Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
Nincs Cím
  2013-02-08 10:24:39, péntek
 
  UTÓSZÓ



Ez a kötet 1894-ben Novellák czímmel jelent meg először. A Tizenkét novella czímet a szerző tudta és beleegyezése nélkül az új kiadója ragasztotta rá a Novellák második kiadásakor. A kiadó szerint a Tizenkét novella czím "többet mond". Gárdonyi szerint: a két czím közül egyik se mond semmit. Ellenben annál többet mond a könyv. A kötet megnyitó novellája, Annuska apácza lesz, első virága a szerző azon gondolatcsokrának, melyből az Annuska czímű színműve kötődött. Másik novellája, A megismételt idill-ből Az új lámpás czímű kétfelvonásosát irta meg Gárdonyi. Harmadik novellája, A Mari néni meg a Pista bácsi meg irodalomtörténetileg érdekes kalandos pályát futott meg, melynek híre európaszerte bejárta a sajtót:

Mikor Gárdonyi a Mari néni meg a Pista bácsi novelláját megírta és Novellák czímű kötetében megjelentette - még nem volt oly ismert és népszerű író, mint ma. A bírálat bár szívesen fogadta a könyvet, de még sem olyan melegen, mint ahogy az irodalmi kritika hőmérője általában jelezni szokta Gárdonyi értékét. E csalódás kellemetlenül érintette a szerzőt. A sors azonban módot nyujtott a vigasztalódásra, mert ami Gárdonyinak nem sikerült itthon, sikerült külföldön. Sikerült megszereznie a könyvének az elismerést. Megszerezte pedig 1900-ban s nem kisebb helyen, mint a világkiállítás színhelyén, Párizsban.

Így történt:

A Journal czímű előkelő párizsi lap nemzetközi pályázatot hirdetett elbeszélésre. A bírálóbizottság és elnöke, Jose Mária Heredia, a franczia akadémia tagja, az ezerfrankos díjat két pályamunkának ítélte oda egyenlő arányban. A pályanyertes elbeszélések egyikének czíme Histoire d'enfant (gyermektörténet) volt. A jeligés levél szerint szerzője Baron Grivot de Grandcourt ujságíró. A Journal 1900 január 6-án közölte a díjnyertes kis novellát, amelyből kitünt, hogy az nem más, mint Gárdonyi Géza Novellák kötetének egyik elbeszélése, a Mari néni meg a Pista bácsi. A változtatás a pályamunkában csak annyi, hogy az előkelő álnévbe burkolódzott franczia író az elbeszélés nénije helyett maga magát szerepelteti és hogy az Atilla-utcza Rue de Fleurs-évé változtatódott.

Gárdonyit figyelmeztették írótársai a plágiumra, melegen gratulálva a kitüntetéshez. Gárdonyi azonban egy lépést sem tett jogai érvényesítésére. Tóth Béla és mások értesítették a Journal-t is az irodalmi kalózkodásról. Mire a franczia kormány kisebb kitüntetéssel kárpótolta a dijavesztett eredeti szerzőt. Gárdonyi ezek után Tizenkét novella czímen újból sajtó alá rendezte és némi változtatásokkal ujból átaranyozta a számára ily nagy dicsőséget hozó kötetet és a honi kritika ünnepi taraczklövöldözései és beharangozása mellett bocsátotta útjára a második kiadást 1901 januárjában.

G. J. dr.

Jegyzetek

1. Flammarion 1891-ben a csodálatos történeteket gyüjtötte. Akkor irtam ezt azzal a szándékkal, hogy elküldöm neki. [VISSZA]

2. Herman Ottó e közlemény megjelenése után pusztán a leírásból megállapította, hogy a pók gnaphosa lucifuga. Dr. Lendl Adolf meg, (hazánk másik tudós pókásza) akinek a pókot megnevezés végett elküldöttem, megerősítette Herman Ottó szavát. [VISSZA]

3. Évek mulva a neveket is megtaláltam Szegedi A. Kil. A szeged alsóvárosi templom története c. könyvében: Az itt szereplő barát neve: Pater Joannes Nagy; a református pap neve Kiss István. Az esemény történt 1562. január első napjaiban. [VISSZA]
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 10:22:59, péntek
 
  A MEGISMÉTELT IDILL



I.

János a naptárt nézte. Vilma a bölcsőt ringatta.

- Ma négy éve... - szólott egyszerre lágy hangon János.

És szerelmesen nézett a feleségére.

Az asszony mosolygott.

- Én leány voltam, te gigerli voltál.

- Te miattad.

- Akkor zöld nyakkendőd volt, mint egy bokor fejes saláta. De jól illett János!

- Kivált mikor te kötötted meg, édes. Hanem másról van szó: tudod-e mi nap van ma?

- Micsoda?

- Junius 28.

- 28? Tudom. Ma négy éve volt az első légyottunk a városmajorban. A keresztuttól az ötödik fa; délután 3 órakor.

- Én már délben ott voltam. Te is 2 órakor. Rózsaszinü kurta ruha volt rajtad. A hajad egyágba fonva. Én azt mondtam: "Nagysád". Te azt mondtad: "Sárvári ur". Elmult szép nap. Soha nem tér vissza többé!

- Miért ne? Laczika mingyárt elalszik. Most egy óra. Ötig nem ébred fel. A dada addig mellette lesz. Ha ugy tetszik, Sárvári ur, három órakor találkozhatunk a városmajorban.

- Ez pompás gondolat!

- Azt a ruhánkat vesszük fel, amelyik akkor volt rajtunk. Zsófi! hozza le az ur pepitaruháját a padlásról.

- Te meg a rózsaszinüt veszed fel?

- Azt. A zöld nyakkendő itt van a skatulyában.

- És a hajadban rózsa lesz?

- Az. A piros szélü zsebkendőd ott van a menyasszonyi ruhám mellett, a sifonér aljában.

- Remeg-e majd ujra a kezed, mikor azt mondom: szeretlek!

- Bohó te! azért nem is szükséges kimennünk.


II.

A Krisztinavárosban laktak. János negyed óra mulva már lenn volt a zöldben.

Ugyanaz a szélehajtott bő pepita-nadrág; ugyanaz a cseperke-kalap; ugyanaz a fekete sétapálcza. Még arra is volt ideje, hogy a szakállát elől leborotváltatta és csak a füle mellett hagyott meg két kis bokrot. A bajusza végét göndörre süttette. A mellére piros szegfűt tüzött.

Amint ott ült a kijelölt helyen, a fa árnyékában és a pálczája végével a pepita-nadrágját veregette, ugy tetszék neki, mintha nem is volna igaz, hogy Vilma a felesége. Csak a várakozás hosszu perczei alatt gondolta ezt ki. Az ember igy szerelmi várakozásban gondol merészeket.

Egyszercsak felpirosodik a távoli lombok között egy világos rózsaszin ruha. Ribizli szinü selyem napernyő vet rája szines árnyékot. Rövidruhás, tizenhat éves leány. Öröm a járását nézni. Illik neki a járás! Az arcza olyan fehér, mint a gyöngyvirág. A szeme olyan kék, mint az ibolya.

Jánost valami ünnepi érzés szállja meg. Mintha harangoznának és fák halk, titkos hangon zsolozsmát énekelnének.

Pedig nem harangoznak. A völgy csöndes és néptelen. A rózsaszínü ruha nesztelenül lebeg a fű fölött. Vilma kedvesen és ártatlanul mosolyog.

- Álom volt-e hát?

János eléje siet. Megfogja a cseperke-kalap közepét és gyors negyedkört irva vele a levegőben, gigerlisen köszön.

- Jónapot Sárvári ur, - felel Vilma.

A szemét lesüti. Bátortalanul nyujtja a kezét.

Sárvári gyöngéden megfogja azt és egy pillanatig gondolkozik, hogy szabadna-e azt a kis kezet megcsókolni?

Mint akkor.

Vilma azonban idejekorán elkapja a kezét. Az arczához teszi, és panaszosan mondja

- Oh, mily meleg van Sárvári ur!

- Mintha csak az athléta-bálon volnánk. (Hogy emlékszik ez az asszony minden szóra!)

- Különben szép idő van, Sárvári ur.

- A hol nagysádot látom, nekem mindenütt szép idő van.

- Tegnap esső volt.

- Az isten szeret bennünket. Oh nagysád, ha kegyed volna az isten, szeretne-e... bennünket?

- A nénémtől alig birtam elszökni. Mennyi gyöngyvirág van itt Sárvári ur? Szedjünk gyöngyvirágot! Vendégünk jött és azt akarták, hogy zongorázzak. Segit nekem szedni?

- Akár egy boglyával. De valamit kérek.

- Mit?

- Hogy egy szálat ajándékozzon nekem belőle.

- Szivesen.

- De mielőtt ideadná azt az egy szálat, csókolja meg.

Vilma lesüti a szemét. Egy pillanatig tétovázik. Lenn a füszálak fölött egy méh döngicsél. A völgy csendes. Egy madár csicsereg a völgy lombjai között. Vilma az ajkaihoz emel egy szál gyöngyvirágot és gyorsan átnyujtja.

Nem néz oda. János lopva megcsókolja a kis kezet, Vilma elvonja a kezét. És néhány perczig szótlanul szedik a gyöngyvirágot tovább fölfelé a hegyoldalon.

Mint akkor.

- Ismeri a normafát?

- Melyik az?

- Az a nagy, ott a hegyoldalon.

- Ne menjünk addig. Ez az oldal oly szép, és oly csöndes. A virág már elég is lesz.

- Nincs elfáradva nagysád?

- Nem fáradok el soha.

- Itt megpihenhetnénk. Összerendezzük a virágokat. Jó?

- Jó lesz. De a fü...

- Napsütötte. Nem törik bele a ruhába.

Leülnek a puha füre.

Vilma ölében szétomlanak a virágok. A kis fehér ujjak gyorsan és izléssel rendezik. János egy faágról vékony szalagokat hánt. S a gyöngyvirág elárasztja a levegőt illattal.

János megrészegszik ettől az illattól. Mámorosan néz a naphőtől átpirult kedves gyönge arczra.

- Vilma, édes kis feleségem - mondja megáradó szivvel.

És átöleli az asszonyt.

Vilma felsikolt.

- Sárvári ur, - mondja tiltakozóan maga elé tartva a kezét, - ön megfeledkezik magáról.

- De édesem, ne bolondozzunk. Olyan kedves vagy, hogy muszáj egyet czuppantanom arra a rózsás angyal-képedre.

- Megőrült ön, uram?

- De édes anyjukom!

- Uram, - szólt Vilma fölkelve, - ha egy szikra lovagiasság is van önben, egy védtelen leány helyzetével nem fog visszaélni

(Az ördögbe is, - mondja magában János, - ez az asszony képes itt kisütni, hogy nem is a feleségem.)

Vilma látva Jánosnak a zavarát, ujra visszaül, és mintha mi sem történt volna, álmodozva, szeliden mondja:

- Szeretnék közéje egypár vadrózsát. Közepére hármat, és a szélére vagy nyolczat. Mit gondol Sárvári ur: találunk az uton vadrózsát?

Jánosnak belecsendül az emlékezetébe, hogy ez a kérdés volt a bevezetése a szerelmi vallomásuknak.

- Találunk, - felelte, - de majd csak később, ha a Gül baba sirja felé megyünk haza.

- Szeretem a rózsát és különösen a vadrózsát. Mikor vadrózsabokrot látok, mindig könnybe lábad a szemem. Azt gondolom, szegény árva leány, mint én vagyok. Isten néz rá folyton az égből: éjjel csillag őrzi, nappal...

- Egy hű sziv.

Ugyanezek a szavak voltak. János is, Vilma is könnyezve és mosolyogva pillantanak egymásra.

- Egy hü sziv - folytatta János - amely éjjel-nappal csillag gyanánt őrködik kegyed fölött, és soha el sem is hagyja. Oh kisasszony, édes Vilma nagysád, ha kegyed megértené ennek a hü szivnek a szavát.

- Ön rébuszokban beszél Sárvári ur.

- Szólhatok-e világosabban édes kisasszony, mielőtt tudnám, hogy kegyed hajlandó az én rébuszaimat megfejteni.

- Miért ne, ha nem nehezek. Mi az első kép?

- Egy kéz nagysád; egy picziny, gyönge liliomkéz. Ez a kezecske, - mondja János, a Vilma kezére gyöngéden rátéve a kezét.

- És mi a másik?

- Két sziv egy - lánggal. Azután két gyürü, egy oltár és egy egész mennyország.

- Rendkivül bonyolódott.

- Gondolja talán, hogy a két sziv egy lánggal nincs meg?

- Nem, azt nem gondolom, Sárvári ur.

- Kisasszony, - kiált fel ragyogó arczczal János, - hiszen én igy boldog vagyok!

A kisasszony lesüti a szemét. Sárvári elborítja a kezét csókjaival és boldogságában nem tud egyebet mondani, csak igy rebeg:

- Kisasszony, kisasszony, kisasszony.

Vilma fölrebben

- Jézus Mária!

- Mit mond kisasszony?

- Öt óra, haza kell menni!

- Dehogy kell, hiszen a néni csak hét órára várja. Csak még egy negyedóráig, kisasszony!

- Nem lehet, nem nem!

- De hát miért nem, kisasszony?

Vilma szemérmesen lesütött szemekkel felel:

- Cziczit kell adnom a fiamnak.



 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 10:21:01, péntek
 
  MARI NÉNI MEG PISTA BÁCSI



(Egy hétéves fiú novellája)

Mari néni szoknyában járt, és kisasszony volt az emeleten.

Pista bácsi ifiur volt, és szivart szivarozott.

Ez a Pista bácsi mindennap feljárt az emeletre hozzánk, hogy megmondja milyen az idő.

- Ma szép idő van, - szólott.

Amire Mari néni igy felelt:

- Az ám.

Vagy azt mondta:

- Az idő borult.

Amire Mari néni azt felelte:

- Lehet, hogy még ma kitisztul.

Azután virágot tüzött a Pista bácsi nyaka mellé, a kabátba.

Jó bácsi volt ám ez. Valahányszor odaültem hozzájok, mindig adott egy krajczárt, hogy menjek el a boltba és vegyek czukrot; de azt is megmondta, hogy ne itt a szomszédban vegyek, hanem a másik boltosnál, a melyik messzebb van, mivelhogy az jobbat árul; és azt is mondta, hogy ne siessek, mert eltöröm a lépcsőn a lábamat.

Bizony nem fogadtam szót. Ki is járna lassan, mikor czukorért megy! A lábamat pedig nem szoktam eltörni.

Mikor visszaérkeztem, ujra Mari néni mellé ültem, és szopogattam a czukrot.

Pista bácsi megsimogatta a fejemet és megint adott egy krajczárt, hogy vegyek piskótát, és hogy jó messze menjek, lassan, mert aki siet, abból nem lesz okos ember.

Igy ajándékozott meg négyszer-ötször is egy délután, s azt hiszem, a király fiával se bántak úgy, mint velem. Néha még Budára is átmentem törökszilváért.

Egyszer aztán meguntam a sok édességet. Nem kellett se czukor, se piskóta. Pista bácsi sok krajczárt adott akkor, csakhogy vegyek valamit.

Zsebretettem a krajczárokat, és kijelentettem, hogy nem eszek czukrot, se fügét, se törökszilvát.

Pista bácsi akkor az ölébe vett, és a köpönyegével betakarta néha a fejemet.

Ilyenkor mindig czuppantott.

- Mi czuppanik ugy? - kérdeztem.

Nevettek, hogy olyan kiváncsi vagyok. Mari néni piros volt, mint a pecsenye, Pista bácsi meg mint a görögdinnye.

Egyszer azt mondták, hogy a madár jön ki a kályhalyukból; csak lessem és fogjam meg.

Egész délután ott ültem a kályhalyuk mellett. De a madár nem mert előjönni, mert ők a másik szobában mindig suttogtak és czuppantottak.

A Mari néni mamája ilyenkor sohase volt otthon. A misékre járt és a litániákra. Egyszer korábban jött haza, mint vártuk. Pista bácsit ez meglepte. A nénit is.

Engem nem lepett meg.

- Mit keres itt? - kérdezte a néni.

Azután azt mondta:

- Takarodjék!

Rettenetes pillanat volt!

Kérdeztem aztán Mari nénit, hogy miért kellett Pista bácsinak elmennie?

- Mert nincsen pénze!- felelte búsan Mari néni.

- Nincs pénze? - szóltam elcsudálkozva, - már hogyne volna pénze. Mindig tele van a zsebe!

Egy délután Mari néni elment Pista bácsival sétálni. Nekem átadtak egy levelet. Azt mondta Mari néni:

- Vigyázz a levélre és add oda a mamának.

Egész estig mindig ott álltam a levél mellett.

- Kutya levél! - szóltam megfenyegetve, - innen ugyan el nem szököl!

Este hazajött a Mari néni mamája. Elolvasta a levelet és felkiáltott:

- Jaj! jaj! jaj!

Azzal belerogyott a fotelbe.

Mondom neki:

- Miért sir?

Azt mondja:

- A gazember! A gazember!

- Ki az, néni?

- Pista, a te kedves Pista bácsid!

- Már az nem igaz - feleltem bátran, - Pista bácsi jó ember: a legeslegjobb ember a világon!

Erre azt felelte:

- Csacsi vagy még te!

És tovább sirt, tovább jajgatott.

Sok-sok idő telt el. Mari nénit mindennap vártam, de sohase jött. Nagyon messzire mehettek sétálni.

Már a nyár is elmult. A fák sárga ruhába öltöztek, de nagyon hideg lett, hát hamar levetették és hóbundát meg fehér csipkéket vettek magukra.

Amint az iskolába mentem, Mari nénivel találkoztam. Hogy összerebbentünk! Hogy örültünk egymásnak! Százszor is megcsókolt, aztán felültetett a lóvonatura. Aztán elvitt messze, messze, egy kis házba. Ott találtam a Pista bácsit is, meg egy kis Jóskát.

- Látod, - szólott Mari néni - ezt a gólya hozta.

- Neked hozta?

- Nekem ám.

- Mondd meg neki, hogy hozzon nekem is!

Szerettem volna egy ilyen kis Jóskát. Bolondos vig fickó volt. Mindig nevetett és keze-lába járt, mint a motóla. Fogni is tudott ám a lábával!

Azután azt kérdezték tőlem:

- Mit csinál a mama?

Megmondtam, hogy reggel kávét főz, délben pedig levest. Tegnap czukros kását ettünk.

- Szokott-e sirni?

- Nem. Mikor ráér, csak akkor sir.

- Emleget-e minket?

- Hogyne. Azt mondja: Szegény Mari, elszöktette a gazember! És ott imádkozik a Mari néni arczképe előtt.

Telerakták a zsebemet süteménynyel. Az egyik zsebembe beletették: a Jóska arcképét és felirták rá: "A nagymama unokája." Azzal felültettek a lóvonatura és hazaküldtek.

Már akkor az egész ház keresett.

- Hát nem esett a Dunába? - kérdezte tőlem a házmester.

Ennek a házmesternek mindig ilyen ostoba gondolatai vannak.

De a néni is azt kérdezte tőlem. Pedig a néni okos asszony.

- Hogy estem volna a Dunába, - feleltem, - hiszen a Mari néninél voltam.

Erre a néni elkapta a kezemet, és olyan sebesen ragadott fel a lépcsőn, hogy majdnem repültem.

- Hol voltál? - kérdezte, mikor magunkra maradtunk, de olyon hangon, hogy ijedtemben alig tudtam lélegzetet venni.

- Mari néninél, - feleltem remegve.

- Hol lakik?

- Pista bácsinál.

- Hát az hol lakik?

- Az Attila-utczában.

- Mit láttál náluk? Szegénységet!?

- Egy Jóskát.

- Micsoda Jóskát?!

- Olyan kicsit.

- Milyen kicsit?

- Csak akkora, mint a karom; pólyában lakik; mindig nevet, és égnek tartja a lábát. Itt az arczképe is.

A néni elkapta az arczképet. Az ablakhoz ment. Sirt. Aztán meg nevetett. Mikor sirt, a fejét csóválta; mikor pedig nevetett, az arczképet nézte.

Mert nem is lehet azt a Jóskát nevetés nélkül nézni, olyan bolondos, vig ficzkó!

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 10:19:23, péntek
 
  HOGYAN CSINÁLÓDIK A VERS



Kivül meleg van. Belül hüvös van. A papa az aratóknál jár. A mama a konyhán foglalatoskodik.

Juliska egy félbemaradt hímzést varr tovább az ebédlőben.

Hogy mi okból kell annak a himzésnek éppen most varródnia, holott se névnap, se születésnap nem lesz a nyáron, annak kitalálására az én elmém csekély. Meglehet azért, mert ott van az ebédlőben Lajos diák is.

Lajos diák rokon. Bajos lenne kisütni: honnan. Nem is keresik, mert hátha az derülne ki, hogy nem rokon. Az pedig fölösleges lenne, mivelhogy Lajos diák jeles férfiu: verset is közölt már tőle a Csobáncz és Vidéke; jövőre pedig tanár lesz.

Lajos diák valami ócska könyvet talált. Azt olvasgatja.

Unalmas könyv lehet. Lajos diák föl-fölpillant belőle, és Juliskára vizsgálódik. Juliska hihetetlen gyorsasággal öltöget. Pedig unalmas lehet az a himzés is. Juliska fölpillant és Lajosra néz. (Ennek a Lajosnak éppen olyan bajusza lesz, mint Mátyás királynak. Mátyás királynak, - akárki nézze ott a falon, égnek álló hegyes a bajusza. De csókolni való király!)

- Kérdeznék valamit, - igy szakitja meg a csendet Juliska.

- Tessék, - feleli Lajos.

És a könyvet becsukja.

Juliska kémlő pillantást mér Lajosra. Azután egy határozott mozdulattal leül vele szemben az asztal mellé.

- Mondja meg nekem, - szól kipirulva, - hogyan kell verset csinálni?

- Semmi sem könnyebb annál, - feleli Lajos.

- Igazán?

- Szavamra mondom.

- Hát hogyan?

- Az ember elővesz egy darab papirost, meg egy czeruzát. Azután belégondolkozik a szivébe...

- És leirja.

- Leirja a szive gondolatát.

- Hát csináljunk egy verset! - mondja Juliska tapsolva.

- Csináljunk.

- Én irom.

- Én meg diktálom.

Juliska czeruzáért és papirosért fut. Maga elé teszi. Gyöngéden végigsimogatja a tenyerével.

Az asztalra könyökölnek és egymás szemébe néznek.

- Diktálhatok?

- Diktálhat.

- De úgy ahogy érzek?

- Ugy, ahogy érez.

- Mert verset irni másképp nem lehet.

- Leirom, ahogyan mondja.

- Hát írja:

Ébren vagyok? vagy álmodom...?
- Gondolkodom, gondolkodom:

- Ébren van Lajos, ébren - jegyzi meg Juliska, gyorsan irva a szavakat.

- Ébren? Szebb vagy, mint az álom,
Kis Juliskám, gyöngyvirágom!

- Ezt nekem mondja? - kérdi Juliska elpirultan.

- Természetesen, ha nincs kifogása ellene.

- Nincs, Lajos.

- Mert verset csak a pillanat hatása alatt lehet irni, és én igy mindig azt diktálom ami a pillanat hatása alatt felfakad a szivemből.

- Óh ez gyönyörü vers! Folytassa.

Lelkem drága gyöngyvirága.
Ülj le mellém a díványra.

- Igazán azt akarja?

- Bizony, a vers érdekében...

- A vers érdekében?

- Ha nem ül ide, akkor a vers félbeszakad.

- Inkább odaülök.

A diványra szökken. Térdére helyezi a papirost, és várakozó tekintettel néz Lajosra.

- Igy, igy nézz rám kék szemeddel;
- Mennyországos kék egemmel!
Hadd fogjam meg a kezedet...

- Akkor mivel irjak?

- Azután irja. Most csak nyujtsa a kezét, hogy a verset ki tudjam egésziteni.

- Itt van.

Lajos csakugyan megcsókolja a kis kezet.

Juliska zavartan néz rá.

- Irja hát: Rácsókolom a lelkemet.

- Vagy ugy? Majd elfelejtem, hogy a verset irni is kell.

Lefirkantja a hiányzó sort, azután ragyogó szemmel néz Lajosra, várva a folytatást.

Lajos nekimelegedve, érzéssel mondja:

- Liliomszál! gyögyvirágszál!
Ha nekem egy csókot adnál...

- Reménylem, ezt nem komolyan mondja?

- A vers kivánja, Juliska.

- A vers kivánja?

- A vers.

- Igazán kivánja az a vers?

- A legkomolyabban.

- És anélkül nem lehet folytatni?

- Honnan vegyem hozzá az érzést?

- De furcsa ez a verscsinálás, Lajos!

- Azt hiszem, szép vers lesz.

- Igazán?

- A csók érdekes fordulat benne. Nem igaz?

- Még nem tudom.

- Hát...

Juliskát gyöngéden átölelve a szemébe néz.

Juliska lesüti a szemeit.

- Jaj, - igy rebeg, - nem szabad Lajos.

- Miért ne volna szabad?

- Meglátnak.

- Magunk vagyunk.

- Lát a jó Isten.

- Itt a pusztán, kánikulában?...

- Mindenütt jelen van.

- Hát akkor minek tanitotta az embert csókolni?

- Az igaz, Lajos.

- Hát...

Pillanatnyi csend. A szobában minden mozdulatlan. Mátyás király a padlás felé néz. A vén fali óra az árnyékban ballagdál.

- Az ablakon nem lát be valaki?

- Nem Juliska, csak a leánderek.

Juliska arcza odasimul a Lajos arczához.

- Elég, elég, valaki jön!

Felugrik a leány. A papirost magával ragadja.

- Nem jön senki. Maradjon édes Juliska.

A leánynak pipacs-piros arcza megfordul az ajtóban. Ujját az ajkára téve, ragyogó tekintettel susogja:

- Holnap folytatjuk... a verset.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 10:17:50, péntek
 
  A TÖRÖK SALAMON



Ezt a kis történetet nem én koholtam: Balla Gergely néhai jó nagykőrösi nótárius krónikájából irtam ki a most (1897) készülő szegedi monografiának.[3]

Abban az időben, mikor a magyar kezdett már hozzászokni ahhoz, hogy a törököt ismerje urának, egy törvénylátó napon három cseribarát is jelentkezett a szegedi basánál.

A basa ott ült az ő aranynyal himzett ülővánkosán. A baloldalán nargilé, a jobboldalán iródiák, előtte meg a korán, amelyben meg van irva minden igazság.

A basa végigsimitotta hosszú ősz szakálát és intett, hogy beszéljenek.

- Nagyságos basa, - kezdi a vezető barát, egy szeplős-veres, poczakos páter - mink az alsó városi templom végett jöttünk a te igazságos széked elé.

A basa iródiákja, egy dorozsmai diószemű pribék, belemártja a ludtollat az övén függő kalamárisba és szép talik-betükkel írja a papirosra:

- Allahnak mai áldott napján cseri-barátok jöttenek nagyságos Ali ben Abdurraman basa kegyes szine elé.

- Mert, - mondja tovább a barát, - azt a templomot most a kálvinista eretnekek bitorolják, holott a jog és igazság szerint a miénk.

Itt a barát a jog és igazság teljes kifejtése végett visszakanyarodik boldogemlékezetü Szent István király korába. Elmondja a keresztény vallás alapitását és küzdelmeit. Szent László és Könyves Kálmán törvényeit, Szent Ferencz születését és életét, szerzetének alapitását és müködését; Luther származását és a reformáczió átkos terjedését, a szegedi alsóvárosi templom fundálását, eseményeit és a szent szerzet minden rövidségét, amit az eretnek kálvinisták miatt szenvedett.

A basa eleinte figyelemmel hallgat - nem kellett neki tolmács, hiszen fiatal kora óta itt forgott a magyar földön - de csakhamar elszédül a bizonyitékok özönében és nyugtalanul néz a diákjára, akinek mindig lassabban perczeg a toll a kezében.

Mikor a barát már az 1525-iki rákosi országgyülés határozatát kezdte reczitálni, amely szerint az eretnekek bárhol találtatnak, a könyveikkel együtt megégetendők, a basa akkorát ásitott, hogy a szakála a szőnyegig ereszkedett és az állacsontjai ropogtak.

- Elég, - mondotta a kezével intve. - Ugy látom sok a bizonyitékod és nincsen csalárdság a ti követeléstekben. Holnap kihallgatom a prédikátort is, és itéletet teszek.

A barátok nagy hajlongások között kihátráltak a teremből.

A prédikátor bezzeg megrémült, mikor a csaus elvitte hozzá a pecsétet, hogy ebben meg ebben az órában ott legyen a basa előtt.

- Csaus, - mondotta egy ezüst denárt nyomva a szolga markába, - mondd el nekem, kik jártak legutóbb a nagyságos basánál!

A csaus a gerendára nézett és egynehány nevet sorolt el. Mikor a barátokat emlitette, a prédikátor megkönnyebbülten lélekzett fel. Hát ez az! Jól vagyunk már!

Magára öltötte a papi lebernyegét, fekete süveget nyomott a fejére és a kapcsos bibliát a hóna alá vette, azzal fellépegetett a várba a basához.

- Kálvinista gyaurok pásztora, - mondotta a basa haragosan, - panasz van rátok, hogy elvettétek a templomot a pápistáktól! Olvasd diák.

A diák fölvette a szőnyegről a jegyzőkönyvet és olvasta:

- Allahnak mai áldott napján cseribarátok jöttenek Ali ben Abdurraman szegedi basa kegyes szine elé...

A prédikátor dűhtől elvörösödött arczczal hallgatta; hallgatta, hogy miket beszéltek ellene a barátok.

- Nagyságos basa, - szólt végre haragos kipukkanással, mikor szóhoz juthatott - az a templom az igazi keresztyén gyülekezeté. Mert az igazi keresztyén vallás követői nem az Istentől eltévelyedett gonosz, bálványimádó pápisták, hanem azok, akik a Krisztus szavait a maguk hasznára el nem forgatták és az evangélium igaz értelmébe róka-lyukakat nem ástak.

Erős hangon és méltóságos kézlejtésekkel beszélt. Igazainak bizonyitására beleforgatott a biblia levelei közé és hol Mózessel, hol ábrahámmal, hol a prófétákkal bizonyitotta, hogy a Krisztus igaz követői azok a kálvinisták, akik a templomot használják.

A basa ezt mindvégig figyelemmel hallgatta. A bibliát, valahányszor a pap idézett belőle, megnézette a diákjával. Azután, hogy a pap egy kenetes amennel végezte a harsogó bizonyitásokat, vállat vont és a tenyereit is terjegette hozzá, miközben a földre nézett.

A diák fölemelt tollal várta az itéletet.

- Ennek is igaza van, annak is igaza van, - mormogta a basa, a szakálát dörzsölve.

Fölkelt és gondolkozva járt föl és alá a teremben.

- Ember, - mondotta végre, megállva a pap előtt, - még egyszer el kell jönnöd. Jer el holnap délelőtt és jöjjenek el a barátok is.

Másnap ott volt megint a prédikátor az ő bibliájával, a barátok meg az olvasójukkal. Ezek eljöttek mindnyájan.

A basa helyet foglalt az aranyos párnán. Szájába vette a nargilé borostyánját, és végignézett rajtok.

- Ti kilenczen vagytok, - mondotta a barátoknak - a prédikátor egymaga. Válasszatok magatok közül, aki beszéljen, a többi pedig vonuljon hátra és hallgasson.

A barátok minden gondolkozás nélkül megegyeztek a vörös barát személyében: hátra vonultak a sarokba és izgatottan várták az itéletet.

- Tegnap és tegnapelőtt, - mondotta a basa, megsziva a nargiléját, - külön-külön elmondottátok, hogy a templom titeket illet; azonban annyira bebizonyitotta mindegyik a maga jogait, hogy én nem tudtam köztetek itélni. Hát álljatok most szembe egymással és adjatok egymásnak kérdéseket és feleleteket, hogy hadd lássam, melyik az igazabb hit?

A prédikátor megköszörülte a torkát és neki fordult a barátnak.

- Ha a tiétek az igazak tudománya, mondd meg nekem, hol volt az Isten a világ teremtése előtt.

A barát szinte hátrahőkölt ettől az otromba kérdéstől, de csakhamar összeszedte magát és igy felelt:

- Önmagában.

- Nem ott volt - felelt a prédikátor.

- Másutt nem lehetett. Igy tanitja ezt az áquinoi szent.

- Nem ott volt - ismételte a prédikátor - hanem a felhőben.

- Felhőben? Már hogy lett volna a felhőben?

- Abban kellett lennie - szólt a meggyőződés erős hangján a prédikátor - mert nem lévén megirva, hogy felhőt teremtett volna, előbb kellett lennie a felhőnek, mint a világnak.

A basa bólintott.

- Rajtad a sor - mondotta a barátnak.

A barát vakart egyet a tarkóján, aztán összehunyoritotta fehér pilláju ravasz szemeit és a prédikátorra oldalt kacsintva igy szólt:

- Kik voltak Istennek legjelesebb prófétái?

- Kik? - szólt a prédikátor dühösen, mert sejtette, hogy a kérdésben álnokság lappang - hát kik lettek volna?

- Kik, no?

- Mózes meg Jézus.

A barát a fejét rázta.

- Nem igaz?

- Nem.

- Hát kik?

- Mózes, Jézus és Mahomed.

A basa felállott.

- Elég, - mondotta a barátnak. - Látom, hogy a ti vallásotok az igazabb.

És az alsóvárosi templom ma is a barátoké.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 10:14:47, péntek
 
  HAT TITKOS KIS LEVÉL



I.

Kedves Marim!

Mielőtt ezt a levelet elolvasnád, emeld föl a kezedet és esküdj meg, hogy soha senkinek el nem mondasz belőle egy szót se!

Hát tudd meg, hogy egy fiatal ember az őrülésig szerelmes belém.

Ma láttuk egymást először. Én az ablaknál ültem. Ő az utczán sétált.

Eleinte nem is vettem észre. Czilinder czilinder. De azután, hogy sokszor elment előttem a czilinder, akaratlanul is megnéztem. Egy szép barna ábrándos szemű fiu. Rám nézett, hosszan. S a tekintete azt mondta: Szeretlek!

Egész éjjel nem tudtam aludni. Találgattam, hogy: mi lehet a neve? hol lakik? honnan ismer engem? és mikor szeretett belém?

Egy belső sugallat azt mondja nékem, hogy Jenő a neve, mint a "Fekete keztyüs grófnő" halovány herczegének.

Azután a paplanom gombjain azt számitottam ki, hogy ő lesz-e a férjem?

Ötször igen, négyszer nem. De tudod, ez nem bizonyos.

Azt hiszem, holnap ismét eljön, mert mikor az ablak előtt sétált, én melegen néztem rá, és azt mondtam a tekintetemmel:

"Legyen bátor, drága Jenőm: remélhet!"

Emmi.


II.

Reszketek az izgalmaktól, midőn neked ezeket a sorokat irom.

Egy hétig vártam, hogy bejön hozzánk. De ő nem mert. Azt hitte, hogy a kegyetlen szivü hölgyek osztályába tartozom.

Végre ma éjjel a jó Isten segitett rajtam.

Azt álmodtam ugyanis, hogy ő Ádám, én pedig Éva vagyok. De ruhában.

Azonnal megértettem, mit jelent ez az álom: a szokott órában, ahelyett, hogy az ablakhoz ültem volna, felöltözködtem, és mintha a Nepomuki Szent János litániájára mennék, a sétatérre siettem.

Az álom igaz volt, Mari! a fasor közepén ő jött velem szemben.

Annyira megijedtem, hogy egy pillanatra meg kellett állnom. Vissza akartam futni, magam se tudom miért, - de aztán nyugodtságot parancsoltam a szivemnek, és olyan hideg arczczal sétáltam el mellette, mintha márványfejem volna.

Nem tudom köszönt-e. Én nem pillantottam föl a földről. Csak mikor már vagy ötven lépésnyire voltam, akkor hallgatóztam, hogy jön-e utánam?

A kavicsok ropogtak.

Jött.

Meglassitottam a lépéseimet, hogy hadd érjen utól. Észrevettem, hogy ő is lassabban jön: nem mer utólérni.

Megálltam.

Ő is megállt.

Elindultam.

Ő is elindult.

Ismét megálltam.

Ismét megállt.

Nehéz szemrehányásokat tettem ekkor magamnak, hogy miért voltam hozzá az előbb olyan hideg.

Hirtelen megfordultam, és elszántan mentem feléje.

De csak addig tartott a bátorságom, mig odaérkeztem, a hol ő állott.

Se szólni, se ránézni nem mertem. Csak elmentem mellette, mint az előbb.

Ő ismét követett.

- Istenem, Istenem, - igy sóhajtottam, - csak most az egyszer segits rajtam!

Isten meghallgatott. Adott egy jó gondolatot. Szétkapcsoltam titkon az imakönyvemet és leejtettem.

A képek százfelé repültek.

Én megrettenve álltam. Ő hozzám sietett és igy szólt:

- Ha megengedi nagysád...

(Igy: nagysád!)

- Ó kérem, nagyon köszönöm, - feleltem.

De most is csodálkozom, hogy ezt ki tudtam mondani, mert a szivem nagyon, de nagyon dobogott.

Ő nem herczeg Mari, se Jenő, hanem a Csutak szappanos fia. Mártonnak hivják· De ez nem tesz semmit, mert igazi gavallér: aranyórája van, s az utolsó divat szerint öltözködik.

Mikor elváltunk, mélyen meginditó hangon kérdezte tőlem:

- Remélhetem-e nagysád, hogy holnap itt üdvözölhetem?

- Oh mindenesetre, - feleltem gyorsan; bár azt hiszem, kitérőleg kellett volna válaszolnom.

De helyrehoztam a hibámat azzal, hogy királynőhöz illő méltóságos fejbólintással távoztam el tőle.


III.

Kedves Marim!

Mielőtt elindultam volna, belopódzkodtam a belső szobába; odaálltam a tükör elé, és begyakoroltam az arczomat a vallomás meghallgatásához.

Egy szegfü piroslott a hajam között.

Olyan elbájoló voltam, hogy meg kellett csókolnom magamat a tükörben!

Még elsőt sem harangoztak, már én künn voltam az utczán.

A mama még utánam szólt, hogy el ne felejtsek érte is imádkozni.

Szegény mama, nem is sejti, hogy még nem voltam az idén a Nepomuki Szent János litániáján.

Márton már várt.

Kezet fogtunk.

Óh, Mari, ez a Márton olyan kedvesen tud kezet szoritani, olyan lágyan és olyan elegánsan, mint valami herczeg. A legszentebb érzelmek benne vannak a keze szoritásában!

Leültünk egy padra, és beszélgettünk mindenféléről, csak a szivről nem.

Mikor erről akartunk beszélni, sóhajtottunk.

Ő azt kérdezte tőlem, hogy miért sóhajtok?

Azt feleltem, hogy a kis kanári madaramnak elfelejtettem kendermagot adni.

Vigasztalt, hogy ne búsuljak, és példákat mondott, hogy a kanárik, a melyek a kanáritenger partjáról való verebek, évekig is el vannak anélkül, hogy kendermagra volna szükségük.

Óh Mari, ő nagyon tudományos férfiu!

Mondtam neki, hogy eljöhetne hozzánk megnézni a kedves kis kanári madarat, mert a papa nagyon örül annak, a ki a kis kanárit megnézi. Ő azonban azt felelte, hogy fontos okai vannak az ellenkezőre.

Azt hiszem, Mari, neki valami nagy családi titka van!


IV.

A láztól égve irok neked, Mari!

Márton vallott.

Azt mondta, hogy engem "imád!"

Óh, Mari, ha azt hallottad volna, milyen hangon ejtette ki ezeket a szavakat!

Egy orgonabokor aljában ültünk, magunkban; nem járt arra senkise.

Én összerezzentem; a szivem elszorult; forró láz futott rajtam végig.

Azt hittem, elájulok.

Ő észrevette ezt, mert hirtelen átkapott.

Én akkor úgy tettem, mintha igazán elájulnék. Oh, hiszen oly jól esett, hogy megölelt!

Mit gondolsz, mi történt?

Ha ezer évig törnéd a fejedet, akkor se tudnád kitalálni.

Nem futott se vizért, se gyönyvirágeczetért, hanem megcsókolt.

Mari, neked még fogalmad sincs arról: milyen az igazi csók!

Valami édes tüz az, Mari, amelynek édességét és hevét leirni nem lehet!

Ő egy pillanat alatt millió ilyen édes tüzet szórt az arczomra és a kezemre.

Én önkénytelen elbágyadással engedtem ezt; de csakhamar erőhöz jutottam: fölugrottam és elfutottam tőle.

Otthon felszöktem a padlásra, és elbujtam a mama hattyubundája mellé.

Ott ismételgettem behunyt szemekkel, halkan, gyönyörtől ittasan:

- Nagysád, én imádom!

És forró ajkaimmal csókolgattam a kezemet, hogy lecsókoljam róla az ő csókjait.


V.

El vagyok árulva!

A mama észrevette tegnap este, hogy egy harapás van a karomon. (Márton ugyanis tegnap meg akart enni.)

Meglestek bennünket.

A papa éppen akkor lépett oda, mikor egy édes, hosszú csókban némultak el az ajkaink.

Azt hittem, elsülyedek.

Azonban a papa nyugodt volt, mint kitörés előtt az égiháború.

- Hát te itt vagy, Emmi? - kérdezte tompa, hideg hangon. - És ez a fiatal ember?

Mártonnak volt annyi lelki ereje, hogy bemutatta magát.

- Az apját ismerem, - felelt a papa, - bár szappant nem szoktunk nála venni, mert nem habzik eléggé.

Márton biztositotta a papát, hogy ez csupán véletlenségből történhetett, s ha a papa parancsolja, ő olyan habos szappant csináltat, a minő még nem volt Szegeden.

Azonban a papa hirtelen közbevágott:

- Mit keres ön itt a leányom társaságában?

- Tisztességes, komoly szándékaim vannak, - felelt bátran az én Mártonom.

- De hisz ön még tacskó, - szólt kitörve a papa, - és ez a leány is még alig mult tizennégy esztendős.

Én halálos dermedtségben, mozdulatlanul ültem a padon.

Márton elborult arczczal felelt:

- Mire én leteszem az érettségit, a kisasszony tizenöt éves lesz, és hozzám jöhet feleségül.

A papa nem szólt semmit. Szigorú tekintettel mérte végig Mártont, azután megfogta a kezemet, vitt, vezetett ki a kertből.

Óh, ez szörnyü pillanat volt, Mari! Mártont még csak egy tekintettel se biztosíthattam arról, hogy változatlanul, örökké fogom szeretni!


VI.

Kedves Marim!

A könnyeim záporként omlanak, midőn ezeket a sorokat irom.

Márton az érettségin megbukott.

Engem holnap Pozsonyba akarnak vinni a zárdába, hogy ott tanuljak legalább két esztendeig.

De nem visznek el!

Nem!

Mert a szivem az éjjel megszakad!

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 10:13:28, péntek
 
  A ZÁSZLÓ ÁTMARAD



Ezelőtt tiz évvel történt.

Som Péter barátom meghítt, hogy a nyárból legalább két hetet töltsek az ő zöldjében. Az Alföldön lakott. Tudtam, mit jelent az ő zöldje: három almafát, öt eperfát, egy diófát, néhány szilvafát, egypár sor ribizlit, meg egy kuglizót.

De azért elmentem.

Az első három napon nem tettünk egyebet, mint hogy kugliztunk, meg kvaterkáztunk. Mind a két mulatságban részt vett a falu összes intelligencziája, vagyis a lutheránus pap meg a tanitó. A biró is köztünk volt, de az csak télen szerepel az intelligenczia között, nyáron lobogós nemzeti pongyolában jár.

A negyedik napon azt mondtam, hogy mutassanak valami nevezetességet a faluban, ha mást nem, hát legalább egy gólyafészket, különben nem tudok irni semmit az élményeimről, s azt hiszik majd rólam, hogy Óbudán nyaraltam.

A négy ember elkomolyodott. Hallgatva néztek maguk elé. A lutheránus pap nagy füstöket gomolyitott a pipájából. Péter meg szinte verejtékezett.

- Nincs itt uram semmi nevezetesség, - mondta halkan és röstelkedve a tanitó.

De a másik három olyan gondolkozást vitt véghez, hogy annyi erővel még egyszer föl lehetett volna találni a puskaport. Végre a biró elmosolyodott.

- Megvan! - szólt diadalmasan. - Meg van mentve a becsület! Hát a Tamás, az öreg Tamás.

Az egész intelligenczia rákezdte, hogy:

- Nini! csakugyan! az öreg Tamás!

- Ki az, mi az?

- Az nevezetes ember, - szólt a biró, - háborut végzett.

- Vitéz katona volt, - vette át a szót Péter - negyven esztendős korában kötött kardot, aztán mikor Monostornál harczolt a Dom Miguel zászlóaljban, egy ágyugolyó előtte vitte el a zászlótartó fejét.

Csudálkoztak azon, hogy nem jutott mindjárt eszükbe a falunak ez a nevezetessége. A pap szemrehányást tett a birónak, hogy miért biró, ha még ilyet se tud az eszében tartani. A biró azt felelte erre, hogy az észbeli dolgokra a papot fogadta meg az eklézsia.

Végre is eltökéltük, hogy az öreg Tamást meglátogatjuk.

- Még ma! - szólt lelkesülten a biró.

- Még ma! - felelt a többi is.

Nekem ugyan nem volt igen sietős a dolog, de látva a nagy elindulást, nem akartam a kedvüket megrontani.

Átmentünk a falun. A nap már lehajlóban volt, s a jegenyék árnyéka hidakként sötétlett a fehér uton.

Az udvaron egy rakás gyerek játszott s egy naptól barna mezitlábos menyecske rostálta mellettük az ocsut.

- Csak tessék besétálni, - mondta a menyecske - itt benn van a nagyapó, pipázik.

Csakugyan ott ült az öreg egy szalmakarosszékben. Pipázott. A bal lábát a napra tartotta, amely betüzött az ablakon:

Mikor beléptünk, föl akart kelni, de a tisztelendő visszanyomta a székbe.

- Maradjon ülve, Tamás bácsi, - mondotta a pap, - eleget fáradott kigyelmed a hazáért.

Tamás bácsi mosolyogva motyogott valamit, azután visszaigazitotta magát a tokjába, és az öregségnek csöndes nyugodtsága ömlött el ismét az arcza ránczain.

Érdekes fehérfejü ember volt az öreg; haja, szakála, szemöldöke, bajusza, mindene fehér, csak orczája piros.

- Tamás bácsi, - kezdte kenetes hangon a pap, - ez az ur az ujságokat csinálja, látni kivánta kigyelmedet, mert hallotta hirét, hogy vitéz katona volt.

Az öreg egy pillantást vetett rám, azután a hüvelykujját a pipájára nyomva, majd egy rövid mozdulattal felém bökve szólott:

- Ez?

- Ez ám, ez az ur ir az országnak. Megirja majd kigyelmedet is.

Az öreg helybenhagyólag biczczentett a fejével.

- Beszéljen valamit az életéből, Tamás bácsi, - szólott a pap kérlelő hangon.

- De mit?

- A mit akar.

- Hát - kezdte az öreg, nagyot szíva a kurta makrapipán, - megírhatja, ha akarja, hogy én is ott voltam Monostornál, tudja abba a nagy tüzbe Görgeyvel. - Egyet szippantott az öreg és ismételte: - "Görgeyvel". Én a Dom Miguel zászlóaljnál voltam. Az hires zászlóalj volt. Hires ám. Hát mink voltunk abba a nagy tüzbe, ott a nagy tüzbe. Hullott a sok golyóbis, mint az istennyila, úgy-úgy, mint az istennyila. De azért mink csak nekivágtunk a nímötnek, úgy ám: a nímötnek. Az ászlótartó mellettem állott; a nagy fínyös ászló ott lobogott a kezibe, úgy ám: a kezibe. Hát eczczer csak gyün egy nagy álgyugolyó; gyün igyenösen a fejinek, az ám, a fejinek. Kapd félre a fejed, - akarom mondani az Imrének, mert ugy hitták, az Isten nyugtassa meg, - de már akkor késő vót, késő ám: elvitte a fejit.

Körülöttünk áhitattal hallgatott az egész család. A gyerekek a szájokat is kitátva néztek a nagyapjok mellett bennünket, hogy milyen hatást tesz ránk az elbeszélés.

Aztán elmondta az öreg a sürün közbeesett hátokkal és ámokkal, hogy a zászlót ő akarta fölvenni, de nem találta, mert a könny vagy vér elöntötte a szemét, és nem látott. Végül pedig, hogy alig néhányan maradtak életben ebből a zászlóaljból, a németekből pedig csak éppen egy maradt hirmondónak.

- Szóval mögmentöttük a hazát, mög ám, a magyar hazát, - igy fejezte be az öreg.

A mult esztendő nyarán ismét abban a faluban voltam.

Eszembe jutott az öreg Tamás az ágyugolyójával.

- Él-e még? - kérdeztem az intelligencziát, amely azóta annyiban megszaporodott, hogy a biró nyáron is nadrágban járt már.

- Él ám! - felelték örömmel, - éppen ma üli a 83-ik esztendejét.

Hát elmentünk hozzá megint.

Az öreg ott ült a nagy család között az asztalfőn. Éppen ebéd végén jártak és nekünk is akartak teriteni, de mink csak úgy ültünk az asztalhoz, tányér nélkül. Azt mondtuk, hogy ha nem folytatják az ebédet, azonnal elmegyünk.

Hát folytatták. Az öreg nem sokat változott. Mindössze a háta görbült meg egy kissé, s a szemein az öregségnek bágyadtsága látszott. A karosszék is ugyanaz volt, csakhogy lefakult róla a zöld szin.

Örült az öreg, hogy meglátogatjuk.

- Ezelőtt egynehány esztendővel is volt nálunk egy izé, egy ujságiró, ugy ám: egy ujságiró ember, - motyogta derülten.

- Ez az úr volt az, - magyarázta a biró.

- Ez volt-e? No bizony rá nem ismertem volna, pedig még akkor jobban is láttam, ugy ám: jobban láttam.

A gyerekek csipogtak az öregnek, hogy meséljen hát valamit a háboruból.

Az öreg mosolyogva nézett rájuk és csöndesen bólogatott a fejével.

- No jó, hát elmondom, - kezdte, félkönyökét a pipával az asztalra támasztva. - Hát mikor izé... negyvennyóczba, úgy ám: negyvennyóczba, vagy igen is a: negyvenkilenczbe én is ott voltam... izébe... ejnye, hol is voltam no - szólt a mestergerenda felé révedő tekintettel.

- Monostornál! - segitették a gyerekek.

- Ott, ott, - szólt a fejével, meg a mutatóujjával ráintve az öreg, - már mindent elfelejtek; hiába... Hát abba a nagy tűzbe mink voltunk a... izé... micsoda ászló is...

A gyerekhad kórusban nagy örömmel kiáltotta:

- A Dom Miguel!

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 10:11:02, péntek
 
  FELHŐ A SZOBÁBAN



Az eset eleinte nem látszott különösnek.

A papa tizenegy órakor, kikeményitett fehér ingbe és fekete kabátba öltözött. Azt mondta, névnapi ebédre megy Budára, valami Miklóshoz.

Délután azonban felhők szálltak a kis szobába. A két gyerek sürün faggatta a mamát, hogy:

- Hol a papa?

És hogy:

- Miért nem ebédelt itthon a papa?

- Haza jön-e a papa vacsorára?

A fiatal mamán egy gondolat borzongott végig. S ettől a gondolattól azt hitte, elájul.

Mert rettenetes ember az a papa. A multkor is éppen ilyen mosolygósan, ünnepiesen távozott; puha, szőke szakálával megcsiklandozta a két gyerek nyakát, s a mamának a szemére is rácsókolt (milyen ravasz!), azután egy óra mulva bepólyázott fejjel hozták haza. Duellált. Négy foga most is ott van valahol a vivóteremben.

Csak most rémlik vissza a mai bucsuzása; mikor a kis Gizellát megcsókolta, azt mondta:

- Pá, kis Murilló-angyal!

Mikor pedig a Sándorkát emelte föl, azt mondta neki:

- Jólviseld magadat!

Világos, hogy a Murillo név a "morituri te salutant" eszmetársulása folytán jött az ajkaira; s hogy a kis Sándornak jó magaviseletet ajánlott, az is érthető.

A fiatal mama a két tenyerébe szoritotta az arczát, mintha az emlékezetéből akarná kisajtolni, hogy a papa szemében csillogtak-e könynyek, vagy nem, amikor eltávozott.

A két gyerek felmászott a kanapéra. Gizella azt hitte, hogy a mama pajzánkodásból takarta el az arczát.

Nevetett rá és lebontotta az ujjait.

A mama szeméből könnyek peregtek. A két gyerek csöndes álmélkodással nézte a tejfehér arczon legördülő gyöngyöket.

- Ni, a mama sir.

A fiatal mama idegesen vert az asztalon álló csengetyü gombjára.

A Náni befutott.

- Igazat szóljon, - rebegett sápadtan a cselédre, - nem vett ma valamit észre, mikor az ur elment?

A cseléd arczán látszott az észrevételben való utólagos igyekezet, de bizony hiába.

- A szemei könnyesek voltak, ugy-e? - vallatta a fiatal asszony tovább a leányt.

- Könnyesek? Nem: egy cseppet se voltak könnyesek.

- Mit csinált az ur, mielőtt elment?

- Fel és alá járkált a szobában.

- Járkált? Ez rettenetes!

- Járkált és később irt is.

- Irt is? Hiszen ez borzasztó!

- Bizony borzasztó! - ismételte a leányzó bamba tekintettel.

A fiatal mama az iróasztalhoz suhant. Reszkető ujakkal kutatta át az irótékát és a papirosokat.

Az asztalon ott feküdt egy tarka czimtábláju könyv: "Kiért üritsük a pohárt?" Oh milyen furfangos! El akarja hitetni, hogy nem végrendeletet készitett. Bizonyosan ott van a végrendelet a zsebében.

Ujra a diványra rogyott, a gyermekek mellé, a kik félénken dugták össze szőke kis fejüket.

- Oh Náni, - zokogta a fiatal asszony, - meglehet, hogy én ebben az órában özvegy vagyok.

Hevesen intett a cselédnek, hogy távozzék a szobából, azután az ölébe vonta a két kis szőke gyereket és fuldokló zokogással mondogatta nekik:

- Szegény kis árvák; a papa meghalt...

A két apróság néma megijedéssel huzódott a mama ölébe. A fali óra szomoruan tiktakkolt. A nap árnyékokat fektetett végig a szőnyegeken.

Egyszer csak fiakker-dübörgés hallatszik.

Az özvegy felszakitja az ablakot.

- Most hozzák!

A fiakker körül odalenn csakugyan szokatlan mozgás támad. A kocsis a bakról visszafelé hajolva néz be a kocsiba. Azután kiszáll egy czilinderes ur. Még valamit beszél be az ablakon.

Oh, ismerjük már az efféle előmozgolódást: ez a vészmadár.

De mit nevet odalenn az a népcsoport?

Oh bizonyosan azt neveti, hogy a sebesült be van pólyázva! A nép szivtelen! A nép nem érzi az árván maradt család szenvedését.

A fiatal asszony ideges remegéssel csukja be az ablakot, és maga siet az ajtót felnyitni.

A czilinderes ur lassan, bizonytalan lépésekkel ropogtatja a czipőjét a lépcsőkön. Olykor megáll. Bizonyosan azon gondolkozik, hogyan adja fel a keserü poharat.

Végre itt van. Ünnepies fekete öltözet. Vörös arcz.

De mi lelhette: most tanul állni?

- Na-na-nacscsád - dadogja komoly ünnepi arczczal - é-én vagyok az a bizonyos Mi-Mi-Miklós.

- Csak a tárgyra uram, mit jelentsen az, hogy a férjemet kocsin hozták haza? Meghalt?

A hirnök olyan csodálkozóan meresztgeti a szemét, mintha minden kérdésre el volna készülve, csak éppen erre az egyre nem.

- Az égre uram, hát mi történt? Már meghalt, ugy-e, már meghalt!... Oh jaj nekem...

A gavallér nekitámaszkodott háttal a folyosó falának, és tagadólag intett kezével, fejével; azután keresztbeálló tekintettel hamiskás mosolylyal hebegte:

- Aj! aj! Dehogy halt... Legyürte egykicsit a pezsgő. De ne méltóztassék... sirni... nacscsád - s a mellére mutatott nagy önérzettel, miközben majdnem leesett a lábáról - én fölvezetem...

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 10:06:23, péntek
 
  A CSONKA PÓK



Az idő már éjfél felé jár. A kocsirobogás elhalkult a Kerepesi-uton. Jóleső csöndesség vonult be az utczámba.

Mikor az ember nem tud aludni, azokra gondol, a kiket szeret. Hazagondolok. De szinte megröstellem magamat, hogy mindjárt az én kedveseimre való gondolás egy pókot is juttat az eszembe.

Az ördög vigye el azt a hitvány férget, hogyan kerül az most a gondolataim közé! De hiába, ha már egyszer eszembe jutott, nem tudok többé rá nem gondolni.

*

Hogy a telet otthon töltöttem, a cselédünk egyszer valami tuskós erdei fát rakott a fáskosárba. Jó az ilyen fa a deczemberi napokon. Egy-egy tuskó órákig elégdegél s még a parazsa is sokáig tartogatja a meleget.

Ahogy egy délután ott ülök, pipázgatok a kályha mellett, látom ám, hogy a padlón egy kis fekete pók sétál. Sétál a könyvtartóm felé.

Semmivel se nagyobb, mint két kis szent jánoskenyér-mag egymás végébe téve, de tán akkora sincs. A lába valamivel vastagabb és rövidebb, mint azoké a pókoké, a miket eddig megszoktam s nem is olyan rut, mint a kerti pókok.

Fekete pókot s ilyen pókot én még sohase láttam. El nem tudtam gondolni, hogy ez a pók hogyan került a szobámba. Meg aztán karácsony után már se légy, se pók nincsen. Ez bizony szegény csak az erdei fában kerülhetett hozzám.

Haj, hogy fázhatott a nyomorult kis féreg, s ki tudja, milyen boldog most, hogy valami neki ismeretlen meleg barlangba került.

Tünődött is talán, mikor fölébredt, hogy vajjon medvebarlang-e ez, vagy hogy más valami óriás állaté, és hogy nem lehetne-e itt valamelyik alkalmas zugban hálót fesziteni?

Hát sétált a pók. Talán éppen a könyvtartómat szemelte ki erre a célra. Annak a teteje pókszempontból csakugyan alkalmas hely a légyfogásra: próbálták elegen.

De mégis bolond a spekuláczió. A mi szemes Pankánk ugy lesöprinti onnan holnap reggel, hogy hanyatt heppen a földre, és legföljebb csak annyit hall még, hogy:

- Ni a rusnya féreg! - Aztán vége az életének a Panka csizmája alatt.

Fogtam egy üvegfedelű kis bádogszelenczét és beleijesztettem. Hadd töltse a hideg hónapokat a melegen.

Hogy olyan szokatlan volt az alakja, meg is néztem őkigyelmét az ablaknál. Hát jól mondtam, hogy olyan, mint a Jánoskenyér magja. A felső teste olyan szinű és olyan fényű is. Nem szőrös. Az alsó teste fekete, olyan fekete, mint a holt szén, és szőrös is, de nem borzasan szőrös, hanem mint a szép sima nemezkalapok. A lábai vastagok, olyan szinüek, mint a felsőteste és igy szabad szemmel nézve szintén kopaszok. De nini csak hét a lába: baloldalon a második hiányzik.

Keresem a hiányzó lábat, keresem a padlón, hogy én törtem-e le, vagy hogy igy volt: nem találtam.

A pók hát bekerült a könyves szekrényembe.

Egynéhány hét mulva megint látok egy pókot a kályhám közelében. A falon ült. Melegedett. Ez már a megszokott sárgás házi pók volt. Sovány az istenadta, szinte ránczos a hasa az éhségtől. A hosszu, vékony lábakkal körülcsillagozott kis póktest, alig volt nagyobb, mint a lencse szem.

Legyenek ketten, gondoltam, legalább eldiskurálnak a tavaszig.

Odatartottam a szelenczét alája, és beletoltam a fedéllel. Azután odatettem őket az ablak párkányára. Megnézem: hogyan barátkoznak?

Hát nehezen barátkoztak. Csak ültek egymástól a lehető legtávolabb a császárzsemlyényi kis fényes világos börtönben. Meg se moczczantak.

No mindegy, majd megismerkednek. A fekete elvégre is erdei pók, barbár, talán komor és szótalan, emez meg talán müveltebb fajta, lehet hogy idegennek érzi egyik a másikat. De hiszen lesz idejök egymást megismerni.

Ott hagytam őket az ablakban és hogy a hirlapok megérkeztek, olvastam.

Fél óra mulva megint megnézem őket, hogy mit csinálnak, hát már akkor a házi pók ott hevert a szelencze közepén: nyolcz lába az égnek... A fekete meg sétált körülötte diadalmasan.

Tyhü, gyilkos gazember! Hát te igy barátkozol!

Egy darabig haragudtam rá, hanem aztán arra gondoltam, hogy a sárga pók talán beteg volt, s e miatt ölte meg a másik.

Az állatok világában nem szokatlan ez. A farkasok is igy gyógyitanak. A vadon élő emberekről is olvastam effélét, sőt ha meggondolom, miköztünk is kiválóan emberséges az olyan, a ki a szenvedőnek nem az arczát nézi, hanem a lelkét.

Február végén megint egy pók jelent meg a szobámban. Ez már egészséges, gömbölyü kerti pók. Kicsi derék, nagy potroh, sárgás barna szín. Akkora, mint a fekete, még tán nagyobb is valamivel.

No ez összeillő pár.

Ahogy odatettem őket az ablak párkányára, megnéztem az uj pókot egy ötszörösen nagyitó üvegen át. Hát éppen olyan bundája volt, mint a nyulnak. Még olyan egyes fekete szálak is voltak a szőre között, mint a nyulnak szokott lenni.

Ült és nézett a fekete pókra. A fekete pók a szelencze átellenes oldalában ült. Nem mozdult, de apró kis aranyszemei föltünően tündököltek.

Csak most vettem észre, hogy ennek a póknak olyan a szeme, mint az arany, de csak a négy felső. Koszoru gyanánt sorakoznak a szemei a homlokán. Az alsó koszoru szemei kisebbek, s nem látszanak olyan aranyszögeknek, mint a felsők.

És csak most jut eszembe, hogy talán nevén is kellene neveznem a két pókot. Bocsánatot kérek Herman Ottótól, hogy nem ismerem a pókok nemzetségét. Én bizony nem olvastam még az ő hires, jeles munkáját s éppen nem érdekelt, hogy melyik póknak mi a neve. A név nekem csak annyit jelent, hogy valamelyik tudós egyszer nevet komponált rájuk. Hogy mi az a név, azzal sem a pók nem törődik, sem a magunkfajta tudatlan ujságiró.[2]

Csak vártam, vártam, hogy megmozdul valamelyik. És e közben arra gondoltam, hogy ha talán az egyik férfi, a másik meg nő, hogyan reszket most a szivök az örömtől. Milyen kár, hogy az ember nem ismeri a pókok arczát! A nagyitó üveg is csak merev, indulat nélkül való arczot mutat. Pedig meglehet, hogy a férfi ugy néz most a nőre, mint a Margitay hires Ellenállhatatlanja, a padon ülő monoklis gavallér, arra a barna nagyszemü kisasszonyra. De a szerelemnek micsoda büvöletes nézése lehet az, a hol egyszerre nyolcz szem bazsalit a leányra!

Kivárom, gondoltam, akármeddig is kell várnom, és csupán azért fordultam egyet el, hogy szivarra gyujtsak.

Hát mikor visszatérek, ott rángatózik már a szép kis nyulszinü pók hanyatt fekve, a másiknak a körme között.

Ette a kannibál!

Visszatettem a szekrénybe. Most már nem csak haragudtam rá, de gyülöltem is.

Mikor a márcziusi nap melegiteni kezdte a házunk falát, megint találtam egy pókot. Vén keresztes pók volt, háromszor akkora, mint az enyém. Valószinüleg most törülte ki a hosszu téli álmot a szeméből és kijött valahonnan az eresz alól a napsütésbe, hogy melengesse eldermedt izmait.

A tudósok kegyetlen kiváncsisága szállott meg, hogy vajjon megeszi-e ez is a nálánál gyöngébbet?

Előhoztam a szelenczét, és beleugrasztottam.

Az én pókom már akkor fehér szemfedőt szőtt a fenéken heverő holtakra s ült lomhán és jóllakottan a fenék szélén.

Hanem a nagy pók nem bántotta. Megült békén. Nyolcz nagy fölhuzott térde között guggolt s rá se nézett a feketére.

Nem bántja még, gondoltam, - az állapotán eszmélkedik, hogy hova került.

A fekete pók eddig háttal volt neki s két lábbal az oldalbádogra támaszkodott. Most megfordult. Ugy fordult, hogy fejjel a nagy pók felé állott.

Vizsgálta.

Igy vizsgálja a hóhért az elitélt, gondoltam.

Nem telt bele egy percz, a fekete megint megmozdult: egy lépést tett a jövevény felé. Csak egy lépést.

Ült megint nyugodtan és nézett.

Már látom, hogy nem fél.

Megint megmozdult: hol az első lábaival, hol a hátulsókkal egyet-egyet lépve huzódott lassan és óvatosan a nagy pókhoz. De szembe!

Mit akar?

Még utóbb megérem, hogy ez a kis csonka haramia nekimegy annak az óriásnak!

Odaállt a nagy elé. Az első lábai fölemelkedtek. A szája v alakra nyilt. De nem ugrott rá. Maradt ebben a helyzetben mozdulatlanul.

A nagy pók bizonyára nézte ezeket a készülődéseket, de amint én láttam, közömbösen guggolt a szelencze szélében.

Igaza van. A tigris csak nevetheti a macskát, ha a macskának az jut eszébe, hogy tigrist szaggasson széjjel.

A fekete igy állott előtte egy darabig.

Egyszer aztán rábocsátotta a lábát a nagy póknak a két előtte levő lábára.

A nagy pók megmozdult mostan. Láttam, hogyan vonja visszafelé a lábait.

A fekete ekkor megrohanta. Nekirohant egy olyan gyors mozdulattal, hogy ebben a pillanatban csak a lábak kevergését láttam azon az egy ponton.

A következő pillanatban a fekete pók visszavonult: nem fért a keresztesnek a testéhez a hosszu lábak miatt.

És ültek megint mozdulatlanul mind a ketten, mintha nem történt volna semmise.

Nohát, a pókvilágban elég furcsa a bemutatkozás!

Negyedóra mulva megint megmozdult a fekete. Lassu, sétáló menéssel a háta mögé került az óriásnak.

Csak ült megint, mintha semmit se akarna. Aztán látom ám, hogy emelkedik ismét a két első lába fölfelé.

Azt hittem, rá fog ugrani. De nem ugrott rá. Ugy tett, mint az előbb: ráeresztette lassan a két első lábát a nagy pók két hátulsó lábaszárára.

A nagy pók fölemelkedett.

Ez a fölemelkedés abból állott, hogy a nyolcz láb maradt, a hol volt, de a test fölemelkedett közöttük majdnem a szelencze üvegéig. Milyen jó, hogy a pók nem akkora, mint a teve. Egy ilyen fölemelkedés a legrémitőbb látvány volna a világon!

A fekete visszavonult.

Most már látszott rajta, hogy nem tartja magát erősebbnek. De az is látszott, hogy a nagy pók csak annyinak nézi a feketét, mint a nagy kutya a rácsahitoló pincsikutyát.

De micsoda gondolatok tüzelhettek a kis feketének az agyában. Az arcza bizonyára a düh kifejezéseiben vonaglott!

Még mindig nem mondott le. Oldalt tett ellene ismét egy tapogatódzó kisérletet. Hanem a nagy pók megintcsak eltolta magától.

Utoljára még egyszer szembe ment a kis fekete a nagynak, és most minden erejének a kilövésével. Az a mozdulat, amint összecsaptak, olyan rázó volt, mintha két aczélrugó pattant volna össze és rengett volna egy pillanatig a levegőben.

E támadás után a fekete visszaült a fenékszélbe és lekutyorodott.

Vártam egynéhány perczig. Nem mozdult többé. Megnéztem megint egyóra mulva. Nem történt semmise közöttük.

Hanem ekkor azt vettem észre, hogy az én pókomnak az egyik lába, mindjárt a csonkaláb mellett, mintha jobban behajlana a szokottnál a melle alá.

Oldalt forditom a szelenczét. A pókom elmozdul. A lábát ott hagyja maga mögött.

No akkor megsajnáltam. A nagy pókot mingyárt kivetettem az udvarra, a feketét meg visszatettem szelenczéstől a szekrényembe.

Megfogadtam, hogy ha meggyógyul, eltartom holtáig, s talán minden órában megnéztem, hogy él-e még?

Hát megélt a pogány!

A negyedik napon beeresztettem hozzá egy korán világra szállott legyet, azt rögtön el is fogta és megette jóizüen. S attól fogva minden héten adtam neki egyszer valamit.

És most, hogy hazagondolok, ő is eszembe jut. Nem éhezik-e? Nem tűz-e rá nagyon a nap, mikor besüt a szobámba? Ugy gondolok rá, mint akármelyik jóismerősömre. Érzem, hogy e nyilatkozatom miatt sokan lenéznek majd engem, de nekem az mindegy. Ez a kis csonka pók kedves most már nekem. Tudom, hogy ismer engem, és lehet, hogy ő is éppen ugy gondol énrám, mint én őreá.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
Nincs Cím
  2013-02-08 09:57:25, péntek
 
  MI AZ A SZERELEM?



Egy csöpp tinta belehull egy pohár vizbe. A viz attól megfeketedik.

A csöpp tinta az volt, a melylyel Schopenhauer Az élet semmiségéről és gyötrelméről szóló fejezetet irta. A pohár tiszta viz az időben az én lelkem.

Én akkor husz éves voltam.

Egy essős őszi napon az emlitett könyv feküdt előttem, meg a csanaki kukoriczaföldek számadása.

A kukoriczával akkor foglalkoztam, mikor a tiszttartó is bent volt az irodában, Schopenhauerrel pedig akkor, mikor egyedül maradtam.

Elvégre is fizetéstelen irnok voltam. Az apám azért helyezett ebbe a gazdaságba, hogy lássak és tapasztaljak, s amit itt tanulok, a magunk kis birtokán hasznát vegyem.

De én csak a filozófiát szerettem, s különösen Schopenhauert.

Hát olvastam Schopenhauert.

Az ajtókilincs megcsapant.

Schopenhauer becsuszott a kukoriczaszámadások alá.

Nem a tiszttartó lépett be, hanem a leánya.

Ez a leány engem idegessé tett.

- Már meg mi jutott eszébe? - kérdeztem komoly hidegséggel.

Megállt előttem, mint a gyermek a tanítója előtt. Félénken nézett rám és, hogy a zavarát leplezze, a vonalzómat vette a kezébe.

- Haragszik rám? - kérdezte, az állát a vonalzóra támasztva.

- Nem, Ilka. De lássa, maga már két hét mulva tizennégy éves lesz, és még mindig olyan gyerekes, olyan... csirke!

Korához képest fejletlen volt a leány: nem látszott többnek tizenkét esztendősnél.

- Ma az utolsót kérdezem, - esdeklett, összetéve a kezeit.

- Hallgatom - feleltem türelmetlenül.

- Hát tudja-e, én már három regényt olvastam, - szólott bizalmas melegséggel.

- Csak a dologra, kérem.

Rám emelte okos kék szemét, azután körülnézett és olyan hangon, mintha zabról vagy árpáról volna szó, kérdezte:

- Azt mondja meg nekem: mi az a szerelem?

Ha nem Schopenhauer kavargott volna bennem, talán nevettem volna ezen a naiv kérdésen.

Igy azonban, komolyan feleltem:

- A szerelem két különnemü egyén pozitiv és negativ villamosságának ösztönös találkozása.

Tágra nyitott szemekkel, mereven nézett rám a kiváncsi leány. Minden szavamat nyelte a tekintetével, s azután mintha mégegyszer át akarná gondolni a szavaimat, mozdulatlanul, némán állt előttem.

- Nem értem, - felelt végre olyan arczczal, a melyből látszott, hogy sirni szeretne.

- Hát jól van, megmagyarázom más szavakkal. A szerelem szines, kápráztató szivárvány egyik szivtől a másikig. Vagy mondjuk: láthatatlan, de igen-igen élvezetes táplálék, amelynek első falatja meg van czukrozva, az utolsó falatja pedig meg van mérgezve.

Láttam, hogy megint nem ért. Hogyan is értett volna, mikor magam sem értettem, a mit mondtam neki. Fontoskodtam és nagyképüsködtem, ma már látom. És elutasitón néztem rá.

Nem mert már szólni, csak összetette két kis sovány kezét, úgy könyörgött némán.

- Ilka, - feleltem türelmetlenül - magának nem illik, hogy azt kérdezgesse: mi az a szerelem.

S tekintetemben, hangomban benne volt az is: hogy lehet valaki annyira ostoba!

Megrezzent. Az ibolyák harmatba borultak. Két kis kezét az arczára boritva, fordult ki a sötét kanczelláriából.

Szinte megbántam, hogy olyan nyers voltam. Ki gondolta, hogy ilyen gyönge. No de annál jobb: nem alkalmatlankodik majd annyiszor.

Ezt eltaláltam. Ilka haragudott. Szinte sápadt volt a boszus elégedetlenségtől, mikor ott ült velem szemben az ebédlőasztalnál. Töltöttem neki vizet: nem itta meg. Megkináltam pogácsával: nem fogadta el.

Hát én meg nem bántam.

Ettől a naptól fogva nem beszéltünk egymással.

Nem tűnt ez föl senkinek, mert én abban az időben fagyos nyugalomba voltam sülyedve. Csak hivatalos érintkezésekre alkalmaztam a beszélő-képésségemet.

Néhány hét mulva Ilkát elvitték a háztól. A mérnök bátyja Svájczba költözött valami alagutfuráshoz s magával vitte a családját és Ilkát is, hogy megtanuljon francziául.

Az elutazása annyira kedvemre való volt, hogy az utolsó napon félig gúnyosan, félig enyelegve, igy szóltam hozzá:

- Béküljünk ki, Iluska. Ugy se látjuk egymást egy esztendeig. Azalatt az egy esztendő alatt kegyed olvashat sok regényt, és azokból megtanulhatja, mi az a szerelem.

Sokkal inkább fel volt izgatva az utazási előkészületektől, hogysem észrevette volna, milyen kicsinynek tartom. Az hatott rá, - ugy vettem észre, - hogy azt mondtam: béküljünk ki.

Mulatságos komolysággal nyujtotta a kezét és igy felelt:

- Nem is haragudtam, irnok ur.

- Miért nem mondja: bácsi?

- Hát bácsi, ha ugy tetszik.

És elmosolyodva kérdezte:

- Fog nekem irni?

- Irni? Én?? Kegyednek?? Miért???

- Hát ha valamit kérdezek.

- Nem.

- Ön kegyetlen.

Ezt hirtelen, haraggal mondta. Végig nézett rajtam, és ott hagyott.

Hogyne! - gondoltam - majd bizony még Svájczba is felelgessek, hogy miért nincs a halnak füle? és hogy a kanári madarak mitől sárgák?

Elutazott.

Levelet csak egyszer irt: a nevemnapjára. Annak is csak a boritékán volt irás, belül a névjegye. Ez volt az összes érintkezésünk a kisasszony franczia esztendeje alatt.

De azért a szüleihez írt levelekből minden lépését tudtam.

Megirta, melyik napon vette fel az első hosszu ruhát; mikor volt először szinházban; hogyan tanult meg korcsolyázni, s hogy egyszer nyoszolyólány is volt egy fiatal mérnök esküvőjén.

Minden hónapban küldött egy fényképet. Azokon lehetett látni, hogy francziául sokkal gyorsabban fejlődik; mint ahogy magyarul fejlődött. Sovány kis arcza meggömbölyödött, s a hosszu ruha nagyleánynyá tette. Minden fényképen mosolygós volt az arcza. A szülői örültek ennek. Azt mondták, hogy jól érzi magát, azért mosolyog. Csak én vontam vállat. Hiszen tudnivaló is, hogy a fotografus szokta figyelmeztetni erre az embereket.

Különben nem sokat törődtem vele, habár a család előtt tisztesség okáért azt kellett mutatnom, hogy én is érdeklődöm a sorsa iránt. Ezt egyszer meg is irták neki, s ő azt felelte, hogy szfinkszszerű ember vagyok.

Ez a felelete gondolkodóba ejtett. - Ej, ostoba beszéd! - mondottam egynéhányszor. De azért ezen a napon mégis emberfejü oroszlánnak éreztem magamat, és egyszer belenéztem a tükörbe is.

De csakhamar kiráztam a fejemből. - Gyöngeség! - mondottam. Pokolba vele! A filozófia szerint: az emberben nincs semmi különös. Az ember a legjobban kifejlődött állat: majomból való!

Ujra a hideg, elmélkedő filozófus voltam.

Alig törődtem azzal, hogy megérkezik. Egy emberrel több vagy kevesebb egy tiszttartóháznak nevezett kőrakásban, az utoljára is mindegy a filozófusnak, aki fel tudja fogni a dolgok és állapotok mélységeit.

De az mégis meglepett, hogy mennyire kifejlett a bimbó!

Nagy leánnyá nőtt a franczia esztendő alatt! Nem Iluska többé, hanem nagysád. A cselédek kezet csókolnak neki, s az öreg Mihály mindenes féloldalt emeli a kalapját, mig vele beszél.

Galambszürke ruhában érkezett meg; a fején szalmakalap volt, s a kalapon lengő gyöngyvirág-fürtök. A termete megnyult; az arcza meggömbölyödött; a szeme tele volt lélekkel és valami rejtelmes bűbájjal. Bátran és bizonyos fensőséggel beszélt. Szinte zavarba ejtett. Éreztem, hogy nekem is kezet kellene csókolnom. De nem tettem meg, csak megszoritottam a kezét.

Együtt vacsoráztunk. A társalgás élénk volt. Az örömnek vidám levegője töltötte be a házat.

Még az én nyugodt, tisztán látó lelkemre is hatott a háznak ez a kedves izgatottsága.

Iluska ugyan feljebb ült most már két helylyel, az asztal tulsó felén, de azért nekem nyujtotta a poharát.

- Lesz szives, ugy-e? - szólt kérő tekintettel, - mint régen...

És én olyan buzgalommal töltöttem a vizet, mintha az volna az életem főczélja, hogy neki minden vacsoránál vizet öntsek.

- Ön sokat változott, - szólt a poharat letéve, miközben figyelmesen nézett az arczomra.

- Javamra vagy káromra?

A zajban nem figyeltek ránk.

Pajkosan nevetett.

- No lám, - szólt kecsesen féloldalt billentve a fejét, - még azt kivánja, hogy bókokat mondjak.

Régen nem ültem két óra hosszáig együtt a családdal. Mikor jó éjt kivántam nekik, éreztem, hogy változás történt bennem. Az egész testem rugalmas volt. A szemem égett. És mintha a szivem fölszállott volna a fejembe.

Sok bort ittam, - gondoltam magamban.

És a puskámat a vállamra vetve, sétáltam át a holdvilágos mezőségen.

Pedig nem ittam sok bort. Három pohár volt az egész. Nekem nem is szokott a bor megártani. Leittam akárhányszor az egész uradalom gazdatisztjeit a sárga földig.

Megálltam a gyaloguton, és belenéztem a holdvilágba. Fényes, telt arczczal ragyogott az égen. A ködfinomságu fellegek félig befátyolozták.

- Kihült égi test. Talán embermilliók temetője - mormogtam.

Voltaképpen semmi szükségem se volt arra, hogy a holdat nézzem, és hogy ilyen komoly és tudományos megjegyzést röppentsek feléje; de az esti izgalomtól mindenképpen szabadulni iparkodtam.

A hold mintha gunyosan mosolygott volna reám!

Nem birtam megválni annak a leánynak az arczától. Rösteltem ezt magam előtt. Én, a ki fölötte álltam értelmi tekintetben a hétköznapi emberiségnek, én legyek egy női nemhez tartozó kiskoru ember hatása alatt? Nem, ezerszer nem!

Szinte dühbe jöttem. Idegesen kaptam fel a puskámat és beledurrantottam a holdvilágba.

Ezzel mintha a mérgemet lőttem volna ki, megenyhülni éreztem magamat. Vállamra vetettem ismét a fegyvert, és csöndes ráérő lépésekkel visszaballagtam a lakásomra.

Enyhe májusi éj volt. Ablakomon behallatszott a miriád mezei bogárnak hullámzó hárfaéneke. Ablakom előtt egy fiatal akáczfa bólintgatott a lombjaival. Akkor virágzott éppen.

Éreztem, hogy mindez szép. És boszankodtam rajta. Mert a filozófiának nincs nagyobb halála, mint ha meg van hatva. A filozófusnak sohase szabad meghatottnak lennie!

A természetben nincs semmi megható. Mindennek van magyarázata; az éj nem más, mint árnyék és alvás; a bogarak egymást hivják; féreg hivja a féregkedvesét; s az akácz azért bólintgat, mert a levegőáramlat emelgeti a lombjait.

Félálomban mégis ugy rémlett előttem, mintha Ilka állana az ablakom alatt. A két karja kiterjesztve, s amig reám mosolyog, két tenyeréből hull az akáczvirág.

Felugrottam. Az ablaknál nem állott senki. Az udvarra fehér fénylepedőt teritett a hold. Csöndes volt minden. Még a kutyák is ott feküdtek összeguborodva az udvar közepén és aludtak.

Az Ilka ablaka sötét volt. A vasrácsozat között ott tarkáltak a virágok, s azokon belül sürü csipkefüggöny fehérlett.

- Lázam van, - gondoltam, - ezen át kell esni.

Ujra az ágyamra dőltem, és elhatároztam, hogy filozófushoz illő megadással türöm a láznak belső féktelenkedését.

A világ legforróbb láza lehetett az, a mely hatalmába keritett. Kiforgatott a természetemből. Részint ébren, részint álomban folyton Ilka körül játszott minden gondolatom. Ugy éreztem, mintha szerelmes volnék a leányba, s a lelkem átrepülne hozzá az akácz illatával.

Végre hajnalodott. Friss levegő hullámzott be a szobámba. A lombok között felhangzott az ezernyi veréb csicsergése.

Felöltöztem, és lóhátra pattanva bejártam a határt.

A láz után nem éreztem semmi gyöngeséget, mindössze egy-egy kis szivszorulást, valahányszor Ilkát véltem megpillantani a távolból.

Az órám hetet mutatott. Siettem reggelizni.

Az árnyékos kertben teritettek. A család már várakozott rám. Ilka halaványkék reggeli ruhában ült az asztalnál, és a háziasszony szerepét átvéve, töltögette a kávét.

A mama boldog tekintettel nézte. A gyerekek körülcsipogták. A nap apró fénytallérokat csusztatott ide-oda az asztalon, a mint a lombokon átbujhatott. Szóval csak éppen Margitay hiányzott, hogy ezt lefesse.

De én igyekeztem a varázst lerázni.

- Kegyed olyan most közöttünk, mint egy regényalak, - szóltam a leányhoz.

- Idegen vagyok, ugy-e?

- Nem. Hanem mintha idealizálta volna önmagát. Elment tőlünk mint gyermek, és visszatért mint nagyleány. Ha mégegyszer elmenne, talán mint asszony kerülne vissza.

- Ön gúnyolódik!

- Bámulom kegyedet.

- Szép vagyok talán?

A kérdés olyan hirtelen jött, és olyan keresetlenül bizalmas volt, hogy nem felelhettem rá mást, mint azt, hogy nagyot intettem a fejemmel.

Ő kaczagott.

Én boszankodtam.

- No lám, - szólt felém fordulva - hát a jég is tud meleg lenni?

- Tud nagysád, anélkül is, hogy olvadna.

Hadd értse meg, hogy erősebb vagyok mint az ő szépsége.

Szerencsére lehetetlenné tette a beszélgetésünk folytatását a papa, a ki az ispánnal nagyhangu vitát kezdett a birkausztatóról.

Hallgattam. Ilka a kicsinyekkel bajlódott. Annyi zsemlyét raktak a csészéjükbe, hogy mind beitta a kávét.

Mig Ilka kedves zsémbelődéssel osztott közöttük igazságot, figyelmesen néztem minden mozdulatát. Mert a varázst semmi sem oszlatja olyan hamar szét, mint a figyelmes szemlélet. Egy prózai mozdulat, egy illetlen szó, egy pehelyke egy hajon, egy kis kuszaság a szemöldökön elég arra, hogy megsemmisitse a szivárvány-üveget.

De Ilkát egy percre se hagyta el a szerencséje. Mozdulatai keresetlenül bájosak, plasztikusak voltak; ajkáról a kedvesség beszélt; a haja olyan volt, mint a most kibontott gesztenyebarna selyem, a melynek minden szála ragyog s meleg puhasággal hajlik együvé. Volt ezenkivül valami megragadó finomság és eleven szin az arczában és valami édesen kivántató pirosság az ajkain.

Nem nézhettem tovább.

Fölkeltem az asztaltól, és komoly udvariassággal köszöntem.

Azt hittem, azzal a hidegen nyájas fejbólintással felel, ahogy egy francziául nevelt kisasszonynak kell felelnie.

Ő azonban e helyett válogatás nélkül való egyszerüséggel tekintett rám, és ezt mondta:

- Siet? Jó mulatást!

Ezen a napon mohó szomjusággal olvastam át minden olyan kezem ügyében levő munkát, amely a nőkkel természettudományi és filozófiai szempontokból foglalkozik.

A könyvekben megtaláltam a női szépségnek semmivé magyarázását az utolsó szempillaszálig, de nem találtam meg azt, hogy micsoda erő az az Ilka tekintetében, amely engem köt, s micsoda rejtélyes kisugárzása az a kezének, mikor az enyémet megérinti, a melylyel engem megzavar, honnan van az, hogy bódult vagyok, ha meglátom, és az ostobaságig érzékeny, ha velem szemben ül. Tudom, hogy a test és vér nem egyéb, mint viz, mész, só, foszfor stb., mint én vagyok de ő benne van valami, ami se nem viz, se nem mész, se nem foszfor. Valami erő van benne, ami erősebb, mint nekem minden erőm!

Valami titkos gonosz hang beleüvöltött a velőm közepébe:

- Szerelmes vagy!

Kaczagtam.

- Micsoda? Hogy én olyan érzésnek legyek rabja, ami a sarka alatt van az értelmemnek! Hogy én annak az érzésnek, amit egyszerüen fajfentartás ösztönének nevez a tudomány, alávessem magamat, mint az állatok! Szégyelném magamat magam előtt!

S előszedtem azokat a könyveket, melyek tudományosan marczangolják izekre a szerelmet, s mutatják, bizonyitják, hogy az semmi, de semmi! Gyöngeség, ösztön, villamosság, állati mágnesség, vérpára; fatamorganája az agyvelőnek, nem is a szivnek!

És mégis, mégis nem tudtam visszahidegedni, megnyugodni, filozófus maradni.

- A könyvek ostobák! - szóltam félretaszitva az egész halom tudományos munkát. De éreztem, hogy ebben az állapotomban én se vagyok különb a könyveimnél.

Kimentem ujra a szabadba. A nyugovó nap a hátamra sütött. Az árnyékom, mint egy rémhosszu komoly óriás, mozgott nagyokat lépve előttem.

Hová lesz az árnyék, ha az ember meghal? - tünődtem, csakhogy minden egyebet kiverjek a fejemből.

Az árnyék belebujt a rozs közé. Mert a rozsföldeken voltam. Egy tehénpásztorleány buzavirágot és pipacsot szedett bokrétába. Bizonyosan a szeretőjének szedte.

- Mi a neved? - kérdeztem előtte megállva.

- Marcsa, - felelt a leány zavarodottan.

Azt hitte talán, hogy meg akarom zálogogolni, amiért az uradalmi uton legelteti a tehenét.

Tizenhat-tizenhét éves lehetett. Az arcza barna volt a naptól és az egészséges pirosságtól. A hajában három szál buzavirág kéklett.

- Te, - szóltam hozzá nyersen és komolyan, - van-e szeretőd?

Szájába vette a köténye csücskét, és harapdálni kezdte. Az arca elvörösödött. A szemei szinte könnyekben usztak.

- No ne ijedj meg. Hiszen nem bántalak. Hát van-e már szeretőd?

- Van, - mondta gyónó hangon a leány.

- És igazán szereted?

- Igazán, - felelt, földresütve a szemét.

- Hát miért szereted?

Vállat vont.

- Csak.

- Más szóval felelj.

- Nem tudom.

- Szép? Jó? Erős? Vagy mi van benne, a miért szereted?

- Hát szép is, jó is.

- De nézd, a világon van legalább is ötvenezer millió legény, a ki szép is, jó is, hát akkor te azt mind szeretheted?

- Olyan szép egy sincs, mint a Miska.

- Melyik Miska az?

- Balogh Miska.

- A mi béresünk?

- Az.

Némi meglepődéssel néztem a leányra, aki most már halavány volt félelmében. A szeretője a legcsufabb parasztlegény: fejletlen, bajusztalan, savószemü és bamba bikficz, a ki még a szántást se tudta elvégezni becsületesen. Hát tessék ez ennek az ideálja.

A fejemet rázva mentem tovább. Hát szerelmes vagyok én? Egy-kórságban volnék én ezzel a korlátolt elméjü paraszt leánynyal?

Lehetetlen!

Este volt már. Az égen meghamvadt a felhők parazsa. Az erdőszélen, mintha lehullott volna belőle egy darab, tüzet láttam fellobogni. Az öreg István juhász van ott. István juhász szokott beszélgetni a tüzzel és a kutyáival.

Valami húzott hozzá. Magam se tudom micsoda. Néha az ember kivánja a társaságot. Mindegy akárki.

A kutyái néhány csahintással jelentették az érkezésemet. István felkönyökölt és megbillentette a kalapját.

- Aggyisten.

- Aggyisten.

- Kijöttem egy kicsit beszélgetni. Nincs baj?

- Két kos megkerült.

- Vigyázni kell, hogy ne verekedjenek.

Aztán hallgattunk. Az öreg elővette a pipáját és megtömte. A tüzből kikotort egy gömbölyü kis parazsat, megtánczoltatta a tenyerén és ráguritotta a pipájára.

- Öregem, - mondom neki, - maga már sok mindenen keresztül ment életében.

Az öreg ugyan sohase ment keresztül egyeben, mint napjában kétszer a patakon, mert mióta él, mindig juhász volt, és a határon kivül csak Szent Mihálykor járt, mikor csizmát vagy subát vett a vásáron, dehát bevezetésnek jó volt ez.

- Ugyan, - mondom neki - volt-e kend valaha szerelmes?

- Szerelmes, - szólt az öreg vállat vonva. - Lehet, hogy vótam. Az ördög tudja.

- Tán sohse volt szerelmes?

- Hát vóni vótam. Hogyne lettem vóna. De tudja, olyan nóta ez már nekem, hogy se az elejét nem tudom, se a végét.

- Nem nóta az, öreg, hanem betegség. Nyavalya!

- Nyavalya? Bár benne vónék.

- Hát nem tartja rossznak?

- Rossznak? Egyéb jó sincs a világon, mint a szép lány meg a tejfeles bableves.

A tűz csöndesen pattogott. Mindössze három szál kis galagonyaág piroslott benne, sajátságos illatu gőzt pöffögtetve a parázs felett. Az öreg beljebb-beljebb tologatta az ágakat.

- Talán bizony... kérdezte az öreg.

De nem mondta tovább.

- Nem én, - feleltem. - Csak éppen tudni akartam, hogy az ilyen öreg ember bolondságnak vagy okosságnak tartja-e, ha a fiatal esze megbomlik.

- Hát biz az bolondság, - felelte az öreg, - de annyi bizonyos, hogy jól esik.

Elgondolkozva mentem haza. Már a vacsoránál ültek. Ilka tréfás szemrehányásokkal fogadott:

- Ön rossz ember: hidegen akarja megenni a levest. Hát ha megbetegszik tőle!

Nem figyeltek ránk.

Azt találtam mondani:

- Ki bánná!

Különös pillantást vetett rám és elfordult.

Másnap Mantegazza volt zsebemben. Az erdőbe mentem vele. Az erdő tele volt madárdallal és virággal; a madarak dala, a virágok kelyhe tele volt titokkal, epedéssel, boldogsággal.

Magyarázd szét a szerelem varázsát, Mantegazza!

Nem tudtam olvasni. Valami fárasztó édes zsibbadás tette nehézzé a szememet.

Hát csakugyan szerelmes volnék? Nem. Én nem lehetek szerelmes, ha nem akarok az lenni. Miért is volnék bele szerelmes? Mert szép? Mert jó? Hát nem tudom-e elemezni a szépet, hogy csak az igazat lássam; nem tudom-e lehámozni a jóságot az önzés magváról? Vagy azért volnék bele szerelmes, mert ő szerelmes énbelém? Ennél a gondolatnál megreszketett a szivem. Kiszédült a fejemből minden filozófia. Az erdő levegője mintha megfényesedett volna. A lombok csöndesen integettek. A virágok öléből kiszálltak a méhek és cziteráltak a levegőben.

A bokrokon át kiláttam az erdőszélre.

A domb karimáján tulnan lebegő fehér valami emelkedett föl. Eleinte azt hittem: felhő, Azután láttam, hogy női napernyő.

Ilka volt.

Valami boldog szédülés fogott el. Tudtam, hogy gyöngyvirágért jön. Mindennap vitt haza egy csomót. A gyöngyvirág illatát szerette legjobban.

Csakugyan a kiserdőnek tartott. Óvatosan felfogta a ruháját, s a napernyőjét összevonta.

Nem szólok neki, - gondoltam. De az arczom kimelegedett. Éreztem, hogy nem tudok tiltakozni az öröm ellen, amely egész valómat átjárta.

Magam se tudom miért: fütyörészésbe fogtam.

Ilka lassanként figyelmessé lett a fütyülésre. Megállt és oda nézett, a hol feküdtem. Féltekintettel is láttam rajta, hogy meg van lepve.

- Jaj istenem, majd megijesztett, - szólt, mikor én ugy tettem, mintha hirtelen meglátnám és meg volnék lepve. - El nem tudtam találni micsoda madár fütyörész.

- Madár ha volnék...

- Verset irt?

- Nem, csak éreztem.

- E szerint ön itt most poétikus hangulatba ringatta magát és én kizavartam belőle.

- Inkább belezavart, kisasszony.

Elragadóan szép volt azzal a finoman hunyorgó nagy bársonyszemeivel. A kezében tartott gyöngyvirágokat olykor az ajkához emelte, és mámoros tekintettel szivta be az illatot.

Bejártam vele az erdőt és segitettem megdézsmálni a bokrok virágait.

- Mondja csak, - szólt egyszer - emlékszik-e, mennyit zaklattam valamikor a kérdéseimmel?

- Akkor még gyermek volt kegyed.

- És nézze, valahányszor önt látom, még most is mindenféle bohó kérdések támadnak bennem.

- Kérdezzen nagysád, kérdezzen, az isten áldja meg.

- De akkor ön ismét azt mondja, hogy ostoba vagyok.

- Ezt nem mondtam soha.

- Lehet, de mondott effélét elégszer. Oh mennyire sirtam, ugy titokban, mikor nem adott magyarázatot!

- Kegyed sirt? - kérdeztem elérzékenyülten.

S mi volt természetesebb, mint az, hogy gyöngéden megfogtam a kezét, és mély meghatottságomban az ajkamhoz emeltem.

Ez volt az első eset, hogy megcsókoltam a kezét.

A keze forró volt. A szemében valami részegitő fény lobbant meg. Nem vonta el a kezét. Hallgatott.

Körülöttünk hallgatott a sürü erdő is. A levelek árnyékába beleomlott a napnak zöldre festődött fénye. Ilka kezéből lehullt a csokor a fűre. És csend volt körülöttünk, templomi csöndesség.

- Ilka, - mondottam, - kedves Iluska.

Erre ő a mellemre borult, és én átöleltem. Tudtam, hogy távol van a bölcsességtől ez az állapot, amelyben vagyok, de igaza volt az öreg juhásznak, hogy mindegy, ha ostobaság is, de gyönyörű ostobaság!

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza A báró lelke  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 929
  • e Hét: 25590
  • e Hónap: 70662
  • e Év: 2011942
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.