Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
A lélek védőügyvédje
  2012-12-11 19:07:41, kedd
 
  A lélek védőügyvédje



Kevés magyar író akad, akivel életében oly elismeréssel és oly szenvedélyes gyűlölettel foglalkozott a hazai és a világsajtó, mint Eötvös Károllyal. Följutott a népszerűség csúcsaira, és belesüllyedt a fullasztó magányba, elhagyatottságba. Világraszóló diadalokat vívott ki a tárgyalóteremben, és megérte ügyvédi irodája csődjét. Kezdeti írói sikereit fölcserélte a jogi pályáért, s amikor kikopott az ügyvédkedésből, a politikából, hajlott korban, rendkívüli életművet hozott létre. Más író évtizedekig küzd és kilincsel, amíg akad kiadó, amely vállalja műveinek gyűjteményes kiadását. Eötvös Károly úgyszólván a díszkiadás számára írta meg műveit. S nem is keveset, huszonnégy kötetet. Jó néhány könyve rögtön elfogyott, s több kiadást ért meg, de népszerűségével szinte egy időben, az irodalomtörténeti értékelés szerint, a magyar irodalom perifériájára szorult. És máig is ott rekedt.

Fönnmaradt képmásairól kerek fejű, kövérkés, kopaszodó, joviális ember tekint ránk, akitől alighanem távol áll mindenféle szélsőség, indulat, ellenszegülésre való hajlam, kalandosság. Hinnők, ő afféle század végi kurta nemes, pipás, kártyás, kvaterkázó fajta, aki birtokait és társadalmi életterét elvesztvén, a megyehivatalban, békességes állásocskában tengődik. Nem érdekli a világ dolgainak megannyi új fordulata, a legkevésbé a haladás és az igazság. Nyugalomra vágyik, és ennek fejében senkit sem háborgat. Mindez a föltételezés azonban teljességgel hamis. Élete nem volt híján vállalkozó kedvnek, szellemi izgalomban, erkölcsi bátorságban pedig kifejezetten bővelkedett. Bölcs humorral, ravasz okossággal, s ha kellett, türelemmel intézte ügyeit. Legfőbb tulajdonsága talán a minden iránt megnyilvánuló érdeklődés lehetett. Széles látókörű ember volt, aki avatott tollal írt múltról, történelemről, régészetről, néprajzról, földrajzról, irodalomról, zenéről, jogi talányokról, politikáról, természettudományról, s mindenekelőtt a magyar nép sorsát érintő kérdésekről.

Írói szemlélete, önkifejező módja nem kevésbé volt sokrétű, gazdag, ellentmondásos, mint korához, környezetéhez való kapcsolata és kötődése. Írt romantikus rémregényt és anekdotát, de korszerű szociográfiát, lélekelemzést is. Egyetlen műben tudott többféle műfajt és többféle szemléletet összeötvözni. Világirodalmi mértékkel is páratlan remekműve, A nagy per a huszadik századi szociológiai, egyéni és tömeglélektani elemzéseknek volt elődje és kezdete. Ezt a nagyszerű munkát - úgy vélem - az irodalomtörténet mind ez idáig nem elemezte kellő alapossággal. Jobbára csak demonstrációnak szánta a múlt század második felének megítéléséhez, s mivel az a korkép, amit a század végi magyar viszonyokról közönségesen szokás rajzolni, nem ritkán egyoldalú, történelmietlen, A nagy per értékei is föltáratlanok maradtak. Sőt elhallgatták A nagy per-ből leszűrhető tanulságok jó részét, mert azok ellentmondanak a divatos, de felületes, és ezért hamis, múltszázadvég-koncepciónak. Eötvös Károlytól pedig meg lehet tanulni az elfogadható megközelítési módot: a körültekintő, a tényekre alapuló, az előre nem befolyásolt, higgadt, árnyalt, nem valamit igazoló, hanem az igazságot kereső véleményalkotást. Meg lehet tőle tanulni, hogy általánosítások, lekerekítések, előítéletek, ellenszenvek nem vezetnek az igazsághoz. A múlt századi magyar politikai viszonyokat, a társadalmi ellentmondásokat, az egymást keresztező, de egymást föltételező szellemi törekvéseket, politikai erőket jól érzékelte Eötvös, s látta európai összefüggéseiket.

Mindazok a megállapítások, amelyek általában marasztalják el a múlt század második felének magyar viszonyait, hamisak, mert minden jelenségnek az ellenkezője is munkált a bonyolult korszakban. A haladó törekvésekben általában több volt az erő, az életrevalóság, mint a tunya magatehetetlenségben vagy a visszahúzó kísérletekben. Erre példa az 1883-as vérvádper is.

Eötvös Károly A nagy per-ben gyilkos logikával, metszően okos bizonyítási eljárással leplezte le Bary József aljegyző, Vay György csendbiztos és mások törvényt szegő visszaéléseit, a jegyzőkönyvek és a bizonyítási eljárások hamisságait. Korholta az antiszemita sajtót, megfeddte azokat a tudatlanokat vagy rosszhiszeműeket, akik hagyták magukat fölheccelni a vérvád gyanújába kevert tiszaeszlári zsidók ellenében. De ugyanakkor nem tévesztették meg a fölcsapó gyűlölethullámok. Tudta, az ügy mögött a nyolcvanas évek elején tetőző antiszemita indulat munkál, az átmeneti sikereket elért antiszemita párt, amely tevékenységét a külföldi példák serkentették. ,,Magyarország határain távoli viharként zúgott már a zsidók ellen való gyűlölködés. Oroszországban és Romániában már évek óta a magasabb állami hatalmak is támogatták a gyűlölködést. Sőt szervezték is. A magyar nemzet társadalma is tömegekből áll. A tömegek gondolkodása és érzése sohase független. Csak a bölcs lát tisztán, s csak ő mérsékli érzéseit látása szerint. A tömeg sohse bölcs... Könnyen átengedi elméjét, s gyakran szívét is az áramlatnak... Ahol szabad, alkotmányos élet van: ott rögtön akadnak vállalkozók, akik a keletkező népszenvedélyeket saját céljaikra felhasználják..."

Az események hátteréhez hozzátartozik, hogy Istóczy, az antiszemita mozgalom egyik vezetője már 1875-ben, egy parlamenti fölszólalásában korlátozni kívánta a zsidó bevándorlást kelet felől. A pogromok elől menekülő zsidók tömeges bevándorlása a legtöbb európai országban feszültséget keltett, kivált Magyarországon, ahol a legkedvezőbb volt a zsidók számára az életlehetőség. De Istóczy javaslatát éppen azért vetették el, mert nem általában a bevándorlás okozta gondokról és a bevándorlókról szólt, hanem egy felekezetről. Az efféle ,,inkrimináció", zsidóellenes megkülönböztetés pedig elfogadhatatlan volt a magyar liberalizmus eszménye szerint. El nem hanyagolható tény, hogy az antiszemita mozgalom (és párt) másik vezetője Onody Géza tiszaeszlári birtokos, akinek közvetlen szerepe a perben tisztázatlan maradt, de aki parlamenti beszédeiben és a vérvádról szóló könyvében is az antiszemita hecckampány szításának a vezérkolomposa volt.

Hazai és nemzetközi hatásra az antiszemita párt és sajtó uszítása 1882-ben és 1883-ban teljesedett ki, s az a tiszaeszlári gyanúsítottak sorsát katasztrófával fenyegette. Az utókor azonban hamis képet festett, amikor elhallgatta, hogy erős ellentábora is volt az antiszemita hangulatkeltésnek, s a józan gondolkodásúak az első pillanattól kezdve tagadták a vérvád lehetőségét. Az 1881-1882-es és az 1883-as esztendő a magyar liberalizmus nagy és végzetesnek látszó erőpróbája volt. Ha sikerült volna a kezdeti sikerektől megrészegült antiszemita pártnak bebizonyíttatnia a tiszaeszlári zsidók bűnösségét, úgy ez az esemény beláthatatlan következményeket vonhatott volna maga után. A küzdelem rendkívül kiélezett volt, mivel a zsidó koronatanú mindvégig kitartott vallomása mellett. A végtárgyalás utolsó szakaszában is volt tehát esélye a vád sikerének. Mikszáth helyszíni tudósításai roppant izgalmasan festik le azt a küzdelmet, amelyet a vád és védelem folytatott a nyíregyházi tárgyalóteremben; a szinte napról napra változó hangulatot, bizakodást és aggodalmat, reményt és kétségbeesést, amely a vádlókat és a védőket, a vádlottakat és a hallgatóságot hatalmába ejtette. Az utókor megszólalói közül a legtöbben csak antiszemita pert, egyetlen csoportra szűkülő veszedelmet láttak az ügyben. Holott Mikszáth tudósításaiból kiderül, micsoda infernó fenyegette az egész magyar társadalmat, s ezzel együtt a liberális államrendet. A vérvád nemcsak tizenöt vagy háromszázezer zsidó ügye volt, hanem az egész országé. Nem olyan értelemben azonban, ahogyan azt Istóczyék hitték. Miközben az antiszemita sajtó Eötvös Károlyt hazaárulással, zsidóbérencséggel vádolta, azzal ostorozta, hogy Eötvös a vizsgálóbíró és a csendbiztosok, valamint a szakértők visszaéléseinek, hamisításainak és legjobb esetben tudatlanságának a leleplezésével és kiteregetésével a Nyugat előtt Magyarországot járatta le, a nagy védőügyvéd pontosan látta, hogy igazságot kereső tevékenysége legalább olyan érdeke a magyaroknak, mint a zsidóknak. Ezt írta Mikszáth egy Eötvössel folytatott beszélgetésről, amely a per idején a Bojthosban, egy elhagyott nyíregyházi sétányon hangzott el: ,,Ledőltünk a gyepre, beszélgettünk, természetesen a pörről. Elmondta, mit fog összehozni társadalmi keretnek a védbeszédében. El fogja mondani, hogy ez is egy előrevetődő árnyék a modern harcból, a munkának agyarkodása a tőke ellen. Csakhogy itt az ősök munkája tör a töke ellen, a majoritás a minoritás ellen.

Pedig ez nem okos dolog tőlünk, akik minoritás vagyunk az egész világon.

És ez a harc igazságtalan is, mert egyenlőtlen.

S szabad-e nekünk igazságtalanoknak lennünk, akiket csak az igazság tarthat fönn a fészkelődő népek soraiban?"

Éppen az antiszemiták nem ismerték föl, hogy az, amit Eötvös az igazság érdekében tesz, a magyar államrend és a magyar kultúra hírnevét öregbítheti. Az utókor nehezen tudja megítélni és pontosan érzékelni azt, hogy mi is történt valójában. Bary József emlékirataiban úgy állítja be az eseményeket, hogy jelentékteleníti az antiszemita hecckampányt, tagadja azt, hogy a vérvád egyáltalán szóba jöhetett volna középkorias felhangjaival, s azt állítja, hogy Eötvös Károly és az érdekelt zsidó újságírók túlozták el az eseményeket. A különféle korabeli tudósítások (a legtöbb lap küldött munkatársakat, köztük Mikszáthot) is a közhangulatról, a tárgyalás légköréről, a szereplők viselkedéséről egyaránt ellentmondásosak. A kedélyek a végsőkig föl voltak izgatva. Minden oldalról gyanakvás, érzékenység, túlfűtöttség. Volt, aki például azt nehezményezte, hogy Mikszáth tudósításaiban az egyik vádlottról ellenszenves képet festett. Mások azt kifogásolták, hogy Mikszáth gúnyosan a ,,vármegye tanújának" nevezte Scharf Móricot, azt érzékeltetve ezzel, hogy a kamaszt a megye emberei ,,készítették föl" a terhelő vallomásra.

A józan ítélkezést, a vérvádellenesek, tehát a nem antiszemiták igyekezetét akadályozta az az eléggé nem hangsúlyozható körülmény, hogy a vád tanúi zsidók voltak, akik kitartottak vallomásaik mellett. ,,Mikor a vallomását visszavont Slimovics kihallgatása volt, már-már bizonyossá kezdett válni, hogy a hullaúsztatás Matej által elmondott története tény, mert két ember egyforma mesét nem gondolhat ki... az lehetetlen." A hullaúsztatás vádja pedig nemcsak azt előlegezte, hogy a vádlottak bűnösek, hanem azt is, hogy megmentésükért valóban összefogott a zsidóság, csal és veszteget, s most egy hamis dokumentuma lepleződik le. De hogy még teljesebb legyen a káosz, a törvényszéki szakértők véleménye sem zárta ki a hullaúsztatást vagy a gyilkosság elkövetésének lehetőségét. Homályos pontok, vitatható mozzanatok mindvégig maradtak. Mikszáth ezt írta: ,,Amennyi piszkot és salakot ez a pör fölvet, azt elsorolni is hajmeresztő. Alig van nap, hogy legalább egy hamis tanú ne vetődjék fel. S alig van tanú, hogy vagy az egyik, vagy a másik tábor hamis tanúskodással ne gyanúsítaná. Sőt az emberek maguk járulnak a bíróság elé bevallani, hogy hamisan esküdtek." Köztük volt például Hatalovszki, Vámosi Julcsa, akik visszatértek a bíróságra első vallomásuk után, s azt visszavonták, ,,beösmervén", hogy ,,hamis esküt tettek" a ,,keresztények ellen". Egy tanú volt, aki szilárdan kitartott perdöntő vallomása mellett: Scharf Móric, a koronatanú, akinek vallomására az egész vérvád épült.

Azért fontos az utókor számára érzékeltetni a korszak közhangulatának és a tárgyalásnak roppant bonyolult, ellentmondásos és vészterhes légkörét, hogy kellően kibontakozhassék Eötvös kivételesen nagy szellemi és fizikai bravúrja; a pört megnyerte, s ezzel elejét vette a politikai jobbratolódásnak, a vallási és nemzetiségi uszításnak. Európa legtöbb országában akkor halálra ítélték volna a vádlottakat a vallomások és a preparált dokumentumok alapján, s a magyar liberalizmus és igazságszolgáltatás nagy győzelme volt ez a per; nemcsak az antiszemitizmus fölött. (Gondoljuk csak meg, még az Eötvös által megjelölt orvos szakértők sem adtak egyértelmű, kedvező véleményt szakjelentéseikben!)

Eötvös azonban helyettük is dolgozott. Hogy mennyire beásta magát rövid idő alatt az orvostudományokba, s ismereteit mily gyümölcsözően kamatoztatta, arra a nemzetközi visszhangból is következtethetünk. Évekkel a per után Csemegi Károly igazságügyi államtitkár egy külföldi fürdőn találkozott két kiváló osztrák jogásszal, Glaserrel és Schmerlinggel. Rögtön vallatóra fogták az államtitkárt, ismeri-e személyesen Eötvöst, kérték, mondjon el róla mindent, amit tud. Viszonzásul elmesélték, hogy Eötvös Károly védői bravúrja adta nekik az ötletet, hogy az osztrák egyetemeken kötelezővé tegyék a törvényszéki orvostant, mint a jogi gyakorlathoz elengedhetetlenül fontos tudományt. Mikszáth is így írt róla. ,,Eötvös szakképzett kérdései mindenkit megleptek, még Scheuthauert is." (A legnevesebb orvos szakértőt Sz. K.) Majd másutt: ,,Eötvös... nagy elméjének éles, megkapó logikájának annyi jelét adta már e tárgyalás alatt is, hogy méltán fel volt csigázva mindenki, hogy ő mit fog mondani." Amikor Eötvös Károly - menet közben - elvállalta a perbe fogott zsidók védelmét, jól tudta, megsemmisített nyomokkal, megyei maffiával, sőt a nemzetközi antiszemitizmussal, valamint közönséges ostobasággal kell számolnia. Ezt ő írta maga: ,,A nagy per egész ideje alatt a magyar társadalmat izgatottság lepte meg, mintha vallási háborút akart volna indítani a zsidó felekezet ellen. Előtte állott az oroszországi és a romániai példa, s a német fajban is úgy Ausztria, mint Németország területén a zsidók iránti gyűlölködés komoly jelenségei mutatkoztak." Előfordultak antiszemita provokációk magyarországi sváb lakta vidéken is, sőt szlovák parasztok azért bántalmaztak zsidókat, mert azok nem szlovák nyelvű, hanem magyar iskolába íratták be a gyermekeiket.

1899-ben Eötvös mégis így vélekedett: ,,Ha egyszer megírom a nagy per igazi történetét, bámulni, és egyúttal okulni fog a világ. És tisztelni fogja a magyar bírói kart, mely meg nem rettent, meg nem hajolt a világ közvéleménye előtt, hanem igazságot szolgáltatott, s az ártatlanokat fölmentette."

Valóban oly nagydolog volt ez a fölmentő ítélet több mint egyesztendős nyomozás és perfolyam után, az ártatlanok tizenöt havi vizsgálati fogsága után? Eötvös tudta, hogy miért írta le ezt 1899-ben. Akkor már újabb zsidóellenes pör verte föl a világsajtót. A francia Dreyfus-ügy. Talán érdemes összevetni a két pört, csupán a legszűkebbre vett adatok alapján. 1882. április 1-én tűnt el a tizennégy éves Solymosi Eszter Tiszaeszláron. Ezen a napon a tiszaeszlári zsidókat meglátogatta néhány máshonnét való zsidó. Április 3-án bejelentette a lány eltűnését Solymosiné, majd állítólag egy hónap múlva (V. 3.) a négyéves Scharf Samu rémtörténetet mesélt a libalegelőn a falusi lányoknak egy ,,magyar lányról", akit megöltek. Május 21-én éjfélkor Scharf Móric vallomást tesz, 23-án Onody Géza a képviselőházban bizonygatja az eszlári gyilkosság valószínűségét. 24-én Istóczy Győző interpellál az ügyben. 27-én a Pester Lloyd közli a kis Móric vallomásairól szóló kiszivárgott híreket. Június 18-án fölbukkan a tiszadadai holttest, ami újabb bonyodalmakat vált ki. A vád azt állítja, hogy a hullát csak fölöltöztették Solymosi Eszter ruháiba. A hullában van, aki fölismerni véli Solymosi Esztert. De a nyilatkozatok meglepően zavarosak. Az anya tagadja, hogy lánya lenne a halott. Július 1-én válik nyilvánvalóvá, hogy Eötvös Károly belép a védelem munkájába. Augusztus 20-án Eötvös a lapok számára nyilvánosságra hozza véleményét a koronatanú, Scharf Móric meggyötréséről és törvényellenes fogva tartásáról. A sajtóháború régen dúl az antiszemita és a liberális lapok között. Július 5-én, 6-án, 15-én Matej, Herskó és Smilovics vallomást tesznek, amelyek alapján a vád fölépíti magának a hullaúsztatás teóriáját. Eszerint a hulla nem Solymosi Eszteré, zsidók csempészték a Tiszába, hogy eltereljék a gyanút. Feszültségek a bíróság, az ügyészség, a védelem és a vád, valamint az antiszemita képviselők (Istóczy és Onody) és a hivatalos fórumok között. Antiszemiták interpellációja Havas ügyész ellenében. December 7-én exhumálják a ,,csonkafüzesi" (dadai) holttestet, Solymosi Eszter hulláját. 1883. január 9-én az orvos szakértők beadják szakvéleményüket. Április közepén elkészül a vádirat, június 19-én elkezdődik a végtárgyalás, amely tart július 31-ig. Az ítéletet augusztus 3-án hirdetik ki.

Ezek a száraz adatok, de aki elolvassa Eötvös, Krúdy, Mikszáth, Rákosi Viktor és mások könyveit és hírlapi tudósításait, hozzáolvassa Verhovay Gyula Az ország urai (1890), Onody Géza Tiszaeszlár (1883) és Bary József A tiszaeszlári bűnper (1933) című munkáit, hogy Bartha Miklós Kazárföldön című művét és más írásokat ne is említsek, riasztó képet kaphat arról az éles küzdelemről, amelyet a magyar közélet vívott meg az antiszemitizmussal s egyáltalán a közéletet mérgező gyanúsítgatásokkal és uszításokkal szemben. A per után Istóczyék megalapították az antiszemita pártot, s 1884-ben 17 mandátumot szereztek. Ami jelzi, hogy a per által fölkavart kedélyek nem csitultak el azonnal. Három év múlva azonban felére csökkent a párt képviselőinek a száma, majd a párt megbukott.

A Dreyfus-pört az utókor alig hasonlította össze a tiszaeszlári vérváddal, holott azzal Eötvös Károly is foglalkozott cikkeiben. A pör titkos indítéka, menete s társadalmi következményei is sok tekintetben rokoníthatók az eszláriak pörével. Mi történt voltaképp Dreyfusszal? 1894 decemberében lefokozták, és örökös deportálásra ítélték, s el is szállították a francia büntetés végrehajtás poklába, az Ördögszigetre. Németek javára történt kémkedéssel vádolták. Noha soha nem ismerte be bűnösségét, s nem sikerült perdöntő bizonyítékot szerezni tettéről, a már uralkodó antiszemita hangulat hatására (1886-ban jelent meg Edouard Drumont La France juive - Zsidó Franciaország - c. műve, amely egyik főműve volt a francia antiszemitizmusnak) reménytelen volt a helyzete. Nemcsak a hadsereg és az állam vezetésében, hanem az értelmiségiek és a köznép körében is erős volt az antiszemitizmus. De hogyan került Dreyfus egyáltalán gyanúba? 1894 szeptemberében egy Henry nevű kapitány egy német követségről ellopott kéziratot mutatott be a hadügyminisztériumban, amely németek javára történt kémkedést bizonyított. D'Aboville ezredes rögtön kijelentette: ezt csak egy zsidó tehette! Az adatokból arra lehetett következtetni, hogy a levél írója a vezérkari irodában dolgozik. S mivel ott csak egy zsidó dolgozott, Dreyfus, némi manipulálás után ráhúzták a vizes lepedőt. A sajtó persze harsogott a hazaáruló zsidó(k)ról, s Dreyfus bűnösségében nem is kételkedtek az emberek. Itt is szerepelnek tudós írásszakértők, köztük az antiszemita Bertillon, ravasz rendőrtisztek, mint Henry vagy Du Paty de Clam, aki tőrbe csalja Dreyfust, antiszemita sajtó, a Libre Parole, amely a közvéleményt megdolgozza. 1896 márciusában viszont olyan írásos dokumentumhoz jut a francia titkosszolgálat, az ,,ügyosztály", amely Walsin Esterházyra, egy francia tisztre tereli a gyanút. Sőt az írásszakértő véleménye szerint biztos, hogy a Dreyfusnak tulajdonított kézírás ezé a Walsin Esterházyé. Azonos a kalligráfiájuk. De azt a tisztet (Piquart), aki az igazság útját akarja járni, s ki akarja deríteni Dreyfus ártatlanságát, előbb áthelyezik, majd lehetetlenné teszik. A titkos dosszié ügyeit, amely Dreyfus ártatlanságát bizonyítaná, a sajtó nyilvánosságra hozza, ám a francia közvélemény, s köztük még Zola is, közönyös. Csak 1897 januárjában írja meg a J'accuse-t, 1897 novemberében pedig Dreyfus testvére tesz följelentést Walsin Esterházy ellen, aki elmarasztalható a kémkedésben. Zolát, Scheurer-Kestnert, Clemenceau-t, sőt később még Walsin Esterházyt is zsidóbérencnek titulálja a francia sajtó (Esterházyt azért, mert utóbb mégis beismerő vallomást tett), s a Figaro előfizetői tömegesen mondják föl rendelésüket, mert Zola szerintük ,,gyalázatos" zsidóvédő cikkeket ír bele.

Már a közvélemény számára is megismerhetők azok a tények, amelyek Dreyfus ártatlanságát bizonyítanák, de kormányválság kell hozzá, hogy 1899. június 3-án a rennes-i hadbíróság ismét foglalkozzék az üggyel, s az időközben hazaszállított Dreyfust - rehabilitálás helyett - ismét elítélje. ,,Enyhítő körülmények figyelembevételével" ezúttal már csak tízévi várfogságra. Persze teljesen ártatlanul, amit akkor már mindenki tud. De elítélik Zolát is, aki Angliába kénytelen menekülni a börtön és az őt fenyegető pogromhangulat elől. S hogy teljesebb legyen a francia nacionalizmus dühe, a részben olasz-görög származású Zolát mint nem-franciát, ,,meszticet" gyalázzák. Billot tábornok, Boisderffe tábornok, Gonse tábornok és még sokan mások tudva tudják, hogy mi az igazság a Dreyfus-ügyben, de nincs könyörület. Az Aurore háromszázezer példányát ,,kitépik a rikkancsok kezéből", máglyákat gyújtanak, Algériában zsidó temetőket dúlnak föl. Tovább üldözik Picquart alezredest, aki Dreyfus igazát akarta kideríteni, majd Zolával ellentétben, a bűnös Walsin Esterházyt fölmentik. A Dreyfus-párti szimpátiával gyanúsítható államhivatalnokokat áthelyezik. Megkezdődött a ,,boszorkányüldözés." Valóságos kémregény. Utána nyomoznak Zola őseinek, hogy lejárassák, aztán váratlan fordulat: az ügy főhamisítója, Henry öngyilkos lesz, amikor fény derül üzelmeire. 1899 szeptemberében a köztársasági elnök megkegyelmez Dreyfusnak. Ami azt jelenti: noha most már igazán nyilvánvaló, hogy Dreyfus ártatlan, változatlanul bűnös hivatalosan. Csak 1903-ban rendelik el a per revízióját, s 1906-ban, újabb másfél éves tárgyalásfolyam után rehabilitálja a semmítőszék Dreyfust. De csak a kapitányi rendfokozatába helyezik vissza, azaz a tizenkét évvel azelőtti állapotba. (Hasonló esetben mindenki megkapja azt a rendfokozatot, amit el kellett volna érnie zavarmentes előmenetele során.) Aki meg akarja ismerni a francia antiszemita mozgalom minden mocskát, olvassa el Armand Lanoux nálunk is hozzáférhető könyvét. A pörről szóló tanulmányok főképp francia nyelvűek, amelyek közül a legújabbak, mellesleg, úgy igyekeznek megszépíteni az ügyet, hogy az, jelentéktelen csetepaté volt két katonai ügyosztály között, belvillongás, hatalmi érdekből. A Dreyfus-pör utolsó akkordja: 1908-ban, Zola temetésén antiszemiták rálőnek Dreyfusra.

Ha összehasonlítjuk a két pör körülményeit és részleteit, az igazságszolgáltatás tevékenységét, az állam, az egyház, a sajtó viselkedését, meglepő tényekre következtethetünk. (A francia egyház az antiszemiták mellé állt, nálunk viszont Haynald bíboros 1885 januárjában, pásztorlevélben ítélte el az antiszemitizmust. Tisza Kálmán nem engedélyezte antiszemita egyletek alapítását. 1882 őszén statáriumot rendelt el a pozsonyi antiszemita zavargások miatt. A parlamentben is megbukott az antiszemita párt. Ugyanakkor Méline, aki azt ígéri, hogy a törvény szigorával fog lecsapni a Dreyfus-pártra, 420 szavazatot kap a képviselőházban 40 ellenében.) Az a Franciaország, amely a századvégen és a századelőn a haladó magyar értelmiségiek példaképe volt, kiábrándítóan viselkedett. Ugyanakkor a nyugati és főleg a német sajtóban szakadatlanul folyt a magyarellenes hecckampány. Eötvös Károly, Herman Ottó és sokan mások jól látták, hogy az osztrákok, a németek, a csehek és mások igyekeznek Magyarországot a Nyugat előtt lejáratni. Még Zolának is volt arra érkezése, hogy Esterházy magyar származását firtassa, s a vad, pusztai rablókapitány ősök, visszaütését sejtse tevékenységében. A jobboldal persze keményen visszavágott. Kiderítette Zola idegenlégiós ősének a visszaéléseit.

Eötvös fölötte állt mindenféle származási, faji és vallási előítéletnek. De fölismerte, hogy a magyar nép és a magyar értékek erkölcsi védelemre szorulnak. Ezt írta: ,,A nyugati Európa nem ismeri eléggé az országot. Mongolnak és tatárnak nézi a magyar fajt. Azt hiszi, hogy a művelt államok intézményei itt mind hiányoznak, a nép lóháton száguldozik a pusztákon, az erdők haramiákkal teljesek, s a személynek, vagyonnak biztonságát se a nép műveltsége, se az állami rend intézményei nem biztosítják. Tudom, hogy most már meglehetősen terjed nyugaton országunk helyes ismerete, de azt is tudom, hogy a tömegekben furcsánál furcsább balvélekedések élnek viszonyainkról."

Fölmerülhet a kérdés, a kételkedés, vajon Eötvös, Mikszáth, Herman és sokan mások nem voltak túlzottan érzékenyek, amikor úgy vélték, hogy igazságtalan, lejárató hadjárat folyik a magyar múlt, a magyar nép, a magyar valóság ellenében, főleg a külföldi s részben a hazai sajtóban is? Csak egyetlen adalékot erre. A különben tárgyilagos Dubnov az eszlári perről így fogalmaz: ,,a hosszasan húzódó vérvádper", míg a Dreyfus-ügyet bevezető bekezdését így indítja: ,,Rövid időre Franciaország is elmerült a zsidóellenes gyűlölködés mocsarában". A hosszúnak tűnő magyar per a bűnvádi eljárás kezdetétől a fölmentő ítéletig tartott is hónapig, a Dreyfus-ügy a töménytelen (s olykor másfél évig is tartó) pereivel pedig tizenkét esztendeig. De hát minden vonatkozásban divattá vált a magyar állapotok egyoldalú megítélése és föltétlen elmarasztalása a külfölddel szemben. Itthon is, külföldön is.

Ezt nem viselhette Eötvös Károly. Ha életművének fő jellemzőjét akarjuk megfogalmazni, méltán mondhatjuk, hogy ő mindig a kisemberek, a gyöngék, az igaztalanul elmarasztaltak pártján állott. Paraszt, zsidó, szlovák, román, sváb s persze a magyar egyaránt megbecsült szereplője írásainak. Az arisztokratát főleg kozmopolitizmusa, műveletlensége, magyarellenessége miatt nem szenvedhette. (A németet pángermán gőgje miatt.) Eötvös Károly megtalálja magának a kedvére való alakokat. Ilyen ember a veszprémi püspök, Ranolder János is. Roppant vagyonát nem tékozolja, korszerűen gazdálkodik, és mindenét a nép fölemelésére fordítja. Nevelőintézeteket alapít. Azon fölül szereti a zsidót, a kálomistát, s él-hal a magyarságért. A megbékélés felekezetek és nemzetiségek között, a tolerancia, Eötvös Károly életeszményének legfőbb tétele. Noha büszke ősi magyar származására, minduntalan örül annak, hogy ő magyar, de a bumfordi, származásával hivalkodó magyart mélységesen megveti, és nevetségessé teszi. Lekicsinylően és mulatva az ősökkel hencegőkön ezt írja: a drótos tótnak is ugyanannyi őse van, mint a legelőkelőbb család sarjának. Ellentétben a nyugat-európai és a környező országokbeli szokásokkal, ő a zsidókat, ha azok megtelepedtek, meggyökereztek, magyarnak tartja. ,,Ilyen a magyar, még ha zsidó is" - írja egy helyütt. Csak azt nem kedveli, ha a zsidó túlságosan is magyarrá, pontosabban magyar mágnássá válik életvitelében, mert éppen olyan kozmopolitává lesz, mint a nemzeti értékeket nyugaton, Bécsben, Párizsban tékozló magyar főnemesség. Másutt azt írja, hogy az ősember szenvedélye az ölés, a gyilkolás. ,,Nem is király, aki háborút nem folytat." Az uraság háborúban az ellenséget üti agyon, békeidőben a vadat vagy a jobbágyot. Vagy ha nem, csibukozik.* ,,Az utolsó csibukkal eltűnik az utolsó uraság is." ,,Az ölés és gyilkolás is az ősember szenvedélye. És egyúttal uraságának módja és bizonysága." ,,Hatalom nélkül nincs uraság, erőszak nélkül nincs hatalom, s vérontás nélkül nincs igazi erőszak."

Eötvös Károly minden írásában hajlik a didaktikus előadásmódra, sőt a ma már néha zavaró szájba rágós magyarázgatásra. Mindig példabeszédeket mond, s azokat anekdotával, aforizmával színezi. Roppant műveltségű, liberális szemléletű kisnemes volt, akit életpályája vitt az értelmiségiek sorába. De magatartása, vélekedése, politikai nézetei nem voltak egységesek, változtak, alakultak, fejlődtek. Hiszen munkássága hosszú, több évtizedes volt, és egyáltalán nem homogén korszakot fogott át. Megérte Európa akkor legkorszerűbb (hazai, magyar) nemzetiségi törvényének megalkotását, de megérte a nemzetiségeket erőszakosan magyarosítani akaró Bánffy miniszterelnökségét is. Barátai, elvbarátai körébe tartozott Mocsáry Lajos, a nemzetiségi egyenjogúság kiemelkedő harcosa, akihez foghatót - javunkra munkálót - mindmáig ritkán lehet találni más nemzetek politikusai között. De mint minden, a nemzetiségi kérdés is változó történelmi folyamatot alkotott az 1860-as évektől a világháború kitöréséig. És főleg bonyolult-ellentmondásos folyamatot képezett. Egyfelől adottak voltak a nemzetiségeknek biztosított jogok, amelyeket időnként igyekeztek megcsorbítani a különböző kormányok és pártok. Másfelől meg-megújultak azok a nemzetiségi követelések, amelyek az ország területi integritását veszélyeztették. (Elképzelhető-e ma, a huszadik század végén, hogy bármely ország eltűrje nemzetiségeinek szeparatista törekvéseit és propagandáját?) Erdélyben több mint kétezer román nyelvű iskola működött. Ám a magyar nacionalisták arra is kísérletet tettek, hogy bezárassanak szlovák gimnáziumot. Az is igaz, hogy az eperjesi iskolaigazgató, Gömöry János viszont a szlovák nyelvtanítás kiszélesítéséért hadakozott nyilvánosan, Debrecenben. A múlt század második fele tele volt ellentmondásokkal. A korszakot csak akkor lehet megfelelően értékelni és értelmezni, ha azt is hozzátesszük, hogy magyar politikusok között akadtak, akik nemzetiségi elnyomást akartak, de voltak olyanok is, akik tiltakoztak a nemzetiségiek jogainak bármiféle megcsonkítása ellen. A magyar politikai élet ki tudta termelni önmagából az ellenzéki erőket, a káros törekvések ellenzőit és meghiúsítóit is. A magyar politikai pártok választási programjába beletartozott a nemzetiségek, a felekezetek jogvédelme. Pedig közismert volt már akkor az a román térkép, amely Nagy-Románia határát a Tiszáig terjesztette ki, s nyilvánosan égettek el magyar zászlókat a tüntető nemzeti kisebbségek. A parlamentben a horvátok anyanyelvüket használhatták, s magyar politikusok támogatták a nemzeti kisebbségek nyelvének bevezetését nemcsak az oktatás, hanem a hivatali ügyintézésbe ott, ahol az még nem valósult meg. És e téren értek is el eredményeket. A társadalmi, a politikai, a gazdasági, a nemzetiségi problémákat nyíltan kimondhatták, ellentáborok alakulhattak, és a liberalizmus szellemében megmérkőztek egymással a szemben álló felek. Mindezt azért érdemes fölemlegetni, hogy megértsük, A nagy per is hatalmas nyilvános politikai mérkőzés volt, amelyet végül is a haladó gondolkodásúaknak sikerült megnyerniük. De Eötvös Károly emlékezéseiből kiderül - s bonyolította a helyzetet -, hogy a művelt és jó szándékú emberek között is akadtak, akik a zsidó tanúk miatt elhitték a vérvádat. Az állami vezetők között is, azok között is, akik Eötvösnek máskülönben segítséget nyújtottak az igazság kiderítésében. Eötvös a nemzetiségekről, más népekről vallott nézeteit elszórtan, anekdotázva, alkalomszerűen adja elő. Például a népmeséről elmélkedve: ,,Nemzeti jellege, faji természete nincs a magyar népmesének. A szegény ember, cselédember se hasznát nem látja, se kárát nem vallja annak, hogy magyar. A magyar szegényben nincs faji gőg.

Szerbnek, románnak, bolgárnak, általában délszlávnak népmeséi egyúttal népdalok s nemzeti hősköltemények. Üldözték, tiporták őket; küzdöttek az elnyomás ellen, s hőssé tettek mindenkit, aki egy ellenséget agyonütött. Ha rabló volt is, hőssé lett ez által." Megbecsüli tehát a népek szabadságszeretetét, s ezt a szabadságszeretetet, mostoha történelmi múltat tisztelve, hangoztatva, igyekszik egymáshoz közelíteni a Kárpát-medence népeit. Idejében fölismerte azt a pedagógiai elvet, hogy a példamutatás, a pozitívum bír nevelő erővel, s nem a negáció. Ha azt akarja, márpedig azt akarja, hogy jelene társadalmában emberi erények kerekedjenek fölül, akkor azt tanítja, hogy azok az erények uralkodtak a nemzet történelmében is. Ezért állítja példának a reformkor magyarját a századvég és századforduló magyarja elé.

Az Eötvös Károly-i definíció a ,,lélekmérgezésről" - azt hiszem - a nagy író életművének kulcsgondolata, alaptétele, kiváltképpen akkor, ha a lélekmérgezést nemcsak egyes személyre, hanem a tömegre, a közvéleményre is kiterjesztjük. Eötvös azonnal fölismerte, hogy Scharf Móricba, Smilovicsba beletáplálták a hamis vallomásokat. A lélekmérgezésnek ez volt az első fokozata. Az agymosás és a ,,manipuláltság" társadalmi veszélyeit alighanem Eötvös ismerte föl és fogalmazta meg elsőként. Jól látta, hogy Scharf Móric és Smilovics csak eszköz a tömegpusztítás érdekében. Egy veszedelmes lélek-bacilusfegyver talán első kipróbálása. Higgadtan, indulatok nélkül állapította meg, hogy X. vagy Y. jogász, államtitkár, miniszter, orvostudós félrevezettetett, éppen a zsidó tanúk vallomásai által. De jól tudta, hogy az a lélekmérgezés, amely Scharfot saját apja, saját rokonai, saját hitsorsosai ellen fordította, ragályos s kiterjeszthető, széles körökben bevezethető gyakorlat. Nemcsak a zsidók, nemcsak a nemzetiségek, hanem a magyarok ellen is alkalmazható. (És alkalmazták, alkalmazzák is ellenünk a lélekmérgezést olykor.) Azt mondhatnánk, hogy szinte egész életműve a ,,lélekmérgezés" elleni küzdelem. A nagy per-ben elsősorban a zsidóellenes tömeghisztéria, a zsidóság lebecsülése és általánosító elitélése ellen, más műveiben a szlovákok, a horvátok, a románok, a magyarok védelmében hadakozott. Elég, ha csak arra utalok, hagy a szabadságharcról szóló írásai között nem is egy akad, amelyben nagy toleranciával nem ellenségről, hanem megtévesztett, félrevezetett, de jó szándékú rácokról ír, akiknek elestét éppen olyan hősi halálnak tartja, mint a velük szemben jó ügyért küzdő és elpusztuló magyarokért. Ez az Eötvös Károly-i tolerancia - még a szabadságharccal szembefordulók iránt is - lényeges meghatározója magatartásának. Nem hisz a felekezetek vagy a nemzetiségek eleve jóra vagy rosszra való determináltságában. Csak a tudatos ,,lélekmérgezésben" hisz, amely egymásnak ugrat vallásokat és népeket. S persze abban a lélekmérgezésben is, amely vallások, és népek fiait fordítja önnön társaik ellen. Mert az a veszély, amely a csendbiztosi agymosáson átesett Scharf Móric révén a zsidókat fenyegette, ismétlem, veszélyeztetheti a magyarokat is. Tudta, nekünk is meglehetnek, és meg is vannak a magunk Scharf Móricaink, akik elveszítvén közösséghez tartozásuk tudatát, elveszítvén népük értékeiben, múltjában való hitüket, gyűlölettel fordulnak szembe azzal a közösséggel, amely őket teremtette és táplálta.

Eötvös történelmi múlt felé fordulása, a magyar tájak szépségeinek, értékeinek a számba vétele voltaképpen saját népének szánt védőoltás a lélekmérgezés ellen. Amilyen tudatosan építette föl A nagy per-t egy általános érvényű emberi eszme szolgálatában, olyan következetesen írta meg a többi 21 kötetet is, olyan tudatosan szerkesztette meg, állította össze anyagukat. Egész életműve az értékmentés, a nemzeti önbecsülés és a nemzetek közötti egymást megbecsülés ápolása érdekében fogant. Nem a rostálás, a kirekesztés, a megkülönböztetés, a lekicsinylés volt az ő módszere, hanem a különféle, sőt az ellentétes jelenségekben a közös érték, a továbbélésre érdemes magatartás fölfedezése és fölmutatása. Csak így lehet elképzelni, hogy kora ellentétes politikai törekvéseit is meg tudta érteni, sőt szolgálni tudott Kossuthnak és Deáknak egyaránt. Hiszen a 48-as függetlenségi Eötvös Károly Deák Ferenc egyik legjobb és leglelkesebb híve volt. Ugyanakkor oly közel állt Kossuthhoz, hogy a ,,szent öreg" (így nevezte a turini remetét) halálos ágyához őt hívták meg, rendezné a haldokló hagyatékát, mentené meg személyi, tárgyi emlékeit a haza és az utókor javára.

A nagy per mellett élete másik főműve alighanem az Utazás a Balaton körül. Gyűjteményes műveinek sorozata e kétkötetes munkájával kezdődött 1900-ban. És kilenc évvel később, 1909-ben jelent meg A balatoni utazás vége, amely témája, szemlélete, műfaja okán is szervesen hozzátartozik az előző kötethez.

Mi is voltaképpen ez Utazás a Balaton körül és A balatoni utazás vége? Mindenekelőtt A nagy per-hez hasonló eszmei, világnézeti alapvetés. A nagy per előzménye, vagy ha úgy tetszik, akár folytatása is. Ez nem játék a szavakkal, hanem azt fejezi ki, hogy a két mű föltételezi egymást, alapgondolatuk határozza meg Eötvös életművét, politikusi és írói tevékenységét is egyaránt. Magatartását, világnézeti hovatartozását roppant nehéz egyetlen mondattal, egyetlen jelzővel meghatározni. Mondhatjuk: konzervatív liberálisként a mérsékelt ütemű polgári haladás híve volt, aminek megvalósulását nemzeti keretek között képzelte el. De ez még korántsem fejezi ki azt a bonyolultságot, amit e megjelölés takar. Sajnos, a történetírás sokáig leegyszerűsítette az 1867-1914 közötti kort. Leegyszerűsítette mindenekelőtt azért, mert nem vette figyelembe, ez a hosszú időszak nem volt egységes. Ellenkező előjelű politikai törekvések határozták meg egyes, egymástól jól elkülöníthető szakaszait, sőt egy időben egy szakaszon belül is ellentétes törekvések munkáltak benne. Szakadatlan pártharcok, politikai küzdelmek, gazdasági törekvések és érdek-összeütközések kora volt ez, mint majd minden történelmi korszak. Nem volt rá jellemző általában vagy mindvégig az antiszemitizmus, a filoszemitizmus, még kevésbé a nemzetiségi elnyomás vagy a kapitalista és kozmopolita eredetűnek élt magyarellenesség. Egymással szöges ellentétben bontakozó jelenségek játszódtak le benne. Egy időben sokszorozódott meg - szinte ma már elképzelhetetlen mértékben - az ország közvagyona, nőtt gazdasági ereje, ugyanakkor munka nélküli tömegek voltak kénytelenek kivándorolni Amerikába. (Tegyük hozzá, mint minden általánosítás, az ide vonatkozó általánosítások sem helytállóak. A kivándorlás európai jelenség volt, s nem egyedül, s nem a legnagyobb mértékben Magyarország lakosságát sújtotta). Mennyire bonyolult volt e korszak és az a politikai élet is, amelyben Eötvös Károly fontos szerepet vállalt, arra hadd említsek egy epizódot az életéből. Az ügyvéd-író a függetlenségi párt tagja volt, sőt Irányi Dániel halála után az elnöke is. Mint ilyen, ellenzéki politikusként a kormányt támadta és bírálta. 1893-ban azonban huszadmagával kilépett saját pártjából, mégpedig azért, mert a párt mereven ragaszkodott ellenzékiségéhez. Mi történt? A kormányzó párt a polgári házasság és a felekezetek ügyében liberális, haladó politikai akcióba kezdett, s e törekvések megegyeztek Eötvös pártjának liberális elgondolásaival. Sőt éppen ennek az ellenzéki pártprogramnak a megvalósítására tett kísérletet a kormányzó párt. Ezt a francia polgári forradalom idején úgy nevezték volna, hogy a hatalmon lévő párt igyekezett kifogni az ellenzék vitorlájából a szelet. Eötvöst azonban az elv, a lényeg érdekelte. Helyesnek tartotta a polgári házasság bevezetését, a felekezeti jogok rendezését, tehát nem volt hajlandó csak azért megtagadni e törekvéseket, mert azokat a vele szemben álló uralkodó párt is meg akarta valósítani. Inkább szakított pártjával - mert az puszta és oktalan ellenzékiségből, a saját maga által meghirdetett programmal akart szembefordulni. Eötvös számára nem a párt volt a lényeg, hanem a nemzet üdve, polgári előrehaladása.

Ez a gondolat, ez az emberi magatartás fogalmazódik meg az Utazás a Balaton körül és A balatoni utazás vége című műveiben. A párt, az ellenzékiség, a liberalizmus pusztán eszköz számára a magyar nép és az ország összes lakóinak, nemzetiségeinek a fölemelkedéséhez.

A balatoni utazásokban persze a fölemelkedésnek ezt az igényét is roppant bonyolultan és ellentmondásosan fogalmazza meg Eötvös Károly. Mi minden található ebben a három kötetben? Mindenekelőtt a XIX. századi megyei nemesség életformáját idéző joviális csevegés, kvaterkázás, konzervatívnak is mondható szemlélet. De ugyanakkor az említett polgári liberális fejlődés iránti óhaja is, annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy az író nosztalgiát érez a hajdani nemesi értékrend és viselkedésforma iránt is. De félrevezetném az olvasót, ha ehhez azonnal nem tenném hozzá, hogy miközben a századelő reformkori világát eszményíti, amely világnak egyik kiemelkedő alakja Kisfaludy Sándor, szakadatlan csipkedi-gúnyolja a nemesi maradiságot. Eötvös Károly makacs 48-as, Kossuth-rajongó, de híve Deáknak, a kiegyezésnek. (Nem lehet ezt a kettősséget eléggé hangsúlyozni Eötvös politikai magatartásában. És méltatni. Képes volt arra, hogy Kossuthban és Deákban is meglássa és értékelje mindazt, amit a nemzeti öntudat, a nemzeti önbecsülés kifejlesztése érdekében fölhasználhat.) A kiegyezés híve, de a némettől való függetlenség harcosa. Fél attól, hogy a germanizálás eredménnyel járhat, rombolhatja a nemzeti önállóságot, a nemzeti kultúrát és tudatot. Alighanem ezért idézi meg az 1820-1825 körüli éveket, mert ez az idő a nemzeti öntudatra ébredés legszebb korszaka volt. Akkor alakult ki a nemességben és a polgárságban a függetlenség eszménye, s a nemesség történeti hivatását akkor még be tudta tölteni. Már említettem, mennyire a nincstelen paraszt pártján állt Eötvös a pökhendi urakkal, földbirtokosokkal szemben. De nem hallgatja el rosszallását, amikor például arról szól, hogy a parasztember is előítéletek rabja. Elmaradottságát, maradiságát éppen úgy csipkedi, mint a nemesét. A nemzeti érzést élesztgeti a századvégi kozmopolitizmussal szemben, mégpedig a reformkor megidézésével, a csodálatos reformkori idők képeinek újraélesztésével, de népe bármi nemű elmaradottságát tapintatosan bírálja.

Máskülönben ez a balatoni útirajz kórkép is a századvég Magyarországáról. A belső konzervativizmus, a tartózkodás, az aggodalmaskodás, a haladásba vetett bizalom hiányának az árnyalt és néha áttételes kritikája. Széchenyi, Deák, Ranolder János püspök, Lóczy Lajos és mások a nagy példaképei, akiknek elszántsága azt sugallja, hogy önmagunk visszahúzó erőivel is meg kell vívnunk az előbbre jutás érdekében, nemcsak a külső, gátló körülmények ellenében. Szakadatlanul fedd és buzdít e kötetekben. Valljuk be, műve gyöngébb részletei közé tartoznak azok a ma már kissé naivul ható dicshimnuszok, amelyek a magyar fölemelkedést, a magyar sikereket ünneplik. Csakhogy azok akkoriban nagyon is aktuális mondandónak számítottak, s Eötvös abbéli félelméből származtak, hogy a magyarság elveszti nemzeti önbecsülését, nemzeti öntudatát, éppen A nagy per-ben oly élesen megfogalmazott lélekmérgezők tevékenysége miatt. Amíg A nagy per egyetlen téma köré szerveződött lélektani, történeti eszmefuttatás, társadalomvizsgálat és politikai vitairat volt, addig két balatoni tárgyú munkája heterogén mű. A laza keret, az ürügy egy olyan kirándulás, amelyben néhány barátjával vesz részt, hogy föltárja a dunántúli táj szépségeit és akkori jelene mellett gazdag múltját is. E laza keretben aztán gondolatai korlátlanul csaponganak. Voltaképpen a legmodernebb asszociációs eljárást alkalmazza a lehető legavittabb formában. Ugyanis asszociációi kvaterkázva, csacsogva, anekdotázva bontakoznak ki, látszólag véletlenszerűen, valójában egy tudatos elv alapján elrendeződve.

A Balaton partvidéke és a Balaton-felvidék mintegy földrajzi egységbe foglalja mindazt, amit Eötvös el akart mondani. Egy helyen található meg a dicső és romantikus múlt a várak, várromok jelképeiben; a harc a török és a német ellen; a városok és a templomok a művészeti értékek jelzői. Ugyanitt lépten-nyomon a reformkor és a nemzet önmagára találásának az emlékei. Kisfaludytól az iparos sümegi műgyűjtőig, a hajóépítő Széchenyiig, a szabadságharcos tisztekig, a bakonyi betyárromantikáig - az asszimilálódó és megbecsült zsidókig, szlovákokig, németekig, a különleges, ősi és kemény életformát élő halászokig, a legendás muzsikusokig. Eötvös értékmentő és nemzeti egységet óhajtó elképzeléseinek megvalósítóit rajzolja meg tehát útirajzában. A múltban azt az idillt írja meg, amilyennek szeretné látni a jelent és a jövőt. A táj természeti szépsége minduntalan eszébe juttatja Erdély szépségeit. S az sem véletlen, hogy útitársai, erdélyiek. Az erdélyi magyarság különleges érték, történelmi hagyomány, az ősi, tiszta, kemény sorsot megszenvedő ,,különb" magyarságnak a jelképe. Ehhez a magas szinthez méri a dunántúli múltat és a dunántúli embert.

Eötvös balatoni utazása embertől emberig vezető, laza portréfüzér. Formailag tárca, anekdotafüzér, életkép, történeti publicisztika, memoár, néprajz, útirajz, tárcahumoreszk, művelődéstörténeti glossza, beszély, karcolat, archeológiai elmefuttatás, irodalomtörténeti arcképvázlat, és ki tudja fölsorolni, mi minden. A műforma olykor szétmállik, s beleolvad magába a tárgyba, mint ahogyan parttalanul gomolyog, alakul, változik múltból jelenbe, csapong képzelete távolból az író pillanatnyi tartózkodási helyére. És mindegyik alkalminak látszó történet, humorral enyhített gúnyrajz, mosollyal szelídített torzkép, kedélyes bölcselkedéssel frissített tudományos értekezés valamiféle példabeszédet tartalmaz. Eötvös korához szólót. A sokat megért és sokat tapasztalt ügyvéd, politikus, lapszerkesztő furcsa végrendeletét hagyományozza kortársaira és az utókorra.

A szociológiai és lélektani remeklés, A nagy per, és a heterogén témájú és mű nemű balatoni utazások között ott van azonban még vagy húszkötetnyi kiadott műve. Szinte mind nagy magyarokról s a magyar múltról szól. Mintha a pedagógiai példamutatás, példaadás szellemében írattak volna. Van írásai között realisztikusan megfogalmazott elbeszélés, néprajzi ihletésű betyártörténet; amaz Tömörkényre, emez akár Jósikára emlékeztet. Életrajz, amely Mikszáth Jókaijára üt vissza, s politikai beszéd, védőügyvédi szónoklat, amely Deákot, sőt Kossuthot juttatja eszünkbe. Nemcsak írónak, de emberi jelenségnek, élő, elven valóságnak sem lehetett akármilyen. Mikszáth jegyezte föl róla: rendkívüli, szuggesztív egyéniség volt. Szónoknak is magával ragadó: ,,Eötvös Károly rendszerint nagy apparátussal, sok tanulmánnyal fog hozzá védői szerepéhez. A mosoly is gyakran megjelenik a tárgyalási teremben, rendesen a nehéz pillanatokban, mert ha jó szél fúj a védelemre, akkor komoly méltóság ül arcára, és szúrós kék szemeit megelégedetten hunyja le. Olyan, mint a kitanult játékos: hogy el ne árulja játékát, vidám arcot vág a rossz kártyához, és epéset, nyugtalant a jó szerencséhez. Mint minden született szónok, uralkodik arcizmai fölött. Nagy, kopasz homlokára egy pillanat alatt kiül a harag, szemeiben tűz csillan meg, hangja viharrá növekszik, mihelyt kívánja a helyzet. A tárgyaláson uralkodó modornak, hangnak ő a megteremtője. Ha fölkel, és kezeit szokás szerint mellén összekulcsolja, egyszerre mindenki elhallgat a teremben, ha pedig hátracsapja egyik kezét, s mellét kissé kidülleszti - ami annak a jele, hogy pathosszal akar beszélni -, akkor halálos csönd támad."

Írásait ma olvasván, még mindig érezhetni egyéniségének ezt a lebilincselő varázsát. Nagy fölkészültsége, páratlanul világos okfejtése, derengő humora mellett abból a meggyőződéséből eredő tartást, erőt, hogy jó ügyet szolgál, a kisemberek, az elhagyottak, magukra hagyottak védelmét. Legyenek azok zsidók, magyarok, rácok, balatoni halászok, nincstelen iparossegédek vagy falusi koldusok. És minden sorából érződik, elégedett sorsával, büszke származására, örül annak, hogy magyarnak született, s szolgálhat ennek a magyarságnak.

Szalay Károly

Eötvös Károly életrajzi adatai



1842. március 11-én született Mezőszentgyörgyön. Apja, Eötvös Lajos kisbirtokos, köznemes, egyik őse 1408-ban Budán már mint városbíró ismeretes volt. Anyja bocsári Újhelyi Lídia. Testvérei: Dénes, László és Lajos.

Az 1852-53-as iskolai évben a pápai református kollégiumba iratkozik be. 1859-60. évet a soproni ágostai evangélikus líceumban tölti. 1857-58-tól kezdve szerepel iskolai önképzőköri társulatban, ekkor kezdi írói kísérletezéseit.

1854 nyarán Dús János nevű barátjával gyalogosan kirándul a Balaton körül. Ennek a körútnak az emlékei későbbi utazása során is fölbukkannak.

1861-ben jelenik meg első műve: A feltámadott költő (vers).

1860-tól 1862-ig a frissen alapított pápai jogakadémia hallgatója.

1863-ban patvarista lesz Veszprémben.

Részt vesz az Almássy-féle összeesküvésben. Szabó Gábor, atyja barátja, komáromi ügyvéd segítségével kiszabadul.

1864-ben a kecskeméti jogakadémia hallgatója.

1865-ben Pesten államvizsgázik, majd a pápai jogakadémián tanít.

1866 őszén megyei aljegyző lesz. Ebben az évben lapot szerkeszt: a Veszprém-et.

1867. április 3-án tiszti alügyész. Feleségül veszi Fromm Etelkát, akivel 37 évig, az asszony 1905-ben bekövetkezett haláláig él együtt jó házasságban. Fiuk, Bálint, ügyvéd lett.

1872-ben a veszprémi választókerület képviselőjévé választja. A Deák-párthoz csatlakozik. 1872-1875 között a Pesti Napló vezércikkírója. Deák halála mintha kettétörné ívelő karrierjét. A Deák-párt és a ,,balközép" fúziójában nem vesz részt. Birtokára vonul vissza 1875-ben.

1876-ban a Tisza-kormány megbízza kataszteri munkálatok irányításával, de hamarosan ismét visszavonul, s 1877 végig birtokán marad.

1878-ban Pesten ügyvédi irodát nyit. Veszprém ismét képviselőjévé választja az 1878-as országgyűlésre. Belép Tisza Függetlenségi Pártjába. A párt lapjába, az Egyetértés-be ír, majd irányítja a lapot.

1881-ben Nagykőrös és Dunavecse képviselője, de 20 kerület akarja jelöltjének.

1883-ban vállalja a tiszaeszlári perben a védőügyvéd szerepét. Világhírű lesz, ügyvédi irodája soha nem látott látogatottságnak örvend, de a politikai pályával átmenetileg ismét szakít, nem választják meg az 1884-es országgyűlésre ,,fősaktervédő" szerepe miatt. Főleg ügyvédi és írói tevékenységének él.

1887-ben Nagykőrös ismét képviselőnek választja, visszatér a politikai porondra, és a Tisza-kormányt támadja.

1892-ben, Irányi Dániel halála után a Függetlenségi Párt elnökévé választja.

1893 májusában 20 társával egyetemben kilép a saját pártjából, és új pártot alapít. Kossuthot meglátogatja Turinban. Később ismét visszatér pártjával az anyapártba.

1899-ben végleg szakít a Függetlenségi Párttal. Az Egyetértés-ben kiteljesedik publicisztikai tevékenysége. 1903-ig a lap szerkesztője.

1900-ban kezdődik 24 kötetes gyűjteményes kiadása műveinek.

1906-ban Budapesten, az Erzsébetvárosban lett képviselő.

1910-ben belépett a Nemzeti Munkapártba. A választásokon megbukott.

1916. április 13-án éjjel 11,30-kor meghalt.

Szavak magyarázata



Adminisztrátor - 1844 és 1848 között a megyei főispánok mellé rendelt császárhű tisztviselő, akinek az volt a föladata, hogy a megyei ellenzéket megtörje

Akona - kotyogó, erjesztő cső. Must és más folyadék erjedésénél használták. Hordó szája vagy dugója

Albergo - vendéglő, szállás (olasz)

Babkár - vándor vászonkereskedő

Bagócs - bagócsa, légyféle

Bakhát - szőlőtőkesorok közt fölpúpozott föld

Bális - vándorló, olasz hátas kalmár, apró árus vagy sajtcsináló olasz, aki nyáron haszonbérbe vette a birkák fejését, télen pedig szalámit gyártott

Bangita - (viburnium) piros bogyót termő cserje

Bürök - (conium maculatum) gömbölyded gyümölcsű, mérges növény

Consistoriális és dislocans rendszer - állásba javasló és helyező rendszer. Consistoriális - szentszéki, egyháztanácsi

Consistorium - (egyházi) tanács

Corpus iuris- törvénytár

Csibuk - kupak nélküli, hosszú szárú pipa

Csutorás - szopókás; csutora - pipaszáron a szopóka, vagy kulacs

Csürhe - disznócsoport, együtt legeltetett disznók csoportja

Dégáltak - lógtak, lopták a napot

Delizsánc - (diligence) XVIII. század végi, rugókon ringó francia postakocsi típus. Utasszállító kocsi

Dislocans - kristályszerkezeti szabálytalanság, a földkéreg közegrétegeinek elmozdulása; városépítési rendszer (diszlokáció)

Domine illustrissime et reverendissime - mélyen tisztelt főtisztelendő úr

Domine spectabilis - tekintetes úr

Dúvesztében hagyni - elpusztulni hagyni

Életes ház - gabonaház, magtár, eleséget tároló épület

Exactor - adószedő, végrehajtó

Exempli gracia - a példa kedvéért

Fagyal - fekete bogyójú cserje

Fakószekér - (halvány) sárga szekér

Fiskus - államkincstár vagy az azt megjelenítő (jogi) személy

Forintos-harcok - Forintos György Zala megyei táblabíró kezdeményezésére a nemesek tiltakoztak a házadó bevezetése ellen, 1843-ban.

Fülfű - régi falak tetején, háztetőkön tenyésző növény

Gánica - (graca) kukorica- vagy árpaliszt galuska, túrós galuska

Gothai könyv - Gothai almanach, családtani kalendáriumok. A francia, a német, a magyar stb. főnemesség listája

Göbölyszállító vasúti vagon - göböly: hizlalt marha

Gölöncsér - gelencsér, gerencsér: fazekas

Gözü - güzü vagy gözsü: egérféle állat

Granárium - magtár

Hallstatti kor - vaseszközök készítésének kora Közép-Európában

Hagymáz - idegláz. A beteg hagymázban félrebeszél vagy eszméletlen

Icce - két messzely, kb. 0,8 liter

Ignoti nulla cupido - az ismeretlen nem kelt vágyat

Inventarium - leltár

Inszurgens nemesség - az ország védelmében fölkelő nemesség

Karok és rendek - Az 1848-as forradalom előtt négy országos rend volt ismeretes: 1. az egyházi, 2. a világi főurak, 3. a nemesek és végül 4. a szabad királyi városok rendje. Az első két rend, jelen volt az országgyűlésen, az utolsó kettő követekkel képviseltette magát ott. Az első kettő alkotta a felső, az utolsó kettő az alsó táblát. Csak a rendeknek volt szavazati joguk, s gyakorolhattak törvényhozó hatalmat.

Kakat-puszta - Kakat-Párkány régi neve

Kerékvető kő - a kapu két oldalára levert dúc, a szekértől védi a falakat

Kerepőt faragott - kereplő gyerekjátékot (kerep: dereglye is)

Kobak - tökből készült ivóedény

Kosbor - növényféle, vitézfű, nőszőfű, agárfű, néhol kökörcsin

Kucséber - házaló kereskedő

Laboda - pirosas levelű növény. Libatalpféle

Langelló - lángosféle

Lazsnak - pokróc, ütleg

Lázsiás húszas - a szokásos húszkrajcárosnál súlyosabb, értékesebb

Márkőr - felíró pincér, szerencsejátékokban a pontot jegyző személy

Meliorátio - javítás

Messzely - kb. 0,4 liter

Molino - közepesen finom gyapjúszövet

Nyögvenyelő - fojtós, nehezen nyelhető tésztaféle, gánica

Odalik - (helytelenül: odaliszk) szoba, itt a gazda kedvence, kiválasztott, kivételezett helyzetben lévő szolganője

Padmaly - üreg, mélyedés

Pagony - fiatal, ritka erdő

Paszita - keresztelőlakoma

Patrimonium - apai örökség, ősi hagyomány vagy birtok

Pemét - söprűféle

Pujnalé - pujna: túróval vegyes édes savó, zsendice

Rag - a padláson a tető és a fal találkozása

Refectorium - kolostori ebédlő

Sarjú - szénakaszálás után újranövő fű, élő fa gyönge ága

Satóút - szűk út

Sávoly - sávolykötéses, kockamintás (sávos) kelme

Sóslórom - hosszúkás levelű gyomnövény

Sportula - illeték, mellékjövedelem

Surján - karcsú, vékony

Szabados - szabadon bocsátott rabszolga vagy jobbágy

Szating - kötésre, fűzésre való vékony szalag

Szelemenfa - szarufát alátámasztó vízszintes gerenda

Szélbali - szélső bal, korabeli politikai megjelölés

Szerdék - szerzemény, zsákmány

Szerezsán - az osztrák határőrezredeknél szolgáló vörös köpenyes lovas

Szivornyás varrás - festett irhabőr szalagokkal díszített

Szömörce - fa vagy cserje. A szömörcék családjába tartozik az ecetfa is

Szuplikációs diák - könyöradományokat gyűjtő diák

Tajtpipa - tajtékkőből faragott pipa

Tamariszkfa - apró, pikkelyszerű levelű, bugás virágzatú díszcserje

Terno - régi sorsjáték, amelyben három számra lehetett tenni

Tévő - vesszőfonat sárral tapasztva. A kemence szájának elzárásához ajtóként használták

Tilódott - valahol járt, megfordult

Tikász, Tyukász hienc - tyúkkereskedő német. A hienc Vas és Sopron megyei elnevezése a németnek

Úriszék - a földesúr bíráskodása jobbágya fölött

Vadüröm - (üröm) keserű levelű növény, főleg borba használták fűszerként

Vászonkorsó - mázatlan cserépedény

Veteres migrate coloni - Régi lakók, költözzetek ki! (Vergilius IX. Ec.)

Vigano - rövid szoknya

Viszt - angol kártyajáték - francia kártyával játszották

Zugolyfa - szövőszék része
 
 
0 komment , kategória:  Eötvös Károly Balatoni utazás  
Az én tavalyi karácsonyom
  2012-12-11 19:05:17, kedd
 
  Az én tavalyi karácsonyom



Elvesztettem életem tárasát - Jobb asszony még soha nem volt - Gazdaságom ő vezette - Halálos betegségbe esik - Kedves testvér ápolja a Lorántffy Zsuzsanna-egyletből - Sóhajtása édesanyjához, imája az Üdvözítőhöz - Boldogságos halála



Az 1905. évi karácsony az én tavalyi karácsonyom. Akkor vesztettem el életem társát, édes jó feleségemet.

Magándolog. Közdolgaimról sokat írtam, magándolgomról soha. Most arról írok. Rövid leszek, mert a történet rövid. Jó lelkek, nemes szívek érző idegét mégis mozgásba hozza.

Az almádi Balaton ragyogó tükrén ismertem meg az ifjú lánykát. Fiatal volt, üde és jókedvű. Egészséges, piros, szerény és nemes. Úgy éreztem, a gondviselés összeszánt bennünket.

Almádinak akkor még nem Balatonalmádi volt a neve, hanem csak Almádi. Nem is volt országos hírű fürdőtelep, csak szegényes szőlőtelep. Mostani 75 villájából nem volt még egy se. Vörösberényi lakosok s veszprémi iparosok bírták a szőlőket egyszerű, kisded szőlőhegyi hajlékokkal. De nyáron át már a veszprémiek le szoktak oda járni, fürödni. A módosabbak kocsin, mások gyalog. Én gyalog jártam. Tizenötezer lépés volt lakásomtól a Balatonig. Kellemes séta fiatalembernek.

Elvégre 1867-ben összekeltünk.

Szegények voltunk: így mondaná a közbeszéd. Őrá is kis örökség nézett, de élt jó apja, s éltek testvérei. Osztozásról szó sem lehetett. Énrám se nézett nagy örökség, s nekem is éltek szülőim és testvéreim. De nem is osztozkodtam volna velük. Hiszen én már tisztviselő voltam a vármegyénél. Micsoda szégyen lett volna a szülői vagyon vagy segítség után ásítoznom.

Hatvan forint volt havi fizetésem. Lassankint fölemelkedett hetvenöt forintra. Kis fizetés, nagy fizetés: e fölött nem tűnődtünk. Nekünk elég volt. Ebből éltünk, adósságot nem csináltunk.

Harminchét esztendeig éltünk boldog egyetértésben és egészségben. Szerezgettünk is.

Kisfaludy Sándor, a nagy költő azt írja egyik töredékes végrendeletében Szegedy Rózáról:

Csekély szerzeményeimet iparkodásom mellett leginkább az ő hív szeretetének, segedelmének, maga megvonásának és okos gazdasszonyságának köszönhetem!

Íme, Szegedy Róza!

Ilyen volt az én szerény feleségem is. Jobb asszony és jobb gazdasszony nem volt a földön. Egyébként nem akarom ama dicső emlékű nőhöz hasonlítani.

Harminchét évi boldog házasság után jobb mellében az úgynevezett rákbetegség támadt.

Iszonyú betegség. Se okát, se orvosságát nem ismeri a tudomány. Bízunk, remélünk a jövőben, de eddig még nem ismeri.

Szegény szenvedő jó asszony! Talán későn szánta el magát a műtétre. A Vörös Kereszt-kórházban kezelték és ápolták. Tudós orvosok, szíves ápolók. Némi könnyebbülés, talán némi halasztás volt az eredmény, semmi gyógyulás.

Szilárd volt akarata, nagy életereje, meg nem törhető gondossága. Az 1904. évet még gazdaságunk s háztartásunk vezetésével töltötte.

Utóbb ágynak esett. Kórházba nem ment, engem elhagyni nem akart, a házvezetés gondjaitól utolsó leheletig meg akart kímélni. Még idegen ápolót se akart a házba ereszteni.

Megépíttette sírboltját a veszprémi temetőben. Még ezt se akarta velem tudatni. Nem akart vele fájdalmat okozni. Mikor még tehette, megjelölte a sírbolt helyét, s alkalmas építőmesterekkel, kőfaragókkal elkészíttette örökös nyugvóhelyét. Hogy nekem ne legyen erre is gondom és költségem, ha majdan odaköltözik. Csak halála napján tudtam meg.

Az utolsó két hónapig magam ápoltam. Ágyunk egymás mellett. Nappal a munka, éjjel az ápolás gondja. De én szíves nyugodtsággal viseltem ezt a gondot.

Végre talán észrevette bágyadtságomat, rendes ápolót kért, s engem más szobába rendelt. Szomorú jelenet volt, amikor arra kért, bocsássak meg neki, amiért egész életünkön át gyakori betegségével nekem annyi bánatot okozott.

Isteni lélek - én bocsássak meg őneki!

A Lorántffy Zsuzsánna-egylet adott ápolónőt. Róza testvért adta, akinek hivatalos neve ,,kedves testvér". Pirospozsgás, mosolygó arcú fiatal hajadon. Isten áldása volt ő rajtunk. Szegény haldokló nőm határtalanul megszerette. Nehéz tisztét ez a kedves testvér fáradhatatlan buzgósággal, szíves készséggel teljesítette. Állandó segítségére voltak rokonnők s leánykori barátnők s idegenek is, de az ápolást csak akkor engedte át másnak, amikor lerogyott a kimerültség miatt.

Megkísérlettük a röntgensugarakat. Tudós férfiak ajánlották, jó lesz megkísérteni. Megszereztem a gépeket, odaállítottuk az ágy mellé. A kísérteties fény engem is megijesztett. De ez se használt. Csak újabb rettenetes fájdalmakat okozott. Talán el is késtünk, talán úgyse tud használni.

Az utolsó napok és éjszakák sok fájdalmat okoztak mindenkinek.

Esténkint elbúcsúzott orvosától, nem hitte, hogy megéri a reggelt. Megköszönte fáradozásait, s megkérte, bocsásson meg, hogy ennyi gondot okozott neki.

Volt egy kedves rokona, asszonyöccse - magához kérette, minden fölösleges ruhaneműjét vele eladatta, pénzbeli végső rendelkezéseit maga teljesítette. Új, csipkés, fekete selyemruhát félretétetett.

- Ebben temessetek el!

Az ápoló kedves testvérnek meghagyta, hogy temetésén ott legyen, koporsóját Veszprémbe kísérje, s két szemével nézze, amikor őt a sírbolt mélyében elhelyezik s a sírbolt fedőkövét ismét helyre teszik.

Az utolsó éjszaka szentírásbeli jelenet volt. Sohase tudtam elmondani senkinek: mellem elszorult, hangom elfulladt, ha el akartam mondani. Egy év múlva most már le tudom írni.

Éjfélig nem aludt, fájdalmai voltak.

Egy óra tájon mintha fény vette volna körül arcát. Az ég felé nézett, s e szavakat mondá:

- Mamám, édes jó mamám, csókolj meg!

Édesanyja negyven év előtt halt meg, csak arcképét őrizte azóta.

De a nagybetegnek lelke az élet és halál révén járt már, s visszarévedezett leánykori múltjába, s benézett az örök jövendőbe. Végtelenül szerette édesanyját.

Anyai csók!

Ki írhatná le: mi az? A haldokló bizonyára szentül hitte, hogy őt csak az anyai csók tudja meggyógyítani. Az menti meg csak kínjaitól, talán az emeli föl édesanyjához, a mennyei szentek seregébe!

Három és négy óra közt odafordult a kedves testvérhez:

- Micsoda nap van ma?

- Ma szent karácsony napja van.

- Mi történik e napon?

- Ma született meg a kis Jézus, a mi üdvözítőnk. Ma jött el értünk, hogy megváltsa a bűnös emberiséget.

A haldokló arca nyugodt lett. Mintha kissé gondolkozott volna, azután így szólt:

- Talán énértem is eljött a mi üdvözítőnk! Kedves testvér, imádkozzunk, váltson meg engem is, vegyen magához.

A kedves testvér imára rakta össze a haldokló kezecskéit, s imára kulcsolta a maga kezét is. S könyörögtek Istenhez s egyszülött fiához, Jézus Krisztushoz, hogy váltsa meg a haldoklót.

Többen voltak a szobában kettőjükön kívül. Ott volt a másik ápolónő, a szobalány, a házmester. Én a szomszéd szobában félig öltözötten. Nem bírtam a jelenetet. A függő villanylámpára fátyol volt téve, ne legyen vakító fény a szobában. Mindenki sírt, alig tudta elfojtani zokogását. Pedig nem volt szabad. De észrevette a beteg mégis.

- Ne sírjatok, most aluszom!

Elaludt.

Alvása közben csoda történt.

Arcáról elmúlt a fájdalomnak, a szenvedéseknek, az előrehaladt életkornak minden különös jele. Lesoványodott arca olyan lett, mint menyasszony korában, éppoly szelíd, ifjú, mosolygó és szende, mint harminckilenc év előtt.

Nem mozdult többet. Nyugodtan, édesen aludt reggeli nyolc óráig. Az édesanya csókja s a Megváltóhoz intézett imádság akkor lett foganatossá. Akkor jelentette az orvos:

- Meghalt!

De édes mosolygó menyasszonyi arca megmaradt változatlanul. Amikor a ravatalon feküdt a koporsóban, díszes fekete, csipkés selyemruhájában, rózsák és virágok körös-körül, viaszfáklyák szomorú ragyogása a fekete falak között, oly sokan felsóhajtottak:

- Nem halott ez!

... Ez volt az én tavalyi karácsonyom.
 
 
0 komment , kategória:  Eötvös Károly Balatoni utazás  
Felsőörs ligeteiben
  2012-12-11 19:04:06, kedd
 
  Felsőörs ligeteiben



Szegedy János felsőörsi prépost - Nem akarja Szegedy Róza házasságát Kisfaludy Sándorral - Az árva lányt elviszi magához Felsőörsre - A lány merengései - A Mike-palota omladékain



A Mike-palota se az már, ami negyvenkét év előtt volt. Akkor jártam meg, akkor néztem meg először. Akkor még sok faldarab megvolt belőle. Téglái, kövei, faragványai ott hevertek szanaszét a falromok közt. Gyíkok, kígyók sütkéreztek a köveken. Apró, szelíd, tüzes szemük ott villogott. De a cserjék már megkezdték hódításukat. Bangita,* szömörce,* fagyal,* kökény, apró kőris és cserfattyak már helyet foglaltak. A mohát, fülfűt,* a mindenféle kövirózsát árnyékkal kezdték borítani. Vadrózsa gyümölcse, kecskerágó virága már kezdte mutogatni aranyos és bíboros ragyogását.

Ma már nem úgy van. Kincskeresők összedöntögették a falromokat, feltúrták az épület alapjait, gödröket és buckákat ástak-hánytak a vár régi udvarán, s a természet is elborította erdőfátyolával az egész Mike-palotát. A cserfattyak szálassá nőttek, az új nemzedék nem is tudja már, mi volt valamikor itten. Csak a hegy homlokának kis helye maradt kopaszon. Feszületet állított oda a buzgóság. Mintha temető lett volna itt valamikor. De rég eltűntek innen már a holtak szellemei. Azt a várat még az Árpád-királyok látták épnek, tündöklőnek. Az a feszület is elkorhadt már. Körülötte pázsitfű, erdei virág, szöcskék serege. De mi volt hát az a Mike-palota? Hol feküdt az a vár, s miről volt nevezetes?

Azzal bizony mi nem törődünk, mikor épült, kik lakták, kik voltak uraságai és szép asszonyai, s hova lettek s hol porladoznak félezer év óta. Én ott csak Szegedy Róza nyomait kerestem.

Imádóját elvesztette a szűz. A délceg testőr elment a csaták mezejére. Hírt se hozott róla a nyugati szellő. Él-e, hal-e: azt se tudta senki. Ah, az a gógánfai szerelmi viszály! A hajadon szív isteni haragja s a költő vad szenvedélye! Hány emlék, hány könyv, hány imádság, mennyi bánat utána!

Kisfaludy Sándor eltűnt. Hát Szegedy Róza hova lett?

A mi boldog emlékű Nagy Ivánunk, amikor az ország nemeseinek családi leszármazásait megírta, megemlékezett Szegedy Lászlóról is, aki ezelőtt közel kétszáz évvel született. S megemlíti, hogy ennek legifjabb fiát Jánosnak nevezték. De történetéről csak annyit tudott, hogy pap volt.

Pap. Se több, se kevesebb, mint pap. Hol volt, mennyire emelkedett, mikor élt, mikor halt meg: mindezt nem tudja. Pedig ennek a papnak Szegedy Róza életében nagy szerepe, a költő sorsára nagy befolyása volt. Talán Kisfaludy, a délceg testőr e pap nélkül sohase lett volna költővé.

Ez a pap unokatestvére volt Szegedy Ignácnak, Róza édesapjának. Róza a család szemefénye, a pap a család tekintélye és bölcsessége. A pap sehogy se akarta, hogy a költő Róza vőlegénye legyen. Minden bölcsességével tiltotta a fiatalok barátságát.

Amikor Róza még kisleány volt, futkározó gyerek volt akkor lett Szegedy János felsőőrsi préposttá. Árpád-kori prépostság a felsőőrsi. A prépost a Batthyány hercegek udvari gyóntatója. A hercegek adományozzák a gazdag jutalmat. A Szegedy nemzetség akkor is hatalmas volt már, ebből a nemzetségből akartak prépostot.

A prépost jó pap s bőkezű, derék magyar nemes úr volt. Gyönyörű, tágas, kényelmes úrilakot épített Felsőőrsön, mely ma is prépostlakás. Itt lakott s itt is halt meg, s bár a Szegedyek ősi tanyáitól kissé messze esett, de azért az atyafi látogatást szorgalmasan gyakorolta, s Róza növekedésére gondosan ügyelt. A leány ragyogó szépségétől s neme lelki bájaitól a család emelkedését várta. Ezért nem akarta, hogy Kisfaludy Sándor legyen a férje.

Ember tervez, Isten végez. Megtörtént a gógánfai szerencsétlenség, s amikor ennek hírére a prépost Rózához sietett, a ragyogó szűz helyett szíve tört leánykát talált, kinek arcán hervadozóban voltak a rózsák, égszínkék szemeiből könnyű harmatozott, kebléből sóhajok törtek elő. De nem panaszkodott. Keserű szó nem hagyta el ajkát. Annál nagyobb volt a szenvedése. Akkor látott, akkor tudott meg a jó pap mindent. A két szerető szív elszakadt egymástól, de a leány szíve halálos beteg lett tőle. A jó pap óhajtása ugyan teljesült, a fiatalok nem lettek egymásé, de azért az ő Rózája, az ő angyal húga mégse lett másé. Szívét nem adta oda lépcsőül a család emelkedésére.

Leányszerelem elmúlik, beteg szív meggyógyul, idő és távollét mindent megorvosol. Így gondolkodott a bölcs pap.

Ó, bölcs pap, igazad van. Ha imádkozol, ha szent igét hirdetsz, ha elsorvadt lelkeket ápolgatsz: igazad van. De Szegedy Rózánál nincs igazad. Az ő szíve, az ő szerelme a nemzet nagy költőjének van fölszentelve, istenek vigyáznak arra.

Árva lett a szűz, apja, anyja elhalt. Akkor azt mondta a bölcs pap Szegedy Rózának:

- Édes jó leányom, én aranyos szentem, jöjj el hozzám, keress vigasztalást az én hajlékomban. Istennek szentegyháza mellett, Felsőőrs ligeteiben, a tündöklő Balaton partján megtalálod szívednek nyugalmát.

Így került Szegedy Róza Felsőőrsre.

A győri zárda, bécsi utazásai, Antónia öccsének családi boldogsága, magas rangú ifjak forró udvarlása mind nem tudták szívének nyugalmát visszaadni. Csak Felsőőrs ligeteiben volt pihenése.

Ablaka az ősrégi, gyönyörű templom ajtajára nézett. Keskeny utca választotta el tőle. Az egyházba menőket innen szokta nézni. Kivált a lakodalmas népet, az esküvő párokat, a deli vőlegényt, a koszorús, fátyolos menyasszonyt, a vidám közönséget. Imát rebegett a házasulandók boldogságáért. Hol az ő boldogsága? Hova tűnt el? Eltűnt örökre, vagy még visszatér valaha?

Bátyjának udvara gyümölcsösre dőlt, a gyümölcsös mélységes völgyre. Ez a Malomvölgy. Ma is olyan, mint Szegedy Róza idejében. Lent a mélyben malom. Örökös zúgása mintha az ő lelkének örökös háborgása volna. Mégis jólesett neki az őrlők dala. Fent a gyümölcsös peremén, kopasz szikla. Mintha ülőhelynek alkotta volna a természet. Leült a sziklákra. Végig-végignézett a mély, sötét völgyön ott a lábai alatt. Körülötte gerlék búgtak, rigó és fülemiledal édes hangja zengett. Minden élt, örült, fénylett, ragyogott körülötte. Csak az ő lelke volt bágyadt és alkonyodó.

Szivem oly teli van, oh, oly igen csordultig teli; s én oly magánosan, oly csupán egyedül vagyok ebben a szép világban! Senkim sincs, akiben bízhatnám, akivel szívemnek névtelen érzéseit közölhetném!

E szavakat írja Kisfaludyhoz innen egyik, március 26-án kelt levelében.

Gyakran fölkereste inasa kíséretében a Mike-palotát. Képzelete, ábrándjai még szabadabban szállongtak ott.

Elnézett végig a szemközti hegyeken. Az erdei legelésző gulyának méla kolomphangja ütődött füleihez. Még akkor kecskenyájak legelésztek a hegy oldalán. A Mike-palota körül is. A ficánkoló kedves gödölyék odamentek hozzá, s ott ugrándoztak körülötte. A hideg szemű anyakecske mereven nézett rá, de a gödölyéit nem féltette tőle. Oly szelíd volt hozzá minden, s az ő lelke oly borús.

Csodálatos tünemény innen a Balaton. Ott lábai alatt a mélységben az égnek tükre. Túl, messze-messze a veszprémi és somogyi partok ködös halmai. Néha a jegenyefák sorai is odamosolyognak hozzá. Minő öröm volna odaszállni. Ha szárnya volna, mint a madárnak. És szállna messze, tovább, mindig tovább, örökre elszállna, soha vissza nem térne, el a végtelenbe, el az enyészetbe, el a délceg testőr forró keblére!

Elpirul még a gondolatra is. De pillanatonként oly édes az ábránd. Vétek-e az? Könnyei lassan peregnek. Az örökre eltűnt boldogságnak emléke is mély fájdalom.

Elnézegette a vár omladékait. Hajdan volt ura a várnak. Ősz, öreg, de még mindig daliás termet. Mellette az úrnő, nagy szépség nyomai komoly arcán. Ott a lányka is. Ragyog, nevet, játszik, boldog. Szíve most még alszik, de imádók röpködnek körülötte, körülrajozzák édes szavakkal. Ó, mily boldog az a szív, mely még alszik, melynek a szerelem még föl nem zavarta nyugalmát. Mily boldog volt ő is a badacsonyi szüretig, a szigligeti kirándulásig, a Rostyéknál való első találkozásig!

Hát a várúr örököse hol van? Bizonyosan a csatában, királya oldalán, török-tatár ellen. Miként az ő lovagja, az ő szívének hőse, az ő boldogtalan szerelmének örökre eltűnt vőlegénye. De amaz még hazajön. Erősen, büszkén, délcegen. Sebhely az arcán, de alig-alig látszik. Olvasta ő, hallotta ő. Azután hazahozza piruló menyasszonyát, s boldogan töltik napjaikat, éveiket, gömbölyű arcú, vidám gyermeksereg körülöttük. Száz alakban röpködtek lelke előtt az ábrándok. Boldogság mindenütt, csak ő az, aki elvesztette boldogságát.

Van egy komornája. Bécsi származású, művelt nemes leányka. Még 1792-ben került hozzá, amikor ő már felnőtt leányka volt, tizenhét éves, de amikor Kisfaludyt alig ismerte. Ez is kísérni szokta bolyongásai közt a ligetekben. Idősebb, mint ő, de rajongással szereti úrnőjét. Olvasmányaik közösek. Ah, ez a komorna nagy szerencséje. Ért és érez. Rejtett szavakban ezzel közli szíve minden titkát, s ez minden szóra megtalálja az igaz és gyöngéd feleletet. Mellette marad férjhezmeneteléig. Bátyja, a prépost is nagyon megkedvelte.

Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni, s ha rokonszív is együtt érzi azt.

Elballagtak gyakran a Királykúthoz is. Másik szakadékos völgyön van a sziklából ömlő forrás, melynek Királykút a neve. Ez a völgy összeszakad a Malomvölggyel. Partjai erdősek. Gyalogút is, kocsiút is vezet a forráshoz. A hagyomány szerint az első magyar király, Szent István e forrásnál pihent gyakran, mikor e tájon vadászgatott. Azért nevezik Királykútnak.

Pihenj meg te is, ragyogó szűz! Szűnjék fájdalmad, enyhüljön bánatod. Megtér majd deli vőlegényed, s keserű fájdalmaidért méltó jutalmat nyersz. Megérdemled. Igazán szerettél, s szerelmed hű volt életben, halálban.

 
 
0 komment , kategória:  Eötvös Károly Balatoni utazás  
A vén koldus titka
  2012-12-11 19:01:43, kedd
 
  A vén koldus titka



A keszthelyi vén koldus - Eredete, nevelődése - Szerelmes Csúzy Máriába - A leány hűtlen lesz, nagyúrhoz megy feleségül - Kalandos hírek róla - A rezneki kastélyba megy lakni - Régi imádója orvul meggyilkolja



A fürdőszolga, az öreg Körmendy beszélte el nekem ezt a történetet Keszthelyen 1854-ben.

Valami húsz esztendővel ezelőtt, 1834 körül egy vén koldus vetődött Keszthelyre. A Balatonra vezető utcának sarkán volt egy egyszerű, szegletes, kis ablakú, festett kapujú, de tiszta kisvárosi ház. Falusi háznak is beillett volna. A ház sarkánál kerékvető kő* volt elültetve. A vén koldus e kőre letelepedett; mindennap délután, de ünnepnapokon délelőtt is e kövön üldögélt.

E ház még megvolt akkor, magam is láttam a házat is, a koldust is. Azóta negyvenhat év múlt el. Tavaly ott jártam, kerestem a házat, nem ismertem rá. De már az utcára is alig ismertem. A város is változik, az ember is feled, s bizony ma a keszthelyi fürdő egészen más, mint 1854-ben volt.

Nagyon öreg volt a koldus. Néhány szál ősz haj lengett a homlokán. Két szeme beesett, az arca redők sűrű fátyolával volt befödve. Csontos, reszkető kezével a botot is alig tudta már fogni. A ház előtt, ahol üldögélt, melegebben sütött a nap és enyhébben fújt a szél, mint másutt. Talán azért választotta ezt a helyet. De akkor is ott ült, amikor a déli nap heve forralta a levegőt. Még a nyári nap sem forralta az ő kihűlt vérét.

Senki sem ismerte a vén koldus korát. Még a nevét sem. Keszthelyre, úgy látszik, csak akkor került, mikor már a koldulás volt a foglalkozása, kenyérkeresete. Hol élt, hogyan élt annak előtte, micsoda múltja volt, hol töltötte fiatalságát, van-e, volt-e rokonsága: senki sem tudta. Magába zárkózott ember volt, senkivel se beszélt, hozzá se szólt senki. Koldulni se szóval koldult. Ha valaki jószántából adott neki, elfogadta; ha nem kapott semmit, azzal is beérte.

Az öreg Körmendy sokszor észrevette, hogy a vén koldus botjára támaszkodva odabotorkált a fürdő hídjára, megállt a hídon, nekitámaszkodott a korlátfának, s szemeit órákon át a víz egyetlen pontjára szegezte. S gyakran e szavakat mormogta:

- Itt fürdött!

Egyszer megkérdezte tőle:

- Ki fürdött ott, öreg?

A vén koldus ránézett a fürdőszolgára. Ez is öreglegény volt már, ennek is ősz volt már a haja. Bizalma egy pillanatra fölébredt, s felelt neki:

- Ő fürdött itt, Csúzy Mária.

De többet ezután nem is szólt. Fogta botját, s továbbvánszorgott. Ment az utca sarkára, a kerékvető sarokkőre, koldulóhelyére.

Csúzy Mária.

Ez a név ismeretlen volt azon a vidéken. Zala vármegyében éltek ugyan Csúzyak, de ezek előkelők, gazdagok voltak, uradalmak és milliók fölött rendelkeztek. Mária nevű nő ezek között alig volt - de ha lett volna is, mi köze lett volna ahhoz a vén koldusnak?

És mégis volt köze hozzá.

Régi történet ez, nagyon régi. Csakugyan volt valamikor ilyen nevű asszony, csodálatosan szép teremtés. Csúzy Máriát Bécsben is ismerték, és hercegek udvaroltak neki. De már hosszú emberélet múlt el azóta, hogy megölték rejtélyes módon. Kevés ember van már a világon, aki őt ismerhette. Ez csak nem lehetett az, akiről az öreg koldus emlékezett.

Pedig az volt az.

A vén koldus és a sugárzó szépség valaha ismerték egymást, sőt szerelmesek voltak egymásba. Ez a szerelem határozott életük fölött, haláluk fölött.

De kezdjük a dolgot az elején.

Az öreg koldus apja még a múlt század végén gazdatisztje volt gróf Festetich Györgynek, a Georgikon híres alapítójának. Megyeri vagy Megyesi volt a neve, a fürdőszolga nem tudta, melyik név az igazi.

Fiának jó nevelést adott. Maga a földesúr, híres emberbarát és műveltségterjesztő, aki atyai szemekkel nézte a környezetében felbukkanó tehetségeket, nagylelkűen gondoskodott az eleven eszű fiú neveléséről.

Az ifjú elvégezte a jogot, és körülbelül húszesztendős lehetett vagy talán idősebb is valamivel, mikor megismerkedett egy kedves, szép, fiatal leánnyal, aki a szüleivel jött Keszthelyre fürdőzni. Ott laktak abban a sarokházban, amely előtt később a vén koldus tanyát ütött.

Ez a leány volt Csúzy Mária. Hová valók voltak a szülei, rokonságban állottak-e a Zala megyei gazdag Csúzyakkal: nem tudom.

A leánynak is tetszett az ifjú. A kis házikó lugasában sok édes órát töltöttek együtt. Ha fürödni ment a leány, közel-távol mindig nyomában volt az ifjú. Boldog volt, ha csak láthatta is a gyönyörű gyermeket. Mennyire irigykedett a vízre, amely fölött kicsi lábai oly könnyedén sikamlottak el.

Az ifjú és a hajadon - amint az már meg szokott történni - örök hűséget esküdtek egymásnak. És a férfi vagy a leány - amint az már szintén meg szokott történni - elfeledte a hűségesküt.

Az ifjú még nem házasodhatott, a leány azonban már eladó volt. Két nyáron át tartott a boldogság, két télen át levelezgetett a boldog szerelmespár, azután nem kapott többé az ifjú a leánytól egy sort sem.

A leány férjhez ment.

Jó házasságot kötött. Aki elvette, nem volt már fiatalember, de jómódú, tekintélyes és egészséges. Talán nem szívesen ment hozzá, talán sírt és könyörgött a szüleinek, hogy ne kényszerítsék: talán csak leányálom, gyermekszeszély volt az egész szerelmi történet. Ki tudná azt most már megmondani? Elég az hozzá, hogy férjhez ment, és ezzel tönkretette rajongó kedvesének egész életét. És az élet, amelyiket nyomorba, siralomba és szégyenbe döntött, nagyon hosszú élet volt. Mikor én az öreg koldust láttam, közelebb lehetett a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz.

Az ifjú el akarta ölni magát is, Máriát is. Ehhez hozzá nem férhetett, maga ellen nem sikerült a kísérlet. Azután pedig kiolthatatlanná lett bosszúvágya. Szenvedései a legrettentőbb bosszú tervét érlelték meg benne.

Közben múltak az évek, az ifjú bosszúvágya nem csillapodott, de nem találkozhatott Máriával.

Férje Lázár udvari tanácsos, méltóságos úr és az udvari kancellária referendáriusa volt, aki Bécsbe vitte a fiatalasszonyt, és úri pompával vette körül. A fővárosi élet zajában, nagyúri mód ölén, előkelő tisztelők körében hamar és könnyen elfelejtette a szegény juristagyereket az úrnő.

Nagyon szép volt, és meghódította volna magát Napóleont is. Effélét beszéltek is róla. Legnagyobb hódítása az volt, mikor Batthyány Lajos herceget is besorozta tisztelői közé. A herceg magas műveltségű és kiváló ízlésű úriember volt. Az asszony boldognak érezte magát, a világ mindenfélét sugdosott. Szövődött-e közöttük bensőbb szerelmi viszony, kényes dolog volna firtatni. Annyi bizonyos, hogy a többi tisztelők egymás után maradoztak el, és helyet csináltak a hercegnek. Az is bizonyos, hogy a herceg bizalmas baráti társaságában kereste föl az asszony termeit. Többek közt lord Bowring, nemzetünk és irodalmunk ismerője és becsülője is meglátogatta néhányszor a herceg társaságában Lázárék házát.

Lázár referendárius a múlt korábbi század végének valamelyik esztendejében halt meg. Vagyonát zilált viszonyok közt hagyta hátra. A pazar háztartás és az asszonyi fényűzés tönkretették. Halála után minden vagyona bírói zár alá vétetett, ami abban az időben körülbelül annyit jelentett, mint manapság a csőd. Úgy látszik, a herceg talált rá módot, hogy a fiatal özvegy ezen túl se nélkülözze megszokott kényelmét.

Néhány évvel később azonban meghalt a herceg, és 1806-ban nagyon is érezte az özvegy az elhagyatottságot, amelyben barátja halála után maradt.

Helyzete azért nem volt kétségbeejtő. A fiatal Fülöp herceg, aki akkor huszonöt esztendős volt, úgy vélte, hogy édesapja emléke iránt tartozást ró le, ha bizalmas barátnőjét nem hagyja nyomorban. Tisztességes évi járadékot rendelt neki, s csak arra kérte, hogy hagyja el Bécset, amelyet akkoriban különben is folytonosan nyugtalanítottak a napóleoni háborúk.

Az asszony ezt elfogadta. A Zala megyei Reznekre vonult vissza. Ez a falucska Alsólendva környékén fekszik, és abban az időben Bernáth udvari ügyvivő tulajdona volt. Ezt a birtokot vette bérbe az özvegy, csinos gazdaságot folytatott, s oda bécsi cselédségének egy részét is magával vitte.

Hát az elfelejtett, megcsalatott, elárult fiatalemberrel mi történt?

Az ifjú akkor már idősebb férfivá lett, és sem szülei, sem rokonai, sem jó barátai nem törődtek már vele semmit. Régi szeretőjét nem tudta elfelejteni soha. Átok és siralom volt az élete. Hol az ivásnak adta magát, hol a csavargásnak. Ma itt volt, holnap ott, többnyire olyan helyeken, ahol senki sem ismerte. Élete elveszett, tanulmányait félbehagyta, hivatásáról lemondott, szülei kitagadták. Csak a bosszúvágy tartotta benne az életet.

Nyomára jött, hol lakik régi, hűtlen kedvese. Odament Reznekre, s koldusruhában kikémlelte az úrnő lakását s házi viszonyait.

Egy viharos novemberi estén, mikor már a cselédség is nyugovóra tért, Lázárné még fönt virrasztott a szobájában, és pasziánszjátékkal ölte az időt. A kártyák az asztalon kirakva feküdtek előtte, azokból olvasgatta a múlt és jövendő idők titkait. Egyszerre kopogtatás hallatszik szobájának az udvarra néző ablakán. Az ablak erős táblával volt elzárva.

Az asszony éppen levelet várt valahonnan, azt hitte, a levélhordó kocogtat. Kitárta az ablaktáblát és a fél ablakszárnyat is. A rámeredő két szem minden idegét megrázta.

Ráismert első imádójára.

- Én vagyok - mondotta a kelletlen vendég. - Én vagyok. Pokollá tetted az életemet. Régóta kereslek. Visszahoztam hűségesküdet. De hogy soha többé meg ne szegjed: meghalsz!

Karabélyt rántott elő, és az ablakon keresztül mellbe lőtte az asszonyt. A golyó a szívig hatott. Az asszony meghalt egy sóhajtás, egy rándulás nélkül. A vihar szárnyára vette a hűtlen nő lelkét s a gyilkos átkait. De az eldurrant lövés hangját is magával vitte. A cselédség, szomszédság semmit se vett észre, és mikor reggelre kelve a szobába léptek, ott feküdt a pasziánsz szépen az asztalon, az asszony pedig szépen a szőnyegen. Nem mozdult egyik sem.

A gyilkost senki se látta többé. Nem sikerült nyomára jönni. Éveken keresztül tartott a megyei vizsgálat, éveken keresztül nyomoztak utána. Hiába!

Egyszer híre kelt, hogy 1848-ban Varasdon valami haldokló a Lázárné gyilkosának vallotta magát gyónás közben. Ez is vakhír volt.

Mindenféle gyanúsítás kerekedett. Még a fiatal herceget sem kímélte meg az éretlen szóbeszéd.

Sok, sok időre, talán ötven esztendővel később jelent meg Keszthelyen a vén koldus. Akkor már rég elfelejtették a gyilkosságot, a fiatal juristára meg éppen senki sem emlékezett már.

A vén koldus kibékült istenével. Nem kínozta tovább már szívét sem a szerelem, sem a bosszú. Hiszen régen porrá vált már a hűtlen asszony. De azt a házat, ahol Máriát megismerte, azt a helyet, ahol fürödni szokott, nem tudta elfelejteni soha. Pedig már agg volt, koldus volt, s a sír szélére jutott.

Az lett a büntetése, hogy nem tudott feledni.



Ez az egyik változata annak a ködös, hagyományos regének, melynek másik változatát A Nazarénusok című művemben A tüzes barát szakasz folyamán beszéltem el, minthogy a későbbi kor regélői a tüzes barát személyével is összekötötték.
 
 
0 komment , kategória:  Eötvös Károly Balatoni utazás  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 606
  • e Hét: 606
  • e Hónap: 80164
  • e Év: 2021444
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.