Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
Végszavak
  2012-12-11 15:35:36, kedd
 
  Végszavak



Henriette kiegyezése nagyon megharagítá Lángainét. A háládatlan teremtés! Én pört kezdek az öreg végrendeletének megsemmisítésére, és védem az ő jogait is, s ő szépen cserben hagy, mikor még János bátyánk kényrekegyre megadni kénytelen magát; kiegyezik vele, ki hagyja magát holmi potomsággal fizettetni, mielőtt engemet megkérdezett volna. De még nincs bevégezve a számadás. Ő elismerte a váltó érvényességét, s ki is fizette azt; a törvényszék nem üldözi tovább Margarit, szabadon bocsátják, mint olyan bolondot, aki nem tudja, mit beszél. De egyről elfelejtkeztek! Hát Kálmán vallomása micsoda? Nem elismerte-e a fiú bíró előtt, hogy Margari biztatására váltót hamisított? Csak várjunk egy kevéssé. Majd elő fog jönni a földönfutó, ha egyszer meghallja, hogy van valami öröksége, amiben osztoznia kell, ott fogja hagyni a falusi ponyvakomédiázást, s itt terem Henriette-et meglátogatni. Akkor aztán majd előfogjuk őt, hogy világosítsa fel ama váltó történetét, s meglátjuk, hogy nem támad-e abból János barátunkra nézve egy kis kelepce. Mert meg kell neki törni, ha mind a ketten tönkremegyünk is miatta.

Azonban a legvalószínűbb pontban csatlakozott. Kálmán úrfi nem tűnt elő az átengedett nagyapai örökség hírére, sőt még csak hírt sem hallatott magáról.

Pedig Henriette mindent elkövetett, hogy őt hazaédesgesse. Valóságos szerelmi nyilatkozatokat közlött valamennyi hazai hírlapban ,,egy eltűnt testvérhez, kit nővére tárt karokkal fogad, ha visszatér". Semmi eredménye sem lett. Pedig lehetetlen, hogy ne olvasta volna valamelyikben. Színész, és ne tudná, hogy mi van a hírlapban?

A név szerinti utánajárás nagyon áldatlan munka volt; a színpadon nem donáció útján kapja az ember neveit, hanem fog magának egyet via facti, s ha megunta odábbád rajta. Ma Babérossy Leánder, holnap Fellegváry Ákos. Ki akadna fel rajta?

Következtek a hivatalos köröztetések: ,,Egy ilyen és ilyen ifjú kerestetik, aki hírt tud felőle adni, kap ennyi meg ennyi jutalmat." Ez is mind sikertelen volt; mintha a színész nem tudna magából minden hónapban más alakot növelni?

A sok sikertelen keresés után végtére egy napon kap Lángainé egy levelet, melyben nagyon hibás asszonyírással ez volt foglalva: ,,Méltóságos asszonyság! Azon bizonyos színész úr, akit méltóztatik keresni, és jutalmat kitűzni a fejére, aki megtalálja, fájdalom, nálam volt két hónapig és két hétig koszton és kvártélyon, és fájdalom, ez idő alatt egy krajcárt sem fizetett, kellett volna pedig nekie fizetni hét forintot a szállásért, nyolcat az ebédért, hármat a mosásért, váltócédulában, ugyancsak a patikakontót is én fizettem érte négy forintokat és harminckilenc krajcárt, mint szinte a papnak és a sírásónak is, meg a szemfödélért és koporsóért, összesen tizenhárom forintokat, mert tetszik tudni, az ifjúcska, fájdalom, meghalálozott, és még a keresztfát is én tétettem neki, akkor mondta meg, hogy mi nevet kell rátétetni; az is két forint volt váltó. És így összesen negyvenhat forint és huszönöt garas, amit méltóztassék nekem megküldeni, mert én szegény özvegy vagyok, és nem tehetek róla, hogy az úrficska meghalt; bizony kolerában halt meg. Alázatos szolgálója: Gyűriné, fehér kenyérsütőné Kispércsen."

Világos volt előtte, hogy ez Kálmánnak saját mívelte tréfája, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy ha ő Kispércsre elutazik, ott a földönfutó rokont okvetlenül fel fogja találni, mégpedig a legjobb egészségben.

Nem restellte a hosszas utazás fáradságát; azonban mennyire meg volt lepetve, midőn a vendéglőben legelső kérdezősködésre azt tudta meg, hogy a kérdéses színházigazgató csakugyan meghalt, és el is temették, adós is maradt, nemcsak Gyűriné asszonyomnál, hanem a korcsmában is mindenféle spirituosumok árában.

Ugyanezt a választ hallotta mindenkitől, akit e tárgyban megkérdezett; már tudniillik, hogy mindenki megegyezett abban a válaszban, hogy az úrfi meghalt, és neki is adós maradt. Végül a pap és legvégül a sírásó is ezt bizonyíták: nekik is adós maradt utolsó tisztességtételeért.

Lángainénak meg kellett a szomorú tényben nyugodnia: Kálmán adósságait egyébiránt nem fizette ki, sem egyszerű keresztfácskája helyébe sírkövet nem emeltetett. Rossz fiú volt, nem érdemelte meg.

És ezúttal tökéletes igaza volt Lángainénak, mert Kálmán úrfi csakugyan nem érdemelt nagynénjétől egy jó szót sem. Hinné-e valaki, hogy a gézengúz oda kvalifikálta magát, hogy még ez a meghalása is csak komédiából történt? Miután annyira eladósodott ott helyben, hogy minden megszökési kísérlete dugába dőlt, mert a cerberusok éjjel-nappal rálesettek: azt gondolá ki, hogy háziasszonyával egyetértve, magát halottnak hirdetteté ki, egy festett koporsóba belefeküdt, s mielőtt a koporsó fedelét rászegezték volna, kiosontott belőle, s míg a hitelezők sírva kísérték ki a temetőbe, azalatt ő a város másik végén nevetve és dúdolva ballagott ki a széles világba.

Meglehet, hogy e tréfára egyéb oka nem volt aprólékos adósságainál; mert, ha rokonait akarta vele megkínozni, az ugyan kegyetlen ötlet volt egy olyan fiatal szívtől.

Lángainénak nem maradt más hátra, mint a hosszadalmas örökösödési pert folytatni János ellen. Alkuról szó sem volt közöttük. Abba belevénültek. Lángainé annyit költött már a perre, hogy férjéről öröklött vagyona csaknem ráment. Nem tartott már sem kocsit, sem nagy házat, két szobácskában megfért, s nem járt sehova, és viselte a negyedévi divatot; csak hogy perét folytathassa.

Tíz év telt bele, míg annak vége lett.

János úr vesztett. A hétszemélyes tábla megerősíté az ítéletet, melyben Lapussa Demeter elmeháborultsága ténynek van elfogadva, s az általa tett későbbi végrendelet érvényteleníttetik, fennhagyva az elébbi rendelkezéseit.

Szegény gazdag ember! Még holta után is üldözte az az eszme, hogy ő gazdag! Életében egy lélek sem volt, aki szerette volna azért, mert mindenki félt tőle, s halála után még békés emlékezetének sem hagynak békét, bebizonyítják, hogy elmeháborodott volt, s ítéletet mondatnak rá. Hiszen az ítélet igazságos volt.

Hanem azért mégis, egy szegény ember, ha szemét behunyta, biztosítva van azon kis fejfácska által, melyet fejéhez leásnak, hogy számadásai be vannak végezve, s róla többet rosszat nem beszélnek, míg a gazdag embert meg nem óvta a carrarai márvány, mellyel hamvait lenyomtatták, hogy fel ne hurcolják a sírból; halottan a törvény elé ne állítsák, és árnyékára sáros lábakkal ne tapodjanak. Szegény gazdag ember!

János úrra e pör elvesztése rettenetes csapás volt. Egy milliót kellett neki rögtön kifizetni testvérének.

Igaz, hogy maradt még neki több, mint ugyanannyi, de mégis: egy milliót bírni csak, rettenetes gondolat arra nézve, akinek már volt kettő!

Addig is sorány volt, és kétrét görnyedve járt; ez a per, ez a csapás egészen kiszárítá; valami lassú sorvasztó baj lepte meg. Makszika is sok szomorúságára volt, a nagy kényeztetéstől elcsenevészült, nyomorék lett belőle, a birodalom minden orvosi fakultása gyakorolta rajta tudományát remekben, de nem tudott belőle embert csinálni; - hanem azért János úr soha sem a maga, sem a fia betegségéről nem panaszkodott. Ha valami résztvevő lélek találkozott vele, s kérdezé, hogy van, nem az aranyerit vádolta; nem mondta, hogy köhög, hanem azt felelte: ,,Koldus vagyok, tönkre vagyok téve, az a bajom; hogy is volna bennem vér, mikor ilyen eret vágtak rajtam: egy milliót kellett kifizet nem! Egy milliót. Végem van, el vagyok pusztulva. Csodálom még, hogy élek; más ember belehalt volna. Egy milliót raboltak rajtam."

Szegény gazdag ember! Mennyire fájt neki az, hogy testvérének kellett adnia örökségi részét. Mennyire haldoklóvá tette az a gondolat, hogy most már csak felényire gazdag, mint azelőtt volt.


Gróf Kengyelesyné mindvégig megtartá könnyű kedélyét; férjének most sem lehet rá semmi panasza; kivált, mióta a huszártiszt nyugalmaztatta magát, s állandóul Aradon vette lakását. A cselszövény olyan finomul volt szőve, hogy az illetőnek mindeddig még a nevét sem tudtuk meg.

Szilárd nevezetes pályakört tett, de melynek esélyei más időszakba vágnak át már, s ez egyszerű történet fonalain kívül esnek.

Sohasem házasodott meg. Kengyelesy és a hozzá hasonlók gyakran évődtek vele, hogy most már özveggyé lett az egykori ideál, miért nem iparkodik mellé jutni, jó parti volna ám az; ő ezt hasonló tréfás modorban szokta rendesen elűzni; hanem egyszer, midőn Kengyelesyné komolyan előhozta, hogy miért nem közelít Hátszeginéhez, ő bizonyosan mondhatja, hogy Henriette most is sóhajtva gondol egykori kedvesére, hogy kegyetlenség tőle annyira kerülni a szegény asszonyt, akkor azt felelte Szilárd:

- Én nem vagyok az, akit ma elvetnek, és holnap fölvehetnek.

Többet aztán nem hozta neki elő a grófné Henriette-et.

És ki tudja, nem lett volna-e közöttük olyan szent akadálya a sorsnak, ami alól semmi szentszék őket föl nem mentheté? Ki tudja, miért volt jó Szilárdnak úgy kerülni minden találkozást - Hátszegi özvegyével?


Ő maradt mindenesetre a legboldogtalanabb. Huszonhat éves korában már öreg asszonynak lehete mondani. Idegei uralkodtak rajta ébren és álmában, a legkisebb zörejre reszketés fogja el, ha az ajtót nyílni hallotta: felijedt. Már huszonnégy éves korában felhagyott vele, hogy előtünedező ősz hajszálait kitépesse, mert már akkor nagyon sok volt a fehér!

Az emberek társaságában nem találta szórakozását, a közmulatságokat kerülte; legtöbbször otthon ült bezárkózva abba a félreeső szobába, melynek fél falát már befutotta a sokáig élő asclepias. Ez az egy ismerőse volt még, aki el nem hagyta. Szerencse, hogy ennek oly szívós az élete; mert ha ez is ki találna veszni, az sem volna, akihez beszéljen.

Így legalább van egy lény, akihez a milliók birtokosnéja így szólhat:

- Semmim sincsen, csak te vagy az enyim, emlékszel-e rá, milyen kicsiny voltál akkor, mikor keblemre tűzve hordtalak? Csak egy levél! Azóta milyen magasra nőttél, mennyi leveled támadt. Minden leveledre tudom, mi van felírva: egyikre halavány örömek, másikra sötét kétségbeesés, bánat, megaláztatás, elhallgatott fájdalom, rettegtető titkok, halálfélelem, álmatlan nyugtalanság, irtózat, gyűlölet, kínzó emlék, észvesztő töprengés, elrejtett sírás, panasztalan keserv, öngyilkos elhatározás, leverő hírek; minden, minden, ami az ember életét sötétté, kínzóvá, utálttá teszi. Egy-egy levél időközben megsárgult és lehullt, azok mind el vannak téve, imakönyvbe zárva, rájuk írva a lehullás napja; s a kínzott képzeletnek rettentő emlékezete van visszavezetni a lelket azon napok gondolataira. Ez a levél az öngyilkosság; - ez a visszaadott szerelmi jelszó; - ez a kártyán elnyert kastély; - ez a fekete ékszer; - ez a nagyapa átka; - ez a Kálmán szökése; - ez a Fatia Negra; - ez az elítélt nő; - ez a vadászlaki találkozás; - ez a Kálmán halálhíre; ez a többi mind kínzó ábránd, teljesülhetlen remény, két külön csillagban lakóknak egymás utáni epesztő vágya, akik között semmi más, mint egy átrepülhetlen ég fekszik!

Szegény gazdag asszony!

Hogy Kálmánnal mi történt halálhíre után, azt rokonai sohasem tudták meg; ők nem keresték tovább az eltemetettnek véltet. Az pedig, ki tudja hol, ki tudja mi név alatt járja az országot, keresve a nyomort, és küzdve azzal, s nevetve azokon, akik valami tárgyról szeretik azt mondani: ez az enyim. Sokan élnek, sokan meghalnak így, akik sohasem alkalmatlankodtak a világnak vágyaik kifejezésével. Legtökéletesebb ideálja a szegénységnek: a gazdag ember fiából válik.

Szegény gazdagok!
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
Az egyezkedés
  2012-12-11 15:33:51, kedd
 
  Az egyezkedés



Lapussa János úr már hetedszer izent Sipos fiskálisnak, hogy látogassa őt meg, s mindannyiszor azt a választ kapta vissza, hogy az ügyvéd nem mehet. Mikor jöhet hát? Azt nem tudja. Végre azt izente vissza, hogy se ma, se holnap, sem az esztendő semmi napján nem mehet hozzá.

Sipos úr letett minden összeköttetésről a Lapussa-családdal ama fatális örökösödési per óta, melynek védvei és ellenvédvei együl egyig abban álltak, hogy a pörös felek mennyi rosszat mondhassanak el egymás személye felől. Az ilyesmi pedig nem volt Sipos úr ízlésére.

Föltette magában, hogy semmiféle tanáccsal sem fog szolgálni többé sem az egyik, sem a másik félnek, kik a kíméletlenséget oly tökélyre vitték mindkét oldalról, hogy saját ügyvédeik kezdték restellni a dolgot.

Legjobban bántotta a puritán érzelmű férfiút az, hogy a legtöbb botrány a meghalt Lapussa Demeter nevének jutott ki. Ő sem szerette ugyan az öregurat, vele is sokszor méltatlanul bánt, tiszteletdíjával adós maradt, büszkeségével sértegette, háta mögött rágalmazta; de ő azért sohasem bírná magára venni, hogy egy halottrul rosszul beszéljen: De mortuis aut bene, aut nihil.

Hanem fennmaradt számára mégis egy szerep ez ügyben: Kálmán védelmezése; e lakhely nélküli ifjúnak volt ő törvényesen kinevezett védője, s János úrnak e minőségben sokkal sajgatóbb ellenfele, mint maga Lángainé.

A hetedszer hasztalan kéretés után maga jelent meg János úr Siposnál.

Gyász volt a kalapja mellett; igen szomorú arcot iparkodott mutatni.

- Nem jött el, ügyvéd úr, hozzám, én magam jöttem. Pedig igen fontos ügyben akarok kegyeddel beszélni. Hallotta már?

Sipos nem tudta, hogy mit kellett volna neki már hallani.

- Látja ezt a kalapom mellett? - szólt János úr érzékenyen, a felkötött gyászra mutatva.

Sipos úr gondolta, hogy János megint a megholt Demeter urat kezdi el gyászolni.

- Csakugyan nem hallotta még? Szegény sógorom, szerencsétlen Henriette.

- Nos mi történt?

- Hátszegi a Marosba fulladt.

- Lehetetlen! Hiszen kitűnő úszó volt.

- Úgy történt, hogy paripája elragadta, a zablája kettétörött, nem fékezhette meg; mikor Hátszegi látta, hogy a ló a magas partról akar leugrani a vízbe, le akart ugrani a nyeregből; azonban sarkantyúja szerencsétlenül a kengyelbe akadt, s a ló magával rántotta őt a magasból a folyóba. Ott a vízben fejjel lefelé, lábbal felfelé, hasztalanul erőködött magán segíteni; a megbőszült paripa átúszott vele a túlpartra, szüntelen maga után hurcolva a szerencsétlent, s mire a túlsó partra ért, úgy összerugdalta a fejét, hogy arcára sem lehetett ráismerni többé. Ma egy hete temették a hídvári családi sírboltba; csudálom, hogy kegyelmednek nem küldtek a halotti jelentésből.

- Hm, ez elég nagy - (azt akará mondani Sipos úr: ,,szerencsétlenség", hanem azután csak nem mondott semmit).

- Szegény Henriette! - szólt nagyot sóhajtva János úr.

- Ilyen fiatalon özvegységre jutni! S olyan derék, szeretett férjet veszteni el, és olyan szomorú halállal! Igazán sajnálatra méltó! És, ami legsajnosabb, senkije sincs, aki vigasztalná.

Sipos úr igazán el nem tudta gondolni, hogy mit akar ez most.

- Igazán, a szívem hasad meg érte, tessék elhinni, fiskális úr; - ha meggondolom, hogy holmi nyomorult pénzviszonyok minket abba a sajnálatos helyzetbe hoztak, hogy egymástól ennyire elidegenedtünk; de nem én vagyok az oka; - azt tetszik tudni, hogy nem én vagyok az oka.

Sipos úr köhögött, és nem bizonyított semmit.

- Hiszen, ha énhozzám szépen szóltak volna; ha például Henriette csak egy levélben annyit írt volna: - kedves bátyám; ámbátor szeretett nagyatyánk minket egész kirekesztett, de mindazáltal reménylem önnek rokoni szívétől, hogy nem kíván bennünket ilyen nagy mértékben büntetni; - no, tudja: ilyesfélét, hát hiszen én sem vagyok tigris, az én szívem sincsen kőből. Nem tetszik azt hinni, pedig igazán mondom, úgy van. Én már egészen rászántam magamat, hogy az öregúr végrendelete dacára is a kerekvári domíniumot átengedem Henriette húgomnak.

- Mert több rá a költség, mint a jövedelem.

- No, ne tréfálózzék fiskális úr. Én rokonaim irányában sok áldozatra voltam képes. Engemet félreismer a világ. Engemet fukarnak hisznek, kapzsinak; pedig, ha a szívembe láthatnának.

- Amiket tett uraságod, azok nemigen bizonyítanak rokonai iránti jóindulata felől.

- No hát, miket tettem?

- Olvassa végig a perét ellenük, s eszébe fognak jutni.

- Annak mind Lángainé volt az oka. Arra haragszom. Azzal nem békülök ki. Az nagyon bántott engemet és édesatyámat. Azt bizonyította ellene, hogy őrült volt.

- Bámultam a hidegvért, amivel ezt tudta tenni. De ön nem őrajta állt bosszút, hanem testvére árváin; aki önt és atyját nem bántották, akik önnel nem is pereltek, akik öntül nem követeltek osztályrészt, és akik-engedje ön ezt nyíltan kimondanom - mindazokban a vétségekben ártatlanok, amiket ön rájuk fogott.

János úr kényelmetlenül fészkelődött helyén.

- Mert, hogy védencem ama váltóhamisítási ténybe mily ármánnyal, milyen cselszövénnyel vonatott bele, azt uraságod maga legjobban fogja tudni.

- Csak nem hiszi, fiskális úr, hogy énnekem valami egyetértésem lett volna azzal a rossz emberrel, aki őt ebbe belevitte?

- Az a rossz ember önnek megbízottja volt.

- De én azt tagadom.

- Tudom. Csakhogy a mi bizonyítékaink erősebbek az ön tagadásánál.

- Egyet mondok, uram: azt tudja ön, hogy én gazdag ember vagyok.

- Tudom; én nem törődöm vele.

- Önnek védence pedig földönfutó, szegény Hisz ön a bírák megvesztegethetlenségében?

- Hiszek a világos igazság kényszerítő hatalmában.

- Ha én akarom, ez a per elhúzódhatik húsz esztendeig.

- Az a per, amit Lángainé kezdett ön ellen, elhúzódhatik a világ végeig, ahhoz énnekem semmi közöm. Vajon őnagysága almásszürke fogaton jár-e, vagy rézderesen, az nem az én bajom, hanem az a másik per, mely az én védencemnek, aki semmi más, mint egy vándorkomédiás, tisztára fogja mosni a nevét, az el fog dőlni igen rövid idő alatt, s annak az eredményeit meg nem vásárolja ön valamennyi domíniuma árán.

Ilyesmit mondhattak már mások is János úrnak, mert nem válaszolt rá semmit az ügyvédnek.

Egyszer csak fölkelt, s azt mondá Siposnak:

- Tudja ön, mit? Dobjuk a tűzbe ezt az egész pert. Én egyezséget ajánlok. Megvallom igazán, hogy cudarul benne ülök a tintában. Kénytelen vagyok önhöz mint ellenfelemhez folyamodni. A váltó ügye bíróság előtt van, az a semmirekellő rám vall; maholnap tárgyalás elé kerül az egész, iszonyú skandalum lesz belőle, kiírják az újságokban, még tán el is ítélnek; mert minden ember irigy rám azért, mert gazdag vagyok.

- No, én nem.

- Nem is kegyedről mondtam: mások azok. És én mármost nem látom, hogy merre meneküljek ki ebből a kelepcéből, amiből szívesen szabadulnék, csak bele ne keveredtem volna.

- Jó. Én tudok egy módot önt kisegíthetni e hínárból.

- Közölje velem, s szabjon feltételeket tetszése szerint, én látatlanban aláírom.

- Tehát önt megmenteni az az egy mód van, ha Henriette maga jószántából azt fogá mondani, hogy a sokféleképpen vitatott váltó mégsem hamisított, hanem az ő valódi aláírásával van ellátva, azt kifizetné, s megsemmisítené, s ezzel megszűnnék ön ellen minden vádkereset alapja.

- Fölösleges gondolat! - kiálta János úr, felugorva helyéből. - Hogy megenné a szurkot az az átkozott Margari!

(Margari baja jutott legelébb is eszébe, annak örült legjobban.)

- És most halljam a kegyednek részéről való feltételeket.

- A föltétel csupáncsak egy: a harmadik testvér gyermekeinek ,,teljes" kielégítése.

- Tökéletes harmadrészbeli osztály? Semmi leengedés nélkül?

- Azon alul nem alkuszunk.

- Jó, azt mondtam, hogy mindenbe beleegyezem, és nem vonom vissza; Henriette-nek és annak a rossz fiúnak legyen meg a maga szerencséje. Mit kell elébb is tennem?

- Legelébb is azt a negyvenezer forintot elküldeni a bárónénak.

- Micsoda negyvenezer forintot?

- Amivel ő a váltót be fogja váltani, ha egyszer aláírását elismeri rajta.

- De hisz azt mi úgyis megsemmisítjük; csak nem hiszi kegyed talán, hogy én kifizettetem vele a váltót, miután aláírását elismeré?

- Én mindenre tartozom gondolni.

- No, hát legyen meg. És azután?

- Az engedménylevelet alá fogja írni kegyed, melynél fogva testvére gyermekeinek az atyjukról maradt uradalmakból a zöldhalmit és a ökörvárit átbocsátja.

- Köztünk mondva, ezek a legjobban jövedelmezők.

- Tehát adjon nekik készpénzt.

- Az nagyon deranzsírozna.

- Tehát adjon nekik bécsi és pesti házakat.

- Azokra meg büszke vagyok.

- Hát akkor gondoljon ki valami mást.

- No, jól van, majd holnap meggondolom.

Azzal vette a kalapját János úr, és eltávozott.

Másnap várta vissza az ügyvéd, és azután várta még két hétig; feléje sem jött. Egyszer a bírósághoz ment tudakozódni, s bámulva hallotta, hogy báró Hátszeginé nyilatkozata már megérkezett afelől, hogy a beperelt váltón az ő saját aláírása van.

János úr tudniillik azt tette, hogy amint Sipostól kicsalta a jó tanácsot, rögtön postakocsit vett, sietett Hídvárra, ott unokahúgával személyesen beszélt e tárgyról. A szegény nőnek sokkal ziláltabb volt a lelke, mint hogy arra tudott volna eszmélni, hogy mit tegyen. Rá hagyta magát venni mindenre; elfogadta a János által ajánlott uradalmakat; mit érdekelte őt, hogy melyik mit jövedelmez, s írásban ismeré el, hogy a kérdéses váltó az övé.

Sipos úr egy cseppet sem csodálkozott rajta, mikor egyszer csak jött a megbízás a báróné jószágigazgatójától, hogy azt a kérdéses negyvenezer forintot fizesse ki valami pesti üzérnek.

Tehát Henriette-nek a saját szívességtételét még meg is kellett jó erősen fizetni, ahogy azt Sipos jó előre tudta.

Henriette nem sokat törődött azzal.
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
A rémlátás
  2012-12-11 15:32:07, kedd
 
  A rémlátás



- Kedves Henriette - monda Lénárd nejének, amint a vadászport leverte magáról -, nemsokára vendégeink érkeznek Hídvárra, mégpedig alkalmasint számosan. Kérem szépen, tegyen készületeket elfogadásukra.

Henriette fejét meghajtva intett, hogy érté a parancsszót.

- Meglehet, hogy önnek nálam nélkül kell a háziasszonyi hivatást teljesíteni, mert én kénytelen leszek ez órában Szebenbe rándulni, s csak két nap múlva jövök vissza. Meglehet, hogy az illető urak azalatt érkeznek meg, amit én nagyon sajnálni fogok. Azonban rajta leszek, hogy minél elébb hazatérjek, s még itt találjam őket.

Henriette-et mind nem nagyon látszott ez az egész érdekelni. Lénárd vette azt észre.

- Az uraságnak azt a szobát nyittassa fel, kedvesem, amelynek ablakai a parkra nyílnak; a cselédségnek pedig a földszinti vadászszobákat, huszonnégy ággyal.

Erre az intézkedésre mégis kérdő meglepetéssel tekinte utána a hölgy.

- Kegyed bámul azon, hogy micsoda vendégcsoport az, amelynél az uraság egy szobával beéri, a cselédség pedig hatot vesz igénybe. Ez, kedvesem, az Arad vármegye által kiküldött fegyveres csapat és annak vezetője, mely a Fatia Negra és bandája kézrekerítésével van megbízva. Miután útjokat erre vették, fel nem tehetni róluk, hogy Hídvárt kikerüljék; én magam hívtam meg a szolgabírót, ki a csapatot vezeti, hogy fogadja el hídvári kastélyomat hadjárata ,,pivot"-jául, s nem volna esze, ha ajánlatomat igénybe nem venné.

E beszéd alatt ismét hasonlított Henriette azokhoz a festett képekhez, amik szemeikkel kísérik az embert, de nem lélegzenek.

- A nevét nem is mondtam még leendő vendégünknek - folytatá Lénárd, egykedvű könnyelműséggel -, Vámhidy Szilárd, Arad megyei szolgabíró; derék fiatalember.

Henriette fehér lett, mint a márvány.

- Engem nagyon le fog kötelezni, kedves Henriette, ha vendégünkkel mindent elkövet, hogy az magát házunknál kényelmetlenül ne érezze. Egyébiránt ön okos nő, fölösleges volt figyelmeztetésem. Engedje kezét megcsókolnom. A viszontlátásig.

Henriette látta őt eltávozni, látta kocsiba ülni és tovahajtatni, és akkor elkezdett sírni, s ajkait befogta két kezével, s fejét elrejté ágyvánkosai közé, hogy valaki meg ne hallja a sírást.

A Fatia Negrát üldözik! ... A Fatia Negrát üldözi Vámhidy Szilárd! ...

Ide fog jönni; ebbe a kastélyba fog szállni; Lénárd maga hívta őt házához ...

Bizonyosan el fog jönni, hogy hajdani kedvesét újra lássa ...

Óh! ez rettenetes, ez átkozott gondolat volt; akárki agyában született!

Mit tegyen a nő, hogy ezt megakadályozza? Aki fél, aki szeret, aki gyűlöl.

Pedig ennek nem szabad megtörténnie!

Mennyi borzasztó történt már vele ez ifjú életben; de ez, ami következik, a legirtózatosabb.

Lénárd maga hívta meg Vámhidyt kastélyába. Ez a férfi nagyon bízott egy szegény lélekgyönge nő félelmében; nagyon sokat mert építeni arra a rémnimbuszra, mely alakját az ő szemeiben oly szörnyen megtámadhatlanná varázsolá, hogy neje hajdani kedvesét vendégül hítta magához, még azt a közönyt is tanúsítva mellette, hogy ő maga ugyanakkor házát napokig elhagyja.

Nem jutottak eszébe a férjnek különös esetek? Nem hallotta soha hírét ünnepelt, celebrált úrnőknek, a legmíveltebb osztályokból, akik, egy önfeledt pillanatában a rossz tanácsadó szenvedélynek, férjeiket a szerető kedveért megölték!? Nem álmodott római imperátorok kísérteteivel, kiket egy világ hatalmával kezeikben, egy gyönge nő kétségbeesése buktatott sírba? Mert-e így játszani egy szívvel, melynek csak meg kellene szólalni, hogy elpanaszolja, miért szenved, és ő nagyon fekete sorsnak nézne elébe.

Bizonyára ő nagyon jól ismerte nejét; Henriette-nek nem volt bátorsága a tőrt, melyre rá volt írva, hogy ezt az ő szívének szánták, megragadni, s a fenyegető szívébe ütni.

De azt sem akarta megérni, hogy Vámhidy őt itt találja Hídvárott.

Elhatározá magában, hogy el fog szökni; végképp elhagyja férje házát. Hová megy, mi lesz azután belőle, ki fogadja fel? Arra még nem gondolt, csupán csak egyről volt bizonyos, arról, hogy Szilárd és ő a sírban inkább, de Hídvár tornyainak árnyékában nem fognak találkozni soha.

Hiszen hány gyönge szívnek adott már bátorságot a félelem!

Senkije sem volt, akire bízhatta volna magát; cselédei mind férjétől fizetett kémek és börtönőrök. A pópa is eltűnt Hídvárról végképp. Akármely gunyhó, akármely juhásztanya lakója, akitől segélyt kér, árulója lett, mert hisz ő szegény, Hátszegi gazdag.

Kétségbeesésében egy régi emlék ébredt fel lelkében. Mikor még egy időben a környék legrejtettebb zugait bejárta, azzal az ábránddal, hogy szerencsétlen embereket találjon, és azokat boldogítsa, gyakran haladt el egy kis ház mellett, mely mindig megragadta figyelmét.

Egy kis vadászlak volt ez az erdők közepén; egészen fából építve, s kívülről simára gyalulva, mint egy kis katulya. Előtte terebély gyümölcsfák álltak, tavaszon virággal, őszön gyümölccsel rakva, tetejét egészen befutotta az iszalag és vadszőlővenyige.

A hallgató erdők közepett oly meghívó külseje volt a kisded háznak, hogy Henriette az első látásnál nem állhatott ellent a kívánságának, hogy abba betérjen.

A házikó ajtaját nyitva találta; csupán kilinccsel volt az betéve. Belépett; odabenn senkit sem talált. Az első szobában keményfa bútorok voltak, a fal mellett egy cifra tálas, festett mázos tányérokkal, az asztalon egy cserépkupa friss tiszta vízzel. Az innen jobbra nyíló szoba ajtaja is nyitva volt; abban sem talált senkit. Ott egy ágy volt medvebőrrel beterítve, több medvebőr szőnyeg helyett a padlón, egypár tarka hiúz- és vadmacskabunda a falon kifeszítve.

Ebből egy harmadik szoba nyílt; abban sem volt senki. Az fegyverekkel volt körülaggatva, puskák, pisztolyok s különös alakú vágófegyverek, sorban és keresztben, szögekre aggatva és szögletekbe helyezve; a tölgyfa asztalon kitömött állatok, madarak, az asztal alatt egy kitömött róka láncra kötve, egy pár vadkanfő erős agyarakkal az ablakok fölött; de semmi élő állat sehol.

Henriette azt hivé, hogy a ház gazdája bizonyosan távol van, s föltette magában, hogy megvárja, míg hazajön. Azonban egyik óra a másik után múlt, s Henriette utóbb is továbbmenni volt kénytelen, nehogy ott esteledjék, s csak eltávozáskor vette figyelembe azt a különös körülményt, hogy ez a ház egészen körös-körül van nőve fűvel; sehonnan út nincs tapodva hozzá.

Néhány hét múlva kíváncsi volt ismét arra venni az útját.

Egyedül, kíséret nélkül, ahogy szokott járni, megállt az erdei lak előtt, lovát megköté a sövényhez, s benyitott az ajtón.

Ugyanabban a rendben talált mindent, ahogy először; az első szoba asztalán ismét friss vízzel tele a cserépkancsó; a második szobában az ágy úgy leterítve medvebőrrel, mint elébb, s a harmadik szobában azon sorban a fegyverek, mint először látta.

Ismét várt sok ideig, hogy valaki érkezzék a ház lakói közül, és ismét hiába; késő estig semmi emberi teremtés nem közeledett a ház felé.

Különös emberek lehetnek ennek a lakói, gondolá magában. Mindent tárva-nyitva hagynak, a rossz emberek akármit ellophatnának belőle.

Útközben találkozott szénégetőkkel, - azoktul kérdezgeté, hogy miféle ház ez itt az erdő közepén. Négy közül három nem akarta megérteni, hogy miről van szó, s egyáltalában nem emlékezett semmi olyanforma házra; a negyedik végre azt felelte az úrnőnek, hogy abban lakik a ,,dráku". - A rossz lélek!

Ez még tudnivágyóbbá tette Henriette-et; a pópát vevé elő, hogy megkérdje tőle, miféle ház az, ami ott az erdő mélyében fekszik, senkit sem találni otthon soha.

A pópa is kitérőleg igyekezett válaszolni, úgy tetszik, hogy nemigen emlékezett rá, mintha nem volna ismeretes a házikó történetével, vagy mintha tudna felőle valamit, de nem akarná megmondani, s valami más történeten törné a fejét, amit válaszul adjon.

Annyit mondott, hogy a szóbeszéd szerint abból a házból valami vadászcsaládot öltek ki, vagy maga a vadász ölte el magát és családját, s azóta a környékbeli lakosság közül senkit sem lehet rávenni, hogy annak a háznak a küszöbét bármi kecsegtetésre átlépje, s nincs az a vakmerő tolvaj, aki onnan valamit elorozzon, sem az a kétségbeesett utazó, ki bármely zivatar elől abba meneküljön; mert azt hiszik, hogy azt a rossz lelkek lakják.

Henriette azonban nem hitt a láthatatlan rossz lelkekben; amilyeneket ő ismert, azok mind frakkban, kabátban jártak; - még inkább ingerelte a titokteljes bűvköd, mely e házat lakatlanná tevé. Föltette magában, hogy végére fog járni, vajon csakugyan lakatlan-e?

Evégett, midőn harmadszorra betért a házba, egy vadrózsát szakított le, s annak egyik szirmát az asztalon levő vizeskorsóba veté, másikat az ágyat takaró medvebőrre, harmadikat, negyediket és ötödiket a fegyvertárban levő fegyverek csöveibe dugta.

Mikor aztán negyedszer is meglátogatá a magányos házat, kereste a rózsaszirmokat, s egyet sem talált azon a helyen, ahová tette.

Tehát mégis jár itt valaki, aki az ágyban alszik, a korsóba friss vizet hoz, s a fegyvereket használja.

Egyszer a tudnivágy rávitte, hogy férjétől tudakozódjék a kis lak rejtélye felől, elmondva neki mindent, amit regeképpen felőle hallott.

Az aztán megmagyarázta a titkot.

Abból a házból csakugyan kiölték az egykori lakókat, s a nép azt hiszi, hogy benne kísértetek járnak, s nincs az a kincs, amiért valaki akár éjjel, akár nappal annak a küszöbét általlépje. Egy öreg földbirtokos X-bányáról, kinek itt némi erdőségei vannak, s aki amellett szenvedélyes vadász, felhasználta a népbabonát, hogy potom áron megvásárolja a birtokostól az erdei lakot, és gyakori lesvadászataira itt tartja lőszerkészleteit. Az nem futja ki nála költséggel, hogy saját vadászt tartson a háznál, aki azt egyúttal őrizze; ha zárva tartaná, bizonyos lehetne felőle, hogy feltörik, mikor ott nincs; de minthogy nyitva hagyja ajtaját, félve elkerüli minden. Hogy Henriette egyszer sem találkozott vele, annak egyszerű oka az, hogy az öregúr mint regálista sokszor kénytelen Kolozsvárra feljárni; s mikor itt van is, akkor egész éjjel kora hajnalig a leshelyen áll, csak akkor tér haza aludni; délután megint kimegy, s így Henriette, ki rendesen délután kereste fel az erdei lakot, természetesen sohasem találkozhatott vele.

Meg is nevezte Lénárd a kérdéses öregurat, s most már Henriette nagyon jól emlékezett rá, találkozott vele néha a kolozsvári estélyeken. Lénárd egyébiránt figyelmezteté, hogy elő ne találja hozni az öregúrnak azt az egész dolgot, ha egyszer összejön vele, mert ez némileg atyafiságban áll a vadorzással, miután saját erdeje nagyon kevés, s többnyire Lénárd körülfekvő erdőségeiből lövöldözi el a vadakat. Ennélfogva ezt a szenvedélyét az öregúr szereti titkolni; annyival is inkább, minthogy nem egészen jó barátságban él Lénárddal.

Henriette azontúl aztán nem látogatta meg többet az erdei lakot, melynek rejtélyes érdeke a nagyon prózai felvilágosítás által egészen elveszett, s nem is tartotta volna többé illendőnek, hogy valakinek a házába belépjen, aki férjével nem jó barátságban él. Kalandozó körútjai is elmaradtak, elfeledkezett róla egész e kétségbeejtő estéig.

Most újra feltámadt lelkében a kis erdei lak emléke. Lelkének rettentő hánykódásai közepett, lassankint, mint mentő azilum kezdett feltünedezni a bemohosult tetejű házikó, éjjel-nappal nyitva álló ajtajával, laktalan szobáival és kísérteteivel.

Ez volt az egyedüli hely, ahová menekülnie lehetett, ahol kémektől nem tarthatott, ahol nem fogja keresni senki, ahol elrejtve maradhat, és ahonnan ismét visszatérhet, vagy odább tévelyedhet a világba, ahogy a sors mutatni fogja.

Éjjel senki sincs a házban; a szenvedélyes vadász lesben áll. Az is meglehet, hogy most távol van hivatalos ügyekben, s napokig oda marad. De ha ott lenne is, s vele találkoznia kellene, tarthatna-e a tisztes öregembertől? Nem találná-e benne inkább természetes védőjét, ki őt innen e hegytömkelegből Kolozsvárig, Bánffyhunyadig vagy ami közelebb van, kivezetné. Onnan aztán eljuthatna Pestre, s nagynénje házánál menekvést találna.

Nem töprengett rajta sokáig, úgy fogadta ezt a gondolatot, mint vezércsillag sugarát az égből, és sietett azt követni.

Fölvette sálját, s mintha sétálni indulna, lement a parkba szobaleánya kíséretében. Néhány forduló után eszébe jutott, hogy szép volna idelenn a szabadban vacsorázni; a hold olyan szépen ragyog.

A szobaleány sietett a cselédségnek rendeletet adni a kastélyba vissza, s jól hallá, hogy ura asszonya zengő lágy hangján valami andalgó oláh dallamot kezdett el dúdolni, amit egyszer megszeretett. Sokszor dalolta ezt, mikor egyedül maradt.

Az inasok nemsokára előérkeztek a parkba a terítékkel; a nyári lakból lehozták a fonott székeket és nádasztalt; felterítettek egy szép kerek téren, mit terebély hársak fogtak körül.

A parkban folyvást zengett az oláh dallam.

Az ételeket is felhordták már, s üvegharangokkal letakarták, hogy a lámpafényre odacsődült éjjeli lepkék bele ne hulljanak. A dallam még mindig hangzott.

Szó volt róla a cselédek között, hogy hívni kellene a nagyságos asszonyt; azonban azt mindenki tudta, hogy nem szereti, ha akkor háborítják, mikor dalol.

Tehát csak vártak reá, hogy mikor unja már meg.

A komornyik minden öt percben kihúzta az óráját, s hivatalosan referált, hogy mennyi már az idő.

Mikor már csak egy óra volt hátra éjféltől, s a dal mégsem akart helyet adni a vacsora iránti kötelességnek, a komornyik bátorságot vett magának úrnőjét felkeresni, s komolyan eléterjeszteni, hogy az estebéd régen vár reá.

A dal nyomán és a holdvilág segítségével sikerült neki a hibiszkusz bozótokon keresztül a dalolóra akadni, ki egy vén platánfának támaszkodva, századszor kezdte újra: ,,az én gyűrűmet el ne veszítsd".

- Nagyságos asszonyom! - szólítá ót meg a komornyik.

A megszólított nagyot kacagott rá.

- Ahá, János, maga most ugyancsak felült; azt gondolta, én vagyok a nagyságos asszony.

A kertész leánya volt.

- Hát maga mit dalol itt, mint a holdkóros, már két óra óta, s bolondítja az embert?

- A nagyságos asszony parancsolta, hogy daloljam folyvást azt a nótát, amíg csak azt látom, hogy a bokrok között lámpavilág van, mert ő azalatt ott fog vacsorálni, s nagyon szereti messziről hallgatni ezt a nótát. Adott is érte egy szép réztűt a hajamba, amiért danolok.

Az persze aranytű volt.

- S hol van a nagyságos asszony? - kérdé ámultan a komornyik.

- Ott vacsorál a hársfák alatt, ni! Hát nem látja a lámpavilágot?

A komornyik éppen onnan jött, s tudta, hogy ott nincs a nagyságos asszony.

- Merre látta elmenni?

- Arra sétált a bokrok között. Bizonyosan a vacsoránál ül, csak ott keresse.

- Hüh, teringette! - átkozódék a komornyik, homlokon csapva magát, s futott onnan eszeveszetten, magában lelkendezve: - Ez megszökött!

Ez már ugyancsak világos volt. Azért küldte fel a vacsoráért a szobaleányt, azért állította oda maga helyett énekelni a kertészleányt, hogy azalatt kijátszva a cselédség őrködő figyelmét, utat veszthessen.

Mit fog mondani a báró úr, ha ezt megtudja? De mit fog tenni? Mindenkit főbe lő, akit elől-utol talál a kastélyban. Utána rögtön minden ember, akinek kedves az élete! Keresni kell minden úton! Fáklyákat gyújtani, lóra kapni, kérdezősködni fűtől, fától!

De biz az mind hiába volt már; a szökevény több mint kétórai tért nyert üldözői előtt, a hegyek, erdők között úgy elbolyonghatott, hogy nyomába sem találnak. Reggel felé fáradtan, tikkadtan érkeztek vissza a kastélyba inasok, vadászok, csatlósok; mindenki azzal a reménnyel, hogy talán a másik találta meg az úrnőt, s a később érkezőket mind azzal a hittel várták, hogy talán az hozza őt vissza. Senki sem tudott felőle még csak hírt is hozni ...

- - Henriette, amint a kertészleánynak megmondá, hogy hol álljon meg kedvenc nótáját dalolni, egyet kerülve a park kígyóútjain, a fácányos kert ajtaján át kisietett az erdőre, s ott mindenütt az út mentében, a fák között haladva, sietett pihenés nélkül az ismerős ösvényen, melyet felismerni segített a barátságos holdvilág.

Senki sem vette észre. Egyszer találkozott csak elkésett szekérrel; de az már olyan messziről elkezdé a csörömpölést, hogy elég ideje volt magát elrejteni szem elől.

A félelem erőt adott idegeinek. Máskor oly gyönge volt, hogy alig sétált végig a parkon, már kimerültnek érezte magát, most pedig kétórai sietség után köveken, bokrokon keresztül, magányos éjszakában, még fáradtnak sem érezte magát. Egy dombtetőről visszatekinte; a hídvári kastély tornyát látta még a völgyben, de a távol ködeitől kéken, s számítgatá magában: milyen messze lehet már. Észrevették e már, hogy eltűnt? Jőnek-e ez úton keresni?

S azután, mintha attól tartana, hogy valamelyike azon ablakoknak, mik a hídvári kastélyból, mint egy rém tűzszemei világítnak utána, megláthatná s elárulhatná, sietve igyekezett le a völgybe, melynek összeboruló rengetegei még a holdvilág elől is eltakarták.

Az éj nesztelen volt, az erdő sötét; robogó csörtetések hangzottak a targally között; éjjel járó dúvadak csapása; egy-egy zúgó éjbogár körüldongva kísérte makacsul az éjjeli futót, mintha utána küldött kém volna az is: a gyönge teremtés szíve reszketett; hátha el is tévedt, hátha rablók kezébe kerül, akiket most üldözőik az erdőkbe menekülni késztettek? Azért mégis nagyobb volt a félelem, mit Hídvárról elhozott, s százszorta nyugalmasabb a rémséges erdő, álmukban beszélő óriás fáival, mint annak szőnyeges falai.

Egyszerre egy nyílt völgy tárult fel előtte, mely ismerősül látszott őt üdvözölni.

Valóban, e vadrózsafák azok, mikről gyakran szakított virágot kalapja mellé, mikor ezen járt. A vadászlaknak itt kell már lenni. Jól rejtve van az, nemigen találni rá. Jobbra a rózsabokroktól rejtik azt magas bükkfák.

Néhány perc múlva ajtaja előtt állt.

Amint a kilincsre tevé kezét, akkor csak az az egy gondolat döbbenté meg szívét: ha zárva találna lenni! Ha kivételesen éppen most nem lehetne e házba belépni?

Csak el kellett fordítani a kilincset, hogy ez aggodalma megszűnjön. Az ajtó most is nyitva volt.

A küszöbön megállva, reszkető hangon kérdezé:

- Van valaki idehaza?

Semmi válasz.

Ekkor betette az ajtót maga mögött, s a másik szobáét nyitá fel. Ott sem felelt senki a felhívására. A harmadik szoba szinte nyitva volt, mint rendesen, sőt még egy ablaka a gyümölcsös felé is kitárva; különben minden úgy a maga helyén, ahogy rendesen szokta találni: fegyverek, nyugágy s a vizeskorsó az asztalon.

A ház öreg gazdája bizonyosan a leshelyen, s reggelig nem ér vissza.

Henriette-nek egy percben az jutott eszébe, hogy be kellene maga után zárni az ajtókat, nehogy el találván aludni meglephessék; de azután elgondolta, hogy az nem volna illendő, a ház gazdáját kizárni saját lakából, ki tán hajnalban átfázva, fáradtan érkezik majd haza, s mennyire megdöbbenne, ha lakát belülről zárva találná.

Inkább arra határozá el magát, hogy ébren fogja őt bevárni, s amint megérkezik, rögtön felfedezi előtte, hogy férjétől válni akar, kinek bánásmódját nem tűrheti többé. Addig őrizkedni fog, hogy el ne aludjék.

Mikor aztán már első izgatottsága lecsillapult, mely teste és lelke minden tevékenységét munkában tartá, akkor elkezdtek a felszabadult képzelem zsibbasztó rémlátásai lelke elé tolulni. Akkor kezdett arra eszmélni, hogy hol van.

Egy erdei lakban, melyből gyilkosok egy egész családot kiirtottak.

Talán, ha e medvebőrt felemelnék, még alatta látható volna a vérfolt a padlón?

Talán éppen e szobában rohanták meg őket? Itt hangzott a nő halálsikoltása, itt küzdött a férj irtózatos tusát gyilkosaival; itt könyörögtek térden állva a gyermekek a véres kezű embereknek, hogy ne bántsák őket; itt feküdtek a véres hullák egymásra hányva, talán napokig, amíg rájuk akadtak, temetetlen, halotti szentségek nélkül. Az éj néma óráiban nem történhetik-e az meg, amit annyian hisznek? Hátha azoknak van igazuk, hogy a túlvilággal nincs megszakítva minden összeköttetés, s amint az álmodó átjár innen oda, akként a halott onnan visszajárhat?

Hátha az lenne való, hogy e háznak csakugyan nincsen más lakója, mint akik már meghaltak, s akik a vendéget elfogadják, akik tán kocogtatására felelnek, akik tán mellette ülnek, a láthatlan házigazdák és véres családjuk lesznek egyedüli társalkodói ez éjjel.

Henriette sok sajátszerű babonát hallott e tájon; többek között azt, hogy mikor egy ablaktábla valami kerek folton elhomályosul, akkor otthontalan lélek van a szobában, annak a lehelete veti az üvegre a párafoltot.

Olyan félve nézett az ablakok felé.

A magányban vissza kezde térni ideges reszketegsége, mely csaknem lázzá magasztosult. Ilyenkor nem tudott ülni, nem fekünni; járkálnia kellett alá s fel, hogy lecsillapuljon.

Most ezt sem folytathatta soká; a hosszas sietős útban ki volt fáradva már, nem bírták lábai, kénytelen volt ledűlni pihenni a nyugágyra.

Néhányszor végigborzadt ott fekve, s olyankor erősséget keresett szívének abban a gondolatban, hogy mégis jobb itt, az ismeretlen puszta lakban, a meggyilkolt ember kísértetes tanyáján, mint volna otthon; s inkább jöjjenek fel a föld alul a hideg rémvilág nyugtalan kísértetei, s üljenek oda ágya mellé, és meresszék rá halottszemeiket, mint hogy találkozzék egykori kedvesével férjének házában, és egy födél alatt töltsön vele egy örökre megátkozott éjszakát. Ennél a gondolatnál elnyomta az álom, - a kín. -

Mintegy félóráig alhatott, nyugtalan, látványokkal háborított álmot; akkor egyszerre fölriadt.

Úgy tetszik, mintha valami távoli kiáltást hallott volna. Tán csak álmában képzelte azt hallani, s oly rémes volt, amit álmodott, oly félelmetes a hang, amit hallott, hogy felébredt rá.

Hallgatózni kezdett. Éjfél után olyan nagy hangja van minden nesznek.

Azt képzelé kivenni a mély csendben, hogy sebesen közeledő lépések hangzanak.

Ismét egy kiáltás, mint egy üldözött vadé, mint egy megsebesült farkasé.

Most már nem álmodott; ezt már világosan hallá. Látta, hogy hol van! A holdvilág besütött az ablakon, mind a három szobán végiglátott.

Egyszerre a kert felőli ablakon, honnan a hold bevilágított, egy sötét alak jelent meg, mely a holdvilágot egy percre elfogta.

Az alak keresztülugrott az ablakon, s lihegve futott a két szobán keresztül, be a harmadikba, ahol a fegyverek álltak. Henriette látta őt ágya előtt elfutni, hallotta fáradt lihegését; - és megismerte azt.

-- Ez volt a Fatia Negra! Ez a Fatia Negra háza.

S még ez nem volt minden.

A Fatia Negra nyomában rohant egy másik rém, kivont karddal kezében, ennek az arcában pedig felismerte Vámhidy Szilárdot.

És e rémlátásra sem bírta eszméletét veszteni, ami olyan jó lett volna rá nézve. Kiáltani akart rájuk: lihegve nyögé: ,,ne! - ne! - ne!" vagy csak képzelte tán, hogy mondott valamit, ahogy mélyen álmodók szokták képzelni azt; s amellett világosan látott mindent, ami tőle néhány lépésnyire történt.

A Fatia Negra beugrott a fegyverterembe, s lekapott egy pisztolyt a falról.

Szilárd az ajtó küszöbén állt.

- Megállj! - kiálta rá Fatia Negra rikoltó hangon. - Házamban vagy, és meghalsz.

Szilárd nem méltatá őt válaszra, előbbre lépett.

- Uram, megálljon ön egy szóra - szólt ekkor halkabb hangon a Fatia Negra, csaknem rekedten, alig hallhatóan. - Ön engem megsebesített; ön engem idáig üldözött. Most kezemben van az ön élete, megölhetem, ha akarom. Alkudjunk meg: én nem ölöm meg önt, ön nem üldöz engem tovább. Ön visszafordul innen, s azt mondja, hogy nem bírt utolérni. Én önnek, esküszöm a halálra, holnap húszezer aranyat fogok küldeni.

Szilárd megvető hidegséggel monda:

- Add meg magad, én nem alkuszom.

- Nem alkuszol? Te nyomorult féreg! Homlokod a pisztoly szája előtt, egy billentése ujjamnak, s fejed szét van hordva, s te még ellenem mersz törni. Akarod-e a fejedet megtartani?

- Én a te fejedet akarom elvinni - szólt Szilárd, és még egy lépést tett a kalandor felé.

- Az én fejemet? Hahaha! Ezt a fejet, te? Ezt a fejet itt? No, hát nesze! ...

E pillanatban egy átható sikoly rezzenté meg a két halálra küzdő ellenfelet, a mellékszobában egy fehér alak omlott végig a földön.

A másik percben eldördült a fegyver, s a Fatia Negra - élettelenül hanyatlott a szőnyegekre vissza.

Amikor az mondá kacagva: ,,no, hát nesze!", amikor az a sikoltás hangzott: akkor ő a pisztoly száját hirtelen saját szájába fogá, úgy süté el; az erős töltés szerteszét hordta fejét; Szilárd egy meleg véresőt érzett magára aláhullani.

A Fatia Negra csakugyan nem adta fejét. A lövés semmivé tette azt.

Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a Fatia Negra.
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
Az üldözött vad
  2012-12-11 15:28:00, kedd
 
  Az üldözött vad



Ezt a merényt többé elnézni nem lehetett.

Hallatlan eset az, hogy egy rablólovag a XIX. században egy tökéletesen organizált ország határán eszébe hagyja magának jutni azt a vakmerőséget, hogy fényes nappal rendes katonaság által kísért postaszekereket megtámadjon; a király fegyvereseivel rendes csatát vívjon, s azokat kényszerítse veszteséggel visszavonulni!

Ez már nem maradhatott megtorlatlan.

Mint a villám járta be a hír az érdekelt hat vármegye minden helységét, s mintha össze lett volna beszélve minden ember, azon kezdte minden falusi bíró, hogy rögtön elállatta az utakat vasvillás népekkel, hogy ezúttal a Fatia Negra és kalandor társai, akárhonnan jöttek ide, többé - hacsak repülni nem tudnak - ki ne menekülhessenek innen.

E gyors készenlevésben nagy érdeme volt Satrakovics örökös nyugtalanításának; az emberek, bármennyire kinevették is, valami keveset mindig elhittek azokból a csodákból, amikkel őket a dühös öregúr ijesztgetni ki nem fáradt, s minden ember, ki a vakmerő országúti kaland hírét meghallá, azzal a szóval ugrott fel helyéből: ,,megmondta azt előre Satrakovics!", s azzal mindenki iparkodott puskája, kardja után látni.

Ennek a merész vállalatnak már egyszer véget kell vetni. Nem vártak többé megyegyűléseket; az alispánok kihirdették a statáriumot, felültették a bandériumokat, s összegyűjtve a megyék pandúrjait és fegyveres mezei hadnagyait, elhatározák, hogy közös egyetértéssel gyorsan és rögtön gyökerén ragadják meg az elhatalmasodott bajt, s amennyire lehet, katonai erő segélyül hívása nélkül irtsák azt ki országukból.

A katonai beavatkozásra mindig féltékenyek voltak. Hogy Gerzson úrnak igazságot szolgáltassanak pusztában elhangzott szavaiért, őt nevezte ki mind a hat vármegye a furfangos hajtóvadászat vezetőjének, melynek területe több száz négyszögmérföldet foglalt magában.

Gerzson úr bebizonyítá ez alkalommal, hogy ha nem nagy hadvezér is, de bizonnyal nagy hajtóvadász.

Az ő terve az volt: a megyékből kivezető hegyi utakat, szakadásokat egy helyen maradó fegyveres földészekkel ellátva, a főbb utakon azalatt a rendszeres láncolatot képező nemesi fölkelőkkel előrenyomulnak, kiknek egyes csapatjai közt az összekötő vonalt az erdőkben portyázó pandúrok és hadnagyok képezendik. A hajtóvadászat hálója így napról napra összébb húzódik egy pont körül, mely később fog meghatározódni.

Az előrehaladó bandériumokkal együtt jár a rögtönítélő bíróság, s minden falut, minden tanyát felkutat, s ahol gyanút fog, ott ítél és végrehajt irgalom nélkül.

Ezalatt egy mozgó csapat, saját vezetője belátására bízva, keresztül-kasul szeldeli a körülhálózott tért, véletlenül, előre nem sejtve jelen meg majd itt, majd amott, egyfelől azért, hogy ha a kalandoroknak rendszeres védelmi tervük volna, azt összekuszálja, másfelől pedig, hogy a kezére hajtott véletlent ügyesen elfogja, s a gubanc vezető fonalát kezére kerítse.

Látni való, hogy ide gyors eszű, éber lelkű, bátor és ügyes férfira van szükség.

Midőn ez utóbbi vállalattal Gerzson úr Vámhidy Szilárdot bízta meg, ebben a legnagyobb mértékét fejezé ki irántai becsülésének.

Ezért meg is rótták, hogy minek bíz ilyen fontos feladatot oly fiatal emberre; hanem az öreg táblabíró azt felelte rá, hogy arra senkinek semmi gondja, ő ismeri a maga emberét.

A hajsza megindítása előtt közlé az ifjúval rövid utasításait.

- Öcsém, senkinek se higgy, csak a saját szemeidnek, ne beszélj arról, amit egy óra múlva akarsz tenni, senkinek. Fegyveredet soha el ne hagyd. Megnézd, hogy mit eszel és iszol. Senkihez ne legyen bizodalmad. Éjjel szobádban senkit ne hálass, és többször körülnézz, mit csinálnak embereid. És végre senkit ne kímélj, akinél gyanút fogsz, akár úr, akár paraszt. Huszonnégy jól kipróbált pandúrt adok melléd, magam válogattam ki őket; hanem azért mégsem lehetetlen, hogy ezek közt is akad áruló; a Fatia Negrának mindenütt vannak cimborái, és melyik gyanúsan viseli magát, azt küldd vissza hozzám parasztkíséret mellett vason. A Fatia Negrának csak az a huszonnégy társa, aki lovon szokta kísérni, képes arra, hogy nyíltan megtámadjon; a többi csak csőcselék pásztornép; az a veszedelem hírére elbújik. Még egyszer mondom, hogy senkinek ne higgy.

Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandúrja kíséretében, lóháton.

Legelső útját a bihari havasoknak vevé, ugyanazon meredeket kerülve meg, melyet később egy fiatal magyar költő szerencsétlen halálával annyira nevezetessé tett.

Ez útnak azonkívül, hogy nagyon rossz, az az előnye van, hogy az utas egy álló napig nemcsak emberrel, de még madárral sem találkozik, s eszerint, ha az a különös szándéka van, hogy észrevétlenül jusson be Erdélybe, azt ezen az úton legkönnyebben elérheti.

Már Rézbánya tövében elkezdődik a bihari meredek, s a korán reggel megindult csapatnak délig tartott a hegy gerincére felkaptatni.

Ott a keskeny hegyháton egy hosszú ösvény van verve, mely több óra hosszat egymásra düledezett szikladarabokon keresztül vezet; szomorú, otthontalan táj; semmi élő növény az útban, még moha sincs a meztelen köveken; semmi hang, csak az örök szél zúgása; a szédítő meredekben alant egymásra boruló sűrű erdők, mik fölött a havasi keselyűk kóvályognak körben járó röpttel, s amilyen messze a havasi hátról ellátni, olyan messze semmi egyéb, mint kopár hegyhátak, erdős völgyek, emberi lakás nyoma nélkül.

Tökéletesen arra való hely, hogy egy bujdokló harámbanda itt víjon élet-halál tusát üldözői ellen; ahol azt, akinek utolsó embere is elesik, sohasem fogja itt megtalálni senki; mert hisz ezen az úton tíz évben egyszer vetődik valami átmenő, s akkorra már farkas és keselyű rég széthordta a csontokat.

Azonban a harámbanda nem jött üldözői elé a találkozóra, ami arra mutat, hogy Szilárd terve ügyesen volt kezdve, senki sem sejtheté; mert ha tudhatta volna jöttét a Fatia Negra, lehetetlen, hogy ezen a kísértet lakta helyen rá ne várt volna, ahol tíz elszánt férfi egy hadsereget verhet vissza.

A havas tetején van egy friss csörgedező patak, mely körül, mint oáz a sivatagban, üde pázsit terül el; s e pázsit között, a kopár magasban, ahol már semmi növényélet nincs, nefelejcsek virítanak.

Itt Szilárd megpihenteté a lovakat, a legénységet falatozni rendelé, s mikor újra lóra ültek, egy nefelejcset szakított le a csermelypartról, s azt a gomblyukába tűzé. Régi szokása volt, valahányszor nefelejcset talált, abból szakítani; hajdan mindig átadta azt kedvesének; sóhajtva bizalmasan; ,,engem, galambom, el ne felejts!" Most már nincs, akinek adja, de megmaradt még az előszeretet az emlékezet gyöngéd virága iránt és a szomorú sóhaj: ,,engem, galambom, el ne felejts!"

Lefelé az út égett erdőn visz keresztül. A fák nincsenek korommá égve, hanem az alsó bozót gyulladván meg, emiatt a szálfák kérge mind fölrepedezett, és az egész rengeteg ki van száradva, alját fű helyett korom fedi, s a lombtalan fák a szél zúgása alatt recsegve hullatják alá száraz gallyaikat: ez az egyetlen hang, mely a kétszeresen ,,holt" természet síri csendjét félbeszakítja.

Ismét hosszú órákig haladt Szilárd lovagcsoportja, emberrel nem találkozva sehol. Késő délután fedezték fel a legelső pakulárkunyhót. Annak a pásztora is kinn volt az erdőkön juhnyájával; nem volt odahaza egyéb, mint egy sánta kutya, mely megugatta őket.

Estefelé találkoztak egy lovas földésszel, ki málét vitt őrletni a malomba; azt elvitték magukkal kalauznak. Azután éjjel mentek előre: Végighaladtak Skeritorán, Nyiágrán, egész a vidrai hegyzuhatagig, ide virradatkor érkeztek meg.

E havasi falvak egész épületei oly távolba vannak egymástól elszórva, hogy egyik szomszéd a másik házát nem láthatja; néhol félórányi a tér közöttük. E körülmény és az éjjeli idő kedvezett Szilárd tervének. A házakat egyenkint lehetett körülfogni, s kimotozni, a második ház lakói nem tudhatták, mi történik az elsőben.

Hasztalan fáradság volt: semmi gyanúsat sem lehetett felfödözni.

Reggelre kifáradtan érkezett meg a csapat a csurgó alatti házhoz; itt pihenőt kellett tartani ...

Szilárd néhány kérdést intézve magához a kalauzhoz, azt is útnak ereszté, megparancsolva neki, hogy visszamenjen Skeritorára.

Mikor a kalauz lovára kapott, a pandúrőrmester azt mondá Szilárdnak:

Szolgabíró úr! - Én azt hiszem, hogy ez a fickó nem fog visszamenni Skeritorára, hanem amint szemünk elől eltűn, visszafordul, és fellármázza előttünk az egész utunkba eső vidéket.

- Magam is azt hiszem.

- De akkor szelet fog minden gyanús ember, s idejekorán megugrik előlünk.

- Éppen azt akarom. Így az a baj, hogy nagyon is fektében marad.

Azzal megparancsolá pandúrjainak, hogy fele menjen aludni, a másik fél legyen ébren, három óra múlva váltsák fel egymást.

Délre kipihenték magukat a pandúrok, az őrvezető sürgetni kezdé Szilárdot, hogy induljanak már, mert elkésnek.

- Még jókor van! - felelé Szilárd, és fél délutánt eltöltötte ott hiába; csak akkor ült lóra, panaszkodva minden ember előtt, hogy mennyire összetörte a tegnapi lovaglás. Még azután minden jövőmenőtől: házigazdától, cselédtől összevissza kérdezé, hogy melyik helység merre fekszik, hogyan kell menni, merre az országút.

- Jajh! - dörmögének a vén pandúrok. - Ha ez így kibeszéli előre az egész útitervét, akkor aztán üthetjük bottal a rablók nyomát.

Még azután, hogy kiindultak is, minden jövő-menővel szóba állt, hogy jól visz-e az út erre meg amarra; az unalomig sok időt eltöltött ezen a módon.

(Aztán ez akarja elfogni a Fatia Negrát? - dörmögének egymást közt a vén pandúrok.)

Hanem amint egyszer a kerített földeken túl voltak, hirtelen megfordítá lovát Szilárd, s átkapatva a hegyi csermely túlsó partjára, út nélkül belevágtatott az erdőbe, parancsot adva, hogy a legnagyobb sietséggel tartsanak utána; - hogy mit akar, azt ugyan ki nem találhatta senki.

Ha csak el akar itt az erdőben tévedni, azt nagy hamar megérheti.

Egyszer azonban azt parancsolja kísérőinek, hogy szálljanak le, s vezessék lovaikat kantárszáron fel a hegytetőnek. A vén pandúrőrmester elérté a szándékot, de nem helyeselte.

- Ezen a hegyen nem lehet lóval átmenni.

- Nem kell ellentmondani. Én értem, amibe fogtam. Utánam.

Még haladtak félórányi küzdelmes úton nagy titkos káromkodással vezetőjük nyomában, midőn egy bámulatos látvány lepte meg őket. Egy roppant üreg tátongott előttük, melyen, mint egy alagúton keresztül, a túlsó völgybe lehetett lelátni. Ez a ,,római kapu"; sokan azt hiszik, hogy a rómaiak fúratták itt keresztül a hegyet; azonban e mesés mű sokkal nagyobbszerű mérvekben alakult, mint ahogy a természeten kívül más szerzője lehetne; meglehet, hogy a rómaiak is használták itteni hadjárataikban.

A pandúrok most érték már ifjú vezetőjök tervét; s ezentúl vakon követték volna tűzön, vizen keresztül.

A római kapun át egy félóra alatt a túlsó völgybe juthatni, s amilyen bizonyos, hogy jöttük hírére a Körös völgyéből iparkodni fog minden gyanúfogható lélek menekülni, éppen olyan előrelátható volt, hogy azokat a Geinai-szorosban meg fogják lephetni.

Reggel, mint az égből esett villám, volt Vámhidy ott, ahol senki sem várta.

Estig nyolc embert szedett össze, akiket nehéz gyanúban talált.

Még alkonyat után egy lovas hadnagytól levelet küldött Gerzsonnak, melyben azt írta: ,,Bizonyos vagyok felőle, hogy az egész cselszövény fonalát kezemben tartom. Nyomon vagyunk!"

Éjszakára egy magányos malomban telepedett meg, melyet ezúttal úgy választa ki, hogy szükség esetén védnie is lehessen. Nagy okai voltak attul tartani, hogy az éjjel megtámadják.

A malom egy rohanó hegyi patak fölé volt építve úgy, hogy a patak az épület alatt rohant keresztül a kerekekre; elöl hármas zsilip korlátozá a medencében összegyűjtött vizet, mely itt jó mély volt, s mely fölött három cölöpön álló egy szál vastag deszka képezé a hidat, mely az erdőből levezető gyalogutat összeköté.

Estefelé jelenték Vámhidynak, hogy egy vak koldus akar vele beszélni, mégpedig titokban, hogy senki más ne hallja. Igen sürgetős tudatnivalói vannak.

Vajon mit tudhat egy vak ember?

Szilárd bevezetteté magához a koldust, ki izmos, atlétai férfinak látszott; széles vállakkal és öles termettel; kár volt érte, hogy vak.

- Domnule, egyedül vagyunk-e? - kérdé a vak, midőn a szobában volt Vámhidy előtt.

- Ketten vagyunk. Mi kell, jó ember?

- Köszönöm, hogy jó embernek nevezett, domnule; mert az vagyok, és az is leszek. Én vagyok a híres Juon Táre, a híres, erős ember, akinek a szemei kiégtek a Lúcsia-barlangban, mikor a Fatia Negrát el akartam fogni; aztán a szörnyeteg felgyújtotta az egész barlangot.

Szilárd azt hitte, hogy jól megérté a koldus idejövetelének célját, ha egy tallért nyom a markába. Szegény, megérdemelte, amiért szeme világát áldozá olyan vállalatnak, amihez ő is éppen hozzákészüle. Némileg bajtárs.

Hanem a koldus nem fogadta el az ajándokot.

- Köszönöm, domnule, mulczám; nem ez a pénz kell énnekem: a Fatia Negra feje kell énnekem. Ez után a fej után járok én, azután nem lesz semmi bajom. Akarod ezt a fejet megkapni, domnule? - Én megmondom, hogy hol van.

- Nos?

- Van-e bátorságod meg nem ijedni tőle, domnule?

- Én nem ijedek meg semmitől.

- No, mert sok embert megdöbbent ám azt a fekete arcot látni, amin nincs semmi változás, ami olyan, mint az acél; akiről azt hiszik, hogy sem kard, sem golyó nem fogja; de az én körmeim megtépték az ő testét, és én láttam az ő vérét folyni!

- Mondjad, hol van?

- Itt, közel.

- Merre?

- Ah, domnule! - sóhajta Juon Táre. - Tudom is én, hogy mit kell arra felelni: ,,merre?" hiszen én nem látok sem eget, sem földet.

- Tehát akkor hogyan tudod, hogy közel van?

- Ah, domnule, a hangjáról megismerném én őt, és ha szólani nem hallanám, a lépései hangjáról megismerném, mikor közeledni hallom; nem tud senki úgy járni, mint ő: egyszer olyan csendes, mint a kísértet, hogy azt csak egy vak fülei veszik észre; majd meg úgy dobog, mintha az egész föld üres volna alatta, s az hangzanék minden lépésére. Óh, én sokszor hallottam e lépteket messziről közeledni.

- De hát mégis, tudsz-e felőle valami bizonyosat?

- Elmondok, domnule, mindent, elejétől fogva. Látod, hogy vak vagyok, koldus vagyok, az a mesterségem. Amíg a feleségem élt, addig nem voltam koldus, mert ő dolgozott, napszámba járt, keresett rám. Hanem az meghalt. Szép dolog az uram, mikor az embernek a szemei ki vannak égve, aztán nem tud sírni. Én bizony örömest meghaltam volna éhen, de egy kisfiam maradt, nem több még, mint kétesztendős: annak koldulgatok. Itt a patak fölött az országúton van egy kőhíd, a vármegye építtette; reggel a fiacskám idáig ki szokott vezetni, s azután megint visszamegy a faluba, pedig olyan picike még: a dászkál felesége visel rá gondot; este ismét értem jön és hazavezet. Amit kegyes utazók adnak, azt megosztom szegény házigazdámmal, aki még a koldusnál is szegényebb. Ha zivatar ér odakünn, akkor bemenekülök a híd első boltozata alá, ahova nem jő víz, onnan várom be a végit, s ismerem már annyira azt a helyet, hogy tapogatózva egyedül is el tudok rajta járni. - Tegnap történt ez. - Künn ültem a híd végében, s hogy sokáig nem hallottam emberszót magam körül, és hogy erősen meleg volt, elnyomott az álom. Küzdöttem vele, de nem bírtam ellenállni. Attul tartottam, hogy ha valahol az útban dűlök el, valami szekér elgázol. Azt gondoltam hát ki magamban, hogy befekszem az ismeretes hídbolt alá; nekem úgyis mindig éjszaka van, fiacskám majd rám talál ott. Egyszer hirtelen fölébredek azokra az ismeretes lépésekre. Ott ment keresztül a hídon a fejem fölött. Esküdni mertem volna rá, hogy ő az. A híd közepén megállt. Kevés idő múlva több lépés hangzott, jobbról-balról; férfiak jöttek a híd felé, s ott annak a közepén valamennyi megállt, megszámláltam őket; huszonnégyen voltak.

Szilárd most már érdekelten kezdett figyelni.

- Ekkor megszólalt ő. Óh! A két szemem világa ha megvolna, nem látnám őt oly elevenen magam előtt, mint látom őt vakon, ha beszélni hallom. Ő volt, az első szónál ráismertem; de abból, amiket beszélt, rá fogsz te is ismerni, domnule. Az a huszonnégy férfi esküdt cimborája volt mind. Titkos összejövetelük volt ezen a helyen, ahol nehéz meglepni valakit, mert mindenfelé erdők veszik körül. Azért hívatta össze társait, hogy tudassa velük, mi van ellenük megindítva. Elmondta nekik, hogy mindaz, amit a vármegyék hajtói tehetnek, nem félelmes rájuk nézve; de nagyon veszedelmes az a csapat, mely ezalatt keresztül-kasul járja a vidéket. Ez bajt szerez. Ezt el kell tenni az útból. Hanem a cimborák nem válaszoltak neki rá semmit. Összesúgtak, morogtak egymás között, s végre azt mondák, hogy ez nehéz sor lesz. A pandúrtól félnek nagyon, meg a vármegye uraitól. Tudják már, hogy ezek kitanulták fortélyaikat, s nem szoktak sokat tréfálni. Mind azt mondták, hogy pandúrokat nem támadnak meg, mert azok még jobban tudnak lőni, mint a zsivány, s értenek ehhez a vadászathoz nagyon. Hiába esett a Fatia Negrának minden biztatása, azt mondták, hogy ki-ki bújni fog, ahová tud. ,,Akkor hát bújjatok el olyan jól, hogy rátok ne találjanak", azt mondá a vezér; ,,majd én magam fogok velük végezni! - Majd felkeresem én őket egyedül, s megmutatom nektek, hogy ezek is csak halandó emberek." Ez volt az utolsó szava hozzájuk, azzal ki jobbra, ki balra sietett; a lépések elhangzottak fejem fölött. De te hidd el azt uram, hogy amit a Fatia Negra kimondott, azt meg is fogja kísérteni.

- Hogy ő maga jöjjön bennünket megtámadni? Akár egyedül, akár sokadmagával?

- Nem hiszed, uram, amit mondtam; pedig úgy lesz. Higgy nekem, mert senkinek sem olyan keserű a Fatia Negráról gondolkozni, mint nekem. Feleségemet és szemem világát vesztettem miatta. Volna csak meg egyik szemem! Látnék csak annyit, hogy tudnám megkülönböztetni az árnyékot a világosságtól; óh, majd magam mennék én ellene, s ha még egyszer megfoghatnák ezek az én kezeim: domnye Zeu! nem szabadulna ki azok közül élve.

- Jó ember, bizonyos vagy afelől, hogy nem álmodtad azt, amit nekem elmondtál?

- Tudod, domnule, az első kábulatban magam is gondoltam ilyesmit. Mit tudhatja egy vak ember, hogy mikor álmodik, hisz ő nem nyithatja fel szemeit, hogy azt mondja, ébren vagyok, látok! Hanem hát elővettem kusztorámat, s bal karomba egy keresztet vágtam a hegyével. Nézd meg, uram, ottan van-e?

Juon felgyűrte bő ingujját herkulesi karjától, s Szilárd megdöbbenve látta rajta az alig behegedt kereszt mélyen bekarcolt sebét.

- Látom: itt van.

- No, ha látod, uram, akkor tudhatod, hogy nem álmodtam, amiről beszélek. Vigyázz magadra, mert a Fatia Negra eljön. Az éjjel még nem, mert ő azon az úton vár, melyen megindultál. Hanem reggelre meg fogja tudni, hogy a római kapun keresztül elkerülted, s holnap éjjel bizton várhatsz reá.

Szilárd azt mondá Juonnak, hogy azok felől, miket neki elmondott, senkinek se szóljon; ha való, amit bejelentett, jutalmát megkapja érte.

- Csak a Fatia Negra vérét, semmi mást - mondá a vak koldus, s oly szomjú epedéssel emelé arcát az ég felé, melyet nem láthatott; csak azt tudhatta, hogy az még feje fölött van.

Annyi hatása mégis volt Szilárdra Juon szavainak, hogy pandúrjait az éj óráiban felváltva szüntelen cirkáltatá az erdőben, s maga is csak hajnaltájon dűlt le alunni.

Ez éjjel semmi sem történt.

Másnap reggel a környékbeli bírák gyanús embereket hoztak elé, kiknek vallatása sokkal több időt vett igénybe, mint egyelőre hivé; emiatt szinte délig ott veszteglett a malomban.

Délfelé erős kopócsaholás hangzott az erdőkben; a molnár azt mondá, hogy alkalmasint a földesúr vadászik medvére.

- No, azt ugyan most rosszkor teszi - dörmögé Vámhidy -, az én vadamat riasztja el.

A vadászcsapat nemsokára kiért az útra, a medvét aligha el nem szalasztották.

Vámhidy odaizent a vadászó főúrhoz, hogy lenne szíves abbahagyni mulatságát, mert most más dolog van itten készülőben; mire az készséggel szót fogadott; a kopókat rögtön pórázra fűzték, a társaságot összekürtölték, s azzal az egész vadászcsapat a malom felé tartott.

Néhány pillanat múlva Vámhidy a vadászó úrban Hátszegi Lénárdot ismerte meg.

Az ilyen találkozásokat gyakran rendezi a véletlen, ha ugyan a véletlen rendezi; - két ember, akinek, még egymásról álmodni sem esik jól, összevetődik egy puszta helyen, ahol kénytelen egymással szembemenni, és még azt is mondani egymásnak, hogy ,,adjon isten jó napot".

Hátszegi hamarább beletalálta magát a helyzetbe, mint vetélytársa; olyan arccal üdvözlé őt, mintha soha semmi haraguk nem lett volna egymásra.

- Mi mind a ketten vadászni járunk, szolgabíró úr.

- Én hivatalból.

- Én pedig csak mulatságból. Ha tudtam volna, hogy erre veszi ön útját, bizonyosan nem kaptam volna ez alkalmatlan mulatságba. No, de vége van; mindjárt visszafordulunk. Az én medvém futhat; hát az öné?

- Még az sincs meg.

- No, én igen sok jó adattal tudnék önnek szolgálni az üldözött kalandort illetőleg, mert magamnak is volt nehány nevezetes rencontrém vele; ha nem sajnálná ön magától a fáradságot Hídvárt meglátogatni, ahol mind saját magam, mind nőm részéről a legszívesebb fogadtatást ígérem.

Megannyi nagyúri kegyelemdöfés Szilárd szívének! Hátszegi úgy beszélt hozzája neje szívességéről, mintha érdemesnek sem tartaná emlékében tartogatni azt a szomorú katasztrófot, mely őket egymástól futni parancsolá. Ő hívja magához látogatóba Vámhidyt! Ígéri, hogy szívesen fogja látni, biztatja, hogy neje is otthon lesz: éreztetni akarja vele, mennyire nem törődik vele és talán nejével sem. Szegény embernek minden csekélység kincs; még egy szerető szív is; - gazdagnak az is csak egy fillér.

- Köszönöm, báró úr - felelt rá hidegen Vámhidy -, utasításaim vannak, amikhez tartanom kell magamat; nem mulatságból járok itt. Azonkívül is bizonyos nyomra akadtam, melyet üldözni fogok, s azt nem tudom, hová vezet.

- Az derék. Ön tehát nyomára akadt valaminek? Nem tévút-e az? Ezek a ravasz emberek hamar rászedik az idegent.

- De ez valódi nyom, amit felleltem. Nem olyan embereknél leltem azt, akik maguk is érdekelve volnának; ezek egészen ártatlanok. Ez az egész eset. Mielőtt az elkobzott aranyakat felküldték volna Bécsbe, Gyulafehérvárott egyenkint minden darab aranyat egy kereszttel jelöltek meg; ami abból a célból történt, hogy az illető pénzverő hivatalt kötelezzék vele csakugyan minden aranyat újra sajtoltatni; aki különben úgy adhatta volna azt vissza, ahogy átvette. Az egész egy kis bürokratikus aprólékoskodás dolga; de ami ezúttal javunkra szolgált. A visszarablott aranyak mind meg voltak keresztezve, s én ilyen keresztes aranyakat már több itteni embernél fedeztem fel. Ezek, úgy hiszem, ártatlanok; ők mástul kapták; urát tudják adni; még meglehet, hogy az a más is tudatlan a bűnben, de így nyomrul nyomra mégis majd csak rá fognak vezetni arra, aki legelőször kiadta az aranyakat. Én azt előre is tudom, hogy a Fatia Negra nagyokat nevet, mikor hallja, hogy hat vármegye katonája hogy járja utána az erdőket, hogy kopogtatja az odvas fákat, amíg ő valamelyik népes város színházában lornyettírozza a kardalnoknőket; hanem igen meg lesz lepetve, majd ha egyszer minden ostrom nélkül bekocogtatnak hozzá, és azt mondják, hogy ,,itthon van-e a Fatia Negra?"

Hátszegi nagyot kacagott.

- Becsületemre, ez igen jó ötlet! Én magam is azt hiszem, hogy a jámbor zsiványt hamarább meg lehet találni a kávéházban, mint az erdőben; mert már azt a mai világban bizony senki sem hiszi, hogy valaki azért rabol fél milliót, hogy, mint Pintye Gregor, a Torda hasadékban lakjék vele. Paplanos ágyhoz van biz az szokva. Mármost csak azt sajnálom, hogy az én aranyaimon is nem volt valami jel, amikről rájok ismerhetnék; ezentúl minden pénzemre felírom a nevemet.

Azzal nevetve, fütyörészve tért vissza vadászcsapatjához, mely úgy látszott, csupa alattvalóiból állt, s könnyedén osztá parancsait nekik.

- Terheljétek le a mokány lovakat, és készítsetek el mindent a falatozáshoz, ma nem megyünk tovább.

Aztán ismét Vámhidyhez fordult:

- Minthogy mi, a túlnyomó erőnek meghajolva, kapitulálunk, legyen ön szíves velem egy szép kerek árnyékos térséget kikeresni az erdőben, ahol nekitelepedjünk, s a zsákmányul esett proviantot egymással megosszuk.

Vámhidy hidegen tekinte Lénárdra. Gondolta tán magában: kereshetnénk egy szép kerek árnyékos helyet az erdőben, ahol hat lépésről egymás mellének szegzett pisztollyal nézhetnénk egymás szemébe, s beszámolnánk azzal, amivel oly régen tartozunk.

- Köszönöm, uram, én már ebéd után vagyok.

Aznap csak egy hamuban sült pogácsát evett még.

De, hát ha éhen kellett volna meghalnia, ült volna Hátszegi mellé, hogy vele egy étkes tarisznyából falatozzon?

- Hát a legénységnek nem szabad egy pohár bort inni az egészségemért, miután az én birtokomba jöttek?

- Pandúrjaimnak nem szabad bort inniok, hogy mindig józanon maradjanak; a malmot parancsom nélkül el nem hagyhatják, s nagysádtok itt szinte meg nem telepedhetnek, bárha e malom a báró úr sajátja is; mert én most ,,vérbíró" vagyok, akinek joga van bármely ajtót kinyitni és bezárni, ahogy jónak látom.

- Ebből azt érthetem, hogy kértemre nem akarja ön hídvári kastélyom ajtaját kinyitni, a malmom ajtaját pedig bezárja előttem.

- Valóban úgy van.

- Ezt nagyra becsülöm! Egyébiránt - nem teszek le arról az ajánlatomról, hogy mind kastélyom, mind egyéb birtokomban levő úri lakaim és tanyáim önnek rendelkezésére állnak, s ha magam nem találnék is otthon lenni Hídvárott, aminthogy holnap reggel Szebenbe rándulok, nőm igen szívesen látandja önöket.

E másodszori ajánlat már bosszantá Szilárdot. Röviden végét akarta szakítani a beszédnek.

- Remélem, hogy nem leszek kénytelen terhére lenni.

Hátszegi észrevevé Szilárd hangjában az ingerültséget, s hideg mosolygással monda neki:

- Kedves ifjú barátom. Tudja-e ön, hogy mi az a hullócsillag? Az egy rosszul égő szivarnak a tüze, amit valami mennyei pipás elhajított. Good bye! ...

Azzal vállára kapta fegyverét, s könnyű, úriasan délceg léptekkel haladt végig a mezőn, vadászcsapatját maga után szólítva, ugyanazon erdőben tűnve el, amelyből előjött.

Vámhidynak pedig minden erében elterjedt a keserű méreg, ami e szókban volt kimondva: a hullócsillag csak egy rosszul égő szivar tüze, mit egy óriási pipás elhajított; e cifra gúnyt csak ő értette, akinek az fájt.

És azután este lett, és tele lett az ég csillaggal, s Szilárd elkezdé nézni a csillagokat, és elfeledé amellett, hogy hivatalos terhek nyomják vállait, elfeledé a rablót, a Fatia Negrát, s azt képzelé, hogy szemei találkoznak azokban a csillagokban ,,egy más valaki" szemeivel, akit éppúgy kerül az álom és boldogság, mint őtet.

A véletlen milyen közel hozta őket egymáshoz; éppen csak el kellene fogadni a férj meghívását, hogy ismét szem szem ellenében legyenek. Vajon mit mondanának egymásnak? Azután valahányszor egy csillag lefutott, az mindig felzavarta ábrándozásiból; ki nem tudta verni fejéből azt a mondást, hogy az egy kiégett szivar, mit az égi képletek valamelyik mágnás tagja, tán a ,,nyilas", a zodiakusi sportsman, untából elhajigál.

Az éj egészen csöndes volt, csak a malom zsilipjén átrohanó víz zuhogása adott hangot a tájnak, mely ezúttal a malomgép kelepelésével nem volt összekötve; a molnár a faluba ment a vizsgálat alatt, hogy avatatlanok ne legyenek a háznál. A szobákban a pandúrok horkoltak, kiknek két óráig éjfél után volt szabad alunni; addig csak Vámhidy volt ébren, és kívüle még egy pandúr, aki a pincébe zárt foglyokat őrizte.

- Áldjászketye domnye Zeu! - hangzék egyszer csöndes hangon a part rekettyéi közül, s Szilárd az éppen kelő hold fényénél egy magas, sötét alakot látott a malomfolyosó felé közeledni.

A vak Juon volt az.

- Hogy tudod te, hogy itt valaki áll? - kérdé tőle gyanakodva Szilárd.

- Hallottalak néhányszor fohászkodni uram, s tudtam, hogy ébren vagy, mert hiszen előre óvtalak, hogy vigyázz, mert az éjjel rád fog törni.

- Kicsoda?

- Hát ki? A Fatia Negra.

- S azt hiszed, hogy lenne bátorsága?

- Azt tudom, hogy már útban van.

- S hol voltál most?

- Itt a malom árkában dolgoztam.

- Éjszaka, mit dolgoztál?

- A víztartón keresztülvezető híd alól elemeltem az innenső gerendát. - Nehéz munka volt; de én elég erős vagyok hozzá.

- Miért teszed azt?

- Azért, hogy majd ha a túleső oldalról fog jönni, amint a híd közepén túl egy lépést tesz, a deszka lebillenik vele, s ő, mint az egér a fazékba, belehull a vízbe.

- Mit érsz vele? Ki fog úszni belőle.

- Azt teheti; de pisztolyai telemerülnek vízzel, azokat nem fogja ellened használhatni.

Szilárd kezdte látni, hogy egy makacs szövetségessel van dolga, ki olyanokon töri a fejét, amik neki eszébe sem jutnának.

- De tán csak nem képzeled, szegény ember, hogy valaki olyan őrült legyen, hogy egyedül ennyi fegyveres ember között, velem szembe merjen állni.

- Nem tudom, uram, de azt sem tudom, hogy ennyi fegyveres ember között nem vagy-e te magad is egyesegyedül, mert őrödet, ki a pince előtt állt, horkolni hallom.

Ez már megdöbbenté Szilárdot, rögtön sietett a mondott helyre, s megütközve látá, hogy az őr a pinceajtóban hosszat nyúlva alszik.

Odasietett hozzá nagy bosszúsan, hogy felköltse, megfogta az alvó karját; de semmi erőlködéssel sem bírt lelket verni belé. Akár ha meg lett volna halva.

- Próbáljuk a többit felkölteni uram - szólt Juon, s vak létére azzal a könnyűvérűséggel járt Vámhidy előtt, melyet a világtalanok olyan helyeken elsajátítanak, ahol gyakran szoktak járni.

A pandúrok ott feküdtek hosszú sorban, leterített szalmán a lisztraktárban.

Előbb suttogva, azután hangosan, utóbb haragosan szólongatá őket Szilárd, sorba, név szerint, egy sem ébredt föl rá; felrántotta az alvókat fektükből, észre sem vették; mindegyik abban a helyzetben maradt, ahogy visszahanyatlott.

- Mi történt itt? - kérdé Szilárd megrettenve.

- Ugye ahogy alusznak mind, s nem ébred föl egy sem? Hát az történt uram, hogy áruló van közöttük; a Fatia Negrának fizetett embere; - mindenütt van az, mindenütt! Az erdőkben, a palotákban, a tömlöcökben, a kaszárnyákban, mindenütt! Ez az egy áruló maszlagot kevert társai italába, s most azok egy nap, egy éjjel aludni fognak; maga az áruló is úgy tetteti magát közöttük, mintha aludnék, pedig csak azt lesi, hogy a Fatia Negra jöjjön, s akkor ő a foglyokat kiszabadítsa. Jól van ez kicsinálva, uram.

Szilárd zsibbadni érzé idegeit.

- Látod uram, te vagy itt egyedül; a Fatia Negra pedig sehol sincs egyedül. De azért semmi baj. Azt tesszük, hogy ő is egyedül legyen. Azt nem lehet most megtudnunk, hogy melyik a huszonnégy közül az áruló. Jól van. Megkötözzük valamennyinek kezét, lábát, akkor az áruló is meg lesz kötve.

Szilárd kezdé észrevenni, hogy ennek a vak embernek mindenben igaza van. Meg kellett fogadni szavát, a veszély bizonyos és közel van; sok tétovázásra nincs idő, hirtelen előkeresé a malomból a pányvákat, s hozzáfogott a munkához.

A vak óriás egyenkint térdére fekteté a pandúrokat, s kezeiket hátravonva, odatartá keresztbe Szilárd elé, az pedig rájuk szorítá a hurkot. Huszonhárom nem érezte azt, a huszonnegyedik pedig, aki érezte, jónak találta alvónak tettetni magát, mert ha észreveteti, hogy ébren van, az az irtózatos marok egy szorítással örökre alvót csinál belőle.

Vámhidy tehát oda jutott, hogy saját huszonnégy fegyveres emberét gúzsba köté, hogy egyedül lehessen a rettenetes Fatia Negra ellenében.

- Éles-e a kardod, uram? - kérdezé ekkor tőle az erős Juon. Azt bizonyosan tudta, hogy vármegye ura kard nélkül nem jár.

- Igen; de pisztolyaim is vannak.

- Próbáld meg uram, hogy használhatod-e őket, mert én nem hiszem, hogy valami bajuk ne legyen.

- Mi?

- Ha jártál nagyvadra, uram, medvére vagy bölényre, tudhatod azt a rendet, hogy olyan fegyverre ne bízd magadat, amit frissből nem töltöttél saját kezeddel. Régi töltésre ne hagyd a sorsodat, ha csak tegnapi is az; mert ki tudja, mi történhetett vele? Vonjuk ki a töltést pisztolyaidból. Kisütni nem jó lesz, mert vadálláson vagyunk, s ilyenkor csendesen kell lenni.

Szilárd engedett a figyelmeztetésnek, és két jó vontcsövű pisztolyából kiszedte a töltéseket; a kitöltött lőpor után szokás szerint próbált keresztülfújni a csövön, s tapasztalá, hogy az nem megy. A csőbe dugott körömvas valami lágy anyagot húzott ki magával, Juon megszagolta azt, s azt mondá, hogy vadméh viasza.

- No, uram, ezzel a fegyverrel már nem lősz, mert az úgy teletömte a gyutacs lyukát, hogy csak több órai munka után tudnád kitisztogatni.

- Még itt vannak a pandúrok fegyverei.

- Azokat is vizsgáld meg elébb.

Már azoknál nem vesződött Szilárd a töltés kiszedésével, hanem úgy próbálta meg, hogy elsütögeté a levegőbe; mely kísérlet csak annyiban sikerült, hogy a gyutacsok elpattogtak, de maga a töltés ki nem dördült. Azok is mind gyalázatosan meg voltak rontva. Azalatt kellett mindennek végbe menni, míg Szilárd künn volt, s az emberek aludtak. Akárki tette, gyors keze volt.

- Tehát uram, éles-e a kardod? Mert a Fatia Negra lépéseit hallom.

A vak éles hallású fülei már neszelték az ismert lépteket, mikor az még a távol erdei ösvényen közeledett.

Az ifjú önkénytelen borzadást érzett végigfutni testén, midőn elérkezettnek látta a percet, melyben az üldözött ellenséggel találkoznia kell. A bűbájos rejtély, mely annak személyét körülfogá, a bámulatos vakmerőség, mellyel terveit sikeresíté, s roppant testi ereje minden szívet sebesebb dobogásba hoztak volna abban a pillanatban, midőn egy magányos helyen találkozni kellett e fekete arccal, élethalál tusára.

Azonban Szilárd el volt határozva; az erős akarat, mely jellemes férfiak sajátja, megtöré benne a félelmet. Nem szabad remegni, nem szabad gyávának lenni. Akinek kard van a kezében, az nincs egyedül: a kard is egy ember.

A vak Juon reszketett helyette. Őérte félt. Mikor Szilárd visszatért a meztelen karddal, ujja hegyével végigpöngeté annak élét, hogy eléggé ki van-e fenve.

- Jó kard, nagyon jó kard, domnule; ne félj semmit; mikor a vízből ki akar kapaszkodni, akkor szökjél oda, s vágj a nyakához. Egyebütt ne vágd, mert vasinget visel az átkozott, nem fogja a fegyver. Ha ki talál szabadulni, hogy össze kell csapnotok; ne védd magadat, hanem csak vágj hozzá, így talán megsebesít, de ha véded magadat, megöl. Ha el talál nyomni, kiálts; én odarohanok, s megfojtom puszta kézzel. Óh, csak most volna meg két szemem világa!

A vak ember keservesen kezde sírni.

- Ez az ember elölte nőmet, engemet vakká tett, és most mikor hallom közelítni, egyedül jőni felém, nem láthatom őt meg, hogy én rohanhatnék reá! Domnule, légy bátor; az Isten veled van; az én Mariórám lelke vezesse kardod élét, s homályosítsa el az ő szemeit. Most hallod őt közelíteni?

Látni is lehete már. A magas, délceg alak könnyű, ruganyos léptekkel jött a holdvilág sütötte sziklán alá; hosszú fekete atlaszköpenye fejétől sarkáig fedve tartá.

Szilárd látta őt lépésről lépésre közeledni a malom felé, melynek tornáca alatt, magát egy oszlop mellé húzva, várt reá.

Abban a percben, amidőn megpillantá az alakot, az elébbi remegés helyébe valami oly csodálatos elszánt düh lepte meg szívét, amit csak azok ismernek, akiknek a szemközt álló veszély vérüket forrásba szokta hozni.

Most már nem félt tőle, most vágyott a találkozásra.

A vak Juon mellette állt, és kezét szorongatá. Hallgattak mindketten; még a természet is oly csöndes volt, mintha a szél is meg volna halva. Csak a közeledő léptei döngtek.

A fekete alak már a hídra lépett, biztos járással eljött a közepéig; ott még egyet lépett, akkor a híd deszkája lefordult vele, s a fekete ember egy önkénytelen kiáltással lehullott a vízbe.

- Most, uram, rohanj rá! - súgá Juon Szilárdnak; aki e percben azt hivé, hogy gyávaság volna egy embert akkor támadni meg, mikor az nem védheti magát, bár ha rabló is az, s engedte őt kikapaszkodni az innenső partra.

A fekete köpeny lemaradt a Fatia Negráról a vízben; úgy állt Szilárd előtt, tagjaihoz tapadt öltönyben, mint egy Antinous-szobor: valódi atlétai alak.

Övébe két pisztoly volt tűzve; a víztől alkalmasint haszonvehetetlenné téve, és egy hosszú arab jatagán, semmivel sem kurtább bármely kardnál, csakhogy markolatja keresztvas nélkül.

Szilárd útját állta.

Egy percre meg volt lepetve a Fatia Negra ellenfelének nem várt ébrenléte és bátorsága által, a másik percben már kezében villámlott a kirántott jatagán, és a másik villámlás már az összecsapás volt.

És ekkor az történt, ami megtörténik százszor és ezerszer az életben.

Az egyik vívó a hírhedett kalandor volt, atlétai testalkattal, kinek bátorságában a hőst lehetett bámulni, ki soha legyőző ellenfélt még nem talált; a másik bajvívó pedig egy íróasztal mellett tengődő ifjú, gyöngéd testalkattal, kinek tán akkor volt először életében kiköszörült kard a kezében, s kinek semmi egyéb előnye nem volt ellenfele fölött, mint a becsületes ember bátorsága a vétkes ellen.

És az első összecsapásnál a Fatia Negra le volt fegyverezve.

Ez nem tartozik a csodák közé.

Mind a két fél egyszerre támadt; egyik sem hárított (parírozott). Szilárd kardja egy ,,elővágással" keresztülmetszé ellenfele csuklóján az inakat, s az abban a percben elejté a kardot.

A Fatia Negra a rémület állati ordításába tört ki, midőn kardja kihullt kezéből; s erre mintha visszhangja lenne, a malomtornác alatt várakozó Juon örömrivallása felelt. A vak megismeré a Fatia Negra vészhangját, s előrohant rejtekéből.

A lefegyverzett kalandor kardjával együtt elveszté lelke erélyét. Jobb keze egyszerre zsibbadtan hanyatlott alá, s azzal erős szívét is zsibbadás lepte meg. Látta, hogy ez az ember az, aki a sorstul el van küldve, hogy végóráját hírül hozza.

Mint a megriasztott hiéna, mely szarvas helyett oroszlánt talált a berekben, riadt vissza, s elkezdett futni az erdő felé.

Szilárd utánarohant.

- Vigyázz! - hangzott utána a vak Juon hosszan nyújtott kiáltása; de arra nem hallgatott senki, a vak ember egyedül maradt ottan, s hallgatózott a sebesen futók kettős dobogása után, az mindig távolabb, távolabb hangzott; végre lefeküdt, fülét a földre téve, úgy hallgatá; aztán az is elmúlt, és nem hallott semmit.

Botorkázva elment odáig, ahol a küzdelem színhelye volt; elkezdett a földon tapogatózni; meglelte a jatagánt, felemelé: ,,ez a Fatia Negra kardja!" suttogá; végigsimítá kezével, ,,ezen nincs vér", suttogá tovább. Azután lehajolt a földre, tapogatózott, keze megérezte a földön a kiömlött vért; ujja hegyét ajkához érteté, megízlelte; ,,ez az ő vére!" - ,,ez édes!" -, és akkor - mosolygott.

A Fatia Negra pedig futott ellenfele előtt. Eleinte messzire elhagyta őt; de később a folytonos vérvesztés miatt lankadni kezde, s azt is veheté észre, hogy ellenfele, ha elmarad is tőle, a vércseppek nyomán ismét utánatalál; vesztére a hold oly világossá tette a tájat, mintha nappal volna.

Kénytelen volt leülni egy fatörzsre, hogy sebesült kezét bekösse; legalább ne folyjon oly erősen a vére, mely nyomába vezeti üldözőjét.

Míg zsebkendőjét bal keze és fogai segélyével tehetetlen jobbjára hurkolá, azalatt utolérte üldözője.

- Fatia Negra, add meg magad.

A kalandor válasz helyett pisztolyai sikerét kísérte meg; s miután azok nem sültek el, közelgő ellenfeléhez hajigálta egyenkint. Szilárd tapasztalá, hogy a Fatia Negra bal kézzel is igen jól tud hajítani; ha jókor félre nem ugrik előle, a pisztoly bezúzza agyát.

Ekkor újra felugrott a Fatia Negra, s futott odább. Most már igen egyenlő erővel haladtak, ő és üldözője. A vérvesztés lankasztá erejét. Még egy nehéz kísérletet tőn, az oldalt eső meredek hegyoldalon kapaszkodni fel. Ezt ritka emberi mell állja ki; ő bízott a magáéhoz. Azonban tapasztalá, hogy ezzel sem rázza le ellenfelét nyakáról. Elmaradt ugyan néhány száz lépésnyire, de a ritkás erdőben nem lehetett előtte utat veszteni.

Itt a hegyháton megállt a kalandor, végigtekintett a körülfekvő erdős hegyek óriási hullámain, s egy ezüst sípot vonva elő kebléből, azzal hármas átható füttyöt adott, melyet a legtávolabbi bércek visszhangjai is visszazengtek. Csak a visszhang, csak a fütty volt az, hasztalan várt egyébre. A visszafelelő tülökhangok nem támadtak fel. Messze elfutottak azok más völgyek rejtekeibe. A cimborák siettek elmenekülni.

Az üldöző ismét utolérte. Tíz lépésnyire bevárta őt, akkor felkapott egy félmázsás követ, s felé hajítá; a szálfa, mely mellé Szilárd menekült, meghajolt az ütéstől. A Fatia Negra futott a völgybe lefelé.

Ez az út már kétségbeejtő volt rá nézve; lefelé ellenfele is olyan jól haladhatott, mint ő maga; a távolság kettőjük között sohasem volt több tíz lépésnél, a vett seb kezdte egész testét lankasztani, s tapasztalá, hogy a kövekkel hajigálás nagyon eredménytelen harc, ahol az egyiknek csak fél keze van.

Lihegve menekült ismét odább. Keresztül-kasul vezetgette üldözőjét az erdőn, hogy egy pillanatra elbódítsa, mint a futó róka szokott tenni, midőn már tanyájához közel van, aminek bejáratát nem akarja elárulni a vadász előtt.

Utóbb egy eleven sövény állta útjokat, a Fatia Negra keresztültörte magát rajta; ugyanazon a résen követte Szilárd.

Egyszerre egy vadászlak előtt álltak. A szarvasagancsok a ház homlokán s ablakai felett legalább azt sejteték, hogy ez valami vadásztanya.

Egy ablaka az erdő felől nyitva volt ez erdei háznak; a Fatia Negra még egyszer megállt, bevárta ellenfelét nehány lépésnyire, akkor megfenyegeté öklével, s beszökött a nyitott ablakon.

A lakás körül nem hallatszott kutyaugatás, ami elég különös volt, hogy egy lak az erdők mélyében ilyen vigyázat nélkül legyen hagyva.

Vámhidy egy percig sem tétovázott, hogy e helyre is kövesse a kalandort. Átveté magát az ablakon, s egy sötét folyosón állt, melynek túlsó végén hangzottak az üldözött kalandor léptei. Oda is utánament.
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
Küzdelem az aranyért
  2012-12-11 15:26:10, kedd
 
  Küzdelem az aranyért



Satrakovics Gerzson egy idő óta igen sajátságos időtöltést talált ki magának.

Felhagyott kopókkal és agarakkal, nem bánta, akármikor indulnak meg a szalonkák, szegre akasztotta a puskát, s sorba járta Arad, Bihar és Temes megyék közgyűléseit, ahol mindenütt fizetéstelen táblabíró volt, s indítványozásokat tett.

Indítványai abból álltak, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak hozzá az erdélyi Hunyad, Fehér és Zaránd megyék egyetértésével a vidéken hatalmaskodó haramiabandák kiirtásához.

Egész lajstromai voltak nála az itt is, amott is elkövetett erőszakoskodásoknak; azokat ő mind összefüggésbe bírta hozni egy fő haramiavezér nevével, akit a vidék úgy nevez, hogy ,,Fatia Negra".

Bebizonyította a világos összeköttetést, amit e szomorú nevezetességű ember a börtönök fenekétől kezdve a havasok tetejéig bűverővel összetart, megmozgatott minden követ ellene, még utoljára a nemzeti büszkeséget is.

Persze, hogy ideát mind kinevették vele. Eddigi ismerősei el nem tudták gondolni, mi ütközött egyszerre az érdemes férfiúhoz, hogy ilyen vállalatokra biztatja honfitársait, mintha azoknak semmi egyéb dolguk sem volna ez idő szerint.

- Te, öregúr - szólítá őt meg heves megyegyűlési filippika után Kengyelesy -, miféle mérget vettél te be, hogy olyan dühödten szónokolsz az ellen a jámbor Fatia Negra ellen? Hiszen ha valakinek volna rá oka panaszkodni, én tehetném, mert engemet könnyebbített meg az úton ezer arannyal, de azt olyan zseniálisan tette, hogy rossz néven sem veszem neki. De hát neked mi bajod van vele? Mit beszélsz te itt is, amott is annyi zöld csudát össze organizált harámbandákról, rejtélyes vitézekről; tán országos perzekútor akarsz lenni, vagy mi?

- Igen, az akarok lenni, országos perzekútor. Azt akarom, hogy hat megye bízza rám a fegyveres karhatalmat, én fogadom, hogy ki fogom tisztítani a havasokat, hogy semmi búvóhelyen sem marad meg előttem a rabló.

- Eredj. Ne bolondozzál. Biz az megmarad. Hiszen nem tudomány az, hogy ha elégeted a könyvét, többé senki se tanulhassa meg. Olyan jámbor kalandos fickó mindig megterem ott, amíg csak havasi élet lesz a világon, s kedvező alkalom egyik országból a másikba átszökhetni. Aztán kiket akarsz te még elfogni? Hiszen a Fatia Negra maga megugrott, s ezóta Amerikában van. Ott már újra etablírozta is magát.

- Az csak hírlapi kacsa. Ő most is itt van.

- No, és ha itt van, hát kinek árthat? A bandáját az utolsó emberig elfogták, el is ítélték, a legvénebbeket húsz esztendőre, az ifjakat élethosszig tartó fogságra.

- Igen, a Lúcsia-barlangi pénzverőket.

- Elítélték őket; én magától Hátszegitől tudom, ki ebben a tárgyban a vegyes törvényszék elnöke volt, s maga aláírta az ítéleteket.

- De ki tudja azt, hogy a Lúcsia-barlangi pénzverők voltak-e egyúttal a Fatia Negra harámbandája, mely neki a nyilvános hatalmaskodásokat segítette elkövetni?

- Furcsa! Hát kik lettek volna? Tán biz őkegyelme két külön szerzetnek lett volna alapítója, melyek közül egyik pénzt vert aranyból, a másik pedig már a kész pénzt verte ki az eleven emberből?

- Igen, én azt hiszem.

- De ha a valószínűtlenség nem szólna is e véleményed ellen, ott vannak a hivatalos okiratok, ott vannak húsz ember vallomásai, akik mind bizonyítják, hogy Onuc, meg Gergus, meg mit tudom én még miféle jámbor pénzverők voltak a Fatia Negrának minden vakmerő támadásaiban részesei, hogy a pénzverő és a harámbanda egy és ugyanazon tiszteletre méltó testület, ezek pedig már ülnek Gyulafehérvár sáncaiban, és semmi bajuk sincsen veled többé.

- S ki bizonyította ezt rájuk?

- Brinkó és - tudja mennykő miféle más vad nevű emberek.

- Úgy? Brinkó et compagnie. Ismerem.

- De ha azok nem bizonyították volna is, élő bizonyság rá az a biztosság, aminek azóta, hogy ezek kézre kerültek, az egész vidék örvend. Nyitott háznál alhatik azóta minden ember, s ha az út közben heversz is holtrészegen, mégsem lopják ki a zsebedből a pénzedet.

Gerzson úr tiltakozott az ellen, mintha ő az útfélen szokott volna részegen heverni.

- Arra pedig, hogy most olyan nagy nyugalom van mindenfelé, csak egyet mondok. A Fatia Negrától lefoglalt arany még mindig Gyulafehérvárott van. Mint bűntanújelt ott kelle eddig tartani. Azt azonban elébb-utóbb fel kell küldeni Bécsbe. A Fatia Negra nem halt meg, nem is bújdosott a világba, a harámbandája sem került kézre, s nincs vasra verve Gyulafehérvárott, hanem nagy szükségük van a mostani csendre és álmos biztosságra. Ők most úgy tesznek, mint aki eltűnt; mint mikor a krokodilus hanyatt fekszik, s dögnek tetteti magát. De majd meglátod, mikor egyszer Gyulafehérvárról megindulnak azzal a sok mázsára menő arannyal, micsoda tréfákat fogtok megérni akkor.

- Dehát miből tudod te ezt?

- Abból tudom, hogy ez az ember, ez a vasképű, vaskezű ember nem az a birkaszívű állat, aki magától egy fél milliót el hagy ragadtatni, anélkül, hogy amíg egy íze mozdul, meg ne kísértse azt visszafoglalni. Mert tudom, hogy még eddig mindig túljárt minden törvényes hatalomnak az eszén, s kicsúszott a legbizonyosabban vetett tőrből is.

- No, én nem foghatom meg, hogy mi bajod neked ezzel a jámbor emberrel.

Körülbelül mindenkitől ezt a végmondatot kellett Gerzson úrnak zsebre rakni ebben a tárgyban; de ő azért mégsem tett le annak továbbfűzéséről.

És valóban a hatóságok úgy megnyugodtak abban, hogy a Lúcsia-barlangi pénzverők személyében ezeknek elítéltetése után az az egész szabad kalandorcsapat, mely a vidéket sok ideig nyugtalanította, ártalmatlanná van téve, hogy ezentúl nevetségnek tartották volna arról szót vesztegetni, hogy az erdélyi szoroson belül valakinek az utazása más bajjal találkozhassék, mint legfeljebb, ha a tengelye eltörik. Gerzson urat mindenütt kinevették filippikáival, s kezdték már nemcsak háta mögött, hanem szemébe is mondogatni, hogy nagyon sokat olvashatta Cervantest, tudniillik azokat a köteteit, amikben Don Quijotéról ír.

A Gyulafehérvárott letartóztatott hamis pénzzé vert aranyat a per bevégezte után fel kelle küldeni Magyarországra, hogy itt a pénzverdékben újra sajtoltassanak. Két teljes postaszekeret vett igénybe a nagybecsű küldemény, mely körülbelül másfél millió értéket képviselhetett nyersen is.

E becses küldemény mellé fegyveres kíséretül huszonnégy dzsidás lőn rendelve, egy, ott a környéken állomásozó ezredből. Untig elég békességes időkben akárminő kincs biztosítására. A lovas katona különben is nagy ijedelme minden csőcseléknek; volt rá eset, hogy a kolerai zavarokban két huszár százakra menő zendülő tömeget szétvert; huszonnégy dzsidás ellen alig lehetne számmal kifejezni, hogy hány főre menő paraszt és zsivány volna elég. - Így hitték azt tudniillik a méltóságos urak.

A katonasággal volt egy főhadnagy, a postaszekerekkel egy számvevő és egy ellenőr; mindegyik postakocsis pisztolyokkal ellátva, s parancsul adva, hogy esti hat óra után úton ne legyenek.

Ennyi elővigyázat több, mint elég.

A kíséret akadálytalanul haladt egész Piskiig előre, a katonák hátravetették a dzsidát, s pipára kezdtek gyújtani, a kocsiban ülő hivatalnokok, kalauzok el-elszunnyadtak a nagy melegben, a vezető tiszt operaáriákat dúdolt, s lovával beszélgetett, ha megunta az éneket; a csendes egyformaságot csak a postakocsis trombitája szakítá néha félbe, mely megszólalt, mikor tíz-tizenkét szekérből álló fuvaros csapatok jöttek szemközt, mindegyiken aludt az oláh hanyatt fekve, s úgy riadozott fel egyenkint a postakürt-hangra, s kapkodott nagy ijedten a gyeplűkbe, hogy jó idején félretérjen az imperatu kocsija elől.

Amint a postamenet a történelmi nevezetességű piski híd elé ért; a híd túlsó oldaláról huszonnégy lovas jött rájuk szembe, s huszonötödik volt a Fatia Negra.

Mind a huszonnégynek fekete fátyol volt az arcára kötve, ruháik bélésükkel kifelé fordítva és mind ellátva karddal, csákánnyal és lőfegyverrel. Maga a Fatia Negra egy erős fekete ménen lovagolt, s széles meztelen kardot hordott kezében.

A dzsidás tiszt lova megrettent a fekete arcok láttára, s elkezdett hánykolódni; ura csak alig bírt vele, hogy a hídkorláton keresztül a folyamba ne ugorjék.

A Fatia Negra és csapata a híd közepette megállt, és nem jött közelebb.

A főhadnagy bátor katona, kit lélekjelenléte nem hagyott el, rövidre fogva hánykolódó lova kantárszárát, rákiálta a fekete álarcosra:

- Ki vagy? Mit akarsz? Miért állod el a hidat?

Egy mély, dörgő férfihang felelt neki onnan túlról:

- Én vagyok a Fatia Negra. A kincs, mit veletek hoztok, az enyim; tőlem vettétek el. Azt most vissza akarom venni. Embert hoztam ember ellen; annyian vagyunk, mint ti. Fényes nappal jövök rátok; adjátok ide aranyamat, vagy egyétek meg ezt a vasat.

Mutatta nekik a kardot.

A főhadnagy, ki ezredének egyik legjobb vívója s legmerészebb daliája volt, nem gondolkozott sokat a kihívásra, hanem sarkantyúba kapta paripáját, s nekivágtatott a kalandornak, ki a híd közepén várt reá.

Félelmes ellenre talált benne. A Fatia Negra minden csapást felfogott, és rögtön visszaadott; a fiatal tisztet zavarba hozta ellenfelének túlnyomó ügyessége, s csak a katonai becsületérzés készteté, hogy támadását folytassa ellene, midőn veszteségét bizonyosnak hiszi. Gyakorlott vívók mindjárt tudják, azt, ha ellenfeleiket letörhetik-e, vagy sem.

Azonban elég csodálatos volt, hogy a Fatia Negra ereje és ügyessége előnyét nem akarta felhasználni; kímélni látszott ellenfelét, sőt lépésről lépésre hátrált előtte.

Néhány perc múlva általános lett a dulakodás a híd hosszában; a dzsidások vezérük segítségére siettek, a fekete álarcosok csákányaikkal vertek közbe, s már innen is, túl is egy-egy dzsidaszúrás, csákányütés emberére talált, a kalandorok már egészen a híd végéig nyomattak az ulánok által, amidőn a híd előtt horgonyozó malomból harsány hangon felkiált hozzájuk az ablakon kinéző molnár:

- Katonák! Vigyázzatok! A híd gerendái be vannak fűrészelve!

Igazán úgy volt-e? Az volt-e a kalandor terve, hogy a lovasokat mind a hídra csalja, s akkor a dulakodásban a hidat leszakíttassa alattuk? Vagy a molnár is szövetségesük volt, s csak azért kiáltotta azt, mert látta, hogy a katonák erőt vesznek a martalócokon? Annyi bizonyos, hogy a kiáltás varázserővel hatott a küzdőkre, mert arra valamennyi rémülten visszafordult, s iparkodott a híd túlsó oldalát elérni.

És itt vették még csak észre, hogy a furfangos kalandor milyen kettős kelepcét készített számukra.

Akár cselvetés volt, akár mentő árulás, az eredménye az lett, hogy a lovasság egy perc alatt visszafutott a hídról, s csak akkor vették észre a kelepce veszedelmesebb oldalát, melybe őket a kalandor csalta. A hátul hagyott postaszekereket azalatt, míg ők a lovas rablókkal küzdöttek, egy nagy csoport lőfegyveres rabló fogta körül, akik a postalegényeket már lefegyverezték, s azon törekedtek, hogy a két postaszekeret beledöntsék az út melletti árokba.

A dzsidások, visszatérve a szekerekhez, azokat egy pillanat alatt kiszabadították a csőcselék körmei közül, mely megjelenésükre szétfutott az út melletti bokrok közé, s onnan kezdett el rájuk tüzelni.

A hídtól nem messze volt egy csárda, a lovasok a postaszekerekkel együtt ide menekültek be. Valóban menekülésről volt szó. A gyalog fegyveresek száma mehetett egypár százra, azok elálltak minden utat, s azonfelül észre lehete venni, hogy nehányat az útfélen levő nagy jegenyefákból már előre befűrészeltek, s azokat az ő hátuk mögött az úton keresztül döntögették úgy, hogy még visszavonulásról sem lehetett szó a szekerekkel együtt, és Fatia Negra lovagaival való küzdés mellett.

Attól ugyan nem tarthattak, hogy e szedett-vedett rablócsapat, melynek kilenctizede nem professzionátus mestere a művészetnek, szembe megostromolja a csárdát, s azon esetben igen erélyesen tudták volna magukat védelmezni, mert karabinokkal, pisztolyokkal jól el voltak látva; hanem azt az egyet igen jól tudhatták előre, hogy mihelyt az éjszaka által ott hagyják magukat lepetni, akkor aztán el vannak veszve. A rablók lőtávolba jöendnek az épületekhez, s akkor nehány puskavesszőt szurkos csepűbe takargatva a házfödélre lőhetnek, s az amilyen nád, egyszerre lobbot vet, akkor aztán legyen valaki vitéz ember, ha a feje fölött ég a tető!

Ami az emberéletet illeti, arról itt nem volt aggodalom. Meghalni katonadolog; hanem a roppant pénztömeg megmentése, ez volt a feladat. Huszonnégy lovas egy tömegben kétségtelenül képes leend magát a rablócsoporton, dacára a torlaszoknak, keresztülvágni; de a nehéz szekereket csakugyan nem viheti magával, mert akár előre törjön, akár hátrafelé, amott a hidat, itt a levágott fákat leli útjában. Itt gyors határozásra volt szükség.

Szerencsére a tiszt olvasta Napóleon moszkvai hadjáratát, emlékezett belőle arra az esetre, mikor a testőrség megmenté a kozáktól a hadipénztárt, melynek szekereit, lovak hiányában, az útfélen kellett hagyni. Most hasznát vette.

A postaszekerekből kivették az aranyat, s azt szétosztották a katonaság között. Tölténytartók, csákók, általvetők megteltek a kinccsel; a szekerekben semmi sem maradt, hanem azért újra erősen lelakatolták azokat, hogy idő teljék majd a felnyitásukban.

És akkor kocsisokat, hivatalnokokat a puszta lovakra felültetve, a katonaság közrefogá őket, s hirtelen kinyitva a kapukat, kirohant az egész csapat az udvarról.

Sűrű fegyverropogás fogadta őket mindenfelől; nehányan sebet is kaptak: de egy sem halálost, vagy nagyon messziről lőttek azok, vagy rosszul tudtak célozni. Különben ahányat lelőnek közülük, az annyi százezer forint.

A Fatia Negra és lovasai ott álltak közel felvont fegyverrel kezeikben. Ők nem lőttek a lovasokra, bizonyosan a szekereket várták, hogy azoknak előfogatait lődözzék el.

- Hagyjátok futni a dzsidást, ha akar! - kiálta a Fatia Negra -; a szekerekre ügyeljen mindenki.

A lovasság nemsokára kiért a tüzelő tömeg közül, átugratott a torlaszokon, egy csoport puskást, mely útját akarta állni, könnyedén szétugratott, s azontúl bántatlanul haladt vissza Szeben felé.

Azonban jól kellett sietniök. Előre tudható volt, hogy amint a hátuk mögött rivalgó diadalordítás a megcsalatás bosszúordításába tör át, a Fatia Negra csapatja utánuk fog rohanni, s ezúttal minden egyes közvitéz feje drága, tele levén csákója arannyal.

Alig múlt el egy óranegyed, midőn már a hátuk mögött keletkező porfellegről láthatták, hogy a vakmerő kalandor átlátva rászedetését, nyílt üldözésükhöz fogott.

Hallatlan merészség! Fényes nappal, nyílt országúton, egy tökéletesen fegyelmezett, organizált állam határain belül, egy csoport kalandorral ugyanannyi rendes katonát megtámadni! Nagyon elvette az arany annak az eszét, aki azt merte tenni.

De megtevé!

A katonák egyre közeledni látták a porfelleget hátuk mögött, az elválasztó tér a két csapat között mindegyre rövidült; amazoknak ,,válogatott" jó lovaik voltak.

A főhadnagy azt parancsolá katonáinak, hogy meg kell állani, s szemközt fordulni a vakmerő rablókra.

A postaszámvevő ellenszegült a parancsnak: azt állítva, hogy első feladat a rájuk bízott pénzt megmenteni.

- Első nekem a katonai becsület - felelt a tiszt, s azzal dzsidásait két sorban felállítá úgy, hogy az utat széltében elfogták; ő maga közepén legelől állt, a postaszemélyzet hátuk mögött foglalt helyet.

Nemsokára a porfelleg közől kivehetők voltak az egyes alakok.

A lovas rablók rendetlen csoportban vágtattak előre, egymástól tíz-húsz ölnyire elmaradozva.

Legelől több ezer lépésnyire társai előtt vágtatott a Fatia Negra. Pompás telivér angol lova, mintha versenyt futna a viharral, mely a port nyomában hordja, nyargalt vele, s osztani látszott gazdája vak, eszeveszett dühét, ki feje fölött villogtatta kardját, vadállati kiáltásokat rikoltott messziről ellenfeleire. Dühös mozdulataihoz, ádáz ordításához olyan pokoli látvány volt mozdulatlan fekete álarcának egyformasága, körülrepkedve zilált fekete hajától.

Nem tekintett hátra, ha jönnek-e társai utána. Nem tanakodott magában, hogy egyedül mit fog tenni huszonöt fegyveres férfi ellenében. Csak a feldühödt vértől lüktető erek adtak tanácsot szívének. Képes volt ellenfeleit egyedül megtámadni, soraik közé vetni magát, s ízekre apríttatni, vagy visszavenni tőlük elvesztett kincsét.

- Ezt most elfogjuk - szólt a főhadnagy altiszteinek intve. - Mire társai ideérnének, leverjük lováról, s elfogjuk élve.

- Hajrá! - ordított már akkor egy ugrásnyira tőlük a magányos lovag. - Hajrá!! - s a másik percben ott termett közöttük, s a harmadik percben körül volt fogva minden oldalról.

S ekkor kezdődött egy viadal, mely, ha a keresztes háború harci krónikáiban volna följegyezve, ha egy szent eszméért vívó lovag hősmerénye volna, költőjére várna, ki őt megénekelje.

A Fatia Negra egyedül, minden oldalról körülfogva, vívott egyszerre ellenfelei csoportja közepében. A fényes kard kezében, mint a villám, sohasem védő, szüntelen csak a támadó volt; kézből kivert kardok, kettévágott kopják repkedtek körüle a levegőben, s amerre lova fejét fordítá, tisztult előtte a tér, egy-egy ellenfele ijedten hátrált meg előle, midőn a feltartani vélt kard viadori remekvágással ütött sebet testén. Az összebonyolult dulongásban egyik lovas hátráltatta a másik küzdelmét; az ádáz viador egymásnak szorítá őket, s míg karjával csapásokat oszta, bal kezével pisztolyait lövöldözé ki. Ellenfelei pedig lőfegyvert nem használhattak ellene, mert könnyen egymást lőhették volna meg a zilált tusakodásban.

Csak a főhadnagy nem tágított tőle. Mint valódi katona, ki a sebet becsületnek tartja, nem törődött azzal, hogy ellenfele mind erőre, mind ügyességre túlnyomó fölötte, szüntelen mellé iparkodott jutni lovával; egypárszor meg is vágta ellenfelét; fel sem vette az, egyszer egy üres döfést adott neki oldalába; a kard meghajlott, de hegye nem ment be az élő testbe.

- Hahaha! - kacagott a Fatia Negra: - acél sodronying volt zekéje alatt, s abban a pillanatban úgy vágott vissza ellenfeléhez, hogy ha az el nem kapja fejét, halva van; így a kard csak csákóját szelte keresztül, s a kettévágott csákóból szétömlött az útra az ezernyi ezer arany!

Valami pokoli ordítás hangzott erre, melyet megnevezni nem képes a köznapi szó. Mint az elkárhozott kacagása, mint a halálra kínzott átoksikoltása, mint a vérszomj hörgése az áhított vér láttára, mint egy diadalmaskodó démon gúnyhahotája, ki egy angyalt ejte el gánccsal, úgy hangzott a Fatia Negra üvöltése a kiömlő arany láttán.

Tréfa volt és művészet, amit eddig tett; csak ezután kezdte még rá a harcot.

- Le a fejekkel; le a süveggel! - ordítá recsegő hangon, s oroszláni dühvel veté magát ellenfelére, kiknek mindegyike feje fölött hordá azt a veszdelmes mágnest, mely kardjának villámait magára vonta.

És ő maga sebesíthetetlen volt; kard, kopja nem járta át vasingét.

Azalatt sebes vágtatva közeledtek társai. Egy csákó újra lerepült egy fejről, a széthulló aranyat a lovak patkói gázolták a sárba.

- Lőjétek le a lovát! - hangzott ekkor hátulról a postatiszt szava; s abban a percben három pisztolylövés érte a telivért, a harmadikra, mely szügybe találta, felágaskodott lovagjával a mén. A Fatia Negra észrevevé, hogy veszedelme megnőtt, s mielőtt a ló lerogyott volna vele, nehogy lábával alája szoruljon, kiugrott kengyeléből a földre.

Most gyalog támadta meg ellenfelét. Vak volt már, nem látott maga előtt egyebet, csak vért és aranyat. Mindkettőnek részege volt.

Azután egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül vagdalkozik a levegőben; sem kardot, sem kopját, sem embertestet nem érnek csapásai. A tiszt megsebesülte után a postafőnök vevé át a vezényletet, s az célszerűbbnek találta nem várni be az egész rablócsoportot. Neki a pénzt megmenteni volt feladata. Parancsot adott, hogy forduljanak meg, és siessenek Szászvárost elérni; ami pénz már szétömlött, az kárba van veszve. Ezzel a sátánnal kár volt kikötni. Hisz azt tudja minden ember, hogy a Fatia Negrát elfogni nem lehet halandónak.

- Utánuk! Egy lovat adjatok! - ordíta a Fatia Negra megérkező cimboráinak, mire azok mind leugráltak lovaikról, nem is annyira azért, hogy neki lovat adjanak, mint hogy az úton szanaszét heverő aranyakat fölszedni siessenek.

- Ráértek erre! - kiálta nekik a kalandor -, a többit ott viszik előttünk! Siessetek utánam.

Azzal nem várva, hogy társai mit határoznak, egynek a lovára felkapott, s nekieresztett kantárszárral rohant a távozó fegyveres csapat után. Senki sem követte. A rablók igen okosak voltak azt belátni, hogy ha ők itt hagyják azt a néhány ezer darab aranyat, ami már meg van nyerve, s kergetni indulnak a százszor annyit, amit még el kellene érni, s amiért még majd bevert fejeket is lehet kapni, azalatt a hátuk mögött kullogó gyalog konfráterek azt itt szépen felszedik a maguk táskájába; hát, biz ők csak ott telepednek meg, gondolva, hogy a Fatia Negra majd csak visszatér, ha észreveszi, hogy egyedül van.

Az pedig nem gondolt velük, hanem vágtatott a katonák után, sarkantyúit a paripa oldalába vágva. Hasztalan; nem a telivér futó volt alatta, nem érhette elveszett kincsét többé utol, hogy megküzdhetett vagy eleshetett volna érte.

Amazok nem álltak meg többé, hogy vele töltsék az időt. Néha-néha hátratekintve, látták, mint vágtat utánuk egy magányos lovag, kardját fogai közé szorítva, s borzadva emlékezett némely babonás mesékre alvilági szörnyekről.

Így rohant a magányos lovag ellenei után egész Szászváros aljáig, s csak akkor maradt el tőlök, midőn azok a vámon áthaladva, a vámsorompót leereszték előtte; a vámosok még azután is látták őt sokáig átkozódva s ökleivel fenyegetődzve a város alatt nyargalózni; néha oly közel jött hozzájok, hogy pisztolyait rájuk süté, a golyók a vámház ajtajait és ablakait fúrták keresztül, s oly nagy volt a varázs a rettenetes hírű kalandor személye körül, hogy senki sem indult ki elfogását megkísérteni; a polgárőrség az utcák bejáratait őrzé csoportosan, s egész éjjel biztosan várta mindenki, hogy Fatia Negra bandája a várost ostromolni fogja. Ha csak rajta múlik, ő bizonyosan megcselekszi.

Azonban ez nem történt meg. A lovasokat, míg visszatért is, ott találta a Fatia Negra a küzdés helyén, amint a sötétben a sárba gázolt aranyakat keresték, s még azután kísérletet tett csapatjai összeszedésére; az országúton néhány száz martalóc rajzott alá s fel, hanem akkor hírül hozták neki fizetett kémei, hogy Szebenből négy század gyalogság érkezett meg ágyúkkal Szászvárosba, - s az ágyú névre úgy szétrepült az egész harámbanda, mintha szél fújta volna el; reggelre azt sem lehetett tudni, hova lettek.
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
A reszkető kéz
  2012-12-11 15:24:39, kedd
 
  A reszkető kéz



Aki a Fatia Negrával egy rossz órában találkozik, annak mind megreszketősödik a keze.

Henriette keze úgy reszketett ama csárdai találkozás után, hogy nevét is csak nagy bajjal tudta leírni.

Mi történt vele e találkozás után, kire ismert a Fatia Negrában, hogyan került ismét haza, ez mind örök titok marad. A nő soha el nem mondhatta azt senkinek. Talán maga is csak álomnak vélte az egészet.

Hogy nagyon boldogtalan életet élt férje házánál, az nem e naptól van keletkezve; az öregapja végrendeletétől kezdődik, melyben kitagadták. Nem szükség senkinek kérdezősködni halvány arca szenvedéseiről. Mindenki tud arra több, mint egy okot.

A legnagyobbat, mely álmait darabolja, csak ketten tudják és az Isten. Az a kettő pedig nem fogja mondani senkinek.

A szegény nő egész nap imádkozik. Óraszámra eltérdepel a várkápolna oltára előtt, s azután visszamegy járkálni, járkálni, járkálni! S ha elfárad, ismét letérdepel és imádkozik. S ez így megy reggeltől estig, és azután be az éjszakába; néha éjfélig, néha hajnalig, szüntelen alá s fel a négy fal között, azután térdre, és imádkozni; azután ismét feltámolyogni és lézengeni szoba hosszat, alá s fel, mint egy rém, melynek az éjfél utáni egy óra kondulása nem hozza el álmát.

Az étteremben sohasem szokott megjelenni, szobájába viszik utána az ételeket: alig nyúl hozzájuk; meg nem foghatni, mivel él.

Szobájából csak akkor jön ki, midőn a kápolnába megy; ilyenkor a kastélyfolyosón találkoznak vele cselédek, idegenek. Nem néz senkire, nem szól semmit. Nem veszi észre, hogy ott vannak, hogy rábámulnak, vagy köszönnek neki. Hangját nem hallotta senki régen.

Ezért azt hiszik felőle, hogy megőrült. Eleinte csak a cselédek beszélték egymás között, azután a falu népe, hetek múlva már egész Erdélyben tudták, hogy a fiatal Hátszeginé elméjében megháborodott.

Egy reggel, midőn ismét a kápolnából jött vissza Henriette, egy rongyos nő lépett hirtelen eléje, kinek valami fülkében kellett rejtve lennie, hogy a cselédek észre nem vették, s el nem hajtották.

- Álljon meg egy szóra, asszonyom - suttogá a nő, és e suttogásban Henriette rég hallott ismerős szóra vélt találni, de az arcot nem ismerheté fel. Félig kendőkbe burkolva, s ami kilátszott belőle, az sebhelyekkel és forradásokkal volt elundokítva, mint akinek valaha lángok közül kellett kimenekülni. Megijedt tőle. Olyan ijedős volt különben is.

- Ne rettenjen meg, asszonyom - szól a nő térdre bocsátkozva előtte, s megfogva Henriette ruháját, hogy el ne futhasson előle. - Én vagyok, Anica.

Henriette bámulva mereszté rá holdkóros szemeit, keresve az arcon a tegnapi ideálszépség bűbáját, s azt kezdé hinni, hogy ez csak gonosz varázs; ha valaki a varázsoldó szót kimondaná, ez arc megint oly szép lenne, mint tegnap.

- Nem ismerhet rám nagyságos asszonyom, mert arcom összeégett a Lúcsia-barlangban. Bár mindig ilyen lett volna, mint most. Jól vagyok én ezzel így: megbüntetett érte az Isten, hogy szép arcomért el hagytam lelkemet veszni. Könyörögni jöttem nagyságodhoz: ne utasítson el magától, én nagyon meg vagyok alázva; nem vagyok olyan kevély többé, mint hajdan.

Szegény teremtés! Neki oly távolnak tetszett az, mikor még szép volt és büszke, hogy a ,,hajdan" szóval illeté, míg Henriette előtt oly közelnek látszott az, hogy ,,tegnap"-nak képzelte.

- Minket megvert az Isten bűneinkért mindnyájunkat, azt tudja már nagyságod! De senki sincs annyira megverve, mint én, én, én, aki magam okoztam egész családom, barátaim, ismerőseim romlását. Én adtam fel a törvénynek őket mind, hogy egy emberen bosszút állhassak, aki megcsalt: és ők elfogták valamennyit, s meg hagyták menekülni azt az egyet. Óh, ha ez eszembe jut, a fejemet verem az erdei fákhoz és a kősziklák szegleteihez, hogy szétszakadjon. Nem bánt az, hogy koldus vagyok, egy elátkozott teremtés, kit mindenki elhajt küszöbéről, nem éhezem én soha. Apámnak minden vagyonát elfoglalták; tudja isten, mennyi volt, több volt húszezer aranynál; az az enyim lett volna, mert hiszen én voltam egyetlen gyermeke. Azt is elvették: házát, bányáit, érctörőit mind. Engemet odahívattak. Azt mondták, hogy megjutalmaznak, amiért a társaságot följelentém: akartak adni ezer aranyat. Hahaha! Ezer aranyat akartak nekem fizetni azért, hogy magamat ilyen nyomorulttá tettem, őrült vagyok, ugyebár, nagyságos asszonyom? Nem csodálom; magam is elhiszem. De nem azért jöttem ide, hogy megijesszem. Alázatos bolond vagyok én, aki messziről letérdepel, ha méltóságos urakat lát, s úgy megy eléjük térden csúszkálva, s mérföldekig elszalad a hintaik után, hogy instanziáját bevegyék a kocsiba. Pedig hát ez nagyon bolond gondolat; mert meglehet, hogy az a nagy úr, aki éppen ott ment végig a hintóban, nem is ebből az országból való volt, sőt az is meglehet, hogy az írás, amit a dászkál adott, nem is folyamodvány volt, hanem valami ócska kurrens. Nevetni való ez nagyon, nagyságos asszonyom.

A leány szemeit törölgeté e szónál.

Azután ismét megragadá Henriette kezeit, s mint aki fél, hogy rövid lesz az ideje ahhoz, mit még el kell mondania. sietett a szóval.

- Nagyságos asszonyom; nekem azt mondták ott az urak, hogy a hamispénzverők pörében egy vegyes bíróság fog ítélni, és annak a bíróságnak a nagyságos báró úr az elnöke. Tőle függ valamennyinek élete és halála.

Henriette fél kezével a falnak kényszerült támaszkodni.

- Nagyságos asszonyom, én nem kívánok lehetetlent; nem akarhatom, hogy a bűnösök megszabaduljanak büntetés nélkül, de ami igazság, az igazság! Mindennek az átkozott Fatia Negra volt a vezetője, ő volt a főbűnös, ő tanácsolt, ő mutatott utat, a többiek csak követték, csak szavára hallgattak. És most Brinko és társai, az átkozott hamis esküvők, tanúságot tesznek le afelől, hogy apám, a vén Onuc, volt a pénzverők vezére, az ő fejére hárítják az egész bűnt; pedig a Fatia Negra volt az; Isten jól látja, hogy az volt!

Henriette halvány vonásain mindannyiszor ideges rángás villant végig, valahányszor a pórnő Fatia Negra nevét kiejté.

Anica azt várta, hogy valami biztató választ halljon tőle; Henriette pedig szótlan volt, mint mindig. Azt hitte, hogy már egészen meglehet beszéd nélkül élni.

- Nagyságos asszonyom, az ég irgalmára kérem, ne felejtkezzék el rólam! Jussak eszébe, mikor álmából felébred, mikor a záport, a zivatart hallja odakünn zúgni, hogy én akkor odakünn ülök álmatlanul a börtön ablaka alatt, s irigylem azoknak sorsát, akik azon belől vannak. Néha megjelen ez ablaknál egy ősz, bozontos szakállú arc, kinyúlik a rács között egy sovány, száraz csontkéz és - megátkoz: az ott az apám. Én belevittem őt a vészbe, vétkes szerelmem által a Fatia Negrához, én elárultam őt átkos szerelemféltésből a Fatia Negra iránt, és íme, most az megmenekül, s ő szenved meg helyette. Asszonyom, gondolja meg ön azt, hogy van egy szerencsétlen teremtés, aki arra van kárhoztatva, hogy éjjel-nappal, hogy szakadatlanul erről gondolkodjék; aki, mint a vadállat, akinek kölykét elrabolták, megtámad mindenkit, és csak annak szabadításán gondolkozik, és nem törődik azzal, hogy a vadász, akinek lakhelyét ostromolja, biztos rejtből lelőheti. Engem vagy meg kell ölni, vagy oda bezárni hozzájuk. Kérem önt, nagyságos asszonyom: szóljon, írjon férjének, ha a szónak írva kell lenni. Ne hagyjon elvesznem. Az Isten nem fog azért önre haragudni, ha engemet oltalmába vesz, akit még az éj is el akar veszteni!

Henriette most még kevésbé tudott egy szónak ura lenni, mint eddig. Az a nehéz gondolat, amitől a kétségbeesett leány az országutakat futja, még tízszerte nehezebb volt az ő lelkén, mint amazén. Nem tudott szólni, de kezét rátette a leány fejére, s másik reszkető kezét esküre emelte két ujjal az ég felé tartá; úgy reszketett eskü tevő keze; úgy reszketett a leány, kinek fején tartá kezét, amíg ezt nézte.

Aztán kiragadta magát Anica kezeiből, ki kezét, ruhája szegélyét csókjaival halmozá el, s sietve tért szobájába. Ajtajából még egyszer visszatekinte, s onnan látta, hogy a leány le van borulva, s eltávozó lépteinek nyomát csókolja a porban!

Henriette szobájába érkezve, kezeit fejére kulcsolva járt alá s fel sok ideig, fennhangon nyögve: ,,én istenem, én istenem!" és leveté magát a kerevetre, s ott vonaglott, mint egy halálos betegséggel küzdő, és ismét felugrott, és sóhajtoza: ,,én istenem, én istenem".

Azután megerősíté szívét, és leült íróasztalához írni. ,,Én istenem, én istenem!" Mivé lett ez a hajdan szép írása, ami vetélkedett az acélmetszéssel? A reszkető kéz alól alig ismerhető betűk jöttek elő, miknek mindegyike a szív örök remegéseinek hordta magán nyomát, és azt mégis meg kellett írni, mert az folyamodó levél volt férjéhez: ,,én istenem, én istenem."

Ez volt a folyamodásba írva:

,,Félelmetes uram! Reszketve és alázattal leborulva közeledem önhöz. Egy szerencsétlen teremtés nevében folyamodom önnek irgalmához. Ön bírája egy szerencsétlen csoportnak. Tegyen velök irgalmat. Az ég kegyelmére kérem önt, ne ítélje el őket! Az Isten szent nevére kérem önt, ne írja alá nevét egy olyan ítéletnek! Az örökkévalóság rettenetességeire könyörgöm önnek: ne veszítse el azon embereket, akik legártatlanabbak. Önnek alázatos szolgája. N. N." Nevét nem merte aláírni.

Azután várt vele, leskelődött, míg Lénárd szobájából eltávozott egy pillanatra, akkor odasuhant: nyugágyára tette a folyamodást, ott meg fogja találni. Senki sem vette azt észre.

Még aznap találkozott vele; maga kereste a találkozást. A nagy címerteremben jöttek össze. Lénárd, amint meglátta nejét, elkezdett valami bolond operából egy buffoáriát dúdolni, s kikiabált az ajtón a pecéreknek, hogy eresszék ki az udvarra a kopókat.

A halavány nő pedig ingatag, de határozott léptekkel közeledett felé, s két reszkető kezét imára kulcsolva, némán megállt az ajtó előtt, melyen Lénárdnak ki kelle menni, s úgy maradt ott: mint egy tünemény, mely jön, tesz, mutat, de nem beszél.

Lénárd vállat vonított, s fütyörészve elment mellette. Másnap megint ott volt Lénárd asztalán a félelmes folyamodás, azokkal a reszkető betűkkel. Henriette újra megírta, újra odalopta azt, s valamerre fordult a főúr házában, mindenütt kellett találkoznia azzal a remegő, halavány alakkal, mely kezeit összetéve szótlanul néz reá, kérve, könyörögve - csak ők ketten tudják, hogy mit.

Harmadnap ismét ott találta Lénárd a folyamodást, s ismét találkozott Henriette-tel.

Akkor megszólítá.

- Kedves Henriette, olvasta ön a ,,Párizsi titkokat?" Henriette, mint rendesen, csak félénk szemeit mereszté a kérdezőre, és nem válaszolt.

- Hogy tetszett önnek abban a Bicêtre leírása?

- Ugye, az borzasztó egy hely?

- Ön egy idő óta olyan különösen viseli magát, hogy az egész környék arról beszél, hogy ön megtébolyodott. Tőlem is sokan kérdezték már.

- Én mindenkinek azt feleltem eddig, hogy nem igaz.

- De ha én egyszer azt találom mondani, hogy ez ,,igaz", akkor ön bizonyos lehet felőle, hogy az őrültek házába jut. - Tehát úgy viselje magát.
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
A nő, kit nem lehet feltalálni
  2012-12-11 15:21:36, kedd
 
  A nő, kit nem lehet feltalálni



Satrakovics Gerzson a csárdai éj után legjobbnak találta visszamenni Aradra; a csodálatos esemény, melynek kezdő fonalára ráakadni nem lehet, legközelebb érdeklé Hátszegit. Rettenetes lesz ugyan megjelenni előtte Gerzsonnak azzal a hírrel, hogy nejét, kit rábízott, az úton elvesztette, de mégis pedig ez a legelső, amit meg kell mondani, s azután tanakodni vele, hogy mit kell itt tenni ezúttal, hol keressék, mit gondoljanak, hová lehetett.

Semmi medvebarlanghoz nem közelített ily szívdobogással Gerzson úr, mint Hátszegi szállásához, szinte elfúlt a lélegzete, amint az utcaajtó kilincséhez nyúlt; bárcsak be volna zárva, hogy annál hosszabb ideje lenne, amíg azt kinyítják.

Csakugyan be volt zárva az ajtó, csengetni kellett. Még ideje is maradt várakozni a csengetés eredményére. Sokáig volt ideje várakozni. Egész addig, hogy kénytelen volt még egyszer csengetni. Annak sem lett semmi sikere. Azután még harmadszor is csengetett; és azután még fél óráig folyvást csengetett; végtére kezében maradt a csengettyű húzó; azt azután zsebébe tette, élő tanúbizonyságaul annak, hogy itt volt. Az ablaktáblák mind be voltak téve a háznál, annak jeléül, hogy senki sincs itthon a háznál. Lénárdnak saját háza volt az, melyben nem lakott kívüle senki, ő maga az emeletet foglalta el, cselédjei, lovai a földszint. Mikor nem volt Aradon, egy házmester szokott egyedül ott maradni. Most az sem volt fölfedezhető.

Gerzson úgy magyarázá magának a dolgot, hogy bizonyosan kinn vannak mind a lóversenyen. Ez volt a futtatás utolsó napja. Éppen a verseny javára érkezett ki, amikor mindenki el volt foglalva a pillanat érdekeivel. Ilyenkor nem látják meg az embert, mert mindenki csak a lovakra ügyel. Gerzson úrnak elég nyugodt perce maradt a jelenlevőket végigmustrálhatni. Nem találta közöttük Lénárdot sehol. Sem az úrlovarok, sem a pályabírák, sem a nézők tarka serege nem adta őt elő.

Egy szögletből leste végig az egész futtatást; onnan látta, mint futtat saját lova is, mint előzi meg lassankint a többieket egymás után; hogy bukik fel lovászával együtt a pálya felén; hogy vezetik sántítva; anélkül, hogy mind e látvány elvonná figyelmét arról, amit nem lát: folyvást Hátszegit kereste a nézők között.

Végre nem állhatta tovább a kétséget, amint egy futamnak vége volt, leszállt a nézőhelyről a pályatérre, ahol egy körben sportsman bajtársai csoportosultak, s várta a bámulat és rémület kérdező kifejezését minden arcról, amint őt meg fogják pillantani.

De mennyire meg volt lepve, amint a legelső ember, aki meglátta, hangos hahotával kacagta el magát rajta, s azután valamennyien, akik megpillanták, mind elkezdtek nevetni, és ujjaikkal rámutattak:

- Itt van Gerzson! Megjött Gerzson!

- Meg vagytok-e bolondulva? - kérdé Gerzson kimagyarázhatatlan zavarában.

Azok pedig egyre kacagtak, és aki nem akart a szeme közé nevetni, az félrefordult, úgy nevetett.

Azt hitte, hogy csakugyan őrültek közé jutott, míg végre Kengyelesy elébe nem jött, s két kezét csípejére téve, el nem kezdé dorgálni.

- No, te ugyan szép legény vagy! No, te ugyan gyönyörű paladin vagy, mondhatom.

- De hát mi lelt? Mi bajotok? Mit nevettek?

- Halljátok? - szólt a gróf a körülállókhoz fordulva. - Még azt kérdi, hogy mit nevetünk? Hát, mondsza csak: hol hagytad Hátszeginét?

S ennél a kérdésnél mindenki várakozással fordult felé.

- Én nem látom, hogy mi nevetnivaló van ebben a kérdésben - szólt Gerzson úr, egyre mélyebben keveredve sejtelmei hínárjába.

- Hova tetted a bárónét? Lénárd barátunk feleségét - sipíta élesen Kengyelesy.

- Ez magam előtt is rejtély - dörmögé tompa hangon Satrakovics.

- Hahahá! No, ilyen kaland még berlini diák koromban sem történt velem soha. Rejtély előtte, hogy hova tette útitársnéját.

- Ki tud felőle valamit? Él-e? - kiálta Gerzson, kit az első pillanatra csak az öröm kapott meg, hogy Henriette- nek nem történt baja.

A gróf összecsapta a kezeit, s azután gömbölyű sipkáját a földhöz.

Ah! Ez már sok, ez már nagyon sok. Még azt kérdi, hogy él-e. Pajtás, honnan kerültél te elő?

- Ne tréfáljatok! - riadt fel hangosan Gerzson úr. - Mondd meg mit tudsz felőle, mert ez rám nézve igen komoly dolog. Én semmi tréfát sem látok benne.

Kengyelesy, látván, hogy Gerzson úr komolyan haragszik, még közelebb lépett hozzá, s egész egyenesen kimondá:

- Tehát, kedves barátom, tudd meg, hogy te igen rosszul viselted magadat; először is Hátszeginek mind a négy lovát megsántítottad, másodszor kényszerítéd azt a szegény asszonyt éjszkára egy pusztai csárdába betérni, és végtére ott úgy leittad magadat, hogy elkezdtél garázdálkodni; utoljára azt sem tudtad, fiú vagy-e vagy leány A szegény menyecske majd megőszült rémületében, s csakhamar, ahogy téged elnyomott a buzgóság, beküldte a kocsist a városba előfogatért, s tégedet ott hagyva az asztal alatt, iparkodott visszahajtatni Aradra.

- Ez nem igaz! - kiálta közbe Gerzson úr, egész arcában elvörösödve.

- Mi nem igaz?

- Hol van a bárónő?

- No, csak megállj! Ne szaladj; utol nem éred, mert hajnalban visszautazott postalovakon a férjével Hídvárra.

- Az nem igaz. Láttad-e őt?

- Saját lornyettemmel. De valamennyien mind láttuk. No, ugyebár?

Többen állították, hogy igenis látták a bárónőt.

- De, kedves barátom - szólt Gerzson úr megűtődve -, ez nem tréfa. Ez egy igen tragikus eset, ami énvelem és a bárónővel történt; amit ti itt velem tesztek, az igen rossz elmésség, és azt kikérem magamnak.

Kengyelesy vállat vonított.

- Nem gondoltam, hogy te komolyan veszed a dolgot, hanem így van.

- Kitől hallottad?

- Hát magától...

- A bárónőtől?

- Nem. - Hátszegitől.

Gerzson úrnak egy gondolat villant meg agyában.

- Magával a bárónővel nem beszéltél?

- Nem. Őt csak a kocsiablakon keresztül láttam, mikor elindultak.

- Le volt fátyolozva?

- Nem, barátom, ő maga volt az, nem csalódtam.

- Köszönöm.

- Nem tudom, mit.

- Majd megtudod. Mármost csak mulassatok rajtam tovább. Isten veled.

- Te, a Cornblue lába kitörött.

Gerzson úr még csak meg sem állt erre a szóra, olyan sietve ment el onnan. Az ottmaradók - persze hogy nevettek rajta. Ez ugyan furcsán járt szegény De minek is vállalkozik hölgykíséretre, ha már ismeri a természetét, hogy nem állhat ellent a bornak?

Gerzson úr pedig ment addig, amíg haza nem talált, s ezen idő alatt éppen semmit nem gondolkozott. Van ilyen solstitiuma a szellemnek, nagyon váratlan ijedelmek után, például, mikor valakit a vízből kirántanak, a belefulladás előtt egy perccel. Ilyenformán érezte magát Gerzson.

Csak mikor hazaért, s kábultan leveté magát a pamlagra, akkor kezdett el egy kicsit visszagondolni azokra, amiket hallott. Annyi volt azokban a meglepő és a megfoghatatlan, az igaz, a nem igaz, a valószínű, a hihetetlen, a szégyenleni való, a dühbehozó, hogy ki nem tudott belőle egyhamar igazodni.

Hogy a bárónő visszatért: ennek igaznak kell lenni, mert komolyan állítják visszatértét, mert Gerzson részeg volt. Igaz, hogy ivott, és elaludt. De hogy tudtán kívül garázdálkodott volna, hogy magát illetlenül viselte, akárhogy erőltette eszét, hogy visszaemlékezzék arra az elmúlt éjszakára, nem talált világosságot tovább, mint odáig, hogy Henriette előtte ült az asztalnál angyalszelíd arccal, s neki meséket mondott az erdélyi havasokról, s ő azokat nagy gyönyörűséggel hallgatta. Azontúl, amit látott, az mind álom volt. Henriette visszatért Aradra. De hát miért nem ment előre Pest felé? Henriette panaszkodott, hogy ő megsántította a lovakat, s kényszeríté útitársnéját a csárdába betérni. De ez lehetetlen! A báróné hallotta azt, hogy a lovakkal mi történt, s utoljára ő maga kívánta, hogy az útból félretérjenek. S mégis ő panaszkodott volna ellene Hátszegi előtt. ,,De ez nem igaz! Ez lehetetlen!"

Ezt ugyan nem kiáltá, csak gondolta magában Gerzson úr, mert magában nem szokott beszélni, hanem annyi igaz, hogy talpra ugrott, s elkezde hevesen járkálni a szobában, s számtalanszor elfeledkezék magáról, hogy sérült karját nem bírja kinyújtani, amint fejéhez kapkodott vele.

Végre készen volt a holnapra való tervvel.

- Elmegyek. Rögtön elmegyek, odamegyek egyenesen hozzá. Meg akarom tudni tőle magától, hogy mi történt tehát énvelem, amiért így csúffá tett. Beszélni fogok saját magával, úgy lesz.

És rögtön kiadta a parancsot kocsisának, hogy fogjon be; azontúl nem szólt senkinek semmit, hogy hová akar menni, magának a kocsisnak is csak a legelső állomást nevezte meg.

A város végén egy szatócsboltban vett huszonnégy darab páros zsemlyét meg egy új fakulacsot; amint a Maros alá értek, leszállt a part alá, azt a kulacsot maga kiöblítette tízszer, s azután telemeríté vízzel, s akkor zsemlyéket és kulacsot mind elzárta útitáskájába. Azután felölté a szűrét, s behúzta magát a kocsi hátuljába; foga közé szorítá pipáját, markába a pisztolya agyát, s le nem hunyta a szemét reggelig.

Gerzson úr utazása nagyon sajátságos volt; mikor egy falut értek, akkor megmondta a kocsisának, hogy micsoda falu fog következni most, két állomást egymás után sohasem tudatott vele. Reggel felé megevett egypár zsemlyét tarisznyájából, hogy éhét elüsse, s ivott rá a langyos Maros-vízből keserves kortyokat, mivel kulacsát telemeríté. Kocsiját két percnél hosszabb időre el nem hagyta, s minden embert, aki közelített hozzá kíváncsi kérdezősködéssel, felvont pisztollyal fogadott. Ha azoknak több eszük nincs, s ki nem térnek az útjából, bizonyosan rosszul járnak.

Reggelig kétszer engedett egy-egy órai időt lovainak az etetésére. - Azután ismét árkon-bokron tovább.

Kocsisa, ki nem volt szokva ilyen rigolyákhoz, fejcsóválva hallá a parancsot a mindig tovább menetelre; hajnal után megsokallta már a dolgot.

- Nagyságos uram, nem tartunk stációt valahol? A lovak már nem bánnák, ha pihenhetnének.

- Mi közöd hozzá, gazember? - riadt rá Gerzson úr. - Tán magad vagy álmos, lusta, semmirekellő? Akkor pusztulj a bakról, pimasz kölyök, majd hajtom én a lovakat, akasztófáravaló.

Az öreg cseléd, ki húsz évi szolgálatidő alatt nem kapott ennyi változatos ,,gazember és semmirekellő" címet, mentegetőzve mondá, hogy hiszen ő nem magáért szól, hanem a lovak miatt.

- És ha mindjárt kidűlnének is; mi gondod rá? Hát aki ellenséget kerget csata idején, az is megáll etetni, itatni? Tán a huszár panaszkodik amiatt, mikor negyvennyolc óráig nyeregben ül, s hallgatja az ágyúgolyók fütyülésit, aprítja az ellenséget, hogy hát a lova mármost hogy lesz, mint lesz? Megy, amíg az ellenségét le nem vágta; arra való a ló.

A kocsis ebből azt vette ki, hogy az ura le akar vágni valakit. Ugyancsak fel is van ám készülve pisztolyokkal. Ilyen állapotban nem látta még Gerzson urat soha senki.

A Hídvárra vezető útnál már sejtette a kocsis, hogy aligha ide nem igyekeznek. Másnap este volt már; ember is, ló is agyon volt fáradva. Itt pedig okvetlen meg kellett maradni éjszakára, mert Hídváron túl egész éjjel mehet az ember, míg új állomást talál, vagy a kerekét eltöri, ami sokkal is valószínűbb.

- A kastély előtt megállsz! - parancsolá a várhíd elé érve Gerzson úr.

A kocsis fejcsóválva tekinte vissza.

- Nem fordulunk be a kastélyudvarra?

- Nem! - kiálta rá Gerzson úr olyan mérgesen, hogy a szegény kocsisnak keresztbe akadt a torkán az a szó: hogy hát miért nem, mint a halszálka.

Gerzson úr folytatta a csodálatoskodást; egy bő bekecs volt rajta, nagy oldalzsebekkel: az egyik oldalzsebbe beledugta két pisztolyát, a másikba két zsemlyét. Italt nem kellett magával vinnie, itt foly a patak, s a kalapkarimából nagyon ügyesen lehet inni.

Amit azonban egy párt lépett a hídon, mégis megsajnálta a lovait, s visszatért kocsisához.

- Nyisd fel a szemedet, és megértsd, hogy mit mondok. Én magam sem tudom, hogy meddig fogok odabenn maradni; meglehet, hogy igen sokáig tart. Te addig ne ácsorogj itt a lovakkal, hanem eredj le a pópához, mond meg neki, hogy tisztelem alázatosan: adjon helyet a pajtájában a lovaimnak s két véka tengerit; ha visszajövök, majd megszolgálom. Fizetést ne emlegess előtte, mert azzal megbántanád. Kezet csókolj neki, mert az pap, te pedig korhely pimasz vagy. Reggelig aztán alhatol. Ha reggel tőlem semmi újabb utasítást nem kapsz, akkor befogod ismét a lovakat a hintóba, s visszatérsz vele üresen Aradra. Kengyelesy gróf úr majd aztán tudatja veled a többit.

Azzal megfordult a sarkán, s ment a várkastélyba befelé.

Este volt már az idő. Az emeleten hét ablak ki volt világítva, a nyolcadikba besütött a hold. Az volt Henriette hálószobája. Gerzson úr ezt tudta. Járatos volt a kastélyban.

A tornácon Lénárd vadászával találkozott, egy impertinens csontos állkapcájú öles fickóval, akit soha életében sem szenvedhetett. Az útját állta.

- Jó estét kívánok, nagyságos uram.

- Mit kívánsz nekem jó estét, ostoba szamár? Szólítottalak én arra fel, hogy nekem jó estét kívánj? Mintha én a te jó estéd kedveért jöttem volna ide huszonöt mérföldről. Ki van itthon?

- Senki.

- Ejnye, te lópofájú fakutya! Senki sincs itthon, és hét ablak van kivilágítva az emeleten.

- Igaz, hogy ki van világítva, de azért, mert a nagyságos asszony beteg; azt virrasztják.

- Hát az urad hol van?

- Benyargalt Kolozsvárra, a tudós doktorért.

- S mi baja az asszonyodnak?

- Én nem tudom, azt mondják; hogy megbolondult.

- Ejnye, hogy bolondulj meg magad, te veszett állat, hát ki mondta azt neked?

- Hát ki mondta? Láttam, meg hallottam; látta más is, hogy meg van bolondulva.

- Nem lehet vele beszélni?

- Dehogy lehet. Éppen az a baj, hogy nem lehet.

- Te fickó, én azt mondom, hogy a te gazdád idehaza van.

A hórihorgas vállat vonított, s elkezdett fütyörészni.

- Öcsém - szólt hozzá Gerzson úr, alig bírva ingerültségével -, az én öklöm itt a zsebemben most egy pisztolynak az agyát markolja, s nekem rettenetes kedvem volna ennek a golyóját a te fokhagymafaló fogaid közé durrantani; hát azért mondom, hogy velem ne tréfálj. Én nem látogatni jöttem ezúttal az uradhoz, hanem valami másért. Mondj igazat! Itthon az urad, vagy nincs?

- Mondtam már, hogy egy lélek sincs itthon, csak a nagyságos asszony, az pedig meg van bolondulva.

E pillanatban úgy tetszett Gerzson úrnak, mintha hegedűszót hallana az emeleten.

- Hisz itt zene van!

A fickó nevetett.

- Igenis; azzal gyógyítják a beteg bárónét. A zenétől meggyógyulnak az őrültek.

- De én zajos emberhangokat is hallok, mintha vendégség volna.

- Hol? Dehogy hallani azt. A kutyák ugatnak a ketrecben.

- Nem hallod?

- Én nem hallok semmit.

- Jól van, fiam; itt látom, hogy ki van adva a rendelet, hogy engemet bolonddá kell tartani. Hanem ahhoz gazdástul együtt későn keltetek fel. Ne őrizd olyan nagyon az ajtót, én nem akarok erővel a gazdádhoz felmenni; majd felkeres ő engem, azt fogadom; várj csak egy kicsit.

Azzal Gerzson úr leült a lépcsőre, kiszakított a tárcájából egy levelet, s azt térdére fektetve, irónnal a következő sorokat írá:

< ,,Uram!

Én önt egy nyomorult gyáva embernek nyilatkoztatom: ha meg akarja tudni, hogy miért, ott fog ön találni a kalugyernél, ott megmondom, s aztán elvégezhetjük egymással a többit.

Satrakovics Gerzson."

- Így! Erre a szóra majd csak elő fog jönni. Akinek ilyen szót mondanak az ajtajában, az nem tagadhatja el, hogy itthon van.

Gerzson úrnál volt spanyolviaszk is, meg gyufa is, gyűrűjével lepecsételé a levelet ott a kőlépcsőn, nem kellett neki hozzá íróasztal.

De hátha még erre sem jön elő?

Ez az ötlet újra felszakíttatá vele a levelet; még ez utóiratot ragasztá hozzá:

,,Ha nekem illő elégtételt nem adsz, én rád várok a kastélyod kapujában, s lelőlek, mint a kutyát!!!"

Ez már csak elég?

Megint lepecsételte a levelet, s már adni akará a vadásznak, midőn meg az jutott eszébe, hogy de hátha fel sem bontják azt, csak olvasatlanul a tűzbe vetik?

Most aztán a külső levéloldalra írt még ilyenformát, mindjárt a cím alá:

,,Ha fel nem bontanád a levelet, én hasonló tartalmút fogok az aradi kaszinóba kiragasztani az indítványtáblára."

- No, te ajtónálló cerberus, fogd ezt, és majd ott, ahol előtalálod, add át az uradnak. Szóval is köszöntetem: mondd meg neki. - Üssön beléd a ... ...

Több szót nem is vesztegetett itt aztán Gerzson úr, hanem lekerült a várból a kis lelkészlakig, melyhez kegyelmesebb volt a természet, mint a patrónus, mert ahol ez rongyosan hagyta a zsúptetőt, azt zöld venyigével befoldozta amaz.

Az ősz pópa kapujában várta Gerzson urat; a kocsis beszédéből annyit kivehetett, hogy valaminek kellett a két úr között történni, s ezek után könnyen gyaníthatá, hogy Satrakovics a kastélyban nem marad.

- Egy kis éjszakai szállásért esedezem, tisztelendő atyám - szólt Gerzson úr, kordialiter megszorítván az öreg lelkész kezét. - A báró házánál nagy beteg van, nem akartam nekik is, magamnak is alkalmatlanságot szerezni odaszállásommal; megbocsát, hogy ide hajtom le fejemet. Kevés igényem van; ismer már régi időkből.

- Én pedig a keveset szívesen osztom meg kegyeddel. Hozta isten. Nagyon is szeretem, hogy kegyed most nem maradt a kastélyban; kegyed nem olyan társaságba való.

- Tehát csakugyan társaság volna ott?

- Mégpedig víg társaság: hiszen ide hallik a bőgőhegedű szava.

- S miféle emberek volnának azok?

A pap húzódozva felelt:

- Olyan emberek, akikkel én nem szeretek találkozni.

- Nevezzen meg valakit közülök.

- Akár valamennyit; ott van Drahhowecz, Muntya, Harastary, Brinkó, Baudán, Kirakoricz ...

- Hüh! - kiálta közbe Gerzson úr, elszörnyedve ennyi soha nem is álmodott idegen név hallatára - hisz ezek nekem mind új emberek.

- Előre tudtam, hogy nem fog a neveikről tudósabb lenni uraságod - szólt a pap mosolyogva, s bevezette vendégét az utcáról szűk hajlékába, miután elébb vigyázva körültekintett, hogy nem hallgatózik-e utánuk valaki. Ott benn pedig bereteszelte szorgalmatosan a pitvarajtót; vendégét leülteté a faragott asztal mellé, mely szép csíkos szövettel volt beterítve, s megrakva egy tál friss málépuliszkával, sonkaszeletekkel és egy öblös korsó méhserrel; amikhez Gerzson úr első kínálásra mindjárt igen szívesen hozzálátott, olyanformán, hogy az asztal két végére lekönyökölve gazdájával, egyik fakanalat ő fogja kezébe, másikat a pópa s közrekapván a puliszkás tálat, addig dicsérték egymás előtt annak tartalmát, míg a tál közepén mindkét ellenkező pontról kiindult tunnelásó kanalaikkal össze nem találkoztak.

- Fölséges étel ez, tisztelendő atyám, fölséges.

- Szegény embereknek való, tekintetes uram, mint mi vagyunk. Magyarországon, tudom, nem eszik ezt.

- Nem tudják készíteni. Mibül is készül ez csak? Kegyed maga szokta készíteni, ugyebár?

- Óh, igen, hiszen nincsen feleségem.

- Igaz, igaz, s kegyed nem tartja azt, hogy ,,malo Cocam, quam Uri".

Egy kicsit nevettek rajta mind a ketten. Azután a pópa megmagyarázta, milyen forrónak kell lenni a víznek, mikor az ember a málé vagy haricskalisztet beleereszti, hogyan kell azt forgatni a kalánnal, hogyan kell az apró sajtot közé keverni, kendőbe kiszakasztani, tejjel leönteni. Gerzson úr úgy figyelt rá, mintha csupán azért jött volna Hídvárig Aradról, hogy a puliszkafőzés mesterségét eltanulja.

Azután nagyot húztak egymás barátságáért a méhseres kancsóból.

- Hatalmas ital! Csakhogy nehezen fordul tőle az embernek a nyelve. Nem hiszem, hogy tisztelendő atyám el tudná vacsora után még egyszer mondani azt a hat vad nevet, amit az imént elmondott.

A pópa elmondta még egyszer.

Gerzson úr nagyot ütött csonka öklével az asztalra.

- Csakugyan úgy van. Én eleinte csak azt hittem, hogy extemporizált tisztelendőséged az én felderítésemre.

- Ezek valóságos élő emberek mind; pedig nem mindegyik érdemli.

- Mit?

- Azt, hogy él.

- S micsoda összeköttetésük van ezeknek a házúrral?

- Azt nem tudom határozottan körülírni. Csak egy bizonyosat tudok. Ezek tanúkul vannak idézve ama hírhedett pénzverési szörny-perben, s mindennap várják Hátszegre a vallató bíróságot, mely a helyszínek látása végett körüljár.

- De hát mi köze van Hátszeginek avval a perrel?

- Köztudomásra semmi. Éppen csak hogy a körüljáró bíróság valamelyik nap itt fog megjelenni.

- S ezek a tanúk talán a környékbeli celebritások?

- Szomorú celebritások.

- Hogy Hátszegi ilyen lakomával fogadja őket.

- Én nem tudom, miért teszi. Annyit tudok, hogy a törvényes szokás nem engedi a bírónak, hogy délután esküt tétessen le, vallomásokat vegyen fel, mivel megtörténhetik, hogy már akkor a tanú lelki épségét holmi spirituózus befolyások megtámadhatták; hanem arról megfeledkezett a törvény, hogy korán reggel is részeg lehet az a tanú, aki egész éjjel ivott. A bíróság holnap reggel megérkezhetik a kastélyba, a törvény betűjének elég tétetik, s Drahhowecz, Paudán és a többi olyan bátran fognak esküdni, mintha csak egy hónuk alá vett cipóra tennék le a hitet.

- De hisz ezek egészen gonosz dolgok, amiket tisztelendő úr nekem mond.

- Előre mondám, hogy nem szeretem az embereket, akikről beszélek, magát a házigazdát is hozzászámítva. Én uram, mizantróp vagyok, és van okom rá. Tenger a rossz, ami körülvesz, és nem látom a partját. Én bejártam életemben sok országot, de ilyen foltját a földnek, mint ez, nem láttam, bár ezt se láttam volna soha.

- Kegyed utazott külföldön is?

- Igen, uram, mégpedig saját alkalmatosságomon, gyalog. Szegény szülőim voltak, kik azt akarták, hogy kézműves legyek. Ifjúkoromat mint asztaloslegény töltöttem el Szebenben, Brassóban és Kolozsvárott; ez utóbbi városban összehozott a sors néhány velem egykorú román ifjúval, kik ott a lelkészi pályára készültek elő. Sokat beszéltünk együtt népünk mély elsüllyedéséről s a magas hivatásról: őt abból kiemelni. Ifjúi hevünk elhiteté velünk, hogy az könnyű munka lesz. Roppant tömeget képezünk, mely értelmiségéhez oly arányban áll, mint millió a százhoz. Nem kívántunk sokat, nem voltak túlságos ábrándjaink. Nem álmodoztunk mi arról, hogy mienk legyen ez az ország, hogy megforduljanak kedvünkért a viszonyok, de annyit hittünk elérhetni, hogy népünket a mívelt népfajokkal egy sorba fogjuk emelhetni. Nem kívánjuk mi, hogy a magyar főurak segítsenek rajtunk, mert hiszen nekik is elég kötelességük van saját nemzetiségük irányában, elég, ha azt teljesítik híven. De hittük, és jogunk volt reményleni, hogy a saját keblünkből való gazdagok segítenek valósítani azt a boldog álmot, aminek mi életünket odaáldozánk. Csak egy iskolamestert minden faluba, csak százezer ábécét, semmi mást, amely nép csak megkezdte a míveltséget, az önkényt halad azután előre. Csalatkozánk; és éppen azért esik keserűen a csalatkozás, mert saját vérünktől ered az. Nekünk is vannak milliomosaink, nemcsak Moldvában, de Erdélyben, a Bánátban, sőt Pesten is. Azok is szeretnek kérkedni vele, hogy ők románok, de csak a magyar urakkal szemközt; de azért gyermekeiket franciául neveltetik, de azért falvaikban össze hagyják omlani az iskolákat s tudományos intézeteiket tengődni engedik. Senkiben oly fájdalmasan nem esett csalódnom, mint Hátszegiben. A sors ide kárhoztatott, hogy közel legyek hozzá, lássam gyermekkorától fogva, s naponkint azt láttam, hogy amit angyalnak hittem benne, az mind ördög volt. Ő itt valóságos kiskirálya a környéknek. Hatalma, pénzből eredő népszerűsége oly erőssé tevék őt a természet alkotta bércerősség közepette, hogy sem a kormányszék, sem a magyar dinaszták vele nem bírtak, s ha dacolt velük, kénytelenek voltak neki engedni. Mit tehetett volna szegény népeért ennyi erő, ennyi gazdagság mellett! És mit tett ellene? Én azt mondom uram, hogy ha Hátszegi egy tizedrészét azon kincsnek, mit a nép megrontására elpazarolt, annak boldogságára fordította volna; Erdélyben kellene keresni a paradicsomot. - De - nem akarok többet szólani felőle; ez is sok volt. Én künn jártam Wittenbergában, Párizsban, éjjel tanultam, nappal asztalosmunkát végeztem; úgy tettem le a doktori vizsgát, most itt vagyok e rongyos lakban, hat nap kapálok, s a hetediken tanítanám az ábécét, ha a báró úr pálinkás kocsmái átellenben nem volnának az iskolával és templommal.

Gerzson úr nagyot sóhajtott a lelkész panaszára; az valóban úgy volt, hogy ő mondá.

A lelkész azonban látva, hogy vendégét egészen elszomoritá, nehogy az szavait félig-meddig hozzá is közel járó szemrehányásul vegye, hirtelen másfelé téríté beszédét.

- Én azonban szinte el is feledém, hogy kegyed a múlt éjjelt úton töltötte, s untatom hosszas beszélgetésekkel, amik tulajdonképpen senkit sem érdekelnek. Jobb lesz lefekünni.

- Nem bánnám a lefekvést, de készakarva halogatom azt; várok még valamire.

- Szabad tudnom mire?

- A bárónak írtam egy levelet, arra várok választ.

- Nem fog küldeni, mert jól mulat.

- Olyan dolgok vannak beleírva, amikre nem szokott az ember késni a válasszal.

- Megsértette kegyed a bárót e levélben?

- Nem akarom elhíresztelni, amit neki írtam.

- Jól van. Amiatt lefekhetik kegyed. A báró utait nem lehet előre kiszámítani. Ő még haragudni is akkor tud, amikor neki tetszik.

- Tehát várjunk reggelig.

- Addig nyugodjék kegyed békével. Egyszerű fekhelyem nemigen kényelmes; de gondolja kegyed, mintha vadásztanyán volna.

- Hát tisztelendő úr maga hol hál?

- Én kimegyek a méhesbe, ott is igen jól tudok alunni; van egy hárságyam.

- Óh, én különösen szeretek hárságyon alunni, bundámmal betakarózva; én magam fogok odamenni éjszakára; én szokva vagyok a szabad ég alatti éjszakázáshoz; kegyed pedig öreg ember (mintha Gerzson nem lett volna az?), sehogy meg nem engedem, hogy miattam szokott kényelmét feláldozza.

A lelkész egy percre megállt, mint kinek valami véletlen ötletjött eszébe.

- Ön azt mondá, hogy valamivel megsértette Hátszegit.

- Ha éppen tudni akarja, igen.

- Erősen megsértette?

- Ahogy csak készakarva lehet sérteni.

- Jól van; csak úgy tudnivágyból kérdeztem. - Én tehát átengedem kegyednek a választást az éjjeli tanyára nézve: hol kíván lepihenni?

- Én a méhest választom.

- No, jól van. Igaz, hogy nekem már nemigen tesz jót az éjszakai levegő; tehát én majd csak szokott fekhelyemen fogok alunni.

- Én pedig a méhek között; az a zsongás ott az ember füle mellett olyan édes álmokat szokott hozni, hogy egy király irigyelhetné tőlem.

- Tehát jó éjt, uram.

- Jó éjszakát.

A pitvarajtóban elváltak egymástól; Gerzson úr vállára kavarította bundáját, s ment a méhes felé, a pópa pedig visszatért szobájába, kioltá mécsét, s hanyatt dűlve fekhelyére, kezébe fogá az olvasót, s elkezdett imádkozni, mint aki a jövő hajnal megérkeztére nem vár.

Ő ismerte a maga embereit, ő tudta, hogy mire készül.

Gerzson úr pedig annál kevésbé törődött azzal, ami következni fog. Gondtalanul, mint egy valódi vadász, gyújtott pipájára, s nehogy az égő valami kárt tegyen, föltette magában, hogy addig el nem alszik, amíg pipája fenékig ki nem ég. Ő tudott parancsolni a szemeinek, nem volt szabad azoknak leragadni, amíg ő nem akarta. Hm. Mégis milyen különös, hogy akkor az egyszer, mikor legjobban szükségük lett volna éberségükre, akkor ejté rajta két szeme azt a gyalázatot. Hogyan lehet az? Ki kell még annak derülni elébb-utóbb.

Hogy az álom meg ne kerülje elébb, mint akarná, arra legjobb óvszer volt neki a kastély ablakaira nézni. A méhesből éppen oda lehetett azokra látni.

A kivilágított ablakok egyenkint elsötétültek; úgy látszott, hogy a lelkész szavai ellenére az ott mulatók nem akarják a pohár mellett bevárni a piros hajnalt, hanem idejekorán lefeküsznek.

Valóban idejekorán volt még; a kakasok faluszerte akkor kukoríkoltak elsőt: nem lehetett több tizenegy óránál.

A kioltott lámpafény után, mint egy sötét hajdankori rom, állt az éji félhomályban az úri kastély, ódon tornyaival, szélvitorláival; egészen előtte állt a holdnak, mely bástyái mögött volt már, s amint két átelleni ablak összetalálkozott egy szögletszobában, azon mind a kettőn keresztülsütött: s az a szoba volt a bárónő hálóterme.

Gerzson úr gondolá magában, hogy milyen csodálatos az, mikor a lenyugvó hold így egy házon keresztül süt, mintha az csak egy nagyszerű transzparent volna.

Amint így gyönyörködik a holdvilágban, egyszer csak azt veszi észre, hogy az ablakon áttörő sugár egy pillanatra elsötétül, mintha valaki keresztülment volna előtte a szobában. Néhány percre a pillanatnyi elsötétülése az ablakon áttörő holdfénynek ismétlődött, és azután harmadszor, negyedszer és számtalanszor, mintha valaki folyvást járna végtül végig a szobában, éjnek éjszakáján, pihenetlenül, szakadatlanul.

Gerzson megszámlálta üterén a perceket, mik az elsötétülés közeit kitölték; tizenhat perc volt az, tizenhat lépést tett a szoba egyik végétől a másikig az, aki ott járt késő éjjel alá s fel, mint a kísértet. Addig nem járt, amíg a többi ablak ki volt világítva, csak azután kezdte rá halaszthatatlan útját, mikor az egész kastélyban elszenderült minden. Tizenhat lépés jobbra, tizenhat lépés balra.

Gerzson érezte, hogy ha ezt sokáig fogja nézni, még holdkóros lesz bele. Pedig már azzá is lett.

Lassan leveté magáról bundáját, pipája kupakjával elfojtá a benne levő tüzet, s nesztelenül elhagyván a méhest, végigment a kerten, egy szökéssel keresztülveté magát a palánkon, s a kastélyba vezető jegenyefák árnyékában egészen a holdvilágos ablak alá lopózék, s mint egy valódi holdkóros, felkapaszkodott a régi bástya kiálló kövezetén a falra, s onnan nézte közelebb az ablakon el-eltűnő árnyék szabályszerű jelenését.

Ezzel nem elégedett be; hanem a régi kőragaszból apró morzsácskákat tördelt le kezével, s azokkal kezdé az ablakot hajigálni. Amint egy morzsa megkoccant az üvegen, hirtelen eltakarta egészen az árny az ablakot, mintha az éjjeli sétáló odalépett volna, hogy kinézzen rajta. Gerzson bizonyos volt felőle, hogy őt okvetlen meg kellett látnia, mert ott állt előtte a párkányba kapaszkodva. Néhány perc múlva azután sebesen eltűnt az ablakból az árny, s a holdvilág zavartalanul süthetett rajta keresztül.

Gerzson azt hitte, hogy nagyon jó lesz neki megvárni, hogy mi lesz ebből.

Kevés idő múlva ismét megjelent az árny a holdvilág előtt, az ablakfiók nagy csendesen, alig rezzenve, néhány vonalnyira félretolódott, s akkor azon a nyíláson egy összehajtott papírdarabka hullott alá az ablakból.

E levélke leesett a bástya párkányáról az árokba, Gerzson odamászott utána, meglelte a sötétben, s zsebébe dugva visszatért ismét a pópa lakába.

Nem akarta a lelkészt felkölteni; ott állt hintaja az udvarban, annak a lámpáját gyújtotta meg, hogy a rejtélyes levélkét elolvassa nála.

A levél emléklapból kiszakított papírra volt írva rajzoló krétával. A kuszált vonásokban is meg lehetne ismerni Henriette kézíratát, a levélben ez volt:

,,Kedves jó Gerzson bátyám! Az isten irgalmára, lelkem mennybéli üdvére könyörgöm önnek, siessen innen még ez órában, - nem! - még e percben. - Menjen gyalog, álutakon innen. - A pópa majd vezetni fogja. - Ha nem akarja, hogy eszemet végképp elveszítsem, ne késsék itt tovább. - Én nagyon szerencsétlen vagyok, de még szerencsétlenebb leszek, ha ön itt marad. - Kerüljön minket, - és felejtse el örökre - szerető, - tisztelő, - önért imádkozó barátnéját, - kit leányának fogadott, - Henriette-et!"

E levél elolvasása után Gerzson úrnak legelső gondolatja az volt, hogy Henriette őt kedves bátyjának nevezi. Tehát nem neheztel rá. Tehát mégis más oka volt neki útjából visszatérni, mint az az állítólagos garázdaság, amit Hátszegi ráfogott. Eszerint csakugyan Hátszegivel marad fenn a számadása.

Azon rejtélyes figyelmeztetés azonban, mit a levél tartalmazott, nem volt olyan könnyen magyarázható. ,,Már, édes papom, sajnálom, hogy álmodból felköltelek, de nincs mit tenni egyéb", gondolá magában Gerzson úr, s kicsavarva helyéből a kocsilámpást, azzal együtt indult be a házba.

A pitvarajtó be volt zárva, azon zörgetnie kellett.

A lelkész még ébren volt; szava hangzott belülről.

- Minden jó lélek dicséri az Urat.

- Amen. Én vagyok az ajtón; bocsásson be, tisztelendő atyám.

A pópa rögtön kinyitá az ajtót s bámulva kérdezé Gerzsontól, hogy mi történt.

- Olvassa el ezt, tisztelendő uram - szólt Gerzson, a levelet átnyújtva neki, s a lámpával bevilágítva.

- Ez a bárónő írása - szólt a pópa, ki rögtön megismerte a kéziratot.

- Mit szól ön a tartalmához?

- Azt, hogy önnek rögtön sietni kell e helyről. Én egészen tisztában vagyok a báróné üzenetével.

- Hogy én elfussak valaki elől, akit magam kihívtam a találkozásra.

- Odább kell önnek menni az elől, akit nem hítt!

- Nem értem.

- Majd meg fogja érteni, hanem most nincs idő a tétovázásra. Legelőször is vegye ön magára az én öltönyömet, míg én magam parasztgúnyát öltök magamra.

- Hogyan?

- Természetes, hogy nekem kell önt a hegyi utakon keresztül vezetnem. Másra nem bízhatjuk ezt a szolgálatot. Tegye ön gyorsan, amit mondék.

A pap parancsoló rövidséggel osztá rendeleteit Gerzson úrnak, ki ebben a helyzetben sem akarva kiesni nyers humorából, amint magára vette a pópa hosszú talárját, s fejébe nyomta annak széles karimájú süvegét, elnevette magát rajta.

- Teringettét, azt sem hittem volna, hogy még valaha pópa legyen belőlem.

A lelkész haragudott e helytelén tréfáért, s gerjedten förmedt Gerzsonra:

- Uram, nincs ideje a tréfának, a halál küszöbén állunk mind a ketten.

Gerzson nem volt gyáva ember, nem sokat törődött a halállal; de a lelkész határozott szavai mégis annyira hatottak rá, hogy komolyan vette a dolgot.

- Eszerint ön is veszedelemben forogna miattam?

- Azt ne tessék kérdeni. Én tisztában voltam azzal, ami következni fog, amidőn kegyednek szállást adtam.

Azzal asztala fiókját kihúzva, abból egy csomag írást vont elő, s kérte Gerzsont, hogy tegye el azt a rajta levő tóga zsebébe, mivel a condrának, mit ő felveszen nincsenek zsebei.

- Miért hozza ezeket magával?

- Mert félek itten hagyni, s mert magam sem hiszem, hogy e házhoz visszatérjek többet.

(- No, itt szép kis galibát csináltam - gondolá magában Gerzson úr -, de mármost csak azért is megmérkőzöm a bajjal.)

A lelkész is kész volt átöltözésével, egy fejszét vetett a vállára, s inte vendégének, hogy menjenek.

A lenyugvó hold éppen a hegyek ormain látszott már pihenni, midőn a pópa és vendége a kerten keresztül elhagyák a kis csendes házat; a lelkész nem állhatá meg, hogy az emelkedő domboldalról még egy pillantást ne vessen vissza a helyre, ahová nem remél visszajöhetni többé. Gerzson észrevette azt, s a pópa búskomor sóhajára jószívűleg jegyzé meg:

- Sajnálom, tisztelendő atyám, ez esetet; kegyed miattam is veszélybe, bajba jött; de hiszem, hogy áldozatáért nem maradok adósa.

- Azt remélem, uram. Arról egyébiránt ne aggódjék kegyed, hogy ezentúl majd hogyan és hol élek meg! Nem hinné az ember, hogy milyen kevésből meg lehet élni; egy kérésem mindenesetre van önhöz.

- Parancsoljon velem.

- Arra kérem, hogy majd ha otthon lesz, olvassa át azt az iratcsomagot, amit megőrzésül átadtam most; senkivel ne tudassa, amit abból megtudott, hanem tartsa egyedül magának. Kegyed azontúl tudni fogja, hogy mit cselekedjék; ahogy tudni szokta, midőn a vérmedvét megneszelé, hogy azt mint kell körülkeríteni, útját elállani, lyukait befojtogatni, odvából kiriasztani, s lövésre bevárni. Érteni fogja azt kegyed jól.

Gerzson keveset értett ugyan abból, de azért kezet adott a kért ígéretre, s akármi váljék abból, bizonyosan be fogja váltani.

A pópa pedig kinyújtá kezét a kastély felé, mely sötét körrajzokban meredt föl az égre, s valami fohászt engedett szívéből feljönni. Talán megátkozta azt. Azután hirtelen elcsapott kezével szája előtt, s keresztet vetett magára. Talán megbánta a keserű fohászt, mit a kastély ellen külde, eszébe juttatva, hogy abban egy ártatlan nő is lakik, akiért ő imádkozni szokott.

Meglássuk, ha erősebb-e az imádság, mint az átok. Egészen sötét volt az éjszaka, mely a menekvők útját eltakarta; erdős hegyszakadékok között alig talált volna más utat, mint aki sok éven át járva ezt a tájat, ismerte már annak minden zegét-zugát.

Reggelre meglátszott a menekvők előtt ** vára az országút mellett, mely postaállomás. Itt a pópa visszavette öltönyét Gerzsontól, ő pedig ismét felölté bekecsét.

- Itt már nincs mitől tartanunk - szólt a pap -, kegyed e helyen postalovakat fogad, s hazautazik, én pedig megyek másfelé.

- Merre?

- Nagy a világ. Ne aggódjék miattam. Nem vetek neki egy hónapot, hogy ismét találkozunk.

- Hol?

- Itt ezen a helyen.

A pópa sietve hagyta el Gerzsont, s visszament az erdő felé, nemsokára lehetett őt látni a kanyargó hegyi ösvényen felfelé sietni, olyan könnyű léptekkel, aminőkkel csak az oláh hegylakó tud futni a meredeken.

Gerzson csakugyan bántatlanul érkezett **-ra hol rögtön kapott postalovakat.

Mikor már aztán biztos helyen ült, akkor jött az a gondolatja, hogy ejnye be furcsa eset volna, ha ő most a pappal együtt valami semmi veszedelem elül futott volna ilyen nagyot! Hogy kinevetné őt megint ország-világ. Ha Henriette csak tréfált volna vele?

Megnyugtatta az, hogy Henriette nem szokott ilyen pajkos lenni.

De mégis nagyon nyugtalanította egy dolog. A kocsisa négy lovával ott maradt. Az nem tudja mire vélni ura és házigazdája eltűnését; az jobbra-balra kérdezősködni fog, az kétségbeesik, az belármázza a fél világot ura keresésében, s elhíreszteli úgy, mint akármelyik újságíró; híresebbé lesz, mint a korneuburgi marhapor.

Ejnye, be kár volt erre az egyre nem gondolni!

Hát amint a postakocsi megáll Aradon szállása előtt, kit lát a kapun szemközt kijönni: ugyanazt a kocsisát, akit Hídváron hátrahagyott a négy lóval.

Csak a kocsis bámulata volt nagyobb gazdájáénál e találkozáson.

- Hát te itt vagy?

- Hát nagyságos uram itt van?

Azzal a postakocsis bámulatára úr és cseléd egymás nyakába borultak, és összecsókolták egymást, különösen a kocsis nagyon Gerzson urat.

- Jaj, csakhogy megvan, nagyságos uram! A Jézus áldja meg, hogy menekült meg?

- Miről beszélsz? Gyere be. Ne kiabálj itt a kapu alatt. Hogy kerültél haza? Mi történt veled?

- Nem tudom én azt egészen elmondani. Amennyit tudok, annyit elmondhatok. Én a lovakat megitattam, s aztán lefeküdtem, elaludtam. Egyszer felébredek a nagy nyerítésre: Nagy világosságot látok. A pap háza egészen lángban van! uccu kiugrom; futok az ajtónak, hogy felköltsem nagyságos uramat, hát az ajtó kívülről be van szegezve, szaladok az ablakhoz, annak a táblája is be van szegezve. Legjobban megrémített pedig az, hogy senki sem jött a várból oltani a tüzet. A többi házak messze esnek innen, azoknál észre sem veszik, ha a szomszéd leég: én hát elkezdtem ordítani segítségért; s amint ott ordítok, szaladgálok alá s fel, fejszét keresve, hogy az ajtót betörjem, egyszer csak burum, burum! Két lövést hallok, s a golyóbisok csak úgy fütyölnek jobbra-balra a fülem mellett. Erre nekem is lábamba szállott a bátorságom, befutottam a félszerbe, elvagdaltam a lovak kötőfékjeit, a nyerges hátára felkaptam, a többit előttem hajtottam, s egy itatással hazanyargaltam Aradra.

Így ért hamarább haza, mint Gerzson maga.

- No, fiam - szólt Gerzson úr -, ez mind szentül van, amit elmondtál, de efelől senkinek soha egy szót se szólj, mert különben ...

És itt egy fenyegető mondatot tudatott vele Gerzson úr, ami bizonyos hallgatásra bírja a magyar közembert, mert ettől írtózik legjobban:

-... mert különben törvény elé kerül a dolog, s neked tanúskodni kell benne. - Ettől pedig szörnyen fél mindenki.
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
Babérossy Leánder
  2012-12-11 15:18:22, kedd
 
  Babérossy Leánder



Van azzal úgy az ember, hogy mikor sok esztendeig egy rakáson hevert köveket széthordat, vagy valami régi padlás zsindelyzetét levereti, vagy ha egy ingoványos helyről a vizet lecsapoltatja, annyi mindenféle, soha nem látott csodálatos bogarat, furcsa lepkét, kacskaringós szalagot fedez fel a megbolygatott rejtekhelyek között, amiknek azelőtt soha hírét nem hallotta, sem leírását semmi természettudományi könyvben nem olvasá, s ilyenkor elgondolja az ember magában, milyen csodálatos a természet; még olyan odúk számára is teremt élő lakókat, amik sohasem találkoznak a napvilággal.

Vámhidy, mint szolgabíró, egy éjszaka valami járásában eső faluban volt kénytelen meghálni, melynek lakossága erősen keverve van magyar, szerb és oláh elemekből.

Későn érkezvén oda, sokáig el talált aludni, s már jó késő reggel volt, midőn valami szokatlan zajra fölébredt. Hálószobáját egy ajtó választá el a nagy ivóteremtől, s ez ajtón keresztül sajátságos lármahangok törtek keresztül, miknek magyarázatát nehéz volt az első hallásra kitalálni.

Úgy tetszék, mintha egypár asszonyság és egypár férfi gorombáskodnék odabenn egymással hol lassabban, hol erősebben; az egészben az volt a legkülönösebb, hogy egyszerre kettő sohasem lármázott, hanem mindegyik ki engedte a másiknak beszélni magát. Később azonban egyre nyugtalanítóbbá kezdett válni a lárma; egyes hangtöredékek olyasmit sejtettek, mintha valakit meg akarnának ölni ott a másik szobában. Erre már felugrott Vámhidy, s éppen interveniálni akart, midőn belépett hozzá a kocsmáros, a kávét hozva.

- Micsoda lárma van itt a szomszéd szobában? - kérdé Szilárd felzajdultan.

- Óh, kérem alássan - szólt a kocsmáros büszke mosolygással -, azok teátristák! Nekünk teátristáink is vannak, mint valami rezidenciának; most éppen próbálnak egy új teátrumot; amit estére fognak előadni; meg tessék nézni a tekintetes szolgabíró úrnak, mert az nagyon szép lesz.

- Színészik vagynak? - kérdé elbámulva Szilárd. - Ebben a faluban? Vajon honnan kerülhettek ide?

- Nem tudja azt senki, kérem alássan; mert ha tudnák, bizonyosan utánuk jönnének. Ők maguk azt mondják, hogy Aradrul jöttek, hanem az persze nem igaz. Azt éppen úgy nem lehet megtudni, hogy honnan jöttek, mint azt, hogy hova mennek innek.

- Ki az igazgatójuk? Kik a tagjaik?

- Úgy tudom, hogy csak egyetlenegy férfi van közöttük, az is félig gyerek, a többi mind asszonyság és kisasszony, még a cédulahordozó és a súgó is.

- S micsoda darabot adhatnak elő ilyen személyzettel?

- Óh, mindenfélét, kérem alássan; azok az asszonyságok, akiknek mélyebb hangjuk van, felöltöznek férfiaknak, bajuszt és szakállt ragasztanak fel, s még annyival jobbak, mintha férfiak volnának, hogy sohasem részegek.

- S meg tudnak élni itten? Ki jár itt színházba? Van valami jövedelmük?

- Hát a parasztok csak eljönnnek, ha valami röhögnivaló van; pénzt ugyan nemigen adnak, mert az maguknak sincs; hanem hoznak szakajtóval kukoricát, burgonyát, kolbászt és sonkát, s a társaság eléldegél belőle úgy-ahogy; imide-amoda el is híják egyiket-másikat kukoricafosztásra; aztán majd mikor nagyon sok lesz az adósságuk, akkor egy szép éjszaka odábbállnak az istenadták. Tudnivaló, hogy senki sem megy utánuk, hogy őket visszahozza.

- Hanem zálogban itt hagyják a díszleteiket és ruhatárukat.

Ezen már a kocsmáros nagyot nevetett.

- Díszleteiket? Ruhatárukat? Az előfüggönyük az én nagy rostáltató ponyvámból áll; nincs rá szükségem, amíg el nem nyomtattuk a búzát; azt beragasztották háromszínű papirossal, címert is metszettek rá belőle. A gardróbjuk pedig nagyon egyszerűen telik ki; mikor valami királynés darabot kell nekik előadni, összekéregetik a gazdag rác asszonyoktul az aranysújtásos viganóikat, azokat felveszik palástnak, s olyan spanyolok benne, hogy jobban sem kell. Egy kis aranyos papiros, egy kis csiriz, egy kis kemény papiros olyan hamar segít a dolgon. Az igazgató még csak gyerekember, de olyan furfangos, hogy még holdvilágot is csinál sárga tökből, s mennydörgést, villámlást produkál, de azt titkolja, hogy mivel. Ami pedig a könyvtárukat illeti, azt akárki elviheti szépen a hóna alatt; mindössze tán öt-hat darabjuk van, s ha azt végigjátszották, megint elöl kezdik; a közönség persze kétszer nem néz meg egy darabot; hát ilyenkor azt cselekszik, hogy más nevet adnak a darabnak, a személyek neveit elforgatják, s úgy adják megint elő; a rászedett publikum aztán persze fennhangon kiabál, hogy láttuk ezt már, míg az igazgató ledisputál a színpadról, hogy nem igaz az, mert az egészen új darab. Néha vannak jó napjaik is: mikor vásár van, vagy búcsújárás; akkor sokat bevesznek; másnap aztán fizetnek mindenfelé, megint nem marad egy garasok sem; a múltkor szerbiai disznóhajcsárok mentek itt keresztül, azoktól még ezüst húszasokat is kaptak. Don Caesárt kellett volna nekik előadni, de a külföldi publikum nem engedte azt végigjátszani, hanem felkiabált hozzájuk, hogy énekeljenek inkább valamit, ők aztán énekeltek magyar és rác népdalokat; egy öreg szerb látta, hogy nincs basszista közöttük, kisegítette őket, és közéénekelt, a többi meg ütötte bottal a taktust a söntés oldalán; végtére bort, pecsenyét hozattak, megvendégelték a színészeket, s utoljára kidobták valamennyit az ajtón.

- Szeretnék a mai előadásukra elmenni - monda Szilárd, kit e sajátságos leírás kíváncsivá tett.

- Óh, kérem alássan, mindjárt magam hozok egy cédulát.

A kocsmáros elsietett s néhány perc múlva megint visszatért: hozta az írott színlapot, melyen nagy piros betűkkel volt felírva: Hernáni vagy a Kasztíliai becsület; azután a személyek nevei: Hernáni persze maga Babérossy Leánder; Elvira - Palmira kisasszony; a többi urak azután N. N., X. X, meg **; ,,azok tudniillik mind asszonyságok", magyarázá a korcsmáros, ,,azért nincs kitéve a nevük. Belépti díj első hely tizenöt krajcár, második hely hat krajcár".

- Uraságok tetszés szerint? Nemde?

- Mondtam az igazgató úrnak, hogy írja oda, de ő azt felelte rá, hogy az szemtelenség volna, azt is tanácsoltam neki, hogy hozza át maga a cédulát a tekintetes úrhoz, de majd kidobott érte a szobából, hogy hát cédulahordozónak nézem-e én őtet, még jutalomjátékára sem hordja el házról házra a cédulákat, amit pedig úgy tudom, hogy még Pesten sok elsőbb fizetésű színésznő is megtesz.

- Tehát büszke ember az igazgató?

- Óh, rettenetesen büszke. Nem is akar másforma darabokat játszani, mint csupa kardos darabot, azt mondja, hogy ezek a klasszikusok. Pedig nincsenek neki nyomtatásban, csak ahogy eszébe jutnak neki, mint Pesten látta egymás után a színházban, s visszaemlékezik rájuk, úgy lediktálja Palmira kisasszonynak, és aztán abból játszanak. Pedig jobb szeretnék ám ezek a pimaszok itten, ha Lumpácit meg az Elátkozott herceget, aztán meg a Repülő csizmát vagy a Zöldhátú takácsot adná nekik, aztán jól kicifrázná a cédulát; de nem akarja, azt mondja, hogy ő ilyen szemtelenségekre nem vetemedik. Szegény, nagyon fiatal még, majd ha megvénül, és sokat koplal, ő is rájön arra, amire a többiek.

- Azt szeretem benne, hogy büszke; el fogok menni az előadásukra.

- De pontban tessék megjelenni hét órakor, mert ez elkezdeti, ha senki sincs is még a nézőhelyen; azt mondja, hogy a halogatás csak komisz trupp színtársasághoz illik.

- Karaktere van a legénynek; vigye át neki ezt a pénzt kérem.

Szilárd egy tízforintost adott a kocsmárosnak, amivel az nemsokára megint visszajött azzal a válasszal, hogy az igazgató most éppen nem tud váltani.

- Hiszen egészen neki küldtem, mint belépti díjat.

- Vagy úgy?

Kevés idő múlva aztán a kocsmáros egy egész nyaláb belépti jegyet hozott Szilárdnak, azt mondván, hogy az igazgató köszöni a részvétet, de miután ajándékokat elfogadni nem szokása, annyiban veszi, mintha a szolgabíró úr az egész házat kivette volna ez estére, s a mai előadást neki magának fogja eljátszani.

Szilárd nagyot nevetett e komikus szigorúságon, s aztán felöltözve, látott hivatalos dolgai után, úgy sietve, hogy hét órára készen legyen, mert hiszen ő képviseli a közönséget, és nem illenék, hogy elmaradjon.

Amint hazaérkezett a vendéglőbe, már vártak reá. Egy határozatlan korú asszonyság, kinek határozatlan divatú öltözékei valami határozatlan jelleget látszának kölcsönözni, jegyszedőnői és hátramaradt kegyes anyai szerepvivő minőségek között, fogadta Szilárdot az ivóterem ajtajánál, mely két szőnyeggel (nyilván ágyterítők lehettek) volt lefüggönyözve. Egy ív papirosra fel volt írva nagy betűkkel: ,,néző hely".

A duenna félbizalmas suttogással mondá Szilárdnak, mialatt őt bevezette:

- Jaj, az isten áldja meg, tekintetes szolgabíró úr, ne maradjon itt sokáig; ne legyen tanúja a skandalumnak: rettenetes rosszak vagyunk mi. A szeme ég ki az embernek, ha tisztességes urak vannak a párteren. Ne nézzen bennünket sokáig.

- Óh, kérem, én tudom méltányolni a helyzeteket. Csak tűz legyen a játékban; én azt becsülöm, ha mindjárt hiányos is.

- Az itteni publikum is tüzet keres az előadásban, csakhogy neki görögtűz kell; addig el sem megy innen, minden játéknak azon kell végződni.

- De az ma valószínűleg elmarad?

- Miután a tekintetes úrral tele van a színház úgy, hogy egy lélek sem fér be több.

- Kegyed nem tartozik ezúttal a játszó személyzethez?

- Én csak az énekben veszek részt, s felvonások közt fuvolán játszom. A játékhoz már nincsen kedvem, bár valamennyi közt most is én értek hozzá a legjobban; hanem hát vannak balsors csapásai, amik gátlólag hatnak az életpályák küzdelmeire.

Szilárd vevé észre, hogy az asszonyság kissé biccent, bár ő ezt mindenképp törekedett elrejteni, alkalmasint az lehetett a balsors ama bizonyos csapása.

- Tehát miután kegyednek úgy sincs mostan dolga legyen szíves megosztani velem a néző helyet; a személyzetről bővebb felvilágosítást fog adhatni.

- Ezer örömmel.

Az asszonyság egész illemmel foglalt helyet a lócán Szilárd mellett, ki nem engedte, hogy a háta mögé üljön; biztosítva őt, hogy a művészetet minden időben igen nagyra becsülte.

Dacára a rögtönzött abonnement suspendunak, a terem mégsem volt üresen, a tisztelt ingyenpublikum: a rekvizitumok kölcsönadói és azoknak családjaik, a színészek kvártélyadói s egyéb csendes hitelezők jócskán megtöltének egypár padot úgy, hogy Szilárdnak módjában volt félrevonni magát, s nem zavarni rengeteg egyedüllétével a játszó személyzetet, bár a tisztelt ingyenjegyesek erősen törekedtek is közeléből hátrafelé hózódni. Amint a korcsmáros léckerítette söntésében a kakukkos óra elütötte a hetet, hangzott a függöny mögül a súgó csöngetése, mely nagyon gyanúba keverte magát, hogy kés fokával ütögetett pohárból származik; mire valami nagyon fortélyos masinéria megindítá a nemzetiszínű papirossal ragasztott függönyt, hogy az a gerendákhoz kunkorodott fel, s előtűnt a színpad.

Egy összerakható spanyolfal képezé a háttért, mely szoba formára volt megfestve, az előtérben látható volt egy fehérrel feketére festett papirosablak, a másik oldalon a padlásajtó iromba mázolással átalakítva gót palota kapujának. Ezen járt ki s be az egész játszó személyzet, mert másfelé nem lehetett.

Az elkezdett darab természetesen nem volt Hernáni, a Kasztíliai becsület, hanem Moor Károly, Schiller haramiája. Az első három szónál ráismert Szilárd, s nevetve mondá a jegyszedő asszonyságnak:

- Hisz ez nem a hirdetett színmű.

- Nem ám. De már egyszer adva volt a saját neve alatt, s másodszor nem jött volna megnézni senki.

- Csak azt csodálom, hogy kegyetek igazgatója, aki olyan büszke ember, hogy ajándékot nem akar elfogadni, ilyen fogásokat megenged magának.

- Biz ez nem szép fogás; de így okoskodik: ,,élni kell valahogy; én kész vagyok két garasért bukfenceket hányni a vásári publikum előtt, aki meghajigál, ha nem tetszik a produkcióm; én kész vagyok az utcaszegleten koldulni a jövőmenőktől, s krajcárokat gyűjteni a sipkámba; de nagy úrtól el nem fogadnék egy falat kenyeret, ha ezüsttálcán hozná is utánam. A publikum az én uram: gyalázat arra, aki mecénások előtt görnyed!" Én nem tudom, hol vette e keserű nézeteket, mert még egészen gyermek.

Mármost az is előre látható volt, hogy Moor Károlyt és Ferencet egy és ugyanazon személy fogja játszani: természetesen az igazgató maga. Minthogy e két személy mindig külön jelen meg, gyakorolható annak egy személy általi képviseltetése, s emiatt vidéki színpadok hőseinek kedvenc pálcaparipája ezeket együtt játszani, hogy kitűnjék művészetük sokoldalúsága.

A beszédes asszonyság az előadás kezdetétől fogva minden megbocsátható módon iparkodott Szilárd figyelmét elvonni a színpadon játszókról, mindenféle furcsa adomákat mesélve neki a színészi életből, s ha néha vette észre, hogy Szilárd odafigyelmez a játszókra, egész őszintén megkérte, hogy ,,az isten áldja meg, ne nézze szegényeket, mert odalesznek szégyenletükben".

Annyit mégis észre kellett venni, dacára a felragasztott szőke, barna és ősz szakállaknak, szemöldöknek, s a szándékosan elváltoztatott hangoknak, hogy a szereplők mind nőneműek férfiruhában.

- De hát hogy szedték így össze magukat csupa asszonyokból?

- Voltak velünk férfiak is, hanem azok apródonkint, vagy megszöktek, vagy elcsapta őket az igazgató. Persze, fiatal még arra, hogy egy agyafúrt férfi színésznek parancsolni tudjon. Hanem a nők vele maradtak, mert mind nagyon szeretik. Egyen kívül mindnyájunknak gyermeke lehetne, s olyan jó ember; megosztja az utolsó falatját is velünk, s ha nincs mit ennünk, eltréfálja az éhséget. Az utolsó férfi volt nálunk a népszínműénekes. Szép hangja volt, szerették érte, hanem az a baja volt, hogy nagyon ivott, s mikor sokat ivott, olyan önfejű lett, hogy nem lehetett vele semmire menni. Mikor ideérkeztünk, mindjárt a Szökött katonával akartuk kezdeni a sorozatot, s abban Nagy úrnak kelle játszani a címszerepet. Nagy közönségünk volt, még a boglyakemence tetején meg a söntésen is ült publikum, hanem az előadás pillanatában, akit sehol sem találtunk, az Nagy úr volt. Keressük pincében, padláson; sehol sincs. Hová lett? Mi lelte? Végre megtaláltuk őt az istállóban; ott feküdt a jászolban hanyatt, és egy szál füvet rágcsált a fogai között. - ,,Nagy úr, az isten szerelmeért, még nincs kifestve, sem felöltözve, a játék mindjárt kezdődik!" - kiálta rá az igazgató. - ,,Bizonyára - nem bánom" - felelt rá Nagy úr hidegvérrel. - ,,De ön kezdi a jelenést, szerencsétlen." - ,,Bizonyára - én nem kezdem." - ,,Nem kezdi-e? De hisz ön játssza Korpádi Gergelyt." - ,,Bizonyára - én nem játszom." - ,,Nem játszik? A közönség itt van, tele a színház; roppant a bevétel." - ,,Bizonyára - nem tehetek róla." - ,,Az isten szerelmeért; keljen ön fel, öt forintot adok a mai napra, csak ne tegyen csúffá." - ,,Bizonyára - nincs szükségem reá." - ,,Kelj fel mindjárt, gazember, mert keresztül szúrlak ezzel a gyilokkal." - ,,Bizonyára nem bánom." Azzal oldalt fordult a jászolban, s elkezdett horkolni. Nekünk mit volt tennünk, fel kellett egy nőt öltöztetnünk Gergely kovácsnak, az mondta el az egész szerepet súgó után, a közönség majd megvert bennünket.

Szilárd figyelmét azonban mégsem vonta magára annyira ez a mulatságos adoma, hogy némi érdeke ne támadjon a színpadon szereplők iránt. Látta Moor Károlyt és Moor Ferencet egy személyben arcot és hangot változtatni; amannak nagy tejszakálla volt, hosszú fürtös haja, s erőszakosan lenyomott hangja hasonlított ahhoz, mint mikor kisleánykák ijesztgetik egymást ajtón keresztül, férfihangot utánozva; Moor Ferencnek pedig természetesen vörös kondor haj volt feltéve, hegyes spanyol szakállal, sok ránc arcára és homlokára festve, s valami hiénai éles hangnyomata; de mindezek mellett is úgy tetszék Szilárdnak; mintha ő ezt az elváltoztatott arcot valahol látta volna, s ez a hang eltorzítva is ismerős volna előtte; még ezek a színfaltépő szeles mozdulatok is olyan ismerősöknek tetszettek előtte.

A nemes publikum azonban a második jelenetnél már kezdte észrevenni hallatlan megcsalattatását, s bizonyos zúgás, mozgás, fejek összedugása és csóválása, majd botoknak nyugtalan kopogása, asszonyi vihogással vegyest, kezdett belevegyülni az előadási zajba, végre egy becsületes csizmadiamester, ki három padot adott kölcsön, s azért minden napra ingyenjegye volt, elszánta magát a legvégsőre, felcihelődött az első padból, s hátra ment a leghátulsóba; tán azért, hogy ott a teremnek jobb akusztikája van, vagy bátrabbnak érezte magát nagyobb távolságból, vagy éppen a szolgabíró szemét kerülte, s onnan szólala fel, mondván:

- Hallja maga, direktor! Ebben politika van: ezt a teátrumdarabot mink már szíveskedtünk egyszer látni.

A művészetében ekképp megzavart Moor Ferenc e brüszk támadásra egyszerre elfelejtkezék magáról, kiesett szerepéből, s saját hétköznapi hangján felele vissza az interpellálónak, jól tudva, hogy csupa ingyenjegyes publikum van:

- Aki már látta e darabot, s nem akarja újra megnézni, visszaveheti a pénztárnál, amit befizetett.

Amint azonban ezt kimondta, Vámhidy felugrott helyéből, s mint egy második peleskei nótárius, felrontott a színpadra, neki Moor Ferencnek; azt átölelte, megcsókolta festékes orcáját, s örömtől remegő hangon kiáltá:

- Kálmán!

Moor Ferenc egy percig tétovázott, azután leszakítá spanyol szakállát, leveté veres álhaját, letörlé arcáról a durván festett ráncokat, s ott állt Szilárd előtt a szomorú, halovány gyermekarc.

Ez volt Babérossy Leánder!

Az előadásnak persze azonnal vége szakadt; Szilárd sietett a színpadról eltüntetni a meglelt ,,tékozló fiút", s az ingyenpublikum bőséges kárpótlást talált kíváncsisága kielégítése az Olympról alászállt múzsaleányok mendemondáiban, kik saját fantáziájuk tetszése szerint magyarázták ki a csodálatos történet összefüggését, abban mindnyájan megegyezve, hogy a fiatal igazgató valószínűleg bizonyos dúsgazdag mágnáscsalád megszökött ivadéka, ki álnév alatt borostyánokat keres, s egykor mindazokat, akik most vele tűrnek, szenvednek, gazdag emberekké fogja tenni.

Vámhidy azalatt lélegzethez sem hagyta jönni Kálmánt addig, míg szobájában nem ért vele; ott azután, mint egy testvért, mint egy elveszett fiút, magához ölelé, szemei közé nézett, nem bocsátá el magától, nem szólt neki semmit mindaddig, míg egyszerre mindkettőjük szeme elkezdett nedvesedni, akkor aztán elfordultak mind a ketten, hogy könnyeiket letörüljék; az igazi könnyek nem tűrnek publikumot, habár csak egy személyből áll is az.

Néhány perc múlva ismét képesek voltak egymással szembe nézni.

Kálmán legalább húsz évesnek látszott, pedig alig lehetett tizenöt. A színészkedés, a nyomor és a korai borotválkozás gyorsan vénít.

Azután egész modorában, minden mozdulatában volt valami korai érettség, valami határozott, merész kifejezés, ami elfeledteti a gyermeket. Egy neme a cinizmusnak az.

- Tisztelt uram, vagy ha megengedi: kedves régi barátom - kezdé a gyermek a szót -, engedje meg ön, hogy mindenekelőtt egyre kérjem: én nem vagyok Kálmán; nekem nincs családi nevem; ha azt akarja ön, hogy valami beszédet folytassunk egymással, legyen szíves engemet egyszerűen Leándernek nevezni: én Babérossy Leánder vagyok; ezt a nevet magam szereztem magamnak; ez alatt vagyok büszke, ez alatt pirulok; ez alatt fekszem majd valahol az árokban, ha megértem rá; és most egy szót se szóljunk azokról, amik régen történtek. Remélem, ön nincs előítélettel a művészeti pálya iránt.

- Sőt, ellenkezőleg, kedves Leánder - viszonzá Szilárd, ki tanácsosnak látta óvatosan beleegyezni az ifjú eszmejárásába, hogy őt egyelőre el ne vadítsa -, én igen nagyra becsülöm a színészetet és annak képviselőit, s eszemben sincs, hogy önt valamiképp le akarjam e pályáról téríteni. Magasztos, nemes cél; a hazai nyelv és szellem terjesztése s a dicsőség mámoros útja hozzá! Úgy hiszem, minden fiatalember hajlandó, legalább egyszer életében, színésszé lenni. Hanem egészen elfeledtük, hogy ön igazgató is, aki most közönségét és társaságát a legnagyobb zavarban hagyta; menjen vissza, igazítsa el köztük a dolgot, s ha mindent elintézett; legyen az én vendégem ez este. Óhajt még valakit társaságából idehozni?

- Nem; senkit sem. Nem szeretem a konfidenciát.

Mialatt Kálmán barátunk hivatalosan szétkergeté az illetőket, azalatt Szilárd felteríttetett számukra, s a visszatérőt a felhozott estelivel fogadá, mint az minden tartózkodás nélkül el is fogadott. Hozzáültek.

- Szokott ön bort inni?

- Rászoktam egy idő óta. Az embert mindenütt itatják; ha a színházba nem járnak is, de szomjan meghalni nem engedik. Aztán jól is esik; - ha bor nem volna, minden komédiásnak meg kellene bolondulni. Így legalább van az embernek egy menedéke, ahová búbánatát eltemeti.

- A' biz a vándorszínészkedéssel együtt jár, hanem hiszen nem kénytelen az ember a vándorbothoz ragaszkodni. Vannak állandó színházaink: a pesti, kolozsvári, jobbára az aradi is, ahol tudtomra, tehetséges színésznek tűrhető élete van, tere is nagyobb magát tökéletesítni; igyekezni kell önnek, hogy ide jusson valamelyik társasághoz.

A fiatal gyermek keserűen mosolygott, ahogy csak egy vén, megőszült ember tudhat mosolyogni.

- Azt hiszi ön, kedves régi barátom, hogy ha én fedetlen fővel vagyok, elfogadok ajándékba egy jó kalapot azzal a föltétellel, hogy az ajándékozó előtt megemeljem? Nem! Keresek magamnak a szeméten egy rosszat, amit már elhajítottak, azt teszem fel. Idáig vagyok a gazdag emberekkel: torkig! Nem kell semmijök. Nem kell mecénásos, protezsált, szubvencionált színház! Én szeretem ezt az életet; nekem ez pihenés. Születésemtől kezdve kínoztak, gyötörtek azzal a gondolattal, hogy a gazdagság az Isten, s aki azt bírni akarja, az a féreg! Megutáltam minden rokonomat. Ha visszaemlékezem rá, hogy reszkettek egy beteg ember előtt, akit valamennyi szívéből gyűlölt, s akinek százszor kezet csókolt mindennap, hogy tagadta meg érte önmagát kicsiny és nagy, férfi, asszony, leány, cseléd és unoka, csak azért, mert az ő kezében volt a gazdagság; hogy csúsztak előtte, hogy gyűlölték egymást a kedvéért, hogy adta el a nagybátyja unokahúgát, hogy lába alatt ne legyen, s hogy tagadta meg a leány szerelmét, nehogy nagyapja kitagadja a gazdag vagyonból!

- Kérem, Leánder, ne sértegesse testvérét, mert mindjárt Kálmánnak fogom nevezni.

- Nem sértem, szánom szegényt. Óh, én most olyan boldog vagyok. Semmim sincs! Nem is kell semmi. Nem látom a holnapot magam előtt és a tegnapot a hátam mögött. Jég eshetik, árvíz omolhat, nekem nem árt. Ami rajtam van, az az enyim; mentől rongyosabb, annál jobban járja a szabad levegő. Ha azokra gondolok, akik helyettem otthon maradtak a gazdagság kedvéért mártírkodni, úgy nem érzek semmit, ami fáj; sokszor nincs takaróm, ha lefekszem, nincs kenyerem, ha fölkelek; de ez a gondolat betakar és jól tart. Örömem telik egyik faluból a másikba vándorlásban; csinálok magamból bolondot a csőcselék előtt, verekszem a napi kereset sovány hulladékain magamhoz hasonló rongyos naplopókkal, s ha nagyon megszorulok, koldulok a zöldséges kofáktól levesbe valót; de ha egy urat látok magam előtt, szememre nyomom a kalapot, s azt mondom: ,,térj ki előlem, mert nem talállak meglátni, s rád lépek!"

Szilárd elkomorodva nézett a korán vénült gyermekre. Eleinte csak azt hitte felőle, hogy ifjúkori ábránd csábítá őt e nem boldogító pályára, s reménylé őt ebből kigyógyíthatni azáltal, ha becsvágyát fölébresztve, e pálya nehézségeit s tehetsége korlátoltságát észrevéteti vele; sok ember kigyógyult már a színészetből ez úton, ki más pályán boldog véget ért; azonban minél tovább beszélt az ifjúval, annál jobban meggyőzték annak szavai, hogy ezt nem a dicsvágy fellegvárai csalogatják, hanem a szabad lét szomjának az az őrjöngő neme, mely a bársonyvánkosok pézsmaszagától halálra undorodva a szemétdomb után vágyik!

- Nem megyek olyan városokba, uram, ahol emeletes házak vannak; utálom az olyan embert, aki megtűri, hogy valaki a feje fölött lakjék; én különb cinikus vagyok, mint athéni Timon, mert én megutáltam a gazdagságot, mielőtt vagyonomat elköltöttem volna; - szemtelenkedem: - elszoktam a pirulástól, nem tartom szégyennek a szökést; nem háborít az a gondolat, hogy amely városban már egyszer voltam, oda többet vissza nem mehetek, mert minden kocsmában tartozom; nem hoz dühbe, ha társaim megcsalnak, elhagynak, rászednek; nagyot nyújtózom a napon, s gyönyörrel gondolok reá: ,,nincsen semmim, nincsen senkim!"

- Ön hálátlan azokhoz, akik önt szeretik.

- Megbocsásson, régi jó barátom: megbocsásson. Önt egyedül sérthettem meg e szóval. Hanem hát ön is olyan messze esik tőlem, s annyira két külön úton járunk, hogy akármikor meghalhatunk egymás miatt. Azután én nem is kívánom senkitől, hogy érdekelje magát értem. Rokonaim úgyis, azt hiszem, hogy nagyon keveset mondják ki nevemet; nehogy a nagypapa meghallja, s ezer forinttal kevesebbet hagyjon a kimondónak.

- Lapussa Demeter úr már nem hallja azt meg, mert meghalt.

- Meghalt? No, úgy tudom, hogy azóta hajban vannak egymással Lángainé és János úr.

Vámhidyra oly nyomasztólag hatott, hogy a fiatalember, ki nagyapja haláláról értesül, csak ennyi sajnálkozást tud e gyászeset fölött kifejezni.

- Azt kitalálta ön, ők erősen perbe vannak keveredve; amelyben pedig az ön neve is nyomatékosan szerepel.

- Tán valaki nekem is pártomat fogja rokonaim közül?

- Éppen nem úgy.

- Hála érte az Istennek! Megijedtem, hogy valaki megint azt fogja kívánni, hogy kezet csókoljak neki. Csakhogy ezt nem tették! Így szeretem őket. Hagyjanak engem futni, merre nekem tetszik; tagadjanak el, híreszteljenek el, mint halottat; lakjanak jól, mikor én éhezem, büszkélkedjenek a névben, amihez én sáros csizmámat törültem, s kínozzák egymást kincseik kedvéért. Én boldog vagyok, azt tudva, hogy elfeledtek.

- El nem feledték önt, kedves Leánder, sőt inkább igen is nagyon keresik, s azon vannak, hogy megtalálják.

- Hogy megtaláljanak? Csodálatos! De ha én nem akarom őket ismerni többé; ha én, a szegény futóbolond, a vándorcigány, kitagadom őket, a dúsgazdagokat, mit kívánhatják ők, hogy cifra nyomorúságukat újra megosszam; Én magam embere vagyok.

- Kedves Leánder, az igen szép, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy a maga embere; és az nem is nehezen elérhető, csupán szilárd, mindig egyenes jellem szükséges hozzá; ön azonban könnyelműségeket követett el, amik önt könnyen a ,,más emberévé" teszik.

Kálmán vállat vonított.

- Igaz, hogy sok bolondságot elkövettem, de olyanra nem emlékszem, amit be nem mernék vallani.

Szilárd azt kezdte hinni, hogy gyanúja alaptalan.

- Bizonyos váltóról beszélnek, amit ön testvére nevével adott volna ki.

E szóknál Kálmán lesüté szemeit tányérjára, s egész arca elvörösödött. Alig hallhatólag kérdezé:

- S Henriette megtagadta volna annak beváltását?

Vámhidy nagyot sóhajtott. Csakugyan való tehát, hogy a könnyelmű gyermek e vétket elkövette.

- Kedves Kálmán (most már nem szólítá őt többé Leándernek), önnek testvére maga a mártíri önfeláldozás. Ő minden bizonnyal kész volt e váltó aláírását magáének elismerni, hanem önnek meg kellett volna gondolnia, hogy őrá nézve micsoda áldozat ez most, midőn nagyatyja mindenből kitagadta, s férje nem ád rendelkezésére tetemesebb összeget.

- Boldog isten - szólt a vándorszínész, kezeit mély és üres zsebeibe dugva -, tehát ezt a nagy urak tetemes összegnek nevezik. Jól van, uram. Nem tudtam, hogy Hátszegi báróné asszonyság olyan szegény. Lesz gondom rá, hogy azt a váltót visszaszerezzem, jutalomjátékaimból legelőször is azt fogom törleszteni.

Szilárd nem állhatta meg, hogy ezt az eszmét rettenetesen furcsának ne találja.

- De kedves, fiatal barátom: ha ön minden évben tíz jutalomjátékot vesz, s mindenikben 40 forintot kap tisztán, akkor éppen mához százesztendőre lesz készen a törlesztéssel.

- Micsoda? - kérdé Kálmán, nyitva felejtett szemekkel, s ijedtében a koppantót kapta fel villa helyett.

- Hát az a váltó 40 ezer forintról szól.

- Micsoda? - ordíta fel a fiatal bujdosó, s azzal kirúgta maga alól a széket, fölkapta tányérja mellől a kést, s hajadonfővel, ahogy volt, rohant neki az ajtónak.

Szilárdnak egész gyorsaságára volt szüksége, hogy a futót az ajtón innen elfoghassa, s meggátolja abban, hogy kirohanjon az utcára, mint egy bódult.

- Bocsásson ön, megölöm azt a gazembert! Megölöm! Meggyilkolom.

Szilárd erős ember volt, az ifjút lefegyverezte.

Kálmán ekkor elkezdett sírni, és a földhöz vágta magát. Szilárd felvette karjára, s leülteté a székre.

- Legyen ön férfi; viselje magát férfiasan. Kit akar megölni? Miről beszél?

- Azt a gazembert, azt a Margarit...

- Hogyan? Az biztatta volna önt erre a lépésre?

- Tudja ön meg, uram, és legyen szigorú ítélő bírám. Mikor nagyapám házát elhagytam, ez a sátán fölkeresett, részvevőnek nevezé magát; kikérdezett, hogy mit akarok tenni. Mondám neki, hogy elmegyek színésznek; azt mondta, hogy jól teszem, ne maradjak ott. Nem volt több egy forintomnál, az inasoktól kértem kölcsön; mondám az ördögnek, hogy legalább húsz forintra volna szükségem, hogy elszökhessem, ő ígérte, hogy szerez egy uzsorástól, de negyvenet kell aláírni. Törődtem is én vele, hogy mennyit írjak alá. Nem sok időre azonban ismét visszajött, s azt mondá, hogy az uzsorás nem ád az én aláírásomra semmit, mert még kiskorú vagyok, hanem ha a néném neve is ott állna, akkor adna, mert az már férjnél van. Margari biztatott, hogy azt biz aláírhatom helyette, hiszen negyven forint nem a világ, mi az Henriette-nek. Ha magam is kérném, tízannyit is adna, bizonyosan nem fog engem, akit úgy szeretett, negyven forint miatta világ előtt váltóhamisítónak kikiáltani ... De negyvenezer forint! Negyvenezer! Hisz az borzasztó, az rettenetes gazság. Én csak negyvenet írtam alá.

És azzal elkezdte a fejét falhoz verni, mint egy őrült.

- Kedves Kálmán; szedje ön magát össze - kényszeríté őt Szilárd -, ezek a dolgok, amiket ön nekem itt elmondott, igen nagy fontossággal bírnak. Legyen nyugodt, és ne tépje a haját. Még semmi veszedelem sem történt. Tudja meg ön, hogy önnek végtelen jóságú testvére magát a negyvenezer forintos váltót is elismerte, hogy önt megmentse.

Ez a szó megrendítő hatást gyakorolt a fiatal fásultra.

- Most azonban képzelheti ön azt a zavart, amiben a báróné forog, ki magánörökéből kitagadva, egy ilyen nevezetes tömegrőli kötelezettséget vállalt el; amiről nem bizonyos az, hogy férje ki fogja-e helyette fizetni.

- Én felakasztom magamat.

- Az volna a legóriásibb bolondság, amit ön elkövethetne. Önnek jóvá kell tennie hibáját. Most egy időre szűnjünk meg jóbarátoknak lenni; én törvényes bizonyság vagyok, ön pedig vádlott, ki előttem önkénytes vallomást fog letenni. Tessék leülni velem szemközt, és felelni minden kérdésemre értelmesen és úgy, ahogy valóban megtörtént.

Vámhidy papírt, írószert keresett elő, két gyertyát tett maga mellé, s az előtte ülő ifjút elkezdé annak módja szerint benevolizálni: ,,mi neve önnek? hány éves? mi vallású?" És a többi.

Éjfél után végződött a vallomások feljegyzése. Kálmán mindent megmondott, amit kelle.

- Mármost megígéri ön, hogy velem jön Pestre, rokonainak, kiknek eltűnésével annyi bajt és szomorúságot okozott, vigasztalására?

Az ifjú húzódozott az egyenes felelettől.

- Nem elégséges-e önnek tett vallomásom?

- A törvény előtt igen. De én szeretném, ha rokonaival kibékülne. Énértem tegye, ne magáért. Testvéréért, kinek annyi bút okozott.

- Majd meglátom.

- Tehát maradjon itt nálam; háljon a szobámban, reggelre meggondolhatja magát. Az ajtót nem zárom be; de becsületszavát veszem, hogy tudtomon kívül az ajtón ki nem lép.

- Szavamat adom rá.

Azzal Szilárd lefekteté az ifjút, s maga csak azután ment fekünni, midőn azt már aludni sejté.

Reggelre kelve azonban, amint széttekinte szobájában, már Kálmánnak híre, hamva sem volt. Helyette talált egy levélkét az asztalon, melyre az volt írva:

,,Kedves jó barátom. Köszönöm önnek hozzám való túlságos szívességét; de rokonimat nem akarom látni többet; nem mintha félnék velük találkozni, de igazán borzadok az egész légkörtől, amiben élnek. Vallomásom elég lesz hibám helyrehozására. Én megyek csavarogni megint. A ponyvasátor az én hazám. Azután meg - vannak kötelezettségek, amiknek feloldásában én nem vagyok húgom öccse.

Nem vittem el magammal semmit, mint négy darab szivart az asztalról, amiért bocsánatot kérek.

Minthogy szavamat adtam, hogy az ajtón az ön tudta nélkül ki nem lépek, kénytelen voltam az ablakon át eltávozni. Isten önnel. Holtig hű tisztelője. Kálmán."

Pár óra múlva meghallá a kocsmárostól Vámhidy, hogy az igazgató úr az éjjel búcsúvétel nélkül távozott, csekély adóssága fejében hátrahagyva készleteit és ruhatárát. Magával nem vitt egyebet, mint a rajta levő köntöst - és Palmira kisasszonyt.

Ekkor értette Szilárd, hogy mit jelent e passzus: ,,vannak bizonyos kötelezvények, miknek feloldásában nem vagyok húgom öccse".

A vándor komédiásnak volt egy hasonló földönfutó gyermek ideálja, s mikor választania kellett, azt ölelte karjára, s elfutott vele - a világtalan világba.
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
Az, aki a Fatia Negrát felismeri
  2012-12-11 15:16:37, kedd
 
  Az, aki a Fatia Negrát felismeri



A mikalai csárdában történtek nagyon elronták Hátszegi kedélyét. Igen mogorván tért haza, s Henriette iránt szokatlanul kimélytelen volt. Valami heves jelenet fejlődött ki közöttük, melynek folyama alatt a báró olyasmit vetett nejének szemére, hogy őt megcsalta, s hogy az ő és testvére magaviselete okozá, miszerint a nagyapai örökségből ki vannak tagadva. Felfedezte, hogy mindent tud. Tudja jól, hogy Henriette egy naplopó fickót szeretett leány korában, s emiatt vonta magára nagyatyja gyűlöletét.

Henriette-nek nem volt bátorsága azt felelni vissza, hogy ha tudta ezt, miért vette őt nőül, miért nem hagyta azénak, aki mellett szegény lehetett volna, de boldog; száraz kenyeret evett volna, de meg nem panaszoltat; nem talált volna fényt, de szerelmet.

A félénk nő csak sírni tudott. Reszketett előtte, és utálta. Pedig mennyire rá volt szorulva!

Jól tudta már, hogy öccsét mivel vádolják, s egy percig sem kételkedett azon, hogy hát ő mit cselekedjék. Annak a hibáját az ő angyali önfeláldozásának kellett helyrehoznia. El kellend ismernie, hogy a hamisított aláírás az ő valódi kézírása.

De hát azután? Mi fog történni azután? Az aláírás elismerésének következményei vannak; mi fog azokból kifejlődni? Mi lesz azoknak a vége?

Azt láthatta, hogy férjétől nem kérhet semmit. Minden lépten vehette észre, hogy az keresve keresi a civakodást, s minden ürügyet megragad, nejét magától távol tartani. S hozzájárul még az a mikalai szerencsétlenség. Ez is, mintha híva jött volna. Mintha csak összebeszélt volna a Fatia Negrával, hogy őt az útban furfangosan rabolja ki, hogy még csak reménysége se lehessen nejének ezúttal azt várhatni, hogy férje kiszabadítsa e halálverejtékes szorongattatásból. Szinte jólesik neki minden beszéd végét odafordítani, hogy ,,hja, bizony, a Fatia Negra minden pénzétől megkönnyebbítette; nem tudja, mikor fogja ezt kiheverni".

A szegény nő néha naphosszant eljárkált a hídvári kastély szobáiban, s a tekervényes angolkert utain; hideg gyöngyöket izzadva homlokán, és nem találva egy mentő gondolatot.

Ez olyan kétségbeejtő helyzet volt, amelyben még csak arra sem gondolhat az ember, hogy magát elölje, s megszabaduljon; mert hiszen éppen élnie és gondolkoznia kell, hogy egy másikat, akiért remeg, megszabadítson.

Henriette-nek nagy alkalma volt a hídvári kongó termeken s tekervényes sétányokon naphosszant háborítatlanul járkálni végig-végig, akár a késő holdvilág feljöttéig; mert férje nagyon ritkán volt odahaza.

Lénárd ezúttal éppen a csákói vadászokkal volt elfoglalva. Itt tudta meg, hogy gróf Kengyelesyné legújabb választottja Vámhidy Szilárd, s amint Aradra bevetődött, csakugyan vette észre, hogy a grófné a fiatalembert a társaságokban igen nyíltan kitünteti.

Ez kezdett rá nézve ingerlő lenni.

Ez a sápadt képű fickó azokkal a nagy villogó szemekkel felesége fejét is megzavarta már; s most ismét ilyen irigylésre méltó hódításokat tesz. Hátszeginek az a gondolatja támadt, hogy ezt a ,,diákot" másodszor is ki kellene ütni a nyeregből.

Eddig nem jutott eszébe feltűnőnek találni, hogy a grófné milyen szép asszony; de most egyszerre azt hitette el magával, hogy ő e hölgybe szerelmes.

Udvarolni kezdett neki - és szerencsés volt. Legalább mindenki azt hitte - ő maga is.

A grófné igen szívesen látta, s amint szaporodtak az ő látogatásai nála, akként gyérültek Szilárdéi. Néha találkoztak is egymással a grófnénál, olyankor Szilárd sietett odábbállni, ahogy szoktak vert vetélytársak a győzelmes ellenében. Lassankint Lénárd lett a mindennapos a grófnénál, míg Szilárd csak sporadice tűnt fel, akkor is jött, köszönt, leült, s mire rákerült volna a sor, hogy észrevegyék, már nem volt ott.

Ez nem volt senki előtt titok.

- Lássa, kedves barátom, ezt én önnek előre megmondtam - fecsegett aztán Kengyelesy, ha Vámhidyt előkaphatta -, én már ismerem ezt az asszonyt; szereti a fiatalemberekkel megjáratni a bolondját. No, de vigasztalja magát; ne féljen semmit, fél esztendő múlva majd Hátszegi is úgy jár, ahogy ön, s akkor majd az ő rovására nevetünk. Entre autres, én most szeretem, hogy ez így van, mert Lénárd ilyenformán nem ér rá kártyázni: átkozottul nyerne! No, mert tudja, kedves barátom, az én feleségem után bolondulni a lehető legnagyobb szerencsétlenség a szerelemben. Hanem tudja ön, hogy én mit tennék, ha az ön helyében volnék? Tudja ön? Nem találja ki? Én meg, ha önnek volnék, elkezdenék Hátszegi feleségének udvarolni. Az a szegény menyecske most úgyis magára van hagyva; aztán ön ...

Csak Szilárd összevont szemöldei téríték eszére a grófot akaratlan fecsegéseiből; ekkor jutott eszébe, hogy hiszen az igen tragikus eset, ami Szilárdot és a bárónét egymásra emlékezteti; akkor aztán megbánta, amit mondott, és elkezdte a homlokát ütni a tenyerével, ,,auf gut deutsch" ilyenforma címeket adogatván magának: ,,O du grossmächtiger Esel! O du dalketes Rindvieh! Du!" - Így az embernek duplán jólesik a gorombaság.

A grófnénál pedig mindennapos kezdett lenni Hátszegi. Ezt ő előre tudta. Aki gazdag ember hírében áll, az háttal áll a napnak az asszonyi szívek ellen folytatott párharcban.

Egy napon az történt Hátszegivel, hogy mikor legélénkebben foly részéről az udvarlás a grófné termében, sans g&#234;ne belép Vámhidy, s erre a grófné hirtelen felugrik a causeuse-ről, engedelmet kér a bárótól, hogy egy percre eltávozhassék, s azzal bevezeti Vámhidyt magányszobájába, s ott marad vele két egész óranegyedig; mialatt Hátszegit majd a sárgaság lepte meg, nem tudván egyebet tenni, mint hogy az ott maradt francia társalkodónő kérdéseire ,,oui" és ,,non"-t felelgessen.

Mikor visszajött a szobából a grófnő, igen jókedvűnek látszott, egész a teremajtóig elkísérte Szilárdot, ott kezet szorított vele, s midőn az ajtóban elváltak, még akkor is egy sokat jelentő pillantást váltott vele, s mutatóujját ajkához érinté; ami tudvalevő igen bizodalmas pantomia.

És Hátszeginek mindezt látni kellett egy tükörből, mellyel éppen szemközt ült.

Amint a grófnő leült, a társalkodónő, mintegy jelszóra, felállt, és elment valahová. Ne keressük.

Alig maradtak egyedül, midőn a báró rosszkedvvel veté oda:

- Úgy látszik, nagysádtok között igen mély és bizodalmas viszony örvend magának.

- Óh, igen bizodalmas. Ez egy igen derék, becsületes ember.

- De, látom.

- Igazán mondom. Rám nézve megbecsülhetlen ember, és hozzám rendkívül ragaszkodik.

- Az igen szép tőle.

- Óh, kedves uraim, ne tessék olyan nagyon gúnyolódnotok: vannak emberek, akik azért, hogy szegények, gyakran sokkal készebbek az áldozatokra, mint azok a nagyralátó nábobok, akik körülöttünk büszkélkednek; de akik azután, ha valamelyikünket valami nagy baj ér, veszik a kalapjukat, s iparkodnak menekülni a házból. Ön is azok közé tartozik.

- Nem értem.

- Hátha például én önnek azt mondanám; kedves barátom, én egy igen ostoba bajba keveredtem; engem ma vagy holnap negyvenezer forintért fognak egzekválni.

A báró kacagott rá.

- De ne nevessen, mert úgy van. Hanem hát erre önnek semmi gondja. Kérem, ne mondja senkinek; különösen férjemnek ne. Képes volna a végletekre, ha megtudná.

- Ne tréfáljon a grófné; ugyan ki adott volna a grófnénak negyvenezer forintot kölcsön?

- Hát senki sem; és mégis tartozom vele. Tudja, egy időben, sok esztendő előtt, mikor Bécsben laktunk, igen belejöttem a kártyázásba. Ott igen nagyba ment. Egy este nemcsak hogy minden pénzemet elvesztettem, hanem ezer forinttal is adós maradtam. A kártyaadósság olyan, amit két napnál tovább fizetetlen hagyni nem lehet; nekem okvetlen elő kellett teremtenem az ezer forintot. Férjemtől nem akartam kérni; amit igen rosszul cselekedtem. Kaptam aztán valami átkozott uzsorástól, rettenetes nagy kamatra. Mikor a tőkét kamatostul együtt vissza kellett volna fizetnem, akkor még jobban restelltem a dolgot férjem előtt felfedezni, hanem új kötelezvényt adtam, s ilyenformán az évről évre szaporodván, mint a mesebeli özvegyasszony tojásaiból elébb csirke, aztán sertésnyáj, azután tehéncsorda, utoljára négylovas hintó, úgy az én eredeti ezer forint tartozásomból is mostanságig negyvenezer forint lett szépen, s az uzsorás most már sürget, és nem akar hitelezni többé, pedig én szívesen folytatnám azt a fináncminiszteri tréfát, amíg egynehány száz millióra felnőne. Hanem hát az éhes sárkánynál nincs kegyelem többé. Egyszer rossz kedvemben Szilárd előtt ki találtam ejteni ezt a titkot, s a derék fiú magára vállalta, hogy majd segít ő azon. Nem tudom én miféle formahibákat fedezett fel tartozásomban, meg hogy mi mindennel akarja megriogatni hitelezőmet; elég az hozzá, hogy biztosított, miszerint nem kell egyebet megtérítenem, mint az eredeti összeget, s annak törvényes kamatjait; erre pedig szerez nekem tisztességes kölcsönt, könnyű törlesztésre, ami rám nézve valóságos jótétemény. Most tehát már tudja ön, kedves barátom, hogy miért olyan szívesen látott vendégem énnekem Vámhidy, hogy még önt is itt hagyom a társalkodónéval, mikor ő jön! De láthatja ön, hogy rám nézve ő valóban igen kedves és szükséges ember, s én neki sokkal tartozom.

Hátszegi hosszan elgondolkozott. Ajkait harapdálta. A grófné a zongorához készült ülni, kedves könnyelműséggel, mintha tovább nem is tartoznék rá mindaz, amit elbeszélt.

- Csak most ne történt volna velem az a fátum, hogy kiraboltak - szólalt meg végre Hátszegi.

- Tudja mit, kedves barátom? - szólt a bárónő ujjait végigfuttatva a zongora elefántcsontjain. - Én azt az egész esetet hihetetlennek találom. Két lövés egy emberre olyan közelről, és mégis semmi eredmény; az egy kicsit mesésen hangzik.

- Azt hiszi tán, hogy a kocsmáros maga rabolt volna meg? A grófné egyet rántott gömbölyű vállacskáján, s tovább zongorázott.

- Az nem valószínű - felelt magának a báró -, mert én láttam magam azt az ütést, amit Makkabesku a fejére kapott a puskaaggyal, s mondhatom, hogy nincs az a négyezer arany, amelyikért odatartanám neki a fejemet.

A grófnő egy percre félbehagyta a trillákat.

- Ön látta? Hát még ki látta?

Hátszegit furcsául meglepte ez a kérdés.

- Mit gondol a grófné?

- Én gondolok valamit, kedves barátom; én azt gondolom, hogy önnek van valami oka a kárvallott embert játszani, s valahonnan a zsidó históriából olvasta az egész Makkabeusok történetét, amit most a világgal, mint új dolgot akar elhitetni.

- Kíméletlenül bánik velem a grófné; - de kérem hát, hagyjon békét annak a zongorának, úgyis nagyon el van hangolva. Szeretnék egy komoly szót szólani.

- A Makkabeusokról? - kérdé az nevetve.

- Nem. Magamról. Én komolyan mondom, hogy nagy veszteségek értek; nagysádnak nem szükség azokat tudni. Hanem én azért tudom, hogy mit kell tenni egy gavallér embernek, olyan bizalmas felfedezés után, amilyennel a grófné engem megtisztel; s amit én minden bizonnyal nagy megtiszteltetésnek veszek.

- Lehetetlen.

- Amit én mondok, az mindig lehetséges; hanem amivel az a ,,diák" ámítja nagyságodat, az a lehetetlen. Ő nem fog segíthetni a grófnén nagy éclat nélkül -; persze az ilyen prókátorfajta ember itt nem lát különbséget; nem érti azt, hogy vannak esetek, amidőn valaki inkább beleugrik a kútba, mint hogy a világ előtti állását kockáztassa azáltal, hogy igazságával törvényes útra kerüljön. Hanem én más indítványt teszek a grófnénak; én beváltom saját kötelezvényemmel a grófnéét, teljes értéke szerint; erre, úgy hiszem, szívesen rááll uzsorása, s a cserét elfogadja.

- Óh, köszönöm, köszönöm; hanem elébb én is szeretném tudni, hogy - hát ön mi kamatot kér tőlem? Mert uzsorát nem fizetek!

- Igen törvényes és keresztyéni kamatot. Csupán azt az egyet kérem, hogy ennek a fráternek ne legyen többet nyitva a grófné háza.

- Komolyan szólt a báró?

- A legkomolyabban.

- Nem fél, hogy szaván fogom?

- Csak óhajtásomat fogja vele teljesíteni. Lássa, grófné, én kegyed őszinte tisztelői közé tartozom, s engemet sért az, hogy köreinkben mendemondák keringnek, amik a grófné nevét Vámhidy ifjúúréval kapcsolatba hozzák.

- De az nem fogja önnek a nagyrabecsülését irányomban csökkenteni, ha Vámhidy nevét az önével cserélik fel ama mendemondák?

- Én nem kérek egyebet, mint egy ember kimaradását a háztól, s ha a grófné úgy akarja, vele együtt és is kimaradhatok.

A grófné sietett kezét nyújtani Hátszeginek, jeléül annak, hogy ezt nem kívánja.

- Én tehát, hogy bebizonyítsam önnek, miszerint Vámhidyval csupán üzleti ügyeim voltak, s egész ismeretségünk ebben határozódott, mihelyt e halálos aggodalmamból kiszabadulni más utat találok, félbeszakítok vele minden összeköttetést.

- Akkor e határozata nagysádnak ebben a percben lépjen érvénybe. - Szabad íróasztalát igénybe vennem? Találok itt másforma tintát is, mint pirosat, amilyennel nagysád leveleket szokott írni, de ami hivatalos iratoknál kissé szokatlan?

- Mindent, kérem; még pecsétviaszt is.

- Az nem szükséges váltókhoz. Szerencsére van nálam egy üres váltó.

A báró talált tárcájában egy blankettát, ami nélkül gavallér nem szokott járni, s betölté azt, annak rendi szerint. A grófné a szék karjára könyökölve nézte a báró vállán keresztül, hogy írja az alá nevét egy olyan drága okiratnak, s gondolta magában, hogy milyen különös az, mikor egy hatalmas, gazdag ember ércszívvel tudja megtagadni nejétől azt a segélyt, ami annak boldogságát, testvére becsületét adná vissza, s ugyanazt az összeget egy idegen nő szép szavára könnyű szívvel hajjítja ki az ablakon.

Amint az aláírással készen volt Lénárd, egy percig sem időzött tovább; kapta a kalapját, és elsietett, nehogy további ott időzéssel azt a gyanút nehezítse magára, mintha egy kis előlegezett foglalóra várna.

Az a kézszorítás, amivel a búcsúvételkor a grófné elvált tőle, biztosítá, hogy ez a hódítási manőver részéről tökéletesen sikerült.

Hanem amíg azután hazáig ért, mégis végigfutott agyában ilyenforma eszmélkedés:

,,Ez a furfangos asszony engemet most egy kicsit berántott; igaz ugyan, hogy azt a fickót most miattam eltünteti, ahogy szokás a szoba falán egyik freskót a másikkal befesteni. Hanem hogy ezúttal én is be vagyok meszelve, az már világos."

Óh, hogy ezek a szegény gazdagok sohasem jöhetnek arra az arany öntudatra, hogy valaki őket saját magukért szeretheti!

Mikor meg aztán otthon a pamlagon végigheveredve az első pipa dohányt kiszívá, már akkor egész bizonyosnak tartá, hogy a grófné előadása uzsorásokról s más affélékről egészen mese; de hogy Vámhidy valami olyan alkuszféle, aki pénzt kerít, azt már elhitte, s kezdett rá nem lenni olyan büszke, hogy őt kitúrhatta a grófné termeiből.

Pedig a meglepetés java még csak ezután várt reá.

Azt jól sejtette, hogy Kengyelesynének nem valami uzsorás kielégítésére kell az aláíratott váltó, hanem azt álmában sem képzelte volna, hogy ...

... Kengyelesyné abban a percben, amidőn ő kiért az utcára, leült ugyanarra a székre, ahonnan a báró fölkelt, kezébe vette ugyazt a tollat, amelyben még a tinta meg sem száradt, s egy levélpapirost kiválasztva, gyors szarkaláb betűkkel hegyremászó sorokat írt báró Hátszeginének, tudatva vele igen barátságos módon, hogy sikerült neki Hátszegit rábeszélni, miszerint Kálmán gyanúsított váltóját sajátjával cserélje ki, s így nejét képessé tegye arra, hogy az aláírást magáénak vallva, majdani tartozását ezzel fedezhesse.

Mindez sokkal bővebben volt ott megírva, mint itt, hanem azért meg lehetett azt érteni; a levélhez odacsatolta az eredeti váltót, s azzal postára tevé. Másnap kellett azt megkapni Henriette-nek.

Ki volt tehát szebben meglepetve, mint Hátszegi, ki harmadnap türelmetlenül járt fel s alá szobájában, igen természetesnek találva, hogy a grófnétól mármost ideje lesz légyottot kapnia, hála és elismerés fejében, amidőn nagy robajjal nyílik az ajtaja s belép rajta - Henriette, s mielőtt bámulatától azon kérdéshez jöhetne, hogy mit keres most itt, a nő nyakába borul, s érzékenyen rebegve beszél összevissza érthetetlen dolgokat, háláról, gyöngédségről, kellemes meglepetésről, félreismert jő szívről, azután bocsánatot kér, ha valamivel megbántotta; ígéri, hogy oly híve leend e tett után, mint egy rabnő.

De miféle tett után?

Csak akkor hűlt el aztán, mikor a nő emlékébe hozá, hogy arról a negyvenezer forintos váltóról van szó, amit Kálmán kimentésére a grófné által neki küldeni szíves volt.

- Vagy úgy? Már el is felejtkeztem róla. Szót sem érdemel. Úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is fele tette volna az egész dolgot.

Óh, ha e percben látta volna őt a grófnő, hogy kacagott volna rajta.

Lénárdban minden csepp vérnek epévé kelle válni. Hogy ilyen nevetségesen rászedetett egy ravasz nő furfangja által, ennek a tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása. Szerette volna összetépni mind a kettőt.

Milyen szép bolondot hagyott csinálni magából! Megvette negyvenezer forintért saját neje szeretetét. Már felszólítok minden józan értelmű embert, ha nem felettébb bosszantó-e ez?

A váltót pedig vissza nem veheti már nejétől; sem azt meg nem vallhatja neki, hogy annak eredése felől csalódásban van: ez olyan piszkosság volna, hogy a csákói vadászaton még a kopók is megugatnák érte. - Óh, hogy dühödött mind a két asszonyra!

S még jó képet kellett csinálnia hozzá, és elfogadnia azt a nemes lelkű atyai szerepet, amit ebben a drámában neje osztott ki neki, holott vagy az első szerelmest, vagy a kegyetlen vérengzőt szerette volna benne játszani.

- Jól van, Henriette - szólt nyugalmát összeszedve -, használja ön fel váltómat, ha akarja, én majd postára teszem, és elküldöm ügyvédének, Siposnak.

Vajon fordult-e meg a getleman eszébe olyanforma gondolat, hogy postára adott leveleknek a beléjük rekesztett váltóval együtt könnyű szer nem találni rendeltetésük helyére, azt állítani egész bizonyossággal nem lehet, hanem annyi bizonyos, hogy Hátszegi kegyetlenül fel volt ingerelve e rászedett nagylelkűség miatt.

Henriette azonban, anélkül, hogy ilyes gondolat távolról is vetette volna árnyékát gyanútlan lelkére, azt felelé az ajánlatra, hogy:

- Köszönöm, magam akarok vele Pestre elmenni, és Sipossal szegény öcsém felől bővebben szólani személyesen. Egy mellékindoka e határozatra az is volt, hogy nem akart oly városban időzni, ahol Vámhidyval okvetlenül találkoznia kellett. Ez alkalmat most jobban kerülte, mint valaha.

- Akkor várjon, Henriette, addig, míg az aradi lóversenynek vége; tudja, hogy nagyon érdekelve vagyok bennük; ha magam itt nem vagyok, könnyen megverik a lovaimat.

- Én nem kívánom tőled, kedves Lénárd, hogy miattam félbeszakíts akár dolgot, akár mulatságot; megjárom ez utat magam; de halasztani egy nappal sem akarom. Hiszen tudod, milyen nyugtalan vagyok szegény öcsém miatt.

- Csakhogy ez út most nagyon veszedelmes magányosan járó asszonyra nézve. Tudhatja, hogy én magam is hogy jártam a minap.

- Óh, én kigondoltam, hogy mit teszek. A legrosszabbra is el vagyok készülve. Ha rablók támadnak meg valahol, szépen egy szóra odaadom nekik, ami kevés pénzt viszek magammal; amit pedig legjobban féltek, a váltót, azt úgy el tudom rejteni, hogy arra senki rá nem akad.

- Kedvesem, azok az emberek nagyon leleményesek.

- Óh, ott nem fogják megtalálni. Vállfűzőmnek van egy acél lemeze, akörül fogom hajtogatni a váltót, s ismét a lemezzel együtt visszacsúsztatom helyére; ott ugyebár senki sem fogja sejteni?

- No, ez jó gondolat.

Hanem azért mégsem találta Hátszegi annyira jó gondolatnak neje ötletét, hogy Gerzsonnal a kaszinóban találkozva, annak el ne panaszolja, mennyire aggódik neje miatt, ki holnap útra akar indulni Pestre, s ő minthogy nem kísérheti el, nagyon szeretné, ha valaki lebeszélné e szándékáról.

Gerzson úr természetesen rögtön ajánlkozott rá, hogy hiszen majd lebeszéli ő. Ezt tudta Hátszegi előre. Elhívta magához teára a roncsolt termetű urat, aki alig csókolt kezet Henriette-nek, rögtön hozzáfogott az ostromhoz:

- Meddig lesz a bárónőhöz szerencsénk? Hogyan? Olyan hamar itt akar bennünket hagyni? Ah, az lehetetlen! A lóversenyeket be nem várni; mi is futtatni fogunk Lénárddal. Az ugrató verseny, az úri verseny! Ötven ló van beírva; a Cassandra, a Vezúv, a Missz Fanny; a gyönyörű társaságok; azt mind elmulasztani. Csak legalább az első napot, csak legalább az első versenyt bevárná nagysád.

Henriette mindenrre csak egy szomorú válasszal bírt:

- De hátha ez az egy nap szegény Kálmánra nézve egy öröklét?

- Úgy? Abban igaza van nagysádnak, ezt persze a nagy beszéd közben egészen elfelejtettem. Hanem az út most nagyon bátorságtalan. Nagysádnak könnyen baja történhetik; az az átkozott Fatia Negra most még jobban rémítgeti a környéket, mint valaha; a Tisza és a Maros között nem tanácsos fegyvertelenül járni.

- Én nem félek vele találkozni - monda Henriette.

Lénárd közbeszólt:

- Emlékezzék, kedves Henriette, a *bányai öreg papnéra, milyen reszketősek annak a kezei. Tudja, hogy még eddig, aki a Fatia Negrával rosszkedvében találkozott, annak mind reszketőssé lettek a kezei.

A szegény rémítgetett nő sírva fakadt.

- De hátha az én mulasztásom Kálmánra nézve helyrehozhatatlan veszély? Hátha azalatt elfogják, magát bevádolja? Hátha azalatt megöli magát?

Gerzson úr minden meglevő ízében becsületes ember volt. Kár azért az egynéhány elveszett ujjáért is, ami már hiányzik belőle, mert azokban is bizonyosan igen becsületes lélek lakott. Amint látta a szegény nő kétségbeesését, azt mondá neki:

- Jól van, báróné; én el fogom kísérni Pestig.

No, hiszen csak ez kellett még Hátszeginek!

- Ugyan, hova gondolsz? - szólt bosszúsan közbe.

- Kérlek, tán elég öreg és tisztességes embernek tartasz arra, hogy nődnek - atyja helyét pótoljam. Miattam bizonyosan senki sem szól meg egy delnőt, aki velem egyedül utazik.

Szegény, jó öregúr, olyan büszke volt arra, hogy arcára és termetére nem lehet ránézni.

- Hanem azért egy nőt megvédeni, azt hiszem, mindig elég vagyok, akár az ördög ellen is; előttem, azt mondom, hogy ne tűnjön fel a jámbor Fatia Negra, mert az én kacska kezem nem úgy lő, mint a Makkabeusé; s az én golyóimat nem kapkodja el, mint a legyeket; azt fogadom.

- Ön elmulasztá miattam a lóversenyt - szólt Henriette sajnálkozva.

- Nem érdekel olyan nagyon; láttam én már furcsább lóversenyeket a pesti meg a bécsi gyepen.

- Hát versenylovai?

- Futhatnak nálam nélkül bátran; nem sokat adok rájuk. Kettőért úgyis bánatpénzt akartam fizetni, a harmadikkal pedig csak becsületből futtatok; jobb, ha nem látom.

Ez ugyan mind nem volt igaz, de annál szebb volt az öregúrtól.

Hátszegi látta, hogy Gerzson urat igen rosszul választá neje lebeszélésére az utazásról.

- Úgy látszik, Gerzson, hogy te szerelmes vagy Henriette-be?

Gerzsonnak a nyelvén lebegett a válasz: ,,s úgy látszik, hogy te nem vagy, mert én lemondok érette mulatságomról, te pedig nem" - ehelyett azonban nagy jámborul azt felelte:

- Azt hiszem, ha én szerelmes vagyok valakibe, az senkire nézve sem nagy baj.

- Tehát csakugyan kísérni akarod nőmet Pestig?

- A legnagyobb örömmel.

- Jól van. Akkor hát legalább gondoskodom elébb az útikészületekről, hogy idején bevergődhessetek valami állomásra; merre szeretsz inkább járni? Csongrádnak vagy Szegednek?

- Csongrádnak.

- Arra rövidebb; hanem a mostani időjárással olyan kemény arra az út, mint az acél; érdemes lesz a lovaimat új patkókkal elláttatnom.

- Még most csak tíz óra. Éjfélig eljárhat benne a kocsisod. A báróné jól teszi, ha most lefekszik egy rövid álmot aludni. Én azalatt hazamegyek az útitáskámért és a fegyvereimért; éjfél után két órára itt leszek, s háromkor indulhatunk.

- Én ébren várlak, s köszönöm szívességedet.

Gerzson úr kiitta teáját, s hazasietett; Lénárd ajánlá Henriette-nek, hogy menjen aludni, ki valóban nagyon álmos volt, s ő maga ment az istállóba a lovak dolgát rendbe hozni.

Éjfél után volt, mire visszatért ismét a terembe, fáradtnak látszott, mint aki nagyon sokat szaladgált összevissza; egyedül volt a társalgási teremben; a kandallóban újra megrakta a tüzet, szivarra gyújtott, s várt csöndesen.

Fél kettőre éjfél után csöngetett a kapun Gerzson úr; - nagy robajjal jött be a terembe, mint aki azt akarja, hogy ne aludjanak már a háznál. Egy kis bőrönd volt ferde karjára akasztva; másik kezében egy kettős csövű puskát hozott, szíjra kötött tarsolyából két négyes csövű pisztoly agya kérkedett elő.

- A gutába! - kiáltá Hátszegi nevetve. - Te egy egész gerillaháborúra vagy felfegyverezve.

- Megérdemli a Fatia Negra! - felelt rá komoly nyomatékkal Gerzson. - Felöltözött-e már az asszonyod?

- Úgy gondolom, hogy vetkőzetlenül feküdt le.

- Csak gondolod? No hát jól van. Jó lesz, ha korán indulunk.

- Ajtónyitogatást hallok szobájában; bizonyosan a te csöngetésed ébreszté fel. Akkor mindjárt itt lesz, mert nagyon nyugtalan.

- Én azt természetesnek találom.

- Lássunk addig egy kis szíverősítőhöz. - Hátszegi egy palack szerémi szilvapálinkát vett elő, s töltött magának és vendégének belőle. - Te, ha a Fatia Negrát ma meg találod lőni, a fejére tett ezer arany felét nekem add, amiért ezt a szép alkalmat neked engedtem át.

Gerzson úr köhintett rá.

- Gondoskodtam számotokra egy kulacs jó hegyaljairól - szólt Lénárd egy szép csikóbőrös kulacsot emelve ki szekrényéből.

- Azt ugyan bölcsen tetted.

- Az egész Tiszán innen nem kaptok megiható vizet az útban, s Henriette-et mindjárt kileli a hideg a rossz víztől.

- Lesz rá gondom, hogy feldisputáljam rá a bort.

- Nagyon kérlek, hogy ügyelj rá, mert amellett, hogy olyan, mint a gyermek, rendesen sohasem szokott semmit kérni; úgy kell kitalálgatni, hogy mi kell neki. Én restellem az egész utazását, egy levél mindazt elvégezte volna; de ellenzeni semmit sem szoktam, amit egyszer fejébe vett.

- Vigyázni fogok rá, mint gyermekemre.

Gerzson úr atyai buzgalommal szorítá meg Lénárd kezét; a báró is úgy tett, mintha visszaszorítaná.

Egy negyed múlva megjelent Henriette a teremben, teljes útikészületben; az inas felhozta a reggelit; az urak is hozzáültek, hogy a delnő ne reggelizzék egyedül.

- Pompás időnk lesz, báróné - szólt Gerzson úr, feketekávéját kaláccsal mártogatva, ami elég furcsa szokás -, az ég egészen csillagos, kívánni sem lehet szebb utat.

- Az ég elég szép lesz hozzá, de a föld egy kicsit göröngyös - szólt bele Hátszegi. - Dombegyháza körül különösen jó feldűlni való utak vannak.

- Ne tarts tőle, én magam fogom hajtani a lovakat.

- Oh, azt nem engedem - szólt Henriette -, az nem mulatság többé, mikor rossz utakon óraszámra kell a gyeplűt tartani.

- Magam előnyeért teszem, nagysád; tudja, én pipázni szeretek, s benn a fedett hintóban azt nem tehetném.

Hátszegi nevetve mondá:

- Ürügyöt keres Gerzson barátunk, hogy melletted ne üljön; sok orcapirulásába kerülne, ha ezt itt-amott szemére vetnék.

Gerzson úr csak annyit mondott rá, hogy Lénárd nagy bolond.

Azután engedelmet kért, hogy lemehessen a kocsit és lovakat megnézni: műértő ember el nem indul semmi útra anélkül, hogy mindenről szemeivel meg ne győződjék. Odalenn összevizsgálta a hintó minden porcikáját, nincs-e bajuk a kerekeknek, rendben vannak e a tengelycsavarok, meg van-e kenve a tengelyforgó, el van-e téve a csavarkulcs, van-e a ládában balta, szögek és kisebb-nagyobb kötéldarabok? Hát a lószerszám rendben van-e, a pántok elég feszesre vannak-e csatolva, a zablákon nincs-e törés, a gyeplűk egyenlőre vannak e eresztve, tartanak-e a hevederek meg a kerékkötő szíj? Azután a lovakra került a sor; nem sántít, nem kehes-e valamelyik? Azt látta, hogy mindegyiken új patkó volt; a kocsis mondá, hogy maga a nagyságos úr beszélt a kováccsal. Végül a kocsissal egy kicsit veszekedett, már csak hagyományos szokásból, hogy lássa ez a paraszt, hogy az úr mindenhez ért, és nem néz el semmit; azzal fölment ismét Henriette-hez, jelentve, hogy a lovak be vannak fogva.

Hátszegi fölsegíté neje vállára az útiköpenyt, s egy hideg csókot nyomott homlokára. Henriette még egyszer forrón megköszönte neki, hogy ilyen jó volt hozzá, s Gerzson úr által le hagyta magát vezettetni a lépcsőkön.

Az öregúr csakugyan nem hagyta magát rábeszéltetni, hogy beüljön Henriette mellé a hintóba; neki okvetlenül kezébe kell lenni a gyeplűnek, mert ő odabenn mindjárt elalszik, s csak alkalmatlanságul szolgál.

Jól is illett kezébe a gyeplű meg az ostor; nincs az a kocsis széles alföldön, aki úgy ki tudja ereszteni az ostor sudarát, a gyeplűs ló hasát a legvégével megcsippenteni, azután kettőt-hármat pattantani hatalmasat a levegőben, s megint elkapni az ostor végét, sebesen a nyél körül tekergetni, s azalatt a bal kézzel ügyesen utána ereszteni a négy lónak a gyeplűt, gyorsítani futást, ahol jó az út, lassítani, ahol döcögős, s finomul kikerülgetni minden útba eső kátyút, zökkenőt.

Az öregúr elemében volt, amíg a korai csillagfénynél folyt az utazás; elég mulatsága volt a zökkenők kerülgetésével, az ostor kieresztése- és újra elfogásával, meg mikor néha a sudar beleakadt az istrángba, amíg azt kiráncigálhatta. Néha hátra is tekintett, ha nincs-e valami baj.

Lassankint múlni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől múltak el a derűben; csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül; nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget, s hosszú, egyenes felhővonalak arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt terült a végtelen alföldi róna, ahogy menyasszonyi ágyából fölkel, szerető urát, a napot üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között a végigsietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől visszaverve, s amilyen messze elveti az árnyékot a most fölkelő nap, olyan messzire elkíséri azt a dicsfény; aki ezt először látja, ihletve érzi magát tőle. Aki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi pusztát, amint a nyugot lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény elől, amint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol az éggel egybeolvadni látszik, az maga is érez valami mérhetetlen, szóval ki nem mondható ábrándot, melyben a lélek az éggel egybeolvad ...

Gerzson úrra azonban nem ez a hatása volt a pusztán felkelő napvilágnak; ő nem látta az arany felhőket, meg az árnyék körüli dicsfényt a harmatos mezőn, meg a lilaszín ködös távolt, hanem látott valami egyebet, ami tetszését éppen nem nyeré meg.

- Te, Jóska, az a gyeplűs ló sántít.

- Biz az sántít - felelt rá a kocsis.

- Szállj le, nézd meg, mi baja?

A kocsis leszállt, felemelte a ló lábát, letörülgeté patkója körül a port; s műértő arccal monda:

- E bizony meg van nyilalva.

- Hogy az ördög! ... - tovább nem mondta Gerzson úr. Nem illik szitkozódni, ha asszony van a hintóban, bárha nem hallja is.

A kocsis megint felült mellé, s hajtottak tovább.

- No, mármost ezt a lovat nem lehet hajszolnom tovább - dörmögé Gerzson úr -, a többi három húzza a hintót; a gyeplűs majd csak elbaktat mellettük. Csongrádon mást veszünk helyette, s ezt ott hagyjuk. Azután sokáig folyt közte és a kocsis között az egyetértő vitatkozás afelett, hogy milyen ügyetlenek azok a kovácsok, mikor a vasaláskor a ló körmét kivágják, olyan könnyen belevágnak az eleven húsába, az pedig veszedelmes. (Tudniillik, hogy ezt nevezik műnyelven megnyilalásnak.)

Alig haladtak másfél óráig, midőn Gerzson úr megint gyanúsan kezd nézelődni a bakról.

- Te Jóska, nekem úgy tetszik, mintha az ostorhegyes is sántítana.

A kocsis leszállt, látleletet tőn, s kimondá, hogy bizony az ostorhegyes lába is meg van nyilalva.

- Hogy az ördög vigye el!... - kiálta fel Gerzson úr, de most sem adott felvilágosítást afelől az ördögnek, hogy kit vigyen el tulajdonképpen.

- No, mármost mehetünk szépen két lóval, ez a két első nem számít semmit.

Be is dugta maga alá az ostort igazi kocsisi tempóra, mint amire többé szüksége nem lesz, s ezúttal már nagyon zúgolódtak a kocsissal együtt a sok jött-ment kovács ellen.

- Mihelyt Orosházára beérünk, mindjárt veszek két új lovat, akárhol keríteni kell.

Azonban Orosházának a tornya még csak alig látszik, s már délre jár az idő, közben pedig nem esik állomás, ahol lovat lehetne váltani.

Fél óra múlva Gerzson úr a hintó kerekéhez vágta a makrapipáját, s esküdött, hogy itt süllyedjen el, ha valaha történt vele ilyen bolond. Most meg már a rudas ló is elkezd sántítani.

Persze, hogy az is meg volt nyilalva.

- Hogy az ördög vigyen el minden olyan gazember kovácsot, aki így vigyáz az állatra! Itt van, ni. Jó szerencse, ha éjszakára bevergődünk Orosházára. Tyhűj, lánchordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem párja! Soha az öregapám sem hajtott három sánta lovat egyszerre. Cammoghatunk most.

Valóban, most már csak cammogni lehetett. Az az orosházi torony nemhogy közelíteni látszott volna, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék, mégpedig sokkal jobb lovakon, s egyre távolabb menne.

- No, most még csak az az egy kellene, hogy a nyerges ló is beadja a kulcsot.

Ha csak ez az egy kívánsága volt Gerzson úrnak, azt ugyan hamar meghallgatta a sors; mire még egy negyedórát haladtak, mind a négy ló, ki jobb, ki bal, ki első, ki hátulsó lábára gyalázatosan sántított, hogy azt rettenetes volt nézni.

Gerzson úr leugrott a kocsiról, s mérgében ezer darabra tördelte a pipaszárát.

- Mi lelhette azt a kovácsot? - sápítozék a kocsis, fejét vakargatva. - Pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá.

- Örrrdög vigye el a kovácsodat, meg a nagyságos uradat, meg tégedet is vele együtt, akkkasztófára való! - S jó, hogy a lovak túlsó felén állt a kocsis, mert aligha nem kapott volna abból az ostornyélből valamit.

Henriette, ki addig csendesen aludt a hintóban, e heves hangokra felébredt, s kitekintve az ablakon, kérdezé szelíd, engesztelő hangjával, hogy mi baj van. E szóra megszelídült Gerzson úr.

- Semmi sincs - szólt, széttört pipaszárát próbálva összeillesztgetni -, csak a pipámon ment keresztül a szekér.

- Hol vagyunk már? - kérdé Henriette, kíváncsian kitekintve a hintóból.

Erre a kérdésre mégiscsak meg kellett mondani az igazat.

- Három mérföldnyire az előttünk levő, s negyedfélre a mögöttünki állomástól, kilátás nélkül az odábbmehetésre. Mind a négy lovunk megsántult; tönkretették a vasaltatáskor.

- Micsoda torony az előttünk?

- Orosháza volna, de ezzel a négy sánta lóval nem hiszem, hogy éjfélig elérjük.

Henriette látva az öregúr zavarát, ki a bosszúság és aggodalom miatt nem tudta izzadó fején tűrni a kalapot, biztatólag szóla hozzá:

- Nem baj az, kedves Gerzson bácsi; itt nem messze kell esni az úttól Lénárd csárdájának, odáig mi Gerzson bácsival eljutunk lovainkkal, a kocsis pedig gyalog beballaghat Orosházára, s reggelre előfogattal visszajöhet értünk a csárdához; a mi lovainkat majd otthagyjuk.

Gerzson úr jelentékeny rándulatot tett a fejével.

- Édes báróné: én nem szeretem elijeszteni de az a csárda nagyon a szegénylegényjárásba esik.

- Óh, voltam én már egy éjjel ott; ismerem a csaplárosnét; nagyon jó asszony, egész éjjel mesélt az ágyam előtt, meg pörgő rokkán font. Még szeretni fogom, ha újra meglátom. Aztán a szegénylegények is ismernek már, mind kezet csókolt sorba, mikor ott voltam. Ha pedig valaki gorombáskodnék velem, hát hiszen itt van Gerzson bácsi; mellette nem félek én senkitől.

- Eszem a lelkit! - De drága jó szíve van. - No jó, hát maradjunk annál. Ha nagysád nem fél semmitől, én meg ugyan bizony még annyitól sem félek.

Azzal Gerzson úr a kocsisnak átadott tíz forintot, hogy azzal ballagjon be Orosházára, fogadjon előfogatot, s még az éjjel siessen vele ki a csárdához, hogy másnap délelőtt tovamehessenek. Ő maga pedig lekerült az országútról az ismert csárda felé, mely akármilyen ép lovakkal legfeljebb egy óra járásnyira lehetett, de amit a sánta lovakkal csak estefelé értek el; számtalanszor megpihenve az út közepén; amikor Gerzson úr mindig megkérdezte Henriette-től, ha nem fél-e, és nem akar-e valamit enni és inni, itt a kulacs és tarisznya.

Henriette azt felelte mindig, hogy ő nem éhes és nem szomjas. Akkor aztán Gerzson úr sem akart az lenni. Különben is azzal biztatá Henriette, hogy az a derék csárdásné igen jóízűen, magyarosan tud főzni; majd a jó vacsora kárpótolni fogja az elmulasztott ebédet. Hiszen nem messze járnak már: Henriette emlékezett itt-amott az út mellett elmaradozó tárgyakra, mik első idejövetelekor megragadtak emlékében; ott van már a gémeskút a hosszú itatóvályúval, s ami az akácfák mögött fehérlik, az a csárda.

Nagy sokára bevánszorogtak a csárda udvarára. Egész alkonyat telt bele. A csárda udvarán senki sem volt, s a pitvarból senki sem sietett eléjük.

- Jobb is, ha senki sem látja ezt a négy bicegő lovat; - dörmögé Gerzson úr, mialatt Henriette-et lesegíté a hintóból.

- Csodálom, hogy a csaplárné nem jön elém - szólt Henriette -, ő nagyon szeret engem, hogy fog örülni, ha meglát!

Azonban csak nem jött senki elő. Gerzson úr türelmetlen volt, a kocsit, lovakat nem hagyhatta ott magukban.

- Héj! Valaki! Ki van idehaza? Csaplárné! Szolgáló! Kukta!

Bújjatok elő az odúból.

Harsány szavára az ivószobából rekedt férfihang felelt vissza.

- Nó, ki az, nó? Hát jöjjön be, mit kiabál odakinn?

- Ejnye, szedtevette! Majd kijössz mindjárt te magad, s nem várod, hogy én menjek be!

E kategorikus intésre kilépett a belülről beszélő; Henriette ráismert, Gerzson úr is látta őt elégszer; a vén Ripa volt.

- Magam is vendég vagyok én itt; héj!

- ,,Hej" az apád lelke, te pimasz! Hol van a kocsmárosné?

- Kinn van a hüssön.

- Mit csinál ott?

- Őrzi a vakandokokat.

Ez ennyit tesz pusztai virágnyelven, hogy meghalt.

- Csak nem halt meg?

- Biz az azt cselekedte.

- Mikor?

- Csak tegnapelőtt.

- Mi baja volt?

- Sok vizet ivott.

- Hol?

- A csordakútban.

- Miért?

- Mert a lába nem érte a kút fenekét.

- Beleugrott?

- Bizony aligha bele nem ugrott.

- Miért tette azt?

- Sokat búsult a szeretője után.

- Tán elhagyta?

- El ám, elvette a köteles leányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)

Henriette zsibbatag kedéllyel hallgatá a vén betyár cinikus válaszait, s úgy elszomorodott rajtuk. Hogy a vidám, piros menyecske mégiscsak elölte magát szeretője után való bújában!

- Hát aztán mármost, hogy van a ház? - kérdezősködék tovább Gerzson úr.

- Hát a cselédek a temetés után mind elillantak, hogy tanúbizonyságul ne kelljen nekik felmenni. Tudja, uram, az ilyenfajta nép nemigen szereti, ha a vármegyére invitálják.

- Hát te mért maradtál itt magadban?

- Mert ha én is odábbálltam volna, bizonyosan azt mondta volna minden ember, hogy én öltem meg a csaplárosnét, s mindjárt kurrentáltak volna. Mármost megvárom itt, amíg értem jönnek.

- Igen, vén disznó, hogy azalatt a megmaradt kis borocskát megiszogasd.

- Úgy segéljen, uram, mind megecetesedett az, amint a csaplárné elölte magát. Úgy szokott már az.

- Ne magyarázz nekem bolondokat; hanem ide hallgass. Minthogy már itt vagy, hát nesze egy húszas, s felejtsd el érte, hogy vendég vagy; fogd ki a lovakat, s vezesd be az istállóba; adj nekik szénát, egy óra múlva itasd meg. El ne lopd őket, mert mind a négy sánta, elfognak rajta. Mi addig itt maradunk, míg a kocsisunk friss négy lóval utánunk érkezik. Ha valaki alkalmatlankodnék, mondd meg neki, hogy odabenn Hátszegi báró felesége van, s ajtaja előtt Satrakovics Gerzson áll strázsát; majd tudják aztán, hogy merre menjenek.

A vén Ripa kezet csókolt a nagyságos asszonynak, Gerzson úrnak pedig meg sem köszönte a húszast, kifogta a lovakat, behordott egyet-mást a hintóból, s azontúl igen csendesen volt.

Henriette ott állt ismét a csaplárné szobájában, s elmélázva tekintett ki a kisded ablakon.

Tehát az a nő, akinek gyermeteg örömére annyira számított, megölte magát. Olyan különös gondolat, egy öngyilkos szobájában időzni! Az ember mindig azt hiszi, hogy az elköltözött valami munkáját félben hagyta, valami nagy fogadása teljesítetlen maradt, s most azt végrehajtani feljár; de nem sikerül neki más, mint a bútorokat pattogtatni, s a mécs lángját lobogtatva körüljárni, nagy sóhajtozva.

A nagy rozmarinbokor földe egészen ki volt már száradva. Henriette talált egy kőkorsót, állott vízzel a kályha vállán, azt felvette, és megöntözé az elárvult virágot, hadd éljen még egy héttel tovább.

Gerzson úr felzavarta álmodozásaiból.

- Kedves nagyságos asszonyom, a sors mindenképp ellenünk esküdött mai nap. Az ember nem hinné, ha magával nem történt volna; elébb mind a négy lovunk fele úton megsántul, azután meg ahová be akarunk szállni, annak a háznak a gazdasszonya a kútba öli magát. Igazán a sors üldöz bennünket. De mi dacolunk vele, ugyebár? Ugye, hogy csatlatkozik a sors, amikor azt hiszi, hogy rajtunk kifog? Nem tudja, kivel van dolga. Azért is helyén marad a szívünk, s megmutatjuk, hogy nem vesztettük el a fejünket. Legnagyobb bajunk az, hogy az ígérgetett vacsora mármost igazán a porba esett előlünk. De azon sem esünk kétségbe. Hoztunk a tarisznyában, ősi szokás szerint, jó sonkát és marhapecsenyét meg fehér cipót, van egy kulacs finom borunk, nem ijedünk meg az éhségtől.

A jó öregúr azzal kiszedte az úti tarisznyából az elővigyázat szerint elrakott holmiket, s megteríté vele az asztalt; behozta a hintórul az úti lámpást, hogy világosság legyen a szobában, s szép nyájasan meghítta az egyszerű lakomához Henriette-et.

A fiatal nő mosolyogva foglalt helyet a padon. Dehogy mutatta volna arcán, hogy valami nem tetszik neki, vagy hogy talán fél, vagy hogy rosszul van; hozzá volt szokva nem alkalmatlankodni senkinek.

- Itt már igazán nem ihatunk vizet, kedves nagysád - szólt a kulaccsal kínálkozva Gerzson úr -, alkalmasint sohasem fog ennek a tanyának a kútjából senki vizet inni. Az olyan kutat be szokták temetni.

Henriette engedelmességből szájához érteté a kulacsot, s úgy tett, mintha innék belőle, hogy az öregúrnak kedvét ne szegje, de voltaképpen mégsem ivott; ő sohasem bírt egy csepp bort is lenyelni, s ami ajkaira ragadt, lopva azt is letörlé kendőjével. Irtózott minden szesztől. Nem is evett semmit, csak egy almát fogyaszta el, ez aztán elég volt neki éhség és szomjúság ellen.

Hanem bizony Gerzson úr hozzálátott becsülettel. Különben is jó étvágya volt, a nemebédelés, a sok méreg az úton meg a kocsirázás azt mégjobban felfokozta: olyan szeleteket kanyarított a kenyere mellé a jó piros sonkából, hogy gyönyörűség volt elnézni; mikor meg aztán a kotyogóst szájához emelte, olyan hosszasan tartott párbeszélgetésük. Henriette gyönyörködve nézte.

- Csak azt csodálom - szólt a hölgy -, hogy a csaplárné szobájában úgy megmaradt ágy és házi eszköz, ha cselédei szétfutottak holta után.

- Óh, azokra már a vén Ripa vigyáz; abból ő el nem enged tévedni egy szalmaszálat is; azt ő már nem engedi magára mondani, hogy egy halott hagyatékát ellopta.

- Ez csudálatos.

- Sok ilyen csudálatos vonás van a szegénylegények életében, s éppen ezzel emelik ki azt a nagy különbséget, ami köztük és a nagyvárosok házfeltörő, zsebmetsző bandái között létezik. Ennek a pusztai kalandoréletnek van valami csábító máza, ami a pusztai embert, aki egy kicsit hajlandó a regényesség után, hamar elcsábítja. Volt már rá eset, hogy csupa kiforratlan, kaland után vágyó kedvből igen tekintélyes gazdag család ivadéka híres nevet szerzett magának mint szegénylegény, s szomorú véget ért. Pedig semmi tekintetben sem volt erre az életmódra szorulva; hallhatta nagysád hírét Angyal Bandinak.

- Képzelem annak a családnak a kétségbeesését, melyhez tartozott.

- Nemigen estek biz azok rajta kétségbe; levették róla a kezüket, s veszni hagyták.

- Az rettenetes lehet, egy olyan bűnösnek rokona lenni. Én nem tudnám elfelejteni, eltaszítani, én védelmezném, én rejtegetném, és megőrülnék bele.

- Észem a drága jó szívét; de minden szavából kitűnik, hogy porcelánföldből teremtette az Isten, nem olyan komisz agyagból, mint más embert. - De nem iszom már többet, mert elálmosodom, s ma nem akarnék aludni. Éjfélre be kell érkezni a kocsisnak az előfogattal. Nagysád nem akar a mellékszobában kissé ledűlni?

Henriette tagadólag rázta fejét.

- Úgy? Igazsága van; hogy is maradhatna ott magában, egy öngyilkos szobájában? Maradjunk hát itt együtt, s mondjunk egymásnak meséket.

- Jó lesz; majd én mesélek Gerzson bácsinak.

- Elhallgatom reggelig, mintha angyalok énekelnének a fülembe.

Henriette elkezdett mesélgetni a meghalt kocsmárosnéról: annak régi szerelméről az elveszett rabló után, a rozmarinbokorról meg a szomorú nótáról.

Gerzson úr fejét fél tenyerébe fektetve hallgatott áhítatosan, s nagyokat ütött a szájára, mikor észrevette, hogy önkénytelenül meglepi az ásítás.

- Meg nem foghatom, hogy miért vagyok olyan álmos. Majd leragadnak a szemeim.

- Hát azért, hogy nem pipázik. Mért nem gyújt rá?

- Hogy én rágyújtsak? S nagysád megengedné? Eltűri a dohányfüstöt? Óh, be áldott jó teremtés. S nem fájdul meg tőle a feje?

- Sőt, inkább nagyon szeretem a dohányfüstöt.

Gerzson úr már félig kihúzta szivartárcáját; de megint csak visszadugta.

- Nem; mégsem szivarozom. Nem szabad visszaélnem a szerencsémmel. Így is jó lesz.

Henriette azután megint elkezdett neki mesélni a Fatia Negra erdélyi kaladjairól, a Lúcsiabarlangról, a pénzverők elfogatásáról, s azonközben vevé észre, hogy Gerzson úr szemei le-leragadnak, fejével nagyokat bólint.

- De ugyan gyújtson rá, Gerzson bácsi, mert így nem állja ki álom nélkül a fönnmaradást.

Gerzson úr a megszólításra ijedten kapta föl fejét, szemeit törülve kezével, mint akit mély álomból ébresztenek fel, s még nem tudja, hogy mi történik körülötte.

- Nem alszom, igazán nem alszom, csak egy kicsit elbólintottam.

- Gyújtson szivarra.

- Nem teszem; inkább kimegyek egy kicsit a szabad levegőre, ott majd kiszellőzik a fejem. Szétnézek odakinn egy kicsit.

Azzal letette a két karját az asztalra, ráfektette a fejét, s elaludt.

Henriette még mosolygott rajta. Szegény öregúr nagyon el van fáradva; aztán bizonyosan az a bor is igen erős. Hadd pihenjen. A múlt éjjel sem aludt. Elég, ha kettő közül egy ébren marad.

Azzal felvette a lámpást, kiment az előházba, s nagy megnyugtatására vette észre, hogy annak az ajtaján jól csukódó zár van. Azt bezárta. Félénk kíváncsisággal körülvilágított minden szögletbe, s nem talált semmi gyanúsat. Aztán ismét visszatért a vendégszobába, annak az ajtaját is bezárta, s a kocsilámpát az asztalra helyezé, ernyővel az alvó öregúr felé fordítva, hogy fényével föl ne ébressze, s azzal egyedül maradt virrasztva a pusztai csárdában, s várva nagy türelemmel, mint folynak le egy otthontalan éj semmi óraütéstől meg nem szaggatott percei.

Olyan türelmes volt, hogy még zsebóráját is csak egyetlen egyszer vette ki kebléből, megnézni rajta, hogy mennyi már az idő.

Éjfélen túl volt.

Számítgatni kezdé magában: mikorra érhetett a kocsis Orosházára, mennyi idő alatt érhet ide. Ha mindjárt kapott lovakat, már közel lehet.

Rövid idő múlva lódobogást hallott az udvaron. Ezek a mi lovaink lesznek, gondolá magában, s az udvarra nyíló ablakhoz sietett; a függöny szárnyát kissé félrevoná, s kitekintett rajta.

Annyira világos volt a külső éjszaka, miszerint kiveheté, hogy csakugyan négy ló érkezett az udvarra, csakhogy - mindegyik lovon ült egy ember.

- Ez nagyon különös - gondolá magában. - Hiszen két ember is elhozhatta volna az előfogatot.

A négy ember közül három leszállt a lóról; egy ötödik kijött az istállóból, s röviden értekezett velük; azzal e három a csárdaajtónak tartott, s azt nyitogatni próbálta.

Henriette valami gyanúsat talált e dologban, s jónak tartá Gerzson urat fölkelteni.

- Gerzson bácsi, kérem, négy ember érkezett ide.

Gerzson nem ébredt fel e szóra.

Henriette odament hozzá, feje fölé hajlott, s gyöngéden költögeté.

- Édes Gerzson bácsi, ébredjen fel egy pillanatra; valaki be akar jönni hozzánk.

Gerzson még arra sem ébredt fel.

Henriette hallá, hogy kívül a tornácajtó már recsegni kezd. Azt feszítik befelé.

Most már ijedten ragadta meg Gerzson karját:

- Uram! Rablók törnek ránk, ébredjen fel! Ne aludjék! Ne aludjék!

De Gerzson úr alva maradt, mintha megholt volna, s hiába rántotta őt fel a nő az asztalról, megint csak visszahanyatlott, s tovább aludt.

Az idegenek már benn voltak a tornácban, s egy kéznyomás a vendégszoba kilincsét próbálgatá.

- Istenem, istenem! - rebegé Henriette kezeit tördelve, s rémülten járt alá s fel a szobában, nem tudva, hol keressen oltalmat többé.

Egy erős roppanás hangzott az ajtón; valaki vállal feszíté befelé. Henriette az asztalhoz támaszkodott fél kézzel, hogy össze ne rogyjék.

A feszített zár végre kipattant ütközőjéből, az ajtó sebesen feltárult, s a nő előtt ott állt Fatia Negra, még két álarcos cimborájával.

E pillanatban visszanyerte lélekjelenlétét a nő. A veszélytől egy lépésnyire megszűnt rettegni. Megszólította őket:

- Mit akarnak önök tőlem?

A Fatia Negra suttogó hangon szólt hozzá:

- Hát ön miért nem alszik most, mint társa?

Egyike a cimboráknak az alvóhoz lépve, pisztolya agyát annak halántékához tartá.

A Fatia Negra kezében nem volt más, csak egy tőr.

- Fel ne ébressze őt - suttoga Henriette-hez -, mert ha fel találja emelni a fejét, koponyája szét van zúzva.

- Ne tegyenek vele semmi rosszat - esenge a nő -, én mindent odaadok, amit önök kívánnak. Itt van tárcám; itt vannak ékszereim, órámat is odaadom. Lehúzom gyűrűimet, csak ne nyúljanak hozzám; ha lehet, ezt a karikagyűrűt hagyják meg nálam, mert az jegygyűrűm!

- Ez mind semmiség - suttoga a Fatia Negra -, nekünk nem az kell. Az asszony egy negyvenezer forintos váltót kapott férjétől; azt adja ki, és esküdjék meg, hogy három napig senkinek nem fog afelől szólani, míg a váltót pénzzé tehetjük.

Henriette a váltó említésére szédelegni érzé fejét; a vér elállt ereiben; alig bírta lábain tartani magát.

Úgy reszketett a hangja, midőn a rabló előtt azt kellett hazudnia, hogy az nincs nála.

- Meg fogjuk önnél keresni, asszonyom, ha önkényt át nem adja.

Henriette újra a hazudáshoz folyamodott.

- Nincs nálam; postára tettem fel, hogy bizton kézbe jusson.

- Asszonyom, ön csak tölteti velünk az időt; legyünk készen hamar; forduljon háttal felénk, s vegye ki vállfűzőjéből az acéllemezt, és adja át.

E szóra Henriette-nek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a dühös kétségbeesés volt az, amit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az ember az, akit még senki fel nem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel oly rettentő talányt adott fel kínlódó lelkének; ez, aki annyi embert boldogtalanná tett, ki férjét megrabolta, és aki most meg akarja őt fosztani attól a kezében levő reményétől, hogy testvérét a gyalázattól megszabadítsa; olyan titokkal bírva, amit tudni senkinek sem volna szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?

A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűzről kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarcos egészen odalépett hozzá, tőre hegyét felemelve, mint a földre vert galamb, mely végveszedelmében nem harcra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike hirtelen odakapott a fekete álarchoz, és leszakította azt a rabló képéről...

... Meglátta arcát, és ráismert.

... Csak egy percig látta, és azután ájultan rogyott le a földre.

... Azután nem tudni, hogy mi történt ...

Jó kora reggel volt már, mikorra Gerzson úr fölemelte kábult fejét az asztalról. A nap besütött a függönyön keresztül.

Körülnézett, egyedül találta magát.

Kereste Henriette-et, szólítgatá, nem volt sehol; úti málhái is eltűntek. Kiment az udvarra, a hintót keresve, az sem volt ott, csak a négy sánta ló volt meg az istállóban; azok is rihogtak víz után; senki sem itatta meg őket.

Gerzson úr feje még kábultabb lett ezek után.

Hová lett a nő? Mi történt itt az éjjel? Hogy nem tud ő abból semmit, ki különben oly ébren szokott aludni, hogy a szúnyogdongásra is fölébred?

Emlékezni kezde rá, hogy az este valami szokatlan ízű bort ivott; valami vásottságot is érez még különösen szája ízén. Pedig neki semmi bor a világon meg nem szokott ártani. Visszament a szobába, hogy megnézze, mi van abban a kulacsban. - De már a kulacs sem volt sehol található.

Csak egy elejtett tárgy, egy útmutató jegy sem adott neki kezdő pontot e világtalan zavarban. Hogy mi történhetett itt, még csak találhatni sem bírta.

Kiment a csárda elé, szétnézett a körös-körül terülő pusztaságon; sehol sem látott sem közelítő, sem távozó szekeret. A szélrózsa minden irányából kanyarogtak a csárda felé korábbi, régebbi kerékvágások; s ő nem tudta mármost, hogy melyiken induljon el.
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
Árulás árulásért
  2012-12-11 15:13:14, kedd
 
  Árulás árulásért



Csodálatosnak fog előttünk tetszeni, hogy Fatia Negra éji kalandja nem híresült el a vidéken.

Nem beszéltek róla; mintha minden ember, aki tudott felőle, kihalt volna a világról, mielőtt titkát elmondhatta másnak.

A jeges völgyi kunyhó lakói nyom nélkül eltűntek; a kecskenyáj pásztor nélkül elszéledezett, farkasoktól szétzüllesztve; senki sem tudott róla hírt mondani, hová lett Juon Táre és Marióra.

Nem is sok gondja volt rájuk a világnak: eltűnhettek, elveszhettek; ahogy elegen elmúlnak, kik ez igénytelen életet viselik.

Aki legkevésbé mutatta, hogy az éji kalandról tud valamit, az maga Anica volt. Henriette előtt zokogva beszélte azt el: azontúl hallgatott mindenki előtt, s ha mások látták, jókedvű arcot mutatott. Belül volt szívében a méreg; engedte azt érni.

A Fatia Negra két hét múlva meglátogatá. Már akkor semmi baja nem volt; az életveszélyes küzdelem nyomait hamar kiheverte. Anica még szerelmesebbnek mutatta magát hozzá, mint eddig. Nem is kérdezte tőle, hol járt oly sokáig, nem is vette észre a sebforradást nyakán, ami azelőtt nem volt ott.

Éjjel jött hozzá a Fatia Negra, mint mindig. A hírhedett kalandor nagyon óvatos volt; bizonyosan tudhatá Anica, hogy amidőn őt látogatni jő ily emberlakta helyre, előtte és utána meghitt emberei járnak, akik őrt állnak az utcák szegletein, s jelt adnak, ha valami veszély közelít. Csak a havasok közt szokott egyedül járni. Abban is nagyon vigyázó, hogy soha bort nem iszik: nem lehet vele megejteni.

Ha pedig egyszer fegyvere kezében van, akkor még ha körül van is fogva, ki tudja vágni magát.

- Fatia Negra - szólt a leány, átfűzve karjával a férfi nyakát -, a múlt éjjel rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a himlő megrontotta arcomat; szeretnél-e engemet, ha himlőhelyes volnék?

- Akkor is szeretnélek - felelt a kalandor.

- Eredj! Hiszen nem vagyok himlőhelyes! Csókolj meg. Azután megint az az álmom volt, hogy minden vagyonunk elpusztult; én koldulni mentem rongyosan, bekötött fővel. Szeretnél-e engemet, ha én rongyos koldus lennék?

- Bohó vagy. Hogyne szeretnélek.

- No, hát ölelj meg szépen. Azután meg azt álmodtam, hogy valami nagy dologért tömlöcbe zártak, elítéltek sok esztendei fogságra, hogy ott töltsem fiataltságomat a vasrostélyos ablakon belöl, s csak akkor szabaduljak ki, mikor már vén, töpörödött anyóka lett belőlem. Szeretnél-e engem akkor is, ha börtönben volnék? Odajönnél a vasrostélyhoz velem beszélgetni?

- Álljon be már a bohó szád! Ki győzne arra mind felelni, amit te kérdezgetsz? - szólt a kalandor, s hogy annál biztosabban szót fogadjon a nő, egy csókkal lezárta a száját.

De amint a csóknak vége volt, megint tovább fecsegett az:

- De azután még azt is álmodtam, ezért már igazán haragszom magamra, mintha valakihez nőül mentem volna, s tégedet elfelejtélek. Szeretnél engemet akkor is, ha téged megcsalnálak, és mást szeretnék?

- Igen; akkor is szeretnélek Anica, s szerelemből keresztüllőném a szívedet.

Hogy kacagott ezen a mondáson a leány.

- Várj, pedig ez mind meg fog történni, amit én mondtam; mert az én álmaim mindig beteljesülnek. Meg fogok betegedni, és megrútulok; el fogok szegényedni, koldus leszek; el fognak ítélni tömlöcre, rabbá leszek; - meg foglak csalni, máshoz megyek: - majd meglátom, ha szeretsz-e, majd meglátom, ha megölsz-e?

Anica saját beszédét is nagyon nevetni valónak találta. A kacajra belépett a szobába az öreg Onuc. Leánya nevetve fordult feléje:

- Ugye, apám, igaz, hogy engem hárman is kérnek feleségül? Fatia Negrától kérdem, hogy melyikhez menjek? Az öreg Onuc nagyon fintorgatta erre a kérdésre az orrát, mert azt szerette volna rá felelni, hogy ,,bár mennél akárkihez, csak mennél igazán", de nem merte a Fatia Negrát megbántani.

- Hja, bizony, domnule, ami igaz az igaz; az ember csak elgondolja magában, hogy hát minek töröm én magamat vénségemig annyira, mit kaparok egyik aranyat a másik után rakásra, ha nincsen miért? Itt volna egyetlenegy leányom, szép leány, jó leány is; de hát mit használ? - Te férje mégsem vagy. Ha tudnám, hogy van valami szeglete a világnak, ahová te el nem jutsz, összeszedném a holmimat, felkerekednék, s odamennék mindenestül; de hát mit használna, te mindenütt rám találsz, s leányomat megint csak elbolondítanád; azért csak hát nem is mozdulok.

- Ne zúgolódjál, öreg, mindennek eljön az ideje. Nem lesz nekem mindig ez a fekete álarc a képemen, mikor hozzátok jövök: nem lesz az én nevem mindig Fatia Negra. Majd lesz egy nap, amikor négylovas hintó hajt be az udvarodra; tarsolyos hajdú ugrik le a bakról az ezüstfogantyús kocsiajtót kinyitni, s aranyruhás gavallér száll ki belőle, aki leánynézőbe jön hozzád. Ha ezt a gyűrűt meglátod az ujján, arról tudod majd meg, hogy az én vagyok; akkor aztán nem lesz több Fatia Negra a világon; együtt elmegyünk Bukarestbe, igazi román városba, ahol megbecsülnek bennünket, s akkor kezdődnek majd a mi jó napjaink.

Az öreg Onuc szívét annyira meghatotta ez a biztatás, hogy összecsókolta érte a Fatia Negra orcáját, nem törődve vele, hogy az fekete selyemmel van födve, éppen úgy, mint sok ember nem bánja, ha kesztyű van húzva a kézre, amit megcsókol.

- Csak hát lenne már ez hamar! De mikor olyan régen biztatsz.

- Nem lehet még befejeznünk a munkát. A pénzverdére nagyon sokat költöttem az idén, annak ki kell venni a hasznát; igen sok emberünk van, aki sokat vár tőlünk; ha ki nem elégítjük, örökké fenyegető terhünkre marad; ezért vagyok kénytelen az álarcot tovább is viselni; ha egyszer leteszem, akkor az, aki ezt viselte, meg van halva, és semmi köze hozzám többé.

Az öreg Onuc a két térdét verte önelégült örömében e szavakra, csakhogy táncba nem kerekedett; míg ellenkezőleg Anica mélyen elmélázott, mint aki valami hálózatos terv bogait szedegeti össze; magának a kalandornak is feltűnt ez a szórakozottság.

- Min gondolkoztál el olyan nagyon, Anica?

A leány felrezzent, s azután természetes kedélyességgel mondá:

- Ha te az tudnád?

A kalandor magához ölelte őt e szóra.

- És hátha kitalálom? Arról gondolkoztál, milyen szép dolog lesz majd egyszer a fővárosban lakni; úri módon, divatos ruhával söpreni a földet, s mindennap színházba járni, és nézni a pompás komédiát. Nemde?

A leány minden mondásnál hamisan bólintott fejével, mintha szeretője minden gondolatját éppen kitalálta volna; magában pedig gondolt ilyeneket: ,,milyen szép lesz majd a főváros valamelyik zugában meghúzni magamat, beburkolva koldusi rongyokba, s onnan nézni azt a pompás komédiát, amikor a te fejedet levágják!"

- Tehát véget akarsz szakítani mindennek? - kérdezé a Fatia Negrától.

- Ideje már. A kisujjam megsúgta, hogy valaki el akar árulni. De ne mondjátok azt senkinek. Nem szabad elijesztenünk a magunk embereit. Minden bányász leviszi szombaton a bányai pénzváltóba a nyert arany felét; másik felét átadja teneked, hogy pénzzé kiverjük; sokan azt gondolták magukban, hogy ha egypár nehezékkel kevesebbet adnak oda, mint ide, az nem fog észrevehető különbséget tenni. Az egypár nehezék azonban esztendőn át száz ember után fontokra megy, s a folytonos apadása a beváltott aranymennyiségnek kezd feltűnni a kormányszék előtt, sejtik, hogy egy része a nyert aranynak eltűnik. Szaglálóznak. Még most ugyan rossz helyen. Magyarországi zsidókra van gyanújok, akik e felől éppen semmit sem tudnak; de elég az, hogy már gyanújok van. Még csak azt hiszik, hogy évenkint ötven-hatvan font arany vándorol tilos utcákra; de még azt sem tudják, hogy öt-hat mázsára megy, ami készpénzül kiverve kerül elő a föld alól. Ezt a munkát be kell végeznünk. Ez évben gazdagon fizettek a bányák: jövő szombaton lesz az utolsó aranybeváltás a Lúcsiában. Amint az pénzzé lesz verve; felosztjuk a nyereséget, buna noptét kívánunk egymásnak, s azzal megy ki jobbra, ki balra. A gépeket összetörjük, a kohókat felvettetjük lőporral, a vízvezetőket elromboljuk, s a barlang szádát betemetjük. Azontúl csináljon, ki mit akar az aranyával; én semmibe nem avatkozom többet.

- Helyesen mondod - szólt az öreg Onuc -, én is így kívánom; még egyszer gyűljünk össze valamennyien, akik e társaságnak részesei vagyunk a Lúcsiában; ott hallgassuk meg, amit te beszélsz, s esküdtessük meg egymást, hogy soha egy szót nem fogunk mondani arról, amik odalent történtek. Azután tegye mindenki, amit te parancsolsz; mert legokosabb vagy közöttünk.

- Tehát csak egy hétig kell még várnom? - kérdezé Anica a Fatia Negra fürtjeit ujjaira tekergetve.

- Mire? - kérdezé a kalandor.

- Mit gondolsz? Ugyan mire?

- Ahá! - szólt az mosolyva. - Arra, hogy én megszűnjek álarc alatti férjed lenni, s igazi férjed legyek? Ugyebár? Ez a vége minden gondolatnak, erre kell csak egy hétig várnod?

- Igen, igen - mondá a leány, és gondolta magában: csak egy hétig kell arra várnom, hogy ezt a te álarcos fejedet - a bakó kezébe adjam.

A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt büszkeséggel gondolá magában; ,,a leány arra való, hogy amit a férfi hazudik, azt legyen, aki elhiggye".

Anica pedig oláh leány volt: - és azt tudni kell, hogy az oláh nő féltékeny, bosszúálló, eszes.

* * *

Hétszáz fáklya világította meg a Lúcsia barlang belsejét: azonkívül koronkint bengáli fény gyulladt el a barlang szögleteiből, mely néhány percre aztán kék, zöld, fehér vagy rózsaszín világításba merítette az egész rémpalotát, melyhez a veres szurokfáklyaláng fekete füstjével kísértetes ellentétet képezett.

A nagy pénzverő társaság az utolsó osztály éjszakáján, mielőtt feloszolnék, pazar ünnepélyt rendezett e föld alatti nagy teremben. A föld szép fehér kőporral volt újonnan behintve, körös-körül sátorok fölállítva, mikben sütemények és sültek voltak széles bükkfa tálakban felhalmozva a pompa okáért, és hogy lássék a nagy gazdagság, egy egész ökör sült izzó parázs felett, amit kétfelől forgattak, s hosszú vasvillákra szúrt szalonnadarabokkal kenegettek; mellette magasra emelt kádból színbor csorgott alá, szabad élvezetére mindenkinek, aki megkívánta. A kohó épülete előtt pedig éppen egy egész ötven akós kád volt kitéve, színültig töltve a legfinomabb borszesszel. Ha az ember meggondolja, hogy ennyi fáklyahordozó legény közül csak egynek kell arra a mulatságos bohó ötletre rájönni, hogy a fáklyával közel jöjjön ehhez a lobbanékony anyaghoz, s akkor aztán egy pillanat alatt elevenen van produkálva itt a föld alatt a pokol: végigborsódzik a háta. Egypár elázott fickó már fekszik mellette, ki restellt pohárral nyúlni az italhoz, csak úgy hörpentett a kád szélére fekve.

A barlang közepén levő kőépület ablakaiból most nem tör elő az olvasztó kohók fénye, kéményéből nem ömlik elő a szikrákkal elegy füst; a föld alatti tombolás nem vezérli az ütenyt: a gépek hallgatnak. Munkájok be van végezve. Kétszázötvenezer darab kivert arany vár az osztályra; abból ötvenezer magáé Fatia Negráé, húszezer az öreg Onucé.

A kohóépület ma zöld gallyakkal s tarka vásznakkal van felcifrázva, s tömör kéménye tetején tűzijáték kellékei vannak fölhalmozva; onnan fogják a röppentyűket, a kék és veres tűzcsillagokat feleregetni. A barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű legmagasabb szálltában sem éri el.

Egy karzatszerű kőemelvényen zenészek számára van hely csinálva. Maguk a részvényes urak fognak ott hegedűvel, tilinkóval és csimpolyával az ünnepély felvidítására közreműködni.

A vendégek érkeznek már, egyenkint és párosával eregeti őket alá a malomgép; a férfiakkal együtt öregasszonyok és szép leányok, ünnepi módon bekötött fővel, piros csizmákban, a zeneműszerek kezelői, a csimpolyások, hegedűsök még a gépen alászálltukban elkezdik dalaikat hangoztatni, míg némely kedélyes részvényes úr az által adja tudtul megérkeztét, hogy pisztolyait elsütögeti a visszhangos barlang nyílásánál.

Amíg a Fatia Negra meg nem érkezik, addig járja a tréfa és a zaj; itt egy víg fickó tehéntülköt hozott magával, annak a recsegésével ijesztgeti az asszonyok csoportjait, amott a másik tűzbékákat hány a letelepedő atyafiak közé; asszonyok sikoltozva ugrálnak szanaszéjjel; lyányok egymás vállára téve kezeiket, csendes dúdolással lejtenek egy helyben körülforogva; ki-ki jókedvének gyeplűt ereszt, amíg el nem jött az a főnök, akinek fekete arcától úgy elmúlik egyszerre mindenkinek a jókedve.

Pedig a mai nap - értem alatta ezt a föld alatti éjszakát - az ő különös ünnepélyével is van összekötve. A nagy aranyosztály után következni fog az ünnepélyes pillanat, amelyben ő kezén fogva Onuc leányát, egy magas állványra tett feszület előtt vele megesküszik; az esküvési formát aszerint mondva, ahogy azt Fatia Negra maga kigondolta, válogatott átkokkal és bizonyozásokkal megterhelve, s kijelenti, hogy e naptól fogva, bárha pópa nem volt is jelen, de ott volt az oltár és rajta a feszület, minden ember úgy tekintse Anicát, mint az ő valóságos hitves feleségét, addig is, amíg más országban, más emberek előtt, igazi orcájával vezetheti őt a pap elé.

Ez a szertartás régi kedvenc eszméje volt már Onucnak, s most Fatia Negra beleegyezett.

A részvényesek lassankint összegyűltek már a barlangban: a legutolsók között volt Onuc és leánya, a vőfélyekkel és nyoszolyóleányokkal. Anica most is szokott szabású köntöseibe volt öltözve; a katrinca és a hímzett ing meg a gömbölyű kalpag a fején most sem váltattak fel egymással; csakhogy mindez ragyogott rajta az aranytól és drágakövektől, s hajtekercsei igazgyöngysorokkal voltak keresztül-kasul fonva.

Ennyi válogatott szépség között is, mint amennyi itt összegyűlt, ő volt mindig a legszebb.

Homloka közepén egy nagy gyémánt ragyogott, de annál is fényesebb volt az a másik kettő, mely szempillái alól elővillámlott.

Termetet nem lehetne tökéletesebbet képzelni, mint az övé. Az úri divat eltorzító mellékletei nem zavarják annak gyönyörű összhangzatát; minden állása mint egy antik szoboré, mozdulatai gömbölyűek, hajlékonyak, rugalmasak és e mai napra különösen elevenek; szemei, arca tündökölnek az örömtől, ahogy nem szokta más menyasszony, egy órával esküvője előtt.

Csak a vőlegény várat még magára. Sokáig jön, látszik, hogy nagy úr. Sőt az is meglehet, hogy már itt van, de senki sem látja, ott jár tán menyasszonya háta mögött, a láthatatlanná tevő köpönyegben, s mikor azt leveti magáról, akkor ... akkor egyszerre maga előtt látja őt mindenki!

Anica fölsikolt, - tán az örömtől? Mindenki meg van lepetve; azt hiszik, ördögökkel cimborál a főnök, a föld alól jött elő.

És minő pompával jött elő! A bíbor ruha, amit viselt, nem látszott az arany sujtásoktól, hosszú prémes palást függött vállairól, mint valami fejedelemnek, s fején arany sisak volt, az szorítá le az álarcot; a sisak taréja végig gyémántokkal volt megrakva; valamelyik cimbora észrevette, hogy a sisak taréjának hegye egy kissé sáros; bizonyosan - amint a földet felütötte a fejével.

Semmi fegyver sem volt az oldalán, még csak egy tőr sem. Természetesen: oltár előtt, esküvés előtt le szokták azt rakni.

Onuc alázattal járult eléje s mély tisztelettel csókolá meg relytélyes főnökük kezét, míg Anica csalfa hízelkedéssel közelíte felé, igen ügyesen tettetve babonás félelmet a bűbájos szerető iránt.

- Én félek tőled, Fatia Negra! Te látatlanul jössz és távozol. Te nem vagy Istennel?

- Az igaz, hogy most közelebb vagyunk az ördög országához.

- Csitt! Ne beszélj úgy.

- Óh, dehogynem; ezek az emberek, ha azt hinnék, hogy égből szállottam alá, rég elárultak, kötve vittek volna Gyulafehérvárra; de mert azt hiszik, hogy a föld alól jöttem, ördöggel vagyok ismerős; félnek tőlem, és hívek hozzám. Te magad is úgy vagy: - szeretsz, mert félsz.

- Haha! Azt te majd meg fogod látni, hogy amilyen magasan fel a felhőig, s amilyen mélyen le a föld gyomráig lakik valaki, én senkitől sem félek; tőled sem; - hiába mondtam. Nem vetted észre, hogy csak tréfáltam veled, mikor azt mondtam, hogy félek.

- No, majd próbára teszlek mindjárt. Látod ott az oltáron azt a feszületet, arra fogunk mi megesküdni, és akik jelen vannak, mind erre fognak esküdni örök titoktartást. De minthogy e fogadás nem Istenhez szól, mert hamispénzverők teszik azt, nem is az égbe kell annak felmenni, hanem máshová, lefelé. Azért, hogy foganatos legyen az esküvés, eredj, ha van bátorságod, fordítsd meg a feszületet, s tűzd le a helyére - fejével lefelé.

A leány egy percre elsápadt, megrendült; azután bátran nekiindult; az oltárhoz lépett, megragadta a feszületet, s felemelve, megfordítá azt, egy az oltáron levő nyílásba megfordított végével tűzve azt vissza úgy, hogy talapzatával fölfelé állt.

A jelenlevők mind elszörnyedve bámulának oda. Amint felemelte, és amint újra letűzte ismét a leány a feszületet, mindkétszer önkénytelen gépies rándulást lehetett észrevenni karjain, de arca nem árult el semmit. Villanygép ütege volt rejtve az oltár alá, az idézte elő e hatást.

- Nos? - kérdé a visszatérőt a Fatia Negra.

- A feszület megütött, midőn megfogtam, és megütött, midőn újra letettem - súgá halkan a leány; s e percben nagyon halvány volt.

- S te mégis megtetted, amit mondtam - szólt a Fatia Negra, kezét Anica vállára téve -, derék leány vagy, méltó vagy hozzám.

A leány, sötéten elborult tekintetét rávetve, felelé:

- Bizonnyal az vagyok.

- Atyafiak! - kiálta most dörgő hangon a kalandorvezér. - Ide hallgassatok rám.

Mindenki odahagyta sátorait, ivóasztalát, mulatságát, s kört alakított a fekete álarcos körül.

- Tudjátok e, mi annak a helynek a neve, ami a föld alatt van? Annak a neve sír! Velem együtt mindnyájan a sírban vagytok e pillanatban, s ha akarom, olyan halottak, akiknek nincs semmi mondanivalójuk többé ezen a világon. Aki még azt a felső napfényes világot látni akarja, ahol most éppen reggelre kél a hajnal, annak meg kell esküdni arra, hogy soha, semmi időben, sem józan fővel, sem mámorosan semmit azokból, amik idelenn, e nagy föld alatti sírban történtek, akár láttottakat, akár hallottakat, elmondani nem fog; hanem olybá veszi azokat, mintha álmodta, és mire fölébredt, elfelejtette volna. Erre esküdjetek meg velem ez órában.

- Én magam fogom elébb elmondani az esküt, hallgassátok meg; és szóljatok hozzá, ha meg vagytok e vele elégedve vagy sem.

Ezzel az oltárhoz lépett, melynek zsámolyát az üvegtalapzatú ,,sziget" képezé, amit ismernek mindannyian, akik valaha egy villanykészletet láttak. Maga a villanygép az oltár alá volt rejtve, leydeni palack ütegeivel, s egy óramű által hozatott mozgásba, vezető sodronyok által az ércnyílással összeköttetésbe, melybe az ércfeszület volt illesztve.

A fekete álarc néhány percig állt némán a zsámolyon, sisakját levéve fejéről, mialatt a közelebb állók elborzadva látták, hogy hosszú hajzatának egyes szállai hogy emelkednek lassan fölfelé, egyenesen fölmeredve, mintha azokon függne valami rejtélyes hatalom kezében. Csend volt, mint szokott lenni föld alatt, igazi halottak között.

A Fatia Negra tompa, kísértetes hangon megkezdé az átok-esküt.

- Én, e fekete álarc viselője, Fatia Negra, ahogy mindnyájan neveznek, esküszöm e föld alatti éjszakában: esküszöm az égő tűzre, mely eső képében Szodomát és Gomorrát megemészté, esküszöm az özönvízre, mely minden élőt e földön megölt, esküszöm a meghasadó földre, mely az áruló Dáthám és Abirám hadait elnyelé, esküszöm a fenevadak körmeire, kiket Eliézer a fecsegő kölykekre előhívott; esküszöm a lélekre, aki Saul király halálát megjelenté; esküszöm a Leviatán angyalra, ki lázadás miatt az égből ledobatott, és a Malach Hamovesh angyalra, ki az erőszakos halál kardját viseli kezében, esküszöm az egyiptomi tizenkét csapásra, mikkel Mózes a fáraók országát megveré, esküszöm a csillagra, mely alatt születtem: hogy úgy verjen meg, aki verni szokott, föld alatt vagy föld felett lakó, úgy vesszek el tűzben, vízben, föld gyomrába elevenen temetve, úgy váljak sóbálvánnyá, úgy tépjen szét fenevad az erdőn, betegség az ágyban, rossz szellem a pokolban; úgy forduljon ellenem tulajdon fegyveremnek éle gonosz órámban; úgy rettegtessen éjszaka hátam mögött lappangó kísértet; úgy legyen testem megverve fekéllyel, szemeim farkas sötétjével, nyelvem némasággal, csontjaim belső szaggatásokkal; úgy essék le az égről születésem csillaga, mikor legjobban óhajtanék élni, - amint egy igét vagy egy gondolatot bárki előtt, legyen az pap, gyermek, apa, ítélő bíró vagy fenyegető hóhér, azokból, amiket e helyen láttam, hallottam, vagy megtudtam, valaha kimondani fogok, vagy kezemmel leírok, vagy valakit rávezetek. Legyen tele átokkal minden csepp vérem, átkozzanak meg maradékim; ébredjek fel a sírban, s feljárjak onnan holtom után, ha ez ellen valaha cselekszem. Hallják meg ez esküvésemet mindazok, akik a föld felett vagy a föld alatt laknak.

E drasztikus esküforma mindenkit kielégíte; azon a vidéken nagyon tetszenek az ilyen önelátkozások, s kötő erejük százszorta erősebb, mint ami esküt a bírói személy előtt tesznek le. A fekete álarcos hajfürtjeiből ezalatt körös-körül sűrűen emelkedtek föl egyes hajszálak, mintha valami rémséges korona volna fején. A körülötte állók oly mély borzalommal tekintének reá. Mindenki hivé felőle, hogy földöntúli csodák ereje van e szavakban; - csak a leány nem hitt neki már semmit.

Hogy a rémkedő tiszteletet még jobban fokozza, odainté magához a társaság véneit a kalandor.

- Ím, hogy lássátok magatok, mennyire tudva vannak ott, ahol tudva kell lenniök, az elmondott átok szavai, nyúljatok hozzám, csak ujjaitok hegyét tartsátok felém, és megtudjátok, ki van itt jelen még rajtunk kívül.

Az öreg Onuc reszketve nyújtá ujja hegyét a Fatia Negra felé, s majd összerogyott ijedtében, midőn annak ruhájából szikrákat érze kipattogni, amik ujjai hegyét megégették. Egyszernél többször egy sem mert felé nyúlni, de a kíváncsiság valamennyit odahozta mégis; ki-ki személyesen akart meggyőződni a csodáról, amit másnak nem hitt, s az alakoskodó biztatá a közeledőket, hogy bárhol érjenek hozzá, tűz jön ki testéből; azok szikrákat ugrattak elő nyakából, fülei hegyéből, s meggyőződtek felőle, hogy az átok csakugyan minden csepp vérébe bevette magát.

Csak Anica nem közeledett hozzá.

- Hát te félsz tőlem? - kérdezé tőle az alakos.

- Nem félek.

- Jer hát, csókolj meg.

Anica odalépett hozzá, s meg hagyta általa csókolni magát.

Összeborzadt utána.

- Nos? Mit éreztél?

- Szád megégette számat - felelt a leány, s midőn a Fatia Negra félrenézett, titokban keresztet vetett magára.

A Fatia Negra tökéletesen meg volt elégedve a komédiával. A titokszerű, az ismeretlen iránti borzadály rabszolgáivá tette cimboráit; ezektől nem tarthatott többé.

- Most add ide kezedet, Anica, te viszont add másik kezedet társnédnak; mindenki fogózzék a másik kezébe.

Így egy láncot képeztetett velük, melynek túlsó végét a vén Onuc zárta be, kinek kezébe egy vékony láncot adott, mely az oltárról lefüggött.

Aztán elmondta előttük a fantasztikus esküt, azok minden igét utána mondtak. A komédiát befejezte egy erős villanyütés, mely egyszerre minden ember könyökét és inait megsajgatta. A szegény, tudományokban járatlan emberek azt hitték, az ördög futott idegeiken keresztül, s jajveszékelve könyörögtek a fekete álarcosnak, hogy ne tegye már őket ki több próbának, hiszen eléggé meg vannak már rémülve.

- Most tehát itt van a pillanat, Fatia Negra - szólt Onuc, nagy tisztelettel a bűbájos egyéniség iránt -, melyben te is beváltsd szavadat; azután majd én is megmondom, hogy mit akarok. Fogod-e igazán nőül venni leányomat?

- Ne jussak ki a napvilágra addig, amíg azt nem teszem.

- Megesküszöl vele azon módon, ahogy nekem megígérted?

- Azt hallani fogjátok.

- No, hát akkor én is mondok neked valamit. Amott van a nagy mázsáló mérleg felállítva, ugyebár? Az egyik serpenyőre ráültetem Anicát, s a másik serpenyőre annyi aranyat rakok, amennyi őt felemeli. Annyi aranyat adok leányommal, amennyit ő saját maga nyom.

Ez egészen az atyafiak ízlése szerinti gondolat volt Onuctól; valódi román munificencia! Annyi aranyat a menyasszonnyal, amennyit ő maga nyom.

A két vőfély rögtön futott egy nagy fatálért, arra fölállíták a menyasszonyt, azon felemelték, úgy vitték a mázsáló mérlegig; Onuc még a tálat is ráteteté a mérlegre: azzal is nehezebb legyen.

Azután annyi vert aranyat raktak az Onuc jegyével pecsételt zacskókban a másik mérlegre, amennyi a mérleg két karját vízirányosra emelte.

Mikor aztán mind a leány, mind az arany a levegőben libegett; Onuc diadaltól sugárzó arccal taszítá oldalba könyökkel a Fatia Negrát.

- Ez most mind a tied.

A kalandor odafutott a mázsálóhoz, de nem azon serpenyőhöz, melyen az arany volt, hanem ahol a leány állt; ezt emelte le onnan, karjára véve, mint egy gyermeket; a másik serpenyő a földre zuhant, súlyegyenét vesztve; az aranytelt zacskók jobbra-balra hullottak róla.

Ez is nagyon tetszett a társaságnak. E masszív gyöngédség a Fatia Negrától mindenki előtt nagyon érthető volt. Öreg Onuc dicsekedve mutogatá hacukájuknál fogva rángatott komáinak a széthullott erszényeket:

Lám, mégsem a pénz után nyúlt, hanem a leány után.

Olyan rendkívüli eset is volt az, ebben a föld alatti pokol egyházában, ahova az emberek ötven esztendő óta nem járnak egyébért, mint pénzt csinálni; nem egymás leányának a szemébe nézni, nem barátságot kötni, nem szeretkőzni, nem nagylelkűséget gyakorolni, hanem csak nyers aranyat vert arannyá változni.

És valóban, a Fatia Negra, ha láthatta volna a jövendőből csak a legközelebb eső pillanatot, csak az első óranegyednek kezdő percét, ha csak egy lépését, egy dobbanását hallhatta volna annak, ami már a feje felett jön, akkor ahelyett, hogy a leány után nyújtsa ki kezeit, okosabban teendé, ha mind a kettővel felkap egyet azok közül a zacskók közül a másik serpenyőrül, s iramodik vele amerre tud, ebben a sötét odúban, azon a sötét járáson keresztül, amit rajta kívül senki sem ismer; amin úgy jár ide, mintha a pokol külön kis kapun eregetné be, különös ördögök protekciója mellett.

Hanem hát ezúttal az ördögök rosszul gondoskodtak róla; - ha csakugyan volt vele valami baráti összeköttetésük.

A kalandor visszatért az oltárhoz az ölében vitt leánnyal, annak a lépcsőjére letevé szép terhét. A leány letérdelt.

- Hintsetek rájuk mézes búzát - suttogá a nyoszolyóasszonyoknak Onuc, aki ezt a szertartást valami különösen használatosnak tartotta. Tán az áldást képviseli az?

Anica azt kívánta, hogy a Fatia Negra hajoljon elébb hozzá közel; hadd súgjon valamit fülébe.

Ez odahajolt hozzá, a szép arcot magához ölelve; a leány remegve súgá:

- Engem is a föld alatt fogsz-e magaddal elvinni innen?

- Félsz, hogy azt teszem?

- Veled elmegyek akármerre, s nem félek semmitől.

- Szavadon foglak.

- Nem bánom. Merre esik az? Jobbra vagy balra?

- Balra. Mindennek bal kéz felől kell kezdődni, ami szerencsés akar lenni.

- A pénzverő műhely alatt van az ajtó? - kérdé a leány gondatlan arckifejezéssel.

- Ott, ha tudni akarod.

- Készen vagyok. Mondd el az esküt előttem.

A Fatia Negra ismételte a hókuszpókuszt. Letérdelt Anica mellé az oltár lépcsőjére, s szemeit a sötét barlangboltozat felé forgatva ünnepélyes hangon kezdé az eskümondást. - Olyan rémséges volt látni, amint fekete álarcából a felemelt szemek fehére kivillant.

- Én, e fekete álarc viselője, kit neveznek országszerte Fatia Negrának, s ismernek ezen a néven kicsinyek és nagyok, esküszöm a bűbájos szavakra, miket a paradicsomkerti kígyó a legelső asszonynak mondott; esküszöm az átokra, mellyel a legelső házaspár e földön a paradicsomból kiűzetett; esküszöm a gonosz lélek Asmodái kínzására, ki a házastársak gyötrő szelleme; esküszöm Uriás ártatlanul kiontott vérére; esküszöm Sámson vakságára; esküszöm a kettős csillagokra, akik az égen egymástól meg nem bírnak válni; esküszöm a kardra, mely Holofernes fejét egy csókért levágta; esküszöm Jezabel átkozott tetteire, mik Achab ellen a halált felidézték; esküszöm az álmok szörnyetegeire, akik ellen a leghatalmasabbnak sincs semmi védelme, hogy úgy legyek áldva és meg nem átkozva, földön és föld alatt, amily igazán e nőt, kinek kezét kezemben tartom, szeretem, szeretni fogom, és nőül veszem; soha el nem hagyom, és magamat tőle el nem tagadom, sőt mihelyt az álarcot magamtól elvetettem, őt igazi alakomban magammal vinni sietek, s ha valaha e fogadásom ellen nyilván vagy titokban vétenék, verjen meg a csontszáradás és nyavalyatörés; undorodjam ételtől, italtól és asszonyi arctól; áruljon el, kiben legjobban bízom, tanúságot tegyen ellenem saját két kezem, víz üldözzön, tűz fogadjon; fejem felett pallos függjön; szemem annak élét lássa, akár alszom, akár ébren vagyok; s ahogy Achab vérét felnyalták az ebek az utcán egy rossz asszony miatt, úgy nyalják fel az enyimet kósza kutyák a földről, ha ez eskümhöz valaha hű nem leszek, és hozzá hű nem voltam eddig; - minden földingató hatalom engem úgy segéljen!!!

Az egész gyülekezet szájtátva bámult a fekete arcúra, mialatt ez a pokolbeli képzelettel alkotott esküt végigmondá; a figyelem egészen le volt kötve a jelenet által, senki sem vette észre, hogy ezalatt a sötét háttérben, melyet a barlang távolabbi oldalai képeztek, idegen arcok sokasága támad; a malomgépezeten át elébb leszáll két ember, azután megint kettő és ismét kettő, amíg lassankint lesznek százan; mind fegyveres férfiak, mind egyformán öltözve, a fegyver elrejtve köpenyeik alá, hogy ne villogjon a sötétből elő, azok ott csendesen sorakoznak, mint valami színpadi statisztéria, mialatt a főkomédiás a lámpák előtt végzi magánybeszédét. Csak Anica vette őket észre, az egész eskü alatt nem a Fatia Negra átkozódó ajkaira nézett, hanem annak feje fölött el a sötétben alakuló csoportokra.

Az eskü végével ismét érinté a Fatia Negra a megfordított feszületet; a villanyütés ismét megrázta a leány kezét, melyet jobbjában tartott.

- Most esküdjél te is.

A leány erre dühösen rántá ki kezét a kalandoréból, s térdéről felállva, még egy lépcsőfokkal magasabbra állt fel az oltáremelvényen, s a gyűlölet és utálat elkeseredésével szép arcán, szólt, gyöngyfogsorait összeszorítva, a lábainál térdelő kalandorhoz:

- Te nyomorult komédiás! Te álarcos szemfényvesztő! Mindenkit megcsaltál, de senkit olyan nagyon nem, mint engem. Esküdtél, ugye, Sámsonra, Uriásra, Holofernesre, Jezabelre, hogy engemet meg nem tagadsz soha, hogy kívülem senkit sem fogsz szeretni? Emlékezzél a jeges völgyi éjszakára; mily utálatosan árultál el ott engemet. Tudd meg azt, hogy én voltam ott jelen magam a kunyhóban, én fúttam meg a kürtöt, melynek szavára a féltő férj az erdőből előjött, én láttam a tusát, mely erre következett, s én megesküdtem akkor, hogy el foglak veszíteni. Esküdtél, ugye, a kígyó szavaira, hogy ha megcsalsz engem, áruljon el, kiben legjobban bízol, víz üldözzön, tűz fogadjon, pallos függjön fejed felett, ebek nyalják fel véredet? Íme, tehát - előtted tűz, mögötted víz; fejed fölött pallos! Kutyák ugatnak már, szagolva véredet; én elárultalak! Tekints oda hátad megé!

A sorakozott fegyveres csapat egyszerre, mint egy gép minden kereke, mozgásnak indult, hegyes szuronyok villantak meg a fáklyák fényénél.

- El vagyunk veszve! - ordítá minden ember, míg a katonai parancsnok ércszava idegen hangzattal vegyült a zavart lárma közé.

- Mindenki letegye a fegyvert! Semmi ellenállás!

Onuc ordítva rohant aranytelt zacskóihoz, az asszonyok sikoltva futottak a sátorok közé, a Fatia Negra egy percre megkövülten állt Anica előtt, mint egy megfogott ördög, s elmeredve nézett a leány lángoló arcára.

Anica most hirtelen a fegyveresekhez fordulva, kiálta a zsivajt túlcsengő hangon:

- Siess, Juon Táre! Foglald el az olvasztó bejáratát, különben ismét megmenekül az ördög!

Ezért kellett neki a Fatia Negrától megtudni, hogy merre jár fel a föld alól.

A kalandort e szó téríti magához; látta, hogy egy kérlelhetetlen ellenség és egy csapat fegyveres ember sietve közelít az ércolvasztó ajtajához; s hogy az út a menekülésre előtte zárva van.

E pillanatban egy ördögi gondolatja támadt.

Hirtelen felkapott egy égő fáklyát az oltárról, s két hatalmas szökéssel az olvasztó felé közelített; húsz férfi szuronya meredt eléje és egy hosszú nyelű fejsze Juon Táre kezében, ő pedig fegyvertelen volt.

De nem az ajtóhoz sietett, hanem egy oldalszökéssel elérte a borléllel töltött kádat, ott lehajítá a földre az égő szurokfáklyát, s izmos vállát nekivetve a roppant kádnak, egy kétségbeesett erőfeszítéssel annak tartalmát végigönté a barlang padlatán.

Egy pillanat alatt lángban állt az egész barlang!

A padlat kőből volt, a szétfolyó borszeszt be nem ihatta, az lángra lobbant az elhajított fáklya lángjától, s terjedt sebesen, mint egy gátját szakított égő tenger, különösen az olvasztó felé, merre hajlottabb volt a padlat.

A kék szeszláng halotti rémvilággal tölté meg az egész barlang üregét; maga a levegő, maga az űr is lobogni látszott: a száz fáklya tövig meggyulladva lobogott veres fénnyel e kék pokollánggal egyetemben, s a felhalmozott bengáli tűzhegyek és az elpattogó röppentyűk, forgásnak indult tűzkerekek, mik az ünnepély végére voltak készen tartva, összevissza lobogtak, sustorogtak bele e rémséges alapszínbe; s e pokoli lobogás közepett elkárhozottak sötét alakjai futottak, ordítottak, sikoltoztak, taposták egymást, és menekültek magasabban álló sziklák felé, ahova a légben elterjedt láng utánuk csapott; egyik katonának a húsz közül tölténytartójában fellobbant a lőpor. Juon Táre szeme világát veszté a lobbanástól, a többi iparkodott a barlangot átszelő vízvezetőbe menekülni, hová utánuk csorgott a lobogó alkohol, mint egy égő zuhatag. Veszni kellett mindenkinek e pokolmenyegzőben.

Csak két ember nem veszté el lélekjelenlétét, csak ketten tudták még, hogy mit kell tenniök; az egyik volt a Fatia Negra. Ez, amint a fegyveresek szétfutottak az olvasztó ajtajától, merészen átgázolt az égő borszeszlángon; jól tudva azt, hogy ez nem gyújtja meg egyszerre az öltönyt, s csupán szemeit takarta el kezével, hogy meg ne vakítsa; azzal felszakítá az ajtót, s azon keresztül hirtelen eltűnt.

A másik volt Anica, ki midőn látta, hogy a százszoros rémületben mindenki elveszté eszét, s kétségbeesett halála elé fut, hirtelen kezébe ragadt egy fejszét, s nem törődve a körüle pattogó röppentyűk szikráival, a fölállított roppant sörös kádokhoz futott, azoknak fenekeit beszaggatá; a neutrális nedv zuhatagban tódult a padlatra, s amint lassankint tért nyert, úgy szorítá mindig hátrább a lángoló pálinkaárt, lassankint kioltogatva a kék pokolvilágot, melynek elmulta után nem maradt az alvilágban egyéb fény, mint a végig lobogó szurokfáklyák az oltár körül.

A szép menyasszonyra nem lehete ráismerni többé, arca úgy össze volt égve.

A társaság minden tagja kapott sebet az égésben, néhány kínlódva fetrengett, szeme világát vesztve, s a hűs tócsákba verte magát, miket a kiomlott ser képezett; a vén Onucnak egy haja szála sem maradt meg; de azért most is ott ült aranyai halmazán, mik szétgurultak a félig szenesült zacskókból. Felrepedezett kezeit aranyai közé dugdosta: tán azok hűsítik fájdalmát.

Juon Tárének mindkét szemét kiperzselte a lőporlobbanás, két katona is nehéz sebet kapott ugyanakkor.

Az általános rémület után csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy a Fatia Negrát üldözni kell, midőn a tűz már elaludt. E valaki ismét a menyasszony volt.

Ő maga ragadta kezébe a fáklyát, ő kiálta a fegyvereseknek: ,,utánam!", s első volt, ki az ércolvasztó ajtaját felszakítá. Odabenn sötétség volt, a fáklyavilágnál összekeresték a föld alatti kamrákat; pénzverő gépek, olvasztó műhelyek, mind a régi rendben voltak hagyva, még a kivert pénz is, mely az osztályra várt, érintetlenül hevert pirámid alakú halomba rakva kisded erszényekben; - de a Fatia Negra maga nem volt sehol.

- Elrejté magát! - mondogatták a katonák, puskáik agyával kopogatva a falakat.

- Megmenekült! - szólt, perzselt haját tépve kezével a menyasszony. Ez épületen keresztül menekült meg. Még talán utolérjük!

Tanácsára a gépeket kezdték fölforgatni, s az érclapító alatt megtalálták a csapóajtót, melyen keresztül szokott ki s bejárni a barlangokon át a kalandor. Ezalatt eltelt egy óranegyed. Több, mint elég arra, hogy üldözői elől megmeneküljön.

Anica sietve futott előttük a fáklyával a föld alatti folyosón keresztül, melyet a barlangon átfutó patak járása alkotott; sok helyütt térdig hajolva lehetett csak előhaladniok. A leány biztatta az üldözőket, hogy ne féljenek; fél óra múlva napvilágot láttak a folyosó végén derengeni; s amint kiértek a patak medrének szirttorkolatából, ott a forrás előtt, s a szép zöld fűben, a forró napsugár elől hangafa árnyékában hűselve, heverészett egy őzünő két kis gidójával: a kis őzfiak anyjuk hátán ugráltak keresztül ... A Fatia Negra ki tudja, hol járt már ezóta? ...
 
 
0 komment , kategória:  A geinai leányvásár (Rubán Tód  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák