Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Firdúszi ZÁL ÉS RUDABÉ
  2013-02-08 12:01:12, péntek
 
  Firdúszi
ZÁL ÉS RUDABÉ
Radó Antal fordítása



Tartalom

Előszó
Zál születése
Szám fiáról álmodik
Szám átadja az uralmat Zálnak
Szám fia, Zál, elmegy Kábulba
Rudabé tanácskozik rabnőivel
A szolgálók elmennek, hogy lássák Zálzert
A szolgálók visszatérnek Rudabéhoz
Zál elmegy Rudabéhoz
Zál tanácskozik a móbedekkel
Zál levelet ír Számnak
Szám a móbedekkel tanácskozik a Zál dolga felől
Szindukht megtudja Rudabé viszonyát
Mihráb megtudja lánya titkát
Minucsér megtudja Zál és Rudabé viszonyát
Szám eljön Minucsérhoz
Szám harcba indul Mihráb ellen
Zál elmegy Minucsérhoz
Mihráb haragja Szindukht ellen
Szám megnyugtatja Szindukhtot
Zál Minucsérhoz érkezik
A móbedek megvizsgálják Zált
Zál felel a móbedeknek
Zál kimutatja erejét a király előtt
Minucsér levele Számhoz
Zál elérkezik Számhoz


Előszó

A Kisfaludy-Társaság elfogadván azt a tervemet, hogy a perzsa költészet nagy remekművéből, a "Sahnámé"-ból, hét önálló részlet jelenjék meg magyarul: a tavaly közrebocsátott első részlet, a "Szijavus" után, íme itt következik a második, a "Zál és Rudabé" című.
Ez is, mint a "Szijavus", egy magában teljesen befejezett egészet alkot, amelynek megértéséhez alig szükséges egyebet előre bocsátanom, mint azt, hogy az elbeszélés hősének atyja, Szám, főhadvezére volt Minucsér perzsa királynak. Egyes, magyarázatra szoruló apróságok mint "Szómagyarázatok" vannak betűsorba szedve.
A "Zál és Rudabé" szerelmi regénye az egész "Sahnamé"-nak tán legismertebb és legnépszerűbb részlete. A keleti költészet "Romeo és Júliá"-jának mondják e két bájos alakot, kiknek történetét a költő annyi kedvességgel, a lelki élet annyi finom rajzával beszéli el. Firdúszi e remekének behatóbb méltatása ezúttal nem lehet feladatom; ezt majd akkor fogom megtenni, midőn fordításom befejezéséül terjedelmesebb tanulmány keretében fogok szólhatni Firdúszi életéről és munkáiról. Addig is kívánom, hogy e kötet is növelje nálunk a keleti költészet barátainak számát!
Radó Antal


SZÓMAGYARÁZATOK

Ahrimán, a gonosz istensége, Ármány; egy démon is.
Báhrám, a Mars-bolygó.
Dahák (Zohák) Arábia fejedelme, ki szövetkezve a Gonosz szellemével, ezer évig uralkodott s leverte Iránt is. De végül Feridún fölébe kerekedett s Dahák utóda, Mihráb, Iránnak lett hűbérese. Feridún utóda Minucsér király lett, az ő dédunokája.
Dirhem és dinár, pénznemek.
dív, gonosz szellem; Mazenderán lakói is dívek voltak a rege szerint.
Égnek fia, a kínai császár.
Feridún v. Fredún, 1. Dahák.
Ferverdin hónap, az ó-perzsa év első hónapja; kezdődik március 22-én.
guláb, rózsavíz.
Gulisztán, rózsakert.
Hind, India.
Kájszár, Caesar, császár.
Khadang, kemény fa, melyből nyílvesszőket csináltak.
Kejáni, királyi.
Khaver-Khodáj, a nyugati országok királya.
Kejván, a Saturnus.
Minucsér 1. Szelm.
móbed, pap.
Náhid, a Vénus-bolygó.
Mustari, a Jupiter bolygó.
Neriman, Nirem, Szám atyja.
palankin, kólya.
Parszi, párz, tűzimádó.
pehleván, levente.
Péri, tündér.
Rúm, a római birodalomhoz tartozó keleti tartományok.
sahinsah, a sahok sahja, királyok királya.
sehriár, király.
Szegszár, Irántól északra fekvő tartomány, melyet némelyek szerint a skythák laktak.
Szelm, Feridún király elsőszülött fia, aki öccsével Túrral együtt megölte a harmadik testvért, Iredset. Iredset aztán unokája, Minucsér bosszulta meg, haddal támadva nagyapja gyilkosaira és megölve őket.
Szerv, Yemen királya, ki leányait Feridún király fiaihoz adta nőül.
Szenttűz (adhar-gasaszp), az ó-perzsák imádatának tárgya.
szipehbed, szipehdár, hadvezér.
Szohejl, a Canopus-csillagzat.
Tiráz, turkesztáni város, mely szép asszonyairól volt híres.
tházi, arab.
Zálzer = Zál.


Zál születése

Nosza hallgassátok csodás történetem,
Ősrégi regéktől sugallott énekem;
Fiúk, figyeljetek erre a mesémre:
Számmal hogyan játszott a szerencse kénye.
Híres-neves Számnak nem levén utóda,
Nem lelt szíve békét hosszú évek óta.
Házába egy némbert fogadott ekkoron,
Kinek arca rózsa, haja pedig korom.
Ettől, ki ragyogott, miként nap az égről,
Remélte, hogy mégis lesz tán fia végül.
A szépek-szépében fogant is egy gyermek,
S lomhább lett súlyától a drága tehernek.
Meg is ért a gyümölcs a rendes időre:
Fiú, napnál fényesb, szakadott el tőle.
De bátor szépsége a napéval felér,
Vagyon mégis foltja: hogy a haja fehér.
Hogy ezt észrevették, nemzőjének róla
Hét nap és hét éjjel egy lélek se szóla.
Valamennyi asszony, aki Számnál lakott,
Sírással verte föl a női hajlékot.
Senki fölfedezni nem merte a hősnek
Világra jövetét a parányi ősznek.
Ekkor egy dajkának szállt a kebelébe
Akkora elszántság, hogy hozzá belépe.
Közölni a nagy hírt a csecsemő felől,
Ez, áldó szavakkal, ura elé kerül:
"Boldogságos légyen Szám hős minden napja,
Ellenei szívét darabokra szabja!
Adja meg az Isten mindazt, amit áhít,
Teljesítse mindig keblének imáit!
Oh nagynevű bajnok, függönyeid megett
Egy holdarcú asszony megszült egy gyermeket,
Kin már mostan látszik: nagy leszen hős-híre,
Méltó lesz oroszlán-erejű ősire!
Ezüst az ő teste, édenek orcái
Nincs rajt' fogyatkozás, habár egy morzsányi...
A menny szeszélyéből csak egy kis baja van -
Szegény kicsikének hófehér haja van.
Az ég így akarta, nyugodj belé ebbe,
Ne légy háládatlan, szíved' bú ne lepje!"
Szám vitéz a trónról lesietett nyomban
S amaz új tavaszhoz bément nehéz gondban.
S látja, mit soha még, s nem is hallott talán:
Ősz csecsemő alszik ifjú nő oldalán!
Haja szálainál nem fehérebb a hó,
De az arca piros, az arca bájoló...
Szám a fehér hajra odanézett merőn,
S minden reménysége egyszerre odalőn!
Félt, majd kicsúfolják azért a gyermekért,
És a bölcsességnek útjairól letért.
Szinte megmásulva nézett a menny felé,
S oltalmat esengve, szavát fölemelé:
"Ki fölötte állasz cselnek és ármánynak,
Aki javat oszthatsz bármikor s bárhánynak:
Hogyha bűnbe estem, nem követe igéd,
Hanem Ahrimánnak szivetrontó hitét:
Teremtőm, szívemben lásd a bűnbánatot,
Add meg nagy elmédben, add meg bocsánatod.
Íme, a szégyentől lelkemre ború szállt,
Erembe' forr a vér, gondolatom kuszált:
Van egy fiam -hinnéd, ördög ivadéka...
Fekete a szeme, s haja mint a kréta!
Jönnek majd a hősök s tudakolják: kérlek,
Mit jelent fiadon az a furcsa bélyeg?
S mit feleljek nékik? Hogy dív-anyja volt tán
Avagy tarka párduc? Vagy holmi boszorkány?
Nyíltan és titokba' csúfolódnak majdan,
A világ nagyjai gúnyolódnak rajtam,
Hogy majd el kell hagynom országom vidékit -
Áldozatom tüze többé sose ég itt!"
Nagy haraggal telve, Szám dalia nyelve
Ily szókra fakadt volt, a sorssal perelve.
Hivatott cselédet és parancsot adott
Messzire, messzire vigyék a magzatot.
Van egy hegy: az Alburz. Zord és szörnyűséges,
Embertől messzi van, de közel az éghez:
Ormain fészket a Szimurg-madár rakott,
Még emberi lábak sohase jártak ott.
E helyre vitték a szolgák azt a szegényt,
Letették egy szirtre s hazatértek megint.
Azt a kis csecsemőt, aki mitse vétett,
Fehér s fekete közt nem tud különbséget,
Ilyen iszonyúan tagadta meg atyja -
Csecsszopó korában útszélre dobatta!
Egy nőstény oroszlán - tudod tán e mesét -
Megszoptatva kölykét, hozzá ígyen beszélt:
"Bár szívem véréből ittál vón', te drága,
Nem tartanék számot háladatosságra.
Hiszen üdvöm, éltem ki vón' más mint magad?
Ha elszakadsz tőlem, szívem is megszakad!..."
Hajh, a pusztai vad jobb a gyermekéhez,
Embernél a tigris melegebben érez!
Számnak a gyermekét kitették egy kőre,
Se nappal, se éjjel ahol nem volt őre,
Hol majd ujja végét szopta a kis árva,
Majd meg kapálódzott, sírva-sírdogálva.
A Szimurg fiai ekkor enni kértek,
S felszállott a madár, nézni, hol lesz étek?
S ím síró csecsemőt lát meg onnan fölül,
Akit egy kővé lett óceán vesz körül.
Bölcsője a szikla, a föld a dajkája,
Mez nem födi testét, tej nem foly ajkára,
Körötte mindenütt iszonyatos vadon,
Fölötte meg a nap ép delelőn vagyon.
Lett vón apja párduc vagy akármi beste
Legalább árnyékban feküdt volna teste!
Lecsapott a madár a fiúcska fölé,
Megfogta karmával, aztán fölemelé.
Repült az oromig, melyen fészke álla,
Fölvitte az Alburz legmagasb fokára.
Elérve fiait, letette elébük,
Hogy a csivogóknak az legyen ebédjük.
Ám, ki a gyermeknek nagy jövendőt szabott,
Az irgalom őre szánta a kis rabot.
Ő a Szimurgban is szeretetet költe,
Hogy az áldozatját szánta s meg nem ölte.
Csak nézi, nézdeli ő meg a családja,
Szeme könnyét mind, mind sajnálkozva látja,
Mindannyi csodálja azt a deli képet,
Csudáltukból csudás, nagy szeretet ébred.
Legjobb falatjukat őneki juttatják,
Ha sír, dehogy tejjel: hő vérrel nyugtatják.
Mindenkitől rejtve, így nő fel a gyerek,
Míg az évek sora lassan, lassan pereg.
Mikor a szopósból nagy fiú lett végre,
Karaván vetődött arra a vidékre.
Meglátták őt, aki ciprusfa párja volt.
Melle bérc, növése nádnak a szára volt.
Ezek amit láttak, elvitték szerteszét,
Hogy úton, útfélen róla folyt a beszéd.
Végre aztán híre Számhoz is elkerül,
Végre ő is hall a csoda-ifjú felől.


Szám fiáról álmodik

Egyszer éjjel Szám hős nyugovásra tére,
S izgalommal teljes álom jött szemére.
Látott egy lovagot, szélgyorsan haladva
Indiából jönni, arab mén alatta.
Fejét a levente büszkén fölemelé
S odanyargalt Számnak magas színe elé,
Üdvözletet hozván nagynevű sarjától,
Gyümölcstermő fája legdicsőbb gallyától.
Szám, alighogy ébred, móbedeket kéret,
Tudósokat, kikkel álmáról beszélhet.
El is mondja nékik látomását rendre,
S hogy az a karaván minap mit jelente.
"Mit szólotok ehhez - ez az, amit kérdek.
Talán, oh bölcseim, abban egyetérttek,
Hogy még ma is megvan az én dicső magvam,
Talán el nem pusztult forróságban, fagyban!"
E szóra papjai, fiatalok, vének,
Választ a vezérnek ily módon szövének:
"Ki hálátlan szemmel néz a teremtőre,
Az föl nem ismeri, ami jót kap tőle!
Oroszlán és párduc ormon s rengetegben,
Vagy akármi más vad folyók- s tengerekben,
Ha kölyke születik, híven őrzi s ójja,
Örül, hogy megadta kegyes Alkotója.
Te az Úr parancsát hitetlen megszegéd,
Eldobtad fiadat, jó Istened kegyét.
Fellázadtál dőrén, mert a haja szürke -
Ha a teste fénylő, mit árt neki fürtje?
Ne hidd, oh pehleván, hogy magzatod nem él,
Legott készülj útra, keressed és remélj!
Kire Isten vigyáz, az el nincsen hagyva,
El nem pusztulhat az se hőbe', se fagyba'.
Fordulj most az Úrhoz, bocsásson meg néked,
Minden jó tőle jön, ő lesz menedéked!"
Szám el is tökélte, másnap reggel megyen,
Fölkeresni fiát ott az Alburz-hegyen.
Jött a komor éjjel s elnyomta az álom,
De nem, hogy bús szíve nyugalomra szálljon.
Megint azt álmodá: jó magasan lengve
Hindosztáni zászló halad vele szembe.
Utána szép arcú, nemes ifjú lépdel,
Teménytelen számú cifra hadi néppel.
Balján az ifjúnak öreg móbed vagyon,
Jobbján meg egy tudós, aki híres nagyon.
E két vén egyike éppen hozzá fordul,
Aztán imígy beszél ridegen és zordul:
"Hitetlen, te kinek tisztátlan a véred,
Te ki dacos szemmel az Istent se féled,
Ki madarat tettél gyermeked őréül,
Ne nagyon beszélj te lovag-címed felül!
Ha oly gyásznak tartád azt a fehér szálat:
Vajon nem fehér-e hajad és szakállad?
Ebben is, abban is lásd az Isten kezét:
Igazságos úr az - amit ő ad, ne szidd!
Vagy ám menj s naponként ő ellene lázadj,
Hisz tested változik, napról-napra más vagy.
Ha hogy szégyenelted fiadnak a fürtjét:
Isten fölnevelte, bár te tovaküldéd.
A te gyöngédséged amily gyönge vala:
Oly hű dajkája lett az isten madara!"
Felriad és ordít, ágyában vergődve,
Mint hálóba került tigris az erdőbe'.
Reszket, hogy ez álom néki rosszat jelez,
A büntető sorstól szomorú vége lesz.
Amint aztán felkél, bölcseszű aggjait,
Szólítja szaporán serege nagyjait,
S indul velük együtt ama szirtes tájra,
Eltaszított fiát hogy ott föltalálja.
Látja már a bércet: eget verdes orma,
Mintha a Fiastyúk tőszomszédja volna.
Ott van a tetején az óriás fészek,
Amelyen megtörnek viharok és vészek:
Áloé-gallyakkal együvé kötözve,
Szantál- s ébenfából rótták vala össze.
Most egy ifjút lát meg fenn a fészek körül,
Magához hasonlót, s szíve-lelke örül.
S leborul a földre, arcát odanyomva,
S áldja a Teremtőt forró buzgalomba';
Áldja, hogy ez ormot az égig emelte,
A Szimurg lakául hogy azt kiszemelte;
Megismeri: Ő az, aki alkot s ítél,
Nagyobb minden nagynál, mindütt és mindig él!
Most utat keresett: hogy' juthat a célig?
A vadak az ormot el vaj' hogyan érik?
Mind az egész hegyet köröskörül járja -
Hiába, nem akad ösvénynek nyomára.
S erre így szólt: "Oh te, ki mindenen úr vagy,
Te, ki szivárványon, holdon s napon túl vagy,
Íme alázattal bocsánatod' esdem,
Ím előtted porban a lelkem, a testem!
Ha e gyermek élte tiszta ágyban fakadt,
Hogyha nem Ahrimán rossz magvából szakadt,
Adj módot, szaporán feljutnom a hegyre,
Bűnnel teli szívem méltasd megin' kegyre!"
S lám, ez az imádság Isten elébe jött,
S meghallgatást talált az ő színe előtt.
A madár lenézett, s a hegynek tövébe'
Meglátta hogy Szám van s az ő hadi népe.
S megérté, hogy e had nem jön őmiatta,
Hogy az édes fiút keresi föl atyja.
És mond az ifjúhoz: "Nálam nevelődtél,
Fészkemben sok bajjal íme nagyra nőttél,
Ápoltalak téged mint szerető dajka,
Szívem neked mindig csakis jót óhajta.
Desztan-Zand* lőn neved, hogy soha ne feledd:
Kis korodban apád gonoszul bánt veled.
S ha most tőlem elmégy s honod újra látod,
Így híjjon otthon is tanítód s barátod.

(* Az erőszaktól sújtott.)

Szám, kinek hírével mind a világ tele,
Kinek a nagyok közt legelől van helye,
Szám, te édes apád, keresni jött téged,
S ezentúl nagyra nő híred s dicsőséged.
Jer most - föl kell téged ragadnom szárnyamon,
Le kell veled lassan nemződhöz szállanom!"
Amidőn az ifjú e szavakat hallja,
Meggyül szeme könnye, meggyül szíve jajja.
S ajkain ekképpen csendül a felelet:
"Oh hát már meguntad, hogy itt vagyok veled?
A te fészked nekem legkedvesebb váram,
Szárnyad koronánál több becsbe' van nálam.
Legtöbbel tartozom Isten után néked,
Ki mindent, mi nehéz, nekem könnyűvé tett!"
S amaz szólt: "A trónust ha majd megpillantod,
Megösmered a fényt, a kejáni rangot:
Nem tudom, hogy házam tetszik-e majd aztán?
Csak eredj, próbáld ki új sorod, fiacskám!
Nem gyűlölet késztet, ha elküldlek innen -
Fényes uralomra kell ma téged vinnem!
Énnekem százszor jobb, ha maradsz holtodig
De téged, fiam, a távozás boldogít.
Szárnyamnak egy tollát tépjed ki és vidd el
S oltalmamra számíts sziklaerős hittel!
Ha valaki reád erőszakkal támad,
Vagy ha tán valaki szóval ront utánad:
Vesd a tollam tűzre s megösmered nyomban,
Szárnyaim pelyhében milyen hatalom van!
Hisz e pelyhek alatt ápoltalak téged,
Fiaimmal együtt tápot adtam néked!
El is jövök mindjárt felhőzet-formába'
S épen hozlak vissza az Alburz ormára!
Menj mostan, dajkádat soha se feledve;
Szerető hűségét írjad kebeledbe!"
Hogy így megnyugtatta, felvette szaporán,
Átalrepült véle a felhők táborán;
Szárnya alatt lengvén Desztán fehér fürtje,
Odajött, hol Szám volt s népei körülte.
Meglátta a vezér azt a délceg testet,
Azt a tavasz-orcát, s halkan sírni kezdett.
Majd a Szimurg előtt fejét mélyre hajtva,
Forró köszönetet s áldást rebeg ajka:
"Ki mint király állasz minden madár előtt,
- Így szólt - kinek Isten hatalmat ád s erőt,
Hogy a gyámoltalan gyámolt leljen nálad,
Hogy a rosszak tettét bölcsen megbíráljad:
Tehetetlen légyen minden ellenséged,
Szerencséd, uralmad, sose leljen véget!"
Most a Szimurg ismét föl a bércre mene
S rajta csüngött Számnak s mind a népnek szeme.
Az öreg vezér meg végignéz gyermekén,
Trónra s koronára érdemes termetén:
Nyaka oroszlán-nyak, napnál fényesb arca,
Szíve is, karja is rátermett a harcra;
Szeme fényes szurok, szemöldje is ében,
Piroslik az ajka kettős korállképpen,
Nincsen a testének semmiféle foltja -
Egyetlen hibája haja fehér volta.
Számnak szíve víg lett, mint az éden kertje,
Fiát áldó szókkal magához ölelte:
"Nézz rám szeretettel, hadd örüljek veled,
Engesztelődj, szólott, s a multakat feledd!
Én vagyok az Isten legsilányabb rabja,
Aki tőle fiát íme visszakapja.
Amily jót tőn ezzel az Úristen értem,
Oly hű leszek hozzád, míg el nem fogy éltem!
A jóban, a rosszban tetszésedre vágyom,
Akármit is kívánj, mind valóra váljon!"
Ezzel a fiúra bajnok-ruhát adat,
Aztán hazafelé indítja a hadat.
Hogy a völgybe jutnak, lovat rendel alá,
Királyi csábrággal azt is betakará.
Minden hadi népe odagyűl elébe,
Mindnek az örömtől csillogván a képe.
Jönnek elefántok; csengettyűket hordva,
Lépkednek a vastag, egetérő porba'.
Kisebb-nagyobb harang, a trombita, a lant,
A kürt, a furulya zendül fent és alant,
Rikoltoz a hadnép, üvöltve, zajongva -
Így mennek hazáig széles vigalomba'.
Így érik a várost, boldogan ügetve,
Pehleváni fénnyel, rózsapiros kedvbe'.


Szám átadja az uralmat Zálnak

Szám, a Nerim fia, gyermekét oktatni,
Királyi erényre akarva szoktatni,
Rendeli, gyűljön be minden tudós aggja,
S ékes szóval nekik dolgát előadja.
"Híres-neves bölcsek - így hangzott a beszéd -
Akiknek csodálom nagy szívét meg eszét,
Azt izente a sah, induljak el megin',
Vezéreljem útra győzelmes seregim'.
A kergzár háborút bízta mostan reám:
Hódoljon vasamnak egész Mazenderán.
Fiamat itt hagyom: maradjatok véle,
Ki szemem világa, ki a szívem vére.
Ifjúkori daccal rosszat tettem nagyon,
Siralomba, gyászba löktem balgatagon.
Isten fiút adott s kiűztem legottan,
Nagy értékit, dőrén, még csak föl se fogtam.
Kellett egy madárnak, ha nem kellett nekem,
Sudár ciprus-törzzsé növelte gyermekem!
Ámde kegyelmezett a mindenek atyja:
Sok idő multával fiam' visszaadta.
Nevem fönntartóját hagyom most nálatok,
Kinél nem adhatnék kedvesebb zálogot.
Kérlek, oktassátok. Oh lássatok hozzá,
Légyen sok erénytől lelke világossá.
Szerető tanáccsal járjatok kezére:
A nagyság útjain az legyen vezére.
Hajh, engemet, mondom, másfele űz gondom,
Én majd az ellenség szíve-vérit ontom!"
Zálhoz pedig így szólt: "Békén lakd e helyet,
Igazság és jóság legyen mindig veled.
Egész Kábulisztánt tekintsed váradnak -
Érted itt mindenek örömmel fáradnak.
Kívánom, hajlékod mindegyre szépüljön,
Barátod ha rád néz, a lelke épüljön!
Kincses házam kulcsát, azt is néked adom,
Tudd meg, mi téged bánt, nekem is bánatom;
Legyen meg, a lelked akármit is áhít,
Lakoma, harcjáték űzze el óráid'!"
De Zálzer e szókat adja feleletül:
"Hogy' tudjak itt élni, oh apám, egyedül?
Átok volt felettem, már mikor születtem,
S jajgatásra okom most is van szünetlen.
Elég soká éltünk egy a mástól válva,
S most, bár megbékültél, legyek megin' árva?
Fészek volt a tanyám, madár volt az anyám,
Madár-fiókákkal mulattam hajdanán;
Távol estem attól, kinél nevelődtem,
S idedobott sorsom, hol gyász van előttem!
Nálam a szúrósa, másnál a rózsa van,
S az Úr ellen h'jába emelem fel szavam'."
"Jól teszed, felelt Szám, hogy kiöntöd lelked,
Hogy mindazt, ami bánt, nékem elkeserged.
Oh de ládd-e, fentről, a csillagos mennyből,
A jósnép teneked szerencsét jövendöl!
Azt mondja, hogy itt lelsz nyugodalmas tanyát,
A te néped itt lesz, itt a te koronád.
Égi hagyás ellen ember h'jába lázad:
Nézzed hát szeretve ezt a lakó-házad!
Hadd gyűljön körödbe sok érdemes vendég,
A legjobb tudósok, a legjobb leventék.
Hallgasd meg, tanuld meg, mi bennük tudás van,
S hidd: a tudományban öröm is csudás van.
Mulass is, ha tetszik, és ne adj fösvényen,
Bölcsességgel haladj az igaz ösvényen!"
Így szólott: Trombita harsant meg ekkoron,
Érccé lett a földszín, a levegő korom.
Réztányér, csengettyű zörög jobbra-balra,
Kél a sátrak felül a nép riadalja.
Elmegy Szám, keresni ádáz harci veszélyt,
Sok ezer jó bajnok követi a vezért.
Egy-két állomásig Zál is csudálhatja,
A tengernyi népet hogy' vezérli atyja.
Ám ekkor az öreg hosszan megöleli,
S keservesen sóhajt, nagy bánattal teli.
Zálnak is a könnye, sűrű nehéz cseppben,
Végig folyt az arcán egyre erősebben.
Végre szólt az agg hős, térjen immár vissza,
S majd otthon, trónusán, bús lelkét vidítsa.
Hazafelé Zálzer nagy szomorún megyen:
Atyja nélkül - sóhajt - kedve hogy' is legyen?
De honn elefántcsont hercegi székre ül,
Tündöklő koronát teszen fel ékeül.
Ökörfejű botját veszi a nagyoknak;
Öve, koronája, nyaklánca ragyognak,
Aztán móbedeket hivat el a várba,
A tudás mezeit velök végigjárva.
Az erkölcstanítók, az ég kutatói,
A lovagság, harcok példa-mutatói -
Mind e nép szünetlen körülötte forgott,
Magyarázva néki ezerféle dolgot.
A sok tanulástól bölcsessége vén lett,
Lelke, mint a csillag, oly gyönyörűn fénylett.
Tudomány s okosság oly magasra vivék,
Hogy nem szülte mását messze-messze vidék.
Lovag-erényiről egész Kábul szóla,
A világ nagyjai mesélgettek róla.
Szépségét csodálta minden férfi s asszony,
aki látta, megállt, hogy rajt' ámulhasson.
Bár a gyönyörűnek kámforos haja volt,
Hol ő járt, az ember ottan pézsmát szagolt!
S forgott az ég s őrá, a apjára is szinte'
Fényes boltozatja szeretetet hinte.


Szám fia, Zál, elmegy Kábulba

Egyszer azt gondolta Szám vezérnek fia,
Apja tartományát jó lesz bejárnia.
Indult hát sokakkal, kik szerették híven,
S véle egyek voltak lélekben és szívben.
Arrafelé készült, hol a hindi táj van,
Ahol Kábul, Dember, ahol Mung és Máj van.
S bárhol táborozott, nyomban elrendelé,
Pohárnok, énekes gyűljön színe elé;
Kincstára kinyílott, gondja tovaszéledt,
Mert így telik bölcsen ez a kurta élet.
Vígságos pompával mind tovább vonulva,
Zábulból Kábulba így jött napok múlva.
Mihráb király élt itt abban az időben,
Ki dús volt s hatalmas, aki adott bőven.
Mint a sudár cédrus, épp olyan karcsú volt,
Mint az üde tavasz, épp olyan arcú volt.
Tudása móbedek tudását legyőzé,
Bölcsé volt a szíve, válla pedig hősé.
Az arab Daháknak eredt családjábul,
S övé volt egészen a virágzó Kábul;
Ámde minden évben Számnak adót külde,
Mivel ez a harcban egykoron legyűrte.
Hallva, hogy Szám fia feléje úton van,
Hajnal-hasadáskor eléje ment nyomban.
Vele kincsek, lovak, szolgák, szolgalányok,
Száz meg ezerféle szebbnél szebb ajándék:
Dínár meg rubinkő, sáfrány, pézsma, kelme,
Indiának sok-sok arannyal vont selyme,
Királyi korona, amin sok száz ékkő,
Nyakbavető lánc is, smaragd-tűzben égő.
Ahány fővezére, ahány közembere,
A találkozásra mind kimégyen vele.
Hogy Desztán megérti, Mihráb s egész hadja
Fejedelmi fénnyel jön, hogy őt fogadja,
Ő is elésiet, nyájassággal teli,
Annak módja szerint meg is embereli:
Megkínálja menten türkiszköves székkel,
Szívesen unszolja: íme ital, étel.
A sok drága fogás hogy asztalra kerül,
Ők s a fővezérek vígan ülik körül.
Jő pohárnok s pohár, s amíg mind iddogál,
Csak Zál az, kit Mihráb egyre-egyre csodál.
"Nézése - gondolja - milyen szép, mily büszke!"
S lobbot vet szívében a szeretet üszke.
S tudását is látva, boldogan kiáltja:
Áldassék, ki ilyet hozott a világra!
Majd, hogy Mihráb fölkelt, Számnak a gyermeke
Viszont őt csodálta: milyen a termete!
S vezérihez így szólt: "Ennél különb dalja
Kétlem, hogy valaha szállt-e viadalra?!
Nincs több efféle hős, ilyen nagy, ily erős,
Nincs, akit a harcban Mihráb meg nem előz."
S mostan a hercegnek egyik fővezére
Halk szavakkal hozzá ily módon beszéle:
"Függönyei mögött egy leánya vagyon,
Kinek bája túltesz napon és csillagon.
Teste elefántcsont, arca mint az éden,
Nem hiszem, hogy platán nála karcsúbb légyen
Fürtjei, az ezüst vállaira omlók,
Feketék s végükön gyűrűkhöz hasonlók.
Ezüst melle halma két szép gránátalma,
Ajkáról az ember cseresznyét akarna,
Szemei nárciszok, pillái feketék,
Színüket tán holló szárnyátul veheték.
Olyan a szemöldje, mint Tiráznak íve,
De gyönyörűséget lövell ez a szívbe.
Holdat akarsz látni? Nála nem szebb a hold!
Illat kell? Felé menj - ne a pézsmát szagold
Tetőtől le talpig paradicsomkert ő,
Minden íze üdvöt, vigasságot keltő!"
Felzavarják e szók szíve mélyét Zálnak,
Józanság, nyugalom tőle tova szállnak.
Éj lett, de ő virraszt nehéz gonddal tele,
Sohse-látta lányért sóvárog kebele.
De midőn az ormon megint napsugár ég,
S mint a fehér kristály, tündököl a tájék,
Megnyitják ajtait s elébe idézik
Aranyos kardhüvelyt viselő vitézit.
Míglen ezek sorra begyűlnek eléje
S kiki letelepszik rang szerint helyére,
Zábulnak hercegét köszöntni megjelen
Kábul királya is, Mihráb fejedelem.
Mikor észrevették, hogy ő is jön arra:
"Utat neki!" hallszik a nép riadalja,
S ő a sátorba lép, hasonlón a törzshöz,
Melynek minden ága gazdagon gyümölcsöz.
Zál szíve megörült s a hőst ünnepelé,
Magasra helyezvén minden nagyja fölé.
"Mit óhajtasz?" szólott, "akármit, mondd ki csak -
Trón avagy pecsét kell? penge avagy sisak?"
S felelt neki Mihráb: "Oh nemes vitézem,
Kit hét ország csodál, meghódolni készen,
Egy kedves óhajom réges-régen vagyon,
S higgyed, teljesítned könnyű volna nagyon!
Csak egyetlen egyszer látogass el hozzám,
Lelkembe, miként nap, fényt és derűt hozván!"
De amaz így felelt: "Ne szólj erről velem!
Jól tudod, házadban nincs énnekem helyem!
Nemes édes apám sohse javallaná,
Se Minucsér király, mástul ha hallaná,
Hogy én itt borozok, mígnem fejem kába,
S bálványimádóknak megyek hajlokába!
Bármit kívánj tőlem, kivéve ez egyet,
Szívesen ráállunk s megtesszük a kedved!"
Amaz most is áldá, de magában szóla:
"Nem oly igaz ember, mint én hittem róla!"
Méltósággal fölkel, trónjárul lemegyen,
Kívánja Zálzernek, élte hosszú legyen.
Hogy ez a távozót szemével kísérte,
Mind a nagyok előtt fennhangon dicsérte.
Előbb ezek szinte nem is néztek felé;
Szerintök Mihráb a díveket tisztelé,
S mivelhogy ővelök nem egy hitet valla,
Egy sem akadt köztük, aki magasztalja.
De most, hogy róla a fényes lelkű vezér
Annyi melegséggel, csodálattal beszél,
Mindjárt kezd tetszeni a sok nagynevűnek,
Érette már ők is ugyancsak hevülnek.
"Mily szelídség, szólnak, mily gyönyörű termet!
Ki látott ennyi észt, ilyen illedelmet!"
Zálnak keblét dívek tanyájának vélnéd,
Szerelme kioltá eszének a fényét.
Híres tudóst nevelt Arábia földje,
Ki a szerelemről ilyen verset költe:
"Míg élek, lovam lesz a nőm s a szeretőm,
Csak a forgó mennybolt, az lesz az én tetőm.
Nem kell nekem asszony, ki gyöngítne engem,
Pirulnék, bölcsek közt ha meg kén' jelennem"
Szegény Zál levente ott künn avagy honn volt,
Mindig csak, mindig csak arr' az egyre gondolt.
S azon is bánkódott, hogy ennek híre kél,
S nevét meghurcolva, kiki róla regél.
Feje fölött az ég akárhányat fordul,
Szerelme szívébül majd hogy ki nem csordul.


Rudabé tanácskozik rabnőivel

Lőn pedig, hogy Mihráb abba' az időbe'
Hajnalhasadáskor termébül kijőve,
Ékes asszonyinak lakásába haladt,
Hol két napot látott a mennyezet alatt.
Rudabé az egyik, a legelső bájra,
És a másik Szindukht, Mihráb hitvespárja;
Olyanok, mint a kert, ha tavasszal virrad,
Ez is, meg amaz is csupa szín meg illat.
Álmélkodva lépett lányának eléje
S az Isten oltalmát kérte le fejére.
Ciprusnak tűnt fel az, mely fölött süt a hold,
Mivel a hajában ámbra-korona volt.
Ékköves ruhája maga volt a pompa -
Nem lehet nagyobb dísz a paradicsomba'!
Mostan Szindukht asszony köszönti kedvesét,
Szép fogai közül így ömlik a beszéd:
"Jó uramnak mint folyt az ő jötte-mente?
Oh maradjon feje minden vésztül mentve!
Miféle ifjú ez, kin már hó-takaró?
Most is csak fészekbe, vagy már trónra való?
A férfi-erénynek van-e reá csábja?
Fog-e járni egykor a hősök nyomába?"
"Oh te, én ciprusom, Mihráb ezt feleli,
Oh te ezüst-keblű, minden bájjal teli!
Tudd meg, hogy levente nincsen e világon,
Ki ennek a Zálnak csak nyomába hágjon!
Soha nem festettek oly szép lovas-képet,
Amilyen ő, mikor ménjén tovaléptet;
Olyan oroszlán-szív, oly elefánt-erő,
Oly fékezhetetlen hatalmas tenger ő!
Ahol békébe' jár, aranyesőt hullat,
De vér- és könny-esőt, ahol kardja dúlhat.
Gyönyörű arcain a hajnal bíbora,
Egyaránt fiatal szerencséje s kora.
Éles-karmú sárkány, ha nyergébe pattan
S mint a Romlás-kardja, pusztít irgalmatlan;
Mihelyt kibocsátja handsárját hüvelye,
Körötte a porond piros vérrel tele.
S bár hogy fehér fürtű, joggal mondják róla,
- Más hibát rajt' nem lel semmi ócsárlója -
Még e fehér szín is illik neki nagyon,
Vélnéd, e hibában még egy csábja vagyon!"
Mihráb e szavai fölrázták a lányát,
Kigyulladt az arca, mint a piros gránát;
Szíve ama Zálért magas tűzzel égett,
Nem talált nyugalmat, került italt, étket.
Mihelyt a szenvedély vesz elméden erőt,
Mássá leszel nyomban, mint voltál azelőtt.
Milyen jól is mondta az a régi dalnok:
"Asszony előtt férfit nem kell magasztalnod!
Nőnek kebelében dív is tanyát lelhet -
Néhány szót hall s máris szerelemre gerjed!"
Öt turáni szűz volt Rudabé oldalán,
Mind az öt szerető, hűséges szolgalány.
Ezekhez ő így szólt: "Ti jámbor cselédek,
Szívemnek egy titkát hadd tárom elétek.
Ti azt megőrzitek híven s hallgatagon,
S búmat szavatokkal talán altathatom.
Tudjátok meg tehát - óh hogy a szerencse
Nektek örök vígság rózsáit teremtse!-
Hogy szívem szerelmes s mint tenger vergődik,
Melynek ádáz habja felcsap a felhőkig.
Lelkemnek legmélyén Zálnak képit hordom,
Álmomban is az van, az van velem folyton.
Szívem is, agyam is teli szenvedéllyel,
Arcát látom nappal, arcát látom éjjel!
Oh hát találjatok utat-módot olyat,
Amelyen bánatom mihamar oszolhat!
Másnak e titkomat sohse tárnám fel én -
Reményt csak jóságtok s eszetek olt belém!"
Azok álmélkodtak rettenetesképpen,
Hogy a herceglánynak ily bűn jár eszében.
Fájdalommal tele nézett egy a másra
S ily módon feleltek arr' a vallomásra:
"A föld szépeinek te vagy diadémje,
Hercegi családnak óh te vagy a fénye,
India- s Kínában csudálnak a nagyok,
Bájad a nők között drágagyöngyként ragyog.
Karcsúságra téged ciprusfa sem ér el,
Arcod fénye versenyz a göncöl-szekérrel,
Képedet elküldik Kannogig és Májig,
Elmenesztik messze a Khaver-Khodájig!
De mit ér, szívednek hogyha nincs szemérme,
Hogyha úgy téssz, apád mintha már nem élne?!
Annak ölelését hogyan kívánhatod,
Kivel önnön apja oly csúful bánhatott?
Kit egy madár nevelt hegynek tetejébe,
Kire ujjal mutat város, falu népe?
Senkise születik anyjától öregen,
S ha mégis, ne higyjed, hogy jóféle legyen.
Oh csak mondjad nekünk, te két piros ajkad
Az ily vén embertől csókot hogy' óhajthat?
Téged a világon minden ember szeret,
Képed mása ott függ ezer asztal felett!
Hercegnő, hogy téged kapjon feleségül,
Lejönne a nap is a negyedik égbül!"
Rudabé ezt hallván, felpattant izibe',
Mint széltől a tűzláng, nagyot lobban szíve.
Ádáz haragjában rájok rivall zordul,
Majd behunyva szemét, tőlük félrefordul.
Majd újra sötéten nézi a hölgyeit,
S komor ráncba vonja barna szemöldjeit:
"Tanítástok őrült - ezt kiáltja nékik -
Minek is hallgattam csacsogástok végig?!
Ha egy fényes csillag szívem' elrabolta,
Azt mondjátok: mért nem vágyódom a holdra?
Van olyan, ki port fal, de bort sosem iszik,
Bár a bort a pornál mindütt jobbnak hiszik.*

(* Keleten valósággal vannak föld-evők; ezekre céloz a költő.)

Hogyha tudod, ecet a te orvosságod,
Azt akármi méznél mohóbban sóvárgod.
Nem kell nekem Kájszár, nem az Égnek fia,
Sem bármely koronás iráni dalia -
Szám vezér gyermeke, ő illik csak hozzám,
Ő, ki nyakra, karra és vállra oroszlán!
Mondhatják felőlem fiatalnak, vénnek,
Ő vigaszom s üdvöm, bármit is beszélnek.
Rajta kívül senki nem visz engem nászra,
Ne célozzon senki rajta kívül másra!
Bátor sose láttam, szívem hozzá hajlék -
Szeretem azokért, miket róla hallék!
Szívem nem arcáért, nem hajáért hevül,
Az ő bajnok lelke, csak az von egyedül!"
Hogy a sebzett-lelkű ily szavakba tört ki,
Megmutatva mindazt, mi szívét betölti,
Azok így feleltek: "Szolgálóid vagyunk,
Híveid, nem pedig dorgálóid vagyunk.
Nosza, csak parancsolj, s parancsod akármi,
Bízunk benne, úrnőnk, jóra fog az válni!"
S megtoldá az egyik: "Oh te rózsavirág,
Ügyelj, hogy titkodat ne sejtse a világ!
Nárcisz-szemeidben ártatlanság légyen,
Arcodon szemérem pirossága égjen!
Tanulunk mágiát, hogy ne bántson semmi,
Minden ártó szemet vakká bírjunk tenni,
Bűvös madarakként bonthassuk ki szárnyunk,
Zergékként lehessen szirttetőkön járnunk.
Teszünk mindent, csakhogy elhozzuk őt eléd,
Lelje lábaidnál legkedvesebb helyét!"
Mosolyog Rudabé Rubintszínű ajka,
Rózsaszín arcát a rablány felé hajtja:
"Ha kezemre jártok, - szól - ha őt elnyerem,
Olyan fát ültettek, mely majd bőven terem.
Minden áldott reggel egy rubint pirul rajt',
S jóságtok fejében öletekbe hull majd!"


A szolgálók elmennek, hogy lássák Zálzert

A lányok, Rudabét termeiben hagyva,
Ama nehéz munkán tanácskoztak nagyba'.
Rúmban készült ruhát vesznek fel magukra,
Rózsa-koszorúkat tesznek fel hajukra,
Színre és illatra kerthez hasonlóan,
Odamennek aztán, hol a kis folyó van.
Ferverdin hónapja, az év eleje volt;
Túl a folyón Zálnak s hadának helye volt.
Most a cselédlányok a táborral szembe',
Zálról beszélgettek föl és alá menve.
Közben rózsát szedtek a víz partjairól,
Hogy rózsa arcukon s keblükön is virul.
Amint ott sétálnak közte rózsaszálnak
S éppen szembe' vannak sátorával Zálnak,
Ez a trónus-székről észreveszi őket,
S "Ki ösmeri" - kérdi - "e rózsaszedőket?"
Egy szépszavú hőse így felelt szavára:
"Lakásuk a Mihráb dicsőséges vára.
Lánya, Rudabé az, akinek szolgálnak,
Virágokat vive Kábul e holdjának."
Zálnak, hogy ezt hallja, szíve összerendül,
Nem találja nyugtát a nagy szerelemtől.
Nyomban útnak ered, s vele egy cselédje,
S mennek nagy-sietve a partnak feléje.
Zál, mikor odaér, néz a vízen túlra,
Rabjától ívet kér - feszül az ív húrja -
Hamar előre lép - zsákmány után kémked' -
Meglát a folyóban egy nagy vizi gémet -
Rikkant, hogy a madár a vízről felriad,
Aztán rálövelli azt az éles nyilat.
Lebukkan röptéből a gém s aláhullván,
Csepegő vérétől piros lesz a hullám.
"Siess hamar - mond Zál - a túlpartra, legény,
Hozd el a madarat, melynek szárnyát szegém!"
A turáni csatlóst átvitte egy csónak,
S közelébe jutott az öt leányzónak.
Ezek megszólítják a széparcú szolgát,
S tudakolják tőle nemes ura dolgát:
"E vitéz oroszlán, ez a földi csoda
Mely népnek hercege? Kicsoda, micsoda?
Hogy' bírna megállni az ellen előtte,
Aki nyilát most is oly remekül lőtte?
Nem láttunk lovagot, nincs is talán senki,
Aki mit célba vesz, ily jól leteremti!"
Ám a péris ifjú ajkába harapott:
"Hogyhogy? Nem ösmernéd azt a fényes napot?
Nimruz hercege ő, Szám levente sarja,
A föld Desztán néven áldja s magasztalja.
Különb vitéz fölött nem forog a mennybolt,
Gyönyörűbb teremtés még a földön nem volt!"
Elmosolygta magát mind az öt hajadon:
"Sose dicsérd - szóltak, - olyan igen-nagyon!
Rejteget egy holdat Mihrábnak szerája,
Akivel a versenyt urad meg nem állja.
Színre elefántcsont, termetre meg platán,
Isteni barna haj ömöl végig nyakán,
Éj-szemöldök alól villan a szeme ki,
Mint egy kis ezüst nyél, oly orra van neki;
Mint bús ember szíve, olyan szűk a szája,
Drága gyűrűt alkot minden hajaszála.
Hinnéd, hogy szeme csak álmodozni kíván,
Hogy fürtjén pézsma van, arcain tulipán,
Mely ajkárul elszáll, mámor a lehelet -
Szebb lányt a világon senki sose lelhet!
Azért hagytuk el most Kábul ura sarját,
Mentünk fölkeresni a zábuli dalját,
Hogy ajka úrnőnknek, az a rubint-forma,
Zálnak ajakával bárcsak összeforrna!
Oh beh szép pár lenne, oh beh összeillő,
Desztán meg Rudabé, ilyen férfi s ily nő!"
Ezekre a szolga ím ezt válaszolja:
"Szép lesz ha egyesül az ég napja s holdja!
Két szívet a jó sors egymásnak hogyha szán,
Van gondja, hogy egymást szeressék igazán;
Ha meg azt akarja, váljanak el ketten,
Egymástól szívüket el is tépi sebten.
Mit titokban megköt, sokszor nyiltan oldja -
Mindenben a sorstól függ az ember dolga!"
Urához a legény visszatér nevetve,
És az kérdi, látván, milyen jó a kedve:
"Ugyan, mit is mondtak? Min nevetsz oly sokat,
Egyre mutogatva ezüstszínű fogad?"
Az szól: hogy mit hallott amaz öt virágtul,
És a pehlevánnak ifjú szíve tágul.
Majd meg a csatlósnak e szókat felelé:
"Eredj, fiam, újra ama lányok felé;
Mondd, még el ne hagyják fáit e ligetnek -
Tán ma rózsán kívül gyöngyöt is vihetnek:
Egy pár hírnökömre kis ideig várva,
Még ne induljanak, kéretem, a várba!"
Hozat bé ezüstöt, pénzt és drágakövet,
Van előtte öt vég aranyhímes szövet,
S mond nehány cselédnek: ezt hamar vigyék át,
S adják átal szótlan' mindez ajándékát.
Mentek a rabfiúk, drága terhök' hordva,
És a lányok elé letették a porba.
Átadnak aranyat, ékszert és szövetet,
Csak annyit mondanak: Záltól jött követek.
És a lányok szóltak: "Titok zára alatt
Csak mit ketten tudnak, az olyasmi marad.
Mi háromnak titka, dehogy titok már az,
Ami négyé, mindütt szájról-szájra jár az.
Hát Zálnak úrnőnkkel ha mi titka lenne,
Ne izenjen mással - mondja szemtől szembe!"
S maguk közt a lányok így szólnak effelül:
"Ím hát az oroszlán a hálóba kerül.
Amit Zálzer áhít, mire úrnőnk vágyik
- Óh mi nagy szerencse! - nem késik sokáig!"
Zálzer kincstartója, bizalmas embere
Visszatért most hozzá, hogy beszéljen vele,
Hogy elmondja néki, mi történt odaát,
Elmondja a lányok szívvidító szavát.
S ím a rózsakertbe Zál is általmégyen,
Kábul lányaitól egyet-mást hogy kérdjen.
Azok (még Tirázba' sincs öt ilyen deli)
Hozzája siettek, alázattal teli.
Tőlük tudakolja a szipehdár sorra,
Milyen ama ciprus arca és mosolya,
Termete, s hogy arca bölcs szóra nyílik-e?
Meg akarja tudni, hozzája illik-e?
Kéri, hogy ajkaik való szóra nyissák,
Ne legyen szavukban szikrányi hamisság!
Ha igazak lesznek mindnyájok igéi,
Mindnyájok jutalma dús leszen, ígéri,
Ámde beszédjökben fillentés ha vagyon,
Testök' elefánttal tapostatja agyon.
Elsápasztá őket Zál vezér e szókkal,
Lerogytak s a földet elboríták csókkal:
Végre egyik leány - a legifjabb éppen -
Neki bátorodva felelt ilyenképpen:
"A nagyok sorában nyugattól keletig
Anyától olyan hős soha nem születik,
Aki bölcsességre, észre és tudásra,
Arcra és termetre Zálnak lehet társa.
Oh te bátrak őre, nincs másod erőre,
Oroszlán-válladdal te törsz legelőlre!
De oszt' Rudabé jön, kinek arca tavasz,
Növése cédrusfa, keble mint a havas.
Jázmin- és rózsaszín véges-végig teste,
Ragyog, mint a Szohejl, ha leszáll az este.
Azt hinnéd, mézesbor csöppen ajakárul,
S ámbra a fürtözet, amely rajt' aláhull,
Aláhull fejéről, a földet seperve,
S bétakarva testét egy bűvös lepelbe.
Mintha pézsma s krókus ömölne haján át,
Mintha minden tagja rubint volna s gránát.
Szebb ő, mint Kínának bármely istenképe,
Hold és göncölszekér áldást ont fölébe!"
Számnak a fiában hő szerelmi vágy van,
S mond a rablányokhoz édes hangon, lágyan:
"Bármily utat-módot leljetek hát nosza,
Amely e rózsaszált közelembe hozza!
Szerelemmel telten ég a szívem, lelkem,
Nincs nyugta szememnek, míg őt meg nem leltem.
S azok így felelnek: "Ha ez akaratod,
Mi most fölkeressük az asszonyi lakot,
Leírjuk úrnőnknek a te bölcsességed,
Hogyan nézel, hogy' szólsz, eldicsérünk téged.
Mondunk mindenfélét, mi benn' nyomot hagy majd
Oh hisz amit teszünk, nem okozhat nagy bajt!
Hálódba kerítjük azt a pézsma-hajút,
Rudabénak ajka Zálzer ajkára jut!
Házunk elé, herceg, jöjj el aztán éjjel;
Lássad el magadat ez útra kötéllel,
Annak hurkos végét az erkélyre dobjad,
S megládd, az oroszlán dicső prédát foghat!
Ami ottan rád vár, üdvök üdvössége -
S mostan, hogy ezt tudod, legyen veled béke!"


A szolgálók visszatérnek Rudabéhoz

Elmentek a szépek, el Kábul vezére -
Hajh, mint egy év ha vón', lassan telt ez éje.
Megáll a vár előtt az öt szép hajadon,
Mindnek a kezében két rózsaág vagyon.
De az öreg kapus, látva jövetelük,
Irgalmatlan módon csöröl-pöröl velük:
"Most vetődtök haza, hogy este lesz mindjár'?
Miféle népség az, aki most is kinn jár?"
A bálványarcúak nem hagyják maguk ám,
Ők is dérrel-dúrral így szólnak azután:
"Hát ma más a törvény, mint az egész hóban?
Ma talán a kertben valami manó van?
Tavasz volna, vagy mi? Nem lesz vétek talán,
Ha lemegy a kertbe s rózsát szakít a lány?!"
De a kapu őre: "Igenis, ma vétek,
Más a törvény, igen, akármit beszéltek,
Mint olyankor, mikor nem tanyáz tábor itt,
Nem látjátok Zálzert, hadát és sátorit!
Hát ti nem tudjátok, hogy most napról-napra,
Alig virrad, elmegy hercegnőtök apja?
Ama Zál herceggel jó barátok ketten,
Vele jön, vele megy, egész nap szünetlen!
Ha látná magukat, rózsavivő dámák,
Tudom én Istenem, keservesen bánnák!"
A tirázi szépek bementek a házba,
Szóltak Rudabéval, de titkon, vigyázva:
"Ily nap - mondják - nincs több a földnek kerekén,
Nincs ily rózsaarcú, fehérhajú legény!"
Fellobban a lánynak szerelmetes vágya:
Nemsoká' - reméli - színről-színre látja!
S egyik lány a kincset mikor elé' teszi:
Mi történt? hogy' történt? sorra elkérdezi.
Milyen hát igazán Zábul népe őre?
Keveset vagy sokat mond a hír felőle?
S a Péri-arcúak, mihelyt módot leltek,
Kíváncsi szavára imigyen feleltek:
"Az egész világon nincsen olyan nemes,
Aki méltóságra e Zállal versenyez.
Oly ciprus-növésűt sose fognak lelni,
Sem, kinek szépsége ilyen fejedelmi!
De benn' a báj mellett erő is elég van,
Hatalmas a melle, bár keskeny derékban,
Szeme párja olyan, mint a tiszta kláris,
Ajka mellett fakó a legszebb koráll is.
Még az oroszlánt is leverheti keze,
A szíve királyi, móbedi az esze.
S bár a haja olyan, aminőnek hírlik,
Véges-végig fehér: neki az is illik.
Ezüst páncél-gyűrűk rózsák fölé téve -
Ez az ő hajának s orcáinak képe;
Úgy érzi az ember: jó hogy ilyenforma,
Talán szép se lenne, ha más haja volna!
Mondtuk: megláthatja, kit oly nagyon kíván
S ezért, hogy hazament, boldog vala s vidám.
Nos hát, légy majd készen, ha eljő e vendég,
S ha mit kell, a hősnek velünk ma izenj még!"
Erre a beszédre így szólt a teli-hold:
"Más szó, más tanács ez, mint a múltkori volt!
Akkor azt mondtátok: ,Az a madár-fajta?!
Nemcsak a haja ősz - fonnyadt minden rajta!'
Mostan pedig íme, dali hős a címe,
Maga csupa fenség, csupa bíbor színe!
Hát neki engemet épp így dicsértetek?
A magasztalásért megadta béretek?"
Így szól és nevetve nézi szolgalányát,
S nekipirul arca s olyan mint a gránát.
Aztán oda fordul a másik cselédhez
S e szavakat mondja: "Siess hamar, édes!
Nosza keressd fel őt még éjszaka előtt,
Vigy neki újságot, vígasság-növelőt.
Azt, akit sóvárga, mondd, hogy még ma látja,
Készüljön, induljon - ma valósul vágya!"
Elmegy a cselédlány izenetjét vive,
Zálnak sátorából meg is jő sebtibe',
S ama holdnál szebbhez ím e választ hozza:
"Vendéged fogadni te is készülj nosza!
Mindent megad Isten, mit ajkad esdhetett! -
Koronázza jó vég ezt a jó kezdetet!"
S valóban Rudabé nagy titokban készül,
Övéi semmit se tudván az egészről.
Egy tavaszként fénylő vidám terme vala,
Hősök arcképivel büszkélkedett fala.
Ebbe sok-sok drága aranytálat tőnek,
Padlóján ragyogott a kínai szőnyeg,
Volt ott színbor, pézsma, volt ottan ámbra is,
Rubintkő, piros gyöngy tán ezerszámra is.
Viola volt erre, arra jácint kelyhe,
Itt nárcisz, ott liljom, odébb rózsa-cserje.
Türkisz-köves csészék állottak egyebütt,
Rejtve azt az édes, tiszta guláb-nedűt.
Terméből annak a nap-arcú bálványnak
Az illat felhői a napig szállának.


Zál elmegy Rudabéhoz

Már a ragyogó nap nem látszik az égen,
Kapuját a várnak be is csukták régen.
Zálhoz megy a rablány s köszönti: "Gyere hát,
Otthon minden készen, várnak immár reád!"
Mint ifjú vőlegény szerelme párjához,
Úgy megyen az ifjú Mihrábnak várához.
Már a ház erkélyén, mint pálma sudara,
Melyet fénykörbe von a holdnak sugara,
Szép Rudabé várta azt a bajnok-lelket,
S látta már messziről, amikor közelgett.
S megnyílt rubin-ajka s ily szó termett rajta:
"Isten hozott, vitéz, pehleváni fajta!
Legyen veled áldás, akárhova menj is,
Hódoljon tenéked a föld és a menny is!
Áldassék a rabnő, ki leírta tested -
Szakasztott olyan vagy, aminőnek festett!
Sátradtól idáig hát gyalog érkezél?
Talán fáj is lábad? Édes uram, beszélj!"
Amint a hadvezér meghallá e hangot,
Arr' a gyönyörűre amint felpillantott,
Úgy vélte, hogy arca fényességet hintő,
Hogy tőle az erkély ragyog mint rubintkő.
S így válaszolt néki: "Oh nők koronája,
Ezer áldás hulljon lépteid nyomára!
Csillagos éjszakán sokszor hordozgatám
Vágyó szemem' végig a menny boltozatán.
Nem merengtem máson, csak egy volt fohászom,
Hogy szemem tégedet színről-színre lásson!
S ím lelkem vidulhat, öröme kigyúlhat,
Gyöngéd szavad hallva, minden gondon túlad!
Hadd, hogy azt könyörgjem: lássalak is, hölgyem!
Mit ér, ha ormon állsz, én meg lenn a völgyben?"
Ama Péri, hallván a herceg óhaját,
Sietve leoldja hosszú holló-haját.
Vastag az, sűrű az, le a porig omló -
Van-e kötélhágcsó, mely ahhoz hasonló?
Mindvégig gyűrű a', csupa kis karika,
A főtől a földig csupa kedves csiga.
Mikor a magasból lefolyt ez a hullám,
Egészen az erkély legaljáig nyúlván,
Rudabénak fentről ily szava hallaték:
"Oh dicső pehleván, levente-sarjadék!
Hogy magadat onnat erkélyemig vonjad,
Királyi kezeid' hajam köré fonjad.
Fejem barna ékit, fogd e fürtök végit,
Ez legyen köteled - s valahára légy itt!"
Hogy a bájjal tele ígyen szólott vele,
Ámulattal tekint a bajnok fölfele.
Egy hosszú csókot nyom arr' a pézsmás hajra,
Hangost, hogy odafenn Rudabé is hallja.
"Ilyet? én? teveled?" így szólt a felelet,
"Sose lásson inkább napsugarat Kelet,
Semhogy én, angyalom, rád emeljem karom,
Kezeimtől érjen szikrányi fájdalom!"
Rabjánál kötél volt, azt elkérte tőle,
Ügyesen fölveté az erkély-tetőre,
Megakadt a hurok a fal egy szegében
És a deli harcos felkúszott ekképpen.
Mikor aztán fenn volt az erkély padlatán,
Elé jött mosolygva s üdvözölte a lány;
Megragadta karját s mentek kéz a kézbe,
Mentek mámorosan, mentek megigézve.
A holdarcú szépség s kit magához felkért,
Egymást kézen fogva elhagyák az erkélyt,
S abba az arcképes szobába haladtak,
Közzé a királyi pompájú falaknak.
Kert az egész csarnok, csakhogy földöntúli,
Benne a sok rablány mind megannyi húri.
Hölgye arcán, szemén, százféle kellemén,
Most ámul csak Zálzer, mikor ide bemén:
Hogy' ragyog le róla nagy fülbevalója,
Lánca, kösöntyűje a fényt hogyan szórja!
Tulipánt múl fölül arca, min gyönyör ül,
Haja szívet-lopó csigákba göndörül.
Ámde Zál is ragyog. Fényes ruhát hordva,
Ült és gyönyörködött ama csudás holdba'.
Mint királyfi jöve: tőrt viselt az öve,
Fénylett koronája sok száz rubintköve.
Rudabé csak nézte s nézni el nem fáradt -
Két szeme csak rajta, egyebütt se járhat.
Nézte vállát, karját, s azt a gigás-erőt -
Kemény vas: viasz volt buzogánya előtt!
Orcái fényétől szíve meg-megdobban,
Mennél tovább nézi, lángol annál jobban...
S az karját kitárja, csók, ölelés járja,
Foly a billikomból az italnak árja.
Végre szól a bajnok: "Te drága, te csodás!
Oh te ezüst-ciprus! Te illat s ragyogás!
Ha eljut a híre a fejedelemhez,
Tudom, hogy kedvére Minucsérnak nem lesz!
Tudom, hogy apám is veszett haragra gyúl,
Tördelve kezeit, rikoltoz majd vadul!
De nem bánt e per sem, nem a végső perc sem,
Oh meg nem tántorít halotti lepel sem -
Bízom én az Úrban, nála az igazság,
Nem hagyja, hogy frigyünk ketté szakíthassák:
Majd eléje rogyok s imádkozni fogok,
Miként jámbor móbed: hadd legyünk boldogok,
Számnak, Minucsérnak a haragot tiltsa,
Ádáz kebelükből a salakot irtsa;
Felfogja majd, igen, a jó Isten ügyem',
S egész világ előtt kikiáltom frigyem'!
S mond Rudabé: "Én is ezt esengem Tőle,
aki a törvénynek meg a hitnek őre.
Úgy segéljen engem az örök hatalom,
Mint ahogy senki más frigyét nem akarom.
Csak te bírhass, védhess, te ékes, te édes,
Oh te dúsak dúsa, oh te dicsőséges!"
Kettejök szerelme így nő minden perccel,
Hül már az okosság, de a vágy, az perzsel.
És együtt maradnak, amíg végre pirkad,
A tábori dobszó a hajnalról hírt ad.
Mostan még egy csókra, már az utolsóra,
Tapad test a testhez, mint fonál orsóra.
Mind a kettő könnye, csillan szemük gyöngye,
Ez is, az is felnéz ama kelő gömbre:
"Maradj kicsit hátra, te mennyei fáklya -
Miért oly sietve jössz ma a világra?!"
S elhagyta a bajnok a királyi termet,
S ama kötélhágcsón megin' földön termett.


Zál tanácskozik a móbedekkel

Hogy új napsugártól fénylett a hegytető,
Eljött a sok híres ellenség-kergető,
Hogy mint reggel szokták, hódoljanak Zálnak:
Amikor köszöntek, újra távozának.
Mostan a szipehbed egy hírnököt külde:
Legyenek ma, szólott, bölcsei körülte.
S eljöttek nagyjai, tanácsa tagjai,
A móbedek rendje legkülönb aggjai,
Kiknek lelke fénylő s fénylő az elméje,
S nyugodtan, derülten leültek melléje.
S égő vágytól forrva, ámbátor mosolygva,
Nyelvét a pehleván hangos szókra oldja.
Istennek a nevét áldással illeti,
Mind a móbedeknek szívét megihleti:
"Remélve és félve hulljunk Ő elébe,
Ki a mi teremtőnk, ki bíránk az égbe'.
A napnak, a holdnak ő szabja az utat,
Jó ösvényt lelkünknek csak irgalma mutat.
Ahogy bírjuk, mindütt és minden időben
Magasztaljuk, áldjuk, napról-napra hőbben.
Ő alkotta széppé földi lakóhelyünk,
Bíránk, míg lehelünk, s ha már nyugtot lelünk.
Általa lesz egy tő kiszáradt és meddő,
Míg a másik tőke gazdagabb mint kettő.
Jaj, ki előtt nem szent törvényei útja -
Egy hangya se mászhat, hogy Isten ne tudja!
Isten gondoskodék a gyarapodásról,
Minden halandóhoz adva egyet társul.
Csak ő az egyedül, aki társat se tűr,
Mert nem szülte mását se föld, se felleg-űr.
De az ő szavára ami előálla,
Úgy alkotta mindazt, hogy akadjon párja;
Bölcsen oktat az ég: minden ekképp eredt,
Az egész mindenség ígyen vert gyökeret.
Hogyha páros élet a földön nem folyna,
Emberi tudomány s hatalom nem volna.
Vallásához híven ifjú nem is élhet,
Aki hajlokába asszonyt nem kísérhet.
S ha nagyfajbul eredt, pehleváni nemből:
Nő híján ereje óh mi hamar gyengül!
S óh mi boldog sorsú az olyan dalia,
Kire vénkorában örömet hoz fia,
Ki ha eljön a perc, min útjáról letér,
Drága magzatában újabb életre kél;
Nevét az utókor még sokáig hallja -
Elmondják fiáról, kinek volt a sarja.
Ez a trónja éke, s napjának ha vége,
Ha itt hagy is mindent: nem vész dicsősége
... De most hallgassátok mi fáj kebelemnek,
Virágos kertemben mi rózsák teremnek.
Elveszett a szívem, háborog az eszem -
Gyógyszerét bajomnak nem t'om honnan veszem?
Nem szóltam felőle, míg nem nőtt ily nagyra,
S nem érzém: lelkemet erőm odahagyja.
Mihrábnak kastélya - az az, hova vágyom,
Mihrábnak országa - az a mennyországom!
Óh szívem' a Szindukht gyermekének adám?
S ha hallja Minucsér, véteknek látja-e,
Nézi-e majd korom' és megbocsátja-e?
A gazdag, a szegény, hogyha társat áhít,
A hitnek követi megszentelt szabályit.
Egyetértőn vallják a móbedek régen,
A hit is erre int: nincsen ebbe' szégyen!
Ti jövőbe-látók, ti bölcsek, szóljatok:
E súlyos bajomban mit higgyek rólatok?"
De azok ajkának meg nem oldik zára,
Azok egytől-egyig némán néznek Zálra.
Hisz e Mihráb király Daháknak magva volt,
S Minucsér fejdelem véle haragba' volt!
Ám nyíltan felelni senkise merészel,
Nem mondják: ne vegyíts méregitalt mézzel!
Zál a habozókra sötét arccal tekint,
Megremeg a szíve, de rákezdi megint:
"Látom már, elmétek szívem' elítélte,
Látom, magatokban ócsároltok érte,
De aki fejszéjét nagy dologba vágja,
Azt meg ne ijessze senki-fia vádja.
Nos, ebben engemet ha jóra taníttok,
E nagy tömkelegből ki-utat ha nyittok:
Ahogy soha senki, úgy bánok véletek,
Minőt nem ad senki, olyan lesz béretek.
Tőlem csak jóságot, igazságot láttok,
Készakarva rosszat sose hozok rátok!"
Ekkor a móbedek adnak neki választ,
Amely reá békét s boldogságot áraszt:
"Előtted csupa hű, igaz szolga vagyon,
Kik az első percben ámultak szavadon.
Pedig nem fog se dísz-, se gyászodra válni -
Nem aláz meg férfit, neje neve bármi.
Igaz, hogy e Mihráb nem ér utól rangban,
De hírre, erőre éppen nem alant van.
Őse is, igaz hogy sárkány-fajbul terme,
De Arábiának ő lett fejedelme!
Éd's apádnak mindezt oly szépen megírjad,
A te fényes tollad ahogyan csak bírhat.
Hiszen mindnyájunknál bölcsebb vagy te ebben,
Szóba szeded nálunk sokkal ékesebben.
Aztán majd a sahnak levelet ír apád,
Kedvedért előtte latba veti szavát.
Tudjuk, hogy Minucsér Számra nagyon hallgat,
Könnyű lesz a nehéz, amit Szám javallgat!"


Zál levelet ír Számnak

Behíjja diákját a trónus elébe -
A szíve teli volt, kiönti levélbe.
Irat az apjának, híres-neves Számnak,
Akinek fejére hő imái szállnak.
Kezdi úgy, hogy áldja azt a legfőbb szentet,
"Kitől az áldás jő, ki mindent teremtett,
Akitől mindenek kedvet s erőt kapnak,
Ki a Náhid ura, a Báhrám- s a Napnak.
Tőle függ a létel, tőle a nem-létel,
Sehol, sehol Isten kívüle nem székel!
Tőle jőjjön áldás a Nírem-fiura,
Ki kardnak, sisaknak s buzogánynak ura,
Ki amerre rugtat harcias időben,
Ott a keselyűknek akad étel bőven,
Aki ha fölkelti a csatáknak szelét,
Barna fellegekből véreső csap feléd,
Aki a korona isten-küldte őre,
Aki a királyok trónra ültetője,
Kinek szíve erényt erénnyel egybesző,
Kinek a homloka égboltot verdeső -
Harc idején nincsen, soha többé nem lesz,
Ki hozzá fogható az én hercegemhez!
Oh lássad én bennem leghűségesb rabod,
Szeretet útja az, melyet lábam tapod!
Amikor születtem, ország-világ látta,
Mily hibával sújtott a mennyeknek átka.
Apám gyöngyöt hordott, selyem- s bársony-lepelt,
Engem meg a Szimurg sivár bércen nevelt.
Legfőbb javam az volt, hogy adott mit ennem,
S fiókái közzé bésorozott engem.
Ott a meleg szélvész csapkodta a hátam,
Port fújva szemembe, melytül alig láttam.
Én, a hercegfiú, csak bajt, csak vészt leltem,
Apám trónuson ült, én szirten fészkeltem.
De mit elém szabott mennybeli alkotóm,
Azt a nehéz ösvényt jártam önmegadón.
Hisz h'jába szállanánk föl a felleg-űrbe,
Akaratját ott is viselnünk kén' tűrve!
Bár, ha csak rárivallsz, fut a puszták vadja,
Bár még a vasat is fogad megrághatja:
H'jába harsány szavad, üllőszerű fogad!
Jaj neked, ha Isten kegyébe nem fogad!
Gyászt értem, oh apám, gyászt, a földig verőt,
Melyet még titkolok az én népem előtt.
Oh ha titkom hallva apám jó lesz hozzám
S okos mint a kígyó: boldogságot hoz rám!
Lelkem Mihráb király leányáért sorvad,
Mint tűz viasz előtt, szerelemtől olvad.
Belesírom búmat a csillagos éjbe,
Lelkem a tengerek forrton-forró mélye.
Annyira juttatta lelkemet e nyomor,
Hogy aki csak rám néz, annak könnye omol.
De bármi szenvedés karma közé vetve,
Azt mondom: törvényem - apám kénye s kedve.
Oh hát mit parancsolsz? Íme földig hajlom:
Gyászát az én lelkem levetheti vajon?
Kérdeztem móbedim', kedvem hogyan töltsem,
S tudásuk mélyiből ezt felelék bölcsen:
Apád amit ígért, meg is teszi néked,
Szám lesz e dologban legfőbb segítséged.
Ő fogja kivívni, hogy e rózsaszálat
Hit és törvény szerint karjaidba zárjad.
Eszébe fog jutni, mit akkor fogadott,
Midőn neki az Úr másodszor odadott,
Mit fennen esküvék, hogy az Alburz hegyén
Annyi év multával viszontlátott megén':
Hogy a szíve szentül el van szánva arra,
Hogy semmi vágyadban kedved nem zavarja!"
S hírnök indult, s gyorsan, mint a szent tűz fénye
Repült tova Zálnak két telivér ménje.
Megmondta a vezér: "Ha az egyik kidől,
Te vissza ne tartasd magadat semmitől:
Pattanj a másikra, s ne is szállj le róla,
Amíg rá nem akadsz a nagy hódítóra."
Száguldott a hírnök sebesen, mint a szél,
Szívós paripája olyan volt mint acél.
Kergszár közelébe amikor elére,
Szám látta messziről, ki nyargal feléje.
(A vezér tudniillik e bérces tájon át
Agarakkal űzte a vadaknak nyomát.)
Mostan rátekintve a többi vadászra,
Aki minden harcban dicső nevű társa,
Szólt: "Íme követ jő, ki Kábulból való,
De látom, alatta hogy zábuli a ló.
Bizonnyal a fiam küldte ide hozzám;
Halljuk hát, miképp van ez ifjú oroszlán?
Mi újság Iránban? Eddig hol és mint járt?
Hogy van a királyunk? meghallhatjuk mindjárt!"
E percben a hírnök Számnak elébe ér.
Ott van a kezében az az ékes levél,
Leszáll és a földet megilleti csókkal,
Dicséri az Istent áhítatos szókkal.
Aztán megmondja: köszönteti fia.
És hogy e levelet átal kell adnia.
Szám, hogy hazatérjen, rögtön útnak eredt
S útközben felbontá a hosszú levelet.
De hogy elolvasta mindazt, ami benn' volt,
Ámultában olyan, mint az eleven-holt.
Ellenére volt ez, nagyon ellenére -
Hejh! fia számára más frigyet reméle!
"Íme, így kiáltott, kitetszik immáron,
Attól a gyerektől mi jót lehet várnom!
Mégis csak látszik, hogy vad madár nevelte,
Ha ily rossz utakra tévelyeg a lelke!"
Hogy a vadászatról hazajött a vezér,
Sokáig töprengett, búslakodott ezér'.
"Ha azt mondom - így szól -, nem lehet, pogány az,
Térj, fiam, eszedre, s ilyen bajt ne támassz':
El fognak ítélni Isten és emberek,
Esküdött szavamnak hogy állni nem merek.
Ha pedig azt mondom: ,nem vetek én gátat,
Tedd, amit szerelmed veled jónak láttat',
S egybekél e dív-lány s e madár-növendék:
Milyen unokáknak öregatyja lennék?"
Szíve gondjaitól a feje nehéz lett,
S elaludt, de békét álmában se érzett.
Oh de minél nagyobb a jámbornak gondja,
A jó ember lelkét minél több baj nyomja:
Megszabadulása annál vígabb lészen,
Hogyha Ő akarja, ki úr minden vészen!


Szám a móbedekkel tanácskozik
a Zál dolga felől

Midőn a fejdelem álmából felébredt,
Tanácsba hívatá mind a móbed-népet.
Megtudni, hogy vajon mit gondolnak róla,
Csillagjósaival e bajárul szóla:
"Kétféle természet hogyha összekerül,
Frigye tűznek s víznek sohasem sikerül.
Fredún s Dahák faja, történhetik bármi,
Ítéletnapkor is harcba' fognak állni.
Kérdjétek, mit szólnak erről a csillagok,
S adja ég, hogy boldog, víg jövőt írjatok!"
Azok a mennyboltot egyre-egyre lesték,
A mélységes titkot napokig keresték,
Végre azt találták: az ég üdvöt jelent,
Két ellenség között a sors békét teremt.
S jönnek Szám elébe, hogy a jó hírt hallja,
S így szólanak hozzá: "Arany-övű dalja,
Ne aggódjál többé Mihráb lánya miatt -
Boldog párrá lészen Rudabé meg fiad.
Nemzenek utódot, elefánt-erejűt,
Kinek bajnokhíre nagy lesz minden helyütt,
Lába alatt majd a fél világ vergődik,
Felemeli a trónt egész a felhőkig;
Minden gonoszságot kiírt a menny alatt,
Ádáz elnyomatás, hol ő lesz, nem marad,
Ráront Szegszárra is, rá Mazenderánra,
S végig söpör rajtuk szörnyű buzogánya.
Ám a legtöbb átok Turánt éri tőle,
Mint ahogy Iránnak ő lesz leghűbb őre.
Itt a kesergőknek nyugalmas álmot ad,
Minden vészt elhárít, minden jót támogat,
Mint a hon reménye, a gonoszok réme,
Minden pehlevánnak drága szeme-fénye!
Ha rátör párducok szilaj csapatára,
Megvérzi fejöket ménjének patája;
Boldognak hirdetik azt a fejedelmet,
Kinek majd e hős áll trónus-széke mellett:
Rum és Hind és Irán áldják beszédjükbe',
Az ő fényes nevét hordják pecsétjükbe'!"
Szám vezér örömmel hallgatta ezt végig,
Azután boldogan megköszönte nékik.
S amért békét hoztak bánata helyébe,
Aranyat halmoztat mindnyájuk elébe.
Majd bejött válaszért a Zál-küldte cseléd,
S az agg erről-arról véle szavat cserélt.
"Mondd meg - így szólt végül - nyájasan fiamnak:
Túlontúl is merész, nagy vágyai vannak.
De én nem feledtem, mit ígértem neki;
Senki ne mondhassa, Szám a hitét szegi.
Én, mihelyest virrad, fölszedem sátraim,
S Irán sahja felé vezetem bátraim.
Meglátom, ügyedben mi lesz rendelése?
Meglátom, frigyedben pártfogoltja léssz-e?"
Ezzel a követnek dirhemeket adat:
"Siess, mondd, és félbe ne szakítsd utadat!"
Hamar aztán ő is készül indulásra,
S a vidám vezérnek vidám minden társa.
Ezer kergszár rabot szedtek ottan öszve,
Hogy tova hurcolják, láncokra kötözve.
Harmadik harmada kezdődvén az éjnek,
Mind ama daliák zajongva kelének,
És a sátrak között rivalltak a kürtök,
Peregtek a dobok, felbúgtak a tülkök.
S indult a szipehbed Irán tája felé
S hadát Dehisztánon által vezérelé.
A hírnök ezalatt Zálhoz tére vissza,
Hogy ajkait üdvre, boldogságra nyissa.
Hallja őt a herceg, s vidám szavaitól
Lelke is egyszerre hajh! beh neki vidul.
Áldással gondolt a legmagasb királyra,
Ki ily nagy szerencsét árasztott ma rája.
Tömérdek szegénynek dirhemet és dínárt,
Drága övéinek ajándékot kínált.
Atyja nevét pedig hangosan dicsérte,
Üzenetje mián áldással kísérte.
Se nappal, se éjjel nem volt neki nyugta,
Élvezni se a dalt, se a bort nem tudta,
Csak szerelmi vágya adott neki gondot,
Egy szó volt: "Rudabé!", mit szünetlen mondott.


Szindukht megtudja Rudabé viszonyát

Élt ottan egy asszony, kinek méz volt nyelve,
S ki Zál meg a lány közt idestova kelve,
Hordta a híreket a hős pehlevánhoz,
S viszont is, ettől a bájjal teli lányhoz.
A szerelmes ifjú ezt most béhivatja,
S elbeszéli neki, mit izent az atyja.
"Lánykámhoz - így végzi - siess el iziben,
S mondd neki: 'Te új hold, te én drága szívem!
Sokszor, ha legfájóbb a gyásznak bilincse,
Ép akkor találunk a mentő kilincsre.
Visszatért követem, aki Számhoz ment volt,
S boldog vigasságot külde rám a mennybolt.
Bár ha meg is korholt az én édes atyám,
Ámde igen-szavát mégis megkaphatám."
Ezt mondja s az írást, melyet külde atyja,
Annak a némbernek szintén odaadja.
Az megy Rudabéhoz, miként a fürge szél,
S a Péri-arcunak nagy újságot beszél.
S Rudabé eléje dirhemeket ontat,
S vitet neki széket, arannyal bevontat.
S mert oly jó hírt hozott az ő kedvesérül,
Egy drága ruhát is adat neki bérül,
Végre, mik a hősre méltóak valának,
Egy-két ajándékot küld el vele Zálnak:
Nagy homlok-szorítót, min az ékkő alatt,
Amely elborítá, nem láttak fonalat.
Arannyal volt varrva minden egyes része,
De azt a rubinttól alig vették észre.
Volt két gyűrűje is, gyönyörűek, nagyok,
Szebben az égen a Mustari se ragyog.
E drágaságot is a némberre bízza,
S ezer üdvözlettel ígyen küldi vissza.
Ámde a szobábul hogy a csarnokba jut,
Megpillantja Szindukht azt a ravasz-fajút.
S a gyanú lelkében azonnal fölébred
S rákiált: "Honnan jössz? Beszélj, mi van véled?"
Annak az orcája, mint gyanta, sárga volt,
Reszketett, s lerogyva csókolgatta a port.
S ez ráförmed újra: "Hé, te sátángyermek,
Hallgass ide, mondom, s ízibe' felelj meg!
Már egy párszor látlak, amint nagy-vigyázva,
Lopva bésompolyogsz abb' a belső házba.
Az én éber lelkem holmi rosszat gyanít
Mondd ki, de szaporán, hogy mi dolgod van itt?"
S az így szólt: "Kufárság az én mesterségem,
Küszködöm, vesződöm, hogy kenyerem légyen.
Nagy urak házait ezért járom végig,
Kínálva selymeim', ékszereim' nékik.
Akart a lányod is egy pár cifraságot,
Egy pár drágakőre igen-nagyon vágyott.
Ma néki aranyos diadémet hoztam,
Köves gyűrűkkel is megkínáltam mostan..."
Ámde Szindukht így szólt: "Jól van, de mutasd ám!
Szívemnek gyanúja, lehet, múlik aztán!"
"Ott van mindkét ékszer Rudabé kezében,
S többet is akar még - ezért megyek éppen!"
"Nos hát, ha eladtad, mutasd árát gyorsan,
Ha hogy azt akarod, dühöm tüzét oltsam!"
"Leányod csak holnap adja meg a pénzem -
Oh hát ne kérd addig, míg nem láttam én sem!"
De most látta Szindukht, annak szava görbe,
S felpattant, szilajul a hazugra törve:
Érezte, mind ebben nincs egy cseppnyi való,
Érezte, ez asszony hamislelkű csaló!
S ím fürkész, megleli a pompás szövetet,
Melyet önkezével lánya szövögetett;
És haragja felforr, s fürtjeibe kapva,
Rútul leteremti, arcát földhöz csapja.
Úgy elfutja a düh, olyannyira dúl-fúl,
Hogy az egész termen végigvonja csúful,
Aztán megkötözi, hogy az nem is moccan,
Aztán reá tapos, üti-veri hosszan.
Végre nagy-komoran visszamegy termébe,
Sötét búval-gonddal szívbe' és elmébe'.
Bezárja ajtaját, ide-oda szalad,
Már-már szinte őrjöng gyásza terhe alatt.
Majd meg a kezével arcát ütve-tépve,
Kiszól, hogy a lányát rendeljék elébe.
Míg nárcis-szeméből égő könnyet hullat,
Hogy arca rózsája szinte lángra gyullad,
Így szól Rudabéhoz: "Hercegi ház holdja,
Trónrul a posványba hogy' jövél s miolta?
Tereád halmozék, ami jót csak birtam,
Javadon munkálva titokban és nyíltan!
Hogy' tehetted mégis, hogy ily szégyenbe ejts?
Édes anyád előtt, kérlek, semmit ne rejts!
Kitől jött, oh valld meg, imént az a cseléd?
Mi végből lopódzott az orcátlan eléd?
Mi dolog ez, hallod? Milyen anya-szülte,
Kinek egy Rudabé arany-gyűrűt külde?
Rosszat is, de jót is sokat ért családunk,
A tháziak trónja mióta sajátunk -
S ami kis nevünk van, meggyalázod mostan?
Jaj nekem, hogy ily lányt a világra hoztam!"
Szemét földre sütve ottan állott a lány,
Azt hitte, a szégyen meg is öli talán.
S kiáradt szeméből a szerelem nedve,
S omlott, az arcait szebbé föstögetve.
"Oh drágám, így felelt, ázva könnyeiben,
Szerelem prédája az én árva szívem.
Jaj jaj, édes anyám, bár ne szültél volna,
Se jó, se rossz beszéd felőlem ne folyna!
Hogy Zábul hercege Kábul vendége lőn,
Vágy kezdte perzselni a csontom, a velőm,
Ha derül, ha borúl, a szívem elszorul,
Látnak, vagy nem látnak, pillámra könny tolul.
Meghalok, ha szemem nem nézhet arcára -
Fölér a világgal egyetlen hajszála!
Találkoztunk egyszer, ültünk egymás mellett,
Kezet kézbe téve, esküdtünk szerelmet!
Nem történt semmi más, csak hogy együtt valánk,
S mindkettőnk szívében fenn lobogott a láng.
Zál ezt egy követtel Számnak hírül adta,
S már azóta tudjuk, mit felelt az atyja.
Neheztelt egy kissé, perelt egy-időig,
De hamar mutatta, hogy beletörődik.
Megajándékozta, ki néki hírt adott,
S láttam, mit fiának válaszul íratott.
Épp e nő mutatta, kinek haját tépéd,
Kinek oly ádázul földhöz verted képét.
Ő hozta el hozzám a drága levelet,
Melyre diadémem s gyűrűm a felelet!"
Anyja, Szindukht asszony, bámul ez igéken -
Ilyen vő, gondolja, öröm volna nékem!
Azután így felel: "Nagy dolog ez, leány;
Nincs vitéz a földön, minő e pehleván.
Ő is nagy, apja is világ dísze s éke,
Bölcs a lelke s fénylő, s csudás tisztessége.
Erényt százat, hibát benn' egyet találni,
Ám erényi mellett ez egy folt parányi!
De félek, Minucsér majd elhagyja Zábult,
Porfelhőt kavarva, földjeinkre száguld,
Nehogy olyan gyermek, ki vérünkből ered,
Felülmúljon hírre százat meg ezeret!"
Ajándékot vitt most ama némber elé:
Sajnálja, szólott, hogy előbb nem ösmeré.
Azután folytatta: "Oh te okos asszony,
Ezekről ajkad egy szót ki ne szalasszon.
Egy árva igét is, ne ejts ám el itt-ott,
A mélységes földbe temesd ám e titkot!"
Látva, gyermekének hogy' forr a kebele,
Látva, hogy tanáccsal nem boldogul vele,
Elmegy, ledől s magát hangos gyásznak adja,
Mintha összetört vón' teste minden tagja.


Mihráb megtudja lánya titkát

Vígan tért lakába Rudabénak atyja,
Mivel Zálzer aznap kegyesen fogadta.
S íme, észreveszi, neje mily szomorú:
Arcán haloványság, homlokán meg ború.
"Mi lelt? kérdi tőle, mi a bajod, mondjad!
Arcodnak rózsája mitől lett oly fonnyadt?"
S felelt neki Szindukht gyászos ő kedviben:
"Hosszan töprenkedett sorsunkon ma szívem.
Megfordult eszemben kincseinknek fénye,
Istállóink sok-sok szép-csótáru ménje,
Gyönyörű palotánk, drága rózsakertünk,
A sok nemes bajnok, kit barátul nyertünk,
A köröttünk rajzó ifjúi szolgahad,
Az adó, mit népünk trónunkhoz hordogat,
Egészséges orcánk, cédrusi alakunk,
S hogy észre meg hírre hányat meghaladunk!
S elgondoltam: múlók mind e drágaságok,
Vagy előbb vagy utóbb ránk zúdul az átok;
Minden dicsőséget elleninkre hagyunk,
Mintha szélbe vetnők ami vetőmagunk!
Minekünk már nem jut, csak egy keskeny verem,
Nekünk a balzsam-fa ölő mérget terem!
Mi ültettük a fát; vizet az aljára,
Hordottunk koronát, kincset a gallyára:
S hogy megnőtt s árnyékot várunk levelitől,
A hatalmas törzsök majd egyszerre kidől!
Valamikor ez lesz, ez lesz a mi végünk -
Nem tudom, mi adhat vigasztalást nékünk!"
De erre Mihrábnak ily válasza vagyon:
"Mit te újnak hiszel, régi tan az nagyon.
Ilyen volt mindenkor földi vándorlásunk:
Örömet is érünk, bút is kell hogy lássunk.
Emez elköltözik, amaz most rak fészket -
Nincs kit a szerencse örökkön becézget!
Mit érsz azzal, szíved akárhogy is gyászol?
Isteneddel ezért hiába vitázol!"
S amaz: "Más volt célom, oh bajnok hadverő!
Bús hírre készített az én szavam elő.
Hogy' is titkolhatnám, min az imént sírtam?
Gyászunkról előtted hogy' ne szólnék nyíltan?
A fa példázatát - valamikor régen
Nagy elméjű móbed beszélte azt nékem -
Csak azért említém, hogy sejtesse szavam
Az én bölcs urammal: házának baja van..."
S lehajolt a feje, dereka is görnyedt,
S arca rózsáira hullatta a könnyet.
Majd meg így folytatta: "Oh te házunk fénye,
Nem úgy jár az égbolt, ahogy nekünk kéne!
Tudd meg, hogy Rudabét fenyegeti veszély;
Hálót vetett reá a zábuli vezér,
S letért a jó útról a mi szegény lányunk...
Jaj jaj, édes uram, mit kell most csinálnunk!
Beszéltem lelkére, oh de mindhiába -
Képe amily halvány, szíve olyan kába!"
Hallja ezt az apa, s nem nyugodt már ő sem.
Felugrik és kardját megragadja bőszen,
Remegteti testét dühének a telje,
Sápad, mája dagad, liheg-piheg melle.
S kiált iszonytatón: "Jöjjön e lány elém -
Ha addig is élek, felkoncolom, fel én!"
Ám hozzája ugrott szegény Szindukht asszony,
S átfonta derekát, hogy ne mozdulhasson:
"Hallgass meg - így kiált - nincsen csak egy szavam,
Nyisd meg annak füled', irgalmad hogyha van!
Aztán amit akarsz, vigyed végbe, koncolj!
Aztán rohanj oda, merre dühöd vonszol!"
De nejét magától ellökte a hadúr,
S mint ádáz elefánt, felüvöltött vadul:
"Abban a percben, hogy világra jött lányom,
Már akkor kardélre kellett volna hánynom!
Nem tettem; őseim parancsát megszegém,
S magátul lányomtul így bűnhődöm meg én!
Nemzője útjait aki megtagadja,
Már azt gyermekének nem tekinti atyja!
Az egyszeri párduc a régi regében
Körmét élesítve nem szól-e ekképpen:
'Egy a szenvedélyem: forgolódni csatán,
Nagyapámtul szint' ezt örökölte atyám!
Kell is, hogy a gyermek üssön nemzőjére,
Nincs annál nagyobb gyász, mintha fajul vére!'
Reszkethetek én is, hogy jaj ér s gyalázat -
Menj innen s dühömet sohse zabolázzad!
Minucsérnak, Számnak csak ez kell ám, higgyed!
Hogyha találhatnak mákszemnyi ürügyet,
Haduk porfellege felszáll majd az égig,
S pusztítva rontanak vetésinken végig!"
Szindukht megszakítja: "Fékezd immár magad!
Hadd el, oh pehleván, ez őrült szavakat!
Szám már mindezt tudja s nincsen ok pehelynyi,
Megijedni tőle vagy ily dühre kelni!
Már abba is hagyta a kergzár háborút,
Megy, s derűre váltja ezt a mái borút!"
S felelt neki Mihráb: "Ugyan, asszony, ugyan,
Mért beszélsz énnekem ilyeket hazugan?
Már azt el nem hinné akármi botor sem,
Hogy majd a szélvésznek parancsol a porszem!
Pedig búm' örömmé váltaná a tudat,
Hogy ebből a vészből lelünk majd kiutat!
Tudja szegény s gazdag arrul a dicsőrül,
Hogy nála különbet ki se kaphat vőül;
Számnak frigyére is vajon ki nem vágyik
Ahváztól egészen Kandahár-országig?"
Felel neki Szindukht: "Oh dicső vezérem,
Hazugságot ajkam neked mért beszéljen?
Ami panasz szádon, jajhang az számon is,
Mi szívednek súlyos, az az én jármom is.
Hiszem, amit mondtam; ámbátor azelőtt
Kislelkű kétkedés rajtam is vett erőt.
Ezért láttál imént oly gyászba süllyedve,
Kiirtva ezér' volt szívem minden kedve!
De hát oly csuda vón', ha meglenne mindez,
Hogy a jövendőre ily búsan tekintesz?
Fredún is mint társ ült Szervnek az oldalán,
S országírtó Zál is erre gondol talán!
A földnek arca is oly széppé azér' lett,
Mivel eggyé tűz s víz, a föld meg a szél lett!
Ha ily ellenséggel szövetkezel harcra:
Meglát'd, hogy' elborul irigyeid arca!"
Majd behozta sebten Számnak a levelét:
"Olvasd el és vidulj - ím leteszem eléd!"
Meghallgatta Mihráb a hű feleséget,
De még szíve forrott, de még agya égett.
S rárivallt szegényre: "Nézd meg, hol e rossz lány,
Keressd meg íziben s küldjed ide hozzám!"
Ám az félve nézett arr' a dühöngőre -
Félt, hogy Rudabénak baja esik tőle.
"Kérlek, uram - szólott - adjad előbb hited',
Fogadd, hogy a haja szálát se görbíted,
Hogy e legszebb éden, melyet nevelt Kábul,
Nem száll tova korán apja hajlokábul!"
Ez esküt kívánta, nehogy szilaj ura
Dühében rátörjön a Péri-arcura.
S Mihráb fogadta is, semmi rosszat nem tesz,
Fogadta, Rudabé bántalomtul ment lesz.
"De tudom, így szólott, hogy Minucsér utál,
S rajtunk nemsokára rettentő bosszút áll..."
Szindukhtnak e szóra meghajlott a térde,
Viruló orcája a földet is érte.
Aztán mosolyogva a lányához szaladt
S képe napnak látszott haja éje alatt.
Vígan újságolta: "Bár a tigris bősz lett,
Behúzta körmeit s nem bántja az őzet.
Vedd föl ékszereid, legszebb ünnepelőd,
S búsan, könnyben ázva állj meg apád előtt!"
De az így szólt: "Nem kell csecsebecse nékem -
Hol ő nincs, éktelen akármilyen ékem!
Lelkemnek csak egy kell - miért ne mondanám -
Számnak a gyermeke, az kell nekem, anyám!"
Mégis aztán díszt ölt, s kelő napként indul,
Szinte elborítva arany- és rubinttul.
Hogy apja meglátta, álmélkodva állt ott,
Halkan áldva Istent; aztán fölkiáltott:
"Minden okosságot elfelejtett agyad?
Hercegnő vagy - s rútul elveszejted magad?
Ejh, hát Ahrimán jár Périnek körüle?
Nem vagy te érdemes diadém- s gyűrűre!
Parszival az arab ha egy úton megyen,
- Akár ha koldus is - halál fia legyen!"*

(*A Dahák családjából való Mihráb arab, aki mélyen megveti a parszi-t.)

Hallván, a fejdelem miképp beszél véle,
Szívébe a lánynak összefut a vére.
Befödi gyász-szemét éjszín-pilláival,
De nincs szava arra, amit apja rivall.
Emez még sokáig, vad szenvedelemben,
Üvöltve, mint párduc, jár-kel a teremben.
De lánya kivánszorg, s mikor lakába jön,
Pírban égő arcát végigszántja a könny.
S mindketten, a leány s világra-hozója,
Könyörgnek az Úrhoz, hogy a házat ójja.


Minucsér megtudja Zál és Rudabé viszonyát

Mind ennek a híre eljut Minucsérhoz,
Hallja, mit tesz Mihráb, s Desztán mire céloz:
Szerelemnek frigyét hogy oly lánnyal kösse,
Rangjával, fajával ki nem illik össze.
A móbedek váltig beszélnek effelül,
És a király előtt szinte szóba kerül.
Ez pedig azt mondja a bölcs öregekhez:
"Napunk elsötétül, ha e dolog meglesz!
Karddal s bölcsességgel megmentém már hazám,
Vadak körme közül már egyszer kihozám.
Feridún király is, jól tudjátok, győze
Azon a Dahákon, ki e Mihráb őse.
S mostan, mivel Zálnak tetszik az a lányka,
Kinőjön újra a letiport palánta?
Hogyha Mihráb lánya s Szám fia összekél,
Hős fiút nemzhetnek, ki nem minket segél,
Nem mivelünk áll majd egy párton a harcban,
Méreg lesz ránk nézve, másra nézve balzsam!
Hogyha anyjára üt, olyan ember lesz ő,
Aki romlásunkra majd tervet tervre sző,
Megtölti zavarral a mi városinkat,
Elveszi kincseim' s trónomon megingat!
Mit szólotok ehhez? Nosza feleljetek?
Mi vajon a bölcs út, amelyre kelhetek?"
Azok áldást mondtak trónra s koronára,
Nincsen király, szóltak, tisztábbhitű nála.
Versenyre tudásban Minucsérral ki kel?
Ki értené jobban, mi nem kell és mi kell?
"Tedd - szóltak - amire bölcsességed oktat,
Még a sárkányon is a nagy ész kifoghat!"
Hogy azok ily módon szóltak valamennyen,
Tűnődött a király, mily ösvényre menjen.
Végre hítta Núdert, s azt is elrendelé,
Gyűljenek a nagyok dicső színe elé.
S Núderhez imígy szólt: "Eredj Számhoz s kérdjed,
Vége-e a harcnak? Vissza mikor térhet?
Ha jöhet, mondd neki: Hagyjad el honukat,
Fordítsd minél előbb haza felé utad!"
Hős Núder, elhagyva a királyi termet
Vitéz társaival rögtön lovon termett.
Pár nap múlva Szám hős, jötte hírét hallva,
Eléje kivonul, öröm-riadalba'.
A sok hősi bajnok szintén mind vele mén,
Elefánttal, dobbal a sornak elején.
A két fényes csapat amint összekerül
Száz kérdés hangozik innen meg túlfelül.
Núder előadta, mit izent az atyja
S örült Szám, hogy urát megint megláthatja.
"Vígan megyek, így szólt, bármikor rendeli,
Ha őt látom, üdvvel van a szívem teli!"
S az nap mindahányan vendégi valának
A boldog hadvezér dicső asztalának.
Vidáman fogyasztva boraik' s étkeik',
Először a királyt, Minucsért éltetik,
Aztán Nuder, Szám jön, meg a többi vendég,
Mindenféle tájról odagyűlt leventék.
Az egész hosszú éj dőzsölésben telt el.
Csupán mikor a nap fátyoltalan' kelt fel,
Riadt hangos dobszó a táboron végig,
Keltették csülökre a szolgák tevéik'.
Híven teljesítve, mit a király akart,
Amerre ő lakék, a sereg arra tart.
S meghallja Minucsér, közelg Zálnak atyja,
S díszíttet egy termet, hogy abban fogadja.
S kél szörnyű zsibongás Szári s Ámol felül,
Mint ha a tengerre viharnak vésze ül,
S indulnak Szám elé a nagy kópiások,
A dárda-emelők, a vértes íjászok.
Hegytől hegyig nyúlik a király serege,
Sárga s veres pajzsok szörnyű tömkelege.
Síposok, csengősök zenélnek a sorba',
Jönnek elefántok, nehéz kincset hordva.
Lengenek a zászlók, a dobok peregnek,
Így mennek elébe a bajnok-seregnek.


Szám eljön Minucsérhoz

Szám hős Minucsérnak lakához elérve,
Bémehete rögtön a király elébe.
Hogy arcát meglátta, földig érő bókkal,
Üdvözölte sahját földet érő csókkal.
Felkel a sehriár elefántcsont-helyén,
Ragyog a rubintkő koronázott fején,
Üdvözli őt keggyel, miképp vezért illet,
S int neki, hogy mellé a trónusra ülhet.
"Milyen hát - kérdezi - a kergszári ős faj,
A mazenderáni dív-hatalmú bősz raj?"
S egyet is, meg mást is borzalommal említ,
S bő felelet nélkül amaz nem hagy semmit.
"Legyen élted - így szól - örökös vigasság,
Legyen tőled távol minden ártó gazság!
Városába értem az ocsmány díveknek,
Vagy talán inkább az oroszlán-szíveknek.
Futásban arab ló őket le nem veri
Vakmerőbbek százszor, mint Irán emberi.
Kutya-fejűeknek mondják gonosz hadjuk',
Pedig párducoknak inkább gondolhatjuk.
Közeledtét hallva hősi táborodnak,
Miként az őrültek, neki-háborodtak;
Bősz üvöltés hallszik telepeik körül
Valahány váruk és városuk van, ürül.
S gyűl a sereg, amely hegytől hegyig terjed,
S napot elsötétít a por, amely gerjed.
Szomjazva a harcot, mind felém tolultak,
Lázas sietséggel, mint a tébolyultak.
Megreszketett a föld, elborult a mennybolt,
Mögöttem a hegység, haduk előttem volt.
Láttam: harcosimnak szinte hűl a vérük,
S csüggedve gondoltam: dehogy birok vélük!
De aztán csakhamar összeszedtem magam,
Szörnyű rikoltásra emelém föl szavam,
Mázsás buzogányom szilajul pörgettem,
Érc-fedte lovomon közibük törtettem,
S a koponyáikon olyan cséplést kezdék,
Hogy a rémülettől majdnem eszük' veszték.
Most Szelm egy utóda felém rohan vadul,
Mint ha veszett farkas nyáj közé szabadul.
Karkvinak hítták e harckereső bátrat -
Sudárabb, szebb legényt ritka ember láthat.
Benne - anyja révén - szilaj Dahák-vér folyt,
A legbajnokabb is előle kitért volt.
Csapatja nyüzsgött, mint hangyaboly, sáskahad,
Hogy ottan üres tér hüvelyknyi se maradt.
Harcosaim látták, e nép felénk száguld,
S bizony abb' a percbe' nem egy orca sárgult.
Ekkor én, fölöttem bárdomat csóválva,
Vitézim rendjéből kitörni próbálva,
Olyat kiáltottam a vesztegek felé,
Hogy a föld alattam megreszketett belé.
Nekibátorodtak ettől mindahányan
És megint rohantak a harcba utánam.
Karkvi hallá, mikor magam elkiáltám,
S fejekkel labdázó baltámat is látván,
Ádáz elefántként előre nyomult ott,
Kezében tartván a hosszú-hosszú hurkot.
Rám akarta dobni, de hiába remélt -
Gyorsan félrebuktam, s célt a hurok nem ért.
Ám én fogtam íjam', a dalia-vesztőt,
Tettem rá érchegyű, khadang-szárú veszőt,
Sarkantyúba kaptam sasként menő szürkém,
S érc-nyilaim tüzét Karkvi felé küldém.
Feje üllő volt bár, mégis hinni kezdtem,
Hogy sisakja rezét agyához szögeztem,
De egyszerre látom, mégis tovább nyargal,
Kezében szikrázó indiai karddal.
Úgy jött, hogy azt hittem, a hegyek is hátul
Irgalmat kérnek a bőszült daliátul...
Amíg ő vágtatott, nem mozdultam el én,
Csak lestem nyugodtan, hogy kerüljön elém.
Mikor láttam, közelg, s már-már le is sújt tán,
Lovamról feléje jobbomat kinyujtám,
Hamar megragadtam, hol övén a csat van,
Kivetém nyergébül, gyorsan földre csaptam.
S amint ott lezuhant, sebzett tigrisképpen,
Egyetlenegy csontja sem maradott épen!
Látva, hogy vezérök mily csúful elbukott,
Harcosinak bezzeg égett a talpuk ott:
Csapatosan futnak kövön és folyón át,
Végig özönölve a bércet, a rónát.
Ott veszett tömérdek gyalogjuk, lovasuk -
Tizenkét ezer volt, ahogy megolvastuk.
Várak- s városokból odagyűlt emberük -
Háromszázezer volt, mikor küzdtem velök.
De mi ez, királyom, szerencsédhez mérten?!
Mi ez, mikor trónod' szolgálhatja éltem?!"
Hogy e szókat hallja, vidul a sehriár,
Azt hiszi, hogy trónja a holdat veri már.
A népnek bort adat, lakomát is csapat -
Úgy örül, hogy végre az ellentől szabad.
Isznak, iddogálnak át az egész éjen,
Kiáltják szüntelen, hogy a győző éljen!
De aztán jöttekor a hajnali pírnak,
A királyi csarnok függönyei nyílnak,
S a bajnok hadvezér megy a trónus elé,
Nagyerejű sahja ahova rendelé.
Köszönti és áldja, mint leghűbb szolgája,
Majd rá akar térni Zálnak a dolgára.
Ámde megakasztá Minucsér a vezért
S komor arccal hozzá ilyen szókat beszélt:
"Legjobb vitézeid' összeválogatva,
Azt kívánom tőled, indulj megin' hadba,
Hindosztánba eredj, s oly máglya gyúljon ott,
Hogy Mihráb várábul ne hagyjon csak romot.
Ő se meneküljön, legyen ő is prédád,
Pusztítsd el a sárkány gonosz ivadékát!
Tudom, előbb-utóbb úgyis lázongana,
Az egész világra, tudom, gyászt ontana.
Irtsd ki valamennyi, hozzá szító latort,
S kit bármi szövetség udvarához csatolt.
Minden iját-fiát, bárminek nevezzék,
Ha benn' Dahák-vér van, sírgödörbe vessék.
Vedd fejök', tisztítsd meg nemüktől a földet -
Őt s aki vele tart, öljed fiam, öljed!"
Látva, mily ádázul mondja ezt királya,
Szám e bősz igéket szóval se bírálja.
Csókolja a trónust, meghajol jámborul,
Majd a padisahi gyűrű fölé borul.
"Teljesítem, úgy mond, minden igéd' gyorsan,
Hogy bosszú-vágyadat minél elébb oltsam!"
Aztán övéivel szaporán útra kél,
Villám-lovaiktól meg-megdobban a tér.


Szám harcba indul Mihráb ellen

Eljutott fülébe Mihrábnak és Zálnak,
Minucsér tanyáján mit határozának.
S iszonytató vala Kábul zűrzavara,
S jajoktul hangozott Mihráb háza fala.
Sírt Szindukht s Rudabé: ki harcol majd értök?
Azt hitték, veszve már vagyonuk meg éltök.
Magátul Záltul is minden ember jajt hall,
Tördelve kezeit, szól remegő ajkkal:
"Hogyha sárkány jő is, amelynek lehe láng,
Mely mindent pusztítva s égetve tör reánk,
Az se fog Kábulban dúlni-fúlni addig,
Vállamról a fejem míg le nem hanyatlik!"
S ezzel útra kele, mély gyásszal kebele,
A mája epével, agya gonddal tele.
Amint Szám, a nagy hős, egy helyt táborozván,
Megtudta, felé jön ez ifjú oroszlán:
Ő meg az egész had talpra kél izibe',
Feridúnnak szentelt lobogóját vive.
Minden elefánton szinte' zászló-ék volt,
Amely háromszínű, piros, sárga, kék volt;
Míg a sípszó csendül, míg a dobszó pereg,
Így mennek Zál elé vezér s közemberek.
Megpillantva fiát, Szám vezér, mosolygva,
Arany-fékű lovát futásra noszolja.
Zál meg, látva, ki jön, lován meg nem marad,
Leszáll, s apja felé gyalogszerrel halad.
Hozzája elérve, hamar lehullt térdre,
S felelt arr' a sokra, amit atyja kérde.
Oszt' arab lovára felkapott újonnan,
S fénylő aranyhegyként ragyogott le onnan.
Most az úri rend is mind feléje siet,
De szavuk óvatos, de az arcuk ijedt.
"Haragszik az atyád - csak ezt hajtják mindig -
Békítsd meg, ne dacolj!" ilyen módon intik.
De Zál csak azt mondja: ettől se remeg ő,
Mindenkinek célja csak egy - a temető.
"Ha kérdőre von majd bölcs és szelíd móddal,
A szó ellenében tőlem is majd szót hall;
De hogyha ellenem szitkait hányja majd,
Nemsokára talán sírva megbánja majd!"
Számnak hajlokáig gondjaik elvetve,
Mentek a hadfiak bánatuk kergetve.
Ott aztán a vezér lovárul földre szállt,
S kis idő vártatva magához kérte Zált.
Mikor a hős bément, lecsüggedt a karja,
Leborult és csókot hinte a talajra.
A híres hadvezér áldással köszönté,
S nárcisz-szeme vizét rózsáira önté,
"Légy, apám, részese örök vigasságnak,
Légy, apám, szolgája örök igazságnak!
Kardoddal gyémántról verhetsz le forgácsot,
Népeket készt jajra te harci korbácsod!
Merre lovad vágtat, ottan egy perc alatt
A lomha sereg is gyorsul és elszalad;
Buzogányod szelét megérzik a mennyek,
S a csillagaikkal szinte félve mennek.
Hova kegyed árad, virulás vagyon ott,
Tudásod, szellemed mindenütt hagy nyomot;
Ezreket boldogít a te igaz lelked,
Ezrekben a békét meg a vigaszt kelted.
Részt a jóságodbul csak magam nem nyerek,
Magam, kit fiadnak hisznek az emberek!
Madár nevelt sziklán, ahol föld volt étkem,
Pedig a világon nem volt semmi vétkem.
Amióta élek, sohse tettem olyat,
Amért akárkiben bosszú vágya forrhat, -
Ha csak az nem szégyen, hogy Szám hős az atyám,
Ha csak e származás nem dönte gyászba tán!
Mikor anyám megszült, kitaszítál nyomban,
Olyan helyre küldtél, ahol csak vadon van;
Még szülém se talált irgalmat előtted -
Ki fölnevelt volna, máglyatűzre lökted!
Se bölcsőm, se tejem nem volt az ormokon,
Nem jött hozzám pajtás, nem járt nálam rokon,
Te csak odadobtál, ott hagytál kegyetlen',
Öröm s vigasz útját elzárva megettem!
Vitáztál az Úrral hajam színe miatt:
Mért ősz, miért nem barnahajú fiad?
De mégis fölnevelt jóságos Teremtőm,
Az ő éber szeme, az volt nekem nemtőm.
S hős lettem; kezemben rettegett a kopja,
S társam, barátom lett Kábul legnagyobbja,
Kié trón s korona s a legjobb buzogány,
Ki híres, hatalma s bölcsessége okán.
Ott valék Kábulban, parancsodhoz híven,
S mit hajdan igértél, nem feledte szívem:
,Tőlem bántódásod sohase leszen majd,
Gyümölcsfádat, szóltál, termővé teszem majd!'
S most ily ajándékkal leped meg fiadat!
Kergszárból azért kell visszahoznod hadad',
Hogy oly lakot döntsd le, amely nekem drága?
Hát ez a te lelked híres igazsága?
Itt állok előtted, bánattul betegen -
Dühöd prédájául testem odavetem!
Nem bánom, fűrészeld ketté koponyámat,
De Kábulról ne szólj, de Kábult ne támadd!
A hatalom tiéd; ám tedd, ha akarod -
De ha Kábulra sújt, rám is sújt a karod!"
Míg a bajnok így szólt, a sah nagyvezére
Lecsüggesztett fővel figyelt a beszédre.
"Igazad volt, így szólt, ajkad hogyha vádolt,
Mit ellenem tettél, való tanúság volt.
Igaz, kegyetlen volt irántad szellemem,
S ha sorsodat hallá, örült az ellenem.
De most, hogy eljövél s elmondva e vádat,
Szívszorongva kéred, oltsam ezt a vágyad',
Azt felelem: fiam, gyászodat fékezzed -
Lesz mód tán, hogy apád mindent elvégezhet.
Levelet íratok, mely szívembül fakad,
S Minucsér királynak te viszed el magad.
Ha látja orcáid, erényid' ha látja,
Tán, hogy keserítsen, nem lesz többé vágya.
Én mindent, ami kell, megírok majd hosszan,
Hogy őt az igazság útjaira hozzam.
De ha segít Isten meg a gondviselés,
A siker szerzője, édes fiam, te léssz!
A büszke oroszlán adjon neked példát -
A saját körmivel szerzi meg a prédát!"
Így szólt és gyermeke a földet csókolá,
Kérve, hogy apjára áldás szálljon alá.


Zál elmegy Minucsérhoz

Egy író-diákot oda parancsolva,
Meghányták-vetették, mit mondjanak tollba.
Először az Urat áldották igéik,
Aki volt, aki van, s lesz is öröklétig,
Tőle függ, hogy mi nincs, tőle ami megvan,
"Rabok vagyunk mi mind, Úristen csak egy van.
Ha miket ő kiszab a földi lételnek,
A menny útját ejti, hogy azok bételnek.
Tőle, ki Kejvánnak, Napnak s Holdnak ura,
Szálljon áldás terád, a fényes-trónúra,
Aki gyilkos méreg, ha kardot emelhet,
S mint a holdfény, szelíd a víg asztal mellett.
Te várakat bontó, buzogánnyal rontó,
Oh te barátidra öröm árját ontó,
Ki büszkén lengeted Feridún zászlaját,
Győzelmesen irtod a vadak száz faját!
Szekercéd hegyeket dönt le a csatába',
Rengeti a földet pejlovad patája;
De szüntet is viszályt a te erős hited,
A farkast és bárányt egy kúthoz békíted.
A te hű cseléded, ki most eléd járul,
Százhúsz éve tud már a világ bajárul.
Ráhullt már a kámfor fejemre, de rég ám
Csak ezt a koszorút, ezt adta az ég rám.
Sokszor vittem harcba én is buzogányom,
Sokszor vertem végig varázsló pogányon.
Paripát ugratni, hősöket buktatni,
Szekercémmel tudtam pajzsokat lyuggatni.
Mazenderán félsze, gyásszal tele vésze
Nagy volt, mikor ott járt Számnak kelevéze!
De ha más bizonyság affelül nem marad,
Hogy én is mint hősfi éltem a menny alatt:
Ott a Kesef-parti sárkánynak a veszte,
Amely rémülésbe milljókat sülyeszte.
Várostól városig nyúlott el a földön,
Vastagsága átért két hegy közti völgyön.
Az egész világon rémültek a bátrak,
Éjjel is, nappal is őrcsapatok jártak.
Már a levegőben nem röpködött madár,
A fenevadaktól üres lett a határ,
Lángoló lehétül a sas szárnya égett,
Gőze felgyújtotta az egész vidéket.
Ádáz krokodilust a vízből kiragadt
Lekapta a légből a keselyű-hadat,
Eltűntek előle emberek és barmok,
Üres maradt a hon, hol ő volt a zsarnok.
Látva, hogy a földnek nincs oly fejedelme,
Ki e szörnyeteggel hadakozni merne,
Bízva Istenemben, aki erőt adott,
Kitéptem szívemből minden irtózatot.
Elszántan föltevém sisakom fejemre,
Ráültem elefánt-nagyságú pejemre;
A nyereg-kápámon címeres csákányom,
Mentem íjjal s pajzzsal győzni a sárkányon.
Mint ádáz elefánt követtem célomat,
Lángzó méreg ellen vive acélomat.
Aki látott, s hallá, hogy tervem mi dőre,
Azt mondta: ,búcsúzzunk, de örök időre!'
Hegynyi volt a féreg. Amint végig nyúlt ott,
Haját földön húzta, mint megannyi hurkot.
Ott volt, tátott szájjal a porban heverve,
S mint fekete fatörzs, úgy állt ki a nyelve.
Uram, a szörnyeteg amint közeledék,
Szájában, azt hittem, tüzes kemence ég;
S amint barna füstje felhőkig gomolygott,
Zavart szemem előtt sötét tenger folyt ott.
Megrengett a föld is, úgy bőgött a féreg,
Árvizet támasztott a szétfreccsent méreg,
Engem a bátorság cserben mégse hagyott,
Mint fene oroszlán üvölték egy nagyot -
Khadangfa-nyílvesszőm hamar elészedtem,
S íjamra helyezve, lőttem felé sebten.
Úgy céloztam reá, hogy nyelvét találva,
Szegezzem belé a szájpadlás falába.
Nyilam a szájának jobb szélibe akadt,
S künn lógatva nyelvét, a szörny dühre fakadt.
De én már e percben új nyilat vevék ki,
S éppen a szájába röpítettem néki,
Sőt egy harmadikat szintén belelőttem,
Hogy a vér, mit vesztett, tóvá lett előttem.
A tért köztünk a vad mind szűkebbé tevén,
Én most ökörfejű buzogányom vevém,
S annak szent nevében, kitől minden támadt,
Neki sarkantyúztam szilaj paripámat.
S rávágtam fejére, hogy tán azt gondolá,
Az ég a magasbul hegyet hajíta rá.
Széthullt koponyája, roncsokra repedve,
S mint a Nílus-folyó omlott méreg-nedve.
Nem is kelt fel többé az iszonyú állat -
Hegy lett agyvelője, mely ott szerte áradt.
A Kesef-folyóban csupa vér meg genny folyt,
És az egész tájon megint béke, csend volt.
Megtellett a környék nővel és férfival,
Aki nevem áldva, felém éljent rivall,
Elneveztek ottan "egy-csapású Szám"-nak,
S útjaimra szórni, gyöngyöket hozának.
Amikor elhagytam a szörnyű viadalt,
Roncs volt a híres várt, amely addig takart;
Merő foszlánnyá lett csábrágom is ottan,
S a beszítt méregtől soká nyomorogtam.
Az a perzselt föld is sokáig volt meddő -
Ma is tán csak giz-gaz, ami rajta megnő.
Később visszavertem a dívek rohamát -
De ezt le nem írom, talán hosszallanád.
Jól tudod, hogy bárhol vertem föl a sátram,
Soknak büszke fejét lábam alatt láttam.
Ahol szellő-ménem döngette a teret,
Még az oroszlán is szaladásnak eredt.
Trónom a nyereg volt, s az éjszaka árnyán
Lovam sörénye volt sok-sok évig párnám.
Íme legutóbb is Mazenderán terén
A kergszárok faját rútul porba verém;
Mégis szolgád földet sohase kívánt még -
Ő csak azt ohajtá: te győző s vidám légy!
Oh de már ma nyakam - azelőtt oly büszke -
Oh de buzogányom, mely annyit leküzde,
Nem olyanok többé, mint voltak hajdanán -
Mellem, bajnokságom immár oda van ám!
Hurkom' elejteti kétszer-hatvan évem,
S hurkot már a kor vet maholnap fölébem!
Most én őrhelyemet átengedem Zálnak,
Harci öv, buzogány most már reászállnak.
Mint egykor az apja, csitítsa ellened,
Bajnok erényivel vidítsa szellemed!
Szólott velem fiam egy nagy óhajárul,
S hogy az teljesüljön, trónod elé járul.
Kedves ez óhajtás Annak színe előtt,
Kitől minden jóság lételt kap meg erőt;
De fiam mit se tesz, míg nem szól királya,
Hűséges rabszolgád, s tudja jól, mi járja.
Mit ígértem Zálnak, talán, uram, tudod;
Talán amaz esküm füleidbe jutott,
Amelyet elmondtam bajnokaim előtt,
Mikor az Alburznak tetejéről lejött:
Fogadtam: ráállok, akármibe kezdhet,
S ő e fogadásra mostan emlékeztet.
Eljött szegény hozzám, véres könnyét ontva;
Mintha eltörött vón', úgy fájt minden csontja:
"Köss fel inkább, szólott, - énnekem jobb lesz ez -
Semhogy Kábul ellen irtó hadat vezess!"
E gyermek, ki ormon, egy fészekbe nőtt fel,
Hol nem találkozott férfiakkal, nőkkel,
Egyszerre meglátta Kabulisztán szépét,
Cédrusfa-derekát, a Gulisztán-képét:
Csoda-e, hogy eszét elrabolta e lány?
Haragudhatsz ezért őreá vagy reám?
Hiszen akkora lett szerelmi bánatja,
Hogy aki csak ránéz, bizony csak szánhatja!
Látva, mennyit szenved, holott rosszat nem tett,
S mivel neki, mondom, esküt tettem, szentet:
Búbánatos szívvel vettem tőle búcsút,
Keresse fel urunk', a fényes trónusút.
Oh, magadhoz méltón ítéld meg szerelmét -
De hiszen tanomra rá nem szorult elméd!
Csak annyit: hogy nincsen rajta kívül mim sem,
Vigaszom, támaszom, ő egyetlen kincsem!
Nerim-fia Számtól ezer áldás száll rád,
Köszönti bajnokid' s téged, sehriárját!"
Hogy ez meg volt írva cseppnyi hiba nélkül,
Fogta Zálzer, fölkelt a nagy trónus-székről,
Nyomban elbúcsúzott, azután lóra ült,
Amíg a táborban szólt a dob, szólt a kürt.
Indultak mások is, tüzes mént sarkalva,
A sahnak váráig nyargalton-nyargalva.
Míg fia Zábulból Kábulba költözött,
Ott maradt Szám hős a rózsabokrok között.


Mihráb haragja Szindukht ellen

Amikor Kábulban ennek híre terjedt,
Az ország királya ádáz dühre gerjedt.
Nejét szólította, s azon öntötte ki
Azt a bút, amelyet lánya szerze neki.
"Nem marad, kiáltja, nem marad más hátra,
- Hisz e Minucsérnak hogy' lehetnék gátja? -
Mint hogy téged s lányod', e szennybe merülőt,
Kardélre hányjalak népem színe előtt.
Tán a sah dühének ez lehetne féke,
Tán ez engesztelné s megvolna a béke!
Kábulban Szám ellen ki ront viadalra?
Megérzeni bárdját, oh mondd, ki akarja?"
Neje hogy ezt hallá, búsan eléje ült,
S mentő utat lelni, nagy gondokba merült.
Talált is egy módot háza védelmére,
Mivel mélyreható, éles volt elméje.
Fölkel és mellére rakva a kezeit,
Napfénnyel versenyző urához közelit.
"Hallgassad meg, így szól, mi az én tanácsom,
Aztán ha nem tetszik, gondolkozzál máson.
Van kincsed, mely óvhat, ha közelg a veszély:
Adj hát most belőle, s jót szül e terhes éj.
Akármily sokáig vagyunk is homályban,
Mégis a virradat eljön majd nyomában.
Tisztán, mint forrás-hab, ragyog a nap megint,
S fényes lesz a világ Badakhsan gyöngyekint!"
De ráförmed Mihráb: "Ne mesélgess ilyet!
Effélét hallgatni nem férfiút illet!
Vigyázz életedre, s amit tudsz, mondd ki hát!
Íziben! különben vérrel festem ruhád'!"
"Oh én dicső uram, válaszolt az asszony,
Ne hidd, hogy a vérem neked használhasson,
Hanem mondok egyet: Szám vezérhez menvén,
Ügyes szavam volna az én kivont pengém;
Elé tárnék mindent - talán hallgatna rám -
S eszem által a nyers meglágyulna talán.
Én a fáradságot, te adj drágaságot,
Küldjed velem Számhoz tele kincses-zsákod'!"
Szólott neki Mihráb: "Kulcsom itten van ím,
Szikrát se sajnálom gyöngyeim s aranyim!
Szolga, trón, korona, jó paripák, kelmék -
Tessék akármennyi, és útra ma kelj még!
Szám így talán rommá nem tesz várost, falut,
S fel is gyúl szerencsénk, úgy ahogy kialudt!"
"Úgy van, felelt Szindukht, oh te híres-neves:
Ha élted' szereted, kincsre ügyet ne vess!
De csak egyre kérlek: míg oda kell járnom,
Valahogy ne bántsad, ne bántsad a lányom!
Csak érte aggódom, a legdrágábbikért -
Ígérd ma meg újra: nem nyúlsz hozzá, - ígérd!
Velem akármi lesz, egy csöppet sem aggaszt:
Ő búm és bánatom - ne bántsd őt, fogadd azt!"
E szókkal férjétől erős esküt nyerve,
Oda mene Szindukht, hova hítta terve.
Díszt ölte: ruhája arany volt és brokát,
Gyönggyel és rubinttal ékíté homlokát.
Háromszázezer volt a dirhemek száma,
Miket fölrakatott s a tömegnek szána.
Vitt harminc lovat is, perzsát és arabot,
Amely egytől-egyig ezüst zablát kapott.
Arany-láncos rablányt hatvanat is vitt el,
Aranyos serleget adva mindegyikkel;
Egybe' pézsmát vittek, a másikba' kámfort,
Rubin, türkisz, gyöngyszem, az is ezerszám volt;
Sok szép terhet raktak száz vörös tevére,
Gyorslábú öszvér is annyi mene véle,
Vitt királyi trónust, nagy és ritka gyöngyűt,
Pompás karperecet, nyakláncot, kösöntyűt;
S még egy nagyobb trónt is, olyat, mint az égbolt,
Melyen csillag helyett drágagyöngyös ék volt.
Mihráb azt húsz arasz szélesre rendelé,
Magassága pedig lóhátas emberé.
Volt oszt' elefánt is, két pár, indus fajta,
Temérdek sok ruha meg szőnyeg is rajta.


Szám megnyugtatja Szindukhtot

Hogy együtt volt minden, rápattant egy ménre,
Mint egy hős, ragyogva, mint a szenttűz fénye.
Fején oly sisak volt, minőt rúm-i kéz gyárt,
Alatta olyan ló, mely mint vihar s vész járt.
Szám váráig így ment. Mikor elért oda,
Senkinek se szólott, kicsoda micsoda.
Ennyit mond azoknak, kik kaput őrzének:
"Jelentsetek engem a világ hősének!
Dicső vezéréhez a nemes Zábulnak
Követ jött, mondjátok, urától Kábulnak.
Mihráb király küldte, hozzon üzenetet
A legbajnokabbnak: Nerim fia, neked!"
Ezt egy függöny-őrző megjelenté mindjár'
Szám meg azt felelte: "Küld elém, ha kint vár!"
Szindukht asszony gyorsan leszökken lovárul
S ünnepi díszében Szám hős elé járul.
Csókolja a földet s hangosan kívánja:
Soká éljen a sah s legjobb pehlevánja!
Künn állt a ház előtt ember, ló meg teve,
Melyeknek sorfala két mérföldet teve.
Ezek felvonultak s a látni-valótul
Az öreg vezérnek feje szinte bódul.
Amikor vége volt, s elkábultan leült,
Keresztbe font karral töprengésbe merült.
Ahol ennyi a kincs, gondolá magába' -
Mért küldenek asszonyt követül lakába?
"Másrészt, ha elveszem, amit kínál ez itt,
Bizonyos - mormogja - hogy a király leszid.
Ha meg azt felelem: ,nekem h'jába hozza',
A fiam jajának nem lesz vége-hossza.
,Csak én sértem - szól majd - csak én kínzom el őt!'
S mit mondjak e vádra népem színe előtt?
Végre feltekintett: "Nosza - így kiáltott -
Fogjátok s vigyétek mind e drágaságot,
S mint kábuli Mihráb fényes ajándokát
Zál kincstárosának hamar adjátok át!"
Péri-arcu Szindukht odafordult hozzá,
Vidám lett a szíve, nyelve szózatossá.
Hallván, elfogadja kincseit a vezér,
Látta, jó lesz minden, bújok végihez ér.
Ott állott gyönyörű cselédjei hárma,
Három fehér jázmin, három sudár pálma;
Mindegyikük keze a kancsót emeli,
Amely gyöngykagylóval s rubinttal van teli.
Ezt lábához öntik ama hős-karúnak,
Hogy a gyöngyök s kövek szanaszét gurulnak;
Mikor mindez megvolt, a hadvezér intett,
a nem oda-valót elbocsátva mindet.
S most elmondta Szindukht, amit kérni akart:
"Oh uram, tanácsod aggá tesz fiatalt,
Királyokat vezetsz a tudás honába,
Fénysugarat ejthetsz akármily homályba.
Pecsétgyűrűd mindég csak gonosznak ártott,
Csak Isten útjait nyitotta meg bárdod!
Lám, ha az a Mihráb valamiben vétkes,
Sírva szánja-bánja, miért vitte véghez.
De vaj' mi a bűne Kábul ezreinek,
Hogy mind elpusztítsa vagy szablya vagy zsineg?
Útjaidon járnak, parancsidra várnak,
Győző lábad előtt porszemekké válnak!
Attól sohse félsz hát, aki erőt, észt ád,
Aki küldhet áldást, aki küldhet vészt rád?
Hidd el, ilyen tettbe' nem telhetik kedve -
Ne jöjj vérontásra s jajra övezkedve!"
Erre Szám így felelt: "Nosza mondd a valót,
Ne keress kibúvót, csűrőt és csavarót!
Cseléd vagy Mihrábnál, vagy a hitestársa,
Az, kinek a lányát fiam kéri nászra?
Mondd meg, haja milyen? Hát arca? szelleme?
Mondd meg, vajon férjül milyet érdemlene?"
"Oh bajnok - az asszony így felel az ősznek -
Feje és gyámola valamennyi hősnek!
Előbb azt csengem, hogy nyugtass meg engem,
Erős esküvéssel, melytől a föld rengjen,
Hogy én se szenvedek akármi vád alatt,
Hogy a házam népe se veszhet általad!
Büszkén tanyázom én fényes hajlokomban,
Körülöttem sok kincs s hatalmas rokon van...
Esküdj' meg s elmondok még sok-sok egyebet
Mindent eléd tárok, megnyerni kegyedet.
Kábul kincseivel dúsan megrakodva,
Megyünk el majd hozzád, zábuli lakodba!"
Szám megfogja kezét és mindent megigér:
Erős eskü köti mindaddig, amíg él!
Mikor Szindukht hallá, a vezér szavában
Mily frigynek záloga s mennyi barátság van:
A földet csókolni, előbb letérdepelt,
Azután titkáról lerántá a lepelt.
"Én is - szólt - Daháknak vagyok az utóda,
Hitvese Mihrábnak hosszú évek óta,
S anyja Rudabénak, kinek arca miatt
Lelkét elvesztette a te hősi fiad.
Mi mind kértük Istent - oh hidd el, te fenkölt!
Sokszor egész éjjel, míg a nap ki nem tört,
Árassza kegyelmét fiadra meg rád is,
Áldja meg sahodat, a földnek urát is.
Eljöttem kérdeni, mi vágy űz tégedet?
Hol látod Kábulban egy ellenségedet?
Ha bűnösök vagyunk s fajunkon az átok,
S meg nem érdemeljük, hogy ma trónon láttok,
Itt vagyok, ám gáncsold, ami gáncsra való,
Ám öld meg, vagy láncold, ami láncra való,
Oh, de a büntelent karoddal ne érjed,
A fényes nap helyé ne hozz gyászos éjet!"
Hogy e szókat hallja, rája néz a vezér,
Látja, hogy bátran is, okosan is beszél:
Arca kikeletnek, dereka nádszálnak,
Járása képe volt a büszke fácánnak!
Ne félj - felelt neki - meg fog állni szavam,
Bár életem vesszen vagy akármi javam.
Menj haza nyugodtan; te s házad népsége,
Ellehettek ottan vígságba', épségbe'.
Az ellen se perlek, fiam el kit veszen:
Ám csüngjön lányodon, miképpen hitvesen.
Nemzetségtek igaz, hogy egészen más faj,
De hát trónra termett, az is koronás faj!
Már a világ ilyen - s nincs is abban hiba,
Nem kell foltot lelni Isten szándokiba'!
Úgy alkot ő mindent, ahogy bölcsnek véli
S nekünk örök talány a Magasságbéli!
Már az úgy van, mondom: ez fent, amaz lent ül,
Egy embernél jajszó, másnál kacaj csendül,
Ez nézi a kincsét és a szíve repdes,
Azt gyötri az ínség és a szeme nedves;
De végül mindketten porba hanyatlanak:
Ebbe az anyagba tér meg minden anyag!
No de most, jó asszony, magad ne emésszed,
Szíved gyötrődése immáron enyészhet.
Vetettem már ügyet, oh Szindukht, bajodra,
Lesz majd gyógyszer, higgyed, keserves jajodra.
Panaszos levelet írtam én effelül,
Mely majd királyomnak szeme elé kerül.
Minucsér várába fiam vitte innét,
Oly gyorsan vágtatva, mintha szárnyak vinnék.
Úgy pattant nyeregbe, se hallva, se látva -
Földet is alig ért paripája lába.
Majd a király felel; s ha válasza kegy lesz,
Azzal a fiamnak békessége meglesz.
Mivel bizony mostan szíve odáig van,
Szeme' könnyeiben szinte bokáig van;
Ha a lány bánattal szint így tele lenne,
Még belehalnának a nagy szerelembe'!
Egyszer majd - nem ingyen - meg is nézem majd hát
Ezt a te lányodat, ezt a sárkány-fajtát!
Tán ha rája nézek, szívem repesni fog,
S orcája és haja énrajtam is kifog."
"Oh dicső pehleván, felelt most az asszony,
Ha hogy azt kívánod, rabnőd vidulhasson,
Látogass el oda, ahol Mihráb lakik,
S azt hiszem majd, trónunk felér a csillagig.
Hogyha küszöbünket, oh hős, átallépted,
Még a lelkünket is kiontjuk elébed!"
Szindukht az öregnek ajkait mosolygni,
Látta haragjának árnyát is oszolni.
Szám nevetve szólott: "Csak te ne aggódjál,
Búval és bánattal csak te ne lakj jól már!
Minden kívánságod meglesz lassan-lassan!"
S felelt Szindukht: "Engedd, hogy most távozhassam."
És hogy a teremből boldogan kijöve,
Piros volt az arca, mint a rubint köve.
Hítt egy kengyelfutót, versenyzőt a széllel,
Ki aztán Mihrábhoz ez írást vivé el:
"Felejtsed el férjem minden balságodat;
Készülj, mivel hozzánk nagy vendég látogat.
Nem késve se nappal, se éji homályba',
Megyek én is gyorsan levelem nyomába."
Másnap, hogy a fény-kút megint ont sugarat,
S a pillán az álom többé meg nem marad:
A gyönyörű Szindukht áthaladva termén,
Diadémos Számhoz másodszor is elmén.
S hogy a kastélyba ér, ottan úr és szolga:
"Íme - suttogja mind - a hercegnők holdja!"
Bement a vezérhez, térden állva hódolt,
Köztük erről-arról mindenféle szó folyt.
Végül arra kérte, bocsássa már el őt,
Hadd álljon meg vígan Kábul ura előtt:
Az új frigy hírének hadd örüljön férje,
Maga meg készüljön Számnak jövetére!
"Jól van, hát csak eredj - hangzott a felelet -
Mondd el miket láttál, miket szóltam veled."
Fényes ajándékkal szavát megtoldotta,
Kincsei legjavát elébe hordatta;
Adott az asszonynak, küldött a férjének,
S ama szívet sebző gyönyörű Périnek.
Kirendelve mellé két század katonát:
"Ne késsél - így szólott - keressd már fel tanyád!
Lakjál gondtalanul kábuli váradba' -
Ne félj, hogy akárki veszteden fáradna!
A csillagtul védve Szindukht útra kelt most,
Előbb fakó arca megint rózsakert most.


Zál Minucsérhoz érkezik

Figyelj mostan, fiú, Zált illető dalra,
Minucsér királyhoz hogy' ért el a dalja?
Hogy a sehriárhoz eljutott a híre,
Számnak fia, Zál hős, hogy nincs már messzire,
Az ország nagyjai, az egész nemesség,
Mind elébe vonult, hogy őt köszönthessék.
Mihelyest elérte a királyi lakot,
A sah színe elé rögtön béjuthatott.
A trón előtt ajkát a földhöz értette,
A nagy fejedelmet hangosan éltette.
Arcát a porban is nyugtatta percekig,
A király nyájasan bátorítá pedig.
Végre szólt, keljen fel, s azt is parancsolta,
Hintsen haja közé pézsmaport a szolga.
Zál most közelebb ment s megállt az agg előtt,
Ki ekképp kérdezte az ifjú hadverőt:
"Mondd el nekem, hős fi, vándorlásod hogy' folyt,
Utaidon por, szél ugye bár hogy sok volt?"
"Annak, ki rád gondol, minden könnyűvé lesz,
Minden fáradságot vígasságnak érez!"
Az apja írását Zál ezzel átadta,
S Minucsérnak arcát derültnek láthatta.
A sah elolvasta Számnak a levelét:
S "Bizony ezzel, így szólt, gondjaim' növeléd!
De hát e levélért, mely szívemnek drága,
Melyet oly búsan írt hőseim virága
- Ámbátor ez nékem súlyos dolog nagyon -
Mégis elcsitítom előbbi haragom.
Ha már eben látod minden vágyad végét:
Jól van, édes fiam, legyen meg hát békéd!
De ne hadd el váram, maradj kissé nálam:
Meghányom a dolgot, hogy és mint csináljam!
Az aranyos asztal mostan elékerült,
Leült a sahinsah, Zálzer melléje ült,
Aztán intésére kegyelmes uroknak
Mind az országnagyok szintén helyet fognak.
A fényes lakoma mikor végihez ért,
A boros asztalhoz követték a vezért.
Ittak, iddogáltak; mikor oszt' elég volt,
Zálzer lóra pattant, melyen arany-fék volt,
S idestova kószált egész éjen által,
Ajakán egy névvel, szívében egy vággyal.
Reggel aztán újra Minucsérhoz mén el,
Daliás szépségben és dalia-fénnyel.
Amikor belépett, a király dicsérte,
Mikor búcsúzott is, áldással kísérte.
Majd meg elrendelé, hogy az agg tudósok,
A jámbor móbedek, mind a csillag-jósok
Gyűljenek együvé az ő trónja köré,
Vizsgálják az eget, rosszat jövendöl-é?
Azok összeültek és a csillagokban
Soká nézegették miféle titok van.
Három nap s három éj szünetlen fáradtak,
Indus tábláikkal amíg kiállhattak:
"Oh király, így szóltak, munkát nem kíméltünk,
Mi az égen írva, ím mindent kimértünk;
A csillagok útja nagy szerencsét jelez:
forrásnak vize tiszta és üde lesz!
E Zál s e Rudabé, boldog frigyben élve,
Hős fiút nemzenek, ki hírre jut s névre;
Számos esztendőkig járhatja e földet,
Csodás nagy erővel bámulatot költhet;
Nagy lesz ádáz dühe, gazdag lesz észben is,
Első a lakomán, első a vészben is.
Hol lova sörényén meleg veríték lesz,
Az ellenség szíve ottan merő jég lesz.
Nem mer a sasmadár feje fölött lengni,
Akármilyen nagy hős szeme előtt: semmi,
Magas lesz termete, hatalmas a válla,
A hurkot párducok nyakába dobálja;
Egy-egy vadszamarat megsüt ő egyedül,
Zúg majd a levegő kardja ütésitől;
Irán trónusának ő lesz majd az őre,
Irán daliái erőt kapnak tőle;
Egész éltin által Iránoz lesz hív majd,
Csuda-bátorsággal Turán ellen vív majd!
E szók hallatára az agg király vidul,
Megmenekül lelke régi gondjaitúl.
"Tartsátok titokban - szól hozzájuk végül -
Amit leolvasott szemetek az égrül!"


A móbedek megvizsgálják Zált

Behivatta Zálzert a király, hogy lássa,
Minő egyben másban a tapasztalása.
Aztán, hogy üljenek a jó bajnok elé,
Legbölcsebb aggjait szintén berendelé.
S íme a sok móbed csupa oly szót ejtett,
Amiknek értelme "függöny alá rejtett".
Mindjárt legelsője a hat tudós ősznek
Ezt mondja az elmés, mélyrelátó hősnek:
"Tudod-e, mi az a tizenkét fa-sudár,
Mely oly szépen zöldell, mely mint cédrus, sugár,
De csak harminc ággal látni mindig őket,
Több avagy kevesebb egyiken se nőhet."
A másik móbednek e szókra nyílt ajka:
"Vagyon két paripa, gyors meg nemes fajta,
Színe az egyiknek szurokéval felér,
De mint hegyi kristály, párja olyan fehér.
Mennek-mennek sebten, futva mind a ketten,
Egymást elérniök mégis lehetetlen!"
Szólt egy másik móbed: "Harminc lovag vagyon,
Ki a király előtt elmén hallgatagon.
Néha azt gondolod, kevesebb van eggyel,
De kit aztán később szemed ujra meglel."
"Van valahol, uram - szólt a következő -
Egy gazdag pázsitú, forrásvizes mező;
Jön egy erős ember, éles kasza véle,
Azt rá is emeli a pázsit füvére.
Kérésre nem hallgat: zöld vagy fonnyadt a szár,
Hiában a sírás: ő mindent lekaszál!"
"A tenger árjából - így szólt az ötödik -
Két büszke-koronás ciprus emelkedik.
Madár fészkel rajtuk, mely már régen kezdte,
Hogy egyiken reggel, másikon ül este.
Egyik mindig deli, sűrű lombbal teli,
Fonnyadtan hullanak szomszédja leveli."
Az utolsó móbed így szólt nemes Zálhoz:
"Magas hegy tetején állt az erős város,
Melyről az emberek lejöttek a völgybe,
Bár ennek csak tüskét szaporított földje.
Építettek házat, mely majd' a holdba ért,
És az egyik úr lett, más meg mint szolga élt.
Régi városukról mindent felejtettek,
Csuda volt ha róla egy szót elejtettek.
Egyszerre vihar kél, amely pusztít vadul,
Mindenük elsüllyed, mindenük romba hull.
S most a régi várost mind visszasóhajtja,
"Beh jó vón' ott," mondják, s búslakodnak rajta.
E rejtett szavaknak értelmét találd ki,
És a bölcsek előtt, ha megleléd, tárd ki.
Hogyha a homálybul titkukat kiveszed,
A sarat pézsmára változtatta eszed!"


Zál felel a móbedeknek

Egy ideig töpreng Számnak a magzatja,
De elméje szárnyát nem soká mozgatja;
Minden kérdő szóra hamar megfelel ő,
És a titkok nyitják ekképp adja elő:
"Az a tizenkét fa, melyen kise láthat
Csak eggyel is többet, mint harminc kis ágat:
A tizenkét új hold, mely új király-képpen
Ül esztendőn által az új trónus-székben.
Harminc nap múlik el egy hónak alatta,
S ekképp számítódik az idő haladta.
Általtérek mostan arra a két ménre,
Melyek olyan gyorsak, mint a szenttűz fénye:
Egyik mint a kristály, másik mint a korom,
És egymás nyomában futnak mindenkoron.
Az a nap, ez az éj, melyek tűnnek-mennek
S lemérik számunkra óráit a mennynek.
Mint vad az eb elül, futnak egymás elül,
Egyik a másikkal össze sohse kerül.
Az a harminc lovag, aki szótlan s halkkal
A sehriár előtt tova-tovanyargal,
- Néha azt gondolod, hogy a számuk fogyott,
De azt, aki eltűnt, nyomban látni fogod -
Azt jelzi, hogy a hold, mely harmincszor látszik,
Minden hóban elbú egy-két pillantásig.
Arra a madárra térhetek mostan át,
- Lerántva a leplét - mely két fán lel tanyát.
Míg a menny a Kostól a Halakig fordul,
Nem néz le a földre sötéten és zordul;
De ha oszt' tovább megy egész a halakig,
Itt lenn akkor ború, feketeség lakik.
A menny e két fele, ez az a két nagy fa,
Mely vígságot s bút önt fiatalba s aggba.
Attól függ, a világ borult-e, derült-e,
Hogy a madár, a nap, melyik fára ült le. -
Az a hegyi város az öröklét maga,
Az a számonkérés s végítélet laka;
Lent a tövismező: e mulandó létel,
Tele sok ürömmel, nem sok édességgel,
Ahol ki van mérve, hogy hányat lehelhess,
Örömmel vagy búval hány napod lesz teljes.
Egyszerre vihar kél, melytől rendül a föld,
Melytől milljom ember kesereg és üvölt:
Minden dolgaiknak el kell maradniok,
Nekik meg a hegyre fel kell haladniok!
Dús asztaluk mellett mások lakomáznak,
Azok is nemsoká' átengedik másnak.
Így folyt ez a világ legeleje óta,
Mindig is járja majd ez a régi nóta.
Ha útra-valóul jó nevet viszünk el,
Jól bánnak odaát a mi lelkeinkkel,
De hogyha kevélyek, rosszlelkűek valánk,
Minden ki fog sülni abb' a városba' ránk.
Mindegy; bár eget ért cifra-tornyú várunk,
Csak egy leplet nyerünk, mikor holtra válunk.
Helyünk egy téglával, sárral bélelt gödör,
Ahol a rémület, a borzalom gyötör!
S az, kinek kaszája sohasem életlen,
S nem nézi, a gabona érett vagy éretlen,
Egyformán levágja úgy emezt, mint amazt,
Semmibe se véve siralmat és panaszt.
Ez az agg: az Idő, mi: a föld kalásza,
Nagyapa, unoka, mind az ő harácsa,
Vénség-, ifjúsággal dehogy törődik ő
Mi elébe kerül, levágja az Idő!
A világon mindég ez a törvény járja,
Anyánk másra nem szül, ha nem a halálra.
Egy kapun bémegyünk, másikon kijutunk,
És egy lélekzetig ki van mérve utunk!"


Zál kimutatja erejét a király előtt

Zál mikor felfödé e rejtett szavakat,
Minucsér szívében nagy vidámság fakadt,
S örvendezve ámult minden móbed lelke
S a választ a király fönnen helyeselte.
Nagy lakomát rendelt, fényeset, mint a hold,
Ha tizennégy éjet immár átvándorolt.
S ittak, míg sötétség nem lepte a mennyet,
Amíg a sok bortól fejük kábult nem lett.
Ekkor a méneik' elő-parancsolva,
A sah udvarából kinyargaltak sorba.
Vígan ment, borosan, a sok levente szét,
Egyik a másiknak szorongatva kezét.
Reggel, hogy a fénytől ocsúdott a világ,
Serkentek álmukból a híres daliák.
A hős-szívű Zál is övét felcsatolva,
Megindult a király terméig hatolva.
Kérni ment, hogy a sah immár eressze el,
Engedje, hogy Számot immár keresse fel.
"Oh királyom - így szólt - erős vágyam támadt
Szeretném már látni az édes apámat!
Immár csókolhattam dicső trónszékedet,
Derűssé tette már szívemet a kegyed!"
De felelt a király: "Hős fiú, ne menj még:
Örülnék, egy napig ha még veled lennék!
Ejh, hisz csak az a lány, az a szíved vágya -
Dehogy is gondolsz te az édes apádra!"
A bajvívó térre csengettyűket küldött,
Indiai csörgőt, sípot is meg tülköt:
S levonult az udvar valamennyi bátra,
Velök ív s nyílvessző, buzogány és dárda.
Minucsér fejdelem fentről nézte végig
Ösmert avagy titkos bajnok-jelességik'.
Látott is Desztánban olyan csuda-erőt,
Aminőt se látott, se hallott azelőtt.
Hatalmas fa állott közepén a térnek,
Mely látta viharát száz-egynehány télnek.
Zál felajzá íját, vesszőt rakott belé,
S nevét elkiáltva, tovanyargalt felé'.
A fa derekára célzott keze éppen,
És a vastag törzset átfúrta középen.
Most pajzsot ragadott a sok hadviselő,
Rövidnyelű kopja került mostan elő.
Zálnak is ad pajzsot az ő török rabja,
S ekkor lovát megint sarkantyúba kapja.
Egymásra fektetett három nagy pajzs a cél,
Felé' dob - s túlfelől esik le az acél!
Szól a király mostan: Rajta viadalra,
Zálzert porba verni valjon ki akarja?
Nyíllal és dárdával különb volt nálatok,
Nosza most ellene párharcra szálljatok!
Azok kardot vonnak s észrevenni rajtuk,
Harag van szivökben, ha tréfál is ajkuk.
Harcra igazítják a gyeplő-szárukat,
Megpörgetik azt a fényes-hegyű rudat.
Hamar összecsapnak egymással vitézül
S egetverő porban Zál is harcra készül.
Körülnéz, vívnia kivel lesz érdemes?
Ki a legjobb lovas, a legbüszkébb nemes?
Megleli, rátámad, mint az erdő vadja,
Hatalmas kezével övét megragadja,
S lelöki a földre, de úgy mint a semmit -
A király s az udvar a szemének nem hitt!
S hangos dicsérettel ily módon illették:
"Senki se láthatott férfitól ilyet még!"
Minucsér meg így szólt: "Óh én ifjú hősöm,
A te fényes lelked mindig ekképp győzzön!
Amely bajnok harcban ellened rohanna,
Gyászruhát varrathat annak édes anyja!
Ily levente köztünk többé sose jár tán -
Mit mondok: levente? inkább tüzes sárkány!
Boldog az, akit ha sírnak föd éjjele,
A földön ily fiú marad emlékjele!"
Dicsőítve áldja a világ királya
S áldást rebeg száz ajk a nagy daliára.
Fényes termeibe a királyi laknak
A sisakos küzdők hogy vissza-haladnak:
Zál elé a király sok-sok kincset vitet,
S a nagyok ámulva nézik mindegyiket.
Volt ottan korona, volt ott trónus-szék is,
Volt ottan karperec, nyakba-való ék is,
Voltak finom ruhák, voltak arany-övek,
Rabok és paripák, gyöngyök s drágakövek.
Mindezt a sahinsah Zálnak adja átal,
És az földet csókol hála-imádsággal.


Minucsér levele Számhoz

Most a király Számnak irat egy levelet;
Csudaszép szavakkal így szól e felelet:
"Első pehlevánja minden viadalnak!
Nincsen másod néked se észbe', se arcba',
Ki múl fölül téged lakomán vagy harcba'?
Fiad, dicső Zál is ilyennek tűnt elém:
Bámul rajt' a tigris az ütközet terén;
Lovagok virága, Zál a bátrak bátra,
S nagy nyomot fog hagyni az ő földön járta.
Hozzám jött s elmondta, szíve mit esdekel,
Békétlen bánatban mi okon vesztegel.
S én megadtam néki azt, amire vágyott,
Kívántam, hogy érjen hosszú boldogságot.
Hol párduc-vadászó oroszlán az atya:
Ily frigynek oroszlán lehet csak magzata!
Vígan távozhatott - maradjon mindég így,
Kerülje az ármány hajlékát mindvégig!"
Dicsőséggel rakva Zálzer mostan elmén,
Társai közt fejét magasra emelvén.
Számhoz futárt meneszt s megüzeni: "Atyám!
Királyomat immár vígan odahagyám.
Szép csecsebecsékkel, cifra öltözékkel,
Elhalmozott lánccal, gyűrű-, trónusszékkel.
Sietek, s nemsoká' magad előtt látsz tán,
Oh én édes-kedves, szerető apácskám!"
Szám hős e levélben gyönyörködik bezzeg,
Vén testében újból fiatal vér pezseg!
Nyomban egy hírnökét Kábulba szalajtja,
Mihráb is tudja meg s örvendezzen rajta:
Zált a fejedelem hogyan tüntette ki,
Mily örömöt szerzett s miket adott neki.
"A fiam, így végzi, mihelyt itt lesz nálunk,
Annak módja szerint mindent megcsinálunk."
Mihelyt ez a követ Kábulba elére
S ily jó hírrel lépett Mihrábnak eléje:
Ennek mondhatatlan boldogságot szerez,
Hogy a zábuli Nap Kábul frigyese lesz.
Ő is úgy van, mint agg, aki fiatal lett,
Félholt, a halálon aki diadalt vett.
Rendeli, zenétül visszhangozzék Kábul,
S majd kiröpül szíve a baloldalábul.
Hogy a Mihráb lelke ilyen fényre derült,
Hogy ajkán egyszerre vidám mosoly terült:
Hitvesét, Szindukhtot magához kérette,
Okosan, édesen nagyba' dicsérgette:
"Szívem édes párja, ily szókkal várja,
Te tetted, hogy éjünk virrad valahára!
Olyan fát ültettél, melynek gallya előtt
Majd hódolni láthatsz nem egy hadviselőt!
De miként tetőled indult ki a kezdet,
Azonképp a dolgot bé is te rekeszthet'd!
Ahány kincses kamrám, mind-mind nyitva áll az:
Trónból, koronából kényed szerint válassz!"
Szindukht hogy ezt hallá, elsietett mindjárt,
Tudja meg lánya is, Zálzer hogy és mint járt.
"Üdvözlégy! köszönti a bájos gyermeket,
Oh hogy' eltaláltad, mily férj való neked!
Oh ha majd meghallják, Zál veled frigyre lép:
Tudom, elhallgatnak, kik csúfoltak elébb!
Igaz, nagy célt tűztél, de elszántan küzdtél,
S végre íme mégis elérted, mit űztél!"
"Anyám, felelt a lány, oh te királyi nő,
Dicséretest tenni soha meg nem szűnő,
Lábaidnak pora nyoszolyámmá légyen -
Nekem minden szavad törvény-számba mégyen.
Soha rád ne vesse szemeit Ahrimán,
Lelked' öröm-lakká változtassa imám!"
Erre Szindukht elment és napestig fáradt,
Méltán díszesítni a királyi várat.
Olyanná lett a ház, mint az éden kertje,
annyi ámbrát, pézsmát, bort hintettek szerte.
Volt ottan egy szőnyeg, arannyal hímezett,
Smaragddal s egyébbel tarkára színezett;
A másik takarón csupa gyöngyszem ragyog,
Tiszták, mint a víz-csepp s hihetetlen nagyok.
Vittek egy terembe arany trónus-széket,
Amelyre Kínában raktak ékességet;
Drágakővel volt az véges-végig rakva,
A kövek közt képek voltak kifaragva.
A széknek lábain rubintok fénylenek -
Csodálatos trón volt, sahnak való remek!
Rudabé is díszt ölt, vakítóan pompást,
Ráolvas az anyja sok jó varázs-mondást,
Aztán béülteti egy arany-szobába,
Hova bé nem juthat senkifia lába.
Fel van ékesítve a kábuli határ,
Mindenhol ragyogás, mindenhol illatár.
Szépen fölcifrázott elefántok jőnek,
Hátukon gyönyörű, Rumba' csinált szőnyeg;
Azon üldögélnek a víg hegedősök,
Koronát viselő jókedvű regősök.
Így készült az udvar elmenni Szám elé.
Ahány cselédje volt, Mihráb berendelé,
Hogy kezük az ámbrát és a mirhát szórja,
Selyembársony légyen a föld takarója,
Szám fejét hintsék meg pézsma- s aranyporral,
Az utat locsolják rózsavízzel s borral.


Zál elérkezik Számhoz

Siet Zál feléje a szép leányzónak;
Mint madár a légben, mint vizen a csónak.
Amerre híre megy, hogy közelget népe,
Minden élő ember kivonul elébe.
S hogy a táborban is ezer ajak rivall:
"Ím a fényes Zálzer közelg harcosival!",
Szám hős is kivonul fia látására,
S hosszú öleléssel kebelére zárja.
Zálzer alázattal földet csókolt mindjárt,
S elkezdte beszélni, merre járt és mint járt.
Aztán dicső trónra ültek mind a ketten,
Örülve egymásnak s megelégedetten.
Szám a Szindukht dolgát adta mostan elé
(Csupán a sok tréfát, azt nem ismételé),
S így szólott: "Kábulból izenetet hozván,
Szindukht nevű asszony sietett el hozzám.
Előbb kért, esküdjem, hogy nem bántja karom,
S fogadtam is: vesztét sohasem akarom.
Szép szavakat ejtve, mást is kívánt aztán,
És semmi óhaját én meg nem akasztám:
Megengedtem azt is, hogy Zábul hercege
Kábulisztán holdját feleségül vegye;
Megígértem, hozzá el is nézünk majdan,
Orvoslói leszünk mind ebben a bajban.
Mostan azt jelenti egy szolga-embere,
Már a fogadásra mindent elrendele.
Hát e meghívóra mit feleljek, Zálom?
A nemes királyhoz mily izenet szálljon?"
Amannak e szóktól vígsága feles lett,
Arcán az örömtől piros rózsa feslett.
"Oh dicső pehleván - e szókat hallatja -
A te fényes lelked ha jónak vallhatja:
Indítsd el seregünk, mi majd hátrább megyünk,
S megbeszélünk mindent, mit és hogyan tegyünk!"
Szám hős, rátekintve, jóízűt mosolyga;
Tudta: mért sietős fiának a dolga?
Tudta: Rudabéval van a szíve tele,
Emiatt álmatlan mindegyik éjjele.
Kürtöt fúvat nyomban, utána is láttat,
Hogy minél hamarább szedjék föl a sátrat.
Szólít hírnököt is: "Sebten, én futárom,
Szaladj el Mihrábhoz szélgyors dromedáron.
Mondd neki: közelget Szám hős meg a fia,
Velök sok elefánt, tömérdek dalia."
Az elment s Mihrábnak, amit hallott s látott,
Sorra elbeszélte a nagy újdonságot.
Hogy Mihráb fülébe ilyen örömhír jut,
Arcába hirtelen rózsaszínű pír fut.
Parancsolatjára vidám dobszó pereg,
Cifrán kiöltözve összegyűl a sereg.
Elül elefántok, a hátukon lantos -
Tavaszt lát csak a szem, bármerre kalandoz.
Tarka selyem-zászlók lobognak a légben,
Zöldszínűen, sárgán, pirosan meg kéken.
Csendült a fuvola, és zendült a koboz,
Fáradt a csengettyűs, a kürtös, a dobos.
Sok ember kérdezte: "Mi ez? világ veszte?
Vagy tán föltámadás? vagy csak ünnepeste?"
Hogy közel ért Számhoz Mihráb fejedelem,
Pejlova hátárul hamar földön terem.
Gyalog megyen hozzá, az meg átkarolja:
"Hogy vannak? mi újság?" elkérdezi sorra.
Az aggot köszönté Mihráb eleinte,
Aztán fiára is ezer áldást hinte.
Hozott egy koronát, gyöngyöst meg aranyost,
A bajnoki Zálra azt is rátette most.
Aztán megint ráült a gyorslábú ménre;
S szép volt, mint ha ormon kél az újhold fénye.
Vígan érte Kábult a három új rokon,
El-elmulatozva a régi dolgokon.
Itt már visszhangozott a sok zeneszerszám,
Volt csörgő, fuvola, réztányér ezerszám,
Mintha muzsikált vón' kapu, fal, háztető,
Mássá lett a világ, ragyogó s nevető!
Még a lovakat is a királyi szolgák
Lépten-nyomon pézsma-, sáfránnyal locsolták!
Kivonult Szindukht is a jövők elébe,
Mögötte háromszáz szépövű cseléde.
Aranyos kelyhe volt minden szolgalánynak,
a kehelyben ámbra s gyöngyszemek valának.
Számot hangos ajkkal köszönté mindegyik,
Mind elébe szórták ámbrájuk, gyöngyeik'.
S ekkor az agg vitéz így szólt enyelgően:
"Oh Szindukht, lányodat mért dugod előlem?"
"Ha a napnak fényét csodálni szándokod,
Mutasd, felelt Szindukht, a nászajándokot!"
"Rajta, mondd el, mi kell!" így hangzott a válasz,
"Hogy mit adjak néked, csakis rajtad áll az.
Ami kincsem trónom, ami városom van:
Egyet kell csak szólnod s tietek lesz nyomban!"
S ezzel az aranyos terembe haladnak,
Feléje a tavasz-orcájú alaknak.
Szám hős rája tekint, s látja, milyen csodás,
És a földhöz szegzi a nagy álmélkodás;
S nem tud szókat lelni ilyen ábrázatra -
Vakító szépsége szemét kápráztatja.
"De boldog vagy fiam! végre így kiáltott,
Hiszen a mennyország maga fogta pártod,
Mikor e csillagot ragyogtatta eléd,
Ezt a szemre-valót mikor kiszemeléd!"
Hivatta Mihrábot s ősi szokásképpen
Megköté a frigyet istennek nevében.
Aztán közös trónust rendel vala nékik,
S a pallót rubinttal, gyönggyel önti végig.
Arany-diadémet tesz az új-asszonyra,
Fürtjeire Zálnak a koronát nyomja.
Könyvet hoz most Mihráb, melyben a kelengye,
El van lajstromozva ajándéki rendje.
Ott mindent fölolvas? kincset, földet, várat,
Még aki hallgatja, az is belefárad.
Számnak a feje is szinte belebódul,
S áldást kér minderre a nagy Alkotótul.
Erre felkeresték a mulató-lakot
És egy álló hétig vígan boroztak ott.
Zálzer és Rudabé, ők se voltak mentek,
Hét nap és hét éjjel pihenni se mentek.
Ezután a násznép visszament a várba,
Megint három hétig vígan iddogálva.
S míg édenné másult a királyi hajlék,
Künn is, a városban, magas jókedv zajlék.
az egész környékről a nemesség bejött
S kéz a kézben táncolt Rudabéék előtt.
S mind közül ki ott volt, a nagy ünnepélytől
Egy se távozott el dús ajándok nélkül.
Hogy a hónap eltelt, Szám, a boldog atya,
Szejesztánba indult s véle egész hada.
De a bajnok fiú még távozni átall,
Ott mulat Kábulban még egy héten által.
Azalatt tömérdek palankin készüle,
Hordható nyoszolya Rudabé részire.
Most aztán az új pár s az asszony családja,
Szejesztánba indult Mihráb sok barátja.
Nagy vidáman mentek, sűrűn ejtve szókat,
Melyek Őt dicsérték, aki minden jót ad.
Mint egy győző sereg, szálltak Nimruz fele,
Mosolygva s a tájat fénnyel hintve tele.
Szám már várta őket, csapott is lakomát,
Amelyen mulattak három éj- s napon át.
Ekkor eltávozik Mihráb s minden nagyja,
De a feleségét lánya mellett hagyja.
Zálzer apja látván, hogy amit esdekelt,
Bajnoki fiának legfőbb vágya betelt:
Tartományát szintén neki adja részül,
Maga meg hadával elvonulni készül;
Készül kergszár földre győzelmes utakon,
Dicsően lengetni zászlaját nyugaton.
"Megyek - így szól a hős - az az ország enyim,
De a lakosai mostan is ellenim.
Uram nékem adta e földet s e népet:
,Gondozd a fát, így szólt, s gyümölcsét is tépjed!'
De félek bajátul újabb zűrzavarnak,
Félek, hogy e dívek mindent fölzavarnak.
Legyen azért, fiú, e tartomány tiéd,
Te ülj a trónjára, te bírd akármijét!"
Megy az öreg bajnok; de borital mellett
Az ő boldog fia szép hitvest ölelget.
Ottan ül Rudabé, mellette a férje,
S aranyos koronát tészen a fejére.

 
 
0 komment , kategória:  Firdúszi ZÁL ÉS RUDABÉ   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2617
  • e Hét: 11406
  • e Hónap: 90964
  • e Év: 2032244
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.