közötti benső barátságnak érdekes hangot ad Helennek 1890. július 14-én kelt levele:

Nagy örömmel írok önnek ezen a szép napon, mert tudom, hogy szíves lesz hozzám és szeretem önt, és mert sok minden dolgot szeretek megtanulni. Három hétig voltam otthon és oh, milyen boldog voltam kedves anyámmal és apámmal és drága kistestvéremmel! Nagyon rosszul esett, hogy el kellett válnom bostoni sok, sok barátomtól, de annyira vágytam látni kistestvéremet, hogy alig tudtam várni a vonat indulását. De igyekeztem türelmes lenni tanítóm kedvéért. Szüleim nagyon boldogok voltak, hogy beszélni hallottak, és örömem leírhatatlan volt, hogy meglephettem őket. Úgy gondolom, hogy nagyon kedves dolog, ha mindenkit boldoggá tehetünk.

Miért gondolja az égi atya szükségesnek, hogy néha nagy bánatunk is legyen? Én mindig boldog vagyok, a kis Lord Fauntleroy is az volt, de a kedves kis Jakey élete telve volt szomorúsággal. Isten nem adott a Jakey szemébe világosságot, ő vak volt, és az atyja nem volt gyöngéd és szerető. Gondolja, hogy szegény Jakey jobban szerette az égi atyát, mivel a földi atya nem volt szíves hozzá? Hogy mondta meg Isten az embereknek, hogy az ő hazája az égben van? Mikor az emberek rosszat tesznek, bántják az állatokat és rosszul bánnak a gyermekekkel, bánkódik-e az Isten és vajon mit fog tenni, hogy megtanítsa, hogy könyörületesek és szeretőszívűek legyenek? Azt hiszem, meg fogja mondani nekik, mennyire nagyon szereti őket, és hogy azt akarja, hogy jók és boldogok legyenek, és nem akarja, hogy neki bánatot szerezzenek, hanem azt akarja, hogy mindenben keressék tetszését, vagyis szeressék egymást, tegyenek jót mindenkivel és legyenek szívesek az állatokhoz. Kérem, mondjon nekem valamit az Istenről. Engem boldoggá tesz, ha sokat tudhatok az én bölcs égi atyámról. Remélem, írni fog kis barátjának, ha lesz rá ideje.

Helen


Én ebben a világban sokkal boldogabb vagyok, semhogy a jövőről sokat gondolkoznék, kivéve azokért a jó barátaimért, akik rám várnak ott az Isten szép Valaholjában. Mindamellett, hogy olyan régen elváltak tőlem, olyan közel érzem őket magamhoz, hogy nem lepne meg, ha egyszer megfognák a kezemet és mint régen, most is kedves szavakat szólnának hozzám.

Mióta Brooks püspök meghalt, azóta a Bibliát átolvastam. Elolvastam néhány vallásbölcseleti könyvet is, de sem hitvallást sem hitrendszert nem találtam, amely annyira kielégített volna, mint Brooks püspök hittétele a szeretetről.

Ismertem Henry Drummond urat, és az ő erős, meleg kézszorításának emléke ma is áldólag hat reám. Ő a legrokonszenvesebb barát. Oly sokat tudott és olyan szellemes volt, hogy lehetetlen volt unatkozni mellette.

Jól emlékszem, mikor legelőször láttam Oliver Wendell Holmes doktort. Egy vasárnap délutánra Miss Sullivannal együtt magához hívott. Kora tavasszal volt, csakhamar azután, hogy megtanultam beszélni. Azonnal bevezettek a könyvtárába, ahol nagy karszékében ült a nyitott tűzhely előtt, ahol a tűz élénk lánggal égett és pattogott, ő pedig - amint megjegyezte - régi időkről gondolkozott.

"És a Charles folyó zúgását hallgatva" - jegyzém meg én.

"Úgy van" - felelt. - "A Charles-hoz sok emlékem fűződik."

A költő szobájának levegője telve volt nyomdafesték és bőrszaggal, amiből kitaláltam, hogy tele van könyvvel és ösztönszerűleg kinyújtottam kezemet, hogy rájuk találjak.

Egy szép kötet költeményre bukkantam, és mikor Miss Sullivan megmondta, hogy a Tennysoné, kezdtem idézni:

Sújtsd, sújtsd, sújtsd
Hideg szürke köveidet, oh tenger!

De azonnal abbahagytam. Könnyeket éreztem a kezemen. Szeretett költőmet könnyekre fakasztottam és ez nagyon elszomorított. Karszékébe ültetett és sok szép holmit hozott nekem, hogy vizsgáljam meg. Kérésére elszavaltam akkori kedvelt költeményemet: "The Chambered Nautilus"-t. Azután még sokszor találkoztam dr. Holmes-szal és nagyon megszerettem úgy is mint embert, úgy is mint költőt.


Dr. Holmes-nak 1890. augusztus 1-jéről, egy elveszett levélre szóló válasza sok tekintetben tanulságos:

Kedves kis barátom, Helen. Kedves levele már több napja érkezett, de nekem annyi írnivalóm van, hogy sokszor hosszú ideig nem tudok válaszolni.

Nagyon megtisztelő rám nézve, hogy oly szívélyesen emlékezik meg rólam. Örülök, hogy jól van és boldog. Igen-igen örülök annak a nagy haladásnak, hogy már beszélni tud a saját szájával és az ujjával. Milyen furcsa dolog a beszéd! A nyelv nagyon szolgálatra kész testrész. Tetszés szerinti alakokat vehet. A fogak, ajkak, szájpadlás, mind kész segítői, melyek a hangot föltagolják szilárd darabokra, melyeket mássalhangzóknak nevezünk, és tért nyitnak azoknak a különösen alakult leheleteknek, amelyeket magánhangzóknak nevezünk. Maga mindezt kétségtelenül tanulmányozta, mivel a hangoztató beszédet gyakorolta.

Egészen meglep, milyen mesterileg kezeli leveleiben a nyelvet. Majdnem arra a gondolatra indít, hogy a világ ellehetne hallás és látás nélkül. Meglehet, hogy akkor az emberek sokkal jobbak lennének, mivel nem tudnának úgy háborúzni, mint most. Csak képzeljen egy hadsereget vak emberekből, puskákkal és ágyúkkal. Képzelje el a szegény dobosokat. Mit érnének ők és dobverő pálcáik? Maguk meg vannak kímélve sok fájdalomtól, amit hangok és látványok nyújtanának. Hogy ezeket elkerülheti, nagyon boldognak érezheti magát. És aztán csak gondoljon arra a sok és nagy szívességre, amire amíg él, mindig számíthat. Mindenki érdeklődik a kedves kis Helen iránt. Mindenki kíván tenni érte valamit. Ha idős, szürkehajú nő lesz is, bizonyos lehet, hogy nagy előzékenységgel fognak gondoskodni önről.

A szülei és barátai nagyon meg lehetnek elégedve az ön haladásával. Nemcsak önnek, hanem tanítóinak is nagy becsületére válik, akik lerombolták azokat a falakat, amelyek önt körülzárták. Most az ön jövője derültebb és fényesebb, mint sok épszemű és jó hallású gyermeké. Isten önnel, kedves kis Helen. Minden jót kívánok.

Barátja

Oliver Wendell Holmes


Nem sokkal a Holmes-nál tett látogatásunk után, egy szép nyári napon Miss Sullivannal együtt meglátogattuk Whittier költőt csöndes otthonában. Gyöngéd előzékenysége és érdekes beszéde nagyon megnyerte szívemet. Egy kötet költeménye domború betűkkel volt nyomtatva, és abból fölolvastam egyet "In Schooldays". Gyönyörködött, hogy olyan jól tudok hangsúlyozni, és azt mondta, hogy nehézség nélkül meg tudja érteni szavaimat.

Azután sok kérdést intéztem hozzá a költeményt illetőleg és a feleleteit, kezemet ajkára téve olvastam le. Elmondta, hogy a költeményben szereplő fiú ő maga, a lány neve Sally volt, és más egyebeket, amiket már elfelejtettem.

Elszavaltam neki a "Laus Deo"-t, és mikor az utolsó versszakhoz értem, kezembe tette egy rabszolga szobrát, kinek összegörnyedt testéről a lánc lehullóban volt, éppen mint a Szent Péter lábairól, mikor az angyal kivezette őt a fogházból.

Ezután bementünk a dolgozószobájába, ahol megajándékozta tanítómat saját kézírásával és előttem kifejezte elért sikere fölötti bámulatát ezekkel a szavakkal: "Ő a te szellemi szabadítód". Ezután elvezetett a kapuig és megcsókolta homlokomat, ígértem, hogy a következő nyáron újból meglátogatom, de mielőtt ez megtörténhetett volna, meghalt.


Helen Keller 1890. dec. 17-én egy levélben fölkereste kedves költőjét, John Greenleaf Whitier-t:

Kedves jó költő! Ma születése napja van. Mikor reggel fölébredtem ez volt az első gondolatom. Nagyon örültem, mikor elgondoltam, hogy én már tudok írni levelet, és meg tudom mondani milyen nagyon szeretik kis barátai a kedves költőt. Ma este egy előadás lesz, melyen mind az ön költeményeit fogják szavalni és énekelni. Remélem, hogy a szeretet gyors szárnyú követei itt lesznek, és elvisznek egy-egy szép dallamot önhöz. Először nagyon búsultam, látván, hogy a nap sötét felhők mögé rejtőzött, de aztán meggondoltam, miért művelte ezt, és boldog voltam. A nap tudja, hogy ön szereti, ha a föld apró fehér hópihékkel van borítva, és azért tartja vissza fényét, hogy a kis fehér kristályok a levegőben megformálódjanak. Mikor készen lesznek, csöndesen leszállnak és gyöngéden befödnek minden tárgyat. Ekkor a nap megjelenik teljes fénypompájában és világossággal tölti be az egész földet.

Ha ma önnél lehetnék, nyolcvanhárom csókot adnék, egyet minden esztendejéért. Úgy képzelem, hogy nyolcvanhárom év nagyon hosszú idő. Ön is úgy tudja-e? Vajon hány évből állhat az örökkévalóság? Attól tartok, hogy ilyen hosszú időt én el sem tudok képzelni.

A múlt nyáron hozzám írt levelét megkaptam. Köszönet érte. Jelenleg Bostonban vagyok a vakok intézetében, de még nem kezdtem hozzá a tanuláshoz. Anagnos úr azt akarja, hogy pihenjek és játsszam sokat.

A tanítóm jól van és szívélyes üdvözletét küldi. A boldog karácsony már-már itt van! Alig várom, hogy megérkezzék! Remélem, az ön karácsonya vidám és boldog lesz és az újév sok örömet és jókedvet hoz önnek és mindenkinek.

Kis barátja,

Helen Keller


Az öreg költő nem hagyta válasz nélkül a kedves kis levelet. Ezt írta:

Kedves ifjú barátom, nagyon örültem, hogy születésem napjára olyan kedves levelet kaptam tőled. Még érkezett két- vagy háromszáz más is, de a tied volt a legkedvesebb. Elmondom neked, hogy telt az idő Oak Knollban. A nap nem sütött, de a szobákban nagy tüzet raktunk a nyílt kemencékben, fából. A szobák telve voltak a rózsák és más virágok édes illatával, melyeket távoli vidékekről küldtek jó barátaim. Gyümölcs is sok volt Kaliforniából és más helyekről. Egész nap itt voltak kedves rokonaim és régi jó barátaim.

Nem csodálkozom rajtad, hogy 83 évet hosszú időnek tartasz, de nekem úgy jön, mintha csak most lettem volna akkora, amekkora te vagy, mikor Haverseillben a régi jószágon játszottam.

Köszönöm sok jókívánságodat, és én is ugyanannyit kívánok neked. Örülök, hogy az intézetben vagy. Kitűnő hely. Add át legszívélyesebb üdvözletemet Miss Sullivannak, meleg szeretettel vagyok régi barátod,

John G. Whittier


Dr. Edward Everett Hale egyik legrégibb barátom. Nyolcéves korom óta ismerem, és éveim száma arányában növekedett iránta táplált szeretetem. Bölcs és gyöngéd rokonszenve sokszor segített rajtam és Miss Sullivanon a megpróbáltatások és bánat idején. És azonkívül erős keze sok göröngyös helyen segített keresztül. Amit velünk tett, ugyanazt műveli ezrekkel, akik előtt nehéz feladatok állnak.

Dr. Hale a dogmák régi tömlőjébe a szeretet új borát töltötte, és megmutatta az emberiségnek, hogy lehet hinni, élni és szabadnak lenni.

És amit tanított, ugyanazt bebizonyította saját szép életében, a hazaszeretetét, a legutolsó embernek is megbecsülését és azonkívül az őszinte törekvést, hogy mindig fölfelé és előre haladjunk. Ő az embereknek prófétája és lelkesítője volt. Az igének hatalmas szószólója, fajának barátja volt. Áldja meg az Isten!

Már szóltam Graham A. Bell doktorral történt találkozásomról. Azóta sok boldog napot töltöttem vele Washingtonban, a Cape Breton szívében lévő szép házában. Itt, a dr. Bell laboratóriumában, vagy a nagy Bras d'Or partján elterülő mezőkön sok kellemes órát időztem hallgatva elbeszéléseit sokféle tanulmányairól. Nem egyszer segítettem neki a sárkányok föleresztésében, melyeknek segítségével fölfedezni remélte a léghajó-kormányzás elméletét.

Dr. Bell a tudománynak több ágában jártas, és előadásával minden tárgyat és még a legkomplikáltabb elméletet is érdekessé tudja tenni. Azt az érzést ébreszti föl az emberben, hogy ha kevéssel több ideje lenne, ő is fölfedező tudna lenni.

Humoros és költői hangulatú ember. De mindenek fölött álló szenvedélye a gyermekek iránti szeretet. Soha sem olyan boldog, mint amikor egy kis vak gyermeket ölelhet keblére.

A vakok érdekében kifejtett munkásságának hatása élni fog a jövőben is, és sok nemzedék fogja áldani. Mi szeretjük és tiszteljük azért is, amit ő maga teremtett és azért is, aminek megteremtésére másokat indított.

New Yorkban időzésem alatt sok kiváló egyénnel volt szerencsém beszélni, kiknek nevét sokszor hallottam, de hogy személyesen is találkozhassam velük, arra soha nem számítottam. Legtöbbel jó barátom S. Hutton úr házánál találkoztam. Kiváló szerencsémnek tartottam, hogy Mrs. Huttont a kedves otthonában meglátogathattam, könyvtárukat használhattam és azokat a gyönyörű szavakat és szép gondolatokat, melyeket jeles barátaik írtak nekik olvashattam. Jól írták, hogy Hutton úrnak kiváló adománya van, hogy mindenkitől kicsalja legjobb gondolatait és legszebb kifejezéseit. Nem is szükség, hogy valaki olvassa "Ismertem egy fiút" című könyvét, hogy megismerje őt, a legelőzékenyebb, legkedvesebb fiút, olyan barátot, aki minden körülmények között hű, aki a szeretet nyomán jár akkor is, amikor állatokkal foglalkozik éppen, mint amikor emberekkel.

Mrs. Hutton hű barát. Ami nekem legkedvesebb, amit én legbecsesebbnek tartok, többnyire mind neki köszönhetem.

Kollégiumi életemben tőle kaptam a legtöbb segítséget. Ha nehezen haladt a munka és lankadt a kedvem, ő olyan bátorító levelet írt, hogy fölvidultam és visszakaptam bátorságomat. Mert ő olyan asszony, akitől örökre megtanuljuk, hogy a sikeresen megoldott nehéz feladat után a következő már egyszerűbbnek és könnyebbnek tetszik.

Hutton úr ismertetett meg sok jeles író barátjával, akik között legnagyobb volt William Dean Howells és Mark Twain. Találkoztam Richard Watson Gilderrel és Edmund Clarence Stedman-nel. Ismertem Charles Dudley Warner-t, ő a legkedvesebb mesemondó és a legszeretetreméltóbb barát.

Warner egyszer elvitt, hogy lássam az erdők kedves költőjét, John Burroughs-t.

Mind gyöngédek, rokonszenvesek voltak. Éppen annyira élveztem előzékeny udvariasságukat, mint esszéik és költeményeik kitűnő szépségeit. Nem mindig tudtam figyelemmel kísérni minden irodalmi fogásukat, amint egyik tárgyról a másikra átcsaptak, komoly vitatkozásba kezdtek, vagy az egyszerű elbeszélést fölélénkítették epigrammákkal és élcekkel.

Olyan voltam mellettük, mint a kis Ascanius, aki Aeneast az ő rendkívüli viszontagságai útján nagyon aránytalan léptekkel tudta kísérni. De mindegyik annyi szívélyes szóval halmozott el. Gilder úr elbeszélte, hogyan utazott holdvilágos éjszakákon a sivatagon keresztül a nagy piramisokhoz. Egyik levelében a nevét olyan erősen bevéste a papírba, hogy meg tudtam tapintani. Erről jut eszembe, hogy dr. Hale Braille-jegyekkel szokta aláírni hozzám írt leveleit.

Mark Twain-nak az ajkáról leolvastam két-három érdekes elbeszélését. Neki megvan a sajátságos modora mindenben, gondolkozásban, beszédben, munkában. Érzem kézfogásáról szemhunyorítását. Mialatt előadja kimondhatatlanul furcsa hangján cinikus bölcsességét, úgy érzed, hogy az az emberi jóérzés gyöngéd Iliásza.

Még egy sereg érdekes embert találtam New Yorkban: Mrs. Mary Mapes Dodge Mary, a "St. Nicholas" szeretett szerkesztője, Mrs. Riggs (Kate Douglas Wiggin), a "Patsy" kedves írója.

De nincs elég helyem, hogy mindegyik barátomat fölemlítsem. És valóban vannak is olyan dolgok, melyeket a cherubok szárnya föd el, olyanok, amelyeknek szentsége nem tűri meg a hideg festéket. Aggódva írtam Mrs. Laurence Huttonról is.

Még csak két barátomról teszek említést. Egyik Mrs. William Thaw Pittsburgból, akit lyndhursti lakásán sokszor meglátogattam. Mindig abban fáradozik, hogy valakin segítsen, és amióta csak ismerjük, rendkívül sok jót tett velem és Miss Sullivannal. Szívélyessége és bölcs tanácsa kifogyhatatlan.

A másik barátomnak is nagyon le vagyok kötelezve. Őt jól ismerik hatalmas vezértehetségéről, mellyel nagy vállalatokat vezet. Mindenkihez szívélyes és mindig azon van, hogy jót tehessen némán és titokban. Itt ismét olyan nevekről kellene szólnom, amelyeket el kell hallgatnom. De ennek az egynek kiváló szívélyességét és irántam tanúsított érdeklődését lehetetlen elhallgatnom, minthogy ennek köszönöm, hogy kollégiumba járhattam.

Így hát nyilvánvaló, hogy életem történetét barátaim teremtették meg. Ezerféle módon igyekeztek kárpótolni természeti hiányaimat. Így váltak hátrányaim előnyökké és megsegítettek, hogy fogyatkozásaim árnyékában boldogan járhassak.



Helen Kellerről tanítói

Helen Keller önéletírását tanítója és tanárai egészítették ki teljes könyvvé. Az önéletírás olvasója sokszor kételkedve keresi a tanúkat, mert olyanokat tud meg a siket és vak leánytól, amilyeneket ép érzékű embereknél is ritkán tapasztal.

Tanítója a koronatanú mellette. Sem anya, sem nevelő nem juthat olyan közel egy gyermek lelkéhez és egész benső lényéhez, mint Miss Sullivan Helenéhez eljutott.

1887. május 22-én, mikor még nem volt teljes három hónapig Helennel, Miss Sullivan ezt írta:

Az én munkám minden nappal mélyebb és érdekesebb. Helen bámulatos gyermek, olyan készségesen, olyan mohó vággyal tanul! Már 300 szót és nagyon sok szólásformát ismer, és még három hónapja sincs, hogy az első szót megtanulta. Rendkívüli élvezet - állítom - az élő lélek születését, növekedését és első gyönge kísérleteit szemlélni. És nekem ez a rendkívüli előnyöm és gyönyöröm megvan és még ezenkívül módom van arra is, hogy ezt a jeles tehetséget ébreszthessem, irányítsam.

Tudom, hogy e gyermek nevelése lesz az én életem fő eseménye, ha lesz a kivitelhez lelkierőm és kitartásom. Egy dolgot már elhatároztam: Helennek meg kell tanulni a könyvek használatát. Tanulunk olvasni. Játékot csinálunk a tanulásból. Versenyre kelünk egymással, hogy ki tud hamarább találni egy ismert szót: Helen az ujjával, vagy én a szememmel, és ahányat meg tudok magyarázni, ugyanannyit megtanul. Ha ráakad egy ismert szóra ujjong, simogatni és csókolni kezd örömében. Meglepi az embert, milyen sok szót meg tud tanulni egyetlen óra alatt.

Nagy öröme telik benne, ha valami feladatot adok neki. Föl tud menni a lépcsőn, bemegy a szobába, be- és kinyitja a zárt ajtót, elhoz nekem ezt-azt. Szívesen dolgozik akármit. Szeret tanulni és egészen feltűnő, milyen mohón nyeli az új fogalmakat. Éppen olyan diadalt ül, mikor egy új mondatot meghódít magának, mint a tábornok, amikor egy várat bevesz.


Egy héttel később így ír a tanítónő:

Helen nagyon ideges és ingerlékeny. Éjjel nyugtalan és nincs étvágya. Alig tudja az ember, mit tegyen vele. A doktor azt mondja, hogy az elméje igen zaklatott, de hát, hogyan akadályozzuk meg, hogy ne gondolkozzék? Mihelyt fölkel, azonnal betűzni kezd és ezt folytatja egész nap. Ha én nem engedem, a saját kezére betűz és szemmel látható, milyen élénk társalgást folytat önmagával.

A Braille-táblámat odaadtam neki, hogy töltse az időt a papír lyuggatásával. Egészen elbámulva láttam, hogy betűket ír. Nem volt fogalmam, honnan találta ki a kis boszorkány, mi a betű. Azt mondtam neki, hogy levelet írok és hogy vak lányok is írnak levelet, de nem hittem, hogy a betűről tiszta fogalma volna.


1887. június 2-án, tehát rövid három hónap alatt Miss Sullivan annyira belelátott tanítványa lelkébe, hogy egy bizalmas barátjának ezt írta:

Ha némely körülmény nem tenné csaknem lehetetlenné, azt mondanám, hogy Helen nevelése érdekesség és meglepő hatás tekintetében fölül fogja múlni a dr. Howe sikereit. Tudom, hogy Helennek rendkívüli képességei vannak és úgy érzem, hogy azokat én ki tudom fejleszteni.

Már az emberek is érdeklődnek Helen iránt. Mindenkit meglep. Nem közönséges gyermek, és a nevelése sem lesz közönséges, tehát roppant óvatosan meg kell fontolnunk, mit mondunk és mit írunk felőle. Én mindent híven megírok önnek egy feltétellel: ha leveleimet nem mutatja meg senkinek. Amennyire csak tőlem függ, nem engedem, hogy kedves Helenből csodagyermeket csináljanak.


1887. június 5-én Tuscumbiában roppant nagy meleg volt. Helen nem tudta tűrni, minden ruhát levetett magáról. "Mikor a nap besütött az ablakon, ahol Helen a könyvével ült - írja Miss Sullivan - türelmetlenül fölkelt, gyorsan bezárta az ablakot. De mikor észrevette, hogy a nap ekkor is épp oly erősen süt rá, fölkelt, hozzám jött és nyomatékkal kezemre betűzte. 'Nap rossz fiú. Nap menjen, feküdjék le.'

Helen most a legédesebb, legokosabb, és azonkívül olyan szeretetreméltó. Valamelyik nap azt mondtam neki: hozzon nekem egy pohár vizet, és ő azt felelte: 'lábak nagyon fáradtak; lábak sokat sírnak.'

Nagyon szereti a kiscsirkéket. Éppen ma keltek ki a tojásból. Egyet, amely még a feltört tojáshéjban volt, kezébe adtam, hogy érezze, mint mozog és csipeg. Lehetetlen leírni nagy meglepetését, mikor fölfedezte, hogy a kis teremtés még benne van a héjban. A kotlóstyúk nagyon türelmes volt, megengedte, hogy tetszés szerint vizsgálgassuk. A gazdaságban vannak kisborjúk, csikó és egy sereg apró malac. Nagyon mulatna rajtam, ha látná, hogyan tartom a kismalacot ölemben, mialatt Helen végig fogdossa és számtalan kérdést tesz, melyekre nem könnyű felelni. Mikor észrevette, hogy a csirke kibújt a héjból, azt kérdezte: 'hát a malac is tojásban nő?'"


1887. szeptember 18-áról Miss Sullivan ezt írja:

Mindenről naplót vezettem, és úgy látom, már tudhat száz szót. Ez nem jelenti azt, hogy jól is tud használni minden szót. Igazi nyelvérzéke van, és nagyon ügyesen tudja alkalmazni szavait gondolatai kifejezésére.

Újabban nagyon érdeklődik a színek iránt. Olvasókönyvében ráakadt e szóra: 'barna', és mindenképpen meg akarta tudni jelentését. Megmondtam, hogy az ő haja barna, mire azt kérdezte: nagyon szép-e a barna? Ezután amerre jártunk, mindennek megmondtam a színét. Még több színt akart tudni. Nem bírom elképzelni, milyen fogalma lehet a színről, nem tudhatom, vajon maradt-e meg valami eszméje a fényről és a hangról? Nekem úgy tetszik, hogy amely gyermek tizenkilenc hónapos koráig lát és hall, valami halvány sejtelmet megőriz első benyomásaiból. Helen sokat beszél olyan dolgokról, amelyeket érzékei útján nem ismerhetett meg. Kérdezősködik az égről, a tengerről, a nappalról, az éjszakáról.

De hogy visszatérjek az első tárgyamra: Mi a szín? Gondolkozzék rajta - mondtam. - Mondtam, hogy amikor boldogok vagyunk, a gondolatunk derült, amikor nem vagyunk, akkor sötét. Egy pillanat alatt így folytatta: 'Az én gondolatom derült. A Vency (néger) gondolata - szerinte - sötét. Ebből látszik, hogy a gondolat színe némileg hasonlít a bőr színéhez.'

Helen nagyon szereti a mesét. Soha sem láttam ép érzékű gyermeket, aki annyira szerette volna. A kis 'Red Riding Hood' históriáját már annyiszor elmondtam neki, hogy azt hiszem visszafelé is el tudnám mondani. Megtanítom kis versekre, mert ezek szép gondolatokkal gazdagítják elméjét. Azt hiszem, minden képességét fokozzák, mivel élénkítik a képzelődését. Nem törekszem arra, hogy mindent megmagyarázzak neki, mert akkor képzeletének nem volna mivel foglalkoznia. A sok részletes magyarázat a gyermek figyelmét a szavakra és mondatokra irányítja, és emiatt nem tudja felölelni a gondolatot a maga egészében.


Mikor már egy teljes évet töltött Miss Sullivan Helen mellett, 1888. május 15-én ezt írja:

Mindenki el van telve Helen eszességével és vidámságával. Van benne valami vonzó. Azt hiszem, ez abból adódik, hogy mindenben nagy és őszinte öröme telik.

Bárhol megfordul, mindenütt ő az érdeklődés központja. A vendéglőben egészen elragadta a zenekar, és mihelyt játszani kezdtek, azonnal táncolni kezdett köröskörül a teremben. Örömében mindenkit ölelgetett és csókolgatott, akihez hozzáért. Mindenkinek föltűnt, milyen boldog, és senkinek nem jutott eszébe, hogy sajnálkozzék rajta.

Egy úr ezt mondta Helen apjának: én már idős ember vagyok, sok boldog arcot láttam, de ilyen sugárzó arcot soha sem láttam még. Másvalaki azt mondta: Istenemre, akármit adnék, hogy ez a kisleány mindig közelemben legyen.

Thayer lelkész úrnál voltunk Cincinnatiban. Azt kérdezte, hogyan tanítottam meg Helent a jelzőkre és az elvont nevekre, mint: jóság, boldogság: Ezt már sokan kérdezték, és nekem olyan egyszerű dolognak tetszik az egész. Könnyű megtanítani egy eszme nevére a gyermeket, ha az eszme tisztán áll lelki szemei előtt. Bizony óriási feladat volna olyan eszme szavaira megtanítani, amely nincs a lelkében. Ha tapasztalatból nem tanulta volna meg mit jelent kicsiny, nagy, jó, rossz, édes, savanyú, nem lenne mit fűzzön e nevekhez.

Az iskola nem arra való, hogy ott a gyermeket nyelvekre tanítsák és legkevésbé a siket gyermekeket. A gyermeknek teljesen öntudatlannak kell lenni arról, hogy ő szavakat tanul. Hadd babráljon az ujjaival vagy az irónjával a papíron, és irkáljon egytagú szavakat, amíg neki tetszik, mindaddig, amíg az értelme annyira kifejlődik, hogy már megkívánja a mondattal való foglalkozást...


Miss Sullivan 1888. évi megfigyelései Helen lelki titkaiból sok vonást ismertetnek meg:

Egyszer, mikor Helenre egy nagyon kedvelt kabátját adták rá, a mamája így szólt: 'Itt van egy szegény kisleányka, akinek nincsen meleg ruhája, nem adnád neki a kabátodat?' Helen azonnal le akarta vetni a kabátját, így szólva: 'Oda kell adnom a szegény idegen kislánynak.'

Nagyon szereti a magánál kisebb gyerekeket, és mihelyt módjában van, azonnal kimutatja irántuk minden nőies gyöngédségét. A kisbabát egy dajka sem kényeztetheti jobban, mint ő. Nagyon előzékeny a kicsikék iránt, és meglepő, mennyire részt tud venni gyermekes tréfáikban.

Nagyon szereti a társaságot és örömest időz azokkal, akik követni tudják ujjai beszédét, de magában is órákat eltölt a kötése és horgolása mellett.

Otthon minden élőlényt nagyon kedvel, és nem engedi meg, hogy rosszul bánjanak velük. Mikor kocsin ül, nem engedi, hogy a kocsis üsse a lovat az ostorral, mert azt mondja: 'szegény ló, sírni fog'. Egy reggel nagyon fölindult, mert észrevette, hogy egy kutya lábaira koloncot kötöttek. Megmagyaráztuk, hogy azt azért akasztották oda, hogy a kutya el ne szaladjon. Nagy részvétet tanúsított a szegény állat iránt, és amikor csak tehette, mindig fölkereste, megfogta a koloncot és vitte a kutya mellett, hogy enyhítsen kellemetlen helyzetén.

Az apja egyszer levélben értesítette, hogy a méhek és a madarak mind megeszik a szőlőjét. Eleinte megharagudott és azt mondta, hogy azok a 'kicsi állatok' nagyon rosszak, de mikor megmagyaráztam neki, hogy a szegény méhek és madarak éhesek, és nem tudják, hogy a gyümölcsöt nem szabad megdézsmálniuk, megbékült.

Utazás közben rendkívüli mohósággal tanul és élvezi az újdonságokat. A vasúti kocsiban mellette ülök, és a látott dolgokról beszélek neki. A halmok, völgyek és folyók, a kertek, földek, barackfák, dinnyeföldek, veteményesek, a legelő nyáj, a lovak, a városok, a falvak és a bennük látszó templomok, tornyok, iskolák, vendéglők, raktárak, az emberek foglalkozása, mind megfordul beszélgetésünkben. Mialatt közlöm vele ezeket a dolgokat, roppant élénken figyel és kiegészítő kérdéseket tesz vagy int a kezével, ha valamit mondani, vagy tudni akar. Ilyen módon nagyon sok új kifejezést tanul meg, csaknem minden megerőltetés nélkül.

Azóta, hogy Helen föl tudja fogni, hogy minden dolognak neve van, és hogy e neveket ki lehet mondani az ujjak bizonyos mozgása segítségével, éppen úgy beszélek vele, mintha hallana, csakhogy az ujjaimmal és nem az ajkammal.

Kezdetben nagy kedve volt kiragadni a főneveket és azokból csinálni mondatot. Csak ennyit mondott 'Helen tej'. A tejet elővettem, megmutattam, de csak akkor adtam oda neki, amikor a rendes mondatot használta: 'Helen kér egy kis tejet.'

Ha Helen cukros gyümölcsöt evett, így szóltam: 'Tanító szeretne megenni egyet a Helen cukrából' vagy így: 'Nem adna Helen tanítónak egy kevés cukrot?' Többféle formában fejeztem ki ugyanazt a dolgot azért, hogy észrevegye, milyen sokféle módja van a gondolat közlésének.

Sokszor intéznek hozzám olyan kérdéseket, hogy miképp tudtam megtanítani Helent olyan szavak jelentésére, melyek elvont gondolatot vagy tulajdonságot fejeznek ki. Azt hiszem inkább a gyakori ismétlés és eszmetársítás, mint magyarázat útján. Rendszeresen használtam olyan szavakat, amelyek indulatot, erkölcsi tulajdonságot és cselekvést fejeznek ki. Még kezdetben, amikor a babát eltörte, mondogattam neki: 'tanító búsul'. Többszöri ismétlés után a szót kezdte összeegyeztetni az érzéssel. A szeretet szó jelentését ő is, mint más gyermek a szeretet megnyilatkozásából tanulta meg.

Egy reggel egyszerű kérdést intéztem hozzá bizonyos számokra vonatkozólag, amelyeket ő már ismert. Azonnal megfelelt. Félbeszakítottam, ő megállt és láttam az arcáról, hogy gondolkozni akar. A homlokát megérintettem és kezére betűztem 'g-o-n-d-o-l-k-o-z-z'. A szóval ily módon egyesített fogalom, úgy látszik, éppen olyan hatást tett rá, mint amikor kezébe adom a tárgyat és kezére betűzöm a nevét. Ettől kezdve a 'gondol' szót állandóan használja.

A társaskocsiban állandóan kérdezősködik, ilyenformán:

Helen: Hogy hívják ezt a kisfiút?

Tanító: Nem tudom, mert ő idegen, de gondolom, John.

Helen: Hova megy?

Tanító: Lehet, hogy a rétre, játszani a többi fiúval.

Helen: Mit fog játszani?

Tanító: Azt képzelem, labdázni fog.

Helen: Mit csinál most a többi fiú?

Tanító: Talán várják Johnt, hogy együtt játsszanak.

Az így megjegyzett szavakat következő alkalommal már helyesen használja.


Helen Keller nevelése és irányítása legtöbb gondot az első években adott. Tanítója belátásától és ügyességétől függött, hová fejlődik ez a rendkívüli tehetségű lány. Nemcsak a vakok nevelőit, hanem általában minden tanítót és minden szülőt érdekel ez az igazi nagy rejtély. Miss Sullivan 1891. évi értesítése sok érthetetlen dolgot megfejt.

Helen a nyelv elsajátításában három év alatt gyorsan haladt. Nagy előnye, hogy az ő figyelmét semmi sem vonja el a tanulástól.

De ennek megvan az a hátránya is, hogy túlságosan megerőlteti elméjét. Lázas nyugtalanság tartja fogva mindaddig, míg van valami, amit nem tudott fölfogni. Nem emlékszem, hogy valaha félbehagyta volna a tanulást, amíg volt valami, amit nem értett teljesen. Ha azt ajánlom, hogy egy számtani feladat kidolgozását halassza el reggelre, azt feleli: 'azt hiszem, hogy az elmém erősebb lesz, ha most végzem el'.

Egyik este beszéltünk az árakról. Helen azt kívánta, hogy magyarázzam meg neki. Nem, maga azt még nem érti meg, feleltem. Egy pillanatig csöndes volt, de ekkor hevesen így szólt: 'Honnan tudja, hogy én nem tudom megérteni? Nekem jó eszem van. Jusson eszébe, kedves tanítóm, hogy a görög szülők nagyon ügyeltek gyermekeik nevelésére, és alkalmat nyújtottak nekik, hogy bölcs emberek beszédét hallgathassák, és azt hiszem, egy részét megértették.' Legjobbnak láttam nem mondani, hogy nem tudja megérteni, mivel ez nagyon fölizgatta volna.

Egyszer megmutattam, hogyan kell játékkockákból tornyot építeni. A terv nagyon szövevényes volt. Rendkívül óvatosan kellett rakosgatni, mert az építmény könnyen összeomlott. Egy idő múlva elveszítettem a reménységemet, és azt mondtam, hagyja abba, mert nem hiszem, hogy össze tudja állítani, én majd máskor megcsinálom. Nem fogadta el ezt az ajánlatot. Maga fogott az építéshez, és majdnem három óra hosszat küszködött vele óriás türelemmel. Akárhányszor összeomlott, mindig újrakezdte és végül siker koronázta fáradságát. A torony teljesen készen állt.

1889 októberéig semmi rendszeres tanításhoz nem kezdtem Helennel. Lelki életének megnyilatkozása első két évében olyan volt Helen, mint a kisgyermek idegen országban, ahol minden új és ismeretlen, és valameddig nem jutott a nyelvismeret birtokába, lehetetlen volt rendszeres tanulásra fogni.

Amellett Helenben olyan erős volt a tudásvágy, hogy számtalan új kérdése miatt nem lehetett volna haladni vele a rendes leckékkel. Ha kérdéseit félretettem volna a lecke végéig, addig vagy elfeledi a kérdést vagy én szalasztottam volna el a jó alkalmat. Leghelyesebbnek találtam akkor tanítani meg az új dolgokra, amikor tudni akarta, még ha nem tartozott is a kéznél lévő tárgyra. Bizony ő a kérdéseivel sokszor nagyon messze elterelt a tárgytól.

1889-től kezdve rendes leckéket tűztem ki számtanból, állat- és növénytanból és olvasásból. Számtanból szépen haladt. A szorzás, összeadás, kivonás és osztás szabályait jól tudja. A Colburn-féle fejbenszámolást eltanulta egészen a vegyes törtekig. Írásbeli számításban is nagyot haladt, és olyan gyors a fölfogása, hogy a feladatra megfelel, mielőtt leírhatnám a kérdést. Keveset törődik a kifejezésekkel, és ritkán tesz kérdést az ismeretlen szavakról, mert egészen a feladat foglalja el.

Egyszer nagyon megakadt egy feladattal. Azt ajánlottam, hagyjuk félbe és sétáljunk egyet, mert azután könnyebben fog menni. Rázta a fejét és így szólt: 'az ellenségeim azt hinnék, hogy megfutamodtam. Helyt kell állnom és le kell győznöm őket.' Úgy történt.

Értelmi fejlődése leginkább nyelvhasználatából tűnik ki, kifejezéseinek választékosságából. Most már könnyen és gyorsan fölismeri a beszéd rejtettebb vonatkozásait is.

Egy nap sem múlik el, hogy új szavakat ne tanuljon, nemcsak a tárgyak, hanem az elvont fogalmak szavait is megtanulja: phaenomenon, energia, reproductio, titok, rendkívüli, állandó. Némelyik szónak fokozatos jelentése van. Először csak egyszerű vonatkozását érti, de aztán mindinkább tágul a fogalma. Ok nélküli küzdelem lett volna például a titok (mysterium) szó elvont jelentésének magyarázása, de mihelyt az 'elrejtett, eldugott' szavakkal segítettem, kezdte érteni, és később majd teljesen megérti. Ezzel így vagyunk minden tárgy tanításánál. Egyelőre sok olyan szó és fogalom fordul elő, melyet a tanuló nem ért meg, amíg bizonyos haladást nem tett. Így hát én csak folytattam magyarázataimat, remélvén, hogy ami homályos egyik kérdésben ma, az majd megvilágosodik a másikban holnap.

Tanítványomat én szabad és önálló lénynek tekintem, akinek önként megnyilatkozó ösztönei kell, hogy irányítsanak engem. Mindig úgy beszéltem Helenhez, mintha jól látott és hallott volna, és másokat is erre figyelmeztettem: sohase törődjék azzal, hogy megért-e minden szót, vagy nem. Az új szavak jelentését majd következtetni fogja a már ismert szavakhoz való viszonyukból.

Mikor olvasmányt kerestem számára, sohasem arra vigyáztam, hogy vakok vagy süketek viszonyaihoz van-e alkalmazva. Helen mindig olyan könyvet olvas, mint ép érzékű kortársai. Először nagyon kellett ügyelni, hogy a leírt tárgy legyen ismeretes előtte, és legyen érdekes és hogy a leírás nyelve legyen világos és egyszerű.

Jól emlékszem, mikor legelőször kezdett olvasni egy kis történetet. Már ismerte a nyomtatott betűket, és már sokszor próbálgatott egyes szavakat szerkeszteni tanult betűivel. A szavak nem voltak viszonyban egymással.

Egy reggel megfogtunk egy egeret és eszembe jutott, hogy egy élő egérről és egy élő macskáról szerkesztetek vele apró mondatokat. Összeállítottam a szavakat az írókeretbe és elé tettem. Ilyen mondatok voltak: 'A macska a ládában van. Az egér a ládában van. A macska látja az egeret. A macska szeretné megenni az egeret. A macskának adunk tejet, az egérnek adunk kenyérbelet.'

A névelőt kezdetben nem ismerte. Meg kellett magyarázni. Ekkor még ok nélkül magyaráztam volna a szó használatát, tehát az ujját előbbre vittem a következő szóhoz, melyet örömére jól ismert. Ekkor a kezét a macskára tettem és azonnal észrevette a kapcsolatot. A mondat többi része már könnyű volt.

Mikor a másik mondatot olvasta, megmutattam, hogy a ládában csakugyan van egy egér. Azonnal visszatért a mondatra és végigolvasta: 'a macska látja az egeret.'

Ezután kért, hogy olvassunk más történetet is. A kezébe adtam egy kis könyvet, amelyben nagyon egyszerű mesék, nagyon egyszerű nyelven voltak írva. Gyorsan végigfutott ujjával a soron, keresve az ismert szavakat és találgatva az ismeretlenek jelentését. Olyan ügyes volt a kislány, hogy egy szaktanítót azonnal meggyőzött volna, hogy a siket gyermekeket könnyen és olyan természetesen meg lehet tanítani az olvasásra, mint egy rendes gyermeket.

Hogy Helen az angol nyelvben annyira jártas, a sok olvasásnak tulajdonítom. Néha két vagy három órát is ül a könyve mellett. Egyszer egy könyvtárból kijőve, azt vettem észre, hogy sokkal komolyabb, mint máskor. Kérdeztem, mi az oka. 'Azon gondolkozom - felelte-, hogy mennyivel okosabbak vagyunk valahányszor kijövünk egy könyvtárból, mint amikor bementünk.'

Egyszer kérdezték, miért szereti annyira a könyveket. 'Mert azok annyi érdekeset mondanak el nekem azokról a dolgokról, amiket nem láthatok, és aztán nem fáradnak el, és nem is unják meg, mint az emberek. Azok nekem újra meg újra ismétlik, amit tudni akarok.'

Egyszer olvastuk Dickens 'Anglia történelmét gyermekek számára'. Kérdeztem, mit jelent ez a mondat: 'a britek szelleme még nem volt megtörve', így felelt: 'Azt hiszem, annyit jelent hogy a derék britek bátorsága nem lankadt el, habár a rómaiak olyan sok csatában győzték le őket, sőt annál inkább igyekeztek kiűzni az ellenséget.'

Helen inkább szereti a szellemi munkát a kézi munkánál, és a játékmunkát koránt sem kedveli annyira, mint a vak gyermekek szokták általában, de mégis mindenben szeret csatlakozni hozzájuk.

Már egy hónapja, hogy van neki egy Caligraph írógépe. Nagyon pontosan ír, de még nem nagyon gyorsan.

Ezelőtt két évvel megtanulta a távíró jeleket, vagyis a pontokat és vonásokat, és amikor olyan emberrel találkozik, aki ismeri, azonnal beszédet kezd vele. Mikor távol van tőlem, én is beszélek vele ezekkel a jelekkel úgy, hogy lábammal a padlóra kopogtatom. A rezgést megérzi és a jeleket megérti.

Helenben olyan nagy volt a tudásvágy, hogy az élet nagy kérdéseit kevés ideig lehetett elzárni éles megfigyelőtehetsége elől. A gyermekek rendesen sok nehéz kérdést tesznek, és legtöbbször elutasító választ kapnak, amely legkevésbé sem elégíti ki őket. Helen már nyolc éves korában kérdezte: 'honnan jöttem és hová fogok menni, ha meghalok?' A feleletek lecsillapították ugyan, de nem elégítették ki, ami nem is lehetett másként ebben az életkorban.

Mikor a jelenségek megfigyelésére nagyobb erővel kezdett rendelkezni, és szóismerete is bővült, hogy föl tudta fogni a mások tapasztalatait, rájött, hogy az ember teremtő ereje korlátolt, de van olyan hatalom, amely nem emberi, és amely kell, hogy teremtette légyen az egész földet, a napot és más természeti tárgyakat. Egy nap végre azt követelte, mondjam meg a nevét annak a hatalomnak, amelynek létezése az ő felfogása szerint már bizonyos volt. Kingsley 'Görög hősök' című művéből már ismerte a görög istenek és istennők szép történeteit, és az isten, ég, lélek nevekkel is találkozott már. Az ilyen szavak jelentését soha sem kérdezte, és nem is tett rájuk semmi észrevételt, és 1889 február haváig senki sem beszélt előtte Istenről. Ekkor egy kedves rokona, egy buzgó keresztény hívő, próbált beszélni neki Istenről, de miután nem tudta, milyen szavakat ismer, beszédjének kevés hatása volt Helen lelkére.

Egy idő múlva egyszer így szólt hozzám: 'valami furcsát fogok mondani tanítómnak: A. azt mondja, Isten engemet és mindenkit porból csinált; de ugye ez csak tréfa? Én húsból, vérből és csontból vagyok formálva, ugye? Ekkor megtapogatta a karját és jót nevetett magában. Egy perc múlva így folytatta: A. azt mondja, hogy Isten mindenütt van, és hogy Isten egészen szeretet, de én nem értem, hogy lehet valaki szeretetből. Hisz a szeretet a szívünkben lévő valami'. Ezenkívül még egy másik furcsa dolgot is mondott. 'A. azt mondja, Isten az én édesatyám. Erre már nagyot nevettem, mert hát az én atyám Arthur Keller.'

Ekkor megmagyaráztam neki, hogy ő még nem képes mindent megérteni, amit az emberek mondanak, és csakhamar meggyőztem, hogy jobb lesz, ha az ilyen dolgokról hallgat, amíg jobban meg nem érti.

Valahol ezt olvasta: 'természet anya'. Sokáig ismételgette ezt a kifejezést. Valahányszor érezte, hogy egy dolog túlterjed az ő erején, mindig a 'természet anyára' gondolt. Ha a növény növekedéséről volt szó, ezt mondta 'a természet anya' küldi a napfényt és az esőt, hogy a fű, fák, virágok megnőjenek'.

Egyszer az édesanyja megjegyezte, hogy Helen túlságosan komoly. 'Azon gondolkozom - felelt -, milyen sok dolga van a 'természet anyának' tavasszal'. Miért? - kérdezte édesanyja. 'Mert olyan sok gyermekére kell gondot viselni. Ő anyja mindennek: a fáknak, virágoknak és szeleknek.' Hogyan visel gondot a 'természet anya' a virágokra? - kérdeztem. 'Küld rájuk napfényt, és esőt, hogy nőjenek.' Így felelt, és egy perc múlva hozzátette: 'Azt hiszem, a napfény a 'természet anya' mosolya, és az eső a könnye.'

Később ezt mondta: 'Nem tudom, vajon a 'természet anya' teremtett engem is? Én azt hiszem, édesanyám az égből kapott engem, de nem tudom, hol lehet az a hely. Azt tudom, hogy az aranyvirág és a szegfű magból lesz, a földből, de a gyermekek, tudom, nem nőnek a földből. Növénygyermeket sohasem láttam! De azt nem tudom elképzelni, hogy 'természet anyát' ki teremtette. Ön tudja?' Így folytatta: 'Én szeretem a szép tavaszt, mert a fák fakadó rügyei, nyíló virágai és gyönge zöld levelei örömmel töltik el szívemet. De most már mennem kell a kertembe, mert kis virágaim még azt fogják hinni, hogy elfeledkeztem róluk.'

1890. május havában olyan sok kérdéssel ostromolt, hogy be kellett látnom, most már nem lehet elzárni azoktól a vallásos fogalmaktól, melyekkel mindennap érintkezik. E hónap egyik első napján ilyen kérdések voltak táblájára írva: 'Ki teremtette a földet, a tengert és mindent? Mitől meleg a nap? Miért nem esik le a föld, mikor olyan nagy és nehéz? Mondjon el egyet-mást, amit a 'természet anya' csinál. Szabad-e olvasnom a Biblia című könyvet? Kérem, mondjon el a kis tanítványnak sok mindent, majd amikor lesz rá ideje.'

Kételkedhetik-e abban, aki e kérdéseket olvassa, hogy a kérdező a feleleteket is megérti? Természetes, hogy a maga teljes egészében nem tudta felfogni, de hiszen az élet nem egyéb, mint állandó haladás az ilyen dolgok megismerésében.

Helen nevelése folyamán mindig abból a föltevésből indultam ki, hogy aminek megismerésére szüksége van, azt meg is érti. A megfelelő értelmi fejlettség nélkül mind hiábavaló a magyarázat.

Miután elméjében rendezgette a lassan képződő eszméket, egész lelkét elfoglalta a gondolkozás, és türelmetlenül tudakozódni kezdett mindenről. Azután, hogy a fentebb jelzett kérdéseket följegyezte. Egyszer egy nagy földgömbre találtunk. Megállt mellette és ezt a kérdést tette: 'Ki teremtette az igazi világot?' Így feleltem: 'senki sem tudja, hogyan lett a nap, a föld és a többi csillagok, de azt elmondom, milyen bölcsen magyarázták meg az emberek eredetüket és nagy titkos természeti erejüket.'

Helen már tudta, hogy a görögöknek sok istenük volt, hogy azt hitték, hogy a nap, csillagok és más természeti erők nem függnek az embertől. De az ember, miután huzamosan tanulmányozta a tárgyat, mondtam neki, rájött, hogy ez a sok erő mind egy hatalomtól ered, mely hatalomnak a neve Isten.

Egy pár percig nagyon csöndes volt, bizonnyal gondolkozott. Azután kérdezte: Ki teremtette Istent? Kénytelen voltam kitérni a kérdés elől, mert egy magától létező lény titkát megfejteni nem tudtam. Hiszen számos olyan kérdése volt, melyek még nálamnál sokkal bölcsebb embert is zavarba hoztak volna. Ilyenek: miből csinálta Isten a világot? Honnan kapta a földet, a vizet, a csírákat és az első állatot? Hol van az Isten? Látta-e valaha az Istent?

Azt mondtam, hogy Isten mindenütt van, és hogy nem kell úgy képzelni, hogy ő olyan, mint az ember, hanem mint az élete, lelke, szelleme mindennek. Közbeszólt: 'mindennek nincsen élete. A sziklák nem élnek, nem gondolkoznak'. Sokszor kell figyelmeztetni Helent, hogy számtalan olyan dolog van, melyeket a legbölcsebb elme sem tud megmagyarázni.

Helennek sem hittant, sem dogmát nem tanítottunk, arra sem gondoltunk, hogy valamely hitnézetet ráerőszakoljunk. Miután én magamat erőtlennek tartottam arra, hogy a lélek, Isten, halhatatlanság nagy titkait megmagyarázzam, igyekeztem kerülni e kérdéseket. Brooks lelkész gyönyörű magyarázatát már fentebb megismertük.

Ez ideig nem volt szabad olvasni a Bibliát, mert attól tartottam, igen téves nézeteket alkothatnak az Isten tulajdonságairól. Egyszerű nyelven beszéltem már Jézus szép és hasznos életéről és kegyetlen haláláról. Nagy hatása volt Helenre.

Későbbi beszélgetés közben azt kérdezte, miért nem menekült el Jézus az ellenségei elől? A csodákat nagyon furcsáknak találta. Mikor arról volt szó, hogy Jézus a vizén járt, Helen határozottan így szólt: 'ez nem azt jelenti, hogy sétált, hanem úszott'. Mikor a halott föltámadásáról volt szó, Helen zavarban volt és így szólt: 'nem tudtam, hogy az élet a holttestbe újból vissza tud térni'.

Egyik nap szomorúan szólt: 'Én vak vagyok és süket. Ez az oka, hogy Istent nem tudom meglátni.' Megtanítottam e szóra: 'láthatatlan' és igyekeztem megmagyarázni, hogy Istent nem láthatjuk a szemünkkel, mert ő lélek, de amikor szívünk tele van jósággal és szeretettel, akkor látjuk őt, mert akkor inkább hasonlók vagyunk hozzá. Egy másik alkalommal azt kérdezte: mi a lélek? ,Senki sem tudja, milyen a lélek, feleltem, de azt tudjuk, hogy nem a test, hanem az a részünk, amely gondolkozik, szeret, remél és amelyről a keresztények azt hiszik, hogy akkor is élni fog, amikor a test halott.'

Ezután kérdeztem tőle: tud-e úgy gondolni lelkére, hogy az különáll a testétől? 'Oh igen! - felelt - mert azelőtt egy órával erősen el voltam foglalva Anagnos úrral, és akkor az én elmém, azaz -, szólt szavát kijavítva -, a lelkem Athénben volt, de a testem a dolgozószobában'. Ebben a pillanatban egy másik gondolat villant meg elméjében és így folytatta: 'de Anagnos úr nem válaszolt az én lelkemnek'.

Erre megmagyaráztam, hogy a lélek is láthatatlan, vagy más szóval nincsen látható alakja. 'De ha leírom - szólt Helen, amit a lelkem gondol, ekkor látható lesz, és a szavak lesznek a lélek teste.'

Sok idővel ezelőtt Helen így szólt hozzám: 'Szeretnék 1600 esztendeig élni.' Mikor azt kérdezték, nem szeretne-e mindig egy szép országban lakni, a mennyországban, első kérdése volt: 'Hol van a mennyország?' Kénytelen voltam megvallani, hogy nem tudom, de megjegyeztem, hogy talán valamelyik csillagon lehet. Egy perc múlva így szólt: 'Lesz szíves először elmenni oda és megmondani nekem, mi van ott?' Tovább így folytatta: 'Tuscumbia nagyon szép kis város.'

Erre csak egy év múlva tért vissza. Ekkor számos kérdéssel ostromolt: 'hol van a mennyország és milyen? Miért nem lehet olyan sokat tudni róla, mint más idegen országokról?' Nagyon egyszerű nyelven igyekeztem elmondani Helennek, hogy sok olyan hely lehet, amelyet mennyországnak neveznek, de az a valóságban csak azt jelenti, hogy teljesül a mi szívünk vágya, hogy kielégíthetjük lelki szükségeinket. Azt mondtam, hogy mindenütt mennyország van, ahol a helyest méltányolják, abban hisznek és szeretik.

A halál gondolatától látható irtózattal fordul el. Nemrégen megmutattak neki egy leölt őzet. Helen nagyon el volt keseredve és bánatosan azt kérdezte: 'Miért kell mindennek meghalni, még a gyorslábú őznek is?' Egy másik alkalommal azt kérdezte: 'Gondolja, hogy sokkal boldogabbak lennénk, ha nem kellene meghalni?' Én azt válaszoltam: 'nem'. Mert ha nem volna halál, a földünket az élőlények rövid idő alatt úgy ellepnék, hogy egyik a másik miatt nem tudna jól élni. 'De - felelt Helen - én azt hiszem, az Isten tudna más világot is teremteni, úgy ahogyan ezt teremtette.'

Mikor barátai azt mondták, hogy a túlvilági életben nagy boldogság vár ránk, azt kérdezte: 'Honnan tudja, ha még nem volt meghalva?'

Helen kifejezései mutatják, mennyire kell ügyelni, hogy tiszta fogalmat kapjon a dolgokról. Egyszer azt mondtuk neki, hogy a magyarok született zenészek. Meglepetve kérdezte: 'Hát azok énekelnek, amikor születnek?' Erre barátja így folytatta: 'Mikor Budapesten jártam, láttam olyan tanulót, akinek volt legalább száz dal a fejében.' Helen megjegyezte: 'Azt hiszem, azoknak a feje nagyon zajos lehet.' Ez a megjegyzés azt is mutatja, hogy Helen a nevetségest hamar észreveszi, és ahelyett, hogy a képletes beszéd zavarba hozná, jót nevet magában, hogy ő olyan szó szerint értelmezi a dolgokat.

A Helent zavaró kérdések között legtöbb gondot okozott a rossz létezése, és az abból származó szenvedés. Egy ideig meg lehetett óvni a rossz létezésének tudatától, és aránylag mindig könnyű is lesz vele kikerülhetni, hogy a bűnről és rosszról személyes tapasztalatot szerezzen. De lassan, fokozatosan, amint kezdte megismerni a környezetében levők életét és tapasztalatait, rájött arra is, hogy a bűn és az abból keletkező nyomorúság létezik. Meg kellett magyarázni neki, miért vannak törvények és büntetések. Nagyon nehezen tudta összeegyeztetni az Isten eszméjével a rossz létezését.

Minthogy Helen kiskora óta csupa szerető barátoktól volt körülvéve, és a leggyöngédebb befolyás alatt nőtt fel, ő mindig csak jót tett. Tiszta ösztönből tudja, mi a jó, mi a helyes és gyönyörűséggel cselekszi. Ő nem gondolja, hogy az egyik rossz tett ártalmatlan, a másikból nem lesz baj, és hogy olyasmi is lehetséges, amit az ember nem rosszakaratból tesz. Az ő tiszta lelke minden rossztól elfordul.


Helen Keller életében nagy szerep jutott a vakok bostoni Perkins-intézetének. Itt sajátította el azokat az ismereteket, amelyeknek alapján a Harvard egyetemre jelentkezhetett. A Perkins-intézet igazgatója, Anagnos úr. Helen nevelésére nagy befolyást gyakorolt. Ő volt Miss Sullivan tanítója, ő lett Helen legjobb barátja és igazgatója. Attól a perctől kezdve, hogy Miss Sullivan Helenékhez ment tanítónak, Anagnos úr állandó figyelemmel kísérte a gyermek fejlődését.

Mivel Miss Sullivan rendkívül szerény volt és a nyilvánosságtól irtózott, Anagnos úr útján kapott tájékoztatást a nagyközönség Helen haladásáról. Helen önéletrajzának természetes kiegészítője - Miss Sullivan tudósításai mellett - az a tanulmány, amelyet Anagnos igazgató önálló kötetben adott ki Helenről.

Anagnos igazgató tudósítását olvasva kapunk magyarázatot sok kérdésre.

Anagnos tanulmánya (Helen Keller by M. Anagnos, Boston, 1892) négy évre terjed, 1888-tól 1892-ig. Íme néhány részlet:

Mialatt e tanulmány megírásához kezdenénk - így szól Anagnos az előszóban - legyen szabad kijelentenünk, hogy az itt foglalt tényeket részletesen és tüzetesen megvizsgáltuk és azoknak valódiságáról meggyőződést szereztünk és hitelességükért felelősséget vállalunk. Ha valaki előtt csodaszerűnek tetszenek, tartsa szem előtt, hogy a kislány maga is valóságos csoda. Ezt a kifejezést használta egy tudós szakember, miután Helent alaposan megvizsgálta.

Helen tüneményes gyermek, minden tekintetben ritka egyéniség. Sokféle tehetséggel van megáldva. A lelke éppen olyan tiszta, mint az agya, és a szíve csupa őszinteség és szeretet. Ő az odaadó, önzetlen, nagylelkű gyermek legszebb megtestesülése. Nemes vágyak hevítik, érzései mélyek, vele született jóság és gyöngédség jellemzik, és amellett egy folyton gondolkozó elme, akit olthatatlan tudásvágy hat át.

Helen 8-12 éves korában meglepő gyorsan fejlődött testileg és lelkileg is. 12 éves korában csaknem elérte teljes magasságát, és növése egészen arányos volt! Testi szervezete ép, erőteljes. Tehát olyan teste van, amelyben tevékeny lelke és nagy szíve egészen megfelelő otthonra talál.

A feje nagyon jóállású és gazdag, fürtös szép barna haj omlik vállára. A homloka mutatja, hogy nagy szellemi tehetsége és értelmi képessége van. Egész lényén észrevehető a magasra törő lélek. Egyszóval kellemes, vonzó és szép leány.

Egészsége csaknem mindig kifogástalan. Étvágya jó, alvása csendes és nyugodt. Igaz, hogy miután az orvosok látták, mennyire igénybe veszi szellemi erejét, nagy gonddal voltak iránta. A munkától kímélték, foglalkozásait változtatták és a játékra bővebben juttattak neki időt.

A tudásvágy olyan erős benne, hogy ha nincs tilalomfa állítva elé, addig ül Apolló szekerén, amíg kimerül.

Jókedélyű, vidám, csupa élet és elevenség. Mindamellett, hogy az érzékelés fő szerveitől meg van fosztva, és emiatt teljes fizikai sötétségben kell hogy élje életét, a sűrű ködöt áttörik lelkének éles fénysugarai és olyan életet varázsolnak köré a képzelő tehetség segítségével, hogy ő látja és élvezi mindazt, ami legszebb és legfelsőbb rendű.

Föltűnő báj, a szépnek mélységes szeretete, éles szellemi látás, tiszta fogékonyság a megkülönböztető tulajdonságai. Nem közönséges lelkiereje megnyer és meghódít minden szívet. Két olyan tulajdonsága van, amelyeket ritkán lehet együtt találni - az erély és kedvesség.

Értelmi tehetsége csodálatra méltó. A legkiválóbbak között is az első helyet foglalná el. Nem földön járó tehetség az övé, hanem a magasban repülő géniusz, egy szikrája a szent tűznek, melyet ha élvez a világ míg módjában áll, nagyon jól teszi. Csak rendkívüli lelki tehetségének tulajdonítható, hogy a tudás világában akkora teret hódított. Mihelyt visszanyerte emberi jogát, diadalról-diadalra haladt. Az a nagy vágya, amely nem tűrte, hogy előtte valami ismeretlen legyen, oly sok ismerethez jutatta és olyan könnyű és gyors felfogásra szoktatta, ami az ő korában egészen szokatlan.

Meglepő gyorsasággal vonja le a következtetéseket. A dolgok ismeretét inspiráció útján nyeri, úgyszólván magába szívja. Annyi dolgot ismer, hogy egy kis enciklopédiának nevezhető. Akármikor készséggel társalog a növényekről, virágokról, állatokról és madarakról, a kék égről és az égitestekről, az Olympus isteneiről, a lexingtoni csatáról, Leonidasról, Washingtonról, Shakespeare-ről, vagy Michelangelóról.

Mindent szívesen tanul, de a földrajz a legkedvesebb tárgya. Görög- és Olaszországot szereti mindenek fölött, mivel ezek nyújtanak elmélkedésre legtöbb anyagot.

Egy évzáró ünnepélyen Olaszország fővárosát kellett leírnia. Az 'ének és virágok hazájáról' túláradó és költői nyelven szólt. Óriási gyülekezet előtt kellett előadnia. Helen tanítója kezére betűzte, aki aztán élőszóval mondta a közönségnek. A gyermek ujjai villámgyorsan mozogtak tanítója kezén, és a tanító hasonló hévvel adta elő, úgy hogy percenként mintegy nyolcvan szót mondtak el. Olyasvalami volt ez, mint mikor egy szép tavaszi napon a méhek rajzanak ki a kasból a virágtól borított illatos fákra.

Helen lelke mondhatni önmagát teremtette meg annyi ellenállhatatlan akadály között. Rendkívüli tehetségei a gyors felfogás, gyors csoportosítás, kitűnő emlékezés, képzelődés, összeadás, szétválasztás, általánosítás és következtetés.

Fölfogó tehetsége bámulatra késztet. Gyorsabban, könnyebben, mélyebben és teljesebben belát a dolgokba, mint a közönséges emberek. Egy pillanat alatt, villámgyorsan fölfogja a dolgokat. Érzése annyira finomult, hogy a legparányibb érintés fölhevíti, izzásba hozza.

Továbbá Helen Mnemosyne igazi leánya. Emlékezőtehetsége talán minden más képességét fölülmúlja. Egy olyan birodalom, amelyben korlátlanul uralkodik, olyan paradicsom, amelyből kiűzni nem lehet. Saját érzéseit, gondolatait, eszményeit, az érintett alakokat, neveket és helyeket mindig élénken őrzi emlékében. Lelke nagyszerű gyűjtőmedencéje minden hatásnak.

Egyszer Münchenről beszélgetve mondtam, hogy az Isar folyón öt híd van. Nem, csak négy, mondja. 'Ön így írta nekem egy levélben Bécsből.' Utánanéztem jegyzeteimnek és meggyőződtem, hogy Helennek igaza van. Egy előadásomat Rómáról Miss Sullivan a kezére betűzte. A Szent Péter templom a kövezettől a kereszt tetejéig 460 láb, mondom. 'Nem 460, hanem 435', mondja az ő intésére Miss Sullivan. Tényleg ezt a számot írtam neki a Carlo Fontana méretei alapján.

Longfellow, Whittier, dr. Holmes, Lowell, Byron, Tennyson költeményeit, ha egyszer-kétszer elolvasta, könyv nélkül el tudja mondani. Brook írt egy karácsonyi éneket. Ezt Helen kétszeri elolvasás után szó szerint megtanulta és el tudta szavalni. Ezek bizonyítják, milyen bámulatos emlékezőtehetsége van Helennek.

Képzelőtehetsége is nagyon erős. El nem lehet fojtani, helyhez nem lehet kötni. Olyan ez a lélekben, mint egy óriási tükör, amely a rávetődő tárgyakat tökéletesen adja vissza, alig észrevehető gyorsasággal.

Helen stílusa nemcsak meglepő, hanem páratlan. Szóbősége hihetetlen nagy és a szavakkal úgy bánik, mint tán senki más kortársai közül.

Úgy látszik, valódi nyelvtalentuma van. Nagyon finoman, érzéssel és ízléssel él szavaival. Veleszületett ösztöne van a legjobban találó szavak kiválasztására.

A nyelv tanulásában és elért sikereiben nagy része van kiváló hajlamának, de talán még nagyobb rendkívüli kitartásának. Az ő kitartása megtörhetetlen. Ennek köszönheti, hogy megtanult beszélni. Tanítója nehezen szánta rá magát, mert hisz ha a siketek megtanulnak beszélni, érthető, mert látják az ajak mozgását, de aki siket és vak, mire támaszkodjék? Helen egyszer azt kérdezte Miss Sullivantól: 'honnan tudják a gyermekek, mit mondjanak a szájukkal? Miért nem tanít meg, hogy én is úgy tudjak beszélni, ahogy a siket gyermekek meg tudnak tanulni?'

Miss Sullivan megmondta tanítványának, hogy Bostonban van egy olyan intézet, ahol a siketeket beszélni tanítják. Rögtön közbe szólt: 'akkor én is meg tudom tanulni'.

Helen megtudta, hogy Kaata Ragnhild norvég siket-néma-vak lány megtanult beszélni. Ő is nekifogott. Sikere hihetetlen volt. Siket-némákkal foglalkozó emberek nyíltan kijelentették, hogy kétségbevonják Helen siketségét. Az orvosi vizsgálat igazolta a valót. Helen vak is, siket is, mégis megtanult beszélni és ezzel igazolta, hogy a csodák kora még nem járt le. Dr. Williams orvos hosszasan beszélgetett vele, beszéde érthető volt, a hangja kellemes. Dr. Williams azt írja, hogy Helen zongorázni is tud, és előtte eljátszott egy éneket két kézre. Azután énekelt is.

És Helen élvezi az életet. Mindent a legnagyobb hittel szemlél. Jellemének fő vonása az optimizmus, és a meggyőződés, hogy kicsinyesség nem kormányozhatja a világot. Minden gondolata ekörül az eszme körül csoportosul.

Helen Keller ma már megállapodott, nagyszabású lady, az írói, művészi és jótékony világ központja Észak-Amerikában. Ha valamely humánus új intézményt nyitnak meg, az ünnepélyre elhívják és szerephez juttatják, éppen mint a legkiválóbb férfiakat. A szavát meghallgatják, ítéletére sokat adnak. Barátságát, társaságát élvezik.

Országszerte nagyon sokat vitatott kérdés, vajon Helen Keller sikereit inkább az ő tehetségének vagy tanítója és tanítói módszerének lehet-e tulajdonítani. Igaz, hogy akármilyen jeles tanító is sikertelenül fáradozott volna, mert nem tudott volna Helenhez hasonló embert nevelni, ha az gyönge fölfogású lett volna. De az is igaz, hogy ha tízszer olyan nagy tehetsége lett volna is, nem ért volna célt olyan tökéletes módszerű vezetés nélkül. Miss Sullivan nyelvtanítási módszere jórészt megmagyarázza a titkot. S amellett az a kiváló érdeme is megvan, hogy alkalmazni lehet bármely egészséges siket gyermeknél, és természetesen az épérzékűeknél is.

Miss Sullivan hatását nem is lehet szavakban kifejezni. Miss Sullivan inspirálta tanítványát, mint a testi-lelki jó barátok inspirálják egymást, és növelte tehetségét, fokozta munkakedvét. Az a jóság, szeretet, gyöngédség, amely Helent jellemzi, sokat mond a tanítóról is, aki tizenhat évet töltött tanítványával. A kedvező anyagi helyzet sem hagyható figyelmen kívül. Miss Sullivan feláldozott egy életet, a magáét, és teremtett egy másikat, a Helen Kellerét, akinek sikerei a dicsőség koszorúját vonták az ő homloka körül is, és buzdításul szólnak minden tanítónak, és vigasztalásul mindazoknak, akik elveszítették a látás vagy hallás isteni adományát.


 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
21-22
  2012-12-09 09:42:50, vasárnap
 
  XXI.



Az eddigiekben leírtam életem eseményeit, de nem fejtettem ki, milyen nagy mértékben rá vagyok utalva a könyvekre, nemcsak az élvezet és tanulság kedvéért, amelyet mindenki merít belőlük, aki szeret olvasni, hanem azért is, mert nekem a könyvek nyújtották azokat az ismereteket is, amelyeket mások szemük és fülük segítségével szereznek meg. A könyveknek az én nevelésemben oly fölötte nagy szerepük volt, hogy vissza kell tekintenem arra az időre, amikor olvasni kezdtem.

Az első összefüggő történetet 1887 májusában olvastam, amikor hét éves voltam, és attól kezdve a mai napig minden nyomtatványt, ami alája került éhes ujjaimnak, egyre-másra szedtem magamba. Amint már megjegyeztem, nevelésem első éveiben nem tanultam rendszeresen és az olvasást sem gyakoroltam szabályszerűen.


Helen Keller első levelei, melyek a kezdetleges betűvetéstől oly gyorsan kibontakoztak, rendkívül érdekesen világítják meg haladását.

1887 márciusában kezdett tanulni. Június 17-én írta első levelét, szeptemberben a harmadikat, melyet alább közlünk.


A dél-bostoni Perkins-intézet vak leányainak

Helen írni akar a kicsi vak lányoknak egy levelet. Helen is tanuló, jönni fog megnézni a kicsi vak lányokat. Helen és vak lányok mulatni fognak. Vak lányok beszélni tudnak ujjal. Helen látni akarja Anagnos urat. Anagnos úr szeretni fogja és megcsókolja Helent. Helen iskolába fog járni vak lányokkal. Helen tud olvasni, számolni, betűzni mint a vak lányok, Mildred nem fog menni Bostonba, Mildred, Sir Prince és Jumbo menni fog Bostonba, papa lő rucákat puskával és rucák beleesnek vízbe és Jumbo és Massie úsznak a vízben és kihozzák szájban rucákat papának. Helen játszik kutyákkal, Helen lovagol lovon tanítóval, Helen füvet ad lónak, kézzel tanító üti lovát menjen gyorsan. Helen vak. Helen borítékba teszi levelét, vak lányoknak good-bye

Helen Keller


1888-ban Bostonba vitték. Ekkor már másfél éves tanuló volt. Egyik barátjának, Marz C. Moore-nak levelet írt szeptemberben. Gondolatfűzése, szóbősége, stílusa egészen meglepő.

Kedves Miss Moore!

Örvendsz-e nagyon, hogy kedves kis barátodtól egy szép levelet kapsz? Én nagyon erősen szeretem magát, mivel maga az én barátom. Drága kis testvérem most nagyon jól van. Szeret a hintaszékembe ülni és kis cicáját elaltatni. Szeretnéd-e látni kedves kis Mildredet? Ő nagyon szép baba. A szemei erősen nagyok és kékek, az arca puha, kerek és rózsás, és a haja nagyon világos és arany. Ő nagyon jó és édes, amikor nem sír nagyon. A jövő nyáron kijön velem a kertbe és szedni fog velem együtt epret és nagyon boldog lesz. Remélem, nem fog igen sokat enni.

Eljössz-e majd egyszer Alabamába engemet meglátogatni? James nagybátyám venni akar nekem egy jámbor pónit, egy kis szekeret és én nagyon fogok örülni, ha téged és Harryt elvihetlek kocsikázni. Remélem apám majd egyszer venni fog nekem egy kis fivért. Én nagyon szelíd és türelmes leszek kis fivéremmel. Mikor én elmegyek sok idegen országot megnézni, a fivérem és Mildred otthon maradnak, mivel ők igen kicsik lesznek még annyi embert megnézni és azt gondolom, hogy ők a nagy háborgó tengeren sírnának.

Ha Baker kapitány jobban lesz, elvisz engemet a nagy hajóján Afrikába. Akkor látni fogok oroszlánokat, tigriseket, majmokat. Szeretnék egy oroszlánfiókát, egy fehér majmot és szelíd medvét haza hozni. Brewsterben nagyon jól telt az időm. Majdnem minden nap mentünk fürödni, és jól mulattunk, lubickoltunk, ugrándoztunk és gázoltunk a vízben. Múlt csütörtökön érkeztünk Bostonba és Anagnos úr örült, hogy látott, megölelt és megcsókolt.

Kérlek, mondd meg Harrynak, hogy írjon nekem egy hosszú levelet. Mikor Tuscumbiába jönnek, remélem apámnak lesz sok édes almája, ízletes barackja, jó körtéje, ízletes szőlője és nagy dinnyéi.

Helen


Egyelőre csak egy pár könyvem volt domború nyomással: Kezdők olvasókönyve, elbeszélések gyűjteménye gyermekek számára és egy könyv a földről, címe: "A mi világunk." Azt hiszem, ennyiből állt az első könyvtáram, de ezeket annyiszor elolvastam, hogy végül a betűk úgy elkoptak, hogy már nem lehetett őket fölismerni. Néha Miss Sullivan olvasott a kezemre olyan kis történeteket és verseket, amelyeket megérthettem, de inkább szerettem magamban olvasni, mivel így ami tetszett, többször is ismételhettem.

Az igazi, komoly olvasást csak első bostoni látogatásom után kezdtem meg. Itt megengedték, hogy minden nap néhány órát töltsék a könyvtárban és hogy ott a könyvszekrényekből kivegyem, amely könyvre az ujjam ráakadt. Elkezdtem olvasni és olvastam, nem törődve azzal, hogy egy vagy tíz szót értek-e egy lapon. A szavak magukban érdekeltek, de a tartalomról csak homályos fogalmam volt. De úgy kell lenni, hogy akkor az elmém nagyon fogékony volt, mivel sok olyan szó ragadt meg emlékezetemben, amelyeknek jelentéséről halvány sejtelmem sem volt. Majd később, amikor írni és olvasni kezdtem, ezek a szavak egészen váratlanul eszembe ötlöttek és tanítóim nagyon meg voltak lepve, hogy én oly sok szót ismerek. Nagyon sok könyvből olvastam el egy-egy darabot (azt hiszem, első éveimben egy könyvet sem olvastam el egészen), sok költeményt, mind ezen az öntudatlan módon, míg aztán rábukkantam "A kis Fauntleroy lord"-ra. Ez volt az első könyv, amelyet értelemmel és némi eredménnyel olvastam.

Egyik napon a tanítóm rajtakapott, hogy "A skarlát betű" című könyv lapjain böngészek. Ekkor nyolc éves lehettem. Emlékszem, megkérdezte, szeretem-e kis Pearlt, és megmagyarázott néhány szót, amelyet nem értettem meg. Azután elmondta, hogy van neki egy kis története egy kisfiúról, amelyet én bizonnyal jobban fogok szeretni "A skarlát betű"-nél. A történet "A kis Fauntleroy lord" volt és megígérte, hogy majd a nyáron elolvassa nekem. De a történet olvasását csak augusztus hónapban kezdtük el, mert a tengerparton töltött első időzésem alatt a sok érdekes dolog annyira elfoglalt, hogy a könyveknek még létezéséről is megfeledkeztem.

Ekkor a tanítóm elment Bostonba és én rövid ideig magamra maradtam.

Mikor visszajött, majdnem legelső dolgunk volt, hogy a "Kis Fauntleroy lord" olvasásához kezdjünk. Jól emlékszem az időpontra és még a helyre is, amikor és ahol az első fejezeteket olvastuk ebből a lebilincselő gyermektörténetből. Augusztusi meleg délután volt. Együtt ültünk egy függőhintában, amely két nagy fenyőfára volt kötve a ház közelében. Ebéd után az asztalt gyorsan rendbehoztuk, hogy mennél több idő jusson az olvasásra. Amint a nagy füvön siettünk keresztül a hinta felé, a sáskák serege ugrándozott, és a ruhánkra kapaszkodtak. Emlékszem, hogy a tanítóm milyen nagy igyekezettel szedte és dobálta le, de úgy tetszett, hogy fáradsága egészen kárba veszett.

A forró nap a fenyőfákra sütött és kicsalta illatukat. A levegő balzsamos volt és emlékeztetett a tenger illatára. Mielőtt olvasáshoz kezdtünk, Miss Sullivan megmagyarázta az idegen szavakat és ismeretlen fogalmakat. Ekkor még nagyon sok szót nem ismertem, és emiatt az olvasás gyakran megszakadt, de mihelyt jól megértettem a helyzetet, annyira belemerültem a mesébe, hogy a szavakkal nem sokat törődtem és attól tartok, hogy türelmetlenül hallgattam, ha Miss Sullivan néhol szükségesnek látta magyarázatot adni. Mikor a Miss Sullivan ujjai úgy elfáradtak, hogy már nem győzte a kezemre betűzést, elérzékenyülve győződtem meg, milyen nagyon nyomorék vagyok. A könyvet kezembe vettem és igyekeztem kitapogatni a betűket. Soha sem felejtem el, milyen kimondhatatlan erős epekedés vett erőt rajtam.

Később az én kérlelésemre Anagnos úr szíveskedett az egész történetet kinyomtatni domború betűvel. Újra meg újra elolvastam, míg csaknem egészen könyv nélkül tudtam. "A kis Fauntleroy lord" egész gyerekkoromban kedves és gyöngéd kísérőm volt. Attól tartok, unalmas voltam ennek a kis történetnek ilyen részletes előadásával, de elmondtam azért, mert olyan élénk ellentétben állt az én korábbi olvasmányaimról megmaradt általános, sőt zavaros emlékeimmel.


A "Fauntleroy" hatása vágyat keltett benne a nyelvtanulásra és az utazásra, amit 1888. október 17-én Anagnos úrhoz intézet levelében így ír le:

Majd ha tizenhárom éves leszek, sok idegen szép országba fogok utazni. Norvégiában nagyon magas hegyekre fogok fölmenni és látni fogok sok jeget és havat. Remélem nem fogok leesni és nem ütöm meg a fejemet. Meglátogatom a kis Lord Fauntleroyt Angliában, és ő bizonnyal szívesen meg fogja mutogatni nekem régi várait. Mi ott futkosni fogunk az őzekkel, etetjük a tengeri nyulakat és fogunk mókusokat. Nem fogok megijedni a Fauntleroy nagy kutyájától Dougaltól. Remélem, Fauntleroy elvisz és megmutat egy kedves jó királynét.

Mikor Franciaországba megyek, franciául fogok beszélni. Egy kis francia fiú így fog szólni: Parlez-vous francais? és én így felelek: Oui, Monsieur, vous avez un joli chapeau. Donnez- moi un baiser.

Remélem, eljön velem, hogy lássuk Athén lányát. Nagyon szeretetreméltó lány volt, és én görögül fogok beszélni vele. Így szólok: Se agapo és pos echete, és azt hiszem, ő így felel: Kalos, és én ezt válaszolom: chaire. Jöjjön minél előbb és vigyen el a színházba. Amikor jön, ezt fogom mondani: Kale hemera és amikor elmegy ezt: Kale nykto. Most már nagyon fáradt vagyok. Nem tudok többet írni. Je vous aime. Au revoir. Kis barátja, Helen.


A könyvek iránti igazi érdeklődésemet a "Kis Frantleroy lord" olvasásától számítom. A következő két év alatt otthon is, Bostonban is sok könyvet elolvastam. Nem emlékszem mindegyikre, és azt sem tudom, milyen sorrendben olvastam, de tudom, hogy köztük voltak: a "Görög hősök", La Fontaine "Meséi", Hawthorne "Csodák könyve", "Bibliai történetek", Lamb "Shakespeare elbeszélései", "A gyermek angol történelme" Dickenstől, "Ezeregy éj", "A családi Robinson", a "A zarándok útja", "Robinson Crusoe", "Kisasszonyok" és "Heidi", egy nagyon kedves kis történet, melyet később németül is olvastam.

Tanulás és játszás közben szoktam olvasni. Érdeklődésem és élvezetem mindig fokozódott. Nem tanulmányoztam, nem is boncolgattam; azt sem tudtam, jól vannak-e írva, vagy nem, az íróra és az író nyelvezetére soha sem figyeltem. Ezek az írók kincseiket lábaim elé helyezték és én úgy vettem, ahogy venni szoktuk a napsugarat és barátaink szeretetét.

A "Kisasszonyok" című könyvet azért szerettem, mert fölébresztette bennem a barátság és rokonság érzetét olyan fiúkkal és lányokkal, akik tudtak látni és hallani. Miután az én életem annyiféle módon körül volt zárva, a könyvekre voltam utalva a külső világi hírekért.

"A zarándok útja" nem érdekelt különösebben, és azt hiszem, nem is fejeztem be; nem nagyon érdekeltek La Fontaine "Meséi" sem. Ezt a könyvet először angolul, később franciául olvastam, és mindamellett, hogy a szóképei nagyon élénkek és a nyelvezete bámulatosan művészi, később sem szerettem jobban, mint azelőtt. Nem tudom, mi az oka, de úgy tapasztaltam, hogy azok a mesék, amelyekben az állatok úgy beszélnek, mint az emberi lények, nem nagyon vonzottak. Az állatok furcsa torzképeivel én soha sem tudtam összefűzni a morált.

La Fontaine nagyon ritkán, vagy talán egyáltalán nem szól az erkölcsi érzületünkhöz. Az általa érintett húrok legfelsőbbje a józan ész és az önszeretet. Mindegyik meséjéből az a gondolat olvasható ki, hogy az ember erkölcsiségének forrása az önszeretet, és hogy ha ezt az önszeretetet a józan ész kormányozza és fékezi, akkor a boldogság bekövetkezik. Hát amennyire én a dolgokat meg tudom ítélni, az önszeretet forrása minden rossznak; de hát én tévedhetek, mert La Fontainenak sokkal jobb alkalma volt az emberek tanulmányozására, mint nekem valaha egyáltalában lehet. Nekem nem annyira az alattomos és csípős mesék ellen volt kifogásom, mint az ellen, hogy nagyjelentőségű igazságokat majmok és rókák szájába adjanak.

De szeretem ám "A dzsungel könyvét" - és az "Amely vadállatokat én ismertem" címűt is. Az állatok iránt igazán tudok érdeklődni, mivelhogy igazi állatok, nem pedig emberek karikatúrái. Az ember rokonszenvez szeretetükkel és gyűlöletükkel, nevet tréfáikon és sír tragédiáikon, és ha morált tartalmaznak, az olyan finom, hogy nem tudjuk fölfogni.

Az ősrégi dolgok iránti érdeklődésem természetszerűleg ébredt föl. A régi Görögország titokzatos varázzsal volt rám mindig. Az én képzelődésemben a pogány istenek és istennők még mindig a földön jártak, az emberekkel szemtől-szembe beszéltek, és én titokban válaszfalat emeltem azok közé, akiket a legjobban szerettem. Ismertem a nimfák, hősök és félistenek egész seregét, de nem, mégsem az egészet, mert a Medea és Jason kegyetlensége olyan szörnyű volt, hogy nem tudtam megbocsátani neki, és csodálkoztam, miért engedték meg nekik az istenek, hogy rosszat tegyenek, és azután miért büntették meg bűneik miatt. És ez a titok még nincs megoldva.

Előttem Görögországot az Iliász varázsolta paradicsommá. Trója történetét ismertem, mielőtt az eredetit olvastam volna és következőleg kevés nehézséget okozott, hogy a görög szavakból kiszedegessem a kincseket, mihelyt a nyelvtan előmunkáját elvégeztem. A nagy költőknek, akár görögül, akár angolul írtak, nincs szükségük más magyarázóra, mint egy nyílt szívre. Vajha ezt megértené az a nagy sereg ember, akik a költők remekműveit unalmas magyarázatokkal, elemzésekkel és fejtegetésekkel megutáltatják.

Hogy valaki egy szép költeményt megértsen és méltányolni tudjon, nem szükséges, hogy minden szavát és nyelvtani és mondattani értékét kimutatni tudja. Tudom, hogy az én tanult professzoraim sok olyan szépséget találnak az Iliászban, amelyeket én soha sem fogok fölfedezni; de én nem vagyok irigy. Megnyugszom abban, hogy mások bölcsebbek nálam. De bármennyit tudjanak is, mégsem tudják megmérni az élvezet mértékét, melyet az eposz olvasása nyújt. Nem tudom én sem. Mikor az Iliász legszebb részleteit olvasom, fölülemelkedem életem sanyarú körülményein. Elfelejtem testem korlátoltságát. Az egyén az égnek szélessége, mélysége és hosszúsága!

Az Aeneis iránti bámulatom nem olyan nagy, de semmivel sem kevésbé valódi. Amikor csak lehet, jegyzetek és szótár nélkül olvasom és mindig szeretem lefordítani a kedvelt jeleneteket. Vergilius szófestése néhol bámulatos, de az ő istenei és emberei a szenvedély, könyörület és szeretet színterén mozognak, mint egy Erzsébet-korabeli álarcos jelenetben a bájos alakok, de az Iliászban hármat libbennek és énekhez kezdenek. Vergilius oly komoly és szeretetreméltó, mint egy márvány Apolló a holdfényen. Homérosz egy szép, lelkes ifjú teljes napfényben, kinek fürtjeit a szellő lengeti.

Milyen könnyű papírszárnyakon repülni! A "Görög hősök"-től az Iliászig nem volt egy napi járó út, de nem is volt teljesen kellemes. Más a világot sokszor körülutazhatta volna azalatt, amíg én tekervényes utaimon a nyelvtanok és szótárak útvesztőiben vergődtem, vagy a vizsgának nevezett szörnyű verembe beleestem, amelyet az iskolák és egyetemek fölállítanak, hogy megzavarják azokat, akik ismeretet óhajtanak szerezni. Gondolom, hogy az ilyen vándorlásnak a végén megvan a haszna; de nekem úgy tűnt, hogy veszedelmes, mindamellett, hogy útközben néha-néha kellemes meglepetést nyújtott.

A Biblia olvasását jóval előbb kezdtem, mintsem meg tudtam volna érteni. Most furcsának találom, hogy lehetett még olyan idő is életemben, amikor lelkem nem fogta föl csodálatos összhangját. De jól emlékszem egy esős vasárnap reggelre, mikor nem lévén egyéb dolgom, kértem az unokatestvéremet, olvasson nekem a Bibliából. Habár azt gondolta, hogy nem értem meg, mégis elkezdte olvasni József és testvérei történetét. Nem tudom miért, nem érdekelt. A szokatlan nyelvezet és ismétlés nagyon valótlannak tüntette föl a messze keleten, a Kánaán földjén játszódó történetet. Elaludtam, és álmomban elvándoroltam a Nod földjére, mielőtt József testvérei megérkeztek volna a Jákob sátorába és elmondták volna rút hazugságukat.

Nem tudom fölfogni, miért bájoltak el annyira a görög történetek és oly kevéssé voltak számomra érdekesek a bibliaiak, hacsak nem az volt az oka, hogy Bostonban sok göröggel ismerkedtem meg, akik nagyon föllelkesítettek hazájuk történelme iránt, ellenben sem zsidóval, sem egyiptomival nem találkoztam soha, és így azt a gondolatot érleltem meg, hogy csupa vadak voltak, és hogy a róluk szóló históriák mind ki vannak találva. Ebből a gondolatból kiindulva megértettem, miért volt annyi ismétlés és annyi furcsa név bennük. Érdekes, hogy soha sem jutott eszembe, hogy a görög neveket "különöseknek" találjam.

De hogy szóljak arról a dicső felfedezésről, melyet azóta tettem a Bibliában? Éveken keresztül mindig növekvő örömmel és ihletettséggel olvastam. Most úgy szeretem, mint egyetlen könyvet sem. Mégis sok olyan dolog van a Bibliában, ami ellen egész lényem lázad, és ki kell mondanom, hogy sajnálom, hogy elejétől végig kiolvastam.

Azt hiszem, hogy az, amit a Biblia történelméből és forrásai ismeretéből nyertem, kárpótol azokért az értéktelen és kellemetlen részletekért, amelyeket csak kényszerűségből olvastam el. Ami engem illet, én is azt kívánom, amit Howells úr, hogy vajha az egész irodalmat meg lehetne tisztítani a benne levő rút és durva részletektől, habár azt meg sajnálnám, és tiltakoznék is ellene minden erőmmel, hogy valaki e nagyszabású műveket megcsonkítsa és meghamisítsa.

Valami meglepő és szörnyű az az egyszerűség és félelmes közvetlenség, ami az "Eszter könyvé"-ben található. Képzelhető-e drámaibb jelenet, mint amikor Eszter ott áll a bűvös, gazdag ember előtt. Tudja, hogy élete a kezében van és nincsen senki, aki védelmezze haragjától. Mégis legyőzi asszonyi félelmét, hozzámegy, mert a legnemesebb hazafiság érzete hatja át, mert csak egy gondolata van: "ha el fogok veszni, elveszek; de ha életben maradok, az én népem is élni fog."

Ruth könyve is, milyen nagyon keleties! És mégis mennyire elüt ezen egyszerű falusi nép élete a perzsa fővárosétól. Ruth olyan udvarias és szelíd szívű, hogy lehetetlen nem szeretnünk, amikor ott áll a hullámzó kalászok között. Szép, önzetlen lelke messze kitündöklik az akkori idő kegyetlen sötét éjszakájából.

A Biblia mély és vigasztaló szelleméből megnyugvást nyerünk attól, hogy a "látott dolgok ideig tartók, a nem látott dolgok örökkévalók". Nem emlékszem, hogy amióta csak szeretem a könyveket, Shakespeare-t szerettem volna. Nem tudom pontosan megmondani, mikor kezdtem olvasni Lamb "Shakespeare-mesék" című könyvét, de azt tudom, hogy először gyermekes bámulattal olvastam. Úgy tetszik, Machbethnek volt rám legnagyobb hatása. Egyszeri elolvasás elégséges volt, hogy a mese örökre bevésődjék emlékezetembe. Egy ideig a szellemek és a boszorkányok még álmaimban is kísértettek. Láttam, valósággal láttam lady Macbeth kis fehér kezét. Az a szörnyű vérfolt olyan valódi volt előttem is, mint a bánattól lesújtott királyné előtt.

A "Lear király"-t olvastam Macbeth után, és soha el nem fogom felejteni azt a megbotránkozást, amely elfogott, mikor a Gloster szeme kiszúrásának jelenetét olvastam. Elfogott a harag, ujjaim megdermedtek, és egy darabig megfásultan ültem, a vér dúlt ereimben és mindaz a gyűlölet, ami egy gyermeknél lehetséges, szívemre tolult. Shylockkal és a Sátánnal ugyanabban az időtájban ismerkedtem meg, mivel ezt a két alakot hosszú időn át mindig együtt tartottam elmémben. Emlékszem, mennyire sajnáltam őket. Nagyon éreztem, hogy még ha akarnának is jók lenni, nem tudnának, mert senki sem akar segíteni rajtuk, és nem akar alkalmat nyújtani nekik. Még most sem fér hozzá a szívemhez, hogy teljesen kárhoztassam őket. Vannak olyan pillanatok, mikor érzem, hogy a Shylockok, Júdások és még az Ördög is egy-egy letört küllő a jóság nagy, forgó kerekén, amely idővel teljesen egésszé lesz.

Furcsa, mennyi kellemetlen emlékem maradt Shakespeare első olvasása idejéből.

Azok a vidám, szelíd, ábrándos színdarabok, amelyeket most leginkább szeretek, akkor nem tettek rám nagyobb hatást, talán azért, mert a gyermeki évek számomra ismeretlen napfényét és vígságát tükrözték. De "mi sem szeszélyesebb a gyermeki emlékezőtehetségnél: soha sem lehet tudni, mit tart meg és mit veszít el".

Azóta sokszor elolvastam Shakespeare darabjait, és némely részt könyv nélkül tudok belőlük, de azt nem tudom megmondani, melyiket szeretem leginkább. A hangulatom is és az ízlésem is nagyon változékony velük szemben. A kis dalok és szonettek olyan élénkek és meglepők, éppen mint a drámák. De mindamellett, hogy Shakespeare-t szeretem, nagyon fárasztó megtanulni mindazt a megszámlálhatatlan magyarázatot, amivel az írók elhalmozták. Szerettem volna megtanulni azt a sokféle nézetet, de belezavarodtam, belefáradtam, és ezért titokban felfogadtam magamban, hogy többször még se kísérelem. Ezt a fogadalmat a Kittredge tanár úr vezetése alatt folytatott Shakespeare-tanulmányaim rendjén megszegtem. Tudom, hogy sok dolog van Shakespeare-ben és a világban, amit én nem tudok megérteni. Ezért hát nagyon örülök, mikor észreveszem, hogy tanárom hogyan tárja föl a gondolat és szépség új birodalmait előttem.

A költészet után a történelmet szeretem. Ahány történelmi műre kezemet rátehettem, mind elolvastam, kezdve a száraz tényektől és még szárazabb adatoktól Green "Az angol nép története" című páratlan festői könyvéig, Freeman "Európa történeté"-től Emerton "Középkorá"-ig. Hogy a történelemnek van valami értéke, arra engem Swinton "Világtörténelme" tanított meg. Ezt a könyvet tizenhárom éves koromban kaptam, és ámbár azt hiszem, hogy most már nem tekintik irányadó műnek, mégis mindig legbecsesebb kincseim között őrzöm. Ebből tanultam meg, hogyan terjedtek el az emberfajok egyik országból a másikba, hogyan építettek nagy városokat, hogyan hajtottak némely földi hatalmasságok lábuk alá mindent és hogyan nyitották meg milliók számára a boldogság kapuit egyetlen szavukkal és hogyan zárták rá azokat még több millióra. Hogyan lettek vezérekké némely nemzetek a művészetben és tudományban, és hogyan törték föl a talajt a jövendő idők még hatalmasabb terjeszkedésére; hogyan süllyedt el a művelődés némely elfajult kor posványában, és hogyan támadt föl ismét mint Phőnix más tájak nemesebb fiai között; hogyan nyitották föl a nagyok, a bölcsek az egész világ előtt az üdvösség útját a szabadság, türelem és a művelődés nagy hatalmával.

Az egyetemi tanulmányok során meglehetősen jól megismerkedtem a francia és német irodalommal. A német többre becsüli az erőt a szépségnél és az igazságot az udvariasságnál, az életben is, az irodalomban is. Mindenben, amit tesz, hatalmas, kovácslegényes erő nyilatkozik meg. Ha megszólal, nem azért beszél, hogy másokat magával ragadjon, hanem azért, mert ha a lelkében égő gondolatoknak nem nyithatna utat, a szíve megrepedne.

Azonkívül van még a német irodalomban bizonyos finom tartózkodás, amit szeretek; de legfőbb dicsősége, amit benne föl tudok fedezni, az a nagy megváltó erő, mellyel a nő önfeláldozó szeretetét tárgyalja. Ez a gondolat hatja át az egész német irodalmat.

A megismert francia írók közül leginkább Molière-t és Racine-t szeretem. Szép dolgok vannak Balzac és Mérimée műveiben is, egy-egy részlet úgy kapja meg az ember szívét, mint a tengeri levegő éles áradata arcunkat. Alfred de Musset képtelenség! Victor Hugo-t bámulom - nagy szellemét, ragyogó stílusát és romanticizmusát méltányolom, de mégsem tartozik az én irodalmi kedvenceim közé.

Kétségtelen, hogy Hugo, Goethe és Schiller és mindegyik nemzet nagy költője örök értékű dolgok magyarázója. Az én lelkem tisztelettel kíséri őket oda, ahol a szépség, igazság és jóság egyesült.

Attól tartok, hogy már igen sokat írtam író barátaimról, pedig csak azokat említettem meg, akiket leginkább szeretek. Ebből valaki azt következtethetné, hogy író barátaim köre nagyon szűk és nem demokratikus, de ez téves fölfogás. Sok más írót szeretek még egy, vagy más okból. Szeretem Calryle-t darabosságáért és a tettetés elleni gúnyolódásáért; Wordsworth-t, aki a természet és az ember egységét tanítja, szeretem Harrik különlegességét és a versein elragadó és majdnem megható rózsa- és liliomillatot; Whittier lelkesedését és erkölcsi egyenességét. Személyesen ismertem, és barátságunk kedves emléke megkétszerezi élvezetemet, mikor költeményeit olvasom. Szeretem Mark Twaint. De hát ki ne szeretné? Az istenek is szerették őt és szívét megtöltötték mindenféle bölcsességgel és miután féltek, hogy pesszimistává lesz, lelke fölé feszítették a szeretet és hit szivárványívét. Szeretem Scottot érintetlen eredetiségéért. Szeretek minden írót, akinek lelke mint Lowell-é, az optimizmus, öröm és jóakarat forrásaiból fakad föl, melyekbe néha a harag és itt-ott a rokonszenv és könyörület gyógyító csöppjei hatolnak be.

Egyszóval, az irodalom az én utópiám. Itt már nem vagyok megfosztva szólási jogomtól. Az érzékeknek semmiféle akadálya nem zár el engem könyvbarátaim édes és kegyeletes beszédétől. Minden tartózkodás vagy ferdítés nélkül beszélnek velem. Azok a dolgok, amelyeket tanultam és azok, amelyekre tanítottak, nevetségesen kis jelentőségűek, szemben "azzal a nagy szeretettel és azzal az égi vigasztalással, amelyet magukban rejtenek".


Levél John Wittier Greenleaf úrnak:

1889. nov. 27.

Kedves költő!

Gondolom, ön bámulni fog, hogy egy kisleánytól, akit nem is ismer, levelet kap, de azt gondoltam, örülne, ha megírom, hogy szép költeményei engem nagyon boldoggá tesznek. Tegnap olvastam: "In Schooldays" és "My Playmate" című költeményeit, és nagyon élveztem. Nagyon búsultam, hogy az a szegény, kócos, aranyfürtű kisleány meghalt.

Milyen boldogság ebben a szép világban élni! Szemeimmel nem látom ezeket a szép dolgokat, de a lelkem látja mind, és ennek következtében egész nap nagy örömben vagyok.

Mikor kinn sétálok a kertemben, nem tudom látni a szép virágokat, de azt tudom, hogy mind ott vannak körülöttem, mert hát nem tőlük van-e eltelve a levegő oly bűvös, édes illattal?

Azt is tudom, hogy azok a kis liliomharangok szép titkokat susognak társaiknak, máskülönben nem látszanának olyan boldogoknak.

Én a költő bácsit nagyon szeretem, mivel annyi szép dolgot írt a virágokról, madarakról és az emberekről. De most már búcsút veszek.

Szerető kis barátja

Helen Keller



XXII.

Remélem, olvasóim nem gondolják a könyvekről elmondottak után, hogy nekem csak az olvasásban telik gyönyörűségem. Sok és sokféle egyéb örömöm és mulatságom is van.

Életem elbeszélése rendjén sokszor említettem, mennyire szeretem a szabadban való időtöltést. Amikor egészen kisleány voltam, megtanultam úszni és csónakázni. Nyáron, mikor Wrenthamban (Massachusets állam) időzök, mondhatni, állandóan csónakban vagyok. Mi sem szerez nagyobb örömet, mint ha látogatóba jövő barátaimat megcsónakáztatom. Természetes, hogy nem nagyon jól tudok kormányozni. Valaki a csónak végére ül és mialatt én evezek, ő kormányoz. De néha megpróbálok kormány nélkül evezni, mikor a parti virágok, füvek és bokrok illata után tájékozódom. Olyan evezőket használok, amelyek bőrrel oda vannak erősítve a csónakhoz és egyenletesen állnak. A víz nyomásáról észreveszem, mikor halad egyenletesen a csónak. Azt is megérzem, mikor hajtok az árral szembe.

Szeretek a széllel és a hullámokkal harcolni. Van-e valami érdekesebb, mint mikor csónakod engedelmeskedik akaratodnak és izmaidnak; mikor könnyen siklik végig a csillogó, futó habok fölött és mikor érzed a víznek állandó, hatalmas emelkedését és süllyedését?

Szeretem a szandolinozást is, és gondolom mosolyogni fognak, ha hozzáteszem, hogy különösen holdvilágos este. Igaz, én nem látom, hogyan emelkedik föl a hold az égen a fenyők mögül és hogyan lopózkodik simán, csöndesen keresztül a kék boltozaton, hogyan festi elénk a fényes utat, melyen haladjunk; de azt tudom, hogy ott van, és amint hátrahajlok és kezemet a vízbe nyújtom, úgy képzelem, mintha érezném fényes ruhája fodrait, amint elvonul mellettem. Néha egy pajkos kis hal surran át ujjaim között, máskor a vízililiom szemérmes érintését érzem.

Gyakran, amint kijutunk a vízre hajló fák sátora alól, vagy egy part mélyedéséből, abban a pillanatban észreveszem, hogy tágasabb helyre, szabad levegőre értünk. Úgy tetszik, mintha ott melegebb légkör övezne. Hogy a meleg a naptól fölhevített fákról, vagy a vízből jön-e, soha sem tudom meghatározni. Ugyanilyen különös érzést tapasztaltam a város falai között is. Éreztem ezt hideg, szeles napokon és éjjel. Olyan hatása van, amilyen a meleg ajak csókja arcomon.

Kedves mulatságom a hajózás. 1901. év nyarán meglátogattam Nova Scotiát, mikor olyan nagyszerű alkalmam volt a tenger megismerésére, mint még soha. Miután néhány napot időztünk az Evangeline hazájában, melyet Longfellow olyan bájos költeményben énekelt meg, Miss Sullivannal együtt elmentünk Halifaxba, a nyár nagyobb részét ott töltöttük.

A kikötő volt örömünk, paradicsomunk. Milyen fenséges hajózást tettünk a Bedford öbölbe, McNabb szigetére, York Reout-ba és az észak-nyugati hajláshoz! És éjszaka milyen megnyugtató, csodálatos órákat töltöttünk az egykor nagy, most csöndesen pihenő hadfiak emlékei mellett. Oh, mindez olyan érdekes, olyan szép volt! Emléke örökre kedves lesz előttem.

Egyik nap csónakversenyen voltunk. Az észak-nyugati öbölben rendezték. A különféle hadihajók csónakjai itt voltak működésben. Mi egy vitorláson mentünk a versenyt szemlélni. Száz meg száz kis csónak suhant el mellettünk hol erre, hol meg arra, a tenger csöndes tükrén.

Mikor a versenynek vége volt és hazaindultunk, egyik útitársunk megpillantott a messzi távolban egy fekete felhőt, amely a tenger felől felénk szállt és mindjobban szétterjedt, mígnem teljesen elborította és elsötétítette az eget. A szél kezdett fújni és a tenger csapkodni. A mi csónakunk bátran szembeszállt a viharral. Kifeszített kötelei és kiterjesztett vitorlái mintha a szél szárnyain röpítették volna.

Némelykor belemerült a habokba, máskor fölugrott egy óriási hullám tetejére, hogy onnan egy hatalmas kéz leteperje mérges ordítással és sziszegéssel. A fővitorla leszakadt. Megkezdődött a nagy élet-halál harc. Hol összeütköztünk, hol kibontakoztunk a szelekkel folytatott csatából, amely ádáz dühvel forgatott egyik oldalról a másikra.

A szívünk sebesen dobogott, kezünk reszketett az izgalom, de nem a félelem miatt, bátorságunk helytállt, mert tudtuk, hogy a mi kapitányunk ura a helyzetnek. Ő már sok viharon áthatolt szilárd kézzel és bölcs tengerész-szemmel. A nagy bárkák és a gőzhajók, amint elhaladtak mellettünk, köszöntöttek és a hajós személyzet üdvrivalgással üdvözölte a mi kormányosunkat, aki egyedül merészelt szembeszállni a viharral. Végül megfázva, megéhezve és kimerülve, beérkeztünk a kikötőbe.

A múlt nyarat New England egyik legbájosabb kis falujában, a falunak egyik kedves kis zugában töltöttük, Wrenthamban. Ez a hely (Massachusets államban) tanúja volt életem csaknem minden örömének, vagy bánatának. Sok éven át a Fülöp király tó melletti Red Farm, a J. E. Chamberlin család otthona volt tartózkodásunk helye. A leghálásabb érzelemmel gondolok vissza ezekre a kedves barátokra és a velük töltött boldog napokra.

A gyermekek társasága nekem nagyon becses volt. Részt vettem minden mulatságukban és kirándulásukban a mezőn, az erdőben és a vízben is. A kicsikék csacsogása és az a nagy élvezet, mellyel a tündérekről és manókról, a hősökről és furfangos medvékről elmondott meséimet hallgatták, kedves emlékeim közé tartoznak.

Chamberlin úr bevezetett a fák és vadvirágok titkaiba, olyannyira, hogy végül hallani véltem, ahogyan csörgedezik a nedv a nagy tölgyfa ereiben és ahogyan ugrándozik a napsugár egyik levélről a másikra. Úgy hiszem, mindannyiunkban van egy olyan tehetség, amellyel föl tudjuk fogni azokat a benyomásokat és gerjedelmeket, amelyek kezdettől fogva megvoltak az emberek között. Mindenkinek van egy félig öntudatos emléke a zöld fűről, a mozgó vizekről és a vakokat és siketeket sem lehet ettől megfosztani. Ez a velünk született tehetség olyan, mint egy hatodik érzék - egy lélek-érzék, amely lát, hall és érez is egyszerre.

Wrenthamban sok fával kötöttem barátságot. Egyikük, egy nagyszerű tölgy, szívem kiváló büszkesége volt. A barátaimnak ezt a királyfát meg szoktam mutatni. A Fülöp király tó mellett áll, és hozzáértő emberek azt mondják, hogy van legalább 800 vagy ezeréves. Az a legenda kering róla, hogy Fülöp király, az indiánok vitéz fejedelme ez alatt a fa alatt lehelte ki utolsó leheletét.

Volt egy másik hasonló barátom, egy hársfa, amely jóval szelídebb és könnyebben megközelíthető volt. Ez a ház előtt állt. Egy délután óriási vihar dúlt, mialatt egyszer iszonyú rázkódást éreztem; és mielőtt valaki szólt volna, kitaláltam, hogy az én kedves hársfám tört ki és rádőlt a házra. Kimentünk, hogy lássuk a derék hőst, ki már annyi vihart vitézül kiállott, és szívem sajgott, mikor ott éreztem földre terítve azt, aki olyan sokáig szilárdan állt és végül vitézül elesett a csatamezőn.

De nem szabad elfelejtenem, hogy én a múlt nyárról akartam írni. Mihelyt a vizsga ideje lejárt, Miss Sullivannal együtt ide siettünk, ebbe az elzárt zöld zugba, ahol van egy kis házunk, a helység büszkesége, a három tó egyike mellett. Itt egyebet sem csináltunk, csak élveztük a szép, hosszú nyári napokat és felejtettük a kollégiumi munka gondját, és a város zajos utcáit. De Wrenthamba eljutottak a világesemények, a háború, a társulatok és a társadalmi egyenetlenségek hírei is. Értesültünk a messzi, csendes tengeren folyó háborúról, amelyet a tőke és a munka folytatott. Tudtuk, hogy a mi édenkertünk határán túl verejtékesen harcolnak az emberek egymással, ahelyett, hogy pihennének. De nekünk az ilyen dolgokra kevés gondunk volt. Ezek elmúlnak, ellenben azok a tavak, erdők, mezők, virágillatban úszó rétek és kedves virágok árjával behintett kertek megmaradnak mindörökké.

Sokan, akik a látás és hallás útján szerzik ismereteiket, elcsodálkoznak azon, hogy én észre tudom venni a különbséget egy mezei és egy városi séta között azonfölül is, hogy az egyikben kemény, a másikban puha úton járnak. Feledik, hogy az én egész testem éberen figyel mindent, ami körülöttem történt. A városi lótás-futás arcomba hajtja a levegőt és én egy láthatatlan sokaság szakadatlan rohanását érzem, és az a zűrzavar fölizgatja lelkemet.

A nehéz szekerek dörömbölése a kemény kövezeten, a gyári gépek egyhangú zakatolása, sokkal fárasztóbb és gyötrőbb az olyan ember idegzetére, akinek figyelmét nem szórja el a látott panoráma képe, ami pedig mindig érdekes lehet, olyan helyen, ahol egy pillanat alatt annyiféle dolog megy végbe.

Vidéken az ember csak a természet szép munkáját szemléli, és lelkét nem zavarja az az ádáz küzdelem, amely egy népes városban folyik a merő megélhetésért.

Sokszor bejártam azokat a keskeny, félreeső, piszkos utcákat, ahol a szegények laknak, és fölháborodtam, elfogott a méltatlankodás érzete, mikor láttam, hogy jóérzésű emberek nyugodtan tudnak élni szép házaikban, ahol könnyű erősnek és egészségesnek lenni, míg mások arra vannak kárhoztatva, hogy ott nyomorogjanak azokban a piszkos, romlott levegőjű viskókban, ahol csak satnya termet, sápadt arc és görbült gerinc nőhet.

A kisgyerekek, akik ott csatangolnak a girbe-görbe sikátorokban, elszaladnak arcuk simogatására kinyújtott kezedtől, mivel ők csak arra gondolnak, hogy meg akarod őket ütni. Kedves kis teremtések, ti mind itt bolyongtok szívemben és állandóan üldöztök engem a fájdalomnak soha nem szűnő érzetével.

Vannak ott felnőtt férfiak és asszonyok is, akik elveszítették emberi alakjukat. Megfogtam kezüket, és éreztem eldurvult, megkérgesedett tenyerüket és meggyőződtem, milyen végtelen küzdelem az életük, örökös vívódás és sikertelen kísérlet azért, hogy dolgozhassanak valamit. Ezeknek az élete mérhetetlenül egyenlőtlen harc az erő és a siker között.

Azt szoktuk mondani, hogy a nap és a levegő Istennek közös adománya minden ember számára, de hát igaz-e ez? Ott a külső városrészek piszkos sikátoraiban nincs napfény, és a levegő romlott. Óh ember, mennyire megfeledkezel embertársadról és mennyire sújtod őt, mikor így imádkozol előtte, akinek nincs mit egyék: "add meg a mi mindennapi kenyerünket"! Óh, bár az az ember itthagyná a várost és minden fényét, embertömegét, aranyát és visszatérne az erdei, a mezei egyszerű foglalkozáshoz és a becsületes élethez! Akkor gyermekeik egyenesre nőnének, mint az egészséges, nemes fatörzsek és gondolkozásuk édes és tiszta lenne, mint az erdő szélén növő virág. Lehetetlen nem foglalkoznom ilyen gondolatokkal most, mikor egy évi munka után a városból félrevonulok a falura.

Milyen öröm, hogy újból lábam alatt érezhetem a puha, rugalmas pázsitot, hogy itt a füves ösvényeken járkálhatok, melyek rávezetnek a páfránnyal övezett patakra, melynek csobogó, ugrándozó vizében fürösztgettem kezemet.

A séta után leginkább szeretek egy hajtást a tandemmel. Jó érzés, mikor a szél arcomba csap és mikor a gép rugója kellemesen himbál. A gyorsaság mindig fölébreszti bennem az erő és vidámság érzetét, fokozza szívem verését és éneket csal ajkamra.

Mikor csak lehet, kutyám is mindig velem van, akár sétálok, akár lovagolok, akár csónakázok. Már sokféle kutyám volt: nagy szelindekpár, szelíd fürjészeb és becsületes, házias borzeb. Jelenleg is egy borzeb, Phiz a kedvencem. Érdekes állat. Tarka, görbe pofája ("phiz" - physiognomia) a legfurcsább a kutyák világában. Mintha ismernék fogyatékosságaimat, mindig szorosan mellém simulva követnek ezek az én barátaim. Szeretem hízelgő modorukat és farkuknak sokatmondó csóválását.

Ha esős idő van és nem mehetek ki, más lányok módjára mulatok. Szeretek harisnyát kötni és horgolni.

Kedvelt íróimból innen-onnan elolvasok egy-két szép sort, vagy pedig ostáblát vagy sakkot játszom valamelyik barátommal. Az én szükségeimnek megfelelő játszótáblám van. A kockák ki vannak vágva, úgy hogy a figurák szilárdan állnak bennük. A fekete figurák felső vége lapos, a fehéreké homorú. Mindegyik figura tetejére lyuk van fúrva, hogy abba bele lehessen tenni egy rézgombot, melyről megkülönböztethessem a királyt a parasztoktól.

A sakkfigurák kétféle nagyságúak, a fehérek nagyobbak, mint a feketék és így én az ellenfelem mozdulatait könnyen figyelemmel tudom kísérni, ha szép csöndesen végigviszem kezemet a figurákon. Az ellenfelem mozdulata következtében létrejött változásról észreveszem, hogy rajtam a sor.

Ha egészen magam vagyok, és nincsen dolgom, pasziánszot játszom, amit nagyon szeretek. Olyan kártyával játszom, amelynek felső jobb szögletére Braille-írással rá van írva a kártya értéke.

Ha gyermekek közt vagyok, semmit sem szeretek annyira, mint velük tréfálkozni. Még a legkisebb gyermek is nagyszerű mulattatótárs és örömmel mondhatom, hogy engem ők szeretnek. Körülvezetnek, és megmutatnak mindent, ami iránt érdeklődöm.

Természetesen a kicsikék nem tudnak beszélni az ujjukkal, de az ajkukról valahogy leolvasom szavaikat. Ha így nem boldogulok, akkor más úton igyekeznek fölvilágosítani. Néha megesik, hogy rosszul értem és éppen az ellenkezőjét csinálom. Ekkor hahotára fakadnak botlásom fölött, és azután ismét kezdődik elölről a némajáték. Sokszor mondok nekik mesét, tanítom őket játékra és az alatt az idő úgy repül, mintha szárnya volna, mi pedig jól és boldogan mulatunk.

A múzeumok és műcsarnokok is sok mulatságot és inspirációt nyújtanak. Sokak furcsának találhatják, hogy kézzel élvezni lehessen a hideg márvány szépségét, kifejezését anélkül, hogy a látást segítségül hívhatnánk; és mégis tény, hogy én a nagy szoborművek szépségéből valóságos élvezetet tudok meríteni.

Mikor ujjaimat végigviszem a vonalakon és görbületeken, fölfedezem azt a gondolatot és érzelmet, amelyet a művész lehelt belé. Az istenek és hősök arcán éppúgy fölfedezem a gyűlöletet, bátorságot és szeretetet, mint az élő arcon, ha módomban áll megtapintani. A Diana mozdulatán megérzem az erdő szabadságát és kedvességét és azt a szellemet, amely megszelídíti az oroszlánt és lecsillapítja a legvadabb szenvedélyt is. Az én lelkem gyönyörűséggel telik el a Vénusz nyugodtságán és bájos hajlásain. A Barré-féle bronzszobrokról ki tudom olvasni a művész titkait.

Dolgozószobám falán olyan alant van Homérosz egy kis szobra, hogy a kezemmel jól elérem és megérinthetem szép, bánatos fejét, tiszteletem teljes érzésével. Milyen jól ismerem e felséges homloknak minden vonását, az élet nyomait és a küzdelem és bánat fájdalmas bizonyítékait, azokat a vak szemeket, amelyek még a hideg gipszben is mintha mozognának és keresnék a szeretett Hellasz kék egét, de hiába keresnék. Mintha hallanám azt a szép ajkat, amely olyan határozott, olyan igaz és mégis gyöngéd. Ez egy költő arca, ez a bánattal küzdött férfi arca. Ó, milyen jól értem vesztesége súlyát -, milyen jól ismerem azt az örök éjszakát, amelyben ő is élt:

Sötét, oh, mily sötét, még fényes délben is,
Örökre sötét, teljes éjszaka,
S nappala nem lesz soha, de soha.

Képzeletben hallani vélem Homérosz énekét, amint ingatag, reszkető léptekkel bandukol egyik táborból a másikba - énekelve életről, szerelemről, háborúról és egy nemes faj dicső vívmányairól. Dicső és csodás ének volt, amely a vak költőnek megszerezte minden idők bámulatát és a halhatatlanság koronáját.

Sokszor azt kérdezem magamban, vajon a kéz nem tudja-e jobban fölismerni a szoborművek szépségeit, mint a szem. Nekem úgy tetszik, hogy a vonalak és hajlások csodálatos ritmusát sokkal jobban ki lehet tapintani, mint látni. De legyen ez bárhogyan, én tudom, hogy meg tudom érezni az ógörögök szívverését isteneik és istennőik szobrain.

Egy másik élvezetem, jóllehet ritkább, mint a többi, a színházba járás. Inkább szeretem, ha egy darabot előadás alatt mondanak el nekem, mintha olvasom, mert így egészen úgy képzelem, mintha magam is az események áradatában élnék. Találkoztam néhány kitűnő színművésszel, akiknek megvan az a kiváló tehetségük, hogy oly nagyon elbűvölnek, hogy az ember azt képzeli, ismét a régi, regényes világban él.

Egyszer megengedték, hogy Ellen Terry kisasszony arcát és ruháját megérintsem, amikor egy eszményi királynét játszott; és éreztem, hogy valami olyan magasztosság árasztotta el lényét és környezetét, amely a legmélyebb meghatottságot teremti. Mellette állt Sir Irving, Henrik királynak öltözve. Minden kézmozdulata, minden lépése és értelmes arcának vonásai a királyi méltóságot és tekintélyt fejezik ki. Királyi arcán olyan mély fájdalom, olyan kétségbeesés uralkodott, amelyet sohasem fogok elfelejteni.

Ismerem Jefferson urat is, sőt büszkén számítom barátaim közé. Valahányszor azon a helyen vagyok, ahol föllép, elmegyek a színházba. Legelőször New York-i tanuló koromban láttam, van Winkle-t játszotta. Sokszor olvastam a darabot, de soha sem éreztem olyan teljesen a Rip sajátos szokásainak báját, mint amikor a darabot láttam. Jefferson szép és poétikus előadása alatt a gyönyörűség teljesen elragadott. A Rip képe annyira belevésődött ujjaimba, hogy soha el nem fogom veszíteni. Előadás után Miss Sullivannal fölmentem a színpadra és ott a színfalak mögött meglátogattam őt, megtapogattam furcsa öltözetét, hosszú haját és szakállát. Jefferson úr megengedte, hogy megérintsem arcát és lássam, milyen lehetett húsz évi alvás után. Azt is megmutatta, hogy a szegény öreg Rip hogy tántorgott, miután fölébredt.

Láttam a "Vetélytársak"-ban is. Mikor egyszer Bostonban meglátogattam, előadta nekem a leghatásosabb jelenetet. A fogadószoba volt a színpad. Ő a fiával a nagy asztal mellé ült és a Bob Acres írta a vádiratot. Minden mozdulatát éreztem a kezemmel és botlásai, meg taglejtései furcsaságait annyira ellestem, ahogy a kezemre betűzéssel lehetetlen lett volna megértenem.

Ezután párbajvívásra álltak föl, és a kardok gyors mozdulatát, vágását és a szegény Bob habozását, mialatt minden bátorsága elpárolgott, pompásan meg tudtam figyelni.

Ezután a nagy művész fordított egyet a kabátján, a száját elcsavarta és egy pillanat alatt egy falusi jelenetet varázsolt elém.

Jefferson úr a "Rip van Winkle"-ből a legszebb jeleneteket adta elő, olyanokat, amelyek az ember szemébe a mosoly mellett könnyet fakasztottak. Mondta, hogy próbáljam kezemmel és testem mozdulataival utánozni őt. De hát nekem semmi színészi tehetségem nincsen és így csak találomra csináltam holmi kísérletet, de ő művésziesen tudta idomítani a mozdulatot a szóhoz. A Rip sóhajtozása: "hát az embert olyan könnyen elfeledik, ha meghal", az a rémület, amint hosszú alvása után keresi kutyáját és fegyverét és az a nevetséges határozatlanság, amelyet a Derick-kel kötött szerződés aláírásakor tanúsít, mindez egészen ellenkezik az élettel, tudniillik az olyan eszményi élettel, ahol minden úgy történik, ahogy gondoljuk.

Jól emlékszem arra az időre, mikor legelőször mentem színházba. Tizenkét éves voltam. Elsie Leslie, a kis művésznő Bostonban volt és Miss Sullivan elvitt engem is, hogy lássam "A fejedelem és a szegény" című darabot. Soha sem felejtem azt az állandó zűrzavart, amelyben az öröm és a bánat váltakozott az egész szép kis darabon végig; sem azt a bámulatos kis művészgyermeket.

Az előadás végén megengedték, hogy találkozzam a kis művésznővel, mikor még fejedelmi jelmezében volt. Lehetetlen gyönyörűségesebb lányt elképzelni Elsie-nél, amint arany haja hosszú fürtökben lecsüngött válláról. Vidáman mosolygott, a félelemnek vagy fáradságnak semmi nyoma, habár óriási közönség előtt játszott. Én csak akkor kezdtem volna tanulni a beszédet és mielőtt találkoztunk, sokszor elismételtem nevét, hogy ki tudjam mondani. El lehet képzelni, milyen nagy volt örömöm, mikor elmondott egy-két szavamat megértette és bátran felém nyújtotta kezét, hogy üdvözöljön.

Nem igaz-e tehát, hogy az én életem, minden nagy korlátoltsága mellett is, sok ponton érintkezik a "szép világgal". Mindenben van csodálatraméltó, még a vakságban és némaságban is és én arra törekszem, hogy bármily körülmények közé jutok is, meg legyek elégedve.

Igaz, hogy néha körülfog az elszigeteltség érzete, mint valami hideg ködhomály, amint magamban ülök és várok az élet elzárt kapuja előtt. Azon belül világosság, zene és édes barátság van, de én nem léphetek be. A néma, könyörtelen sors elzárja az utat.

Szívesen megkérdezném, miért e szigorú fejedelmi parancs, mert hát a szívem még mindig féktelen és szenvedélyes; de nyelvem nem ejti ki az ajkamra jövő könnyelmű szavakat, és így visszahullanak szívemre, mint elfojtott könnyek. A némaság iszonyú teherként nehezedik lelkemre. Majd megjelenik a remény egy mosollyal és ezt susogja: "az önfeledésnek is megvan a maga öröme". Így hát én igyekszem napommá varázsolni a mások szemében lévő világosságot, zenémmé a mások fülébe csengő hangot és boldogságommá a mások ajkán megjelenő mosolyt.



Helen Keller a könyvtárban
 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
19-20
  2012-12-09 09:39:35, vasárnap
 
  XIX.



A Gilman-iskolában a második évhez igen nagy reményekkel és szilárd elhatározással kezdtem hozzá. De az első néhány hét alatt előre nem látott akadályokba ütköztem. Gilman úr beleegyezett, hogy ebben az évben a számtan tanulására fordítsam fő figyelmemet. Tárgyaim voltak: természettan, algebra, geometria, csillagászat, görög és latin. Szerencsétlenségemre a tankönyvek nagyobb részéről nem volt domború nyomású kiadás, ami nagyon hátráltatott a tanulásban. Az évfolyamom rendkívül népes volt, minek következtében a tanárok nem fordíthattak nagyobb figyelmet reám. Miss Sullivan volt kénytelen az összes könyvet olvasni és magyarázni nekem a tanáraim helyett. Tizenegy év alatt először tetszett úgy, mintha kedves keze nem volna elég erős erre a nehéz feladatra.

Az osztályban algebra és mértan feladatokat kellett kidolgoznom, természettani tételeket kellett megoldanom, de nem tudtam megfelelni, amíg nem vásároltunk egy braille írógépet, mellyel munkámat rendre le tudtam írni és a többiekkel együtt tudtam haladni. A mértani alakokat természetesen én nem láthattam a fekete táblán, és csak azon az egyedüli módon segíthettem magamon, ha egy párnára egyenes és hajlított sodronydarabokból összeraktam. Keith úr megjegyzése szerint én a mértani rajzok betűit, a feladatot, a szerkezetet és a bizonyítási eljárást is mind az elmémben kellett hogy följegyezzem és végrehajtsam. Egyszóval: minden dolognak megvolt a maga akadálya. Némelykor minden bátorságomat elveszítettem és úgy fölizgattam, elgyötörtem magamat a kesergéssel és érzékenykedéssel, hogy szégyellem magamat, ha eszembe jut, különösen azért, mert azután az én gyötrelmeimet mind Miss Sullivannak rótták föl, neki, aki összes jó barátaim közül egyedül nem hagyott el, és aki értem szerette volna a görbét egyenessé, a göröngyös utat simává tenni.

Lassan-lassan kezdett könnyebbedni helyzetem. A számomra készült könyvek és más segédeszközök megérkeztek és én újult erővel és izgalommal fogtam munkához. Az algebra és mértan volt az a két tárgy, amely annyira felülmúlta erőmet, hogy nem tudtam megérteni. Amint már megjegyeztem, a számtanra nem volt hajlandóságom; a részleteket nem magyarázták meg olyan tüzetesen, ahogy nekem kellett volna. A mértani kérdések különösen sok bajt szereztek, mivel a különböző részeknek egymáshoz való viszonyát még szemléltető eszközök segítségével sem tudtam fölfogni. A számtanról csak azután szereztem tiszta fogalmat, miután Keith úrtól tanultam.

E nehézségeket éppen akkor kezdtem legyőzni, amikor egy esemény teljesen megváltoztatott mindent.

Mielőtt az új könyvek megérkeztek volna, Gilman úr és Miss Sullivan összetűztek egymással afölött, hogy én túlságosan sokat dolgozom, és mindamellett, hogy én is határozottan tiltakoztam ellene, Gilman úr leszállította a beszédgyakorlatok számát.

Kezdetben úgy terveztük, hogy ha a szükség úgy fogja kívánni, öt év alatt fogok felkészülni az egyetemre, de az első év végi vizsgáim sikeréből meggyőződött Miss Sullivan, Harbough úr (a Gilman úr fölöttese) és a vizsgabiztos, hogy minden nagyobb megerőltetés nélkül elvégezhetem az előkészítő tanulmányokat további két év alatt.

Gilman úr hamarosan megváltoztatta beleegyezését, és mikor munkám kezdett bonyolultabb lenni, kijelentette, hogy ki vagyok merülve, és hogy még három évig kell nála maradnom. Ennek nem örültem, mert szerettem volna az osztályommal együtt menni egyetemre.

November tizenhetedikén nem éreztem egészen jól magamat, és nem mentem iskolába. Miss Sullivan tudta; hogy nincsen komoly bajom, de Gilman úr mindjárt kijelentette, hogy kezdek kimerülni és olyan változtatást tett a tantervben, amely miatt el kellett volna maradnom az osztályomból. Miss Sullivan és Gilman úr vitatkozásának eredménye az lett, hogy anyám kivett engem is, Mildred testvéremet is a Cambridge-i iskolából.

Kevés idő elteltével abban állapodtak meg, hogy egy tanító, Keith S. Merbon úr vezetése alatt folytassam a tanulást. A telet Miss Sullivannal együtt Wrenthamban, Bostontól huszonöt mérföldre, a Chamberlin családnál, kedves barátainknál töltöttük.

1898 februárjától kezdve Keith úr kijárt hozzánk hetenként kétszer és algebrára, mértanra, görögre és latinra tanított. Miss Sullivan magyarázta nekem a Keith úr tanítását.

1898 októberében visszatértünk Bostonba. Nyolc hónapig tanított Keith úr, hetenként öt órában. Minden alkalommal azzal kezdte, hogy megmagyarázta, amit a megelőző órán nem értettem meg, és új leckét jelölt ki, magával vitte görög gyakorlataimat, melyeket írógéppel írtam és teljesen kijavítva visszahozta.

Ezen az úton kitartó szorgalommal készültem a tárgyakra. Sokkal könnyebbnek és kellemesebbnek találtam a magánúton, mint az osztályban való tanulást. Nem kellett sietni, nem kellett a dolgokat összezavarni.

Tanítómnak is bőven jutott ideje, hogy amit nem értettem, megmagyarázza. Gyorsabban haladtam és sokkal tisztábban dolgoztam, mint az iskolában. A számtan még mindig több bajt okozott, mint más tárgyak. Bár a számtan és mértan csak félannyira volnának könnyűek, mint a nyelvek és az irodalom!

Keith úr még a számtant is érdekessé tudta tenni. Olyan könnyű, kedves feladatokat szerkesztett, amelyeket még az én eszem is megbírt. Hozzászoktatott az éber, tiszta és élénk gondolkozáshoz, a véleményalkotásban az óvatos és logikai eljárásra, figyelmeztetett, hogy a meggondolatlan, gyors ugrándozás nem vezet eredményre. Mindig gyöngéd és türelmes volt, bármennyire tompa voltam is, pedig el lehet hinni, az én ostobaságom néha még Jóbot is kihozta volna türelméből.


Szakítsuk meg ezt a tudósítást Helennek jó barátaihoz írt üde, kedélyes és mégis érdekes leveleivel.

Mrs. Laurence Hutton-nak

Wrentham, 1898. febr. 20.

"Azután, hogy ön eltávozott tőlünk, csakhamar megkezdtem a tanulást és rövid idő múltával egészen vígan ment s a korábbi kellemetlen érzést úgy elfelejtettem, mintha csak álom lett volna. Ki sem mondhatom, mennyire szeretek itt falun időzni. Olyan üde, oly csöndes és oly szabad! Úgy érzem, ha megengednék egész nap tudnék dolgozni anélkül, hogy elfáradjak. Annyi kellemes tennivaló van - ámbár nem mindig könnyűek, így pl. a számtan és mértan nehéz -, de én mindent szeretek, főleg a görögöt. Csak képzelje, maholnap elvégzem a nyelvtant. Azután olvassuk az Iliászt. Milyen kimondhatatlan öröm lesz Achillesről, Hektorról, Andromakheról és Ulyssesről olvasni az ő saját dicső nyelvükön! Azt gondolom, a görög a legkedvesebb nyelv az előttem ismeretes összes nyelvek között. Ha igaz, hogy a hegedű az összes hangszerek között a legfinomabb, akkor a görög az emberi gondolat hegedűje."


Ugyancsak Mrs. Huttonnak 1898. május 29-én így ír:

"A tanulással derekasan haladok. Mindennapon egészen meg van tömve nehéz tanulással; mert a nyári szünet előtt nagyon szeretnék elvégezni mindent, amit csak lehet. Örülni fog, nemde, ha tudatom, hogy a mértanból három feladatot egészen a magam erejéből oldottam meg, Keith úr és tanítóm egészen föl voltak lelkesülve a sikeren, és meg kell vallanom, én is kissé büszkének éreztem magamat. Most kezdem érezni, hogy talán a számtan is sikerülni fog valamennyire, habár nem tudom átlátni, miért oly nagyon fontos tudni, hogy azok a vonalak, melyek a háromszög csúcsait az átellenben levő oldalak felezőpontjaival összekötik, egymást egy és ugyanazon pontban metszik. Ennek az ismerete az életet nem teszi sem kellemesebbé, sem boldogabbá, nemde? Ellenben ha egy új szót megismerünk, ez számos ismeretlen kincsnek lehet a kulcsa."


D. K. Warner úrnak ugyanez időtájt, Wrenthamból, 1898. jún. 7-én ezeket írja:

"Attól félek, ön azt gondolja, hogy én nem nagyon érdeklődöm a tandem (kerékpár) iránt, minthogy egy hétig késtem válaszommal. De valóban oly szakadatlanul el voltam foglalva a tanulással, mióta New Yorkból visszatértünk, hogy meg sem tudtam fontolni, milyen jó mulatság volna, ha kerékpárom lenne. De lám, elhatároztam, hogy amit csak lehet, elvégzek a nagy szünidő előtt. Az is igaz, hogy örülök, hogy már rövid idő múlva félretehetem a könyveket. Igazán a napfény és a virágok, meg a ház előtti szép tó, nagyon csábítólag biztatnak, hogy hagyjam félbe a görögöt és számtant és főleg az utóbbit. Annyi bizonyos, hogy a margaréta és a pitypang sem veszi több hasznát a mértannak mint én, habár mindenki gyönyörűen igazolja e tudomány elveit."


Caroline Derby kisasszonyhoz néhány hónappal később, Wrendtham, 1898. szept. 11-én ezt mondja:

"Egész nap a szabadban vagyok, csónakázom, úszók, lovagolok és más hasonló kedves dolgot mívelek. Ma reggel tizenkét mérföldnél többet jártam meg a tandemen. Göröngyös úton mentem és háromszor vagy négyszer leestem, és most szörnyen sántikálok. De az idő és a táj oly gyönyörű volt, és olyan mulatságos az út jobb részein barangolni, hogy eszembe sem jutott a sok baleset."


A Mrs. William Thaw-nak 1898. dec. 5-én Bostonból írt levélből:

"Tanítómmal jót nevettünk a lányok tréfáján. Milyen furcsák lehettek parasztos lovagló ruhájukban, azokon a tüzes paripákon... Milyen jól mulathattak! Nem titkolhatom el, hogy néha engem is utolér a vágy, hogy részt vehessek az ilyen tréfákban más lányokkal együtt. Milyen hamar becsuknám ezeket a hatalmas hősöket, ezt a penészes szolganépet, azokat a képtelen vitézeket, és ehelyett táncolnék, énekelnék és mulatnék, mint a többi lány! De nem szabad hiú ábrándokkal vesztegetni időmet; és különben is ezek az én ókori barátaim nagyon bölcsek, nagyon érdekesek és én nagyon élvezem társaságukat. Csak néha nagy időközökben érzem magamat elégedetlennek, és csak ilyenkor veszek szabadságot arra, hogy olyant kívánjak, amit meg nem kaphatok ebben az életben. De, amint tudja, az én szívem telis-teli van boldogsággal. Az a gondolat, hogy az én áldott mennyei atyám mindig közelemben van, és hogy bőven elhalmoz mindennel, ami igazán gazdaggá, édessé és széppé varázsolja az életet, nagyon kis jelentőségűvé tesz minden veszteséget azzal a számtalan áldással szemben, amelyet élvezek."


Mrs. William Thaw-nak

Boston, 1898. dec. 19.

"Most látom át, milyen önző, kapzsi lány voltam, mikor azt kívántam, hogy az én boldogságom pohara csordultig legyen tele anélkül, hogy meggondoltam volna, hány emberé üres egészen. Szívemből szégyellem meggondolatlanságomat. Gyermekies képzelődéseim közül legnehezebben tudtam legyőzni azt, hogy az embernek elég kinyilvánítani, mire vágyik, hogy azt meg is kapja. De lassacskán kezdem megtanulni, hogy ezen a világon nincsen annyi boldogság, hogy abból mindenki megkapja mindazt, amit szeretne. Elszomorít az a gondolat, hogy csak egy óráig is el tudtam feledni, hogy nekem máris több jutott, mint amennyi megilletett volna, hogy én mégis, mint a szegény kis Twist Olivér, "többet kértem."


Mrs. Hutton-nak

Boston, 1898. dec. 22.

"Örvendeni fog, ha megírom, hogy most már élvezettel tanulom a számtant. Képzelje, hosszú, komplikált másodfokú egyenleteket könnyűszerrel meg tudok oldani a fejemben. Ez aztán a mulatság! Mondhatom, Keith úr csodálatra méltó tanító és én nagyon hálás vagyok, hogy a számtan szépségeit fölismertette velem. Tanítóm, az én kedves tanítóm után ő többet tett, mint bárki más lelkem gazdagítására."


Mrs. L. Hutton-nak

Boston, 1899. jan. 17.

"Bizonnyal olvasott már a "Gordon Emlék-kollégiumról", melyet az angolok Khartumban állítanak. Amíg azon gondolkoztam, hogy Egyiptom népére és ugyanakkor Angliára is mennyi áldást fog árasztani ez a kollégium -, azalatt fölébredt szívemben az erős vágy, hogy az én kedves hazám is a Havannánál fölrobbant "Maine" hajón volt derék fiúk elvesztését a kubai nép javára hasonló áldássá változtathatná. Lehetne-e nemesebb és tartósabb emléket állítani a "Maine" derék tengerészeinek és állandóbb forrását a végtelen jónak, mindazok számára, akik itt érdekelve vannak? Csak képzelje el, hogy amikor az ember beérkezik Havanna kikötőjébe, ahol a "Maine" azon az iszonyú éjszakán horgonyzott, amikor oly titokzatosan elpusztíttatott, rámutatnának egy gyönyörű, monumentális épületre és mondanák, hogy ez a "Maine emlék-kollégium", melyet az amerikai nép emelt, és amelynek célja a kubaiak és spanyolok nevelése! Milyen dicső megnyilatkozása lenne egy ilyen emlék egy keresztény nemzet legjobb és legmagasabb rendű ösztönének! Nem volna azon semmi jele a gyűlöletnek, vagy bosszúnak, semmi nyoma a régi fölfogásnak, mely azt tartotta: ahol a hatalom, ott az igazság. Ellenkezőleg, ez zálog volna a világ szemében arra nézve, hogy mi híven megtartjuk azt a kijelentésünket, hogy Kubát a kubaiaknak adjuk, mihelyt oda növeltük őket, hogy megértsék és fölfogják egy alkotmányos nép kötelességeit és felelőségeit."


John Hitz úrnak

Boston, 1899. febr. 3.

"Múlt hétfőn rendkívül érdekes tapasztalatot tettem. Egy szívélyes barátom elvitt a bostoni művészeti múzeumba. Előre engedélyt szerzett a múzeum igazgatójától, hogy megtapinthassam a szobrokat és főleg azokat, amelyek az Iliász és az Aeneisből valamelyik régi barátomat ábrázolják. Képzelje csak, milyen kellemes volt! Míg ott időztem, bejött maga az igazgató, és a legszebb szobrokat láttuk, köztük a Medici Venust, a parthenoni Minervát, Dianát vadász öltözetben, keze a tegezén és oldala mellett az őz. Láttuk a szerencsétlen Laokont két fiával, amint két szörnyű kígyóval küszködnek, és amint két karját kiterjesztve az ég felé néz és szívszaggató hangon kiált. Láttam a belvederi Apollót is. Éppen most sújtotta le a Pythont és ott áll egy nagy sziklaoszlop mellett és diadalmasan kitárja gyöngéd kezét a rettenetes kígyó fölött. Oly igazán szép volt! Venus elbűvölt. Olyan volt mintha csak most emelkedett volna ki a tenger habjából és oly szeretetreméltó volt és elbájoló, mint egy égi zene áriája. Láttam szegény Niobét is legkisebb gyermekével, amint szorosan magához öleli és esdekel a kegyetlen istenasszonyhoz, hogy ne ölje meg utolsó kedves gyermekét. Csaknem sírtam, oly valódi és oly szomorú volt minden. Az igazgató úr volt szíves megmutatni a firenzei babtisterium csodálatraméltó bronzajtóit, és én megtapintottam azokat a finom oszlopokat, melyek a vad oroszlánok hátán állnak. Láthatja ebből, hogy én már előre megízleltem egy firenzei látogatás örömeit, amelyeket remélem, valaha a valósában is élvezni fogok."


William Wade úrnak

Boston, 1899. febr. 19.

"Jaj, az Isten áldja meg magát, látja, azt hittem, hogy az "Eklogák"-at megérkezésük után következő napon már megköszöntem és megírtam, milyen nagy örömben voltam miattuk. Azt a levelet talán soha sem kapta kézhez. De bármint volt is, nagyon köszönöm, hogy oly határtalan sokat fáradozott értem. Örülni fogok annak a hírnek, hogy Angliából útban vannak a könyvek. Már megvan az Aeneis 7-ik és 8-ik könyve és az Iliászból egy könyv, ami valóban nagy szerencse, mivel a domború nyomású könyveimet csaknem elvégeztem.

Nagy örömmel értesültem, hogy a siket-vakokért oly sokat tesznek. Minél többet hallok felőlük, annál több szívességéről értesülök. Hiszen még csak rövid idővel ezelőtt azt hitték, hogy a siket-vakot lehetetlen bármire is megtanítani. De mihelyt az ellenkező bebizonyult, seregestül állottak elő a segíteni kész nemes szívű emberek áldozataikkal és máris hány szerencsétlent tanítanak meg a világ szépségének és valódiságának megismerésére!"


Laurence Hutton úrnak

Boston, 1899. márc. 5.

"Most már bizonyos vagyok benne, hogy júniusra készen leszek a vizsgákra. Jelenleg csak egy felhő van életem egén, amely sötétséget borít életemre és sokszor aggodalommal tölt el. Tanítóm szeme nincsen jobban, ő azt hiszem, most még több bajt okoz, habár nagyon derekasan és türelemmel viseli baját és nem akar csüggedni. Rám nézve egészen elsújtó az a gondolat, hogy érettem áldozza föl szemét. Úgy érzem, egészen föl kellene hagynom az egyetemre menés gondolatával, mert a világ összes tudománya sem tudna boldoggá tenni, ha ilyen áron szerezném meg. Szeretném, ha ön rá tudná venni tanítómat, hogy egy ideig pihenjen és gyógykezeltesse szemét. Reám nem hallgat.

Éppen most rendeltem meg az arcképemet és ha jó, szeretnék küldeni egyet Rogers úrnak, ha elfogadná. Nagyon szeretném megmutatni, milyen mélyen átérzem irántam tanúsított sok jóságát. Ennél alkalmasabb dologra nem tudok gondolni.

Itt mindenki a Sargent-féle képekről beszél. Azt mondják, hogy bámulatraméltó arcképkiállítás. Mennyire szeretném, ha én is láthatnám a szemeimmel. Mennyire tudnék gyönyörködni szépségükben és színükben. No, de örülök, hogy így sem vagyok megfosztva minden élvezettől. Legalább a barátaim szemével én is látom, ami nekem igazi öröm. Annyira hálás vagyok, hogy tudom élvezni a barátaim által összegyűjtött és kezemre tett szépségeket.

Mindnyájan örülünk, hogy Kipling úr életben maradt. (Rudyard Kipling, a híres író ez időben súlyos beteg volt.) Nekem is megvan tőle a "Dzsungel könyve" domború nyomással; milyen gyönyörű és élvezetes könyv! Egészen úgy jön nekem, mintha személyesen ismerném szellemes íróját. Milyen igazi, férfias, szeretetreméltó ember lehet!"


Dr. David H. Greer úrnak

Boston, 1899. május 8.

"Minden nap elvégzem, ami csak telik tőlem és minden éjszaka megadja a nyugalmat és azt az édes gondolatot, hogy ismét közelebb jutottam kitűzött célomhoz. A görög szépen halad. Elvégeztem az Iliász IX-ik könyvét. Éppen most kezdek az Odisszeához. Olvasom az Aeneist és az Eklogákat is. Némelyik barátom bolondságnak tartja, hogy oly sok időt pazarlok a görögre és latinra. De meg vagyok győződve, nem így gondolkoznának, ha el tudnák képzelni, milyen bámulatos világot nyitott föl lelki szemeim előtt a Homérosz és Vergilius gondolata és képzelődése. Azt hiszem, az Odisszeát fogom legjobban élvezni. Az Iliász csakis háborúról beszél, és az ember néha egészen belefárad a buzogányok csattogásába és a csaták zajába. Ellenben az Odisszeában nemesebb bátorságról, a próbára tett lélek bátorságáról és hűséges kitartásáról olvasunk. Amint olvasom ezeket a gyönyörű költeményeket, sokszor csodálkozva kérdezem magamban, hogyan volt lehetséges, hogy a Homérosz csatadalai merész elszántságra tüzelték a görögöket, ellenben a férfias erényről szóló énekeinek nem volt megfelelő hatásuk a nép szellemi életére. Ennek talán az a magyarázata, hogy a valódi nagy gondolat olyan, mint az emberi lélekbe szórt magvak, amelyek vagy egészen észrevétlenül rejtőznek ott, vagy erre-arra hányatnak, mint a játékszerek, mígnem végül a szenvedés és a tapasztalat megnöveli és valamely késői nemzedék fölfedezi és kiműveli. Ekkor a világ egy hatalmas lépéssel halad előre égbe vezető útján.

Éppen most nagyon keményen dolgozom. Júniusban le akarom tenni vizsgáimat és még sok a tennivaló, mielőtt egészen készen érezhetem magamat a nagy föladatra.

Anyám és testvérem, Mildred idejönnek, hogy a nyarat együtt töltsük. Wrenthamban egy tó partján bérelünk magunknak egy kis házat, ezalatt kedves tanítóm pihenőt tart, amire neki oly nagy szükséges is van. Tizenkét év alatt nem volt semmi szünete. Ezalatt egészen az én életem napfénye volt. A szeme nagyon bántja és mi szeretnénk fölszabadítani egy időre minden gond és felelősség alól. De egészen nem válunk el egymástól. Remélem mindennap fogunk találkozni. Júliusban gondoljon a kis tóra és képzelje el magának, milyen örömmel fog evezni az ön ajándékozta kedves csónakban a világ legboldogabb leánya."


William Wade úrnak

Wrentham, 1899. jún. 5.

"A napokban találkoztam egy norvégiai siket úrral, aki nagyon jól ismeri Kaata Ragnhild-t és tanítóját, és nagyon érdekesen beszélgettünk róla. Azt mondja, nagyon szorgalmas és boldog. Tud fonni és ért számos kézimunkához, olvas és kellemes és amellett hasznos élete van. Csak képzelje, nem ismeri a kézre betűzést. Az ajakolvasást nagyon jól tudja és ha valamit nem ért meg, barátai ráírják a kezére, és így társalog az idegenekkel. Én teljességgel nem tudom megérteni a kézre írást, és így lám Ranghild némely dologban túltett rajtam. Remélem majd egyszer találkozni fogok vele."


1899. június 29-én és 30-án letettem utolsó vizsgáimat, melyeknek alapján fölvesznek a Radcliffe-College-be. Az első nap elemi görögből, felsőbb latinból, második nap mértanból, algebrából és görögből volt a vizsgálat.

A vizsgabiztosok nem engedték meg Miss Sullivannak, hogy a feladatokat elolvassa nekem, hanem C. E. Vining urat, a vakok Perkins-intézete egyik tanítóját küldték mellém, hogy amerikai Braille-írással másolja számomra a feladatokat. Vining úr ismeretlen volt számomra, és csak a Braille-írás útján tudott értekezni velem. A vizsga felügyelője is idegen volt, és semmi irányban nem kísérelte meg a közeledést felém.

A braille-gép jól szolgált a nyelvekben, de mikor a földrajzra és algebrára került a sor, nagy bajba jutottam. Kimondhatatlan zavarba jöttem és elveszítettem bátorságomat, főleg az algebrában, miután sok drága időt vesztegettem el. Igaz, hogy ismertem minden faját a Braille-írásnak: az angolt, amerikait és new-yorkit, de a mértani és algebrai jegyek mindegyikben nagyon eltérők, és én az algebrában csak az angolt használtam.

A vizsga előtt két nappal Vining úr elküldte nekem Braille-írásban a régi algebrai feladatokat. Nagyon elképedtem, mikor észrevettem, hogy amerikai Braille-írással készültek.

Azonnal leültem és írtam Vining úrnak, kérvén, szíveskednék megmagyarázni nekem a jeleket. Egy másik példányt küldött a következő postával és egy lapon megmagyarázta a jeleket. Azonnal hozzáfogtam a jelek tanulmányozásához. De az algebra-vizsga előtti napon néhány nehéz feladat megoldásán töprenkedve egészen fönnakadtam a zár-, kötő- és gyökjeleknek megfelelő jeleken. Keith úrral együtt egészen le voltunk törve és nagyon aggódtunk a történendők miatt, de kevéssel a vizsga kezdete előtt fölmentünk és Vining úrral megmagyaráztattuk az amerikai jeleket.

A mértanban ahhoz voltam szokva, hogy a feladatokat mindig vonalnyomású írásban kaptam ki, vagy a kezemre betűzve, és most, habár a feladatok le voltak írva, a Braille-írást zavarónak találtam, és nem tudtam tisztán megjelölni emlékezetemben, amit olvastam. Amellett aztán nem tudtam elolvasni, amit a gépemen írtam, mert máskor mindig vagy emlékezetből, vagy a Braille-írással dolgoztam. Keith úr annyira bízott bennem, hogy emlékezetből bármely feladatot meg tudok oldani, hogy a papíron való dolgozáshoz nem szoktatott. Ennek az lett a következménye, hogy a munkám kétségbeejtő lassan haladt. A feladatokat sokszor el kellett olvasnom, hogy tisztába jöjjek, mire kell felelnem. Most sem vagyok bizonyos, hogy minden jegyet helyesen olvastam-e. Igazán nehéz dolog volt el nem veszítenem minden bátorságomat.

De senkit sem hibáztatok. A Radcliff-College intézősége nem gondolta, milyen fölötte nehézzé tette feladatomat, sőt még fogalmuk sem volt arról, hogy nekem milyen nagy nehézségekkel kellett megküzdenem. De ha (szándék nélkül) gördítettek is akadályt elém, megvan az a vigasztalásom, hogy én mindazt legyőztem.



XX.

Az egyetemre lépés nehéz feltételeit végül is legyőztem és mehettem a Radcliffe College-ba, amikor tetszett. De mielőtt beiratkoztam volna, jónak láttuk még egy évig Keith úr vezetése alatt folytatni tanulmányaimat. Következésképpen csak 1900 őszén valósultak meg az egyetemre lépés iránt táplált álmaim.

Emlékszem a Radcliffe College-ban töltött első napra. Minden tekintetben nagyon érdekes nap volt. Hiszen évek óta erre vágytam.

Ellenállhatatlan vágy ösztönzött, hogy tegyem próbára erőmet azok között, akik látnak és hallanak. Tudtam, hogy sok akadályra fogok találni, de erősen vágytam szembeszállni és legyőzni azokat. A bölcs római intelmét nagyon szívemre vettem: "ha száműzve vagy Rómából, akkor élj Rómán kívül".

A tudomány járt útjai el voltak zárva előlem, tehát járatlan utakon kellett keresztül törnöm. Ennyi volt az egész. Tudtam, hogy az egyetemen sok olyan alkalom van, amelyen lehetséges lesz kezet fogni olyan lányokkal, akik gondolkoznak, szeretnek és küszködnek éppen úgy, mint én.

Mohón fogtam a tanuláshoz. Egy új világ tárult föl előttem, telve szépséggel és fénnyel és éreztem, hogy bennem megvan a tehetség arra, hogy mindent megismerjek. A lélek csodás világába miért ne járhatnék én is oly szabadon, mint bárki más. E világnak népei, tájai, szokásai, örömei, szomorúságai a való világnak élő és érzékelhető magyarázói kell, hogy legyenek.

Nekem úgy tetszett, hogy a tantermeket a nagyok és bölcsek töltötték be és úgy gondoltam, a tanárok a bölcsesség megtestesülései. Hogy azóta más véleményt szereztem-e: arról nem szándékozom nyilatkozni senkinek.

De annyi bizonyos, hogy csakhamar észrevettem, hogy az egyetem nem éppen olyan regényes tudomány-berek, amilyennek képzeltem.

Álmaim, melyek ifjúkori tapasztalatlan napjaimat eltöltötték, foszladozni kezdtek és végül "elmerültek a közönséges napok szürkeségében". Rendre azt is beláttam, hogy a felsőbb iskolába járásnak is megvannak a hátrányai.

Amit sokszor éreztem és érzek most is, az idő csekélysége. Ahhoz voltam szokva, hogy időt szakítsak magamnak a gondolkozásra, elmélkedésre; hogy félre vonuljak magamba és gondolataimba.

De a kollégiumban nincsen idő és alkalom, hogy az ember saját gondolataival foglalkozzék. A kollégiumba, úgy látszik, azért mennek, hogy tanuljanak és nem azért, hogy gondolkozzanak. Mikor a kollégium kapuin átlépünk, a legkedvesebb élvezetektől, a könyvektől, az elmélkedéstől és a magánytól megválunk, azok ott maradnak a susogó fenyők között.

Átlátom, hogy nekem abban kellene keresnem a vigasztalást, hogy most azért gyűjtöm a kincseket, hogy majd a jövőben élvezzem. De nem tehetek róla, én annyira nem vagyok a jövő embere, hogy a mai nap örömeit sokkal többre becsülöm egy messze távolban mutatkozó esős nap minden élvezeténél.

Az első évben franciát, németet, történelmet, angol fogalmazást és angol irodalmat tanulmányoztam. A francia szakon Corneille, Molière, Racine, Alfred de Musset és Sainte-Beuve műveiből olvastam; a németen Goethét és Schillert.

Történelemből gyorsan átfutottam a római birodalom hanyatlásától a XVIII. évszázadig terjedő kort. Angol szakon kritikailag tanulmányoztam Milton költeményeit és az "Areopagiticat".

Sokszor kérdezték tőlem, hogyan tudtam legyőzni a kollégiumban azt a sok rendkívüli nagy nehézséget. A tanteremben természetesen magamra vagyok. A tanár oly távol van tőlem, mintha telefonon beszélne. Az előadást tanítóm kezemre betűzi, amilyen gyorsan csak tudja, de éppen emiatt az előadásnak egy lényeges részét, azt, ami a tanár egyéniségével jár együtt, elveszítem, attól félve, nehogy elkéssek. A szavak éppen olyan gyorsan rohannak át a kezemen, mint a vadászebek a mezőn, mikor egy nyulat hajtanak, és mint azok, én is sokszor nyomot veszítek.

De ebben a tekintetben, azt hiszem, nem sokkal állok rosszabbul, mint azok a lányok, akik jegyeznek. Ha az elme a figyelés és gyorsírás gépies munkájával van elfoglalva, azt hiszem, a tárgyra vagy az előadás módjára nem sok figyelmet fordíthat. Én nem tudok jegyzeteket készíteni, mivel az én kezem a hallgatással van elfoglalva. Rendesen otthon jegyzem le, ami még eszembe jut, amikor hazaérek.

A gyakorlatokat, napi feladatokat, a bírálatot és óraközi észrevételeket, az évközi és év végi vizsgákat a gépemmel leírom, hogy a tanárom elolvashassa és tisztán lássa, mennyit tudok. Mikor a latin próza tanulmányozásához kezdtem, megmagyaráztam a tanáromnak, milyen módszer szerint tudom fölismerni a különböző méreteket, és hangsúlyokat.

A Hammond-féle írógépet használom. Sokat kipróbáltam, de ezt tartom legalkalmasabbnak az én sajátságos szükségleteimre. Minthogy ezen a betűk kicserélhetők, használhatom görög, francia íráshoz és számtanhoz, tetszés és szükség szerint. Enélkül az egyetemi munkát nem tudnám végezni.

A különböző előadásoknál szükséges könyvekből vakok számára alig van meg egy pár, minek következtében a tárgyakat kezemre kell betűzzék. Ez azt jelenti, hogy nekem jóval több idő kell egy lecke elkészítéséhez, mint más lányoknak. A kézzel végzett munka hosszasabb és azonkívül nekem olyan nehézségeim vannak, amilyenekről más lányok nem tudnak.

Vannak napok, mikor az a szoros figyelem, mellyel kísérnem kell a munkának aprólékos részeit, földühít. S az a gondolat, hogy órákat elvesztegetek egy pár fejezet elolvasásával, mialatt más lányok kinn a szabadban táncolnak, ugrálnak, nevetgélnek, föllázít, de csakhamar észreveszem, hogy jókedvű is tudok lenni és kapom magamat és kinevetem szívemből az elégedetlenséget. Mert, végül is, aki az ismeret forrásából ki akarja elégíteni magát, egyedül kell, hogy fölmenjen a Nehézség hegyére, minthogy pedig oda nem vezet kövezett út, kénytelen a maga erején verni magának egy kanyargó ösvényt. Sokszor visszacsúszok, elesem, megállok, rejtett akadályokba ütközöm, türelmemet elveszítem, ismét visszanyerem, tovább vánszorgok, egy kis sikert elérek, bátorságot nyerek, újból fölébred lelkesedésem, följebb megyek és végül látni kezdem a messze elterülő tájat. Minden küzdelem egy győzelem. Még csak egy kis kitartás és el fogom érni a napsugaras felleget, belenyúlok az ég kék tükrébe, belépek vágyaim régióiba.

De nem vagyok mindig magamra ebben a nagy küzdelemben. William Wade és E. E. Allen urak, utóbbi a pennsylvaniai vakok intézetének igazgatója, szívesek megszerezni nekem az emelt betűkkel nyomtatott könyveket. Ők nem is tudják, nem is képzelik, milyen rendkívüli segítséget és bátorítást nyújtanak nekem ezzel.


Helen Keller leveleiből ismét ide foglalunk kettőt:

Mrs. Lawrence Hutton-nak

Cambridge, 1900. dec. 27.

"...Hát csakugyan olvasott az osztályunk által rendezett ebédről? Hogyan lehetséges, hogy ezek a lapok a világon mindent ki tudnak kutatni? Bizonyos vagyok abban, hogy egy tudósító sem volt jelen. Pompásan telt az időm. A pohárköszöntők és beszédek nagyon mulattattak. Csak egypár szót szóltam, mert nem tudtam előre, hogy beszélnem kell, csak a többitől értesültem, hogy nekem is beszélnem kellett volna. Talán már értesítettem, hogy a Radcliffe egyetemen a novícius osztály alelnökévé választottak.

Említettem-e, hogy új ruhát kaptam; valóságos báli ruhát, kivágott nyakkal, rövid ujjal és hosszú uszállyal? Halványkék, és díszítve van hasonló színű selyemmel. Még csak egyszer volt rajtam, de akkor úgy éreztem, hogy Salamon minden ékességével sem volt hozzám hasonlítható. Azaz, hogy neki soha sem volt az enyimhez hasonló köntöse...

Egy philadelphiai úr csak most írt tanítómnak egy Párizsban lakó, de lengyel származású siket és vak fiúról. Azt írja, hogy az anyja orvos és nagyszerű nő. A fiú két-három nyelven tudott beszélni, mielőtt látását és hallását elveszítette. Most még csak öt éves. Szegény fiúért szeretnék tenni valamit, de ő még olyan gyermek, hogy kár volna elszakítani az anyjától, mondja tanítóm. Mrs. Thaw írta egy levélben, hogyan lehetne segíteni a hasonló szerencsétlen gyermekeken. Dr. Bellnek az a véleménye, hogy a mostani népszámlálás az Egyesült Államokban ezernél több hasonló szerencsétlent fog kimutatni. Mrs. Thaw úgy vélekedik, hogy ha az én barátaim mind elhatároznák, hogy szövetkeznek, 'könnyű volna az új század kezdetén olyan új utat vágni, amelyen a könyörület közeledhetne' és ezeket a szerencsétlen gyermekeket megszabadíthatná..."


"A nagy, kerek világ" című lap kiadója véleményt kért Helen Kellertől arról, hogy ha lapját domború nyomású betűvel adná ki, lenne-e olvasója? Erre a kérdésre Cambridgeből 1901. febr. 16-ról így válaszol:

Uraim! Csak ma szakíthattam időt, hogy érdekes levelükre válaszoljak. Egy kis madár már a fülembe énekelte ezt a jó hírt; de jóval érdekesebb volt egyenesen önöktől venni az értesülést.

Milyen pompás dolog lenne, ha "A nagy kerek világot" (Great Round World) tapintható nyelven lehetne nyomtatni. Alig hiszem, hogy az, aki a látás csodás áldását élvezi, föl tudná fogni, milyen jótétemény lenne az önök kiadványa a világtalanoknak. Az a boldogság, hogy olvasni tudjuk, amit a világ akar, gondol, cselekszik, az a világ, amelynek öröme, bánata, fájdalma és sikertelensége olyan nagyon érdekes -, hát az a boldogság szóval ki nem fejezhető.

Remélem, hogy az önök törekvése, hogy világosságot derítsenek azokra, akik a sötétség árnyékában ülnek, rokonszenvre és megfelelő támogatásra fog találni. De azt alig hiszem, hogy elég előfizetőt kapjanak, mert tudtom szerint a vakok általában szegények. De a segíteni kész és könyörülő szívű emberek mindig találkoznak.

Kívánom, hogy vállalkozása, amely oly nagyon közelről érinti szívemet, sikerüljön."


A múlt évben, amely a Radcliffben második évem volt, tanultam angol stilisztikát, tanulmányoztam a Bibliát és az angol irodalmat; Európa és Amerika kormányrendszereit, Horatius ódáit és latin vígjátékokat. A stilisztika és a fogalmazás volt legkedvesebb. Olyan vígan ment. A leckék mindig érdekesek, mulatságosak és tréfásak voltak, mert Charles T. Copeland úr, akitől tanultuk, oly élénken, olyan erővel állítja az ember elé az irodalmat, ahogy eddig még senkitől sem hallottam.

Egy rövid óráig módodban áll élvezni a régi mesterek örök szépségét anélkül, hogy fáradságodba kerülne. Elmerülhetsz gyönyörűséges gondolataikban. Egész lélekből élvezed az ótestamentum mennydörgését, feledvén a Jahvét és az Elohimot; s azután hazamégy és érzed, hogy "egy pillantást vetettél abba a tökéletességbe, amelyben a lélek és a test örökkévaló összhangban élnek; amelyben az igazság és a szépség az idő elaggott törzsén új sarjat növel."

A jelen év legboldogabb évem, mert olyan tárgyakat tanulok, amelyek érdekelnek: nemzetgazdaságtant, az Erzsébet-korabeli irodalmat, Shakespeare-t George L. Kittredge tanártól, a filozófia történelmét Josiah Royce tanártól. A filozófia segítségével a régen elmúlt idők hagyományainak és a gondolkozás sajátságos módjainak szellemvilágába lépünk és megbarátkozunk azzal, ami addig érdektelen és értelmetlen dolognak tetszett.

De hát az egyetem mégsem olyan teljes Athén, amilyennek képzeltem. Itt az ember nem találkozik a nagyokkal és bölcsekkel szemtől-szembe; még meleg érintésüket sem igen tapasztalja. Igaz, hogy itt vannak, de mintha múmiák volnának! Hogy élvezhessük őket, ki kell szednünk a tudomány repedezett falai közül, föl kell darabolnunk és elemeznünk őket, hogy meggyőződjünk, valóságos Miltonnal vagy Ésaiás prófétával van-e dolgunk, nem pedig csak holmi ügyes utánzattal.

Nekem úgy tetszik, hogy sok tudós feledi, hogy a nagy művek élvezete inkább függ attól, mennyire rokonszenvezünk velük, mint attól, hogy mennyire értjük. A baj onnan származik, hogy a többféle nagyszabású magyarázatból nagyon kevés marad meg emlékezetünkben. Az elme éppen úgy elhullatja őket, mint a fa az érett gyümölcsöt. Meg lehet ismerni egy virágot, annak gyökerét, szárát és minden részét, azt is, hogyan fejlődik, anélkül, hogy méltányolni tudnánk az égi harmatban fürdött virágnyílás szépségét.

Újra meg újra kérdezem türelmetlenül: "mi szükségem van nekem ezekre a magyarázatokra és hipotézisekre?" Ide-oda röpködnek gondolatomban, és mint a vak madár, eredménytelenül csapkodják szárnyukkal a levegőt. Nem akarom azt mondani, hogy a jeles munkák alapos ismerete fölösleges. Én csak azok ellen a végeérhetetlen magyarázatok és észbontó kritikák ellen szólok, amelyek mindig csak azt az egy tételt bizonyítják, hogy ahány ember van, annyiféle a vélemény. De amikor Kittredge tanár magyarázza, mit mondott a mester, az ember úgy érzi, "mintha a vaknak új látás adatott volna". Ő elénk állítja Shakespeare-t, a költőt. Némelykor úgy szeretném eldobni felét annak, amit megtanulásra feladnak, mert a túlterhelt elme felét sem tudja élvezni a legnagyobb fáradsággal szerzett ismeretnek. Úgy gondolom, teljes lehetetlenség egy nap alatt négy-öt könyvből, ugyanannyi nyelven ugyanannyi tárgyról olvasni anélkül, hogy az olvasás célját el ne veszítenénk szemünk elől.

Mikor a tanuló sietve és izgatottan olvas, és mindig a vizsgakérdés és a vizsga lebeg szeme előtt, olyan válogatott törmelékkel telik meg a feje, aminek nagyon kevés haszna van. Jelenleg is annyira meg van tömve az agyam ellentétes anyaggal, hogy hihetetlennek tartom, hogy valaha rendbe tudjam szedni. Az ismeretnek ezernyi ezer dirib-darabja úgy csapkod és ugrándozik erre-arra, mint a jégeső, és ha ki akarok térni előlük, utánam ered a feladatpapírok és más egyéb kollégiumi rémképek sokasága, annyira, hogy néha szeretném - oh bocsánat a bűnös gondolatért - földhöz sújtani a bálványképet, melynek imádására idejöttem.

De mégis a vizsgák a kollégiumi élet mumusai. Habár már sokszor szembeszálltam velük és földhöz vágtam úgy, hogy harapják a földet, ismét csak lábrakapnak és halvány arcukkal gyötörnek, mígnem egyszer én is érzem, hogyan párolog el a bátorságom az ujjam végén. Mielőtt ezek az istenítéletek beköszöntenének, az ember napjai azzal telnek el, hogy az elméjét titkos képletekkel és emészthetetlen évszámokkal teletömi, olyannyira, hogy egyszer azt kívánod, vajha könyvekkel, tudománnyal együtt elnyelne a tenger mélysége.

Végül megérkezik a rettegett óra és boldog vagy, ha érzed, hogy fel vagy készülve, és a kellő pillanatban elő tudod venni eszedet és az kisegít nagy küzdelmedben. Az is megesik igen sokszor, hogy hívó szavadat nem hallják meg. És az valóban a legészbontóbb és kétségbeejtőbb, hogy éppen abban a pillanatban, amelyben szükséged volna emlékező tehetségedre és egy kis józan ítéletre, a tehetséged, mintha szárnyra kelt volna, elrepült. Amit olyan végtelen bajjal elraktároztál, az éppen a legfőbb pillanatban hagy cserben.

"Ismertesse röviden Husz Jánost és munkásságát. Ki volt és mit mívelt?" A nevet olyan föltűnően ismerősnek találod. Történelmi tudományod lomtárát kezded fölforgatni olyanformán, mint amikor a rongyzacskóból egy kis darab selyemszövetet ki akarsz halászni. Bizonyosan tudod, hogy ott van valahol az elmédben, mert hát a minap, amikor a reformáció előzményeivel foglalkoztál, láttad valahol. De hát hol van most? Kihalászod az ismeretnek és tudásnak minden szilánkját - lázadásokat, forradalmakat, mészárlásokat, kormányformákat, de hol van Husz? Egészen elbámulsz, mennyire tudsz mindent, ami nincsen fölvéve a kérdések közé. Végül is kétségbeesve megragadod a zacskót, mindent kifordítasz belőle, és azalatt otthon egy sarokban ül embered saját gondolataiba elmerülve és nem is sejti, milyen szörnyű veszedelmet hozott fejedre.

Ebben a válságos pillanatban megszólal a felügyelő: az idő eltelt! Utálat érzetével, fölháborodva, a sok haszontalan holmit becsapod egy szögletbe és elindulsz hazafelé. A fejed telve van forradalmi eszmékkel, melyeknek lényege az, hogy el kell törülni a tanároknak azt a felségjogát, hogy a vizsgázó hozzájárulása nélkül adják föl a kérdéseket.

Úgy érzem, hogy fennebb olyan kifejezésekkel éltem, amelyek miatt sokan ki fognak nevetni. Íme, ott vannak a múmiák, a vak madarak, a törmelékek és más hasonlatok, amelyek valóban itt mozognak, nevetgélnek körülöttem.

De hadd nevessenek! Azok a szavak olyan híven fejezik ki, hogy én milyen botorkáló, ugrándozó eszmék körében élek, hogy újból is csak elmosolyodom rajtuk és nagyon komolyan hozzáteszem, úgy ám, de hát az egykori diákos nézeteim már egészen megváltoztak.

Mielőtt a Radcliffe College-ba bejutottam, nagyon regényes ábránd övezte körül gondolataimat; de ez eltűnt. A regényesből a ténylegesbe átmenet folyamán sok olyan dolgot megtanultam, amit tapasztalat nélkül megtanulni lehetetlen lett volna. Egyik a türelem becses tudománya, ami arra tanított, hogy a tanulást is úgy kell venni, mint egy sétát a mezőn, könnyedén. A lelkünket tartsuk nyitva és vendégszeretettel fogadjunk minden benyomást.

Az így szerzett ismeret észrevétlenül elárasztja a lelket a gondolatnak mélyreszálló áradataival. "A tudomány hatalom." Sőt: a tudás boldogság, mert akinek széleskörű és mélységes tudása van, az megkülönbözteti az igazi célt a hamistól, a magas rendű dolgot az alacsonytól. Aki megismeri az emberi haladás útján született gondolatokat és cselekedeteket, mintegy érzi az emberiség szívverését az évszázadokon keresztül. És aki ezen ütőérlüktetésből nem érzi ki az ég felé törekvés vágyát, azelőtt az élet összhangja örökös sötétségbe van temetve.


Egy pár közérdekű levél a nagylány életét és munkásságát szépen megvilágítja.

Nina Rhoades kisasszonynak

Cambridge, 1901. szept. 25.

Augusztus közepe tájáig Halifaxban maradtunk. ...Midőn az "Indiana" megállt Halifaxban, meghívást kaptunk a hajóra. Saját csónakját küldte elénk. Megtapogattam az iszonyú ágyúkat, ujjaimmal olvastam egy csomó hajó nevét, melyeket a spanyoloktól Santiagóban vettek el. A kikötőben az "Indiana" volt a legremekebb hajó és mi nagyon büszkék voltunk rá.

Miután Halifaxból eljöttünk, Cape-Cretonban meglátogattuk Bell urat. Bájos, regényes háza van a Bhreagh Beinn hegyen, mely a Bras d'Or Lake fölött emelkedik.

Dr. Bell érdekes dolgot beszélt nekem foglalkozásáról. Éppen most szerkesztett egy olyan csónakot, amelyet kedvező szélben egy kis sárkánnyal el lehet hajtani. Egyszer még a széllel szemben is kísérletet tett vele. Én is a csónakon voltam és valósággal segítettem neki a sárkányok föleresztésében. Egyiken észrevettem, hogy a zsinórja sodronyból volt, és miután már némi tapasztalatom volt rossz munkákról, figyelmeztettem, hogy én azt hiszem el fog szakadni. "Nem", mondta dr. Bell teljes biztonsággal, és a sárkányt fölbocsátotta. Kezdett húzni és rángatózni, és lám, a sodronyok elszakadtak, s a nagy vörös sárkány alázuhant és szegény dr. Bell csüggedten nézett utána. Ezóta mindig megkért, nézzem meg, rendben van-e a kötél, és ha tagadólag feleltem, megigazította. Szóval sok jó tréfát csináltunk...


Dr. Edward Everett Hale-nek

Cambridge, 1901. nov. 10.

Tanítómmal együtt szándékozunk részt venni holnap a dr. Howe születésének 100-ik évfordulója ünnepélyén, de nagyon kétlem, hogy legyen alkalmunk a találkozásra, azért írásban fejezem ki, mennyire örülök, hogy ön is beszélni fog a gyűlésen, mert érzem, hogy ön jobban és méltóbban ki tudja fejezni szívbeli háláját mindazoknak, akik nevelésüket, szerencséjüket és boldogságukat neki köszönik, aki megnyitotta a vakok szemét és megtanította a némáknak az ajakbeszédet.

Amint itt ülök dolgozószobámban, könyveimtől körülvéve és a nagyok és bölcsek édes és benső barátságát élvezve, elgondolom, mi lett volna az én életem, ha dr. Howenak nem sikerült volna megvalósítani az Istentől reábízott nagy feladatot. Ha nem vállalta volna magára a Laura Bridgman nevelését, és nem vezette volna ki az Acheron poklából, és nem adta volna vissza neki emberi jogait, vajon én most itt volnék-e a Radcliffe College philosopterei között. Ki tudná megmondani? De mi haszna volna itt most azon bölcselkedni, hogy mi történhetett volna a dr. Howe nagy vívmánya nélkül?

Én azt hiszem, hogy csakis a halálhoz hasonló életből kiszabadultak tudják fölfogni, mennyire elszigetelt, mennyire a sötétségbe süllyedt és saját tehetetlenségében vergődő az olyan lélek, amelynek nincsen gondolata, hite és reménysége. Lehetetlen szóval elmondani azon börtön elhagyottságát, vagy a léleknek azt az örömét, amelyet a fogságból kiszabadulva érez.

Ha összehasonlítjuk azt a szükséget és elhagyottságot, melyben a vakok dr. Howe föllépése előtt szenvedtek, mostani hasznosságukkal és függetlenségükkel meggyőződünk, milyen nagy dolgok történtek körülöttünk. De hát mi lett volna, ha az anyagi viszonyok gördítettek volna áthidalhatatlan akadályokat utunkba? Hála és köszönet barátainknak és segítőinknek, a mi világunk megnyílt; az ég magassága, mélysége és terjedelme is a miénk!

Jól esik elgondolni, hogy a dr. Howe nemes tetteit a szeretet és hála illő méltánylásban fogja részesíteni éppen abban a városban, ahol az emberiség javára nagy munkáját végezte.

Tanítómmal együtt szíves üdvözletünket küldjük.

Szerető barátja

Helen K.


George F. Hoar szenátor úrnak

Cambridge, 1901. nov. 25.

Kedves Hoar szenátor úr, örülök, hogy dr. Howe-ról írt levelem megnyerte tetszését. Szívemből jött és talán azért talált rokonszenves visszhangra a mások szívében. Dr. Hale-től elkérem és egy másolatát elküldöm.

Amint látja, én írógépet használok, ez úgyszólva az én jobbkezem. Nem is tudom, enélkül hogy járhattam volna az egyetemre. Minden feladatot és minden vizsgadolgozatot ezen készítek el, még a görögöt is. Ennek tényleg csak egy hibája van, de, annak a tanárok hihetőleg csak örülnek és ez az, hogy az ember hibáját azonnal észre lehet venni, mert lehetetlen elrejteni vagy olvashatatlanná tenni.

Oh, tudom, mulatni fog rajta, ha azt mondom, hogy engem érdekel a politika. Szeretem, ha a lapot fölolvassák nekem, és igyekszem megérteni a napi politika nagy eseményeit; de úgy tetszik, az én tudásom nagyon ingatag, mert a véleményemet annyiszor változtatom meg, ahányszor új könyvet olvasok. Amikor alkotmánytant és államgazdaságtant tanultam, azt hittem, hogy aggodalmaim és zavaraim majd szépen ki fognak tisztulni, de, fájdalom, most látom, hogy több a konkoly, mint a tiszta búzaszem az ismeretnek ezen termékeny földjén.


Ezt a levelet az emlékünnepélyen dr. Hale fölolvasta.



Helen Keller és Phiz, kedvenc kutyája
 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
17-18
  2012-12-09 09:34:57, vasárnap
 
  XVII.



1894. év nyarán részt vettem Chatauquá-ban a siketek beszédtanítását előmozdító amerikai társulat gyűlésén. Itt elintézték, hogy a vakok new-yorki Wright-Humason intézetébe menjek. 1894 októberében érkeztem oda Miss Sullivannal. Ezt az intézetet főleg azért ajánlották, hogy a beszédben és az ajakolvasásban minél nagyobb sikert érhessek el. Két évet töltöttem ott, mialatt számtant, fizikai földrajzot, franciát és németet tanultam.

Miss Reamy, a német tanítóm, jártas volt a kézre betűzésben, és miután néhány szót megtanultam, mikor csak lehetett, mindig németül beszéltünk és egynéhány hónap alatt csaknem mindent értettem, amit mondott. Az első év vége felé már a legnagyobb élvezettel olvastam Schiller "Tell Vilmos"-át. Azt hiszem, a német tanulásában jóval gyorsabb haladást tettem, mint bármi egyébben. A franciát sokkal nehezebbnek találtam. Ezt Madame Olivierrel tanultam, aki nem értette a kézre-betűzést, és emiatt élőszóval kellett, hogy végezze a tanítást. Az ajkáról nehezen tudtam leolvasni a szavakat és emiatt lassan haladt a tanulás. De mégis újból elolvastam Molière "Botcsinálta doktor"-át. Nagyon mulatságos volt, de felényire sem szerettem úgy, mint a "Tell Vilmos"-t.

Az ajakolvasásban tett haladásom nem elégítette ki tanítóim reményét és várakozását. Nekem az volt az ambícióm, hogy úgy beszéljek, mint mások, de bármily erősen és hűségesen dolgoztam is, nem egészen értem el a célt. Azt hiszem, igen sokra számítottunk és emiatt a csalódás elkerülhetetlen volt. A számtant még mindig az akadályok rendszerének tartottam.

A találgatás veszélyes sziklaösvényén jártam, mert a magam és mások határtalan kárára, kerülnöm kellett a józan okoskodás tágas mezejét. Vagy találgattam a dolgok jelentését vagy merész ugrással egyenesen megcsináltam a következtetést, és ez a hibám, amely még tetőzte különben is meglévő lehangoltságomat, rendkívüli nehézséget gördített utamba, többet, mint amennyi indokolt vagy szükséges lett volna.

Mindamellett, hogy ez a kétségbeesés néha nagyon elvette a kedvemet, egyéb tanulmányaimat lankadatlan figyelemmel és érdeklődéssel folytattam. Különösen a fizikai földrajzot. Oly élvezet volt a természet titkainak megismerése. Megismerése annak - az ótestamentum virágos nyelvén szólva - hogyan fújnak a szelek az egek négy szögletéből; hogy metszetnek ki a folyók a sziklákból; hogyan szaggattatnak ki a hegyek gyökerestől, és végül hogyan győzhet le az ember számos nálánál hatalmasabb erőt.

A New Yorkban töltött két év nagyon boldog idő volt, és én igazi örömmel tekintek vissza rájuk.


"Az iskola nagyon kedves, és csak képzelje - írja Helen egy nőbarátjának 1894. okt. 23-án -, egészen divatos. Az angol irodalmat, számtant, az Egyesült Államok történelmét tanuljuk most is, mint a múlt télen. Naplót is vezetek.

Az ének leckéket dr. Humasonnal kimondhatatlanul élvezem. Azt hiszem, majd zongorát is fogok tanulni.

Múlt szombaton a kedves tanítók kellemes kirándulást rendeztek a Bedloe-szigetre a Barholdi-féle nagy szabadságszoborhoz, mely a nagyvilág felé szórja fénysugarait.

A régi ágyúk a tengernek szegezve nagyon fenyegető állást foglaltak el, de én alig hiszem, hogy rozsdás, vén szívükben valami nagy kegyetlenség rejtőznék.

A Szabadság-szobor egy óriás női alak görög öltözetben, jobb kezében fáklyával.

Csigalépcső vezet föl az alapzatról a fáklyához. Fölmentünk a fejébe, melyben elfér negyven ember és onnan szemléltük azt a képet, amelyben a "Szabadság" éjjel és nappal el van merülve. Oh milyen bámulatos volt! Nem csoda, ha a nagy francia művész ezt a helyet tartotta méltónak az ő nagy eszméjéhez.

A nagyszerű öböl méltóságos csöndben fürdött az októberi napfényben, és a hajók úgy jöttek-mentek, mint hiú álomképek. Az óceán felé haladók lassan-lassan eltűntek, mint a felhők, midőn arany helyett szürke mezt öltenek. A hazatérők gyorsabban igyekeztek, mint a megérkező madár, mikor fészkét meglátja."


Élénken emlékszem a Central-parkban tett sétákra. Ez volt a városnak egyedüli vonzó helye számomra. Ebben a nagy parkban minden percet élveztem. Mindig gyönyörűséggel hallgattam a leírását. Mert minden tekintetben szép volt, és oly sok oldalról lehetett élvezni, hogy három hónapi New York-i időzésem alatt mindig másvalamit találtam benne szépnek.

Tavasszal sok helyre tettünk kirándulást. Vitorláztunk a Hudson-folyón és erre-arra barangoltunk gyönyörű zöld partjain. Gyönyörködtem az egyszerű cölöpzetek vad nagyszerűségében.

Meglátogattam West Pointot, Tarrytownt, Irving Washington, a híres amerikai író otthonát.

A Wright-Humason iskola tanítói mindig azon gondolkoztak, hogyan szerezhetnek meg a tanulóknak minden előnyt, hogy azok, akik hallanak, észrevegyék, hogyan lehet sorra menni az ilyen kicsikékkel, és hogy lehet őket kivezetni abból a sanyarú helyzetből, melybe életük jutott.


Helen Kellernek 1895. márc. 15-ről Miss Derbyhez írt leveléből a New York-i életről és foglalkozásról még bővebb tájékoztatást nyerünk:

"Úgy gondolom, az ajakolvasásban némi haladást tettem, habár még most is nagyon nehezen tudom olvasni a gyors beszédet. De bizonyosan tudom, hogy előbb-utóbb célt érek, ha kitartó leszek. Dr. Humason még mindig azon fáradozik, hogy beszédemen javítson.

Oh, Carie (Miss Derby neve), mennyire szeretném, ha úgy tudnék beszélni, mint más emberek! Kész volnék éjjel-nappal dolgozni, csakhogy sikerüljön. Képzelje csak, mily öröm lenne barátaimnak, ha természetes beszédet hallanának tőlem! Ugyan miért is oly nehéz egy siket gyermeknek a beszéd, mikor más embereknek oly könnyű! De bizonyos vagyok benne, hogy egykor majd tökéletesen fogok beszélni én is, ha csak türelmem lesz.

Habár nagyon el voltam foglalva, mégis találtam időt az olvasásra is. Közelebbről olvastam Schillertől: "Tell Vilmost", most olvasom "Bölcs Náthánt" Lessingtől és "Artúr királyt" Miss Mutock-tól.

Tanítóink elvisznek minden helyre, ahol valami minket érdeklőt gondolnak és ezen a kellemes úton nagyon sokat tanulunk. Washington születésnapján elmentünk a kutyakiállításra, és ámbár nagy volt a tolongás és a kutyák zaja kellemetlen azoknak, akik hallanak, mégis a délutánt kellemesen töltöttük. A föltűnőbb kutyák között legtöbb figyelmet a bulldogok keltettek. Ezek nagyon sok szabadságot engedtek meg maguknak. Ha valaki cirógatta, egyszerre mind odasereglettek, ráugráltak és meg is csókolták, anélkül, hogy sokat törődtek volna azzal, illő dolog-e az ilyesmi. Oh jaj, milyen nem szép állatok ezek! De annyira jóindulatúak és oly barátságosak, hogy nem lehet nem szeretni őket.

Dr. Humason, a tanítóm és én otthagytuk a társaságot és elmentünk a "Metropol Club"-ba, ahová meghívást kaptunk. Ezt a klubot a milliomosok klubjának is nevezik. A nagyszerű épület fehér márványból készült, a szobák nagyok, fényesen bútorozottak, de meg kell vallanom, engemet az ilyen fény és pompa lehangolt és nem is irigyeltem egy cseppet sem a milliomosokat, bármily nagy boldogságot rejt is számukra ez a nagyszerű környezet.

Mielőtt New Yorkból elmentünk, az itt töltött derült napokat oly rendkívül nagy szomorúság zavarta meg, amilyen életemben még csak az atyám halála volt. John P. Spaulding Bostonban 1896. február havában halt meg. Csak azok érthetik meg, mi volt nekem az ő barátsága, akik ismerték és szerették őt. Ő, aki mindenkit a legkellemesebb és észrevétlen módon igyekezett boldoggá tenni. Miss Sullivanhoz és hozzám rendkívül szíves volt. Amíg közelünkben éreztük és tudtuk, hogy munkánkat érdeklődéssel kíséri, nem csüggedhettünk el soha, bármily sok nehézséggel is kellett megküzdenünk. Az ő eltávozása oly nagy űrt hagyott maga után, amelyet még senki sem tudott betölteni."



XVIII.

1896 októberében léptem be a Cambridge-i "Young Ladies school"-ba, hogy itt előkészüljek a "Radcliffe-College"-ba való fölvételre.

Még kislány koromban, mikor Wellesley-ben a leánykollégiumot meglátogattam, nagyon meglepte barátaimat ez a kijelentésem: "Majd én is kollégiumba fogok járni, de én a Harvard-ra megyek. (Harvard - egyetem férfiak és nők számára Boston külvárosában, Cambridge-ben, egyike a leghíresebb amerikai egyetemeknek.) Mikor megkérdeztek, miért nem megyek Wellesleybe, azt feleltem: mivel ott csak lányok tanulnak. Az a gondolat, hogy kollégiumba fogok menni, annyira belefészkelte magát szívembe és oly erős vággyá növekedett, hogy készülni kezdtem az egyetemre jogosító bizonyítvány megnyerésére. Számos jó és hű barátom erősen ellenezte e szándékomat, de én szembeszálltam ezzel is, meg azzal is, hogy látó és halló lányokkal kell versenyre kelnem. Mikor New Yorkból eljöttem, ez a gondolatom már elhatározássá érlelődött, és abban is megállapodtunk, hogy Cambridge-be megyek. Így valósítottam meg gyermekes nyilatkozatomat.

A Cambridge-i kollégiumban Miss Sullivannal együtt jártunk az előadásokra. Ő magyarázta nekem az előadásokat.

Természetes, hogy tanáraim nem voltak járatosak a hiányos érzékűek oktatásában, és így én csak ajakleolvasás által értekezhettem velük. Első évi tárgyaim: angol történelem és irodalom, német és latin nyelvek, számtan, latin fogalmazás és időnként írásbeli feladatok. A kollégiumi tanuláshoz nem voltam szokva, de Miss Sullivan jól bevezetett az angolba, és tanáraim csakhamar átlátták, hogy e tárgyból nincs szükségem különös oktatásra azon túl, hogy a kollégium által előírt könyveket tanulmányozzam.

A francia nyelvben már jól előrehaladtam, a latint is tanulmányoztam hat hónapig, de legtöbbet a német nyelvből tudtam.

Mindamellett, hogy ilyen jó előkészületem volt, nagyon komoly akadályok kerültek haladásom útjába, Miss Sullivan nem bírt mindent megmagyarázni, és domború betűvel készült könyv nem minden tárgyból volt található, habár londoni és philadelphiai jóakaróim nagyon siettették a könyvek nyomását.

Egy ideig kénytelen voltam gépemmel leírni a latint, hogy a többi lánnyal együtt én is megtanulhassam és fölmondhassam. Tanáraim hamar észrevették, milyen hibákat szoktam ejteni beszédemben és aztán készséggel feleltek kérdéseimre és kijavították hibáimat. Az osztályban nem tudtam jegyzetelni, sem a feladatokat elvégezni, de otthon az írógépemmel elkészítettem a feladatokat és fordításokat.

Miss Sullivan minden előadásra eljött velem és végtelen türelemmel betűzte kezemre a tanár szavait. A tanulás ideje alatt kikereste az új szavakat, elolvasta nekem a jegyzeteket és könyveket; amelyek domború nyomatásban nem voltak kaphatók. Nagyon nehéz fölfogni, milyen nehéz és fárasztó munkát végeztünk.

A német tanítóm, Frau Gröte és az igazgató, Gilman úr, megtanulták a kézre betűzést, hogy engem taníthassanak, de rajtuk kívül senki más. Frau Gröte nagyon nehezen tudta ezt végezni, ami őt rendkívül bántotta. De Frau Gröte szíves készséggel végezte a munkát, minden héten külön leckét adott, már csak azért is, hogy Miss Sullivannak legyen egy kis pihenése.

Ebben az évben befejeztem a számtant, újból átnéztem a latin nyelvtant, és Caesar "galliai hadjáratá"-ból elolvastam három fejezetet. Németből részint az ujjammal, részint Miss Sullivan segítségével olvastam Schiller "Lied von der Glocke" és a "Taucher"-t s Heinetől "Harzreise", Freytagtól "Aus dem Staat Friedrich des Grossen", Riehltől "Fluch der Schönheit", Lessingtől "Minna von Barnhelm" és Goethetől "Aus meinem Leben" című műveket. Ezeket a német könyveket a legnagyobb gyönyörűséggel olvastam, különösen Schiller bámulatos lírai darabjait, történelemből Nagy Frigyes felséges sikereit, Goethe élettörténetét.

Sajnáltam megválni a "Die Harzreise"-től, melyben annyi a sikerült élc, annyi bájos rajz a szőlőborította dombokról, a vadregényes helyekről, melyeket a hagyomány és a legenda megszentelt; a régen eltűnt és csak képzelt korokról; szóval olyan rajzok, amilyeneket csak olyanok írhatnak, kiknek a természet: érzelem, szeretet és vágyakozás.

Gilman úr az év egyik részében angol irodalomból tanított. Együtt olvastuk Shakespeare-től az "Ahogy tetszik"-et, Burke-től "Az Amerikával való egyetértésről" szóló beszédet, Macaulay-tól "Samuel Johnson életé"-t. Gilman úr széleskörű históriai világnézettel tartott magyarázatai sokkal könnyebbé és sikeresebbé tették tanulásomat, mintha csak a tanteremben kapott rövid magyarázatokra lettem volna utalva.

Burke beszédéből többet tanultam, mint bármely politikai műből, melyet ezideig olvastam. Lelki szemeim előtt vonultak el azok a vezéralakok, akik körül ebben az izgalmas időszakban a két perlekedő nemzet élete forgott. Amint Burke remek beszédének hatalmas bizonyítékai fokozódó erővel halmozódtak elém, mind jobban csodálkoztam György királyon és miniszterein, hogy hallgathatták oly siket füllel ezt a tiszta próféciát Amerika győzelméről, és Anglia szégyenteljes megalázódásáról.

Aztán megtanultam azt is, milyen elszomorító helyzetet teremtettek ennek a nagy államférfiúnak saját pártja és népének képviselői. Különösnek találtam, miképp lehetséges az ilyen államférfiúi bölcsességnek, az igazság annyi becses magvának, terméketlen talajba, a tudatlanság és romlottság konkolya közé hullani.

"Samuel Johnson élete" Macaulay-tól más szempontból volt érdekes. Szívemet nagyon meghatotta e férfiú elhagyottsága és nyomora, és még inkább az, hogy annyi kegyetlen testi és lelki szenvedés közben mindig volt egy szívélyes szava és segítő keze a szegényekhez és elhagyottakhoz.

Mikor sikereit láttam, vele örültem, mikor hibáit láttam, szemet hunytam felettük, és csodálkoztam - nem azon, hogy hibái voltak, hanem azon, hogy azok nem süllyesztették alá a lelkét.

Mindamellett, hogy Macaulay oly fényesen tudott rajzolni, hogy a közönséges dolgot elevenné és tündöklővé tudta tenni, engem néha nagyon fárasztott tömörsége. Mikor átláttam, hogy az igazságot is föláldozza a hatás kedvéért, nagyon megváltozott a hangulatom, sőt tiszteletem is.

A Cambridge-kollégiumban ért életemben legelőször az a szerencse, hogy velem egykorú lányok társaságában lehettem, velük érintkezhettem. A kollégium egyik épületében többekkel együtt laktam és velük élveztem a családias élet örömeit. Többféle játékban vettem részt velük, hosszú sétákra mentünk, megbeszéltük és megvitattuk a tantárgyakat és fölolvastuk egymásnak az érdekesebb részleteket. Némelyik lány megtanulta a kézi nyelvet és így tanítóimat sokszor nélkülözhettem, mert ők közölték velem a beszélgetés tárgyát.


1896-ban, tehát a Cambridge-i kollégiumi élet első idejében december 2-ről kelt levelében Helen érdekesen írja le küzdelmeit és örömeit:

"Nagyon hosszú idő alatt tudok elkészülni leckéimmel, mivel minden szót a kezemre betűzésből kell hogy tanuljak. A használatban lévő könyvek közül egy sincsen domború betűkkel nyomtatva. Emiatt sokkal nehezebben megy a dolog, mintha magamban is tudnék tanulni. De tanítómnak még nehezebb, mivel így kénytelen vagyok reá támaszkodni, ami nagyon kifárasztja szegényt. Néha úgy tetszik, mintha kivihetetlen dologra vállalkoztunk volna, de máskor kimondhatatlanul élvezem munkámat. Olyan nagy élvezet együtt lenni és együtt dolgozni a lányokkal."



Helen Keller egy szobrot érint
 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
15-16
  2012-12-09 09:31:58, vasárnap
 
  XV.



A "Frost King" eset után a nyarat és a telet is családommal Alabamában töltöttem. Kedvesen emlékszem vissza a hazamenetelre. Boldog voltam. A "Frost King" ügye feledésbe ment.

Mikor az ősz behintette piros és sárga levéllel a földet, s a szőlő zöld bogyói barnás arany színt öltöttek magukra, kezdtem megírni életem történetét. Ez éppen egy évvel azután történt, hogy a "Frost King"-et írtam.

Még mindig túlságosan aggódva fogalmaztam meg minden sort. Állandóan gyötört az a gondolat, hogy hátha nem a saját gondolatomat írom. Erről a félelemről csak tanítómnak volt tudomása. Oly nagy érzékenység vett erőt rajtam, hogy a "Frost King"-et említeni sem mertem. Mikor valamivel készen voltam, titokzatosan kérdeztem tanítómtól, "nem tudom, vajon ez az enyém-e?"

Némelykor megtörtént, hogy egy fejezet közepén megálltam és így töprengtem magamban: "mi van, ha mindezt már réges régen megírta valaki". A félelemtől összeszorult a kezem és egész nap nem tudtam többet dolgozni.

Még most is gyakran érzem ugyanazt a szívszorongást és nyugtalanságot.

Miss Sullivan minden lehető módon igyekezett vigasztalni, de az a rettentő csalódás sehogy sem ment ki az eszemből, és nem hagyta el szívemet, mert hiszen még csak most látom át valódi jelentőségét.

Tanítóm éppen azért biztatott, hogy a "Youth's Companion" számára írjam meg életem rövid történetét, mert azt gondolta, hogy ezzel feledni fogom fájdalmaimat. Akkor tizenkét éves voltam.

Ha visszagondolok szörnyű nagy küzdelmemre, amibe ez az írás került, úgy tetszik, hogy bizonyos prófétai látás kellett, hogy segítségemre jöjjön, mert máskülönben nem tudtam volna elvégezni ezt a nagy feladatot.

Nekifogtam teljes elszántsággal. A félelem, aggódás mindig környékezett, de kedves tanítóm ott állt mellettem, buzdított, lelkesített, hogy majd megtalálom a biztos alapot, és észreveszem, hogy van tehetségem a munkára.

A "Frost King"-ügy előtt öntudatlan voltam, mint minden kisgyermek. Játszadoztam, töltöttem az időt, mint mások.

Ettől kezdve belső világom fölnyílt lelki szemeim előtt. A megpróbáltatás, a magambaszállás megtisztított és megismertette az életet, amiről eddig sejtelmem sem volt.


Élénken megvilágítja a Miss Keller lelkiállapotát és eljárását 1892. dec. 19-ről írt egyik levele:

"Mielőtt Bostonból elindultam, fölkértek, hogy a "Youth's Companion" számára írjam meg életem történetét. A szünidőt erre szántam, de nem éreztem jól magamat és nem tudtam írni még barátaimnak sem. De a kedves őszi napok meghozták kedvemet és erőmet és írni kezdtem. A terv készítése sok időbe került. Hát nem is könnyű dolog ám, hogy az ember önmagáról írjon.

Végül mégiscsak írtam egy-egy kis darabot és miután tanítóm helyeselte, összerakosgattam a szeletke papírokat. Hetekig dolgoztam rajta és éppen ma egy hete küldtem el. Azóta nem voltam jól. Teljesen nyugodtan és csöndben kellett ülnöm. Ma már jobban vagyok és remélem, holnap ismét egészen jól leszek.

Nagyon élveztem kedves levelét. Én mindig nagyon örülök, mikor valaki egy szép gondolatot közöl velem. Elteszem emlékeim kincstárába és örökre megőrzöm. Könyveimet is ezért szeretem olyan nagyon, mivel oly gazdagok gondolatokban.

Csak most jöttem rá, mennyire boldoggá teszik a könyvek az ember életét.

Most egy titkot súgok meg. Azt hiszem, tanítómmal és kistestvéremmel együtt meg fogjuk látogatni Washingtont márciusban! Ekkor látni fogom önt, a kedves Bell urat, Elsie-t és Daisyt."

Utóirat. Tanítóm azt mondja, hogy ön óhajtja tudni, mit szeretnék ajándékba kapni. Én minden élőlényt szeretek. Azt hiszem más is, de természetesen állatseregletet nem tarthatok. Van egy szép pónim és egy nagy kutyám. Szeretnék egy ölbevaló kutyát, vagy egy nagy macskát (Tuscumbiában nincsenek szép macskák), vagy egy papagájt. Szeretném érezni a papagáj beszédét, az olyan jó mulatság lenne, de nagyon fogok örvendeni bármily apróságnak."


Az 1893. év nevezetes eseménye a washingtoni út volt Cleveland elnök beiktatásakor. Azután meglátogattuk a Niagara vízesést és a kiállítást. Ilyen körülmények között a tanulásom mindegyre félbemaradt egész hetekre. Ezekről összefüggő tudósítást adnom lehetetlen.

1893 márciusában mentünk a Niagarához. Nehéz leírnom azokat az érzéseket, melyek elfogtak, mikor az amerikai parton állva éreztem a levegő rezgését és a föld reszketését.

Sokan különösnek találják, hogy én megértettem és fölfogtam a Niagara nagyszerűségét. Az emberek sokszor kérdezik: "Mit érzett ön, amikor ezt a szép dolgot vizsgálta, vagy azt a zenét hallgatta. Ön nem látja, hogyan fordulnak vissza a hullámok, nem hallja bömbölésüket. Mit jelentenek mindezek önnek?" Ezek mindent jelentenek. Én nem tudom felfogni, nem is tudom megmondani, mi az, éppen ahogy nem tudom, mi a szeretet, mi a vallás vagy a jóság.


A Niagara vízesés oly ritka természeti jelenség és annyira eltérő hatása van a különböző emberekre, hogy az önéletrajz rövid tudósítását kiegészítjük Helennek anyjához intézett leveléből néhány mondattal:

"A kiállítást meglátogatván, Bell úr és én tanítómmal visszamentünk a vendéglőbe. Bell úrral ketten kiterveltük, hogy meglepjük tanítómat. Elmegyünk a Niagarához.

Másnap gyönyörű szép reggel volt, a nap fényesen sütött. Gyorsan fölkészültünk, mert a szívünk telve volt várakozással.

El sem képzelheti, hogy éreztem magamat, mikor a Niagara mellett álltam, hacsak nem érezte már ugyanazt a titokteljes érzést. Alig tudtam fölfogni, hogy az a dühös, az a hatalmas és rettenetes erő, amely ott a lábamnál rohant, ugrott és szakadozott darabokra, az csak a víz. Úgy tetszett, mintha valamely élőlény rohanna ész nélkül végveszedelembe.

Mennyire szeretném, ha le tudnám írni a zuhatagot a maga valóságában; a szépséget, rettentő fönségességét, a vizek félelmetes és mindent magával ragadó erejét, a szikláról a mélységbe zuhanást!

Az ember tehetetlen, lesújtott, megsemmisült, midőn e nagy erő közelében van. Egyszer, mikor az óceán partján álltam, és a hullámok csapkodták a partot, hasonlót éreztem.

Azt hiszem ön is hasonlót érez, mikor egy csöndes éjen fölnéz a csillagos égre.

Egy liften leereszkedtünk százhúsz láb mélységre a vízesés alá, ahol a hullámok és örvények a nagy barlangban a vízesés alatt űzik iszonyú játékukat.

Mintegy két mérföldnyire van egy gyönyörű függőhíd. Mikor átléptünk a kanadai határra, ezt kiáltottam: Isten áldja meg a királynét (God save the Queen). A tanítóm azt mondta, hogy én kis hazaáruló vagyok. De ezt nem hiszem. Én csak úgy tettem, mint a kanadaiak szoktak."


1903 nyarán meglátogattuk a világkiállítást hárman: dr. Bell, Miss Sullivan és én. Igazi nagy örömmel gondolok azokra a napokra, mikor a gyermeki képzelődés ezer változata gyönyörű valóság volt előttem. Képzeletben mindennap körülutaztam a világot és láttam bámulatos dolgokat a világ legtávolabbi részeiből.

Szerettem a kiállítás középső csoportját látogatni. Olyan volt, mint az "ezeregyéjszaka", úgy tömve volt újdonsággal és érdekességgel.

Itt volt India, melyről annyit olvastam. Itt volt Shivá-ival és elefánt-isteneivel. Ott volt a piramisok országa egy kis mintázatban Kairó körül csoportosulva. Mecsetjei és tevéinek hosszú sora ott tarkállott. Ott voltak a velencei lagúnák, amelyeken minden este csónakáztunk, mikor a város és a szökőkutak meg voltak világítva.

Ültem egy csatahajón és láttam, milyenek a hajós vitézek, hogy szálltak szembe viharral és szép idővel. Mintha hallottam volna, ahogy elkiáltották: miénk a tenger! Ezek igazi vitéz emberek voltak. Ők nem húzódtak félre, ők bíztak erejükben, bíztak ügyességükben.

Láttam a Kolumbusz hajóját, a Santa Mariát és abban Kolumbusz szobáját és a fedélzetet egy óramutatóval. Ez a kis eszköz lepett meg leginkább, mivel ebből meg lehetett ítélni, milyen nyugtalan lehetett az a hős hajós, mikor nézte, hogy pereg alá a por az egyszerű szerszámon szemenként, mialatt a hajóslegények összeesküvést forralnak ellene.

A kiállítás elnöke szíves volt megengedni nekem, hogy a tárgyakat kezemmel megérinthessem, és én is, mint egykor Pizarro Peru aranyait, összeszedtem ujjaimmal a kiállítás dicső vívmányait. Olyan volt, mint egy érinthető kaleidoszkóp. Minden érdekelt, de különösen a francia bronztárgyak. Oly tökéletesek voltak, hogy én azt gondoltam, angyali látomásokat valósított meg és tett földi formába a művész.

A jóreményfoki kiállításon sokat tanultak a gyémánt bányászatról. A gépet megérintettem, valahányszor csak szabad volt, és így tanultam meg, hogyan méri a gyémántot. A mosásban kerestem egy szem gyémántot és találtam is. Ez volt az egyetlen valódi gyémánt, amit az Egyesült Államokban valaha láttak.

Dr. Bell mindig velünk volt és az ő rendkívül kedves modorával elmagyarázta nekem a legérdekesebb tárgyakat. A villamossági teremben megvizsgáltuk a telefont, autofont, fonográfot és más új találmányt. Dr. Bell igyekezett megértetni velem, hogyan lehet egy szál sodronyon üzenetet küldeni időn és tereken át és Prométheuszként tüzet lopni az égből.

Meglátogattuk az antropológiai kiállítást is. Engem nagyon érdekeltek a mexikói ősmaradványok, a durva kőeszközök, melyek egy-egy kornak emlékei. Láttuk amaz írástudatlan népek emlékeit, melyek még akkor is meglesznek, mikor a királyok és bölcsek emlékei a porban fognak enyészni. Ilyenek voltak az egyiptomi múmiák is, melyeknek érintésétől visszariadtam.

Ezekből a maradványokból többet tanultam, mint azóta az összes könyvből.

Mindezek nagyon megszaporították szókincsemet. A kiállításon töltött három hét alatt a mesék világában élt kislány átlépett a való dolgok világába, ahol a munka, szorgalom és az élet teremtett meg mindent.



Helen Keller, Miss Sullivan és Mr. Jefferson
XVI.

Szeptember hónapot Tuscumbiában, csöndes otthonunkban töltöttük... Milyen jól esett a pihenés a kiállítás zaja és izgalmai után. A hegyek szépsége és nyugalma kedvesebb volt most, mint bármikor azelőtt.

Ez alatt az idő alatt jobbára magam tanultam a különféle tárgyakat. Olvastam Görögország, Róma és az Egyesült Államok történelmét.

Volt egy francia grammatikám domború nyomással.

Minthogy egy keveset már tudtam franciául, mulatságból új mondatokat szerkesztettem a fejemben új szavaimmal. A szabályokkal és más formaságokkal nem sokat törődtem. Még a kiejtést is megkíséreltem a könyvben jelzett mód szerint. Bizonyos, hogy ez a munka nem volt az én erőmhöz való, de hát jól eltöltöttem vele az időt egy-egy esős napon, és amellett belejöttem a francia nyelvbe annyira, hogy La Fontaine "Meséit" és más ilyen műveket örömmel olvastam.

A beszéd gyakorlására is nagy gondot fordítottam. Miss Sullivannak fönnhangon olvastam, és kedvelt költőimből könyv nélkül szavaltam egy-egy versszakot. Miss Sullivan kijavította hibáimat és segített a mondatszerkesztésben és igeragozásban. Csak 1893 októberében, miután a kiállítás fáradalmait kipihentem, kezdtem rendes tárgyak meghatározott órákban való tanulásához.

Ekkor Miss Sullivannal együtt Hultonban (Pennsylvania) időztünk William Wade úr családjánál. Irons úr, a Wade szomszédja, képzett latin nyelvész volt és fölkérték, hogy tanítson engem.

Irons úr rendkívül gyöngéd és kedves, és amellett bő tapasztalatú ember volt. Főleg latinra tanított, de olykor segített az unalmas és fárasztó számtanban is. Irons úrral együtt olvastuk Tennyson "In memoriam"-ját. Megelőzőleg is sok könyvet olvastam, de egyet sem kritikai szempontból. Ekkor tanultam meg először, hogy minden írónak saját jellegzetessége van, és hogy a stílust éppen úgy föl lehet ismerni, mint a kézfogást.

A latin nyelvtan tanulása eleinte nehezen ment. Nagyon helytelen és haszontalan dolognak találtam a már egyszer megtanult szavak elemzését. Nem értettem, mire való azzal bajlódni, hogy ez meg az a szó főnév, egyes- vagy többesszám, genitivus, hímnemű vagy nőnemű. Hát miért nem bajlódunk azzal, hogy az én kedves cicám négylábú állat, és ilyen meg olyan fajrokonai vannak?

Amint mélyebben belemerültem a tárgyba, kezdtem jobban érdeklődni és a nyelv szépsége nagyon gyönyörködtetett. Sokszor elmulattam azzal, hogy az ismert szavakból mondatokat szerkesztettem. Ezt az időtöltést még most is szeretem.

Alig képzelek szebb dolgot az új nyelv új szavai és kifejezései segítségével lelkünkbe rajzolt új képnél, melyen, az új gondolatok keresztül-kasul szelik egymást és serkentik képzeletünket.

Miss Sullivan a latin leckéken mindig mellettem ült, kezemre betűzte Irons úr szavait, és kikeresgélte a szótárból az új szavakat. Éppen Caesar "galliai hadjáratát" olvastuk, mikor hazamentem Alabamába.


Helen Keller egy ismerőséhez írva, ezeket mondja a tanulás élvezetéről:

"Leckéimet nagyon élvezem. Olyan kedves dolog ismeretlen dolgokat megismerni és megtanulni. Minden nap jobban átlátom, mily nagyon keveset tudok, de ez engemet nem bánt, mert hisz az Isten egész örökkévalóságot adott, melyben folytathassam tanulmányaimat... A számtan jó és hasznos dolog, de nem olyan szép, mint egy költemény vagy elbeszélés."

De lám, hogy repül az idő és még nem feleltem a "Helen Keller nyilvános könyvtár" kérdésében.

Gondolom Tuscumbiának van 3000 lakosa, és mintegy fele néger. Most még semmiféle könyvtáruk nincsen. Ezért gondoltam, mily jó lenne könyvtárt fölállítani.

Anyám és számos barátom megígérte, hogy segíteni fognak. Ebből a célból már szerveztek egy társaságot. Van már valami 100 könyvük és kétszázötven dollárjuk, egy jó ember pedig ingyen ajánlott helyet a nyilvános könyvtár számára. Kibéreltek egy szobát és ott a könyveket bárki szabadon olvashatja."


Helen Keller 1894. év kezdetén a latin nyelv tanulásán kívül élete története megírásával volt elfoglalva. Ezt dr. Edward Hale-hez írt kedves levelében mondja el január 17-én:

"Kedves nagybátyám, már jó ideje gondolkozom azon, hogy válaszolnom kellene önnek, és megköszönnöm azt a szép kis könyvet, melyet küldött, de az új év kezdete óta nagyon el voltam foglalva. A "Youth's Companionban" megjelent kis élettörténetem olvasóitól egy nagy csomó - a múlt héten éppen hatvanegy - levelet kaptam. A válaszlevelek írásán kívül nagyon elfoglal a számtan és latin, és ön tudja jól, hogy Caesar csak Caesar, parancsoló és zsarnok, és ha egy kislány egy ilyen nagy embert meg akar érteni, és ha meg akarja érteni még azokat a nagy csatákat és hódításokat is, amelyeket az ő szép latin nyelvén elmond, sokat kell tanulni és sokat gondolkozni, márpedig a tanuláshoz és gondolkodáshoz idő kell.

A kis könyvet mindig nagyra fogom becsülni, nemcsak saját értékéért, hanem, azért is, mivel öntől van. Milyen öröm, hogy ön egyik könyvét nekem adta, melybe saját gondolatait és érzéseit írta bele! Köszönöm, hogy ily kedves módon emlékezett meg rólam."



Helen Keller és Graham Bell

 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
13-14
  2012-12-09 09:26:26, vasárnap
 
  XIII.



1890 tavaszán tanultam meg beszélni. Mindig nagyon vágytam hallható szavakkal beszélni. Szerettem zajt ütni, úgy hogy egyik kezemet a torkomra tettem, a másikkal ajkam mozgását éreztem. Mindent szerettem, ami zajt csinált, szerettem érezni a macska dorombolását, a kutya ugatását. Szerettem az éneklők gégéjén vagy a zongorán tartani kezemet, amikor játszottak rajta.

Mielőtt elveszítettem hallásomat és látásomat tanultam beszélni, de ezután elfeledtem, mivel nem halottam a hangot.

Egész nap anyám ölében ültem és ajkán tartottam ujjaimat, mert szerettem érezni ajkai mozgását. Én is mozgattam az ajkamat, pedig elfeledtem a beszédet. Azt mondják, hogy még sok ideig természetesen sírtam, s bizonyos ideig sok hangot, sok szótagot mondogattam, mivel szükségét éreztem a hangidegek mozgatásának, de nem azért, mintha értettem volna. Volt egy szó, melynek a jelentését sokáig tudtam, s ez volt: víz. Így ejtettem ki: "wa-wa", (angolul: water). Ezt is mind jobban elfelejtettem, amíg Miss Sullivan újból meg nem tanított rá. De nem használtam, miután megtanultam a kézi nyelvet.

Sokáig nem tudtam, hogy mások az enyémtől eltérő beszédet használtak. Aki teljesen a kézi nyelvre van utalva, tartózkodó és korlátolt lesz. Engem az az érzés kezdett izgatni és ingerelni, hogy a nagy hiányt valahogy pótoljam. Mindig használtam az ajkamat s a hangomat. Barátaim bíztattak, hogy hagyjam abba, attól tartván, hogy csalódás fog érni. De nem tágítottam, és egy véletlen eset ezt az akadályt ledöntötte. Megtudtam, mi történt Kate Ragnhillel.

1890-ben Mrs. Lamson, Laura Bridgam egyik tanítója, aki csak akkor érkezett haza Svédországban és Norvégiában tett útjáról, meglátogatott és elbeszélte, hogy Kate Ragnhill, egy norvégiai siket és vak leány jól megtanult beszélni. Nagy izgalomban voltam. Elhatároztam, hogy én is megtanulok. Addig nem nyugodtam, amíg tanítóm el nem vitt Sarah Fuller kisasszonyhoz, a Mann Horace-intézet igazgatójához. Ez a szeretetreméltó kedves nő ajánlkozott, hogy megtanít beszélni és 1890. március 26-án megkezdtük a tanulást.

Fuller kisasszony módszere a következő volt: szép csöndesen elvitte a kezemet arca előtt és kezemet a nyelvéhez és ajkához érintette, mikor hangot adott. Nagyon igyekeztem mindent utánozni és egy óra alatt a beszédnek hat alapvető részét tanultam meg: az M. P. A. S. T. J. hangokat. Fuller kisasszony összesen tizenegy leckét adott. Soha sem felejtem el azt a meglepetést és örömet, amelyet az első mondat kiejtésekor éreztem: "Meleg van." Igaz, hogy szakadozott és ingadozó szótagok voltak bizony azok, de már emberi nyelv volt.

Lelkem tudatára ébredt új erejének, fölszabadult a fogság alól és a beszédnek ezen töredékes jelei által eljutott a teljes ismerethez és teljes hithez.

A siket gyermek, aki valaha komolyan próbált beszélni olyan szavakat, amelyeket soha sem hallott, nem felejtheti el a meglepetés hatását és a fölfedezés örömét, amely az első szavak kiejtésekor éri, mikor először lép ki a némaság börtönéből, ahol a szeretetnek nincsen szava, a madárnak nincsen dala, a zene hangja soha sem zavarja a csöndet. Csakis az ilyen ember tudja fölfogni azt az izgatott örömet, amellyel én beszélni kezdtem játékaimhoz, a kövekhez, a fákhoz, madarakhoz és állatokhoz. Milyen érzésem volt, amikor Mildred a hívásomra odafutott, vagy amikor kutyáim engedelmeskedtek parancsomnak!

Kimondhatatlan isteni ajándéknak tartom, hogy élő szavakkal szólhatok, melyekhez nem kell magyarázat.

Mikor beszélni kezdtem, olyan szép gondolatok jöttek ki ajkamon, amelyeket talán soha sem tudtam volna létrehozni, ha csupán ujjaimmal beszéltem volna.

De nem kell azt gondolni, hogy én ilyen rövid idő alatt már tudtam beszélni. Csak a beszéd elemeit tanultam meg. Miss Fuller és Miss Sullivan értettek, de mások száz közül egy szót ha megértettek volna. Azt sem kell gondolni, hogy miután az elemi ismeretekkel már készen voltam, a többi munkát csak magam végeztem. Ha Miss Sullivan nem lett volna oly rendkívül okos, olyan kitartó és buzgó, nem tudtam volna annyira megközelíteni a természetes beszédet. Először is éjjel-nappal dolgoztam, amíg csak legbensőbb barátaim is meg tudtak érteni. Azután Miss Sullivan kellett, hogy segítsen. Mindig ott kellett lennie mellettem, hogy mondjon ki minden hangot tisztán és azután kapcsolja össze a hangokat ezernyi módon. Még most is sokszor figyelmeztet rosszul kiejtett szavaimra.

Siket gyermekek tanítói tudják mit jelent ez, és csakis ők tudják megérteni ezt a rendkívül nehéz feladatot, amellyel meg kellett küzdenem. Tanítóm ajkáról csak úgy tudtam olvasni, ha ujjaimat rájuk tettem. Csakis ujjaim tapintásával tudtam elfogni a torok, az ajak és az arc kifejezéseit, és természetes, hogy ez az érzés sokszor csalt.

Ilyen esetekben órákig kellett ismételnem a szavakat vagy mondatokat, mígnem megéreztem hangom valódi rezgését. Az én feladatom ismétlés, ismétlés és mindig csak ismétlés volt. A kétségbeesés és fáradság sokszor levert; de csakhamar eszembe jutott, hogy nemsokára hazamegyek és meg fogom mutatni kedveseimnek, mennyit haladtam. Ez újból föllelkesített és én mindig arra gondoltam, milyen nagy lesz örömük sikerem fölött.

"A kistestvérem most meg fog érteni!" Ez a gondolat erősebb volt minden akadálynál. Sokszor elmondtam magamban: "én már nem vagyok néma".

Az a gondolat, hogy majd élőszóval fogok beszélni anyámnak és ujjaimmal leolvasom élő szavait, nem engedett csüggedni. Meglepett, mennyivel könnyebb beszélni, mint kézzel betűzni, és a kézi beszédet a magam részéről abbahagytam, de Miss Sullivan és még néhányan most is használják, mivel kényelmesebb és gyorsabb az ajak leolvasásánál.

E helyütt talán megmagyarázom a kézre betűzést, miután némelyek nincsenek tisztában vele. Aki olvas vagy beszél hozzám, a kezével betűz, a vakok által rendesen használt kézi betűk segítségével. Én a kezemet a beszélő kezére teszem, de csak oly könnyeden, hogy ne akadályozzam a mozgását. A kéz helyzetét éppen olyan könnyen lehet érezni, mint látni. Állandó gyakorlattal az ujjak nagyon hajlékonyak lesznek és olyan gyorsan mozognak, mint az írógépen. A betűzés épp oly kevéssé öntudatos, mint a rendes írás.

Amikor már tudtam beszélni, alig vártam, hogy hazamenjek. Végül elérkezett a boldog pillanat. Útközben is állandóan beszélgettem Miss Sullivannal, hogy az utolsó pillanatig gyakoroljam magamat.

Anélkül, hogy észrevettem volna, a vonat megállt és ott voltam a tuscumbiai állomásnál. Ott várt az egész család. Még most is könnyel telik meg szemem, ha eszembe jut, hogyan szorított anyám magához, hogy reszketett az örömtől, habzsolt minden szótagot, amit kiejtettem. Ezalatt Mildred megfogta a szabadon lévő kezemét, csókolta és táncolt. Apám mély hallgatással fejezte ki büszkeségét. Éppen mintha betelt volna rajtam Ésaiás próféta mondása: "A hegyek és halmok örömujjongásban törnek ki előttetek, és a mezőnek minden fája tapsol majd."



Helen Keller és Miss Sullivan olvasás közben
XIV.

Az 1892. év tele gyermekkorom egére sötét felhőt hozott. Vége lett az örömnek és hosszú-hosszú ideig aggodalom, kétség és félelem gyötört. A könyvek rám nézve elvesztették értéküket, és még ma is elakad a szívem, ha azokra a szörnyű napokra gondolok.

Az egész baj egy kis történetből származott, melyet "The Frost King" cím alatt Anagnos úrnak, a Perkins-intézet igazgatójának küldtem. Hogy a dolog érthető legyen, a tanítóm és magam iránti kötelességből el kell mondanom az ide tartozó tényeket.

A történetet azon a nyáron írtam, amelyet megelőzőleg megtanultam beszélni. Fern Quarry-ban a szokottnál tovább fennmaradtunk. Ottlétünk alatt Miss Sullivan leírta nekem, milyen szép az őszi lombozat, és nekem úgy tetszik, hogy a leírás fölidézte egy történet emlékét, amelyet minden bizonnyal valaki olvasott nekem, és amelyet én öntudatlanul megőriztem az emlékezetemben.

Én akkor úgy gondoltam, hogy "kitaláltam egy történetet", s nagy buzgósággal leültem, hogy hamar leírjam, nehogy később elfelejtsem. A gondolatok könnyen jöttek. Öröm töltött el a fogalmazás alatt. A szavak és képek rohamosan kerültek ugyan elő, és amint rendre mondatonként kigondoltam, le is írtam braille-táblámmal.

Hát, ha a szavak és képek erőltetés nélkül jönnek, bizonyosra veszem, hogy nem az én saját gondolataim, hanem csak kósza gondolatok, amelyeket sajnálattal bár, elszállni engedek. Abban az időben mindent, amit olvastam, mohón nyeltem el, és még most sem tudom jól elválasztani a magam gondolatait azoktól, amelyeket könyvekben találtam. Ennek, gondolom, az az oka, hogy benyomásaimat mindig mások látása és hallása után szerzem.

Mikor a történet készen volt, elolvastam tanítómnak, és jól emlékszem most is, milyen örömben voltam a szebb mondatok olvasásakor, és mennyire bosszankodtam, ha meg kellett állnom, hogy egy-egy szót kijavítsak. Ebédnél felolvasták a társaságnak, és mindenki nagyon örvendezett, hogy én oly jól tudok írni. Némelyek kérdezték, könyvből olvastam-e?

Ez a kérdés nagyon meglepett, mert még halvány sejtelmem sem volt, hogy előttem valaha olvasták volna ezt a történetet. Én fönnhangon kijelentettem: "nem, ez az én történetem, melyet én magam írtam Anagnos úr részére".

A történetet lemásoltam és elküldtem Anagnos úrnak születésnapjára. Többen azt ajánlották, hogy a címet, "Őszi lombok", változtassam "A fagykirály"-ra (The Frost King). Úgy is tettem. A kis történetet magam vittem a postára, és úgy éreztem, mintha a levegőben járnék. Nem is álmodtam, mennyire meg kell majd fizetnem ezért a születésnapi ajándékért.

Anagnos úrnak nagy örömet szerzett a "Frost King" és kiadta az intézet egyik lapjában. Ez lett az én nyugalmam hajójának sziklája, amely a szárazra lökött. Alighogy Bostonba érkeztem, fölfedezték, hogy a "Frost King"-hez nagyon hasonló történet "Frost Fairies" (Fagytündérek) Canby T. Margaret-től megjelent már, még születésem előtt. A két történet annyira hasonlított egymáshoz, hogy az enyém annak plágiuma kellett, hogy legyen, bizonnyal felolvasták nekem. Nehezen tudták megértetni velem a helyzetet, de mikor megértettem, nagyon elkeseredtem.

Soha gyermek nem ivott annyit a keserűség poharából, mint én. Szégyent hoztam magamra, és gyanúba kevertem azokat, akik legjobban szerettek. De hát hogy is történhetett? Törtem a fejemet, hogy valami eszembe jusson, de semmi se jutott eszembe, csak egy "Jack Frost" nevű ember története és egy gyermekvers, melyben ez a szó szerepelt.

Anagnos urat nagyon bántotta a dolog, de úgy tetszett, hogy az én szavaimnak hitelt ad. Rendkívül szíves és gyöngéd volt hozzám, s ez az én szomorúságomat némileg enyhítette. Hogy kedvébe járjak, nem mutattam, milyen bús vagyok, már csak azért sem, hogy a Washington születésnapjára rendezett ünnepet, melyre éppen akkor készültek, meg ne zavarjam.

Nekem Ceresnek kellett öltöznöm. Milyen jól emlékszem arra a kedves öltözetre, a szép őszi falevelekre, melyeket fejemre tettem, a gyümölcsre, a kalászra, mely lábamhoz és kezembe volt téve. De különösen jól emlékszem a vígasságra, mely körülöttem mindent elárasztott és a bánatra, mely szívemet szorongatta.

Az ünnepély előtti este egyik tanítónő kérdezett valamit a "Frost King"-ről és én elmondtam, hogy Miss Sullivan mesélt volt nekem Jack Frost-ról és csodás dolgairól. Valamelyik szavam vagy mondásom arra a gondolatra vezette a tanítónőt, hogy én bevallottam, hogy emlékszem valamennyire a "Frost Fairies"-re, s ezt Anagnos úrnak elmondta, ámbár leghatározottabban kijelentettem, hogy tévedett.

Anagnos úr, aki engem nagyon gyöngéden szeretett, azt gondolván, hogy megcsaltuk, nem hallgatott többé az ártatlanság és szeretet esdő szavaira.

Hitte, vagy legalábbis gyanakodott, hogy Miss Sullivan és én elloptuk egy másvalaki gondolatát és becsaptuk vele.

A tanítók és tisztségviselők vizsgálószéke elé állítottak engemet, de Miss Sullivan nélkül. Ekkor ostromolni kezdtek a kérdésekkel és keresztkérdésekkel, mintha vallomást akartak volna belőlem kiszedni, hogy én emlékszem, hogy a "Frost Fairies"-t felolvasták nekem. Minden kérdésből éreztem, hogy lelküket gyanú és kétség nyomja, és azt is éreztem, hogy egy szerető barát szemrehányólag néz rám, de fájdalom, mindezt nem tudtam szavakba foglalni.

Dobogó szívemben feltorlódott a vér, és csak akadozva tudtam egy-egy szótagot kiejteni. Nem enyhítette fájdalmamat az a tudat sem, hogy ez egy rettentő tévedés; és amikor végül elbocsátottak a szobából, tanítóm gyöngéd kényeztetése, barátaim bátorítása, hogy derék lány vagyok, hogy ők büszkék rám stb. nem használt semmit.

Azon az éjszakán olyan keservesen sírtam, ahogy, gondolom, kevés gyermek sírt még. Nagyon fáztam, úgy éreztem, hogy virradat előtt meg fogok halni, és ez a gondolat némileg megnyugtatott. Azt hiszem, hogy ez a szomorú dolog nagyobb koromban egészen megtörte volna a szívemet. De a feledés angyala segítségemre jött és rendre elmosta a kétségbeesés és keserűség emlékeit.

Miss Sullivan soha sem hallott a "Frost Fairies"-ről, sem arról a könyvről, amelyben megjelent. Miss Sullivan dr. Bell segítségével kezdte gondosan nyomozni a dolgot, és végül rájöttek, hogy 1888-ban, mikor én Brewesterben voltam Hopkinsnénál, Miss Canby könyvének egy példánya ott megvolt. A könyvet nem találták meg, de Hopkinsné emlékezett rá, hogy mialatt Miss Sullivan nem volt velem, ő azzal akart mulattatni, hogy egy s más könyvből felolvasott nekem. Arra ő sem emlékezett, hogy a "Frost Fairies"-t felolvasta volna, de úgy véli, hogy ez is a felolvasott könyvek között volt. Lehet, hogy a könyvet több más holmival együtt később eladta.

Akkor a történtek számomra nem bírtak jelentőséggel. Nekem akkor elég volt, ha a furcsa idegen szavakat kezemre betűzték. Mit is csinálhatott volna egy olyan kisgyermek, akinek semmi módja nem volt a maga mulattatására? Nem emlékszem ugyan egyetlen szóra se, hogy valaha olvastam volna ebből a történetből, de mégis úgy képzelem, hogy ha alkalmam volt rá, igyekeztem a szavait jól bevésni emlékembe, főleg azért, hogy tanítómtól megkérdezzem az értelmüket. Egy bizonyos, hogy a dolog mélyen bevésődött agyamba, habár sem én, sem más nem tudott róla. Ekkor visszajött Miss Sullivan és egy egészen más könyvből olvasott föl, de a dolognak mégis úgy kellett lenni, hogy a Miss Canby történetét valaki felolvasta nekem, én elfelejtettem, és később mégis oly híven visszaidéződött emlékezetembe, hogy nem gondoltam arra, hogy az más elme szüleménye is lehet.

Nagy bánatomban sokan fejezték ki rokonszenvüket és szeretetüket. Mindegyik jó barátom, egy kivételével, hű maradt hozzám. Maga Miss Canby írt nekem egy kedves levelet, melyben buzdított, hogy majd egykor én is írni fogok olyat, ami kedves és vigasztaló lesz sokaknak. De ez a jóslat soha sem teljesült be.

Ettől kezdve soha sem játszottam a szavakkal csak a játék kedvéért. Ellenkezőleg, azóta mindig gyötör az a gondolat: vajon az én gondolatom-e, amit leírok?

Mikor levelet írtam anyámnak, újra meg újra elolvastam, nehogy olyat írjak, amit mástól olvastam. Ha Miss Sullivan nem biztatott volna állandóan, azt hiszem soha többé semmit se írtam volna.

A "Frost Fairies" könyvet azóta már olvastam. Olvastam azokat a leveleimet is, amelyeket 1891. szeptember 29-én Anagnos úrhoz írtam, és látom, hogy a levélben is használtam olyan szavakat és mondatokat, amelyek nagyon híven megfelelnek a könyvben találhatóknak. Látszik, hogy amikor a "Frost King"-et és a levelet írtam, az elmém nagyon el volt foglalva azzal a történettel. Azt írom egy helyen, hogy tanítóm mondotta az arany őszi levelekről a következő szavakat: "Igen, ezek elég szépek, hogy vigasztalást nyújtsanak nekünk az elrepülő nyárért", holott ez az eszme a Miss Canby történetében fordul elő. Gyermekkori leveleimben sokszor fordulnak elő olyan mondatok, amelyeket másoktól hallottam vagy olvastam és magamé gyanánt írtam le. Mikor a régi római és görög városokról írtam Anagnos úrnak, összeszedtem, amit innen-onnan tanultam, és gondosan leírtam. Anagnos úr azt jegyezte meg: "ezek a gondolatok költőiek". Nem képzelem, hogy egy tizenegy éves gyermekről elhitte volna, hogy a gondolatok tőle származnak, és mégis gondolom, lehet valami értékük, mert mutatják, hogy az eszméimet a szép költői dolgokról ügyesen ki tudtam fejezni.

A gyermekkori fogalmazványok csak gyakorlatok voltak. A gyermekkori tanulás arra való volt, hogy én is, mint más gyermekek, összeszedjem, amit tudok, rendezzem és előadjam. Stevenson mondja, hogy a gyermek mindig azt válogatja össze, amit legcsodásabbnak tart és ő is megtoldja még csodásabb dolgokkal. Még nagy emberek is csak hosszas gyakorlat után szokják meg a gondolatot és a megfelelő szavak művészies elrendezését.

Még egy pár észrevételt kell tennem ebben a tárgyban. Annyi bizonyos, hogy én a saját gondolataimat nem tudom megkülönböztetni azoktól, amelyeket hallottam vagy olvastam. Eszerint csaknem mindig valami olyant is belefoglalok írásomba, amit más gondolt ki. Olyanformán megy ez, mint amikor varrni tanultam. Egy sereg dirib-darab holmit összegyűjtöttem, összevarrogattam, de akkor is mindig azok a darabok kerültek elő, amelyek élesebbek, durvábbak voltak. A gyermek tudja, hogy gyarló az eredmény, de nem pihen, amíg nincs valami eredmény, mivel nem akarja megengedni, hogy társai legyőzzék.

Lehet, hogy majd én is viszem valamire, és akkor a saját gondolataim fognak előtérbe lépni, de addig is igyekszem legyőzni a "Frost King" szomorú emlékeinek hatását, nehogy megzavarja és akadályozza terveim kivitelét.

Miután ez az "önéletírás" a "Ladies Home Journal"-ban először megjelent, Anagnos úr ismertette a "Frost King" miatt ellenem megindított vizsgálatot. Kijelenti, hogy ő engemet ártatlannak tartott, hogy bíráim közül négy ártatlannak tartott, és ő is azokhoz csatlakozott. A bíróság négy vak és négy ép szemű egyénből állott.

Bíráimnak még csak nevét sem tudom, de azt tudom, hogy a szégyen állandóan üldözött. A szégyen és a félelem nem engedte, hogy részletekbe bocsátkozzam, és hogy csak egy kérdést is intézzek valakihez.

A "Frost King" történetét tüzetesen elmondtam, mert nevelésem részleteire sok fényt vet és mert azt akartam, hogy mindenki tisztán láthassa, mi történt velem, a tizenegy éves siket-néma-vak lánnyal.



Helen Keller hugával, Mildreddel



 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
11-12
  2012-12-09 09:21:41, vasárnap
 
  XI.



Ősszel hazatértem délvidéki otthonunkba, telve voltam kedves emlékekkel. Valahányszor rágondolok, mindannyiszor öröm tölt el, olyan sok érdekes tapasztalatot szereztem északon.

Ekkor új fordulat állt be életemben. Egy új, szép világ nyílt meg előttem, amely minden lépésre újabb élvezetet és újabb örömet nyújtott. Belevegyültem minden dologba. Soha egy percig nem ültem nyugodtan. Életem olyan szakadatlan mozgás, nyüzsgés volt, mint azoké a piciny élőlényeké, melyeknek egész élete egy rövid napra terjed.

Sokakkal találkoztam, akik értették a kéznyelvet, és kezemre betűzve beszélgettek velem. Egészen új világ, egy nagy csoda tárult föl előttem. Nem voltam elválasztva a többi embertől. Az én lelkem és az övék között lévő űr elenyészett, és ahol eddig üres pusztaság volt, ott most az élet virított, mint a rózsa.

A nyarat szüleimmel együtt a nyaralónkban töltöttük, Tuscumbiától tizennégy mérföldre. Fern Quarry volt a neve, mivel a közelében egy régóta elhagyott mészkőbánya volt.

Három kedves kis csermely folyt át rajta a fölötte lévő sziklákból. Erre-arra szökdécseltek vígan, mert őket nem bántotta, ha egy-egy nagy kő útjukat állta. A bánya nyílását egészen benőtte a páfrány, még a kövek helyét, és a kis csermelyt is.

A hely többi részét sűrű erdő borította. Hatalmas tölgyfák, örökzölddel bevont csonka törzsek. A fák ágáról gazdag füzérekben csüngött alá a repkény és fagyöngy.

Néhol a vad muskotályszőlő indái kúsztak egyik fáról a másikra, hatalmas lugasokká alakulva, melyeken a méhek, pillangók és más apró szárnyasok serege zümmögött. Nagy mulatság volt, mikor eltévedtünk azokban a nagy zöld mélységekben, barlangokban. Milyen élvezettel szívtuk magunkba napnyugtakor a föld gazdag növényzetéből szétáradó illatot!

A mi nyaralónk olyan volt, mint egy tábori sátor. A hegytetőn tölgy és fenyő között szépségesen terült el. A kis szobák minden oldalról körülvették a hosszú, nyílt termet. A házat körös-körül körbefogta a széles tornác, melyet mindig bőven ellátott finom illattal és virággal a gazdag környék.

A nap legnagyobb részét a tornácon töltöttük. Ott dolgoztunk, ott ettünk és játszottunk. A hátulsó ajtónál volt egy hatalmas gesztenyefa. Elöl a fák egészen beértek a tornácra, úgy, hogy elértem levelüket és éreztem, amikor a szél fújta águkat.

Sok látogatónk volt. Este a tábortűz mellett az emberek kártyáztak, beszélgettek és meséltek. Elmondták kalandjaikat a szárnyasokkal, halakkal és négylábúakkal; hány vadkacsát, pulykát lőttek, hány havasi pisztrángot fogtak, hogyan főzték le a legravaszabb rókát, hogyan csípték el a leggyorsabb őzet. Olyan nagy sikerekről számoltak be, hogy én már azt is elhittem, hogy sem oroszlán, sem tigris, sem medve nincs biztonságban, ahol ilyen vadászok megfordulnak.

"Holnap aztán vadászunk" volt a búcsúszó, és "jó éjszakát", mikor a víg társaság szétoszlott. A férfiak a nagy teremben a földön aludtak a mi ajtónk előtt. Jól éreztem a kutyák meg a vadászok mély horkolását rögtönzött hálóhelyükről.

Hajnalban a kávé illata, meg a puskák zörgése, és a vadászok nehéz léptei fölébresztettek. Meg voltam győződve, hogy az egész idény alatt ez lesz a legszerencsésebb vadásznap.

A lovak dobogását is éreztem. A vadászatra hozták őket, a fa alá kötötték, és most már türelmetlenül nyerítettek, hogy induljanak. Végül lóhátra kerekedtek a vadászok, és mint a költő mondja, a trombita szólott, az ostor suhogott, a kutyák nyargaltak, s vágtatott a ló. És a sereg elvonult "víg kalandra készen".

Mi otthon víg lakomára készültünk. Hatalmas tüzet raktak az erdőben, mély gödörben. A földre vastag szálfákat tettek keresztbe, a tűz fölött hosszú nyársra húzott húst sütöttek. A tűz körül összekulcsolt lábukon lomhán guggoltak a négerek, és leveles ágakkal kergették a legyet. A hús illata fölkeltette étvágyamat, még mielőtt az asztalokat megterítették.

Mikor az előkészület legnagyobb hevében folyt, a vadásztársaság már hallható kezdett lenni. Kettős-hármas csoportokban kerültek elő. Kimelegedve, fáradtan, a lovakat hab és izzadság borította, a kutyák kimerülten, lankadva - és sehol egyetlen vad!

Minden vadász váltig erősítette, hogy ő látott legalább egy őzet, közel is volt hozzá, de bármilyen jól hajtottak a kutyák, bármilyen jól célzott a vadász, mikor az őz a nyílásnál átrohant: itthon egy őz sem volt látható. De a társaság hamar elfeledte a fölsülést, és leültünk ugyan nem a vad, hanem a jó borjú- és malacsült mellé.

Egyik nyáron elhozták Fern Quarry-be a pónimat is. "Fekete szépség"-nek neveztem, mivel éppen akkor olvastam egy ilyen című könyvet. És aztán a póni egészen hasonlított a fekete szépséghez, elkezdve a fekete köpenyegétől egészen a homlokán lévő fehér csillagig. Sok boldog órát töltöttem a hátán. Mikor semmi bajtól nem kellett félni, tanítóm elengedte a kantárt, és a póni elballagott, vagy megállt és legelészett a füvön, vagy tépte a falevelet, ahogy neki jólesett.

Mikor nem volt kedvem lovagolni, a tanítómmal elmentünk korán reggel az erdőbe. Egészen elvesztünk a fák és vadszőlők között. Sehol semmi út, csak a lovak és tehenek ösvényei. Némelykor olyan sűrűségre bukkantunk, ahonnan csak kitérő úton tudtunk szabadulni. Mindig megrakodtunk babérfűvel, aranyvirággal, páfránnyal és hatalmas mocsári virágokkal, amilyenek csak itt, a déli vidéken teremnek.

A hegy lábánál egy vasútvonal húzódott, s gyermekeknek nagy mulatságuk volt a vonat elrobogása. Néha szörnyű sípolás vonta oda figyelmünket. Ilyenkor tehén vagy ló állt az útban.

Úgy egy mérföldnyi távolságra egy magas töltés vitt a nagy mélység fölött. Nagyon nehéz volt átmenni rajta. A talpfák gyérek és nagyon élesek voltak. Addig soha sem jártam rajta, míg egyszer Miss Sullivan, Mildred és én el nem tévedtünk az erdőben és órákig barangoltunk, hogy utat találjunk.

Egyszer Mildred kinyújtotta kis kezét és mutatta: "itt van az átjáró". Nem szívesen mentünk erre, de már nagyon késő volt és itt az út nagyon rövid hazafelé. Én a lábujjaimmal jól megéreztem a vastalpakat és jól is haladtunk előre, mindaddig, míg egyszer távolból halványan kezdett hallatszani: "puff, puff'.

"Látom a vonatot", kiáltott Mildred, és egy pillanat alatt rajtunk lett volna a vonat, ha a keresztkötésekre le nem csúsztunk volna, míg fejünk fölött elrobogott. Éreztem arcomon a gép forró gőzét, és a füst meg a hamu majd hogy meg nem fullasztott.

Amint a vonat végigrohant, a kötés rázkódott, ingott. Én azt gondoltam, hogy most menthetetlenül bezuhanunk a mélységbe. Rendkívüli nagy küzdelemmel visszakerültünk a sínekre. A sötét éjszakában nagyon későre érkeztünk haza, de a ház teljesen üres volt, mert mindenki elindult keresésünkre.


A 22 éves okos Helen élénk, költői előadásába érdemes beleszőni egy kevés gyerekes csevegést leveleiből.

Íme egy, 1888. dec. 11-ről:

Tuscumbia, Ala.

Kedves Hopkins néni!

Éppen most adtam enni a kis galamboknak, melyeket a múlt vasárnap kaptam Simpson bácsitól. A tanítóm nevéről elneveztem Anninak. A kis kutyácskám vacsorázott és lefeküdt az ágyába. A kis nyulak is alszanak már. Én is nemsokára lefekszem. Tanítóm levelet írt barátjának. Mama, apa és barátaik elmentek, hogy megnézzenek egy vashámort. A hámorban vas készül. A vaskövet a földben találják, de csak azután tudják hasznát venni, ha a hámorba hozzák, megolvasztják, a földet kiválasztják belőle, hogy csak a tiszta vas maradjon. Akkor aztán lehet készíteni belőle gépet, kemencét, üstöt és más egyebet.

A szenet is a földben találják. Sok évvel ezelőtt, mikor ember még nem volt a földön, nagy fák, magas fű, hatalmas páfrányok és mindenféle szép virág borította a földet. Amikor a levél lehullott, a fa ledőlt, víz és föld borította el. Miután sok ezer esztendeig egymásra nehezedve voltak a földben, úgy megkeményedtek, mint a kő, és azután, ha az emberek meggyújtották, jól égtek. Nem látja a levelek, a páfrányok és a kéreg lenyomatát a széndarabokon? Az emberek mélyen lemennek a földbe és onnan ássák ki a szenet, vasúton szállítják a nagy városokba, eladják az embereknek tüzelésre, hogy maguknak meleget csináljanak a szobában, mikor kinn hideg van.

Nagyon elhagyottnak és szomorúnak érzi-e magát most is? Remélem, nemsokára meglátogat és sokáig nálunk marad. Nagy szeretettel kis barátja

Helen A. Keller


Dr. Hale Edward Everettnek

Tuscumbia, Ala. 1889. febr. 11.

Kedves Hale bácsi!

Nagyon félek, ön azt gondolja, hogy Helen elfeledte önt és rokonait. Azt hiszem, örülni fog, mikor levelemet megkapja, mert tudni fogja, hogy én sokszor gondolok önre, és hogy én szeretem az én kedves nagybátyámat. Már sok hét óta itthon vagyok. Szomorú voltam, mikor Bostonból el kellett jönnöm, de természetesen jól esett ismét hazajönnöm. Kedves kis nővérem gyorsan nő. Néha próbálgat betűzni kicsi ujjain, de ő még olyan fiatal, hogy a nehéz szavakat nem tudja megtartani emlékezetében. Ha nagyobb lesz, majd megtanítom sok dologra, ha türelmes és engedelmes lesz. Azt mondják, hogyha a gyermekek ifjú korukban megtanulnak türelmesnek és engedelmesnek lenni, ha nagyra nőnek is, nem feledik el, hogy szívesek, kedvesek és ügyesek legyenek. Remélem, én mindig bátor leszek.

Egy mesében a kisleány nem volt bátor. Azt gondolta, hogy a sétatéren a bokrok között felöltözött leányokat láttak magas, tarka kalappal, aztán a földön másztak, táncoltak, és a szegény kislány megijedt. Magának víg karácsonya volt-e? Én sok kedves ajándékot kaptam. A minap nagy társaság volt nálam. Összes kis barátaim idejöttek meglátogatni. Játszottunk sokféle játékot, ettünk fagylaltot, süteményt, gyümölcsöt. Azután nagy tréfát csaptunk. Ma a nap szépen süt és remélem, kocsikázni fogunk, ha az út száraz lesz. Egy pár nap múlva itt lesz a szép tavasz. Nagyon örülök, mivel szeretem a meleg napfényt és az illatos virágokat. Most négy babám van. Úgy gondolom, a virágok azért lesznek, hogy az embereket gyönyörködtessék. Cedricnek hívják a fiú babámat, Lord Fountleroynak nevezték. Nagy barna szemei vannak, hosszú arany haja és szép kerek arca. Ida az én babám. Egy néni Párizsból hozta nekem. Úgy tudja inni a tejet, mint a valódi baba. Lucy derék fiatal lady. Könnyű csipkeruhája van. Szegény Nancy kezd nagyon öregedni és már nagyon gyönge. Már csaknem rokkant. Van nekem két szelíd galambom és egy kis kanárim. Jumbo nagyon erős és hű kutya. Nem engedne bennünket éjjel bántani. Minden nap járok iskolába. Tanulok olvasni, írni, számtant, földrajzot és nyelvtant. Mama és a tanítóm önnek és Hale néninek szíves üdvözletüket küldik, s Mildred önnek egy csókot küld.

Meleg szeretettel csókolja szerető húga

Helen A. Keller


Egy kilenc éves gyermektől ügyes, okos levelek minden bizonnyal, de látszik rajtuk, hogy tanulásból, vagyis emlékezetből írja legnagyobb részét és nem közvetlen szemlélet alapján.



XII.

Első bostoni látogatásom után csaknem minden telet északon töltöttem. Egyszer meglátogattam egy falut Új-Angliában. A tavak befagyva, a mezők hóval voltak födve. Itt nyílt alkalmam megismerni a havat és minden szépségét.

Emlékszem, mennyire meglepett, mikor megtudtam, hogy egy titkos kéz megfosztotta a fákat és bokrokat levelüktől, és hogy csak itt-ott maradt egy-egy összegöngyölt levél. A madarak elvándoroltak és üresen hagyott fészküket a fákon hó töltötte meg. Tél volt völgyön, mezőn. A földet elnémította a tél hideg lehelete, és még a fák szellemei is lehúzódtak a gyökerekhez, és ott összegöngyölődve mélyen alusznak. Mintha elapadt volna minden élet, mert még amikor napfény volt, akkor is a nap rövid és hideg volt, mintha kiszáradt, elnémult volna, öregesen, görbén kelt föl, hogy még utolszor lássa a földet és vizet. A hervadt fű és kopasz bokor jégerdővé változott.

Egy napon a hideg szél hóvihart kavart. Kirohantunk, hogy érezzük azt a néhány kis alászálló csillagot. A pelyhek órákon át mind csak hulltak csöndesen, édesen, égi magas hazájukból és a föld fehér és egyenletes kezdett lenni.

Téli havas éj borult a világra és a reggeli órában már alig lehetett ráismerni a tájra. Az utak el voltak födve, egyetlen határjelző nem látszott, csak a sok hó és a kiemelkedő bozontos fa.

Este északkeleti szél támadt, és a hópihék táncoltak erre-arra esztelen örömmel. Körül ültük a nagy tüzet és hallgattuk a víg meséket, tréfákat, és majdnem elfeledtük, hogy elhagyott pusztaság vett körül és elzárt minden közlekedéstől a nagyvilággal.

Éjjel a szél dühe oly magas fokra emelkedett, hogy rettegés vett erőt rajtunk. A gerendák recsegtek, ropogtak, a ház körüli fák ágai letörtek és alázuhanva csapdosták az ablakot, s a szél vad táncot járt a vidéken.

A havazás kezdete utáni harmadik napon a hó elállt. A nap kisütött, és megfényesítette a hullámzó nagy, fehér síkságot. Nagy halmok, piramisok rakódtak össze káprázatos alakba, és áttörhetetlen hófuvatagok látszottak minden irányban.

A hófúvásokon át szűk utakat lapátoltak. Én fölvettem köpenyemet, kámzsámat és kimentem. Az éles levegő úgy szúrta arcomat, mint a tűz. Néhány lépést mentünk, azután utat vágtunk és ezt ismételtük, amíg kiértünk a fenyőligetbe. A fák mozdulatlanul álltak és oly fehérek voltak, mint a márvány. A fenyő tűinek most már nem volt illata.

A nap rásütött a fákra és a hópelyhek úgy csillogtak, mint a gyémánt és lezuhantak, mihelyt érintettük őket. Olyan kápráztató volt a fény, hogy még azon a sűrű sötétségen is áthatolt, mely az én szememet födte el.

Ahogy telt az idő, a fuvatagok mind apadtak, de mielőtt egészen eltűntek volna, újabb vihar, és újabb hó jött. Ettől kezdve tavaszig alig érintette a lábam a földet. Időnként lehullott a jégkéreg a fákról és a bokrokról, de a tó vize befagyva és kemény maradt, bármennyire sütötte a nap.

Téli mulatságaink között kedves volt a szánkázás. Némely helyen a tó partja meredeken emelkedik föl a víz szélétől. Ezeken a meredek oldalakon szoktunk lecsúszni. Ráültünk a szánkóra, a szolga hátulról egy lökést adott, és mi lesuhantunk.

Szakadékokon átcsúsztunk, üregeken átugrottunk, s a sima jégtükrön át a túlsó partig suhantunk. Micsoda öröm! Milyen vidámság! Egy ujjongó víg pillanatért elszakítottuk az utolsó szálat, mely a földhöz kötött s a szelekkel fogtunk kezet és boldognak éreztük magunkat!


Idecsatoljuk Helennek egy rövidke levelét 1889. okt. 24-ről, mert ebből látszik, hogyan és miket tanult a szorgalmas kisleány kilenc éves korában. A levél kistestvérének szól.

"Jó reggelt. Születésnapi ajándékot küldök ezzel a levéllel együtt. Remélem, nagyon tetszeni fog, mert én boldog vagyok, hogy küldhetem. A szövet olyan kék, mint a szemed, a cukorka éppen olyan édes, mint te magad. Azt hiszem, mama nagyon szívesen meg fogja varrni neked, s majd amikor fölveszed, olyan leszel, mint egy szép rózsaszál.

A képeskönyvből meg fogsz ismerni sok furcsa vadállatot. Ne ijedj meg tőlük. Nem tudnak elmozdulni a képről, hogy bántsanak téged.

Minden nap járok iskolába, sok új dolgot tanulok. Nyolc órakor számtant. Szeretem tanulni. Kilenckor megyek tornára a kislányokkal, s jól mulatunk. Bár itt lennél, hogy játszhatnál a három kis mókussal, két szelíd galambbal, s hogy készítenél fészket a kedves kis vörösbegynek. Tíz órakor tanulok a földről, melyen élünk. Tizenegykor beszélgetek tanítómmal, és tizenkettőkor állattant tanulok. Hogy délután mit fogunk dolgozni, még nem tudom."



Helen Keller kislány korában
 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
9-10
  2012-12-09 09:17:51, vasárnap
 
  IX.



Életemnek egyik nagy eseménye volt bostoni utam 1888 májusában. Olyan jól emlékszem a készülődésre, elindulásra tanítómmal és anyámmal az útra, és végül a Bostonba érkezésre. Milyen más volt ez az út, mint a baltimore-i két évvel azelőtt!

Most már nem voltam az a nyugtalan, izgatott kis teremtés, mint akkor, amikor mindenkinek csak rám kellett ügyelni. Csöndesen ültem Miss Sullivan mellett, s érdeklődéssel figyeltem, amint rendre mondta, milyen szép dolgokat lát az ablakon keresztül: a Tennesse folyót, a nagy gyapotföldeket, a halmokat, erdőket, az állomásoknál levő négereket, akik a vonathoz jöttek, és ízletes gyümölcsöt árusítottak. Velem szemben az ülésen volt Nancy babám új öltözetben. Amikor nem figyeltem Miss Sullivan beszédjére, ölembe vettem a babát, de legtöbbször megnyugodtam, hogy alszik.

Minthogy többször nem lesz alkalmam Nancy-vel - a kedves babával - foglalkozni, most elmondom szomorú történetét. Sáskával traktáltam meg Bostonban, habár soha sem mutatta, hogy szeretné. A Perkins-intézet egyik felügyelőnője titokban elvitte, hogy megfürössze. Ezt szegény Nancy nem bírta ki. Egy halom gyapot lett az egész baba. Csak a két rossz szeméről tudtam ráismerni.

Mikor a vonat Bostonba megérkezett, úgy tűnt nekem, mintha egy tündérmese kezdődött volna! A "hol volt, hol nem volt" éppen most volt, és itt volt.

Alighogy megérkeztünk a Perkins-féle vakok intézetébe, mindjárt barátságot kötöttem a kis vak gyermekekkel. Kimondhatatlan öröm volt nekem, hogy ők értették a kéznyelvet. Milyen felséges dolog, hogy én más gyermekekkel beszélni tudok a magam nyelvén!

Eddig csak úgy beszélgettem, mint valami külföldi idegen, aki tolmácsot használ. De itt egészen otthon éreztem magamat. Későre tudtam elhitetni magammal, hogy az intézeti gyermekek is vakok. Azt tudtam, hogy én nem látok, de azt már nem tudtam fölfogni, hogy ezek a kíváncsi, kedves gyermekek, akik engem körülvettek, s velem játszottak, mind vakok volnának.

Emlékszem, mennyire meglepett, s milyen nagyon fájt nekem, hogy mikor hozzájuk beszéltem, ők is kezemre tették a kezüket, hogy ők is ujjukkal olvassák a könyveket. Előre figyelmeztettek rá, és mégis megfoghatatlan volt előttem, hogy akik hallanak, azok is csak úgy tudnak látni, mint én, aki ettől a drága kincstől is meg voltam fosztva. Úgy képzeltem, hogy nekik van valamilyen "másodrendű látásuk".

Kis barátaim nagy örömben voltak, hogy játékba elegyedtem velük, és feledtem bánatomat.

Egy nap alatt egészen otthon éreztem magamat a vak gyermekek társaságában. Már csak arra gondoltam, mi újabb mulatságunk lesz ott-időzésem alatt. Boston volt nekem a világ közepe, s tán nem is hittem, hogy Bostonnál tovább is terjed a világ.

Bostonban meglátogattuk a Bunker Hillt. Tanítóm itt tartotta az első leckét történelemből. Mikor elbeszélte, milyen vitézül harcoltak ezen a helyen a bostoniak, egészen izgalomba jöttem. Fölmentem az emlékműhöz, megszámoltam a lépcsőket és eközben azon gondolkoztam, vajon a katonák innen a lépcsőkről lődöztek-e le az ellenségre.

Következő nap Plymouthba kirándultunk. Ekkor ültem először hajón, ekkor jártam először a tengeren. Milyen élet és milyen nyüzsgés-mozgás volt ott!

A gép zakatolásáról azt hittem dörög, s elkezdtem sírni, hogy immár nem fog sikerülni a piknik kinn a szabadban. Úgy tetszik, Plymouth-ban leginkább a nagy szikla ragadta meg figyelmemet, ahol a zarándokok (az első amerikai angol telepesek) kötöttek ki. Ezt meg tudtam tapogatni, ölelgetni, és el tudtam képzelni, milyen erős küzdelem lehetett.

Egy úr megajándékozott a szikla modelljével, amikor a zarándokok termét meglátogattuk. Erről jól le tudtam olvasni ujjaimmal az évszámot: "1620", megtaláltam közepén az üreget, és mindazt elgondoltam magamban, amit tudtam e nevezetes dologról.

Lelkemet gyermekies öröm és lelkesedés töltötte el, mikor elgondoltam, milyen gyönyörű munkát végeztek. Számomra ők voltak a világ legbátrabb vándorai mindazok között, akik hazát alapítani idegen országba indultak. Elgondoltam, hogy otthon nem voltak szabadok, s azért mentek el, hogy szabadságot biztosítsanak maguknak és társaiknak is.

Később, mikor megtanultam, hogy száműzték őket és menekülniük kellett, szégyenérzet fogott el, bár látom, hogy nekik köszönhetjük "szép hazánkat".

Bostonban szerzett barátaim között kedvesen emlékszem V. Endicott úrra és leányára. Irántam tanúsított szívességükből sok kedves emléket szereztem magamnak.

Egyszer meglátogattuk gyönyörű lakásukat Beverlyben. Jól emlékszem, hogy sétáltunk a rózsautakon. Emlékszem Leóra, a nagy kutyára és a göndör szőrű kis Fritzre meg a pónira és arra, hogyan kereste kezemben a cukrot.

Arra is emlékszem, hogy először Brewsterben a kikötőnél játszottam a porondon. Endicott úr magyarázta nekem a nagy hajókat, melyek Bostonból Európa felé indultak. Endicott úrral azután is találkoztam, mindig szívélyes volt hozzám, és jól tudom, hogy elsősorban rá gondoltam, mikor Bostont a "jószívű emberek városának" neveztem.


A kis Helen Keller, mihelyt tanulni kezdett, mindjárt magára vonta a figyelmet. Tanítója a bostoni Perkins-intézetbe tanárainak és barátainak csaknem naplószerű tudósítást küldött. A meglepő tehetségű siket-néma-vak lány a hírlapokban is sokszor szóba került. Hihetetlen dolgokat meséltek össze-vissza, amelyeknek fele sem volt igaz. Miss Sullivant bántotta a dolog, de nem volt mit tegyen.

A Perkins-intézet évi jelentésében évről-évre beszámolt kis tanítványáról. Minket is érdekelni fog egy pár részlet, mert kiegészíti és megmagyarázza Helen önéletírását Miss Sullivan a második tudósításában, mely 1888. októberéig terjed, ezeket írja:

"Helennek a múlt évben kitűnő egészsége volt. A szemét és fülét szakemberek megvizsgálták, és azt a véleményt nyilvánították, hogy sem látó-, sem hallóképessége nincsen.

Azt, hogy szagló- és tapintóérzéke milyen éles a testi tulajdonságok megismerésében, határozottan megmondani nem lehet, de szakemberek véleménye szerint ezek az érzékek nagy befolyással vannak az értelmi tehetség kifejlődésére. Stuart Dugald azt mondja, hogy néhány értékes szó, amely a lelki tehetségre vonatkozik, a szaglásérzék útján származott. A költészet minden nemzet nyelvében számos olyan szót használ, amelyből látszik, hogy a képzelőtehetség nagy mértékben támaszkodik a szaglóérzékre, sőt a szív erkölcsi gerjedelmei sem kerülhetik el hatását.

Az bizonyos, hogy Helen sok gyönyörűséget szerez magának ezekkel az érzékekkel.

Ha belép egy virágházba, arca kiderül, és az illata után megmondja, miféle virágok nyílnak ott. Az illatérzésre nagyon híven emlékezik vissza. A rózsa vagy ibolya illatát már előre élvezni tudja. Ezt észre lehet venni arcán, ha valaki bokrétát ígér neki valamelyik kedvelt virágjából. Megtörténik, hogy egy virág vagy gyümölcs illata valamely kedves családi jelenetet juttatja eszébe.

Ez alatt az év alatt észrevehetőleg erősödött, vagyis finomodott a tapintó érzéke. Azt lehet mondani, hogy egész teste oly finom szervezetű, hogy ezáltal embertársaihoz való viszonya nagyon bensővé lesz.

Helen nemcsak hogy pontosan meg tudja különböztetni a levegő eltérő hullámzásait és a padló rezgését, nemcsak hogy azonnal megismeri barátait, mihelyt kezüket vagy ruhájukat érinti, hanem a körülötte levőknek lelki állapotát is föl tudja fedezni. Aki Helennel beszél, el nem tudja titkolni előle, ha öröme vagy bánata van.

Beszélgetés közben a legkisebb hangnyomatékot is észreveszi, a helyváltoztatást azonnal észleli, a kéz izmainak bármely játéka számára jelentéssel bír. A szeretet gyöngéd érintésére azonnal felel, a kényeztetést vagy helyeslést, a kifakadást vagy parancsot és az érzelemnek sok más hullámzását elrejteni nem lehet előle. És ő annyira benne van az öntudatlan nyelv magyarázásában, hogy néha ki tudja találni a gondolatunkat.

Egyszer az anyjával és Anagnos igazgatóval sétált Egy petárdát sütöttek el mellettük, amitől Mrs. Keller megijedt. Helen észrevette a változást anyja mozgásában; s kérdezte, mitől vannak megijedve.

Ennek a különös tehetségnek érdekes megnyilvánulását észleltük, mikor Cincinnatiban egy orvos a fülét vizsgálta. Mindenféle módon kísérleteztek, hogy vajon hall-e valami hangot.

Egyszer mindenkit meglepett, mert nemcsak a sípolást hallotta meg, hanem még a rendes beszédet is. Megfordult, mosolygott és úgy tett, mintha mindent hallott volna. Ezalatt mellette álltam és fogtam a kezét. Gondolván, hogy a hatást tőlem kapta, letettem kezét az asztalra, és elmentem tőle a szoba másik részébe.

Ezután az orvos kísérlete egészen más eredményt mutatott. Helen egész végig teljesen mozdulatlan maradt, még a legkisebb jellel sem árulta el, hogy tudja, mi folyik körülötte. Ajánlatomra egyik úr megfogta a kezét és a kísérleteket újból ismételték. Ezúttal arca megváltozott, mint akkor, amikor én fogtam a kezét, de nem olyan határozottan.

Mindamellett, hogy Helennek ilyen rendkívüli lelki tehetsége van, ő mégis egészen természetes gyermek. Szereti a tréfát, a mulatságot és keresi a gyermekek társaságát Sohasem ingerlékeny, és nem haragos játszótársaival, soha nem láttam türelmetlennek amiatt, hogy nem értették meg szándékát. Órahosszat eljátszik olyan gyermekekkel, akik egy szót sem értenek kézbeszédéből, és rosszul esik az embernek az a nagy küzdelem, amit véghez visz, hogy kézmozgásával és arcjátékával megértesse, amit akar.

Nagyon sokat olvas. Nagy érdeklődéssel hajol könyvére, bal keze mutatóujját végigviszi a soron, a másik kezével betűzi a szavakat, de néha olyan gyorsan halad, hogy az sem érti meg, aki hozzá van szokva ujjai mozgásához.

Társalkodása könnyű és természetes, sőt bájos, mivel nyílt és őszinte. Szíve egészen önzetlen, ahhoz nem fér félelem, sem rossz érzés. Nem tudja fölfogni, hogy valaki érzéketlen és durva is lehetne."



X.

Úgy terveztük, hogy tanítóm és én a Perkins-intézet évzárója előtt menjünk szünetre Brewes-terbe (Cape Cod) a mi kedves barátunkkal, Mrs. Hopkins-szal, Nagy volt az örömöm, mert máris sokat gondolkoztam a tengerről, sok csodás történetet hallottam róla.

Ezen a nyáron a legélénkebb képet a tengerről nyertem. Minthogy mindig csak a szárazföldön laktunk, nekem halvány sejtelmem sem volt arról, hogy milyen lehet a tengeri sós levegő. Egy nagy könyvből olvastam a tenger leírását, bámulattal töltött el, és epedve vágytam, hogy láthassam és érinthessem a hatalmas tengert és annak hullámzását. Repestem az örömtől és az izgalomtól, hogy most már végül teljesülni fog kívánságom.

Mihelyt rajtam volt a fürdőruhám, azonnal kiugrottam a meleg porondra és minden utógondolat vagy félelem nélkül beledobtam magamat a hideg vízbe. Éreztem, hogy ringatnak, süllyesztenek a hullámok. A víz vidám mozgása rendkívüli örömmel töltött el. De egy pillanat, és örömöm félelemre változott, mert a lábam egy kőbe ütődött és abban a pillanatban egy hatalmas hullám átcsapott a fejemen. Kinyújtottam karjaimat, kapkodtam a víz, a tengeri fű, minden után segítségért. De minden küzdelem hiába volt.

A habok játszottak velem, és vad jókedvükben ide-oda lökdöstek. Iszonyú volt! A jó szilárd föld kisiklott lábam alól, és mindentől elszakított ez a vad elem. Nem volt se élet, se levegő, se meleg, se szeretet.

De végül mégis mintha a tenger megunta volna játékát velem, visszadobott a partra, és a következő pillanatban már tanítóm karjai közt voltam. Milyen édes volt az a hosszú, gyöngéd ölelés! Mihelyt magamhoz tértem az ijedtségből és félelemből és szóhoz juthattam, azt kérdeztem: ki tett sót a vízbe?

Hogy az első megrázkódtatást kiálltam, arra gondoltam, milyen jó lesz a sziklára kiülni és ott élvezni a csapkodó hullámokat és a szétrázódó cseppeket, melyek néha egészen elborítottak. Éreztem, hogy mozog a homok, mikor a nehéz hullám visszahúzódik. Az egész kikötő ingott a hullámok erős csapkodásától és a levegő hullámzott érverésüktől.

A hullámok újból behúzódtak, mintha egy még nagyobb, erősebb rohamra készülnének. Belekapaszkodtam a sziklába erősen, megmerevedtem, mert éreztem, hogy a rohanó tenger hulláma közeleg.

A tengerparton soha nem maradhattam annyit, amennyit szerettem volna; olyan volt a tengeri szabad levegő érintése, mint egy csillapító gondolat.

S aztán azok az apróbb-nagyobb csigahéjak, kövecskék, a tengeri fű, a rátapadt piciny élőlényekkel, mindig vonzottak magukhoz.

Egyik napon Miss Sullivan különös dolgot mutatott nekem. A parton fogta kosarával. Lópatkó-rák volt. Először láttam életemben. Megfogdostam, és elbámultam, hogy a házát a hátán hordozza. Azonnal elhatároztam, hogy ebből kedves játék lesz. Megfogtam két kézzel és hazavittem.

Nagyon tetszett a furcsa jószág, mely olyan nehéz volt, hogy alig bírtam fél mérföldre elvinni. Nem hagytam békét Miss Sullivannek, míg a kút mellé egy teknőbe nem tette, ahol tudtam, nem éri baj. Másnap, mikor meg akartam nézni, nem volt sehol! - senki sem tudta, hova lett, hogyan mászott ki a teknőből. Búsultam miatta, de végül lassan-lassan mégis kibékültem, mert arra gondoltam, kegyetlenség volt szegényt olyan kis helyre szorítani. Bizonyosan visszament a tengerbe - így vigasztaltam magam.

 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
7-8
  2012-12-09 08:59:13, vasárnap
 
  VII.



Neveltetésemben a következő fontos lépés az olvasás volt.

Mihelyt betűzni tudtam néhány szót, tanítóm azonnal kezembe adott egy papírlapot, melyre domború betűkkel néhány szó volt nyomtatva. Hamar kitaláltam, hogy mindegyik szó valami tárgynak, cselekedetnek vagy tulajdonságnak felel meg.

Volt egy kis keretem, amelybe egy-egy mondatot állítottam össze, de ezt megelőzőleg tárgyakból raktam ki a szavakat. Kikerestem ugyanis papírdarabkáimat, amelyek "baba", "van", "ágy" szavakat jelentettek. Ezeket egymás után rendbe raktam, azután mindegyikre rátettem a nevét, majd a babát rátettem az ágyra és kiraktam e szavakat: az ágyon van. Így lett a tárgyból meg a szavakból egy mondat: a baba az ágyon van.

A nyomtatott papírszeletkék után mindjárt következtek a nyomtatott könyvek. Elővettem az "olvasókönyvet kezdők számára" s megkerestem a már ismert szavakat. Ha fölfedeztem egyet-kettőt, úgy éreztem magamat, mint amikor bújócska-játékban megtaláltam valakit. Így fogtam hozzá az olvasáshoz. Arról az időről, amikor már folytatólagos történeteket kezdtem olvasni, később lesz szó.

Sokáig nem tartottunk rendes leckeórákat. Amikor nagyon komolyan tanultam, még akkor is csak játéknak tetszett az egész. Miss Sullivan mindent megvilágított valami szép kis mesével vagy verssel. Ami mulattatott engem, vagy megragadta figyelmemet, arról olyan kedvesen elbeszélgetett velem, mintha ő is kislány lett volna. Amire sok más gyermek irtózva gondol vissza mint unalmas és fárasztó dologra, mint például a nyelvtan unalmas bemagolása, a nehéz számtani feladatok, az nekem ma a legkedvesebb emlékeim közé tartozik.

Ki nem tudom fejezni, milyen nagyon átérezte Miss Sullivan mindazt, ami nekem kedves és mulatságos volt. Lehet, hogy ez annak tulajdonítható, hogy sokáig élt együtt vakokkal.

Miss Sullivan nagyon kicsi korában elveszítette látását. Csaknem teljesen megvakult, minek következtében a vakok Perkins-intézetébe (Boston) ment 1880-ban, tizennégy éves korában. Később a látása némileg megjött. Tanulását kénytelen volt a legalsó fokon kezdeni, de csakhamar megmutatta, milyen tehetséges. Miss Sullivant a legkiválóbb tehetségnek tartotta az intézet igazgatója.

Miss Sullivan gyönyörűen tudott elbeszélni. A nem érdekes részeken gyorsan áthaladt. Rendre bemutatott száraz műszaki tudományos dolgokat, s mindent olyan érdekessé tett, hogy lehetetlen volt elfelejteni, amit ő tanított.

Rendszerint a szabadban tanultunk, mert a napsütötte erdő jóval kellemesebb volt a háznál. Az első leckéimen úgyszólván mindig érezhető volt a fenyő illata és a vadszőlő íze.

Egy hatalmas tulipánfa alatt ülve tanultam meg, hogy mindenben van valami tanulság és intelem. A dolgok kellemessége megtanított hasznosságukra.

Elmondhatom, hogy mindaz, ami mozgott, rezgett, zúgott, zümmögött, énekelt vagy virágzott, tanítómesterem volt. A lármás békát, az ugrándozó sáskát és tücsköt kezemben tartottam, amíg lecsillapodott s elénekelte nekem furcsa nótáját. A vadvirágok, komlófürtök, a szelíd ibolya és a nyíló gyümölcsfavirág mind mesélt nekem valamit. Éreztem a gyapot szúrós bimbóját s puha, kinyílt virágját. Éreztem a falevelek között lopózkodó szellőt, kis pónilovam horkolását, mikor a mezőn megfogtuk és megkötöttük. Milyen jól emlékszem lehelletének fűszeres illatára!

Némelykor reggel korán fölkeltem és kilopóztam a kertbe, mikor még vastag harmat volt a füvön és a virágokon. Kevés ember tudja, milyen élvezet, mikor a rózsabimbó szelíden az ember kezébe hajtja kis puha fejét. Milyen élvezet, mikor a reggeli hűvös szellőben az édes liliomok szabályosan erre-arra lengetik derekukat. Egyszer-máskor megcsíptem a bimbóban lakmározó kis bogarat, s éreztem, hogyan csapja össze ijedtében kis szárnyait.

Hasonló élvezetet találtam a gyümölcsösben júliusban, mikor némely gyümölcs érni kezdett. A lehajló nagy szemű barackok önként kezembe tették arcukat, s a játszi szellő érintésétől az alma leesett és a lábam elé gurult.

Oh, milyen gyönyörűség volt, amikor kötényemet megtölthettem, s milyen élvezet, amikor a naptól melegített almát arcomhoz érintettem, s aztán beszaladtam vele a házba.

Nagy élvezetünk volt a Tennesse folyó öblében játszadozni. Órákig ott időztünk és tanultuk a földrajzot. Én kavicsból gátat raktam, szigetet, tavat építettem, folyómedret ástam s más kedves tréfát űztem, és eszembe sem jutott, hogy minden fogással új leckét tanulok.

Folyton növekvő bámulattal hallgattam Miss Sullivan leírását a nagy, kerek világról. A vulkánok, égő hegyek, eltemetett városok, jeget úsztató folyók, mind oly érdekesek s oly különösek voltak.

Miss Sullivan agyagból domború térképet készített, melyen ujjaimmal jól éreztem, hogyan kanyarog a folyó. Ez mind kedves, de a földnek délkörökre és szélességi fokokra való fölosztása nagyon zavaros volt előttem. Az erre-arra nyúló zsinórok, az északi és déli sarkokat jelölő narancsok oly valódiak voltak, hogy azt hiszem, még ma is el tudná hitetni velem valaki, hogy az északi sarkon egy valóságos fehér medve kúszott le.

Úgy tetszik, hogy egyedül csak a számtant nem szerettem. A számok tudománya sohasem érdekelt. Miss Sullivan úgy tanított számolni, hogy gyöngyszemeket fűzetett össze, aztán szalmaszálakkal végeztem az összeadást meg a kivonást. Ha ezzel boldogultam egy nap, egészen meg voltam elégedve, és siettem ki játszótársaimhoz.

Az állattant és növénytant is ugyanilyen játékosan tanultam.

Egyszer egy úr, a nevére már nem emlékszem, kövületekből szép gyűjteményt küldött nekem. A kis puhányok héja jól látszott rajtuk, a porondköveken a madarak lábnyoma gyönyörű volt, a páfránylevelek egészen épek. Ezek tárták föl előttem az özönvíz előtti világ titkait.

Ujjaim reszkettek, mikor Miss Sullivan elmondta, milyen szörnyű állatok bolyongtak egykor az őserdőkben, hogyan tépték le az óriás fák ágait eledelül, s hogyan haltak el amaz ismeretlen világ iszonyú posványaiban.

Ezek a furcsa teremtmények sokáig zavarták éjjeli álmaimat, s ez a szomorú kor mindig sötét háttere volt a kedélyes jelennek, melyet napfény és virágok sokasága töltött be, s olykor kis pónim lábának aprózó kopogása vert fel.

Egy alkalommal gyönyörű csigát kaptam ajándékba. Gyermekies csodálattal és gyönyörrel tanulmányoztam, hogyan építette bele lakását egy picinyke puhány, s hogyan szokott a nautikus hullámtalan csöndes éjszakákon az Indiai óceán kék vizén evezni "gyöngyhajójában".

Miután sok érdekes dolgot megtanultam a tenger ezen gyermekeinek életéről és szokásairól - hogyan építi a polip a Csendes-óceán szép korall-szigeteit a csapkodó hullámok között, hogyan építették fel a foraminiferák a mészhegyeket -, tanítóm elolvasta nekem a "Házhordó hajóst" s megmutatta, hogy a puhányok kagylóépítő munkája az elme fejlődését jelképezi.

Éppen ahogy a nautikus csodát tevő köpönyege alatt átalakul, amit oda felszív a vízből és magába vesz, éppen így a tudomány apró darabkái, melyeket összegyűjtögetünk, hasonló módosuláson mennek át, és a gondolat gyöngyeivé alakulnak.

Egy másik alkalommal a növény növekedéséről tanultunk. Vásároltunk egy liliomot s a napos ablakba tettük. A zöld, pettyes bimbók csakhamar nyílni kezdtek. A külső, ujjforma levelek nagyon lassan mozdultak meg. Ezek - gondoltam - nem akarják megmutatni az alattuk rejlő szépséget. Miután a bomlás megkezdődött, szabályosan, rendesen és gyorsan folytatták a munkát. Mindig volt közöttük egy, a többinél nagyobb és szebb bimbó, mintha a finom selyemköpenybe burkolt teremtés tudta volna, hogy ő szebb a többinél Istentől örökölt jogainál fogva. Ez a köpenyeget nem dobta le olyan gyorsan, mint félénkebb nővérei szokták.

Egyszer egy üveggömbben tizenegy darab békaporonty volt az ablakba téve. Emlékszem, milyen rendkívüli érdeklődéssel vizsgáltam őket. Kezemet beletartottam a vízbe, s mulatságom volt, hogy az apróságok ott bujkáltak erre-arra ujjaim között. Egyszer az egyik valahogy kiugrott a vízből, s a földre esett. Megkerestem s úgy találtam, hogy kimúlt a világból, mert csak a farka mozdult egyet-egyet. De mihelyt beletartottam a vízbe, gyorsan úszni kezdett, mintha semmi sem történt volna. A kirándulás sikerült. A nagyvilágba betekintett, körülnézett, s azután ismét visszakerült a szűk otthonba, ahol nagyon jól érezte magát mindaddig, míg a békaság dicső korszaka megkezdődött. Azután hátraszorult a kert végébe, s ott a tóban pompás éjjeli zenét rendezett többi társával együtt.

Így szereztem ismereteimet magából az életből. Bennem volt a tudásnak egy piciny gócpontja, s azt derék tanítóm kifejlesztette.

Miután tanítóm hozzánk jött, körülöttem minden örömtől kezdett repesni, s szeretettel és bölcsességgel telt meg. Azóta soha egy pillanatot el nem szalasztott, hogy ne figyelmeztessen a mindent átölelő szépségre. Soha meg nem szűnt életemet édessé és hasznossá tenni.

Tanítóm érdeme, hogy nevelésem első évei gyönyörűségesek voltak. Az ő nagy rokonszenvének, az ő szeretetének köszönök minden eredményt. Ő meg tudta ragadni a legjobb pillanatot, hogy észrevétlenül, játékszerűen belelopja lelkembe az ismeretet.

Miss Sullivan megértette, hogy a gyermek lelke olyan, mint a sekély patakocska, amely vidáman szökdel, táncol köves útján, itt megtekint egy virágot, ott egy bokrot, majd a futkosó felhőt. Ő nagyon jól tudta, hogy az én lelkem is csak ilyen kis csermelyekben, rejtett forrásokban indul meg, míg aztán kiszélesedik s mély folyó lesz belőle, melynek sima tükrén meglátszanak a fűzborította halmok, a magas fák árnyai s a kék ég, meg aztán a kis virág szerény arca is.

A gyermeket mindegyik tanító be tudja ültetni a tanterembe, de nem mindegyik tudja rábírni, hogy tanuljon. A gyermek nem tanul jókedvvel mindaddig, míg nem érzi, hogy tőle függ, tanul-e vagy pihen. A gyermek addig kell hogy megismerje a győzelem örömét s a sikertelenség szomorúságát, amíg nem kerül döntő elhatározásra sor, amikor aztán minden habozás nélkül, bátran kell hogy megvívja harcát az unalmas tankönyvekkel.

Tanítóm annyira össze van forrva velem, hogy alig tudok önmagamra gondolni nélküle. Soha sem tudnám megmondani, mit köszönhetek a velem született hajlamoknak és mit az ő befolyásának. Azt érzem, hogy az ő lénye elválaszthatatlan az enyémtől s hogy az én életem léptei mindig az ő nyomába esnek. Ami jó van bennem, neki köszönöm, s ami tehetségem, vágyam vagy örömem van, mindazt az ő szeretete ébresztette föl.


A szobrász, ki egy idomtalan kődarab elébe áll, hogy abból élő és beszélő lényt teremtsen, nem vállalkozik oly nehéz feladatra, mint Miss Sullivan, ez a fiatal lány. A kő simításához megvannak az eszközök. Meg aztán a kőben rejlő szépség ügyes és gondos kézzel azonnal megtalálható, mert közel van a felszínhez.

Miss Sullivan feladata százszor és ezerszer nehezebb volt, mért neki egy olyan élőlényt kellett újrateremtenie, akinek eltűnt minden érzékszervi tehetsége, ami a lélekhez vezető csatorna lehetett volna. Bámulatunk határtalan arányokat ölt, ha ezt a nőt foglalkozása közben látjuk, de a Helen Kellerrel elvállalt munka nagyságát csak akkor tudjuk kellően méltányolni, ha megismerjük az első napok küzdelmeit. Miss Sullivan saját szavaival így adja elő:

"1887. márc. 3-án érkeztem Tuscumbiába. Keller úr és felesége vártak. Keller kapitány a kapunál fogadott melegen és szívélyesen. Első kérdésem ez volt: Hol van Helen? Alig tudtam a lábamon állni, oly izgatott voltam és reszkettem. A ház felé közeledve, Keller úr a lépcsőre mutatott. Ott állt Helen. Tudta, hogy várnak valamit, s nagyon izgatott volt. Mikor a lépcsőre léptem, nekemrohant oly erővel, hogy ha Keller úr nem jön utánam, hátraestem volna. Megfogdosta arcomat; ruhámat. Kivette a kezemből táskámat s föl akarta nyitni. Nehezen nyílt. Kereste a kulcs helyét. Mikor megtalálta, felém fordult, mutatta a kulcsot és kérte, adjam oda.

Mamája közbelépett, hogy nem szabad. A gyermek arca kigyulladt, és mikor anyja el akarta venni tőle a táskát, nagyon ingerült lett. A figyelmét magamra vontam azzal, hogy az órámat a kezébe adtam. Ezzel a vihar lecsendesült s fölmentünk együtt az emeletre.

Itt a táskát kinyitottam. Nagy sietve fölforgatott benne mindent, valószínűleg ennivalót remélt. Megmagyaráztam neki, hogy van egy nagy ládám s abban van ennivaló és abból kapni fog.

Lerohant az anyjához és erőteljes jelekkel megmagyarázta, hogy egy ládában lesz cukros gyümölcs. Egy perc alatt fenn volt ismét, s segített nekem a holmik elhelyezésében. Nagyon mulatságos volt, mikor kezébe akadt a kalapom s föltette a fejére, a tükör elé állt és ott úgy igazgatta a fején, mintha látták volna.

Azt képzeltem, hogy sovány kisleány ő is, mint amilyen Bridgman volt; de Helen sem halvány, sem gyenge nem volt.

Nagy, erős, piros lányka s oly mozgékony, mint egy kis csikó. Nem olyan ideges, amilyenek a hasonló gyermekek szoktak lenni. Teste erős, jónövésű. Kellerné állítása szerint soha sem volt beteg másfél éves kora óta, mikor az a nagy csapás érte. Szép feje van s tartása nagyon egyenes.

Az arcát leírni nehéz, mert értelmes ugyan, de mozdulatlan. A szája nagy és finom metszésű. Első pillantásra meglátszik rajta, hogy vak. Egyik szeme nagyobb a másiknál és kinnebb áll. Ritkán nevet. Tényleg csak egyszer vagy kétszer láttam mosolyogni, mióta itt vagyok. A kényeztetést nem szereti s nehezen tűri, kivéve anyjától.

Eleven és akaratos. Még csak testvére, James próbálkozott a megfékezésével. Azzal már tisztában vagyok, hogy legnehezebb feladatom a rendhez és engedelmességhez szoktatása lesz. Először csak lassan fogok haladni, hogy lehetőleg megnyerjem szeretetét. Nem fogok erőszakhoz folyamodni, de engedelmességet fogok követelni tőle minden lehetséges módon.

Első pillanatban észrevehető rajta, milyen fáradhatatlanul tevékeny. Egy pillanatig sem ül csöndesen. Egy perc alatt itt is, ott is, mindenütt jelen van. Mindenhez hozzányúl, de semmivel sem foglalkozik huzamosabb ideig. A kedves kis gyermek lelke a sötétben tapogatózik. Ami kezébe kerül, mindent összetör, mert nem tudja, mit tegyen vele.

Midőn a holmik rendezése közben ráakadt a kis vakok által küldött babára, örült neki. Ezt az alkalmat jónak láttam felhasználni, s megtanítottam az első szóra: b-a-b-a. A kezére betűztem a betűket szép lassan, újra meg újra, s mutattam a babát. Mikor valamit kap, rámutat a tárgyra, azután magára, s végül mozgatja a fejét. Ily módon jár végére, hogy ez az övé.

A betűzés zavarba hozta. Kezemhez nyúlt, ő is megcsinálta az én jeleimet, s ekkor a babára mutatott. Én a babát kezembe vettem, hogy odaadjam neki, de azt hitte, el akarom venni tőle, abban a pillanatban dühbe gurult, s meg akarta fogni a babát. Én tiltakoztam, megfogtam az ujjait és kezdtem betűzni velük, de mindjobban fölingerült. Egy székbe ültettem és kezeimmel lefogva őt, ott tartottam, amíg csaknem egészen kimerültem.

Átláttam, hogy ezen az úton nem fogok boldogulni. Kerestem valamit, hogy másfelé tereljem a figyelmét. Elengedtem a székről, de a babát nem adtam oda neki. Lementem az ebédlőbe, s hoztam egy darab süteményt, mert az édességet nagyon szereti. Megmutattam neki a süteményt, s a kezére betűztem: s-ü-t-e-m-é-n-y.

Első dolga az volt, hogy elvegye a süteményt, de nem adtam oda, hanem a szót rábetűztem a kezére. Ő is rögtön megcsinálta a betűket, erre a süteményt átadtam neki. Azonnal megette, mintha attól félt volna, hogy vissza akarom venni.

Ekkor elővettem a babát, s úgy jártam el vele, mint a süteménnyel. Megcsinálta a három első betűt: b-a-b, én utána pótoltam az a-t, s odaadtam a babát. Lerohant a szobámból, s egész nap nem lehetett visszahozni.

Helen egy alkalommal, amikor levelet írtam, nagyon rakoncátlan volt. A székem mögé állt, majd rátette kezét a papírra, beledugta ujját a tintába és rácsepegtette a papíromra.

Végül azzal segítettem a dolgon, hogy kézimunkát adtam a kezébe. Gyöngyöt fűzettem vele, mégpedig fa- és üveg gyöngyszemeket. Az üvegszemeket elöl kellett tenni, s utána a fát. Nehezen ment, de végül megértette, s egy pillanat alatt készen volt az egésszel. Mikor készen volt, a zsinór végét összekötötte s a nyakába akasztotta.

Egy másik alkalommal hasonlóan foglalkoztattam, de ekkor szándékosan nem kötöttem elég nagy bogot a zsinórra, minek az lett a vége, hogy amit fölfűzött, azonnal végigcsúszott a zsinóron és lehullott a földre. Nagy meglepetésemre kapta magát, az alsó szemre a zsinórral csomót kötött, s így elérte célját. Ezt a fogását nagyon ügyesnek tartottam. Így mulatott ebédig magában. Néha-néha hozzám jött, hogy lássam, mit végzett, s dicsérjem meg.

Ezzel még nem volt biztosítva a győzelmem. Helen az asztalnál úgy viselkedik, hogy engem egészen fölháborít. Belenyúl szomszédjának, vagy ha a kedve úgy tartja, bárki tányérjába. Mikor az ételt körülhordozzák, belenyúl a tálba, s azt veszi ki, ami neki legjobban tetszik.

Ma szembeszálltam vele. Ő nem tágított. Valóságos párviadal keletkezett köztünk. A család olyan zavarba jött, hogy az asztaltól fölkeltek, és az ebédlőből is távoztak. Az ebédlő ajtaját bezártam, s tovább folytattam az ebédet, habár majdnem torkomon akadt minden falat.

Helen a földre vetette magát, rúgott, karmolt, kapálózott, ki akarta húzni a széket alólam. Legalább még fél óráig így viselkedett. Ekkor fölkelt, hogy lássa, mit csinálok. Ezt nem bántam, de azt már nem engedtem meg, hogy a kezét beletegye a tányéromba. Elkezdett csípni, én mindannyiszor rácsaptam a kezére. Ekkor körüljárta az asztalt, s miután senkit sem talált ott, egészen megvadult.

Pár perc múlva újból magához tért, visszajött a helyére, s kezdett kézzel enni, mint azelőtt. Kezébe adtam a kanalat, ő a földre dobta. Ekkor fölállítottam a székről, s kényszerítettem, hogy vegye föl a kanalat. Végül újból visszaültettem a székébe, kezébe adtam a kanalat, s kényszerítettem, hogy az ételt vegye a kanálra és úgy tegye a szájába. Pár perc alatt meggondolta magát, engedelmeskedett, és csöndesen elköltötte ebédjét.

Az asztalkendő összehajtogatása miatt is harc volt. Nem akart engedelmeskedni. A földre dobta, s az ajtónak rohant, otthagyva engem. Mikor észrevette, hogy az ajtó zárva van, elkezdett rúgni, kaparni. Egy teljes órai küzdelembe került a kendő összehajtogatása. Ekkor fölmentem a szobámba és teljesen kimerülve az ágyra vetettem magam. Úgy látom, még sok csatát kell végigharcolnom, míg megtanítom engedelmességre és szeretetre."


Ebből a rendkívüli s talán páratlan természetű háborúzásból még egy jelenetet meg kell ismernünk, hogy tisztán láthassuk, milyen feladatokat oldott meg Miss Sullivan, és hogyan lett világhírűvé Helen Keller.

Miss Sullivan még március hónapban kijelentette a szülők előtt, hogy csak úgy tud boldogulni, ha Helennel kettesben külön lakásba költözik. A szülők megértették a helyzetet, s pár nap múlva megtörtént az átköltözés egy kis házukba, amely egy kert közepén állt, s minden tekintetben megfelelő volt.

Az első napi eseményekről Miss Sullivan ezeket írja:

"Erősen meg vagyok győződve, hogy az engedelmesség az a kapu, amelyen a tudáshoz és szeretethez el lehet juttatni a gyermeket. Helen-nél sok nagy akadály volt. Ő nem engedett közeledést, nem méltányolta a szeretetet.

Délután költöztünk a lakásba. Csak ketten voltunk és egy kis néger szolgafiú. Eleinte nagyon izgatott volt, rúgott, karmolt s majdnem elalélt, annyira gyötörte magát. Mikor a vacsorát elhozták, csöndes volt és rendesen megette a részét, de nekem semmi közeledést nem engedett.

Egész este babájával foglalkozott, s mikor a lefekvés ideje eljött, egy perc alatt levetkőzött s lefeküdt a kettős ágy egyik felébe. Mikor megérezte, hogy én is lefekszem, leugrott az ágyról, s nem volt hatalom, amely visszafekvésre bírja. Féltem, hogy megfázik, s erőltettem, feküdjék vissza. Mondhatom, szörnyű harcunk volt. Eltartott legalább két óra hosszat. Sohasem láttam ilyen erőt és ekkora kitartást egy gyermekben. Szerencsére, én valamivel erősebb voltam, s én is éppoly makacs, ha szükséges.

Végre sikerült az ágyra tennem. Betakartam, s ő az ágy szélén összehúzódott, mint egy macska.

Másnap reggel már egészen tanulékony és engedelmes volt, habár látszott rajta, mennyire vágyik haza."

Márc. 13-án, tehát tíz nappal Helenhez érkezése után Miss Sullivan már csak jó és örvendetes híreket ír. A siker már biztosítva volt.



VIII.

Miss Sullivan ittléte alatt az első karácsony nagy esemény volt. Mindenki készített nekem valami meglepetést, de még ennél is inkább mulattatott az, hogy én és Miss Sullivan együtt készítettünk meglepetést mindenkinek. Nekem rendkívül tetszett az a titokzatosság, amivel rejtegettük a holmikat.

A háznál mindenki arra igyekezett, hogy fokozza bennem a kíváncsiságot. Egy-egy szót mondtak, hogy kitaláljam. Minden este a tűz körül ültünk, s "hogy tetszik" játékot játszottunk egészen karácsonyig.

Karácsonykor a tuscumbiai iskolás gyermekeknek is karácsonyfájuk volt, s meghívtak engem. A tanterem közepén állt egy szép fa. Halvány lángok lobogtak a levegőben, ágain gyümölcs csüngött. Leírhatatlan boldogság pillanata volt. Táncoltam és ugrándoztam a fa körül. Magamon kívül voltam. Midőn megtudtam, hogy mindegyik gyereknek van ajándék a fán, nagyon örültem, mert azok a jó emberek, akik a fát fölállították, megengedték, hogy én osszam ki az ajándékot a gyermekeknek.

Úgy elfoglalt a kiosztás, hogy a nekem szóló ajándékot nem vettem észre. Mikor elvégeztem, nagyon utolért a vágy és türelmetlenség, hogy lássam már az igazi karácsonyt. Tudtam, hogy amit itt ajándékul kaptam, nem lehet az, amiről annyi beszéd és célozgatás folyt. Tanítóm megmondta, hogy amit ezután kapok, sokkal szebb lesz. De a végén lecsendesítettek, hogy elégedjek meg most azzal, amit a fáról kaptam, s hagyjam a többit reggelre.

Este kitettem a harisnyámat, de sokáig nem tudtam elaludni, mert titokban meg szerettem volna tudni, mit csinál az angyal. Végül egy új babával és egy fehér medvével elaludtam. Reggel én költöttem fel a családot az első "víg karácsonyt" köszöntéssel.

Nem csak a harisnyában volt ajándék számomra, hanem az asztalon, a székeken, az ajtónál, még az ablak párkányán is. Úgyszólván egyet sem tudtam lépni, hogy ne bukkanjak valami karácsonyi ajándékra. De boldogságom pohara akkor telt meg, amikor tanítóm megajándékozott egy kanárival.

A kis Tim olyan szelíd volt, hogy ujjamra szállt, és a cukrot meg a cukrozott cseresznyét a tenyeremből ette. Miss Sullivan megtanított arra is, miképpen viseljem gondját a kis jószágnak. Minden reggel, a reggeli után, kitisztítottam kalitkáját, megtöltöttem kis edényeit maggal, friss vízzel és egy kevés tyúkhúrt tettem a kalitka közepén levő hintájára.

Egyik reggel a kalitkát az ablak párkányán hagytam, mialatt vízért mentem. Mikor visszajöttem, éreztem, hogy egy nagy macska mellettem suhan ki az ajtón. Az első pillanatban nem vettem észre mi történt, de mikor benyúltam a kalitkába, s Tim kis szárnya nem csapdosta kezemet, s kis lábaival nem fogózott ujjaimba, tudtam, hogy kedves énekét többé nem fogom élvezni.



Helen Keller és Miss Sullivan

 
 
0 komment , kategória:  HELEN KELLER CSÖNDES, SÖTÉT V  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák