Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 53 
Nincs Cím
  2013-02-13 09:27:00, szerda
 
  A XIX. SZÁZAD BÁRÓI



REGÉNYTÖREDÉK

1

Jaj be szép ez a Pest, Istenem, be szép. Így kezdődik népdalunk, és nekem úgy látszik, hogy annyi külföldi s magyar író között, senki helyesebben nem szólt még fővárosunkról. Mert bizony szép ez a Pest - főképp ha Budát is hozzávesszük, s a Duna innenső partján csak az épületekre, a túlsón csak a vidékre fordítjuk figyelmünket; de vannak az évnek szakai, hol e város szépségeit nem bámulhatjuk anélkül, hogy akaratlanul egy jajkiáltás ne csúsznék ki ajkainkon. Ha a nap forró sugarai a falaktól visszavetve kettőztetett hévvel sütnek le a hosszú házsorok közé, s a szerencsétlen, kit unalom vagy foglalatosságai házából kihajtottak, árnyék és szellő után sóvárog, és más árnyékot nem talál, mint azt, melyet a borbélyműhelyek előtt kifüggesztett réztányérok vetnek, és nem talál szellőt, mely enyhítés helyett fullasztó porfelleget nem hozna magával; ha az oleanderek s citisusok dacára, melyek az ártatlan gyalogost minden kávéház előtt a járdáról a rossz kövezetre leszorítják, dacára a fürjek pitypalakolásának, mely egyes ablakokról lehangzik, a tél zordon napjai után vágyódunk, s a város egyes részeiben a bokáig érő homok között az Egyiptomot Palesztinától elválasztó pusztán képzeljük magunkat, s pedig épp azon pillanatban, mikor Mózes az Úr választott népét Kánaánba vezette, s akkor ki ne fohászkodnék ahhoz, kinek gondviselése nélkül Pest utcái bizonyosan öntözetlenül maradnának.

Szép Pest, nyárban is szép, de kellemetlen - két tulajdon, mely fájdalom, nemcsak Pestnél egyesül -, s én szinte sajnálom olvasóimat, kiket június egyik legforróbb délutánján e fővárosba kell vezetnem, s pedig nem is a régi városba, hol egyes boltok előtt nemcsak a kövezet, de néha az átmenők is leöntetnek, hanem azon új piactól az Újépületig vonuló utcák egyikébe, melyekben 1840 előtt - s történetünk kezdete ily régi időkre megy vissza - a jövő kövezet itt-ott csak mint távol remény, legjobb esetben mint az utcát elzáró kőhalom tűnt fel előttünk. Ámbár a vásár, lóverseny és marhakiállítás akkor, mint mindig, sok idegent hozott Pestre, a város ezen része kihaltnak látszott. Egy nagy szekéren, mely az utca egyik végén bőrökkel rakodott, s néhány gyalogoson kívül az utcában mély csend uralkodik, s csak a kávéház előtt, mely a keresztutcák egyikének szegletén áll, lehet némi életet észrevenni, amennyiben itt legalább néhány, félig szunnyadozó pipás úri embert s néhány éppen oly álmos újságolvasót találunk. Itt is azonban igen csendesen foly a mulatság, s ha a kávéházzal átellenben álló ház udvarán báró Saskövynek lovásza nem vezetné körül lovait, a beszélgetés tárgyhiány miatt talán rég egészen elhallgatott volna.

- Furcsa gyönyörűség - szólt egy a kávéház előtt ülők közül, midőn a lovász délceg paripáival a kapuban megállt s átnézett -, az egész reggelt a futtatásnál tölték, s alig jöttek haza, ismét nyergeltetnek. Ilyen a mostani ifjúság; nincs nyugta.

- Equis canibusque - mondá a kávéháznak egy másik látogatója, ki évek óta délutánjait itt szokta tölteni, s hosszú csibukjával szinte a kávés inventáriumához vala számítható. - A fiatalság mindig ilyen volt, ezt senkinek rossz néven venni nem lehet. Minden kornak megvan külön élvezete, s minden egyes embernek is, s egyik nem érti a másiknak örömeit. Fogadom, ha Saskövy szobájából átnéz, nem foghatná meg, mi élvezetet találhatok én pipámban, s kegyed abban, hogy órákat tölt, várva a gyertyagyújtást, mellyel a tarokkhoz foghat; s azért mi szintúgy mulatunk, mint ő.

- Csak sokáig mulathasson így - szólt egy megbukott kereskedő, ki a szólókkal szemközti padon ülve, az újságot, melyben egy fél óra óta a csődjelentéseket olvasá, félretevé. - Csak sokáig mulathasson így. De ismerem a család viszonyait; a passzívum roppant; az új törvények, a rögtönzött eljárás, egyszóval vigyázzanak rá, de én a legborzasztóbb katasztrófát látom előre.

Egyik szép tulajdona az embereknek, hogy minden baj, mely valakit ért vagy legalább fenyeget, másoknak a beszélgetés igen kedves tárgyául szolgál. - Távol legyen tőlem, hogy e tulajdont kárörömből magyarázzam; sokaknál éppen a sajnálkozás, mellyel mások baját vagy gyengeségét említhetik, teszi az élvezetet, de a tulajdon általános, s ámbár Erdey, alias Forster úr oly embernek ismertetett, ki, mint a sárgaságban szenvedők, mióta maga megbukott, csak bukásokat látott maga körül, az asztal körül ülők összedugták fejeiket, s nagy érdekkel hallgaták a veszélyeket s nehézségeket, melyek a kávéház legnagyobb financierjének meggyőződése szerint a Saskövy-vagyont fenyegeték.

E beszélgetést, melyben a csibukos táblabírón kívül valamennyien nagy érdekkel részt vettek - mert hisz ismert tulajdona az embereknek, hogy valamint semmiről nem vitatkoznak hosszasabban, mint oly tárgyakról, melyek mellett egyetlen valóságos okot nem hozhatnak fel, úgy semmiről nem beszélnek több érdekkel, mint arról, mihez a beszélők közül egyiknek sincs semmi köze - a pincérek egyike szakítá félbe, ki nagy álmosan a kávéház küszöbén állva, a beszélgető vendégek parancsait várta, s valószínűleg igen elunta volna magát, ha a legyek nem kényszerítik, hogy abroszával, melyet kezében tartott, ellenök nem szűnő védelmi harcot vívjon. - Itt jön Csabay úr - szólt a pincér, s e hírre valamennyien arra fordíták fejeiket, merre a pincér abroszával mutatott, s most egy csinosan felöltözött férfi közelgett a kávéház felé. - E hírre még két pincér termett a kávéház küszöbén, sőt maga a kávés kijött, s megbillenté kék arannyal hímzett bársonysipkáját, míg a vendégek, Ergery úr nagy bosszúságára, a Saskövy család pénzviszonyai helyett most egészen a közelgőre fordíták figyelmöket.

Csabay úr - nem regényes ugyan, hogy olvasóimat a kávéház felé közelgő úriember neve iránt legalább néhány fejezeten keresztül függőben nem tartom, de a pincér elmondta a nagy titkot -, nevezzük tehát Csabay urat mindjárt első fellépésénél azon néven, melyet másoknál inkább sajátjának mondhatott, miután hosszú megfontolás után azt ő önmaga adta magának.

Csabay, mintha nem is gyanítaná a szenzációt, melyet jötte gerjeszt, könnyű, mint ő maga mondani szokta: lezser modorában közelgett, oly lépésekkel, minőkkel az ember nem járni, de kaszálni szokott, a kávéházhoz, s mert olvasóim között olyanok is lehetnek, kik őt nem ismerik, szükség, hogy őt röviden bemutassam.

Gondoljanak magoknak tehát olvasóim egy középtermetű, a legutolsó divat szerint felöltözött férfiút, kissé jobb húsban, mint hogy szíj és mellény az ifjú turnürt egészen helyrehozhatnák, kissé feketébb fogakkal, mint a természetben látni szoktuk, s közelebbről tekintve, nem egészen redők nélkül, de bizonyos távolságból valósággal szép gavallért, mint 1820-ban, és fess gyereket, mint 1835-ben mondták. - Csabaynak koráról a legkülönbözőbb hírek keringettek; voltak, kik őt ötvenen túlinak mondták, de bizonyos, hogy kinézése, főképp egy bizonyos távolságról és gyertyavilágításnál, e rosszakaratú híreket meghazudtolá, s hogy a benyomás, melyet mindenkire tett, kellemetes vala. - Arca nem vala olyan, melyet közönségesen érdekesnek neveznek. Gondolkozás nem szántotta fel mély redőkben homlokát, mint sokaknál, hol e szántást minden gyermek észreveheti, ámbár arról, mi e szántásban termett, senki mit sem hallott a világon; keserű mosoly nem játszott ajkai körül, s ártatlan barna szemében még ellensége sem találhatta volna fel a szenvedelem lángjait, de annyi elevenség, jókedv s megelégedés volt kifejezve képén, hogy az emberek többsége feléje vonzódva érezé magát, azaz természetesen a nem regényesek, mert ezek, mint tudva van, csak a már lakhatatlanná vált házakba s oly emberek után vágyódnak, kikkel megférni nem lehet. Ki egy lapot, melyen csupa kellemetes dolgok állnak, vastag, olvashatatlan betűkkel írott fóliánsoknál kedvesebbnek talál, s a patakon, melynek tiszta vizén medrének minden köve átlátszik, inkább gyönyörködik, mint ha a setét tónak partjára ülne, melynek fenekére talán azért, mert mély, de talán csak azért is, mert zavaros, nem láthat - s én megvallom, azok közé tartozom - az ezerek között Csabayt fogja kikeresni - ha nem is barátjának, legalább társának. - Bármit mondjanak az emberek koráról, annyi bizonyos, hogy az évek, melyek felette elvonultak, számára divatokon egyebet nem vittek, s nem hoztak magokkal, s hogy öltözetén kívül Csabayn az utolsó tíz év óta nem vala észrevehető semmi változás. Ez utolsóra nézve nem vala senki, ki koránál lelkiismeretesebben tovább haladt volna. Csabay mindég a legutolsó divat szerint vala öltözve, s most is a verseny alatt tréningben, frakk helyett fejér kalappal s ostorral pálca helyett, egyszóval oly öltözetben jelent meg, mely a sportsmanre emlékeztetett.

De mi az a Csabay tulajdonképpen, hogy a nagy érdek, melyet jötte a kávéház előtt gerjeszt, motiválva legyen - ezt kérdik olvasóim. - Szomorú helyzet, melyet mai időben mi, regényírók a helyőrséggel osztunk; nem elég, hogy a személyek leírása kívántatik tőlünk, kiket a világba bocsátunk, de ha elmondtuk, hogy termete középszerű, haja fekete, szája közönséges és orra proporcionált, még a karaktert, a szót német értelmében véve, kérdik tőlünk!

E munkában - melyet, mint olvasóim később látni fogják, csak szerénységből nem neveztem hőskölteménynek - a karakterek bőségével fogok szolgálni; lesznek bárók s grófok, udvari s más tanácsnokok, sőt millionáriusok, de fájdalom, Csabay világi helyzetét ily rövid szavakkal leírni nem lehet.

Mi mindenekelőtt vagyonbeli állását illeti - azon reménységgel kecsegtetve magamat, hogy ezen könyv anyák s hajadonok által is olvastatni fog -, kötelességem szerint még a bemutatás előtt egy pár megnyugtató szót kellett volna mondani e fontos kérdés iránt. Jól tudom én, hogy még regényben is nem növeli semmi a hősnek érdekességét annyira, mint ha tudtunkra adatik, hogy jövedelmeiből nemcsak feleségét, de szükség esetében még egy pár szeretőt is kitarthat; de Csabay először nem hőse regényemnek, másodszor vagyonbeli állása a legregényesebb titokba burkolt mindenki, sőt úgy hiszem, maga Csabay előtt is. Ki a jövő iránt aggódik, azt hajdan az ég madarainak s a mező liliomainak példájára emlékezteték, melyek nem szőnek s nem fonnak, s mégis szebben öltözvék, mint Salamon maga egész dicsőségében; mai napon nem szükséges oly távolra keresni a vigasztalást; nincs város, hol egyeseket nem találnánk, kik éppoly keveset aggódnak, mint az ég madarai, kik szintén nem szőnek s nem fonnak, s kik, ha nem is oly dicsően, mint Salamon, legalább az utolsó divat szerint öltözve járnak körül. Ezek közé tartozott Csabay is.

Ő maga sokat beszélt egy nagynénjétől, kit a világon kívüle senki nem látott, s ki nem tudni, hol halt meg, s nem tudom, mennyi ezer forintot hagyott neki; egy másik rokona is sokat említtetett, ki valaha Amerikába vándorolt s ha majd - mint minden embereknek szokása - meghal, neki kétségen kívül legalább egy pár millió dollárt fog hagyni; néhányan azt hivék, hogy a börzén spekulál, mások, hogy tisztán adósságokra él; de Csabay élt, s pedig jól; annyit fizetett adósságaiból, hogy hitelét fenntartsa s végre ki kívánhat többet, miután Csabay papirosai még mindig jobban álltak, mint akár Görög-, akár Spanyolországé.

Mi Csabay címeit illeti, csak annyit mondhatok, hogy őt tekintetes úrnak nevezték, mint akkori időben mindenkit, s pedig helyesen, miután annak, kinek Isten szemet adott, szükségképp tekintete is van, egyébiránt úgy hiszem, az 52 megye között nem vala egy, mely őt táblabíráinak sorába számíthatta. - Csabaynak népszerűsége nem címek s hivatalok, hanem éppen minden cím s hivatal hiányára vala alapítva. Miután Csabay sem orvos nem volt, kivel találkozva sokan betegségekre gondolnak, hogy tőlök futtában ingyen tanácsot kérjenek, sem prókátor, ki valamely peres dologról szólhat, sem tisztviselő, ki előtt tartózkodni kell, sőt még jurátus sem, ki ártatlan kinézése ellenére mégis egy idézést hordhatott volna zsebében, én nem látom által, mért kerülte volna valaki Csabay társaságát. Ő nem vala semmi, s épp azért nem is állt útjában senkinek a világon, s ez, mint tapasztalásból tudom, legbiztosabb neme a népszerűségnek.

Már a pincérek egyike porozta a széket, melyen Csabay ülni szokott, a másik töltött török pipáját hozta ki, s még a csibukos úr is megmozdult s félretolta székét, hogy a jövevénynek tágabb helyet hagyjon. Csabay azonban mintha mindezt nem is venné észre, elébb még Saskövy lovaihoz ment, melyek éppen a kapu alatt mutatkoztak.

- Dicső állat ez a Miss Carolina - szólt Csabay úr fennhangon, hogy minden szava a kávéház előtt meghallatszott -, kár, hogy urad nem futtatja.

- Van nekünk futó lovunk elég - válaszolt a lovász, egy magyarból félig angolra fordított alföldi suhanc, kit divatos bérruhája, csizmája s minden iparkodásai mellett is, melyekkel az idomár járását utánozá, közelebbről tekintve éppoly kevéssé tarthatott valaki angolnak, mint a debreceni bicskát sheffieldi készítménynek nem tartanák, akármennyi angol etikettet ragasztanának reá. - Azután James úr is azt mondá, nem arra való, kár volna az idomításért. - Gently boys - szólt most a lovakhoz fordulva, melyeknek egyike a legyek ellen lábát felemelte -, Gently.

- Én azért mégis futtatnám. Nincs jobb vér az országban. Herkules és...

- Diana Vernon után nevelték, a pedigrében háromszor jön elé; de James úr ezt jobban tudja. Ez nem futhat Oféliánkkal, még evvel a Black boy-jal sem mehetne; Isten verje meg a fekete teremtését - damned beast - minap megpróbáltuk - azaz - tevé hozzá halkabban, mert eszébe jutott, hogy ilyetén próbatételek az idomár által tiltva voltak - meg akartuk próbálni, Jancsi a Black boyon ment, én az Evelinán, de nem mentünk két mérföldet, és Evelina brocken down lett. Pedig nem is mentünk oly erős pacet, mint versenynél kellene. James úr azt legjobban érti. Ránéz a lóra - mint én a James úrra, s mondja: Itt is a capital hors he will beat them; s a ló fut, mint a sárkány. Ó, ez a James úr angyali ember, csak oly goromba ne volna néha. - De a nagyságos úr mondja, hogy az Angliában így szokás.

- Fel se vedd; egypár esztendő múlva belőled is idomár válik; most is már egész angol vagy, szinte restell az ember Pistának nevezni.

- James úr Stephensnek hí - szólt a lovász sóhajtva -, s a nagyságos úrnak is megmondta, hogy jobban illenék, ha úgy neveznének. De a nagyságos úr nem akarja. Hiába, magyar világban élünk - Gently boys, Gently.

- Jó estét Stephens; lovaid megunták az állást, vezesd őket körül. Hiába, jó vérnek nincs nyugta. A vér, a vér, nincs oly dolog a világon, mint a vér. - S ezen reflexiókkal Csabay végre a kávéházhoz ment, míg Pista, urának szeszélyéről, ki őt teljességgel Stephensnek nevezni nem akarta, álmélkodva, lovait ismét az udvarban körülvezeté.

- Szerencsés jó estét kívánok - szólt Csabay, midőn a kávéházhoz ért, s a társaság köszöntését udvariasan viszonzá. - Ferenc, adja ide a török pipámat, s maga Antal, hozzon egy porció kapucinust. - Borzasztó hőség. - Arábiában sem lehet nagyobb, s por sem lehet több. Mikor ma a futtatásról hazajöttem, még ebédelni sem tudtam, parole d'honneur, egészen jól voltam lakva a porral, de bizony nem jó koszt. - Ki volt a mai futtatásnál? Egyet sem láttam az urak közül. - Micsoda! csakugyan nem volt senki ott? - mondá Csabay, kávéját csaknem szenvedéllyel kavarva. - Ma, mikor a hölgyek billikomáért futottak, s Vértesy, Saskövy és lord Groot magok lovagoltak. Már kezdjen az ember hazafiúi vállalatot, nyújtson a pestieknek fess élvezetet, oly időtöltést, melynél még Angliában sem találni szebbet. Nem kell senkinek, feléje sem megy senki, csak úgy néz az egészre, mintha semmi köze sem lenne hozzá.

Csabay, ki ezen nézeteit oly lelkesedéssel mondá el, mintha közgyűlésen a haza legfőbb érdekeiről szónokolna, s oly hangosan, mintha kevesellve a hallgatóságot, ha nem is az egész világ által, legalább az új piacig akarna hallatni, mély sajnálkozást kifejező tekintetet vetett maga körül, s a bámulva hallgató marqueurök egyikét vízért, másikát tüzért küldötte.

Mióta Csabay jött, az álmosság, mely a kávéház körül előbb uralkodott, eltűnt; maga a kávésné kidugta csinos főkötőjét az ajtón, s néhány vidéki ember, ki éppen az utcán átment, hallva Csabay hangos beszédét, azon meggyőződésben, hogy itt nagyon jól mulathatnak, leült és fagylaltot adatott magának. - Csabay valóban lelke vala a társaságnak, soha nem mondhatá senki jogosabban, hogy jelenléte nélkülözhetetlen, de nem is érté senki a mesterséget, mely által nélkülözhetetlenekké válunk, nálánál jobban, ez pedig - mint olvasóim közül néhányan tapasztalták, nem abban fekszik, hogy a társaságért fáradjunk, hanem abban, hogy mindenkinek tehetségeit a lehetőségig igénybe vegyük. Ki soha senkit nyugodni nem hagy, kinek mindig valami kell, annak távozása mindig hiányt hagy maga után, s mert semmi veszteséget nem tűrünk nehezebben, mint azt, ha foglalatosságunkat vesztettük, azért oly embereknek hatalma, kik mindenkit használni tudnak, erősebb lábokon áll azokénál, kik mindenkinek hasznossá kívánják tenni magokat. - Ahová Csabay lépett, ott henyélni nem lehetett. Ő tíz pincérnek foglalatosságot adott, tíz asztalt tudott mulattatni előadásaival. De valamint minden körnek megvan nagy embere, úgy minden nagy embernek megvan ellensége. Mentül általánosabb a taps, mellyel valakinek hőstettei említettnek, mentül nagyobb a hatás, melyet valakinek szónoklata gyakorol, annál bizonyosabban találkoznak olyanok, kik nem foghatják meg, mért említtetnek éppen ezen hadvezér tettei mások felett, vagy mért hat éppen ennek beszéde leginkább. Nincs emberi társaság oly csekély s parányi, melyben az irigység be nem fészkelné magát; való kovásza az emberi társaságnak ez, melyet bár magában véve kellemetlennek, mégis csaknem nélkülözhetlennek kell tartanunk, mert mint a kenyér dagadása a kovásznak, úgy a haladás, az összes emberiségnek lassú emelkedése nagy részben az irigységnek köszönhető.

Csabaynak, a Pelikán-kávéház nagy emberének ellensége az öreg játékos volt, Ergery úr, ki elébb Saskövy nyergelt lovain s az ifjúság nyugtalanságán botránkozott meg, s most, midőn Csabay a lóverseny mellett szót emelt, elég csípős hangon kijelenté, hogy ő az egész futtatást haszontalanságnak tartja.

- Természetes - szólt vagy inkább kiáltott Csabay, kinek úgyis erős hangja minden discussiónál még hangosabbá vált. - Természetes, Herr von Ergery a lóversenyt haszontalanságnak tartja. Először, mert nem tarokk, másodszor, mert nem is ferbli, s nem is zwick. De ez csak azt bizonyítja, hogy Herr von Ergery az y dacára, melyet nevéhez ragasztott, csak Herr Erger maradt, s mert a fontosságot, mellyel a lótenyésztés egy Isten által lóra teremtett nemzetnél bír, nem értheti.

- Csabay úr úgy beszél, mintha nem tudom hány ménese volna - szólt az alábbi még élesebben.

- Énnekem nincs ménesem, ami felfogásom szerint nagy kár, de vajon hát azért a lótenyésztés engem ne érdekeljen? De van-e Herr von Ergerynek földje? Nekem nincs egy talpalatnyi, de a gondolat, hogy Magyarország a világ legtermékenyebb részei közé tartozik, nekem jólesik; nincs egy házam a város határán, nem is lesz egykönnyen, s mégis maga a háziúr nem örülhet inkább, mint én, ha a lassan emelkedő falak végre tető alá jönnek, s eszembe jut, mennyivel szebb lesz a város, melyben én lakom, mennél jobb lesz a világítás s a járdák, s mily szép boltok s kávéházak fognak támadni az új épületekben. A világ legfukarabb embere nem építheti házát úgy, hogy belőle közvetve nekem is hasznom s kényelmem ne legyen; ha a legmagasabb fallal keríti be kertjét, a fák árnyékot vetnek a falon túl is, s azért én azt, ki annak, mi azon körben, melyben ő maga él, támad, szebbül, erősbödik, nem örül, balgatagnak tartom.

Csabay diadalmas tekintetet vetve maga körül, szürcsölte kávéját; a kávés és pincérek csaknem sajnálkozva néztek le Ergeryre, mintha mondanák: Már hogy is ereszkedhetik ily ember Csabayval vitatkozásba. - Az utóbbi azonban még éppen nem tartá magát legyőzöttnek, s csak azt jegyzé meg, hogy ő senkinek ízléséről vitatkozni nem akar, hogy még a verseny hasznait sem kívánja kétségbe vonni, hogy azonban mindamellett nem lát okot, mért menjen a futtatáshoz, ha az őt nem mulatja. - Szeretném tudni - szólt hevesen -, mi, kik sem magunk nem futtatunk, sem lókupecek, idomárok, lovászok nem vagyunk, mit keresnénk a versenytéren, s ki veheti rossz néven, ha inkább a városban maradva, saját dolgaink után járunk, mint hogy kint font számra nyeljük a port, s órákig izzadjunk oly mulatságért, mely mindössze egypár percre terjed.

- Ha Ergery úr ezt tudni szeretné, szívesen megmondom - szólt ismét az előbbi. - Nem vagyok lókupec, sem idomár, sem lovász, Ergery úr sem az, de ha tőlem kérdi, mint mik jelenhetünk meg a versenynél, feleletem az, hogy mi mint közönség jelenünk meg, s hogy a közönségnek, mely látszólag tettleges részt nem vesz itt, szintúgy kötelességei vannak, mint minden más nyilvános dolognál. - Forster úr bámulva néz rám, Ergery úr mosolyog, de a dolog azért mégis úgy van, mint mondám. - A közönségnek, azaz nekünk, kiket a nyárspolgárság azért, mert dolgozni nem lát, naplopóknak tart, szintén megvannak kötelességeink, megvan szép s mondhatnám: nagyszerű feladatunk. - Volt-e Ergery úr a színházban? - szólt ünnepélyes előadását félbeszakítva s a megszólítotthoz fordulva.

- Tegnap is voltam, s valószínűleg elmegyek ma is.

- És ön, Forster úr?

- Én is ott voltam - válaszolt amaz -, remek előadás, csak félek, a színház financiális forrásai nem lesznek a költségre elégségesek.

- És ugyan mit csináltak önök a színházban?

- Hát amit mások csinálnak - mondá Ergery rosszkedvűen -, néztünk.

- És én tapsoltam is - tevé hozzá Forster.

- Én pedig önöknek azt mondom, hogy nemcsak nézték, nemcsak tapsoltak, de hogy egyszersmind egy nagy polgári kötelességet teljesítettek - mondá Csabay, kinek hangja lelkesedésével mindig emelkedett. - Színházunk fontos nemzeti vállalat. De vajon mi tartja fel a színházat? - Első tekintetre úgy látszik, az egész csak a színészektől függ. Ők szólnak, ők küzdenek, ők ölik s ölelik egymást, mi közönség csak nézünk, csak tapsolunk; de azért a színház csak általunk tartatik fel, általunk nyeri irányát, mert ha mi nem nézünk, a színészek csak egymásnak gyönyörűségére bizonyosan nem játszanának, s ők nem játszanának így, ha mi más helyeknél tapsolnánk. Ilyen komédia az egész élet - kissé komolyabb, mert kiket itt megölnek, azok nem támadnak fel, s kik megházasodtak, azok megsínlik halálokig - de szintén komédia. - A színpadon kevesen működnek, mindig egyeseknek szavát halljuk, egyesek tetteit bámuljuk, tőlünk, a közönségtől, csak azt kívánják, hogy fizessünk s nézzünk, legfeljebb tapsoljunk vagy pisszegjünk; s utoljára mégis mind e híres színészek csak miattunk lármáznak, miattunk izzadnak annyit, s tapsolásunktól függ, mily szavak mondassanak ki legtöbb lelkesedéssel. - Végre is minden a világon csak a közönségtől függ. - Nem nagy emberei, hanem a közönség az, mitől minden nemzet dicsősége függ. Nagy embernek a világ még sohasem volt hiányában. - Csak hely legyen, s mint az erdőben egyes fák, úgy a nép között egyes emberek mindig nagyra nőnek, a kérdés csak az, engednek-e nekik helyet, s ez is csak a közönségtől függ.

A csibukos táblabíró csak roppant füstgolyókkal fejezé ki bámulatát Csabay iránt; a kávés félrecsapva bársonysipkáját, azon öntudattal néze maga körül, mely a mindent kormányzó közönség egyik tagjához illett; s egy falusi nemesember, ki a mellékasztalnál fiával fagylaltot evett, alig tartóztathatá magát vissza, hogy éljent ne kiáltson, míg Csabay diadalmasan körültekintve, Antalt egy fagylaltért küldé.

Nincs könnyebb dolog a világon, mint valakit arról győzni meg, hogy nélkülözhetetlen. Biztosabb, ki az emberek hiúságára, mint ki érdekeikre számít, mert sok ember nem látja be érdekeit, s azért ellenzi azt, mi hasznára válnék, de hiúsága megvan mindenikünknek, s bármennyit írjunk s szóljunk is a hízelgés ellen, kevés ember van e földön, ki ezen oly ocsmánynak kikiáltott bűnt, ha csak csupa emberszeretetből is, nem gyakorolná néha, még kevesebb, kire a hízelgés egészen hatás nélkül maradna. - Csabaynak ékesszólása, melyben a nem-dolgozó közönség nagyszerű feladatát bebizonyítá, természetesen meggyőztek mindenkit. Ergery úr több ildomossággal bírt, mint hogy ellenét ezen a téren megtámadná, s azért helybenhagyva nézeteit, csak azt jegyzé meg, hogy éppen ezen tekintetnél fogva éppen Csabaynak nem kellene a versenyhez menni. - Ha én nem megyek ki - tevé hozzá gúnnyal -, azért teszem, mert az egész dolognak semmi fontosságot nem tulajdonítok, s a versenyek megszűnését a nemzetre nézve éppoly közönyösnek tartom, mint színházunkat fontosnak; de ön, ki fényes nemességünk fennmaradását oly fontosnak tartja - ön mint arisztokrata...

Ki azért szenved üldözéseket, mert arisztokratának vagy demagógnak, kommunistának vagy abszolutistának, ultramontánnak vagy voltairiánusnak neveztetett, az avval vigasztalhatja magát, hogy minden ily elnevezéseknek becse idővel változik. Valamint a hegyi szamár, melyhez Salamon kedvesét hasonlítá, s az ökörszem, mely Junónak tulajdoníttatott, napjainkban nem felette hízelgő kifejezésnek tartatik, úgy minden pártnévnek megvan kora, melyben magasztalónak, s olyan, melyben gyalázatosnak tartatik, sőt egy korban talán csak néhány mérfölddel kell észak vagy nyugat felé mennünk, hogy az, mi egy helyen vétkül tulajdoníttatott, a másikon dicséretünkre szolgáljon. - Ki tehát azon politikailag felizgatott korszakokban igen hasznos mesterséghez nem ért, mely szerint némelyek mindig a népszerű oldalon állnak, az legjobban teszi, ha a címet, melyet neki adnak, nyugodtan elfogadja, azon meggyőződéssel, hogy e pártszervezet épp azok által, kik azt most legélesebb gúnnyal említik, fog legbátrabban igénybe vétetni. - Ez volt Csabay politikája is.

- Ön arisztokratának nevez - szólt, s a mosolygásból, mely ajkain játszott, látnivaló, hogy ezen elnevezést, bármi népszerűtlen legyen az, éppen nem fogadja kedvetlenül -, igaz, én arisztokrata vagyok. Minap mondta valaki a gyűlésen, hogy az egész arisztokrácia csak haszontalan sujtás a nemzet köntösén, de én a magyar nemzetet sujtásos nemzetnek tartom, s jobban szeretem a nemzet köntösét így, mint ha rongyokban járna, főképp miután a sujtásban elég aranyat is látok. Igen, én arisztokrata vagyok, s magyar nemesembernél nem csuda.

Csabay, ki a kellemetlen vitatkozást, melybe minap Ergery úrral keveredett, újonnan megkezdeni nem akarta, csak megvetéssel viszonozta a gúnymosolyt, mellyel ez nemességének említését követé.

- De vajon arisztokratikus érzéseimnek mi összeköttetése van a futtatással?

- Az összeköttetés igen természetes. A verseny költséges, igen költséges mulatság; s főnemességünk úgyis elég rosszul áll. Bizony Saskövy is okosabbat tehetne, mint hogy nem tudom, hány futólovat idomíttat; éppen most beszélte el nekünk Forster úr financiális állását.

- És az rossz ugyebár? - szakítá félbe a szólót Csabay, olympi nevetéssel. - Szegény Saskövyek maholnap tönkrejutnak; ennél jobbat rég nem hallottam.

- Tönkrejutásról nincs szó - mondá Forster úr, kit Csabay nevetése csaknem zavarba hozott -, ezt nem is mondtam, de hogy az öreg Saskövynek financiális állása...

- Rossz, szörnyű rossz, kétségbeejtő - vágott szavába ismét Csabay -, az öregúr kegyetlenül költ, most harmadéve egy uradalmat vett, tavaly pusztát, az idén házat, csak úgy szórja a pénzt; bizony félteni kezdem Géza jövőjét.

- Abból, hogy valaki acquirál, semmi sem következik - szólt Ergery - s Forster úr mondta...

- Tudjuk - mondá ismét az előbbi -, Forster úr szörnyű erős a financiális kérdésekben, egész gyengeséggé vált nála. De megnyugtatásukra mondom, a Saskövyek éppoly kevéssé buknak meg, mint én magam, s pedig azért nem, mert nekem nincs is paripám, annak pedig, melyen ők lovagolnak, nagyon is erősek lábai. Az öreg báró roppant aquisitor, birtoka terjed, mint a tiszai áradás, Géza egyetlen fiú, s azonkívül még bátyja vagyona is reá marad, elég nagy, hogy belőle akárki úriasan elélhessen.

- Hát csakugyan nagybátyja is reá fogja hagyni vagyonát? - szólt egy a mellette ülők közül, kinek szeméből látszott, mi szívesen válnék hasonló bátyának unokaöccsévé.

- A dolog nem szenved kétséget - szólt Csabay -, nincs más fiatal Saskövy a világon.

- Csakugyan furcsa, hogy kegyed ezt oly bizonyossággal mondja - ellenzé ismét Ergery. - Báró Gézának nagybátyja nem oly öreg, hogy többé megházasodnia nem lehetne.

- És mégsem fog megházasodni; emlékezzenek reá, hogy én mondám ezt - szólt elhatározottan az előbbi. - Vagy azt gondolja valaki, hogy báró Saskövy Endre, ki a lipcsei ütközet után sebei miatt a Terézia-kereszttel visszajött, s kin, ámbár ötvenedik évét rég elhaladta, még mindig meglátszik, hogy akkorában a hadsereg egyik legszebb századosa lehetett, csak azért nem házasodott meg ily sokáig, hogy a lakodalmat akkorra halassza, mikor majd az egész világ kinevetné? Azt csak oly ember gondolhatja, ki báró Saskövy Endrét nem ismeri. Azonkívül vannak más okok, bizonyos régi történetek, melyeket kevesen tudnak, s melyek minden házasságot lehetetlenné tesznek.

Csabay mindezt bizonyos méltósággal mondá, minden mozdulatából kitűnt a sajnálkozás, mellyel a felsőbb körökben járatos azokra tekint, kik sem a Saskövy, sem más nagy családok titkait nem ismerik; s ámbár sokak által oly úri embernek tartatott, kik mindenről másoknál sokkal többet tudnak, s mint született művészek, semmit bizonyos szebbítések nélkül elé nem adhatnak: utolsó szavai nem kis kíváncsiságot gerjesztettek. Forster közelebb tolta székét, a csibukos táblabíró csupa érdekből elfelejté újon töltött pipáját meggyújtani, s maga Ergery kérdő tekintetet vetett a szólóra, ki azalatt felsőbbségének érzetében levéve kalapját, elébb sötét fürteit igazítá, fennhangon felsóhajtott, hátraveté magát székén, s végre nagy leereszkedéssel szivarját a kávés égő szivarján meggyújtá.

- A tensúr a báró Saskövyeket közelebbről ismeri - szólt az elébbi.

- Büszkeséggel mondhatom, igen közelről, s mondhatom, nem ismertem soha tiszteletreméltóbb családot nagyjaink között, pedig eleget társalkodtam másokkal is. A Saskövyekkel, mondhatom, gyermekségem óta állok összeköttetésben; a viszony - a kölcsönös bizodalom - még Istenben boldogult apám idejében kezdődött.

- És kegyed tehát azt hiszi, hogy az öreg báró - báró Endrét értem - nem fog többé megházasodni?

- Bizonyosan nem - szólt Csabay. - Báró Endre nem oly ember, ki, ha magában valamit feltett, szándékát oly hamar megváltoztatja.

- De hát mért tette fel magában a báró, hogy nem házasodik meg? - folytatá a kávés vallatását, míg a többiek vonásain félreérthetetlen kérdőjelek álltak, s maga a csibukos táblabíró idegesen fújta füstgolyóit.

Nincs veszedelmesebb helyzet, mint ha egy egész társaság hallgat s figyelmét egyre fordítja; ilyenkor az, kit ekként megtisztelnek, legjobb esetben valami ostobaságot és sokszor oly dolgokat mond el, mikről szólni nem akart. Főképp olyanok, kik szónoki tehetséggel bírnak, forognak ezen veszélyben, s miután az, miben legerősebbek vagyunk, többnyire gyengeségünk is, Csabay nem állhatott ellent a csábnak.

- Sziklaház szomszédságában - így kezdé Csabay előadását, melyet az egész társaság a legélénkebb figyelemmel követett - Szöllős fekszik.

A csibukos táblabíró ezen állítás igazságának bizonyságául helybenhagyást intett fejével.

- Sziklaházán, mint tudva van, a Saskövyek laknak. Szöllős, mi szintén ismert dolog, akkor még a gróf Szöllősyek birtokában volt.

- Mégis borzasztó, ha az ember meggondolja, hogy a nagy család ennyire juthatott - sóhajta Forster -, mindég mondtam, rossz vége lesz, de senki nem akarta hinni. Egyszerre hallom...

- Mindez nem tartozik a dologhoz - szakítá félbe Csabay a szólót, ki már a Szöllősy család megbukása okainak előadásához készült -, elég az ahhoz, hogy báró Saskövyek és gróf Szöllősyek szomszédok voltak, s hogy Szöllősön akkor még gróf Andoron kívül, ki vagyonát később elköltötte, s amint beszélik, az adósok börtönében végzé életét, akkor - ennek körülbelül harminc esztendeje - egy kisasszony is volt.

- Ugyan szép volt-e? - kérdé a kávés.

- Mondom, harminc év előtti időkről beszélek, s magam nem emlékszem már, de többektől hallottam, hogy szebb leány az egész környéken nem vala található.

Csabay elbeszélése éppen a legjobb kerékvágásba jött, hallgatói élénk figyelemmel függtek szaván, s miután előadását - mit mindenkinek ajánlok - tagadhatatlan igazságokkal kezdé, azzal ti., hogy Szöllős és Sziklaház egymás szomszédságában fekszik, s ott a Szöllősyek, itt a Saskövyek laktak, valószínűleg végigmondhatta volna történetét, s annak nem kételkedtek volna egy szaván; azonban éppen akkor ült fel Saskövy Géza az átelleni ház kapuja alatt, s e látvány annyira magára vonta Csabay figyelmét, hogy elbeszélését rögtön félbeszakasztá.

- Csak nézzék önök e lovakat. Mily vér, mily nemesség! Hogy tüszköl, kapál, mintha még azt sem várhatná el, hogy ura a leveleket a postaszolgától átvegye. S most megindul. Mily sugár gyerek. Isten engem, nincs szebb legény széles Magyarországban.

Ki Csabayt nem ismeré, azt a lelkesedés és lárma, mellyel ezeket mondá, meglepték volna; a Pelikán vendégei és Saskövy megszokták e kitöréseket; s az utóbbi csak nyájasan meghajtva fejét válaszolt a szenvedélyes - Jó estét Nagyságod!-ra, mit ez, midőn a kávéház mellett ellovagolt, utána kiáltott.

- Nézzék csak önök - szólt, miután Géza ellovagolt -, hogy ül lován, költő nem gondolhatná, leány nem álmodhatná jobban. - Szinte jólesik az embernek a gondolat, hogy vele egy vármegyéből való.

- De éppen báró Saskövy Endréről szóltunk - mondá a kávés. - A tensúr elmondta, hogy...

- Hagyjuk ezt máskorra - mondá Csabay, óráját nézve -, a színházba megyek, új darabot adnak, s ott nem hiányozhatom.

- Ó, még van idő - esdekle Forster -, később magam is el akarok menni. A Szöllősy-család...

- Mondom, erről máskor szólhatunk, most mennem kell. Isten önökkel! - S evvel Csabay hosszú lépéseivel a színház felé vevé útját; örülve az érdeknek, melyet hallgatóiban gerjesztett, de még inkább annak, hogy elbeszélése Géza által félbeszakasztatott, s így ő egy titokkal gazdagabb maradt, mi minden embernek érdekességét növeli, s a Saskövyek családi viszonyai nem közöltettek olyanokkal, kik arra érdemetlenek valának. Végre is komisz nép az egész kompánia. De mit tegyen az ember. - Saját két kezeimmel nem sokra mennék a tapsolásban, tulajdon füleimmel tizedrészét sem hallanám annak, mi a városban történik, s csak mert nézeteimet ily emberek hordják körül, gyakorol az oly nagy befolyást a közvéleményre. Hiába, minden súly teherrel jár, súlyos nem lehet senki teher nélkül, s hála Istennek, nem vagyunk minden befolyás nélkül. - Csabay e gondolatok között a színházhoz ért, s a taps, mellyel e darab s a most először fellépett színésznő fogadtatott, csak a kritika előtt látszott megfoghatatlannak; mások tudták, hogy a szerző Csabaynak személyes barátja, a színésznő pedig neki egy személyes barátja által különösen ajánltatott.



2

Géza azalatt groomjától követve a hajóhíd felé folytatá útját. Az utcák ismét népesedni kezdenek, csak a Dunasoron, hová a nap alkonyához közelgve is még mindig forró sugarakat lövell, nem látni elevenebb mozgást. Géza éppen erre vevé útját. Pista, ki mióta violával csíkos fehér mellényben, fekete ujjakkal és sapkával a pályán megjelent, első kötelességének s élete legfőbb élvezetének tartá, ha minden jelenlevő figyelmét magára vonja, Blackboyt, ki eleinte csendesen járt, addig fékezé s csendesíté, míg az nekidühösödve csaknem a Dunaparton felállított fazekak közé dobta volna, de hasztalan; a lovasok csaknem észrevétlenül folytaták útjokat s még a hídon is, mely akkor a pest-budaiaknak egyik legkedvesebb sétálóhelye vala, Géza csak Irmásy Lacival találkozott, ki őt ugyanoly hangosan kérdezte: hová megy, hogy talán a két parton is hallhatták, de a felelettel, hogy csak sétálni, úgy megelégedett, mintha az, hogy aki az egész napot lovon töltötte, s bálba készül, délután még sétálni lovagol, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mihelyt Géza a várba vezető dombon átment, megszorítá lovát, s vágtatva látjuk őt a Zugligetbe vezető úton továbbhaladni, míg Pista urát ügetve követi, s oly angolosan emelkedik kengyelében, hogy mint ő hiszi, talán Angliában is bámulnák, vagy mint egypár huszár, kikkel a várkápolna közelében találkozott, állítá, jó huszonötöt érdemlene lovaglásáért.

Van-e tisztább élvezet a világon, mint ha fiatal korunkban nem terhelve gondok, nem kísértve nyughatatlan vágyak által, jó lovon érezzük magunkat? A testi jólét, melyet egy nyargaló lónak erős, de kellemes mozgásánál érezünk, a tárgyak változása, melyek mellett elsietünk, a friss levegő, melytől hajfürtjeink lobognak, s arcunk pirosabb lesz, öntudata azon hatalomnak, melyet a nemes állat felett gyakorlunk, azon érzés, hogy haladunk, anélkül, hogy fáradnánk, maga azon gondolat, mely fiatal korunkban nem közönyös, hogy lóháton jól vesszük ki magunkat, oly gyönyörrel tölti szívünket, melyet csak lovas ember ismer, de melyet leírni nem lehet. S van-e helyzet alkalmatosabb arra, hogy gondolatainknak vagy helyesebben mondva ábrándjainknak, mikké e korban minden gondolataink válnak, szabad tért engedjünk? Az egyforma mozgás (jól galoppírozó lónál csaknem ringatásnak mondhatjuk), a mérték szerinti kopogás, mely mint egy nem hallott zenének taktusa, mint ritmusa egy még el nem mondott költeménynek hangzik fülünkbe, akaratlanul magával ragad, s minden gondolatainkat költőibbé teszi, s haladunk, félig álom, félig ébredés között, felejtve a helyet, honnan kiindultunk s a célt, mely felé megyünk, csak a jelen pillanat gondnélküli élvezetének engedve lelkünket.

Géza éppen legszebb korában volt. Életünk tavasza is, mint valóságos tavasz, csak későbbi szakaiban válik kellemessé.

Márciusnak megvannak virágocskái, s iskolaéveink alatt labdázunk s verekszünk eleget, de mint az ibolya, úgy örömeink ezen korunkban félig vigasztalásnak, a nevelők áprilisi kedve s a tudományok ködös atmoszférája ellen félig ígéreteknek tekinthetők; a való élvezet csak akkor kezdődik, ha nevelőinktől vagy szüléinktől szabadon bocsátva, új láncokat még nem raktunk karjainkra, s megszűnve tanulni az iskolában, azon tanuláshoz, melyet az élet ad, még nem fogtunk hozzá. Egynél hosszabb ezen időszak, másnál rövidebb; sokaknak életében nem is fordul elő, mert vannak emberek, kik mint vének születnek. Mint vének, mondom, mert kik férfiak lesznek, azok bizonyosan fiatalok is voltak. De annyi bizonyos, hogy csak e korszakban gyanítjuk, mennyi öröm fér meg az emberi szívben. - Életünk később becsesebbnek látszhatik a közvélemény szerint, mely mindent haszna után ítél. A gyümölcs a virágnál mindig többet ér; de ha a fa szólhatna, talán másképp vélekednék. Hisz a virág, mely egykor minden ágait eltakarta, nem terhelte őt, s mind e gyümölcs neki egy elmúlt virágzásnak terhes emlékénél nem lehet egyéb.

Géza - szomorú kénytelenségből mondom, mert érzem, hogy hősömet ezen őszinte vallomásom által érdekességének legnagyobb részétől megfosztom - ifjú vala; ifjú, a szó legszorosabb értelmében. Ifjú, nemcsak éveiben, de szívében s kedélyében is. Sem megvetést általánosan az emberi s különösen az asszonyi nem iránt, sem keserű tapasztalásokat, sem világfájdalmat nála ne keressen senki. Csaknem huszonnégy éves, s még életuntságról nincsen szó; sőt külsejében sincs semmi, mi egy költői kedély legmérsékeltebb kívánatainak megfelelne. Homlokán hibáznak a redők, orcáin a sárgás halványság, mely által Géza érdekessé válnék, akár orvosok előtt, kik mindebben egy szenvedő májnak, akár a regényeket olvasó szép közönség előtt, mely ezekben egy szenvedő léleknek világos jeleit látná - léleknek, mely, mint a máj, azért szenved, mert felette nagy, s mely azért felette nagy, mert mint a lúdmáj a zsidó házakban, úgy a sors - e nagy uzsorás - által addig szurkáltatott, míg megnőtt. Még ajkai körül is, keserű mosoly helyett, csak egy finom sötét bajusz látható.

Géza ifjú vala, csinos, sőt szép legény, a parasztleányok legalább mind annak tarták. A sötét haj, napbarnított arc, a kis bajusz, a piros ajk, melyen közönségesen annyi jókedv s néha annyi elhatározás vala kifejezve, mindenkire kellemes benyomást tettek. Nem vala semmi rejtélyes vonásaiban; ez arcon a kétszínűségnek nyomát még legnagyobb ellensége is legfeljebb homlokán találhatá, melynek felső része - melyet a nap sugaraitól közönségesen kalapja őrzött - az egész napbarnított arccal kiáltó ellentétben állt.

Ha ép eszű és szívű embert Géza korában gondolkozni látunk, meg lehetünk győződve, hogy gondolatai vagy a szerelem vagy a dicsőség körül járnak. Néha egy kis adósság emléke vegyül e gondolatok közé, de ezt hamar ellökjük magunktól, hogy kizárólag avval foglalkozzanak gondolataink, mit később valóságban úgyis ritkán találunk fel a világon. Géza, mint mondám, minden tekintetben a közönséges emberek közé tartozott; feltehetjük tehát, hogy gondolatai szintén a szokott ösvényen járnak, éspedig ezúttal nem a dicsőség, hanem egyenesen a szerelem felé.

Hogy olvasóimnak megmutassam, mily jámbor, őszinte regényíróval van dolguk, röviden elmondom a történeteket, melyek Géza jelen gondolatainak alapul vagy jobban mondva: kiindulási pontul szolgáltak.

Géza a múlt tavaszt Bécsben tölté. Részint az olasz opera végett, részint hogy néhány rokont, ki Bécsben lakott, meglátogasson, ment fel húsvét után, s pesti ismerőseinek nagy bámulatára csaknem egy hónapig maradt ott. Géza egyike vala azon embereknek, kikre, őszintén megvallva, a zöld bokorban csattogó fülmile vagy egy jó csárdás nagyobb benyomást tesz a legszebb trilláknál; főképp ha a trillázó férfi a trillázást igen hosszú gyakorlat által a legfőbb tökélyre viszi. S így tudta mindenki, hogy az olasz opera, mellyel fennmaradását igazolá, nem egyéb ürügynél. A való okot nem gyanítá senki, s az abban fekszik, mert felérkezése után mindjárt második nap egy hölggyel ismerkedett meg. Egy hölggyel, ki - a leírást olvasóimra bízom, kik vagy jelenleg vagy legalább valaha ismertek egy lényt, mely minden testi s lelki tökélyeket magában egyesített - egy hölgyet, kit első találkozás után többször s később mindig kívánt látni. Kibe egyszóval - hogy a legköltőibb érzést egyszerű prózában mondjuk ki - kibe komolyan belészeretett.

Az első találkozásnál nem vala semmi rendkívüli, semmi csattanó. Géza nem lángok vagy a kiáradt folyó hullámai között, hanem egyszerűen gróf Daliásynénál - kihez Endre bátyjától egy levelet hozott - találta jövendőbeli ideálját. A benyomás azonban oly hatalmas vala, hogy ámbár a háziasszony a fiatal embereket egymásnak rendesen bemutatta, Géza új ismerősének csak keresztnevét tartotta meg.

Hogy e tökéletes lényt Blankának nevezték, az minden kétségen felül állt. Géza ezt, a sötét fürtök dacára - melyek arcának szabályos oválját bekerítek - nem felejté el. S mily fürtök!

Géza megesküdött volna reá, hogy soha ily simán göndör, ily fényesen sötét hajat nem látott, hogy ehhez hasonló nem is létezik; mintha a természet e mindent felülmúló fürtöket kivételképpen csak egyszer alkotta volna, hogy a leírhatatlan szépségű arcnak méltó rámája ne hibázzék. De azon ezer s ezernyi hölgyek közül, kiket Blankának kereszteltek, tulajdonképp melyiket imádja ő, azt Géza a világért nem mondhatta volna meg. Első találkozásnál a hölgynek szépsége annyira magára vonta figyelmét, hogy nevére nem is hallgatott. - Az első napokban nem látott okot, hogy a névről különösen kérdezősködjék, később nem határozhatá el magát reá. Géza kimerítette minden diplomatai talentumát, hogy Daliásynét indirekt úton a névnek megnevezésére bírja, s miután ez nem sikerült, többször föltevé magában, hogy őt egyenesen megkérdezi; de valahányszor a dologhoz került, arcába érzé tolulni vérét, s egészen másról szólt; mentül továbbra halasztá pedig tudakolását, annál inkább nőttek a nehézségek. Az, hogy ő valakitől Blankának nevét kérdezze - annak nevét, kit már annyiszor látott s oly mondhatlanul szeretett, neki oly nevetségesnek látszott, hogy e nagy titoknak földerítését a véletlenre bízá. Úgyis mi köze a névhez, a beszélgetésnél beéri keresztnevével. Nem ismeri-e Blankának nemes lelkét jobban, mintha családjának levéltáráról ő készítette volna a lajstromot, s minden élő s századok előtt meghalt rokonait ujjain elszámolhatná? Mit is bánja ő nevét, családját, hisz ő csak őt szereti; egyedül őt, s szeretné szintúgy, ha soha más, mint keresztneve nem lett volna is; mit ő ez alkalommal annál biztosabban tehetett, minthogy Blankát a házban minden cseléd baronesse-nek nevezte, s az, hogy gróf Daliásyné házánál oly hölggyel találkozik, kibe neki, őseinek megsértése nélkül, beleszeretni nem szabad, nem tartozott a valószínű dolgok közé.

Mit Mirabeau, a politikus mond, hogy az emberek soha nem jutnak továbbra, mint akkor, ha nem tudják, hová mennek: az éppoly igaz a szerelemnél is. Lépésről lépésre, mindig tovább, így halad az ember. Itt egy virág vonja magára figyelmét, távolabb egy madárnak ismeretlen hangjai, majd egy fát lát, melynek árnyékában pihenő helyet remél; majd egy sziklát, melytől már csak azért sem akar megfordulni, hogy gyávának ne tartassék; más helyeken az út ismét simának látszik, hogy éppen a haladás könnyűsége csalja tovább, míg egyszerre, anélkül hogy szándékosan esett volna, anélkül hogy maga tudná, mi módon jutott ennyire, fenn a tetőn látja magát. Kezdetben időtöltés, később kíváncsiság vagy felébresztett s megsértett hiúság; egy belső szózat, mely előbbre hajt, vagy legalább nem enged megfordulni, s így halad, így vonzódik, ragadtatik az ifjú, míg végre... a tetőn látja magát, s csaknem elijed a határtalan kilátásnál, mely előtte nyílik, s alig foghatja meg a sorsnak bőkezűségét, mely neki, midőn tőle csak rövid örömöket kért, egyszerre egy egész életnek boldogságát adta.

Géza annyira haladt ez ösvényen, hogy néha maga is gyanítani kezdé annak kimenetét; bizonyos azonban, hogy soha ember boldogabbnak nem érezte magát, mint ő ezen haladás között. - Csak most tudta meg, mily kellemesen élhetni Bécsben is. A négy hét, melyet ott töltött, csaknem a legboldogabb vala egész életében; s mégis egy világért nem akarna visszamenni azon pillanatra, melyben Andor bátyjának levelét Daliásynénak átadva, Blankát először látta. Mint az olvasó annál inkább siet, mentül több élvezetet talál, s alig várhatja a könyvnek végét, melynek lapjain leginkább gyönyörködött, ilyen vala ő. Napról napra növekedett boldogsága. Miként vágyódhatnék vissza azon időre, hol Blanka őt még mint idegent fogadta, s beszélgetéseiben, mi minden beszélgetésnek legkedvesebb tárgyát teszi, egy közös múltnak emléke hiányzott. Főképp mióta Daliásyné egy séta között elbeszélé, hogy orvosa tanácsára a nyarat a hegyek között kell töltenie, s hogy e célból Buda környékén a nyárra lakást bérelt, hová őt Blanka, legalább egy időre, követni fogja; s mióta csakugyan lejött, s a napról napra szebb Blankával szerény lakában letelepedett, Géza oly boldognak érezé magát, hogy csaknem sajnálkozással tekintett azon időkre, hol Blankát naponként legfeljebb egyszer, s akkor is sokszor csak a színházban vagy más nyilvános helyeken láthatta, míg most fél napokat töltött vele, s boldogságának egyetlen tanúja Daliásyné vala, ki előtt Géza érzelmei titokban nem maradhattak, de ki, úgy látszik, anyai részvéttel követte azoknak fejlődését.

Míg ilyen boldog ábrándokba merülve haladt a hegyek felé, egyszerre apjának levele jutott eszébe, melyet éppen midőn felült, a postával kapott.

Rég elhagyta a várost. Az út itt lassankint emelkedni kezd, Géza tehát feltartóztatá lovát, s míg a nemes állat megeresztett kantárral most lépve továbbment, feltörte levelét s olvasott:


Kedves fiam!

Tudom, hogy míg a verseny tart, addig nem várhatunk, pedig az idén sokat vesztesz távolléted által. A gyapjúmosás, melyet az a prágai ember, kit te és nagybátyád annyit nevettetek, nálunk behozott, felülmúlja minden várakozásomat. Megmondhatod Smaragdernek - kit közbevetőleg arról is tudósíthatsz, hogy a gyapjúzsákokat már megindítottam -, hogy még hattyú sem lehet fehérebb, mint az idén birkáim az úsztatás után voltak. A Saponária valóságos csudákat tesz. Tiszttartóm ugyan azt állítja, hogy a gyapjú súlyából veszt; de ismered az öreget, ő minden újítást már azért is ellenez. Andor bátyádat még mindig bántja a köszvény. Ő ugyan azt állítja, hogy lábát ficamította ki, de azért mégiscsak köszvény marad az. Az orvos velem tökéletesen egyetért, de miután Andor bátyád kissé makacs, s ha valamit fejébe vesz, a világért nem állna el tőle, nem vitatkozik vele, s András nem is gyanítja, hogy folyvást saját meggyőződése ellen gyógyíttatik, s hogy minden szem, melyet bevesz, az én nézetemet igazolja. Mert annyi homöopatikus szer után, melyet a köszvény ellen használt, ha nem volna köszvényes, régen azzá kellett volna válnia, s pedig látszólag javul. Utazásról pedig még egy ideig szó sem lehet, s így az idén a verseny nála nélkül fog végbemenni. Képzelheted örömét, midőn megtudta, hogy Keeper nyert, én pedig még most is azt mondom, hogy Pompeius fiai között Wawerley a legjobb; igaz, hogy az utóbbi második maradt, s hogy bátyád azáltal méginkább megerősíttetett előítéletében, én azonban véleményemnél maradok. A siker lónál s embereknél annyi mindenféle kis körülménytől függ, hogy egy próba után ítélni soha sem lehet. Majd meglátjuk esztendőre. Menj, kérlek, mentül elébb a gépészhez, kinél cséplőgépemet rendeltem, és a rézműveshez. A cséplődob, mely még tavaly őszkor eltört, még mindig az előbbinél van, a másikért két alkalmatosságot küldöttem, s nem jött ki, mert amint mondja, a csövek még nem készültek el. Szólj velök kategorice, másképp ősz lesz és se cséplő, se pálinkafőző-gép, pedig mindkettő elég pénzembe került. Ó, azok a mesteremberek borzasztók, s hát még a gyárosok. Mint minden gyárban több mesterség, úgy minden gyárosban úgy látszik egy egész sereg mesterember egyesül, az ember nem győzi várni munkájokat. Nem terhellek több meghagyással, s ha éppen nem érsz rá, ettől is felmentheted magadat, még ma írok ugyan e tárgyban a vén Somorynak is, s téged más tárgyak foglalnak el.

Vagy talán azt hiszed, apád nem tudja mindezt? Azt gondolod, hogy nem ismerem az okot, melyért csaknem egy hónapot töltöttél Bécsben, most naponkint Buda regényes vidékét keresed fel, s fél napokat töltesz Daliásynénál, ki maga idejében csakugyan szép és szeretetre méltó asszonyság volt - ámbár korántsem oly Isten csodája, mint Andor öcsém beszéli - de náladnál legalább harminc esztendővel idősebb! - Előttem hasztalan titkolódzol, kár is fáradnod; mert valamint csak saját boldogságodat tartva szemem előtt, választásod szabadságát soha nem akarnám korlátolni, úgy különösen ezen esetben becsületemre mondhatom, hogy soha kedvem szerint jobban nem is választhattál volna. A lányt magát, ki szívedre ily benyomást tett, nem ismerem. E részben mindent ízlésedre bízhatok, minden egyéb tekintetekből én ezen összeköttetést csak kívánatosnak tartom. Megérdemlenéd ugyan, hogy miután téged ily közelről érdeklő tárgyat tőlem eltitkoltál, én is bizonytalanságban tartsalak, de főképp ez esetben nem akarlak bizonytalanságban tartani, s őszintén megvallom, nekem kedvesebb menyet nem is hozhatnál házamba. Ha a dolgot azonban még egy ideig titokban akarod tartani, én bizonyosan nem szólok. Még Gábor öcsém sem tud semmit az egészről. Ég áldjon meg, kedves fiam.

Szerető apád
Saskövy Márton


A hatást, melyet e levélnek utolsó szakasza Gézára tett, nem írhatjuk le. Első pillanatban csaknem álomnak gondolá az egészet, miként jöhetett apja oly vigyázva őrzött titkának nyomára. De miután a levél végét még egyszer elolvasá, és ismét, s miután meggyőződött, hogy itt félreértésről szó sem lehet, mert hisz Blankán kívül senki Daliásynéhoz nem járt, s apja világos szavakkal írja, hogy neki kedvesebb menyet nem is hozhatna házába, akkor boldogsága nem ismert határokat. Vére arcába nyomult. Érzé minden ereinek lüktetését, oly szerencsésnek érzé magát, hogy ellenségét is megölelné. Nem lévén senki, kit kebléhez szoríthatna, legalább megszorítá lovát, és jobban nyargalt a hegyen felfelé.



3

A budai hegyek között, hol újabb időben a nyári lakásoknak egész sorai épültek, akkor csak kevés ház vala található, ez is oly szerény és egyszerű, hogy az, ki lakásától szép kilátáson kívül még valamit kívánt, magát nehezen határozá el arra, hogy az egész nyarat itt töltse. - Távolról az egyes, a Zugligettől a hegyoldalon felfelé elszórt házikók szépen vették ki magokat, itt a fehér fal a zöld halom felett, ott a sötét fedél, melyet nagy fák csaknem eltakartak, a venyige levelei között, melyek a kunyhót egészen körülfutották, a napsugáraitól felcsillogó ablak, egyszóval minden távolról szépnek s bájlónak látszott, de hiába, vidéket, mint sok más dolgot, nem jó nagyon közelről tekinteni részleteiben, nehogy észrevegyük, hogy a fal mégsem oly fehér, minőnek gondoltuk, hogy a fedél, bármi festőileg takarják azt a fák ágai, néha igen szépen átereszti az esőt is, s hogy a nap sugaraitól egy bizonyos szögben érve, nem tiszta tárgyak ragyogva állhatnak.

Ki a városból a hegyekhez közelítve, midőn e csendes hajlékokat távolról látá, arról ábrándozott, mi boldognak érezhetné magát körükben, este bizonyosan azon meggyőződéssel tért vissza, hogy mindent összevéve mégis jobb városi lakásában maradnia.

E magányos házak között volt azonban egy, mely e tekintetben kivételt képezett, s minden egyszerűsége mellett oly lakhatónak látszott, hogy ki mellette átment, méltán irigylé azokat, kik e nyárra itt telepedtek le.

A háznak külsejét sem dóriai oszlopok, sem gipszből csinált ívek nem ékesítik, két ablak az egyik, szintannyi a másik oldalon, közepében egy kis tornác két kőoszloppal, az egész oly egyszerű, egyik oldala oly hasonló a másikhoz, az egész oly mindennapi, hogy olvasóim mindenike bizonyosan akármennyi ehhez egészen hasonló házat látott már életében, s mégis a vad komló, mely a tornác oszlopain, a venyige, mely a falakon felfutott, s buja ágaival még a tetőnek egy részét is félig eltakarta; a kis eleven sövénnyel kerített kert, melyben idegen éghajlat növényei helyett csak rózsák állnak, egyszóval az egész, melyen minden egyszerűsége mellett gondos kezek ápolása látszik, kedves benyomást tesznek mindenkire, ki véletlenül idáig tévedett, ámbár a ház a vidék jártabb helyeitől oly távol áll, az ösvény, mely a Zugligetből felvezet, oly meredek, s a kocsiút oly járhatatlan, hogy ez is ritkán történik.

E ház az, melyet gróf Daliásyné a nyárra kibérelt, s hol őt most Blankával a tornácon találjuk. - A nap már a láthatárhoz közelít, sugárai az alkony bájló színezetét öntik el a tájon, a fák sudarai között csevegve gyülekezik a madársereg, fától fához, ágról ágra repdesve. Lassankint, amint az egyes madárkák ennyi sietés között, mellyel nyughelyüket keresték, elfáradtak, vagy mindenikük ágának háborítatlan birtokába jutott, e beszédes nép is hallgataggá válik, s a vidék felett ünnepélyes csend uralkodik.

Daliásyné elhagyta munkáját; fejét kezére támasztva ül az asztal mellett, s mély ábrándokba merülve nézi a vidéket. Blanka olvas. Időről időre Daliásyné fiatal társához fordul. Szemei szeretettel függnek a hölgy szabályos arcán, mely az olvasás alatt nyert benyomások alatt még érdekesebbé válik; de ez elmerülve könyvébe, úgy látszik, társáról s minden egyébről elfelejtkezett, s amaz az alkony felé fordítva szemeit, ismét gondolkozásait folytatá.

Végre Blanka letevé könyvét, Daliásyné megfordult.

- Hála Istennek, hogy elvégezted - felelt mosolyogva -, csaknem neheztelni kezdék e könyvre, annyira elfoglalta figyelmedet. - De mit látok - könnyek.

Blanka pirulva törülte szemét.

- Boldog leány! ha tudnád, mennyire irigylem e könnyeket.

- Csalatkozol - szólt a hölgy felsóhajtva -, nem szokásom egyébként könyvek felett sírni.

- S ma az öreg Scott facsarta ki e keserű cseppeket, ő, ki egyébként sem tartozik az érzékeny írók közé, s ki, mi több, oly régi író, hogy könyvei fiatalsági emlékeim közé tartoznak.

- Ami valóban szép, az nem vénül el, igazi műnek becse nem függ a divattól.

- Csakugyan azt hiszed? - szólt Daliásyné, kinek ajkai körül mosoly játszott - és ugyan Scottnak melyik műve hatott annyira reád?

- Ivanhoe - mondá Blanka halkan, pirulva.

Daliásynéra e címnek megnevezése látszólag kellemetlenül hatott. - Ah, Ivanhoe - mondá, midőn a kezébe vett könyvet maga mellé letevé. - Ismerem, egyike a régiebb regényeknek. Szörnyű valószínűtlen, de érdekes. Főképp a kosztümökért. Gondolhatod-e magadnak, hogy fiatal koromban egyszer mint lady Rowenna jelentem meg. - S evvel Daliásyné hosszasan elbeszéle egy harminc év előtt az angol követnél adott bált. De bármily eleven s mulatságos lehetett a leírás, s bármi elmések az észrevételek, melyeket egyes kortársairól tett, mindez sem Blanka, sem, úgy látszik, saját kedvét nem derítheté fel, s egy idő múlva az asszonyok ismét hallgatva ültek egymás mellett.

Blanka szemei az alkonyon függtek, arcain ábrándos búsongás vala kifejezve, mintha a napnak fokonkint elhaló fényén s a völgyből mindinkább feláradó sötétségben csak átélt vagy közelítő fájdalmak képét látná.

E hallgatást, mely legalább Daliásynéra nézve, mint azon nyugtalanságból, mellyel szemeit néha fiatal társára függeszté, kitűnt, nyomasztó vala, a völgyből felhallatszó kopogás szakítá félbe.

- S hát kinek volt igaza? - szólt Blankához fordulva. - Nem ismerem-e Gézát náladnál jobban.

Blanka hallgatott, de Daliásyné sokkal jobban ismeré őt, hogysem szokatlan felindulását észre nem venné.

- Rendes dolog - folytatta az elébbi -, úgy látszik, mintha Saskövy jöttének csak magam örülnék. Te hallgatsz? Szemedben könny ragyog, mit jelent mindez? Talán egy kis fergeteg vonult át a láthatáron, melyről nem gyaníték semmit? De neheztelhetsz-e ennyi szerelmet látva?

- Éppen ez az, mi engem aggaszt - szólt Blanka szorult hangon. - Géza indulatos, meggondolatlan. Most is, hogy miután reggel futtatott, s még estére egy bálba kell mennie, mely tulajdonképp az ő tiszteletére adatik, s ő kijön. - Lehetséges-e, hogy e látogatások titokban maradjanak és...

- És ha nem maradnak titokban? - vágott szavába Daliásyné bámulva. - Vajon mi okod lehet titkolódzásra? A hölgy, kit Géza szeret, csak irigyelhető.

Még mielőtt Blanka válaszolhatott, Géza, ki lovát a domb alján hagyá, az asszonyok előtt állt.

- Reménylem, mint győztest üdvözölhetjük önt - mondá Daliásyné azon udvarias mosollyal, mely oly asszonynak, ki a nagyvilág iskoláján keresztülment, mindig rendelkezésére áll.

- Ez egyszer mint megveretett vagyok kénytelen nagyságtok előtt megjelenni - szólt az előbbi jókedvűen, míg Daliásyné odanyújtott kezét megszorítá. - Sajnálom, főképp Andor bátyám miatt, ki bosszankodni fog, de mit tegyen az ember; Váry Muhametje sokkal nagyobb próféta, mint gondoltuk; és szegény Haydim, szép moszlim nevéhez illőleg, végig csak követte dicső mesterét. Igaz, csak egy lóhosszával győzött, de a díjra nézve egy lóhossz annyi, mint egy mérföld. De nem képzelhetnek nagyságtok szebb futást; kár, hogy nem láthatták.

- Én is igen sajnálom - mondá Daliásyné, s részint hogy Géza figyelmét elfoglalja, s ez Blanka felgerjedettségét észre ne vegye, részint, hogy Blanka gondolatjainak más irányt adjon, a futtatásról, gróf Várnayné báljáról, a társaságról általánosan, s ennek egyes kitűnő egyéneiről kezde beszélni. Daliásyné kitűnő mértékben bírta a beszélgetés mesterségét - vagy helyesebben mondva művészetét, mert mi érdemlené inkább a művészet nevét, mint azon ügyesség, mellyel némely emberek s főképp nők, a látszólag legközönyösebb, mindennapiasabb dolgokat egy szép egésszé fűzik össze, mely mulattat, gyönyörködtet, eszünkre s szívünkre hat, s ha elmúlt, mint egy nyájas álom, bizonyos emlékek helyett csak egy kellemes benyomást hagy maga után. De ezúttal Daliásyné hasztalan fáradt, és sem Blanka, sem ifjú vendégének figyelmét nem vonhatta magára. Mindig sűrűbben kerültek elé azon szünetek, melyek, habár itt nem tudom hány csalogány éneke által betöltve, háziasszonynak soha nem kellemesek. A zajra végre Daliásyné felkelt. - Mielőtt ön elmegy, még teázik velünk, ugye Sárkövy, s egy levelet is bevisz tőlem a postára, melyet még be kell végeznem? - S evvel a házba ment, s Gézát Blankával magára hagyá.

Ha a nyájas olvasó valaha életében hasonló helyzetben találta magát, azaz, ha midőn csordultig telt szívvel kedveséhez sietett, azon erős határozattal, hogy előtte mindent kitár, s a kínzó bizonytalanságnak véget vet, s kedvesét egy kedves néném- vagy húgomasszony, bátyám vagy barátomuram társaságában találta, ki éppen e napon rendkívül szeretetreméltó hangulatban vala, s annyi elmés és mulatságos dolgot beszélt, hogy az ember őt való gyönyörűséggel dobhatta volna ki az ajtón; ha, mondom, nyájas olvasóim e helyzet kellemeit tapasztalásból ismerik - mit igen valószínűnek tartok, minthogy e helyzet nem tartozik a ritkák közé - elgondolhatják a megelégedést, mellyel Géza Daliásynét távozni látta, ámbár ha a beszélgetést, mely még egy ideig folyt, követjük, alig foghatni meg, Géza miért kívánt olyannyira Blankával magára hagyatni.

A színházról beszéltek, sok bálról, a lehető legközönyösebb dolgokról. De a remegő hang, mellyel Géza e mindennapiságokat elmondá, és az észrevehető zavar, mellyel Blanka azokra válaszolt, mutaták, hogy a szólóknak gondolatait más terheli. Többször félbeszakadt a beszélgetés fonala, s újra megkezdetett. Blanka a legélénkebb érdekkel kérde oly dolgokat, melyekhez semmi köze nem volt; Géza felelt, amennyire bírt, s néha hasonló kíváncsiságot tanúsított, de mindketten lehetőleg rosszul érezték magokat, mint oly embereknél másként nem is lehet, kik között azon titkoknak egyike áll, melyet mindketten egyiránt ismernek, melyről egyiránt tudják, hogy végre is beszélniük kell felőle, s melyet az egyik nem mer, a másik nem akar szóba hozni.

Géza szíve csaknem hallhatóan dobogott. Átkozta önmagát, de valahányszor szólani akart és már oly valamit mondott is, mi vallomásának bevezetésül vala szolgálandó, Blanka oly módon felelt, vagy válasz helyett oly egészen más dolgokról kérdezősködött, hogy vallomását ismét későbbre kelle halasztania.

Részrehajlatlan nézőnek figyelmét sem a nyugtalanság, mellyel Blanka Daliásyné visszajöttét várá, sem az ügyesség, mellyel a beszélgetést mindig közönyös tárgyak körében tartá, nem kerülhette ki. Géza csak saját gyengeségét vádolá, s azon arányban, amint magával mind elégedetlenebbé vált, szomorodott el. Ő talán soha ily szerencsétlennek nem érzé magát, mint ezen pillanatokban.

Már hosszabb ideig hallgatva ültek egymás mellett. Géza, kinek szeme egy ideig a holdvilágon függött, mely a messzünnen látszó rónaság felett emelkedett, Blankához fordult.

- Én nem foghatom meg - szólt ez, elébb félbeszakadt beszélgetését folytatva -, a versenyben miként gyönyörködhetik valaki.

- A magyarázat a szóban fekszik - válaszolt Géza. - Versenyezni a férfinak feladata. Lehetnek nemesebb pályák, mint melyen mi futunk; dicsőbb bér, mint melyet a pesti gyepen nyerhetni: de futás között elfeledkezik az ember, s míg társait meg nem előzte, iparkodik, mintha élete, mintha a világ üdve függne a futástól.

- És a szegény állatok? - mondá Blanka, megvallom, inkább azért, hogy valamit szóljon, mint mert az idomítás alatt levő futólovak sorsa iránt különös részvéttel viseltetett.

- Én nem hiszem, hogy erejének teljes használata bármily teremtésnek kínos lehetne; jó futóló részt vesz a lovas ideges izgatottságában, s inkább, hogy a nemes állatnak túlhevét mérsékelve, erejét az utolsó pillanatra kíméljük meg, mint hogy azt serkentsük, feladatunk. S azonfelül - tevé hozzá Géza mosolyogva - annak, ki maga fárad és mindenesetre nagyobb veszélynek teszi ki magát, talán megbocsáthatni, ha lovának erőlködéséről kissé megfeledkezik.

- De éppen az, hogy oly emberek, mint ön, életöket veszélyeztetik.

- Mintha bizony nagy kár lenne ily emberek életéért. - Géza e pillanatban annyira el vala keseredve, hogy e szavakban csak saját meggyőződését mondá ki. - Atyám- s szegény Andor bátyámon kívül létem vagy nem létem egészen közönyös mindenkinek.

- Ön vétkezik, ha így szól.

Csakugyan remegett-e Blanka szava, midőn ezeket mondá, vagy csak Gézának tetszett úgy, azt nehéz volna meghatározni, de e szavak bájló hatást tevének reá. A csordultig eltelt kebelnek csak e gyenge érintésre vala szüksége, hogy eláradjon. - Ó, ha ezt hihetném - szólt, egy szenvedélyes tekintetet vetve Blankára, ki miután a hatást, melyet szavai Gézára tettek, észrevevé, most más magyarázatot akara adni nékik, de hasztalan.

- Ne legyen kegyetlen, Blanka - szólt felindulva -, mért irigylené tőlem a boldogságot, mely szívemet a gondolatnál eltölti, hogy érdekkel viseltetik irántam? Ó, Blanka, ne mondja, hogy csalódom.

És Blanka csakugyan nem mondta ezt, sőt keze, melyet Géza megragadott, remegett.

Ki e bizonyos, csaknem észrevehető remegést ismeri, melynél, ha azt életünk bizonyos pillanataiban érezzük, az egész világ inkább ki látszik fordulni sarkaiból, mint bármily földindulásnál: csak az ítélhet Géza érzeményeiről - a leírást elhagyom.

Géza annyira el vala ragadva érzelmei által, hogy tulajdonképp maga sem tudta, mit beszél, csak azt érzé, hogy minden szó szívének mélyéből jön, s hogy életét adná Blankáért. S ily szavak Gézáéhoz hasonló ajkaktól mondva nem maradnak soha hatás nélkül.

Blanka hallgatva ült ott. Mélyen meg vala hatva ő is. Nemes vonásain látszott a kebelnek belső küzdelme.

- Ó, Blanka, remélhetek-e? - szólt végre szorult hangon az ifjú.

A megszólított csendesen visszavonta hideg kezét, s rövid hallgatás után halk, de elhatározott hangon válaszolá: - Én soha öné nem lehetek.

Ha előtte a tiszta égből villám csap le, Géza nem lehete inkább lesújtva, de egyszersmind meglepve, mint ezen szavak által. - Soha! Soha! Ó, ne mondja e szörnyű szót, Blanka.

- Soha, barátom - mondá Blanka remegő hangon -, jobb, ha egyszerre szokunk ahhoz - tevé hozzá halkabban -, minek tudása talán nemcsak önnek fáj.

- De Blanka, mit tettem, mi által sértettem meg önt, hogy ezt érdemeltem? - Vagy csak csalódás lett volna az, puszta ábránd, hiúságom szüleménye, ha néha azon gondolattal biztatám magamat, hogy ön érdekkel viseltetik irántam, ha néha csaknem meg voltam győződve erről.

Ámbár e szavak keserűség nélkül mondattak, Blanka érzé a szemrehányást, melyet azok akaratlanul kifejeztek, és elpirult. - Bocsásson meg ön - szólt, meghatva a fájdalom által, melyet Géza arcai kifejeztek -, s legyen meggyőződve, hogy habár az életben távol kell is állanunk egymástól, senki több érdekkel, valóbb barátsággal - tevé hozzá halk, remegő hangon - nem követheti lépteit, mint én.

- Érdekkel! barátsággal! - szólt keserűen Géza. - Ó, Blanka, miért e gúny, minek e nyájas szavak? - Mondja ki nyíltan, hogy nem szeret, hogy egészen közönyös irántam; mi más tarthatna távol egymástól, mint saját akarata?

- S ismeri-e ön helyzetemet - mondá Blanka szomorúan -, viszonyaimat, azon kötelességeket, melyeket kezemmel magára vállal? És családja...

- Családom részéről nincs akadály - szólt Géza, kinek e szavaknál reményei visszatértek. - Soha nem fogja választásomat ellenezni, és éppen ma kaptam egy levelet, melyben atyám megegyezéseiket velem tudatja.

- Megegyezésüket? - kérdé Blanka bámulva.

- Világos szavakban - válaszolt Géza. - Mi úton, s ki által jutott atyám szívem titkának tudásához, nem foghatom meg. De szavai világosak. - Itt a levél, melyet éppen akkor kaptam, midőn lóra ülék, melyben írja, hogy ő ezen összeköttetést igen kívánatosnak tartja. - Ó, Blanka, életem boldogsága csak öntől függ.

Blanka hallgatott. Arcain egy percig kínos bizonytalanság vala észrevehető. Végre erőt véve magán, szorult, de határozott hangon válaszolt. - Én soha öné nem lehetek. Soha...

Géza eleresztve Blankának remegő kezét, melyet elébb szenvedelmében megragadott, hallgatott.

- S most ne többet erről - mondá Blanka nyájas, ellentállhatatlan hangon, midőn Gézának kezét nyújtá -, adja jobbját s legyünk barátok, mint eddig voltunk. Idővel ön bizonyosan megért, s megbocsát.

- Én csak egyet értek itt - mondá Géza keserűen -, s ez az, hogy ön nem szeret.

Éppen e pillanatban jött ki Daliásyné a szobából. - A tea mindjárt itt lesz - szólt -, vétek volna e gyönyörű estét a szobában tölteni.

- Nagysád megbocsát - mondá Géza, midőn felkelt s kalapját vevé -, de éppen mikor lóra ültem, hogy kijöjjek, kaptam atyámtól egy levelet, melynek következtében még ma különböző végzendőim lesznek. Ha nagysád elvégezte levelét...

A változás, mely mind Gézán, mind Blankán történt, sokkal észrevehetőbb vala, mint hogy Daliásyné az előbbit tartóztatná - s miután sajnálkozását jelentette ki mai elfoglaltatása iránt, s neki a bálra jó mulatást kívánt, levelét átadá.

S Géza meghajtva magát, hallgatva távozott.

- Az Isten nevében, mi történt köztetek? - szólt Daliásyné Blankához fordulva. - Szegény leány, mily hideg a kezed. Egész tested remeg.

- Ne kérdezz, kedvesem; hagyj magamra egy percig, s nyugodt leszek.

- S nincs-e jogom részt venni Blankám örömeiben s keserveiben? - szólt az előbbi nyájas hangon, a hölgynek kezét megfogva - s mióta vesztém el bizodalmát? - Ha Géza megbántott, hidd el, akaratlanul tevé. - Nem vetted észre arcának fájdalmas kifejezését? - S hallgasd csak, miként vágtat el; magánkívül, kétségbeesve kell annak lennie, ki éjjel így lovagol hegyen le. Ha baja nem történik, mitől komolyan félek - való őrültség így lovagolni -, holnap nálad lesz, s bocsánatot kér.

- Csalódol - mondá Blanka -, ő nem bántott meg. Géza szeret...

- S ez az, mi annyira felgerjeszt? - szólt az előbbi mosolyogva. - Nem tudtad-e ezt régtől óta? - Vagy - tevé hozzá nyugtalanabbul - talán valami akadályok? Atyja levelét említé.

- Csak apja megegyezéséről szólt.

- S hát szerencsét kívánhatok? - mondá Daliásyné növekedő nyugtalansággal.

Blanka hallgatott.

- Előttem hasztalan rejtődzöl. Régtől óta észrevevém hajlamodat, s anyád nem örülhetne inkább nálamnál, hogy ily férfiú karjai között látlak, mint Géza nejét.

- Ne kínozz.

- Különc leány! Ha Géza apja megegyezésével megkért, mi állhatna boldogságodnak útjában? Apád nem fogja azt ellenzeni, ha csak te nem taszítod el Géza kezét. - Daliásyné e szavakat félig enyelegve mondá; ki azonban őt figyelemmel nézte volna, az észreveheti felgerjedését.

- Én Géza neje nem lehetek soha.

- S miért nem? - szólt az előbbi ijedten. - Nem szereted-e őt; nem vagy-e meggyőződve szeretetéről?

- Ó, én nagyon szerencsétlen vagyok! - S evvel Blanka kezeivel eltakarta szemeit, sírni kezdett.

Daliásyné magához vonva a zokogót, egy csókot nyomott homlokára. Véghetlen szeretet, s kimondhatlan fájdalom vala kifejezve arcain.



4

Csendes nyári éj vala. A teli hold fellegtelen égről terjeszté ezüst sugárait a folyó és város felett, s még a Duna partján is rég elhallgatott a zaj. Az áru- s poggyász-halmok, melyeknek felrakását az est félbeszakasztá, most a napszámosoknak nyughelyül szolgálnak. A görög templomtól a sóházig hosszú sorban felállított szekerek nyoszolyákká változtak át, melyekben a parasztasszony tyúk- s libaketrecektől körülvéve, a főzelék- s kukoricazsákokból nyughelyet készített magának, s a gyékényponyva alatt falun hagyott gyermekeiről s aprómarhájáról álmodik, míg férje bundáját a lovak közelében, csaknem lábaik alatt terítette ki, nehogy a sok pesti tolvaj között, kikről annyit hallott, kárt szenvedjen; mert falusi ember fejében a ló és a lopás fogalmai oly közel állanak egymáshoz, hogy ha zsebelőről hall is, csak gyeplősét félti. - Az egész város pihen, látszik; s az őrökön kívül, kik törött alabárdjaikkal egy bolttól a másikhoz ballagnak, s minden ajtón addig dörömbölnek, míg az egész házat álmából felverték, s a tolvajokat közelítésökre figyelmessé tették, csak egy-egy elkésett korcsmavendég ballag még hazafelé - de e csendes nyári éjszaka, hol a város nagyobb részében csak az egymásnak felelő fülmilék csattogó éneke hallatszott, korántsem folyt el oly csendesen azon utca lakóinak, melyben gróf Daruvárynénak háza állt, s Gondos Antal uramnak, kiben az említett ház kapusát van szerencsénk bemutatni, farsang óta nem volt nehezebb éjszakája.

Estéli nyolc órától áll itt; fehér harisnyában, sárga bársony bugyogóval, melynek ha nem is ajka, legalább a pödört bajusz az ajkak felett ellentmond, arasznyi széles szalaggal, mely paszomántos frakkját eltakarja; jobb keze elfáradt a csengetéstől; a bal csaknem elzsibbadott a nehéz ezüst gombú nádpálcától, melyet benne tart, míg háromszögű kalapja alól csak úgy csurog az izzadság, mely e szokatlan lelki s testi fáradság között homlokán kitör. Tíz óra múlt, s még mindig nincs nyugta. A vendégek egy része csak most érkezik, s neki még mindig ott kell állni a kapu előtt, hogy az elkésetteket is illő módon fogadja, majd levéve kalapját s egyszersmind mélyen meghajtva magát, majd csak meghajtva széles derekát, vagy egyszerűen csengetve, mint azt a jövőnek jelen állása vagy a tőle várt borravaló igénylé; s ehhez még mennyi baj a kocsisokkal, hogy míg egyik a kapun kijön, a másik lovai közé ne hajtson, s a bérkocsik az utcát el ne állják; bizony nehéz kenyér ily embernek, ki míg a nagyasszony - értve ez alatt a jelenleg uralkodó Daruváry gróf édesanyját - élt, csak újesztendőkor s az excellenciás asszony név- és születésnapján állt a kapu előtt, akkor is zsinóros bundában. Gondos uram néha csaknem elérzékenyül önsorsa felett, melynek terhei a házi comtesse-szel mindig nagyobbra nőttek, s csak a comtesse-szel együtt fognak elvétetni.

De Gondos Antal uram azért ismeri állását s nem hagy kitenni magán. Ha a vadembereknek, kik a Daruváry-címert tartják, egyikét bérruhába öltöztetik, nem állhatna ott több büszke méltósággal, mint aminővel ő a számos nézők között, kik a kapu körül összevegyültek, körültekint.

Minden mozdulatából látszott, mennyire érzi ő, hogy ha gróf Daruvárynénál fogadnak, akkor a kapusnak állása nehéz lehet - de szép.

A termek azalatt telve voltak emberekkel. - A társaság, azon legtágasabb értelemben véve, mely szerint ahhoz minden tanácsnok és ismertebb ügyvéd, sőt néha ezeknek feleségei és leányai is számíttatnak, s az, melyről tulajdonképp senki sem mondhatja, mi kevés emberekből áll, mert valahányszor összegyűl, a jelenlevőknek mindegyike olyanokat lát, kik az ő meggyőződése szerint e társasághoz nem tartoznak, ma találkoztak. A nagyvilág s azok, kik csak a nagyvilágba járnak, s mindenki, aki bármily szín alatt e világhoz tartozik, Daruváryné termeiben mind összegyűlt. Alig lehetne alkalom, melynél olvasóim az egész fényes kört egyszerre jobban megláthatnák, s lépjenek be tartózkodás nélkül, s önök szép olvasónőim tiszteletre méltó anyái s őrnői,* ne vegyék el e könyvet gyengéd védenceik kezéből, azon félelemből, hogy őket a nagyvilággal való érintkezés megronthatná. - Mit egy régi barátomtól hallék, hogy az ördög maga sem oly fekete, minőnek festik, hanem legfeljebb is kissé barnácska, az szintúgy áll a nagyvilágról, mely pedig nem oly gonosz, minőnek mondják.

Diogenész, a görög bölcs - ki ha nem is bölcsebb, legalább másoknál ügyesebb vala, mert az emberek figyelmét s bámulását, mely után vágyódott, a lehető legolcsóbb eszközökkel tudta megszerezni magának -, Diogenész, amint beszélik, egy kis lámpással kereste az embereket. Napjainkban aki bizonyos körben embereket látni akar, egész csillárokat gyújt, s ha fiatalabb volnék, itt talán azon reflexiót szúrnám közbe, hogy Diogenész korától úgy látszik nehezebbé vált embereket találni, de tapasztalásaim után biztossá tehetem olvasóimat, hogy ha csak embereket keresnek, azokat Diogenész lámpájával s a lámpa nélkül, csillárok alatt, a napvilágnál, sőt tökéletes sötétségben, mindenütt fel fogják találni. Ki a társaság különböző köreiben megfordult, az mindenütt csak embereket lát, míg végre azon meggyőződéshez jutott, hogy még ő maga sem azon kerub vagy Lucifer, márki Posa vagy Don Juan, kinek magát gondolá. Ki a tenger felszínéből merített, kissé keserűnek fogja találni ízét, de merítsen akárhol legmélyebb fenekéig, az ital azért nem édesebb. Fenn több csillogás, mélyebben több gyöngyök, de végre egy elem, mely, bármily része kerekedjék a többiek fölébe, mindig hasonló marad.

A háziúr - azaz gróf Daruváry, kit az udvarias társaság ma ezen címmel felruházott - az első teremnek középső ablaka és a csillár között foglalta el helyét. Ámbár a nemes gróf ez este legalább háromszázszor hajtotta meg magát, most is valahányszor az ajtó, melynek általellenében áll, megnyílik, úgy mosolyog s hajtogatja magát, mintha csak most kezdett volna ezen fárasztó gimnasztikus gyakorlathoz. Szép sötétkék frakkján egy római rend csillaga ragyog, mellényének fehérségét a széles rendszalag, mely felette díszlik, méginkább emeli. Minden szava nyájas, minden mozdulata udvarias, egész arca egy mosolygás. Az embernek szinte jólesik, ha reánéz, oly tökéletesen betölti helyét, oly egészen háziúr ő és semmi más. Körülötte a férfiak nagyobb része gyűlt össze, főképp azokat találjuk itt, kik a táncolás korát meghaladva, nem elég otthonosoknak érzik magokat ezen termekben, hogy a háziasszony köréhez csatlakozzanak, de nem hibáznak fiatalemberek sem, kik különösen azért hívatván meg, hogy táncoljanak, csupa szerénységből nem határozhatták el magokat arra, hogy valakit fölkérjenek, s most az egész világ botrányára munkátlanul állnak itt, míg a harmadik teremben több, s pedig közöttük két protonótárius kisasszony pihenni kénytelen.

E terem talán inkább eltelt a többieknél. A háziúron kívül az ajtó is vonzó erővel bír. Néhányakra azért, hogy a rajta belépő táncosnőket öltözetjök első szépségében láthassák meg; másokra, mert ha a nagy kérdés, mely főképp e teremben mindenkit annyira érdekel, tisztába jött: lesz-e vagy nem lesz-e vacsora? adandó alkalomnál észrevétlenül kicsúszni akarnak; és e szobának még azon tagadhatatlan előnye is van, hogy minden fagylalt, minden csemege és hűsítő ital itt vitetvén keresztül, a fagylaltok nemcsak bőségben, de szép consistens állapotban kaphatók. - A szüntelen beszélgetés s nevetés után ítélve, melynek a csészék s kávéskanalak csengése kellemes accompagnementül szolgál, a vendégek szintoly megelégedettek, mint háziurok.

A második teremben, hol, mielőtt a tánc megkezdetett, a grófné főkvártélya vala, melyben ő vendégeit nyájasan mosolyogva elfogadá, a mulatság sokkal csendesebben folyik, sőt nem tudom, vajon ha egy oly embert, ki a művelt világ erkölcseit nem ismeri, e szobába vezetnek, észrevenné-e, hogy mindazon asszonyságok csakugyan mulatnak; főképp hogy oly igen jól mulatnak, mint azt holnap azoknak, kik Daruváryéknál nem voltak, mondani fogják. - Itt-ott egy fiatalabb vagy egy azon, a nagyvilágban nem ritka asszonyok közül, kik, mert mindig fiatalokkal társalkodnak, hajadon fővel, virágkoszorúkkal a homlokon jelennek meg a bálokon, magokat szintén fiatalnak tartják s csakugyan annyi ideig fiatalkodnak, hogy e korra csaknem elévülés címe alatt is jogot tarthatnának, egyik szegletben vagy a táncterem ajtaja közelében, hol az átlejtő párokat láthatják, fogtak helyet, s úgy látszik, elég jól mulatnak. Körülöttük az udvarlóknak egész serege csoportozik s a szemrehányó tekintetek, melyeket egyes kisasszonyok s ezeknek mamái e körökre vetnek, nem ronthatják az itt uralkodó jókedvet. - Az öreg Bandaházyné ő excellenciája is, ki egy vén tábornokkal s egy pár nem sokkal fiatalabb barátnéjával egy whistasztalnál fogott helyet, de azért szintoly élénk figyelemmel követi a közelében folytatott udvarlásokat, látszólag éppoly jól érzi magát, s évektől óta nem botránkoztatott meg ennyire, mint ma, s arcán látni, mennyire jólesik néki ez öntudat. A többiek, kiket e teremben találunk, inkább sajnálat mint irigység tárgyainak látszanak; s azon félhomály, mely csillár s nem tudom hány gyertya s lámpás dacára e teremben a többiekhez képest uralkodik s uralkodni fog, míg - mint Daruváryné mondá - a szerencsétlen meggyszín kárpitok, melyeket méregdrágán hozatott Lyonból, a falról le nem szedetnek, vagy e szalon kivilágítására az átellenben álló ház nem gyújtatik fel, még neveli a szomorú benyomást, melyet a tánc megkezdése után a mellékszobák reánk közönségesen tesznek.

Daruváryné rég elhagyta tea-asztalát. A nagy ezüst bouloire előtt, körülrakva tálcákkal s csészékkel, tálakkal, s tányérokkal, palackok- s poharakkal, a sütemények és csemegék minden nemeivel, most csak Flóra kisasszony áll. Engedelmet, hogy kisasszonyról szólva csak-kal élek. De e szócska Flóra kisasszonnyal mintegy természetes összeköttetésben látszik lenni. E szócska nélkül Flóra kisasszonyról senki sem szól a házban. Flóra Daruvárynénak csak távoli rokona. Az atyafiság oly távoli, hogy addig, míg szülei éltek, sőt később is, midőn Flóra árva lett, s évekig egy szegény nénjénél lakott, Daruváryéknak nem is jutott eszébe. Csak mikor a vén kisasszonyt, ki a házat elébb vezette, eltemették, akkor villant fel egyszerre ez emlék a grófné nemes keblében. Még aznap írt. Később a kisvárosba, hol Flóra lakott, küldé tiszttartóját, hogy felőle kérdezősködjék. Végre hintó ment s elhozta a kedves rokont, ki néha maga is alig foghatta meg, miként jutott egyszerre e megtiszteltetéshez, s valahányszor Daruváryné őt mint rokonát valakinek bemutatta, elpirult, mintha felőle oly dicséretet mondanának, melyre ő egészen érdemetlen. Egyáltalában Flóra kisasszony sokkal szerényebb, mint helyzetéhez illik. Mintha egyre csak azon törné fejét, hogy senki által észre ne vétessék, pedig Daruváryné őt nem azért öltözteti selyemruhákba, melyekben elébb maga járt, s nem azért öleli meg és szól oly nyájasan vele idegenek előtt, hogy e viszony titokban maradjon. - Sőt Daruváryné éppen meg akarja mutatni, hogy ő nem olyan, mint mások, kik szegény rokonaikat eltagadják. Flóra kisasszony Daruváryék házában ugyanazon feladatnak felelt meg, melyért a régi malom a potsdami kertben meghagyatott - engedelmet a merészségért, mellyel az ország egyik legszendébb s csendesebb kisasszonyát egy szüntelen kereplő malomhoz hasonlítom. Valamint ez, melyet jelen gazdái is rég eladtak volna a királynak, csak azért marad a palota közelében, hogy Nagy Fridrik erényeire emlékeztessen, ki miután a malmot gazdájától nem alkudhatta ki, azt bármennyire alkalmatlannak tapasztalta is, erőszakkal elvenni nem akarta; úgy Flóra kisasszony Daruváryék leereszkedését, jóságát s atyafiságos indulatait hirdeti hallgató ajkaival.

A tea-asztal mellett most csak egy nyugalmazott őrnagy s Birkásy tanácsnok úr foglaltak helyet; régtől óta Flóra kisasszonynak tisztelői, főképp ily alkalommal, hol az előbbi megmutathatta, hogy legalább gyomrára nézve nem invalid, s az utóbbi senki mást nem talált, kinek egykori házassági viszontagságait s az érdemeket, melyekért a kamarási kulcsot megkapta, elbeszélheté. Flóra türelmetlenség nélkül hallgatá Birkásy tanácsnok úr viszontagságait s diadalát, s ha az őrnagy kiitta findzsáját, szintoly nyugalmasan újra megtölté azt. Flóra kisasszonynak ellensége talán azt mondotta volna, hogy úgy néz ki, mintha esze máshol járna, mintha e megrakott tea-asztal előtt, mely felett mint a bőség istenasszonya uralkodik, nénjének kis szobája jutna eszébe, s az idők, mikor egy faggyúgyertya világítása mellett emészté fel egyszerű vacsoráját a jámbor öreggel, ki őt nevelte, s kit talán soha többé látni nem fog. - Flóra arcain egyes pillanatokban különös szomorúság vala kifejezve, mely azonban eltűnt, mihelyt Daruváryné a táncterem ajtaján benézett. Mihelyt a házikisasszony kedves rokonának tekintetét észrevevé, kifejezése vidámabb lett, s oly mosolygással hallgata Birkásyra, hogy a vén tanácsnok nem tudta, mit csináljon örömében, s újult erővel egy egészen új történet előadásához fogott.

De menjünk a táncterembe, hol a nagy kristálycsillár alatt az egész társaságnak, legalább etikailag, legérdekesebb része összevegyült; s hol, ha a mozgást és meleget vesszük, mely kémiai rokonságok kifejtésére annyira alkalmatos, kétségen kívül nagy dolgok történnek.

Az első hatás kábító. - A tény, melyet több száz gyertyának a nagy tükröktől s fehéren márványozott falaktól visszavetett világa terjeszt, csaknem elvakít. - Nincs szem, mely ily világítás mellett a szobában árnyékot vagy a legtisztesebb asszonyságok arcán redőket vehetne észre. Lehetnek, kik ezt s a lármát, melyet a legalább kétszer erősebb zenekar, mint a terem nagyságához illenék, hangszereivel tesz; a tolongást, a hőséget s még inkább az ijesztő légvonalt, mely a nyitott ablakokon bejön, talán nem tartják igen kellemetes dolgoknak, de hogy az egész - olyanra nézve legalább, ki nem szorult magosabbak közé, kik tőle minden kilátást elzárnak - igen érdekes látvány, az nem szenved kétséget, s én részemről nem bámulom, ha a táncolók s néha a háziasszony nagy bosszúságára a táncterembe annyi néző tolong, ki tyúkszemeit nem félti; alig találhatni helyet, mely a legmélyebb reflexiókra ennyi anyagot nyújtana. S ne gondolja senki, hogy e reflexiók csak korunk frivolitását, az emberek s főképp az ifjú kor esztelenségét illethetik.

Valami római - ha nem csalódom, Cicero - mondja egy helyen, hogy soha józan ember nem táncol. Kétezer esztendő előtt ez talán igaz lehetett, s igaz lehet most is faluhelyen vagy talán még a külvárosok táncvigalmairól is, hol bor-, vagy legalább örömittasan vegyülnek a párok a zene víg hangjainál, s száz közül, kiket a csárdás elragadt, alig van egy, kinek eszébe jutna, hogy az, kit körülforgatott, nem a legszebb s leggazdagabb leány a szobában. De azon társaságban, melyet Daruváryéknál találunk, ez másképp van. Itt az emberek soha nem józanabbak, soha nem vigyázóbbak minden szóra és mozdulatra, mint éppen tánc alkalmával. Úgy látszik, mintha mulatnának, de azalatt mindenik csak egy kötelességet teljesít, s oly példás elszántsággal, hogy avatatlan nem is gyanítja, miként gond s nem mulatság az, mit maga körül lát.

De hagyjuk ezt; a sok reflexió után, melyekben fiatal koromban éppúgy gyönyörködtem, mint mások, arról győződtem meg, hogy a reflektálásnál hálátlanabb foglalatosság nincsen. Éppen mert az, mi élvezetet nyújt, oly múlékony, azért ragadjuk meg a pillanatot; éppen mert a legtöbb gyönyört nyújtó dolgok mélyebben vizsgálva elvesztik szépségöket, azért tartsuk magunkat a felszínhez, tekintsünk körül Daruváryné fényesen világított tánctermén és felejtsük a jövőt, melyet azóta szintén átéltünk. - Azok közül, kik 1836-ban Daruváryné termeiben táncoltak, a nagyobb rész még él. - E virágoknak azóta láttuk gyümölcseit is; egy része elfonnyadt, a másik meghízott szemünk láttára, s a fiatal nő, kiért akkor epedénk, az idén barátságosan meghítt unokáinak karácsonyfájához; de felejtsük ezt, 1836-ban mindezt nem tudtuk még, tartsuk magunkat akkori ismereteinkhez.

Azon adományok között, melyekkel a Mindenható e hazát megajándékozta - hogy a jelen esetben Erdélyt is ide számítom, magától értetik -, mindazon természeti kincsek között, mondom, melyekkel az ég Magyarországot az aranytól kezdve a kőszénig oly bőkezűleg megáldá, nincs egy, melyért a végzetet inkább áldani okunk volna, mint asszonyaink, s ki e táncteremben körülnézett, az bármennyire elfogult a külföld előnyei iránt, meggyőződött, hogy hazánknak e tekintetben nincs mit irigyelni tőle. Az Ambrusfy-, Menyhérdfy- és Zsigmondfyak, a Pusztaházy-, Faluházy- és Városházyak, az Oroszlányváry-, Sasváry- és Sárkányváryak, ma legdélibb leventéikkel jelentek meg a sorompók között, és soha harcjátékban több seb nem osztatott, mint a kék s barna szemek fegyverei által. A részleteket, még a küzdők öltözetét is, mely a győzelemre oly nagy befolyást gyakorol, és azért harcjátékok leírásánál többnyire fődolognak tartatik, elhagyom; elég, ha azt mondom, hogy Daruváryné estélye egyike volt a legfényesebbeknek, hogy a táncban semmi lankadtság nem vala észrevehető, s hogy a háziasszony s vendégek teljesen meg voltak elégedve egymással. Csak egy hibázott, s az Géza vala, kinek távolléte mindenki s főképp a háziasszony által észrevétetett.

A nagyvilágban minden fiatalember, azaz ha legalább mérsékelt vagyonnal bír, főképp táncvigalom alatt mindig érdekes; férfiak végzete e körökben többnyire a sorsjegyekéhez hasonló, melyek csak a húzás után vesztik el értéköket. Géza kedveltje vala a társaságnak. A férfiak szerették nyílt, őszinte magaviseletéért. A nőkre szépségén kívül még etourderie-je is bizonyos varázzsal bírt. Oly emberek, kiken első tekintetre meglátszik, hogy nem sokat fontolgatnak, hanem impulzus után járnak, a népet s az asszonyokat s néha mindkettőnek kárára, legkönnyebben elragadják, és midőn Saskövy tizenegy óra felé a terembe lépett, jötte szenzációt keltett. A háziasszony szelíd szemrehányásokkal fogadja, az anyák hallgató serege, mely a fal mellett ül, barátságosan, nyájasan köszöntget, a férfiak kezet szorítanak, s a négyes csaknem zavarba jön a kisasszonyok ballépései által, kiknek figyelmét az elismerten legjobb táncos egészen magára vonta.

Géza a diadalt - mely neki, mint minden fiatalembernek máskor jólesett - ma alig vevé észre. Szótalan vala és szórakozott, sem a keringő, sem a csárdásban, mely a négyest követé, részt nem veve, szörnyű fejfájással mentegetve magát.

Végre a cotillion jön. Ha ezredek múlva jelen erkölcseink és szokásaink archeológikus vizsgálatok tárgyai leendenek, a női öltözet egyes részeiről, a módról, amint hajaik rendeztettek, tudóstársasági tagok értekeznek, s az utókornak valamely pedánsa a XIX. század táncáról könyveket ír, bizonyára semmi nem fogja nagyobb zavarba hozni az érdemdús férfiút, mint a cotillion nagy kérdése. A német keringő, a francia négyes, a magyar csárdás, a polka, minden tánc mintegy magával hozza útlevelét a jövő korhoz, s legalább etnografikus tekintetben meghatározható; a cotillionnál maga a kétértelmű név egy rejtély s hát még a dolog maga? Ha az utókor tudósa hosszú fürkészés után az egyes tények tudomására jut, s kétségbevonhatatlan bizonyságokból meggyőződött, miként a tánc azzal kezdődik, hogy a táncosok lélekszakadtan székekért futnak, s azokat nagy körben s néha a nézők tyúkszemére felállítják; hogy azután mindenik egy táncosnét keres magának, de csak hogy mellette üljön, vele időről időre a termen egyszer körülkeringjen, s azután nézze, hogy párját oldaláról mások vigyék el, s ő nagy orral vigasztalja magát, hogy szintén másokkal táncol; hogy a hölgynek csak azért van szüksége egy bizonyos táncosra, hogy mindenikkel táncolhasson, s hogy a férfi két széket cipel helyére, csak hogy rajtok maga üljön, kérdem, van-e archeológikus tapintat, mely azt, ki a korunkban létező házassági viszonyokat nem ismeri, e labirinton keresztülvezethetné.

Ha időm volna, vagy azt remélhetném, hogy e mű, mint Apulejus arany szamara, ezredek múlva tudósok kezeiben fog forogni, egy különös értekezést írnék a cotillionról, mely a jövőnek kútfőül szolgálhatna; de az események rohannak. A táncosok nagy zajjal végre rendbehozták székeiket, a párok leültek, az előtáncos tapsolt s a zene víg hangjaira a fiatal világ keringeni kezd, míg a társaságnak idősebb része, a márványozott fal mellett sorban letelepedett anyák és nagynénék tisztes koszorúja azon élénk részvéttel kíséré a keringést, mellyel a rulett forgását követjük, ha a játékon a mi részünkről is tetemesebb összeg áll, vagy azon édes-keserű érdekkel, melyet mindenki, saját múltjának emlékét látva, érezni szokott.

Elmúlt-e Gézának főfájása, a háziúr vagy asszony iránti tisztelet, vagy a vonzalom, melyet a kis Flóra mindenkire gyakorolt, bírta őt arra, hogy a táncosok körében helyet fogjon, nem határozhatom meg; annyi bizonyos, hogy táncolása nem jókedvből történt. - Géza soha életében nem volt rosszabb kedvében; minden mozdulatából felgerjedés vala észrevehető, maga tánca indulatosságra mutatott. Kik őt gyermeksége óta ismerték, nem hitték volna, hogy Géza ily nervózus lehet; természetesen ideges, mint fiatalemberhez illik, azaz úgy, hogy a beteg ugyan nem ájul el, de könnyítve érzené szívét, ha valakit vagy valamit földhöz csaphatna, s megnyugtatására az egész világgal veszekedni szeretne.

Eleinte nem hiányoztak a kérdezgetések, de Géza feleletjei oly határozottan rövidek valának, hogy számos rokonainak dacára, kik, mint tudva van, családi jogaik közé számítják, hogy a fájó helyet nagy részvéttel megtapogassák és érzékenyen megszorítsák, végre békén hagyatott. Rosszkedve, úgy látszik, elterjedt szép táncosnéjára is, s ez valahányszor választatott, oly kedvtelenül követé táncosát, s annyira visszasietett székéhez, hogy Flóra sem háboríttatott többé, s az érdekes pár e zsúfolva eltelt teremben csaknem magára hagyatva, oly zsén nélkül folytathatá beszélgetését, mintha kívüle senki sem volna a szobában.

Flóra, ha nem is a város legszebb, legalább kétségen kívül legkellemesebb leányai közé tartozott. Vonásaiban hiányzott azon szabályosság, melyet az ókor szobrain bámulunk, de hisz benne nem volt semmi, mi szoborra emlékeztetett, legfeljebb sima bőrének fehérségéről juthatott volna ily valami eszünkbe; de a kerekded arc, mely színével elárulá benyomásait, s mint a rózsa, melyet szellő ingat, minden gyenge érintésnél pirosabbnak látszik, a kedves mosoly s még inkább e vidám tekintet, e szemek, oly setétek s mégis oly csillogók, hamar elűze minden ily gondolatot. Flóra előtt csak életről gondolhattunk; s éppen ezen elevenségben fekszik a varázs, melyet mindenkire gyakorol, ámbár sem gróf Daruvárynénak ízléséből, ki a bálöltözetet nagy figyelemmel maga kereste ki, sem a komornának ügyességéből, ki Flóra sötét fürteit rendezé, semmit levonni nem akarok. - Az öltözet is tökéletes. - A házikisasszony oly sima, oly csinos, oly egyszerű minden gond mellett, mely öltözetére fordíttatott, hogy a legszigorúbb bíró órákig törve fejét, egy virágot vagy szalagvéget nem találna, melyet más helyen kívánna. De Flóránál e díszkötés csak mellékdolog, melyről megfelejtkezünk, annyira érdekesnek látszik a tartalom.

Flóra s Géza cousinek voltak; engedelmet ez idegen hangzatú szóért, de ha tőlem azt kívánják, hogy igazmondó történetemben a dolgokat saját nevökön nevezzem, nem élhetek mással. A prózai unokaöccs és unokahúga, melyet kétségen kívül prókátor gyártott, legfeljebb periratokban használható. Hibázik a magyar szóban épp azon költői határozatlanság, mely a cousini viszonynak fő báját teszi, azon bámulatos elaszticitás, mellyel cousinjeink köre a szükséghez képest, ha gazdagok vagy miniszterek lettünk, egyszerre roppanttá nő, s ha megbuktunk, éppoly váratlanul csaknem eltűnik. - Mert nem a rokonságnak egy bizonyos foka az, melyet a cousin szóval kifejezünk, e név a rokonság minden fokozatára egyiránt illik, hol a házassághoz diszpenzáció szükséges, s vigasztalásul egy atyafiúi csók megengedtetik, sőt néha az atyafiságnak semmi ismert fokozata nem szükséges hozzá. Vannak esetek, hol cousineknek nevezzük, tegezzük egymást, s mindenen inkább kétkednénk, mint cousinságunkon, s ha a kérdés törvényszék elébe kerülne, atyafiságunk akár a római, akár az egyházi törvény szabályai szerint nem ismertetnék el senki által. - Csaknem ilyen vala az atyafisági viszony Géza és Flóra között is.

Tény az, hogy a Daruváryak nemzetiségi fáján több Saskövy-kisasszony található, s hogy Géza szépapjának anyja Daruváry Sára volt; tény az is, hogy a két család ezen viszonyok következésében bizonyos jogokat közösen bír, s csaknem nyolcvan esztendő óta perlekedik egymással, mi az atyafiság legbiztosabb jeléül szolgál. De tökéletesen e viszonyokat csak a két család illető ügyvédei ismerték, vagy legalább csak ezen úriemberek vitatkoztak felette, Géza és Flóra nem tépelődve e dolgokkal, semmin sem kétkedtek kevésbé, mint rokonságukon, s oly bizodalmasan tegezték egymást, mintha mégoly közel állnának egymáshoz.

- Mi bajod, Géza? - kérdé Flóra mellette ülő táncosát.

- Semmi, csak kissé rosszkedvű vagyok, s ennek következtében nagyon unalmas; szinte szemrehányásokat teszek magamnak, hogy táncra kértelek, csak hogy oldalam mellett, mint Sepregi feleségéről mondják, legszebb idődet elveszítsed.

- Nem fogom elveszíteni időmet, mint úgy hallom, Sepreginé sem veszti el - szólt Flóra mosolyogva -, hanem addig kínozlak, míg megmondod, mi bánt, s ismét vígan látlak. A mi bálunkon nem szabad szomorkodnod, főképp ha velem táncolsz, nem; - nem tűröm.

- Mily zsarnokság - mondá Géza mosolyra kényszerítve magát -, vigyázz magadra, szép húgocskám. Egy történetet olvastam valami régi könyvben, egy szicíliai zsarnokról, ki miután nejét sok esztendőn át minden módon gyötörte, végre csak azáltal vesztette hatalmát, mert nejének a sírást tiltotta meg. A rosszkedv nekünk, férfiaknak bennszületett jogaink közé tartozik, melyektől magunkat megfosztani nem engedjük. Rövid időre megfeledkezhetünk róla, de egészen soha nem mondunk le.

- S mi meg nem tűrünk rosszkedvet.

- S miért, ha szabad kérdeznem? - mondá Géza, mindig enyelegve. - Talán asszonyi hiúságból?

- Legyen úgy; de vajon oly vétkes-e az a hiúság, mely magát sértve csak akkor érzi, ha közelében valakit szenvedni lát?

Flóra, kinek egész magaviseletében az enyelgésnek s komolyságnak különös vegyülete vala észrevehető, e szavakat csaknem érzékenyen mondá.

- Komolyabban veszed a dolgot, mint kellene - szólt Géza nyájasan. - Ha rosszkedvűnek látsz, mindjárt szenvedek-e azért? Nem érzed-e te is lehangolva magadat sokszor; egy virágért, mely, ha hajadba tűzöd, nem egészen úgy áll, mint akarnád; egy kis kellemetlenségért, egy semmiért? S nem lehetnek-e hasonló okaim, sőt nincsenek-e? - Ha az ember pénzét elveszti, s mi több, a pályán legyőzetik, s pedig oly lovon, melyhez teljes bizalma van, más is elkedvtelenedik, főképp ha ily dolog az életben először történik meg rajta.

Géza annyira örült, hogy rosszkedvének plauzibilis okot adott, hogy az utolsó szavakat csaknem vígan mondá el.

- Azt másnak mondd - szólt Flóra fejét rázva -, ne nekem, kivel egy kocsin jöttél a pályától, s ki akkor rendkívül jó kedvedet bámulta. - Futtatás óta kellett valaminek történni, s nem nyugszom, míg meg nem mondod. Nem is tudod, mily jó tanácsadó vagyok, s néma, mint a sír.

Alig van helyzet az életben, hol asszonyi részvét ránk, férfiakra hatást ne gyakorolna. Mint téli napokban a nap meleg tekintete, szintoly ellentállhatatlan e hatás, s habár e meleg sugaraknak befolyása kétségen kívül annál erősebb, mentül szebb a nap, s mentül közelebb járunk a tavaszhoz, némi befolyást mindig gyakorolnak, s ha általános olvadás nem következik is reá, legalább kissé engedni kezd.

Flóra véghetlenül kedves vala e pillanatban; a meleg részvét s gyermeteg kíváncsiságnak vegyülete kéréseit csaknem ellenállhatatlanná tevé. - E veszélytől Gézát Bástyai Izolda kisasszony mentette meg, ki a nagyon is élénk beszélgetést, mely közte s Flóra között folyt, észrevéve, az utóbbit, mint hű barátnéja, minden támadható veszélytől meg akarta menteni, s Gézát táncra híva. Flóra egy percig bosszúsan nézett az eltáncolók után, a jövőben ő is egy másnak karjain hívtelen párja után repült. Valóságos szerencse, hogy e világban, hol annyi bosszantó dolog történik, a vigasztalás bosszúságunkat többnyire oly közelről követi.

Daruváryné ezalatt leeresztve szemüvegét, szomszédjaival beszélt, s nem győzé a Faluházy-kisasszonyokat dicsérni, míg a három bájló teremtésnek sárga turbános anyja, ki tőle másodiknak ült, oly nyájasan mosolygott, mint e pogány föveg alatt talán senki nem mosolygott még. Mikor Daruváryné szemüvegét megint szeméhez emelte, Flóra s táncosa ismét helyeiken ültek, s folytaták beszélgetéseiket, vagy helyesebben új beszélgetéshez fogtak, mi beszélgetésnél, mint sok más dolognál, mindig legtanácsosabb.

- Már nem szükséges többé, hogy rosszkedvednek okát megmondjad - szólt Flóra enyelegve -, mindent tudok; nem is foghatom meg, miként nem jutott mindjárt eszembe.

Gézát a gondolat, hogy valaki rosszkedvének okát gyaníthatná, annyira sérté, hogy elpirult, s midőn Flóra észrevevé a hatást, melyet szavai tettek, enyelegve kérdé, nem lenne-e kíváncsi megtudni, mily módon jutott titkához, Géza látszó zavarban válaszolá, hogy csakugyan. - Mire Flóra azon finomsággal, mellyel asszonyok észrevételekben a világ minden természetbúvárait felülmúlják, s azon mindent s még a mindennél jóval többet gyanító tapintattal, melyre nézve a legügyesebb vizsgálóbíró sem mérkőzhetik a legszendébb hölgyekkel, egy egész sor tényt adott elő, melyek mind az estély kezdetétől mostanig történtek, s melyeknek sorozatából kisült, hogy Géza Oroszlányváry grófnéra vagy ez reá neheztel.

- Szegény Oroszlányváryné - mondá Géza mosolyogva.

- Nem látom átal, mi volna rajta oly igen sajnálatraméltó? - szólt az elébbi kissé rosszkedvűen, mert a módból, mellyel Géza nagy felfedezését fogadta, észreveheté, hogy csalódott.

Flórának ezen kérdésnél talán igaza volt; a szép grófné valószínűleg maga sem mondhatta volna meg, mért annyira sajnálatraméltó, azonban Géza válaszának sem tagadhatjuk alaposságát. Oroszlányváryné csakugyan azon asszonyok közé tartozott, kiket saját nemük közül kevesen szeretnek; csakhogy ez talán nem oly nagy szerencsétlenség, miután a profánus férfivilág többnyire éppen azt bámulja leginkább, mit a szép nem indexébe tett.

Azon nagyszerű harcban, mely amióta a világ áll, s ahol annak csak egy kis darabját látjuk - természetesen csak a nagyvilágot értem - az idősebb hajadonok s fiatal nők között folyik, e belső háborúban, mely a női respublikát annyi éven, sőt századon át széttépi, s melyben bármiként változzanak a küzdők, bármennyi hajadon menjen át a fiatal nők táborába, hogy ebben idejét kiszolgálva, egy bizonyos korban ismét a hajadonok seregét támogassa, békéről álmodni sem lehet, ezen csatában, amennyire az a pesti síkon folyt, Oroszlányváryné az egyik tábor hősei közé számíttatott. Való Achillese e hadnak, s pedig még sarkában sem sebezhető; mert ez, s mi vele összefüggött, oly tökéletes vala, hogy hozzá rágalom nem fért.

- Igazságtalanok vagytok mindnyájan Oroszlányváryné ellen - szólt Géza -, egyedüli hibája az, hogy sokaknál szebb s szeretetreméltóbb...

- S talán kacérabb is.

- Az még nagy kérdés.

- Ha még ezt is tagadod, tovább mész Oroszlányváryné legvakbuzgóbb híveinél. Hány embert nem bolondított el ez asszony, hánnyal nem hitette el, hogy szereti, s pedig nincs szíve, nincs egy csepp szíve.

- Ha csak ez bűne, legalább nem áll egyedül. - Géza e szavakat keserűen mondá. Tehát mégis asszony rejlik rosszkedve fenekén, gondolta magában Flóra - de éppen midőn e felfedezés nyomán fürkészéseit folytatni akarta, általános tapsolás figyelmessé tevé a beszélgetőket, hogy a tánc sora rajtok van, s Géza karjai közé fogva bájló vallatóját, minden további kérdezősködésnek véget vetett.

Hogy az élénk beszélgetés, melyet Géza kedves húgával folytatott, észrevétlenül nem maradt, arról, miután Daruváryné Pesten adta bálját, s Géza a jobb partik közé tartozott, kétség nem lehet. Kíváncsiság s bámulat, részvét és irigység kifejezésével fordultak a szemek a fiatal párra, s főképp Daruvárynéra.

- Ebből pár lesz; nem tudod, mennyi részt veszek boldogságodban - súgott Hegyfokyné fülébe. - Daruváryné eléggé ismeri az érzékeny szívet, mely hozzá szól. - Hisz mióta Hegyfoky, éppen akkor, mikor a válópert kezdeni akarták, meghalt, özvegye soha nem maradt huszonnégy óráig sírás nélkül. Azok közé tartozott ő, kiknek tulajdonképpen semmi más tulajdon foglalatosságuk nincs, mint hogy mások dolgaiban részt vegyenek. A nagyvilágban, sőt csak itt - mit én azoknak megszégyenítésére mondok, kik e köröket érzéketlenséggel vádolják - mindig találkoznak ily kedves teremtések, kik, ha valaki kudarcot vallott, azt nagy részvéttel és sóhajtozások között tovább beszélik, s kiknél minden bajunknál éppoly bizonyosan számolhatunk a részvét könnyeire, mint ha a patikában pezsgőbort keresnénk. Ilyen vala Hegyfokyné. Mint kikötőkben rég szolgálatkívül álló sorhajót tartanak, csak azért, hogy minden nagyobb alkalommal gyász- és ünneplobogókat vonjanak fel árbocain, így ezen érdemes asszonyság az egész társaság örömeit s bánatát viselte magán, szíve csak másoknak érzett, s önzéstelensége e részben annyira ment, hogy például rokonainak bajaival - csak azért, mert ezek hozzá közelebb álltak - sokkal kevesebbet tépelődött, mint másokéval.

Mit érezhetett ezen általán véve annyira érzékeny teremtés oly esetben, mely Daruvárynét illeti, főképp midőn éppen mellette ült, leírhatatlan; csak Daruváryné érté e szívet. - Te valóságos angyal vagy, Birim - mondá mosolyogva -, de hidd el, nincs szó róla.

- S nem ismerem-e én az emberi szívet - sóhajtott Hegyfokyné -, nem szenvedtem-e eleget, hogy ismerni tanuljam? A két fiatal ember csak egymásnak él. Egy fertály óráig szóltak egymással, oly érdekesen, mintha észre sem vennék, hogy kívülök még valaki van a teremben.

- Gyermekségök óta ismerik egymást. Géza cousinja.

- Annál inkább fog teljesedni jóslatom - s a résztvevő grófné egy üdvteli tekintetet vetett mellette ülő barátnéjára, mintha már a lakodalomnál lenne, és a mátka szerepét maga vállalta volna fel.

- Te angyal vagy, Biri - mondá Daruváryné, az alkalomhoz illő meghatással szorítva kezet, s alig véve észre a sokat mondó sóhajtást, mellyel ez kézszorítására felelt, újra fölemelé szemüvegét.

Géza már választott, s egy egészen közönyös kék kisasszonnyal táncolt. Flóra megkerülve az egész kört, soká habozott, míg végre Sajó Kálmán felé fordulva, őt választá.

Daruváryné, úgy látszik, nem egészen helyeslé választását. Arca s a mozdulat, mellyel szemüvegét előbb leereszté s később ismét fölemelve, Flórára szegzé, némi türelmetlenséget fejeztek ki, melyet azonban talán csak Flóra maga vett észre. Kálmán, ki a tánc után Flóra széke mögött foglalt helyet, nem is gyanítva, hogy jelen állása valakinek botrányul szolgálhasson, csak boldognak érezé magát. Az, hogy Flóra, kit előbb csak a terem másik oldaláról távolról bámult, őt maga fölkereste, oly váratlanul lepte meg, hogy örömében még kevésbé tudta, mint máskor, mit tegyen. A szerény ifjú éppoly kevéssé foghatta meg, mért választá Flóra annyiak között éppen őt, mint Daruváryné. Flóra ellenségei, azaz csinosabb barátnőinek nagy része, szüleik s rokonaik egész seregével, ebben csak Flóra kacérságának jelét látták, mellyel mindenkit magához édesget, s ha valakit egyszer hálójába kerített, szabadulni nem enged; mert ugyan mi más oka lehetne Flórának arra, hogy Kálmánt kitüntesse? Éppen Kálmánt...

Mondják közönségesen, hogy minden társaságban találni valakit, kit a többiek az elsőnek tartanak, ki másoknál magasabban áll, vagy kinek mások legalább hódolnak, kinek ítélete törvény, kinek tettei példányokként fogadtatnak el. Mennyire igaz ezen állítás, azt mások fejtsék meg; hogy azonban minden társaságban van valaki, kit az egész világ utolsónak tart; hogy egy oly egyediség, melyet az egész világ sajnál, nevet, s melynél magát mindenik valamivel többnek tartja, nélkülözhetetlen, az nem szenved kétséget. Én legalább még minden körben, hol megfordulék, találtam ily állású egyedeket s pedig minden fajból. Az öregasszonyok között van egy, ki társainál vastagabb, vagy nevetségesebben öltözködik; az öreguraknak meg van páriájok, kihez képest a többiek szeretetreméltóknak érzik magokat, s ha vendéghaját nézik, bizonyos öntudattal s győzelmi reményekkel simítgatják előre ritkuló fürtjeiket; a kisasszonyok körében van egy, kit a többiek kivétel nélkül sajnálnak, és a fiatalemberek között van egy, kiről barátai, mihelyt neve szóba jön, elmondják, hogy Pista vagy János mégiscsak jó fiú.

Körülbelül ez volt Kálmánnak állása. Első tekintetre senki sem mondhatta volna meg, mért sajnálja őt az egész világ annyira. Legalább a természet éppen nem bánt vele oly mostohául, s izmos termetéhez jól illettek arcának férfias vonásai. Nem is volt neki másoknál kevesebb esze vagy több tudománya, mi által különösen nevetségessé tehette volna magát. Táncolt, mint mások, frakkban járt, mint a többiek, s még mellényeiben sem volt semmi különös. Hasztalan, Sajó Kálmán azért Pesten a szegény Kálmán maradt, barát s ellenség előtt. Mentül kevésbé tudták az emberek, mért kezdették őt sajnálni, annál inkább sajnálták őt. Hisz minden tömegnél - és a legjobb társaság is, bármi nemes részletekből álljon, csupa arany s brüsszeli csipke, mint egész szintén csak tömeg - éppen azon érzések és meggyőződések a legszilárdabbak, melyek mellett semmi okot felhozni, s melyeket eszerint diszkutiálni nem lehet.

Végre maga Kálmán is sajnálni kezdé önmagát, s csaknem természetesnek látta, hogy a társaságban utolsónak tartatik. Senki nem volt inkább meggyőződve saját ügyetlenségéről; csakhogy a hiba, melyből minden egyéb baj eredt, azok közé tartozott, hol önismeret nem használ.

Mentül inkább tudta, hogy minden ok nélkül zavarba jön, mennyivel inkább belátá, hogy kik előtt nem tudja, mit mondjon s néha zavarában ostobaságokat beszél, egy cséppel sem okosabbak nálánál, annál inkább bosszankodott maga ellen, de annál bizonyosabban jött zavarba a jövő alkalomnál, s legjobb barátai nem tagadhatták, hogy Kálmán asszonyi társaságban sem az ügyes, sem a mulatságos emberek közé nem tartozik. Ha Kálmán gazdag lett volna, s másoknál jobb lovakat tarthat, pénzét illő könnyűséggel elkártyázhatja, s ebédeket ad, a népszerűség, mellyel férfiak között bírt, társalgási fogyatkozásait elpalástolhatta; de szerencsétlenségére még ezt sem lehete felhozni mentségéül. Kálmán a nagyvilágban azok közé tartozott, kiket mindenüvé meghívnak, de ha nem jönnének, legfeljebb azon közönségesen ülve maradott kisasszonyok nélkülöznék, kik közül táncosnőiket választják, s kik nem tudni, mily rejtélyes erővel vonzódva, mégis mindenüvé elmennek, mintha nem élhetnének azon kis megalázások nélkül, melyeken naponként keresztülmennek.

- S ön nem táncol? - kérdé Flóra a tánc után leülve.

- Ó, nem - volt Kálmán rövid válasza; hamarjában nem jutott más eszébe.

- S ön ezt ily elhatározottan mondja? - szólt az előbbi. - Tudja-e hogy mint házikisasszonynak jogaim, sőt kötelességeim közé tartozik, hogy önt kipöröljem.

Kálmán mentségére felhozhatta volna, hogy nem kapott táncosnőt, s hogy magát Flórát többször táncra kérte volna, ha éppen akkor valakivel nem beszél, de akkor jött vissza székére Géza, s így Kálmán csak azt mondá, hogy nincs kedve tánchoz.

- Ma, úgy látszik, az egész világnak rosszkedve van - szólt Flóra mosolyogva -, ím Géza is rosszkedvű. Egy órája faggatom, s még okát sem akarja megmondani. - Ha ön tudja, súgja meg nekem; csak titokban, én nem mondom meg senkinek.

Ritka férfi az, ki ha egy szép hölggyel beszélget, azáltal, hogy a társaság egy férfival megszaporodik, jobb kedvbe jönne; s Géza sokkal ingerlékenyebb vala, minthogy türelmetlenségét el ne árulná.

- Ha magad nem találod ki, más alig fog segíthetni - mondá rosszkedvűen.

- Ki tudja? - ingerkedett Flóra. - Az én meggyőződésem szerint Géza rosszkedvének Oroszlányváryné az oka. Nincs-e igazságom? Ön hallgat. - S mégis fogadni mernék, az egésznek fenekén ily valami lappang. Oroszlányváryné vagy más valaki, de asszony minden esetre. Ön tudja az egészet, csak nem akarja megmondani. Ez nem szép öntől.

- Hasztalan faggatod - mondá Géza -, Kálmántól nem fogsz semmit hallani. Száz oka van, hogy ne mondja meg, s ezek közül az első, hogy nem tud semmit.

Géza magaviseletéből látszott, hogy neki az egész beszélgetés kellemetlen; annál érdekesebbé vált az Flórának. Elébb csak hogy valamiről szóljon, fogott e beszélgetéshez, de most felébredt kíváncsisága, főképp miután Kálmán csakugyan úgy viselé magát, mintha valamit tudna. - Fogadni merek, hogy Kálmán mindent tud, csakhogy nem akarja megmondani.

- Ha valamit tudna, nem látom át, mért ne mondaná meg - szólt Géza mindig növekedő türelmetlenséggel -, talán csak nem fél tőlem.

- Nem szokásom - mondá Kálmán elpirulva.

- Hát mondd el a nagy titkot, magam is kíváncsi vagyok reá; misteriosus magaviseleted szerint ítélve, érdekes dolgok tudomására fogunk jönni.

Kálmán és Géza barátok voltak. Ez sokkal jobban ismeré az előbbinek reális nagy tulajdonait, mint hogy őt ne becsülné; Kálmán pedig csaknem kultusszal viseltetett Géza iránt, annyival inkább bámulva fényes tulajdonait, mentül inkább érzé azoknak fogyatkozását önmagában. De Géza egész magaviselete oly sértő, szavai oly gúnyosak valának, hogy Kálmán e pillanatban minden egyébről megfelejtkezve csak azt érzé, hogy ily modort tűrnie nem szabad.

- Mennyire érdekes a tárgy, melyért Géza ma délután a budai hegyek közé lovagolt, azt talán ő maga fogja legjobban megmondhatni. - Kálmán annyira fel vala indulva, hogy e szavakat, melyek finom gúnynak számítottak, haragosan mondá.

Géza elpirult s látszólag zavarba jött.

- Nem mondtam-e, hogy Kálmán mindent tud? - szólt Flóra mindig növekedő kíváncsisággal. - Hasztalan minden titkolódzás.

- Ha csak távolról is gyanítottam volna, hogy sétalovaglásaim oly fontos tények, melyekről Sajó naplót vezet, s melyeknek tudása téged, szép húgocskám, annyira érdekel, örömmel közlöttem volna e nagy titkomat. - A tekintet, melyet Géza, ezeket mondva, Kálmánra vetett, bosszús, csaknem fenyegető vala.

- Nem vezetek naplót - mondá emez az előbbi hangon -, másképp csakugyan feljegyezném, hogy Géza, ha estve hatkor a budai hegyek közé sétalovaglást tesz, féltizenegykor jön haza, s lóhalálában nyargal végig az utcán, mintha erőnek erejével nyakát akarná kitörni. Kérdezze őt magát, nem igaz-e mindez?

Géza arcai égtek. Mentül inkább érzé, hogy zavarát Flóra előtt nem titkolhatja el, annál haragosabb lett annak okozója ellen.

- Igaz, hogy is kételkedhetnél Kálmán szavain - szólt indulattal -, nem ismered-e a német közmondást, hogy gyermekek és még valaki mindig igazat mondanak?

A táncolás sora ezalatt ismét Gézára jött, az utána álló párok türelmetlenül tapsolni kezdettek, s ő elrémült párjával elsietve, Kálmánt magára hagyá.

Nem kísértjük meg az utóbbinak érzelmeit leírni. Hogy éppen azáltal sértetett, kit eddig legjobb, sőt egyedüli barátjának tartott; éppen Flóra jelenlétében, s hihetőleg csak azért, hogy a hölgy szemei előtt lealáztassék, mert hisz ő maga nem tett semmit, mi Gézát bánthatá; hogy a sértésre semmit sem válaszolhatott, s gőgös vetélytársa, s talán Flóra is, őt e pillanatban kinevetik: annyi fájdalommal, szégyennel, dühvel, szerelemféltéssel tölté szívét, mennyit szavakban kifejezni nem lehet.

Bizonyos pillanatokban az embernek megáll esze. Ilyen vala e pillanat Kálmánra nézve, s a pont, melyen tovább gondolatai nem mentek, azon meggyőződés vala, hogy e sértést tűrnie nem szabad.

A cotillion alig végződött, mikor Gézát elégtételért szólítá fel, s mikor ez néki megüzené, hogy minden órában szolgálatára áll, elhagyá a társaságot, hogy egy fél óra múlva, mint ily alkalommal mindig történik, mindenki csak a nagy titokról szólt, hogy Kálmán Gézát kihítta.

Géza e pillanattól rendkívül jókedvűnek mutatta magát. Flóra szomorú- s gondolkozóvá vált. Egyéb nem változott, s a nap rég felkelt, mikor Daruváryné vendégei a fényes termeket elhagyák, s Gondos Antal az utolsó előtt is meghajtva magát, ágyára dőlhetett, azon jobb napokról álmodva, hol még a nagyasszony meg nem halt, és a kisasszony még fel nem nőtt, s gróf Daruváry portása és egy bakter között még más különbség is volt annál, hogy az egyik nagy botot visel.



5

Soha Géza rosszabb kedvben nem volt életében, mint aznap, mely Daruváryné táncvigalmát követé. Bosszankodott a világra s emberekre, főképp önmagára. - Csakugyan azt hiszem, hogy soha ember egy huszonnégy órában több ostobaságot nem tett, mint én tegnap - így szólt, midőn a sok fel s alá járástól fáradtan pamlagára veté magát. Először kikosaraztatom magamat, azután szegény Kálmánnal tűzök össze, ki soha még senkit nem bántott meg, s kedvemért a fél várossal megverekedett volna. Valamennyi pajtásaim között egy sem szeret úgy, mint ő, s éppen ezt sértem meg, éppen a legjobbat, legszerényebbet. Nem bámulnám, ha azt mondanák felőlem, hogy csak azért kerestem ki magamnak, mert sem vívni, sem lőni nem tud. - Az ember, ha bosszúságában legjobb barátjait vagy önmagát ócsárlani kezdi, mindig igazságtalan és Géza valóságos elkeseredéssel gondolkozott magáról. - Kálmán nem fog soha megbocsátani. Jól is teszi; legjobb barátomat löktem el magamtól, minden ok, minden felhívás, minden ürügy nélkül, és miért? - Ennek is csak ő, egyedül ő az oka. Ó, hogy annyira csalódhattam!

Valamint csaknem minden ember életében van egy pillanat, hol az egész asszonyi nemről lelkesedéssel szól, s mintha az emberiségnek azon fele, melyet szép nemnek nevezünk, csupa angyalokból állna, szinte szentségtörésnek tartja, ha valaki e kedves fehér személyek egyikén csak egy kis foltocskát akar is találni: úgy e pillanatnak ellentéte sem szokott hibázni, s csaknem mindenikünk legalább egyszer életében a legnagyobb elkeseredéssel gondol, sőt szól az egész asszonyi nemről. Úgy akarta végzetünk, hogy azt, mi az életben legédesebb és mi legkeserűbb, a kellemetlen orvosságot és a cukrot, mely szájunk ízét ismét megjavítja, asszonyi kezek nyújtsák, csak az sajnálható, hogy tévedésből többnyire a keserű gyógyszer az édesség után nyújtatik. Gézára nézve most jött e keserű pillanat és a meggyőződés, hogy az asszonyokat végre egészen ismeri, s számára nincs többé csalódás a világon, éppúgy fájt szívének, mint huszonnégy esztendős korunkban a gondolat, hogy a tudás almáját csutkástól megettük, s azért édenünkből kiűzettünk, mindenikünknek fájni szokott.

Mentül többet gondolkozott Blankáról, annál megbocsáthatlanabbnak látszott eljárása. Hisz ő nem tartozott azon emberek közé, kik, mihelyt velök valamely asszony nyájasabban szól, azonnal szeretve gondolják magukat és elfelejtik, hogy sok hölgy, mint a harang, néha anélkül, hogy megindulna, minden érintésnél felszólal. De Blanka magaviselete nyájasságnál, sőt azon érdeknél is, melyet oly emberek irányában érzünk, kikkel szívesen társalgunk, többre mutatott. - Bárki van helyemen, mindenki meg lett volna győződve szeretetéről - így szólt bosszúsan, ismét fel s alá járva szobájában. - Soha színésznő jobban nem adta szerepét; s ha arra gondolok, hogy mindezen fáradságnak egyedüli célja csak az vala, hogy bolondnak tartsanak, büszke lehetnék. A komédia nézők nélkül játszatott el, s a szó legszorosabb értelmében baráti körben tettem magamat nevetségessé. Kikosaraztak, de az egész csak igénytelen házimulatság volt. S hogy ezt Blanka tehette! Ő, kit oly jónak, oly nemesnek tartottam, kiért életemet adtam volna. - Mentül többet gondolkozott a tárgyról, annál megfoghatatlanabbnak látszott az egész, annál kínzóbb érzések tölték szívét, s örült, mikor az ajtó megnyílván, két ismerőse lépett szobájába, kikben az első szavaknál Kálmán küldötteire ismert.

- Ha tanácsomra hallgatsz - szólt az egyik, miután küldetésének okát hosszasan előadta; és minek terheljem olvasóim emlékező tehetségét a névvel, mely sem a világtörténetben, sem azon nevezetes események folytán, melyekről szólok, alkalmasint előfordulni többé nem fog -, ha tanácsomat követnéd, kiegyenlítenők az egészet. Kálmán oly erősen, oly szántszándékkal sértetett, hogy elégtételt kell követelnie. Én magam sem tanácsolhattam egyebet, midőn az egészet velem közlé.

- De hisz mondtam már, hogy kész vagyok minden elégtételre, melyet tőlem kívánhat - mondá Géza kissé türelmetlenül, mert az ünnepélyességet, mellyel az előbbi szólt, unni kezdé. - Legfeljebb egy óra múlva elküldöm tanúimat, s azokkal a hely, óra és a fegyverek iránt csináljátok ki, ami tetszik. Kálmán a megsértett, ő határozzon mindenről.

- Ne vedd rossz néven, ha mi mint tanúk kötelességünk szerint mindent elkövetünk, hogy a viadal kikerültessék - szólt ismét az elébbi, még komolyabb kifejezést adva arcának. - Maga a Code de duel követeli ezt a tanúktól, s nem fogja senki mondani, hogy ahol én szekundáltam, ott valami olyan történt, mi a szabályokkal össze nem fér, vagy valami elmulasztatott. Azonban ha teljességgel verekedni akarsz, s minden békés kiegyenlítésnek még eszméjét is elutasítod magadtól, előlegesen is közlöm, hogy Kálmán mindenesetre pisztolyt választ. Én magam is azt tanácslám neki. Kálmán gyenge vívó s téged a legügyesebbek egyikének tartanak.

- Hát legyen pisztoly, ha Kálmán úgy kívánja - mondá Géza látszó közönyösséggel. - Nem akartok nálam reggelizni? Addig talán eljő Gerő és Ödön is, kiknek, mert jöttötöket előre látám, már írtam. - Nem is tudom, hol késnek eddig.

A segédek egyike - ki eddig mint szószóló lépett fel, s ki azon szerencsétlen, nagyobb társaságban soha nem hibázó egyedek közé tartozott, kiket szeretni s kikkel mulatni nem lehet, s kiktől, csakhogy velök valamit tegyenek, az emberek félni szoktak - megköszönve a meghívást, menni készült, de a másik maradásra inté. Egész magaviseletéből látszott, hogy a fordulattal, melyet a dolgok vesznek, megelégedve nincsen. - Barátom igen helyesen jegyzé meg - szólt a kis ember, némi zavarodással nézve társára, hogy képéből lássa, nem mond-e ügyetlenséget, mert először szekundálva életében, mindig félt, hogy valaki e tárgyakban való járatlanságát észrevehetné -, barátom, mint mondám, igen helyesen jegyezte meg, hogy a tanúknak kötelességük megkísérteni minden módon a kibékéltetést.

- Igen, de ha a felek nem akarnak kibékülni - szólt a másik célzással -, ha visszautasítanak minden kísérletet...

- De hát miért ne próbálná meg az ember még egyszer? - szólt ismét az előbbi, ki úgy látszik, régen megbánta, hogy tisztét magára vállalta, és a párviadalnak a segédekre nézve is súlyos következéseiről kezdett gondolkozni. - Pisztolyviadalnak komoly következései lehetnek, s talán Géza nem is tagadja maga sem, hogy az egész dolognál kissé elragadtatta magát. Ha ezt kinyilatkoztatná...

- Természet szerint írásban - vágott szavába a másik élesen -, mert miután Kálmán úgyszólván az egész város előtt sértetett meg, a megkövetésnek is a lehető legnagyobb nyilvánossággal kell történni.

- Egészen felesleges, hogy e tárgyról tovább beszélgessünk - mondá Géza, kinek az utolsó szavaknál vére arcaiba nyomult. - Meglehet, hogy az egész dologban el hagytam magamat ragadni, azt is megengedem, hogy azt később valaha belátom, és ha beláttam, el is fogom ismerni; de hogy ez a jelen pillanatban történjék, arra nincs semmi valószínűség, és biztossá tehetlek, hogy minden emberek között Kálmán tanúi legutolsók, kik engem erről meggyőzhetnének.

Evvel ezek elmentek, Géza pedig fel s alá járva szobájában, a legnagyobb türelmetlenséggel várta saját szekundánsait.

A párviadalról különböző embereknél a legkülönbözőbb nézeteket találjuk. - Vannak sokan, kik benne a középkor maradványát, a leggyalázatosabb előítéletet, az őrültségnek egy nemét látják, s ha már küzdeni kell, a párviadalnak csaknem minden népnél előjövő valami szurrogátumai között még legjobbnak tartanák azt, mely Afrika bizonyos népeinél divatozik, s mint újabb utasok beszélik, abban áll, hogy a sértő és sértett jó ostort véve kezébe, elébb a kihívott, utóbb a kihívó, felváltva addig verik egymást, míg az egyik a mulatságot megunva, legyőzöttnek vallja magát. Mások a párviadalt szükségesnek gondolják, s elterjedésében nem a középkori barbárság, hanem inkább az új kor míveltségének jelét látják, mely úgy hozza magával, hogy még a bosszú is kielégítésében bizonyos formákhoz legyen kötve és a lehetőségig udvariasan járjon el. Végre, miután Elihu Burit békeprédikációi eddig még nem nagyon hatottak, s a legmíveltebb nemzetek a közöttök támadt súrlódásokat e mívelt században is karddal s lőporral igazítják el, lehetnek olyanok is, kik nem egészen értik, mért volna oly igen természet elleni, ha az egyesek hasonló esetben hasonló eszközökhöz folyamodnak. Egy azonban minden kétségen kívül áll, s ez az, hogy a nap, mely a párviadalt megelőzi, nem tartozik a kellemetesek közé.

A kérdezősködések, a tanácskozások és kibékítési kísérletek, melyekről előre tudjuk, hogy eredményhez vezetni nem fognak, végre az érdek, mellyel az egész világ reánk tekint, s mint a kötéljárónál, ki éppen a torony tetejére megy fel, csak onnan ered, mert az érdemes közönség arra vár, hogy ezen expedíciónál talán nyakunkat törjük, mindaz már magában is elég bosszantó; s emellett még rendkívül jókedvűeknek kell látszanunk, nehogy komolyságunk rosszra magyaráztassék.

Géza örült, midőn végre mindezeken keresztülment, s másnap reggel Gerővel bérkocsiban ülve a lőrinci puszta felé hajtott...

Az éjét ébren töltötte. Atyjának és bátyjának írt, Blankának is, szemrehányás nélkül, de oly érzékenyen, hogy később a levelet maga széttépte, s mindez, főképp a mód, mellyel vén huszárja a leveleket reggel átvevé, s anélkül, hogy egy szót szólna, részvételét mutatta, elérzékenyítette őt. A friss reggeli levegő idegeinek azonban hamar visszaadta rugékonyságát; s ha midőn a viadal helyére jött, magaviseletében hiányzott is azon hetykélkedés, melyet némelyek ily alkalommal bátorságnak tartanak, a komoly elhatározottságon, melyet orcái kifejeztek, meglátszott, hogy a pillanatnak következéseit meggondolta, de azért a legkisebb engedmény árán sem térne ki előttök.

Kálmán segédjeivel valamivel később érkezett, utoljára Ödönnel az orvos. Gézának egy iskolatársa vala ez, kivel, mióta életpályájuk annyira elvált, ritkábban találkozott, de kihez mindig a legszorosabb barátsággal viseltetett, s az előkészületek szokott mód szerint kezdetüket vették.

Míg a szekundánsok alkalmatos helyet kerestek, melyen az éppen most felkelő nap a vívók egyikének sem sütött szemébe, míg a távolságot lépésekkel kimérték, a pisztolyokért sorsoltak, s azokat megtölték - mi Kálmán egyik segédének pedantériája miatt sokkal tovább tartott, mint máskor - addig Géza és Kálmán, bizonyos távolságban egymástól, hallgatva várták az elhatározó pillanatot.

Ki a viszonyt, mely közöttök eddig létezett, ismerve őket, most látja, bizonyosan orvosolhatatlannak gondolná a szakadást, mely közöttök történt. Látszólag kerültek minden közeledést, sőt ha csak tekinteteik találkoztak, Kálmán lesüté, Géza másfelé fordítá szemét; de ki szívekbe nézhetne, látná, hogy mindketten csak azért kerülnek minden közeledést, mert érzik, hogy másképp a szerepet, melyet szerencsétlen körülményök rájok kényszerített, folytatni nem bírnák. - Géza boldognak érezte volna magát, ha barátjától, kit oly méltatlanul sértett, becsülettel bocsánatot kérhetne; Kálmánt az első melegebb szóra, sőt ha Géza szó nélkül csak kezét nyújtja, felejtve, hogy megsértetett, régi barátságának egész hevével borult volna nyakába. Mindketten érzették ezt, de érzették azt is, hogy azon ponton, hová a dolgok jutottak, ezt tenniök többé nem szabad, s kínos feszültséggel várák mindketten a pillanatot, melyben kellemetlen helyzetökből bármi módon szabadulhatnak.

Végre a preliminarek hosszú szóváltások után bevégeztettek. A segédek félrevonultak, s Kálmán és Géza pisztollyal kezökben indultak egymás ellen.

Midőn a korláthoz értek, mindkettő egy percig mozdulatlanul állt, mintha egyik sem bírná az első lövésre elhatározni magát. Az ünnepélyes csendet csak a madarak víg éneke szakítá félbe, mely, mióta a nap felkelt, erdőt s mezőt eltöltött.

Végre Kálmán elsütötte fegyverét, kevéssel utána Géza pisztolya durrant, s a tanúk a vívókhoz siettek.

Mindkettő sértetlen vala, s Kálmán békeszerető segéde, ki az egész párviadal alatt már Munkácson látta magát, éppen örömét akará kifejezni a szerencsés kimenetelen, midőn Kálmán kijelenté, hogy a viadal folytatását követeli.

- Már hogy juthat ily dolog eszedbe is? - szólt a kis szekundáns megijedve. - A becsületnek elég van téve. Meg vagyok győződve, hogy szekundánstársaim is velem egy véleményben lesznek - és akkor?

- Saskövy akarattal lőtt félre - szólt Kálmán indulattal -, tisztán meglátszott, és én az életet nem fogadom el ajándékba senkitől. Célozzon reám, s lőjjön meg, ha tud, mert míg egyikünk sebesülve nincs, én nem megyek el innen, ha estig kellene is lőnünk. Én magamat az egész város által kinevettetni nem hagyom.

Miután sem Gézának, sem segédeinek Kálmán követelése ellen kifogásuk nem vala, a pisztolyok újra megtöltettek, s rövid idő múlva a vívók ismét egymásnak átellenében álltak, s mindketten megváltozott érzelmekkel.

Gézát Kálmán indulatossága, mellyel a párbaj folytatását követelte, ezt a hidegség, melyet Géza a párbajnál mutatott, sértette. Helyzetünk oly ellenállhatatlan befolyást gyakorol érzelmeinkre, hogy ők is, kik midőn e helyen megjelentek, elborzadtak a gondolattól, hogy mint ellenségek állnak egymásnak átellenében, most, miután első golyóikat váltották, már csaknem természetesnek találták e helyzetet.

- Sajnálom - szólt Géza magában, midőn másodszor a korláthoz közeledett -, de ha Kálmán engesztelhetetlen, én is védeni fogom éltemet. - S evvel elhatározva, hogy Kálmánt a viadal folytatására alkalmatlanná teszi, indult a korlát felé.

Néhány lépésre ettől megállt, s elsütötte fegyverét.

De noha ügyessége a pisztolylövésben el vala ismerve, a golyó Kálmán karja helyett, melyre célzott, csak ruháját szakította el, s gyengén megkarcolva bőrét, a cserje közé csapott. Az égető fájdalom, melyet az utóbbi érzett, csak arra szolgált, hogy minden tekintetet félre tegyen.

A jövő percben Kálmán visszalőtt, és Géza megsebesülve ejtette el pisztolyát.

- Hol vagy megsértve? - kérdék egyszerre többen, míg az orvos, ki mihelyt a lövés megtörtént, mellette termett, és figyelemmel lehúzva kabátját a sebet megtekinté.

- Csak karomat találta. Nemde, Szikszay, nem is fogod kitüntethetni magadat? - Géza ezeket enyelegve mondá, de a vér erősen folyt, s arcának kifejezéséből látszott, hogy szenved. - És te Kálmán, mit nézel elszörnyedve reám; hisz gyerekség, ugye, Szikszay?

A jelenlevők, kiknek figyelmét eddig kizárólag Géza sebe vonta magára, most Kálmánra néztek, s a kettő között kétségkívül ő volt a sajnálhatóbb.

- Nyugodj meg - szólt az előbbi, mélyen meghatva, midőn a kétségbeesést látá, melyet Kálmán arcai kifejeztek -, a dolog nem üthetett ki jobban. Reménylem, megbocsátod a gondatlan szavakat, melyek által sértettelek.

Kálmán szenvedéllyel ragadta meg odanyújtott kezét.

- Tudod Kálmán, heves vagyok, s ha vérem felforr, nem tekintek semmire. De alig mondtam ki, máris megbántam, csakhogy akkor becsülettel nem segíthettünk a dolgon. Felszólítom a jelenlevőket, hogy bárkinek, aki a dologról hallott, tudtára adják, miként én az ő jelenlétükben ünnepélyesen engedelmet kértem.

Géza, ki e szavakat végerejének megfeszítésével mondta ki, egyszerre rosszul lett. Egy percig még Kálmánon tartá fel magát, a másikban ájultan rogyott Szikszay karjai közé.

Míg a többiek kínos bizonytalanságban álltak körül, az orvos halkan leeresztve betegét a zöld fűre, vizsgálni kezdé a másik sebet is, melyet csak később vett észre, de első pillanatra fontosabbnak tartott. A golyó Géza karján keresztül mellét érte, s a sértés veszélyes lehetett.

Mindenki hallgatott, minden szem az orvoson függött, mintha arcának kifejezésétől várná az ítéletet, melytől egész jövője függ.

- Hála az égnek - szólt végre Szikszay -, a golyó nem hatott a tüdőig.

- Hát nincs veszély? - kérdének egyszerre többen.

- A bordák súlyosan megsérültek.

- De azért nincs veszély, ugye, doktor úr? - szólt Kálmán kis szekundánsa, ki az egész idő alatt leírhatatlan nyugtalansággal követé a betegnek és orvosának minden mozdulatát - hisz az oldalborda nem tartozik az emberi test lényeges részei közé.

- Reménylem nincs - szólt Szikszay komolyan -, de kevésbe múlt és minden emberi segély felesleges lett volna, s én alig gondolom, hogy ezen esetben nagyságtok magok az okot, melyért a viadal történt, elég fontosnak tartották volna, hogy érte Géza életét veszítse.

- Mi megkísértettünk mindent, hogy a dolgot kiegyenlítsük - szólt Kálmán első segéde.

- Ha Gézának baja történik, főbe lövöm magam - mondá Kálmán maga.

- Nem lesz reá alkalom - szólt Szikszay.

- De csendesen. Géza magához jön. Menjen valaki a kocsikért.

Mikorra Géza kocsija eljött, az orvos már bekötözte sebeit, s egy fertály óra múlva az egész társaság a város felé indult.



6

Pest azalatt ébredezni kezdett, s mikorra a kocsik Géza lakásához értek, nemcsak a Duna-parton, hol az első szürkülettől kezdve hajók rakodtak és indultak, de az utcákban is már élénk mozgalom vala észrevehető. - Az élet azonban nem hatott még fel az első emeletig; s míg a kövezeten munkások s targoncások tolonganak, az ablakok betett táblái és leeresztett függönyei mutatják, hogy ott még alszanak. Csak a munkának kezdődött meg a nap, s az utca kizárólag a népé még, csak itt-ott találkozunk egy úriasan öltözött alkusszal vagy kupeccel, ki aranyláncával és gyűrűkkel megrakott ujjaival a nép között az úgynevezett fensőbb s míveltebb osztályokat képviseli, s aggodalmas kifejezéssel siet a város felé, mintha elkésett volna, s reggel hat órakor már Isten szemrehányását tenné magának, hogy a napot elvesztette, mert még jó Geschäftet nem csinált.

Az országút nagyobb házainak egyikében, nem messze a Király utcától, az első emeleten két ablak azonban már nyitva áll. - A tiszta reggeli levegő s a fényes napvilág szabadon árad el Olajág Simon úr irodájában, s ámbár a vásár tulajdonképp már megszűnt, az érdemes házigazda ily korán már tökéletesen elkészülve ül íróasztala előtt. A fekete frakk, melyben látogatásait tenni szokta, nem tisztább s nem pelyhesebb, mint máskor; vendéghaján nem hibázik egy fürt, homlokán nem hibázik egy redő, s a vastag tárca, melyet kabátja bal zsebében egyenesen szíve felett hordoz, mintha ez csak azért dobogna, hogy amazt emelgesse, ott nyugszik szokott helyén. Egyszóval Olajág úr olyan, mint őt délelőtt, ha valakivel szerződésre lép, vagy délután kávéházában látjuk. Maga a tisztesség és nyugalom.

A fiatalember, kit szobájában nagy léptekkel fel s alá járva találunk, az előbbinek valóságos ellentéte. Divatos, de pongyola öltözete, a tömött haj, mely rendetlen fodrokban halántékait környezi, mindenekfelett a rendkívüli felgerjedés, melyet mozdulatai elárulnak, első pillanatban azt gyaníttatná, hogy azoknak egyikét látjuk magunk előtt, kikkel Daruváryék termeiben találkoztunk, s kik Olajág úr házában sokszor, de többnyire ily szokatlan órákban fordulnak meg; de a fennhangú beszéd, a csaknem fenyegető modor, mellyel a fiatalember szól, hamar eszünkbe juttatja, hogy tévedtünk. Kik Daruváryné termeiben megjelennek, Olajág Simon úrral négyszemközt sokkal alázatosabban szoktak beszélni.

- De hát mondja meg ön végre egyszer, mit akar tulajdonképpen - szólt Olajág, nyugodtan visszaereszkedve székébe, míg a másik, anélkül hogy a kérdésre felelne, szenvedélyes szóval vitáját folytatá. - Hogy ez rosszul történt, s amaz is, hogy a harmadikat el kellett volna hagyni, ezt bárki mondhatja. De mit tegyünk ezentúl, ez a kérdés?

- Igen, ez a kérdés - szólt az ifjú megállva Olajág előtt, s egy bosszús tekintetet vetve reá, míg amaz teljes nyugalommal szivarra gyújtott - és e kérdésre én öntől várom a feleletet.

- Mért éppen tőlem? - szólt a másik, oly egykedvűséggel eresztve füstkarikáit, mintha magával és a világgal még soha inkább megelégedve nem lett volna - mért éppen tőlem, kedves Edmund úr?

- S hát lehet-e mással szólanom? Nem önnek tanácsát követtem-e mindenben, nem ön által jutottam-e e szerencsétlen helyzetbe?

- Szerencsétlen helyzetbe! Már hogy lehet ön ily gyenge - szólt az előbbi nyugodtan mosolyogva -, az utolsó hetekben veszteségeket szenvedett, tetemes veszteségeket s higgye el, Edmund úr, én igen sajnálom azt, s ha akkor Bécsben vagyok, kétségen kívül azt tanácsoltam volna, hogy ne vegyen monzai papírokat. De végre is, ily veszteségek kikerülhetetlenek, s csak akkor veszélyesek, ha nem tarthatjuk ki; oly ember, kinek báró Capitali egész hitele szolgálatjára áll, nevethet ilyeneken.

- Ön egészen hamisan fogja fel a helyzeteket - szólt ismét az előbbi.

- Sőt, igen helyesen. Az, aki várhat, nem forog veszélyben soha. Minden csak idő kérdése. Minden papiros néha elveszti értékét, s néha ismét emelkedik; hisz az emberekkel is úgy vagyunk. Hány esetet nem tudok. Közönséges ember, középszerű nem kell senkinek, s egyszerre csak, egy vagy két esztendő után, ugyanazon ember mély tudós, nagy ember, nélkülözhetetlen polgárja az országnak. Nem tett semmit, nem tanult semmit, nem lett szeretetreméltóbb, de hiába, kurzusa van, s minden a kurzustól függ. Higgye el, Edmund úr, aki várhat, csak nevetheti a világot.

- Csakhogy én nem várhatok tovább - mondá az ifjú a legnagyobb nyugtalansággal. - A báró...

- Az lehetetlen, hogy a dolgok az öregnek tudomására jöttek volna, ha csak önmaga el nem mondta neki, én akkor nem tudom, mit tartsak ön felől. - Ön becsületszavát adta, és a becsület az első.

- Nyugodjék meg, Mandelbaum úr - szólt az előbbi -, a báró még nem tud semmit. De ki állhat jót, hogy nem fog tudomására jönni; nincs-e száz eset, száz lehetőség?

Mandelbaum úr Edmund ezen szavainál ismét visszanyerte egész tisztességes nyugalmát, s újra meggyújtva szivarját, azon mély észrevételt vetette oda, hogy a lehetőség és a tett dolog között roppant különbség létezik, s hogy sok embert ismert a pesti piacon, ki gazdag lévén, megbukott, vagy szegény lévén, meg nem gazdagodott - e kettő nézete szerint egyre megy - csak azért, mert e lényeges különbséget nem vette tekintetbe. - Ha önmaga nem szól, egészen nyugodtak lehetünk.

- De én nem vagyok, s nem lehetek nyugodt - szólt ismét az előbbi. - Napról napra nehezedik helyzetem. Nagy veszteségeket szenvedtem a börzén.

- A papirosok szükségképp emelkedni fognak. - Máris észrevehető az emelkedő hajlam. Az egésznek az amerikai pénzzavar volt oka, melynek következésében egypár angol híve megbukott és az egész pénzpiac zavarba jött. Nem adok neki két hetet, s ön pénzén felül még szép összeget vesz be.

- És a százötvenezer forint, melyről a báró azt hiszi, hogy már hat hónap előtt Somosy tábornoknak kifizettem, s melyet ön tanácsára váltókra másoknak adtam?

- Csupa biztos helyekre. Gróf Aranyváry valóságos Gibraltár, a többiek közül egyik-másik fiatal, de mind gazdag. Nincs ember, ki pénzét szerencsésebben adta volna ki; én egyáltalában nem hallottam még soha jobb Geschäftről. Ön az öreg Somosynak fizet 5 percentet, mert miután a báró a 150 ezer forintot megfizette, a pénz tulajdonképp Somosy tábornoké, s ugyane pénzért teljes biztossággal kap 24-et, azaz 19 percent nyereséget, s ez csak itt 21 500 frt. S mindent a lehető legbecsületesebb, leglojálisabb módon. - Ezt nevezem én szerencsének.

- És ha Somosy pénzét egyszerre visszakérné?

- Attól nincs mit félni. Az öreg tábornok, és ami még szebb, vén fiskálisa, nem tudja, mit csináljon a pénzzel. Legfőbb kívánatjok, hogy Capitali a pénzt a jelen feltétel mellett addig tartsa meg, míg ők valamely jószág vagy ház vételére határozták magokat, mi, ha őket jól ismerem, legalább tíz esztendeig nem történik meg. A tábornok nem tesz semmit prókátora nélkül, ez meg csupa törvényes nehézségek miatt nem határozhatja magát semmire, s így ezen oldalról is nyugodtan lehetünk.

- És ha a Smittek megbuknának? Váltókat akceptáltam, zsiráltam számokra. S minap már furcsa beszédeket hallottam a börzén. Hitelök ingadozik. Borzasztó volna.

- És nem fél-e ön, hogy az ég boltozatja bedől, vagy a föld feltátja éhes száját, és a banknak ezüst készletét egyszerre elnyeli?

- Tovább terjeszkedtek üzletükkel, mint kellett volna - mondá Edmund, kit a nevetés, melyre magát Mandelbaum úr kényszeríté, éppen nem nyugtatott meg; - most nagyon megszorultak; nem tagadhattam meg tőlök aláírásomat, mert ők is mindig szolgálatomra álltak, de félek...

- Tudja-e ön, kire emlékeztet engem aggodalmaival? - szólt Mandelbaum jókedvűen - egészen Virágvölgyire, ki egyre félti egészségét, s napról napra jobban néz ki. - Ön szerencsés ember; maholnap pár százezer forintja lesz, maga sem tudja, hogy minden saját capitalis nélkül, egészen hitel által.

- S még e hitel is másé - mondá az ifjú elkeseredéssel -, egész életem csalásból s hazugságokból áll, s az, kinek nevével visszaélek, kinek vagyonát, becsületét kockáztatom, az jóltevőm. Ily kínokat ember nem tűrt még. Ha nála vagyok, vagy csak rá gondolok is, s minden jótéteménye eszembe jut, s látom a határtalan bizodalmat, mellyel irántam viseltetik, porig alázva érzem magamat. Még minap, mikor a számadást, melyet együtt készítettünk, neki átadtam, alig nézte meg a summát, azután azon megjegyzéssel adta vissza, hogy ő a háznál hagyott tőkéjéből úgy sem kíván négy percentnél többet, amit többet realizáltunk, nekem adja.

- Nem is nézte meg a számadásokat? - szólt Mandelbaum bámulva. - Mikor a ház még az ő neve alatt megy, és nem is nézte meg a számadásokat! Furcsa, nagyon furcsa, de nagyon szép, s kegyedre nézve igen megnyugtató.

- De ily bizodalommal visszaélni! - mondá Edmund egy székre vetve magát.

- Azt ne vegye szívére - szólt Mandelbaum csaknem gúnyosan -, ha az öregnek kevesebb bizodalma lenne, nagy része annak, mit ön tett, úgysem történhetett volna. Azonkívül, ha ő tőkéjének csak négyes kamatját kívánja, miért gyötri önmagát szemrehányásokkal? Hisz e kamatot könnyen megadhatja; ha kell, még magasabbat is. Én soha önben e gyengeséget nem kerestem volna.

- Nevezze gyengeségnek, nevezze akárminek, de annyi bizonyos, hogy én ezen állapotot nem tűrhetem tovább. Véget kell vetnem e hazugságoknak, segítsen ki a zűrzavarból, melybe tanácsai által jutottam, mert vagy mindent magam mondok el a bárónak, vagy főbe lövöm magamat.

Mandelbaum úr pápaszemét, mely eddig homlokán volt, leeresztette szemére, mint szokása volt, ha papírról vagy emberarcról valamit olvasni akart. S csak azt jegyzé meg, hogy sokkal okosabb, mint hogy oly valamit tegyen, minek ily következései lennének.

- Casagrande oly atyailag viselte magát irányomban, hogy ha lábaihoz borulva mindent elmondok, talán megbocsát.

- Ezzel ne ámítsa magát - vágott szavába élesen az előbbi. - Casagrande, mióta nevét olaszra fordította, s báró lett, igen nagy úr, nem is nézi meg a számadásokat, nagyon atyailag viselte magát Edmund úr irányában; de miután ez az ő nevében nem tudom hány váltót írt alá, tőkéket vett fel s adott ki, báró Casagrande minden grandezzája mellett mégis szükségesnek fogná tartani a nyilvánosságot, s törvényszékeink elég indiszkrétek, hogy belé elegyedjenek.

- Ha ön másképp nem segíthet, azt sem bánom - szólt az ifjú elkeseredve -, végre is agyonlövöm magamat, ez út úgyis csak oda vezethet.

Mandelbaum úr azon hírt, hogy Edmund bűnvádi perbe keveredett, vagy magát agyonlőtte, máskor talán teljes lelki nyugalommal hallotta volna; de most, midőn a következéseket meggondolá, melyeket e lépés reá hozhatna, nem kis zavarba jött. Minden, amit Edmund tett, az ő tanácsára történt; a 150 000 forint, melyet Somosy tábornoknak kellett volna kifizetni, az ő kezén ment keresztül, egyszóval, ha az egész most jő napfényre, Mandelbaum nemcsak vagyonát veszti, sőt még nagyobb bajba keveredik. - Agyonlőni magát, az persze nem nehéz, de csak gondolja meg a következéseket - így szólt a lehetőségig érzékenyen.

- Százszor jobb meghalni, mint élni megbecstelenítve.

- Azt is megengedem, ha az embernek nincs hitele, úgysem sokra mehet a világon - szólt Mandelbaum. - Én ismerem Edmund urat, mindig fellengző gondolkozású volt, eltelve lovagias érzeményekkel, valóságos gavallér és bizony isten egy percig sem kétkedem, hogy magát, ha kell, holnap agyonlőné; de csak gondolja meg egyszer a zavart, melybe ez Casagrande bárót hozná. - Most az egész dolog minden baj nélkül rendbe jön. Teljes meggyőződésem szerint önnek börzespekulációi éppen fordulóponton állnak, s a nyereség, melyre biztossággal várhat, bőven pótolni fogja a tett veszteségeket. Főképp ily krízisek után, nagy fluktuációk között, nagy nyereségek realizálhatók. Azalatt a váltókat, melyekre Somosy 150000 forintját kiadtuk, nem hosszabbítjuk meg, s a pénzt a vén tábornoknak kifizetjük. Smittékkel való összeköttetésünket lassankint legömbölyítjük, s ha ön teljességgel úgy kívánja, akkor felfödözhet mindent. De most szólni a dologról vagy most agyonlőni magát, mikor mindez még függőben van, mikor tettének csak az lenne a következése, hogy Casagrandét minden oldalról egyszerre megrohanják, hogy hitelét megrontsák, a Smitteket bizonyosan s őt valószínűleg bukáshoz hozzák. Önnek eljárása éppen oly ember irányában, kit jóltevőjének nevez, megbocsáthatatlan volna. - Mert hogy a váltókat és nagyobb kötelezettségeket, melyek részint az ő saját keze aláírását viselik, részint ön által mint könyvvivője által írattak alá, törvény szerint Casagrandenek kell beváltani, azt kegyed éppen úgy tudja, mint én. Minden botrány, minden, mi lármát csinál, csak neki lehet ártalmára.

- Eszerint nekem nem lehet, nem szabad azt tennem, mit tőlem a becsület megkíván? - szólt Edmund a legnagyobb elkeseredéssel, míg ismét fölugorva székéről, a szobában föl s alá járt.

- Ha önnek becsülete oly dolgokat kíván, mik által más emberek szerencsétlenné válhatnának, önnek azokat csakugyan nem szabad tenni. Bármi kellemetlenül érezze is magát bizonyos viszonyokban, a viszonyokat egyszerre megszakítani nem lehet. A fődolog türelem, végre minden váltó mégis csak lejár.

- S mindezt magának köszönhetem. Önnek, ki miután bizodalmamba lopódzott, azt arra használta, hogy tapasztalatlanságommal visszaéljen. Legyen elátkozott.

Edmund arcai lángoltak, midőn az asztal előtt, hol Mandelbaum ült, megállva, e szavakat mondá. Az utóbbi, mióta észrevevé, hogy Edmundot kétségbeesett föltételeiről okai által lebeszélte, ismét visszanyerte egész nyugalmát. A bosszú s gyűlölet, mellyel az ifjú reátekintett, úgy látszott, semmiben sem zavarta kedélyét.

- Szóljunk csendesen - mondá végre azon felsőbbség hangján, melyet nyugalom ad -, az emberek többnyire mentül hangosabban beszélnek, annál kevesebbet értik egymást. Edmund úr engem vádol, de ugyan, ha kérdenem szabad, mi joggal? Ki volt az, ki szüntelen azon törte fejét, mi módon válhatnék legrövidebb idő alatt gazdaggá, s ki midőn hallá, hogy éppen az ő helyzetében ezt nehéznek nem tartom, egyre tanácsomért nógatott? Edmund úr lovakat tart, gavallér ember, csupa úrfiakkal társalkodik; neki a pénz tulajdonképp nem is kell, ő a pénzcsinálást megveti, s az eszközöket, melyek által mások vagyonhoz jutnak, aljasoknak tartja; de azért mégis gazdag akarna lenni rövid idő alatt, mert báró Casagrande leányát másnak, mint gazdag embernek, nem adná. Tehetek-e róla, hogy más eszközöket, melyek e célhoz vezethetnek, ajánlani nem tudtam; főképp miután ezen eszközök olyanok, melyek senkinek sem ártanak? Ha Edmund úr mindjárt megijed, s az első nehézségnél tervét megváltoztatja, ennek bizonyosan nem én vagyok oka. Bátorság nélkül nem mehetni semmire a világon. Arisztokratikus helyzetek mindig csak bátorság által érethettek el, napjainkban éppen úgy, mint hajdanában; csakhogy a bátorság, melyre korunkban szükség van, kissé másnemű. - Én nagyon megcsalódtam önben. Mindenesetre pedig, ha a történteket nyugodtan megfontolja, maga is be fogja vallani, hogy az egész dologban csak magát vádolhatja. Én tanácsoltam, ön cselekedett, s hála Istennek, nem gyermek többé.

Edmund egy ideig hallgatott. Arcai indulat helyett most a legnagyobb levertséget fejezték ki.

- Önnek igaza van - szólt végre -, mindennek magam vagyok oka; mért nem gondoltam meg előbb. Ó, de ne hagyjon el! Segítsen ki e labirintból, melybe jutottam, s halálomig hálaadó leszek.

- Semmi sem könnyebb - mondá az előbbi biztatólag -, a labirintus tulajdonképp nem is az; egy félév alatt minden rendben lesz. Becsületszavamat adom reá. Én, Mandelbaum Simon, jótállok mindenért; csakhogy Edmund úr később bizonyosan megbánja még, hogy ez alkalmat ellökte magától. Ha korában oly leányt kaphattam volna, mint Casagrande! Ha minden alkalmat úgy kezembe adnak, mint önnek, én más nehézségekkel is megküzdöttem volna. Átkozott egy szép leány az, nem láttam párját.

- Mind hasztalan. Ha Krőzus lennék, Blankát nem nyerhetem el.

- Hát innen fúj a szél? - szólt az előbbi mosolyogva - egy kis szerelmes félreértés vagy vetélytárs? Higgye el ön, ha az ember Krőzus, sőt ha csak jól bírja magát, sokszor félreérthetik, s lehet sok vetélytársa is, csak gazdagabb ne legyen.

Még mielőtt Edmund felelhetett, az ajtón erős kocogás félbeszakítá a beszélgetést. A belépő Csabay volt.



* Ha mindenki új szavakat alkot, mért ne vehetném én is e szabadságot magamnak, főképp oly fogalom magyar kitételére, melyre oly nagy szükség van. [VISSZA]
 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
Nincs Cím
  2013-02-13 09:24:41, szerda
 
  EGY GAZDASSZONY LEVELEI



[REGÉNYTÖREDÉK]

ELSŐ LEVÉL

A magyar gazdasszonyok lapja túlélte első évét, s ez, mint hallám, lapoknál s gyermekeknél legnehezebb. Mielőtt összekötném, rendbeszedtem, s még egyszer átnéztem számait; közöttük egy tűnt föl, nem mondom, hogy hiba, de hiány mindenesetre. A gazdasszonyok lapjába írt mindenki, nagynevű írók s asszonyok, grófok, bárók, olyanok, kik mint az időszaki sajtó munkásai, a közönséggel naponkint beszélgetnek, s olyanok, kik a gazdasszonyok lapjában léptek föl először, s csak a cél szentsége által bírattak arra, hogy gondolataikat kinyomassák; csak egy neme az íróknak nem jelent meg a lapok hasábjain eddig: - gazdasszony.

Nem olyat értek, ki csak annak tartja magát, s kit udvariasságból néha úgy neveznek; ily értelemben, valamint a férfinem csupa politikusból s pedig nagyból, úgy az asszony nem csupa gazdasszonyból s pedig jóból áll, s tulajdonképpen nem is a szép, hanem a gazdaságos nemnek kellene azt nevezni; - de érték oly gazdasszony, ki ne legyen semmi más, kitől e címet ellenségei nem tagadhatják meg, s kinek legjobb barátai sem adhatnak más titulust, mint hogy ő bizony szegény gazdasszony itt vagy ott; szóval gazdasszony, minő én vagyok, kit a cselédek ifjasszonynak neveznek, hogy az ő életében is legyen poézis. - Eszembe jutott, hogy a gazdasszonyok lapjának mégis ily dolgozótársra is szüksége lehetne, s nem pótolhatnám-e én e fogyatkozást?

Két dolog által keveredünk a legtöbb bajba: az első az, hogy mikor kell, semmi nem jut eszünkbe, a másik - s ez még veszedelmesebb -, ha mindent, ami eszünkbe jut, azonnal megteszünk; s én őrizkedni szoktam ettől, s egy egész hétig gondolkoztam ezen ötletem fölött is, végre csak most határoztam el magamat. Elmondom okaimat. Hisz ha ön leveleimet kiadja, egy egész könyvet akarok írni lapjában, tapasztalásaimat, talán életem történetét, azon rövid regénnyel, mely még egy vén gazdasszony életében is előfordul, s a bölcsességet, mint minden ember életéből kivonhatni; s ehhez előszó is kell, ünnepélyes nyilatkozat, mely a könyvhöz körülbelül úgy áll, mint az esküvő a házasélethez, melynél mindent fölteszünk magunkban, s mely, ha az ígéretek nem teljesülnek, azért magában is szép.

Minden előszó, mint több könyvben láttam, mert télen sokat olvastam, két részből áll. Az elsőben az író elmondja, miért határozta el magát az írásra, a másodikban, mit akar írni, s miért tartotta különös kötelességének, hogy munkájához fogjon, ámbár nagy küzdelmébe került, míg veleszületett szerénységét legyőzve, csöndes magányából a közönség elébe lépett. E rendet követem.

Tehát mindenekelőtt: miért határoztam el magamat az írásra?

A grófi család Pestre utazott, s a nagy ház üresen áll. Tízszer végigmentem a szobákon. Leporoztam mindent, a gróf és a grófné képét háromszor is - remekművek, mintha magukat látnám, a grófné csakhogy meg nem szólal, s a gróf, ámbár a nagyságos asszonnyal áll szemben, mégis oly bátran néz ki keretéből, mintha az országgyűlésen tartana beszédet, de remekművek mindamellett, s háromszor poroztam le őket; mióta azonban az őszi esőzések beálltak, s a család elutazott, még por sem jő a házba. Margit kisasszony zongorája hallgat, Klárikám reám bízta kis kanári madarát, s a szegény állatka, mely a kedves kisasszonnyal versenyt énekelt, sötét szobám falai közt szomorúságában csak néha csiripel. Mind elmentek - hála Istennek, a francia gouvernante is - s nincs semmi dolgom. Nem tudom, szemeim gyöngültek-e, de nekem úgy tetszik, hogy a köd az idén vastagabb, mint máskor, s nincs kedvem az olvasáshoz sem. A hírlapok most is járnak, de ha az Üstökös nem volna s Tallérossy Zebulon, kinél kedvesebb s mulatságosabb úriembert nem ismerek, kinek teremtőjét az Isten áldja meg, talán nem is nyitnám föl a postacsomagot. Mai nap az újságokban az ember nem is talál mást, mint csupa kérdéseket. Olasz kérdés, német kérdés, lengyel kérdés, keleti kérdés; nem tudom, mikor érjük meg a feleleteket, s azok mulatságosabbak lesznek-e; de annyit tudok, hogy e kérdéseket rég meguntam, s a lapok olvasásában nem találok élvezetet. - Kísértsük meg az írást. - Ha igaz, mit a tisztelendő úr a minap az ebéd fölött mondott, hogy minden író szépnek találja saját művét, és ön kinyomatja leveleimet, egy cikket legalább találok hetenkint a lapokban, melyet örömmel végigolvasok, sőt talán kétszer is - s íme az ok, mely írásra serkent; és senki sem tagadhatja, hogy az reám nézve nagy fontossággal bír. A hosszú esték, az üres ház, a csöndesség köröskörül, ha ön csak egy hétig megpróbálná, természetesnek fogná találni határozatomat. - Nehezebb talán megmutatni, hogy írásom, mely nekem kellemetes időtöltést ígér, egyszersmind a közönségnek is hasznára lesz, hogy ezáltal hazafiúi kötelességet teljesítek, s irodalmunkat gazdagítom, s mégis - föltéve mindig, hogy ön kiadja leveleimet - húsvétig a világ azt is át fogja látni.

Könyvem - mert előre mondom, ha én egyszer hozzáfogok, könyv lesz belőle -, könyvem tanulságos lesz. Írók, kik mindig szórakozáson törik fejöket, ezt talán nem fogják jónak találni, de gazdasszonyaink, kik néha egy kis helyesírási hibát is meg tudnak bocsátani, bizonyosan átlátják. Egész életem tapasztalásait fogom közleni velök; és minthogy életem első része oly házakban folyt le, melyek szűkebbek voltak, mint kívántuk, s az utolsó húsz évet olyanban töltöttem, mely sokkal tágabb, mint hogy azok, kik benn laknak, benne igazán jól éreznék magukat, én sokmindenfélét tapasztaltam, miből mások tanulhatnak. - És könyvem mulatságos is lesz, mert ha történetemet elmondom - s pedig hogy saját firkálásomat láthassam, mindenre képes vagyok -, jótállok, azt nem fogja senki megunni. Nem mintha történetem rendkívüli s hallatlan lenne. - Nem vagyok kicserélt királyleány, s nem jártam soha az úgynevezett nagyvilágba. De Paprika Jancsit többször megnéztem, s talán ön is látta gyermekkorában legalább. És vajon látott-e valaha színdarabot, melyet a közönség oly változatlan jókedvvel nézne? A történet, melyet ott előadnak, igen egyszerű, tulajdonképp mindig ugyanaz; de egy megvan benne mindig, az, hogy... valakit megvernek, s minél több a verés a kis színpadon, annál nagyobb a közönség jókedve, annál több a megelégedés. A közönség mulatsága a verés mennyiségétől függ, s tapsolása arányban áll a döngetéssel, melyet Paprika Jancsi oszt vagy kap. A közönségnek ízlése különböző, de egyben, higgye el ön, a legműveltebb közönség is hasonló ahhoz, mely a kis fabódé előtt összegyűl; soha nem mulat jobban, mint ha valakit jól megvernek - természetesen nem bottal, hanem, mint a költőik mondják, a sors csapásaival; s e részben életem története a legmulatságosabbak közé tartozik, s bizonyosan ki fogja elégíteni olvasóit.

De talán eleget is írtam bevezetésnek, talán sokat is, s hogy e levélért minden haszon nélkül ne fizesse a postapénzt, egy receptet is küldök.

U. i. Ha e levelet a gazdasszonyi lapok jövő számában találom, folytatni fogom levelezésemet. Ha csak receptemet adja ki, a jövő postával ismét küldök néhányat, mert ha elmélkedéseimet nem tartaná is a gazdasszonyok figyelmére érdemesnek, receptjeim mindenesetre méltók, hogy az ön messze elterjedt lapjában közöltessenek. E részben grófomra hivatkozhatnám, sőt még német szakácsunkra is, ki a befőzötteket mindig az én utasításom szerint készíti, ámbár irigységében azt állítja, hogy Párizsban tanulta.



MÁSODIK LEVÉL

Mi furcsa teremtés az ember, vagy legalább mi furcsa teremtések vagyunk mi, asszonyok. Mikor utolsó levelemet elküldtem, azt hivém, semminek nem örülhetnék inkább, mintha ön azt kinyomatná. Az egész héten vártam a gazdasszonyok heti lapját, oly nyugtalanul, mintha üdvöm függne tőle, s miután az végre kezembe jött, s azt, amit írtam, nyomtatva láttam, megijedtem s eszembe jutott, mennyivel jobb lett volna, ha ön, közölve a fánkokra nézve küldött receptemet, a többit félreteszi, s így fölment ígéretem alól. - Igaz, hosszú megfontolás után adtam azt, egy egész hétig gondolkoztam fölötte; de nem gondolkoznak-e mások is néha hónapokig, mielőtt ígéretet tesznek, s nem bánják-e meg aztán szintúgy; s általánvéve nem éppen az-e a legcsodálatosabb az életben, hogy kívánataink ha teljesülnek, sokszor több keserűséget okoznak, mint ha azokat sorsunk megtagadta volna? - Mennyit fáradunk sokszor, míg egy bizonyos célhoz érünk. Homlokunk izzadságával mászunk a hegytetőre fölfelé, s alig álltunk ott, újra sietünk, hogy ismét s még több fáradsággal visszajuthassunk oda, honnan kiindulánk, s ami legkülönösebb: a hegy, melyet oly kopárnak találtunk, ha tőlünk ismét távol fekszik, éppoly szépnek látszik, mint mielőtt rajta voltunk. Tapasztalásainkat, reményeink- vagy emlékeinket nem ronthatja meg, ami volt s ami lesz, mindig szép marad. S azért mondom, bizony furcsa teremtés az ember, s furcsa életünk a világon, melynek felét sokszor azzal töltjük el, hogy azt elrontsuk, amit a másikban nagy fáradsággal kivittünk.

Hogy csak egy példát hozzak föl, mely legközelebb fekszik, itt vannak kokinkínai tyúkjaink - nem tudom, mondtam-e már, hogy grófném szenvedélyes gazdasszony. A gróf is nagy gazda, annyi könyvet olvas, melynek címlapján eke vagy hízott tehén van lenyomva, hogy szemét is megrontá, s én csak azt kívánom, hogy ne rontson el még mást is, mert fájdalom! többször tapasztaltam, hogy az ily uraságok vagyona a költést sokáig elbírja, de ha gazdálkodni kezdenek, nagy veszélyben forog. Elképzelheti ön, hogy az új találmányoknak nagy bőségében vagyunk. Van svájcerei, hol teheneink márványjászolból esznek, s a tejet porcelánedényben tartjuk; van egy egész erdő szederfa, s tavaszkor selyembogár-mulatság; roppant zöldségeskert, mellyel három konyhát is el lehetne látni, ha a kertész évenkint nem hozatna új magvakat Erfurtból s más külföldi városokból, melyek majd későn érkeznek, majd nem kelnek ki; de legfőbb büszkeségünk a tyúkászat, s ennek messze földön nincsen párja. - A ketrecek mind drótból fonvák s egészben kínai ízlésűek. Valamivel nagyobb talán, de egészen úgy képzelem magamnak a kínai császár nyári palotáját. Most hat esztendeje készültek, mikor az uraság Angliából visszatért, s ugyanakkor jöttek a kokinkínai tyúkok.

A gróf egyszerre egy egész sereget hozatott: kakast, tyúkot, jércét, tojást, hogy az új kakaspalota méltó lakókkal népesíttessék meg. Nem láttam soha szebb tyúkokat, mint a mieink előbb voltak. Hófehértől koromfeketéig minden szín: sima fejű, mint a fogoly, s bóbitos, mintha süvege volna, nagy s apró, mindenféle faj, s mindenikből a legszebb. Tudtam, hogy grófnémnak kedve telik benne, s ahol valami különös tyúkról hallottam, megvettem számukra. Öröm volt ránézni - de ennek most mind pusztulni kellett. Grófunk mondta, hogy most, midőn más művelt országban a tyúkok naponkint kétszer tojnak, nekünk sem szabad hátramaradnunk, s hogy valóságos szégyen egész Magyarországra nézve, hogy tyúkjaink most is úgy néznek ki, mint századok előtt, s nem tettünk semmit, hogy aprómarháink nagyok legyenek; s mihelyt az idegen gyarmat megszaporodott, a bennszülötteknek tovább kellett állniok. - Sőt nemcsak udvarunkban, az egész vidéken is megtörtént ezen változás. Az inspektor, a tisztek, a pap, a jegyző s később a falusi gazdák, ki hízelgésből a grófné iránt, ki mert csakugyan hitte, hogy a kokinkínaiak a mieinknél többet érnek, mindenki csirkét vagy tojást kért; uraságom szokott nagylelkűségével bőven osztogatta a csodaállatokat, míg a tyúkok dolgában egész vidékünk valóságos Kínává vált, s minden szeméten jövevények kapartak. - Csak a szegényebb parasztoknál s künn a tanyákon maradt néhány tyúk a régiekből, kik, mint tyúkjainknak szokása volt, minden alkalommal kíváncsian összegyűltek, kotyogva mondták el egymásnak, mi történt a szomszédban, együtt ettek és néha veszekedtek, de mindezt a legnagyobb barátságban; közöttük itt-ott egy elvénült magyar kakas, jobb időkben tanult méltósággal járva körül tanyáján, s elkukoríkolva régi dalát; csakhogy ez is szomorúbban hangzott, s hogy ha szomszédjaival találkozott, nem is veszekedett többé. Úgy látszott, szegények maguk is érzik pusztulásukat, s csakugyan minden arra mutatott.

A kokinkínaiak hosszú lábaikkal büszkén jártak körül, mintha az ország már az övék lenne, s korán reggel fölébresztették az embert idegen kukorikolásukkal; mert még szavuk sem olyan, minőhöz szokva voltunk, s mely a jó keresztyént szent Péterre és az Üdvözítőre emlékezteti; hanem rekedt, szakadozott, goromba hang, minőt nem lehet bosszúság nélkül hallani.

Így ment sok ideig. A grófné észrevette ugyan, hogy nagy költséggel hozott vendégeink nemigen szépek, azt is mondta többször, hogy majorságunk előbb jobban nézett ki, mint most, midőn egy egész huszárezred szállásolhatna a faluban, anélkül hogy kakasainkon meglátszanék, mert valamennyinek együttvéve nincs egy tolla, melyet forgóra használni lehetne; de mindamellett eleinte nem volt hossza-vége a dicséretnek. Nagyobbak, ízletesebbek, szaporábbak, többet tojnak, mit tudom én. Mindenesetre úgy néztek ki, mint a legműveltebb országok tyúkjai, és ha néha a régiekről szóltam, a grófné csak azt válaszolta, hogy ő is sajnálja, de hiába, nekünk is haladnunk kell. Végre azonban kisült az igazság. Két esztendő alatt meggyőződtünk, miként a híres fajnak egész érdeme az, hogy ocsú és rostaalj helyett tiszta búzával tartják, hogy lába hosszabb s körmei nagyobbak, de húsa keményebb, úgyhogy ha csirkekorukban nem kerülnek a tálra, haszonvehetetlenek, s hogy tojásunk is kevesebb volt, mint előbb - igaz, valamivel nagyobb, de fakó színű, úgyhogy annak, ki fehér tojásainkhoz szokott, nem is esik jóízűen. És ekkor mennyi fáradságba került, míg majorságunkat régi állapotába visszahozhattuk, s az egész ismét tisztességesen nézett ki. - Csak a drótból font tyúkpaloták maradtak meg, de benne magyar kakasaink uralkodnak, s az idegenekből csak néhány bramaputra maradt (ezeket ajánlom gazdasszonyaink figyelmébe, mert a kokinkínaiaknál csakugyan többet érnek) s egy új faj, melyet a grófné tavaly hozatott, s melynek érdeme az, hogy szintannyit eszik, mint a többi, de nem nagyobb a galambnál.

De hová tértem? - El akartam mondani önnek, hogy jobb lett volna, ha kívánatomat nem teljesíti, s levelemet nem adja ki, mert megbántam ígéretemet, s íme, majorságunk történetét beszéltem el. Baj! de ha ön leveleimet elfogadja, ehhez szoknia kell. - Ilyen volt egész életem is. Egy hosszú kerülés. Ki mondhatta volna előre, hogy ily kastélyban fogom végezni napjaimat?

Kinézek ablakomon; a kertet, mely előtte elterül, hó takarja. Ki az egészet most látja, nem sejdíti, mi szép volt nyári napokban, mi szép virágok tölték a hóból kimagasló ágyakat, hol most csak töredezett kórok látszanak, s a hattyúk s színes kacsák mi vígan úszkáltak körül tavunkon, melynek helyét most sima hómező mutatja, melyen fa s bokor nem áll. - Költő talán elképzelhetné magának a fák lombját, a zöld mezőt, a virágcsoportokat; de vajon a kép, melyet alkotott, oly szép lenne-e, mint az, melyet én ismerek, ki soha költő nem voltam (mi gazdasszonyhoz nem is illik), és mégis oly elevenen látom mindezt magam előtt, mintha a szép napok nem múltak volna el, és a hólepel nem borítaná a virányokat; csakhogy messzebb látok, és sok, mit akkor a lomb eltakart, most előttem áll. A templom, a paplak, a parasztházak, mindannyi emlék, mely fiatal napjaimra int; szerény és egyszerű s mégis szebb e kertnél egész pompájában.

Szóljunk hát a múltról. Beszéljünk a tavaszról e téli napokban. Önnek olvasói a vén gazdasszonytól tanácsokat várnak. Ha az emberek nagy része egyszerűen s igazán elmondaná történetét, mint én azt tenni fogom, az olvasó legalább egy tanácsot mindenikben fel fogna találhatni: azt, mit ne tegyen. - És minthogy a szépirodalmi tárcába tette levelemet (mit, megvallom, eleinte röstelltem, mert komoly gazdasszony létemre más helyre gondoltam magamat érdemesnek), a költészet sem fog hiányzani. Saját múltját szebb színben látja mindenikünk, s hogy ezt úgy adja elé, nem kívántatik más, mint hogy sok gondolkodás nélkül azt írja le, amit érez. Költő minden ember, s ha a fáradság, melyet sokan a költészetre fordítanak, nem sikerül, az ok éppen fáradságunkban fekszik. Fa terem mindenütt s felnő magától; de ki erejét megfeszíti, hogy azt felhúzva, magasabbra nyújtsa, csak gyökereit tépi szét.

Hanem elég mára. Szomorúsággal látom, hogy akaratom ellen egy második előszót írtam. Legyen azonban türelemmel, jövő alkalommal megkezdjük a történetet.



HARMADIK LEVÉL

Mondják: vannak emberek, kik a hazaszeretetet nem ismerik. Meglehet. - Vannak vakok s bénák is, s a természet sokaktól megtagadta a látszólag legszükségesebb érzékeket; miért ne hinném, hogy másokkal éppoly mostohán bánt, midőn őket azon érzéstől fosztotta meg, mely lelki erőnk s boldogságunk föltétele? Hogy a messze kört, melyet hazának nevezünk, felfogni s szeretni képesek legyünk, emelkednünk kell, s egyesektől a sors talán megtagadta e képességet. De oly ember, ki születése helyéhez ne ragaszkodnék, s azon vidékre, hol gyermekéveit töltötte, vággyal nem emlékeznék vissza, talán nincs a világon; s minél tovább estünk a körtől, mely első örömeinknek s bánatunknak tanyája, annál inkább nő a vágy a múlt után. - Hallottam valakitől, hogy a visszhang annál több szótagot ismétel, minél inkább távozunk a sziklától, melyben hangunk megütődik. Ilyenek emlékeink: éveinkkel csak elevenebbekké válnak; én legalább magam azt tapasztaltam. Naponkint új, rég feledett részletek jutnak eszembe, s mióta nem bírok olvasni pápaszem nélkül, emlékezetem is csak a közelebb fekvő tárgyakra nézve gyöngült, de távolabbakra erősebbé vált.

Több mint harminc éve, mióta a falut, melyben felnőttem, elhagytam, s minden oly tisztán áll előttem, mintha tegnap jöttem volna el. Lefesthetném vagy leírhatnám legkisebb részletében, ha festeni vagy írni tudnék - így csak magam előtt látom s felsóhajtok.

De olvasóim nem is sokat vesztenek leírásom hiányával. Kintornya oly hely, hol, mint tapasztalásból tudom, az ember igen boldognak érezheti magát, de kevés leírásra méltó tárgyat talál.

A falu a Tisza közelében fekszik, még a nagy lapályon, de a hegyek közelében. Mindjárt a falu mellett kezdődnek a dombok, melyek mindig magasabbra emelkedve, havasokban végződnek. - Minthogy rajta országút nem vezet keresztül, s a megye székhelye s minden város távol fekszik, e helység valószínűleg most is elég csöndes lehet. Negyvenöt évvel ezelőtt lakóinak nyugalmát semmi nem zavarta. Legfellebb minden három évben fordult meg egyszer valamely tisztviselő a határon, hogy a kevés nemesnek szavazatát, ki ott lakott, megszerezve, híveit parasztszekereken a vármegyeházához fuvaroztassa; minek azonban, amennyire én tudom, közönségünk semmi kárát nem vallotta. - A közbátorság, úgy látszik, magamagát tartotta fel, és a nép elég jól érezte magát; ámbár senki sem vallotta hivatalos kötelességének, hogy javáról gondoskodjék. - Igaz, hogy akkor hátrább álltunk műveltségben. Ott, hol kő nem volt, az utat nem csinálták, s őszkor mindenki csak annyi sárt talált, amennyi magától támadt; míg most utainkra annyi sárt hánynak föl, mennyi a mellettök készített két mély árokból kikerül, hogy az utas, ha elakad, magasabb szempontból nézhesse nyomorúságát; s a falu melletti táblák is hiányoztak, melyeken a helység, járás és megye nevét a külföldi fuvarosok számára két nyelven látjuk fölírva; de amint mondám, megvoltunk mindamellett, sőt egyes helységek, mint például Kintornya, elég csinosan vették ki magukat, ámbár házaik még nem voltak számozva. - Egyenkint véve e házak nem sokat mutattak. Vert földből készülve, egy, legföllebb két ablakkal az utca felé, alig képzelhetni szerényebb hajlékokat; de minthogy a mész, mélyet a hegyekből hoztunk, kevésbe került, a módnak bőségében voltunk, s minden gazda régi szokásból házát évenkint húsvét előtt kifehéríté s tetejét megigazítá; így az egész mégis kellemes benyomást tett, főképp mert minden ház előtt az utca felé néhány magasabb akácfa s hátulsó oldalán szilvások voltak ültetve, s így a kis fehér házak mintegy kertben álltak. - Mindez igen egyszerű volt, igen közönséges, igen kevéssé civilizált - de igen kellemetes, s nekem úgy látszik, hogy akkor több megelégedett embert ismertem, mint most.

Szinte látom fiatal olvasóim mosolygását. Igaz, az én koromban mindenki dicséri a múltat, melynek megvolt legalább azon jó oldala, hogy harminc-negyven évvel fiatalabbnak éreztük magunkat, s ha más is nehezen ismeri el a haladást, ha magán csak azt tapasztalja, hogy hátrább ment: ez gazdasszonynál még természetesebb, ki oly körben forog, hol talán nem is haladtunk, sőt a háziasságban, a családélet bensőségében talán hátrább állunk: - de megengedve, hogy csalódom, nekem úgy látszik, hogy akkor csakugyan több megelégedett embert ismertem, mint most; - s miután nem Magyarország, hanem saját életem történetét írom, a fődolog nem az, minők voltak a dolgok valósággal, hanem milyeneknek látszottak nekem; e szempontból tekintve a dolgot, bátran állíthatom, hogy Kintornyánál szebb helyet nem is képzelhettem magamnak.

Ha elébb mondám, hogy falunkban semmi sem volt, mi különös leírást érdemelne, tévedtem. Helységünknek több nevezetessége volt. Mindenekelőtt öt vagy hat nemesi kúriát említhetek, melyekben valaha megannyi Kintornyai lakott, s melyek közül egyet a zsidó most pálinkaháznak alakított át, a másikban az öreg Demeter tartotta boltját, a többiek ledüledeztek. Ezeken kívül mindjárt a falu végén állt a nagy tölgy, melyre százötven esztendő előtt a törökök, mert a faluban adószedőjüket agyonütötték, a papot, a bírákat s nem tudom hány gazdát fölakasztottak; a legérdekesebb azonban mindenesetre régi templomunk volt, s a kintornyai vár, melynek romjai azon kúria telkén álltak, hol nagynénémmel laktam.

A templomról nem sokat mondhatok. Tizenhét éves koromig nem voltam másban, s most úgy érzem, mintha ájtatosabban nem tudtam volna imádkozni, és soha szívrehatóbb beszédeket nem hallottam volna, mint itt, ősz hajú tiszteletesünktől; de megvallom, a templomot magát még akkor nem tartottam igen szépnek vagy nagyszerűnek. - De a tiszteletes, a doktor s János bátyánk, ki Pesten lakott, s nagynénémet egyszer évenkint meglátogatta, százszor mondták, hogy ha tudósok e templomot ismernék, egész könyveket írnának róla, s még inkább elhiszem most, mióta látom, mi mindenről írnak könyveket az emberek. Kedves kis templomunk bizonyosan inkább megérdemli; mert ha tornya nincs is, két hársfa áll előtte, melynél szebbet életemben nem láttam. Annyit tudok, hogy a főhajó boltívén csodálatos kőfaragványok voltak, melyekben, főképp mint gyermek sokszor gyönyörködtem - hogy az ablakok keskenyek voltak s csúcsívben végződtek, s hogy az egyik falon, hol a meszelés lehullott, régi festmények látszottak, melyek fölött a tiszteletes s az eklézsia között nagy vitatkozás támadt. Amaz le akarta szedetni az egész meszelést, hogy a régi művészetnek ezen emléke teljes szépségében legyen látható, az egyházgondnokok pedig újra be akarták meszeltetni e darabot is, hogy templomunk régi tisztességes egyszerűségét visszanyerje. De hogy mikor épült a templom, s miért volt oly rendkívül érdekes, azt máig sem tudom.

Nagynéném mindig a márvány sírkövekre tett figyelmessé, melyek közöl kettő a szószék mellett, egy a templom külső oldalán volt befalazva. E sírkövek családi címerünket viselték. Közepén torony, fölötte holdvilág, s a mezőn, melyben a torony állt, széles szalag, mely, amint mondják, a Tiszát jelenté, mindez éppen azon minta szerint kifaragva, mint azt nagynénémnek atyámtól örökölt pecsétgyűrűjén láttam, mi, mint néném, valahányszor a köveket mutatta, megjegyzé, nemcsak családunk régiségét, de annak egykori hatalmát is bizonyítá; mert miután az egész környékben vörösmárvány nem található, ily sírkőre csak olyanok tehettek szert, kik azt jobbágyaik által messze földről hozathaták.

Sokkal több érdekkel bírt előttem a várrom, mely saját telkünkön állt, s talán túlzás nélkül mondhatom, hogy azok, kik e várat egykor lakták, mind együttvéve sem töltöttek talán annyi boldog órát falai között, mint én. Gyermekjátékaim tanyája volt, legkedvesebb helyem, hol mint ifjú leány ábrándoztam. Még leckémet is szívesen tanultam, ha a falomladékon felmászva, könyvemmel az elhagyott szobák valamelyikébe vonulhattam vissza, melyeknek mennyezetét a tiszta ég alkotá, míg a félig bedőlt kandallóból zöld bokor nyújtotta ki ágait. Sehol jobban, sehol oly otthonosnak nem éreztem magamat. Mintegy bűbájos körben jártam. Mit mesékben hallottam, mit nagynéném családunk egykori fényéről elregélt: az e falak között mind valószínűnek, sőt bizonyosnak látszott; alig szorultam képzelőtehetségemre. Hisz itt a vastag falak még álltak. A nagy ajtó fölött kőből faragva ott díszlett a Kintornyaiak címere, s hányszor mentem föl e széles lépcsőzeten az első emeletig, a roppant terembe.

Képzeletemnek csak a házfödelet kellett újból fölépíteni, a termeket kibútorozni, s a dicső palota készen állt, s ily kicsiségekkel egy fiatal leány képzelőtehetsége hamar elkészült.

A visegrádi romok, melyeket később láttam, reám sokkal kisebb benyomást tettek, mint gyermekkoromban a mi várunk; de ebben is csalódtam. Amennyire visszaemlékezem, hosszában nem volt többje hat ablaknál, s így nem lehetett oly fölötte nagy. De a két torony az épület végén, melyek közül az egyik négyszögű lehetett, míg egész magasságban fennállt; a másik gömbölyű, mely a lépcsőt foglalta magában, félig bedőlt; a sötét falak, a mély árok, mely az épületet körülvéve, s mely tavaszkor most is félig vízzel telt meg: úgy hiszem, másokra is megtenné hatását, főképp itt, hol messze földön hasonló rom nem található, s e falakon kívül semmi nincs, mi a múltról bizonyságot tenne. Reám, ki e romokat folyvást szemem előtt láttam, s ki első gyermekségemtől s vár történeti emlékei között növelkedtem föl: e hatás annál mélyebb vala; s mégis volt valaki, nálam sokkal józanabb, sokkal idősebb, ki e falakhoz még költőibb érzettel ragaszkodott - nagynéném.



NEGYEDIK LEVÉL

Megígértem utolsó levelemben, hogy nénémet fogom bemutatni olvasóimnak. Könnyelmű ígéret volt, s félek, legjobb szándokkal sem fogom teljesíthetni. - Maga a gondolat, hogy róla nyomtatásban szóljak, ki per-információkon kívül minden nyomtatást megvetett, már zavarba hoz. - Mintha látnám magas alakját magam előtt, reám szögezve feddő tekintetét, melynek életemben csak egyszer bírtam ellentállni. - És ha ezen túlteszem is magamat, nagynéném más leírást kíván; gyakorlatlan tollam elégtelen e tárgyra. Többször megpróbáltam e napokban, de valahányszor az első lapot megírva végigolvasám, eldobtam. - Minden kísérlet csak feladatom kivihetlenségéről győzött meg.

Ha külső alakját írom le, magas, szikár termetét, éles vonásait, sötét szemeit s koromfekete haját, melyet haláláig megtartott, s ha a méltóságról szóltam, mellyel közönségesen föllépett: olvasóim miként értsék meg a határtalan jóságot, mely jellemének alapját képezé, az önmegtagadást, mellyel az oly hideg s önösnek látszó asszony egész életét másoknak áldozta fel; miként lehetne fogalmuk mindazon kedves, gyöngéd dolgokról, melyeket éles s mindig parancsoló hangon annyiszor mondott, s melyek éppen oly jól estek - s ha ismét ezekre emlékezve, tisztelt rokonomnak csak szeretetreméltó tulajdonságait mondom el, anyai szeretetét, mellyel hozzám, a hűséget, mellyel barátaihoz ragaszkodott, kinek lesz fogalma akaratáról s azon kíméletlenségről, mellyel saját nézeteit kimondá, saját céljait követé, s mely miatt az öreg Kintornyai Mária az egész megyében inkább félt, mint szeretett személynek tartatott, olyannak, ki mindig perlekedik, s ki ellen perét senki meg nem nyerheti, mert amit a vicispánnál ki nem vihet, azt kiviszi a királyi táblánál vagy legfelsőbb helyen, nem nyugodva meg soha, nem fogadva el semmi elutasítást, nem ijedve vissza semmi nehézségtől, míg célját el nem érte.

Mint öreg tiszteletesünk, ki nagynénémet negyven évig ismeré, többször mondá: ő valóságos rejtély volt még azok előtt is, kik legközelebbi körében éltek. Érzéseiben mélyebb, sőt gyöngédebb, mint bármely asszony, s akaratában szilárdabb bármely férfiúnál - a legbiztosabb barát, a legengesztelhetlenebb ellenség, ki szeretni és gyűlölni egyiránt tudott, s kihez azok, kik őt szerették, bizonyos félelemmel, s kik őt gyűlölték, tisztelettel közelítettek mindig, mert egész valójában volt valami, mi által mindenki vonzódva, mégis bizonyos távolságban tartva érzé magát.

Vannak emberek, kiknek sikerült arcképét nem mutathatjuk föl, nemcsak saját meggyőződésünk szerint - mert mellékesen megjegyzem, hogy főképp szép asszonyok s oly férfiak, kik magukat kitűnőknek tartják, sohasem elégszenek meg arcképeikkel -, hanem valóban nem. És mi az ecsetnek nem sikerül, azt szavakkal még kevésbé érhetjük el. Legjobb, ha a feladatot nem is kísértem meg, s úgy szólok nénémről, mintha olvasóim már ismernék. Ha, midőn saját emlékeimet leírom, vele többször találkoznak: talán éppoly tiszta fogalmuk lesz egyéniségéről, mint azoknak, kik vele az életben találkoztak; s ámbár jellemét s egész személyiségét éppúgy, mint én, leírni képesek nem lettek volna, azért igen jól tudták, ki és mi volt Kintornyai Mária.

A Kintornyai család, melytől származunk, megyénkben a legrégiebbek s leghatalmasabbak közé tartozott. - Ne gondolják olvasóim, hogy ezt csak hiúságból hozom fel. Hatvanéves gazdasszony túl van ily gyöngeségeken. Nincs okom, hogy magamat ifjabbnak vagy családomat régibbnek mondjam. De éppen családunk egykori fényes állása vala az, mi nagynéném egész életének irányát elhatározá, s így mindenekelőtt erről kell szólnom. - Családunk régi volt és hatalmas, de olyan, mely régen túlélte fénykorát, s mely régi dicsőségének az újabb időben legföllebb azon hasznát tapasztalta, hogy nemessége senki által kétségbe nem vonatott, és tagjai minden tisztújításnál kitűnő szerepet vittek, legalább számuk által, mely nemzedékről nemzedékre azon arányban emelkedett, melyben az ősi vagyon fogyott. Csak a nagy vasas ládák maradtak meg, melyekben a család okmányai tartattak; de a jószágok, melyekről régi irományaink szóltak, rég más kezekbe mentek át, s a Kintornyaiak, mint váruknak falai, melyeket a labancok háromszor siker nélkül ostromoltak, végre lesüllyedtek egykori magasságukból, nem egy nagy csapás által, hanem az idő hosszú viszontagságainak következtében.

A jószágoknak egy részét a Kintornyaiak, mint Bocskay s Bethlen hívei vesztették el; a többit a sok lakodalom s vendégség annyira megkisebbíték, hogy ami megmaradt, egy háznépnek becsületes eltartására talán elég lett volna, de ily számos családot nem óvhatott meg a szegénységtől, főképp miután a Kintornyaiak birtoka mindkét ágra szállt, s így annak fele a leányok által még más családok kezébe is jutott.

A Kintornyaiak már a múlt század második felében mind a nemességnek azon részéhez tartoztak, melyet korteseknek neveztünk, s e színvonalon felül csak egy tartotta föl magát, az öreg Kintornyai Ferenc, nagynéném apja. - Dinaszta ő sem volt. A várromon kívül, melynek közelében magának vályogból kúriáját építteté - mert inkább sátorban élt volna, mint hogy az ősi lak romjaiból csak egy követ hordasson el -, összes birtoka körülbelül négyszáz holdat tehetett; de az is elég volt, hogy úri ruhában járjon, s az egész család által dúsgazdag embernek s a Kintornyaiak természetes fejének tartassék, főképp miután megyei hivatalt viselt. - Szerényebbet, mint ősei, kik vicispányok voltak, de annál biztosabbat. - Az öreg Ferenc úr soha nem vihette többre az esküdtségnél; de élete végső napjáig vetélytárs nélkül tartotta meg hivatalát. Az esküdt, ki csak családja tagjait s a rokonokat számítva, 200 vokssal rendelkezett, oly egyéniség volt, kinek minden párt kedvét kereste, s ki, bármennyire emelkedett a viszály, csaknem mindig egyhangúlag választatott meg. - Mindennek következése az vala, hogy Ferenc úr vagyonilag szerény állása mellett nagy arisztokrata volt, s valamint családjában minden kétségen kívül az első helyet foglalá el, úgy családjának régiségére s egykori hatalmára büszkébb volt, mint bárki az országban. Idegenek előtt ritkán szólt e tárgyról, s belső érzéseit legföllebb a méltóság árulta el, mellyel magát viselé; de azon öntudatot, hogy ősei régen alispánok voltak, mikor mindezen embereknek nevét, kik a vármegyében most uralkodnak, még senki sem ismerte - hogy maga a főispán, habár gróf és excellenciás úr, mi családjának régiségét illeti, vele nem mérkőzhetik: ezen öntudatot az esküdt nem adta volna a legszebb pusztáért, ha oly kastélyt építhetne is rajta, mint szomszédja, s német árendás fia; s természetes, ha ezen érzéseket szabadon és sokszor fejezte ki családja körében, s egyetlen gyermekét ezekben nevelte föl.

Az ősi várnak romjai mellett, apjának társaságában, ki ha vele volt, szüntelen családjának egykori nagyságáról beszélt, csak rokonait látva maga körül, kik apja előtt hajlongtak, s a tiszteletest, ki, miután a faluban csak parasztok s kortesek laktak, az egy úrféle birtokos iránt, ki az eklézsiában is befolyást gyakorolt, csaknem hasonló tisztelettel viseltetett: itt nevelkedett nagynéném, s nem bámulhatja senki, ha ezen viszonyok hatása a családi büszkeséget még inkább kifejté, mely, mint sokszor hallám, a Kintornyaiak ősi hibája vagy tulajdona vala, s mely csak még erősebbé vált, mióta minden egyéb, mit őseiktől örököltek, elveszett.

Soha királyné palotájában több büszkeséggel nem járt körül, mint az öreg esküdtnek leánya kis telkén, melyet míg csak a szomszédokat ismeré, nagy uradalomnak képzelt, s melyben mindenesetre korlátlanul uralkodott, miután anyja jókor elhalván, már tizennégy éves korában a kis háznak vezetése reá vala bízva.

Nagynéném sokszor beszélt ezen időről, s elmondta, mily boldognak érezte magát - csupa csalódások által; mert megelégedésének forrása: családjának hatalma, nevének fénye, az állás voltak, melyek őt mint Kintornyai Ferenc leányát megillették; de hisz minden, mit maga körül látott s hallott, csak még inkább megerősíté őt csalódásaiban; - s hány embernek boldogsága, sokkal idősebb s tapasztaltabb embereké, nem épül hasonló alapokon? De éppen azért e boldogság nem tarthat sokáig, s néném nem érte el tizenhatodik évét, midőn az ellentétet észrevevé, mely igényei s helyzete között létezett.

Mióta e családban élek, sokat hallottam a pénzarisztokrácia ellen. Egyik elmondja, hogy e vagy ama tőzsér oly lovakon jár, melyeknek nemzetségfája jobb, mint gazdájoké; más egy bankárt ismer, ki minden grófnak kölcsönt ad, csak hogy vele per tu legyen; a harmadik a gazdag báróné fölött elméskedik, ki termeinek bútorzására ezreket költött, s estélyeket és táncvigalmakat ad, melyeken a háziasszonyon kívül az egész világ otthonosnak érzi magát; mindenki tud egy-egy adomát a felfuvalkodásról, mellyel e nevetséges emberek a jobb körökbe tolakodnak, mintha pénzök születésöket pótolná. - Nem éltem e körökben, s azért nem tudom, mennyiben helyesek ezen állítások. Kevés tapasztalásaim után nekem úgy látszik, hogy azon előítélet, mely az első szerzők ellen létezik, legföllebb a második nemzedékig tart, hogy később az arany nem veszt semmit fontosságából, még a legjobb társaság szemében sem, bármely sötét bányából vagy iszapos folyóból került; de ha igaz is, hogy a pénz a születést nem pótolhatja: a születés éppen úgy nem pótolhatja a pénzt, még a legjobb társaság körében sem, s ki gyalog jár s néha elviselt kabátban jelenik meg, fényesebb körökben bizonyosan nem mint hasonlójuk fog elfogadtatni, ha ezek csupa kamarásokból s máltai vitézekből állanának, s ő maga száz okmánnyal bizonyíthatná be, hogy elődei mind aranyos páncélban jártak, s egész lovas seregeket vezettek a csatába. - Legalább nagynéném fiatalságában ez így volt, s nem hiszem, hogy a világ azóta e tekintetben sokat változott volna.

Az öreg Ferenc úr mindezt nem vette szívére. Négyszáz hold esküdtnek szép birtok. Az öregúrnak nem voltak fiai, s neki úgy látszott, hogy Mariskája, kinél a megyében - mint mindenki tudja - nincs szebb leány, s kire nevét, a régi várat és az egész birtokot per és adósság nélkül hagyhatja, fényes szerencse bárkinek is; de nagynéném maga, mióta a vármegye székhelyén az új főispán installációján megfordult, nem nyugodhatott meg a gondolatban, hogy apja s az egész Kintornyai család a mai világban oly alacsony helyzetet foglaljanak el, míg olyanok, kik valaha a nagy családnak követői voltak, most még apjával is leereszkedéssel szólnak.

- Föl se vedd - mondá az öreg úr, ki mióta leánya felnőtt, kedvencének jövőjére gondolva, mindenről megfeledkezett, még a Kintornyaiak múltjáról is -, föl se vedd. Ha férjhez mentél, te is kastélyban lakol, s négylovas hintón jársz körül. Ismerem e világot! Ily szép leányt s hozzá egy Kintornyait s birtokoddal, nem soká hagynak e pártában. Belőled is nagyságos asszony lesz s úgy fogsz élni, mint azok, kik ott a nagy házat lakták. Mi, fájdalom, nem építhetjük föl. - De nagynénémet mindez nem nyugtatta meg, s ő mindamellett nem látta át, mért ne építhetnék föl végre a Kintornyaiak is a nagy házat. Hisz mindazon új családok nem szerezték-e birtokukat, mialatt az egykor hatalmas nemzetség mindig mélyebbre süllyedt, s mi nekik sikerült, miért ne sikerülhetne a Kintornyaiaknak is, ész, szorgalom, takarékosság által. Csak akarni kellene. S nagynéném akarni kezdett tizenhat éves korában. Nem oly hatalmasan, mint őt később akarni láttuk; mert kétségtelen, hogy semmi sem erősödik annyira gyakorlat által, mint éppen akaratunk; de akarni lelkének egész erejével, hogy a vár ismét felépüljön s a Kintornyai család azon állást foglalja el, mely őt múltjánál fogva megilleti.

Tizenhat éves korunkban legnagyobb föltételeink álmok, melyek nem fárasztanak el. Képzeletünkben életünk óriási feladatával foglalkozunk, s édesen pihenünk azalatt. Hisz oly hosszú az élet, miért sietnénk? De nagynéném fényes ábrándjait már akkor is komolyabban vevé. Neki úgy látszott, hogy e jószágnak jövedelmeivel sokat lehetne tenni; s míg egyrészről azon iparkodott, hogy a bútorok jobb elhelyezése s a családi képek felakasztása által, melyek eddig a padláson hevertek, a szerény ház úriasabb kinézést nyerjen, egyszersmind a háztartásban a legnagyobb takarékosságot hozta be.

Nagynéném ebben felülmúlta mindazokat, kiket életemben ismertem; - s kétlem, hogy e könyv olvasói közt egy legyen, ki a nagy mesterségben: kevésből sokat csinálni - mi minden gazdasszonykodásnak főtitkát képezi - vele mérkőzhetnék; s mégis sokszor hallám tőle, hogy a gond, mellyel végnapjáig a legkisebbet, minek még hasznát veheté, félretette, s a legapróbb kiadásra is hosszú megfontolás után határozta el magát, neki pazarlásnak látszik, ha fiatal korára gondol vissza. - Akkor fiatal eszem találékonyabb volt - beszélé többször - mind a szerzésben, mind a megtakarításban. Mindennap új jövedelmi forrásokat fedeztem fel. Becseréltem gyümölcsöt búzával, elviselt ruhámat tojásokért, s a vajjal és tejföllel egész kereskedést űztem. Kinek a szomszédban valamire szüksége volt, csak hozzám jött, s ha édesapám néha dörmögött is, házunk tisztességesebben nézett ki, s én boldognak éreztem magamat, midőn nagy gonddal tőkémet számolgatám. Úgy látszott, mintha minden tojással, melyet eladok, a kintornyai várnak falai magasabbra épülnének. - A takarékosság bennem valóságos szenvedéllyé vált.

Meddig tartott volna e szenvedély, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy - mit számtalanszor észrevettem - a fösvénység nem tartozott nagynéném természetes tulajdonai közé. Lelke emeltebb, szíve nagyobb vala, semhogy a pénzszomj azt eltölthetné, s ha mégis ez adott irányt életének, s Kintornyai Mária emléke a vidékben, hol élt, a legfukarabb teremtés gyanánt tartatott föl, ennek okát különös körülményekben kereshetjük, melyekről jövő levelemben fogok szólni.

U. i. Történetem igaz, de talán nem is szükséges mondanom, hogy a személyek s helyek neveit megváltoztatám, s tulajdonképp csak ebben áll költészetem, s ez is elég nehezemre esik, mert egész életemben az volt szokásom, hogy a dolgokat saját nevökön nevezzem meg. - Ön regénynek nevezte leveleimet - hagyján, így legalább jogszerűnek találom eljárásomat, s ha iratom által nem csinálok is nevet magamnak: abban kereshetem vigasztalásomat, hogy mindazok, kik elbeszélésemben előfordulnak, nevöket nekem köszönik.



ÖTÖDIK LEVÉL

Azt írtam utolsó levelem végén, hogy a takarékosság, melyben nagynéném mindazokat felülmúlta, kiket ismertem, nála nem természetes hajlamának, hanem különös körülményeknek volt következése. S egy asszony életének különös körülményei mindig szerelmének történetéből folynak. Így volt s így lesz az mindig, s ha főképp fiatal korunkban, midőn a nagynéni szigorú arcára nézünk, s bölcs oktatásait végighallgatjuk, alig képzelhetjük magunknak, hogy a vonások kifejezése egykor nyájasabb lehetett, ez mégis úgy van, s eljő az idő, mikor a legfiatalabb, ki e följegyzéseimet olvassa s kétkedve nagynénjére néz, át fogja látni, hogy igazat mondok. - Mind e fák, melyek ablakom előtt száraznak látszanak, s csak a hó terhe alatt hajlanak meg, egykor virágoztak; s e gondolat szomorító, de vigasztaló is. - Életünk csupa töredék, egyes lapok, melyekre különböző dolgok jegyeztetnek föl; de végre is mindezt egy eszme vagy érzés köté egybe, s ez, mi jobb férfiaknál többnyire a dicsvágy, nálunk a szerelem. Szép, fényes kapocs, néha azonban elég kemény mindamellett. - De térjünk vissza nagynénémhez. Minden takarékosság mellett, melyet a főesküdt fiatal leánya a háztartásba behozott, a kintornyai kúria azért igen szerény falusi lakás maradt, s a legtalálékonyabb ész sem eszközölheté azt, hogy az alacsony szobák úri termeknek látszassanak. Az ősök képeinek arany keretei, úgy, mint az egész kör, hol egykor mozogtak, rég nem fénylettek többé. Nagynéném érezte ezt, s néha elbúsult, de csak hogy új tevékenységre serkentve, még több hévvel folytassa gazdálkodását; s ő mindamellett szerencsésnek érezte magát. Hisz a gazdaság haladott, a szomszédban nem volt úriasabban tartott kúria, s azok között, kikkel Kintornyán találkozott, mégis apja volt az első, a főember. A megye székhelyén csak ritkán fordult meg, s itt szépsége miatt az esküdt leányát is hódolók vették körül, úgyhogy a különbséget, mely közte s a megye kisasszonyai közt létezett, észre sem vevé.

De mindez megváltozott, midőn a vicispán fia a kintornyai járásban főbírónak választatott, s mint szomszéd s nagynéném atyjának tiszttársa, a csöndes kúriában mindennapossá vált.

Régi dolgokról írok, olyanokról, melyek születésem előtt csaknem negyven évvel történtek, s így olvasóim nem várnak részleteket. Leírhatnám Várkövy István szépségét s egyéb tulajdonait, s leírásom valószínűleg éppoly hasonló lenne a valóhoz, mint másoké; de föltettem magamban, hogy e valóságos történetben szigorúan a tényekhez tartom magamat, s azért csak annyit mondok, hogy nagynéném ifjú szívének egész hevével szerette őt, híven s szenvedélyesen, mint jelleméhez illett, s hogy életében nem szeretett soha más férfiút. - Ez magában véve még nem bizonyít semmit. Meglehet, hogy ha nagynéném előbb mással találkozik, ki kevésbé szép, eszes és bátor, ugyanazon érzéssel ragaszkodott volna ehhez is, hisz a tűznek nagysága nem a szikrától, hanem annak nagyságától függ, mi általa felgyújtatott; de azok után ítélve, miket tisztelt rokonomtól hallék, s a hír után, mely a megyében halála után fennmaradt, magam is azt hiszem, hogy Várkövy István kitűnő és szolgabíró korában szeretetreméltóbb férfi lehetett, mint később, miután már vicispánná választatott, s hogy nagynéném hajlama ízlés tekintetében is tökéletesen igazoltnak mondható.

Mindenesetre, ha a viszonyokat tekintjük, ezen hajlamában nem vala semmi meglepő. - Nagynéném eddig egészen elkülönözve élt. Atyján s néhány ismerősén kívül az öreg tiszteletes volt az egyedüli férfitársaság, melyet ismert, s ezen urak jó tulajdonaik mellett, s talán éppen azokért, nem voltak igen mulatságosak. - Most, miután az alispán azon jószágot, melyet Kintornyán bírt, fiának átadta, ez a kúriát, mely egykor szintén a Kintornyaiak valamely ágának tulajdona volt, de hosszú ideig tiszti lakul használtatott, helyreigazíttatván, itt telepedett le, s mint buzgó szolgabíróhoz illik, mindig esküdtjével együtt volt található, s pedig többször ennek házánál, mint a járásban. Bámulhatjuk-e, ha nagynéném, ki Várkövynél soha szeretetméltóbb fiatalembert nem látott, s ki atyjától is csak a fiatal főbírónak dicséretét hallá, végre mindinkább feléje vonzódva, szerelmében naponkint boldogabbnak érezte magát?

Várkövy az esküdt leánya iránt, kivel naponkint találkozott, s kinek hajlamát észrevevé, szintén nem maradhatott közömbös, s az öreg főesküdt, ki főbíráját már vejének tekinti, megelégedéssel tekintett a jövőbe, már csak azért is, mert a házasság által a kintornyai birtok, melynek tetemes része e Várkövyek kezében volt, ismét egyesül. - Mindez érthető és természetes; de éppoly természetes vagy legalább éppoly érthető az is, hogy az alispán fiának választását helyben nem hagyá, s midőn ez házasságról beszélt s szülőinek megegyezését kérte, a reménydús ifjat jól megszidta s Bécsbe küldötte, hol számára a kancelláriánál hivatalt szerzett.

Valamint nagynéném boldog szeretetének történetét nem írtam le, úgy megkímélem olvasóimat a fájdalmak leírásától is, melyeken a szeretők keresztülmentek. - Mindez körülbelől nyolcvan esztendő előtt történt, de úgy hiszem, úgy folyt le, mint midőn én fiatal voltam, s mint jelenleg történni szokott, s mint ezentúl nyolcvan esztendővel is történni fog. Szerencsétlenek voltak mindketten; mondák, hogy e kínokat nem bírják el, s végre elbírták mindketten, csak azon különbséggel, hogy Várkövy, talán hogy fájdalmának terhét, melyet nagyon is nehéznek talált, megossza, később megházasodott, s hogy nagynéném hajadon maradt, s azon gyűlöletben kereste vigasztalását, mellyel egykori kedvese s ennek egész családja iránt viseltetett. Csak az öreg főesküdt nem üdült fel bajából.

A gondolat, hogy van valaki a világon, ki Mariskáját menyének nem óhajtja, hogy van egy állás, melyre az ő leányát érdemetlennek tartják, azt, ki a legtisztább Kintornyai-vérből származik, ki az ősi várat örökölni fogja, s kinek elődei saját zászlaik alatt harcoltak, míg mások, kik reá most lenéznek, talán parasztok voltak: e gondolat megölte a becsületes öreget. Egy év múlva a megye legrégibb esküdtje helyett Kintornyán csak a vörösmárvány kőtábla vala található, melyet nagynéném a templom ajtaja mellé befalaztatott, s melyen a Kintornyaiak címere alatt - egy szétterjesztett sasszárny s fölötte három csillag - az elhunytnak neve s egy pár vers vala olvasható: talán ami a versmértéket illeti, nem tökéletes, de melyben a dicséret s fájdalom, melyről szól, az utolsó betűig mind igaz.

Nagynéném aggkorában is szeretettel emlékezett apjáról, s mindig mélyen meghatva beszélt haláláról; de e kínos emlékeken s a vörös táblán kívül, melyet a templom ajtaja mellé befalaztatott, még maradt valamije Kintornyai Máriának, mit tőle az idő el nem vehetett: azon elkeseredés, melyet tapasztalásai szívében hagytak.

Tulajdonképp csodálatos, hogy vannak emberek, kik azt, mit a bibliában Ádám és Évának kiűzetéséről a paradicsomból olvastak, el nem hiszik. Hisz csaknem mindenikünk hasonló kínokon ment keresztül, s az érzés, mellyel az ember anyja boldogságának tanyájára visszagondol, körülbelül ugyanaz lehetett, mellyel minden leány, midőn a világgal komoly érintkezésbe jő, csöndes házi köréről emlékezik. Mindig fájdalmas érzés ez. Maga az, hogy oly körbe léptünk, mely nem egészen a mienk, hol a nagyobb rész közömbösen néz reánk, s hol oly dolgok vannak, melyektől őrizkednünk kell, kínzó nyugtalansággal tölti el lelkünket. Azon pillanatban, melyben gyermekségünk csöndes hajnala után napunk első sugarai elterjednek, feltűnnek az első árnyékok is, és szívünk elszorul.

E fájdalmas érzést senki sem kerülheti ki egészen; s kit a világ legnyájasabban fogad, egyideig legalább idegennek érzi magát, s nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy olyanokkal él, kikkel nem kell, kikkel nem szabad barátkoznia. De szegény nénémet első pillanatban durva kezekkel ragadta meg az élet, széttépve boldogságát, minden reményét, minden érzését; mit szenvedhetett ő!

Nagy csapásokat, olyanokat, melyeknek hallására a világ eliszonyodik, melyek által ezerek előtt sajnálat, tisztelet tárgyaivá válunk, eltűrhetünk. A szerencsétlenség, mely oly nagy, hogy el nem viselhetjük, feltart bennünket; nagyságával emelkedünk mi is, és ritka, ki alatta leroskad. De azon bajok, melyekért nem sajnál senki, mert általánosak, melyeket nem panaszolhatunk el senkinek, mert százezren ugyanazokon mentek keresztül, melyekre gondolva arcunkat pirulni érezzük: ezek fájnak.

Abban, mi nagynénémmel történt, tulajdonképp semmi rendkívüli nem volt. Hogy egy gazdag alispán nem engedé, hogy fia egy szegény esküdt leányát vegye el, azt az egész világ természetesnek fogja találni. Ő maga is előre láthatta volna, s megfoghatlan, hogy az öreg Kintornyai csak egy percig is mást gondolhatott; de kisebb volt-e azért a kín, melyet nagynéném érzett, s a keserűség, mely szívét eltölté? - Szerette Várkövyt, s a gondolat, hogy tőle el kell válnia, mindig fájdalmas lett volna. Ha jegyese meghal, sőt ha őt könnyelműségből elhagyja, sírt volna - de most, midőn eszébe jutott, hogy az akadály, mely boldogságának útjában áll, szegénységében, alacsony állásában fekszik, melyben mások, mert gazdagabbak, reá lenéznek, s hogy az egész világ ezt természetesnek találja, s a jobbak is nem sajnálnak mást, mint a balgatagságot, mellyel saját állásáról megfeledkezett: nem kellett-e gyűlölnie nemcsak azt, ki őt ily szerencsétlenné tevé, de az egész világot, mely érzéketlen egykedvűséggel nézi keserveit?...

Nagynéném főjellemvonása a büszkeség vala, s éppen ebben érzé halálig sértve magát. Más ily viszonyok alatt elkeseredve visszavonul az élettől s lemond; őt a szenvedés csak küzdeni tanítá. - Nem voltam tizennyolc esztendős, mikor az embereknek s a pénznek becsét ismerni tanultam - ezt mondá többször -, e két ismerethez mások is egyszerre jutnak. Láttam, hogy családunk koldus, s hogy míg a Kintornyaiak azok lesznek, mindenki lábbal taposhatja, föltettem magamban, hogy nyomorúságos helyzetünknek véget vetek. Magam nem veszem hasznát, de legalább a nevet, melyet viselek, ezentúl senki se mondja ki megvetéssel. - S e gondolatnak volt szentelve élete.

Mindjárt apja halála után egy távoli rokonát fogadta házához, kit gondnokának választott, s kit tulajdonképp ispánjának használt. Egyedüli törekvése az vala, hogy vagyonát szaporítsa. Minden fáradság, minden nélkülözés könnyűnek látszott, ha e célhoz vezethetett, s nem múlt tíz év, midőn Kintornyai Mária a határban fekvő ősi birtoknak egy részét visszaváltva, már a vagyonosabb hajadonok közé számíttatott.

A kérők nem hiányoztak, sok úriember, ki a boldogult esküdttel félvállról beszélt, most nagy tisztelettel kocogott háza ajtaján, de a büszke hajadon kérlelhetlen maradt.

Magánosan akart élni, hogy egészen céljának élhessen, s férj helyett a Kintornyaiak közül egy fiút választott magának, kit arra neveltetett, hogy segéde legyen.

Ne gondolja senki, hogy a választásnál szívét követte. Szegény Márton bácsiban - kit jól ismertem - nem volt semmi szeretetreméltó. A kis vézna ember kissé púpos hátával s kancsal szemével gyermekkorában sem lehetett oly személyiség, kihez vonzódva érezzük magunkat. De a Kintornyaiak között ő volt az egyetlen gyermek, kit apja iskoláztatott; a fiú a pataki kollégiumban, mint a tiszteletes mondá, nagy tehetségnek adta jelét, s nagynéném felfogadta tizenhét éves korában, hogy belőle segédet nevelhessen. A három vasláda, melyben a család okmányai tartattak, mint édesapjától s később az ügyvédtől hallá, kivel tanácskozott, kincseket foglalnak magukban. De ember kell, aki azokkal élni tud. - A Kintornyaiaknak ügyvédre vala szüksége, s ez az, mire Mártont választá; s ámbár takarékossága naponta növekedett, e fogadott gyermekének nevelésére nem kímélt semmi költséget, míg végre célját elérte. Kintornyai Márton már fiatal korában a legkitűnőbb ügyvédek egyike lőn, eltelve az eszmével, melyre neveltetett, ugyanazon lelkesedéssel dolgozva a feladaton, melyet nagynéném életének kitűzött: hogy a Kintornyai család régi fénye helyreállíttassék.

Egyéb rokonaiért nagynéném nem tett semmit. Segítette ínségükben, mint más szegényeket, többre nem számolhattak. Ő a családnak élt s nem törődött az egyesekkel. - Majd vagyonos lesz valaki halálom után, egy Kintornyai mindenesetre; de melyik? az attól függ, hogy melyik arra való, hogy nevünket becsülettel képviselje.

Hogy nagynénémnek nem sok barátja volt, hogy az egész család egyre panaszkodott ellene, s a környék a legcsodálatosabb adomákat beszélte fukarságáról, igen természetes. Ő jól tudta, de nem bánta mindezt. - Ki az élet minden örömeit egy célnak áldozza fel, annak azon tudat, hogy céljához közeledik, helyrepótol minden egyebet, s kevés ember van a világon, ki ezen elégtételt oly mértékben élvezte, mint ő.

Évről évre növekedett birtoka, s évről évre nagyobb arányban. - Mily eszközök által, nem tartozik ide. Vagyonának alapját a takarékosság vetette meg, s ő nem mulasztott el semmit, hogy azt növelje. Árendált, zálogba s örök áron vett, pénzt kölcsönzött, marhával kereskedett, pálinkát égetett, s ezalatt Kintornyai Márton egyre kezdé s folytatta a jószágkiváltási pereket, traktált, egyezségeket kötött, s nagynéném minden dolgaira felügyelt mint ügyvéd, sok pénzt szerezve magának, melyet hasonlólag jószágok vételére vagy kiváltására fordított. Úgy látszott, hogy a sors, mely őt más örömöktől megfosztotta, ebben kárpótlást akart nyújtani s minden vállalata sikerült. Maga mondá többször, hogy e részben rendkívüli szerencséje volt. - Minden, amihez fogott, sikerült, s így történt, hogy mire ötvenedik évét elérte, több vagyont gyűjtött, mint mivel két század óta bármily Kintornyai bírt, s hogy gazdagságáról a vidékben mesés dolgokat beszéltek. - Nagynéném ezalatt a régi kúriában maradt, a régi képekkel s bútorokkal. Magánosan, csak a tiszteletest, a megyei orvost, ügyvédet s a tiszteket fogadva házában, kik által számos jószágait kezeltette. Kizárólag vagyona növelésének élt, s e szenvedélye a siker által csak még erősebbé vált.

Voltak pillanatok, midőn az a gondolat villant meg eszében, hogy végre azt, mit annyi fáradsággal szerzett, maga is élvezhetné, fölépítve az őslakot s házat tartva, minő a Kintornyaiakhoz illik. - Egy fél óráig elmerengett ábrándjain, s átnézett a romokra, melyek udvarában álltak; de ekkor ismét tervei jutottak eszébe, a jószág, melyet vételre ajánlottak, a per, melyet a Kintornyaiak egy századig folytattak s melyben most végítéletet vár; ha ez kedvezőleg dől el, pénzre lesz szüksége, mivel az uradalmat, melyet ősei bírtak, kiváltsa - s nagynéném fényes ábrándjait elűzte magától. - Még nem jött el az ideje - így szólt magában. A kintornyai várat más építse föl, ki elég gazdag lesz, hogy azt tisztességesen fenntartsa. S az öreg hajadon ismét leveleibe vagy számadásaiba mélyedett, melyekben életének feladását s egyedüli örömét találta.

Ilyen vala nagynéném, midőn négyéves koromban házához fogadott.



HATODIK LEVÉL

Éppen leültem, hogy utolsó levelemben félbenszakasztott történetemet folytassam, mikor a postát hozták, s vele hírlapokon kívül egy levelet kedves Klárikámtól, s mióta ezt elolvastam, nem tudok másra gondolni. - Leírom ön számára - nem arra való, hogy kinyomassa - de legalább megmutatom, hogy nem tunyaságból halasztottam történetem folytatását továbbra, s ön megismerkedik a kedves teremtéssel.

- Kedves Mari néni!

Húsz esztendő óta vagyok a házban, s az egész család így nevez. A grófné is, ha rólam szól. De Klárikámnál ez nem puszta megszokás, nála szívből jő. S tudom, ha rokona volnék, nem szerethetne inkább.

- Kedves Mari néni!

Ha haragszik rám, azt nem veszem rossz néven. Oly régen vagyunk itt, s én mindössze csak kétszer írtam, s akkor is oly röviden, hogy pirulva küldöm el leveleimet, mert ígéreteimre emlékeztetnek, hogy sokszor s hosszasan fogok írni. Föl is tettem magamban, de nem volt időm. - Reménylem, ma szerencsésebb leszek. Anyám s Margit látogatásokat tesznek, s míg visszajönnek, sokat írhatok, legalább annyit, hogy ön tudni fogja, hol töltjük napjainkat, mióta a városba jöttünk. - Ne gondolja, hogy a gazdasággal van sok dolgom. Ezt itt a szakács és komornyik vezeti, de azért mégsem marad időm az írásra. Reggel mesterek jönnek. Délben reggelizünk. Azután látogatásokat teszünk s fogadunk. Erre színház s színház után estély, úgyhogy alig marad idő az öltözködésre, s ez nem oly könnyű dolog, főképp ha a francia fodrász néha elkésik, mit még rossz néven sem vehetünk, miután az egész várost szolgálja. - Mindez könnyűnek látszik, s talán az lehet, de néha mégis nehezemre esik, s vannak órák, mikor azt hiszem, hogy otthon jobban érezném magamat, még akkor is, ha gouvernante-unk - ki most elment - ismét visszajönne, s hosszú leckéit kellene hallgatnom. - Ott legalább ablakunk előtt áll a nagy almafa, s fölnézve könyveimről, a virágos ágakat látnám, s néha a fülmilék éneke hangzanék a lecke közé. De ne gondolja azért, hogy rosszul érzem magamat, sőt igen jól mulatunk, és mindent sokkal szebbnek találtam, mint gondolám. Csak a sok öltözködés ne volna s a látogatások, miknél rosszabb találmány nem lehet a világon. - Mert az egész világ egy órában teszi látogatásait, s így sokszor történik, hogy órákig kocsizunk körül, s alig találunk három embert odahaza. Mialatt mi náluk jártunk, ők nálunk hagytak látogató jegyeket, úgyhogy az egész sétakocsizássá válik, mely az utcákban nem jó s igen hideg mulatság. - De az emberek igen kedvesek. Eleinte furcsának látszik, hogy tulajdonképp mind egyformán szeretik az embert, de később azt is megszokjuk, s az érdek, melyet mindannyian mutatnak, jólesik, habár nem foghatjuk is meg okát. - S van itt több igen kedves asszony s leány és egy pár valóban érdekes férfi is. - A többek között bizonyos Kintornyai Kálmánnal ismerkedtem meg. - Mikor bemutatták, s nevét hallottam, mindjárt a sok monda jutott eszembe, melyet ön nekem a kintornyai várromról beszélt, s főképp a kísértet, mely, ha a családot veszély fenyegeti, a nagy tornyon mutatja magát; pedig Kintornyai úr külsejében nincs semmi, mi kísértetre emlékeztetne. Magas, férfias alak, fekete hajzat- s szakállal, s mi legfőbb, jókedvű s mulatságos. Most jött vissza külföldről, s igen érdekesen szól utazásáról. Azt mondják, nagy vagyona van. Az emberek beszélik, hogy a régi család, melytől származott, egészen elszegényedett, s hogy egy vén nagynénje s nagybátyja mindent visszaszereztek - még többet, s ezt mind apjára hagyták; de annyi bizonyos, hogy igen érdekesen beszélget, s talán legjobban táncol, s ez a farsangban fődolog, mert megvallom, az estélyeken mégis akkor mulatok legjobban, ha táncolunk. - A beszélgetés szintén kedves dolog, főképp ha néhány barátnémmal együtt vagyok; de nagyobb társaságban a beszélgetés végre is mindig valaki ellen fordul. Az öreg Saskövy gróf minap ugyan azt mondta, hogy minden ember vigasztalhatja magát azzal, hogy ő is a társaságok mulattatásához járul, legalább akkor, ha jelen nincs, s a többiek vele töltik idejüket; de nekem ez nem tetszik, főképp mert éppen oly jóízűen nevetek, mint a többiek, s ha magamban érzem, hogy az nem jó, s föl kellene lépnem védelmére, nem merek szólani, s többnyire nem is jut eszembe semmi. - Legjobb a tánc, akkor mindenki úgyis mulat s nem keres időtöltést mások hibáiban, s ha másnap az estére visszagondolunk, csak a kedves zene hangzik füleinkbe, melynél oly vígak voltunk. - De szeretném, ha Mari néni itt lehetne, hogy csak egyszer látna felöltözve. - Talán nem is ismerne rám, s nem találna szépnek. A fodrász csodálatosan szétfésüli hajunkat. Fölfordítja ég felé s minden oldalról széjjelfésüli, az egész boglyasan s úgy néz ki, mintha kétszer oly nagy fejem volna, mint közönségesen; a ruha is hosszabb, mint kellene, uszállyal járunk s a táncosok, bármint vigyázzanak, főképp a csárdásban, mindig rálépnek; de mindig így öltözködnek, s egészben véve szép is az, csak meg kell szokni, főképp szépek a virágok; rájok nézve fogadni lehetne, hogy most hozták a kertből, pedig mind Párizsból jő. Elhozom magammal, s akkor maga ítélhet. Tegnap rózsákkal volt ruhám földíszítve, ma gyöngyvirágokat veszünk, s az Margitnak még jobban áll. Tegnap reggelig táncoltam, de éppen nem vagyok elfáradva, s alig várom az estét; csak a fodrász ne késsék el, mert az első négyesre Kintornyai kért fel, kivel tegnap a cotillont táncoltam. De éppen most hallom a kocsit. Anyám hazajött, s be kell fejezni levelemet, elég hosszú, de nem sok okos dolog lesz benne. Gondoljon sokszor rám. - Jól mulatok, de azért mégis jó lesz, ha szép kertünkben ismét együtt járunk körül.

Klárija


Most, miután a levelet ön számára leírtam, alig értem, miért gerjesztett föl elébb annyira, s mégis, ha a kedves gyermekre gondolok, szívem elszorul. E kör nem neki való. - Mintha a mesterséges virágok közé - melyekről levelében szól - egy friss rózsát vegyítenének, mely csak abban különbözik a többitől, hogy hervadni fog, ilyennek látszik nekem. Annyi hittel lép az életbe - mennyi csalódás vár reá - s mit nem adnék, hogy őt ezektől megoltalmazzam, hogy a kedves gyermeket boldognak lássam!

Több mint húsz éve, hogy a házba jöttem. A grófnénak egy nagynénje kért föl, hogy a gazdaságnak vezetését magamra vállaljam, s a grófné fiatalsága, jelleme, mely könnyen ragaszkodik, s az elhatározást szívesen másra bízza, részben talán az is, mert kis vagyonom által bizonyos függetlenséggel bírtam, úgy hozták magukkal, hogy e másképp büszke család alárendeltségemet soha nem érezteté. - Mint barátnéval, úgy bántak velem, s az levék. Annyira magánosan álltam a világban, hogy szívemnek jólesett, ha valakihez ragaszkodhatik, s ez idegen háznép családommá vált. Megosztám örömeit-bánatát, s a világon nincs hely, hol magamat e körön kívül otthonosnak érezném. A grófné fiatalabb korában sokat betegeskedett. Több évig fürdőben tölté a nyarat, s néha, szintén egészsége miatt, a városba ment, s akkor gyermekeit nálam hagyta. Határtalan bizalma vala hozzám, s később is, mikor a franciák jöttek a házhoz, a gyermekek többet voltak velem, mint a nagy műveltségű idegenekkel, ki valamennyi egy nyelven beszélt s meglehet igen szépen, de más-más szeszéllyel kínozta a házat, s hála Istennek, mind oly rövid ideig maradt, hogy a gyermekek nem ragaszkodtak hozzájuk. - Főképp Klári simult hozzám. Az első pillanattól, nem tudom miért, szívem inkább vonzott feléje. - Szeretem, mintha leányom volna, mert ha reá gondolok, szívemet aggodalom tölti, aggodalom s reménység, mint az anyáét, ki, midőn a pillanat eszébe jut, melyben leányától el kell válnia, szívét szorulni érzi, s mégis alig várhatja azt; mert a perc, mely neki oly keserves, leánya életének fénypontja lesz. Többször eszembe jutott már életemben, hogy az örömkönnyeket bizonyosan valamely anya találta fel, midőn leányát kiházasítá. Kínos boldogságát csak ily könnyek fejezhetik ki.

De hol tévelygek! Klárika levele mily gondolatokhoz vezetett, s miért ez aggodalom most? Vagy nem feltűnő-e, hogy a férfiak között, kikkel találkozott, csak Kintornyai Kálmánt említi? Igaz, eleget beszéltem neki Kintornyairól, s nem csoda, hogy e név feltűnt neki; de nem említi-e kétszer levelében s mindig dicsérve, míg a többiekről nem is szól; s ha mégis érdekkel viseltetnék iránta? Kintornyai gazdag - állása fényes - ha csakugyan oly kitűnő ember... ha elérhetném...

Nevessen ki ön vagy sajnáljon, de mióta e lehetőség eszembe jutott, nem tudok másra gondolni... s azután mondja még valaki, hogy a vén gazdasszonyban nincs poézis! Kiben nincs, ki szeretni tud?

De össze-vissza beszélek, jó, ha nem is írok tovább - jövő hétig talán nyugodtabb leszek, s akkor majd folytatom történetemet. Önnek szokni kell ily félbeszakításhoz. - Rendes író előre elkészíti tervét s ahhoz tartja magát; én csak szívemet követem, s az talán éppoly baj az irodalomban, mint az életben; de talán a kritikusok engedékenyebbek lesznek egy vén gazdasszony iránt.

Mondja nekik, ha nem bántanak, a jövő gazdasszonyi kiállításra cukorban főzött meggyet és fűszeres diót küldök föl, különösen az ő számukra, s abból meg fognak győződni, hogy ha történetemet rosszul adtam is elé, s gondolataimat nem jól fejeztem is ki, legalább nincs oly savanyú s éretlen gyümölcs, melyet ízletesen elkészíteni ne tudnék.



HETEDIK LEVÉL

Eddig alig szóltam magamról. E hiba írónál ritkán fordul elő, de azért mégis hiba marad. Mert miképp értse az olvasó éltem történetét, ha sem családi viszonyaimat, sem azon körülményeket nem ismeri, melyek között az életbe léptem; hisz ez határoz egész jövőnk fölött. - Az emberek nagy részének sorsa már akkor dől el, mikor születnek; a pont, hova a legnagyobb fáradság után juthatunk el, attól függ, honnan indultunk ki, s azt senki sem választja magának.

De hagyjuk az okoskodást. - Szülőim szerény helyzetéről szólva, nincs szükség hosszú bevezetésre. - Atyám Vámhegyesen - mintegy két mérföldnyire Kintornyától - jegyző vala. Anyám született Kintornyai-leány. - Szegények mindketten, de boldogok, mert - mint nagynéném mondá - szerették egymást, és szegény embernek nem sok kell, hogy megéljen.

Anyámra alig emlékszem. Alig töltöttem be negyedik évemet, mikor meghalt, s az egyedüli benyomás, mely megmaradt, a szomorú perc volt, midőn őt koporsójában kivitték, s midőn a szomszédoktól hallám, hogy árva vagyok. - Nagynéném már akkor magához akart fogadni. Anyám keresztleánya volt, kit félig ő nevelt, s minden rokonai közt leginkább kedvelt; de apám azt mondá, hogy nem válhat meg tőlem, s egy vén rokont véve magához, magánál tartott.

Így múlt el ismét két év esemény nélkül. Atyám a helység dolgát végzé, a vén rokon a háziakat; én néha a szomszéd gyermekekkel játszottam, de többnyire magam voltam. Mindenkitől örökké csak azt hallám, hogy szegény árva vagyok, s ez elszomorított; legboldogabb óráim még azok voltak, ha apámnál lehettem. - Komoly, magas férfiú volt; nem játszott velem, nem mondott meséket, de nekem jólesett, ha asztala mellett ült, s én a kemencepadról írni láttam, vagy néha mellé állva, kezének mozdulatait követhetém, amint sort sor után bevégzett, s én bámulva nézem a sötét betűket, törve fejem, mit jelenthetnek - míg végre munkáját elhagyta, s csöndesen megsimogatva hajamat, nevemen szólított. Szegény apám hangja s arcának egész kifejezése oly szomorú volt, s én mégis boldognak érzém magamat e pillanatban; hisz ilyenkor tudtam, hogy bármit mondjanak a szomszédok, én nem vagyok árva.

De e boldogságom nem tartott sokáig. Egy őszi reggelen - úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna - a vén rokon felköltött, s mondá, menjek be apámhoz, mert éjjel vért hányt s rosszul van. - Ágyában találtam, még halványabban, mint máskor. Csöndesen nevemen szólított, s midőn ágyához ültem, fejemre tette kezét, mint közönségesen; de keze nehéz volt s észrevevém, hogy nehezen lélegzik. - Eljött a tiszteletes, a bírák s később az orvos úr. Egy vagy kettő ágyánál maradt, a többiek a mellékszobába vonultak, s ha atyám ágyát elhagyva, szintén odamenék, halk beszédeikből csak azt érthettem, hogy nagyon rosszul van. Szívemet iszonyú aggodalom töltötte el. Kimentem a kertbe, s imádkoztam, oly buzgón s ájtatosan, hogy úgy látszott, a jó Isten nem is tagadhatja meg kérésemet, s ha azután ágyához visszamentem, úgy tetszett, mintha jobban lenne. Kedves szeme mindig ugyanannyi szeretettel függött rajtam, s abban nem volt változás.

Egész nap mellette voltam, s csak mert szelíd hangon ő parancsolá, feküdtem le éjszakára. Midőn harmadik reggel ismét ágyához jöttem, halva találtam.

Ismét eljött a koporsó, a szomszédok és a pap. Hajamba fonták a fekete szalagot, talán ugyanazt, melyet anyám temetésén viseltem; rám adták a fekete kendőt, s a gyászkíséret kiment anyám sírjához s annak oldalára temette atyámat is. Csak most érzém, hogy igazán árva vagyok.

Mikor temetés után visszajöttem, s láttam az asztalt, melyen most is atyám írásai feküdtek, s a széket, melyen ülni szokott, s mindent úgy, mint máskor, csakhogy ő nem volt ott, s midőn eszembe jutott, hogy széles e világon ezentúl nincsen senki, ki kezét fejemre téve megsimogasson s kedves leányának nevezzen: leültem szokott helyemre a kemence mellé, és sírtam keservesen.

A nőrokon is sírt, jajgatva járt fel s alá a házban, s a szomszédok beszédes részvéttel támogatták bánatát; de e részvétben nem volt semmi, mi fájdalmam keserűségét enyhítheté. Hisz ők nem apámat siratták, s csak arról szóltak, mi történik velünk, sőt a vén rokon keserű panaszokra fakadt apám ellen.

A kamara üres, nincs annyi lisztünk és zsiradék, melyből csak újesztendeig kijöhetnénk, s ha a temetést ki kell fizetni, nem marad öt forint a házban, pedig neki mint jegyzőnek szép jövedelme lehetett volna; mások vagyont szereznek, de ő nem gondolt semmire, s csak mindig írt, akár fizették, akár nem, s így koldusok vagyunk.

Nem értettem beszédeiket, s mélyen sérté érzésemet, hogy apámról így szólnak; de amit hallottam, mondhatatlan aggodalommal töltötte szívemet, s a gondolat, hogy koldusok vagyunk, mit az öreg rokon s a szomszédok mindegyre ismételtek, háttérbe szorítá még apám iránti fájdalmamat is. A koldusgyermekek jutottak eszembe, kik húsvétkor a szomszédból helységünkbe jöttek, s házunk előtt énekeltek; így láttam magamat rongyos ruhában, egy darab kenyérért rimánkodva, s csak azon törtem fejemet, ugyan kihez megyek én koldulni, miután apám meghalt, ki a szegénynek mindig adott valamit.

Végre az öreg rokon a szomszédasszonyokkal a konyhába ment, hogy valamit főzzön. Ajtón át most is hallám hangos beszédüket; de magam maradtam s szabadon átengedhetém magamat fájdalmamnak. - Apám asztalához mentem, leültem egy üres székre, s kezemmel szemeimet eltakarva sírtam keservesen.

Egyszerre valaki fejemre tette kezét, éppen mint apám szokta, ha megsimogatott, s halkan nevemen szólított.

Ijedten néztem fel, s előttem egy idegen asszony állt: nagynéném!

Sohasem felejtem a benyomást, melyet megjelenése tett reám. Nem ismertem őt. Anyám halála óta nem volt házunknál, s rég elfelejtettem vonásait. De arcának kifejezése, a hang, melyen szólt, egyszerre megnyerte egész bizodalmamat.

- Szegény gyermek! - mondá nagynéném, s hangja remegett.

Oly véghetlenül jólesett részvéte. Megfogtam kezét, ajkaimhoz szorítám és zokogtam. Ő mellém ült, szelíd szavakkal vigasztalva, s én elmondám neki egész szerencsétlenségemet. Hogy árva vagyok, sem apám, sem anyám, s hogy az öreg rokon is mondta, hogy nem viselheti gondomat, mert ő is szegény, s én koldus vagyok.

- Ne félj, kisleány - mondá ő -, légy jó és becsületes. Az öreg Kintornyai néni elvisz magával s ő fogja viselni gondodat. Halálos ágyán megígértem szegény anyádnak, s be fogom váltani szavamat. - S ezzel nagynéném vén rokonomhoz fordult, ki őt a szobába követé, s tisztességes távolságban az ajtó mellett megállt.

- Rakja össze a kisleánynak ruháját s egyéb holmiját, ő velem jön Kintornyára.

- Csókold meg a nemzetes kisasszony kezét - mondá a rokon -, ki rólad, szegény árváról gondoskodik, és gondoskodni fog bizonyosan másokról is, kik most szintén nem tudják hová forduljanak.

- Gondoskodjék mindenki magáról, amint tud, s ne támaszkodjék senkinek jóakaratára, míg két ép keze van, mellyel mindennapi kenyerét megkeresheti - mondá nagynéném komolyan. - A kisleányt magamhoz fogadom, ő vérem. Édesanyja keresztleányom volt, s megígértem neki, hogy gyermekének gondját viselem. Máshoz nincs közöm.

A vén rokon csak sóhajtott, s arról morgott valamit, hogy más szegény emberek is vannak a világon, s hogy kinek az Isten sokat adott, annak nemcsak véréről kellene gondoskodnia. De nagynéném azon kérdéssel szakítá félbe sopánkodásait, vajon apám hagyatékának összeírása megtörtént-e már?

- Micsoda összeírás? - kérdé a rokon bámulva.

- Hát annak összeírása, mi a szegény boldogult nótárius után maradt.

- Hiszen nem maradt semmi - sóhajtott a rokon. - Még annyi lisztünk és zsiradékunk sincs...

- Semmi? - kérdé nagynéném türelmetlenül - és e bútor, a ruha, mely ott az asztalon halomban fekszik; a falóra ott s az ezüst óra itt az asztalon, és ez semmi?

- Igen - jegyzé meg rokonunk alázatosan -, de nem maradt semmi pénz. Kiraktam az almárjomot s a ládát, hol írásait tartogatta, és végre is csak itt az asztalfiókban találtam pár forintost, mely arra sem elég, hogy a temetést...

- És ki bízta meg az asszonyt, hogy más ember almáriomában pénzt keressen? - mondá nagynéném szigorú arckifejezéssel.

- Mikor a nótárius élt - válaszolt rokonunk pityeregve -, Isten nyugtassa, s pénz kellett, ő maga mondta, hogy csak vegyem ki fiókjából. És most...

- A boldogult nótárius is jobban tette volna, ha pénzesládájának kulcsát nem bízza másra - szakítá félbe néném a szólót előbbi szigorú hangján. - Azért kár sírni - tevé hozzá nyájasabban -, én nem mondom, hogy a nótárius pénzéből valamit elvett, nem is hiszem, hogy tette. De idegen pénzhez ne nyúljon senki; még akkor is bajba keveri, ha kölcsönadják. Ez sem a maga hibája, hanem a bíróé. Az ő kötelessége lett volna mindent lepecsételni és összeírni. - Menjen a falu bírájához, s hívja el és mondja a tiszteletes úrnak is, kéretem, fáradjon ide.

Vén rokonunk sietve ment el, s én nénémmel ismét magamra maradtam. Ő atyámnak az asztalon széthányt ruháit rakosgatta rendbe, én a kemencénél álltam, s félve néztem reá. - Az éles parancsoló hang, mellyel csak imént beszélt, s arcának szigorú kifejezése megijesztett. Egy világért sem mertem volna szólni hozzá. Végre észrevett s félbeszakítva foglalatosságát, a kemencepadra ült, s velem beszélgetni kezdett. Első pillanatban alig mertem válaszolni; de arcának kifejezése ismét oly szelíddé változott, oly kedvesen szólt apámról, annyi érdekkel kérdezgetett, mit tanultam, figyelemmel végighallgatva az apróságokat, miket neki életemről beszéltem, hogy rövid idő múlva egész bizodalmam visszatért. - Az érzés, mely szívemet iránta eltölté, az első találkozásnál ugyanaz vala, mellyel iránta élete végnapjáig viseltettem. Határtalan bizodalom, s mégis a félelemnek egy neme, melyet sohasem győzhettem le egészen. Azalatt jöttek a bírák s a tiszteletes, és nagynéném mindent a szekrénybe rakott, bezárt s lepecsételtett. - A legnagyobb pontossággal összeíratott mindent, s miután azt elvégzé, s a kulcsokat magához vette, a ház gondját vén rokonomra bízva azon ígérettel, hogy holnap visszajő, velem együtt szekérre ült s Kintornyára hajtatott.



NYOLCADIK LEVÉL

Már alkonyodni kezdett, midőn néném szekerén apai házamat elhagyám. Hideg őszi nap volt, s fáztam a bunda alatt, melyet nagynéném számomra magával hozott. Gyermekszívemet szomorúság tölté el. - Mellettem ült pártfogóm, s ámbár csak pár óra óta ismerém, bizodalommal simultam hozzá; de nem volt-e minden egyéb szomorú: a felleges ég, a lombtalan fák, a falu sötét szalmafödelei, az egész vidék, melyet az ősz díszétől megfosztott; s nem volt-e szomorú a gondolat is, hogy elvisznek, s a házat, melyben kedves apám lakott, talán sohasem látom többé? - Midőn szekerünk az utca végén az országútra fordult, még egyszer visszanéztem. Házunkon nem vala semmi különös; három kis ablaka az utcára nyílt s előtte nagy akácfa; de nekem mégis nehezemre esett, hogy többé nem lakhatom ott; s mikor a falun kívül a temető mellett elhajtottunk, hol apám friss hantja állt, úgy látszott, mintha a fák, melyeket az őszi szél megingatott, sötét ágaikkal búcsút intenének, vagy mintha hívnának, hogy ne menjek el. - Ha bátorságom lett volna, megkértem volna nagynénémet, hogy vigyen vissza; de nem volt bátorságom, s így csak sírtam.

Nagynéném nem zavart fájdalmamban. Párszor kérdezett, nem fázom-e, s midőn mondám, hogy nem, s bundámat, ha félrecsúszott, megigazgatá, tovább beszélgetett kocsisával a lovakról, a gazdaságról, mint szokása vala, mert - mint sokszor mondá - ha a gazda tudni akarja, mi történik házában, csak beszélgetnie kell. Cselédektől azt, mit tőlök parancsolva kérdezünk, nem tudjuk meg soha, de ha beszélni hagyjuk őket, maguktól elmondanak mindent, mit tudni akarunk, sőt néha még többet is.

Azalatt szekerünk haladt, gyorsabban s tovább, mint én, kit eddig legfellebb a szőlőig vittek, valaha életemben szekeren mentem. A helység eltűnt, keresztülmentünk a dombokon, melyek eddigi láthatáromat alkoták, egy hídon, melyet sohasem láttam, egy erdőn, mely a szomszéd határon állt, s ismét egy helységhez értünk. Nem a mi falunk volt, s a házak más sorban álltak, de úgy néztek ki, mint szomszéd házaink, a templom is hasonmása volt a miénknek, s midőn a faluból kijöttünk, ott volt a temető is, mint nálunk, csakhogy friss hányású sír nem volt benne. - Az egész olyan volt, mintha falunkat összehányták s másképp állították volna föl, mint én a várossal tenni szoktam, melyet apám szép piros skatulyában az utolsó vásárról számomra hozott.

Nem voltam félmérföldre házunktól, de körülöttem csak oly tárgyak álltak, melyeket még nem láttam, egy új világ s a kíváncsiság háttérbe szorította fájdalmamat. Kérdezősködni kezdék. Előbb tartózkodással s félve; de midőn észrevevém, hogy nagynéném szívesen felel, mindig bátrabban, sőt talán először életemben élveztem a boldogságot, melyet hallgatag apám mellett nem ismertem, hogy magamat felnőtt személlyel kedvem szerint kibeszélhettem, s még mielőtt Kintornyára jöttem, vigasztalva valék, s mindazon szeretettel függtem nagynénémen, melyre gyermekszívem képes vala. - Hisz az a gyermeknek főkiváltsága, hogy oly hamar tud felejteni s ragaszkodni; e kornak egész boldogsága tulajdonképp csak abban fekszik, hogy kizárólag a pillanatban él, s az emlékeknek s gondoknak terhét nem hordja magával, melyek későbbi éveinkben elkeserítik legszebb örömeinket s elviselhetetlenné teszik a bánatot.

Már sötét volt, mikor Kintornyára értünk. Nagynéném rövid vacsora után egy régi pamlagon, mely hálószobájában állt, számomra ágyat készített, s alig végeztem imádságomat, midőn kifáradva a sok sírás és a nem szokott utazás után, elaludtam.

Mikor reggel fölébredtem, nagynéném már nem volt a háznál. Szürkülettel szekerére ült, s egy szomszéd jószágára hajtatott; én pedig a vén Örzsére voltam bízva, ki miután hamar felöltöztetett s egy pohár friss tejet s egy darab kenyeret állított előmbe, munkájához sietett.

Szabad ura maradtam időmnek, s arra használtam fel, hogy gyermeki kíváncsisággal a szobákat s minden darab bútort, mely bennök állt, s minden képet, mely a falakon függött, figyelemmel megnézzek. És mindez elég szerény volt. A házban s bútorzatában nem volt semmi, mi rendkívüli kényelemre vagy fényűzésre emlékeztetett, s ha a nagy, vályogból készült oszlopot kiveszem, mely a bejárást védő tetőt tartá, s mely e vidéken minden nemesi kúriánál feltalálható s úgyszólván a magyar építészet kúriális stílusához tartozik: meglátszott az egész épületen, hogy gazdái a legszükségesebbre szorítkoztak. - De nekem mindez dicsőnek, nagyszerűnek látszott, nemcsak azért, mert a gyermeknek, ki mindent rövid gyermeklépéseivel mér és képzelőtehetségével ítél meg, más mértéke van, de mert mindez azon körnél, melyben eddig éltem, sokkal szebb és úriasabb vala; s miután sokszor hallottam, hogy Kintornyai nagynéném roppant gazdag asszony, kinél messze földön senkinek több pénze nincsen: mindent azon meggyőződéssel néztem meg, hogy végre tudom, nagyon gazdag ember háza hogy néz ki. Most is emlékszem a bámulásra, mellyel a szobánkban álló három nagy festett ládát akkor és még sokáig néztem, csak azon törve fejemet, húszasok vagy csupa bankó van-e bennök; mert hogy nagynéném csak vászonneműit tartsa ott, az nekem mindaddig hihetetlennek látszott, míg arról végre saját szememmel meg nem győződtem. És ha a ház maga semmi által nem mutatta is gazdájának vagyonosságát, az udvar, melyre, mihelyt a szobákban mindent kedvem szerint megnéztem, kimenék, olyan vala, mely nem gyermeket is meglepett volna. Nemcsak a magas várrom, mely szememet először magára vonta s melyről nem képzelhetém, mit jelenthet, hanem az istállók is, a csűrök, a nagy magtár. Nagynéném akkor, mikor házához jöttem, egy kis részjószágon kívül, melyet az alispán bírt, csaknem az egész kintornyai határt megszerezte, s nagy gazdagságának megfelelő kőépületeket állított, olyanokat, minők ahhoz illenek, ki majdan a romokat fölépíti; úgyhogy az udvar a szerény házzal s kis zöldséges kertjével kiáltó ellentétben állt, s az utóbbi olyan volt, mintha e nagy gazdaság ispánjának lakása lenne. Hisz végre tulajdonképp úgy is vala: szegény nagynéném sohasem tekinté magát másnak, mint nem ismert utóda gazdájának, kinek számára gyűjt, épít, dolgozik, s ki majd mindezt bírni fogja.

Miután mindent megnéztem, megszámolva a négyökrös béresszekereket, melyek szénával megrakva az udvarra jöttek, s a teheneket, bámulva mindent, a konyhába ültem, s a vén Örzsivel kezdtem megbarátkozni.

Itt körülbelül minden úgy vala, mint atyámnál. Az öregasszony maga főzött kis tűznél, cserépbögrékben, mint nálunk vén rokonom; a különbség csak abban állt, hogy Örzsi sokkal kedvesebb volt vén rokonomnál, kitől mindig féltem, s ahelyett, hogy mint az, egyre szidna, velem bizalmas beszédbe ereszkedett. Benne is volt valami, mi tartózkodásra intett; mikor a béresasszony, kit fáért küldött, csak hosszú idő után jött vissza, oly hangon szólt, melytől megijedtem; de irányomban jószívűnek mutatkozott, s mikor hallotta, hogy kötni tudok, s próbára kihozva megkezdett harisnyáját, látta a szorgalmat, mellyel munkámat folytatám, jó leánykának nevezett, s én oly bizalmasan szóltam hozzá, mintha évekig ismertük volna egymást. Benne is volt valami, mi nagynénémre emlékeztetett, csakhogy szigorúsága nem volt oly méltóságos, s nyájasságában nem volt annyi melegség. Látszott rajta, hogy a vén cseléd asszonya után formálta jellemét, de mi ebben természetes vala, benne csak a megszokás eredményének látszott, s midőn nagynéném délfelé visszajött, nagy örömmel fogadtam. Érzem, hogy ehhez közelebb állok.



KILENCEDIK LEVÉL

Ha az, ki emlékeit írja, csak szívét követi, bizonyosan többet beszél el gyermeksége éveiből, mint egész életéről. Nincs oly gazdag élet, melynek nem az legszebb része; emlékeink között csak gyermekségünk emlékei azok, melyekre keserűség nélkül tekinthetünk vissza. - De valamint az életben nem mindig jó, ha csak szívünket követjük, úgy valószínűleg leírásnál sem, s félek, ha csak tizedrészét mondom el annak, mire visszagondolni nekem mulatságos, olvasóim félredobják emlékeimet, még mielőtt azoknak érdekesb részéhez értem. Ha író lennék, kiválasztanám a sok között azt, ami az olvasókat érdekli; de miután az nem vagyok, s e mesterségnek főtitkát - mely abban áll, hogy tudjuk, mit nem kell elmondanunk - nem ismerem, legbiztosabb, ha életem ezen szakán röviden átsietek, s csak azt mondom, hogy boldog valék, mint minden gyermek, ki egészséges, ki szeretve érzi magát, s azokra, kiktől élete függ, határtalan tisztelettel s bizalommal tekint föl.

Életünk ezen szaka sem múlik el minden baj nélkül, s bármit mondjunk a gyermekkor boldogságáról, bizonyos, hogy e boldog életnek elég keserű órái vannak. Mindenekelőtt a tanulás. Meglehet, hogy miután emberelődeink azért űzettek ki a paradicsomból, mert a tudás fájához nyúltak, most ösztönszerű ellenszenvünk van e fának gyümölcsei ellen; de annyi bizonyos, hogy száz gyermek között alig van egy, ki azt nem érezné. Én nem tartozom e kivételek közé, s a kevés, amit tanultam, nekem sok könnybe került. A szigorú rend is nehezemre esett néha, s meg nem foghattam, oly okos asszony, mint nagynéném, hogy törődhetik azzal, hogy a fiókba vagy az almáriomba tettem-e el munkámat; de végre nekitörődtem. Nagynéném irányomban is vaskövetkezetességgel járt el. Tudtam, hogy amit egyszer kimondott, az megmásíthatatlan, s végre ez főkelléke szerencsénknek, legalább a nő életében. Férfiaknál talán másképp lehet. Nekik - legalább azoknak, kik valóban férfiak - küzdelem kell, nagy tevékenység, az öntudat, hogy amit bírnak, azt maguknak köszönik, hogy a helyet, melyet elfoglalnak, maguk választották, egyszóval szabadság; - nekünk korlátok s egy biztos határokkal körülfogott kör kellenek, melyből kilépni ne lehessen. - Változékonynak nevezik nemünket, de ha azzal azt akarják mondani, hogy csak a változás boldogít, nincs igazságtalanabb vád; sőt száz asszony között nincs talán egy, ki ha megszokott viszonyaiból kilép, jól érezné magát; s ez oka, hogy azon körökben, hol az asszonyoknak élete szórakozásból áll, sokkal kevesebb megelégedett nőt találunk, mint oly viszonyok között, melyekben a nő a családi élet terheinek nagyobb részét viseli; s hogy oly asszonyok, kiknek férje túl szigorú, többnyire szerencsésebbeknek érzik magukat azoknál, kik mindenben akaratukat követhetik. A nő végre beleéli magát minden viszonyba, megszokik minden helyzetet, s a látszólag legnehezebb körülmények között egyes kis örömöket alkot magának. Mindent, amit szükségesnek tartunk, minek változhatatlanságáról meg vagyunk győződve, eltűrünk; csak egyet nem bírunk el: a bizonytalanságot; s én meg vagyok győződve, hogy mindazon nehézségek között, melyekkel az életben találkozunk, asszonynak legnehezebb, hogy valamire elhatározza magát.

De látom, ismét elmélkedni kezdek. - Korom hibája. A mese után jő a hosszú, unalmas tanulság, s ha életünk történetén átmentünk, szívesen levonjuk a szabályokat, melyeket jó lett volna követnünk. Életének bizonyos szakában minden ember filozófussá válik; hát még egy vén gazdasszony, kinek úri házban arra annyira szüksége van. De térjünk vissza elbeszélésemhez.

Ha szerencsénknek főkelléke az, hogy megszokott viszonyainkból ne ragadtassunk ki, s ha az idő sohasem múlik gyorsabban s kellemesebben, mint midőn az, amit mulatságnak nevezünk, mindennapi életünk rendét nem zavarja: csakugyan kevés szerencsésebb teremtés van a világon, mint akkor én valék - s tulajdonképp csak ezt akartam megmagyarázni okoskodásaimmal.

Felnőttem, s tizenhat éves koromig nem történt semmi, mit följegyezni érdemes volna. Legfellebb ha néha egy új könyv jött kezembe, mely új gondolatokra hozott, s ábrándjaim irányát megváltoztatá. Ezek voltak éltem eseményei. Nagynéném idősebb lett, s az öreg Örzsi, a tiszteletes s én magam - ki majdnem oly magasra nőttem, mint nagynéném - idősebbek lettünk valamennyien; de egy nap úgy folyt le, mint a másik, s nem vettünk észre semmi változást.

Nagynéném szüntelen tevékenységben élt. Reggeli öt órától, midőn fölkelt, este kilencig nem láttam őt soha pihenni vasárnapokon kívül, midőn templomba ment, s nagy bibliájában olvasott, vagy néha a Jelenkor-ból vagy valami új könyvből olvastatott magának. Gazdaságaiban járt körül, leveleket írt, számadásait végzé, vevőkkel értekezett, s néha félnapokig tanácskozott ügyvédével, s mégis e nagyszerűbb foglalatosságok között sem hanyagolta el háztartását, s ámbár azt már tizennégy éves koromban reám bízta, itt is mindent szemmel tartott, s nem volt kicsiség, melyet észre nem vett. - Néha hetekre távozott Pestre vagy Bécsbe, hol számos perei s egyéb dolgai jelenlétét megkívánták; de a legkisebb hiba vagy rendetlenség, mely távolléte alatt történt, azonnal magára vonta figyelmét, s biztosak lehettünk, hogy a feddés el nem marad.

Irányomban magaviselete mindig ugyanaz maradt. Nyíltan mutatá szeretetét, s még kisleány voltam, midőn a legnagyobb bizodalommal szólt velem minden viszonyairól; de nyájassága mindig bizonyos szigorúsággal párosult, s innen volt, hogy bármennyire ragaszkodtam is hozzá, szeretetem, mint midőn öt először láttam, mindig egy kis félelemmel járt - annyival inkább, mivel tapasztaltam, hogy mindazok, kikkel házunkban találkozám, körülbelül hasonló viszonyban állnak hozzá. Az öreg tiszteletes, kire nagynéném oktatásomat bízta, s ki ezért házunkban mindennapos vala, s a megyei főorvos, ki - mint a világ beszélé - harminc évvel azelőtt iránta oly szeretetre lobbant föl, minő sem előbb, sem utóbb megyei főorvosnál még nem tapasztaltatott, s ki most is egyes apró szolgálatokkal bizonyítá be hódolatát, nagynéném rendes ügyvéde s a megye tisztviselői, kik házunkban néha megfordultak, mind hasonló módon viselték magukat irányában; látszott mindenből, hogy nem egészen fesztelenül érzik magukat jelenlétében. S nagynéném maga e hódolatot mintha észre sem venné. Annyira el vala ismerve felsőbbsége, hogy a könnyűség, mellyel akaratának mindenki engedett, másoknak s neki magának természetesnek látszott. Csak egy ember fordult meg házánál, ki e részben is kivételt képezett.

Megírtam az előbbi levelek egyikében, hogy nagynéném egyik távoli rokonának fiát neveltette, hogy a család jogügyeinek vezetésében segéde legyen. Mint mindenben, úgy ebben is, a szerencse kedvezett terveinek, s ha Kintornyai Márton nem lett volna is az ország legkitűnőbb ügyvéde, mint azt sokan állíták, bizonyos, hogy soha ügyvéd egész tudományát s minden tehetségeit nem szentelte oly kizárólag egy ügynek, mint ő a Kintornyai család jogai s érdekei előmozdításának.

Semmi sem ragályosabb, mint eszméink. Ki hosszabb ideig oly körben él, hol mindenki bizonyos tárgyért lelkesül, még ha ő maga körénél magasabban állna is, végre engedni fog a közös iránynak, s észrevétlenül nagy részt vesz abban, vagy legalább saját ellenkező meggyőződésében megtántorodik; s én - amennyiben asszony erről ítélhet - azt hiszem, hogy a többségnek hatalma inkább azon befolyáson alapszik, melyet meggyőződéseinkre gyakorol, mint anyagi erején. Mennyivel nagyobb az eszmének hatása akkor, midőn az, mint Márton bátyám esetében, olyantól jő, kire föltekintünk, midőn az saját érdekeinknek s hiúságainknak kedves és kedélyünkkel s egész észjárásunkkal összhangzásban áll. És én csakugyan azt hiszem, hogy ha a Kintornyai család vagyonának helyreállítása senkinek előbb nem jutott volna eszébe, ezen gondolatnak Márton lett volna föltalálója. - Maga a természet arra alkotta őt, hogy acquisitor legyen.

Szegény ember! így tehát nem nagyon szeretetreméltó lehetett - gondolja egy része olvasóimnak -, míg a többiek azt jegyzik meg, hogy eszerint nagyon elütött a családtól. De csalódnak. Márton bácsi a maga nemében szeretetreméltó ember is volt, s mi a másik körülményt illeti, azok után, miket a család múltjáról tudok - s elégszer hallottam az egyes nemzedékek történetét s az okokat, melyek miatt egyik a másik után jószágait zálogba adta -, nagynénémnek igaza vala, hogy számos rokonai között egyet sem ismert, ki a családnak minden tulajdonait inkább magában egyesítené, mint a kis pesti ügyvéd. - Ez állt még külsejéről is, s arca hasonmása volt a kuruc háború alatt híres szépapámnak, kinek képe előtt mint gyermek mindig félve mentem át; csakhogy Márton bátyám arca, kis nyírott bajuszán kívül, szépen borotválva, vonásai finomabbak voltak, s sötét szemének villogó tekintete a pápaszem alatt, melyet mindig viselt, nem tűnt föl annyira.

Bátyám - úgy hiszem, már mondtam - kissé púpos hátú volt (nekem mint gyermeknek ugyan úgy látszott, hogy nagyon az), s amennyire visszaemlékszem, most is úgy vagyok meggyőződve, hogy a természet szegénnyel e tekintetben igen mostohán bánt, de minthogy semmiért sem haragudott meg inkább, mint ha valaki által erre figyelmeztettetett, maradjunk saját magyarázatánál, s mondjuk, ő kissé púpos volt. S mint külsejében, olyan vala jelleme és lelki tulajdonaira nézve; hasonmása elődeinek, tetőtől talpig Kintornyai, csak finomabb vonásokkal s meggörbült termettel, mint gyönge, hajlongó századunkhoz illik.

A Kintornyaiak elköltötték vagyonukat, s nagybátyám nem gondolt másra, mint hogy azt visszaszerezze; ő éppen olyan serény vala az ősi javak visszaváltásában, mint azok az elzálogosításban.

Sok családban tapasztalunk ily versengést, s a vagyon, melyet az apa szerzett, néha éppoly rövid idő alatt s hasonló találékonysággal költetik el; de az ellentét sokszor csak az eredményben s nem az indokokban fekszik, melyek azokat előidézték, s a fiút, ki vagyonát a játékban elveszté, vagy ki azt oktalan fényűzésével elpazarolta, ugyanazon pénzszomj, ugyanazon hatalom vagy kitüntetési vágy vezérlé, mely apját pazarlóvá tette; csakhogy hajlamaik kielégítését különböző utakon keresek, s ezek megválasztásában az egyik tévedett. Így történt most, s én magam is hiszem, hogy Márton bácsi, ki gyermekségétől haláláig könyvei s írásai közt ülve, nem ismert más élvezetet azon öntudatnál, hogy senki sincs, ki vele az ügyvédi pályán megmérkőzhetnék, s hogy szerzett vagyonából, ha akarna, oly fényesen élhetne, mint bárki azok közül, kiknek ügyeit vivé: körülbelül ugyanazon érzéseken ment keresztül, mint azok, kik a kintornyai várban egykor lakomáztak, s szépapánk, ki Mária Terézia alatt, hogy ezredessé legyen, az ezrednek felét saját vagyonából állította ki. Annyi bizonyos, hogy elődei soha a harcmezőn több erélyt, a várak védelmében több szívósságot nem mutattak, mint ő, ki bármeddig folyt a per, s bármily reménytelennek látszott, rozzant törvénybástyái mögött mindig talált még egy helyet, melyről védelmét folytathatá. - Egész élete egy hosszú, szakadatlan küzdelem vala, melyben nem tágított soha, s melynek reá nézve legkellemetlenebb pillanatai bizonyosan azok valának, midőn vele az egész társaság egyetértett, s ő józanul nem állíthatott föl oly tételt, mely fölött valakivel vitatkozhatott volna.

Márton bácsi nagynéném irányában is hű maradt jelleméhez, s ő volt az egyetlen, ki szavának nemcsak nem engedett, sőt kereste az alkalmat, hogy ellentmondhasson, mi azonban semmiképp sem zavarta viszonyukat. Sőt talán éppen ez vala egyik főoka kölcsönös tiszteletüknek.

A bácsi évenkint a húsvéti ünnepeket nálunk tölté, s a nap, melyen rozzant hintaján forspont-lovakkal megérkezett, örömünnep volt az egész házra nézve. Többnyire, már midőn kocsijából kiszállt, kezdődött a vita, ha más tárgy nem találtatott, az idő fölött, melyet ő szépnek vagy rossznak mondott, s melynek nagynéném okvetlenül az ellenkezőjét állítá, amennyiben az idő a tavaszi vetésnek ártott, vagy arra kedvezőnek mutatkozott, s így folyt az tovább, néha oly hévvel s hangosan, hogy ki a kiáltó hangot hallá, mellyel a természet mindkettőjöket megáldotta, azt hitte volna, hogy összevesztek; de mindez csak nevelé barátságukat. Részint mert a vitatkozás mindkettőjöknek természetéhez tartozott, s nekik ugyanazon élvezetet nyújtá, melyet mások fárasztó testi mozgalomban találnak; részint mert a hosszú vita, melynél mindketten elragadtatva szenvedélyességök által, sokszor éles szemrehányásokat tettek egymásnak, végre mindig bocsánatkéréssel végződött; s így a sok kibékülés sokszor ugyanoly új vitához vezetett - mert a hibát mindenik magának akarta tulajdonítani; de ez barátságukat mindig szorosabbra fűzte.

Csak egy dolog volt, mely fölött nagynéném sohasem vitatkozott: ha peres ügyek jöttek szóba. Márton bácsinak nézetei mindig ellentmondás nélkül fogadtattak el, s így miután ő maga a gazdaságra nézve vagy pénzkérdéseknél hasonló engedékenységet nem mutatott, a két vagy három hét alatt, melyet évenkint házunkban töltött, tulajdonképp az ő állása volt túlnyomó. - A tisztelet, mellyel a férfiúra néztem, ki még nagynénémnek is ellentmondani merészelt, s kinek ez tanácsát elfogadta, leírhatatlan. - A kis emberke fekete kabátjában, kopasz fejével s fényes pápaszemével, úgy állt előttem, mint egy felsőbb lény, kin minden rendkívülinek, minden megfoghatatlannak látszott, még az is, hogy nagynéném őt öccsének nevezte, s amint sokszor hallám, mint gyermeket fogadta nevelésre, ámbár nagynénémnél tíz évvel idősebbnek látszott.

De többször fogunk találkozni vele, s így mára eleget szóltam; csak azt említem még, hogy e nagybátyám, bár aránylag keveset voltam vele, kifejlődésemre szintén nagy hatást gyakorolt. - Ő volt az egyetlen ember, ki a városból hozzánk jött, kitől az ottani életről valamit hallék, s így előadásaiból állítám össze a képet, melyet magamnak fiatal képzetemmel a világról festettem.

Hosszúra nyúlt levelem, de éppen azért, mert röviden meg akartam említeni mindent, mi jellemem kifejlődésére elhatározó befolyást gyakorolt, s mi által azzá lettem, mi tizenhét éves koromban voltam. Bizonyos tekintetben másoknál érettebb s tapasztaltabb valék, mert nagynéném s bátyám társaságában oly dolgok ismeretéhez jutottam, mikről fiatal leányoknak fogalmuk sincs; de másban valóságos gyermek. Mindenről, mi az úgynevezett praktikus élethez tartozik, a gazdálkodásról, peres ügyekről, pénzviszonyokról, elsajátítani nagynéném nézeteit, s amennyiben ezek által érintkeztünk, úgy ítéltem az emberekről, mintha egy félszázad szomorú tapasztalásain mentem volna keresztül; minden egyébben ábrándozó valék, ki ismereteit néhány könyvből meríti, s az életet csak költői oldalról ismeri. Előkészítve, hogy ha valamely üzletet kezdek, vagy pénzkölcsönzésre vetem magamat, a legfurfangosabb kupec se csalhasson meg, s mégis hogy csalódjam mindenben s mindenütt, hol nemcsak pénzünket veszíthetjük...

Szegény nagynéném javamat akarta, vehetem-e rossz néven, hogy ő is, mint csaknem minden nevelő, saját múltját követte nevelésemnél, s így oly veszélyektől oltalmazott, s oly nézetekhez szoktatott, melyeknek ő szükségét tapasztalta, de melyeknek én, kinek élete más viszonyok közt folyt le, hasznát nem vehettem.



TIZEDIK LEVÉL

Végre történetemhez értem, azaz a rövid időszakhoz, melyben életem egyszerű regénye lefolyt, s a hosszú előzmények után hozzáfoghatnék elbeszélésemhez, csak azt tudnám: hol kezdjem? - Miután leveleimet úgyis regénynek nevezte, legjobb, ha pompás címemhez tartom magamat, s úgy indulok meg, mint regényekben szokás.

Május volt - az évszám nem tartozik a dologhoz -, elég ha mondom, hogy tizenhetedik évemet töltöttem be. Telünk rendkívül sokáig tartott, s még márciusban is szánon jártunk; de annál szebb vala tavaszunk, és én soha a mezőt zöldebben, soha a fákon több virágot nem láttam; mintha a kikelet meg akart volna jutalmazni a hosszú zord napokért, melyeken keresztülmentünk. - Nagynénémmel - ki gazdasági kirándulásainál sokszor magával vitt - egy közel jószágáról tértünk vissza, s most a szobában ültünk dolgozóasztalunknál a nyitott ablak mellett, melyen át az orgonafák illata terjedt el szobánkban. Kertünk, melyre az ablak nyílt, virágozva állt, a fák legszebb tavaszi köntösükben, s a nap sötétkék fellegtelen égről fényt és meleget árasztott mindenre, mely alatt a szellőben ingó falevél csillogott s ezer lepke és bogár szállt körül örömittasan. - Azon napoknak vala egyike, melyeken - legalább ifjúkorunkban - szívünket öröm vagy inkább azon meghatás szállja meg, mely az örömnél még édesebb, melyeken nem ismert, de biztos szerencséről ábrándozunk.

Künn a bokrok között a fülmilék énekeltek, oly szépen, hogy még nagynéném is félretette munkáját, s a dalra hallgatott, míg én a borostyánnal fedett várromra nézve, arról gondolkozám: e falak nem szebbek-e így, mint egykor voltak, s nem lesz-e kár, ha ősi lakunkat fölépítve, a reményzöld folyondárokat letépjük, melyek most repedéseit eltakarják? - Kár, ha egyáltalában bármi is változik jelen helyzetünkön, mely oly nyugodt, oly boldogító.

- Fölséges idő! - így szakítá félbe nagynéném ábrándjaimat, midőn szokott serénységgel ismét munkához fogott - ma talán még Márton öcsém is elismerné, hogy nálunk Kintornyán jobb élni, mint poros városában. Csak attól félek, hogy az idő nagyon is szép, s ha a héten esőt nem kapunk, a tavaszi vetések megsínlik.

Mondám, hogy soha szebb tavaszi vetéseket nem láttam, s hogy a szárazságtól nem félek.

- Elhiszem - válaszolt ő -, korodban én is úgy gondolkoztam. - Csak a nap ragyogjon, a rózsabokor viruljon ki, s a fülmile énekeljen: a vetések majd felnőnek valamiképpen, s a szép tavaszt mért keserítsük a nyár s ősz gondjaival. De aki sok tavaszt és sok őszt látott, s tapasztalta, hogy a legszebb kikelet után néha legüresebben álltak csűrei, s ki nemcsak rózsaszálat ültetett, hanem vetett búzát, árpát s tengerit, az másképp gondolkozik. Azaz gondolkozik - ti csak éreztek, ez korotoknak legszebb jussa. Ha koromig élsz, te is át fogod látni később, hogy szép időnek csak azt kell neveznünk, melyben sok terem. - Az ég madarai talán másképp gondolkoznak, s másképp gondolkozhatik az, kinek semmije sincs, vagy ki nagy úrnak született, s még akkor is utoljára tönkrejut, mint a Várkövyek.

Egyszerű észrevételem nagynénémet a szép időtől gazdaságához vezette vissza, s valószínűleg ezen irányban folyt volna beszélgetésünk tovább, ha gondolatainak fonalát azon kérdéssel nem szakítom félbe, vajon Várkövyék ügyei csakugyan olyan rosszul állnak-e?

- Azoknak örökre végök van - azaz legalább addig, míg a családból nem találkozik valaki, ki a vagyont visszaszerzi; de most tönkrejutottak. Jószágaiknak nagy részét, mint tudod, én vettem meg - Várkőt, mint hallom, egy bécsi nagykereskedő. Ez nekem nem kellett, földje kövecses, és a nagy kastély s kert csak teher - ez nem nekünk való. - De amint hallom, az új földesurat a napokban várják, s akkor a büszke családnak nem marad más, mint a 247 hold, három féltelek s tíz zsellér itt Kintornyán, s a roppant ház ott a dombon, hol előbb az ispán lakott, s most, mint hallom, az úrfi fog letelepedni. Azt sem tudom, miért nem adja el azt is; kétszer annyit ígértem neki, mint amit ér, csak hogy a határt provizáljam - mert asszonyágon ez is Kintornyai-juss -, de teljességgel nem akar reá állni. Mondja, hogy anyjának öröksége, s hogy ő szereti, mert anyja e házat kedvelte. Makacsság az egész - s fogadni merek, pár év múlva olcsóbban kapom meg.

- S hátha ő is gazdálkodni akar - mondám én -, s helyre akarja állítani családja vagyonát?

- Az nem oly könnyű dolog, mint talán hiszi, s nem is neki való. - Nem láttam soha, de azt beszélik felőle, jeles ember, fél tudós, s nem így szerzik a hat ökröt. - Mikor apját még gazdagabbnak gondolták, az egész világ magasztalta. Akkor akár vicispán lehetett volna. Próbálja meg most és majd meglátja. Azonban neki mégis legjobb lenne, ha valami hivatalt keresne, s porcióját nekem adná el. Így még talán legjobban boldogulna, hisz gazdag s nagy befolyású atyafisága van - de úgy hiszem, ebben is fogyatkozást fog tapasztalni. A vagyonnal mindig fogy a rokonság is.

- Szegény fiatalember! - sóhajték föl.

- Igaz, szegény fiatalember; magam is sajnálom, mert csak apjának gondatlansága által jött e bajba; de meg vagyok győződve, ha apja nem tékozolta volna el vagyonát, ő tenné. Ezek a Várkövyek mind olyanok voltak. Mindenik többet akart mutatni, mint amivel bírt. Mindeniknek gróf- vagy bárókisasszony kellett feleségül, míg a fényes rokonság mellett a szép nemesi birtok elfogyott, s az ősi lak egy bécsi kereskedő kezébe került, mi még több, mintha elpusztult volna. Mert a német nem fogja engedni, hogy romokba dőljön, mint kintornyai várunk, de azért is jótállok, hogy a Várkövyek kezébe sem kerül vissza. Annyi invesztíció lesz a jószágon, hogy ember legyen, ki megfizesse.

Beszélgetésünket a vén orvos szakítá félbe, ki meglepetésünkre - anélkül, hogy szekerét hallottuk volna - a szobába lépett.

- Doktor úr, hogyan jött ide, gyalog? - kérdé nagynéném bámulva, míg az orvos letevé kalapját, kezet nyújtott.

- Andorral jöttem - mondá leülve -, Várkövy Andorral. - Várkövön az új földesúr megérkezett, az átadás megtörtént, s így Andor holnap ide költözködik. Átjött, hogy még egyes rendeléseket tegyen, s én vele jöttem. - Beszélgetésem nem nagyon mulatságos, de végre mégis derültebb, mint gondolatai, s este ismét vele megyek vissza Várkőre, hol az új vevővel még néhány kisebb dologról végeznie kell. Szegény Andor, képzelhetem, mi nehezére eshetik. - Csak mint orvos jártam a házhoz, s mégis, ha eszembe jut, hogy az ismert arcok helyett most idegeneket fogok látni, szívem elszorul - hát még ő!

- S ha az ember meggondolja, hogy mindez csak könnyelműségnek következése, a példátlan gőgnek...

- Hagyjuk ezt - szakítá félbe az orvos nagynénémet oly hangon, mely a szelíd öregnél, főképp nagynéném irányában, éppen oly szokatlan vala, mint a keserűség, mellyel nagynéném a Várkövyekről szólt -, akár könnyelműség, akár gőg, valami oka minden bajnak van, s ez többnyire valamely hiba; de annyi bizonyos, hogy Andor ártatlan, s a világon nincs ember, kinek több szerencsét kívánnék, s ki azt inkább érdemelné.

- S hogy vette föl? - kérdé nagynéném.

- Nyugodtan, férfiasan - válaszolt az orvos -, hetykélkedés nélkül, mint oly ember, ki a csapásnak súlyát érzi, s elismeri, hogy az fáj, de nem panaszkodik. Az utolsó időben sokat voltam a háznál. Apja betegsége csaknem egy évig tartott, s néha napokat töltöttem ott. A szegény öreg Várkövy sok szenvedésen ment keresztül, s azok, miket betegsége okozott, még a legtűrhetőbbek voltak. De látni családjának romlását, minden terveinek meghiúsulását, s azon érzettel látni mindezt, hogy ennek csak ő oka - sírjához közeledni a gondolattal, hogy nemcsak neki, de gyermekének is jobb lenne, ha előbb halt volna meg: ez a legerősebb szívet is megtörheti - s mégis midőn fiát láttam mellette, nem sajnálhattam meg. S ha, midőn ügyei már legrosszabbul álltak, fiának biztatásaira újra reményleni kezdett s szemeit véghetetlen szeretet s boldogság kifejezésével fiára emelte, s mondá, hogy minden ismét jó lesz, mert az mindent ismét helyre fog hozni: értem e bizodalmat, s azt mondám magamban, az öreg Várkövy mégis boldog ember mindamellett; kinek ily fia van, az nem szánandó. Higgye el, édes kisasszony, nem láttam soha fiatal embert, kit annyira szeretek, becsülök.

A melegség, mellyel doktorunk szólt, annál több hatást tett reám, minél szokatlanabb vala az a másképp kimért, hidegnek látszó férfiúnál, s szívemben vágy támadt azon ifjú ismeretsége után, ki még doktorunkat is ily lelkesedésre ragadhatá. Nagynénémre, úgy látszott, a beszélgetés egészen másképp hatott, s én nem láttam őt soha oly keserűnek.

- Megválik később - mondá -, sok ember fiatalkorában vagyonának elvesztését éppen oly könnyen veszi, mint később azt, ha kedves barátaitól fosztatik meg; talán azért, mert fiatalkorunkban a vagyonnak becsét nem ismerjük eléggé, s mert később az emberek becsét nagyon is jól ismerjük. Ki a világon bizonyos helyet foglalt el, s arról lesüllyed: mint utolsó kincset, még büszkeségét viszi magával, s egy ideig ebben találja vigasztalását. De később az élet apró bajai jönnek, s mindazon tapasztalások, melyekben mindenki csak akkor hisz, ha rajtuk maga ment keresztül - ha meggyőződik, hogy mióta erszénye megüresedett, nagy üresség támadt körülötte is, s hogy egész életén át optikus csalódásban élt, mert kiket előbb oly közel látott, most mind elérhetlen távolságban állnak tőle: akkor úgy hiszem, Várkövy Andor úr is másképp beszél, vagy legalább másképp gondolkozik. Eszes embernek hirdetik, mondják tudós, író, s én megengedem, hogy most hasznát veheti filozófiájának - de higgye el nekem doktor úr, a filozófia jó nehéz pillanatokban, talán néhány hétre vagy hónapra: de az egész életre nem érjük be vele, főképp oly ember nem, ki kényelemhez s fényűzéshez szokott.

Valami különösen éles és sértő vala nagynéném szavaiban, ámbár tudtam, hogy mindig ellentmondani természetéhez tartozik, s hogy dicséretben éppen úgy nem egyezik meg, mint hogy annak, kit előtte ócsároltak, mindig pártját fogá; észrevevém, hogy ellentmondása most azon ellenszenvből jő, melyet a Várkövyek irányában rajta többször tapasztaltam. Úgy látszik, doktorunk is így fogta föl, s csak azt jegyzé meg, hogy bármily hibái lehettek az öreg Várkövynek, s bármit vétett egyesek ellen, ő bűnhődött, s fia azért nem kevésbé tiszteletreméltó fiatal ember, s hogy azt nagynéném, ha majd vele mint szomszédjával megismerkedik, maga is át fogja látni.

A jámbor doktornak megjegyzése, melyet némi zavarodottsággal elmondott, nem csillapítá le nagynénémet, sőt csak nevelé fölgerjedését. - Mi közöm nekem az öreg Várkövyhez s az egész nagyságos családhoz? Tőlem nem vett kölcsön semmit - nem is adtam volna -, de nem is kért, ámbár alig van valaki a megyében, kihez nem fordult. - Természetesen az ily úr, kit nagyságolnak, nem akarja megalázni magát az ily egyszerű nemesasszony előtt, kinek apja mindössze is csak esküdt volt; s én bizony nem bánom, ha soha életemben sem látom fiát. Miattam ellakhatik házában, s ha már eladni nem akarta, meggazdagodhatik porcióján; jótállok érte, nem sokat fogunk alkalmatlankodni egymásnak...

Nem foghattam meg nagynéném felgerjedésének okát, s bámulva néztem reá. - De azért, ha mint szomszéd meg akar látogatni - folytatá szelídebb hangon -, elhozhatja. Ha tanulni akar, s minthogy szegény legénnyé lett, szüksége lesz reá, tőlünk tanulhat is. A kintornyai föld nem olyan termékeny, mint hírlelik; ha egy ideig gazdálkodott, maga is át fogja látni, hogy nem tehet jobbat, mint ha eladja, s én megfizetem.

Nagynéném egész modora megváltozott, s mint máskor, ha hevében valaki ellen igazságtalanságra ragadtatta magát, úgy most is bizonyos jóindulattal szólt a Várkövyekről. - Többfélét kérdezett vagyoni állapotukról, s vajon a fiatal Várkövy hasonlít-e apjához?

- Sohasem láttam nagyobb hasonlatosságot - válaszolt a doktor -, mintha apját látnám fiatal korában. Csak a szeme kék, ezt anyjától öröklötte.

- Szegény Várkövyné - mondá nagynéném sóhajtva - jámbor, becsületes asszony volt. Nem olyan, mint első felesége, a méltóságos grófné, ki büszkeségében azt sem tudta, hová lépjen. Férje egész szerencsétlenségének ő volt oka, ő - s Várkövy gyalázatos gyöngesége.

- Szegény Várkövy s pedig oly jó ember volt! A legszeretőbb szív...

- Hogy mondhatja ezt? - szakítá félbe nagynéném a szólót - aki nem tud akarni, az nem tud szeretni sem. - De hisz ő megbűnhődött - tevé hozzá szelídebb hangon -, s ha fia házamhoz akar jönni, hozza el, én mindamellett jó szomszédja leszek.

A doktor fölkelt, s búcsút véve elment. Mi hallgatva folytattuk munkánkat.



TIZENEGYEDIK LEVÉL

Fiatal korunk legirigylésreméltóbb tulajdona azon meleg részvét, azon önzetlen lelkesedés, mellyel másoknak nemesen elviselt szenvedései szívünket eltöltik. Később, mit magunk szenvedtünk s másokon tapasztalánk, eltompítja érzékenységünket s kétkedővé tesz. Annyiszor csalódtunk tiszteletünkben, hogy végre az ellenkező tévedésbe esünk, a legnemesebb tettnél is oly valamit keresve, mi annak érdemét kisebbíti; semmit sem látunk többé, mi a középszerűség mértékét túlhaladná; de az ifjú nem ismer ily kétkedést; tartózkodás nélkül átengedi magát érzéseinek, és sohasem boldogabb, mint midőn valaki előtt tisztelettel meghajolhat. Legalább én fiatal koromban ilyen valék, s miután egész életemen át igen mindennapi teremtésnek tartattam, valószínűleg ezen tulajdonságom is az ifjúságnak általános tulajdona, s talán egyike azoknak, melyeknek e kor legszebb örömeit köszönhetjük.

Az, mit öreg doktorunk a Várkövyekről, főképp Andorról beszélt, mélyen hatott reám. Elgondolám a kínokat, melyeken az öregúr, kinek büszkeségéről annyit hallottam, keresztülment, midőn fényes házának feltarthatlan romlását látá, s fiának szeretetét, mellyel beteg apját ápolá. Beleképzelém magam állásukba, a részletekig kifestettem magamnak helyzetöket, mintha velök éltem volna, megfontolva, bizonyos körülmények között mit tennék én. Érzem magamban, hogy nincs oly áldozat, melyre képes nem volnék, s szinte sajnáltam, hogy nem mutathatom meg, hisz oly boldogító érzés lehet közel állni ahhoz, kit a sors keze üldöz - oly közel, hogy előtte minden egyebet eltakarhatunk, s míg e világ ellene fordul, csak biztató szavunkat hallja, s nem lát egyebet, mint szemünk meleg tekintetét, mely szeretve függ rajta. - Mi boldog lennék, ha életemben valaha egy szeretett lénynek így mindene lehetnék. - De ő, a szegény ifjú, ki oly fényes körben nevelkedett, kire oly szép jövő várt, s ki most egyszerre mindentől megfosztatott! Mi vár reá?

Nagynéném minden törekvése oly egészen csak szerzésre vala irányozva, annyit hallottam a birtoknak becséről s azon lealázó helyzetről, melybe az jő, ki elszegényedik, hogy a szerencsétlenség, mely Várkövyéket érte, nekem még nagyobbnak látszott. - Miért nem lehetek jótékony tündér, ki e szegény fiatalembernek egyszerre egész vagyonát visszaadhatja, vagy miért nem vagyok oly gazdag, mint nagynéném, hogy titkon kifizetve minden adósságukat s visszaadva a pénzt, melyet az idegen Várkőért letett, egyszerre tudtára adhatnám Várkövynek, hogy minden rendben van, hogy nincsenek többé adósságai, s ősei lakában töltheti napjait, mint eddig. - Miként örülne ő s a vén cselédek, kik őt felnőni látták, s az egész falu. Sírnának mind örömükben és sírnék én is - természetesen titokban -, mert soha nevemet nem tudná meg. Csak mint idegen jönnék házához, hogy a boldogságot, melynek alkotója én valék, láthassam. S vajon miként nézhet ki - s el fog-e jönni házunkhoz? - Nagynéném megengedte, hogy jöjjön. De úgy látszik, közte s a Várkövyek között valami történt, mit nem tudok. - Nagynéném föl van ingerelve az egész család ellen; hátha ő is így gondolkozik, s nem jő? S mégis annyira szeretném őt látni. - Ki tudja, talán jól érezné magát körünkben - talán földeríthetném - de miként?

Csaknem álmatlanul töltöttem az éjszakát. Nem tudtam, miért, de nem gondoltam másra, s minél többet gondolkoztam, annál nagyobb nyugtalanság tölté szívemet. - Mintha érezném, hogy életemnek egy fordulópontjához értem. - Alig világosodott, midőn csöndesen felöltözködtem s kimenék.

A friss hajnali levegő megnyugtatóan hatott idegeimre. Egy ideig kertünkben jártam fel s alá, s leülve a nagy juhar alatt, mely a várrom közelében állt, hallgatám a fülmilék énekét; de később, mintha itt sem fértem volna meg, kimentem a mezőre. Nékem tágabb kör, messzebb kilátás kellett.

Vasárnap vala, s ámbár a nap közeledett, a falu még hallgatva állt. Csak a madarak csevegtek az ágakon, éjjeli tanyájukról, s bokortól bokorra szállva, amint mellettök elmenék. - A falu másik végén a pásztor kürtje szólalt meg.

Vannak életünkben órák, melyeknek emlékei, midőn már látszólag sokkal fontosabb dolgokról rég megfeledkeztünk, elevenek maradnak, talán éppen azért, mert ezen órák alatt külső helyzetünkben még semmi sem változott, míg lelkünk nem is sejdítve, nagy átalakuláson megy keresztül, s ilyenek voltak ezek.

A legszebb májusi hajnal vala. A nap, midőn a kék hegysor fölött emelkedett, a tiszta égen nem talált egy felleget, mely sugarait visszavethetné, s eláradó fénye millió harmatcseppben tündöklött, mintha jótékony tündérek gyémántokkal hintették volna el a mezőt.

Cél nélkül jártam körül; előbb szőlőnk felé irányoztam lépteimet, később a nagy rétre, mely a falu mögött terült el s melynek végén egy dombon Várkövyék háza állt. Virágokat szedve mentem tovább, s a legszebbeket illatozó bokorba kötöttem össze. Nekem úgy látszott, soha szebb virágokat nem találtam, és soha jobban nem választottam meg bokrétám színeit; egészen igénybe véve foglalatosságom által, haladtam tovább, míg egyszerre véletlenül a dombnál találtam magamat, melyen Várkövyék háza állt. - S talán nem is oly véletlenül, de mintha valami arra vonzaná, talán kíváncsiság, hogy a változásokat lássam, melyek, mint hallottam, a ház körül történtek - talán más, de valami, minek ellentállni nem bírtam.

Az alacsony, de meredek domb lejtőjén különösen szép virágokat vettem észre, s ezeket szedegetve mentem fölfelé, mind magasabb- s magasabbra, míg végre fenn valék, csak néhány lépésnyire a háztól.

Megijedtem, s mégis volt valami, mi visszatartott, hogy el ne szaladjak. - Nagynénémmel, ki e birtokot megvenni akarta, többször voltam e házban, s tudtam, hogy a cselédek a másik oldalon laknak, s Várkövy még nem vala itt. Miért ne nézzek körül?

A kilátás a dombról igen bájoló vala. - Falunk, melynek alacsony házai a virágzó akácok között alig látszottak ki, templomaink vékony tornya és magas várromunk, mely mint egy nagyobb kor maradványa, óriásként magaslott ki alacsonyabb körözetéből: nekem úgy látszott, hogy mindezt soha ily szépen nem láttam még; hogy Várkövy szebb lakhelyet nem is találhatott volna. - S mégis nem fogja-e szerencsétlennek érezni magát?

A ház, melyet most nagy érdekkel megnéztem, csinos vala. Az újonnan kifehérített fal, melyet az ablakok között szőlők takartak, a lakhatóság színét adá neki, s én itt boldognak érezhettem volna magamat. De ő, ki eddig nagy kastélyban lakott, ki fényhez s kényelemhez szokott? Még ha anyja élne vagy egy szerető nővér laknék vele, kivel a múlt időkről szólhat, ki gondját viselné - de így egészen elhagyatva, magánosan, midőn vigasztalásra szüksége van, és senki nincs, ki neki részvétet mutat. Szívemet kimondhatlan sajnálkozás tölté el.

Mily szomorú lehet - gondolám magamban -, midőn otthon megérkezünk, és senki nem vár reánk, s házunk küszöbét átlépve, nem találunk semmit, mi arra mutatna, hogy szeretve várnak, s jöttünk valakinek örömet okoz... Hátha e virágbokrétát állítanám ablakába? - Megijedtem e gondolattól - s mégis, miért ne tegyem? - Az egyik ablaknak fél zsaluja nyitva állt. Ha ide tenném? - De mit fog gondolni? - Hogy a cselédek vagy jobbágyok egyike tette oda, vagy talán hogy doktorunk rendezte számára-e meglepetést; de a rokonszenvnek e jele jól fog esni szívének, s otthonosabbnak fogja magát érezni új lakában. És ha mégis megtudná, hogy a virágokat én tettem oda? - De kitől tudná meg? - A házban minden hallgatott, köröskörül nem volt senki, aki láthatna. Az ablakhoz közeledtem, egy percig határozatlanul álltam ott, végre odatettem virágaimat. Szívem dobogott, mintha a legnagyobb merényletet követtem volna el; de képzelhetni rémületemet, midőn éppen akkor a mellékablaknak zsaluja megnyílt.

Félig magamon kívül rohantam el, s csak miután a domb aljához értem, álltam meg. Hisz talán csalódás vala, s visszanéztem, hogy magamnak meggyőződést szerezhessek. De a mellékablak zsaluja, mely előbb zárva volt, csakugyan nyitva állt, s rajta vén doktorunk nézett ki.



TIZENKETTEDIK LEVÉL

Keserűen csalódtunk mindketten. Ön, midőn leveleimet kiadás végett fölvevé, hogy olvasóinak érdekes olvasmányt szerezzen, s én, midőn gondolám, hogy emlékeim leírása jólesik szívemnek. - Édes visszaemlékezni, s ha magunk vagyunk, nincs vigasztalóbb, mint ha távol járó kedveseinkre gondolunk, de csak míg tudjuk, hogy azok egykor ismét visszatérnek, vagy legalább visszatérhetnek, míg emlékeink közé remények vegyülnek; de ha emlékeinkkel sírok fölött járunk, földeríthet-e az? s nem hasonló-e annak helyzete, ki koromban ifjú érzéseire gondol vissza?

A hosszú tél elmúlt, s a nap melegen süt be ablakomon; de ha kinézek, e táj soha szomorúbb benyomást nem tett rám. Mit használ, hogy a földnek hótakarója leolvadt, ha alatta csak a múlt év virágainak kórói tűnnek fel, s mit ér, hogy a fák ágai a zúzmara alatt többé nem görnyednek, ha rajtok duzzadó bimbókat, friss lombot nem találok? s ilyenek az aggkor emlékei. Leemelhetjük a lepelt, mely a múltat takarja, de alatta csak egykori örömeink romjait találjuk; az ismert körben járva, csak azt érezzük, hogy annak, mi egyszer elvirult, színét s illatát senki többé vissza nem adhatja.

De hagyjuk ezt, nehogy pityergős modorba essünk, mely valamennyi között a legrosszabb, és folytassuk történetemet.

Kintornyai tiszteletesünk mondta többször, hogy az emberek több lelkiismereti furdalást szenvednek kis hibáikért, mint nagy bűneik miatt, és ez rajtam beteljesedett. Magában az érzés, mely arra bírt, hogy virágbokrétámat Várkövy ablakára tegyem, nemes vala. Nem láttam őt soha; meg voltam győződve, hogy azt, ki adta neki a virágot, megtudni soha nem fogja, s tettemnek egyedüli indoka azon rokonérzet vala, melyet szerencsétlensége iránt érezék; de arról meg vagyok győződve, hogy a legnagyobb gonosztevő, kit tetten értek, soha így el nem rémült, hogy soha ember úgy nem borzadt más ember előtt, mint én, midőn visszanézve, vén doktorunk jámbor arcát ismertem meg; pedig úgy látszott, mintha barátságosan integetne.

A visszatekintés rám éppen az ellenkező hatást tevé, mint Lóth feleségére, azaz szaladtam, mint az eszeveszett, tüskön-bokron át, míg a falu első kerítéséhez értem, s dobogó szívvel megállva, arról kezdtem gondolkozni, mit tegyek? Mit mondjak mentségemre, ha a doktor az egészet elbeszéli nagynénémnek? Vagy megkérjem-e őt, hogy ne szóljon semmit? De miképpen s hogy fogok szeme közé nézni, ha jő, vagy hová bújjak, hogy őt s főképp Várkövyt kikerüljem, kinek a doktor mindent bizonyosan elbeszél? Első gondolatom az volt, hogy megszököm; de a megszökéshez is előbb haza kellene menni, s mit mondjak nagynénémnek?

Akkori időben még a városban sem hordtak a mostanihoz hasonló ruhákat, melyekben úrhölgyeink úgy néznek ki, mintha mindenik egy más, sokkal nagyobb barátnéjának köntösét öltötte volna föl, vagy mintha mindenik csupa szerénységből arra akarná emlékeztetni az emberiséget, mennyivel kisebb ő, mint helyzetéhez illik. Akkor még mindenikünk oly ruhát viselt, minőt teste nagyságához szabtak, s főképp az én toalettem elég egyszerű volt. De mindamellett egy kaszálatlan réten szaladva át, ruhám a harmattól térdig vizes lett, mintha csak a patakban jártam volna, s ha félannyi helyet nem fogtam is el, mint jelenleg minden falusi kisasszony, ruhám több bokorban megakadt s három helyen el volt szakadva! - És mit mondjak nagynénémnek?...

Nem határoztam el a kérdést, de haza kellett mennem; tehát mentem, mintha minden perc, mellyel később érek haza, fölszámíthatatlan nyereség volna.

A sors az egyszer megmentett a hazugságtól. Midőn dobogó szívvel a szobába léptem, nagynéném nem vala ott. A kertben ült a nagy juhar alatt, elmerülve gondolataiba, s időm volt átöltözködni, sőt midőn hozzá kimenék, nem is kérdezte, hol voltam. Egy pár zsoltárt olvasott fennszóval, mint más vasárnapokon szokása volt; azután föl s alá járt kertjében, majd itt, majd amott egyes hibákat véve észre a mívelésben, melyekért a kertészt holnap meg fogja szidni, de ma nem, mert hisz vasárnap van, s e napot az Úr magának tartotta föl, hogy azt a szegényembereknek ajándékozza - mert végre is csak nekik van vasárnapjok, s ez nagy istenáldás, mely sokat pótol, mit a világon nélkülözniük kell. - A szegényember félreteszi ásóját, kapáját, s megpihen a hat nap fáradsága után. A nyugalom, melyet minden héten egyszer élvez, előérzete annak, mely reá egykor vár. A gazdagnak, a tudósnak, a magasabban állónak nincs vasárnapja. Nem fárad testileg soha, de nagyravágyása s gondjai nem is hagyják őt pihenni, s még nagy kérdés, ki boldogabb, az-e, kinek hat napig testileg fáradnia kell, vagy az, kinek az egész héten nincsen egy napja sem, melyen megpihenhet.

Nagynéném eznap szokatlanul lágy hangulatban vala, s észre lehetett venni, hogy a viszony, melyben új szomszédunkhoz állani fogunk, őt is nagyon elfoglalja. Többször szólt a Várkövyekről. - Ki hitte volna, hogy ennyire jutnak. Mennyi fény, minő büszkeség, s most a család örököse egy ispánházban lakik, mely semmivel sem jobb, mint bármelyik tisztemnek lakása. De azért is barátságosan fogadjuk. Ha semmit nem örökölt apjától, miért örökölje csak ellenségeit. - S ezután nagynéném más dolgokról szólt: gazdaságáról, pereiről, de mindig ismét visszatért szomszédunkra; majd arról szólott, miként kellene rendezni gazdaságát, hogy a kis birtok jövedelmezőbb legyen, majd arról, mennyivel jobb volna, ha azt eladná s hivatalt keresne; és valahányszor e tárgyra tért, érzém, hogy pirulok, s szívemet mindig új nyugtalanság töltötte el.

Mindig inkább közeledett az óra, melyben templomba szoktunk menni, s mikor harangoztak, dobogó szívvel követtem nagynénémet. - Szerencsére, mikor beléptünk, még nem voltak ott. Már az ének megkezdődött, mikor a doktorral a templomba lépett, s én, mikor ezt észrevevém, a világért sem néztem volna felé. - Szerettem tiszteletesünket, s ő jeles szónoknak tartatott az eklézsiában; de ha valaki reám néz, bámulta volna feszült figyelmemet. Szemeim ajkain függöttek, csak hogy valahogy Várkövyével vagy a doktoréval ne találkozzanak, kik velünk szemközt ültek, s habár mindig kínzó gondolataim által elfoglalva, egy szót sem érték e beszédből: meg vagyok győződve, hogy magamviselete ellen e napon az egész gyülekezetben senkinek sem lehetett kifogása. - De utoljára mindennek vége lesz, még a leghosszabb prédikációnak is, s ki kelle menni templomunkból; alig értünk a szabadba, midőn a doktor utánunk jött, s Várkövyt nagynénémnek s nekem bemutatta.

A nap fényesen ragyogott határunk fölött, s nem lehetett panasza senkinek a világosság ellen; de mégis őszintén mondhatom, hogy e pillanatban nem is láttam őt. Oly zavarban valék, hogy alig értettem szavát, s áldám Istenemet, midőn megindultunk, s Várkövy nagynénémmel beszélgetésbe ereszkedve, én doktorunk oldalán hátrább maradhattam.

Az öregúr szokása szerint beszédes vala s ma rendkívül jókedvű. - De tréfái s a mulatságos adomák, melyekkel beszélgetését fűszerezé, ma vesztegetve valának; alig hallgattam reá, míg, már házunkhoz közel, lépteit mérsékelve, velem hátrább maradt, s mondá, hogy ma már látott. Jól tudtam ezt, s mégis, midőn tőle hallám, leírhatatlan zavarba jövék.

Ő észrevevé. - Láttam önt - mondá nyájasan -, de nem látta senki egyéb; tőlem nem fogja megtudni sem ő, sem más a világon. S ön jól cselekedett. Ha látta volna a szegény fiatalember örömét, midőn a virágokat észrevevé, s én becsületszavamat adám, hogy nem tétettem ablakába, s hogy mennyit kérdezett, vajon honnan jöhetnek, s ki lehet az, ki őt új lakásában a rokonszenv ezen jelével fogadja: ön nem sajnálná, amit tett. - Mindig legjobb, ha szívünket követjük.

- Ha tudtam volna, hogy itt vannak, nem tettem volna, és kérem...

- Becsületszavamat adom, hogy Várkövy tőlem soha semmit sem hall meg. Hadd törje fejét e titok fölött. Egyet mindenesetre tud: hogy közel hozzá egy barátságos lény lakik, ki iránta rokonszenvvel viseltetik, s ez maga elég, hogy vele új helyzetét megkedveltesse.

Megnyugtatva érzém magamat. A doktor szavai után egészen más színben láttam az egészet, s zavar nélkül léptem Várkövy elé.

Rövid ideig maradt nálunk, s azon ígérettel, hogy ha nagynéném megengedi, nemsokára ismét eljő, s mint új gazda, tanácsáért fog folyamodni, a doktorral együtt elment.



TIZENHARMADIK LEVÉL

Ha két asszony, kit nagy szerencsétlenség nem ért, és ki egymásra nem neheztel, hallgatva ül egymás mellett: legyünk meggyőződve, hogy e kettőnek szükséges beszédük van egymással, vagy hogy valami tárgyról különösen szeretnének szólani. - Közönséges viszonyok között mi asszonyok mindig találunk tárgyat, melyről beszélhetünk; de ilyenkor éppen az, hogy tárgyunk kínálkozik, teszi a nehézséget, s én mindig azt tapasztaltam, hogy ilyenkor a beszélgetést kezdeni még nehezebb, mint elhagyni.

Így voltunk e napon mi ketten, s nem emlékszem, hogy mióta nagynénémmel laktam, egy nap ily hosszúnak látszott volna, mint az, melyen Várkövy először házunkhoz jött.

Nagynéném szigorúan megtartotta a vasárnapot. - Még akkor is - mondá sokszor -, ha nem vagyunk oly hangulatban, hogy vallásos gondolatokkal foglalkozzunk, jó, hogy legalább egy napra fölhagyjunk szokott foglalatosságainkkal. A nyugalom, melyre magunkat ez nap kényszerítjük, s mely néha terhünkre válik, mindenesetre azt eszközli, hogy a munka, mely ellen szombaton panaszkodtunk, hétfőn jólesik. - Nagynéném vasárnapon nem járt körül gazdaságában, nem számolt, még leveleket sem írt, s nem tűrte, hogy én vagy a cselédek csak varrjunk is. De máskor a délelőtt hamar elmúlt. Néhány fejezetet olvastatott magának a bibliából, kimentünk a kertbe vagy szőlőnkbe, s érdekes beszélgetései között repültek az órák. Ma szótlanul ültünk egymás mellett, s így jártunk a kertben fel s alá; ha nagynéném egy vagy más tárgyról beszélgetni kezdett, a beszélgetés hamar félbeszakadt. Szórakozottnak látszott, mint őt még eddig sohasem láttam, elfoglalva gondolatai által; s ámbár a fölgerjedés után, melyen keresztülmentem, magam is hasonló hangulatban valék, nagynéném magaviselete nekem is feltűnt, s annak okát nem magyarázhatám meg magamnak.

Délután, mint vasárnapon mindig, a tiszteletes jött hozzánk, valamivel később a doktor, s én ismét a kertbe menék ki, s körüljárva a virágágyak között, átengedém magamat ábrándjaimnak. Véghetlenül jólesett, hogy magánosan lehetek. - Újra átgondoltam a napnak eseményeit, újra elmondtam minden szót, melyet Várkövyről hallottam, s bármi közömbös volt ez, nekem véghetlenül jólesett a visszaemlékezés.

Midőn a szobába visszamentem, itt is Várkövyről folyt a beszélgetés. A szerencsétlenségről, mely a családot érte, Várkövy szülőiről s magáról új szomszédunkról, kire nézve - mi ritkán történt - a doktor s tiszteletes megegyeztek ítéletökben, s kit mindketten egyiránt magasztaltak. Nagynéném érzései is egészen megváltoztak. Szavaiban most nem volt semmi keserűség, s még az öreg Várkövyről is a legnagyobb részvéttel szólt, csak azt jegyezve meg, hogy nem értheti, hogy oly ember, kinek annyi vagyona van, miként hozhatja családját gondatlansága által ily bajba.

- S nem is gondatlanság által jött az öreg Várkövy e bajba - mondá az orvos -, sőt nem ismertem embert, ki vagyonának növelésére több gondot fordított, mint ő az utolsó tíz év alatt. Jószágot vásárlott, bérlett, vagy újításokat hozott be gazdaságába, egyszóval éjjel-nappal fáradott, hogy a csorbát, melyet vagyonában észrevett, helyrehozza, s éppen ez volt a főbaj. Kit a szerencse elhagyott, az nézzen utána, s várjon, nem tér-e vissza. De aki azt erővel akarja feltartani s vele küzdeni kezd, csak sebet várhat.

- Nagy tévedés, hogy mindenben csak a szerencsét okozzuk - jegyzé meg nagynéném. - Igaz, nem gyarapodhatunk, ha az nem kedvez, de azért nem jutunk tönkre sem. Ily baj, mint a Várkövyeké, mindenkit csak saját hibájából érhet, csak akkor, ha nem számol.

- Ismét ellent kell mondanom - vága szavába a doktor. - Az öreg Várkövy számolt, többet, mint mások, és ha számadásait átnézzük, bizonyosan egy hibát sem találunk az aritmetika szabályai ellen; csakhogy az, mi az embert soha nem hagyja el, a remény velünk marad akkor is, ha számolunk, s így megtörténik, hogy a várt bevételt nagyobbra, a kiadást kisebbre tesszük - talán csak valamivel, de mindegy, míg végre az egész egy nagy deficitté nő, melynek fedezésénél ismét ugyanezen hibába esünk; mert minden ember optimista, ha optimizmusra szüksége van, hogy kétségbe ne essék. - Mi orvosok legtöbbször tapasztaljuk ezt. A legjózanabb ember, ki baját ismeri, ki talán maga orvos, és százszor tapasztalta, hogy hasonló esetben segíteni nem lehet, éppen midőn sírjához közeledik, egyszerre reményleni kezd. Nincs semmi oka. Csakhogy midőn körültekint s gyermekeit látja, kiktől örökre meg kell válnia, a gondolat oly szörnyű, hogy lehetetlennek látszik. S ilyen az ember mindenben. Gyöngesége, mely legtöbb szenvedéseinek oka, néha jótéteménnyé válik, s ha az öreg Várkövyre visszagondolok, nekem most minden, amit tett, természetesnek látszik. Igaz, hogy családjára nézve jobb lett volna, ha, midőn vagyonát fogyni látta, a helyzetet elfogadva, spekulációra nem veti magát. Annak is, ki vízbe esik - amint úszóktól hallám -, legjobb, amit tehetne, az lenne, ha mereven a vízre fekszik; de bámulhatjuk-e, ha az, ki magát merülni érzi, kézzel-lábbal dolgozik.

A tiszteletes osztozék e nézetekben, nagynéném cáfolgatta, s még egy ideig folyt a beszélgetés, midőn az öreg Erzsi a szobába rohant s kiáltá, hogy tűz van.

Felugrottunk; a tiszteletes a hely színére sietett, s nagynéném kiment, hogy a vízipuskát s egyéb oltószereket, melyeket saját épületei számára tartott, segítségül küldje; csak doktorunk s én maradtunk tétlenül. Kimenve a többiek után, láttuk a vastag füstoszlopot, mely közel a templomhoz emelkedett, s a magasban elterjedve, mint sötét felhő függött falunk fölött, s féltünk mindketten, talán csak, mert semmi más dolgunk nem volt.

Egyébiránt oly emberre, kinek idegzete gyönge, mint doktorunké, a zavar, melyet magunk körül láttunk, nem maradhatott hatás nélkül. Még a férficselédek egy része is a legnagyobb ijedséggel szaladgált körül, s ha annak, mit a szomszédasszonyok Erzsinek a tűz nagyságáról beszéltek, csak fele lett volna is igaz, az egész falu elpusztult volna. - Csak nagynéném tartá meg nyugalmát, s engem bámulattal töltött a határozottság, mellyel parancsolatait osztogatá, s e zavar között mindent rendezni tudott, úgyhogy tíz perc múlva már cselédeivel s az oltószerekkel elsiethetett.

Mikor a többieket követve, mi is a tűzhöz értünk, már a ház egész födele s a mellette álló istálló lángban valának. A házat megmenteni lehetetlen volt, az oltószerek csak a melléképületek oltalmazására használtattak, s a háznép és szomszédok minden fáradságuk mellett még a bútornak s ágyneműeknek is csak egy részét menthették meg. A konyha beégett; s most a gazda s családja néma kétségbeesésben, tétlenül nézé vagyonának pusztulását.

A nagy zavar után most aránylag csend következett be, melyet csak az égő ház körül összecsoportosult tömeg beszélgetése, a tűz pattogása s a tompa zaj szakított meg, melyet a belső gerendák időről időre okoztak. Nagynéném a tűz közelében állt s az oltást igazgatá; én a doktorral távolabbról néztem az egészet, mi reám véghetlenül szomorú benyomást tett, éppen mert soha szebb tavaszi napot nem láttam; a nap ragyogó sugarai s az egész természet tavaszi pompájában, mintegy ellentétben álltak a szomorú jelenettel, melynek tanúi valánk. - Egyszerre a tömeg között nagy mozgás és lárma támadt, melyből csak egy asszony sikoltását vehettem ki. - A doktorral közelebb siettünk, s oly jelenetnek levénk tanúi, melyről megfeledkezni sohasem fogok.

A házban egy szegény özvegy lakott, távoli rokona gazdájának, kit az férje halála után néhány hónap előtt fogadott magához, s ki napszámból élt. Az asszony ma délután a szőlőbe ment, s miután onnan lélekszakadva visszaszaladt, most gyermekét kereste. - A ház kamarájában hagyta csecsemőjét. A gazda legbecsesebb holmijának egy részét sem menthette meg, s azt, hogy a gyermek a kamrában maradt, nem tudta senki, s így senki sem gondolt megmentésére.

- Bocsássatok - kiáltá az asszony, eltaszítva azokat, kik őt visszatartóztatták.

- Jó asszony! - mondá nagynéném - nem eresztünk be. Hasztalan, nem mentheted meg többé s gondold meg, még két gyermeked van.

- Hát megégek vele. Eresszetek. Én nem hagyom ott.

A gazda s még pár férfi erőszakkal visszatarták őt.

- Talán mégis meg lehetne menteni a gyermeket - mondá a tiszteletes. - A gerendák a kamara fölött még nem szakadtak le.

- De a konyha ég és azon kell keresztülmenni - mondá a másik. - Férfi sem bírná, hát még a szegény asszony. Meggyúl ruhája, mielőtt még a kamrához jut.

E pillanatban jött Várkövy a tűzhöz.

- Vizet ide! - kiáltott - amennyi csak van. - Öntsetek le!

- Talán a téns úr csak nem megy az égő házba? - kiáltá doktorunk elrémülve.

- Talán megmenthetem a szegény gyermeket - mondá amaz -, csak öntsenek annyi vizet a konyhaajtón be, amennyit csak bírnak.

- Ez valóságos őrültség! - kiáltott amaz, Várkövyt visszatartva.

De ez nem hallgatott reá. - Ide a vedret! - S ezzel kirántva kezét, a házba rohant.

Pár másodpercig vala benn - de ez egy örökkévalóságnak látszott, s annyi év után is borzadva gondolok vissza, főképp miután épp ezalatt, míg ő a házban volt, két égő gerenda szakadt le.

- Ez elveszett - kiáltá a doktor; de a jövő pillanatban Várkövy állt előttünk, karjában tartva a gyermeket.

Nem írom le e jelenetet s az érzéseket, melyeken keresztülmentem. - A szerencsétlen anya feljajdulva örömében, lábaihoz borult, s az első pillanatban az öröm, mely minden jelenlevőt eltöltött, háttérbe szorított minden egyebet. Maga a gazda, kinek háza égett, megfeledkezett saját bajáról, s csak később vettük észre, hogy Várkövy sebesülve van. A leszakadó gerendák egyike balkarját érte s ez el vala törve.

Nagynéném kérte Várkövyt, hogy jöjjön házunkhoz. Saját lakása sokkal távolabb vala - s ott még talán jegök sincs - mondá nagynéném. - Legalább mára nem eresztjük el szomszéd urat.

S miután Várkövy rövid szabadkozás után az ajánlatot elfogadta, visszamentünk.

Nagynéném azon szobát nyitván ki vendége számára, melyben közönségesen Márton bátyám lakott, míg minden szükséges rendeléseket megtőn, őt az orvossal hagyta.

Mintegy félóra múlva doktorunk szobánkba jött, s jelenté, hogy a törés jó helyen van, s fájdalmas, de nem veszélyes.



TIZENNEGYEDIK LEVÉL

Ha vén gazdasszony fekete főkötőben, redős arccal szerelemről szól, s a leírhatatlan aggodalmakról s boldogságról beszél, mellyel egy szó, egy tekintet szívét eltölté, s mindazon apróságokra emlékezik, melyeket elfelejteni nem tudunk, s melyek néha több befolyást gyakorolnak egész jövőnkre, mint életünk legnagyobb eseményei - van-e ennél nevetségesebb? - S mégis, ha vén gazdasszonyaink szólni akarnának, vagy - mert az akarat talán nem hiányzik - ha lenne valaki, ki ha szólnak, reájok hallgat: nem mondana-e el mindenik egy ily történetet, mely a szívhez szól, s melyet a legifjabb is örömmel hallgatna, mert az, mit az öreg beszél, arra emlékezteti, mit tegnap ő maga érzett. Mint régi naptárak, úgy hasonlítanak különböző nők emlékei egymáshoz. Egyben nagy ünnepek előbb, másban később fordulnak elő, de egészen sehol sem hiányzanak s mindenikben, csak egyszer találhatók; s ha átlapozzuk, kitűnik, hogy tulajdonképpen minden olyan, mintha mostanra írták volna, csak az évszám avult el, mely a címlapon áll. - De mindamellett érzem helyzetem nevetséges oldalát, s ezért a lehetőségig rövid leszek.

Várkövy csak két napot töltött házunkban - s azon idő alatt is nagynéném s az orvos több időt töltöttek vele, mint én, s ha társaságában valék, senkivel sem szólt kevesebbet -, de ha éveket töltünk is együtt, nem tehetett volna szívemre mélyebb benyomást. Nem adtam számot magamnak érzéseimről, s ha valaki kérdez, szeretem-e őt, nem felelhettem volna; csak azt érzém, hogy életemet adnám, ha őt boldoggá tehetném.

Külsőleg semmi sem változott körömben, de egész életem új irányt vett; mintha e két nap köztem s múltam között válaszfalat alkotna, mely minden egyebet eltakar szemeim előtt. - A szoba, a kert, még egyszerű foglalatosságaim s nagynéném beszélgetései is reá emlékeztettek; hisz itt dolgoztam ugyanazon munkán akkor is, mikor ő még itt volt, s midőn nagynéném gazdaságáról beszélt, ez is az ő nyilatkozatára emlékeztetett. - Minden, amit láttam s hallottam, egy-egy vonatkozás vala reá, s minden szava, minden mozdulata nekem nevezetesnek látszott.

Ha a körülményekre gondolok, melyek között megismerkedtünk, a benyomás, melyet Várkövy reám első pillanattól tett, most is természetesnek látszik, s csak azt nem foghatom meg, hogy nagynéném azt észre nem vevé, s ámbár számomra más terveket forralt, mégis mindent tett, ami érzésemet nevelheté.

Senki sem szólt többet róla, mint ő. Ha a doktor meglátogatott - mi most, míg Várkövy egészen ki nem épült, csaknem naponkint történt -, órákig elbeszélgetett új szomszédjáról, s midőn az még felkötött karral végre maga jött, s az iránta mutatott részvétet megköszöné, az öregasszony oly szívélyesen híva őt házához, hogy Várkövy ennyi szívességet nem utasíthatott vissza.

- Meglátja, jó szomszédok leszünk - mondá nagynéném -, nem oly nehéz velem kijönni, mint némelyek hirdetik; én nem bántom senkinek határát, és hasznomat veheti. Nem értek sokfélét, de tudom, hogy kell gazdálkodni, s hogy kell pörlekedni, s ez országban ez a fődolog. Várkövy úr birtoka az előbbihez képest nem nagy, de én még kevesebbel kezdtem gazdaságomat, s hála Istennek megvagyunk; s amit egy magános asszony kivihet, az férfinak százszor könnyebb. - Csak akarni kell - ez a fődolog -, akarni erősen és sokáig, és ön akarni tud, azt láttam. Aki, hogy nemes érzésének eleget tegyen, a tűzbe megy, az arra termett, hogy sorsával megküzdjön, mely bármily ellenségesnek mutatkozik, mindig változékony, s a kellő kitartás mellett mindig legyőzhető.

Egyedül nagynéném praktikus tanácsainak, melyekkel az új gazdát ellátta, köszönhettük-e, hogy csaknem naponkint házunkhoz jött, nem tudom; de ő eljött s nagynéném naponkint több érdeket mutatott dolgai s több ragaszkodást személye iránt.

- Furcsa dolog - mondá többször - nincs semmi okom, hogy Várkövyt szeressem, Andor minden mozdulatában apjára emlékeztet, s mégis úgy megszoktam, mintha házamban nevelkedett volna fel; pedig sok hibája van. Sohasem lesz gazda belőle. Ebben is egész apja. Csak az nem lopja, aki nem akarja - pedig ő szegény legény, neki vigyáznia kell. Nem is segíthet semmi rajta, mint ha jószágát bérbe adja; - magam is kiveszem, s többet fizetek érte, mint ő gazdaságából valaha bevehet. - Ő sokat tud, s ha hivatalba lép, rokonainak pártfogására is számolhat; abban, ami semmi pénzbe sem kerül, segíteni fogják; de teljességgel nincs kedve a hivataloskodáshoz, s ha itt marad, meg kell őt házasítanunk minél előbb. Gazdálkodni gazdasszony nélkül valóságos képtelenség.

Ha nagynéném inkább figyelt volna reám, a zavar, melybe néha jöttem, ha ilyeneket beszélt, elárulta volna érzéseimet. De ő, ki mindenben oly éleslátású vala, ez egyet nem látta soha, s ha olvasóim ezt természetellenesnek tartják: higgyék el, nincs közülök senki, kinek nem lenne hasonló vaksága.

Öreg doktorunk többször mondá nagynénémnek, ha szemei ellen panaszkodott, hogy nincs szem, mely mindent egyiránt lát, s ez áll nemcsak szemünkről, de belátásunkról is. A legokosabb embereknél tapasztaljuk, hogy néha oly dolgokról, melyek őket közelebbről érdeklik, s melyeket mindenki észrevesz, legkisebb fogalmuk sincs, s ha ezen bámulunk, legyünk meggyőződve, hogy mások épp ezért csodálkoznak fölöttünk. Végre is csak azt látjuk, mire szemeinket fordítjuk, s vannak dolgok, melyekre nem fordítjuk szemeinket, s így járt nagynéném is.

Ő régen gondoskodott jövőmről.

Amint olvasóim tudják, nagynéném életcélja az volt, hogy a Kintornyai családot régi fényébe visszaállítsa, s ugyanez vala célja Márton bátyámnak is, kit ő magának segédül nevelt, s ki mint ügyvéd, hasonló eréllyel, ugyanazon feladáson dolgozott. Sok tanácskozás s több kísérlet után Márton a család számos tagjai közt végre feltalálta azt, kit a család felemelésére alkalmasnak tartott, s Kintornyai Gábor, egyik igen távoli rokonunknak fia, ki, mint én, gyermekkorában árván maradt, választatott arra, hogy a nagy vagyonnak egyedüli örököse legyen, melyet nagynéném s Márton bátyám annyi fáradsággal szereztek. - Gábor Pesten minden gonddal úriasan neveltetett, s teljesen megfelelt a várakozásnak. Szép fiatalember volt, a legjobb társaságban jól fogadva, kitűnő jurista, mint Márton bácsi állítá, és valóságos gavallér, mint nagynéném mondta, ki mágnás pajtásai között legfellebb azáltal tűnik ki, hogy szebben üli meg lovát, s úriasabban néz ki a többieknél. - Sem Márton, sem nagynéném nem kímélték pénzöket, hogy a család képviselője már mint ifjú fényesen jelenhessék meg, s otthonossá váljék azon körben, melyben őt látni kívánták. Nagynéném el volt határozva, hogy egész vagyonát neki hagyja, s a szeretet, mellyel irántam viseltetett, bizonyosan nem ingathatta volna meg feltételét; de vajon nem egyeztetheti-e meg szeretetét feltételével, s nem intézheti-e el a dolgokat úgy, hogy a vagyon a Kintornyaié legyen s mégis általam élveztessék?

Erre nem vala más szükséges, mint hogy Gábor nőül vegyen, s ő életében nehezebb dolgokat vitt ki. - Nézete szerint itt nem volt semmi akadály. - Gábor körülbelül négy évvel volt nálam idősebb, csinos fiatalember, s én nagynéném meggyőződése szerint a legszebb s legkedvesebb leány a föld kerekségén. Neki lehetetlennek látszék, hogy ne szeressük egymást, s ámbár Márton bácsi eleinte jobban szerette volna, ha öccse valamely mágnás vagy legalább valamely főispán leányát veszi el, végre ő is megegyezett.

Nagynénémnek az egész terv oly természetesnek, oly szükségesnek látszott, hogy sikerülésén egy percig sem kétkedett. Én magam nem ismertem e tervet, mert ámbár az öreg Erzsi többször szólt Gábor úrfiról, s mindig mondá, hogy belőlünk pár lesz, ezt csak tréfának vettem; főképpen mióta Várkövyvel megismerkedtem, nem is gondoltam rokonomra, kivel, mikor Gábor bácsi egy év előtt Kintornyán volt, jól mulattam, de ki reám mélyebb benyomást nem tett. S így történt, hogy nagynéném, kinek eszébe nem jutott, hogy legforróbb kívánata azért hiúsulhatna meg, mert másba szeretek, mint kit ő számomra választott, Várkövyt mindinkább körünkbe voná, s hogy én tartózkodás nélkül átengedém magamat azon érzésnek, mely annyira boldogított.



TIZENÖTÖDIK LEVÉL

Ha kérdeznének: életemben mikor éreztem magamat legboldogabbnak, azon időszakot nevezném meg, melyről utolsó levelemben szóltam. - Napjaimnak nem voltak eseményei, egyik a másikhoz hasonlított: egyiránt derült, egyiránt boldogító. Semmi nem zavarta lelkem nyugalmát, nem aggódtam s reményeltem; az édes jelennek engedve át lelkemet, életem nyájas álomhoz vala hasonló, mely éppen azért boldogít, mert hatását sem a múlt, sem jövőnk nem zavarja, mitől ébren sohasem szabadulhatunk meg egészen.

Mondják, hogy csak az első szerelem boldogít, s ez igaz; hisz igazán, szívünk egész erejével csak egyszer szerethetünk életünkben; de ezen első szerelem tiszta boldogságát is csak kezdetén élvezzük. - Szerelmünk később nagyobbá válhatik, az érzés szenvedelemmé nőhet, s mint a láng elterjedve, egész valónkat ragadhatja meg. De valamint a láng első fellobbanásánál a legszebb, mikor hatalma még semmit sem emésztett meg, úgy szerelmünk is. Egész nagyságában élveztem ezt, s gondtalanul engedem át lelkemet boldogságának.

Egy régi ismerősöm mondá többször, hogy az első emberpárnak könnyű volt boldognak lennie, mert nem voltak szomszédjai, s midőn jól érezték magukat, biztosak voltak, hogy senki sem jő közbe, ki szerencséjöket zavarja; mert minden baj a világon onnan ered, hogy valahányszor jól érezzük magunkat, mindig valaki közbejő. Az idegen hang a diszharmóniát nem szünteti meg, de elég, hogy a legszebb harmóniát megzavarja, s a boldogságnak mestersége abban áll, hogy midőn a sors kedvez, minden idegen befolyást eltávolítva, magunk tudjunk maradni. Talán nem minden viszonyok között helyes e felfogás, de nálam beteljesedett, s Márton bátyámnak megérkezése hamar véget vetett csöndes boldogságomnak.

A legkisebb háznak is megvan a maga nagy embere, kinek tanácsai parancsokként fogadtatnak el, kinek tréfáira mindenki nevet, kinek elbeszéléseit a szolgálótól a háziasszonyig mindig egyenlő érdekkel hallgatják, kinek már megjelenése is mindent mozgásba hoz. Ily ember vala házunkban Márton bácsi; midőn levele Pestről megérkezett, melyben írta, hogy ámbár a húsvéti ünnepeket már Kintornyán tölté, a szomszéd megyében dolgai lévén, most is egy pár napra hozzánk jő: nagy öröm uralkodott házunkban. - A doktor s tiszteletes alig várták érdekes beszélgetéseit; nagynéném örült, hogy több fontos dolgairól vele szóval értekezhet; az öreg Erzsi a dicséretekre gondolt, melyekkel főzését mindig kiemelé; s én örültem a többiekkel, hisz úgyis oly lelki hangulatban voltam, melyben mindennek örülünk; s midőn a nap végre eljött, melyen megérkezését vártuk, nagy készületek tétettek a házban s konyhában. - Nagynéném a szobát maga készíté el, melynek ablakára én kertünk legszebb rózsáiból egy nagy bokrétát állíták, s a konyhában Erzsi szokatlan gonddal készíté azon ételeket, melyek a kedves ténsúrnak, mikor utolszor itt volt, leginkább ízlettek, s melyekről mondá, hogy egész Pest városában nincsen senki, ki Erzsit a főzésben felülmúlná; s ámbár Márton bácsi szokása szerint legalább két órával előbb jött, mint levelében ígérte: rég készen vártuk, s már a tiszteletes úr is fél óráig járt föl s alá kertünkben, mikor kocsijának zörgését távolról meghallottuk. Jóval később - mert e régisége által érdekes hintónak, melyet egyik kliensének halála után, mint végakaratának végrehajtója, örökségben kapott, mások között azon tulajdona is vala, hogy közelítése legalább ezer lépésre meghallatszott - a tiszteletreméltó hintó megérkezett udvarunkba.

Amennyire visszaemlékszem, Márton bátyámon a legkisebb változást sem vevém észre. A hintó, az öreg Palkó a bakon, roppant kipedert bajuszával s Márton bácsinak ruhája, minden éppen olyan maradt, mint mindig találtam. Fiatal fantáziám elevenségével sem képzelhettem volna, hogy e kocsi új, nagybátyám és Palkó fiatal korukban hogy nézhettek ki, de éppoly bizonyos, hogy sem a hintó, sem azok, kik benne ültek, nem is avultak el; mi megszoktuk, de olvasóimnak az egész úti készület rendkívülinek látszott volna, főképp a fiatalabbaknak, kiknek a vasutak ezen korában maholnap sem a forspontról, sem azokról, kik azon jártak, nem lesz többé fogalmuk.

Azt mondjuk közönségesen, hogy a világ mindig hasonló marad. Az emberek járnak-kelnek, dolgoznak, élnek, pörlekednek, de ha a módot tekintjük, melyen mindezt teszik, mily változás mutatkozik, s nem természetes-e, ha egyik kor a másikat nem érti meg, s ha, midőn fiatalságunkról szólunk, azt az új nemzedéknek nem magyarázhatjuk meg? Valamint aki gőzmozdonyaink rohanó sebességéhez szokott, a kedélyes lassúságot, mellyel fiatal korunkban utaztunk, el nem képzelheti magának: úgy annak, ki úriasan öltözött fiatal ügyvédeinket látja, a magyar prókátorról, mint mi azt ismertük, fogalma sem lehet többé, s erre lenne szükség, hogy olvasóim maguknak nagybátyámról helyes képet alkothassanak. Mint oly férfiú, ki nem tudom hány családnak viszonyait náloknál jobban, sőt ki azokat egyedül ismeré, az önbizalomnak, mellyel e szerény külsejű férfi a legbüszkébbekkel szemközt föllépett, nem voltak határai; parancsolatokként osztogatá tanácsait. - És csak aki tudta, hány pert nyert életében, s hogy nem vesztett egy nagyobbat sem, legalább végképpen el, az értheté a szívósságot, mellyel minden véleményéhez ragaszkodott, nem makacsságból, de mert annyira beleélte magát hivatásába, hogy végre mindent, amit védelmezett, valónak tartott, s véleményének megváltoztatását az örök igazságon elkövetett árulásnak tekinté.

Ily pillanatokban modora kellemetlenné vált. Vékony hangja élessé, metszővé lett, mint szavai; szemei villogtak s arca haragos kifejezést vett föl; de egyébként nem volt szeretetreméltóbb ember, s talán nem ismertem senkit, ki annyit beszélve, mégis soha fárasztóvá nem vált.

Mint doktorunknak egyszer mondá, mivel az egész világ egyre s mindenről perlekedik, prókátornak mindenhez kell érteni, s ő értett mindenhez, s mindenről szólt, de mindig érdekesen, mint oly ember, ki sokat tanult az életből; s az ilyenek mindig éppoly mulatságosak, mint azok, kik ismereteiket könyvekből merítik, unalmasak szoktak lenni.

Ily ember előtt, ki csaknem minden sikert, melyet életében aratott, emberismeretének köszönheté, a viszony, mely köztem s Várkövy között támadni kezdett, titokban nem maradhatott, s nem végeztük el ebédünket, melynél aznap a tiszteletesen kívül a doktor s Várkövy is résztvett, mikor az öregúr már mindent tudott, mit mi magunk még alig sejdíténk. - Én mintegy ösztönszerűleg éreztem ezt, s midőn ebéd között tekintetével, melyet nagy pápaszemei alatt reám függesztett, többször találkoztam, elpirulva sütöttem le szemeimet.

Egyébiránt ő közlékeny vala, mint máskor. A férfiak politikai vitatkozásba ereszkedtek, melyben nagynéném is élénk részt vőn, s este volt, mikor vendégeink távoztak.

Márton a kapuig kísérte Várkövyt, s mint szokása volt, nagy hajlongásokkal vett búcsút tőle, s úgy látszott, a legjobb barátságban válnak el. - Midőn visszajött, egy percre megállt mellettem. - Úgy látszik, tanult fiatalember - mondá kissé gúnyosan.

Mondám, hogy erről nem ítélhetek.

- Az nem is szükséges - viszonzá ő -, akár tanult, akár nem; de úgy látszik, mindenesetre nagyon mulatságos, nemde? - s a kis ember ismét reám szögezé szürke szemeit, s mosolyogva a házba ment.



TIZENHATODIK LEVÉL

Rég nem írtam. Ennek, mint a világon mindennek, sok oka van. Az első, mert mióta a grófné egész családjával Pestről visszajött, sokkal több dolgom van. - A második a hideg esős idő, mely a tiszttartó állítása szerint a búzákat még helyrehozhatja, de reám egészen ellenkezőleg hat. Úgyis a tavasz zavarba hozza természetünket: a vén katona újra fájlalja sebhelyeit, s a vén gazdasszony megérzi a károkat, melyeket annyi szakács és komorna, kikkel dolga volt, májának okozott, s mint a fákon, úgy ha vénülünk, testünkön éppen tavaszkor vesszük észre, hogy száradni kezd. - Végre, s ez főoka, grófnémtól - ki mint ön képzelheti, a »Gazdasszonyi egyletnek« egyik kitűnő tagja - hallottam, hogy az ön lapjának kevés előfizetője van, sőt, hogy azt csak az egylet lelkes pártfogónéja s a társaságnak néhány hasonló buzgóságú tagja tartja föl, mely, ha ezentúl több támogatásra nem talál, nem biztosíthatja jövőjét.

Megvallom, ha magától grófnémtól nem hallottam volna, nem hihetném. - Nekem úgy látszott, hogy a gazdasszonyi egyesület csakugyan országos akar lenni; ha feladata az, hogy azon nemes törekvéseknek, melyekre e hon leányai egyesültek, központul szolgáljon, ezen egyesület egy külön lap nélkül, országos minőségben legalább, nem állhat fenn, s én annál kevésbé kételkedtem ennek támogatásán, miután a nagyszerű eredmények, melyeket az egylet a közjótékonyság mezején előmutathat, a tagoknak buzgóságát csak nevelheték, miután a nevelés és az üdvös működésnek minden más körében az eredmény szinte csak az egyes törekvések egyesítésétől várható, s miután főképp azon üdvös indítványból, mely e lapok hasábjain fiókegyesületek felállítása iránt tétetett s közhelybenhagyással találkozott, azon szándékot olvasám ki, hogy egyesületünk csakugyan országossá váland, mely fiókegyesületei által az ország minden vidékein kiterjed, mely minden egyes megyében egy központot alakít, honnan jótéteményei kisugárzanak, s mindezen pontokat egy nagy egésszé köti össze. Így lévén meggyőződve, egyesületünk számos tagja között egy sincsen, ki annak feladatát tisztábban fogná fel s érte nálamnál inkább lelkesülne. Az egyesülési szellem csodákat visz véghez századunkban, s bámulattal látjuk a roppant műveket, melyeket azok alkottak, kiket csak a haszon s a nyereségnek reménye vezetett együvé; vajon hát e szellemnek csak akkor nem volna hatalma, midőn azt a legnemesebb érzelmek vezérlik, s az eszköz, mellyel a fukarság s pénzszomj oly sikerrel él, elveszté hatását, midőn azt a nemes szívek legszebb céljaik kivitelére akarják használni? S azért bíztam - mint talán senki - egyesületünk eredményeiben, s azért bíztam e lapban, melynek fennállása - legalább amennyire én a dolgot értem - egyesületünk országos hatásának feltétele, s azért szerződtem munkatársának, szorgalmasan - talán egyes olvasók nézete szerint nagyon is szorgalmasan - küldve hetenkint leveleimet.

Nem nagy érdem, meglehet - de bizonyosan nagy fáradság nekem, melytől kétségtelenül felmentem magamat, ha olvasókra nem számolhatok. Mert ha a régiségek, melyeket múltamnak lomjaiból összeszedek, mások előtt nem nagy beccsel bírnak is: próbálja más, mily élvezet múltjában kotorászni; fogadom, ő is úgy jár, mint a tudós, ki valamely levéltárban régi okmányokat kutat, s egyszerre csak azt veszi észre, hogy az elsárgult lapok halvány betűi fölött szemei könnyekbe lábadtak.

Írni, olvasók nélkül, ahhoz nincs semmi kedvem. Asszony lévén, ezen úton még akadémikus sem lehetne belőlem, és fiatal gazdasszonyainknak csak rossz példát adnék, midőn éppen azt fecsérlem el, miben a takarékosság legszükségesebb - időmet. - Csaknem el voltam határozva, hogy egészen felhagyok levelezésemmel, s életem emlékei befejezetlenül maradnak, mint sok mű, melyet nálamnál derekabb emberek kezdettek; - de a grófné, midőn a gazdasszonyok lapját átnézte, főképp múlt héten, háromszor is kérdé: vajon miért nincs bennök a gazdasszony levele? Kedves Klárim nagyon kíváncsi, mi történt a Kintornyaiakkal, s én, mint ön látja, ismét íróasztalomnál ülök. Ilyenek föltételeink. Fiatal korunkban száz nagy feladást tűzünk ki magunknak, vén napjainkban százszor elhatározzuk, hogy ezt vagy amazt nem tesszük többé, s a fiatal s az öreg egyiránt nem követi határozatát.

De menjünk tovább. Megírtam utolsó levelemben, hogy Márton bácsi meglátogatott, s Várkövyvel találkozva, hajlamomat észrevevé.

Márton bácsi sokat tartott emberismeretére, s meg volt győződve, hogy annak nagy hasznát veszi; de ezen esetben, úgy hiszem, éles belátása által nemigen mozdítá elő terveit. - Egy szép keleti mondát ismerek. Nem tudom, kitől hallottam, vagy hol olvastam, de elmondom, mert Márton bácsi beszédeinek következéseit megmagyarázza.

Miután Isten az első emberpárt a paradicsomból kiűzeté, a szerencsétlenek az angyal lángoló kardja előtt futva, végre egy nagy mezőre értek. - Itt telepedtek le, a fáradságos útnak, mely reájok s utódaikra várt, első pihenőhelyén, s midőn elhagyottságukat látták - mert amint tudva van, a paradicsom állataiból, melyekkel egyetértésben éltek, csak a kutya követé őket -, midőn előbbi boldogságuk helyére visszanéztek, melynek csak virágzó kerítése látszott: szívöket mondhatlan fájdalom tölté el; sírtak keservesen, míg végre ebben is kifáradva, szemeikre álom ereszkedett. Isten maga megsajnálta szegényeket, és az angyalok könyörögve borultak le trónusa előtt, hogy vegye vissza a szigorú ítéletet, s könyörüljön azokon, kiket képmására teremtett. Végre az Úr könyörült, s magához intve egyik angyalát, egy marok tiszta búzát adott neki, mondva, hogy vigye el Ádámnak s tegye mellé, hogy ha fölébred, készen találja azt, mi őt a nyomortól megőrzi.

Az angyal híven teljesíté a parancsot, s Ádám megálmodá, hogy Isten könyörült rajta; de a gonosz szintén látta az egészet, s mikor az angyal eltávozott, még mielőtt az alvók fölébredtek, odasietett, s messze körül fölásta a földet körmeivel s magonkint elszórta a búzát, s letaposta lábaival, hogy nyoma sem látszott; mikor az ember fölébredt s körülnézett, hogy szép álmának teljesülését keresse, csak azt vevé észre, hogy ahol este zöld füvet látott, most csupa kopár föld maradt. - Ádám újra elszomorodott, s nagy bajjal kereste mindennapi élelmét, gyökereken s vad gyümölcsön tengődve. De bármi nyomorult volt élete, azért nem távozott e helyről, s itt építé kunyhóját, mert az angyal, ki naponkint megjelent álmában, őt maradásra inté, s mert, ha már kiűzetett a paradicsomból, innen legalább kerítését láthatá, s ez is jólesett neki.

Így múltak hetek s hónapok. A gonosz, hogy Ádámot gyötörje s még inkább, hogy a magot, melyet Isten az égből küldött a szegény embernek, végképp megrontsa, őszkor rossz időt hozott a vidékre. Naponkint esett; de mindamellett az ördög, nagy bosszúságára, tapasztalá, hogy a hely, melyen az égből küldött magot elásta, annál szebben zöldell, s azért mihelyest tél lett, hóval takarta be az egész környéket. - Rossz napok voltak ezek Ádámra; még a csermely is befagyott s fáradsággal kellett feltörni a jeget, hogy csak vizet kaphasson; napestig dolgozott néha, s a fagyos földben alig talált annyi gyökeret, mellyel magának s szerencsétlen párjának éhségét lecsillapíthatá.

Szegények csaknem kétségbeestek, s az ördög, mióta a világ áll, talán sohasem gyönyörködött inkább, mint ezen időben, midőn az egész emberi nemet, mely akkor élt, egyszerre ily nyomorúságban láthatta, s végképpeni elpusztulását szemlélheté; de végre szerencsére eljött a tavasz s vele jobb napok.

Nehéz volt Ádám élete most is; homloka izzadságával kelle keresnie mindennapi kenyerét, de ha kereste, legalább megtalálhatá: a fák s bokrok meghozták gyümölcseiket, s ő és Éva esténkint kunyhójuk előtt leülve, átnéztek a paradicsom virágzó kerítése felé, egykori boldogságukról szóltak, s egy szebb jövő reményével vigasztalák magukat, midőn hosszú szenvedés után az átok súlyától megszabadulva, ők vagy talán gyermekeik, ismét boldogok lesznek. Hiszen az Isten azon percben, melyben az embertől boldogságát elvevé, az emlékezést s reménységet adá neki, hogy el ne csüggedjen életében. S ezenkívül nekik még egy örömük vala. Kunyhójuk körül csodálatos zöld borítá a mezőt. A magok, melyeket a gonosz elszórt, földdel takart s letiprott, kikeltek, s az eső, melyet azért hozott, hogy elrohadjanak, s a hó, mely alá temette, csak segíté növésüket. A vetés, melyet ő maga hintett el, frissebben nőtt minden zápor után, míg messze körben dús kalászoktól hullámzott a tér, s minden mag százszorosan hozta meg termését - Ádám boldogságára s véghetetlen bosszúságára az ördögnek, ki midőn az embert megrontani s a gondviselés szándokait meghiúsítani akarta, nagy fáradsággal saját céljai ellen dolgozott.

E monda talán nem illik ide, de szép, és minthogy gazdasági dolgokról szól, már azért sem törlöm ki, mert Márton bácsi, ki egyébiránt a legjobb ember volt, éppúgy járt, mint e mondában az ördög. Elég bajt, fergeteget idézett elő eddig csöndes egünkön, de minden, mit Várkövy ellen szólt, s mit nagynéném, tanácsait követve, később tett, csak növelé ébredő hajlamomat.

Erről azonban jövőre. A posta indul, föl kell adni levelemet, másképp ismét kiszorulok a gazdasszonyok lapjából. Bizony nehéz az én feladatom; félek, olvasóim még nehezebbnek fogják azt találni, s nagy ügyességre lesz szükségök, hogy történetem fonalát el ne veszítsék. - Egész helyett csak töredékeket kapnak; de nem ilyen-e minden emberi élet, még azé is, ki saját múltjára visszanéz?



TIZENHETEDIK LEVÉL

Engem semmi nem szomorít inkább, mintha eszembe jut, mennyi szükséges arra, hogy magunkat boldogoknak érezhessük, s mi kevés kell, hogy egész boldogságunkat elrontsa - éspedig még fiatal korunkban is, midőn a múltnak emlékei örömünket még nem zavarják s tapasztalásaink nem rontják meg bizodalmunkat.

S közbevetőleg legyen mondva, a tapasztalásnak alig vesszük más hasznát; legalább nem tapasztaltam sem magamon, sem másokon. - Minap olvastam valahol, hogy a népek nem tanulnak semmit a történetből, s a regényeknek korunkban több hatása van, mint a legjobb históriának. - Egyesekre nézve kétségtelen, hogy az, mit tapasztaltak, kevesebb befolyást gyakorol cselekedeteikre, mint ábrándjaik, s talán nincs fiatal leány, ki midőn magának jövőjét festi, azt nem inkább a szép tündérmesékből, melyeket gyermekkorában hallott, mint az élet tapasztalásaiból venné, melyeket idősebb barátai vele később közlenek. - S ez legszebb kiváltsága a fiatal kornak s talán nemünknek is, mely - ne vegyék rossz néven férfi olvasóim - megengedem, sokkal rosszabb verseket csinál, de sokkal költőibb, s ezért képes oly tiszta boldogságra, minőről fogalma sincs férfiúnak, ki bármennyire emelkedjék, egyik lábával mindig a földön marad. De ez az oka, hogy e boldogság megrontására még kevesebb kell.

Az ifjú, ha a jövőről ábrándozik, dicsőséget s a föld kincseit látja maga előtt - mert habár egy új prédikátort idéznék is elő a nőírók ellen, becsületes gazdasszony létemre az igazságot nem hallgathatom el. - Nincs férfi, ki még legköltőibb pillanatában is magáról egészen megfeledkeznék, s kinek, ha már áldozatra készül is, a koszorúk nem jutnának eszébe, melyekkel az áldozat fölékesíttetik; s éppen azért a férfiú erősebben is ragaszkodik ábrándjaihoz. Sokat kell tapasztalnia, s néha évekig küzd, míg céljait elérhetleneknek ismeri. - S a leánynak boldogsága álom, tiszta s önzéstelen; hogy örökre eltűnjék, nem szükséges más, mint hogy szemeit fölnyitva, egyszer körültekintsen, s néha egy szó elég, hogy őt felébressze.

Szegény Márton bácsi, nem tudta meg soha életében, mily boldogságtól fosztott meg, s azon éles replikák, melyekre oly hiú volt, bizonyosan senkinek sem fájtak úgy, mint a jóízűeknek képzelt tréfák, melyekkel, mióta szívem titkát sejdíté, üldözni meg nem szűnt.

Ezekben sem volt semmi gonoszság. Nem mutatott ellenszenvet Várkövy ellen, sőt bármennyire eltértek politikai nézeteik, elismeré nagy tehetségét. Talán nem is tartá az egész dolgot komolynak, vagy, mert legalább Várkövy részéről komoly szándékot föl nem tett, éppen javamat kereste. Sőt talán nem is bánta volna, ha másba szeretve, Kintornyainak, kit ő nevelt, fényesebb összeköttetésű nőt kereshet. Hisz nagynéném öröksége ezen esetben is biztosítva vala; mit érdeklé őt sorsom? De annyi bizonyos, hogy bármik voltak is szándékai, eljárása által csak sértve érzém magamat.

Várkövy jelenlétében többnyire politikáról szólt, mely akkor, az 1830-i országgyűlés közeledvén, a férfiak figyelmét csaknem kizárólag magára voná; s ilyenkor csak ha tekintetünk találkozott, jöttem zavarba. Néha anélkül is; mert míg Várkövyre hallgatva, ki országos dolgokról ifjú lelkesedéssel szólt, szavai elragadtak: mintha nagybátyám szúró tekintetét érezném, mely rajtam függ, s látnám keskeny ajkainak gúnyos mosolygását. - De alig ment el szomszédunk, s alig maradtunk magunkra, vagy csak a doktor s tiszteletes társaságában, midőn tréfáihoz fogott. - Csak néhány napot töltött ez ízben házunknál, de csaknem meggyűlöltem őt, s midőn végre hallám, hogy holnap Pestre indul, úgy fogadtam a hírt, mintha vele mindentől megszabadulnék, mi életemet az utolsó napokban elkeseríté.

Csalódtam.

Utolsó este nagynéném jókorább küldött el. Nagy asztala tele vala írásokkal s számadásokkal, s még sok dolga volt nagybátyámmal, s én örültem, hogy szabadulhatok. - Úgyis hajnalban - mikorra útra készült - még egyszer kelle találkoznom vele, s előre féltem a búcsútól. - Egy ideig a kertben s várromunknál jártam körül. De az öreg Örzse, ki a gyönyörű nyári estét élvezve, a konyha előtt ült, meglátva, hozzám szegődött, s hogy beszélgetésétől szabaduljak, mondám, hogy álmos vagyok, s szobámba vonultam.

Oly hangulatban valék, midőn még azoknak társasága is tűrhetlenné válik, kiket szeretünk. Csaknem boldognak érezém magamat, hogy egyedül lehettem.

Az ablakhoz ültem, melynek félig nyílt zsaluin át a hold sugárai beragyogtak szobámba, s átengedem magamat gondolatimnak.

Csak hetek múltak, mióta Várkövyvel találkoztam, de azóta mennyire megváltozott minden: helyzetem, jövőm, minden, mit magam körül láttam, s én magam. Képzelhettem volna-e csak hetek előtt, hogy ily boldog lehetek, s ily szerencsétlen, minőnek magamat most érezém? Tulajdonképpen ok nélkül, mert hisz nem történt semmi, mivel bánatomat igazolhatnám - de fiatal korunkban nem ilyenek-e legtöbb s legnagyobb fájdalmaink?

Gondolatimból lépések ébresztettek föl. - Nagynéném Mártonnal elvégezve munkáját, vele a kert középső útján járt föl s alá. A holdvilágnál tisztán kivehetém alakjokat, s nagynéném mozdulataiból látám, hogy beszélgetésük élénk lehetett. - Egy idő után a padra ültek, mely éppen ablakom előtt állt. A félig zárt zsalu eltakart, s ha eszökbe jutottam volna is, nem láthattak, s egész tartózkodás nélkül szóltak egymással, ámbár beszélgetésük éppen rólam folyt. - Érzém, hogy nem kellene hallgatóznom, s hogy vissza kellene vonulnom az ablaktól. Pirultam magam előtt... de ott maradtam. Helyzetemben mily leány nem tette volna ugyanezt?

- S én újra is azt mondom, hogy kishúgunk szerelmes - folytatá a beszélgetést Márton -, fülig szerelmes, mi kétségenkívül azért vált szójárássá, mert az ily szerelemmel annak, mi a fülön felül van, az agynak, a józan észnek semmi része nincs.

- Én pedig azt mondom, hogy nem szerelmes - válaszolt nagynéném, kinek emeltebb hangjából fölgerjedése vala észrevehető -, s nem veszed rossz néven, ha mondom, hogy nagy jurista létedre - minőnek tisztellek - te az ily dolgokat nem érted.

- S ki érti - vágott szavába a másik -, nénémasszony-e vagy más? Tudja, miért virágzik bizonyos virág csak bizonyos időben, és sem előbb, sem később? vagy miért tikkasztóbb a levegő ma, mint tegnap volt? Látjuk, érezzük, de okát senki sem mondhatja meg, s ilyen a szerelem; bizonyos szükséges átmenet fejlődésünk történetében, egy nap, életünk évszakai között - ami húgocskánkat illeti, itt még azt sem mondhatjuk. Az eset azon ritkák közé tartozik, melyeken még bámulnunk sem lehet, mert én legalább igen természetesnek tartom, hogy Várkövybe szeretett. - Ménkő kedves ember, s nekem úgy látszik, csinos is.

- Csinos! kedves! s ki mondta, hogy nem az? - szólt ismét nagynéném nyugodtabban. - Azt is megengedem, hogy Mariska szívesen társalkodik vele. Magam is örülök, valahányszor találkozunk, de azért szerelmes vagyok-e belé? S ugyanazon bizonyossággal állítom, hogy a leánynak sem jut semmi eszébe.

- Még azt is megengedem - válaszolt a másik -, miután Pesten s a világ más városaiban akárhány leány található, ki egész esztendőn át a szerelemről gondolkozik, s egész regényeket játszik el, s életében sohasem volt szerelmes, miért ne lehetne faluhelyeken egy-egy ártatlan hajadon, kit a legtisztább s feláldozóbb szerelem mintájául állíthatnánk föl, s ki soha a szerelemnek még nevét sem mondta ki. - A háztető lángban állhat, s azok, kik az első emeleten laknak, nem is gyanítják; de abból nem következik, hogy a láng csak képzeletem szüleménye, s hogy a szegény tudatlanoknak nem forog veszélyben mindenök.

- De ez esetben azért mégis csalódtál - mondá nagynéném -, s nem tudom, mit vétett e szegény leány, hogy reá ilyeneket akarsz fogni.

- Nekem nem vétett semmit, s nem fogok semmit senkire. Nem szokásom - válaszolt Márton élesebben -, s ha úgy tetszik, abbanhagyhatjuk az egészet, úgyis csak két okból hoztam szőnyegre.

- Sőt nem hagyjuk abba - ellenzé nagynéném -, nekem nem szokásom, hogy a vitatkozás elől kitérjek. S mik okaid?

- Az első - válaszolt amaz -, mert tudom, hogy tisztelt nénémasszonynak legforróbb óhajtása, hogy Mariskából és Kintornyaiból pár legyen. Én, mint igen jól tudja, nemigen helyeslém e tervet. Nem szeretem a házasságokat közel rokonok között; de minthogy oly esetekben, hol fontosabb birtokviszonyok forognak fenn, nem ragaszkodom e nézetemhez, s minthogy igen természetesnek találom, hogy miután vagyonát a Kintornyai családnak szerezte, s nem is adhatja másnak, egyszersmind azt is kívánja, hogy e leány, kit fölnevelt és szeret, annak élvezetében részt vegyen: én, amint mondom, természetesnek találom, hogy Mariskát közös örökösünknek szánta.

- És az is lesz - mondá nagynéném -, azért jótállok.

- Nem merném oly biztossággal állítani - jegyzé meg Márton -, de megengedem.

- Megengeded? - S nem hiszed, ha én mondom?

- Ha úgy kívánja, még hiszem is - folytatá Márton nyugodtan, mint mindig, valahányszor érzé, hogy okai megcáfolhatlanok -, Mariska jó leány, s ha nénémasszony határozott akaratát látja, talán még csak kényszerítésre sem lesz szükség. - De az én fiam - mert miért ne nevezzem így? - más legény. Szeret, az igaz, tűzbe menne értem, még meg is házasodik, ha úgy kívánom; de hogy oly leányt vegyen el, ki mást szeret, azt már nem teszi. Akkor inkább fölszedné sátorfáját s otthagyna mátkával s örökséggel együtt. Ismerem a fiút. Jó feje van, de fejes is ám; tetőtől talpig Kintornyai, s éppen azt szeretem benne.

- Úgy látszik, házadban mások parancsolnak - mondá nagynéném gúnyosan.

- Nem tapasztaltam eddig - válaszolt Márton -, én ez esetben tökéletesen egyetértek Gáborral. - Nem azért neveltem őt, hogy szerencsétlenné tegyem.

- Szerencsétlenné? - Képtelenség! - vágott szavába nagynéném.

- Márpedig az úgy van, tisztelt nénémasszony - folytatá bátyám. - Nem saját tapasztalásból szólok, mert hála Istennek, nem volt soha alkalmam a házi boldogsággal megismerkedni; de elég nagy családban fordultam meg, s ott láttam az ily házasságok következéseit. Még vagyoni tekintetben is veszélyesek, s akárhány esetet mondhatok, hol egész családok a legnagyobb birtok mellett elpusztultak, csak mert egy házaspár nem tudott megegyezni egymással; s ha Gábor oly leányt, kiről tudja, hogy mást szeret, elvenni nem akarna, csak azt mondhatnám neki, hogy jól teszi, bármennyire sajnálnám is, ha azáltal édes nénémasszonynak, kit annyira tisztelek s szeretek, egyik legforróbb óhajtása meghiúsul. S ez az első ok, melyért kérem, fordítsa minden figyelmét arra, hogy e dolog tovább ne fejlődjék.

- És a második? - kérdé nagynéném, kinek felgerjedését szavának hangjából észrevevém.

- Második okom a szegény leány - válaszolt Márton -, meg vagyok győződve, már most is szereti Várkövyt, s ezen érzés napról napra erősebb lesz. Mi legyen ebből? Várkövy talán nem is veszi észre, vagy ha észreveszi, nem tulajdonít több fontosságot a dolognak, mint más esetekben. Ő nem púpos hátú, s bizonyosan többször vette észre, hogy személye egy vagy más nőt érdekel. Neki a részvét, melyet az ártatlan falusi leánynál talált, jólesik, miért utasítsa azt el magától? De engedjük meg, hogy Várkövy Mariskát szeretné, ugyan elveheti-e? - Mert végre is az egész kérdésnek praktikus oldala csak abban fekszik. - Mint többször mondám, igazi rokonszenvet érzek e fiatalember iránt. Kedvem szerint kissé liberális - de hol a szabadelvűség, mint fiatal embereknél, nem annyira elveken, hanem érzelmeken alapul, s inkább a szív dolga, ott az idővel megjavul. - De vajon Várkövy azon helyzetben van-e, hogy Mariskát elvehesse? - Ismert névvel s szép összeköttetésekkel lép a világba, s ez valami, mert kész helyet talál; de hogy ezt elfoglalja, vagyonra van szüksége, vagy legalább erős támogatásra, s ily házasság neki csak akadály lehetne. A szerelem szép dolog. Fűszere életünknek; de nem pótolhatja az anyagiabb eledelt, melyre szükségünk van. - Tegyük fel azonban azt is, hogy Várkövy minderről megfeledkezik, mindezen túlteszi magát - mi lesz törekvése? Keveset voltunk együtt, de annyit ebből is láttam, hogy nagy ambíciója van. Ő nem azon emberek közé tartozik, kik szűk körben, egy nő szeretete által, boldogítva érezhetik magukat. Ő hatáskör, név, hatalom, dicsőség után vágyódik, s éppen ezt szeretem benne. Szeretetreméltónak látszik, s megengedem, igen boldogíthatja nejét, de csak ha életének egyéb vágyai is teljesültek, vagy ha legalább értök küzd, s azon pályán maradhat, melyre őt lelkületének szükségei vezették; de ha ezt nem teheti, s ennek következtében szerencsétlennek érezi magát! - Ha jól ismerem az embereket, Várkövy, bármily szeretetreméltónak látszassék, azok közé tartozik, kik ily viszonyok között nagyon kellemetlenek tudnának lenni nejök iránt. - Hát még ha meghiúsult reményeiknek oka éppen házasságukban fekszik; ha maga a nő, ki hozzá szeretve ragaszkodik, végre kénytelen bevallani magának, hogy minden szeretetével férjét csak boldogtalanná tevé. - Hogy őt magasabb aspirációiban csak akadályozta, hogy ragaszkodása neki csak teher, mely miatt a fényes pályán, melyre vágyott, célt nem érhet. S higgye el nénémasszony, ha Várkövy Mariskát elvenné is, csak ez lenne következése, és a leánynak elég esze van, hogy ezt igen rövid idő alatt átlássa, s elég szíve, hogy ezáltal véghetlenül szerencsétlennek érezze magát.

Hogy nagynéném Mártont félbeszakítás nélkül szólni hagyá, mutatta a hatást, melyet szavai reá tettek; még inkább észrevehető vala az a hangból, mellyel kérdé: hát mit tegyen?

- Erről fogalmam sincs - válaszolt amaz. - Törvényes dologban tudom, mit tegyek, hogy valamit elérjek s főképp megakadályozzak, de szerelmi viszonyokhoz nem sokat értek; azonban mindennek megvan oka és módja.

A beszélgetők ezalatt fölkeltek, s ismét föl s alá kezdtek járni, s így nem követhetém tovább beszélgetésüket. - A hatást, melyet az, mit hallottam, reám tett, olvasóim elképzelhetik.

Reggelig ott maradtam az ablak mellett - s átgondoltam minden szót. Sírtam keservesen. - De el voltam határozva, hogy bármi történjék velem, s ha Várkövyért semmit sem tehetek is, legalább nem leszek akadály a fényes pályán, mely reá vár.



TIZENNYOLCADIK LEVÉL

Amennyire én tudom, a beszéd ritkán térít meg valakit. A legszebb prédikációnak és politikai beszédeknek sikere többnyire abban áll, hogy egyeseket megindít, a közönséget a szónok jelességéről győzi meg, s a magasztos beszéd után mindenki előbbi meggyőződésével tér vissza lakába, vagy helyesebben mondva, hogy éppen úgy meggyőződés nélkül megy el, mint a gyülekezetben megjelent; ugyanezt tapasztaljuk a magánéletben is. - A sok jó tanácsnak, melyet barátaink- s rokonainktól nyertünk s nekik osztogatunk - mert e részben bőkezűek még a rokonok is -, eredménye a tanácsadó részéről az öntudat, hogy kötelességét teljesíti, annak részéről, kinek a tanácsot adák, egy kis unalom vagy bosszúság, s csaknem soha az, hogy tanácsunkat kövessék. - De ha beszédeinkkel nem térítjük meg az embereket, annál többször történik, hogy őket beszédeink által eltérítjük útjokról, s pedig éppen ellenkező irányba, mint óhajtottuk.

Hosszú s elég mulatságos könyvet írhatnék, ha csak azon eseteket szedném össze, melyekre magam emlékszem. Hány emberben nem támadt egy bizonyos gondolat, s hányszor nem vált az, mi első pillanatban csak véletlen ötlet volt, való, szilárd határozattá, csak azért, mert jó barátai féltek, hogy bizonyos dolog eszébe juthat, vagy mert feladásul tűzték ki maguknak, hogy bizonyos eszme ellen küzdjenek, melynek az illető első pillanatban maga sem tulajdonított semmi fontosságot. - Igen természetesnek tartom, ha - mint mondják - az oppozíciónak főhibája, hogy nem szerény. Nincs is oka reá, mert hisz a legtöbb s legnagyobb dolgok az ellenzés által történnek - ha nem is a politikában, legalább az életben; igaz, másképp, sőt ellenkező irányban, mint akartuk; de a nagy eredmény azért megvan, s mi büszkék lehetünk reá.

Ily szempontból Márton bátyám utolsó beszélgetése nagynénémmel csodákat mívelt. - Enélkül azon viszonynak, melyben Várkövyhez álltam, talán nem lettek volna állandóbb következései.

A tapasztalások, melyeket családja bukásánál tett, elkeserítek őt rokonai s ismerősei, sőt az élet iránt, s ezért határozá el magát, hogy visszavonulva mindentől, kis birtokán fogja tölteni életét. De nagybátyámnak igazsága vala, hogy ezen határozat nem lehete végleges. Ifjabb vala, érzé tehetségeit, és sokkal több ambícióval bírt, semhogy a küzdelmekről ily jókor lemondjon; s ha semmi közbe nem jő, valószínűleg néhány hónap vagy legfeljebb egy év után lemondva föltételéről, jószágát bérbe adva, azon pályára lépett volna, hová őt barátai hívták és saját lelkülete vezette. - Ismeretségünkből nem maradt volna semmi egyéb, mint nála egy kellemes, nálam egy fájdalmas emlék - mert hisz már előbb is szerettem őt -, s nagynénémmel egy beszélgetési tárggyal több, azon időről, midőn még szomszédságunkban lakott. - Szegény Márton elrontott mindent.

Nagynéném meg vala győződve, hogy senki az embereket nálánál jobban nem ismeri - hisz ki nem hiszi ezt magáról? -, és bizonyos értelemben igazsága volt. De mint mások, úgy ő is az embereket csak bizonyos tekintetben ismeré, s ha, midőn jószágvétel vagy peres viszonyai forogtak kérdésben, az emberek legtitkosabb gondolatait helyesen sejdíté: a legközönségesebb viszonyokat s azon emberek jellemét, kikkel élt, sokszor egészen hibásan fogta föl. S ehhez járult jelleme, mely, még ha a helyes irányt belátta volna is, őt annak követésére képtelenné tevé. - Nagynéném mindent, mit életében kivitt, a szilárdságnak köszönt, mellyel nézeteihez ragaszkodott, az erélynek, mellyel saját szándokait követé. - Senki sem volt kevésbé alkalmas arra, hogy célja után ne az egyenes úton törjön, vagy egy távolabb fekvő érdek kedveért másoknak nézetei s érzelmei iránt kímélettel viseltessék. Azt tette, amit akart, s tette nyíltan, csaknem erőszakosan, s így járt el Várkövy s én irányomban.

Alig ment el nagybátyám, midőn e tárgyról velem szólt, s ámbár egy szóval sem mondtam ellent, sőt biztossá tevém, hogy én is meg vagyok győződve, miként szomszédunk semmi más szándokból nem keresi föl házunkat, mint mivel társaságunkban jól érzi magát, s miként én is elhiszem, hogy Várkövyt nagyobb szerencsétlenség nem is érhetné, mint ha megházasodnék, s az utat, melyen sokra mehet, önmaga zárná el maga előtt; mégis nagynéném beszélgetésünk alatt mindig szenvedélyesebbé vált, s végre azon nyilatkozattal fejezte be azt, hogy bármi történnék, ő soha ily házasságra beleegyezését adni nem fogná.

Sértve érzém magamat, a mód által, mellyel nagynéném velem szólt, s még inkább, midőn valamivel később az ablakból látva, hogy Várkövy hozzánk jő, szobámba küldött, s mondá, hogy míg itt lesz, ne jöjjek ki.

Miért ne lássam őt, miért ne szóljak vele? Hisz én lemondtam nemcsak szerelemről, vagy szeretetemről, hanem a reményről is. - De vajon így kell-e elválnunk egymástól? Tett-e ő valamit, miért a viszonyt, melyben egymáshoz álltunk, egyszerre meg kellene szakítanunk? Nem maradhatunk-e legalább barátok, távolból, de érdekkel követve egymást a messze eltérő pályákon, melyekre végzetünk állított, mint olyanok, kiknek nincsenek közös reményeik, de kiket egy közös kedves emlék köt egymáshoz?

És Várkövy mit gondolhat magában? Nagynéném, ki előbb a legnagyobb barátsággal viseltetett irányában, ki vele minden dolgairól a legnagyobb érdekkel tanácskozott, most egyszerre a legnagyobb hidegségre kényszeríté magát. Első napokban valószínűleg szeszélynek tulajdonítá nagynéném magaviseletét, s véletlennek azt, hogy mihelyt a szobába lépett, engem valami dolog ürügye alatt kiküldött. Várkövy még eljött, de később nem ámíthatva magát, látogatásai mind ritkábbá váltak, s végre egy egész hét múlt anélkül, hogy házunkban láttam volna.

Először életemben nehezteltem nagynénémre. Igazságtalannak találtam magaviseletét, s ő valószínűleg a szótalanságban, mellyel mellette ülve, sokszor órákig folytatám munkámat, csak makacsságnak jelét látta, s lassankint elidegenedtünk egymástól.

Nagyon szerencsétlennek éreztem magamat ezen idő alatt, s amennyire akkori érzeményeimre visszaemlékezem, nem annyira azáltal, ami történt, mint nagynéném bánásmódja által. - El voltam határozva az áldozatra. - Mióta azon meggyőződésre jutottam, hogy elválásunk Várkövyre nézve, semmi sem ingathatta meg feltételemet - de magam akartam hozni az áldozatot, szabad akaratomból; s midőn nagynéném akadályozá, hogy vele találkozzam, mélyen sértve érezém magamat legszebb érzelmeimben. Mintha azon egytől fosztattam volna meg, miben vigasztalásomat kereshetém: az öntudattól, hogy legszebb reményeimről magam mondok le, s lemondok annak javáért, kit szeretek. - Minél inkább észrevevém, hogy nagynéném nem akarja, hogy Várkövyvel szóljak, annál inkább vágyódtam ily találkozás után. Úgy tetszett, mintha éltem boldogsága ettől függne, s mindazon bánat, mely ifjú szívemet terhelé, el fogna enyészni, ha vele csak egyszer, csak néhány pillanatig szólhatok.

Ez egyben a sors kedvezett. Nagynéném, ki az utolsó időben, ha valahova ment, mindig magával vitt, miután Várkövy egy hétnél tovább nem vala házunknál, s mint maga mondá, meg volt győződve, hogy többé nem jő, egy délután, míg maga kocsin egyik pusztájára ment, otthon hagyott; s alig ment el, midőn egy negyedóra múlva a kertbe, hol munkámmal ültem, Várkövy lépett.

Nem írom le meglepetésemet, a fölgerjedést, melybe látása hozott. Érezém, hogy tisztába kell jönnünk egymással, s szívem dobogott.

Látszólag föl vala gerjedve ő is. - Hallgatva nyújtá kezét, s mellém ült. Halványabbnak látszott, mint máskor, s arcának kifejezése komoly, csaknem szigorú vala.

Néhány percig hallgatva ültünk egymás mellett, míg ő azon egyszerű kérdéssel kezdé meg a beszélgetést: mi által adott arra okot, hogy nagynéném magaviselete, mely egykor oly barátságos vala, egyszerre megváltozott?

Hogy e kérdésre válaszolni helyzetemben nehéz volt, azt olvasóim el fogják ismerni. Nem is válaszoltam azonnal, de nem tudom, mit rebegtem, mire ő szintén nem tudom, mit viszonzott, s így egy ideig szót váltva egymással, végre kimondtam az igazságot.

- Sejdítém - válaszolta ő keserűen -, nagynénje, a nagy aquisitor, növendékének bizonyosan nem egy megbukott család örökösét választja férjül. Ő sokkal jobban számít, s ha van panaszra jogom, legfeljebb a modor ellen lehet, amellyel szándokait velem tudatja. De ön egyetért-e nénjével? Ön is így gondolkozik-e?

- Ön nagyon igazságtalan nagynéném iránt - válaszoltam -, ő tiszteli önt, s ez esetben a vagyon kérdése nincs befolyással határozatára.

- Ön is helyesli tehát e határozatát?

- Helyeslem - viszonzám, összeszedve minden erőmet -, és ha ezt önnek ily nyíltan kimondom, oka az, mert meg vagyok győződve, hogy mit nagynéném tesz, önnek érdekében fekszik.

- Az én érdekemben? - kérdé keserűen.

- Igen, ön érdekében - folytatám, s szívemnek mély érzése legyőzte elfogultságomat. - Ön nem arra született, hogy életét ismeretlenül e kis faluban töltse el. Ez jó nekünk, de önre szebb pálya vár.

- Minden pálya elvezet köréből, s ez önnek szépnek látszik? - szólt ő keserűen mosolyogva.

- Önmaga sem hiszi, amit mondott - viszonzám -, bizonyosan többször elmondta magának, mit most tőlem hallott. Legjobb barátja, öreg orvosunk is így vélekedik. - Nagybátyám ugyanezen nézetét fejezte ki. - S ekkor elmondtam mindent, mit nagybátyám fényes kilátásairól beszélt. Szóltam a dicsőségről, mely reá bizonyosan vár, szóltam a hazáról, melynek szüksége van minden jelesebb fiának szolgálatára, azon meggyőződéssel, azon melegséggel, mellyel tizenhét éves korunkban ily tárgyakról gondolkozunk, s ha egy szeretett lénynek jövője forog kérdésben, szólni is tudunk.

Ő hallgatott. Arcának kifejezésén meghatottsága látszott.

- Köszönöm az érdeket, mellyel jövőm iránt viseltetik, s mélyen meg vagyok hatva jósága által, de higgye el, túlbecsüli tehetségeimet. Volt idő, midőn jövőmet én is így láttam magam előtt; ez idő nem régen múlt. De mi akkor biztosnak látszott, ma lehetetlen, s miért folytassak oly küzdelmet, melynél a győzelem lehetetlen?

- És miért? - kérdém én. - Ön több nehézséget fog találni pályáján, mint ha családját nem éri szerencsétlenség. Nagy vagyon nagy előnyöket adhat, de azt is - mint én hiszem - csak azoknak, kik a mindennapiság körében maradnak. - Ki magasabbra vágyódik, az csak önereje által emelkedhetik föl.

- Önnek igaza van; de hogy a rögös pályán haladhassunk, egyre szükségünk van: bizodalomra; bizodalomra magunkhoz s az emberekhez. - Ne gondolja azt, hogy családom bukása, hogy szegénységem bírt arra, hogy nagyravágyó föltételeimről lemondjak. Míg a veszteségben, mit szenvedtünk, csak vagyonunk vesztét látám, nyugodtan, majdnem közömbösen viseltem azt, s csak atyámat sajnáltam. - A gondolat, hogy állásom ezentúl magamtól függ, hogy a helyet, melyet a világon elfoglalok, csak magamnak fogom köszönhetni, inkább tettre serkentett s lelkesíte. - De ha ön mindazon aljasságnak csak tizedrészét tudná, melyet tapasztaltam, mindazon nyomorúságot, az emberek nyomorúságát, melyet ily pillanatban egyszerre ismerni tanulunk: átlátná, hogy oly pálya után nem vágyódhatom többé, mely arra kényszerít, hogy az emberekkel érintkezésben maradjak. - Mentül magánosabb a hely, minél távolabb van az emberek zajától, annál jobb az nekem. - Barátaim e határozatban, hogy itt fogok élni, áldozatot láttak; de az nem áldozat. Ha valahol, csak ily viszonyok közt találhatok megelégedést.

Megjegyzem, hogy csalódik, hogy helyzetével csak azért elégszik meg, mert új, s hogy később bizonyosan többre fog vágyódni.

- Többre, igen - szakított félbe megindulással. - Én többre vágyódtam volna, többre vágyódom most is. Önnek igaza van. Szerény házam, a szűk kis kör, melyben életem folyt, csak azért elégített ki, mert benne magánosan nem éreztem magamat; mert önnel találkoztam; mert reméltem, hogy találék végre egy szívet, mely megértett. - Igen, egész megelégedésemnek, boldogságomnak oka ön, ön maga, és vajon elűzhet-e magától egy meleg szó, azon vigasztalás nélkül: hogy ha már válnunk kell, legalább nem ön akarja ezt? Hogy nem ön kívánja távozásomat, hogy nem fog elfelejteni, hogy egykor talán...

Várkövy beszéd között megfogta kezemet, s én azt nem vontam vissza, s nem tudom, ennyi kérdésre mit feleltem volna - ha éppen akkor nagynéném nem állott volna előttünk.

 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
Nincs Cím
  2013-02-13 09:19:22, szerda
 
  A NEVELŐ



Szüleim házánál volt egy nevelő. A dolog, mint már ebből láthatjátok, nem a legújabbak közé tartozik, ámbár mégis későbbi, mint némelyek talán gondolják, mert az illető nevelő nem az én, hanem legalább tíz évvel fiatalabb öcsém nevelésével bízatott meg, s éppen akkor jött házunkba, midőn én a tanuláson, mint Izrael népe a Vörös-tengeren, anélkül hogy csak ruhái megnedvesedtek volna, már átalmentem, s most a túlsó parton áldám Istenemet szerencsés megmentésemért. E nyilatkozattal szegény, Istenben boldogult Czinkotay Ezékiel hamvainak tartoztam, nehogy itt, hol őt oly kevesen ismerték személyesen, még az a csekély előmenetel is, melyet a tudományokban tettem, neki tulajdoníttassák, mint annyi más hiba, miben éppen olyan ártatlan vala, mint nevelésemben, mert ha ismertem embert, kinek hibái nem voltak, bizonyosan ő volt az. Van a németeknek egy regéje, mely szerint valaki - nem tudom hamarjában, hogy hívták - a saját árnyékát az ördögnek adta el. Elein örült, hogy oly egészen haszontalan dologtól jó áron megszabadulhatott, de később tapasztalta, mennyire nélkülözhetetlen az, hogy árnyékoldalunk legyen, ha az emberek között élni akarunk. Hibák nélkül nem boldogulunk a világon, s néha - legalább világi előmenetelünk szempontjából nézve a dolgokat - jobb, ha tíz rossz tulajdonságot hányhatnak szemünkre, mint ha valamely erényt rendkívüli mértékben bírunk. Valamint házi bútoraink középszerű nagyságú emberek számára készíttetnek, s ki ennél nagyobb, szintoly kényelmetlenül érzi magát alacsony ülésen, mint az, ki székén csak lábhegyeivel éri a földet, így van az az életben is. A többségek uralkodása mint politikai tan új lehet, az életben rég nem követnek mást, s kinek önerejével kell szereznie állását, azt alig érheti nagyobb csapás, mint ha oly tulajdonokkal bír, melyeknek megítélésére a mérték hiányzik. Ez volt szegény Czinkotaynak szerencsétlensége is. Czinkotay a debreceni főiskola mintadeákjának tartatott s joggal. Soha szorgalmasabb, szelídebb fiatalember a kollégium épületében nem lakott talán. Tanítói az iskola egykori díszét látták benne, s tanulótársai, akik akkor - mint valószínűleg most is - az egyes diákok fölötti véleményekben a tanári kollégiumtól többnyire különböztek, legalább teljesen méltányolták érdemeit. Hogy köztök - mert Czinkotayval együtt valék Debrecenben - nem ő vala a legnépszerűbb, természetes; nagy népszerűségek iskolában, mint az életben, részegség pillanataiban szereztetnek, s a tisztességes tógátus, ha kvaterkáztunk, távol maradt, s nem vett részt kissé lármás mulatságainkban, sőt még tűz alkalmával is, hol a diákság a lángokat ledorongolva, Debrecen városát annyiszor megmenté a végromlástól, nemigen tüntette ki magát, egy esetet kivéve, hol velünk jött s ha a tűznek továbbterjedését nem akadályozta is meg - legalább mint pajtásaink mondák -, haját s kabátját égeté meg a szomszéd ház helyett, de mindamellett valamennyien becsültük őt. Nem volt senki, ki kisdiákjait jobban oktatta, vagy kivel egzámenre szívesebben készültünk volna, s ha nem vett is részt örömeinkben, legalább soha nem akadályoztatá azokat. Czinkotayból mindenesetre kitűnő ember lesz. Ez volt az általános vélemény, s alig tudok esetet egész iskolai pályám alatt, hol diáktársunknak azt, hogy szorgalmatos s az iskolai törvényeket soha meg nem szokta szegni, oly tökéletesen megbocsátottuk volna, mint neki.

Mikor atyám a tógátusok e remekét második fia nevelőjének szerezte meg, a tanárok egyenként gratulációkat írtak anyámhoz, s mindenki irigylé apám helyzetét, ki befolyása által, mellyel a debreceni traktusban bírt, fiához ily nevelőt fogadhatott - sőt még finom célzások sem hiányoztak Debrecenben lakó nagynéném részéről, ki többször sajnálkozását jelenté ki, hogy apám tíz évvel elébb nem talált hasonló nevelőt, mi által idősebb fiának nevelése is sokkal inkább sikerült volna.

Czinkotay csaknem diadalívekkel fogadtatott házunkban; a cselédség, a falu, az egész környék feszült figyelemmel várá a magasztalt férfiút, ki, mint ügyvédünk írá, csak huszonnégy éves, de kétszer annyit tud, mintha kétszer oly idős lenne, mit maga a számtartó rendszeresen kiszámítani nem tudott, s midőn a kocsi, mely a nagy vendéget s kicsiny ládáját elhozá, udvarunkba zörrent, talán csak öcsém szíve nem dobogott örömmel elébe. Ez, mint a beteg, kihez rokonai nagy hírű orvost hívattak, remegve néz föl a hatalmas férfiúra, kitől környezetének véleménye szerint megmentése függ, de kinek látásánál a nehéz műtét minden szörnyei jutnak eszébe, melyen keresztül kell mennie. De nem múlt egy hét, s az egész háznak véleménye tökéletesen megváltozott, azaz öcsém s új nevelője között a legfesztelenebb viszony állott be, egész háznépünk előtt pedig a tudomány iránti tisztelet ismét sokkal alábbra szállt. Maga atyám, ki soha nem panaszkodott semmi ellen, nem vala egészen megelégedve, anyám szidta a debreceni tanárokat, a cselédek sóhajtoztak, miután az úrfi, mióta új nevelője eljött, még pajkosabb lett, s tulajdonképpen nem tanult semmit a világon: nem mintha Czinkotay kötelességét elhanyagolta, vagy azon dicséretet nem érdemelte volna meg, melyben Debrecenben részesült, a szerencsétlenség csak az vala, hogy egyes jó tulajdonok igen is nagy mértékben voltak meg benne.

A szerénységet ki ne számítaná az erények közé? Míg iskolába járunk, s évenként az egzámenkor mindenkit megkérdeznek, mit tud, e szép tulajdon még annak is, kit Isten vele fölruházott, keveset árt. Az életben az másképpen van. A szerénység - mint egy vén francia emigráns, kit a forradalom Magyarországba vetett, s ki évekig lakta házunkat, mondta - valóságos kincs, magas állású vagy gazdag embereknek legszebb ékessége, de sokkal drágább, mint hogy szegény ember vele élhessen. Képtelenség azt követelni az emberektől, hogy az életben, hol mindenkinek annyi dolga van, magunk által titkolt jó tulajdonainkat fölkeressék. Kinek van elég ideje arra, hogy minden darab pénzt, mely kezein keresztülmegy, egyenként megpróbáljon, elfogadjuk (nach dem Gepräge), s így van az emberekkel is; ki önmagát kevesebbnek mutatja, mint amit ér, az tulajdonítsa önmagának, ha többre nem becsülik. Czinkotay érzé e reflexiók igazságát, melyeket az öreg emigráns éppen hozzá intézett; de mit használt, a szerénység vérében volt, szokásaiban, jellemében, valóságos betegsége szegény Ezékielnek, s mennél inkább tapasztala annak rossz következéseit, mentől inkább meggyőződött, hogy önmagát nevetségessé s mások előtt kellemetlenné teszi, annál inkább nevekedett baja, mert minden ügyetlenség, melyet elkövetett, növelé önbizalmatlanságát, s mentől inkább észrevevé, hogy nevetik, annál nevetségesebbé vált zavarában.

Czinkotaynak egész élete azon pillanattól, melyen házunk küszöbén átlépett, nem vala egyéb hosszú zavarnál. Ha öcsémet csintalanságaiért meg kelle dorgálnia, ő jött zavarba; a gondolat, hogy ha a terembe lép, minden szem feléje fog fordulni, már nyugtalanságba hozta őt, s inkább szobájában tölté az estét, mint hogy magát, ha családi körünkbe lép, meghajtsa; ha pedig ebéd után a teremben egyszer leült, ott maradt néha estéig, csak hogy magát anyám kérdésének: »Hová megy, Czinkotay uram?« ne tegye ki. Ha valamire szüksége vala, inkább tízszer ment maga, mint hogy egy cselédet megszólítson, s öreg gazdasszonyunk mindég azt állítá, hogy Czinkotay megrakott asztalnál, ha minden tállal külön nem kínálják meg, éppen oly bizonyosan meghalna éhen, mint ha a háziasszony megkínálja, tízszer is ennék egy tálból. Azon emberek közé tartozott ő, kik valamint semmit nem indítványoznak, úgy semmit visszautasítani nem tudnak, nem mintha meggyőződésök hiányzanék, de mert meggyőződésök kimondására hiányzik bátorságuk. A dolog maga talán nem oly ritka, mint látjuk, s francia emigránsunk mindég azt állítá, hogy az egész forradalom, mely őt hazájából elűzé, más irányt vett volna, ha azok, kik a jó ügyet pártolák, nem lettek volna annyira emberrassirozva, azonban Czinkotay fölülmúlt mindent, mit e tekintetben láttam vagy hallottam.

Talán soha ember nem élt a világon, kitől minden sértési szándék annyira távol vala, mint Czinkotaytól. A szegény tógátus csupa nyájasság, csupa szolgálati készség vala mindenki iránt, nem tudott megtagadni semmit senkitől, s mint maga megvallá, csak azáltal szokott a pipázáshoz, mely ellen elébb ellenszenvet érzett, mert a szívességnek, mellyel majdnem minden házban pipával megkínálták, ellentállni nem tudván, miután pipáit homloka izzadságában szívta, s leírhatatlanul rosszul érzé magát, végre megszokta. S mégis igen sokan voltak a megyében, kik őt gonosz, szatirikus embernek tarták, s általa - s pedig sok esetben teljes joggal - sértve érezék magokat. Mint tolongás között az, ki leginkább vigyáz, s ha valakit csak könyökével érintett, hajlongva bocsánatot kér, valószínűleg legtöbb embernek hág tyúkszemére, s legtöbb izgágába keveredik, ez vala az ő sorsa; az a gondolat, hogy valakit sérthetne, szüntelen zavarban tartá őt, s néha csak azért, mert éppen a legkellemesebb beszédtárgyat akarta szőnyegre hozni, éppen a legkellemetlenebb beszélgetésekre adott alkalmat. Így történt, hogy egy szomszéd megyének prevaricatiók végett hivatalából felfüggesztett főadószedőjével egyszer egy egész óráig a hivatalnokok becsületességét magasztalá; máskor a szomszéd falu plébánosának nem győzé dicsérni azt, ki éppen akkor a kanonoki helyre, melyet ő várt, kineveztetett, csak azért, mert az első esetben az adószedőnek meg akarta mutatni, hogy őt a becsületes tisztviselők közé számítja, a másikban katolikus lelkésznek nem gondolt kellemetesebb dolgot mondhatni, mint ha előtte a klérus valamely tagjáról magasztalva szól. Ha észrevevé, hogy rossz nyomon jár, a baj csak nagyobbá vált, mert ilyenkor addig fáradott, hogy hibáját jóvátegye, míg az orvosolhatatlanná vált; legrosszabb pedig az vala, ha előre figyelmeztették, hogy egy bizonyos emberrel valami bizonyos tárgyról ne szóljon, mert ilyenkor a gondolat, hogy valakit megsérthetne, szüntelen zavarba tartá, s oly ideges állapotba hozta őt, hogy utoljára mindég éppen azon tárgyra fordult beszélgetése, melyet leginkább kerülni akart.

Így történt, hogy azok is, kik Czinkotay érdemeit teljesen elismerék, magokat társaságában soha kellemesen nem érezték. Tudtuk, hogy ha megszólítjuk, zavarba jön, s ha nem szólunk hozzá, még inkább elzavarodik, mert azt hiszi, hogy neheztelünk reá, s így jelenléte csak zavarba hozza a többieket is. A cselédek a habozást s alázatosságot, mellyel mindent kérni szokott - ha csakugyan rávehette magát, hogy valamiért kérjen -, félig gúnynak tekinték, félig annak bizonyos jelét látták benne, hogy a nevelő nagyon csalfa ember, s ennélfogva szintén nem szerették őt; úgyhogy szegény Czinkotay, ki helyzetét tisztán átlátá, a lehető legszerencsétlenebbnek érzé magát, s valószínűleg, mint atyám mondá, százszor fölmondta volna szolgálatát, ha valahányszor e tárgyról szólni akart, zavarba nem jön, s szándékának kinyilatkoztatását más alkalomra nem halasztja.

Senki nem várta ez elhatározást türelmetlenebbül, mint anyám, ki a házi nevelőnek nem szűnő zavarát látva, végre minden türelmét elveszté.

Anyám, kinek egész életében nem volt más gondolatja, mint hogy vendégekkel eltelt házában az utolsótól mindenki jól érezze magát, ki még cselédeinél is szívesebben látta, ha valamelyik közülök jókedvében egy pohár borral többet iszik, mint ha rosszkedvű, s ki magyar háziasszony lévén, azt, ha asztalánál valaki kedvét vagy étvágyát veszté, csaknem személyes sértésnek tekinté, Czinkotayban mintegy állandó szemrehányást látott, egy akadályt, mely őt háziasszonyi törekvéseinek elérésében gátolja, s annál kevésbé szenvedhette őt, mert maga is belátta, hogy sem tudománya, sem jelleme ellen semmit nem mondhat.

- Ha ez az ember soká marad a háznál, megbetegszem - mondá sokszor atyámnak -, mindig úgy néz rám, mintha félne. Ha leül, szüntelenül fészkelődik, mintha föl akarna kelni, s ha fölkel, ott toporkál székje mellett, mintha ismét le akarna ülni. Az ember soha nem tudja, mit szóljon vele, annyi idő óta még azt sem vehettem ki belőle, mit szeret; úgy eszik, hogy senki nem mondhatja, jólesik-e neki.

Öcsém kivételével, ki mintha nevelője hibáját pótolni akarná, naponként fesztelenebbül kezdé viselni magát, az egész világ panaszkodott szegény Czinkotay ellen, s maga atyám csak alkalomra várt, melyen tőle jó módjával, azaz úgy szabadulhasson, hogy neki kárára ne legyen.

Minthogy a debreceni főiskolában éppen akkor megürült tanszék nem vala, s lelkészi állomáshoz hivatást nem érze magában, hosszabb megfontolás után a megyei pályára esett a választás. Czinkotay mint egy a megyében lakó, nem gazdag, de kiterjedt nemes családnak tagja, helyén való e pályán, s előmenetele annál biztosabbnak látszott, mint hogy Czinkotay jelleme s képességénél fogva inkább a toll, mint a tett embere lévén, mint jegyző akart belépni a közszolgálatba, az aljegyzőknek kinevezése pedig e megyében kizárólag a főispántól függött.

Mihelyt Czinkotay beleegyezett, atyám a főispán elébe terjeszté kérését, és senki sem kétlé a kinevezést; azon befolyás mellett, mellyel családunk a megyében bírt, s a barátságos viszony révén, melyben a főispán szüleimmel állt, a kinevezés mindenki előtt egészen természetesnek látszott, csak Czinkotay maga nem foghatta meg, hogy ő, ki magát egy ily fontos hivatal viselésére oly egészen érdemetlennek s alkalmatlannak érzi, egyszerre ily polcra emelkedhetik. A szegény ember álmatlan éjeket töltött azzal a gondolattal, miként felelhessen meg nehéz hivatalának, melynek fontosságát, mióta a világ törvényhatóságokra osztatott föl, talán jegyző nem érezte annyira.

- Meglátjátok - mondá sokszor anyám -, e szerencsétlen ember átkozott szerénységével még mindent megront. Elég bolond, hogy még a konferenciában elmondja, mily egészen érdemetlennek és elégtelennek tartja magát e hivatalra, s csak próbálja ezt, szaván fogják, s lesz akárhány, aki elvállalja.

Ámbár a válasz, melyet apám a főispántól kapott, csaknem ígéretet foglalt magában, s a megyében éppen akkor talán Czinkotaynál senkinek nem voltak több irigyei, helyzete csakugyan nem volt irigylésre méltó. Hol kettő egymással szólt, ő meg volt győződve, hogy róla beszélnek; ha valaki csak ránézett, lesütötte szemét, mert eszébe jutott, nem azt nézi-e, hogy fogja magát mint jegyző kivenni; már a megyének vagy valamely tisztviselőnek említésénél elpirult, ha pedig a főispán csak eszébe jutott, veríték tört ki homlokán. Oly izgatott állapotban volt, hogy egészségét féltettük, s talán meg is betegedett volna, ha öcsémmel nem lett volna annyi bosszúsága. Az úrfi mintha nevelőjének még hátralevő türelmét azon két hónap alatt, melyet az még nála tölt, egészen ki akarná meríteni, pajkosságban fölülmúlta önmagát, s Czinkotay gondolatait sokszor erőszakosan más irányba vezette.

A rég várt nap, melyre a főispán, mint évek óta szokása vala, házunkhoz ígérkezett, végre eljött, s a készületek, melyeket anyám a tisztelt vendég s a megyei küldöttség elfogadására tett, ha lehet, még nagyobbak valának, mint máskor.

Anyám tudniillik ez alkalommal iskolát végzett fiát - azaz engemet akart bemutatni a főispánnak. Az udvarias főispán, mihelyt engem meglát, meg fog győződni rendkívüli képességemről, s azzal fogja meglepni az egész családot, hogy engem tiszteletbeli aljegyzőnek nevez ki. Mindezt ő excellenciájának titkára rég megírta atyámnak, s talán éppen ez vala egyik ok, melyért főképp anyám is Czinkotaynak kinevezését annyira óhajtá. Célszerűnek látszott, hogy tiszteletbeliségemhez egy kis valóság is csatoltassék, s valaki legyen, ki szükség esetében kissé gyenge stiláris ügyességemet segítse. Anyám azonban előre meg akarta ünnepelni e meglepetést, s fölülmúlta önmagát. Három nappal a nagy vendég megérkezése előtt házunk telve volt kuktákkal és szakácsokkal. Oly ebéd készült, melynek étlapját is csak jó emlékező tehetségű ember tanulhatta volna meg könyv nélkül, de melynek minden ételéből enni még a legnagyobb gyomor tehetségeit is felülmúlta. Az ispán, a kulcsárné, az írnok, mindenki tett, tisztogatott és parancsolt valamit. A kertész kétségbeesetten járt körül, mert anyám, félve, hogy nem készül el, két nappal előre csináltatta virágfüzéreit, s most midőn látá, hogy a virágok elhervadtak, újra akart mindent csináltatni, ámbár a kertben az első pusztítás után alig maradtak csak bimbók is. Egyszóval házunk a sok rendezés miatt csaknem lakatlan vala, s természetes, hogy ez alatt Czinkotayról valamennyien csaknem megfeledkeztünk.

Végre minden el vala készülve. A nagy asztal terítve, a szobák elrendezve, a roppant ezüst kargyertyatartók, melyek a főispán szobájában díszlettek, kifényesítve, minden ágy behúzva, minden szék s asztal helyreigazítva; a cselédek csak lábhegyen jártak körül a szobákban, nehogy valamit rendjéből kihozzanak, s anyám, ki háziasszonyi megelégedéssel tekinte végig birodalmán, talán csak azt sajnálta, hogy nyár lévén, még nem fűttethet. Atyám a küldöttséggel, mely a főispán fogadására megjelent, s velem, ki hintón, ki lóháton, a nagy vendégnek eleibe ment, s anyám az elébbi napok fölgerjedése után unni kezdé magát.

Azalatt Czinkotay, mióta házunkhoz jött, talán soha nem érezte magát jobban, mint e napokban. Azon öntudat, hogy az általános zaj s örömzavar között vele senki nem gondol, megnyugtatására szolgált.

Néha, ha éppen a főispán jutott eszébe, egy pillanatra erőt vett rajta gyengesége, fészkelődni kezdett székén, előre simítgatá szőke haját, s nyugtalanul járt föl-alá szobájában; de e pillanatok csak rövidek voltak. Annyiszor átgondolta a félelmes helyzetet, annyira kiszámította mindazt, mit néki a főispán ez alkalommal mondhat, s mit ő minden egyes kérdésére felelni fog, hogy magát, bármi jöjjön, teljesen elkészültnek érzé; ha szerencsétlenségére ugyanazon délelőtt, mikor a főispánt várták, anyám el nem unja magát, s ekkor nem jut eszébe, hogy jó volna öcsém után nézni, s hogy talán nem árt, ha Czinkotaynak is néhány bátorító szót mond.

Öcsém, mintha különösen azon törné fejét, hogy nevelőjének legnagyobb tulajdona, a türelmesség kitüntetésére fényes alkalmat nyújtson, ez nap fölülmúlta önmagát. Az első fehér nadrággal addig hempergett a fűben, míg az félig zölddé vált, a másodikat téntával önté be, s miután még egy fára mászott, s ez alkalommal újdonatúj kék bekecsét szakította össze, mely különösen ez alkalomra készíttetett, Czinkotay éppen harmadszor végezé növendékjének öltöztetését, s a búzavirágszínű bekecs előtt állva, arról gondolkozott, a széttépett köntösnek rongyait mily módon lehetne ismét együvé forrasztani, vagy azt eszközölni, hogy öcsémnek régi barna bekecse úgy nézzen ki, mintha új és búzavirágszínű volna, hogy senki a történt bajt észre ne vegye, midőn anyám a szobába lépett. Mindez egy erősebb idegrendszerű embert is kihozhatott volna nyugalmából, s a borzadás, melyet anyám a kék bekecs szerencsétlen sorsa miatt érzett, a kétségbeesés, melyet szokott erélyes módján kifejezett, nem vala arra alkalmas, hogy a nyugalmat helyreállítsa.

- S most az Isten fiáért, mondja meg, Czinkotay, mit tegyünk? - kérdezte anyám, miután első haragja kissé lecsillapult. - Ebben az ócska köntösben csak nem állíthatom fiamat a főispán elébe. De miért nem vigyáztok?

Czinkotay, ki ha növendékjének hibái jöttek szóba, e plurálist rég megszokta, maga sem foghatta meg, miért nem vigyáztak hát jobban, de nem tudott tanácsot adni, s valahányszor anyám öcsém ruhatárának egyes darabjait elsorolva, azon okokat hozta föl, melyekért fia ezt vagy amazt nem öltheti föl, egészen osztozott véleményében.

Anyám mindenre gondolt, nem lenne-e legjobb, ha öcsémet, azon szín alatt, hogy a hideg lelte ki, ágyba fektetné, vagy nem kellene-e az új bekecs ezüstkapcsait a régi barna bekecsre varrni, midőn e fontos, de nem éppen nyugodalmas tanácskozást egy hajdú szakítá félbe, ki azon hírrel rohant a szobába, hogy a főispán és a küldöttség kocsija éppen a szomszéd domb tetején tűntek föl.

- Mindjárt jövök - kiáltott anyám az elsiető hajdúnak. Öcsémre nézve elhatároztatott, hogy új bekecsét rongyosan húzza föl. Így meglátja ő excellenciája, hogy új köntöse van, s megmondhatjuk minden embernek, hogy csak büntetésül kell a rongyos bekecsben maradnia. - Maga pedig, Czinkotay; szedje össze magát, ne féljen semmitől, a főispán a legjobb ember a világon; csak az istenért, feleségéről ne szóljon, egyáltalában semmi házassági viszonyról. A szegény úr évek óta folytatja válóperét, s e részben annyira érzékeny, hogy valahányszor jó vagy rossz házasságról szólnak, mindenben célzást lát.

E figyelmeztetés legjobb szándékból történt. Éppen mert amint elmondtam, már többször történt, hogy Czinkotay csupa jóakaratból éppen oly dolgokat hozott szóba, melyek az illetőket legkellemetlenebbül érinték, azért tartotta anyám szükségesnek, hogy őt ez alkalommal hasonló tévedéstől megóvja; az, hogy e jól szánt intés szegény Czinkotayra ennyire hathat, anyámnak eszébe sem juthatott, s mégis magától Czinkotaytól tudom, kivel élte végéig barátságos viszonyban éltem, hogy soha annyira leverve, soha oly szerencsétlennek nem érezte magát, mint anyámnak e figyelmeztetése után.

Hogy a főispán el akart válni feleségétől, kétségen kívül szomorú dolog vala, de olyan, mi már több főispánon, alispánon, sőt olyanokon is megtörtént, kik még ispánok sem voltak; az is igaz, hogy a házassági viszonyok a beszélgetésnek bő tárgyát teszik, egyikét azoknak, melyekhez, mint a politikához, mindenki szól, azoknak kivételével, kik a dolgot legjobban értik. De volt-e valaha Czinkotay szándékában, hogy a főispánnal e fontos kérdésről vitatkozásba ereszkedjék? Az, hogy ő, Czinkotay, a megyének csak leendő második aljegyzője, a főispánnal, kit most először lát, főképpen tisztújítás előtt, hol őt hivatalkérő s hivatalra ajánló urak környezik, jó vagy rossz házasságról fog beszélni, bizonyosan a legvalószínűtlenebb dolognak látszott, oly veszélynek, mely még magának Czinkotaynak sem jutott volna eszébe, addig legalább, míg anyám őt reá figyelmessé nem tevé; mert e pillanattól kezdve e gondolat annyira hatalmat vett lelkén, hogy őt minden egyébre képtelenné tevé.

Miután annyi ideig azon törte fejét, mit fog mondani a főispánnak, s minden lehető kérdésre elkészülve gondolta magát, most, mióta anyámmal szólt, csak az jutott neki eszébe, mit nem szabad a főispánnak mondania, s mentül tovább gondolkozott e tárgyról, annál inkább látá, mi könnyen történhetik, hogy oly valamit mond, mit a főispán célzásnak vehetne, s mindinkább remegett a következésektől.

Valamint sokan előre nem látott körülmények láncolata által vezettetnek oda, hogy végre megházasodjanak, s ha meggondoljuk, hányan teszik föl erősen, hogy nőtlenek maradnak, a házaspárok nagy számát csak abból magyarázhatjuk meg magunknak, mert mint Károly bátyám mondta, minden út odavezet, úgy szegény Czinkotay nem kis rémülésére ugyanezt tapasztalta gondolatain.

Erőt akart venni magán, de hasztalan. Midőn azt, mit a főispánnak mondani akart, most még egyszer átgondolá, egy vagy más úton mindig csak e veszélyes térre kelle jutnia. Kezdje akárhol, tegyen akármit, utoljára is csak e tilos körben találta magát; s gonosztevő nem hallhatja ítéletét nagyobb rémüléssel, mint ő azt, mellyel öcsém a szobába toppant, hogy a főispán megérkezett.

A zaj s rendetlenség, melyet e megérkezés okozott; az udvarban felállított jobbágyok, kik éljent, s a kocsisok, kik ha lovaik a lármára zavarba jöttek, más dolgokat kiabáltak; a főispán udvariassága, mellyel magát anyám előtt meghajtá, a roppant leereszkedés, mellyel még kulcsárnénkat is megismeré, Czinkotayra nem tett semmi hatást. Annyira el vala merülve gondolataiban, hogy még azt sem vevé észre, hogy öcsém a főispán helyett egész figyelmét komornyikjára pazarolja, kivel, valahányszor a főispán hozzánk jött, csaknem az egész napot tölteni szokta - s midőn anyám őt erre figyelmessé tevé, s kérdé, miért nem tartja maga mellett, csaknem azt felelte: hisz nem vagyok vele összeházasítva?

Czinkotaynak minden gondolatjai a házasság felé valának fordulva, számára ez egy gondolaton kívül nem volt semmi a világon, mint kit az örvény megragadott, ellenállhatatlanul egy pont felé érzi sodorva magát, úgy látja ő előre sorsát; alig kívánt egyebet, mint hogy az egészen már keresztül ment volna.

Egész reggel a főispánt mások foglalták el: a megyének tisztviselői s azok, kik csak azért jöttek, hogy a főispánnak elmondják, miként ők semmi esetre hivatalt nem vállalnának, ha őexcellenciája azonban teljességgel kandidálná őket, véghetetlen köszönettel fogadnák e megtiszteltetést, de a választást nem fogadnák el. Egyesek, kik valakit ajánlottak, mások, kik valaki ellen panaszt tettek, vagy a főispánt figyelmessé tették, hogy egy bizonyos úri ember tanácsai előtt őrizkedjék, s vegyítve ezekkel a táblabírók hosszú sora, kiknek tulajdonképpen semmi más dolguk nem vala, mint hogy a főispánnak tisztelkedjenek, egy szóval, fontosabb ügyek és személyek annyira igénybe vevék a főispán figyelmét, hogy Czinkotay még nem is közelíthetett. Ebéd alatt anyám kínálgatásai s a főjegyző cikornyás felköszöntései minden egyebet háttérbe szorítottak, s késő estve volt, mikor ő excellenciája végre a neki aljegyzőül ajánlott nevelőre gondolt, s vele szólni kívánt.

Anyám mások dolgában éppen oly türelmetlen vala, mint azokban, melyek őt magát illették, s ha valakinek egyszer pártját fogta, annak békét nem hagyott többé, s így, csak hogy a kedvező pillanat ne mulasztassék el, nem tűrte, hogy Czinkotay csak egy pillanatra is távozzék. Neki a főispán közelében kelle maradni. Ha őexcellenciája a kertben sétált, ott kelle járnia, ha szobájában volt, a mellékszobában tartózkodott ő is, hogy az első fölszólításra megjelenhessék; képzelhetni azonban a hatást, melyet a szüntelen várakozás egy úgyis annyira ideges emberre szükségképpen tett, s a lelkiállapotot, melyben szegény barátom, midőn őt öcsém nagy zajjal a mellékszobából behítta, a főispán elébe lépett.

Nem ismerek kellemetlenebb érzést a világon, mint azt, hogy zavarba jöttünk. Minden gyengeségeink között ez az egyedüli, melyet mindenki másoknál előbb s inkább vesz észre önmagán, s mely által éppen azért inkább lealázva érezi magát mások előtt, mintha más hibákat vethetne valaki szemére.

Mióta élek, embert nagyobb zavarban nem láttam, s a biztató tekinteteknek, melyekkel anyám őt zavarából ki akarta volna segíteni, csak annyi hatása volt, hogy a bajt még nagyobbá tevék. Czinkotay, valahányszor később a főispánnal való találkozás szóba került, őszintén megvallá, hogy félig magánkívül volt, s csak arra emlékezik, hogy többször meghajtotta magát.

Főispánunk mindezt nem vevé észre. A mosolygás, melyre magát csak azért, mert zavarában nem tudta, mily képet csináljon, kényszeríté, Czinkotay arcának csaknem szatirikus kifejezést ada, s anyám annyit beszélt védencének tudományáról s egyéb kitűnő tulajdonairól, hogy az, mi jellemének fővonását tette, eszébe nem jutott.

Őexcellenciája rendkívül nyájasan viselte magát Czinkotay irányában, sőt egyes tudományos megjegyzésekből, melyeket beszélgetése közé vegyített, észre vala vehető, hogy ő maga is a lehetőleg legkedvezőbb benyomást akarja tenni Czinkotayra, ki azon arányban, amint a beszélgetés tudományos irányt vett s végre egészen Ciceró leveleire fordult, jobban kezdé érezni magát.

Atyám örült; anyám a megelégedést látva, mellyel a főispán Czinkotayra hallgatott, való gyönyörrel követé Czinkotaynak tudós észrevételeit, maga öcsém csaknem respektussal tekinté most nevelőjét. Szerencsétlenségre a főispán, talán mert klasszikus ismereteinek tőkéje föl vala emésztve, vagy mert anyámat untatni nem akarta, Cicerót rögtön elhagyva, Czinkotayra tért vissza, s igen nyájasan megjegyzé, hogy az, ki Ciceró művével foglalatoskodott, a megyei protokollumokban nem sok élvezetet fog találni. A főispán innen a jegyzői hivatal fontosságához, a példás rendhez, mellyel ez ügyek a megyében vezettetnek, s a főjegyző érdemeire tért át, s az audiencia kétségen kívül minden illetők megelégedésére végződött volna, ha a főispán félig tréfásan nem teszi azon megjegyzést: mi jó, hogy Czinkotay úr nem házas.

E megjegyzés az elébbi beszélgetéssel természetes összeköttetésben állt. A főjegyző tudniillik, kit főispánunk elébb annyira magasztalt, más jeles tulajdonai között nagy számú családdal is bírt, s ennek következésében a második aljegyző lakásának is nagy részét elfoglalta, úgyhogy addig, míg a főjegyző annyira nélkülözhetetlen személynek tartatott, megyénkben a nőtelenség a második aljegyzői állomás szükséges föltételei közé tartozott. E megjegyzésnek, melyet őexcellenciája félig mosolyogva tett, eszerint csak az vala az értelme, hogy Czinkotay teljes biztossággal számíthat a kért hivatalra; de a hatás, melyet az Czinkotayra tett, leírhatatlan.

Ha valaki mellett tiszta égből villám csap le, nem ijedhetne meg inkább, mint ő e szavaknál. Mennyivel nyugodtabbnak érezé magát elébb, annál nagyobb zavarba jött, midőn magát ily váratlanul éppen a beszélgetés legveszélyesebb terén látá.

- Ó, nem, kegyelmes uram - szólt erőltetett mosollyal, homloka hajait előresimítgatva -, hála a mindenható Istennek, nem vagyok házas.

Anyám, midőn a zavart, melybe Czinkotay a beszélgetés e fordulatánál jött, észrevevé, egy intő tekintetet vetett reá, de csak növelte zavarát, mely a főispán azon észrevétele által, hogy Czinkotay úr a házasságnak, úgy látszik, nem nagy barátja, tetőpontjára hágott.

Szegény Czinkotay ijedtében minden részletet, melyeket anyámtól a főispán házassági viszonyairól hallott, elfelejtett, csak arra emlékezett tisztán, hogy a házasságról nem kellett volna szólnia, s midőn anyám feddő tekintetét észrevevé, meg vala győződve, hogy valami igen helytelent mondott. Hogy e hibát jóvátegye, most az ellenkező vélemény mellett nyilatkozott. Elmondta, hogy a házasságnak nagyobb tisztelője, sőt bámulója nálánál nem lehet, hogy a házasság felséges, valóban isteni találmány, hogy ha házaspárt lát, neki Józsué jut eszébe, midőn a napot s holdvilágot megállítá, mert miként az égi csillagzatok Gibeon fölött le nem alkonyodtak addig, míg a hosszú tusának, melyben egy fél végképp legyőzetett, vége nem lett, úgy válik a házasság által szerelmünk ragyogó napja állandóvá. Mint az embarras többnyire azon hatást gyakorolja, hogy a legelmésebb emberek nem határozhatják magokat szólásra, úgy más, ha egyszer szólni kezdett, csupa zavarodásból nem tud elhallgatni. Így volt az Czinkotayval is, ki valószínűleg csak azért, mert nem tudta, hogy végezzen, egy egész prédikációt tartott a házasság üdvéről, melyben szentírást s római klasszikusokat egyiránt idézett, s a növény-, állat- s ásványországot hasonlóságokul kiaknázta, de mely a hallgatóknak nem nagy épülésére szolgált.

A főispán, ki a küldöttség alkalmával, mely őt tavaly feleségével ki akarta békíteni, körülbelül ugyanezeket hallá, példás türelemmel, de nemigen jókedvvel vette ez intéseket, melyekre csak azt válaszolá, hogy a házasságnál is, mint minden földi dolgoknál, minden a körülményektől függ.

- Csalódik excellenciád - mondá Czinkotay, ki tovább tanároskodott, s így ha egyszer valamely tézist fölállított, azzal egykönnyen nem hagyott föl -, a házasságnál minden nem a körülményektől, hanem az emberektől függ, éspedig nem mint közönségesen fölveszik, a házasfelek egyikétől. Teljes meggyőződésem, hogy ahol csak rossz házasságot látunk, ott annak okát bizonyosan mind a két résznél kell keresnünk. Hol csak egy rész valóban teljesíti kötelességét, hol a kettő között csak egy valóban jó vagy kitűnő egyediséget találunk, a dolog soha nem jön szakadásig.

Czinkotay kétségen kívül e tételt is még bővebben fejtegeti, ha anyám, ki az egész idő alatt hasztalan veté intő s fenyegető tekinteteit Czinkotayra, addig nem köhög s köszörüli torkát, míg Czinkotay figyelmét magára nem vonja.

A szerencsétlen csak most vevé észre, mit tett. A főispán homloka komor redőkbe vonult, anyám bosszúsan fészkelődött pamlagán, még atyám is rosszkedvűnek látszott. De mit tegyen? Bocsánatot nem lehet kérnie; hogy tehát előbbi hibáját jóvátegye, zavarában nem talált jobb módot, mint hogy állításait módosítá, előadva, hogy ő mindezt nem értette oly általánosságban, s hogy csakugyan lehetnek s vannak esetek, hol a szakadásnak okát egyedül egy félnél kell keresni, s a másikat csak sajnálhatjuk, annyival inkább, minthogy a következetlen világ előtt férfit semmi nem tehet nevetségesebbé, mint neje hűtelensége. S itt Czinkotay példaképpen oly részletesen adta elé a főispán esetét, hogy a célzás iránt kétség nem lehetett, s a főispán minden udvariassága mellett már veszteni kezdé türelmét, midőn szerencsére más vendégek jöttek a szobába s ezzel a beszélgetésnek vége szakadt.

Czinkotay leverve, félig magánkívül, mint ki valamely bűntettet követett el, botorkázott ki a szobából, s elzárkózva szobájában, míg a főispán házunknál maradt, nem mutatta magát.

- És mi történt később? - kérdé valaki a társaság közül, ki egy elbeszélést várva, azt, mi hallott, kevesellé.

- Hogy szegény Czinkotay aljegyzővé nem neveztetett ki, az magától értetik - folytatá az előbbi. - A főispán okául annak, hogy ígéretét visszavette, azt mondá ugyan atyámnak, hogy Czinkotay kétségen kívül meg fog házasodni, s akkor a főjegyző nem férne el lakásában, azonban észre lehete venni neheztelését, s a megyében, hol szegény Ezékielnek úgysem voltak barátai, a legszörnyűbb hírek keringtek a sértésekről, melyekkel e szatirikus ember a főispánt illette.

Szerencsére kevéssel azután ürült meg egy tanári állomás, s Czinkotay saját s főképp anyám megelégedésére, elhagyta házunkat.

Természetes gyengesége néha tanár korában is bajba keverte őt. Beszélték róla, hogy csak azért házasodott meg, mert későbbi nejével, ki akkor már nem a legfiatalabb hölgyek közé tartozott, magára hagyatván, ez új s egészen váratlan helyzet által annyira zavarba jött, hogy miután egy ideig, hogy társát mulattassa, a gyermeknevelésről s a házasságról szólt, végre minden anyagból kifogyva, mindig növekedő zavarában elmondá, mi boldogok lennének a gyermekek, kik ily anyát s a férj, ki ily nőt magáénak nevezhetne; mire a leendő tanárné szintén zavarodottan igennel felelt, s másnap az egész város Czinkotaynak gratulált, minek ez ismét csupa zavarból nem mondott ellent. Egyébiránt Czinkotay helyzetében, melyet haláláig elfoglalt, boldognak érezte magát.

 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
Nincs Cím
  2013-02-13 09:17:17, szerda
 
  MAGYAR ÉLET



TÖREDÉK

Azon időben, mikor a magyar háznak még nem voltak kapui, s ha váratlan vendégek jöttek, a szakács- és gazdasszonyon kívül senki nem bosszankodott; mikor névnapokon, lakodalom vagy vadászat alkalmával néha négyen is elháltunk egy szobában, s az is, kinek csak pamlagon vagy a földön jutott ágy, talán keményebb, mint kívánta, talán oly puha, hogy a dunnák és vánkosok között alig találta fel önmagát, szinte oly megelégedetten pihent, mintha az első angol kárpitos készítette volna nyughelyét; mikor a külföld kényelmét legalább a Tisza mentében kevesen utánozták, s a komfort - engedelmet az idegen szóért, melynek magyarosítására a magyar tudós társaság még eddigelé felhíva nem érzé magát, s a magyar írók még kevésbé - s a komfort, mondom, nem ruganyos székekben s abban, hogy mindenkinek tág helye legyen, hanem abban kerestetett, hogy jól férjünk meg egymás mellett; mikor úri házakban az ebéd ideje egy, a vacsoráé nyolc óra volt, s lefeküdtünk jóval éjfél előtt, mert apáinktól hallottuk, hogy csak az éjfél előtti álom erősít; mikor kevesebb újságokat járattunk s elég házat ismertem, hol Káldi bibliáján, a Corpus juris-on s Himfy szerelmei-n kívül legfeljebb még egy Rontó Pál-t vagy Murányi Venus-t találtunk, s a magyar nem könyvekkel magányosan, hanem katonanép módjára lóháton s csapatonként harcolt az élet nagy ellensége, az unalom ellen; mikor az alkotmányban kevés, de az életben sok egyenlőség létezett, mert a szegényebb kevesebb szükségeket ismerve, nem szorult senkinek kegyeire, s a vagyon előtt nem hódolt meg, a gazdag népszerűséget kívánt, s a népszerűség - ritka kitűnő egyedeket kivéve, kik azt szájokkal keresték - Magyarországban csak a szív által vala megszerezhető, s ritkábban jutott azoknak, kiket az egész vármegye okosoknak, mint annak, kit jó, becsületes embernek mondott; mikor a Tisza szabályozásáról még szó nem vala, de e nép, mint rétjeink, melyekről az ár május vége felé minden évben önként visszavonult, egyenességében oly reményzölden állt, hogy ránézve senki görbébb országban nem kívánhatta magát - nem régi, de, fájdalom, elmúlt időkben, sokszor fordultam meg Daliásyék házában.

Talán ismeretlen e név olvasóim előtt, de a házat bizonyosan ismerik, s ha ezt és gazdáit nem látták is soha, mégis ismerős körben fogják érezni magokat, ha rólok szólok; hiszen embereknél, mint a fánál, az eredetiség többnyire csak eltörpült egyedek tulajdona. Az egészséges csak, mely jó földben nőtt, s szabadon terjeszté ágait, első tekintetre csak korában és helyzetében különbözik egymástól, erős s egyenes mindenik, s megpihenhetünk árnyéka alatt - s ilyenek voltak Daliásyék.

Pest s Kolozsvár, Kassa s Debrecen, a Hegyalja s Érmellék között fekszik a ház; legalább sokan, kik e helyek egyikéről a másikra utaznak, erre veszik útjokat. A megyét s járást megnevezni fölösleges, elég ha azt mondom, hogy Daliásyék lakása nem messze volt a Tiszától, áldott rónaságunk azon legszebb részén, melyet távolról kék hegyek kerítenek. - Magán a házon nem vala semmi különös. Középső, legrégibb része a XVII. század első felében épült, s mint majdnem minden akkor készült úri lakások, kis négyszögű szeglettornyokkal vala ellátva. Később a század vége felé, a jelen birtokosoknak apja a budai vár és gödöllői kastély mintája szerint, melyek akkor a jóízlés ideáljainak tartattak, a ház közepén francia ízlésű kúpot készíttetett, s a főépületet szárnyakkal toldá meg, melyeknek tetői ismét kúpokban végződtek. - Az egész egy nagy négyszög volt, melynek hátulsó oldala hiányzott, s mely sem a művészet, sem a szabályosság követeléseinek meg nem felelt, de a rend- s kényelemnek színét annyira magán viselte, hogy körében mindenki otthonosnak érezte magát.

S minő a ház, olyan vala kertje is. A széles gesztenyefasor, mely a több mint száz holdas kertet közepében kettévágta, s a kereszt-fasorok, melyek ezzel egyenes szögekben összejöttek s az egész kertet egyforma négyszögekre osztották, szintén nem feleltek meg az újabb ízlésnek, de volt-e kellemesebb sétahely, mint e lombos fák árnyéka alatt, melyeknek csúcsai a nagy rónaságon mérföldekre meglátszottak, s melyeknek árnyékában Daliásy Dávid szilárdságát helyeseltük, ki a tanácsot, hogy az egyenes fasorokat kivágva, kertjének angol formát adjon, mindig visszautasítá. - Építsen s ültessen minden ivadék, de ne rontsa azt, mit apái tettek - így szólt többször ily alkalommal. - Mondják, hogy egyenes fasoraim nem eléggé természetesek, meglehet másnak, de én sokkal természetesebbnek, szebbnek találom, ha a fák, melyeket nagyapám ültetett, addig legalább, míg e birtok családunk kezében marad, azon helyen nőnek föl, melyen ő akarta, mintha e kertben tekervényes utakat csináltatok. Megengedem, haladnunk kell a korral, de nem hiszem, hogy messzire jussunk, ha minden ivadék lerontva azt, amit talál, egészen új pályára lép. - Ezek valának Dávid úrnak nézetei, nemcsak a kertre, de minden egyébre nézve is. Ő konzervatív volt a szó legszorosabb értelmében, mert a régihez nem annyira meggyőződései, mint érzelmeivel ragaszkodott; mert elveit nemcsak köztanácskozásoknál, hanem az élet minden viszonyaiban követé, s a régi állapotok fönntartásában nemcsak személyes jogot, hanem szoros kötelességet látott, azért volt oly következetes nézeteiben. Sokan makacsságnak nevezték ezt, s gyűlés alatt nehezteltek e konzervativizmusra, melyet semmi nem bír kimozdítani helyéből, de gyűlés után mindenki kibékült vele; s főképp, ki őt házában látta, bevallá, hogy csakugyan kár volna, ha akár Dávid úr háza, akár ő maga megváltoznának; a gazdának férfias alakjához éppen úgy illett régi szabású köntöse, mint a tágas házhoz a régi jó szokás, s az embernek már akkor is jólesett, ha az összevissza zavart világban, melyben már huszonöt esztendő óta élünk, valami tisztán magyart, ismét valami olyant látott, mi eredetiségét megtartá, s ez úgynevezett átmeneti korszakban régi helyén maradt.

Daliásy Anna, a tábornok felesége, ki, miután férje meghalt, e házban korlátlanul uralkodott, s annak mostani gazdáit istenfélelemben s a haza szeretetében fölnevelte, reá nyomta saját egyéniségének bélyegét, mely azóta is fenntartá magát.

Ha a nagyasszony tíz esztendővel halála után visszajönne, szintazon rendben találna mindent, mint ő hagyta el. A kertben fölállított pihenők, a szobák bútorzata s a cselédség nem változott, csak vénült azóta, s ugyanezt mondhatni a gazdákról is. Daliásy Dávid és János szintén oly egyetértésben éltek, mint mikor még boldogult édesanyjok ismerőseinek azt szokta mondani, mily rendkívüli szerencsének tartja, hogy a két fiú úgy szereti egymást, mert ha összevesznének, ő, Daliásyné Anna, csakugyan nem tudná, melyikkel tartson, annyira jó gyermek mind a kettő.

Ámbár Dávid úr az ötvenet régen meghaladta és János úrfi igen közel jár hozzá, egyikök sem házasodott. Míg anyjok élt, talán az ő kedvéért, mert ily tűzről pattant gazdasszony elég egy a háznál. Később János a házasodást Dávidra mint az öregebbre, ez éppen fiatalsága miatt Jánosra akarta hagyni; míg utoljára mindketten nőtelenek maradtak, és közös egyetértéssel egy távol rokonnak gyermekét örökösüknek fogadva, a család fenntartását reá bízták. De e példás egyetértés ellenére alig találni testvéreket, kik a Daliásyaknál inkább különböznének egymástól. Dávid úr, ki a megyei gyűléseken kívül egész életét a pusztán tölté, mi külsejét illeti, a magyar falusi nemesember ideáljának vala mondható. Kissé őszültek a fürtök, s a magas alak lassanként elveszté karcsúságát, de egész termete annyi erőt, napbarnított arca annyi egészséget, s a vidám mosolygás, mely arcát, mint átfutó napsugár néha földeríté, annyi jóságot mutatott, hogy a benyomás, melyet Dávid úr mindenkire tett, talán most kellemesebb vala, mint fiatalabb korában. A nyugodalom, mely egész magaviseletét jellemzé, a lassúság, mellyel szólt s mely fiatalabb korában erőltetettnek látszott, most illett egészen személyéhez. Dávid a szó teljes értelmében testben-lélekben derék ember volt, azon általános jóakarat s megelégedés kifejezésével, melyet honunkban talán csak oly emberek arcán látunk, kik életöknek nagy részét szabad ég alatt, gazdaságban és vadászaton töltötték.

Azon látogatásom alkalmával, melyről szólok, a kert élvezetéhez nem vala alkalmunk. A fülemilék helyett, melyek tavaszkor Daliásyék kertjében, mint mérföldekre az egyetlen árnyékos helyen, összegyűltek, varjúseregek tanyáztak, s a hosszú fasorok sötéten terjeszték ki lombtalan ágaikat. December kezdete vala, s agarászatra gyűltünk össze, de a ködös idő s néha kissé csípős szél ellenére, mely a kórókat a mezőn kergeté, soha vígabb társaság nem nyargalt nyúl után. Éppen mert naponként fagytól féltünk, mely örömeinknek véget vetend, ha reggel fölkelve ismét puha földet találtunk, váratlan örömként élveztünk minden vadászatot, s ez nevelé jókedvünket. A vadászat után mily ebédek vagy inkább mily étvágy, minőről csak vadásznak lehet fogalma; s ebéd után mennyi tréfa s jóízű beszélgetés, melynek tartalmát még regényíró sem tartaná érdemesnek kinyomatásra, ámbár az életnek e hű festői a tartalom nélküli beszélgetéseket, melyek a társasélet nagy részét teszik, bámulatos hívséggel adják néha vissza; beszélgetések, melyekből nem tanultunk semmit, de melyek között mindenki elfelejté kellemetlenségeit, s később az eseménydús tarokk-asztal, a vacsora s az álom, minőt csak erős testi fáradtság után találunk. Jól tette, ki a kéjkeresést kéjvadászatnak nevezte, a kéjhez csak vadászva jutunk. Fáradni anélkül, hogy azok ellen, kik velünk egy cél felé törnek, elkeserednénk, csak erőnk- és ügyességünknek köszönni minden sikert, megküzdeni akadályokkal s érezni, mint erősbödünk erőnk használata által, pihenni, ha elfáradtunk, de csak hogy új erőfeszítéshez készüljünk, nincs nagyobb öröm a világon, s vadászokon kívül kevesen ismerik ezt.

Egy délután - a vadászat aznap tovább tartott, mint máskor s csak gyertyagyújtáskor ültünk az ebédhez - együtt ültünk a nagy teremben. Az egész társaság rendkívül jó kedvben vala. Hat nyulat fogtunk, az agarak nagy része fölülmúlta önmagát, s a jó bakator, mellyel házi urunk tartott, mely egy vén táblabíró állítása szerint oly hatást teve reá, mintha azon meleg napsugárokat inná, melyek a szőlőt egykor érlelték, mindez együttvéve rózsaszínben tüntette föl előttünk a világot; s a szél, mely a teremnek észak felé fekvő nagy ablakait időről időre megrázta, s a hír, melyet a huszár a kávéval együtt hozott, hogy keményen fagyni kezd, csak azon hatást tevé reánk, hogy a kandalló nagy tüze körül még otthonosabban éreztük magunkat. De öt óránál többet töltöttünk lóháton, s fáradt embernek, főképp ebéd után, nem esik semmi jobban, mint ha gondolatjainak szabad pályát engedhet, vagy helyesebben kifejezve, ha azon álom és éberség közötti állapotot élvezheti, s még beszélni sem kénytelen. Bár a társaság nagy vala, hosszabb ideig tökéletes csend uralkodott, melyet csak a tűznek pattogása s a mindig inkább növekedő szél zaja szakított félbe. Egy rész pipája füstjén álmélkodott; mások a szoba mennyezetére függeszték szemeiket, melyen kék egen, könnyű fehér fellegek közt egy nagy fekete sas vala látható, körmei között tartva a nagy kargyertyát; többeknek figyelmét kizárólag a kandallóban vígan pattogó tűz vonta magára; néhányan közülünk pedig annyira elmélyedtek gondolataikba, hogy még szemöket is behunyták; csak a megyének volt főadószedője nyugtalankodott székén.

E szegény ember talán az egyetlen vala, aki társaságunkban rosszul érezte magát. Négy mérföldre jött csak azért, mert hallá, hogy magát ez alkalommal jól kibeszélheti, s miután megérkezett, fél négyig kelle várnia, míg valaki hazajött, kivel szólhasson. Ebéd fölött, hol a beszélgetés csak a vadászatról folyt, nem jutott szóhoz, s ebéd után nem talált hallgatókra.

Elmondott mindent, mi egyeseknek érdekes vagy kellemetlen lehetett, még a lovakról s agarakról is kezde beszélni, mind hasztalan, egy-két rövid válasz után a beszéd félbeszakadt, míg kétségbe esve társalgói tehetségén, azzal vigasztalá magát, hogy pipájával beszélt, s fönnszóval gondolkozott inasáról, ki kostökébe rossz dohányt töltött, s éppen azon pipáját felejtette el, melyet legjobban szeret. Végre elunta ezt is és elhallgatott, időről időre óráját nézve, s füléhez tartva azt, valószínűleg nem annyira azért, hogy magát járásáról meggyőzze, mint inkább, hogy ketyegésén gyönyörködjék.

De mindennek megvannak a maga határai, főképpen a rezignációnak, s a perceptor, miután fölkelt, s pipáját letéve szivarra gyújtott, a kandalló mellé állt; egy ideig megküzdve szivarjával, azt haragosan a tűzbe dobta, s határozottan kijelenté, hogy az is bolond volt, ki a szivart először kigondolta, mert mindenik vagy nem szelel, vagy oly sebesen ég, hogy nem is érdemes rágyújtani, s miután az ablakon kinézve, ámbár oly sötét vala, hogy egy lépésre sem láthatott, azon véleményét kiáltá ki, hogy a vadászatnak ez idénre vége van már, mert erősen megfagyott, s mind e kísérletek sikertelenek maradtak, azon elhatározással jött vissza helyére, hogy bármibe kerüljön, ő a hallgatásnak véget vet.

Egy ideig majd rám, majd másik szomszédjára fordítá szemeit, végre az utóbbihoz fordult, egy fiatal főbíróhoz, ki reggel lováról leesett, s kivel ebéd fölött addig tréfáltunk ez esetről, míg végre észrevevők, hogy neheztelni kezd - s a legrészvevőbb hangon kérdé őt, vajon csakugyan nem ütötte-e meg magát, mert vannak esetek, hol a fájdalom ily alkalommal csak későbben érezhető.

A főbíró bosszúsan néze reá, s mondá, hogy nincs semmi baja.

- Hála istennek - szólt ez -, mert hallám, roppant esés volt és...

- Tízszer mondtam az ebédnél - szólt ez, midőn haragosan fölkelt, s a kandallóhoz ment -, én nem estem le lovamról. Elkapott, s egy disznótúrásban fölbukott velem; akik látták, megmondhatják, s ha tréfálni akartok, úgy hiszem, elég ideig tartott a tréfa ebéd alatt.

- Ments Isten, hogy tréfáljak - mondá ismét az előbbi engesztelőleg. - Akár fölbukott a teins úr, akár csak úgy esett le lováról, mint a többi uraktól hallottam - én részemről azt hiszem, hogy ki a földdel oly sebesen érintkezésbe jön, maga sohasem ítélheti meg, hogy mi történt vele, de akár fölbukott, akár leesett, a dolog egyaránt veszélyes és barátai...

A főbíró, ki ha hiúságát megsértették, úgysem tartozott a türelmes emberek közé, s talán semmiért sem neheztelt inkább, mint ha valaki gyenge lovasnak tartotta - hiszen természetes, mindenki ott félti hírét leginkább, hol az leginkább veszélyben forog -, főképpen miután észrevéve, hogy a társaság egy része mosolyog, hangosabban kezde beszélni; s ámbár a háziúr engesztelőleg közbeszólalt, úgy látszott, új s nem éppen kellemetes vitának megyünk elébe.

- Én részemről nem akarom senkinek elrontani mulatságát - mondá a főbíró keserűebben -, de ha valaki azt mondja, hogy lova fölbukott, és mások azt nem hiszik, nem tudom, miben különböznék ez attól, ha állításaink más tények iránt kétségbe vétetnek; ezt pedig minden becsületes ember sértésnek tartja.

- Hogy beszélhetsz így, öcsém - szólt itt közbe egy vén táblabíró, ki, mert hófehér fürtjei ellenére erdélyi lován minden agarászaton velünk volt, köztünk, fiatalabbak között nagy népszerűséggel bírt. - Nem ismered Gondory barátunkat, fejemet merném tenni rá, hogy minden sértési szándék távol vala tőle.

- Ezt kissé nehéz föltenni - mondá a szolgabíró nyugalomra erőltetve magát.

- Csalatkozol, öcsém - szólt az öreg -, nemcsak beszélgetés között, de ha írunk is, mindég nagy része van a véletlennek. Baj ez talán, mert egyes szónak sokszor nagyobb következése van jövőnkre, mint a kötelezvénynek, melyet senki anélkül, hogy párszor elolvasná, aláírni nem szokott, de miután ez úgy van, s miután minden társasági örömről le kellene mondanunk, ha ez másképp lenne, ha minden szót, mely megfontolás nélkül mondatott, latra teszünk. Sőt én még oly esetet is tudok, hol valaki egy másvalakinek kellemetlen tárgyat csak azért hozott szóba, mert nagyon is erősen föltette magában, hogy azt említeni nem fogja.

- Mondja el, urambátyám, mondja el - hangzott a terem minden oldaláról. Egy rész csak azt kívánta, hogy a beszélgetés más irányt vegyen, mások a történetet akarták hallani, mert az öreg táblabíró kimeríthetlen vala anekdotáiban s a legmulatságosabb elbeszélőnek tartatott, a legtöbben csak Gondoryt akarák bosszantani, ki, ha az öregúr valamely történethez fogott, hosszabb ideig hallgatásra volt ítélve, mert tudni kell, hogy a perceptor minden jó, tiszteletre méltó tulajdonai mellett, melyekkel mint tisztviselő bírt, nemcsak köztünk, hanem egyáltalában kevés népszerűséget szerzett magának, s mint sokan mondák, a nagy ládához vala hasonló, melyben a megye pénzét húsz évig őrzé, mely teljesen megfelelt céljának, mert az őrzés alatt tartott összegből egy fillér nem hibázott, de csak útban áll a szobában; oly ember, kiről egész éven át csak egyszer, a kasszavizitáció napján tudta meg a közönség, hogy jó tulajdonai is vannak.

- Talán el is mondtam már egyszer - szólt a táblabíró, ki ámbár igen szívesen beszélt, mégis minden ily alkalommal kissé kérette magát -, s az egyszerű történet azokat, kik a személyeket, kikről szól, nem ismerik, valószínűleg nem is fogja érdekelni.

- Hát írd le személyeidet - szólt a háziúr biztatva.

- Éppen nem értek hozzá - mondá az előbbi -, s történetem főszemélye olyan, kit híven ecsetelni nem is lehet.

- Annál érdekesebb - szólt Jenő -, regényekben annyi élhetetlen ember leírását találtam, hogy végre is az a gondolat támad bennem, hogy legéletrevalóbbak azok, kiket leírni nem lehet. Az, akinek esete eszembe jutott, bizonyosan nem tartozott ezek közé, valamint egyáltalában az egész kis történet, mely emlékeim között egyszerre fölmerült, a jelen helyzettel semmi hasonlósággal nem bír.

- A történetet mondja el, urambátyám, a történetet - hangzott újra minden oldalról, s az öreg táblabíró a falhoz támasztva hosszúszárú tajtpipáját, ekként kezdé elbeszélését:
 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
Nincs Cím
  2013-02-13 09:15:50, szerda
 
  PUSZTALAK



A nagy síkon, mely a Tisza és Duna között terjed el, körülbelül egyforma távolságban mind a két folyótól, még távolabb minden országúttól és várostól, fekszik Pusztalak, a megyei összeírás és geográfiai kézikönyvek szerint egyike az ország nagyobb pusztáinak, de melyet mindenki, kit mostoha sorsa a homokbuckák és lápok közé vezetett, melyek azt minden oldalról környezik, tisztességes falunak tartana; még hegyestornyú templom sem hiányzik, s ha van valami, mi azt a szomszéd helységektől megkülönbözteti, ez csak az úri lak és kastélyok nagy számában áll, csaknem azt mondhatnám, Pusztalak minden épületei között nem találni egy parasztházat.

Van gyékény és nádfedél akármennyi és sok helyen, hol a vakolás beesett, meglátszik, hogy a falak vályogból vagy vert földből készültek; de a tornác előtt álló oszlopok, a kettős ajtó, mely egyenesen a konyhába vezet, s ha más nem, egy pár zöldre festett zsalu vagy egy félig bedőlt fa-staketa a legszerényebb épületnél is arra emlékezteti az embert, hogy gazdája magasabb igényekkel építé házát.

Egész Pusztalak a legtisztább magyar kuriális stílusban épült, s ki ezt az építési rendszert tanulmányozni akarná, nem tehetne jobbat, mintha odautazva, mindazon házakat lerajzolná, melyek kissé rendetlenül, de nem nagy távolságban egymástól a szépen befehérített templomot körülállják.

Egyszerű emeletes házak, melyeknek fedele valószínűleg éppoly magas, mint az aranysárgára festett falak; alházak, melyeknek fedelét közepén magas kúp ékesíti, olyanok, melyeknek fedele két kúppal végződik, míg mindjárt mellette görög peristylen gyönyörködhetünk. Egy ház fehér, a másik zöld, a harmadik kék oszlopokkal díszlik; míg itt-ott egy még bevégezetlen vagy régtől óta elhagyott lakház, vakolatlan falaival az emberi dolgok mulandóságára s legszebb terveink kivihetetlenségére emlékezteti a halandót.

Ha magyar ember Pusztalakra jön, első tekintetre látja, hogy compossessoratusba jött, azon helyek egyikére, melyeket hajdanában respublikáknak is neveztünk, s hol meglehetősen sok szabadság, de egyenlőség csak annyiban létezett, amennyiben e kúpos és nádfedelű házak tulajdonosai mindenikének megvolt a maga pere; és Pusztalak e tekintetben annyira nem tartozott a kivételek közé, hogy a sok ezer holdra menő határon talán nem volt egy talpalatnyi föld, mely iránt kuriális, repozícionális, metális, szukcesszionális vagy más valami per nem folyt volna.

A pusztalaki közbirtokosság mint testület perlekedett szomszédaival, s perlekedett maga között a kúria, az alispán, a szolgabíró előtt, házról házra folyt a vita, ivadékról ivadékra, az év minden szakában. A természet - úgy látszik - oly finom jogérzettel ajándékozta meg e nemes közönséget, hogy az soha kielégítve nem érezheté magát; a pusztalakiak farsangkor is minden társadalmi élvezetek helyett csak abban találták boldogságukat, hogy a törvényes igazságnak teljes diadalt szerezzenek.

Csak két ház volt az egész pusztán, mely e részben kivételt tett. S ámbár a két család leányágon osztályos atyafi volt, s birtokuk majdnem egy mérföld hosszában csak egy mezsgye által választatott el, sőt kuriális telkök egymásnak tőszomszédságában állt, Latkóczy István és Pétery Jakab harminc esztendőig minden baj s kellemetlenség nélkül éltek egymás mellett; mintha Latkóczy marhája sohasem ment volna át Pétery határára, s Pétery úr apró marhája nem tett volna soha kárt Latkóczy udvarán, és majd az egyik, majd a másiknak béresei soha nem szántottak volna egy barázdát a szomszéd földjéből a magokéhoz, mi által még a mezsgye is elveszte egyenes vonalát.

Az egész közbirtokosság bámulta majd Latkóczy tudatlanságát, ki fiatalabb korában katona lévén, a törvényhez mit sem ért, majd Pétery könnyelműségét, ki gyermekeinek érdekeivel nem gondol, s ősi birtokát gonoszul el hagyja veszni, de mindhiába, a szomszédok nem vesztek össze, és oly könnyen megegyeztek egymás között, mintha törvényes igazság és bíró, ki arról ítél, nem is léteznék az országban. Még az asszonyok is megfértek egymás között, és Vértesy János és Érczi Antal, a két családnak érdemes ügyvéde, mint hadseregek béke idejében, csak azért húzták fizetésüket, mert előkelő nemescsaládtól az illedelem is megkívánja, hogy állandó ügyvédje legyen.

A két háznép példás egyetértésben élt sok évekig egymás mellett, s úgy látszott, mintha még a halál sem szakíthatná szét a szoros viszonyt, melyben életökben álltak, mert miután Latkóczyt eltemették, Pétery olyan rövid idő múlva halt meg utána, hogy sírköveik is tőszomszédságban állnak, s ha a nagy ítélet napján végre a pusztalaki temető halottjai is föltámadnak, az első, kivel Latkóczy találkozik, ismét csak Pétery lehet, s ez valószínűleg ismét ugyanazt mondja neki, mivel őt, ha bajban voltak, mindig vigasztalni szokta: No, semmi baj, csak hogy ismét együtt vagyunk, pajtás.

Mind a két házban özvegy maradt, s ezek is folytatták a régi viszonyt, sőt úgy látszott, mintha az a férfiak halála után még szorosabbá vált volna. A két özvegy csak egymásban találta vigasztalását. Ki Péterynével szólni akart, azt többnyire Latkóczynénál találta, ha Latkóczynét keresték, Péterynéhez kelle menni, s ámbár kertjeiket csak egy ösvény választá el, mindketten nem egyszer sóhajtoztak azon, hogy házaik oly távol állnak egymástól, főképp, miután a remény, mellyel magokat előbb kecsegtették, hogy a két ház idővel úgy is eggyé lesz, napról napra inkább eltűnt.

Péterynének fia, Mátyás, meghaladta huszonkettedik évét s Latkóczy Klára elérte a tizenhetediket; a birtokot, amint mondám, csak egy mezsgye választá el, kertjeik között még a sövényt is elhagyták, s minden ember átlátta, hogy e fiatal embereket maga az Isten egymásnak teremtette, csak nekik magoknak nem jutott eszökbe, és ha mások emlékeztették is reá, nem mutattak semmi kedvet.

Mátyás eleget hallotta, hogy Klárinál szebb leány az egész vidéken nincs, el is hitte szívesen, csakhogy éppoly kevéssé gondolt vele, mint Klári azzal, hogy Mátyást mindenki derék legénynek mondta; csaknem bosszankodtak mindketten, ha anyjok erről kezde beszélni, hisz ők úgyis ismerik egymást, évek óta élnek egymás mellett, nincs titkok egymás előtt, testvérek nem szerethetnék egymást inkább, hát minek való mind e beszélgetés.

A fiatalok e hidegsége vagy közönyössége az anyáknak sok szomorú órát okozott. Nem volt azonban senki, kire a fordulat, melyet a dolgok vettek, nagyobb hatást gyakorolt volna, mint a Péteryek ügyvédjére, Vértesy Jánosra. Azon mértékben, melyben a remény, hogy Mátyás és Kláriból pár lesz, elenyészett, az öregúr egészen megváltozott. Újabb időben sok dolog változott, főképp Magyarországban, alig találunk osztályt, mely, miután századunk mindent kiegyenlítő keze rajta átment, nem tűnnék föl más alakban, mint azt apáink látták; de minden osztályok között csakugyan egy sem ment át nagyobb metamorfózison, mint az ügyvédeké, s ki a divatosan öltözött, újságokat olvasó, kellemes társalgású urakat, kik közül némelyik minden ügyvédsége mellett táncolni is tud, rókatorkú vagy fekete attilás elődeikkel összehasonlítja, az csakugyan meg fogja vallani, hogy haladtunk. Valamint a Corpus Jurist száz könyv közül első tekintetre megismertük, úgy az ügyvéd, ki egész életén át ezen könyvvel foglalkozott, kivált a többi emberek közül. Öltözetéből, járásából, mozdulataiból, főképp minden szavából kitűnt, hogy prókátorral van dolgunk. Az ember oly egészen eggyé vált hivatásával, hogy ránézve nem is gondolhattunk másra, mint akcióra vagy replikára, s a beszélgetést akaratunk ellen peres dolgokra fordítottuk. Oly időben, hol az egész családnak sorsa ügyvédének hívségétől és ügyességétől függhetett, az ügyvéd nagyobb befolyást gyakorolt a családnak cselekedeteire is, s ha voltak esetek, sőt számos esetek, hol ez állásával visszaélt, legalább nem hiányoztak olyanok sem, hol az ügyvéd a családdal annyira ugyanazonította magát, hogy jogviszonyainak föltartására nézve sokkal szigorúbb és féltékenyebb vala azoknál, kiket ezek egyenesen érdekeltek. Ez utóbbiak közé tartozott Vértesy János is, ki kopott rókaprémes, hosszú dolmányában, melyet, a kánikulát kivéve, mindig viselt, alacsony kalapjában és a deák törvényes axiómák miatt, melyeket beszéde közé vegyített, néha nevetségesnek látszhatott, de ki egész életén át a törvény tekervényes útjain járva, azért oly talpig becsületes ember volt, minőt keresni kell, s kinek a Pétery-család jogai inkább szívén feküdtek saját vagyonánál. Az öregúr, ki fiatalabb korában a fél megye peres dolgait vitte, régtől óta fölhagyott terjedtebb praxisával, s Pusztalakra visszavonulva, hol magának egy kis birtokot szerzett, csak még néhány családnak ügyeit kezelte, közöttük a Péteryékét, kikkel ifjúsága óta a legszorosabb barátságban élt, s kiknek érdekeit, mióta Pétery Jakab halálos ágyán nejét s gyermekeit reá bízta, még inkább szívén hordá.

Mióta özvegy Péterynétől hallotta, hogy fia és Klári semmi különös hajlandóságot egymáshoz nem mutatnak, Vértesy mintha nyugtát vesztette volna el. Fél napokig járt körül a Péteryek birtokán, többnyire azon barázdát követve, mely azt a Latkóczyak részétől elválasztá. Méregetve szemével a vonalt, megnézve minden egyes fát és emelkedést, különös figyelmet vetve a lápokra, melyekben nád terem. Sokszor a boltozott szobába zárkózott, melyben a levéltár tartatott, s ha a cselédek az ablakon benéztek, látták őt poros irományok között vagy a nagy földabrosz előtt, melynek vonalait plajbászával nézegeté, majd jegyzéseket téve, melyekkel ismét ki a mezőre ment, hogy ott nagy lépésekkel a rátának szélességét bejárja, mi között időről időre megállott, és nagy elégedetlenséggel rázta ősz fejét.

Maga a csősz és hajdú is észrevevék, hogy az öregúr valami nagyon töri a fejét, ő azonban nem szólt senkinek s Péteryné kérdését sokáig azon megjegyzéssel utasította vissza, hogy maga idejében majd minden ki fog sülni. Végre ez az időpont eljött. Vértesy az özvegyet a levéltárba vezette. Itt az eredeti osztálylevelet, mely szerint a pusztalaki birtok 1730-ban a két család között felosztatott, s minden azóta a birtokról készült irományokat fölolvasta, hosszasan megmagyarázta a térképet és sok deák törvénnyel és decisióval bebizonyította azt, hogy a Latkóczyak és Péteryek birtokának tökéletesen egyenlőnek kell lenni, holott a Péteryek, mit ő Isten s világ előtt bebizonyíthat, jelenleg hét holddal és egy fractával kevesebbet bírnak, nem is említve azt, hogy a Latkóczyak a nádlás alkalmával, melyet a közös tavon gyakoroltak, sokkal kijjebb terjeszkedtek, mint jog szerint tehették volna; hogy saját határukon csárdát állítottak föl, s a Péteryek rátáján több utat használnak, melynek a térképen legkisebb nyomát sem találni, mi mind együttvéve azon sérelmekkel, melyeknek az oklevelek bővebb megvizsgálása után talán nyomára lehetne jönni, a nemes Pétery-családnak oly károsodásával jár, hogy azt többé eltűrni nem lehet.

Midőn Péteryné megtudta, hogy mindössze csak hét hold forog kérdésben, melynek egy része futóhomok, egészen megnyugtatva érzé magát, s azzal vigasztalta Vértesyt, hogy a károsítás valószínűleg nem is szándékosan történt, s hogy ő adandó alkalommal szólni fog Latkóczynéval, mire Vértesy ez egyszer megnyugodott, és csak arra kérte asszonyát, hogy a dolgot mentül előbb rendbe hozza.

De Péteryné mint békeszerető asszony részint restellte, részint nem tartotta érdemesnek szólni. Hisz ő tulajdonképpen azt sem tudja, miként kezdje a beszélgetést, és Latkóczyné talán még rossz néven vehetné, pedig ő azért mégis legjobb barátnője, és az egész hét hold nem ér annyit, hogy miatta háborúságot kezdjen.

Mindezen okok más embert talán megnyugtathattak volna, de hol jog és törvény forgott kérdésben, Vértesy nem tekintett semmire: s a gondolat, hogy a Pétery-birtok azon idő alatt, melyben ő a családnak ügyeit vezette, kisebbé vált, hogy a vad körtefa, mely a földabrosz és osztálylevél szerint a két birtok közötti egyik határpontot képezte, most a Latkóczyak rátáján belül áll, nem hagyta őt nyugodni. Addig zaklatta asszonyát, oly komolyan inté azon kötelességére, hogy ő mint özvegy a család jogain csorbát ejteni ne engedjen, annyira ijesztette elnézésének lehető következéseivel, mert ugyanazon joggal, mellyel a Latkóczyak hét holdat szántottak a magok rátájához, 17 vagy 107-et vagy 1777-et tulajdoníthattak volna el, és ha az ember nem mozog, nem tudja soha, mihamar válhatik valami úzussá, míg végre fölhatalmazá, hogy a Latkóczyak ügyvédével s ha szükséges, magával Latkóczynéval szóljon s az egész ügyben saját belátása és lelkiismerete szerint járjon el.

Vértesynek csak ez kellett. A gondolat, hogy a Pétery-családnak letiport jogait ismét helyreállíthatja, fölébreszté fiatalabb éveinek egész tevékenységét, s midőn a levéltárból egyenesen Érczi Antal házához indult, fejében a Hármaskönyv rég nem használt elvei, a törvényeknek egész serege s minden idevágó kúriális decisió, mint csata előtt a fegyveres seregek, talpra keltek, hogy a Latkóczyak ügyvédét, ha csak moccanni merne, visszaverjék, porba döntsék, megsemmisítsék. A fogadás, melyet Vértesy ezen érdemes kollégájánál talált, olyan vala, minőre ez hasonló esetben Vértesynél számolhatott volna. A Latkóczyak régi úzusra hivatkoztak, említék, hogy tulajdonképp ők a károsultak, mert az első osztály alkalmával nekik rosszabb föld jutott, s hogy ad rectificationem procedálhatnának. Mire Vértesy ünnepélyesen kijelenté, hogy teéns Péteryné asszonyság és ő maga is ellenségei minden pernek, de hogy azért jogaikat védeni fogják, s hogy mi a jogtalanul használt utakat illeti, azokat még ma fölárkoltatják. Érczi még hangosabban válaszolá, hogy ők meg be fogják húzatni.

Mind Vértesy, mind Érczi még aznap teljesíték ígéretöket, s midőn az előbbi még aznap estve Latkóczynéhoz ment, hogy az árok behúzása ellen panaszt tegyen, ez neki azt válaszolá, hogy ügyvéde csak kötelességét teljesíté, s hogy ő nem is foghatja meg, miként juthat valakinek oly bolondság eszébe, hogy az utat, melyen rétjére jár, elzárja.

Latkóczyné sértve érzé magát leginkább azáltal, hogy Péteryné, ha már panaszra volt oka, azt nem személyesen, hanem ügyvéd által akarta végezni, de minden hevessége mellett a gondolat, hogy azokkal, kikkel egész életén át oly barátságban élt, perbe keveredjék, fájt neki, s azért még aznap estve átment a szomszédba, hogy Péterynével személyesen szóljon. Talán Latkóczyné hangosabban szólt, mint a szükség kívánta, mi által ismét Péteryné érezte magát sértve, vagy talán félt vitatkozásba ereszkedni, de egyedüli válasza az volt, hogy ő mint asszony törvényes dolgokban nem járatos, de hogy fiának jogaiból semmit nem vétethet el. Mire Latkóczyné csak azt felelé, hogy szegény leányát ő sem hagyja el, bármily szomorú dolog is, hogy ily kicsiségen perre kerülnének. Péteryné pedig csaknem elijedve a gondolattól, bizonyossá tevé szomszédját, hogy ennyire semmi esetre sem mennek a dolgok, s hogy ők mindamellett a régiek fognak maradni.

S midőn az asszonyok elváltak, bizonyosan ez volt szándéka mindkettőnek; de hiába. Vértesy meg akarta mutatni, hogy mikor az utat fölárkoltatta, ő nem volt bolond. Érczi nem akart engedni semmiben. Árkok ásattak és húzattak be; szekerek zálogoltattak, tilalomtörések és behajtások történtek. A közbirtokosoknak egy része a Péteryeket, másik a Latkóczyakat pártolá, s ha a szomszédok találkoztak, a beszélgetés akarat ellen e tárgyra fordult s élesebbé vált; míg végre a szomszédok mindig ritkábban s utoljára éppen nem találkoztak többé, s még mielőtt a nádlás ideje bekövetkezett, melyre az ügyvédek különösen készültek, mert Vértesy ez alkalommal akarta a jogos állapotot helyreállítani és Érczi az úzust bebizonyítani, a két egykor oly baráti ház között valóságos ellenségeskedés uralkodott.

Vértesy működésének ez eredményét látva, maga is elszomorodott. Nem saját esztelensége, hanem az emberek rosszasága miatt. Hisz ő csak szoros kötelességét teljesíti, s miként gondolta, hogy Latkóczyné, ha tőle oly valamit követelnek vissza, mi jogszerűleg másé, ennyire neheztelni fog. De a kocka el volt vetve; s ha Vértesy most egész befolyását arra fordítaná is, hogy békét szerezzen, nem állt hatalmában. Az asszonyok annyira el voltak keseredve egymásra, annyira meg voltak győződve ügyöknek igazságáról, hogy többé semmi áron nem engedtek volna; az atyafiságos barátság helyett atyafiságos gyűlölet támadt köztük, s Péteryné, ki előbb a pernek említésénél is már megijedt, most alig várta megkezdését, hisz akkor legalább ki fog sülni, az a Latkóczyné milyen asszony.

Mind a két háznak egész életmódja megváltozott. Péteryné, ki előbb bosszankodott, ha Mátyás máshová, mint Latkóczyékhoz ment, most maga fogott hozzá a szomszédok látogatásához, s főképp oly helyekre, hol a háznál leány volt, fiát is elvitte magával; mikor pedig a farsang eljött, csaknem kényszeríté őt, hogy a szomszédban, ha majd hírét hallják, bosszankodjanak. Latkóczyné pedig megnyitotta házát az egész környéknek, mert hisz szegény árva leányának ismerkedni kell, s Péteryné a sok vendéget látván, talán megpukkad mérgében.

Házasságról természetesen szó sem volt többé; Latkóczyné előre örült a pillanatnak, mikor leányát másnak adhatja, és a szép birtok, mely után Péteryné annyira áhítozott, más kezekre jut, míg ez utóbbi csaknem mindennap megdicsérte fiának okosságát, hogy nem szeretett Kláriba. A legcsudálatosabb a dologban az volt, hogy a fiatalok, kik midőn anyáik a házasságot annyira kívánták, a legnagyobb közönyösséget mutatták egymás iránt, most sokkal többször gondoltak egymásra, mint előbb.

Mátyás, ki csak huszonkét éves lévén, mint kiskorú, anyjának eljárását nem akadályozhatá, rosszallta, sőt szégyenlette az egészet, s nyíltan kimondá nézetét. Teljességgel nem fért fejébe, hogy azon barázda, melyet Latkóczyék béresei pár öllel beljebb szántottak, közte s Klári között áthághatatlan akadály lehetne, s nemcsak nem kerülte, sőt keresé az alkalmat, mellyel neki barátságát bebizonyíthatá. Klári pedig, valahányszor anyja a Péteryek ellen kikelt, fölszólalt Mátyás mellett, ki az egészről nem tehet semmit, és utoljára is a legbecsületesebb fiatalember az egész környékben.

Csak mióta oly ritkán találkoztak, mióta Mátyásnak néha fél napokig leskelődni kelle, hogy Klárival valamely harmadik házban összejöhessen, mióta Klári néha egy óráig állt a közös ösvény mellett, mely a kerteket elválasztá, míg véletlenül Mátyással találkozott, azóta érezék, mennyire összeszoktak gyermekségek óta, s mennyire jól esik nekik, ha egymással beszélgethetnek. Mátyás soha nem tudta eddig, hogy Klári oly szép leány; s az utóbbinak úgy látszott, mintha Mátyáson egy idő óta nagy változás történt volna. Hiába, arra, hogy jó tulajdonainkat észrevegyék, semmi nem szükségesebb egy bizonyos távolságnál, a baj csak az, hogy ezen optikai törvény nem terjed ki a rossz tulajdonságainkra is, s hogy ezekre nézve a szemnek élessége a közelséggel nő. Így történt, hogy míg azok, kik távolabb állanak, az arcnak angyali szépségét bámulják, a legközelebbiek a vörös bibircsó miatt sóhajtoznak, melyet az orron észrevesznek.

De hagyjuk az elmélkedéseket. Ott, hol két fiatal egymásba szerelmes kezd lenni, sőt néha házasságról is gondolkozik, a reflexió nincs helyén. Úgyis Mátyás és Klári nem sokat gondoltak az okokkal. Érezék, hogy naponként inkább szeretik egymást, s azóta mindketten sokkal boldogabbak.

Nagy baj e világon, melyet, aki életében szerelmes volt, sőt az is, aki nem volt szerelmes, de kinek a jövedelmei szerint szerelmesnek kellett volna lenni, nagy kellemetlenségére tapasztalt, hogy az emberek és főképp az emberi nemnek azon extraktusa, melynek első példányát mint oldalbordát vonták ki ősapánk kebléből, szerelem dolgában nemcsak a valót veszi észre, de a valónál mindig még többet is, s így nem csudálhatni, hogy mind Latkóczyné, mind Péteryné a változást, mely gyermekeiken történt, hamar észrevették. Az utóbbi csak bámult fiának következetlenségén, s az egész dolgot még akkor sem értette, mikor Vértesy neki megmagyarázta, hogy a kölcsönös szeretet a gyermekekre bizonyosan az apáktól származott és talán nem támadott volna soha, ha mindketten leányok volnának. De Latkóczyné dúlt-fúlt. Elébb a gonosz Péteryné el akarta perelni jószágát, s mert ezen úton célt nem érhetett, most el akarja csábíttatni leányát, hogy így jusson a birtokhoz. Ő, Latkóczyné, világosan belátja az egész trafikát, de majd megválik, oly könnyen járnak-e keresztül eszén, mint Péteryné asszonyom hiszi.

Latkóczyné először ahhoz az eszközhöz nyúlt, mellyel Éva óta asszonyokkal legkevesebbre mehetni, azaz eltiltá leányának, hogy Mátyással szóba álljon. Vesse szemét bárkire, szóljon bárkivel, menjen bárkihez, csak Pétery Mátyáshoz ne, ez volt a szigorú parancsolat, de hogy célját még biztosabban elérje, egyszersmind arról is gondoskodott, hogy Mátyásnak helyét más töltse be. Érczi Antal ügyvédnek elmélete szerint, kinek nézetei egy idő óta mindenben követtettek, a szerelem, valamint a skorpió sebeit csak azzal lehet gyógyítani, mi a sebet okozta, s azért a sebek olyanoknál, kik magoknak az egyedül célszerű orvosságot meg nem szerezhetik, veszedelmesekké válhatnak; kire, mint Klári kisasszonyra csaknem ötezer hold pusztai birtok néz, annál nincs mit félni. Nevezzék akárminek, ha ő maga tíz kérőt nem hoz a házhoz, kik közül mindenik Pétery Mátyásnál többet fog érni.

És Érczi Antal úr csakugyan elhozta kérőit; mások közbenjárása nélkül jöttek, mert szép vagyonú leány körül a kérők éppoly kevéssé szoktak hiányozni, mint fizetéses hivatal körében, és az meglehet, hogy mindezen kérők Pétery Mátyásnál sokkal többet értek, csakhogy Klári másképp gondolkozott. Mióta Mátyást ismerni tanulta - mit kétségen kívül anyjának köszönhetett, ki őt tilalma által az egész férfinemtől mintegy külön választá -, ő nem szerethetett mást, s furcsa dolog, mentül inkább lármázott anyja, annál hangosabban dobogott szíve Mátyás mellett. A szerelemben sok van a puskapor tulajdonságaiból, mely, hol szabad tért talál, egyszerű lobot vet, s hatalmassá csak akadályok által válik.

Talán Latkóczyné nem ismerte a szerelem e természetét vagy azt hitte, hogy valamint a puskaporral, úgy a szerelemmel arra célozhatunk, amerre legjobbnak tetszik, annyi azonban bizonyos, hogy ő Klárinak egész magaviseletében csak megátalkodott makacsságot látott, melynek engedni nem lehet, nehogy Péteryné végre mégis célt érjen. Azonkívül Latkóczyné, mint sok asszony, ha azon koron, melyben maga szerelmes lehetne, egyszer túlhaladt, leánya számára annyira beleszeretett Ormos Gyulába, hogy csaknem anyai kötelességének tartá, ha Klárit, miután ő saját szerencséjének belátására elég ésszel nem bír, arra kényszeríti.

Latkóczyné el volt határozva, hogy leányát csak Ormos Gyulának s másnak nem adja. Ormos Gyula azon ildomos emberekhez tartozott, kik megelégszenek, ha a vár helyett legalább parancsnokát nyerhetik meg és kevesebb dicsőséggel, de éppoly biztosan birtokához juthatnak. És így Klári, ki természetesen valamennyi kérői között éppen Ormos Gyulát utálta leginkább, nagy aggodalmakkal nézett a jövőnek elébe. De bármennyit törte fejét, sem neki, sem Mátyásnak, kivel majd a sövény mellett, majd a közbirtokosok valamelyikének házánál összejött, nem jutott semmi eszébe, mi által bajukon segíthetnének.

Mióta a két ház összeveszett, Pusztalakon nem fogyott el a mulatság. Mentül inkább visszavonultak a családok előbb a többi közbirtokosoktól, annál inkább foglalatoskodtak ezek most bajaikkal, s hónapokig mind e kúpos és emeletes kastélyokban csak erről folyt a beszéd. Egy rész inkább Latkóczynét, a másik Péterynét vádolta, de anélkül, hogy azért összevesztek volna. Az emberek ily alkalommal mindig rendkívül engedékenyek egymás iránt, s csupa udvariasságból, ha éppen úgy kívántatik, egy helyett kettőt szidnak. Mátyást és Klárit mindenki sajnálta, csakhogy mindez a dolgon éppoly kevéssé segíthetett, mint az, hogy az öreg Vértesy, ámbár most is teljesen meggyőződve, hogy a hét holdat, mely a Péteryéktől elszántatott, minden bíróságnál visszanyeri, midőn látta, hogy az egész Latkóczy-birtok idegen kezekre juthat, kezde gondolkozni. Érczi Antal csaknem gúnnyal utasítá vissza ajánlatát, hisz nemsokára lesz Latkóczyék házában is férfi, ki a család jogait védelmezni tudja.

Így álltak a dolgok, midőn Mátyás egyszer estve a kertben szokott helyén Klárára várt. Egy sűrűség volt ez mindjárt a sövény mellett, mely ugyan a múlt télen kiigazíttatott, de melyen a fiatal Pétery az erős karók és új fonás ellenére, mihelyt kedvesét közelíteni hallá, oly könnyen mászott keresztül, mintha sima úton járna. Közel e sűrűséghez a Latkóczyak kertjében egy út vezetett volt, mely csaknem a sövényig jött, s melyen, ha elsötétedett, Klári jönni szokott. Május vége vala, a sűrű lomb között csalogányok énekeltek, s a borús égen csak itt-ott látszottak egyes csillagok. Vannak pillanatok, hol még a falusi nemesember is, habár soha francia regényt nem olvasott is, s a vidéken a legjobb agarásznak tartatik, ideges állapotba jöhet; Mátyás is, mikor egy negyed a másik után elmúlt és Klári még mindég nem jelent meg, végre nem tudta, mit csináljon.

Könyvekben a szerető ily alkalommal hallgatja a csalogányok énekét és az úti szellő suttogását, nézi a csillagokat, beszívja a langy nyári levegőt, mely őt illattengerként környezi és gyönyörködik, midőn kedvesét mindezekhez egyenként hasonlítgatja; a gyakorlati életben az ember ily körülmények között könnyen elveszti türelmét, s én még azért sem állhatnék jót, Mátyás nem káromolta-e egy kissé azon akadályokat, melyek miatt Klári szavát nem tarthatja, midőn lépteket hallott.

Az öröm, melyet szívében gerjesztett, azonban nem tartott sokáig.

A könnyű lépések, melyekkel kedvese máskor közelíteni szokott, majd gyorsan haladva, majd megállva a legkisebb nesznél, hogy azután inkább siessen, e rendetlen lépések helyett, melyből szinte kihallani a szívnek küzdését, mely nem tudja, továbbhaladjon-e, és mégis érzi, hogy mennie kell, Mátyás egy pár sétálónak nyugodt, kényelmes lépéseit vette ki, és hogy soká bizonytalanságban ne maradjon, Latkóczyné és Érczi úr szavát ismeré meg. Mátyás a sövény mögé vonult, melynek magasságát ez egyszer áldá, s míg a szomszéd kertben sétálók nem távol tőle egy padon helyet foglaltak, legnagyobb kényelemmel végighallgatá beszélgetésöket.

Hogy Latkóczyné prókátorával a perről szólt, s aközben róla és anyjáról nem igen kedvezőleg nyilatkozott, ezen Mátyás nem indult meg, de annál inkább azon, midőn hallá, hogy Klárit már a jövő héten elviszi vagy a parádi vagy a füredi fürdőbe, mert ennyi bosszúság által megromolt egészsége fürdőt kíván, s innen elmegy vele Pestre, Bécsbe, akárhová, és nem is jön többé vissza, míg Ormos Gyula nem vette el. Mire Érczi Antal válaszolá, hogy ez csakugyan bölcs gondolat, mert másképp végre is csak az fogna történni, mit megakadályozni akartak, s mitől Latkóczynét csak különös gondviselés mentette meg eddig is.

Latkóczyné nem bámulhatott inkább, mint Mátyás, midőn hallá, hogy különös gondviselésre vala szükség Latkóczyné hatalmának fönntartására.

- De gondolja meg nagysád a helyzetet - szólt az ügyvéd halkabban. - Klári kisasszony szerelmes. Nagysád nem foghatja meg: miért? én sem; de a szerelem oly dolog, mint a jog; készítenek törvényt akármennyit, ismerjük a gyakorlatot még oly jól, és mégis oly esetek fordulnak elő mindig, melyekre sem a törvény, sem a gyakorlat nem illik; s így vagyunk mi is; Klári kisasszony minden valószínűség ellenére mégis csak Mátyásba szerelmes, és az úrfi, úgy látszik, éppen mióta nagyságod és Péteryné asszony minden házassági gondolatokat fejükből kivertek, azt saját fejébe vette. A magyar törvény az anyai tekintély fönntartásáról igen rosszul gondoskodott. Ha a kisasszony Pétery Mátyással megszökik, és valami pap előtt megesküszik, a házasság érvényes, akármit mondjunk ellene. A kérdés csak az, vajon a szökés lehetséges-e, és én csakugyan azt hiszem, hogy a két kúria fekvését tekintve nemcsak lehetséges, de nagyon könnyű is. És én csakugyan alig foghatom meg, hogy ez a fiatal embereknek még nem jutott eszökbe. Ha például Mátyás kisasszonyunkat nagynénjéhez, Latkóczy Margithoz vezeti...

Latkóczyné e névnél hevesen szavába vágott. - Nagyságod neheztel rá, s igaza is van - szólt Érczi nyugodtan -, mit elegyedik oly dolgokba, melyek őt nem illetik, s mit bosszantja nagyságodat leveleivel, melyekben a gyűlölt összeköttetést ajánlgatja. De Klári kisasszony őt rendkívül tiszteli. Gyermeksége óta arra tanították, mert Margittól szép örökség vár rá, és nem is soká fogná ellenezni, ha neki Mátyás azt ajánlaná, hogy őt nénjéhez viszi. S legyen csak egyszer házánál, és a házasság annyi, mint bizonyos. Nem is léphetünk föl ellene, úgyis az egész világ romlottságában a fiatal párt pártolja.

Latkóczyné és érdemes ügyvédje még hosszabb ideig szóltak a tárgyról, míg végre fölkeltek, és a házhoz visszasétáltak.

Mátyás nem tudta, mit csináljon örömében. Annyi haszontalan tépelődés, gondolat és aggodalom után, most végre egy remény, egy biztos kilátás nyílt előtte, s az utat, mely őt biztosan célhoz vezeti, legnagyobb ellensége mutatta neki, s vajon lehetett-e még kételkedni Klára szerelmében?

Egyetlen kívánsága az vala, hogy kedvesével még ez este beszélhessen, de úgy látszott, mintha ennek ez egyszer nem kelle teljesülésbe menni. Azt a helyet, hol máskor Klári jött, ma anyja használta sétálásra, s tulajdonképp minden valószínűség szerint Klári ez este többé nem jöhet. Nagy szerencse, mert ha ez nem lenne, sok szép és nagyszerű dolog nem történnék a világon, hogy egyesek minden valószínűség ellenére hisznek és remélnek. Ezek közé tartozott ez egyszer Mátyás is. Még ma este akart szólni Klárival, érzé, hogy még ma este kell szólnia, hogy fog szólni vele s dobogó szívvel várt a bokrok alatt.

Végre nem tűrhetvén nyugtalanságát, tovább áthajolt a sövényen, maga sem tudta, mit akar, csak hogy ezzel is közelebb juthatott Klárihoz, s legalább a falakat látni, melyek között ő él. A ház sötéten állt, csak az ebédlő ablakai voltak kivilágítva, s midőn halk lépésekkel közelített, világosan látta Latkóczynét és ügyvédjét, kik, mint látszott, jóízűen vacsoráltak. Klári úgy ült, hogy kívülről nem vala látható.

Helyzete nem tartozott a kellemesek közé. Ha valaki kedvesével szólni akar és azt vacsoránál találja, az étvágy, amellyel Érczi uram a sültet és káposztát emészti, s a kényelem, mellyel a török mogyorókat föltördelte, mikkel a vacsora végződött, más embernek a türelmét is kifárasztotta volna; de Mátyás mindamellett nem mozdult helyéből, s miután a vacsora végével a társaság elvált, s az egyes ablakokban gyertyák jelentek meg, addig várt, míg végre előérzete teljesült, és Klári csakugyan a kertbe jött.

Azért jött el, mert, mint mondá, meg volt győződve, hogy Mátyás már régen hazament, vagy neki is azt súgta belső érzete, hogy kedvesét még itt fogja találni, azt maga Mátyás sem tudta meg, még később sem. Vannak dolgok, melyeket asszonyok még kedveseiknek sem vallanak meg soha, s csak az ismeri a szerelem egész boldogságát, ki ezeket nem kutatja. Bizonyos csak annyi, hogy Klári, midőn Mátyást meglátta, nemcsak vissza nem szaladt a házba, sőt attól távozott.

Sokáig beszéltek egymással. Mátyás elmondá a hallottakat, kérését, reményeit. Klára megijedt, azt mondta, hogy sohasem egyezhetik bele, kétkedett, ingadozott s végre mégis megígérte, hogy ha anyja őt csakugyan kényszeríteni akarná, inkább mint hogy Ormosé legyen, még erre is képes lehetne. Egyszóval a hosszú tanácskozásnak csak az volt eredménye, hogy egy új tanácskozmány ideje tűzetett ki, de azon különbséggel, hogy a tanácskozók még inkább szerették egymást, mikor elváltak, mint mikor tanácskozni kezdtek.

Másnap Latkóczyné Klárának tudtára adta, hogy pár nap múlva fürdőbe mennek, s ez alkalommal annyit beszélt Pétery ellen s mindarról, mit ő azon esetben, ha Klári Ormost ezentúl is visszautasítja, tenni fog, hogy a szegény leány, mikor este kedvesével a kertben összejött, már csaknem egészen el volt határozva.

Harmadnap a beszélgetés Latkóczyné és leánya között megújult, s ha lehet, még kellemetlenebb módon folyt.

A negyedik reggel Latkóczyné leánya szobájában csak egy levelet talált, melyben Klári megírá, hogy ő anyját mint legnagyobb jótevőjét véghetetlenül szereti, de hogy a méltatlankodásokat, melyeket rajta elkövetnek, többé nem tűrhetvén, Margit nénjéhez ment, és ott is fog maradni mindaddig, míg anyja azon rossz embert, ki mindennek okozója, a házból nem küldi el. Ami pedig Ormos Gyulával való házasságát illeti, ő ugyan haláláig mindenben csak édesanyjának akar engedelmeskedni, de ez egyben nem teheti, mert szívét és szavát Mátyás bírja, kinek társaságában ment el most a háztól és kinél más soha nem lesz férje e világon.

Latkóczyné első pillanatban nem tudta, mit csináljon haragjában, de miután később meggondolta, hogy a dolgot nem változtathatja meg, s hogy a történt botrányt csakugyan másképp, mint ha Mátyás Klárit elveszi, helyrehozni nem lehet, főképp, hogy Péteryné sem tudott semmit az egészről, és nálánál még inkább bosszankodik, megnyugodott, és midőn Margit néni Pusztalakra jött, nehézség nélkül adta beleegyezését a házassághoz, mely a két család között támadt pernek örökre véget vetett.

Péteryné kissé tovább neheztelt, de annyira szerette fiát, hogy boldogságát látva, ő is alig várhatá már a menyegző napját. Kevés hónap múlva Mátyás és Klárából a legboldogabb pár lett, melyet Pusztalak valaha látott; és a két ház a rövid villongások után még szorosabb barátságban élt, mint előbb. Még Vértesy és Érczi is kibékültek egymással. Az előbbi ugyan halála napjáig meg volt győződve arról, hogy a nemes Pétery-család birtokából több mint hét hold elszántatott, az utóbbi pedig halála napjáig hitte, hogy a károsításon, melyet a Latkóczyak az első osztály alkalmával szenvedtek, ad rectificationem divizionális per által kellene segíteni, de bármily hevesen folyt is a vita, ők úgy összeszoktak, mint a Latkóczy- és Pétery-családok levéltárai, melyek, mióta a házasság megtörtént, egy szekrényben tartattak.

Hisz úgyis a pernek e két család között örökre vége van, s mi legszebb, az eredményt csak a két család ügyvédeinek köszönhetik; mert ha Vértesy a két özvegyet össze nem veszíti, gyermekeik talán sohasem szeretnek egymásba, és ha Érczi Mátyást nem hozza arra a jó gondolatra, hogy Klárit Margit nénihez szöktesse, s anyja a kisasszonyt fürdőbe és Pestre viheti, ki tudja, mi történt volna. A legcsudálatosabb az, hogy e házasságban, melyet prókátor hozott össze, soha perlekedés többé nem fordult elő.

 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
Nincs Cím
  2013-02-13 09:14:31, szerda
 
  NOVELLA



Sokat vándoroltam fiatalabb koromban, s bármi megelégedve érezzem magamat a szűk, de szerető körben, hol napjaim folynak, vannak időszakok, midőn a vándorlási vágy most is erőt vesz rajtam. Nem mintha kíváncsiságom ösztönözne, s új helyek s emberek ismeretsége után vágyódnám, hanem csak azon élvezetért, melyet sok ideig egy helyen tartózkodva, helyzetünk változtatásában s az utazás egyszerű, de érdekes eseményeiben találunk. Sőt, ha tőlem függ, én inkább oly helyeket keresek fel, melyeket már bejártam, mint egészen ismeretlen vidékeket; legjobban érezve magamat akkor, ha vándorlásaim közt régmúlt napok emlékeivel találkozom, s egyes pontokon azon érzelmek s gondolatok visszhangjai ébrednek lelkemben, melyeket ugyanazon vidék gerjesztett bennem, midőn azt évek előtt először láttam.

Ez az, mi nekem az Alpokat mindenekfölött kedvesekké teszi. Vannak talán szebb vidékek a világon, vannak bizonyosan nyájasabbak, s olyanok, hol az, ki a múlt emlékeit keresi, vagy újabb korunk hatalmas kifejlődésén gyönyörködik, több érdekes dolgokat találhat; de engem vágyaim mindig e bércekhez vezetnek vissza, melyek között több mint húsz év előtt első utazásomat tevém, s most is mintegy megifjodva érzem magamat, oly eleven a benyomás, melyet e nagyszerű vidék első látása bennem hátrahagyott.

Itt tölték néhány év előtt több hónapot. Csak az Alpok azon részét akarám bejárni, mely a birodalom északnyugati oldalát védi, s kevésbé ismert, de nem kevésbé szép, mert az utazó csoportnak, amely Svájc legszebb pontjait csaknem élvezhetlenekké teszi, országútul nem szolgál. Nem tartozom azok közé, kik a természet csodái mellett a városi élet kényelmeit keresik, s örülnek, ha nyomtatott útikalandokban az érzéseket s gondolatokat előre kiolvashatják, melyek az egyes helyeknél a nézőben támadnak. A természetnek nincs szüksége ily magyarázatokra, s nem emlékszem élvezetesebb napokra, mint melyeket az osztrák s bajor Alpok ritkán látogatott részeiben tölték, hol a kényelem helyett, melyet jártabb utakon az utazó talál, csak azon jólétet látjuk, melyet itt a nép élvez.

Főképp az említett évről mondhatom ezt. Az idő rendkívül kedvező vala, s bár a hetek, melyeket utazásomra szántam, elteltek, s a vidéket, melyet ez ízben meglátogatni akartam, rég bejártam, nem határozhattam el magamat arra, hogy visszatérjek. A tetőről, melyre azért menék fel, mielőtt a hegyeket elhagyom, az egésznek képét utolszor élvezhessem, más, még terjedtebb kilátást ígérő tető vonta magára figyelmemet; egy völgy a másikba vezetett, s ha este fáradtan szállásomra érvén, arról kezdék gondolkozni, hogy holnap hazafelé indulok: gazdám beszélgetései, ki egy magas vízesésről vagy más természeti szépségről szólt, mely házától csak néhány órányira fekszik, ismét elhalasztá föltételemet.

Így értem a birodalom határáig, s így határain túl egy nagy faluhoz, mely az Alpok egyik legszebb és legvirágzóbb völgyében fekszik.

Egyes veszélyesebb helyek kivételével egész utamat vezető nélkül tevém, jó szerencsémre bízva magamat s azon ügyességre, melyet a róna lakója is, miután a hegyek között sokat gyalogolt, sajátjává tesz, s mely őt ösztönszerűleg többnyire a helyes ösvényre vezeti. Igaz, néha tévedések után; de oly nagy szerencsétlenség-e tévednünk, ha minden lépéssel új bájló kilátás nyílik előttünk, melyhez másképp nem jutottunk volna? Ki ettől fél, maradjon az országúton, számolja megelégedéssel a mérföld-oszlopokat, melyek mellett már átment, s ha útja unalmas és fárasztó, vigasztalja magát azon meggyőződéssel, hogy a legegyenesebb út, ha nem is legszebb, legalább mindig a legrövidebb. Én nem bámulom és nem irigylem annak sorsát, ki soha életében nem tévedett el; talán messzebb jutott, de bizonyosan kevesebbet élvezett s kevesebbet ismert meg másoknál, s előbbmenetele sok örömnek árán vásároltatott meg.

Akár helyesek azonban ezen nézeteim, akár hibásak, elég az hozzá, hogy valamint e falut, melynek nevére nem emlékszem többé, vezető nélkül találtam meg: úgy azt másnap reggel vezető nélkül hagyám el. Gazdám utasításai oly világosaknak látszottak, az ösvény, amennyire azt a faluból kiérve szemem követheté, oly járottnak, hogy midőn félórai menés után egy emberrel találkoztam, ki a hegygerincen, honnan mai vándorlásom célja meglátszik, átvezetni ajánlkozott, első pillanatban bosszankodám tolakodása miatt; de később eszembe jutott, hogy azon emberek faja, kik vezetőkül ajánlkoznak oly utakon, melyeket magunk is megtalálhatnánk, s ezért fizetést kívánnak, nemcsak Svájcban találhatók, s jókedvűen mentem tovább.

Ösvényem azon zöld hegyi rónák egyikén vezetett keresztül, melyek az Alpok főszépségét képezik. E sziklapusztának oázisai ezek; s a virággal hímzett pázsit, a rajta legelő csordák kolompolása s a pásztorkunyhók s pajták, honnan a dolgozó majorosnék víg éneke hangzik a terméketlen bércek közepett, még kellemesebben hatnak reánk. Oly nyájas egész körünk, az ösvény, melyen haladunk, oly sima, hogy talán elfelejtenők, hol vagyunk, ha a mezőn szétszórt szikladarabok, a távol vízesésnek zúgása, s a rendkívüli sebesség, mellyel a kis patak a völgy felé siet, nem figyelmeztetnének reá, s a havas nem állana előttünk csaknem a zöld mezőig lenyúló jegeseivel, melynek tövénél minden termékenység megszűnik.

Nem levén sietésre okom, leültem, hogy mielőtt továbbmegyek, még egyszer megnézzem a völgyet, melyet tegnap oly bájlónak találtam; bámulásomra a falu helyett, hol az éjszakát töltöttem, most csak egy messze ködtó terjedt el alattam. Midőn napkeltével elindultam, az ég fellegtelen volt, csak a völgy végén, hol a hegyről leszivárgó nedvesség posványokat képez, feküdt egy nehéz ködgomó, most csak a falu hegyes tornya állt ki a sűrű ködfátyolból, mely az egész völgy alját elborította, s mégis mi szép vala ez is.

A nap a magas hegyeken át most veté a völgybe első sugarait, s a sima ködtó, mely azt eltölté, emelkedni kezde. Eleinte lassan, csaknem észrevétlenül. Itt egyes kisebb darabok szakadtak el a tömegtől, a nagy fátyolnak apró rongyai, ott a köd a hegyen levonuló kis völgyeket és vízszakadásokat tölté el, majd szélesebb, majd keskenyebb folyókat képezve, melyekben fölfelé vonult. Később a nap növekedő hatalma az egész tömeget mozgásba hozá. A ködtó, mely eddig a völgy alján pihent, mint tenger, ha azt a vész karjai megragadják, erősen hullámzani kezd; felszíne elébb szélesebbre terjed, később darabokra szakad, melyek mindig tisztábban válnak el egymástól. A völgyből felszálló melegebb lég szárnyain minden magasabbra törekszik, minden felfelé száll; míg a gőzár, mely a völgyet szemeim elől eltakarta, itt mint könnyű felleg pihen a hegycsúcson, ott fehér foszlányokban száll körül az égen, s csak még árnyékait veti a napsugároktól átvilágított tájra.

Nem írhatom le a hatást, melyet e tünemény tett reám. Mintha a homály és világosság, mely ezredek óta e világ uradalmáért küzd, e völgyben újra megkezdték volna a régi tusát, s én azért lennék itt, hogy a nehéz küzdelemnek végeredményét lássam s megszilárduljak hitemben, miként az aljas pára a tiszta fényt, mely a magasból jő, nem fogja legyőzni soha.

Talán egy órát töltöttem itt; még hosszú út vala előttem, s hogy a mulasztást jóvátegyem, sebesebb léptekkel indultam meg. Félórai vándorlás után a hegyi róna végéhez s azon völgyhöz, vagy helyesebben mondva, hegynyíláshoz értem, mely, gazdám állítása szerint kevés fáradsággal a hegygerincen átvezet.

E völgy kezdetben szűk vala. A falként felnyúló sötét sziklák, melyek bemenetét képezik, itt alig váltak el annyira egymástól, hogy a pataknak utat engedjenek, melynek medrében a hegyről összegyűlt víz lefolyt. Később tágasabbá vált, a hegyek távolabb léptek egymástól, s a frissebb zöld, mely a völgynek alját takarta, a hegyoldalon felnyúló erdők épebb növése, a patak csöndesebb folyása s a napsugarak, melyek a nyíltabb tért átvilágíták, az egész képnek nyájasabb jellemet adának; de pár száz lépéssel tovább a táj visszanyerte előbbi vadságát.

A hegyek ismét közelebb lépve egymáshoz, falakká egyesültek, az erdők helyett csak egyes fenyők maradtak, mintha a meredek sziklához, melyben gyökeret vertek, csak támasztva lennének, s a tajtékzó patak zúgva keresé útját a sziklák között.

A gondolkodó figyelmét, ha az Alpok között körüljár, semmi sem vonja inkább magára azon fokonkénti romlásnál s enyészetnél, mellyel e rendíthetleneknek mondott bércek körében találkozik. A jeges halkan előrenyomulva, egész halom sziklatöredékeket tol a völgybe, az olvadt hótól megáradt patak számtalan kődarabot hengerít, míg máshol a nedvesség s fagy által a meredek faltól elválva, roppant sziklák zuhannak a mélységbe, vagy hasonló okokból a hegy csúcsának egész darabja szakad le, s a virágzó völgyet lakóival együtt több száz lábnyi magasságú sziklaomladékkal takarja el. Minden év megteszi pusztító munkáját, sőt nem múlik egy nap, melyen e hegyek körében valami, mi elébb fenn a magasban állt, le ne süllyedne. Az Alpoknak bármily részét járjuk be, hasonló változások nyomait találjuk mindenütt, annyit, mint itt, azonban még egy helyen sem láttam.

Az egész völgy úgyszólván sziklatöredékekből áll. Itt egész bércek fekszenek, melyekről alig hihetnők, hogy valaha máshol álltak; ott nagyobb s kisebb szikladarabokat s közöttük földdel vegyült omladékot találunk, a sziklák egy részén már százados fák állnak, másokat még fű vagy csak, a növényi életnek első kísérleteként, száraz mohok lepnek el, soknak új törésén meglátszik, hogy csak néhány év vagy hónap előtt omlottak le a tetőről, s ha felnézünk, még a helyét is megtaláljuk, honnan azok leszakadoztak. Az egész egy nagy csatamező, melyen a növény- és kőország ezredek óta a felsőbbségért küzdenek egymással. Néha úgy látszik, mintha az előbbi győzne. A völgyben szétszórt köveket zöld borítja el, a növényzet tömött sorokban vonult fel a hegyoldalon, egyes osztályai a legmagasabb fokig értek, s fenn a bérc ormán egy magános fenyő ingatja ágait, mintha a győző termékenység ellenének várfokán már feltűzte volna zöld diadalmi lobogóját. A sziklabérc megdördül, s a kőlavina több száz lábnyi görgeteg alá temette mindazt, mit a növényzet lassú, de szakadatlan működése századok alatt teremtett; s a küzdelem újra kezdődik, hogy egy ezred múlva talán ugyanezen eredményhez vezessen.

De bármi nagyszerű e táj, s bármily érdekesek részletei, vad jelleme végre fárasztó, s megvallom, örültem, midőn két órai járás után a havashoz közeledék, mely, mint gazdámtól hallám, e völgyet bezárja. A völgy itt jóval tágasabbá válik, az ösvény simább s többnyire fenyvesen vezet keresztül. Ne képzelje azonban olvasóm azon szép erdők egyikét magának, hol az oszlopokként felnyúló fatövek között, az egymást érő sötét ágak mennyezete alatt mintegy templomban járunk, s a földön elszórt fenyőtűk illata tömjénként száll fel az éghez. Szegény e kőnek növényzete; a keskeny földréteg csak kevés táplálékot ad, s a fa elszárad, mielőtt szokott magasságát elérné. A vékony törzsököt mohok takarják, az ágakon hosszú füzérekben fakó színű zuzmó függ le, s a száraz sudarakat sok helyen a szél törte el. Mintha nem élő erdőt, hanem annak hulláját látnók, mely csak a télre vár, hogy hava alatt eltemettessék. Leírhatlanul szomorú s elhagyott az egész. Annál nagyobb a hatás, midőn az erdőből, mely minden kilátást elzár, kilépve egyszerre a legnagyszerűbb képek egyike előtt találjuk magunkat.

Egy roppant szikla-amfiteátrum előtt álltam, mely lépcsőkben emelkedve, a völgyet félkörben bezárá. Két oldalon, hol a sziklák kevésbé meredekek, dús növényzet virul: egyes helyeken az alpesi rózsa egész cserjéket képez, másutt kisebb s nagyobb csomókban találjuk virágzó bokrait s közöttük csaknem a hó határáig felnyúló zöld szalagokat, mintegy ösvényekül, melyek a hegy gerincét aljával összekötik, s melyeken a könnyű zerge legelve a völgybe jő. A félkör közepén már a meredek fal tövénél megszűnik minden élet, s fölötte csak a szürke moréna, a jeges, mely rajta pihen, s a képnek hátterét képező hócsúcsok láthatók. A patak, melynek ágya mellett eddig haladtam, sebes kanyarulattal tűnt el. Zúgását a dörgés váltja fel, mellyel vizei itt egy vastag oszlopban, roppant szökéssel a sziklafalról lerohannak.

A kilátás felülmúlta várakozásomat, s kedvező helyet keresve, honnan az egész nagyszerű képet egy tekintetre beláthassam, sokáig álltam ott. Végre eszembe jutott, hogy mennem kell.

Eddigi utam is hosszabb volt, mint azt gazdám leírása szerint gondolám, s a szakadozott romokba felnyúló magas hegygerinc, melyen túl mai vándorlásom célja feküdt, sietésre intett.

Hogy eddig nem tévedtem el, arról nem lehete kétségem. A sziklafal, a jeges, a vízesés, minden megfelelt gazdám leírásának, s alig száz ölre állt a kunyhó is, hol állítása szerint vagy vezetőt, ki velem a hegygerincen átjő, vagy legalább tökéletes utasítást kaphatok. Szerencsétlenségemre vasárnap volt, s igen kellemetlenül lepettem meg, midőn a pásztor s majorosné helyett csak egy körülbelül tízéves leányt találtam s tőle hallám, hogy szülői templomba mentek, s este előtt nem is jönnek vissza.

Tudakoltam utamat, s a kisleány hosszasan megmagyarázta azt, de nemigen okultam magyarázatán, főképp miután a hegygerincen, mint most először hallám, több ösvény vezetett keresztül. Sajnálni kezdém, hogy kalauz nélkül indultam el, de nem tehetem jóvá hibámat, és végre nem nagy baj, ha azon falu helyett, melyet mai vándorlásom céljául kitűztem, ama két vagy három helység egyikéhez jutok is, melyek a leányka állítása szerint a hegygerinc túlsó oldalán fekszenek. Búcsút véve tehát kis tanácsadómtól, ismét útnak indultam.

Kezdetén kissé meredek vala az ösvény, de járt. Úgy látszott, mintha csaknem lehetetlen volna eltévedni. - Ismét azon akadályok egyikét gondolám magamban, melyekkel az életben s utazásaink közben annyiszor találkozunk, s melyeknek legyőzésére nem szükséges egyéb, mint hogy magunkat elijesztetni ne engedjük. De ezen biztosító, mellyel eleinte haladtam, nem tartott sokáig. A füves helyek, melyeken az ösvény meglátszott, mindig ritkábbakká s kisebbekké változtak; végre a növényzet egészen megszűnt, s csak sziklákat találtam, melyeken előttem talán százan s ezeren mehettek keresztül, de semmi nyom nem látszott. Az út minden lépéssel nehezebbé és járatlanabbá vált, míg végre egy tíz öl magas szikla előtt álltam.

El valék tévedve, s a kellemetlen érzéshez, mellyel ezen meggyőződés az embert a legsimább úton is eltölti, most még az idő iránt támadó aggodalmaim is járultak. A könnyű fellegek, melyeknek a hegyoldalon átszaladó árnyékait elébb oly szépeknek találtam, mindig tömöttebbekké váltak, s egyes hegycsúcsok ködbe borultak. Hosszabb tűnődés után már visszatérésre határozám el magamat, midőn kevésbé meredek utat keresvén a sziklafal közelében, egy, a hegyoldalon fölfelé vonuló keskeny völgyhez vagy inkább vízszakadáshoz értem, mely egyenesen a hegygerincre vezetett. Az út, melyet váratlanul magam előtt láttam, nem volt kecsegtető, de legalább járhatónak látszott. Egyes mohás s füves helyeken, melyek a sziklák között itt-ott feltűntek, számos s még friss nyomokat vevék észre, s miután az út, melyen jelen álláspontomról a völgybe vissza kellett volna mennem, sem kevésbé nehéz, sem kevésbé veszélyes nem volt annál, mely fölfelé vezetett, irányom folytatására határozám magamat, mi, valahányszor elébbi helyzetünkhez nagy nehézségek nélkül nem juthatunk vissza, a legbiztosabb. Helyzetem mindamellett nem volt kellemetes. Utam minden lépéssel nehezebbé s meredekebbé vált. A keskeny darab eget, melyet magam fölött láték, mindig sűrűbb fátyol borítá, mi által úgyis elég komoly körözetem még vadabb színt vett föl. A sziklafalak, melyek között fölfelé törekedtem, mindig sötétebbnek látszottak, s a jéghideg szél, mely szakadozott rohamokban a sziklákon át süvöltött, közelgő viharra intett. Csaknem meg valék győződve, hogy az kitör, még mielőtt a tetőt elérhetem; s kettőzött léptekkel sieték fölfelé.

Végre a hegygerincen valék. De habár csaknem két óráig ösvény nélkül, majd hengergő görgetegen, majd roppant szikladarabokon keresztül, inkább mászva, mint járva, egészen kimerülve érzém magamat, az előttem nyíló kilátás egyszerre elfeledteté velem fáradt voltomat.

Hegyvidékeken az utazásnak egyik főkelleme meglepetésekből áll. Míg a rónaság egy roppant újságlapként fekszik előttünk, melynek egész tartalmát, le a gabonaárakig, egy tekintetre átfutjuk: a hegyek között néhány lépés egészen új kört nyit meg előttünk. Amint a dombot megkerültük vagy a hegygerincen átjutánk, a völgy, hol eddig haladtunk, a falu, a hegyek, melyek azt környezik, a patak, melyet órákig követénk s melynek zúgását megszoktuk, egyszerre minden eltűnt előlünk. Új, néha egészen különböző jellemű vidékben találjuk magunkat, s előbbi kilátásunkból legfeljebb az egyes havas vagy sziklabérc marad meg, mely az egész képnek hátterét képezi. Az Alpok között utazva naponkint tapasztaljuk a kilátás ily rögtöni változásait; de nem emlékszem, hogy magamat valaha annyira meglepve, annyira elragadtatva éreztem volna, mint ez ízben.

A hegygerinc, melyre annyi fáradsággal feljuték, nyugatról kelet felé vonulva, a hegy északi lejtőjéről, melyen eddig haladtam, a délire vezetett. Ennek tulajdonítható, hogy a kopár sziklákat, melyek ott kétezer lábnyira nyúltak le a völgybe, itt csaknem a hegygerincig terjedő alpesi legelők váltották fel. Egyszerre, mintegy varázs által, a hegyi flóra színes virágaival hímzett mezőn találtam magamat, melyen a lepkéknek egész serege játszott körültem, sem változékonyság, sem színi pompára nézve rónaságunk lepkéivel nem vetélkedhető, de mely itt a növényzeti élet határain éppoly kellemesen lepi meg szemünket, mint a virágzó genciánák s a kakukkfű tömött csomói. Nem messze tőlem kolompoló csorda legelt, távolabb alattam a legszebb völgyek egyike nyúlt el. Az egész hegyoldal, melyen rövid pihenés után most lefelé menék, nagy kertnek látszott. Fentebb festői rendetlenségben szétszórt pásztorkunyhók s fenyves csoportok álltak, alantabb szép parasztházak, körülvéve szántóföldekkel, melyeknek sárguló kalászai a rétek eleven zöldjét kellemesen válták fel. Mindenütt élet s virulás, mindenütt az emberi szorgalom nyomai, s mintha kegyes végzetem úgy akarná, hogy e pillanat élvezetéhez semmi ne hiányozzék, mindez a legszebb nyári nap meleg világításában. A borulat, melyet elébb közelgő vésznek gondolék, csak néhány felhő vala, a hegy túlsó oldalán éppen a keskeny völgy fölött álló, melyen feljöttem. A hegynek azon oldalán, hol most valék, az ég tisztán boltozott fölöttem. El valék bájolva, elragadtatva. Ki a sarkvidékekből a legszebb nyári napoknak egyikén egyszerre mérsékelt éghajlatunkba tétetnék át, nem érezhetné magát boldogabbnak. Mintha csak most indultam volna el, megújult erővel sietek a völgy felé; s minden lépéssel új egyes szépségeket találva, egy ideig nem is gondoltam a pihenésre.

De bármily nagyszerű képek s gondolatok támadjanak lelkünkben az Alpok között, a költői élvezet, melyet hegyi vándorlásnál találunk, az egyben, s pedig kedvezőleg különbözik másoktól, hogy étvágyunkat neveli; s így minden elragadtatásom mellett eszembe jutott, hogy dél rég elmúlt. Érezni kezdem, hogy fáradt vagyok, s mert a falutól, melynek tornyát a völgyben látám, még távol valék, elhatároztam, hogy a hegyoldalon szétszórt parasztházak egyikénél tejet s kenyeret kérek, s kissé megpihenek. Itt, mint az Alpok között csaknem mindenütt a gazdák, mennyire lehet, birtokuk közelében építik házaikat, s innen van, hogy míg a falu a templomon, iskolán, paplakon s néhány korcsmán kívül csak kevés lakházból áll, a hegyoldalon, csaknem az alpesi természet határáig, szétszórva a legszebb parasztházakat találjuk. Ezeknek egyikéhez irányoztam lépteimet. De ha valaha vándor kellemetlenül meglepetve érezé magát, az én valék, midőn az egész házat s melléképületeit körüljárván, minden ajtót zárva találtam, és kocogásomra senki nem felelt. Eszembe jutott, hogy vasárnap van, s a ház lakói valószínűleg a templomba mentek, s nem maradt egyéb hátra, mint hogy őket oda kövessem.

De vannak napok, melyeken jókedvünket semmi nem ronthatja meg; s ámbár a gondolat nem volt vigasztaló, hogy ebédemet még legalább másfél órai gyaloglással kell megérdemelnem, panasz nélkül nyugodtam meg sorsomban. Hisz azon élvezeteknek, melyeket e háznál vártam, egyikét legalább megszerezhettem magamnak: megpihenhettem, s mint közönségesen, ha hosszabb gyalogolás után megállunk, csak most érezém, mennyi szükségem van reá.

Közel a házhoz néhány százados juhar állt. Egyes ágak a fedélig nyúltak, s az egymásba nőtt koronák sűrű árnyékot képeztek, mely alatt a vastag törzsök egyikéhez támaszkodva, egyszerű padot s előtte deszkaasztalt találtam. Itt telepedtem le.

A kilátás, szebbítve még a parasztház körözete által, mely az egész képnek nyájas előterét képezé, bájló vala. Eleinte csak az egész vonta magára figyelmemet, főképp a völgy túlsó oldala, mely északnak fekve a zord vidékhez hasonlított, min csak imént keresztüljöttem. A sötét sziklafalak, a felettök emelkedő havas s a jeges, mely annak kettős csúcsától csaknem le a völgy talpáig nyúlt, az egész táj nyájas jellemével mintegy ellentétet képeztek, de csak hogy annak szépségét kiegészítsék, valamint a komoly vonás a férfi homlokán a nyájas mosolyt, mely ajkain lebeg, még kedvesebbé teszi. Később inkább közelebb köröm által érzem érdekelve magamat. A csinosan tartott barna csűr és istállók, a friss forrás, mely közel hozzájok csörgedez, s az előtte álló favályút csordultig betöltve a völgy felé siet, főképp a sötét ház kőterhelt födelével, fényes ablakaival s mesterségesen kifaragott folyosóival - mi egyszerű s mégis mi szép mindez.

A födél alatti gerendán a ház első gazdájának neve s az építésnek évszáma olvasható. Több mint egy század múlt, mióta e ház áll, s lakói a homlokzatra faragott szentírási mondatokban vigasztalásukat keresték. Mennyi erősebbnek látszó épület omlott össze azóta, hány hangzatosabb név felejtetett el, míg e fából rakott igénytelen falak s annak neve, ki azt építé, megmaradtak, mert azokat célszerűségök, ezt egyesek hálája tartotta fenn. Az egyedüli hála, melyre a sorstól különösen kedvezett emberek is e világon számolhatnak. S ha e falak szólhatnának, mi különös szívreható történetet mondhatnának el, mely azon száz év alatt, mióta állnak, körükben lefolyt. Távol a városok mesterkélt lététől, e becsületes földmívelő család az élet legsötétebb s lealázóbb oldalait nem ismeri. Közelebb áll Istenéhez, ki a természettel, mint az, ki az emberekkel jő mindennapi érintkezésbe; s kik e házat lakják, valószínűleg azon boldogok közé tartoznak, kiknek létét rendkívüli események nem zavarják; mégis mennyi keserv tölté e házat időnkint, ha más nem, mennyi temetés ment keresztül küszöbén; a csecsemő apró koporsója, melyben az anya egész életének minden reményei megfértek, s utána a család patriarchájaé, kivel egy egész ivadéknak utolsó élő emléke sírba szállt. Az emberi lét bármily körét tekintsük, mint az égnek harmatát a téren, úgy könnyeket találunk mindenütt, a különbség csak az, hogy a tiszta cseppek majd sötét sziklán, majd színes virágok kelyhei fölött ragyognak.

Gondolataimba mélyedve ültem sokáig. Az otthonosságnak képénél, melyet magam körül láték, szívemben kedves emlékek támadtak. A ház, melynek tornácáról szemem a határtalan rónaságot látja, a kedves arcok, melyek küszöbénél fogadnak, minden, mi most oly távol s mégis oly közel feküdt szívemhez - csaknem elfeledém, hol vagyok, midőn ábrándjaimból távolról hallatszó ének ébreszte fel.

Úgy látszott, mintha a dallam magyar lenne, s első pillanatban azt hívém, hogy csalódom; de midőn az énekes mindinkább közeledve, első énekét elvégezte s máshoz fogott, nem kételkedhetém többé.

»Tisza partján halászlegény vagyok én«

- hangzott felém oly tiszta kiejtéssel, midőn e szavak az alföldön elénekeltetnek, s meglepetésem annál nagyobb vala, mivel az énekes, ki a hegyen fölfelé egyenesen a háznak tartott, öltözetében másoktól, kikkel e napokban találkoztam, éppen nem különbözött; csak egyenes tartása, a ruganyosság, mellyel járt, s hegyesre pödört bajsza nem illettek köntöséhez; s ki ezeket látta, egy percig sem kételkedett, kivel van dolga.

Az érzést, mellyel fölkelve elébe mentem, s őt megszólítám, csak magyar ember értheti. Mint sok egyéb, úgy honszeretetünk is más, mint amit Európa többi népei e szó alatt értenek. Az érzés, mely őket hazájukhoz köti, csakugyan születésök földjéhez való ragaszkodás. Az apai ház, a völgy, melyben fölnevelkedtek, a bércek, melyek látkörüket beszegék: ez az, minek emlékét nem felejthetik el, mi őket ellenállhatlan erővel visszavonja. A magas Alpok gyermeke Svájc valamely kevésbé hegyes kantonjában, a német, azaz oly német, ki a honvágy gyengeségén még túl nem emelkedett, ha a szomszéd tartományban telepedett le: éppoly kevéssé érzik magukat otthonosaknak, mintha száz mérföldre lennének hazájuktól. Nálok a honszeretet oly valami, mi a földdel összefügg, s az egyest bizonyos helyiséghez köti - nálunk az más. Nem a rónaság látköre, nem a hegyek ismert körrajzai, nem a folyó vagy csöndes falu, mely partjain áll, s melynek minden háza régi jó barátként néz reánk, nem ez tölti vággyal lelkünket, nem ez az, miért szívünk szeretve feldobog. A róna lakója az erdős Mátrán, az erdélyi hegyek fia rónaságunkon, ki a széles Duna partjain növelkedett, a csöndes Tisza füzesei alatt vagy a Balaton bájló vidékén egyiránt otthon érzi magát. A magyar nem földjéhez: ő nemzetéhez ragaszkodik, s ez oka, hogy nálunk a helyi, az úgynevezett falutornyának patriotizmusa alig található; s mégis azon érzelem, mely az egész népet egy nagy egésszé összefűzi, erősebb, mint bármily más európai nemzetnél. Hisz az érzéketlen bércet s rónaságot ki szerethetné úgy, mint azt, ki érzelmeit viszonozhatja. Az-e oka ennek, mert keletről jövénk, s miként őseink, más vándor népek módjára, nem egyes helyiségekhez, hanem fajokhoz való ragaszkodásuk által váltak nemzetté: úgy mi is megtartottuk jellemöket és érzéseiket ebben is; vagy talán az, mert a magyar másfél századig török járom alatt görnyedett, s hazájában, melynek felét nemzete s ellenségei bírták, magát otthonosnak nem érezheté, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ezen érzés a mai napig sem változtatta meg természetét, s hogy az egységnek érzete, mely népünk minden osztályait áthatja, s annyi viszály és csapás után a hazát fenntartá, éppen ennek köszönhető.

- Isten hozta a teins urat - mondá a megszólított bámulva. - Isten hozta - ismétlé, s becsületes arca, mintha rajta napsugár lejtne át, ragyogott örömében -, mindent inkább vártam volna, mint azt, hogy ma még magyar emberrel találkozzam.

Röviden elmondám neki, honnan jövök, s miként jutottam ide.

- Inkább jobbra kellett volna tartani. A falu, hová menni akart, amott a hegy mögött fekszik, jó négy órányira innen - válaszolt ő jókedvűen. - Nem is csoda e görbe országban, hol az ember azt sem látja, hova megy. De annál jobb. Ha nem téved el, nem jött volna hozzánk, s mióta itt lakom, a teins úr az első magyar ember, akivel találkoztam. De gyerünk a házba, s mivel szolgálhatok? Kár, hogy feleségem éppen ma nincs itthon! - tevé hozzá, midőn az ajtót felnyitá - de sebaj! a kamarakulcs nálam van, s csak találunk valamit, mivel addig, míg hazajő, elmulathatunk.

Mondám, hogy csak tejet s egy darab kenyeret kérek, mert a faluban akarok ebédelni.

- Azt a szégyent a teins úr csak nem teszi rajtam - szólt ő, s becsületes arcán neheztelés vala kifejezve. - És minek menne a faluba, mit keres ott a németek között? Igaz, korcsmát eleget találhat, itt minden második ház az, de csárda azért mégsincs az egész országban. Azt se mondom, hogy jól nem tartanák; vannak a korcsmárosok között jóravaló emberek, főleg feleségem nagybátyja, ki mindjárt a templom mellett balra lakik; de amit ott talál, azt itt is megkapja, s ha majd Erzsim visszajő - én csak úgy nevezem, mások a német nevén szólítják -, jobb pörkölt húst még otthon sem evett. És ugyan miért menne el - folytatá kérő hangon -, mikor szemeiből is látom, hogy fáradt.

- Ha megpihentem, könnyen elmegyek a faluig, s minek csináljak alkalmatlanságot.

A gazda résztvevő tekintetet vetett reám. - A teins úr is régen jár már külföldön - mondá felsóhajtva -, másképp ilyesmi nem jutna eszébe. Vagy talán nálunk is megváltozott volna a régi jó szokás? Dehogy változott, dehogy változott - mondá rövid szünet után, s arca ismét visszanyerte elébbi vidorságát. - S ha ott új világot élnek is, én a réginél maradok, s ne legyen Szűcs István a nevem, ha ma házamtól eleresztem. - S ezzel új ismerősöm kivéve kezemből úti tarisznyámat, a szobába sietett, s miután azt mint túszt az asztalra tette, fiókjából kivevé a kulcsokat, s csak azt kérdezé még, itt a szobában vagy a ház előtt falatozzunk-e?

Az utóbbit választám, s míg ő kulcsaival elsietett, ismét elébbi helyemre, a juharok árnyékába ültem.

Meg valék indulva. E váratlan találkozás, anyai nyelvem rég nem hallott hangjai, a szívesség, mellyel ez idegen, kihez csak egy közös haza emlékei kötöttek, fogadott, mélyen hatottak reám. Ó, szóljanak megvetéssel századunk bölcsei azon érzelmekről, melyeket megmagyarázni, sőt talán megérteni sem képesek; mondják el, hogy miután a népeket közös érdekek s meggyőződések kötik össze, honszeretetre szükségünk nincs, s hogy az, mi elődeinket tenni s tűrni tanítá, csak előítélet, egy legyőzött álláspont, mely rég mögöttünk fekszik: míg az emberi természet meg nem változik, míg a mindennapi kenyéren és anyagi élvezeten kívül magasabb célok s élvezetek után küzdünk, s vágyainknak éppen legfenségesebb tárgyait nem okoskodások, hanem csak érzéseink által közelíthetjük meg: addig azon érzés is, mely az embert honához s nemzetéhez köti, nem fogja elveszteni hatalmát. Erő az, melynek okait, megengedem, éppúgy nem ismerjük, melyet éppúgy nem magyarázhatunk meg magunknak, mint nem az égi testek kölcsönös vonzerejét, de melynek létezését józan ember éppúgy nem vonhatja kétségbe, s melynek működését minden kétkedés és gúny vagy erőlködés éppúgy nem akadályozhatja meg. Van lényünknek egy része, mely legyőzhetetlen, s ez az, mely fölött minmagunk sem bírunk hatalommal, azon érzemények, melyeket Isten teremte keblünkbe, hogy azokon se túl ne emelkedjünk, se mélyebbre ne süllyedhessünk soha.

Gondolatim fonalát gazdám szakítá félbe, ki egyik kezében nagy tállal, másikban hatalmas korsóval közelített. Alig rakta le előttem terhét, midőn elsietve, kevés perc múlva csaknem egy egész kerék sajttal és egy nagy cipóval jött vissza; erre poharak, kések és villák következtek, méz, pár köcsög édes és aludt tej, vaj annyi, amennyit egy tálon még talán soha együtt nem láttam, friss és száraz gyümölcs, szóval egész vendégség, melyet húsz arató sem emészthetett volna fel. Eleget kértem, hogy ne fáradjon többé, eleget mondám, hogy annak, mit elémbe állított, feléből sem eszem; hasztalan, Szűcs István mindenre csak azt válaszolá, hogy akkor ízlik az étel, ha van miből választani, s nem nyugodott meg elébb, míglen egész asztalunk megrakva a sok eleség alatt görnyedett, s ő egy szép darab húsos szalonnát állított elémbe, melyet, mint az egésznek fénypontját, utoljára hozott ki.

A jókedv s szívesség, mellyel átellenemben helyet foglalva, mindenét kínálá, leírhatlanok. Úgy látszott, mintha azon élvezetet, melyet a magyar ember abban talál, ha valakit jól tarthat, évekig nélkülözve, vendégszeretetének felhalmozott kincseit egyszerre reám akarná árasztani.

A hosszú sétálás jócskára nevelte étvágyamat, ettem, amint csak ehettem, már csak azért is, hogy kedvét ne rontsam, s nemcsak magamat múltam felül, hanem evés dolgában valóságos csodákat tettem; de gazdám mindig keveslé s újra késztetett, míg végre határozott kijelentésem, hogy ha még egy falattal többet eszem, beteg leszek, jószívű kínálásainak véget vetett.

- A baj csak az - mondá, kiürítve s újra töltve poharát -, hogy az idevaló bor nem ér semmit, eléggé ízlik, de elrontja a gyomrot. Hej, ez sem olyan, mint nálunk. Van a háznál más is; mikor kisfiam született, apósom egy hordócska magyar bort hozatott Salzburgból, de ezt feleségem elzárta. Hiába, az asszony itt is csak olyan, mint nálunk, mindig van valami a háznál, mit külön kulcs alatt tart. Édesanyám is azt tette. Ha apám a nagyváradi vagy aradi vásárról hegyi bort hozott, mindjárt a kis pincébe zárta, hogy a cselédek ne férjenek hozzá, csakhogy oda édesapám s mi gyermekek sem fértünk egykönnyen. Szegény édesanyám, ha az egyszer eljöhetne, s Erzsimet látná és éléskamránkat, a sok sajtot, vajat és mézet, a tejespincét, nagy tehéncsordánkat az almon és a kis Pistikát, az volna ám még a világ. De - folytatá rövid szünet után s arca elborult - jobb, hogy nem jöhet el; itt, hol az ember Isten egéből is mindig csak egy darabot lát, és vasárnaponkint nem mehetne ki szőlőjébe, nem bírná ki egy fél esztendeig sem. Eltemetnék, mint édesapámat temették el, mióta hazulról eljöttem, s neki legalább idegen föld nem nyomja áldott porát. A teins úr nem ismerte apámat?

Mondám, hogy nem emlékszem.

- Volt-e valaha L-ben? Ha ott volt - folytatá, midőn e kérdésre igennel feleltem -, s lovakat váltott, vagy más dologban a faluházánál megfordult, bizonyosan látta. Bíróviselt ember volt, kétszer választották meg egymásután, harmadszor is megteszik, ha a tiszttartó nem lett volna ellensége. Később is a tanácsban maradt, s ha a faluházánál valami kellett, nótárius uraimék mindjárt érte küldöttek, úgyis csak a harmadik házban lakott. Az egész járásban nem volt olyan tekintélyes ember. Azt mondták, hogy hasonlítok hozzá, azaz egy pár vénember azt beszélte, hogy mikor édesapám gyerek volt, úgy nézett ki; csakhogy akkor más idők lehettek. Egy fél fejjel is nagyobb volt nálamnál s még egyszer olyan széles, s mikor hazulról elmentem, haja s bajusza galambfehér volt. Ő győzte nemcsak erővel, mi talán bennem is megvan, de ésszel is. Nem volt párja a vármegyében. S most meghalt, s még azt sem tudom, a temetőnek melyik oldalán fekszik, s nem mondhatok egy áldást fejfája fölött. Ez is fáj ám nekem.

A szomorú hangulat, mely mint dalainkban, úgy keblünkben soha nem hiányzik, s mely a zajos öröm s pajzán jókedv közepett egyszerre felszólal, s annyira jellemünkben fekszik, miszerint közmondássá vált, hogy a magyar sírva vigad, erőt vett gazdámon, s egy ideig hallgatva ültünk egymással szemközt. Ő fejét kezére támasztva s elmélyedve gondolataiba, én részvéttel azon fájdalom iránt, mellyel múltjának szent emlékei szívét eltölték.

Végre, hogy őt fájdalmas hangulatából kiragadjam, a hazáról kezdék szólni. Nemrég mentem keresztül születése helyén, a vidéket, melyben növekedett, előbbi időkből ismerém. Erről beszéltem neki. Az utolsó termésről, a nagy áradásról, mely harmadéve az alföldet elönté, a töltésekről, melyek készülnek, s tervezett vasútjainkról. Mondhatlan érdekkel hallgatott mindent, s ha sok egyes kérdéseire nem felelhettem is, minden mozdulatából látszott a megelégedés, hogy egyszer ismét hazájáról beszélhet.

- Hej - mondá végre felsóhajtva -, azért mégis könnyű nekik. Bánnám is én, csak honn lehetnék, vagy csak egyszer még láthatnám anyámat s öcsémet.

Biztatni akarám.

- Arról kár szólni is - vágott szavamba -, jól tudom s a teins úr is tudja, hogy az nem lehet. De talán, ha hazamegy s megint egyszer L.-ben megfordul, fölkeresi öcsémet, Szűcs Pétert, s elmondja neki és anyámnak, hogy látott s jól bírom magamat, s egyébiránt is nincs bajom, csak hogy messze földön, e görbe országban kell élnem. Tudom, sokat kérdeznek, de - tevé hozzá szünet után - azt, hogy bugyogóban járok, akár ne is mondja nekik. Elég nehezemre esik, s mikor idejöttem, soká huszárosan jártam, de végre rávettem magamat, hogy én is úgy öltözködjem, mint a többiek.

Ismét különböző tárgyakról szóltunk. Ő megtöltötte makrapipáját, mely urával együtt messze földről jött és sok szolgálatot látott, én szivaromra gyújték. Mintha évek óta ismernők egymást, oly bizalmasan folyt társalgásunk. Talán észrevevé kíváncsiságomat, vagy talán neki is jólesett, hogy történetét egyszer egy földijének elmondhatja, s ő maga kezde beszélni múltjáról.

- Ha tudná a teins úr, miként kerültem ide, elcsodálkoznék - mondá felsóhajtva -, az egy egész história. Ha időnk lenne, el is mondanám.

- De talán lesz időnk - jegyzém meg én. - A nap még soká tart, s ha szállást ad...

- Most még úgysem eresztem el - vágott szavamba ő -, miután tudom, hogy L.-n többször megfordult. Feleségem az öreg gazdával nagynénjéhez ment, s ki tudja, mikor jő haza. Mért ne mondanám el az egész dolgot; elbeszélheti édesanyámnak s a többieknek, azok úgyis csak annyit tudnak, amennyit nekik levélben megírhattam, s ez mindössze nem sok.

- Hát hogy a dolgot elölről kezdjem - szólt, nagy füstöt eresztve pipájából -, amint mondtam már, L.-ban születtem. Apám Szűcs János volt, kiről már elébb szóltam, telkes gazda, volt bíró, s oly ember, amilyen a faluban elébb sem volt, utóbb sem lesz; beillett volna vicispánynak. Édesanyámat, Isten áldja meg szegényt! Farkas Borbálának hívják. Házunk, azt is elmondtam már, a nagy utcán áll, harmadik a faluházához, nem messze a templomtól. Itt laktunk mi gyermekek is, azaz én és Péter öcsém, kivévén a munka idejét, mikor apámmal a tanyára mentünk, és sokszor egész hetekig nem jöttünk a faluba.

Szerencsésebb két fiú nem volt a világon. Igaz, téli hónapokban iskolába küldtek, s a vén mesteren nem múlt, hogy többet nem tanultunk; eleget megvert, főleg engem, mert a számolás teljességgel nem fért fejembe. Apánk is, ha szót nem fogadtunk, vagy ellenünk más panasz volt, néha ránk riasztott. De azért nem volt bajunk. Édesanyánk, ha nem fogta is pártunkat, mert ezt ő sem merte, mindig talált valamit, amivel megvigasztalt, majd fehér cipót, majd aszalt szilvát, majd más valamit, s ha a téli hónapokban a sok iskolázást restelltük, annál szebb volt a nyár. A fecskék, ha fészkükhöz visszatértek, nem repülnek körül vígabban, mint mi, ha apánkkal kikeletkor a tanyára mehettünk. Tudtuk, hogy a vén mestert mindszentig nem látjuk, és szebb tanya, mint a miénk, nincs az egész alföldön. Édesapám kéttelkes gazda volt, s már a tanyaföld is elég nagy, hozzá pedig még feles és árendás földet bírtunk, s őszkor oly asztagok álltak istállónk mögött, hogy beillettek volna akármily földesúr szérűskertjébe.

Gyermek nemigen becsüli a vagyont; de az, hogy soha idegen munkára nem megyünk, és édesapám a robotra is béresét küldi, hogy vásárkor új csizmát és kalapot kapunk, és annyit ehetünk, amennyi csak belénk fér, bizony nekünk is jólesett, és még most is emlékszem, hogy mikor a mester egyszer jól megvert, s azután azt mondta, hogy ha nem tanulok, soha bíró nem lesz belőlem, akkor eszembe jutott, hogy csakugyan még bíró is lehetek. Két nap egymásután jól viseltem magamat az iskolában, s fűzfabotot vágva, úgy jártam körül a faluban, mintha máris én mondanám a törvényt. De végre nem sokat törődtem vele, lesz-e bíró belőlem, mikor úgysem cseréltem volna senkivel a világon.

Itt az emberek nem is tudják, mi egy tanya. Eleget magyaráztam nekik, de nem értik. Rendes szántóföldeiken kívül, melyek a ház körül fekszenek, van nekik is birtokuk. Almoknak nevezik, és azok majd az egész községé, majd egyes gazdáké. Ipamnak is van ily földje, hol marháinkat tartjuk. De mi ez a mi pusztáinkhoz képest! Még a marha sem olyan. Ha a teins úr most felmegy, almunk ott fekszik a hegyoldalon jó három fertály órányira innen; ha felmegyünk, fogadok, a bika mindjárt ott terem. Hogy felbökjön? Dehogy! hogy megvakartassa fejét. Pedig a mi bikánk hatalmas darab, ritkítja párját; csakhogy itt még a marha is szelíd. A tehenek maguk jönnek, hogy megfejjék, s ha csak a ménkő nem csap le közéjök, a világért nem szaladnának szét. Ha az idevaló embereknek magyar gulyát mutathatnék, csak egy jóravaló bikát, mikor idegen ember jő a marha közé vagy farkast érez, s nagy tüzes szemével körülnéz, a földet kaparja, dühében fújni kezd, s azután felvetve farkát, nekirohan és az egész gulya utána iramlik, hogy a föld csak úgy reng alatta, s a gulyások lóháton alig érhetik el; ha ezt látnák az idevaló emberek, kik egész életökben marhával bántak, azt sem tudnák, Istennek mily szarvas teremtését látják maguk előtt. Az egész falu megfutamodnék.

Hiába, ezt mind a föld teszi. Valamint az emberek, mert gyermekségöktől mindig e hegyeken mászkálnak, meggörbülnek, s tíz faluban nem találni egy nyalka legényt, ki, mint nálunk mindenik, fejét egyenesen hordaná: úgy a marha hogy kapjon bátorságot, mikor oly mezőn legel, hol ha egyszer bátran nekiindul, kitöri nyakát? Nyár kezdetén még hagyján, de ha a teins úr azt a helyet látná, hová a marhát kisasszonynap táján felhajtjuk, megesnék szíve. Mászkálniuk kell szegényeknek, mint kecskéknek; csupa nyomorúság az egész ország, csupa nyomorúság.

- Nekem nem úgy látszik - mondám, midőn gazdám előadásában megállva, úgy nézett reám, mintha helyeslésemet várná. - Sőt alig láttam virulóbb tájat. Emlékezzék csak, földi, talált-e nálunk aratás után valaha ily zöld mezőt, minőt itt látunk.

- Zöld - mondá ő, midőn pipáját kiverve maga mellé tevé, s arcán azon megvetés vala kifejezve, mellyel alföldi ember Krajna valamely határát nézné -, zöld, de mikor az egész év hosszán mindig csak zöld marad. Nálunk, azaz nálunk odahaza, rég nem tudnak semmit az aratásról; itt most fognak hozzá, s nem csoda, ha ott minden tarlóban áll, s a mező fakónak látszik, hisz meghozta termését; míg itt csak most készülünk hozzá, s mégis maholnap már az őszi vetéshez kell fognunk. Soha búzát búza után vetni nem lehet, nemcsak azért, mert a föld nem bírná el, de azért sem, mert nem érnénk rá, s néha mindjárt Szent Mihály után havazni kezd. Köszönöm én az ilyen földet, ha még oly szép zöld lenne is. Az egész ország csak olyan, mint a nép, nem éppen itt, mert az idevaló parasztok jól bírják magukat mindamellett, de a határon túli hegyek között, hol mint huszár egy ideig kvártélyon voltam. A magyar ember szegényesen néz ki; a német, ha az alföldre vetődik s a legtehetősebb gazdát látja gyolcs ingben, gatyában, zsíros bundával, talán megszánja szegényt, s mégis biz az hat ökörrel szánt, s oly négy lóval megy a vásárra, hogy alig győzi fékezni. A németek, kik között laktam, fekete bőrnadrágban, posztókabátban, magas tetejű kalapban elég tisztességesen néznek ki, biz Isten még esernyővel is járnak, mint a teins urak, de azért szántáskor kettőnek kell összefogni, még akkor is többnyire egy lóval s egy tehénnel szántanak, s az egész faluban nincs annyi hús és zsiradék, mennyi nálunk egy becsületes lakodalomnál elfogy. Nincs is több oly ország a világon, mint Magyarország. Azt a hét vezér ugyan jól kikeresé, Isten áldja meg érte, és oltalmazza meg a magyart török s tatár és minden ellenségeitől, kiknek foga rég fáj szép Magyarországra. - S ezzel Szűcs István felkelve, az enyémhez koccantá poharát, s végső cseppig kiitta. Meg valánk indulva mindketten.

- De hol is hagytam el? - kezdé meg ismét gazdám, midőn lelkesülésének kitörése után elébbi nyugalmát visszanyerte. - Igaz, arról szóltam, mikor még gyerekkoromban atyámmal és Péter öcsémmel a tanyán laktam. Hosszú volna mindent elmondani, de a gyerek utoljára is mind egyforma. Pajkos, ha jó dolga van. Csak Péter öcsém volt kivétel. Ha lóra kaphattunk, ő se maradt hátrább. Ő az egyik négyesen, én a másikon, s hajrá előre, aki mint tud, hogy hosszú porfelleg vonult utánunk az egész pusztán, s mikor a kúthoz értünk, fél óráig se mertük megitatni lovainkat. Akkor is, ha a félig rakott kazal egyik oldalán felmászva, a másikon leeresztettük magunkat (bizonyosan a teins úr is megpróbálta e mulatságot, és mi inkább ezért, mint a termésért örültünk az aratásnak), mondom, az ily játéknál is Peti csakúgy lármázott, mint a többiek. Egyszer ki is ficamította a lábát, mikor aztán engem vertek meg. De ő ezt is mind csak pajtásságból tette, természeténél fogva sohasem láttam szelídebb gyermeket; s míg én a góréban a verebeket hajigáltam, vagy a kuvaszokat uszítottam egymás ellen, vagy más csintalanságon törtem fejemet: ő sokszor órákig elült a halom tetején, mely alatt tanyánk épült, vagy az árok széléről nézte a világot. S ha kérdeztem, mit mélázik? azt felelte, hogy a délibábot nézi, vagy a ballangókat számolja, melyeket a szél a pusztán végigkerget; honnan jöhetnek, hová mennek, s mi lesz belőlük? Mi lesz belőlük? ki tudja? Elég, hogy soha a határra, honnan elszakadtak, vissza nem mehetnek többé! Hej, ki hitte volna, hogy egyszer belőlem is ily ballangó lesz! Akkor csak azt gondoltam, hogy mindez ostobaság, s kár, hogy Petit Debrecenbe nem küldik, úgyis csak papnak való. Édesapám pedig azt mondta, hogy jó gyerek, s őt küldte ki birkanyájunkkal. Én eluntam volna százszor, de ő ismerte minden virágnak nevét, s tudta, hol fekszik a nyúl, a legtöbb fürj kinek vetésében jár, és sokszor mondta, hogy neki nem kell más mulatság.

Ilyen maradt ő később is. Mikor felnőttünk, és én azt kezdtem kérdezni: ki a legény a csárdában? ő alig hallatta szavát; s már azt kezdték mondani róla, hogy pulya gyerek, mikor egyszer vasárnap a korcsmában védelmemre kelt, és a falu kanásza kezéből kikapva fütykösét, avval oly munkát vitt véghez, mintha egész életében nem is tett volna egyebet. Ha bántották, vagy ha valakinek védelmére kelt, nem volt derekabb legény a faluban, s botja úgy suhogott kezében, mint a forgószél; de ő maga nem bántott senkit, és az öregek azt mondták, hogy éppen olyan lesz, mint édesanyánk nagyapja volt, ki mikor katonának vitték, szinte a legszelídebb fiúnak tartatott, és azután mégis egy arany és ezüst érdempénzzel jött haza a háborúból, és akkor megint oly jámbor lett, mint a harapás kenyér, és burkus s törökön kívül nem is bántott soha senkit a világon. De a leányok nem törődtek e jövendöléssel. A fehérnép a pántlikából a pirost, a legényből a pajkost keresi ki magának, és Péter, ha derekabb legény volt is nálamnál, félig sem állt oly kedvességben előttük, mint én. Ő pedig fel sem vette, mintha neki egy sem kellene. Elült tánc között néha egy óráig, és nem is szólt hozzájok. Csak a kis Eszter iránt viselte magát másképp, azt is, amint valamennyien gondoltuk, csak azért, mert úgyszólván együtt nevekedtünk.

- Hej, az az Eszter - folytatá rövid szünet után - furcsa egy kisleány volt. Első tekintetre nem látszott benne semmi különös. Kovács Erzsi meg a rektor leánya és a felső molnáré, az mind szebbnek tartotta magát. Jóformán az is volt. Erzsiből két olyan is kitelt volna, mint Eszterke, termete, mint a nádszál s nádszál nem hajlékonyabb és nem bólintgat fejével szebben, mint ő tánc között. A rektor leánya piros volt, mint a pünkösdi rózsa, a molnár Zsuzsija derekabb mindkettejénél. A faluban azt mondták, hogy jobb lenne a legénynek, ha a malom kereke alá kerül, mintha Zsuzsi fordítja reá szemét, és mégis Eszternek nem volt párja egyik sem. Közelében különös érzés fogta el az ember szívét. Mintha tavaszkor illatot érez, s nem tudja, honnan jő, míg a fű között észreveszi a kék ibolyákat. Így járt vele mindenki. Első tekintetre nem foghatta meg senki, miért oly kedves e leány, csak ha kék szemébe nézett, akkor vette észre, hogy minden onnan jő.

Vad fiú voltam egész életemben, és mi tagadás benne, eleget veszekedtem; de ha még úgy haragudtam is, s ha velem senki nem bírt, nem kellett más, mint hogy Eszterrel találkozzam, s rossz kedvem elmúlt, nem tudtam volna én ilyenkor senkire haragudni a világon. Oly tiszta, oly nyugodt, oly gyönyörűen kék volt szeme, mint a meleg nyári ég, az ember megfeledkezik magáról, ha belenéz.

Édesanyám sokszor beszélt velem Eszterről. A faluban azt mondták, hogy belőlünk pár lesz, s én csak azt feleltem, hogy addig még sok víz foly le a Tiszán; de azt gondoltam, hogy bizony nem bánnám, ha pár lenne belőlünk. Csak egy ember nem beszélt velem soha e dologról, és az Péter volt, sőt ha én kezdtem, ő másra fordította a beszédet, vagy elment, mintha észre sem venné vagy semmi gondja nem lenne reá. Egyszer szemrehányásokat is tettem neki. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem reá.

A tanyára mentünk. Rosszulesett, hogy arról, ami leginkább szívemen fekszik, éppen öcsémmel nem szólhatok, s Eszterről kezdtem beszélni. Másra akarta fordítani, de miután mindig újra kezdtem, s az út közepén ott nem hagyhatott, hallgatva ballagott oldalam mellett. Legfeljebb egyes szavakat csikarhattam ki belőle. Hogy Eszter bizony jó leány; hogy apja talpig becsületes ember, s hogy belőle jó gazdasszony lesz. De ezt is csak úgy mondta, mintha restellené, s én soha nem bosszankodtam úgy reá életemben, mint ekkor.

- Hallod-e, Péter - mondtam végre, mikor a tanyához értünk -, úgy látszik, nemigen bánod, jó vagy rossz szerencse fordul-e reám. Ha te akarnál megházasodni, én dolgodat nem oly könnyen venném. Örülnék vagy bosszankodnám, dicsérném vagy szidnám kedvesedet, de azt nem hányhatnád szememre, hogy sorsodat még annyira sem veszem fel, mint akármelyik szomszédunk vagy ismerősünk.

- Az én házasságomra nem sok gondod lesz - válaszolt Péter. - Új esztendőre beállok katonának.

- Már minek állnál be katonának - mondám én -, édesapámnak két telke van, elég az neked is, nekem is.

- Nem kell nekem édesapám telke - mondja ismét ő. - Édesanyánk nagyapja is katona volt, én is az leszek.

Ismertem Pétert, és tudtam, ha az egyszer valamit feltesz magában, négy ökör sem bírná elhúzni helyéből, s ezért csak azt mondtam neki, hogy ha kedve van, hát adjon Isten neki szerencsét hozzá, de hogy édesanyám nagyapja, mikor arany és ezüst érdempénzzel visszajött, szintén megházasodott, s hogy ő is Isten segedelmével ezt teszi talán, s majd én keresek fiatal takaros feleséget számára.

- Nem jövök én soha vissza a faluba - mondá ő szomorúan -, talán ad az Isten jó török háborút, ahol megtaníthatjuk őket, mire való a huszár, s akkor majd hallani fogjátok híremet; vagy talán nem is - és csak úgy pusztulok el; de azt tudom, hogy ha egyszer katonának álltam, vissza nem jövök többé. És ez jobb is nekem.

Péter nem volt víg természetű. Sokszor a szomorúság erőt vett rajta, és se ő, sem más nem mondhatta volna, min búsul. De ily leverve őt eddig mégsem láttam, s bámulva kérdeztem, mi baja?

- Nincs nekem semmi bajom - mondotta ő -, csak hogy kedvemet vesztettem el, s nincs többé maradásom a faluban. Legjobb nekem, ha katonának állok.

Egy ideig hallgatva álltunk egymás mellett, sem én nem szóltam, sem ő. Szeme a távolban járt, mintha a falut nézné, melynek fehér házai hosszú sorban a láthatáron látszottak.

- Ne gondold, bátyám - mondá végre -, hogy ha nem sokat szólok is, szerencsédben részt nem veszek. Csakhogy ha az embernek magával gondja van, nem tépelődik mással, s nem kis dolog, míg az ember elhatározza magát, hogy szülőhelyét elhagyja. Három hónapja, hogy fejemet töröm rajta. Te szerencsés ember vagy, Eszternél jobb feleséget a föld kerekségén nem találhattál volna. Tedd őt boldoggá, bátyám, s az Isten is megáld érte.

Ő elment, s én bámészkodva néztem utána. Nem tudtam, mit gondoljak. Hogy Esztert szerencséssé tegyem? Hisz az meglesz! De mi baja lehet Péternek?

Éppen sok dolgunk volt a tanyán. Később édesapám is eljött, s nem beszéltünk többé aznap a dologról. Utóbb sem. Péter ismét vidámabbnak látszott, s egész beszélgetésünkből csak az maradt fejemben, hogy katonának akar állni, és hogy őt talán mégis valami módon más gondolatokra hozhatom.

Kevés nappal később apám tudtomra adta, hogy Esztert számomra megkéri. Ha sohasem láttam vagy soha eszembe sem jutott volna, hogy elveszem, akkor is csak azt mondom, hogy köszönöm irántam való jó szándékát. Édesapámnak ellentmondani nem mert senki a házban. De minthogy ha rám bízzák, sem választottam volna más, nem tudtam, mit csináljak örömömben. Néha kétszer annyi takarmányt tettem a jászolba, s ha apám megszidott a pocsék miatt, azt gondoltam, hadd érezze a marha is, hogy lakodalom lesz a háznál. Széles jókedvemben teli marokkal szórtam a magot, s ha egy zsákkal több fogyott el, s anyám elszörnyülködött, azt feleltem neki, hogy annál jobb, mert tudom, áldott esztendő lesz, s minden szem megterem tízszeresen. Lakodalmunk farsangra volt határozva, s eszem mindig akörül járt. Nem volt nálamnál boldogabb legény három vármegyében. Nem is restelltem egyebet, mint azt, hogy Péter még újesztendő előtt akar beállni katonának, s hogy Eszter, mióta mátkám lett, csak úgy viselte magát irányomban, mint annakelőtte, sőt ha volt változás, ez csak annyiban állt, hogy nem szívesen maradt velem maga, és ritkábban emelte rám kék szemét. Öcsémről édesapám azt mondta, hogy egészen nagyapjára ütött, s hogy ha már katonának készül, annál jobb, minél elébb kezdi, legalább annál elébb jő ismét haza. Eszterről édesanyám mondta, hogy jól teszi, s hogy tisztességes leány létére nem is cselekedhetik másképp, s hogy mentül kevesebb szeretetet mutat most, annál többet fogok nála találni, ha majd elveszem.

Hogy mindennek más oka lehet, az nem is jutott eszembe, s ha Eszter karácsony táján véletlenül meg nem betegszik, elveszem, s talán mostanig sem jutott volna eszembe, hogy mással talán szerencsésebb lehetett volna.

Eleinte csak egy kis változásnak gondoltuk az egészet. Eszter az utolsó időben rosszul nézett ki; halaványabb volt, mint máskor, és anyja is panaszkodott, hogy alig eszik; de nagy fontosságot senki sem tulajdonított bajának. Csak mikor végre ágyba került, s a doktor mondta, hogy nehéz beteg, akkor ijedtünk meg.

És volt is miért. Nem múlt el egy pár nap, és a szegény leányra alig lehetett ráismerni. Órákig nem nyitotta fel szemét, úgy feküdt ott, mintha már meghalt volna, s ha végre mozdult s körültekintett vagy szólt, még inkább megijedtünk. Nem ismert senkire. Ha ágyánál álltam, úgy beszélt hozzám, mintha anyja lennék; s anyját apja helyett szólította meg. És ez így tartott csaknem három hétig. Néha úgy látszott, mintha jobban volna, és már örülni kezdettem, de akkor vagy a doktor jött, s a fejét rázva mondta, hogy a betegségen semmi változást nem lát, vagy ha kimentem az utcára, s a szomszédoknak elmondtam, hogy Eszter jobban van, csak azt hallám vigasztalásul, hogy halála előtt minden beteg javul, s hogy Eszter mégsem marad meg. Ők mindig mondták, hogy ez lesz a vége; ily szelíd józan gyermek, minő ő volt, nem életrevaló. Maga a mező úgy nézett ki, mintha az embert csak szomorítani akarná. A fehér hótakaróból itt-ott csak egyes száraz kóró állt ki, minden oly elhagyottnak látszott; az ember szinte természetesnek találta, hogy ily időben beteg nem épülhet föl. Ha édesapám a tanyára küldött, hogy a marha után nézzek, szegény azt is csak azért tette, hogy bajomról egy pár óráig megfeledkezzem, még szomorúbban jöttem haza. Ahova néztem, csak a halál jutott eszembe, s vigasztalásul legfeljebb a gondolat, hogy nem sokat veszt, ki e puszta hideg világról elköltözik. Soha nem éltem szomorúbb időket.

Végre túlestünk rajta, hála Istennek. Eszter magához jött, lassankint fellábadott, s csak gyöngesége maradt vissza. Természetesen lakodalomról szó sem lehetett. Eszter farsang közepe táján még alig bírt felkelni ágyából, s úgy határoztunk, hogy csak húsvét után kelünk össze. De én azt sem bántam. Csakhogy megmaradt.

Öcsém elébb új esztendőre akart katonának állni, de Eszter betegsége miatt ez sem történhetett. Majd a doktorért kellett menni, majd orvosságért; apámnak is, miután nem sok hasznomat vette, több szüksége volt reá. Maga ajánlkozott mindenre, s ha a betegnél mások virrasztottak, ő az éjszakát néha velem, néha a maga pitvarán töltötte, azért, hogy ha valami kell, kéznél legyen. Mikor Eszter jobban lett, többször felhozta ugyan ismét a katonaságot, de nem sok kérésre volt szükség, hogy őt visszatartóztassuk, s megígérte, hogy húsvétig velünk marad; csak arra, hogy lakodalmamat bevárja, nem akart reáállni semmi módon.

Mindebben nem láttunk semmi különöst. Hiában, Péter jó fiú, mondta anyám, észreveszi, hogy szükségünk van reá, és azért marad itt, ha mégoly nehezére esik is. Szakasztott képmása apámnak. Meglássátok, Péter is arany érdempénzzel jő haza. Hogy Péter öcsémnek nemcsak a katonáskodás és nagyapánk aranypénze jár eszében, az eszünkbe sem jutott. Még azt is természetesnek találtam, hogy míg Eszter a szobából ki nem mehetett, Péter félnapokat töltött ott. Hisz gyermekkorunkban is inkább tartottak össze, Péter nemsokára elmegy, s ki tudja, látják-e egymást e világon. Én bolond fejemmel még örültem neki, s ha Péternek a tanyán dolga volt, helyette én mentem ki. Édesanyám restellte is, s megszidott, mért nem töltök több időt mátkámmal, de én biz azért mégis kimentem. Nagyon szerettem Esztert, s jólesett, ha naponkint benézve, láttam, hogy megint jobban néz ki, szívesen beszélgettem is vele, és még azt sem bántam, ha édesanyja vagy egy fél óráig jövendőbeli háztartásunkról okoskodott, de idő hosszára nem tartottam ki. A kisablakú sötét szoba, a fonó kerekek pergése s az egyhangú beszéd úgy elálmosítottak, hogy sokszor csak jövendőbeli anyósom szidása költött fel.

Végre kitavaszodott; a hó elfogyott és szántani kezdtünk. Eszter is kiépült és szokott munkáit végzé a ház körül; mi, fiúk pedig édesapánkkal egész napokat töltöttünk kinn a tanyán. Minden régi kerékvágásába jött; csak egy nem tetszett az egészben, az, hogy öcsém és Eszter egyre csak szomorúak maradtak. Pétert megfoghattam. Húsvétra akart beállni, s az mindig közelebb jött, nem csoda, ha szíve megesett; de mi baja lehet Eszternek? Mentül többet gondolkoztam, annál kevesebbet foghattam meg; és én talán soha nem is jöttem volna reá, ha a Tisza ki nem árad.

A teins úr nem foghatja meg, mi köze a Tisza árjának Eszter szomorúságához - folytatá rövid hallgatás után, látszólag gyönyörködve a meglepetésen, melyet beszédének váratlan fordulatával előidézett. - Hát az egész csak úgy függ össze. Előbbi időkben, amint hallottam, annak már húsz esztendeje lehetett, határunkat töltéssel foglalták körül. Akkor időben sok civódás volt miatta, és mint apámtól sokszor hallám, néha tavaszkor az egész falu kiment, s kapával, fokosokkal védte töltését a szomszédok ellen, kik azt mondták, hogy nálok a Tisza csak azért árad oly magasra, mert határunkon nem mehet keresztül. De utoljára ők is megszokták, mi is, ha az egész vidék víz alatt állt, az, hogy határunk szárazon marad, éppoly természetesnek látszott, mint az, hogy máshol csak a fűzfák vagy hátak állnak ki az árból. Még töltésük is alig jutott eszükbe máskor, mint mikor az inzsellér, kire a töltés fenntartása bízva volt, a falu házánál fizetését szedte be. Ha a bíró szóba hozta, hogy jó lenne azt helyenkint megigazítani, legfeljebb egy pár vénember ment ki kapájával, az is, ha este visszajött, azt mondta többnyire, hogy bíró uramnak nincs helyén az esze, mert a töltésnek semmi baja. Kitart az száz esztendeig is, csak ne bolygassák. S nem is igen bolygatták azt, több esztendeig nem történt egy kapavágás, s nem is lett volna baj, csak a Tisza ne áradt volna ki éppen ez esztendőben oly kegyetlenül.

Csakugyan a szomszéd falu emberei rontották-e meg töltésünket, hogy magukon segítsenek, mint azt sokan mondták, vagy pedig a víz maga tört rést magának? A baj éjszaka történt, s így nem tudhatni okát; de annyi bizonyos, hogy mikor szürkületkor észrevették, s a harangot félre kezdték verni, többé nem lehetett segíteni. Az egész falu kiment. Még az asszonyok s gyermekek is kapával s kosarakkal szaladtak a többiek után, de a víznek most még a vármegye sem parancsolhatott volna többé. A rés hat öles volt, mikor odaértünk, és szemlátomást nagyobbodott. A zavaros folyó egész darabokat rántott magával. Rövid idő múlva a legbátrabb is átlátta, hogy segíteni nem lehet, és mindenki, mint a vert had, nagy zavarban és lármával futott az ár elől.

Több mint húsz év óta víz nem öntötte el határunkat. A lapost, hol elébb a közlegelő volt, régen felszántották, s most ott a legszebb repce s őszi vetés állt; elképzelhetni a jajgatást, midőn a víz lassankint mindent elborított. Eleinte sokan még azzal vigasztalták magukat, hogy földjeik hátasabb helyen fekszenek, s külön töltéssel akarták megmenteni vetéseiket. Nappal s éjszaka dolgoztunk. Mindhiába. Még mielőtt a töltés félig elkészült, egyszerre csak azt vettük észre, hogy a víz hátunk mögé került, s végre átlátta mindenki, hogy fáradsága haszontalan, s összetett kezekkel nézte a pusztítást.

Szerencsére a falu maga hátasabb helyen állt, a tanyák is, melyek még akkor mérettek ki, mikor határunknak töltése nem volt; de a többi mind egy nagy tó. Csak a fák látszottak ki a vízből, itt-ott egy akol fedele, az is, amint a vert földből készült falak elmállottak, mindig mélyebbre szállt, s pár nap múlva egészen összedőlt. Bizony szomorú volt ezt látni, csakhogy nem sok időnk maradt a szomorkodásra.

Sok azt sem tudta, hogy tartsa el az istállóban marháját, más, kinek, mint nekünk, tanyája szárazon maradt, nem juthatott oda. A víz a falu s a tanyák között oly mély volt, hogy keresztülgázolásról szó sem lehetett. Jó két órányira laktunk a Tiszától, s így csónaknak híre sem volt a faluban. Az egyik istállóajtókat szegezett össze, s azokon tolta át magát; más leszedte a padlás gerendáit, s ezekből készített talpat magának; míg néhányan a harmadik faluból pár ócska halászladikot szereztek. Mindenki úgy segített magán, amint tudott, s mert a marha nagyrészt a tanyákon volt, sok gazda maga ment ki, más legalább gyermekeit küldte, hogy a jószágra felvigyázzon. Apámra e napokban szükség volt a faluban. Tízszer is elhívták napjában a faluházához, hogy tőle tanácsot kérjenek, s így ő is minket küldött ki, vagy inkább Pétert, mert a tavaszi szántást nagy részben már elvégeztük, és a szükséges munkát a cselédekkel ő maga is elvégezhette, míg én Eszter szülőinél segítettem.

Péter úgy látszott, ezt is jó szívvel teszi, csakhogy mikor húsvét közeledett, nyugtalanabbnak látszott. Az utolsó időben keveset láttuk. Csak ha éppen eleségre volt szüksége, akkor jött a faluba, s akkor látogatta meg Esztert is. Apám nem szerette, ha a jószágot magára hagyja, s az átjövetel sem volt könnyű. Egy rossz ladikot vettünk ugyan, s az csendes időben csak megjárta, de ha a víz habokat vetett, az ember azt sem tudta, a vizet lapátolja-e ki, mely belé csapott, vagy evezzen, főképp ha, mint nálunk a faluban, az embernek elébb evező soha nem volt kezében.

Így jött a szent hét. A víz még mindig áradt. Már a tanyákért is aggódtunk, s öcsém, mikor utolszor benn volt, azt mondta, hogy a boglyák körül töltést csináltat. Ez szerdán volt. Mondta, hogy ha a víz nem apad, húsvétig nem is jő be. Nagycsütörtök ez esztendőben éppen Eszter születése napjára esett, s mikor reggel hozzámentem, elmondtuk egymásnak, mily baj, hogy Péter nem jöhet el, éppen ma, mikor úgyis nemsokára elmegy, s nem tudni, mikor jő haza.

Eszter csakoly szomorú volt, mint máskor, de ezt már megszoktam, s dolgom után mentem.

Nem tudom, miért, egész nap különösen nyugtalan voltam, s mihelyt munkámat elvégeztem, ismét Eszterhez siettem. Délután mintegy öt óra tájban lehetett. Nem találtam a házban. Anyja mondta, hogy egy szomszédasszonyhoz ment, s egy ideig vártam is reá; de nem volt maradásom. Fel kellett őt keresnem, s amint a házból kimegyek, egyszerre csak a kertben látom.

Eszter apja féltelkes gazda volt, de nemigen jól bírta magát. Háza is nem a templom táján, hanem kinn a falu szélén állt, hol többnyire csak a fertályosok és zsellérek laktak. Kertjöket a libapásttól csak egy árok választotta el, s ha nyári időben a tanyáról visszajöttünk, sokszor egyenesen erre jártunk a faluba. Most az egész tér el volt öntve; a víz csaknem a kertig jött, s ott az árok mellett állt Eszter.

Már mi a mennykőt keres ez itt, gondoltam magamban, főképp ily időben, mikor csak alig lábadott fel, s most is néha oly halavány, hogy az ember szinte megszánja. Elfelejtettem mondani, hogy az egész nap szeles volt, s főképp délután oly erősen kezdett fújni, hogy fergetegnek beillett volna. Az ember alig győzte összefogni bundáját, pedig szüksége volt reá; oly hidegen süvöltött a szél a vízen át, mintha húsvét helyett karácsony jönne, és Eszter, mintha észre se venné, ott áll könnyű kendőben, csak néz, csak néz, s az ember azt sem foghatta meg, mit, mert előtte csak a nagy áradás terült el zavarosan, kétszer oly magas habokat vetve, mint a Tisza. Úgy el volt merülve, hogy nem is vett észre, s mikor megszólítottam, összerezzent.

- Mit állsz itt, Eszter? - mondám én. - Meglátod, újra megbetegszel.

Azt válaszolta, hogy csak az áradást nézi, és milyen zavaros a víz, és mily erős habokat vet.

- Könnyű neki zavarosnak lenni - mondám én -, mikor alatta csupa repce- és búzaföld fekszik; de jer haza Eszter. Megfázol. Olyan hideg a kezed, mint a jégcsap.

Eszter, mintha nem is hallaná, csak mindig a vízre néz.

- Mit gondolsz - kérdezett végre -, ha valaki most a tanyákról át akarna jönni, nem lenne-e baja?

- Csak nem evett senki bolondgombát, hogy ily időben átjöjjön - mondám én. - Molnár Gazsi is csak a múlt héten fúlt bele, s egy ideig nem egykönnyen legénykedik valaki a vízen.

Kezemben tartottam Eszter kezét. Mikor Molnár Gazsit neveztem, egész teste összerezzent.

- Jer be a szobába - kértem ismét -, nem jó neked itt lenni, bizony megint megbetegszel.

Eszter nem szólt semmit. Bevezettette magát a szobába, s csendesen leült a kályha mellé. Oly halavány volt szegény, mint mikor betegsége után felkelt. Egész teste reszketett.

Azt gondoltam, csak a hidegtől, s ráadtam kis bundáját. Mindenféléről kezdettem beszélni, amiről csak gondolhattam, hogy szívesen szól. Ő alig felelt. Meglátszott, hogy esze máshol jár.

- De mi bajod Eszter? - mondtam utoljára. - Egészen megváltoztál, ki bántott?

- Nincs semmi bajom - mondá ő -, csakhogy mikor a víznél álltunk, szegény Gazsi jutott eszembe; mily borzasztó lehet a szülőinek meg azoknak, kik szerencsétlenségét okozták. Azt beszélik, mások biztatták fel.

- Azt bizony nem biztatta senki - mondám én. - Magam ott voltam a korcsmában. Olyan szél fújt, mint ma, talán még valamivel nagyobb. Ő azt mondta, hogy átmegy a tanyára. Mi csak nevettük. Erre tűzbe jött, s újra mondta, hogy átmegy, s aki legény, az jöjjön vele; mi meg még inkább nevettünk, s azt a tanácsot adtuk neki, menjen a tiszai halászokhoz, és ott keressen pajtást magának. Erre ő felugrott, s azt kiáltotta, hogy hát maga megy át, mert amit a halász megtehet, attól ő sem fél. És ezzel elment. Vasárnap történt, és az egész korcsma teli volt emberekkel. Gazsi nagybátyja is ott ült és testvéröccse; de hogy ily bolondot tehessen, az nem jutott senkinek eszébe. Ismertük; jókedvében ő úgy elhányta a sulykot, mint akárki, s azért eddig soha baja nem történt senkinek. Pityós is volt szegény, s nagybátyja nevetve mondá: ha a vízhez ér, a hideg szél eszére hozza, s hogy egy fél óra múlva nagy csendesen majd visszaül elébbi helyére. S ezzel másra fordult a beszélgetés. Mintegy egy óra múlva jutott eszébe testvéröccsének, hogy majd utánanéz, de akkor már késő volt. Esteledett, mikor Gazsi a korcsmából elment, s mikorra öccse visszajött, s azt mondta, hogy Gazsit sehol sem találja, s mind kimentünk, hogy őt felkeressük, hírét sem leltük. Eleget szaladgáltunk a víz partján, eleget kiabáltunk; de még csolnakra sem akadtunk. A bíróét Gazsi vitte el, a többiek mind a tanyákon voltak, s összeszegezett lapon még nappal és csendes időben is alig juthat át az ember. Várni kellett virradatig, és akkor csak a felfordult ladik úszott a vízen, szegény Gazsi pedig ott veszett. Beszélték a faluban, hogy azért akart átmenni a tanyára, mert Kovács Erzsi apjával volt ott, s neki megígérte, hogy még vasárnap eljő. De ki tudja, igaz-e, és ugyan Erzsi mit tehet róla, ha más bolond.

Míg én szóltam, Eszter mindig nyugtalanabb lett, s mikor Kovács Erzsit említettem, felugrott, s azt mondta, hogy kimegy.

- De mi jut eszedbe, az istenért! - kérdeztem.

- S hátha megint valaki megkísértené, hogy átjöjjön? - kérdé.

- De ki jönne most át, hisz nagycsütörtökön csak nem pityós senki - mondtam én.

De ő csak azt mondta, hogy bizonyosan ma is valami szerencsétlenség történik, s csak úgy tarthattam vissza a szobában, hogy én mentem ki, s megígértem, hogy mihelyt valamit látok, bejövök s megmondom.

- Be furcsa ma az a leány - gondoltam magamban -, bizonyosan megint megbetegszik. De ámbár nem vagyok félénk természetű, és akkor azt hittem, hogy Eszter félelme csupa képzelődés, mégis mikor a vízhez értem és a piszkos habokat láttam, nekem is szegény Gazsi jutott eszembe. Szinte belegondoltam magamat helyzetébe. Nem láttam soha tengert életemben, de eleget meséltek róla, s azt hiszem, az sem nézhet ki másképp. Csúnya volt azt nézni, s mégis az ember elállt egy félóráig, s nézte mindig, s alig mehetett el. Az a tömérdek víz, amint fenékig felzavarva, roppant habokkal csapdosta a partot: sötét színén az egyes fák, melyek a szélben hajlongtak és a habok között majd fel-, majd lemerültek; távolról alig kiállva a vízből tanyáink, s maga a falu, amelyet most három oldalról víz környezett, mintha szigeten állna. Az ember alig igazodhatott el. Ismert volt minden, mégis minden egészen idegennek látszott. Sokáig álltam ott. Majd a felbőszült vizet néztem, majd az eget, hol a szél az egész borulatot egy sötét felhővé söpörte össze. A nap éppen emögé szállt le, s az egész ég vörös volt, mintha húsz falu égne alatta. Nem hallatszott sem marha, sem ember szava köröskörül, csak a szél, mely az akácfákon át süvöltött és a szomszédnak nyitott kertajtaját majd felrántá, majd becsapta. A vízen csak a habok mozogtak, s már be akartam menni, hogy Esztert megnyugtassam, mikor éppen a mi tanyánk irányában úgy látszott, mintha csolnakot vennék észre. Az alkonyodó nappal szemközt álltam, a sötét felhőzet még csak félig takarta el, minden hab csillogott sugaraiban, s nem vehettem ki tisztán semmit. Talán a csolnak eloldozva, csak magában hánykódik körül, vagy amit látok, nem is csolnak, hanem szálfa vagy törzs, melyet a Tisza áradása idehozott. Szívesen elhitettem volna magammal is, de miután a felhő a napot egészen eltakarta és tisztán láthattam, nem maradt semmi kétség. A csolnakban ember ült, és az öcsém volt. Eleget mondtam magamnak, hogy Péter nem tehet ily bolondot, meg hogy ily távolságban senkit nem lehet megismerni; de mentől tovább néztem, annál inkább meg voltam győződve, hogy mégiscsak ő. Erővel is el akartam hitetni magammal, hogy nem ő; de amint odanéztem, ismét ráismertem, s mintha szavát hallanám, mely segítségre hí. Soha ily kínokon nem mentem keresztül életemben; sírhatnám s káromkodhatnám volt egyszerre.

Jó, hogy legalább Eszter nem látja - ezt gondoltam magamban -, s amint visszafordulok, egyszerre csak ott látom; a kerítés mellett állt. Látszott, hogy ő is a küszködő csolnakot nézi. Soha nem felejtem el arcát. Rémülés, fájdalom, kétségbeesés mintha a világnak minden kínjait együtt látnám. Közelíték hozzá.

- Látod a csolnakot? - mondá és hangja tompa volt, mint betegségében. - Az Péter.

E pillanatban a szegény leányt jobban sajnáltam öcsémnél. Aztán nem tudom, miért, de mióta Esztert láttam, magam nyugodtabb lettem. A csolnak közelebb jött, s ha eddig nem veszett el, mért ne érhetné el a partot is? S hátha nem is öcsém? Eszter megnyugtatására is ezt mondtam.

- Tudom, hogy ő - válaszolt -, én magam hívtam, ő megígérte, hogy születésem napjára eljő, s most én vagyok gyilkosa.

- Már hogy beszélhetsz ilyeneket - mondám én -, tudtad-e te, hogy ily szélvész lesz, és meglátod, nem is lesz baja.

De ő, mintha nem is hallaná.

- Tudom, el kell veszni - mondá többször -, és ennek is én vagyok oka; hiába, csak átkául születtem a világra.

Egy ideig hallgattunk mindketten. A csolnak körülbelül az áradás közepéig ért. Tudtam, hogy a víz itt legmélyebb. A habok úgy hányták körül a kis ladikot, mint egy dióhéjat. Minden pillanatban azt hittük, el kell merülnie. Péter majd az evezővel dolgozott, majd a vizet lapátolta. Szerencsére a szél a tanyák felől fújt, és a csolnakot felénk hajtotta; anélkül, ha hárman eveznek, sem sokra mentek volna. Végre keresztüljutott a legrosszabb helyen. Tudtam, hogy ahol most jár, ott a víz legfölebb vállig érhet, s minden aggodalmam elmúlt. Nem is bántam volna, ha a csolnak felbillen, mit ijeszti az embereket. Megmondtam Eszternek is, de ő csak mindig arra nézett, mintha most is vesztét várná még. Idegen embernek is megindult volna a szíve. Akárhogy örültem, hogy Péter szerencsésen megmenekült, mégis szerettem volna megverni, úgy haragudtam reá, hogy e szegény leányt ily halálos félelembe ejti. Haragudtam reá, de később más gondolatok is támadtak bennem. Ha valahogy én lennék a ladikban, így gondolkoztam magamban, vajon Eszter akkor is úgy aggódnék-e? Ránéztem. Eddig ő is tudta, hogy Péter minden veszélyen túl van, s egész arca ragyogott örömében, de rólam megfeledkezett; azt sem tudta, hogy mellette állok. Nem esett jól, de gondoltam tovább, ily időben csak azért, hogy Esztert meglássam, én sem jöttem volna át a vízen; és én egyikre sem bírtam neheztelni.

Mikor végre a sajka partot ért, s öcsém kiszállt, Eszter zokogva borult nyakába.

Péter nagy zavarban állt ott. Majd Eszterre nézett, majd reám; azt sem tudta, mit mondjon.

- Hogy is tehetsz ily bolondot - mondám utoljára én -, ha bajod történt volna, Eszter talán a vízbe ugrik.

Péter csak azt hebegé: megígérte, hogy eljő. Szegény, piros volt, mint a rák, rám sem mert nézni.

- Úgy hiszem, Eszter megbocsátott volna, ha holnap reggel jöttél volna is - mondtam én -, kár, ha saját oktalanságodat másra fogod.

- Igazságod van - mondta erre ő -, ígéret nélkül is eljöttem volna. Jövő kedden elmegyek, ki tudja, látom-e Esztert még valaha életemben.

- Holnapután kis kedden, bornyúnyúzó pénteken - mondám én -, azt a bolondot csak nem teszed, hogy most állsz be katonának.

- És mért nem? - kérdezte ő.

- Hát csak azért, mert - azt akartam felelni, mert Esztert veszi el, de csak azt mondtam -, mert édesapám nem fogja engedni.

- Édesapám megengedte - felelt Péter -, le is vagyok kötelezve.

- Az nem baj - mondtam én -, találkozik helyetted más legény; ha már felcsaptál volna is, van hála Istennek édesapámnak annyija, hogy kiváltson.

- Édesapám ezt soha nem teszi - mondá ismét ő -, te idehaza maradsz, rám nincs szükség a háznál.

Tudtam, hogy ebben igazsága van, de el voltam határozva, hogy ha törik-szakad, nem eresztem el, és csak azt mondtam neki, hogy majd elválik, kinek lesz igazsága, s ezzel ott hagytam.

Menés közben eszembe jutott, nem legjobb-e, ha az egész dolgot elmondom édesapámnak; de hamar felhagytam a gondolattal. Engem jól összeszidna, Pétert talán megverné, s azzal vége. Anyámnak beszélni szintoly haszontalan. Tudtam, hogy a jámbor lélek szívére veszi és sírva fakad, de utoljára is csak azt mondja, hogy azon, amit édesapám egyszer parancsolt, változtatni nem lehet, és hogy Eszter Pétert el fogja felejteni, és most is engem szintúgy szeret, mint őt. Biz én szívesen elhitettem volna ezt magammal is, s egy ideig fejemben járt, nem lenne-e legjobb, ha mindent úgy hagyok, amint volt. Úgyis, ha Esztert aznap este nem látogattam volna meg, nem tudnék semmit; pár hét múlva elveszem, s ki tudja, nem lett volna-e boldog velem is. Eszter kedves leány volt, annyira belegondoltam magamat a házaséletbe, hogy alig tudtam megválni e gondolattól. És nem szerettem-e őt régtől fogva, nem fog-e ő is inkább megszeretni, ha majd mindig együtt leszünk? Meg öcsémnek is jobb talán, ha katonának megy, hisz az egész falu azt mondja, hogy éppen olyan, mint nagyapánk.

De akármit csináltam, végre mindig csak az jutott eszembe, hogy ha Péter helyett én lettem volna a ladikban, Eszter félig sem aggódott volna annyira és hogy én is csak azért, hogy őt lássam, bizony soha életemet nem veszélyeztettem volna; és hogy mikor egyszer tudom, hogy öcsém és Eszter egymást szeretik, gazság lenne tőlem, ha útjokban állok.

Egész éjjel nem aludtam, fejem füstölt a sok gondolkozásban. Végre elhatároztam magamat. Mihelyt szürkülni kezdett, vállamra vettem bundámat; lóra s egyenesen a szomszéd városba a toborzó káplárhoz.

Nagypénteken történt, nem volt ott sem cigány, sem tánc, csak a káplár ült a csapszékben, az is csak ócska dolmányban és forgó nélkül. De én azt sem bántam, csak hogy mentől elébb keresztül essem rajta; mert ha Eszter jutott eszembe meg édesanyám, csak úgy éreztem magamat, mintha valaki fojtogatna.

Mikor a káplárnak elmondtam, miért jövök: szemét-száját feltátotta, úgy nézett rám, mintha azt gondolná, részeg vagyok. Mondta, hogy még az sem történt vele, hogy valaki nagypénteken csapott volna fel katonának. De én erre csak azt feleltem, hogy öcsém már régen felcsapott nála, s hogy mivel az nem mehet el, én állok helyébe, és hogy Pétert fel kell mentenie ígéretétől, mert mindketten nem hagyhatjuk el apánkat s a gazdaságot. Erre a káplár azt mondta, hogy szívesen elfogadja a cserét, mert Péter úgyis inkább gránátosnak való, s belőlem nyalkább huszár lesz. Fejemre tette csákóját, bort hozattam, s borozás közben kicsináltuk a káplárral, hogy jövő kedden visszajövök. Azután ismét lovamra ültem, és mikorra delet harangoztak, már otthon voltam.

A pár nap, mit még odahaza töltöttem, rövid is volt, hosszú is. Néha azt sajnáltam, hogy legalább egy pár hétig nem maradhatok még a faluban; néha meg alig vártam, hogy kedd legyen. Sohasem hittem volna, hogy annyian vannak, kiktől megválni nehezemre esik, és mégis éreztem, hogy tulajdonképp nem függök többé össze senkivel.

Apám eleinte erősen haragudott, anyám szegény sírt, Péter meg azt mondta, hogy őt szavától senki nem mentheti fel; de mikor látták, hogy nem engedek, és megesküdtem reá, hogy ha Péter katonának áll is, én azért szintén elmegyek, megnyugodtak, s apámon kívül talán valamennyien átlátták, hogy jól teszem.

Búcsút vettem mindenkitől, utoljára Esztertől is. Öcsém el akart kísérni, s együtt lovagoltunk el. Szegény Péter úgy meg volt indulva, hogy alig tudott szólni; s bizony én sem voltam jókedvemben; de erőt vettem magamon, s ami tréfás dolog csak eszembe jutott, mind elmondtam. Péter hallgatott, s később én is kifogytam a sok szóból. Mikor a határhoz értünk, s tanyánkra visszanéztem, nem sokba múlt, hogy sírva nem fakadtam, de legyőztem ezt is. Eljöttél velem a határig öcsém - mondtam -, most fordulj hazafelé, és Isten áldjon meg. Ő mondta, hogy eljő velem a városig. - Jobb, ha nem teszed - mondtam én -, úgyis csak elszomorítjuk egymást, és ha már szabad jószántomból álltam katonának, nem akarok úgy megjelenni a káplár előtt, mintha erővel fogtak volna. Mondd édesapámnak és édesanyámnak, hogy köszöntetem, és hogy Isten áldja meg irántam mutatott sok jó hajlandóságukért. Köszöntsd Esztert is, és legyetek boldogok valamennyien.

És ezzel sarkantyúba fogtam lovamat s vágtatva el, mintha török kergetne. Vissza sem néztem. Tudtam, hogy ott áll öcsém, s csak még inkább fájna szívem, hogy vissza nem mehetek.

Nem is láttam szegényt azóta, nem is fogom látni soha életemben.

Gazdám látszólag meg volt indulva; keblét nehéz fohász emelé.

- Így lettem katonává - folytatá végre, leküzdve megindulását. - Eleinte kissé nehezemre esett, később megszoktam, s nem bántam meg soha, hogy beálltam. Svadronos kapitányunk szigorú ember volt, de talpig becsületes, olyan, mint a harapás kenyér, ha az ember megtette kötelességét; a legénység mind magyar. Nagy része azon vidékről, hol én születtem, s ha nem lettem volna távol hazámtól, soha jobb életet nem kívántam volna magamnak. Néha, mikor a parasztokat szántani láttam, vagy mikor a gazda, kinél kvártélyban voltam, a munkából hazatért és a sok gyerek ruhájába csimpaszkodott, az előbbi idők jutottak eszembe, s az, ami lehetett volna. Ilyenkor elmentem pajtásomhoz, ki falunkból valami hat hónappal később állt be ezredünkhöz, és Péter lakodalmán jelen volt. Újra elmondattam magamnak mindent. Kik voltak az esküvőnél, Eszter hogy nézett ki, hány poharat köszöntöttek az én egészségemre is, és hogy Péternek könnyekbe lábadt szeme, valahányszor rólam szólt; de hogy mindamellett ő is, Eszter is jókedvűek, hogy az ember alig ismer reájuk. És ha ezt hallottam, akkor magam is jókedvű lettem ismét. Eldanoltuk egymással:

»Huszárélet a gyöngyélet«,

és átláttam, hogy minden legjobban volt úgy, amint történt. - Később kitört a háború, s akkor úgysem sok időm maradt a gondolkozásra. Majd ide, majd oda, egyszer forposzton, máskor ütközetben. Fáradságos élet, de az ember mindamellett nem unja, és nem is fárad belé, mert hisz úgysem tudja, meddig tart, s nem lesz-e már holnap bősége a pihenésben, mint szegény pajtásomnak és emberséges kapitányunknak, kik előttem estek el, s nem is mozdulnak többé, míg a feltámadás trombitája nem hangzik, s ők ismét az elsők lesznek, mint mindig, ha a támadásra fúvtak.

Felvittem a káplárságig, s nem is restelltem mást, mint hogy ezredünk sohasem fordult meg vidékünkön. Szegényeknek jólesett, hogy a háború másfelé fordult; de én sokért nem adtam volna, ha mint káplár legényeimmel az L.-i nagyutcán végiglovagolhattam volna. Szintúgy híztam belé, ha apám jutott eszembe, ki azalatt ismét bíró lett, s ha majd a faluházánál kvártélyt kérek, talán nem ismer reám. Azzal vigasztaltam magamat, hogy a háborúnak egyszer csak vége lesz, s hogy addig talán mint őrmester jövök haza.

Vége is lett a háborúnak, csakhogy bizony nem kerültem haza akkor sem. Besoroztak ugyanazon ezredhez, melynél elébb voltam, de közlegénynek, és így minden kedvem elmúlt. Salzburg táján feküdtünk, és ily görbe ország nem huszárnak való. Restelltem, ha raportra vagy az exercírozáshoz lovagoltam és egy fertály óra alatt tízszer is le kellett szállani lovamról, hogy kaput nyissak, mert ott is minden gazda kerítéssel fogja körül földjét. Az is rosszul esett, hogy káplárból ismét közlegénnyé lettem. Pajtásaim között is sok volt elégedetlen. Közel feküdtünk a határszélhez. Egy más svadronból többen szöktek át Svájcba, s azt hallottuk, hogy azoknak most nagyon jó dolguk van, s így harmadmagammal én is ráadtam fejemet.

Míg attól féltem, hogy utolérnek, nemigen vettem fel. Hadd pucolja egyszer lovamat más is, gondoltam magamban, én bizony nem bánom, ha sem hadnagy uramat, sem a reitschult soha nem látom többé. De mikor végre biztosságban voltunk, s a határra visszanéztem, csak akkor jutott eszembe, mit tettem.

Talán, mint kapitányom ígérte, utoljára mégis káplár lehettem volna megint, vagy ezredünk Magyarországba rendeltetik, mint szintén többször beszélték vagy szabadsággal eresztenek haza vagy legalább vén koromban mint obsitos kerülök vissza. Most mindennek örökre vége volt. Földönfutóvá lettem, hazámat nem láthatom soha többé az életben. Úgy elkeseredtem, hogy ha magam vagyok, talán visszamentem volna. De pajtásaim tartóztattak. Az ezredben az utolsó hetek alatt többen dezertáltak, s az ezredes mondta, hogy aki ezentúl elmegy, azt főbe löveti; és így magam is átláttam, hogy okosabb, ha itt maradok.

Egyébiránt nem volt fogyatkozásunk semmiben; az első paraszt, akihez jöttünk, jól tartott, s munka sem hiányzott. Éppen kaszáláskor jöttünk, s mikor a gazdák látták, hogy becsületes emberek módjára akarjuk megkeresni kenyerünket, felfogtak majd együtt, majd egyenkint, mi pedig kitettünk magunkért, csak azért is, hogy a sógorok lássák, magyar ember hogy győzi a munkát. Oly rendeket, mint ahol mi kaszáltunk, soha Svájcországban nem láttak még.

Így jöttem e házhoz is. Ipam, akkor persze nem jutott eszembe, hogy valaha még ipam legyen, kaszásnak fogadott fel. Mikor a kaszálást elvégeztük, kérdezett, nem maradnék-e nála aratásra is; később nem akart elereszteni, míg a szántást el nem végeztük; s mikor látta, hogy ahhoz is értek s marha körül nevekedtem, megfogadott cselédjének. Igaz, a csépléshez nemigen értettem, de ipam azt mondta, majd megtanulom; én pedig meggondoltam, hogy itt mindenütt csépelnek, s hogy a télen át én is csak így kereshetem kenyeremet, s iparkodtam, amint csak lehetett, noha e tót mesterség megtanulása nehezemre esett.

Ipamnál jobb gazdát a föld kerekségén nem találhattam volna. Megkívánta a munkát, de aki elvégezte, annak jobb dolga nem lehetett sehol. Ha néha ránéztem, édesapám jutott eszembe. Még tartása is olyan; ha másképp öltözködik, beillenék bírónak akárhol az alföldön.

Sokat szomorkodtam, főképp eleinte. A teins úr dicséri a vidéket. Nyári időben csak megjárja, de mikor mindjárt Szent Mihály után havazni kezd, s az ember hat hónapig mást se lát, és néha kétszer napjában lapátolni kell, hogy csak a háztól az istállóig juthasson: aki meg nem szokta, elszomorodik. Az is bántott, hogy végre csak cseléd vagyok, és az fogok maradni teljes életemen át; és ha hazagondoltam, s eszembe jutott, mi jó dolgom lehetne ott szintén, sajnáltam néha, hogy mikor dezertáltam, nem fogtak el; akkor legalább főbe lőttek volna, s most vége lenne mindennek. De később megszoktam a vidéket és az embereket is.

A teins úr nem is hinné, mennyit kérdezősködtek Magyarországról, apámról és egész háznépéről: mennyi földünk van és hogy míveljük? Hány gyerek jár az iskolába és miként teleltetjük a marhát? Órákig nem untak hallgatni, és nekem oly jól esett, hogy ezekről szólhattam. Gyermekségemtől kezdve elbeszéltem egész életemet, és az egész háznép úgy ismeri L. határát, mintha esztendőkig ott lakott volna. Ipam inkább csak a gazdaságról és a falu dolgairól kérdezősködött. Az, hogy nálunk egyszeri szántásba és sokszor csak karácsonykor vetnek, teljességgel nem fért fejébe, és az, hogy a ganajt tüzelőnek használjuk, még kevesebbé; valahányszor erről szóltam, nevetni kezdett. De Erzsi, akkor még nem hittem, hogy Szűcs Istvánné lesz belőle, Erzsi mindig a háborúra fordította a beszélgetést. Ha este apja a kályha mellett néha elaludt, órákig elbeszélgetett velem; hatszor is elmondatta ugyanazt. Tudni akart mindent minden csatáról, azon perctől, mikor a forposztokon az első lövés történt, addig, míg a halottakat és sebesülteket a mezőn összeszedjük; és katonaembernek nem kell más, mint hogy hallgassák, főképp úgy, mint Erzsi engem hallgatott. Ha kapitányomról szóltam vagy pajtásaim egyikéről, ki mellettem elhullt, szemei könnyekbe lábadtak; ha elbeszélésem között előfordult, hogy veszélyben forogtam, még lélegzete is elállt; s mikor odajöttem: hogy vágtuk magunkat ki a bajból, s hogy törtünk keresztül az ellenség sorain, egészen tűzbe jött; pedig Erzsi takaros egy leány volt ám!

Itt kemény telek járnak, és az első, melyet itt töltöttem, rendkívül hosszú volt; de nem untam el. Ennyi marha mellett egész nap elég dolgunk volt. Este jólesett a pihenés.

Nem hinné az ember, mily jól érzi magát az emeletes faházakban, főképp téli időben. Nálunk nem is tudják, mi a tél. Vannak zord napok, térdig érő havak és néha szánon is alig mehettünk tanyánkra; de ez mindössze is legfellebb egy hétig tartott, s akinek éppen kedve van, megbirkózhatik a fergeteggel is. De itt! Ha a szél azon oldalról fú, honnan a teins úr jött, legény legyen, aki csak az istállóig elmegy; bundával magam sem bírnám. Az ember azt hiszi, hogy a házat is elviszi mindenestől: csak úgy reszketnek falai és a nagy zsindelyek, akármennyi kővel terheljék, mind mozognak. Mintha az egész ház dideregne. És hozzá mily hideg, mily rémséges hó! És ez így néha egész hétig is eltart. Nem látni tíz lépésre az ablakból. De éppen ilyenkor még inkább jólesik a meleg szoba. Mentől erősebben süvölt és fütyül a szél, mentül jobban rezegnek az ablakok és kopognak az ajtók, annál jobbkedvű lesz az ember; körülbelől úgy érzi magát, mint várban, ha az ellenség lődözi, s azok, kik benn vannak, tudják, hogy nem veheti be.

Ez így tartott húsvétig, s már aggódni kezdtünk, mert a takarmány erősen fogyott; de végre eljött a talián szél, itt főnnek nevezik, s vele eljött a tavasz. Alig kezdett fújni, s a hó szemlátomást fogyott, az ember azt sem foghatta meg, hová lett.

- Itt van a tavasz - mondta Erzsi, mikor vele a házban találkoztam; ugyanezt mondta gazdánk egy szomszédnak, ki, mikor a szél kezdődött, éppen nálunk volt, s a gazda a cselédeknek s ezek nekem. Mindenki örült, még a marha is nyugtalankodni és bőgni kezdett az istállóban.

És a tavasz csakugyan itt is volt, csakhogy nem volt köszönet benne.

Nálunk otthon a tavasz csupa gyönyörűség. A hó lassankint olvad el. Minden szép csendesen történik, az ember alig veszi észre. Csak a marha vidám bölöngése és a magasban a pacsirtasereg hirdeti a kikeletet. Az egész olyan, mintha a természet kipihente volna magát, és most hosszú álma után a nap meleg sugárainál csendesen felnyitná szemét és mozogni kezdene. Felébredt, de nem szökik fel egyszerre; minek is siessen, van elég ideje, hogy dolgát őszig bevégezze. De itt, aki tavaszt nem látott, annak fogalma sem lehet róla. Ma még tél. A meredek sziklákon kívül, hol a hó meg nem áll, egy talpalatnyi folt sem látszik a fehér takaróból, s holnap az egész hegyoldal sötéten áll. Minden oly rögtön történik, mintha a természet érzené, hogy elkésett és most sietni kell, hogy a búzát s gyümölcsöt megérlelhesse, még mielőtt a tél ismét visszajő. Nálunk a hólevet felszívja a föld, legrosszabb esetben betölti a laposokat, és a vetés ázik ki; de itt száz patakban omlik le a hegyoldalon. Meg sem fogható, honnan jő s merre megy ez a sok víz. Most csak egy kis eret látni, mely a havon átszivárog, nem vastagabb a karomnál; egy félóra múlva helyette ott már patak folyik, mely egy malmot elhajtana. Az ember azt sem tudja, mihez fogjon. Ha hamarjában töltést hányt, hogy a vizet egy oldalon elfogja, egyszerre a másikról még több jő, s nemcsak a vetést, hanem még a földjét is elviszi magával. Minden hegyen száz forrás ered, minden szikláról vízesések omlanak le, és az mind tarthatatlanul szalad s rohan a völgy felé, hogy a folyó, akármily magasra csinálják töltését, pár óra alatt kiárad s mindent elönt. És hozzá mily lárma mindenfelől. A szél, a víz s közbe-közbe a lavinák dörgése, mintha ágyúznának. Nem is lehet azt kikeletnek nevezni. Valóságos háború, melyben a tavasz a telet legyőzi, és ez, midőn visszavonul, mindent elpusztít.

Nagyobb baj itt közelében, Istennek hála, nem történt. Házunk jól fekszik. A lavinák ellen ama domb védi, s a víz is inkább két szomszédunk földeinek veszi futását; de annál nagyobb volt a nyomorúság lent. A falu egész lakossága és aki a távolabb fekvő házaktól segítségre mehetett, mind a töltéseken dolgozott, s mégis alig bírták a vizet árkában tartani. Évek óta nem volt nagyobb hó és ily rögtöni olvadás.

Néhány nap múlva itt is azonban már azt hitték, hogy túl vannak a veszedelmen. A víz apadni kezdett és már a munkához készültek: mikor csak egyszerre vasárnap délután, egy és két óra között, szörnyű dörgést hallunk, és kevéssel később harangozni kezdenek. Éppen a faluba akartunk menni ipam nénjéhez, ki ott lakik, a gazda, Erzsi meg én. Az öregúr úgy megszeretett, hogy vasárnapokon többnyire magával vitt. Csakúgy néztek, mintha a családhoz tartoznám.

- Félreverik a harangot - mondotta ipam; én is hallottam, de füstöt sehol nem láttam, és el sem képzelhetem magamnak, miért?

- Bizonyosan a lavina omlott le, melyről a szomszéddal a minap szóltam. Ha ez történt, akkor jaj a falunak. Siessünk.

S amint ipam mondta, úgy volt. Látja a teins úr - folytatá gazdám, ujjával az alattunk fekvő völgy vége felé mutatva. - Ott, hol a völgy megszűkül, ugyanezen oldalon, melyen házunk áll, azért innen nem is látszik meg, egy mellékvölgy ereszkedik le. Tulajdonképp nem is lehet azt völgynek nevezni, nem szélesebb egy jókora vízszakadásnál; csakhogy, mielőtt a szerencsétlenség történt, ott a legszebb fű termett. Beszélték a faluban, hogy hajdanában, a legöregebb emberek is csak más öreg emberektől hallották gyermekkorukban, hogy mondom, sok esztendő előtt, e völgyecskén egy nagy lavina szakadt le, mely a fővölgynek egész szélességét elfogta, úgy, hogy a patak elzárva, a jégfal mögött tóvá nőtt, s mikor ezen gátat később keresztülszakította, az egész völgyet elárasztotta. Sokan nem is hitték és senki nem félt, hogy a szerencsétlenség még egyszer történhetnék, mert e keskeny völgy alján most jókora fenyves erdő állt, és ha a hó súlya tavaszkor egyes fákat kitört, az, hogy a lavina az egész erdőn keresztül mehessen, hihetetlennek látszott. Csak ipam rázta fejét, és mikor e tél derekán a hótömeg egyszer megmozdult, s egész sor fenyűt tört ki: azt mondta többször, hogy nincs oly erő, mely ily tehernek, ha az egyszer megindult, ellentállhatna.

Jövendölése beteljesedett. Mihelyt a faluba értünk, megtudtuk. Soha oly zavart, minő ott volt, nem láttam. Egyik ide, amaz oda futott, egyik kapát s ásót fogott, s azt kiabálta a többieknek, hogy jöjjenek vele; mások azt mondták, hogy elébb a szomszéd faluba kell küldeni segítségért, vagy hogy úgyis mindennek vége van, mert ha a víz a lavinán keresztültör, a faluban kő nem marad kövön; s legjobb, ha mindenki legalább marháját s amit vagyonából elvihet, biztosságba hozza. A templom előtt a felső molnár állt, mellette felesége s gyermekei. A lavina malma közelében szakadt le, ő mondta el az egészet.

Éppen a templomba készültek. Az asszony a gyermekekkel már a ház küszöbén állt, a molnár még csak imádságoskönyvét kereste. Akkor egyszerre borzasztó dörgést hall. Sötét lett, a ház falai megrendültek, s első pillanatban azt hitte, hogy a ház dőlt össze; de mikor kiszaladt, látta az egészet. A háznak nem volt baja, a lavina mintegy húsz lépésnyire esett le tőle, és csak a szénapajtákat zúzta szét. Földjeinek egy része el volt borítva, rétje, melyet a völgy végén bírt, víz alatt állt; mondá, hogy örökre koldus; és míg e szomorú történetet újra s újra elbeszélte, mert egyre kérdezték, addig gyermekei sírva simultak anyjukhoz; az embernek megesett a szíve, ha rájok nézett.

Nem is volt senki a faluban, ki a sok sírás és jajgatás között tudta volna, mit tegyen, csak ipam, a tiszteletes és egy öreg paraszt, ki egy évvel ezelőtt a szomszéd kantonban hasonló szerencsétlenséget látott és akkor csaknem ott veszett.

Az ily szerencsétlenségek itt is ritkák. Igaz, tavaszkor sokszor nem múlik egy óra anélkül, hogy lavinadörgéseket ne hallanánk; és azok néha oly helyen szakadnak le, hol senki nem gondolta volna, s akkor a hótömeg egész házakat és istállókat visz el marhástól s emberestől együtt; de többnyire ismerjük útjokat, és mint nálunk a helységeket hátasabb helyeken építették, úgy itt a házaknak oly helyeket keresnek ki, hol a lavináknak útjokban ne álljanak. De az, ami falunkat veszélybe hozta, nem is volt közönséges lavina; itt az egész roppant hótömeg, mely a keskeny völgyben összegyűlt, egy darabban csúszott le, szétzúzva és maga előtt elseperve mindent, mi útjában állt, felszaggatva még a földet is.

Miután a tiszteletes ipammal egy ideig tanácskozott, azt határozták, hogy ő majd a szomszéd faluk lelkészeinek segítségért ír, és a leveleket egy pár suhanc által, kiknek más hasznát úgysem vehetnénk, elküldi; minden ép ember pedig fogjon csákányt s kapát, s lásson azonnal munkához, s így kimentünk. Én ipam mellett elöl, a többiek utánunk.

Ilyet nem látott a teins úr. A hegyoldal egy részét még hó takarta, csak ott, ahonnét a lavina jött, látszott ki a puszta föld, feltúrva, össze-vissza szaggatva. Hol elébb a legszebb legelőt ismertem, most roppant sziklák s jégdarabok hevertek. Az erdőből csak egy pár letört törzs maradt meg, a többit a lavina részint eltakarta, részint magával sodorta. Mindjárt a malom mellett egy roppant töltés, mely a völgy egyik oldalától a másikig nyúlt, magasabb e háznál. Hó és föld, jégtáblák és roppant szikladarabok, közöttük nagy fenyők, egész szálakban és széttörve, a molnár szénapajtájának félfedele, minden, mintha összegyúrták volna. A csákány is alig fogott rajta. Az ember elvesztette reménységét, hogy ezen valaha keresztültörhet, s mégis keresztül kellett törnünk, s pedig mentül elébb. A lavina a patakot úgy zárta el, mintha kőtöltéssel gátolták volna. Egy csepp sem folyt keresztül. Alig múlt két óra, mióta a szerencsétlenség történt, s a völgy azon részét, mely e jéggát mögött feküdt, máris víz takarta; holnap tó lenne belőle, mely ha a jégfalon áttör, a falut, sőt talán az egész völgyet tönkre teszi.

Dolgoztunk is istenigazában. A sok hó és jég között csak úgy csurgott az izzadság homlokunkról. Estig a szomszédból is sokan gyűltek össze. Csak mintegy két öl széles rést akartunk törni, s így mindig csak egy rész dolgozhatott. A többi addig a malomba ment, hová a faluból eleséget hoztak. Így múlt az első éjszaka, s a másik és az utána való éjszaka is. Szerencsére holdtölte volt, s folyvást dolgozhattunk, de a munka lassan haladt. A lavina széles helyet fogott el, s mentül mélyebbre jutottunk, annál keményebb lett. A víz is mindig nőtt, s vele természetesen a veszedelem. De munka között az ember mindent könnyebben vesz. Egyik a másikat buzdította. Ha egy elsikamlott s leesett, a többiek nevettek, s oly jókedvűen dolgoztunk, mintha csak mindennapi munkánkat végeztük volna.

Harmadnap déltájban a csatorna, melyet éppen a patak közönséges árka fölött a jégben vágtunk, legalább három öl mélységű lehetett; a víz is megnőtt; mindenki azt hitte, hogy estig a csatornával egy arányban lesz, s csak induljon meg egyszer, majd utat tör az magának.

A tiszteletes és ipam eleget mondták, hogy azt az oldalt, honnan a víz jő, senki ne bántsa többé, s csak a másikat vágjuk mélyebbre, hogy árkunk mentül lejtősebb legyen, s a víz annál nagyobb erővel rohanjon keresztül. De azoknak haszontalanul beszélt az ember. Az egyik azt mondta, még talán holnapig sem leszünk a víz irányában; a másik, hogy jobb lenne, ha mentül elébb jő; a többiek nem is hallgattak reánk. Dolgoztak mind, de mindenike, amint tetszett. Ipam maga lement az ásók közé, hogy rendet csináljon. De lehetett is azoknak parancsolni! Míg az ember az egyiket más helyre állította, addig a másik ott fogott hozzá a csákányozáshoz, honnan amazt elparancsolták, s egyszerre csak áttört a víz, szerencsére csak az egyik oldalon, másképp nem tudom, hány menekült volna meg közölünk. Alig kapaszkodtak fel, ki létrán, ki kötélen, mikor a víz a másik oldalon is berontott és nyílsebességgel keresztülrohanva csatornánkon, mint vízesés szökött le egyenesen a patak száraz árkának közepébe. Azt hittük, túl vagyunk minden veszélyen; túl is lettünk volna rajta, csakhogy éppen a nyílás előtt egy egész fenyő feküdt. Ipam régen észrevette és eleget mondta, hogy vágják széjjel; de akkorra halasztották, mikor majd jobban hozzáférnek, s éppen mikor hozzákészültek, jött a víz. Ezen egy fa nem sokat ártott volna, de az egész tó, mely a jégtorlasz mögött képződött, telve volt mindenfélével. Nagy jégdarabok, széttört fatörzsek, sőt egész fák úsztak benne. Máris egy más fenyű akadt az elsőbe. A víz mindent e nyílás felé vitt, és félni lehetett, hogy csatornánk ismét bedugul. Nagy üggyel-bajjal köteleket akasztottunk a fába, aki hozzáfért, belekapaszkodott, hogy azt a csatornanyílástól elhúzzuk; de alig fogtunk hozzá, mikor egyszerre csak kiáltást hallok, s amint visszafordulok, azt látom, hogy gazdám a vízbe esett.

Hogy történt, azt mostanig sem tudom. Meglökték-e vagy elcsúszott, vagy a jég szakadt le alatta, mint többen mondták; elég az hozzá, hogy a vízben volt. Nem is sokat gondolkoztam, hanem utána mundúrostul. Mikor még Linz táján feküdtünk, úszni tanultam, többször átúsztam a Dunát, s most hasznát vettem.

Szegény ipam mindjárt elmerült. Mikor ismét felbukkant, ott voltam, gallérján fogtam. A víz is a nyílás felé húzott; nincs ember, ki annak ellentállhatott volna, s csak akkor láttuk, mi jó volt, hogy torkolatját a fa zárta el. Ebbe kapaszkodtam, s ha ez nincs ott, átrántott volna gazdámmal együtt, és senki nem hallotta volna hírünket. Segítség nem hiányzott. Köteleket hánytak. Egyiket ipam fogta, a másikat én, és ismét a többieknél voltunk. Az egész nem sokkal tovább tartott, mint ameddig elbeszéltem.

No, és most volt is ám öröm. Körülfogtak, megöleltek. Az egyik levetette kabátját és nyakamba akasztotta, a másik kalapot nyomott fejembe. Ha hagytam volna, talán karjukon visznek a malomhoz. S mikor odaértünk, újra kezdődött a hálálkodás. Ipam didergett egész testén, alig szólhatott szegény, csak nyakamba borult, s mondta, hogy soha nem fogja elfelejteni, amit vele tettem; a tiszteletes úr megszorította kezemet; és a többiek is mindenik kezet akart fogni velem, mindenik újra magasztalt. Eleget mondtam nekik, hogy nincs miért, mert úszni akárki megtanulhat, s ha úszni nem tudnék, mégis csak ott vesztünk volna mindketten; de végre a dicséret mégis jólesik az embernek. Láttam, hogy szívből jő.

A lavina s az, hogy a fa még mindig a nyílás előtt fekszik, s csatornánk, melyben a víz befoly, bedugulhat, egy ideig nem jutott eszébe senkinek. Mikor pedig egy félóra múlva a molnár néhányad magával utána nézett, azon hírrel jött vissza, hogy azalatt a víz maga segített magán. Hogy mozdult meg a fenyűszál, nem tudom; de elég, hogy nem feküdt többé rossz helyen, s hogy a veszedelmen szerencsésen átestünk. Nem is volt már semmi baj, csakhogy huszármundúrom aznap tette utolsó szolgálatát. Ócska volt, az igaz, de tódással csak megjárta. De mikor most a levetkezésnél segíteni akartak, s az egyik jobbik, a másik bal ujját húzta, a vizes dolmány kettészakadt. A nadrág már ócska volt, mikor az ezredet elhagytam, az most csupa rongy lett. Itt a szabó becsületes ruhát, minőt a parasztok nálunk viselnek, nem tudott csinálni, s így végre nem maradt egyéb hátra, mint hogy én is ily fertelmes köntösbe bújjam. Tudom, ha otthon látnának, az egész falu gyereke ujjal mutatna reám.

Az első napokban restelltem e bugyogóban járni, melyet az emberek vállukra akasztanak, s mozogni sem tudtam és szégyenlettem is; de oly jó dolgom volt, hogy ezt is csakhamar megszoktam.

Mikor este hazajöttünk, és gazdám elbeszélte, mi történt, Erzsi sírva fakadt. Aztán nyakamba borult. Apja mondta, hogy teheti, mert nálam nélkül árván maradt volna, és az öreg csak úgy nevetett, mikor látta, hogy én is nyakon fogom leányát s összevissza csókolom, mintha ez már nem is lehetne másképp. Azóta úgy éltünk egymással, mintha testvérek lennénk, azaz én bizony más szemmel néztem reá. Munka idején kívül mindig együtt voltunk, s az öreg nem bánta, sőt úgy látszott, mintha öröme telnék benne.

Hej - így gondolkoztam sokszor magamban -, ha még odahaza lennék, vagy L. itt volna a szomszédban, tudom én, mit csinálnék. Erzsi egészen nekem való. Soha nem éreztem azt még Eszter mellett sem, mit most, ha e pirospozsgás leány arcára néztem. Vele nem is fogytam ki a beszédből, és szeméből kilátszott, hogy ha őt kérdeznék, neki sem kellene más. De mi haszna, mikor csak fogadott cselédje vagyok, csak nem kérhetem meg gazdám leányát. Sokszor gondolkoztam, nem lenne-e legjobb, ha elmegyek; de akkor eszembe jutott, hogy míg Erzsit el nem viszik, addig én sem mehetek el; s ha majd valaki elvette, akkor mért ne maradnék inkább gazdámnál, mint máshol, ha már úgyis szolgálnom kell. Nem tudtam elhagyni a házat; még talán akkor sem, ha azt mondta volna is valaki, hogy egyenesen hazamehetek; pedig egy jó idő óta többet voltam szomorú, mint víg. Erzsi kérdezte, miért búsulok. Gazdám is észrevette, de az nem szólt semmit.

Így jött pünkösd. Szombaton egész nap fenn voltam az almon, hogy a marha után nézzek. Estefelé, körülbelől ily tájban, csak talán valamivel később, hazajöttem. Az idő még szebb volt, mint ma. Az egész égen nem lehetett egy felleget látni. Még a fa levele sem mozdult, és a nagy csendességben csak Erzsi éneke hallatszott, ki a szolgálókkal a nagy ünnepre a házat tisztogatta. Gazdám itt ült a padon, éppen a tekintetes úr helyén. Mikor hazajöttem s elmondtam, hogy fenn az almon minden rendben van, ő Erzsit kiáltá.

- Hozz egy korsó sert s valamit enni - mondá leányához -, István fáradt.

Alig múlt néhány perc, már Erzsi egy nagy tállal és korsóval jött ki a házból.

- Mennykő leány - szólt az öreg nevetve -, már itt is van. Nem is késik az el, ha neked szolgálhat.

- Erzsi te - szólította meg a leányt, mikor az a korsót az asztalra tette -, ugye a sert nem a pincéből hoztad fel, hanem kikészítetted, mihelyt Istvánt jönni láttad; pedig elébb láttad, mint bárki más a háznál.

Erzsi elpirult, az öreg majd rá, majd rám nézett és mosolygott.

- No, most csak menj be, és végezd dolgodat - szólt jókedvűen -, aztán te is kijöhetsz hozzánk.

Erzsi elsietett. - Derék, becsületes leány - mondá az öreg utána nézve -, akárki veszi el, jól jár vele; nem gondolod-e te is, István?

Most én is zavarba jöttem, s csak azt mondtam, hogy biz én is azt hiszem!

- Ha neked volnék, el is venném - mondá ő.

Azt gondoltam, hogy az öreg csak tréfál, de azért mégis megmondtam neki, hogy bizony rajtam nem múlnék, s hogyha még otthon lennék, s apám házába vihetném, már régen megkértem volna; de hogy szegény cseléd létemre ily valamire nem gondolok.

- Azért én gondolkoztam róla - szólt gazdám -, igaz, cselédnek fogadtalak, de nem úgy viselted magadat, és nem is úgy tartottalak. Alig voltál két hónapig a háznál, máris észrevettem, hogy Erzsi szeretni kezd. Azt hiszed, az öregnek nincs szeme, vagy ha az egész dolog ellenem van, nem küldöttelek volna el? De láttam, hogy derék legény vagy, érted a gazdaságot, s nekem ily vő kell. Azt, hogy Erzsit saját házadba nem viheted el, még szeretem. Úgyis csak ez az egy gyermekem van, legalább ez nálam marad halálomig. Így gondolkoztam én már a múlt télen is. S fogadok veled, hogy Erzsi észrevette, hol jár eszem. Azóta életemet mentetted meg. Saját életed veszedelmével tetted, úgy viselted magadat, mintha gyermekem lennél, és én nem hálálhatom meg jobban, mintha Erzsit neked adom. Jó, becsületes leány, s én nyugodtan bízom reád; mert az, aki apja után a vízbe ugrott, tudom, őt sem fogja elhagyni bajában. Ha akarod, Erzsi a tied, itt a kezem.

És az öreg odanyújtotta kezét, és én megragadtam, feleltem is valamit, de mit, azt akkor sem tudtam; hanem siettem, amint lehetett, a házba, hogy Erzsit megkérdezzem, mit mond hozzá. Ő sem sokat kérette magát; s nem múlt el egy félóra, s itt ültünk a fa alatt mind a hárman. Én Erzsi mellett, ki kezemnél fogva tartott, ipam szemközt velünk. Boldogult feleségéről szólt, az első időről, melyet vele e házban töltött. Miként rendezték el az egész háztartást, és mi boldogok voltak, mikor Erzsi született. Az öregnek, főképp mikor felesége haláláról szólt, könnyekbe lábadtak szemei; de mindjárt utána ismét jókedvűen a keresztelőről kezdett beszélni, melyet majd a házban tartani fogunk. E fák vének lehetnek, de boldogabb emberek, mint az este mi hárman voltunk, még nem ültek alatta.

Másnap, mint mondám, éppen pünkösd napja volt, az egész falu megtudta. Aratás után pedig megtartottuk a lakodalmat, s hála Istennek, sohasem bántuk meg. De itt jő Erzsi ipammal. A teins úr maga megkérdezheti, úgy hiszem, ő sem panaszkodhatik, hogy magyarhoz ment.

S ezzel gazdám fölkelve a közelgők elébe sietett, én helyemről nézem találkozásukat. Rövid idő múlva Szűcs István kisfiával, kit karjára fogott, ipa és feleségével visszajött, s nem írhatom le a szívességet, mellyel az öreg svájci és leánya fogadtak. Mindketten olyanok voltak, minőknek őket gazdám elbeszélése után magamnak képzeltem, s az este, melyet a becsületes háznép körében töltöttem, mély benyomást tett reám.

Az asszony, mihelyt hazajött, a konyhába sietett, hogy a vacsora készítéséhez lásson. Mi férfiak ismét a nagy juharok alá ültünk. Oly bizalmasan beszéltünk egymással, mintha régi ismerősök lennénk. Az átellenben levő hegyoldal azalatt elhomályosodott, a sötét fenyvesek, melyek majd nagyobb tömegekben, majd keskenyebb szalagokban a vidám zöld rétek s legelők között fölfelé vonultak, lassankint eltűntek, csak fenn a hegygerincen látszottak magas sudarak, élesen elválva a világos légtől. Az elszórt házak és szénapajták helyett, melyek a hegyoldalon s lenn a völgyben elszórva álltak, most csak itt-ott egyes fények voltak észrevehetők. Minden nyugodt vala, mintha az egész természet álomba szenderülne; s csak az estharang, melynek gyenge hangjait a szellő felhozá, szakítá félbe a csendet.

- Most otthon is harangoznak - szakítá félbe Szűcs István a csendet, mely egy ideig közöttünk uralkodott. - Hej, vajon gondolnak-e ott most reám?

Erzsi vacsorához hítt, s késő éjszakáig együtt maradtunk. Az öreg felhozatta magyar borát, s újra elbeszélte megmentésének történetét. - Ha az úrnak hazájában ily bor terem, mint ez, és több ily legény van, mint István, akkor csakugyan magam is el szeretnék oda menni - mondá jókedvűen, újra megtöltve poharainkat.

- Van ott bor jobb is ennél - válaszolt Szűcs István - és legény is különb minden faluban. Nincs is több olyan ország széles e világon; de az mégis igaz, hogy becsületesebb ember, mint kend, ott sincs, és jobb feleséget ott sem találhattam volna. - S ezzel István fölkelt, s úgy megszorítá ipa kezét, hogy mindkettőnek szeme könnyekbe lábadt.

Másnap jókor reggel elindultam. Az egész család a ház küszöbéig kísért, Szűcs István csaknem a faluig jött velem.

- Ha L.-re jő, hisz a teins úr megígérte, hogy elmegy - mondá, midőn elváltunk -, mondja meg édesanyámnak és Péternek, hogy jó dolgom van. Engem az Isten megáldott mindenképpen; de egy mégis csak fáj nekem, s fájni fog halálomig, hogy nem lehetek hazámban. Akármennyit veszítsen az ember, mindent visszakaphat, még ha valakit szeretett és azt elhagyta, mint én szegény Esztert, később mást találhat helyébe, ki jobban illik hozzá; de aki hazáját vesztette el, azt sehol a világon nem találhatja fel többé.

Kezet szorítánk s elváltunk. Én a falunak vettem utamat; ő a hegynek fölfelé indult.

Néhány perc múlva szavát hallám:

Szülőföldem szép határa!
Meglátlak-e valahára?
Ahol állok, ahol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.

Megálltam s visszanéztem. Szűcs István már messze volt tőlem, de férfias hangja még sokáig hallatszott, mintha távol hazámból egy köszöntés szállna felém.

 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
Nincs Cím
  2013-02-13 09:12:44, szerda
 
  TÉLI VÁSÁR



1

Az olvasó talán ismeri Bántornyát. - Nagy alföldi helység; templomtornya mérföldekre meglátszik, s csaknem annyira nyúlik a falu határa is. De hiába, a legnagyobb helységben is van elég apró ház, és a legkiterjedtebb határon is elegen laknak, akiknek abból egy talpalatnyi föld sem jutott. Ilyen volt Bántornyán özvegy Kerekesné háza, s ilyen volt ő maga szegény. Azaz hogy tulajdonképp a ház nem is az övé, hanem az uraság faragó béreséé volt; aztán meg nem is volt ő olyan szegény, mint az ember gondolná. Szebb leánya a faluban nem volt senkinek, s ha Viktáját látta vagy csak csengő énekét hallá is, szegény özvegy létére senkivel a világon nem cserélt volna.

Kerekesné asszonyom eddig még nem panaszkodott senkinek, s habár kicsiny háza az utca végén állt, melynek még kezdetén is csak szegény emberek laktak: nem is panaszkodott volna halála órájáig, ha az utolsó nyár annyira meg nem viseli vala a szegény özvegyet. Előbb egyetlen tehenének üszőbornya döglött meg, aztán ő maga lett beteg éppen aratáskor, úgy hogy a legnagyobb munka idején leányával együtt semmit sem kereshetett; végre még férjének egy régi tartozását is le kellett fizetnie; szüretkor pedig leányával együtt is alig bírt annyit szerezni, amiből csak adóját leróhatta.

Kerekesné eleget törte fejét, mit tegyen? Tudta, hogy a világon elég jó ember van; de a sok között nehéz ám e jókat föltalálni, s ha férje hajdú volt az uraságnál, restelli az ember szegénységét bevallani. Viktát szolgálatba is küldhette volna; de az uraság a telet Pesten tölti, s a szakácsné, aki neki e tanácsot adta, oly szörnyű dolgokat beszélt a városról, hogy erre nem határozhatta el magát. Minél többet gondolkozott, annál inkább látta, hogy maga nem tehet semmit, s végre is csak azzal vigasztalta magát, hogy egy pár fehérszemélynek nem sok kell, és hogy a jó Isten majd megsegíti.

Nem is csalódott reményében. Munkás személyek, mint ő és leánya, nem maradnak kereset nélkül, s magok hál Istennek nem szenvedtek szükséget. Annál rosszabbul ment tehenöknek dolga. Mióta hó borította a közlegelőt, Kerekesné tehenére rá sem lehetett ismerni. Szegény párának csak csákó-szarva maradt meg régi szépségéből; másképp úgy megfogyott, hogy Viktának mindig könnyekbe lábadtak szemei, valahányszor ránézett. Utoljára nem is nézhette többet, és sírva kérte anyját, hogy inkább adja el.

- Rég járt rajta eszem - szólt Kerekesné asszonyom szomorúan -, csakhogy nem akartam mondani. A szegény párának is jobb lesz, talán jó gazdája akad.

- Másnak nem adjuk el, mint aki jól gondját viseli - mondá Vikta; s miután anyjának is ez volt szándéka, és elhatározta, hogy tehenét a világért sem adja mészárosnak, végre mindketten megnyugodtak a szükségben.

- A tiszaágotai vásárig még tizennégy nap van - mondá Kerekesné -, addig jól tartjuk, szegény talán megint fölveszi magát, s legalább az utolsó napokban jó dolga lesz házunknál.

Így is történt. Kerekesné hús helyett szénát vett, s a fűtőre szerzett szalma nagyobb részét tehenének almozta: s ezzel és egy kevés korpával, amit a molnárné jószívűségéből kapott, a tehenet csaknem egészen helyrehozta. Annál inkább megesett rajta szíve, mikor a tizennégy nap elmúlt, s a tehenet a vásárra kelle hajtania. Sok földet bejárhatnánk, míg nagyobb szomorúságot találunk, mint amellyel Vikta aznap a szépen megtisztogatott tehenet istállójából kivezette, s Kerekesné búcsút vőn gyermekétől.

- Vigyázz, hogy meg ne fázzál - szólt meghatva -, s ne add mészárosnak; add el inkább olcsóbban, de becsületes gazdának, aki gondját viseli.

S ezzel Vikta, tehenét maga előtt hajtva, útnak indult; az öreg Kerekesné pedig könnyes szemekkel nézett utána, míg a tehén és hajtója egy közön befordulva, eltűntek szemei elől.

Nem messze haladtak, mikor egy férfialak tűnt föl az út közepén. Csak úgy egyszerre, mint a kísértet, ott termett, s Viktán kívül talán minden leány megijedt volna e váratlan megjelenéstől.

Vikta előre tudta, hogy ha majd Kovács János szérűskertje mellett elmegy, Bandi ott lesz; s azért oly nyugodtan viszonozta az ifjú köszöntését, mintha fényes nappal a templom előtt találkoztak volna.

- Hát csakugyan vásárra hajtod a szegény párát? - szólt Bandi, midőn Viktához csatlakozott.

- Mit tegyünk, ha az embernek nincs takarmánya - válaszolt a leány sóhajtva.

- Igaz, a marhának takarmányra van szüksége - szólt Bandi egyet fohászkodva, s e nagy igazság után Bandi és Vikta egy ideig hallgatva mentek egymás mellett, mintha már mindent elmondtak volna ezzel, ami mondanivalójuk volt.

- És nekünk volna takarmányunk akármennyi, esztendőre is marad - szólt hosszabb hallgatás után Bandi, ki azalatt, mint látszott, mindig ezen törte fejét.

- Annál jobb, ha van. Majd elfogy, ha hosszan tart a tél.

- De nektek nincs! Hidd el, Vikta, ha ez eszembe jut, nem bánnám, ha az egész szérűskertünk lángba borulna. Néha magam szeretnék égő csóvát dugni szénánk közé; úgyis csak ez az oka egész szerencsétlenségemnek.

- Már hogy mondhatsz ilyet - szólt Vikta feddőleg. - Áldjad az Istent, hogy benneteket megáldott.

- Mi hasznom ez áldásból? - felelé Bandi remegő hangon. - Kertünkben alig férnek el a kazalok; s mikor a minap este egy maroknyi szénát hoztam e szegény pára számára, anyád elküldött, s azt mondta, hogy apám tudta nélkül nem fogad el semmit. Istállónk tele lovakkal, s neked mégis gyalog kell menned a vásárra. Mit ér nekem egész vagyonunk, ha éppen arra nem használhatom, amit szívem óhajt; sőt ha látom, hogy éppen e vagyon oka szerencsétlenségemnek. Bár szegény volnék, nem is kívánok egyebet. A szegény mind egyforma. Szabadon választ szíve szerint, s nem kérdi senki, hogy a falu melyik végéről hozza feleségét, s hány darab marhája volt apjának. Mihelyt vagyon van a háznál, meggyűl a nyomorúság is. A telkes gazda lenézi, akinek csak fél telke van, a féltelkes a zsellért, a zsellér azt, akinek háza nincs. Hej, Vikta, nem ér ez a világ egy hajítófát!

- Tűrjük békével, amit az Isten ránk mért - szólt Vikta, s Bandi szavaitól meghatva, egyet sóhajtott.

- Nem látom át, hogy miért tűrjük - szólt közbe Bandi. - Hát ha apám elé állok, s így szólok hozzá: kend tudja, hogy Viktát szeretem, s hogy nekem e világon senki más nem kell. Nem is lehet ellene kifogása sem kendnek, sem másnak, csak az, hogy szegény, és én gazdag vagyok. Én nem akarok háborgásban élni senkivel, nem is irigylem senki szerencséjét, hát adja apám az egész telket, a házat, a jószágot a tanyafölddel és a szőlővel együtt akárkinek: én meg elveszem Viktát, s beállok béresnek itt vagy más uraságnál. Szeretném tudni, kinek lehetne azellen kifogása?

- Hát apádnak is lenne - szólt Vikta -, meg anyám sem engedné soha. Hányszor mondta, hogy a szülők áldása a fődolog; mert áldás nélkül az embernek nincs egy nyugodt pillanata, és utoljára is csak sírás az egész örömnek vége. Főképp amióta szegény apám meghalt, s rosszabb dolgunk van, sokszor beszél erről. Mihelyt valami baj éri, mindjárt annak tulajdonítja, mert nincs áldás a háznál. Már többször eszembe jutott, hogy talán ő is szüleinek akarata ellen ment férjhez; de ő nem szólt a dologról, én meg általlottam kérdezni.

Bandi csak egyet-egyet sóhajtott bújában, s utoljára azt mondá, hogy már neki mindegy, ő azért mégis tudja, mit tesz.

- Csak bolondot ne tégy - szólt Vikta esdeklő hangon. - Tudod, hogy szeretlek. Ha hozzád nem mehetek, nem megyek senkihez a világon. Megmondtam, ugye? s te nem kételkedel szavamon. De azt mondom - folytatá Vikta oly hangon, amely szelíd is volt, elhatározott is, s amelynek Bandinál sokkal keményebb legény is aligha bírt volna ellenállni - azt is megmondom, hogy apád megegyezése nélkül sohasem leszek feleséged. Isten mentsen, hogy miattam annyit veszíts, és végre is megbánd.

- Már hogy hihetnéd ezt felőlem...

- Nem hiszem - vágott szavába a leány, észrevevén Bandi szaván, hogy sértve érzi magát. - Ne búsulj! Meglásd, mindent jóra fordít az Isten, s mi még boldogok leszünk. - De most térj vissza - szólt megállva -, az országútnál vagyunk, s innen majd elballagok magam is. Eredj csak! De ne búsulj hát, ha mondom. Majd fölvirrad még a mi napunk is!

- Hej, hej, de nem úgy kezdi! - sóhajtott Bandi.

- Dehogynem - szólt Vikta, azzal a kedves mély hangjával, mely Bandinak minden éneknél szebbnek tetszett, s inkább hatott rá, mint az estharang. - Dehogynem! - Nézd csak ott a szőlőt, milyen sötét a sövény, s a fák is milyen szárazon állnak, mintha csak arra valók lennének, hogy kivágják, és mégis pár hónap múlva mind kizöldül és virágozik. Minden fának megvan tele, de megvan tavasza is; miért ne lenne nekünk. Isten hozzád!

- Isten veled! - sóhajtá Bandi, könnytelt szemekkel nézve kedvese után, ki azalatt sietve hajtá maga előtt tehenét az országúton. Viktának nem is jutott eszébe, hogy még sötét van, s a világért sem fordult volna vissza, nehogy Bandi észrevegye könnyeit.



2

Mikor Vikta elindult, alig lehetett három óra, s a tiszaágotai határon járt, mire szürkülni kezdett. Eddig senkivel nem találkozott. Minden csendes volt köröskörül. Lábai alatt ropogott a hó, fenn oly szépen ragyogtak a csillagok, mintha az Isten nyár óta megkettőztette volna fényöket, hogy az emberek, míg a földet hó takarja, azokban találják örömüket. Vikta sokszor fölnézett. Néha azon gondolkodott, vajon a Bandi csillaga és az övé ott fenn is közel ragyognak-e egymáshoz? Néha Bántornyára gondolt, hogy anyja és Bandi mit csinálnak most? De mindössze sem sokat bíbelődött e dolgokkal. A Tiszáról oly hidegen fútt a szél, hogy az ember alig győzte összefogni bundáját, s nemigen gondolt egyébre, mint hogy a szobában a kuckó mellett sokkal jobban érezné magát.

Amint megvirradt, több néppel találkozott. A vásárosok, kik az éjszakát valamely csárdában töltötték, most, hogy sátraikat még jókor fölállítsák, döcögve siettek céljok felé. A csizmákkal, kalapokkal vagy egyéb árukkal telt ládák csaknem ijesztőleg dörömböltek a rögös úton. Utánok csendesen ballag a felföldi fazekas, vesszőkkel körülfogott szekere magasan, roppant szalma-kosárként emelkedik az út közepén; az egész alkalmatosság az óvatosságnak képe. Magok a lovak lassan, szinte vigyázattal lépdelnek előre, s a fuvaros ijedten megáll, ha valamely üres szekér robog el mellette, mintha már a zörgés vagy a víg kurjongatás is, mellyel a puszta lakói a vásárra sietnek, kárt tenne törékeny holmijában.

A szekerek közt számos lovas és gyalog látható, s a lúdtól kezdve a bikáig a marhának minden gondolható nemei. A hideg mindenkit sietésre int. Ismerősök is alig mondanak jó napot egymásnak. Vikta a sok látmány közt csaknem elfelejté a szomorú alkalmat, mely őt a vásárra hozta. Nem is volt sok ideje, hogy erről gondolkozzék.

Minél inkább közeledett a vásár helyéhez, annál népesebb lett az út; a cédulaház közelében pedig a szekerek egy tömeggé bonyolódtak, melyet a kocsisok káromkodása, sőt még az urasági hajdú tekintélye sem volt képes kibontani, s amely végre is, mint sok feloldhatlannak látszó csomó a világon - váratlanul egyszerre csak magától foszlott szét, a hajdú nagy bosszúságára, aki az előbb mérgelődött, hogy a szekerek felakadtak, most meg azt nem akarta tűrni, hogy nagyon is szaporán, éspedig sokan közülök cédula nélkül hajtanak be a vásárra. Ilyen a nép, sohasem tud kellő lépést tartani: egyszer nincs erő, amely helyéből kimozdíthatná, máskor meg az urasági hajdú sem bírja feltartóztatni rohanásában. Bizony szomorú az elöljáróság sorsa a világon, főképp, ha bosszúságát és panaszait is csak mulatságnak veszik.

A vásárpiacon kifogyhatatlan jókedv uralkodott. Talán a téli tiszta levegő tevé, melynek az ember idegeire kétségkívül frissítő hatása van; talán mivel a vásártéren álló bódékban a decemberi vásár alkalmával mindig több papramorgó fogy el, mint máskor; annyi azonban bizonyos, hogy vígabb tömeget ritkán találhatni. Úgy tetszett, mintha a koldusokat, kik az utcán énekelve és jajgatva alamizsnát kértek, s itt-ott sebeiket mutogatták, azért parancsolták volna oda, hogy a sokaság az emberi nyomorra emlékeztetve, jókedvében el ne bizakodjék.

Jókedv és nevetés elég volt a tiszaágotai vásáron, csak vevők hiányoztak; s e fogyatkozás kivált azoknak, akik, mint Vikta, kénytelenek voltak árujokat eladni, délfelé elrontá kedvöket is. Elég ember volt, aki kedves tehenének árát kérdezte; de szemökből is kilátszott, hogy csak tréfálnak. A vének a tehenet ócsárolták, a fiatalok meg Viktát magát dicsérték. Vikta azt se tudta, hova nézzen, annyira szégyenlette magát; s mikor végre az öreg bognárné - ki a tehénkeért mindjárt reggel 75 forintot ígért, természetesen váltóban, s akire Vikta akkor nagyon neheztelt - később még egyszer visszajött, csaknem örömmel csapott vele kezet.

Nehezen vált meg tehenétől, könnyező szemekkel olvasta meg a pénzt, s midőn nem mondhatott mást, mint hogy a hetvenöt forintból egy fillér sem hiányzik, és hogy a bognárné a tehenet hazahajthatja, sírva fakadt. De mit volt mit tennie! A delet rég elharangozták, a vásár oszlani kezdett, s otthon nem volt egy szál takarmány a tehén számára. Egy tiszta kendőbe, melyet keblébe rejtett, takarta tehát pénzét, és útnak indult.

Ha tehenét előbb adhatja el, akármennyi alkalmatosságot találhatott volna a hazamenetelre. Bántornyáról elég szekér volt a vásáron, és Viktát mindegyik örömest elvitte volna magával. De egy része rég elment, mások, kivált a házas gazdaemberek, ott mulattak a sátrak közt, hová Vikta még nézni sem mert, és vagy holnap vagy sokkal később ittas fővel fognak hazamenni. Nem maradt egyéb hátra, mint gyalog indulni útnak.

Tudta, hogy Bántornyára nem érhet el. - Belákné sógorának tanyájára megyek, hová szomszédasszonyunk reggel betegen fekvő húgát látogatni ment. Az öreg Belákné oly szívesen hitt meg - gondolá Vikta magában, s kis bundáját összekapcsolva, útnak eredt. A tanya, mint Belákné mondta, nincs messze. Ha a temetőnél megy ki, nem is tévesztheti el útját. Az egész határon nincs egyéb domb annál, amelynek alján a tanya fekszik. S Ágotán úgysem hálhatna meg.

Hogy vásár után, hol egynek örömre, másnak búsulásra elég oka lehet, az egyik örömében, a másik bújában egy pohár borral többet hajt fel: szintoly természetes, mint az, hogy ott, ahol többen egy-egy pohárral többet hajtottak fel, néha egy kis emberséges verekedés is támad. Aki valaha alföldi vásáron volt, tudja, hogy a sátrak közt sok mindenféle módon mulatnak. Itt egy cigány előtt tíz pár táncol és kurjongat, ott egy egész banda muzsikál egynek, s ez is búsan vigad magyar ember módjára, s lehajtott fővel az asztalt veri, míg a klarinétos, bármint erőlködjék, sem fújhatja oly keservesen, mint ahogy ő sóhajtozik. Néhol egy leányért három legény vetélkedik, s a szomszéd sátorban három leány sem tud egy legényre szert tenni; míg a lacikonyhák előtt egyenkint vagy kisebb társaságokban idősebb férfiak ülnek vagy álldogálnak, s ízletes falatjaikat nyelik, mosolygással nézve a bohó világot, mely közé talán most is szívesen vegyülnének. Ki nem látta mindezt, s ki bámulhatja: ha János vagy András gazda most, miután három óra hosszat egyre énekelt, csak rekedt hangon folytatja dalát, vagy hogy a cigányzene, melynek hangszerei reggel szép harmóniában jártak együtt, délután csaknem úgy hangzott, mintha brúgó és hegedű összevesztek volna a cimbalommal és a trombita minden harsogásával sem tudná őket kibékíteni egymással.

Viktára azonban, aki ennyi lármához nem volt szokva, mindez kellemetlenül hatott. Sietve távozott, s csak miután a vásártér zajos körétől távol, már a helység végső házainál járt, s a fehér rónaságot látta maga előtt, csak akkor érezé magát ismét nyugodtabbnak.

A tanya, mely felé indult, jó darab földre feküdt a helységtől. De a domb, melynek tetejét három akác díszesíté, s melynek tövénél a ház állott, mégsem lehetett messzebb félórányinál, legalább Viktának úgy tetszett; s habár lábai érezték is, hogy aznap két mérföldnél többet gyalogoltak, jókedvűen indult meg célja felé.

Jókedvvel haladt tovább, s gondolatainak szabad tért engedve, már legalább fél óráig ment, mikor észrevette, hogy a domb s a rajta álló akácok még szintoly távolban látszanak, mint mikor megindult, s hogy sokkal fáradtabb, mint eleinte gondolta. Magában véve nem nagy baj, csak az a szél ne fújna oly keményen, vagy legalább azt tudhatná, hány óra lehet.

Az idő még délelőtt megváltozott. A tiszta levegő fokonkint elveszté átlátszóságát, s mindig sűrűbb fátyollá változott. Nehéz köd borítá az egész látkört, szürke, színtelen, melyen még felleg sem látható, és egyre erősebbé lett a szél.

Jó, hogy a tanya nem lehet már messze - ezzel vigasztalta magát, mindig a dombra fordítva szemeit; alig haladhat az ember, még a varjakat is elkapja a szél. S Vikta ismét elfeledte fáradságát, s gyors léptekkel haladt a domb felé, ámbár a nyom, mely oda vezetett, csak itt-ott vala még látható, s a frissen összefútt hó között mindig fárasztóbb lőn a járás.

Ha az embert itt érné az éjszaka, nem tudom, mit csinálna - gondolá a leány magában, s egész testét borzadás futotta át. Még jó, hogy a szél a havat lesöpörte az árok széléről, ezen mehetek. S Vikta nézte az árkot, és látta, hogy nem messze tart; aztán megint a domb felé fordítá szemeit, s úgy tetszett, mintha az akácok a domb tetején most már homályosabban látszanának.

A szél szemem közé csapja a havat, azért nem látok jól - így nyugtatá meg magát, s még inkább gyorsítva lépteit, haladt előre. Azonban lépésről lépésre nőtt nyugtalansága, s mindinkább erőt vőn lelkén a gondolat, mitévő legyen, ha a tanyát éjszaka előtt el nem érheti. És méltán. Vikta derék leány volt, aki nem egyhamar ijed meg a maga árnyékától; de az ily helyzet a legbátrabb férfi idegeit is próbára tenné.

Pillanatról pillanatra fogyott a világosság, s Vikta nem utasíthatta el többé magától azon meggyőződést, hogy esteledik. Csak most jutott eszébe, hogy mikor Belákné neki azt mondá, miszerint a tanyát még este előtt könnyen elérheti, alig volt tíz óra, s mire ő elindult a vásárról, már rég elharangozták a delet. Annyira sietett, hogy az órát is elfeledte kérdeni; alkalmasint ha megtudta volna, hogy három elmúlt, azért szintúgy elindul vala. A bántornyaiak rég elhagyták a vásárt, Tiszaágotán nem volt ismerőse; de most mit tegyen? Nem jobb-e, ha visszafordul? Vikta egy percre megállt s gondolkozott. Nem érze fáradságot, csak szíve dobogott erősebben. Végre elhatározta magát. Ha még jobban besötétedik, az egyes tanyát semmi esetre sem találhatja föl. Száz lépésre mehetne el mellette, anélkül hogy akár ő, akár a tanya lakói észrevennék.

A helységet azonban éjjel sem vétheti el - még most is meglátszott a torony, sőt az egész helység egy sötét foltként vált ki a hótakarta térből; később majd a világok után mehet, amiket nemsokára meggyújtanak. - Vikta ismét visszafelé irányzá lépteit, s egy ideig új bátorságot érzett ébredni szívében, melyet azonban nem sokára nagyobb aggodalom váltott fel.

A szél folyvást nőtt, s mióta visszafordult, egyenesen szemközt kelle azzal küzdenie. Az ösvényt, amelyen a helységből jött, most hó takarta. Mint a fergetegtől kergetett homok, úgy futott a hó lábai alatt. Hol egy perc előtt még minden fehér volt, most sötéten állanak ki a megfagyott rögek; hol előbb az árok szélén kórók látszottak, most magas hófúvás borított mindent.

Vikta alig bírt küzdeni a széllel; de érezve, miként megmentése attól függ, hogy mielőtt tökéletesen besötétednék, a helységhez legalább közel érjen: minden erejét megfeszítve haladt előre. Hasztalan. Minden előre tett lépéssel nehezebbé vált útja. Még látta a tornyot, körrajza kevésbé világosan vált ki a szürkületből, mint azelőtt, s voltak pillanatok, midőn a hózivatar minden kilátást lehetetlenné tőn; időről időre azonban látta, s így legalább tudta, hogy eddig még nem tévedett el. De a kemény rögök, melyeken útját folytatá, végképp fölemészték erejét, s inkább fáradtsága, mint az árok vagy barázda mélysége, melybe lépett, volt az oka, hogy elbukott. Úgy látszott, mintha a fergeteg azalatt mindig erősebbé válnék. Mikor fölkelt, hogy útját folytassa, az erős hófuvat, mely szemközt jött, minden haladást lehetetlenné tőn. Mintha az egész hó, mely a rónaságot takarta, egyszerre meg akarná változtatni helyét. Roham rohamot követett, s mikor Vikta, ki a vész hatalmának maga is alig bírt ellentállni, végre szemeit fölnyitva ismét a tornyot kereste - nem találta többé!

Első pillanatban azt hivé, hogy csak irányát vesztette el. Köröskörül tekintett a láthatáron. Itt-ott sötétebb helyeket talált, mintha a helység födeleit látná, de a jövő pillanatban ugyanazon helyen nem látszott semmi; a helység árnyéka a látkör másik oldalán tűnt föl. Bármerre forduljon, semmi sincs a messze határon, ami kalauzul szolgálhatna lépteinek. Még saját lába nyomait is elsöpörte a szél. Azt sem tudta többé, honnan jött s merre forduljon? Iszonyú sejtelmek töltötték el lelkét.

Borzasztó - szólt halkan magában -, semmi nyom. Keresve sem akadhatnának rám; s ki keresne engem? E szomorú gondolatoktól leveretve, egy ideig nem mozdult helyéből. Rövid idő múlva azonban ismét fölébredtek reményei, s új erővel haladt azon pont felé, melyen most egész bizonyossággal a helységet gyanítá.

Így múlt az idő. Keblében egy percről a másikra majdnem biztos remény és kétségbeesés válták föl egymást, s helyzetében nem történt semmi változás. Csak egyszer tetszett neki úgy, mintha szekérzörgést hallana. A szekér megállott egy párszor, s úgy rémlett, mintha saját nevét hallaná. Kiáltott ő is. Egy percig mentve gondolta magát. De a szél, mely feléje hozta a hangokat, az ő szavát éppen ellenkező irányban kapta el, s néhány perc múlva ismét megindult a szekér, s elhangzott zörgése. Mintha az egész csak egy álom, csak a veszély által fölizgatott képzelet játéka lenne. S talán nem is volt egyéb. Csakhogy mikor ez eltűnt, végső ereje is elhagyta a szegény leányt.

Gépileg ment tovább, de minden bizonyos cél nélkül. Eszméi elhomályosodtak, érzése eltompult; tudta, hogy veszélyben forog, de már alig emlékezett, hogy jutott belé, s többé nem is küzdött sorsa ellen.

Csak egyszer ébredt föl Vikta még ezen félmámorából. Tiszaágotán estére harangoztak. Nyugodtan szóltak az ünnepélyes hangok a vész között. Mintha egy magasabb hatalom áldó szava hatna át a fergeteg zaján, nyugalomra intve a természetet és minden szívet, amely bánatban vagy aggodalomban dobog.

Vikta megállt, hallgatott. Eszébe jutottak, akik házaik csendes körében most meleg szobájokban ülnek; eszébe jutott anyja, ki bizonyosan rá gondol, ki talán érte aggódik, érte imádkozik. És ő is imádkozott, imádkozott buzgón és meghatva, mint eddig talán soha életében: és mintha új erőt érezne tagjaiban, ismét bátrabban indult a haranghangok felé. De e rövid lelkesedés csak a mécs végső fellobbanásához volt hasonló. S a harangszóval, mely Viktának egy ideig kalauzul szolgált, eltűnt tettereje.

Oly kifáradtnak, annyira álmosnak érezte magát, hogy többé semmivel sem gondolt. Nem is keresett már egyebet oly helynél, ahol magát egy időre meghúzhassa, s a széltől legalább némileg védve, megpihenhessen. Egyenesen egy pár boglyának tartott, melyek a hólepte mező közepett, látszólag minden emberi laktól távol feketélltek.

Ezeket is alig bírta már elérni. A boglyáktól jobbfelől nádkerítés látszott. Minden csendes. Utasunk az egyik boglya széltől mentes oldalát keresve, éppen le akart dőlni, midőn egyszerre a kerítés megöl erős kutyaugatás hallatszott, s egy dörgő hang kérdé: - A mennykőbe, ki jár itt a boglyák körül?

Vikta kiáltani akart, de nem tudott. A váratlan öröm, melyet emberi hangok hallása ébresztett szívében, a gondolat, hogy mentve van, elfojtotta hangját. S mire a gulyás kutyáival és fölemelt fokosával a boglyához ért, a szegény leány magánkívül feküdt lábai előtt.



3

Ha Viktát a föld nyeli el, s egyszerre mindazon csodadolgok között találja magát, melyekről csak tündérregék szólnak, ha a kincsek országának kapui nyílnak meg előtte; hol ezüst mezőkön valóságos gyöngyvirágok nyílnak, s aranyfák ágain gyümölcsök helyett drágakövek függenek, oly nagyok, hogy egyenkint mindenik egy-egy országot ér: akkor sem érezhette volna inkább meglepve vagy boldogabbnak magát, mint midőn rövid ájultából föleszmélve, szemei a hatalmas tüzet látták, melyet számára a gulyás rakott. Bámulva nézett körül. Az alacsony, de tiszta falak, a kis tűzhely, mely fölött bogrács függött, maga a bunda, mellyel őt a gulyás betakarta, ismeretlenek voltak előtte. - Hogy jutott ide? Ki az, aki széles tenyerei közt kezét melegíti, s annyi részvéttel tekint rá? Mindezt első pillanatban nem tudta; némi idő kellett, míg egészen magához térve, a dolgok összefüggését teljesen megérté.

- Isten áldja meg kendet mindazon jóért, amit velem tett - szólt végre, szemeit jóltevőjére emelve -, ha kend nem jő, tudom, hogy megfagytam volna.

- Meg bizony, te szegény pára - szólt csaknem szelíd hangon Péter gulyás -, de most igyál egy korty meleg bort. Úgy átmelegít, mintha sohase fáztál volna.

Míg Vikta a bögréből a meleg bort szörpölte, s arcának színe lassankint visszatért, a gulyás látszó megelégedéssel követte mozdulatait. Húsz esztendeje, hogy Péter gazda nem örült úgy, mint e pillanatban. Arcának egész kifejezése megváltozott, csaknem úgy látszott, mintha mosolyogna.

- Most lássunk a bogrács után - szólt jókedvűen, midőn a tűzhöz közelített. - A főzés nem az én mesterségem. Ezt máskor a bojtár felesége végzi. De ma urával és a többi bojtárokkal bement a vásárra. Vén létére is táncol valahol, pedig fejkötőjén kívül egész személyén nincs semmi szép avagy tisztességes.

Vikta segíteni akart, de Péter nem engedte.

- Ez egyszer az én főztömmel érjük be. Legalább elmondhatod, hogy igazi gulyáshússal laktál jól.

Míg az öreg gazda a tűz körül járt, addig Vikta körültekintett. Körözetében nem volt semmi különös. A putri, melyben a gulyás lakott, s melynek lételét téli időben, midőn a földből kiálló fedelét a hó takarta, csak a kéményéből emelkedő füst hirdeté, tágas és tiszta volt. Péter gazda sohasem keresett házában egyéb kényelmet, mint azt, hogy zord időben meghúzhassa magát alatta. Sőt bútorok tekintetében a gulyás lakása egyszerűsége által tűnt föl. A putriban ő maga lakott. S nem levén fejércseléd, nem látta át az ágynak szükségét sem. A szobában, hová a konyhából ajtó nyílt, s amelynek egyik szögletét a nagy, kenyérsütésre alkalmas kerek kemence foglalta el, egy asztalon s néhány faszéken kívül még csak egy pár láda állott. Egyikében saját holmiját, a többiekben a gulyának szükséges sót, lovainak abrakát, néhány egyszerű orvosi szert és a bélyegeket tartá. A ládák egyszersmind pad gyanánt szolgáltak. A falon egy új bunda s kalap mellett egy pár fokos, bunkósbot, dupla puska, két pisztoly és ama híres karabin függ, melyet, mióta szerszáma megrozsdásodott, nem lehet ugyan elsütni, de amelyet Kopogóstól akkor vettek el, mikor fogságba ejtették.

Hasonló putri akármennyi van. Gazdájának azonban nem könnyen lehetne párját találni, s aki ez öreg Pétert csak egyszer látta is, természetesnek találja azon tiszteletet, melyben a tiszaágotai gulyás az egész környék előtt állott. Első tekintetre észre lehetett venni, hogy azok közé tartozik, akivel a legbátrabbik sem komáz egykönnyen.

Már erős testalkotása is tiszteletet ébresztett. Karjain észre lehetett venni, hogy amit ígér, azt busásan meg is tudja adni. Saját állítása szerint rég túlhaladta a hatvanat; de úgy látszott, mintha az idő csak úgy hatott volna rá, mint az ércszoborra. Évek óta nem volt rajta észrevehető egyéb változás, mint hogy minden évvel barnább lett. Hosszú fürtei oly sötéten lógtak le vállán, melle oly domború, tartása oly egyenes volt, mint harminc esztendő előtt. Azonban ő nemcsak izmos testalkatának köszönte a fensőbbségét, melyet a vidék pásztorai fölött gyakorolt. Volt viseletében, sőt arckifejezésében is valami, ami minden pajtáskodást kizárt. A legpajkosabb legény is azonnal megjuhászodott, ha Péter gulyás tekintetével találkoztak szemei. Voltak, akik azt állíták, hogy mióta e vidékre került, még senki nem látta őt nevetni, s bojtárai beszélték, hogy marháin kívül hetekig senkihez egy szót sem szól.

Vikta sokáig nézte különös gazdáját, s férfias vonásai nagy benyomást tettek rá. A szokatlan komolyság által csaknem elijesztve, mégis egyszersmind vonzódva érezte magát feléje.

Azalatt a vacsora elkészült, s Péter egy kis asztalt a tűzhöz közelebb húzva, miután előbb kulacsát Vikta elé állította, és a párolgó bográcsot a tűzről levette: megkínálta vendégét, és maga is hatalmas étvággyal fogott a vacsorához.

Péter gazda szakácsságának volt-e tulajdonítható, vagy Vikta csak azért nem vette észre a hús keménységét, mert órákig kemény hidegben járt: nem tudom; annyi bizonyos, hogy jobbízűen még nem evett egész életében. Ebéd vagy vacsora után már nem hagyta visszatartóztatni magát, hogy mindent ne ő takarítson össze. Igaz, hogy a takarítással nem sok baja volt, s miután a bográcsot kimosta, s a kanalakat megtisztítá, amazt szegre akasztotta, ezeket a fiókba tette, nem sok tennivalója maradt; eléggé is restellte, hogy több dolgot nem talál.

A vén gulyás, ki azalatt pipára gyújtott, és a fal mellett elfutó földlócára heveredett, élénk figyelemmel kísérte vendége minden mozdulatát. Vikta dolgát végezve, a tűzre még friss szalmát rakott, és szintén helyet foglalt.

A hosszú hallgatást, mialatt Vikta fejét kezére hajtva a tüzet nézte, s a gulyás mély álmélkodásba merülve pipáját szítta, végre az utóbbinak kérdése szakítá félbe, hogy mit keresett ily hófergetegben a pusztán?

Míg Vikta egyszerű történetét elmondá, a gazda nagy figyelemmel hallgatott, csak egyes rövid kérdésekkel szakítva félbe itt-ott az előadást.

- Hiába - szólt végre hosszú gondolkodás után -, ilyenek vagytok mind. Az egyik gyerekét magában küldi a vásárra, ez meg szegény alkonyatkor nekimegy a pusztának. Nagyja, apraja mind egyforma. Fehércselédben nincs meggondolás. De most vess ágyat magadnak idebenn, s feküdj le. Reggelig a bojtárok csak megjönnek, s akkor szekeremen hazaviszlek. Jó éjszakát.

Míg Vikta gazdája parancsolata szerint cselekedett, addig a gulyás fokossal kezében, kutyáitól követve, még egyszer körüljárta az egész tanyát.

Másnap reggelre az idő megváltozott. A vihar lecsendesült, s nagy pelyhekben szállongott a hó.

Vikta, mihelyt fölkelt, útnak akart indulni; tudta, hogy anyja aggódik miatta, s azért sietett. De hiába. Péter gazda föltette magában, hogy őt szekéren fogja hazavinni; s miután a bojtárok csak délfelé kerültek haza, a marhát pedig nem lehetett magára hagyni, s ha délután indulnak meg, Bántornyát aznap nem érhetnék el: tehát egész nap ott kelle maradnia, mi kevésbé esett nehezére, mint eleinte maga gondolá. Anyjára nézve azzal vigasztalta magát, hogy az őt valószínűleg csak Beláknéval várja, s hogy a havazás miatt ez is bizonyosan sógora tanyáján fogja az egész napot tölteni; és itt a dologból sem fogyott ki. Bármi tisztának látszott a ház első tekintetre, annyi óra telt bele, míg mindent összetakarított. Ma egyszer ő akart főzni gazdájának, s azonkívül künn is csak körül kell néznie. Ennyi és ily szép marhát sohasem látott egy akolban.

- De boldog ember kend - szólt Vikta gazdájához, mikor estve a tűzhely előtt ismét együtt ültek. - Nem is képzelek nagyobb szerencsét, mint ha az embernek ennyi sok szép tehene van.

- Könnyen megszoknál nálunk?

- Könnyen biz én; ha anyám itt volna, akár mindig a pusztán laknám.

- Jobb is itt, mint a faluban. Itt legalább megfér az ember és körülnézhet. De héj, rossz időket élünk! Ennek is vége lesz maholnap. - A gulyás fölsóhajtott, s bújában újra megtölté poharát. - Ládd-e, Vikta! Még fiatal vagy, s megérheted, de nem adok neki húsz esztendőt, hogy többé puszta sem lesz az országban. Most is mán egészen megváltozott a világ! Előbb bátran mehetett az ember, amerre tetszett: most mindenütt árkokat vonnak. S mennyi fát ültetnek, egész sövényeket, mintha bizony a birtokos sövény és árok nélkül is nem tudná, meddig terjed jószága, és a szegény legénynek jóleshetnék, ha minden lépésnél arra intik, hogy széles e világon mindenütt a más földén jár. És micsoda földön! Valóságos gyalázat, amit a szegény magyar földdel egy idő óta elkövetnek. Azelőtt a pusztákon gulya vagy ménes járt, a gulya meghízott, s a föld mindig zsírosabb lett: mindenki láthatta, hogy Isten a pusztát a marhának, a marhát meg a pusztának teremtette. Most a szántásnak se vége, se hossza. Egyre nyúzzák, egyre vetik földjeiket, s végre is csak zsidó viszi el a termést. Még a kevés legelő, amit meghagytak, sem ér többé semmit. Töltést csinálnak töltés után. Mit ér a mező, ha a Tisza árja sem járhatja meg? Ha körülnézek és látom, ami mai időben történik, örülök, hogy megvénültem. Húsz esztendő múlva, amint a gróf inspektora mondja - verje meg az Isten a bolondját -, még a marha sem jár többé szabadon, nem lesz többé gulya az országban, és a gulyásokból mind isvájcereket csinálnak. Szinte jólesik, hogy nincs fiam, aki e nyomorúságot megérhetné.

- Hát kendnek nincs gyermeke? - kérdezé Vikta.

Mint akinek véletlenül a sebét érintik, a gulyás arcán a kérdésnél egyszerre fájdalom s harag volt kifejezve. De lassankint az utóbbi egészen eltűnt, s csak a mély bú maradt, mellyel sóhajtva mondá:

- Mit tudom én!?

Vikta alig mondta ki, máris megbánta kérdését, és csak elbámult.

- Ugye, furcsa dolog, ha az ember gyermekéről még azt sem mondhatja: él-e vagy meghalt - szólt az előbbi szomorúan. - Péter és Pál napján huszonkét esztendeje, hogy leányom elment, és azóta se híre, se hamva!

- Hogyhogy, Péter gazda?

- Akkoriban magam is azt kérdeztem volna - szólt a gulyás sóhajtva. - Marcsa jó, becsületes leány volt, most is azt mondom; nem volt jobb leány az egész vidéken, és házamnál nem volt fogyatkozása semmiben. Amit szeme kívánt, mind megszereztem. Egyetlen örömöm volt, s büszkeségem. Minden ember tudta, hogy amit életemben szereztem, utolsó fillérig mind az övé lesz. S így a kérők nem hiányzottak. Ha kisasszony lett volna, sem járhattak volna a legények inkább utána. Neki egy sem kellett. Ha szóltam, csak azt mondta, hogy inkább nálam marad, és én csak azt gondoltam magamban: majd eljön az igazi. El is jött nemsokára, csakhogy biz abban nem volt köszönet. Pödrött bajuszába bolondult-e bele vagy zsinóros köntösébe, nem tudom. Talán az tetszett meg neki, hogy a hajdú egy kis rézkeresztet viselt a mellén; vagy talán az ámította el, hogy a semmirekellő egész órákig el tudott beszélni a francia császárról és a háborúról: de annyi bizonyos, az én Marisom úgy belebolondult, hogy előttem sem tagadta többé. - Mondtam neki, nem engedem, hogy egy sehonnai emberhez menjen, akit az uraság holnap is elcsaphat szolgálatából. Ő csak azt felelte, hogy a hajdú nem sehonnai ember, hanem királyt és országot szolgált és káplár volt a huszároknál; s hogy neki senki sem kell más. Ha neked nem kell, kell nekem, mondám; majd szerzek én neked olyat, aki rendben tartson. Erre Maris azzal ijesztett, hogy a vízbe öli magát. Én megesküdtem, hogy ha szeretőjével találkozom, ízzé-porrá töröm. Isten látja lelkemet, meg is tettem volna; csakhogy az én hajdúm nemigen mutatta magát a gulyánál, és egyszerre csak azon vettem észre, hogy leányommal együtt megszökött. Eleinte hinni sem akartam, aztán dúltam-fúltam; később azzal vigasztalám magamat, hogy végre is visszajönnek, s akkor majd a hajdú is kikapja a magáét, vagy hogy a korhely ráun, és legalább Maris maga jön vissza. Eleinte a világért sem kerestem volna; csak nem járhatok gyermekem után. De miután a második esztendő is elmúlt, bejártam az egész vármegyét. Én is, más is, kerestük mindenütt. A gróf fiskálisa még ki is nyomtatta, de mind hasztalan. Ők nyom nélkül eltűntek. Nem is lehet másképp, mint hogy, amint a fiskális úr mondta, nevöket is megváltoztatták. Mind azért, mert engem kemény embernek mondtak, s mikor leányom megszökött, erősen fenyegetődztem; mintha Marist csak egy ujjal is bántottam volna.

A gulyás tenyerére támasztva fejét, hallgatott. Vikta könnyezett.

- Eleget mondták, hogy felejtsem el, mert hálátlanságáért nem érdemel egyebet - folytatá a gulyás szomorúan. - Akartam is, mert szentigaz, hogy ha ő nem gondol velem, apjával, minek törjem én fejemet miatta. De mindhiába! Szeretném azt az embert látni, aki efféle dolgot el tudna felejteni, főképpen, ha ugyanazon házban marad, ahol gyermekét fölnevelte, és most egy élő lelket sem lát! És még a ház sem teszi meg. - Mikor az inspektor - Isten verje meg - rávette grófomat, hogy a másik jószágon a gulya helyett birkákat tartson, én a szarvasmarhával idekerültem, s tizenöt esztendeje, hogy közel sem jártam azon helyhez, ahol rajtam a szerencsétlenség történt; de hiába, leányomat mégsem felejthetem el. Mikor behoztalak, és magadon kívül voltál, akkor is mindjárt ő jutott eszembe. Mintha csak ő feküdnék előttem, mintha egészen képmása lennél. Egy percre már azt gondoltam, hogy ő jött vissza; pedig huszonkét esztendeje, hogy elment, s neki azóta sokat kellett változnia.

A gulyást bojtárainak egyike ébreszté föl mély gondolataiból azon hírrel, hogy a marha rendkívül nyugtalankodik.

- Alkalmasint farkas kullog a kertben - szólt Péter gazda -, tudtam, hogy nem soká várat magára. - S ezzel puskáját a szegről lekapva, kiment.

Viktára oly benyomást tőn, amit hallott, hogy ez egyszer még a farkastól sem félt. Csak arra gondolt, hogyha a gulyás leánya őhozzá annyira hasonlított, miként nézhetett ki, hol járhat most, s visszajő-e még valaha atyjához, akit oly csúfosan elhagyott. Annyira elmélyedett e gondolatba, melyek közé Bandi és saját jövője vegyültek, hogy még a tűz megrakásáról is megfeledkezett. Mire a gulyás visszatért, csaknem sötét volt a házban.

- Feküdjél le, fiam - szólt Péter gazda, midőn Vikta, ábrándozásaiból fölserkenve, tűzgerjesztéshez fogott. - Nyugodtan alhatsz, híre sincs a farkasnak. Holnap jókor hazaviszlek anyádhoz. De tudod-e, Vikta, ha jövő tavaszkor üszőt vesztek, mielőtt vásárra mennél, gyere hozzám, hogy veled menjek; én olyat keresek ki számotokra, aminőt még öregapátok sem látott. Ezt mondd meg anyádnak; de hiszen majd megmondom én is.

Ezzel Vikta a szobába ment aludni, a gazda pedig tüzét erősen megrakva, még soká ült a láng előtt. Esze a múlt időkön járt. Elvesztett gyermekének képe sohasem tűnt föl lelke előtt elevenebben, ily tisztán évek óta nem emlékezett vissza rá. Mintha látná, mintha kedves szavát hallaná ismét. Emlékei és a jelen, Marisnak és Viktának képe csodálatosan egybekeverődtek agyában. Ha saját gyermekére gondolt, Viktát látta maga előtt; s majd megint úgy rémlett előtte, mintha mindazt, amit Viktától hallott, az ő leánya mondta volna. Ébren volt, nyitott szemekkel ült ott tűzhelyénél, s látta a lassankint lohadó tüzet, és mégis mintha álmodnék, olyan zavart, oly bizonytalan alakokban tűnt föl előtte minden.

Végre erőt véve magán, fölkelt s a szoba ajtaját kinyitva, benézett. A ládán még égett a mécs, tévelygő világot vetve a tárgyakra. A ház egyik szögletében, a gulyás bundáján, amelyet szalmára terített, fekszik Vikta. Rég alszik, s a gulyás a szoba küszöbén állva sokáig nézi a kedves leányt.

- Hej! ha az én leányom volnál - szólt végre fölsóhajtva. S az ajtót betéve, ő is bundájára heveredett.



4

Azt csak nem kívánhatja senki, hogy mindjárt vásár után az emberek Tiszaágotán úgy éljenek, mint máskor, főleg téli időben, mikor az embernek tollúfosztáson kívül dolga sincs, és a cigányok, kik a vásárra jöttek, már a rossz idő miatt sem mehetnek el.

Míg Vikta a gulyástanyán húzta meg magát, addig a helység minden csapszékében folyt a mulatság. Noha Péter gazdánál nem hiányzott a félsz a háznál: bojtárjai, mint tudjuk, csak másnap délután kerültek haza. Egy pedig közölök még harmadnap reggel is ott ült a nagy korcsma csapszékében, és egyre ivott, táncolt és káromkodott, mintha egyéb dolga sem volna a világon.

A csapszék ajtaja előtt korcsmáros uramat látjuk, aki bundájával vállán, pipával szájában, azon gondolkozik: mikor jönnek majd át a toborzók hozzá is. Tegnap óta ott tanyáznak a kis korcsmában, s átcsalják vendégeit azzal az átkozott szívreható zenével; pedig a klarinétos most is oly keservesen fújja, hogy nem is csoda, ha a vendégek mind átmennek a bojtáron kívül, aki oly hosszú útra alkalmatlan. Magyar embernek csaknem meghasad a szíve e nótákra, s rémség, amit azóta a kis korcsmában megittak.

A korcsmáros bosszankodik, de már egészen megnyugodott a gondolatban, hogy délig vendég nélkül marad; midőn bámulatára egy egész társaságot lát, mely a kis korcsmától egyenesen ajtaja felé tart.

Mind tisztességes gazdák, esküdt emberek. Még nem értek a piac közepéig, mikor a korcsmáros egytől egyig megismerte, s észrevevé, hogy közöttök egy idegen legény van, kit a többiek csaknem erőszakkal hoznak magokkal.

- Hagyjanak kendtek visszamennem, mert baj lesz a vége - szólt a legény, akit társai karonfogva a csapszékbe vezettek. - Fel akarok csapni katonának, s nincs joga senkinek akadályozni.

- Majd meglátjuk, ha apád eljön - szólt egy öreg tanácsbeli bosszúsan. - Ha az én fiam volnál, majd megmutatnám.

- Nem mutatná biz azt - mondá ismét az előbbi. - És kend kisbíró is jobban teszi, ha nem fogja oly erősen karomat. Én katonának állok, nekem nem parancsol még az öregbíró sem. Ha a verbunkos káplár megtudja, amit velem tesznek, bizony pórul járnak kendtek valamennyien. Erőszakkal nem mennek velem semmire.

- No, hát szóljunk okosan - mondá Fazekas András uram.

- Rajtam már az sem fog.

- De hogy beszélhetsz így, Bandi - szólt ismét az előbbi. - Rólam csak elhiszed, hogy javadat akarom. Keresztkomád vagyok, jól is tartottalak mindig, ha Bántornyáról hozzám jöttél. Hogy is lenne belőled katona; apádnak két telke van, s nincs más fiú a háznál. Csak nem ment el az eszed.

- Bár elment volna - mondá Bandi keservesen. - Vagy bár most menne el; minél előbb bolondulok meg, annál jobb. Nincs is szerencsétlenebb ember széles e világon, mint én.

- Az igaz, hogy szerencsétlen vagy - felelé Fazekas András -, de ki tudja, talán az egész nem is úgy van, amint te gondolod. Hát ha még föltalálod?

- Soha, soha többé! - zokogott Bandi - és oly leány, mint Vikta, nincs több a világon.

- De hogy jöttél rá, hogy elveszett?

Bandi bújában elfelejté, hogy mindent régen elbeszélt, s hogy csak azért mondatják el vele még egyszer, hogy itt tartsák. - Aznap, hogy Vikta vásárra ment, apja déltájban őt is kiküldte szekerén a tanyára. A tanya a tiszaágotai határszélen fekszik, és miután ott dolgát elvégezte, Bandinak kedve kerekedett, hogy a tiszaágotai úton Viktának elébe menjen, s ha vele összejön, őt szekerére ültesse. Bandi sok bántornyaival találkozott, de Vikta nem volt köztök, s akit kérdezett, mind azt mondta, hogy tehenét még mindig nem adta el. Bandi a tanyán is mulatott egy ideig, nem is sietett nagyon, mert Viktát inkább csak az úton akarta találni, mint Tiszaágotán, ahol atyjának sok ismerőse volt, s így történt, hogy már a nap is leszállott, mire odaért. Erős szél fútt, s a vásárpiac üresen állt. Viktának se híre, se hamva. - Talán azalatt ment haza, míg a tanyán mulattam - így vigasztalta magát, s már visszafelé akart indulni, mikor a csapszéknél, ahol egy meszely borral hideg útjára készült, egy bántornyai embertől hallá, hogy Vikta még három órakor a vásáron volt. Másokkal találkozott, akik neki még az asszonyt is megnevezték, akinek a tehenet eladta, s akitől, midőn nála Viktát kereste, csak annyit tudhata meg, hogy az éjszakát Belákné sógora tanyáján akarta eltölteni. De azt még reggel mondta - este három órakor csak nem indult el gyalog. A tanya jó időben is legalább két órányi távolságra fekszik. Ily hófergetegben férfi sem juthatna gyalog odáig. - Bandi csak azt tudakozta: merre fekszik a tanya? szekerére ült, s mikor a végső házak egyikénél az utat kérdezve, még azt hallá, hogy mintegy egy órával napnyugta előtt csakugyan láttak egy leányt arra menni - lovai közé csapva, nekihajtott a téli éjszakának. - Átkozott sötét is volt, úgymond, a havat is kergette a szél. Lovaim alig bírtak tovább menni - de ha megálltak, közéjök csaptam, s csak haladtam. Merre, azt még most sem tudom, mert szántáson is mentem keresztül, árkon is. Csak továbbjuthassak, végre megtalálom - ezzel vigasztaltam magamat. - Néha megálltam, hogy nevét kiáltsam, néha úgy tetszett, mintha válaszát hallanám, vagy a mezőn valakit látnék előttem menni; de valahányszor oda értem, nem volt semmi. A fél éjszakán át jártam így, míg végre egy tanyához értem. Nem Belákné sógorának tanyája volt. Mindjárt tovább akartam menni, de egyik lovam annyira el volt fáradva, hogy mozdulni sem bírt. Fölültem a másikra és tovább mentem. A tanyás előbb tartóztatott, azután egy darabig el is jött velem s egy kúthoz vezete, honnan, ha egyenesen megyek, fél óra alatt oda érek. És én mentem, amennyire a fergetegtől bírtam, egyenesen. De megint eltévedtem. Abban még szerencsés voltam, hogy ismét tanyára bukkantam, másképp talán megfagytam volna. Ekkor már közel volt a reggel, s magam is beláttam, hogy addig várnom kell. Mikor végre Belákné tanyájához értem, ő sem tudott semmit Viktáról. Sógora lovain hazahajtottam Bántornyára. Ott sem volt. Anyja sem tudott semmit felőle. Ismét visszajöttünk. Végigjártuk a tanyákat; arrafelé, amerre őt kimenni látták, nincs egy ház, ahol nem lettünk volna. Belákné sógora járt velem, a gazdák magok keresték. Semmi nyoma. Azt se tudni, hová lett!

- Bizonyosan megették a farkasok - szólt a bojtár, ki az egész történetet mámoros fővel végig hallgatá -, künn a pusztán annyi jár, hogy no!

Bandi, míg történetét elmondá, nyugodtabbnak látszott, de e szavakra följajdult fájdalmában; mintha e borzasztó gondolat csak most jutna eszébe. Egy székre vetve magát, képét eltakarta két kezével, s úgy borult az asztalra.

- Hogy is hallgatsz ilyenekre? Nem látod, hogy részeg, mint a csap? Föl sem tud állani. Nincs is farkas az egész vidéken. De honnan is jönne?

Bandi minderre egy szót sem szólt. Csak egyszerre ellökte székét, fölkelt, és az ajtó felé indult. A többiek ismét föltartóztatták.

- Hagyjanak békét kendtek! - kiáltá Bandi fájdalomtól elfojtott hangon - másképp még a Tiszának megyek.

- Gondolj anyádra, Bandi - szólt Fazekas uram ünnepélyes hangon -, gondolj ősz apádra, fiú. Csak legalább addig ne csapj föl, míg tőlök búcsút vettél.

- Búcsút vettem én már azoktól régen. Isten bocsássa meg nekik, amit rajtam elkövettek; de engem házukban nem látnak többé ez életben. Hisz ők okai mindennek; ha Viktát elvehetem, most boldogok lennénk. Hát nem szüleim ellenzették? És miért? Vikta ellen nem mondhattak csak egy szót sem; minden kifogásuk csak az volt, hogy szegény. Hát csak maradjanak ők gazdagok, nekem nem kell gazdagságuk. Mint katona elélek én saját becsületemből.

Bandi a többieket, akik tartóztatták, ellökte magától, s az ajtó felé tartott, amelyhez minden ellenállás dacára már közel is volt, mikor az egyszerre megnyílt, s Péter gulyás lépett a csapszékbe.

Viktát viszi Bántornyára. S mivel a helységen úgyis át kell mennie, megállt a nagy korcsmánál, hogy Miskát hazaküldje, aki, mint a többi bojtártól hallá, semmi áron nem akarja a csapszéket elhagyni.

- Fogd a lovakat addig, Vikta - szólt a gulyás, midőn a korcsma előtt megállt. - Mindjárt visszajövök. Csak egy szót kell szólanom a fickóval. Add ide azt a karikást.

E váratlan megjelenésre a küzdelem egy pillanatig félbeszakadt. A gazdák barátságosan megszólíták a jövevényt. Bandi, ki a gulyást még soha életében nem látta, de kire megjelenése azon hatással volt, melyet minden hatalmas személyiségnél érezünk, bámészkodva nézett rá; nem tudta első pillanatban, barátot vagy egy új ellenséget lásson-e a jövevényben.

- Ej, ej! András gazda - szólt a gulyás feddő hangon -, ki hitte volna, hogy még kelmedből is veszekedő ember legyen?

Fazekas elmondá, hogy semmi veszekedés nem volt köztök, hanem hogy csak Bandit tartóztatják, aki erőnek erejével katonának akar fölcsapni.

- Hát hadd csapjon föl - szólt az előbbi -, ha kedve tartja; már miért ne tenné? Elél a falu nála nélkül is.

- De neki bizony nincs nagy kedve a katonasághoz - válaszolt Fazekas. - Csak szíve keserűségében akar odaszegődni. - S ezzel többször félbeszakítva az öreg tanácsbeli és a többiek felvilágosító jegyzetei által, elmondta a történteket.

Péter gazda hallgatott, élénk figyelemmel, amint látszott. Csak egyszer veté közbe azon megjegyzést, miért keresték az elveszettet csak a tanyások között. Azon felvilágosítás után, hogy Vikta, mint többen látták, a tanyák felé indult, és hogy vissza kellett volna fordulnia, hogy másuvá jöjjön, a gulyás semmit sem kérdeze többé, s nyugodtan végighallgatta az egész elbeszélést. - Képén, mely különben komoly vala, az egész idő alatt rendkívüli vidámság volt észrevehető, annál inkább növekedett az, amint az előadott történet szomorúabbá vált.

- És a leányt Viktának hítták, ugye? - szólt végre a gulyás erőltetett komolysággal.

Bandi bámulva mondá, hogy annak.

- Te meg azért akarsz felcsapni katonának, mert szeretőd volt?

Bandi azt felelé, hogy igen.

- Én meg azt mondom, jól teszed, magam sem cselekedném másképp - szólt a gulyás örömben ragyogó szemekkel. - Legény vagy. Jer velem, magam kísérlek el a toborzókhoz; csak még szekeremről kell valamit levennem. - S ezzel Bandit kezén fogva kivezette.

Nem írhatom le a meglepetést, a boldogságot, melyet Bandi érzett, mikor a csapszékből kilépve, egyszerre Viktát látta maga előtt. Egészen magánkívül volt, s úgy megölelte kedvesét, hogy az ijedtében a gyeplőszárakat is elereszté. Fazekas András csaknem sírt, Péter gazda pedig elnevette magát. Akik ott voltak, csodálkoztak, hogy a gulyás oly jóízűen nevetni is tud. Pedig csak most fogott hozzá. Valahányszor Bandit kérdé: Nos hát mért nem mész át a verbunkosokhoz? kacagása mindig hosszabb és hangosabb lett - míg végre egy roppant, szakadatlan hahota lett belőle, mely között szólni sem tudott. Mintha tavaszkor a folyó hideg takaróját leveti, s a megindult jég eleinte többször megáll, míg mindig inkább nekieredve, utoljára senki sem tartóztathatná folyásában: úgy nekieredt Péter gazda jókedve. Mintha egyszerre vissza akarná pótolni, amit nevetés dolgában húsz év alatt elmulasztott.

Végre erőt vett magán, letörölte könnyeit, melyeket a nevetés csavart szemeiből, s felült szekerére. Bandit Vikta mellé ülteté, és lovai közé csapva, Bántornyára hajtott.



5

Tulajdonképp nem is volt szükséges, hogy Péter gazda lovai közé csapjon, elmentek volna azok anélkül is; csakhogy most maga sem tudta, mit csináljon örömében. A lovak vágtattak, a kerekek ropogtak, és az öreg gulyás, akit máskor nem oly könnyen mozdított meg valami helyéből, most úgy nézett ki szekerén, mintha táncolna, s aprózás közben egyet-egyet szökellne jókedvében. Vikta és Bandi megmutatták, hogy csakugyan egymáshoz valók, másképp a nagy zökkenések között egyik vagy másik bizonyosan lemaradt volna a szekérről. De azért Péter gazda egyre szólítgatta lovait és suhantott ostorával, mintha lakodalmasokat vinne. Rendes dolog, hogy az ember éppen akkor siet leginkább, ha szerencsésnek érzi magát. Mintha sejdítené, hogy az öröm nem soká fog tartani, és azalatt egy nagyobb darabot igyekszenék átfutni életéből; vagy mintha már hallaná a gondok közeledését, melyek örömeit követni fogják, és ezek elől akarna szaladni. Péter gazda pedig ma nagyon szerencsésnek érezte magát. Maga sem tudta tulajdonképp, hogy miért; de éppen ilyenkor legboldogabb az ember.

Már Bántornya közelében járt, mikor végre eszébe jutott, hogy nem kergeti senki. Megcsöndesíté lovait és visszanézett. Az öreg gulyás előtt sohasem látszott Vikta kedvesebbnek. A várakozás, az öröm, hogy anyját ismét láthatja, különös kifejezést adtak arcának. Oly szép, oly életvidor volt ez arc, hogy maga a téli szél is, melynek érintésére minden elfonnyad, csak pirosabbá festé azt; s Péter gazda elkomorodott a gondolatra, hogy majd itt kell hagynia anyjánál. Így jutottak Bántornyára.

Kerekesné asszonyomat nem találták otthon. Vikta, mihelyt a kocsiról leszállt, utánament, s szintazt tette Bandi is, egy más utca felé indulva el. Péter pedig, miután lovait kifogta, s az ólba vezette, ahol elébb Kerekesné tehene állott, bement a szobába, és ott várt egyedül.

Szegény volt a ház, melyben a hajdú özvegye, férje halála után, magát leányával meghúzta. Az egész szobában egy kis tükrön és egy kardon kívül nem is volt semmi fölösleges. Ezt is alig nevezhetjük annak, miután ha a tükör nem lenne, Kerekesné asszonyom azt sem tudná, a virágvasárnap fölszentelt ágakat hová tűzze; a kard pedig a boldogulté volt, s ettől, ha akarna sem tudna megválni. De a gulyás azért mégis csak irigyelte Kerekesné asszonyom sorsát. Neki úgy látszott, hogy ha Vikta az ő leánya volna, egészen boldognak érezhetné magát még ebben a házban is, ámbár ablakából csak a szomszéd fala látszik, s a pusztához szokott ember szinte tömlöcben érzi magát benne.

Péter gazda gondolt erre is, arra is, és sok mindenfélére, midőn végre asszonyi szavakat hallott, és Viktától követve Kerekesné asszonyom jött a szobába.

Hogy a tisztességes nő, akit most először látott, nem egyéb Vikta anyjánál: azt Péter gazda tudta, anélkül, hogy valaki mondta volna. Azt is értette, hogy a szegény asszonynak csaknem elakadt lélekzete a nagy sietség miatt, mellyel hazajött; sőt talán azt sem igen bámulta volna, ha örömében nyakába borul, vagy kezeit csókolja, vagy valami ilyesmit tesz; de hogy Kerekesné asszony a szobába rohanva, ennek közepén, mintha csak kővé változott volna, egyszerre meg fog állni, s hogy szemeit reá meresztve, minden köszöntés helyett tőle, a tiszaágotai gulyástól csak azt fogja kérdeni: kinek hívják? - erre Péter gazda csakugyan nem volt elkészülve, s első pillanatban nem is gondolt egyebet, mint hogy a szegény asszony megbódult örömében.

- Ne reszkessen kend úgy - szólt a gulyás megnyugtatva -, nincs semmi baj többé.

De e szavakra Kerekesné még nagyobb fölgerjedésbe jött. - Az irgalmas Istenre kérem: hogy hívják kendet? - ismétlé esdeklő hangon.

- Hát Péter, Őri Péter a nevem - felelt az előbbi, mindinkább bámulva. De alighogy kimondá a nevet, midőn az asszony lábaihoz borulva, kezét ragadta meg, s azt hévvel ajkaihoz szorítá.

- Atyám! - rebegte megindulásában elfojtott hangon.

Az öreg gulyás összerezzent e szónál. Mint akit hirtelen fölébresztenek, első pillanatra azt sem tudja, mi álom és mi valóság azon dolgok közöl, amiket maga körül lát: úgy állt ő bámulva, csaknem ijedten a szoba közepén. Nem szólt egy szót sem, egész lelke csak hallgatott.

- Apám! édesapám! nem ismeri-e többé Marisát?

Mikor a teremtés első napján a föld fölött Isten szavára világosság lőn, a változás nem lehetett nagyobb, mint amely az öreg gulyáson e szavaknál végbement. Komoly arcán a szeretetnek s örömnek egy sugara vonult át. Ki őt e pillanatban látta volna, az sejdítheté vala, hogy nála új élet, egy új szebb világ veszi kezdetét. Húsz esztendeje, hogy leányának szavát nem hallotta, de ő megismerné azt ezerek közöl. Így csak gyermekének szavára indulhat meg a szív.

Péter gazdával megfordult a világ. Régóta könnyű élethez szokott. Egyes szomorúbb pillanatokat kivévén, mikor elveszett gyermeke jutott eszébe, eddig csak a jelennek élt, öröm és gond nélkül látva a napok és évszakok változásait; most leánya szavára egyszerre visszanyerte a múltat és a jövőt, s alig bírta elviselni a szokatlan terhet. Kerekesné reszketni érzé a kezet, melyet ajkaihoz szorított.

- Ó, bocsásson meg, édesapám! - szólt elfojtott hangon.

Ha nem szól vala, Péter, megindulásában, talán elfeledi, hogy leánya valaha vétett is ellene, és szó nélkül szorította volna szívéhez; most minden eszébe jutott, s erőt véve magán, kezét visszavonta.

- Atyád? Azt akárki is könnyen mondhatja, hogy apja vagyok. A kérdés csak az, igaz-e és hiszem-e én?

A hang, melyen a gulyás e szavakat mondá, kissé remegett, másképp nem adá jelét belső megindulásának.

- Hát elfelejtette kend gyermekét?

- Ki kezeskedik nekem arról, hogy te gyermekem vagy? Huszonkét esztendeje, hogy gyermekem elhagyta házamat; azóta sok víz lefolyt a Tiszán, a legnagyobb ellenségek kibékültek egymással, csak az én gyermekem nem jött vissza soha; miért higgyem, hogy még él?

Kerekesné zokogott.

- És ha még élne is, ha annyi esztendő után egyszer visszajő, vagy ha nem jő is vissza, hanem csak úgy véletlenül találkozunk, megváltozva mindketten: miről ismerném meg, hogy gyermekemmel találkoztam? És minek örüljek, hisz ő rég elidegenedett tőlem, különben nem hagyta volna el házamat, különben visszajött volna apjához.

- Ó, ha tudná kend, hányszor akartunk visszamenni - szólt az asszony -, én és Istenben boldogult férjem is; de nem mertünk. Férjem ismerősei, akikkel szólt, mind azt mondták, hogy édesapám nem is fogadna többé házához, hogy a fiskálisnak is föladott és a vármegyének, s hogy ha férjemet megtalálják, még tömlöcbe is kerülhet mint leányrabló. Erre úgy megijedtünk, hogy a vármegyét is odahagytuk, férjem még nevét is megváltoztatta, hogy ha az újságban kipublikálják, ne akadjanak ránk. Több esztendővel azután, mikor Vikta született, úgy vágyódtam haza, hogy nem tudtam, mit csinálni; és férjem, Isten nyugtassa meg, levelet küldött a nótáriusnak. A levél tulajdonképp édesapámnak szólt, csakhogy a nótáriusnak küldtük, és a levélben minden meg volt írva, hogy férjemet most Kerekesnek hívják, és hogy Fejér vármegyében lakunk, és hogy kisleányunkat Viktának hívják és sok más egyéb; mert férjem, Isten nyugtassa meg, oly szépen tudott írni, mint maga a nótárius. Levelünkre pár hét múlva csak az a felelet jött, hogy édesapám nem akar semmit hallani felőlünk, s hogy ha tudná, hol vagyunk, majd adna nekem is, férjemnek is.

- Isten verje meg a semmirevalót - szólt a gulyás -, soha egy szót nem szólt leveledről, sőt egyre ingerelt ellened, s azt mondta, hogy ha az én helyemen volna, testamentumot csinálna és kitagadna mindenből.

- Mi pedig írtunk, nemcsak akkor, hanem még később is két ízben. Férjemnek, Isten nyugtassa meg, mindig ellenére volt; de addig kértem, míg végre megtette. S mikor őt már nem vehettem rá, még a mester által is írattam egyszer. De a válasz ugyanaz maradt; sőt végre a nótárius azt tanácsolta, hogy ne is írjunk többet, mert a levél még rossz kezekbe juthatna, és ha megtudnák, hol lakunk, még bajunk lenne. Hogy férjem más nevet vett föl, már az is elég arra, amint ő írta, hogy bezárják. Így hát el kellett hallgatnunk. Pedig a gondolat, hogy kend nem bocsátott meg, mindig nagyon nyomta lelkemet.

Péter gazda hallgatott. Szemöldökei összevonódtak, a kezek mintegy akaratlanul ökölbe szorultak össze. Minden mozdulata belső megindulását árulta el. Vikta megijedve simult nagyapjához.

- Ó, bocsásson meg - szólt remegő hangon, könnytelt szemeit a férfiúra függesztve.

- Megbocsátani a semmirevalónak, ki gyermekemet hazugságok által távol tartotta tőlem? Nem én. Nem bocsátok meg neki még halálos ágyamon sem, és ha száz esztendős leszek is, mindig bántani fog, valahányszor eszembe jut, hogy meghalt, és az átkozottat meg sem verhetem.

- Ó, csak nekünk bocsásson meg, kedves nagyapám - szólt a leány esdeklő hangon.

- Neked? - szólt az öreg. - Bohó! S neked mit bocsáthatnék meg?

A hang, melyen Péter gazda e szavakat ejté, a kifejezés, mellyel a kebléhez simult leányra nézett, mutatták, hogy szívét e pillanatban csak egy érzemény tölti el. - Te meg Maris, ládd-e, csak két napra veszett el leányod; most legalább tudhatod, hogy esett apádnak, mikor huszonkét esztendeig nem hallott semmit rólad. Mikor férjhez mentél, ha mindjárt visszajöttök, talán megvertelek volna, de utoljára sem haltál volna bele, és boldogabbak lettünk volna valamennyien. De ennek már vége. Legyen áldott az Úr szent neve, hogy e kedves gyermek által ismét összekerültünk. - S Péter kiterjesztve karjait, gyermekét és unokáját egyszerre szorítá szívéhez, és oly boldognak érezte magát, mintha mindazon szerencsét, melyet huszonkét esztendeig nélkülözött, e pillanatban egyszerre élvezné.


Ami azután történt, azt olvasóim könnyen elgondolhatják magoknak.

Farkas uramék, kik eddig Bandi házasságát csak azért ellenezték, mert Vikta szegény volt, most nem győzték dicsérni menyöket; és főképp miután Péter gulyás a házaspár számára Tiszaágotán tanyát vett, csak azon szerencséről beszéltek, amelyet fiok csinált, mikor Viktát elvette.

Az öreg gulyás a pusztán él. Most Kerekesné asszonyom lakik vele, és egészen szerencsésnek érzi magát. Kik őt előbb látták, alig ismernek rá. Csak makacssága maradt meg, és az inspektor nagy bosszúságára senki sem bírhatja őt arra, hogy pusztáját kényelmesebb lakással cserélje föl. Grófja többször akart már gulyásházat építtetni, de Péter addig mondja, hogy kár volna holmi magas épülettel a kilátást elrontani, míg a gróf enged vén szolgája kívánatának.

- Teéns inspektor úr! - szólt egyszer a gulyás a tiszaágotai főtiszthez, midőn ez őt ismét minden kitelhető módon meg akarta győzni, hogy putrijától váljék meg -, jól tudom, hogy inspektor úr és a többi tisztek is engem tormába esett féregnek tartanak; de én csak azt hiszem, a szüntelen változtatás sem ér semmit, és utoljára is grófom fogja megsiratni. Más országban, meglehet, a marhát nyaranta is istállóban tartják, kész takarmányt szórnak elébe, s télen szecskára is aprítják, talán hogy még a rágással se fáradjon. Ott a gulyás is emeletes házban lakik, mint mondják, és paruplival jár. Az ott jó lehet, de mi másképp szoktuk; s én csak azt hiszem, hogy pusztánkon szebb marha terem, mint ahol annak takarmányát is szájába rágják; én is kiállok akármelyik bugyogós emberrel, bár kétemeletes házban lakjék is. Már a bizonyos, hogy sem belőlem, sem kis Pistámból senki nem csinál isvájcert. Unokám gyermeke még oly apró, hogy alig bírja hordani karikásomat, de már most is meglátszik szeméből, hogy ő is csak mint gulyás fog meghalni.

- Ha kend teljességgel úgy kívánja, megmaradhat putrijában is - szólt az inspektor, midőn sajnálkozva vállat voníta. - Kend régi szolga s grófom még saját javára sem akarja kényszeríteni.

- Így hát a putriban maradunk - felelé a gulyás jókedvűen. - Télben melegebb, nyárban hűvösebb akármely háznál, s vén embernek, minő én vagyok, legjobb ott maradni, ahol megszokta és ahol, ha néha maga van, a múlt idők jutnak eszébe. Én senkivel sem cserélek lakást a világon.

És Péter gazdának igazsága van. Mert hisz a szeretet megfér az alacsony viskóban szintúgy, mint a hercegi palotában, és ahol a szeretet egyszer tanyát ütött, ott az, amit a szív boldogítót és legnemesebbet érezhet, nem hiányzik soha.

 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
Nincs Cím
  2013-02-13 09:10:54, szerda
 
  EGY TÓT LEÁNY AZ ALFÖLDÖN



1

Mely alkalommal vette észre Apostagi János, hogy tótul is ért,
noha életében egy szót sem tudott tótul

- Jöjjön csak, édesapám, a szegény tót igen beteg - szólt Pista, Apostagi János legidősb fia, midőn a juhszín egyik szegletéből apjához sietett, ki a másikban a lemorzsolt kukoricacsutkáktól csaknem eltakarva pihent és falatozott.

- Miféle tót? - kérdezé János gazda, fiára tekintve a szalonnáról, melyből egy ízletes szeletet vágott kenyeréhez.

- Hát egyik azok közöl, akik tegnap itt kukoricát morzsoltak; nem látta kend?

- Aha - szólt Apostagi János, a szelet kenyeret és szalonnát szájába dugva, oly hangon, mintha tökéletesen tudná, kikről van szó, noha őszintén megvallva, mindig legkisebb gondja is nagyobb lett volna annál, ki morzsol a juhszín másik oldalán; most pedig egészen más dolgokról gondolkozott. - Múlt télen, midőn többedmagával a zsidó árendás számára Nagyváradról pálinkát szállított, szekere feldőlt, s összezúzta lábát. A hosszú betegség s a kár, mely szerződés szerint a fuvarosokat illette, vagyonának egy részét fölemészté. Négy lovából kettő, két ökre és sertései rámentek, s negyed telkén és két sárga lován kívül csak jó felesége és gyermekei maradtak meg. Nagyobb bajára még mindig sántikált, s miután saját földjét nagy üggyel-bajjal megszántotta, csak hogy valamit keressen, fiával együtt kukoricamorzsolásra szánta magát. - Apostagi Jánosnak, mint ezekből látni, eléggé meggyűlt a baja; nem ért rá, hogy másokra ügyeljen.

- A többi tót ma reggel elment - folytatá Pista -, ez is el akart menni, de nem tudott; bizony nagyon beteg, még talán meg is hal. Az előbb, hogy szemét behunyta, éppen úgy feküdt ott, mint nagybátyám, mikor őt taval kiterítve láttam. Már édesapámat akartam hívni, de kisleánya megcirógatta, s akkor megint felnyitotta szemét. Most ismét rosszul van.

- Hát kisleánya is van? - kérdezé János gazda, fölkelve.

- Éppen olyan, mint a mi Mariskánk.

- Mariskánk anyjánál van, neki semmi baja - szólt Apostagi. - De úgy látszott, mintha fiatalabb gyermekének említése siettette volna lépteit, melyekkel a beteg emberhez közelített.

Szomorú egy látvány vala ez, s ámbár Apostagi nem tartozott azok közé, kik ha bajt látnak, annyira megilletődnek, hogy még magukon sem tudnak segíteni: ő is mélyen meghatva tekintett az idegenre, ki a kemény földön szunnyadva, halálához közelített. - Szegény tót - szólt a gazda -, mily távol szakadt szülőföldjétől. Hej, nem tudja senki, hol fog állani fejfája, s lesz-e, ki megsiratja!

- Már kétszer igazítottam fejealját, de a csutkák, melyeket gubája alá tettem, mindig legurulnak, s feje egészen visszaesik. - Ezt mondván, újra igazítani akará Pista a beteg fekvőhelyét.

- Hagyd el, Pista, jobb neki, ha nem ébred fel. - S ezzel János gazda levette vállárról s a betegre terítette gubáját.

- Maradj te itt, talán szegénynek vízre vagy más valamire lesz szüksége, s kiáltasz nekem, ha kell; én addig morzsolni megyek.

Éppen mikor menni akart Apostagi, a beteg felnyitotta szemét. Talán a guba esett jól neki, mely tagjait a hideg légvonal ellen védte, vagy a részvevő hang, mellyel Apostagi szólt; de a beteg ember tekintete kimondhatlan hálával függött ismeretlen jóltevőjén s egy percig nyugalom, csaknem megelégedés vala kifejezve sápadt arcán.

- Kell-e még valami kendnek? - szólt Apostagi -, talán egy kis pálinka? ha nincs is puskapor benne, néha anélkül is jót tesz; majd a majorba szalasztom ezt a fiút.

A beteg szomorúan rázta fejét, s néhány szót mondott, melyből Apostagi csak annyit értett, hogy nem tud magyarul.

Midőn a kisleány, ki eddig egy pár lépésnyire a betegtől a lemorzsolt kukoricacsutkákkal játszott, apját szólni hallotta, eldobva játékát, hozzáfutott s mosolyogva fogta körül nyakát, az pedig gyönge karjával magához szorítá a gyermeket.

Egy pillanatra mindenről megfeledkezni látszott a haldokló. Halvány arcán csak szeretet, csak azon boldogság volt kifejezve, mellyel az apa kisdedében egész jövőjének reményeit körülfoghatja. De e rövid örömöt, mely mint fergeteg előtt az utolsó napsugár, még egy percre derűt öntött el vonásai fölött, hirtelen más érzések váltották fel. - Karja, mellyel a kebléhez simuló kisdedet átölelte, erősen reszketni kezdett; szemeiben borzadás volt kifejezve, egész valóján leírhatatlan nyugtalanság, mintha lelkében most támadt volna először a borzasztó gondolat: mi lesz gyermekéből, ha ő meghal. E nyugtalanság mintha új erőt adott volna tagjainak. Felült s szólni kezdett, tompa érctelen hangon, de folyvást, sebesen, mintha végét érezné s félne, hogy nem mondhatja mindazt el, ami szívén fekszik.

Apostagi egy szót sem tudott tótul, Pista sem; mégis soha szónoklat nem hatott annyira szívekre. János gazda nem volt lágy szívű ember, de könnybe lábadtak szemei. Fia ingujjával törölte le gyöngyöző könnyeit.

A haldokló észrevette e hatást, de észrevette azt is, hogy szavait nem értik. Egypár szót rebegett magyarul; talán azt gondolta, hogy az úr, ki apostolainak a nyelvek adományát adta, egy haldokló apától sem tagadhatja meg, hogy magyarul tudjon, míg gyermekét jó emberek gondviselésébe ajánlja; de hasztalan. - Apostagi az egész beszédből csak annyit értett meg, hogy a leányt Julisnak hívják, s a szegény tót szomorúan rázva fejét, ismét anyanyelvén beszélt tovább. Szavai oly esdeklők, oly szívrehatók voltak. Szemei majd gyermekén függtek, majd egy kérdő tekintettel emelkedtek Apostagihoz; de a rendkívüli fölindulás gyorsan fölemészté végső erejét. Halvány arcán a láz sötét vörössége látszott; keble szorult, s csak akadozva folytathatta már nehéz fohászokkal félbeszakított beszédét.

- Csak azt mondhatnám meg neki, hogy értem - szólt Apostagi nyugtalanul fejét csóválva. - Már hogyne érteném szegény nyomorultat, mikor magamnak is öt gyermekem van. Ne féljen kend, gondom lesz leányára, míg nálam marad, nem lesz baja. - A szóló ajkain csüggöttek a beteg szemei. Egész valója a figyelemben központosult, mintha üdvössége vagy kárhozata függne e szavaktól; de a nyugtalanság, mellyel kezeit összekulcsolva sóhajtozott, miután többé nem beszélhetett, azt mutatta, hogy értelmöket nem fogta föl.

János gazda most ez egyszer elveszté egész egyensúlyát. - Uramfia, hogy e tót ember teljességgel nem akar megérteni. Hisz magamnak is öt gyermekem van, nem vagyok pogány, hogy e szegény párát elhagyjam. S ezzel Apostagi, mélyen megindulva - mert nem tudom, miért, de a kis tót leánynál mindig Mariskája jutott eszébe - erős karjaiba fogta a bámuló gyermeket, s midőn kebléhez szorítá, másik kezével könnyező fiát vonta magához.

Tudta-e tisztán Apostagi önmaga, mit akart kifejezni e mozdulatával, nem tudom; de az idegen tökéletesen megérté szándékát, s leírhatlan nyugalom és megelégedés vala kifejezve arcán.

- Ne félj - szólt ez lehajolva a beteghez -, még te is meggyógyulsz; és gondom lesz leányodra.

A haldokló még egyszer föltekintett gyermekére és arra, kiben pártfogóját látta; szemében fájdalom, de egyszersmind leírhatlan szeretet és hála is vala kifejezve, s mintha egy gyönge mosoly játszanék ajkai körül. Felsóhajtott, s visszahajolva kemény nyughelyére, vonaglás nélkül végzé életét.

- Mi csodálatos - szólt Apostagi, miután a halottnak szemeit becsukta, s őt gubájával betakarta -, egy szót sem tudok tótul, és mégis megértett.

Ezzel felnyitá a juhszín félkapuját, s a csősz után küldte Pistát, hogy a történtekről hírt vigyen; ő pedig a kis árva leánnyal kiült a kapu elé.

Minden nyugodt vala köröskörül. A nap a félkapun besütve, meleg sugarait lövellé a halottra is. A zöld vetések fölött vígan énekeltek a pacsirták, s János gazdának, midőn a kék égre föltekintett, úgy tetszett, mintha még egyszer oly könnyűnek érezné magát, mióta ez új terhet magára vállalta.



2

Mit mondott Apostaginé asszonyom, midőn öt gyermek helyett hatot talált házánál

Néhány nappal később, miután az urasági kukorica a pusztán mind le volt morzsolva, János gazda fiával s a kis tót leánnyal hazafelé indult. - Igaz, hogy az utóbbinak gondnokságához másoknak talán több joga lehetett; az is áll, hogy másutt több teketóriával jár, midőn valaki egy árva gyermeknek gondviselését magára vállalja. Mikor a szegény tótot eltemették, az ispánné a kis leányt Apostagi mellett látván, kérdezé: hát a szegény párát kend veszi magához? s ő igennel felelt. Az ispánné erre azt mondá: Isten is megáldja érte kendet - és saját gyermekének egy elviselt szoknyáját és egy piros kendőjét adta Apostaginak az árva számára. Így történt az egész dolog. S az Alföldön sok becsületes magyar ember él, kit egykor mint tót gyermeket csak éppen ennyi formasággal fogadtak valamely gazda házához, s nem kevésbé nőtt s gyarapodott, noha Istenen kívül, ki minden árvák főgondviselője, senki sem gondolt vele. Apostagi rég nem volt jobb kedvében. Örült, hogy a morzsolást elvégzé, mely foglalkozásban, mivel lába őt egyéb munkára képtelenné tevé, három hetet töltött tótok, leányok és egy sánta obsitos társaságában. Örült a 34 forint 25 krajcárnak, melyet részint egy ócska kendőbe takarva, részint egy kis bőrzacskójában magával hozott; örült, hogy oly hosszas idő után megint láthatja feleségét és gyermekeit, s hogy ismét főtt ételt ehetik, örült a mezőnek, mely minél közelebb jött falujához, annál zöldebbnek látszott. Kisfia, Pista, tarisznyáját cepelte, mert a fazekat, melyben az ispánné a gyermekek számára aludttejet adott, nem lehetett rábízni. János gazda örömében alig vevé észre, hogy dél lett, s útjának több mint felét már elhaladta.

Pista már régen nem szaladt apja előtt, s látszott, hogy a fiú fáradt, s Apostagi csak helyet keresett, hol a gyermekekkel kényelmesen megebédelhessen.

- Pisti te - szólt végre, visszafordulva fiához -, talán el is fáradtál?

- El biz én - felelt amaz.

- Hát talán jó lenne megpihenni?

- Jó biz a.

- Hát heverjünk le itt - s Apostagi megállt egy begyepesedett határhalom mellett, s miután előbb a tót leányt, kit hátán hozott, vigyázva leemelte s gubáját a földre terítette, maga is lefeküdt, végignyújtózva azon.

- Addsz ide tarisznyámat - szólt Pistához, ki az alatt apja mellé heveredve, ingujjával törölgette izzadó homlokát -, a kisleány megéhezett, s szemedből látom, hogy te sem bánod, ha egy darab kenyér kerül fogaid közé.

Pista ezalatt rég kiüríté a tarisznyát, s felelet helyett odanyújtva apjának a kenyeret, kést és szalonnát; oly vágyó tekintetet vetett ezen nyalánkságokra, hogy János gazda mosolygott.

- Ma aludttejjel élsz, Pista; magam is alig lakom jól a szalonnából. Kis darab maradt, s kenyerünk is elfogyott. Ha az ispánné - Isten áldja meg - nem segít ki egy darabbal, nem sokat falatoznánk.

S erre a kék kendővel bekötött tejes fazekat a gyermekek elébe állítva, Apostagi egy darab fehérebb kenyeret adott fiának, melyet az ispánnétól kapott, egy kis bicskával és egy festett fakanállal, melyet a meghalt tót tarisznyájában talált, s mely ennélfogva kis növendékének örökségéhez tartozott. Pista a tejbe aprítván a kenyeret, majd a kisleányt étette, majd maga is hozzálátott. János gazda is ugyancsak hatalmas étvággyal falatozott.

Ebédeltek ez nap királyok is; kétségkívül fényes lakomákat tartottak sok helyen, melyekre a háziúr ritka ételeket s drága borokat vásárolt össze, s a vendégek bársony székeken foglaltak helyet, míg az asztal körül bérruhás cselédség szolgált; de jobb ízűn, s a világgal és önmagával inkább megelégedve bizonyára nem ebédelt senki a föld kerekségén, mint Apostagi János.

Nem is ok nélkül.

Ha a pusztákon mind végigmegy, sem találhat vala pihenésre alkalmasabb helyet, mint amelyet elfoglalt. A magas fű a ráterített subával puha ülésül s a határdomb, melynek oldalában leheveredett, hátának támaszul szolgált. Ha János gazda pamlagokon ült volna már életében, most is azon képzelheté magát. S aztán minő kilátás! Előtte virágokkal hímzett szőnyegként terült el a határtalan rónaság. Itt-ott hosszú sárga vonalak válták föl a vidám zöldet, mely mindent eltakar, jeléül, hogy a repce virágzani kezd. A tiszta égen könnyű fellegekkel játszott a szellő, s a kútágas is, mely nem messze a határdombtól állott, a tavaszt hirdeté, mert egy nagy gólya ült tetejére, s gondolkozva görbíté meg hosszú nyakát. Udvari zene helyett száz pacsirta énekelte még a paradicsomban tanult dalát az ebédlőknek; s inasok helyett egész sereg veréb ugrált körül, alig várva a pillanatot, melyben a társaság fölkel, s az ebéd maradványain ők fognak osztozni.

- Mégis jó az Isten - szólt Apostagi félig magában, midőn bicskáján az utolsó darab szalonnát Pistának odanyújtá, ki régóta vágyó szemeket vetett apja zsírosabb falatjaira. - Jóllaktunk, s hány ember van a világon, ki nem mondhatja ezt. E gondolatot a tót leány ébreszté benne, ki evés után Pistával ismét játszani kezdett a fűben. Apostagi olyan boldognak érzé magát e pillanatban, hogy talán senkivel sem cserélt volna e földön. Egyszerre azonban jókedvének közepette gondolkodóvá lett.

Éppen a bántornyai templomon függtek szemei. Innen a határról a falut környező akácok is meglátszottak már; sőt odavaló ember a nagy urasági csűrt is megismerhette, mely a helység egyik végén áll. Apostagi csak a templomot nézte, melynek szomszédságában volt saját laka; s ennél felesége jutott eszébe. Nem azt mondom ezzel, hogy János gazda a tengerimorzsolás alatt is nem gondolt Zsuzsira, éspedig nemcsak akkor, ha fehér ruháját nézte, vagy főtt ételre jött étvágya; egyébkor sem járt senkinek esze többet otthon, mint az övé. Most azonban az villant fel agyában, mit mond majd felesége, ha a kisleányt meglátja; s e gondolatnak éppen nem volt vidító hatása.

- Tudom, restellni fogja - dörmögte magában -, pedig szép leány. De magunknak is elég gyermekünk van. Az eleség meg drága, s ha az embert baj éri, mint a múlt télen, saját cselédjeinek sem kereshet eleget... Csak legalább megkérdezhettem volna előbb... De mit tehetek én róla, hogy Zsuzsi nem volt ott.

E gondolatok pillanatra elűzték János gazda kedvét; de mikor ismét útnak indulva, falujához közelített, annyi tárgy ötlött szemébe, mi által magát érdekelve érzé, hogy minden egyébről megfeledkezett. Nem volt itt egy árok, egy halom, egy ösvény vagy dűlő, melyet nem ismert. Pista, ki feledve fáradságát, most megint apja előtt járt, ismerte a mezőn legelő teheneket. János gazda minden földnek meg tudta nevezni gazdáját. S ott, a jobbágyok tavaszi nyomásán - ott volt a föld, melyet három héttel azelőtt maga vetett volt be. Más csekélynek tartaná azt - s valóban egy negyedtelkes gazdának tavaszi nyomása még az alföldön sem nagy; keskeny szalag gyanánt fekszik a többi földek között; de ezt ő szántotta, vetette el, e földből fogja tartani gyermekeit, s a fukar nem nézheti több megelégedéssel nagy aranyhalmait, mint ő a zöld vetést, mely, mióta oda volt, csaknem egészen eltakarta a barna földet. Ismét otthonosnak, ismét boldognak érezte magát. Csak az az örökös kérdezősködés ne lenne!

Mióta a faluhoz közeledett, alig ment tíz lépésnyire, hogy valaki ne kérdezte volna: miféle gyermeket cepel hátán. S mikor félig komolyan, félig tréfából egyszer azt válaszolta: a magamét, a szomszédasszony csaknem ijesztő kacagás közt mondá: - Azt köszönné meg a kend felesége!

Apostagi bosszankodott a szomszédokra, bosszankodott önmagára is, mert érezé, hogy nem egészen oly kedélyállapotban lép saját küszöbén át, mint a ház urához illik. De ki tehet róla, a nyugtalanság ez egyszer erőt vett rajta; s feleségét nem találván otthon, a kis tót leányt Pista gondjaira bízva, letette gubáját, s az őszi nyomás felé indult, hova az asszony, a gyermekek állítása szerint, ment.

Apostagi fáradtnak érezte magát, s miután egy ideig ballagott, s feleségét még mindig nem látta jönni, leült a szőlőskert végén, ott várva Zsuzsit, kinek útja arra vezetett, s kinek mindenesetre inkább itt, mint a háznál, a gyermekek és a szomszédok hallatára akarta tudtul adni, hogy családjuk egy kis leánnyal megszaporodott.

Lesznek, akik János gazdát talán gyöngének, feleségét pedig sárkánynak fogják tartani. Az egészben csak annyi áll, hogy Apostagi, ki mindig békeszerető ember volt, a múlt tél óta, mikor két hónapnál tovább feküdt ágyban, s felesége nélkül végképp elpusztult volna, még inkább meg volt győződve, hogy minden dologban az asszonyt is szó illeti a háznál. A szomszédság ugyan s néha maga János gazda is úgy gondolta, hogy a szó, melyet Apostaginé emelt, olykor talán kelleténél hangosabb volt, de ha már a szentírás szerint a nőt a szegényember sövényének rendelte Isten, úgy ahol e sövény hiányzik, a jószág elpusztul: lehet-e rossz néven venni, ha e sövényben itt-ott egy tüske is találkozik? Ha elég asszony van a városban, ki, ha ránézünk vagy beszélni halljuk, angyalnak látszik, s pedig nem az: miért ne legyen falun itt-amott egy olyan, ki nem néz ki s nem beszél angyalok módjára, de azért mégis az? Apostagi feleségét azért egy cseppel sem szerette kevésbé, s mikor őt közeledni látta, minden fáradság dacára, jókedvűen sietett elébe.

- Jó estét, János gazda, Isten hozta kendet! mikor jött kend? - kiáltott már távolról az asszony, mihelyt férjére ismert.

- Csak most, fiam! - szólt János gazda. - A morzsolás tovább tartott, mint gondoltam. - Semmi baj a háznál?

- Nincs, hála Istennek! A kend lába is jobban van - tevé hozzá Zsuzsi, megelégedéssel nézve férjére, ki hatalmas léptekkel gyalogolt a gyermekeihez siető asszony mellett.

- Kaszálásig, reménylem, egészen jól lesz. Pedig, fiam, ha te nem lettél volna...

- Hát Pista hogy viselte magát?

- Nagyon jól. Sokat morzsolt. Harmincnégy forint 25 krajcárt hozok magammal. Azzal együtt, amit a múlt hónapban szereztünk, egy üszőt is vehetünk a jövő vásáron.

- Jó is lenne. Öt gyermeknek sok kell; ha tej nincs a háznál, nem tudom, mit adjak, főleg a két kicsinynek.

Az már nagy baj volt, hogy Apostaginé ezzel állt elő. A jövő vásárkor veendő üszőnek a kis tót leány bevezetőjének kellett volna lenni, s most a tej elmossa az egész hatást. János gazda nem tagadhatá, hogy e cikk fogyasztása a kis tót leány által tetemesen fog növekedni. De mit tegyen: mindig közelebb jöttek a faluhoz, végre szólnia kellett.

- Állj meg egy kissé, Zsuzsi - mondá végre Apostagi, miután magát elhatározta -, vagy ülj le a szőlő mellett; fáradt vagyok, s még egy kis beszédem volna veled.

- Ha kend fáradt, üljön le; ha majd utánam hazajő, beszélhetünk. Sietnem kell. A gyermekek még nem ettek meleget, tűz sincs a háznál.

- Mindjárt mehetsz, de előbb valamit kell még mondanom; nem tart soká. - S oly melegen, oly kérőleg nézett nejére Apostagi, hogy ha karját nem fogja, sem mehet vala tovább.

- Furcsa ember kend - szólt bámulva a nő. - Már mi az, amit később vagy menés közben el nem mondhatna?

- Hát, tudod Zsuzsi, én a tengerimorzsolásból még valamit hoztam magammal.

- Ugyan mit?

- Mit? Hát egy kisleányt, kit hátamon hoztam ide a pusztáról. El is fáradtam ám.

- Biz elég rosszul tette kend. Alig bírják lábai, s már mások gyermekeit cepeli. De hát kié a gyermek, és mikor jönnek érte? Mióta az első szobát a szabónak bérbe adtuk, magunk is alig férünk el.

- Alig hiszem, hogy ezért egyhamar eljőjenek - szólt Apostagi némi zavarral igazgatván kalapját. - Apja meghalt.

- De anyja csak lesz - szólt Zsuzsi nyugtalanul.

- Alkalmasint lesz - válaszolt férje -, csakhogy nem tudom, hol. Egyszóval a szegény gyermek árva, egészen elhagyott, azért elhoztam, hogy a mieinkkel fölneveljük.

- Talán csak nem bolondult meg kend? - voltak az első szavak, melyekkel Apostaginé terhelt szívén könnyített.

- Biz ez pedig úgy van - mondá Apostagi. S a gazda példás nyugalommal hallgatá végig mindazt, amit neje öt gyermekökről s a drága időkről felhozott.

- Igaz, igaz - sóhajtott felesége minden okoskodása után Apostagi -, de mégsem segíthetünk rajta.

- Persze, hogy nem segíthetünk - szólt Zsuzsi hevesen. - A gyermeket csak nem lökhetjük ki az utcára. De hova is gondolt kend, mikor ezt tette?

Apostagi most elmondá az egész történetet, úgy, amint megírtam; csakhogy az, akinek ő mondta azt el, s ki elbeszélése alatt szemébe nézhetett, csakugyan átlátta, hogy nem cselekedhetett másképpen.

- Igaz, hogy a gyermeket nem lehetett magára hagyni - mondá Apostaginé -, de gazdagabb embernek kellett volna azt elfogadni.

- Én is azt gondoltam - szólt Apostagi nyugodtan -, csakhogy gazdagabb ember éppen nem morzsolt tengerit a juhszínben. Hol öt gyermek jóllakik, megél a hatodik is, s utóbb két kézzel több dolgozik a háznál.

Nincs jobb néha egy kis mennydörgésnél, a nap csak tisztábban ragyog utána. Apostaginé, mintha egy percig sem neheztelt volna, jókedvűen sietett most férje mellett hazafelé, hogy gyermekeinek vacsorát főzzön.

Mikor a házhoz értek, a gyermekek ott ültek a konyha előtt, s a kis tót leány a többiek között. Beszélni nem tudott szegény, de annál inkább mosolygott.

- Szegény gyermek - mondá Apostaginé, mikor a kis leányhoz lehajlott -, mi lett volna belőle; alig hároméves. Csak az a baj, hogy nem beszélhetek vele. Még nevét sem tudjuk.

- Majd megtanítja a magyar kenyér - szólt Apostagi jókedvűen. - Neve pedig Julis. Juliskánk úgysincs még a háznál.

- Szép leányka - szólt Apostaginé, még egyszer megnézvén a kis jövevényt -, de Mariska mégis sokkal derekabb gyermek, pedig ez idősebb.

- Hogy tudod, hogy idősebb, ha nem voltál keresztelésén? - kérdezé Apostagi.

- Hát csak tudom, mert látom. És Mariskánk csak mégis nagyobb!

S ezzel az asszony gyermekeitől követve, a konyhába ment, s tüzet rakott. Pista szalmát hordott, a többiek vígan zajongtak a tűzhely körül.

- Mégis csak jó asszony ez az én feleségem - mondá Apostagi, ki a vacsora elkészülését a ház előtt várta be; s abbeli örömében, hogy Zsuzsija oly szívesen fogadta a kis tót leányt, elfeledte, hogy ő hátán hozta hazáig.



3

Láthatni, hogy a sok gondolkozásban az embernek nemcsak a feje fájdul meg

Sokszor vetettek és sokszor morzsoltak azóta tengerit. Nem mondhatom egész bizonyossággal, hány év folyt le; annyi igaz, hogy akik még gyermekek voltak, mikor Apostagi a tót leányt a faluba hozta, rég felnőttek már, soknak közülök már gyermekei is voltak. Időn át sok változik faluhelyen is. A vénebbek elköltöznek, helyettök mások őszülnek meg. Kik előbb legények voltak, rendes gazdákká csöndesednek le, s a korcsmában más legénykedik. Így volt ez Bántornyán is. A templom és korcsma előbbi helyén maradt, s idegen ember ennélfogva azt gondolta volna, hogy minden a régiben van; de aki itt született és növekedett, alig ismert a falura, annyi változott, mióta először láttuk. Semmi sem változott azonban inkább Bántornya határán, mint Apostagi körülményei.

A fa, ha veszteg áll s az ember úgy gyarapszik, ha dolgozik. S Apostagi nemcsak munkás ember volt, hanem rendkívül szerencsés is. Amihez csak fogott, mind sikerült. Igaz, hogy amihez fogott, azt derekasan megfogta s nem kímélte két kezét; de ha sem telkét, sem feles földeit annyi éven át soha jégeső nem érte, ha marhái és juhai másokéinál szebben nőttek föl a közlegelőn, s azokat a vásáron jobban adta el: mindezt maga Apostagi is csak Isten áldásának tartotta.

Negyed telek helyett ő most két egész telket bír, s emellett sok feles földet és árendás legelőt, s annyi marhát, hogy egy földesúr büszke lehetne rá.

Háza körül is meglátszik a vagyonosság. A cserepes istálló, kukoricagóré mind mutatja gazdánk körülményeit. S ha Apostagi, kinek haja már őszbe vegyült, kiül háza elébe, maga a bíró is megbillenti előtte kalapját.

Városi emberek közt sok gyűlölködésre ad alkalmat a kérdés, hogy ki az első ember. Faluhelyen ezt mindenki tudja. Bántornyán például maga Apostagi sem tagadta volna, hogy ő az első gazda a helységben. Városi ember, ha évekig fáradozott, hogy magának pénzt, befolyást, szóval tekintélyes állást szerezzen, s végre nagy nehezen célját érte, a világért sem mondaná meg senkinek, mit tart magáról, tiltakozik, ha befolyásáról szólnak, s ha pénzét említik, a rossz időket szidja. Városban alig találkozik ezer ember közt egy, ki magát szerencsésnek vallaná; mindenik felpiperézi magát fájdalmával, csalódásaival, mintha dicsőségére szolgálna, hogy a legkisebb érintésre feljajdul, s igen sokszor megcsalatta magát. A falusi ember tudja, hogy akinek termése mindig legrosszabb a határon, nem is jó gazda: s azért mindenki abban keresi vagyona egyik s talán legfőbb élvezetét, ha azzal a maga idején kérkedhetik is.

János gazda szerencsésnek tartatott, s boldognak érezte önmagát. Felesége is, ki, mióta nem láttuk, éppen mint gazdasága, szélesebbre terjedett, legfeljebb azellen panaszkodhatott, hogy a ház nagyon is csöndes volt, mióta a múlt ősszel Mariskát kiházasítá; de mindamellett nem érzé magát elégedettnek. Az volt a baja, hogy Juliska, ki, mióta házához fogadta, a falu egyik legszebb leánya lett, minden munkát úgy elvégzett, hogy magának alig maradt tennivalója. A szegény asszony néha nem tudta, mit csináljon nyugtalanságában. Aztán meg mit ér minden vagyonuk, ha Pista nem vesz feleséget. - Ha menyem volna, amilyet kívánok, ki az embernek szót fogad, s lassankint a háztartásba bele okul, mint Julis: akkor csakugyan irigylendő asszony lennék; de így bizony elég gond fekszik árva fejemen. - Ekképp panaszkodott sokszor a szomszédasszonyoknál, kik nagyokat sóhajtva álmélkodtak afölött, vajon mi lehet oka, hogy Pista mindeddig nem talált magához illő párt.

Az öreg Apostagi szint ezen törte fejét olykor. Neki azonban eziránt egészen sajátszerű nézetei voltak. - Hátha Pista csak azért nem házasodik, mert tudja, hogy akit ő szeret, neked nem kell - így szakítá félbe egyszer, bátorságot véve, felesége szokott panaszait.

- Hát mikor mondtam én, hogy nekem nem kell, akit Pista szeret? - szólt Apostaginé. - Eleinte azt gondoltam, hogy csak a bíró leányát nem akarja; s magam mondtam neki tízszer is, hogy miattam akárkit elvehet. Nincs jóravaló leány a faluban, akit nem ajánlottam volna neki; de ő mindig csak azt mondta, hogy az neki nem kell, s hogy inkább nőtelen marad, hogysem azt elvegye.

- Hát Julisról mit mond? - kérdé mosolyogva Apostagi.

- Tán csak nem bolondult meg kend! - vágott szavába kissé hevesen Apostaginé. - Julis jó, becsületes leány, de mégis csak bolond gondolat, hogy menyem legyen.

- Márpedig én nem tartom olyan bolondnak - szólt nyugodtan Apostagi.

- Akkor fia okosabb kendnél - mondá Apostaginé -; mert mikor a szomszédasszonnyal éppen erről beszélgettünk, s ő véletlenül a szobába jött, megmondtam neki, miről van szó.

- No és Pista mit mondott?

- Hát egy ideig nem mondott semmit, úgy állt, mintha nem is róla szólnánk. Aztán mikor a szomszédasszonnyal tovább beszélgettem, s mondám neki, micsoda ostobaság, hogy Pista oly leányt vegyen el, kinek sem apját, sem anyját nem ismeri az ember: akkor azt mondta, hogy ez mind haszontalan beszéd, mert ő talán sohasem házasodik meg.

- Elhiszem, ha úgy szóltál előtte - mondá Apostagi. - Pista jó fiú, a világért sem szomorítaná meg szüleit; de azért rá merném tenni legjobb fejős tehenemet, hogy a fiú mégiscsak Julist szereti.

- Bolondság! Julis szereti Pistát, mint Mariska és többi leánytestvérei. Pista is csak úgy néz rá. Minap is azt mondta, hogy maholnap kiházasításáról kell gondoskodnunk. Márpedig ha szeretné, csak nem beszélne arról, nem is tartózkodnék annyit a tanyán, úgy hogy néha egy hétig sem jő haza.

- Az is igaz - szólt Apostagi. - A fiú egy idő óta egészen megváltozott; de mégis...

Épp e pillanatban lépett a szobába Julis, véget vetvén ezáltal a beszélgetésnek.

Az öreg Apostagi azonban teljességgel nem volt meggyőződve felesége nézeteiről, s noha, mint békeszerető ember, nem vitatkozott többé e tárgyról, annál több figyelemmel kísérte Pista és Julis magokviseletét. Meg kell vallani, mindenből úgy látszott, hogy ismét az asszonynak van ebben is igazsága. Julis sem vígabb, sem szomorúbb nem volt, mint azelőtt; nappal dolgozott, éjjel aludt, s oly nyíltan mutatá szeretetét Pista iránt, mintha csak testvére lenne. Pista komorabb volt, több időt töltött a tanyán, szívesebben járt vásárokra, egyáltalában nem szeretett otthon lenni; de hogy annak nem Julis volt oka, az világos. Hisz alig szólt vele. Az öreg gazda eleinte bosszankodott Pista magaviseletén, majd aggódni kezdett, hogy ő is - mint másik fia tőn - huszárnak csap föl, s apja nyakán hagyja az egész gazdaságot.

Így történt, hogy minden áldás mellett, melyet Isten Apostagi házára árasztott, egy idő óta nem nagy megelégedés volt abban található. Mint nyári napokon néha egy felleget sem láthatni, s az ég mégsem tiszta: úgy vala itt. Az öreg Apostagi érzé, hogy nincs minden a maga rendén; s Pista még ritkábban jött haza, mióta anyja őt szüntelen unszolta a házasodásra. Apostaginé pedig elpanaszlá az egész falunak, hogy öt gyermeke mellett most elhagyatva volna, ha Julist házához nem fogadá vala.

Képzelt bajokat semmi sem gyógyít meg biztosabban, mint ha valóságos bajba esünk. S a sors többnyire gondoskodik ez orvosságról.

Minél lombosabb a fa, annál kevésbé kerülheti ki, hogy időről időre jól meg ne rázzák. Így Apostagit egyszerre azon hír lepte meg, hogy Pista a tanyán betegen fekszik, s haza sem jöhet.

A hírt egy vén cigányasszony hozta, ki amint a szomszéd faluból jött hazafelé, betért Apostagi tanyájára, s Pistát már betegen találta ott.

- Mit beszél kend? - szólt Apostagi. - Pista nem jöhet haza? Hisz ott van lova. Vagy talán csak nem törte el lábát, mint én most tizenöt éve.

- Nem biz a - mondá a cigánynő -, de alig lézeng. Félre is beszél. Mikor meglátott, kért, menjek kendhez, s mondjam, hogy beteg; de mindjárt oly furcsákat beszélt utána, hogy nem is értettem. Hamar befűtöttem a szobát és ide siettem. Szegénynek sem ágya, sem semmije.

Apostagi meg nem foghatta, mint történhetik az, hogy az ember, ha lova van és lábát nem törte el, nem jöhet haza a tanyáról, de annál inkább elrémült e hírre, s azonnal ment szekeret készíteni.

Míg Apostagi befogta lovait, Julis fehér ruhát, ágyneműt rakott a szekérre, s mindent, amire csak betegnek szüksége lehetett; maga pedig kendőt kötve fejére, kis bundájában a szekér mellé állt.

- Magam hajtok ki - szólt Apostagi, midőn a lovak már be voltak fogva. - Mondd meg anyádnak, ha hazajő, miért mentem ki. Estig Pistával együtt hazajövök.

- A kovácsné is megmondhatja azt - felelé Julis. - Ha kigyelmednek nincs ellenére, én is kimegyek; legalább egy kis levest főzhetek neki. Úgy is azt beszélte a kovácsné, hogy Pista többször mondta ki nevemet, mintha hívna.

- Ülj fel hát - mondá János gazda -, dél elmúlt, sietnünk kell. - S még el sem helyezé jóformán magát Julis a szekéren fölhalmozott dunnák és vánkosok között, mikor a gazda lovai közé csapva, kihajtott az udvarból.

Nyári időben, mikor a bántornyai vetések zölden állanak, s a nagy legelőn sok száz darab marha és ló jár körül, szépen fekszik Apostagi tanyája. A kis ház és ólak a virágzó akácok árnyéka alatt jól veszik ki magokat. Sok boldog órát töltött itt Apostagi, mióta e tanyaföldet megvette; úgy tetszett neki, hogy az egész Alföldön nincs hely, honnan távolabb és szebb kilátás nyílnék, mint akla szegletétől. Február vége felé azonban a kis ház, lombtalan fák alatt, üres gólyafészkével tetején lakhatósága színét is elvesztette.

- Biz az ember meg is halhatna itt anélkül, hogy a faluban tudnák - szólt Apostagi, mikor a házhoz érve, párolgó lovait megállítá. E gondolat ma jutott eszébe először életében, s tán sohasem érzé annyira leverve magát, mint mikor most a lovakat kifogva, beteg fiához közelített.

Pistát nem oly állapotban találta, hogy az aggodalmat, melyet betegségének híre okozott, eloszlathatta volna. A tapasztott kemence be volt ugyan s talán kissé erősen is fűtve; ezenkívül azonban minden egyéb kényelmet nélkülözött. Úgy látszott, alszik.

- Nézd csak, Juliska, milyen halvány színben van - szólt Apostagi szomorúan.

- És hogy fekszik - sóhajtott Julis. - Még víz sincs a szobában. Semmi, amire beteg embernek szüksége lehet.

S ezzel Julis kimenvén, a szekéren hozott holmikat egymás után behordá, aztán friss szalmáért ment, s kényelmes ágy készítéséhez látott; míg az öreg Apostagi, fiára meresztvén szemeit, azt sem tudta, mit tegyen bújában.

Kevés idő múlva magához tért a beteg. Elmondá, hogy már a vásáron rosszul érezte magát, s amint rövidebb úton egyenesen a tanyának tartott, útközben annyira rosszul lett, hogy alig tarthatta fenn magát lován, míg ide ért. Mi történt azóta vele, nem tudja; csak arra emlékszik, hogy többször fel akart kelni, de nem volt annyi ereje, hogy csak az ajtóig mehessen; míg végre a cigányasszony nála volt és befűtött a kemencébe.

A cigánynő emlékére megint összezavarodtak a beteg eszméi. Magánkívül hajlott vissza fekhelyére, s összefüggéstelen szavakat rebegett, míg egész valóján a láz kínzó nyugtalansága látszott.

- Azt sem tudom, hogy visszük hazáig - szólt a legnagyobb nyugtalanságban Apostagi. - Egészen tehetetlen magával.

- Hová is gondol kend - viszonzá Julis, ki azalatt Pistának ágyat készített, vizet hozott, a kis ablakot a pókhálóktól megtisztítá, s a kemencében a tüzet megigazította... Ily betegen csak nem viszi haza. Hideg szél fú, s amint látom, havazni is kezd. Csak most segítsen kend, hogy Pistát az ágyba emeljük, aztán siessen haza, s mondja meg anyámasszonynak, küldjön húst és zöldséget, hogy fiának levest főzzek. Ha pedig még ma este vagy holnap reggel kijő, hozza magával az öreg Galambosnét; ő ért a füstöléshez és kenéshez, szükség lesz reá, mert Pista nagyon beteg.

- Jól mondod - szólt az öreg gazda -, még éjfél előtt viszszajövök.

Miután Apostagi elhajtott, Julis a beteghez ült. A legellenkezőbb érzések tölték el szívét. Kétségkívül sajnálta Pistát. Valahányszor ránézett, szorulni érzé szívét, s nem tudom, mit adott volna érte, ha Pista helyett ő lehetne beteg, ha szenvedhetne, sőt, ha kell, meg is halhatna helyette; s mégis egyszersmind boldognak is érezte magát. Végtelenül jól esett szívének, hogy Pistának ő viselheti gondját, hogy ő igazíthatja párnáit, ő adhat vizet neki, s kezeit forró homlokára teheti. Óhajtotta, bár minél előbb jönne az öreg Apostagi Galambosnéval, kinek kuruzslásához nagy volt bizalma; s mégis örült, ha meggondolta, hogy másnap reggelig alig jöhet valaki az iszonyú hófergetegben. Végtelen megnyugtatására szolgált a gondolat, hogy a helyet, mit a beteg ágya mellett elfoglalt, legalább holnap reggelig senki sem veheti el tőle, s mégsem volt ily nyugtalan talán soha életében.

Nem is lehetett másképp. Julis egész életében szorgalmas leány volt. Az öreg Apostaginé fél óráig sem hagyta henyélni, s most órákig ült Pista mellett, s még guzsalyát sem hozta magával, hogy legalább fonhatna. Vannak emberek, kik a gondolkozást megszokták, kiknél az mesterséggé vált, akik napokig elméláznak a világ és saját magok fölött, s meghíznak mellette; de egészen más, ha az ember, ki egész életén át dolgozott, egyszer munka nélkül marad és saját gondolataira szorul.

A betegágynál mindenekelőtt saját apja jutott eszébe. Ő maga nem emlékezett rá; de az öreg Apostagi többször elvezette sírjához, s halálát körülményesen elbeszélte. Látta a juhszínt, hol akkor apja feküdt; Apostagi megmutatta azt is, ahol ő a tengerit morzsolta, s honnan Pista őt a haldoklóhoz vezette. - Ha Pista nincs ott - mondá az öreg sokszor -, talán nem is veszem észre, hogy apád beteg, s alig hiszem, hogy valaha házunkhoz kerültél volna. - Szegény apám, mi szerencsétlennek érezhettéd magadat, gondolá most Julis magában, míg én nem tudtam semmit bajodról, s vígan játszottam keserves fekhelyed körül. Talán kétségbeestél volna halálod órájában, ha Pista nincsen ott. Te végső örömödet, én mindent neki köszönök... Julis kétségkívül sokat köszönhetett az öreg Apostaginak és nejének; háládatos is volt irántok; de mikor most Pista ágyánál a múltra gondolt vissza, mégis mindig csak Pista jutott eszébe. János gazda szerezte a kenyeret, amelyen felnőtt, és felesége vágta föl; de ő képzetében csak Pistát látta, ki azt neki annyiszor odaadta, s mindig oly kedves, olyan jószívű volt iránta, mióta Apostagi házához jött... Rémség, hogy mennyivel tartozom Pistának, nem is tudom, mint hálálhatom meg valaha: gondolá magában; s annyit gondolkodott e tárgyról, annyira szőtte képzelődése fonalát, hogy nem is vette észre, hogy azóta egészen besötétedett.

A betegnek egy fohásza kelté föl ábrándjaiból. Mécset gyújtott, kiment, friss szalmát rakott a kemencébe, s körülnézett, nem talál-e semmi dolgot a szobában. Végre megint csak le kellett ülnie, s Pista lábaihoz ült - hiszen szék úgysem volt a szobában, s a mécs halvány világánál máshonnan nem vigyázhatott volna oly jól a betegre.

Sokáig nézte Pistát. Ha lélegzete nem volt volna sebesebb, mint máskor, alig lehetett volna észrevenni betegségét. Arca a láztól pirosabb volt, mint szokott, de a szenvedés kifejezése nélkül; sőt néha mosolyogni látszott. Julisnak a szebb napok jutottak eszébe, mikor Pistának múlt kaszáláskor ő vitte ki az ételt a faluból. - Képzelme messze vándorolt a múltban és jövőben, azon dolgok között, melyek történtek és amelyek csak történhettek volna, s melyekre nézve kár, hogy nem történtek úgy. Mi szép lenne például, ha Pista, ahelyett, hogy most beteg, csak a debreceni vagy aradi vásárra ment volna. Julis már régen várja őt, s végre késő este, hófergeteg között, mikor senki sem gondolta, egyszerre csak betoppan a szobába, s lerázva bundáját, mondja, hogy éhes. Julis kimegy a szobába, s főzni kezd. Átgondolta mindazon ételeket, melyeket Pista szeretett, és hogy mi módon szokta ő azokat készíteni, hogy hozza be, s mi mindent beszél evés közt, míg végre Pista lefekszik, s Julis a guzsalyhoz fogva, ott fon az alvó mellett.

Mindez az öreg Apostagi tanyáján ugyanazon szobában történhetett volna, hol Julis most ül. Minden oly nyugodt, oly otthonos volt a szobában. Künn szél üvöltött, s a hó sziszegve csapdosta a kis ablak üvegeit; de a kemence barátságos meleget terjesztett, s a világító mécs csak néha lobogott valamivel erősebben. Nem volt semmi, ami Julist ábrándozásai közt zavarhatá; s annyira elmerült gondolataiba, hogy végre úgy tetszett neki, mintha mindez csakugyan úgy történt volna, mintha bizony... mintha Pistának felesége volna.

Julis maga megijedt e gondolattól, de visszatért az; bármit tett, bárhova nézett, sehogy sem tudta azt elűzni, míg a betegnek mindig növekedő nyugtalansága ki nem ragadta őt ábrándjaiból. Pistának lélegzete egy idő óta sebesebb, álma nyugtalanabb lett. Ide s tova hánykódott ágyában, mintha nem találná helyét. Julis résztvevő figyelemmel kísérte a beteg minden mozdulatát. Magánkívül volt az, s egyre beszélt. Majd Debrecenben gondolta magát, majd otthon, majd ismét öccsénél járt az esze, a táborban, a huszárok közt. Beszédében nem volt semmi összefüggés. Néha még szavait sem érthette Julis, minden figyelme mellett. Csak egy iránt nem lehetett semmi kétség: hogy a beszéd közt az ő neve mindig előfordult. Mintha a leány, ki őrzőangyalként áll a beteg ágyánál, enyhítő árnyat vetne még képzeleteire is, s szelíd képével elűzné forró agya rémképeit. S pedig szörnyek lehettek az álmak, melyek Pistát gyötörték. Összerezzent, felkiáltott néha, a rémülés kifejezésével arcán, felült ágyában, mintha fel akarna ugrani. Julis vigasztalá őt, hisz vigasztalni és imádkozni mindig jólesik a nőnek; s bár nem értette beszédét a beteg, úgy látszott, megnyugtatólag hatott rá a hang, noha csak pillanatra; a kínzó képzelődések mindig újra s mindig kínzóbb alakban tértek vissza. A szegény leány végre nem tudta, hogy segítsen magán. Minden pillanatban félt, hogy fölkel a beteg, s az erőről ítélve, mellyel beszéd közben néha karját megragadta, tudta, hogy őt erőszakkal nem bírná visszatartani.

- Nem, nem hagyom el - kiáltott Pista, felülve ágyában. - Én Julisnál maradok. Öcsém katonának ment, én nem megyek; ha az egész falu ellenem jő, sem megyek.

- Légy nyugodt - szólt Julis mélyen megindulva -, hisz nem akarnak elvinni.

- Mind, mind rossz emberek. Azt mondják, szegény leány vagy, még apád nevét sem tudják. Bánom is én. Van nekem négy ökröm. Ugye, apám? De mit csóválja kend a fejét. Én nem megyek el, nem én, a világ minden kincseért sem.

- Csak légy nyugodt, Pista - szólt közbe Julis,- hisz látod, nem bánt senki, csak magunk vagyunk.

- Ne menj el, Julis - mondá Pista, ki az utolsó szavakat, mint látszik, megérté. - Ne menj el te is - én nagyon fáradt vagyok.

- Dehogy megyek, dehogy hagylak el - úgymond Julis remegő hangon, míg szemei könnybe lábadtak. - Én nálad maradok.

- Nálam - szólt a beteg, megszorítva a leány reszkető kezét - Julis, te nálam maradsz, ugye? Holtomiglan.

- Holtodiglan - mondá Julis mélyen meghatva.

Pista nem tudta, mit beszél; de a leány érzé, hogy esküvést mondott.

- Holtomiglan, holtodiglan! - ismétlé Pista halkan többször egymásután, s nyugton behunyta szemeit, úgy látszott, ismét álomba merült.

Julis ott ült lábainál és sírt.



4

Miképpen néha az asszony is átlátja, hogy férjének van igaza

Mikor másnap reggel az öreg Apostagi feleségével és Galambosnéval együtt a tanyára ért, Pista még nem ébredett föl. Apostaginé elborzadva csapta össze kezét, midőn fiát ily állapotban látta.

- Istenem, ki gondolta volna ezt - szólt a szerencsétlen asszony. - Holnapután lesz egy hete, hogy elindult, s alig ismerhetni rá.

Apostaginénak igazsága volt. Pista igen megváltozott e rövid idő alatt, s mindamellett aki Julis szívébe nézhetne, meggyőződhetnék, hogy még nagyobb volt abban a változás. Szelíd, szorgalmas leány volt most is, mint mindig. Mióta helyét a betegnél az anya foglalta el, ő a gazdaság után látott; rendezett és tisztogatott, s nemcsak a szoba, hol Pista feküdt, hanem a konyha és az egész ház is, minden bútorhiány mellett, lakhatóbbnak és kényelmesebbnek tetszett. Magaviseletében semmi különbség sem volt észrevehető, s mégis úgy érezte magát, mintha egészen ki volna cserélve.

Talán csak most szeretett Pistába? Nem mondhatnám egész bizonyossággal. Azelőtt sem szólt senkivel szívesebben, senkinek sem szolgált jobb kedvvel, senki mellett sem dolgozott szaporábban. Senki sem állt közelebb szívéhez nálánál, szóval nem volt, akit inkább szeretett volna, mint Pistát; de ez érzésnek öntudata csak most ébredt föl szívében, s ez a nagy különbség... Rég világos a táj, mielőtt a nap fölkel, de habár az első szürküléstől fogva minden világosság csak a naptól jő is: mi felséges pillanat az, mikor e ragyogó csillagzat végre egészen fölmerül láthatárunkon, s első sugarait a tájon elöntve a madarat énekre, az embert munkára hívja. Csak e pillanattól kezdve nyeri minden tárgy fényoldalát; a harmat, mely egész éjen át a mezőre szállt, csak most ragyog és gyöngyözik minden levelen és fűszálon, csak most érezzük, hogy új nap kezdődik, s új élethez fogunk. Ilyen azon pillanat, melyben a szív szerelmének öntudatára jut. Julis bámulva, csaknem kábulva állott; maga sem mondhatta volna meg, gyönyör avagy fájdalom-e, amitől szíve szorul s szemei könnyekkel telnek; csak azt tudta, hogy amit érez, egy világért sem mondhatná meg senkinek.

Más körülmények közt talán küzdött volna, talán legyőzte volna szerelmét. Hisz ő, az árva leány, kit kegyelemből fogadtak fel, hogy emelhette volna szemét a legvagyonosabb gazda fiához. De most, mikor Pista nagybetegen feküdt, s Galambosné, sőt maga a vármegye orvosa is azt mondá, hogy életéhez kevés a remény; mikor kettejök közt Julis volt, aki magát gazdagabbnak érezhette, gazdagabbnak életben, egészségben; s mikor e kincseket mind odavethette kedvese javára, nem félve a ragálytól, melyre őt az orvos figyelmessé tette, csakhogy a beteg szenvedéseit enyhítse: miért küzdene most szerelme ellen? Hiszen itt nem áll senkinek útjában.

Nehéz napok múltak, melyek alatt Pista állapotában semmi változás nem történt. Az öreg Apostagi és felesége kifáradtak fiok betegágyánál; Galambosné, ki férje halála óta sok éjt, napot töltött betegek mellett, maga is fogyni érezte erejét; csak Julis nem lankadott el. Ha hosszú éjeken át a beteg lábainál ült, s a csendben csak az ablakhoz verődött eső s az öreg Apostagi nehéz lélegzete hallatszott; Pista olykor fölnyitotta és Julisra függeszté szemeit. Egy ily tekintet bő jutalomnak tetszett az átvirrasztott éjekért. Julis nem érzett fáradságot. Ifjúsága fenntartotta reményét, s erőt adott neki a szerelem.

Három, kínos aggodalmak közt telt hét után végre győzött Pista életereje. A vármegye orvosa veszélyen kívülinek nyilatkoztatta a beteget; de még hetek múltak el, míg az ifjú megtört ereje annyira visszaállt, hogy ismét szokott életmódját folytathatá.

Apostaginé, mihelyt fiát veszélyen túl látta, megint gazdasága után kezdett látni, s visszatért a faluba. János gazda a tavaszi szántással foglalkozott, s csak hálni jött be tanyájára, vagy mikor az ökrök deleltek. Pista azalatt egész idejét Julissal tölté, s nem is kívánt más társaságot.

Ha a ház előtti padról, hol szép napokon néha egy pár óráig a tavaszi nap meleg sugarait élvezte, lakába tért vissza, s a konyhában Julis alakja tűnt fel előtte: nem tetszett neki a ház sötétnek és alacsonynak, sőt sehol sem érzé magát otthonosabban. Sohasem volt elégedettebb, mintha egyedül lehetett kis gazdasszonyával. S mégis voltak órák, midőn Pista szomorúnak, nyugtalannak látszott; sőt minél inkább javult egészsége, annál inkább növekedett nyugtalansága is.

Így volt egy nap délután is. Március vége felé járt. A mező megint zöldellni kezdett, s a nap fényesen sütött az égről; de habár az öreg Apostagi igen örült is a szélnek, mely a földet szikkasztá, s azáltal a szántást könnyítette: mégis erősebb volt az, hogysem vetni lehetett volna, vagy hogy annak oly ember, aki két héttel azelőtt lábadt fel a halál torkából, magát kitehette volna. Pista az egész napot a szobában tölté. Julis mindent elkövetett, hogy őt felderítse, de hasztalan.

Elénekelte legkedvesebb dalait, de sem az »Ég a kunyhó, ropog a nád«, sem a »Sárga csikó stb.« nem tevé ma meg szokott hatását.

Julis, hogy az idő hamarább múljék, egy pár kosár tengerit is húzott a szobába; Pista azonban nem segített neki a morzsolásban, s mély gondolatokba merülve ült egy ideig a kemencepadon; később fölkelt, föl és alá járt párszor, mintha nem is venné észre Julis jelenlétét; majd a kis ablakhoz állott, noha azon át, a lombtalan akácon és a gémeskúton kívül, legfellebb is csak a szélkergette száraz kórókat látta a sík mezőn.

- Mit búsulsz, Pista? - szólt végre Julis, mikor Pista régi helyét a kemence mellett megint elfoglalta.

- Nem búsulok én! - válaszolá Pista sóhajtva.

- Unod magadat. Még csak egy pár napig légy türelemmel, s megint úgy élhetsz, mint azelőtt.

- Nem unom biz én magamat - szólt Pista megint sóhajtva egyet.

- Hát mi bajod?

Ha agyonütik, sem mondhatá vala meg Pista e pillanatban, hogy mi baja, s szíve mégis talán soha sem szorult inkább életében, mint mikor föltekintve, Julis résztvevő tekintetével találkoztak szemei.

- Te jó leány vagy, Julis - szólt mélyen meghatva.

- Már mi jut eszedbe!

- Te jó leány vagy - folytatá Pista. - Anyám is azt mondja és az egész falu. Testvér felényit sem tenne, mint te tettél értem betegségemben.

- Dehogy nem tenne! - szólt Julis, kire a hang, melyen Pista szólott, nem maradt hatás nélkül.

- Én azt mondom, hogy nem tenne - mondá Pista. - Apám is azt mondta. Az egész idő alatt nem távoztál ágyamtól, pedig az orvostól tudtad, hogy betegségem ragadós. Hátha megkapod betegségemet, s én kiépülök, te pedig meghalsz?

Pista csaknem neheztelve mondá e szavakat.

- Értem úgysem lett volna nagy kár - szólt Julis. - Neked apád, anyád él. Téged sokan siratnának, de engem?

- Ne beszélj ilyeneket, mert bizony megharagszom - vágott szavába Pista, s csakugyan haragudni is látszott, csakhogy e haragban nem volt, ami Julist megijeszthette volna.

- Te sajnálnál - szólt Julis érzékenyen. - S talán apádnak és anyádnak is eszébe jutnék néha; de végre is csak idegen vagyok köztetek, kit legföllebb is könyörületességből siratnak halála után, amint irgalomból tartanak, míg élek.

- Tudod mit? - mondá Pista fölkelve a padról -, feleségül veszlek, s akkor nem mondhat többé senki idegennek a faluban.

- Hova gondolsz? - szólt Julis, kinek arca e szavaknál lángba borult. - Ne tréfálj, Pista.

- Nem is tréfálok - folytatá Pista, s hangjából látszott megindulása. - Sok mindenfélét beszélhettem össze betegségem alatt. Összevissza járt eszem is, de mindamellett néha tisztán láttam mindent, amint most látlak. Ágyam mellett ültél éjjel-nappal, s nekem oly jól esett, hogy közelemben vagy - nem is mondhatom ki, milyen jól esett. Éreztem, hogy igen beteg vagyok, eszembe jutott az is, hogy talán meghalok; de ha rád néztem, ha édes szavadat hallottam, úgy tetszett nekem, hogy nem is lehet bajom, míg mellettem maradsz. Föltettem magamban, hogy ha Isten megtart, feleségül veszlek. Hidd el Julis, senki sem szerethet jobban a világon.

- Elhiszem, s azt is tudom, hogy téged sem szerethet senki inkább, mint én. Nem is hagylak el, amíg élek, s ha engeded, holtomiglan foglak szolgálni, mint apádnál szolgáltam, de hogy vennél te el engem?! A te apád gazdag ember, belőle még bíró is lehet, s én azt sem tudom, hogy hívták apámat. Mit mondana János gazda? Hát még anyád?

- Hát én csak azt mondom - hangzott fel az öreg Apostagi mély szava -, hogy Pistának igaza van. Okosabbat nem is tehetett volna. Ha kell, magam megyek kérőnek.

Pista és Julis meglepetve fordultak vissza. János gazda nevetve állott az ajtóban. Sohasem volt több öröm kifejezve egy ember arcán, mint az öreg Apostagién e pillanatban.

- Miattatok biz a házat is ellophatnák - szólott nevetve. - Egész a konyhába jöttem, anélkül hogy észrevettetek volna. A szobaajtó nyitva állt, a küszöbig jöttem, s hallgatóztam. No, majd jobban vigyáztok, ha egy pár lesz belőletek.

- Tudtam, hogy kendnek nem lesz ellenére - mondá Pista.

- Anyád is csak úgy gondolkozik, mint én - vágott szavába Apostagi. - Tegnap is szóltunk e dologról. Ti ketten itt a tengerit morzsoltátok, anyád a kamarában rakosgatott, én éppen a tűzhelyhez jöttem, pipára gyújtani. - Nézzen csak kend ide, mondja feleségem, micsoda rendbe hozott Julis mindent a kamrában. - Bizony szép rendén van minden, mondom én. - Nincs négy hete, hogy itt van, mondja ő, s addig is egész nap Pista mellett ült, és nem ismerni rá a házra. - Tudod mit, mondom én, mégis csak legokosabb lesz, ha Pista elveszi Julist. - Erre anyád sokáig semmit sem szólott; aztán csak azt mondta: A bíró lánya talán mégis csak jobb lenne. - Dehogy lenne, mondom, a bíró lánya félig sem oly jó gazdasszony. Aztán Julist is csak ki kell házasítani, s akkor nem is tudom, hogy végzed dolgodat nála nélkül. - Mond kend valamit! mondja ő. - Hát legokosabb, mondom én, ha Pista veszi el, hogy a háznál maradjon. - Mégis csak baj, mondja ő, hogy sem apját, sem anyját nem ismertük, s azt sem tudjuk, honnan való. - De azt tudod, mondom én, hogy nem dolgozik többet egy leány sem a faluban. Azt meg én tudom, hogy a gyermekek szeretik egymást. Eleget fáradtunk, mondok; nem szorult Pista a bíró lányára, megél ő saját becsületéből. - Az is igaz, mondja anyád; s ha a gyermekek szeretik egymást, hát Isten neki, minél előbb!

Mily érzésekkel hallá Pista és főleg Julis az öreg Apostagi egyszerű elbeszélését, mit éreztek, mikor az ifjú a piruló leányt most először szorítá kebléhez mint mátkáját: ha tudom, sem vagyok képes leírni. Annyi bizonyos, hogy Pista egészen Apostaginé véleményét követte; be sem várva az őszt, mindjárt az aratás után egybekeltek s emberek emlékezete óta nem láttak Bántornyán szebb lakodalmat. Nem hibázott semmi az ünnepélyen, még a mátka könnyei sem. Julis az esketésnél úgy sírt, mint annak rendje - de örömében.


Több év múlt el azóta, s elég dolog változott ismét a bántornyai határon, sőt Apostagi házában is. Az öreg János gazda utóbb csakugyan bíró lett, és kevesebbet járt gazdasága után, mint azelőtt. Apostaginé asszonyom nem panaszkodik többé a ház csendessége ellen, mióta udvarát unokáinak lármája tölti be. S mind ő, mind férje megvénültek, de a fődolog megmaradt. Az öregek boldogoknak érezték magokat, mint ifjabb napjaikban.

- Mégis igaza volt kendnek - szólt az öreg Apostaginé egy vasárnap este férjéhez, kivel a ház előtti padon ült. - Jobb feleséget nem találhattunk volna Pistának.

- Jól jár, aki olyat kap, ki dolgozni is tud, szeretni is - mondá Apostagi. - Julis mindig derék leány volt. Mintha Isten áldását hozta volna magával; mióta házunkhoz jött, minden gyarapszik keze alatt.

- S mennyit bosszankodtam eleinte, mikor elhoztad - szól Apostaginé gondolkozva. - De ki is hitte volna, mikor annyi hálátlanságot tapasztal az ember a világon.

- Hadd el, Zsuzsi, az sem annyi, mint a nótárius uram mondja. Jótéteményeinkkel is úgy vagyunk, mint a vetéssel. Ha vetünk, sok mag a földben rothad el, sok kifagy meg kiszárad, s a magnak egy része nem hoz kalászokat. Ha előre tudná az ember, melyik mag nem kel ki, nem lenne senki olyan bolond, hogy elvesse. De mivel ezt senki sem mondhatja meg előre: az okos ember azért csak kissé sűrűbben hinti vetését; mert annyi bizonyos, hogy aki nem vetett, nem is arat. S ládd, Zsuzsi, én vén gazda vagyok, tudok rossz terméseket; de alig emlékszem olyanra, hol egyre-másra legalább a magot ne kaptuk volna meg.

 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
Nincs Cím
  2013-02-13 09:06:55, szerda
 
  ELBESZÉLÉSEK



A MOLNÁRLEÁNY

1

Nagy Magyarországban sok szép vidéket találunk. A Kárpátok égbenyúló csúcsai, a dicső folyó, mely Buda mellett áthalad, a Balaton, melynek környékét koszorús-költőnk megénekelte, még a külföldit is bámulatra ragadhatják; de ki kedves vidéket keres, melyben az ember magát otthonosan érezheti: menjen Sajógátra, álljon meg a lelkész háza előtt, s tekintsen körül. A Sajó éppen a ház előtt kanyarodik nyugat felé, úgy, hogy a folyó mentében épült falunak egy része meglátszik; s a túlsó parton a zöld rónaság, melynek őserdejéből csak itt-ott egyes százados tölgyek s néhány facsoportozat maradtak meg, távolban kék hegyek, s elválva a többiektől a tokaji csúcs: oly egésszé olvadnak össze, melyet minél többször látunk, annál inkább szeretnünk kell. A paplak nem különbözik semmiben a falu vagyonosabb gazdáinak házaitól; egyszerű az, mint a templom, melynek korát sem felírás, sem az építési rendszer, hanem csak a néhány melléje ültetett százados hárs hirdeti; de a venyige, mely gondosan felnövelve a ház falát födeléig eltakarja, úgy, hogy levelei között csak az ablakok látszanak ki, s a zöld ágak, melyek a templom fedelén, mintha azt védenék, átnyúlnak, különös bájt vonnak az épületek körül: mintha a természet a remény legszebb zöldjével akarta volna felékesíteni a helyet, hol e falu lakói nehéz napokban vigasztalást keresnek. Éppen a templom előtt áll a komp, melyen a falu lakosai a Sajón túl fekvő szántóföldeikre járnak; a túlsó partról a nagy malomnak kopogása hangzik át.

Itt ült egy szép őszi nap délutánján, több mint húsz év előtt, a falunak akkor még fiatalabb lelkésze; dolgait végezvén, ott akarta bevárni feleségét, ki a szomszéd faluba szüléit ment látogatni. Könyvet hozott magával, a római nagy költők egyikét, kit mindenekfölött tisztelt; de rövid olvasás után a padra tette kedvelt íróját, s helyette inkább a természetet nézte, miből ő s minden valódi művész kincseit meríté s fogja merítni, míg a világ fennáll.

Egyike volt azon nyájas napoknak, minőket november vége felé hazánkon kívül talán sehol sem lehet élvezni. A tölgyek alig hullaták el lombjaikat, s ámbár a nap már alkonyhoz közelgett, a levegő oly langyos vala, mintha a tél még hónapokra volna. Mégis az egész táj színezetében, a felhők formáiban van valami, ami arra int, hogy e tért, mely még oly zöldben áll, talán már holnap hideg hólepel takarhatja. Nem legszebb képe-e ez életünknek, hol aki hivatásának eleget tesz, hasznos munkássága közepett szenderül álmába, mint a föld, melynek termékenysége az utolsó meleg pillanatig tart? A fiatal lelkész véghetetlenül jól s megelégedve érzé magát e pillanatban. Más hasonló tehetségekkel és tudománnyal bíró ember talán szűknek tartotta volna a kört, melyet elfoglalt; ő tudta, hogy minden körben, bármi szűkek határai, legalább magasabbra törekedhetünk, s áldotta végzetét a szerény szerencseért, melyet e faluban talált. E gondolatok közt a komp vonta magára figyelmét, mely körül, amint az este közeledett, élénkebb élet vala észrevehető. A megrakott szekerek sora a túlsó parton, a lárma, mellyel az onnan megérkezettek marháikat a meredek parton szólítgaták; a révész, ki a várakozókat majd fennhangon türelemre inté, majd egy tréfával nyugtatá meg, mely tíz év óta ismételve mindig nevető közönségre talált; a fennhangú beszélgetés, mely egy part és a másik között folyt, anélkül, hogy a hallgatónak füleit sértené, egészen elfoglalák a lelkész figyelmét, főképp midőn a Sajó túlsó partján egy idegent vőn észre, kit egy ideig hatalmas lépésekkel közeledni látott, s ki éppen most a kompba szállt.

Amennyire az innenső partról látszott, tisztességesen volt öltözve. Hosszú, sötét kabátban, alacsony, széles karimájú kalapban, hátán egy kis utazó-zsákkal, melyet, mihelyt a hajóba lépett, maga mellé állított; hóna alatt kis négyszögű köteggel. Mikor a komp kikötött, a révész, kivel útközben beszédbe ereszkedett, a paplak felé mutatott. Az idegen egyenesen ide irányzá lépteit, s bizonyos méltósággal hajolva meg a lelkész előtt, jó estvét kívánt, s elmondá, hogy a szomszéd falu lelkészétől jő, ki a tiszteletes úrnak sógora, s azt a hírt hozza, hogy a tiszteletes asszony ma estve nem fog hazajönni.

A lelkész nyájasan viszonzá a köszöntést, s kérdezé, nem akar-e a házba jönni, mert a levegő kissé hűvösödni kezdett.

- Igen megtisztelve érzem magamat - szólt az idegen, ismét meghajtva magát -, megvallom, fáradt vagyok. Négy órát gyalogoltam reggel, s ámbár a tiszteletes úr sógora magyar szívességgel fogadott, s rég nem ebédeltem olyan derekasan, mint úri házánál, mégis messzebbnek találtam ezt a falut, mint gondoltam, mikor elindulék. Régi tapasztalás: sík földön a cél, ahová törekszünk, távolabb fekszik, mint hittük; hegyek közt pedig a távolság helyett más akadályokat találunk. Fáradni mindig kell, erősen vagy sokáig.

A lelkész kijelenté sajnálkozását, hogy sógora szekéren nem küldte őt által.

- A tiszteletes úr oly kegyes volt, hogy ajánlotta - szólt utasunk udvariasan -, de nem fogadtam el. Jól mondja a közmondás: »Pauper Aristoteles cogitur ire pedes«, vagy magyarul mondva:

Deliberatum Ártándon.

Hogy a deák gyalog járjon. - Nem jó oly dolgokhoz szokni, miket csak ritkán élvezünk, s ilyen rám nézve minden kényelem.

Az utolsó szavakat keserűség nélkül, de oly hangon ejté, mely szívre hatott. Egyáltalában volt valami az idegen egész személyében, ami érdeket gerjesztett iránta. Magaviseletének szegletessége talán nevetséges benyomást tehetett volna. A száraz magas alak, rendkívül hosszú arcvonásai s a bokros szemöldökök, melyeket beszélgetés között fel és alá vont, teljességgel nem voltak szépeknek nevezhetők; de a férfi egész megjelenésében mégis volt bizonyos méltóság, mely tiszteletet gerjeszte. Első tekintetre, meglátszott, hogy azon emberek egyike áll előttünk, kin a sors csapásai mély sebeket hagyhatnak, anélkül, hogy magokat legyőzötteknek vallanák. S a lelkész csaknem zavarba jött, mikor szolgálatát ajánlá vendégének, ha netalán segedelmére szüksége volna.

Az idegen erre előadta, hogy a szomszéd faluban hallá, miszerint Sajógáton megürült a rektori állomás, s azért jött, hogy magát e helyre ajánlja.

- Talán irodalmi érdemeimre is hivatkozhatnám - mondá, midőn a hóna alatt hozott kötegből két könyvecskét átnyújtott. - Íme két munkám: A régi történetekből a jövő kor hasznára szerkesztett erkölcstükör, melyet Kolozsvárt és 101 jeles mondat az ifjúság számára, melyet Debrecenben adtam ki. Ha vevőkre találnak vala, talán hasznosabb olvasmányul szolgálhattak volna egyéb könyveknél, melyeket a közönség élénk érdekkel fogadott. De szóljanak helyettem mások.

Ezzel zsebéből kendőbe takart bizonyítványait vette ki, s a lelkésznek átadá.

A bizonyítványok a legkitűnőbbek voltak; csak egy volt felötlő azokban, hogy az elsőt kivéve, mely egy nagyobb helységben hét évig kitűnő szorgalommal és képességgel tett szolgálatait tanúsítá, a többi aránylag mind igen rövid időről szólt. A lelkész kijelenté csodálkozását efölött s kételyeit, vajon ily bizonyítványokkal ellátva, e helység igen csekély jövedelmekkel járó rektori állomását elfogadhatónak fogja-e tartani?

- A tiszteletes úr kétségen kívül így gondolkozik magában - szólt az idegen szomorúan -, ez ember nem tud megférni sehol; házsártos ember lehet, egyike azoknak, kikről semmi rosszat nem mondhatni, de akikkel egy jó órát sem tölthetünk. Ne rázza fejét, szemeiből látom gondolatát, s nem neheztelek érte. Ki vádolja a szelet, mely a kórót magával ragadja, vagy a földet, melyben az erős gyökeret nem verhetett? A kóró haszontalan; miért kóborol?!

- Ön félreértett - szólt a lelkész nyájasan -, csak bámulásomat akartam kifejezni, hogy képességével és azon szorgalommal, melyet irományai bizonyítnak, biztosabb állást nem szerezhetett magának.

- Ennek oka félig a tanítói pálya nehézségeiben kereshető, félig magamban, miért választám e pályát, s miért kerestem rajta saját hasznomon kívül egyebet? Aki mindig csak arra gondol, hogy minél továbbra haladjon pályáján: oly helyek mellett, hol kényelmesen megpihenhetne, elsiet, s estve többnyire hajlék nélkül találja magát. Aki ideálok után jár, nem szokta megtalálni mindennapi kenyerét; s aki valamely életmódot választott magának, ne keressen abban hivatásánál egyebet. Ha író, írjon, ha nevelő, neveljen, ha pap, papoljon, mint a varga bőrét, a szabó ruháját, az asztalos padjait készíti. Az élet költészete nem szegény legénynek való.

A lelkész tagadta e keserűséggel mondott nézetet, s állítá, hogy valamint a legszerényebb hivatásnak megvan költői oldala, úgy éppen foglalatosságunk e költői oldalának köszönhetjük a megelégedést, melyet abban találunk.

- Megengedem az elsőt, tagadom a másodikat - szólt az idegen, ki szemöldeit, melyeket a lelkész beszéde alatt fölhúzott, most megint összevonta. - Minden, pályának megvan költészete: szintoly tagadhatatlan, mint azon állítás, hogy aki szárazon jár, éppen úgy a csillagok szerint irányozhatja útját, mint a tenger hajósai. Csakhogy aki ezt teszi, magas útmutatásra fordítva szemeit, sokszor botlik, sőt gödörbe is esik. Így jártam én is. A jövőnek embereket nevelni: egyike a legszebb hivatásoknak. Nem kénytelenségből, de lelkesedéssel választám e pályát, szüleim kérése, barátaim tanácsa ellen. Soha ember komolyabban nem fogta föl feladatát. Elkövettem mindent, hogy magamat tökéletes nevelővé képezzem ki, s azért az időt, melyet külföldön tölték, hittudományi tanulmányok helyett arra szenteltem, hogy Németország és Helvetia akkor híres intézeteit bejárjam. Nagy reményekkel és föltételekkel tértem vissza hazámba, s kevés ember lehet boldogabb, mint én akkor valék, midőn nemsokára egy nagyobb helység iskolájának vezetésére hívtak meg. Hét évig működtem itt, s mint bizonyítványom mutatja, nem siker nélkül. De a helyzet nem felelt meg várakozásimnak. Minél tovább folytatám hivatalomat, annál inkább láttam, mi csekély az iskolamester hatása, minthogy az egész élet ellentmond oktatásainak. Ha egész életemet e falusi község művelésének szentelem is, mi befolyást gyakorolhatok ezáltal az emberiség vagy csak a nemzet jövőjére; mindez föl fogja-e tarthatni nevemet? - így gondolkoztam magamban, s elszomorodtam e gondolatban. Nagy embert akartam nevelni a hazának, ez volt ideálom, ez rögeszmém s örömmel hagytam el falumat, midőn az akkori alispán fiai nevelésére meghívott. Azóta egy hosszú vándorlás életem, melynek pihenőhelyei rám nézve kínpadok voltak. Tanítottam egy grófi, két bárói családban, alispánoknál és előkelő nemeseknél. Könyveket írhatnék tapasztalásaimról; de nem akarom a tiszteletes urat untatni, elég, hogy a közmondás: »Quem dii oderunt, paedagogum fecerunt«, vagy magyarul:

Csak akit az Isten megver,
Abból lesz iskolamester,

rajtam szomorúan beteljesedett. Rögeszmémből most már fájdalommal ugyan, de tökéletesen kiábrándultam. Nagy embereit Isten is a kor maga neveli magának. Az anyag, melyet a nevelő kezébe adnak, nem mindég olyan, amiből nagy egyéniségek válhatnak. Fából vaskarikát csinálni: ez a nevelő feladata; s jaj neki, ha el nem hitetheti a szülékkel, hogy ennek megfelelt, vagy éppen bevallja, hogy e csodára elégtelen. Több házban csak azért nem volt maradásom, mert a szüléket fiaik gyönge tehetségeire figyelmeztettem; egy helyen túl szigorúnak tartottak, másutt meg szerfölött engedékenynek; míg néhány háznál azt vették rossz néven, hogy oly elveket csepegtetek a gyermek szívébe, melyek az életben nem alkalmazhatók; sőt egy háznál a táncmester lépett föl ellenem, mert tartásom és viseletem által, melyet tanítványom utánzott, művészetének eredményeit állítólag meghiúsítám. Szóval, sehol sem feleltem meg a várakozásnak, s ámbár nem küldöttek el, úgy bántak velem, hogy magamnak kellett elmennem; s itt állok most, ötven esztendős koromban, nem tudva, hol hajtsam le fejemet.

A lelkész meghatva hallgatta az egész előadást, s azon ígérettel felelt rá, hogy kívánatát minden kitelhető módon elő fogja segíteni.

- Fogadja köszönetemet - szólt érzékenyen az idegen. - Nagyobb jótéteményt nem tehet embertársának, mint ha számomra a rektori állást megszerzi. Jótéteményképpen kérem, hogy koldulnom ne kelljen - tevé hozzá, összevonva nagy szemöldjeit, melyek alatt könny ragyogott szemében. - A tél küszöbén állunk, s nőm és gyermekem van.

A lelkész és a jövevény még sokat beszéltek ez estve egymással. Másnap a lelkész bemutatta vendégét az egyház elöljáróinak, s egy hét múlva Zátonyi Illés családostól, a rektorházba költözött.

Az öreg Zátonyi nem bírt azon tulajdonokkal, melyek által a nép szeretetét megnyerhetni. Szigorú elvei, magaviseletének szegletessége, főképp pedig azon körülmény, hogy magát nem érzé otthonosnak a tanácsbeliek társaságában, megannyi okok voltak, melyek miatt népszerűséget nem szerezhetett, bár soha ember hívebben nem teljesítette kötelességét. Az öreg molnáron kívül, ki egész életén át csak magánál tudósabb- vagy magasabbak társaságát kereste, senki sem volt, aki vele szorosabb viszonyban állt volna. A többiek csaknem ellenséges állást foglaltak el, legalább egy alkalmat sem mulasztottak el a szegény rektor valamely gyöngeségének kiemelésére. Hiába, ilyenek az emberek! Ha nem tudják vagy nem akarják mondani, miért nem szeretnek valakit, addig törik fejöket, míg valami okot találnak. Ez nemcsak Sajógáton, hanem más helyeken is így szokott történni. Felhozták ellene a feszes méltóságot, mellyel iskoláját igazgatta, s hogy beszédébe deák mondatokat vegyített; nevetségesnek találták, hogy mindennek, amihez kezd, oly nagy fontosságot tulajdonít; rossz néven vették, hogy órákat tölt kis zongorájánál, s rajta Haydn és Mozart műveit, azaz oly darabokat játszik, melyeknek nótáját - mint a parasztok mondák - még öregapjok sem hallotta, s melyeket a cigány sem hegedülhetne utána; mindezt annyiszor pengették a rektor ellenségei, míg végre a faluban azt nevették ki valamennyien, aki mindnyájoknál többet ért.

Az öreg Zátonyi jól tudta ezt, és sokszor panaszkodott, nem annyira a nép, mint saját maga ellen. Mit ér - mondá sokszor -, hogy szívünk szeretni tud, ha tőlünk a sors megtagadta a mesterséget, mi által magunkat szerethetőkké tesszük. - De hivatalához kötve családja által, melyet szerény jövedelméből tartott, nyugodtan elviselt minden kellemetlenséget. A szeretet, mellyel egyetlen gyermekén függött, mindent kipótolt.

Mit bánta ő, ha a világ saját érdemeit nem ismerte el, ha minden tervei meghiúsultak, s a dicsőség helyett, melyet ifjú korában mint az ország első nevelője várt, most egy kis falu népszerűségét sem bírta megnyerni. A sors a fiúnak fogja megadni, amit az apától meg-megtagadott: e remény fönntartá őt az élet kisebb-nagyobb kellemetlenségei között.

Kevesebbet tanulunk tapasztalás útján, mint közönségesen gondoljuk. Ritka ember tudja azokat csak saját gyermekeinek javára is használni. Megbuktunk a pályán, s ugyanazon ösvényre vezetjük, melyen mi megbuktunk; újra átéljük ifjúságunk álmait, s tapasztalásaink ellenére bizalommal tekintünk a jövő elé, mintha e világon csak mi csalódhattunk volna.

Ez volt az öreg Zátonyi gyöngesége is. Aki minden tehetségei mellett alig biztosíthatta mindennapi kenyerét, fia fényes jövendőjéről ábrándozott. A dicsvágy, mely jellemének egyik fővonását tevé, vén korában abban találta kielégítését, hogy fia számára fényes terveket alkosson. Volt abban valami nevetséges és mégis megható, ha a szegény iskolamester elmondá, mire fogja nevelni gyermekét. Nem volt cél oly magas, mit elérhetőnek, sőt biztosnak nem gondolt, ha kisfia vonásait látta maga előtt. Csak az volt szomorú az egész dologban, hogy e fényes ábrándok a gyermek nevelésére rosszul hatottak, s hogy a szegény fiú, kit apja mindég nagyra szánt, tulajdonképp semmire sem mehetett; már azért sem, mert anyja, nem osztozva férje reményeiben, a gyermek nevelésénél egészen ellenkező irányt akart követni.

A rektorné, vagyonos falusi gazdának leánya, szeretetből ment Zátonyihoz, s a nyomorúság, melyen átment, annál nagyobb gyűlöletet támasztott benne minden tudományos pálya iránt, minél inkább bámulta férje eszét. - Homlokod izzadtságával fogod munkálni földedet: ez áll, a szentírásban - mondá sokszor -, nem esze, hanem keze után él az ember, s én nem tűröm, hogy fiamat nyomorúságra neveljék. Legyen mesterember, legyen gazda, mint nagyatyja volt, de ne vesztegesse életét arra, hogy másokat olvasni tanítson.

A tudomány és iskolamesteri hivatal kapcsolatban tűntek fel a rektorné képzeletében, s a jó asszony meg akarta őrzeni fiát azon nyomorúságtól, melyet maga tapasztalt.

Hogy a rektornénak ezen nézetei, melyeket tartózkodás nélkül kimondott, nem növelték fiában a tanulási vágyat, szükségtelen mondanom.

Az öreg Zátonyi azonban férfiasan meg akart küzdeni neje előítéleteivel, s látva, miként házi tanításával nem sokra megy, elhatározá, hogy iskolába küldi fiát. Kész vala ő minden áldozatra, melyekkel a terv kivitele szűk körülményei mellett járt volna. Mindent kiszámolt és rendbe hozott; de mit használt? Nincs ellenállhatlanabb oly nőnél, kinek szeretetén nem kétkedünk, főképp, ha erős meggyőződése ellen csak reményeinkkel léphetünk fel. Ezt tapasztalta a rektor is. Minél inkább közelített a pillanat, melyben fiával Sárospatakra készült menni, annál inkább ingadozott föltételében. Többnyire néhány nappal elutazása előtt a lelkésztől kért tanácsot: nem tartaná-e jobbnak, ha a fiút fél esztendeig még magánál tartja, s a pataki iskolára jobban elkészíti? S ha a lelkész ellenkezőt tanácsolt is, Zátonyi az elhatározott napon mégis otthon maradt, s csak aztán panaszkodott gyöngesége ellen. - Meglátja a tiszteletes úr - mondá ilyenkor szomorúan -, feleségem makacssága elrontja gyermekünk jövőjét. Nem jó, ha a szülék annyira ragaszkodnak gyermekeikhez, hogy tőlök megválni nem tudnak. Önzés ez is, annál veszélyesebb, mert a szeretet palástjába takaródzik.

Az egész világ tudta, hogy e vádak Zátonyit magát legalább éppúgy illethetnék, mint feleségét; s maga a rektorné végre annyira meg volt győződve erről, hogy férje terveit, melyekről előre tudta, hogy nem sikerülnek, nem is ellenezte többé. Kik azonban e gyermeket ismerék, nem bámulhatták apja gyengeségét. Szeretetreméltóbb fiú nem vala az egész környékben. Észbeli tehetségeire nézve az öreg Zátonyi alkalmasint csalódott. A nyugtalan kíváncsiság, a bő beszéd, a tudákosság, szóval mindazon, idegenek előtt kellemetlen tulajdonok, melyek gyermekeknél észre mutatnak, hiányoztak fiában; de akihez e gyermek közelített, lehetetlen volt őt nem szeretnie.

A nép nem érzelgős. Kemény élethez szokva, keményen bánik saját gyermekével is, idegenekkel éppen nem sokat gondol; ide a kis Lajos kivétel vala. Őt mindenki kényeztette, hozzá a legkomolyabb parasztok is nyájasan szóltak; őt a legzsugoriabbak is magokhoz hívták, s ha kalácsot sütöttek a háznál, megvendégelték; mindenki örült, aki őt magával szüretre vagy kocsiján a mezőre vihette. Fia által az öreg Zátonyi is csaknem népszerűvé vált a faluban.

Részben szépsége, okozta azon varázst, melyet a gyermek mindenkire gyakorolt. Külsőnk soha sincs nagyobb hatással jövőnkre, mint gyermekkorunkban, mikor az első benyomás, melyet reánk az élet tesz, azon módtól függ, amint az emberek hozzánk közelítenek, s ezt azon hatás határozza meg, melyet mi reájok tevénk. De nem a kék szemek, nem az aranyfürtök, nem a kedves gyermekarc, mely oly derült szelídséggel mosolygott mindenkire, hanem inkább a kifejezés, mely mindazt egy bájló egésszé olvasztá, hatott azokra, kik e gyermeket látták. Véghetetlen jóság volt kifejezve ez arcon, s mély érzés, minőt gyermekben ritkán találunk. Derült volt, s mégis különös szendeség mutatkozott egész magaviseletén. Csaknem osztozni kellett a lelkészné véleményében, ki mindig mondá: kár, hogy a kis Lajosnak nőni kell; ő sem szebb, sem jobb nem lehet e világon.

Noha az öreg rektornak szíve boldogsággal telt el, ha fiára nézett, ez öröm nem volt aggodalom nélkül, valahányszor a jövőre gondolt, ő bizonyosan nem hanyagolta el nevelését, s a kis Lajos többet tudott más egykorú gyermekeknél, kik tanulmányaikat a fölvett rendszer szerint folytatják; de mindez, rendes iskolai bizonyítványok nélkül, a fiúnak jövőjét nem biztosíthatta, s közelgett az idő, mikor számára pályát kelle választani. Zátonyi, mint mindig, egy új nádparipát választott magának.

Fia teljes mértékben öröklötte zenészi szenvedélyét, s ahhoz képest, hogy csak apjától tanult, csinosan hegedült. A rektor új fellegvárakat épített e hajlamra. Egyes nagyobb zenészek fényes helyzetéről szólt, s fiát néha már ezek sorában látta. De ha a nehézségek s a bizonytalanság iránt elámíthatta volna is magát, melyek e pályán nagyobbak, mint bármelyiken: neje, ki a cigányok mesterségétől nem tudta megkülönböztetni a zenészetet, még kérlelhetetlenebb ellensége volt annak, mint a tudományoknak. A szegény asszony még azt is restellte, hogy fia hegedülni tanult, s néha vasárnapokon egy vagy más gazda udvarán szívességből elhúzta nótáit. Nem hallotta-e saját füleivel, mikor a kisbíró őt egy ilyen alkalommal szőke cigánynak nevezte?

Mind e bajok és aggodalmak azonban szerencsésen eltávolíttattak.

Zátonyinak - mint mondám - a faluban egyedüli pártolója és barátja a molnár volt. »Nagy molnár«-nak nevezték, nem testi nagysága miatt, hanem mivel a Sajó mentén három mérföldnyire nem volt nagyobb malma senkinek.

Csalódik, aki a nagyravágyást csak palotákban és udvarok körében keresi; hatalmas szerepet játszik az falvainkban is a nép azon osztályai között, melyeket közönségesen az arisztokráciával ellentétben képzelünk, s melyek saját körükben éppannyi arisztokrata hajlammal bírnak, mint bárki más. A felsőbbséget sehol sem követelik szigorúbban, sehol sem ismerik el oly könnyen és általánosan e követeléseket, mint a nép között; csakhogy ezen arisztokrácia alapját a népnél majdnem kizárólag a vagyon alkotja. A telkes gazda, aki szebb házzal vagy több marhával bír, tiszteletet követel, és szomszédai többnyire zúgolódás nélkül hódolnak felsőbbségének; s midőn még a bíró választása a gazdáktól függött, csaknem kivétel nélkül mindig a legvagyonosabbakra adták szavazatukat. A molnár mintája volt e falusi arisztokráciának. Középkori zászlósúr nem nézhetett le büszkébben jobbágyaira, mint ő azokra, akiktől a malomvámot szedte. Minden mozdulatából kitűnt az öntudat, hogy a Sajó mentében az ő malmánál nincs nagyobb, egyet kivéve, mely három mérfölddel magasabban áll, de amelyet nem lehet az övéhez hasonlítani, mert korona-jószághoz tartozik és zsidó bírja haszonbérben. - Ki a kis vastag emberkét látta, ha malmában szüntelen pörölve körüljárt, s majd legényeit dorgálta, majd az őrlőkkel vitatkozott, itt kegyelmeket osztva és soron kívül töltetve fel egyeseknek gabonáját a garádra, ott szidva a türelmetleneket, s mindig azzal végezve beszédét, hogy akinek nem tetszik, máshová mehet őröltetni; aki, mondom, mindezt látta, nevetett néha ennyi méltóság fölött, de jaj neki, ha e nagy molnár észrevette. Ha gazdaember követte el a felségsértést, annak a sajogáti malomban bizonyosan nem őröltek többé; cseléd vagy siheder pedig nem kerülte el a verést. A molnár sokkal inkább becsülte önmagát, hogysem ily sérelmet megbocsáthatna. Senki sem tartá magát fontosabbnak, szükségesebbnek a világon, mint ő. Ami csak a faluban történt, mind ő tevé, sőt meggyőződése szerint, még messzebbre terjedt befolyása. Ha ő nem szól vala a főispánnal, midőn az egyszer erre járva, malmát megnézte, máig sem készült volna el a töltés, mely most erre megy. Kis Mihály gazda sohasem nyeri meg perét, ha ő nem ajánlja azt a főbírónak, s az egész falu annyiszor hallá mindezt, hogy végre elhitte, s a molnárt csakugyan hatalmas nagy embernek tartá. S e hibái mellett voltak neki jó tulajdonai is. Becsületessége ellen senki nem panaszkodott. Sokszor történt, hogy egy özvegyasszony vagy más szegény ember életét ingyen őrölte meg, sőt midőn leánya született, malma egész nap vám nélkül járt; mindez azonban nagyúri leereszkedéssel történt, hogy aki jótéteményeit elfogadta, inkább megalázva érezte magát, mint hálára kötelezettnek. Gazdag volt, s azért tisztelték, goromba, és azért féltek tőle, s felsőbbségét senki sem vonta kétségbe; s mégsem elégedett meg helyzetével. Minél inkább hódoltak szomszédai, minél inkább tűrték, hogy lenézi őket: annál inkább vágyódott magasabb, magához illőbb társaság után, s tulajdonképp csak ez volt a kapocs, mely őt Zátonyihoz köté. Zátonyi tudós ember volt, aki könyveket írt, és sokszor megfordult a földesúr házánál. Maga a főispán, kinek egyik rokonánál mint nevelő működött, mikor ő excellenciája utolszor a megyében volt, kedves barátjának nevezte, s a büszke molnár megtisztelve érezé magát ily férfiú barátsága által, s elkövetett mindent, hogy azt magának biztosítsa.

Mikor a kis Lajos tizenkét éves lett, felszólítá szüléit, adnák őt a malomba; ezzel a rektorné legforróbb óhajtásai teljesültek, míg a fellegvárak, miket férje épített, elpárologtak. Zátonyi sokkal józanabb volt, hogysem a biztos jövőt, mely fia előtt nyílt, s mire az maga is kedvet mutatott, el ne fogadná; de ki bámulhatja, hogy aki ez egyetlen gyermekének születése óta fényes jövendőjéről álmodozott, nem barátkozhatott meg a gondolattal, hogy őt molnárnak fogja látni? Igaz, csak reményeiről kelle lemondania; nem is voltak remények már, hanem ábrándok, melyekkel magános óráit vigasztalá de ki bír lemondani fájdalom nélkül ábrándjairól?! S még azok közt is, akik felsőbb körökben élve, az örömtelen fényt megunva, irigyléssel szólnak a nép boldogságáról, kevés van, ki gyermekét fájdalom nélkül láthatná a magáénál alantabb körbe szállani.

- Ki gondolta volna - szólt a rektor szomorúan -, mikor sorsom az ország egyik határáról a másikra kergetett, hányszor kértem Istenemet, hogy helyet adjon, ahol családommal megpihenhessek. Meglett. Gyökeret vertünk végre, én mint iskolamester, fiam mint molnárlegény. Ne vigasztaljon - tevé hozzá, midőn a lelkész, kinek ezt mondá, az előnyöket kezdé felszámolni, melyek Lajosnak a malomba való fölvételéből várhatók -; ha fiam boldogságához vezet, nem panaszkodom semmi ellen. De ismerem fiamat, vannak keblének vágyai, melyek azon körben, hová lép, kielégítést nem találhatnak. Feleségem nem hiszi, s talán a tiszteletes úr sem; de Lajosomat Isten művésznek teremté, s az írásnak példabeszéde a vasfazék- és cserépedényről nemcsak a gazdag és szegények közötti érintkezésre illik, mire ott használtatik: - jaj annak is, aki gyöngéd érzelmekkel durvább körbe lép; szétzúzzák, s nem gyanítja talán senki, hogy csak meg is sértheté.

Saját házában szegény Zátonyi ezekről nem szólhatott. Neje sokkal boldogabb volt, hogysem kételyeket tűrt volna. Ő már a gazdag molnár utódjának, a nagyszerű malom és terjedelmes földbirtok örökösének, a vidék első gazdájának látta fiát, s csakugyan úgy tetszett, mintha mind e reményeknek teljesülniük kellene.

A molnárnak volt egy, a kis Lajosnál két évvel fiatalabb leánya; s nem mondta-e számtalanszor, hogy ha a gyermekek később is úgy illenek egymáshoz, ő a rektor fiánál jobb vőt sohasem kíván, magának? És ugyan hogyne illenének később egymáshoz, gondolá magában a rektorné, elmerengve a boldog jövő ábrándjain, mikor már most is az egész falu mondja, hogy ebből pár lesz, s gyermek létökre máris szeretik egymást, s ha e szót gyermekekről használhatjuk, a viszonyban, mely Lajos és Mariska között csaknem találkozásuk első pillanatától fejlődött, csakugyan volt valami, amit szerelemnek nevezhetnénk.

Szép, szeretetreméltó gyermekek voltak mindketten, jók és kedvesek; egyébként nem hasonlítottak egymáshoz.

Ha szomorú idők vonulnak el valamely család fölött, megmarad azok nyoma a gyermekeken is. A kisded nem ismeri a nélkülözéseket, melyeken keresztülmegy, nem érti a gondteli tekintetet, mellyel szülei játékát követik; a panaszok, melyeket hall, a könnyek, melyeket lát, egyaránt megfoghatatlanok előtte; de a szomorú kör, melyben felnőtt, észrevétlenül hat kedélyére, s a zajos gyermeki vidámság - életünk eme legtisztább boldogsága - az egyetlen, amit tőlünk senki nem irigyel, jókor eltűnik a gyermeknél, kit szüléi gondok között neveltek föl. Lajos kitűnőleg csendes gyermek vala, ábrándozó, szende még örömei közt is.

- Nézze csak fiamat - mondá Zátonyi többször, ha vasárnap délután a tiszteletessel a templom körül játszó gyermekeket nézte -, mennyire kiválik a többiek közöl. Már most is meglátszik benne az ember, ki csak a tudomány és művészet körében érezheti jól magát; hej be kár, hogy nem keményebb kedélyű - tevé hozzá sóhajtva -, keményebb érc lármásabban hangzik minden érintésre.

A gyermek feltűnőleg nyugodt, de derült volt. Ha anyja neki téli estvéken József történetét vagy valami mesét mondott el, melyben a jó gyermek egész háznépére szerencsét hoz, vagy ha apja tanulás után vállát megveregette s mondá, hogy megelégszik: a szelíd gyermekarcon mondhatatlan boldogság kifejezése látszott. - E gyermek valóságos angyal - mondá egy öreg szomszédasszony -, már kinézése is olyan, minőnek az angyalokat festik: arany haja, mint a fénysugár, foly körül fején. Sajnálom a rektornét! angyaloknak nincs maradások e földön. Nekem is volt két olyan gyermeke, s eltemettem mind a kettőt, mielőtt felnőttek volna.

A kis Mariska éppen ellenkező, piros, víg, kedvesen csintalan gyermek vala. Nyájas csevegése elűzött minden gondot, s jöttében a csengő ének s a kedves gyermekhahota, mely őt csaknem mindig megelőzte, távolról hirdette a mezőn és faluban, hogy itt öröm közelít.

A rektor és molnár közötti barátság mindig szorosabb viszonyba hozta a gyermekeket is, s alig múlt néhány hónapja, hogy Zátonyiék Sajógátra jöttek, s már elválhatatlanokká lettek. Azon időt kivéve, mely alatt Lajos atyjánál tanult, vagy a kis Mariska anyja mellett sok fészkelődés között kötött, majd mindig együtt voltak. A malom mögött a nagy tölgyek alatt, hol hő nyári napokban az őrlők megálltak, az erdőben, a Sajó partján ott ültek és jártak együtt. Ha a többi gyermekek játékaiban résztvettek is, azért csak együtt mulattak. Mariska csintalanságai Lajoshoz voltak irányozva, s ez csak kis barátnőjét követte szemeivel, lesve az alkalmat, melyben valamely kívánatát teljesítheti. S e szüntelen együttlét annyira hatott mindkettőre, hogy Lajos vidorabb, Mariska csendesebb lett. Mint két hang, mely, ha az egyik néhány fokkal magasabban szól, annál szebb összhanggá olvad; mint két szín egy napsugár fényében: ilyenekké váltak ők e szüntelen érintkezés s e közös örömök befolyása alatt. A különbség megmaradt, de ami ellentmondónak látszott jellemökben, eltűnt. Mintegy kiegészíték egymást, úgyhogy ha őket elválva gondoljuk, a kedves hatás, melyet személyességük mindenkire tesz, félig elenyésznék.

Mindezek kicsinységeknek látszanak, de hisz én csak egyszerű falusi történetet mondok el, s hallgatóim nem várhatnak meglepő változatosságot, melyet úgyis inkább csak regényekben találunk. Az élet, kevés kivétellel, sokkal csendesebben foly. Valamint az erdőben a téli álom után a fák ágait zöld lomb takarja, s őszkor a lomb lehull s az ágak ismét szárazon állnak, anélkül, hogy a fejlődést és fonnyadást fokozatonként észrevennék; valamint ott egyik fának sudara hatalmasan emelkedik ég felé, míg a másik fonnyadni látszik, anélkül, hogy ismernők az erőt, melynek amaz növését köszöni, vagy meg tudnók mondani, hol és mily féreg rágja ennek gyökerét; ilyen többnyire az emberek élete is; az idő rendes folyamában vesz és nő a szerencse. Ritka fa, melyet villám dönte meg; s a szívek többnyire zajtalan csapások alatt vérzenek el.

Miután a kis Lajos a malomba jött, még szorosabbá lett a családok viszonya; de Zátonyiék állására nézve sem maradhatott e változás befolyás nélkül a faluban.

Gazdag embernek egyetlen leánya falun, mint városban, csaknem születésétől fogva sok fényes remény tárgya szokott lenni, s a falu jegyzője és többen a legvagyonosabb gazdák közöl nem szívelhették, hogy Lajos évekig ápolt reményeiktől most minden valószínűség szerint megfosztja őket. Zátonyival a közvélemény lassanként részint megszokásból, részint mivel a rektor érdemei tagadhatatlanok voltak, már kibékült; most ismét jöttment embernek nevezték, s Lajos valamennyiek előtt irigység, némelyek előtt gyűlölet tárgya lett. Szelídségét gyávaságnak, nyájasságát aljas kedvkeresésnek tulajdoníták, s éppen mivel tudták, hogy a rektornét sértik, fiát azóta mindenki csak szőke cigánynak szokta nevezni.

Lajos sokkal érzékenyebb volt, hogysem e változást észre ne vette volna. Azon szerencsés vagy szerencsétlen egyéniségek közé tartozott ő, kik senki iránt nem maradhatnak közömbösek, s akiket mások hidegsége szintúgy sért, mint a szívesség legkisebb jele boldoggá tehet. A hiúságnak egy neme ez is, de kétségen kívül csak a legnemesebb szívek hiúsága. Az ártatlan fiú nem értette ugyan a változás okát, kedélyére azonban az a hatása volt, hogy őt félénkebbé tevé. Az elevenebb Mariska a kedves pajtásán elkövetett sértéseket türelmetlenebbül viselte el. Mióta a faluban úgy bántak Lajosával, apja egész büszkesége felébredt keblében. Mint egy kis hercegné járt a többiek között, s akik hozzá közelítettek, bő mértékben visszanyerték, amit Lajoson elkövettek.

A szívnek tulajdona is csak az ellenhatások által válik biztossá; s valamint azok, kik egymásnak birtokában keresik boldogságukat, körükből minden egyebet szívesen kizárnak: úgy semmi sem hozhat két embert közelebb egymáshoz, mintha magát a többiektől visszataszítva érzi. Így a viszony, melyben Lajos és Mariska boldogok voltak, szinte csak még szorosabbá lett. A rektorné azonban aggodalommal nézte a közirigység jelenségeit. - Baj, ha az embernek egy nagy ellensége van - mondá egyszer a lelkészhez, ki őt meg akarta nyugtatni -, de sok apró még rosszabb. Amaz egy csapással terítheti le az embert, de kitérhetünk előle; ezek aláássák a földet, s nincs menekülés. Minden bajnak az az átkozott hegedű az oka. Ha ez nem lenne, nem volna semmi, amit fiam ellen felhozhatnának.

Mindamellett a kárhoztatott hangszer nemcsak Lajosnak, de mindazoknak, kik őt hallák, sok kedves élvezetet szerzett. Kivévén néha a földesúr házánál - idegenek előtt most ritkán játszott; de ha a hosszú téli vasárnapokon a tiszteletes nejével s a molnár és Zátonyiék családja a nagy kályha körül összegyűltek s Lajos hegedűjéhez fogott, még a molnár arcai is szelídebb kifejezést vettek föl, a rektorné pedig, minden ellenszenve mellett, örömittas szemekkel nézte fiát. - Be kár - mondá sokszor az öreg Zátonyi, a tiszteletessel a malomtól hazafelé ballagván -, a szegény fiú az elsőrangú művészek egyike lehetne, - és most...

- Inkább sohase tanítottad volna hegedűre a szegény fiút - szólt a rektorné -, legalább senki sem nevezné szőke cigánynak a faluban; s meglátod, ebből végre is még baj lesz.

Semmi sem igazolá e szomorú jóslatokat. Évek folytak változás nélkül. Lajos a munka között nőtt erős ifjúvá, Mariska a legszebb leánnyá serdült, s ha a versek, melyeket a jegyző fia, aranykarikás papíron, neve napjára általadott, hízelgők voltak is, nem volt leány hét vármegyében, kire jobban illettek volna a régi dal szavai:

Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél,
Piros pünköst napján
Hajnalban születtél.

Soha két ártatlan kebel biztosabban nem nézett a jövő elé, mint ők. Hisz Mariska Lajosnak mátkája volt, mi állhatott útjában boldogságuknak? Mihelyt Lajos egyévi vándorlásból visszajő, az öreg molnár ígérete szerint megtartják a lakodalmat; s ők olyan ifjak voltak mindketten.

Az öreg molnár annyira megszokta legényét, kire mindent bízhatott, annyira szeretni látszék őt, hogy maga volt, aki mindig halogatta a vándorlás idejét. De végre Lajos tizenkilenc, Mariska tizenhat éves volt; a tiszteletes, a két család közös barátja s tanácsadója, mindinkább sürgette az elindulást, míg végre csakugyan kitűzték napját.

Lajos egy szép májusi reggelen indult el. Szülei, mátkája és a tiszteletes az erdőig kísérték a távozót. Itt vettek búcsút egymástól. Apja keblére szorítá, s elfordult, hogy se ő, se az asszonyok ne vegyék észre szemeiben a könnyeket. Mikor mintegy száz lépésnyire ment Lajos, megállott és visszanézett; a rektorné még egy áldást kiáltott egyetlen fia után, oly hangon, minőt csak anyáknak adott a természet; míg Mariska még egyszer kedveséhez futott, hogy őt még valamivel tovább kísérje. A szülők meghatva néztek e szerető pár után. Kezet fogva mentek egymás mellett egy nagy vadkörtefáig, melyet most virágai egészen elborítottak. Itt megálltak, s még egy ideig beszéltek egymással. Végre Lajos két kis ágat szakított le. Egyikét mátkájának nyújtá, kebléhez szorítá őt, s még egyszer búcsút intve kezével, elsietett. A szegény fiú nem is nézett vissza többé - talán mivel érzé, hogy ha visszanézne, nem mehetne tovább.

Midőn Mariska visszajött, szeme tele vala könnyekkel, de arcán megelégedés látszott, mintha mondaná: mégis én vagyok az utolsó, aki tőle búcsút vettem.

- Ne sírj, kedvesem - szólt Zátonyiné zokogva -, hisz jövő tavaszra visszajön, s akkor nem hagy el többé soha e világon.

- Tudom, tudom - válaszolt Maris, míg piros arcán könnyek gördültek le -, nem is azért sírok, csak hogy olyan nagyon szeretem fiát. Mikor utolsó búcsút vettünk, s Lajos ez ágat leszakította, felülről, mint az áldás, egész virágeső hullott reánk, s az öreg Bodóné, ki az egész falunak kártyát vet, mikor tegnap kértem, hogy nekem és Lajosnak is jövendöljön, azt mondta: nem is szükséges a kártyavetés, mert a ház, melyek fedelén a gólya fészket rakott, nem olyan biztos, mint aki szeretőjének, ha útra ment, szívében készen tartja helyét. De egy esztendő mégis sok, és a malom oly üres lesz Lajos nélkül.



2

Eleinte úgy látszott, mintha Lajos eltávozása senkinek nem esnék nehezebben, mint gazdájának. Mióta kedves legénye elment, bosszúságot látott, ahova csak nézett. Az őrlők szemetes búzát hoznak, a legények csak szájokat tátják, a Sajó is kétszer áradt meg három hét alatt; mintha minden csak azért volna a világon, hogy őt bosszantsa. Szidta legényeit és az őrlőket, néha megverte kocsisát, s ha a tiszteletessel vagy Zátonyiékkal találkozott, órákig elpanaszkodott az ostoba céhbeli törvény ellen, mely a legényeknek kötelességül teszi a vándorlást, s mi miatt neki most jöttment himpellér fickókat kell fogadnia Lajos helyett. Pedig szeretné látni azt a malmot, ahol valamint tanulhatna, aki nála tanult. Rossz kedvét most még Mariska sem űzhette el; sőt miután a molnár azon nem ritka egyéniségek közé tartozott, kik, ha magok vígadnak, nem foghatják meg, miért nem nevet az egész világ, s ha magok rosszkedvűek, nem értik, hogy mosolyoghat valaki körükben: ha leánya őt fel akará deríteni, csak szidta könnyelműségét, mivel Lajost feledve, megint nevetni és dalolni tud. Pedig sohasem volt vád igazságtalanabb.

Mintha rózsa néha lehajtja harmatos fejét, de azért szintoly derült színekben áll, mint egyébkor: ilyen az, akit a vidámság isteni adományával áldott meg az ég. Ilyen volt e napokban Mariska is. Le kell törni a virágot, levelenként széttépni kelyhét, hogy elveszítse az örömszínt, mellyel a természet fölékesíté. Az élet és az emberek megteszik néha ezt is.

Ez időben éppen változás történt a megyei tisztviselők közt. Egy szolgabíró meghalt; a sajóháti járás esküdtjét tették helyette ideiglenes szolgabírónak, ehelyett pedig egy fiatalembert választottak, ki, miután iskoláit végezte, s erejét többféle pályán megkísérté, apja halála után ősi telkére vonult vissza, hol egy év alatt azt a keveset is elfeledte, amit tanult. Miután az előbbeni esküdt halála után az a kérdés forgott fenn: vajon a helyettesítés választás vagy főispáni kinevezés útján történjék-e, az ügy az egész megye figyelmét magára vonta. Azon nap, melyen Ékesyt megválasztották, fontos politikai győzelem napjának tekintetett, s az új esküdt, főleg a sajóháti járásban, melynek kisebb nemessége magát benne képviselve látta, egy ideig a legnépszerűbb ember volt.

Miután a molnár jelleménél fogva szigorúan ragaszkodott minden jogához, csaknem szüntelen perben állt molnár szomszédaival, s ily ügy alkalmával, melynek elintézésére a főszolgabíró lőn kiküldve, történt, hogy Ékesy esküdt úr a malomban megfordult.

Meglehet, hogy Ékesyt sok ember nem tartá vala szeretetreméltó embernek. Arcának éles vonásai, a rikácsoló hang, a hízelgés, mellyel felsőbbekkel, a gőg, mellyel alattvalóival bánt, az iszonyú hahota, melyre főleg saját mondatai fölött fakadt, vagy ha a főbíró és alispán valami tréfásat beszélt; e vegyülete a gőgnek és alázatosságnak, az úri és inasi rossz tulajdonoknak sokakra talán kellemetlen hatással lehetett; de azért voltak, kik az esküdtet csakugyan fájin embernek tartották, értve e szép szó alatt oly úri embert, ki ha az utcán végigmegy, megérdemli, hogy megnézzék. E csodálói közé tartozott a molnár is. Felfogása szerint nem volt ember a vármegyében, akit az Isten inkább úrnak teremtett volna. Tekintélyes emberré tevé őt már azon mód, amellyel bajuszát hegyesre pödré, s magatartása, ha falusi bíróval vagy más alattvalóval szólott, s kezeit hátratéve, lábait kissé széttámasztva, térdeit felváltva meghajtá, s így testét különös mozgásba hozta, mitől a néző csaknem elszédült. Hát még a méltóság, amint pipázás közben köpni tudott, miben az amerikai szövetséges államok minden polgárát felülmúlta. Csoda-e, ha a mi esküdtünknél - főleg miután, a molnár hite szerint, az imént érintett pört az ő befolyása következtében döntötték el kedvezőleg - csoda-e, mondom, ha csakhamar senki sem volt a malomban kedvesebb vendég. Ékesy mindennapos lett a házban, s jólesett a molnárnak, ha a bírák, odahivatva, levett kalappal állottak a vármegye esküdtje előtt, míg ő kényelmesen tovább pipázott háza előtt, mintha maga is esküdt vagy szolgabíró volna már.

Mariska szépsége vagy csak a molnár vagyona volt-e, ami Ékesyt arra bírta, hogy a leány ellenszenve dacára is folytassa udvarlását, bajos volna meghatározni. Az emberi kebel a szép és aljas tulajdonoknak oly csodálatos vegyületét hordja magában, hogy az érdek a legnemesebb s az érzelem a legaljasb emberekre is mindég gyakorol befolyást; annyi azonban bizonyos, hogy néhány hét múlva éppoly kevés kétség lehetett az esküdt szándokai iránt, mint aziránt, hogy a molnár szívesen látja leányának ezen új udvarlóját. Ki azelőtt minden alkalommal említé Lajost, most, ha csak nevét mondták is ki, már másra fordítá a beszélgetést; szóval egész magaviseletéből kitűnt, hogy előbbi összeköttetéseit minél lazábbakká igyekszik tenni. - A rektorné mindég nyugtalanabbá lett, s álmatlan éjeket töltött. Aggodalmaiban mindenki osztozott, akivel csak szólott. Csak Mariska és Zátonyi néztek bátran a jövő elé; amaz, mivel bízott saját szívében, s meg volt győződve, hogy apja jobban szereti őt, hogysem oly valamire kényszerítse, ami által örökre szerencsétlenné válnék; Zátonyi meg, mivel emberismereténél fogva lehetetlennek látszott előtte, hogy valaki másnak eljegyzett mátkája után járjon, vagy hogy a molnár ünnepélyesen adott szavát megszegje.

Így múlt el a nyár. Beszüreteltek. A tarlók egy része föl vala szántva, itt-amott már új vetés is látszott, vidám zöldjével vigasztaló reményként terülve el a dérsárgította rétek és mezők közt. Megváltozott a fák színe; arany vegyült a fejér nyárfák ezüst lombjai közé; az erdőben vörös foltok látszottak, s a finom szálak erdőn és mezőn, a hosszú ősz eme hirdetői, ezernyi fonállal szőtték körül az ágakat, de nem bírták lekötni a hulló lombot. Már a legkisebb szellő érintésére száraz levelek szállongtak a fák között ide s tova. Vasárnap volt. Mariska, mint Lajos távozása óta szokása, magányosan ült egy facsoport alatt a malomtól nem messze, s míg szemei majd az égen úszkáló könnyű fellegeket, majd a Sajó csöndes folyását kísérték, eltávozott kedvesére gondolt. Mit is tehetett volna egyebet?

Elvégezte dolgait, s tudta, hogy apja nem szereti, ha Zátonyiakhoz vagy a tiszteleteshez jár, s hogy vele Lajosról beszélnie sem szabad többé. Itt, hol annyiszor járt kedvesével, legalább szabadon gondolhatott rá. Mintha a lomb róla susogna, mintha a folyó tükréből is az ő képe mosolygana felé; itt Maris nem érzé magát egyedül, s a múlt emlékeinél elfeledte sok baját, melyek között töltötte életét, mióta Ékesy a malomba jár.

- Milyen bolond ember az az Ékesy - szólott magában, míg Lajos utolsó levelén függöttek szemei, melyet többször elolvasva, még mindég nem hajtott össze, mintha szemei nem tudnának megválni a kedves vonásoktól -, azt hiszi, hogy végre majd elfelejtem Lajosomat. A Sajó nem foly el hamarébb egyik határról a másikra, mint változik a leányszív: ezt mondta apám minap. Igaz, e folyó partján sok tárgynak veti vissza képét; de valamint mély közepén, le egészen addig, ahol a Tiszába szakad, mindég csak az ég tükrözik: úgy Lajos képe sem vesz el szívem mélyéről soha, soha!

Míg Mariska a Sajó partján mindinkább elmerült ábrándjaiba, addig apja elvégezve délutáni álmát, mellyel a hosszú vasárnapokat rövidíteni szokta, fölkelt a lócáról, pipára gyújtott, s fölnyitva ablakát, kinézett. Az ablak nem a Sajóra, hanem az udvarra, kertre és ezen túl a termékeny térségre szolgált, mely a Sajót a hegyektől elválasztja. Itt látta földjeit, a fölszabadult réten legelt a falu csordája között kilenc tehene, s távolabb a város és hegyek látszottak, hol háza és szőlei voltak. Bő volt a termés, s a szüret is megfelelt a várakozásnak. Megtelt a pince; újévig sem bírják kicsépelni, amit a csűrben összeraktak, s a padlásra sem fér többé a vámba szedett gabona. A molnár megelégedéssel tekintett végig gazdaságán, s a boglyák, a kazlak fölött, melyek a kert mögött látszanak; azon büszke, csak a gazda által ismert öntudat emelte keblét, hogy takarmánya tavaszig nem fog elfogyni. Visszagondolt azon időkre, mikor legénykorában először ide jött. Mennyi minden változott azóta; maga az özvegy molnárné, kivel a malmot kapta, sem ismerne most saját házára. Födele új, fala új, kerekei újak, csak a hely maradt a régi, s mégis csak annak köszönheti szerencséjét, hogy a malomba jutott. - Csak megfészkelhesse magát az ember egy helyen, csak itt álljon meg erősen, a többi magától jön. A malom kereste a földeket, a földek a szőlőt, a szőlők a házat; s végre mégis mindent vén feleségemnek köszönök - Isten nyugtassa szegényt, most úgysem élhetne többé. Nyalka legény voltam akkor, s a faluban azt mondták, kár, hogy magamat pénzért eladtam; mintha bizony azok, kik magokat ingyen adják el, nem koptak volna meg szintúgy, mint én. A kovács, ki akkor leginkább nevetett, ott dolgozik rongyos viskójában, s a bíró fia, ki akkor állott katonának, mikor megházasodtam, most mint vén obsitos koldul házam előtt. Engem tisztel az egész világ. Hiába, akitől valamit várnak, mindenki támogatja azt, mint a gyümölcs terhelte almafát. Úr vagyok; hát még ezentúl! - Ekkor Marisra gondolt s Ékesyre, a szolgabíróságra és alispánságra, a címerre s kiváltandó nemesi jószágokra, az unokák unokáira. Nem is vette észre lelkesedésében, hogy rég kiégett pipája, s még a füst is csak képzelődés, melyet szájából ereget.

Gondolatai közepett egy hintó vonta magára molnárunk figyelmét. Az egyenetlen sebességből, mellyel az az országúton majd vágtatva, majd lassan haladott, amint a kocsis lovainak gyöngeségét vagy azon intéseket vette tekintetbe, melyek időről időre háta mögött hallatszottak, oly tapasztalt ember, mint a molnár volt, könnyen észrevette, hogy a hintót előfogat húzza; a forgós huszár a bakon arra mutatott, hogy benn a hintóban a nemes vármegyét viszik. Sokkal jobb összeköttetései voltak a járásban, hogysem attól félhet vala, miszerint az előfogatot az ő lovai fogják felváltani, azért nyugton, sőt valódi gyönyörűséggel követte a hintó mozdulatait. Hisz a forgó és előfogat éppen oda illettek ábrándjai közé. Egykor, ki tudja, mi hamar, előfogattal s a bakon forgós hajdúval jár majd Mariska is.

A hintó egyszerre csak elhagyta az országutat.

- Biz Isten, ide tartanak. Nem is tudom, ki lehet, talán maga az alispán? Julis te, Vikta! - kiált a molnár. - Átkozott leányok, utoljára valamennyien elmentek a templomba, s ha vendég jő, még cselédet sem talál a háznál. Vikta, Julis! - ordított a gazda újra, míg a hívott leányok végre előkerültek.

- Megint aludtatok? Látott-e az ember ily álomszuszikat?

- Mit csináljon az ember - válaszolt Vikta rosszkedvűen -, dolgozni nem lehet, mert a tiszteletes tiltja; táncolni meg nem szabad, mert kelmednek nem tetszik.

- Csak az volna még hátra - te nyelves, te kofa! Mossátok ki hamar a poharakat, s hozzatok föl két cilindert abból a 34-i egriből, jobbról a pinceajtó mellől. Maga az alispán jön.

- Nem a biz a - szólt elkedvetlenedve Julis, ki e hírre nagy érdekkel nézett ki az ablakon; hisz ez nem Miska, hanem Jancsi.

- Persze, hogy Jancsi - kiáltá Vikta földerülve. - Már pödrött bajuszát is látom.

- Igaz, csak a főbíró - szólt a molnár nyugodtabban -, hát csak a miskolciból hozzatok föl balról a pinceajtó mellől.

- Hát Jancsinak? - kérdezé Vikta.

- Annak is adhatsz egy pohár bort, de csak idevalót, érted-e? - S ezzel a molnár már követni akarta a szolgálókat, ha eszébe nem jut, hogy a főbírónak az utolsó tisztújításkor háromszáz forintot adott kölcsön, miből eddig írásán kívül egyebet nem látott. Elhatározá tehát szobájában várni be vendégét. Nyugodtan ablakához állott, s csak akkor ment ki vendégei elé, mikor az ablak alatt elhajtottak, s már az ajtó előtt állt a kocsi - sajnálva, hogy Jancsin és a szolgálókon kívül nem volt, több tanúja azon fesztelenségnek, amellyel ő molnár létére fogadj a főbírót.

- Isten hozta a teéns urat - szólt, alig billentve meg kalapját, míg a bíró Jancsi segedelmével kiszállt a hintóból. - Jó napot, Ékesy... Vigyék azt a kocsit az állás alá... Méltóztassék besétálni; talán egy pohár borral szolgálhatok.

S ezzel a molnár fölnyitva a konyhába vezető ajtót, beereszté vendégeit. A főbíró egész magaviseletében különös ünnepélyesség látszott. Ékesy sokatmondólag köszörülte torkát, s egyet köpött, midőn a szobába lépett. Jancsi, mint látszik, legújabb dolmányát húzta fel. - Mégis csak abból az egriből hozhatsz föl - súgott a molnár Vikta fülébe; s ezzel bement ő is.

Eleinte csak általános dolgokról folyt a beszélgetés. A főbíró a molnár szüretjéről, ez a főbíró felesége felől tudakozódott; de miután Julis a két cilinder egrit s a csengő poharakat az asztalra téve, eltávozott, s a molnár vendégeivel az első poharat kiürítette, komolyabb irányt kezdett venni a beszélgetés.

- Fogadni mernék - szólt a szolgabíró, midőn poharát az asztalra tevé -, Farkas úr ki nem találná, mi járatban jövünk házához. Pedig fontos ám a mi dolgunk, ugye, öcsém?

- Fontos bizony - visszhangzá az esküdt.

- Tudom már - szólt a molnár rosszkedvűen -, bizonyosan újra szomszédom adott fel a nemes vármegyénél; pedig hazudik, ha azt mondja, hogy az én malomgátam szorítja ki rétjére a vizet. A gát egy hajszállal sem magasabb, mint azt maga a teéns úr kimérte az inzsellérrel.

- Nem vízről van itt szó, Farkas uram, hanem tűzről. Nem feladás hoz minket ide, hanem itt akarjuk találni a feladást vagy megadást vagy általadást. Mi pedig a gátat illeti, különösen azért jöttem, hogy minden gátokat elhárítsak; ugye, öcsém?

A molnár nem tudta még tisztán, mihez tartsa magát; de miután észrevette, hogy a főbíró tréfál, nevetett. Ékesy hahotája az állásig kihallott. Bogasy főbíró, ki más egyéb tulajdonsága mellett a megye leghíresebb toasztozója volt, nyugodt maradt. Az általános elismerés, mellyel találkozott, most, mint egyébkor, csak arra bírta őt, hogy nyugodtan kiürítve poharát, újra megtöltse.

- Nem értem a teéns úr célzatait - szólt a molnár jókedvűen.

- Meghiszem, barátom - mondá a szolgabíró. - Mi házas- és özvegyemberek nem értjük a buzgóságot, mellyel az efféle nőtelen legény szabadságától szabadulni kíván, s az embert kéri, hogy kérője legyen; de volt idő, mikor mi is fiatalok voltunk, mikor mi is azt hittük, hogy az öröm, mint az iskolásfiú sárkánya, csak akkor repül magasra, ha megkötik. Igyunk egy pohár bort e szép ostoba idők emlékére!

Farkas gazda most már tökéletesen megérté a főbíró célzatát; s ha az első benyomásnak enged, nyakába borul vala az összes járásbíróságnak, s eljegyezte volna Mariskát, még mielőtt megkérték. De mint a hajó, mely elegendő terhet hord: úgy az olyan ember sem billen föl egykönnyen, akinek telvék zsebei. Miközben kiüríté poharát, visszanyerte nyugalmát, s csak azt jegyzé meg, hogy a főbíró úr rendkívül jó kedvében lehet.

- Nem akarják megérteni példázgatásainkat, öcsém, nyíltan kell szólanunk - mondá a főbíró mosolyogva esküdtjének. - Én tehát minden sujtás és csűrés-csavarás nélkül kimondom, hogy Ékesy öcsémmel leányt kérni jöttem a nemzetes úr házához.

Bogasyt nagy szónoknak tartották a megyében. Elbeszélt félórákig, anélkül, hogy a tárgyat kimeríté vala, s ha kívánták, tíz poharat köszöntött fel egyhuzamban; de soha semmiféle szónoklat sem hatott jobban hallgatóira, mint az egyszerű szavak, melyeket a molnárnak mondott. - A gondolat, melyet egykor, magányos óráiban, mint hiú ábrándot, sóhajtva el kelle utasítni magától - a remény, mely mióta Ékesy házához jött, napról napra erősbödött, de mindeddig mégis csak bizonytalan remény maradt: most már teljesült. Tekintetes asszony lesz leányából; most immár bevégzett tény az, bármit mondjanak a tiszteletes, a szomszédok, a földesúr, az egész vármegye. Megtörtént dolog, melyet többé nem lehet elvitázni, hogy leányát maga a főbíró kérte meg Ékesy számára..

Ha Ékesy helyett a szomszéd járás esküdtje kérte vala meg leányát: első pillanatra akkor is szintoly boldognak érezte volna magát. És nem volt-e Ékesy fiatal legény, nem volt-e derék legény? Aki őt pitykés dolmányában, pörge kalappal, rövid szárú, csúcsos kupakú tajtékpipával látta - s ki látta őt valaha másképpen? -, nem volt-e kénytelen megvallani, hogy az egész megyében nincs nyalkább legény? Magas termete, a szikár tagok, a hegyes orr, a vékonyra pödrött bajusz, a feje közepén hegyes üstökbe összekefélt haj, az egész sovány alak mintegy arra látszottak teremtve, hogy a leányok szívébe belefúrja magát. Éles hangja diadalmasan hatott át a kortes-zaj tengerén; miért ne találna végre utat Mariska szívéhez is? Farkas uram, ki midőn saját vágyait követé, egyszersmind legfőbb kötelességét vélte teljesíteni, boldognak érezte magát; de sokkal tapasztaltabb ember volt, hogysem belső érzelmeit elárulja azok előtt, kik tőle valamit kérnek. Miután egy pohár egrivel lecsillapítá első fölgerjedését, látszatos közömbösséggel csak azt jegyzé meg, hogy Mariska még fiatal, s hogy csakugyan nem gondolná senki, mennyi szerencsét tehetett volna már eddig is. - Igaz - tevé hozzá -, a leány csinos, s miután mindenemet ráhagyom, maholnap nem áll rosszul, aki őt elveszi. Azt a jószágot, melyet Sajógáton zálogban bírok, s városi házamat és szőlőimet mindjárt átadom vőmnek. Hála Isten ő szent felségének, adott annyit, hogy jusson is, maradjon is.

Ékesy ez utolsó szavaknál nagy lélegzetet vett s egyet köpött utána; a főbíró nem kétkedve győzelmén, biztosan folytatá ostromát. - Éppen mert a kisasszony fiatal, azért kérjük meg - szólt nevetve -, ha vén lenne, nekünk sem kellene, nemde, öcsém? És ami a szerencsét illeti: Farkas uram annyira köztiszteletben áll, hogy kétségen kívül sokan vágyódnak Mariska kisasszony keze után.

A molnár csaknem megzavarodott örömében, mikor leányát kisasszonynak nevezték, s hallá, mily tiszteletben áll a megye előtt.

- De - tevé hozzá a főbíró emeltebb hangon - ami a szerencsét illeti, Farkas uram, a valóságos szerencsét, melynél természet szerint nemcsak a jelen pillanatra, hanem a jövőre is kell tekintenünk, ne vegye rossz néven, tisztelt barátom, de leánya nagyobb szerencsére nem számolhat, mint Ékesyvel. Nem azért mondom, mert öcsém. Nekem annyi öcsém van (Bogasy úr osztályoknál sokallotta is számát), annyi öcsém és bátyám, én igazságos tudok lenni atyámfiai irányában is. De nincs egy sem esküdtjeink közöl, kire szebb jövő vár. Hogy jövő tisztújításkor szolgabíró lesz, most is már kicsinált dolog, s aztán mi akadályoztatja őt föllebbmenetelében. Én nem! Nem én, Farkas uram; ha arról lesz szó, hogy helyettem főbíró legyen, szívesen engedek neki helyet. Ha arról van szó: ő legyen-e főbíró vagy én, visszalépek; emlékezzék rá Farkas uram, én visszalépek.

A főbíró oly érzékenyen szólt, hogy a gazda, kire az egri bor szintén nem maradt hatás nélkül, megindulva törölte szemeit, míg Ékesy roppant határozottsággal köpve egyet, megesküdött, hogy ő azt bizony a világ kincseért sem teszi, hogy üsse meg a mennydörgős mennykő, aki olyasmit csak gondolni is merne, hogy a sajóháti járásban más legyen főszolgabíró, mint Bogasy úr.

- Tudom, öcsém - szólt az előbbi nyájasan -, ismerem szívedet; de utoljára sem tőled függ, és a megyének több járása is van. Én csak azt akartam mondani, hogy előbb-utóbb főbíró lesz belőled. Higgye el Farkas uram, főképp ha feleségével egy kis pénzhez jut, s ősi jószágait kiválthatja, végre még alispán lehet; azután tudja Isten, mire viheti. Ha nekem leányom volna, azaz férjhez adható leányom, sohasem kívánnék magamnak jobb vőt.

- Hát én mondtam-e egy szóval is, hogy jobbat kívánok? - szólt a molnár, ki már nem bírta eltitkolni érzelmeit. - Itt a kezem. Mariskám Ékesy felesége lesz. Ami pedig a jószágot és szőlőket illeti, nálam egy szó annyi, mint száz.

- No, mit mondtam? - szólt a főbíró összecsapva kezeit - nem megmondtam én neked, hogy ha én kérem fel régi, kedves, jó barátomat, nem tagadja meg. Nem megmondtam-e, öcsém? Borulj nyakába, s köszönd meg jövendőbeli ipad szívességét.

Az esküdt, ki eddig egészen főbírájára bízta az ügy vezetését, s csak azáltal mutatta rendkívüli érdekeltségét, hogy szétterpesztett lábain sebesebben ingadozott, mint vallatásoknál szokása volt, s hogy még hegyesebbre pödörte bajuszát s még többször és még nagyobb elhatározással köpdösött: e felszólításra most nyakába borult a molnárnak, megcsókolta jobb és bal arcáját, s éles hangon, szokott ékesszólásával, melynek elismert érdeme volt, hogy senki sem tudott gyorsabban beszélni, adta elő köszönetét.

Miután, Bogasy főbíró úrral egyetértve, én is azt hiszem, hogy azt, amit Farkas uram Ékesy szavainál érzett, csak apa foghatja föl tisztán - s ez is valószínűleg csak midőn saját leányáról van szó -, elhagyom az esküdt köszönő-beszédét, valamint szintén a cifra köszöntést is, melyben a főbíró Ékesynek és Mariskának annyi boldogságot jósolt, hogy azt az esküdt, ki azalatt poharát kezében tartva, egyhuzomban mosolygani iparkodott, maga is megsokallotta.

Kiüríték poharaikat, s Farkas uram egy új cilinder bort akart felhozatni a pincéből. Azonban a főbíró a kisasszony után kérdezősködött, s Ékesy csakhamar észrevette, hogy Mariska közelg.

- Hát hídd be, öcsém; hadd mondjam el kérésedet neki is - szólt a főbíró -, úgy hozza magával a dolog formája.

- Majd behívom én - szólt a gazda. S alighogy kiment, Mariska egy perc múlva kérői előtt állt.

A főbíró, oly ember módjára, ki nem először jár el hasonló dologban, cikornyás szavakban adta elő kérését. Ékesy a legédesebb arcokat vágva hallgatta szószólóját. - S mit mond ehhez a kisasszony? - így végzé a főbíró.

- Mit csúfolódik a teéns úr? - szólt Mariska, s remegő hangján meglátszott belső megindulása. - Nem vagyok én kisasszony.

- Nem azt kérdeztem én, galambom - ingerkedett a főbíró -, feleljen csak kereken kérdésemre; eltérésekkel, kétértelműséggel, hallgatással nem megy velünk semmire.

Maris, mielőtt felelne, egy kétkedő tekintetet vetett apjára; de az meg levén győződve, hogy leánya az ő akarata ellen nem mer szólani, oly jókedvűen mosolygott a főbíró szavaira, hogy a leánynak visszatért bátorsága.

- Ha teéns urak azt akarják, hogy kereken kimondjam véleményemet - szólt elhatározottan -, hát kimondom: hogy nékem Ékesy úr nem kell, s hogy igen kár volt a teéns főbíró urat idefárasztani, miután rég tudja szándékomat.

Ékesy csak mosolygott e szavakra, a főbíró meg nevetni kezdett. - Már miért szomorítja szegény öcsémet? Miért tetteti magát, lelkem, mintha csakugyan nem szenvedhetné?

- Bizony nem is kell nekem - szólt Maris, kinek, főleg midőn Ékesy kényszerített mosolygását látta, haragjában könnyek tolultak szemeibe. - Nem is szenvedhettem sohasem.

- Eszem a lelkét, be szépen tud haragudni, kedvesem - szólt a főbíró, kinek jó kedve Mariska haragjával nőni látszott. - Valóságos szerencse, hogy házasember vagyok, másképp magam is belészeretnék. S milyen komolyan szól; az ember azt hinné, hogy szegény öcsémet gyűlöli, pedig...

Azon mód, amint a főbíró az egész dolgot fölvette, lecsillapítá a molnár haragját, ki másképp leánya határozott föllépését nem vette volna oly jókedvűen; de éppen ez fájt leginkább Marisnak. Keble szorult, mintha meg akarna repedni, s mikor körültekintett, részvétel helyett még csak komoly ellenzést sem talált, mellyel szembeszállhatott volna.

- Hogyne gyűlölném őt - szólt a leány a legnagyobb indulattal, megvető tekintetet vetve Ékesyre -, mikor olyan rossz, alávaló hazug ember, ki a teéns úrnak bizonyosan azt beszélte, hogy szeretem: pedig tízszer mondtam neki, hogy szívemet és szavamat más bírja; itt, ugyane helyen mondtam neki.

- Már arról csak nekem is kellene valamit tudnom - szólt a molnár, ki a további hallgatást tekintélyével nem tartá megegyeztethetőnek.

- Nem is apámuram tudta nélkül történt - mondá Maris bámulva -, nem mondta-e százszor, hogy ha Lajos vándorlásából visszajő, felesége leszek?

- Ördögöt mondtam én olyan ostobaságot - szólt a molnár, haraggal akarván elütni zavaródását -, vagy ha mondtam, hát tréfából mondtam; vagy megkértek-e a maga rendjén, volt-e kézfogás, gyűrűváltás? Majd bizony én egy jöttment sehonnainak, egy olyan embernek adlak feleségül, kit csupa kegyelemből tanítottam ki.

- Hát arról a szőke molnárlegényről szól - kérdezé a főbíró jókedvűen -, annak a hóbortos rektornak a fiáról, akit szőke cigánynak neveztek? No, ez jó, ez csakugyan kapitális egy gondolat. - S a főbíró annyira nevetett e gondolaton, hogy végre a molnár is nevetni kezdett, s mikor amaz fülébe súgta, hogy a szeretőket legjobb lesz magokra hagyni, szinte kacagva ment ki a főbíróval. Miből azonban egyáltalában nem következik, hogy Farkas uram nem bosszankodott belsőképpen. Csakhamar kitört az belőle egy kis káromkodásban: hogy majd megtanítja ő így meg amúgy engedelmességre azt a rossz leányt.

- Föl se vegye, Farkas uram - szólt a főbíró jókedvűen. - Megszelídül ő magától is. Akármit beszél most, a lakodalomnál mégis csak igent mond. Csak nem kell elveszteni a flegmát. De úgy látszik, Ékesy nem sokra ment - szólt, a ház felől közeledni látván esküdtjét. - No öcsém, ugyan hamar végeztél.

- Mariska rosszkedvű - válaszolt emez, szintén nevetésre kényszerítve magát, mi közt azonban belső haragja látszott. - Csak úgy szórta a szitkokat, s mikor kezénél fogva meg akartam nyugtatni, kiragadta magát és elszaladt. Mind azért az átkozott molnárlegényért, de ha egyszer kezem közé kerül...

- Tréfaság, öcsém, csupa tréfaság - szólt a főbíró. - Ha szitkok helyett egyebet szórna, még akkor is csak nevetni kellene. Bírjuk Farkas uram szavát, a többi tréfadolog.

- Majd megmutatom én, ki az úr a háznál - szólt a molnár.

- Sohase nehezteljen, tisztelt barátom. Becsületes leánytól nem is várhatni mást. Csak nem mondhat igent, mihelyt megkérik. Egyik elpirul, másik, ha hozzányúlnak, kiragadja kezét s elszalad, a harmadik meg talán kezével is védelmezi magát. Egyik szelídebb, másik tüzesebb, de végre mindenik csak megadja magát. Olyan az a leányféle, öcsém, mint a mézesszájú méhecske. Megszúr, ha hozzá nyúlsz, de csak egyszer - aztán elveszti fullánkját.

E szép hasonlatosság, melyet a főbíró, hogy hallgatóinak figyelmét valamiképp ki ne kerülje, különféle formákban többször ismételt, tökéletesen megnyugtatta a molnárt is. Az egész társaság jókedvűen tér vissza a szobába, s az újra megtöltött cilinderek előtt minden egyébről megfeledkezett.

Késő éjszakáig folyt a mulatság, pohár poharat, tréfa tréfát, cilinder cilindert követtek. Felköszöntöttek, kezet csaptak, megölelték egymást. Az esküdt főbíráját, ez az esküdtet, mindketten a molnárt s a molnár mindkettejöket a világ legderekabb emberének mondá, - s tán annak is tartotta; szóval, három vármegyében nem mulatott ez este senki jobban a molnár vendégeinél.

Megtörtént, hogy valamint többnyire mindhárman egyszerre szóltak, úgy egyszer véletlenül mindhárman egyszerre hallgattak, s akkor a molnárnak úgy tetszett, mintha zokogást hallana.

- Ni, hogy sír mérgében - szólt nehezedő nyelvvel -, de a méhecske is szúr és... hogy is mondta a teéns úr?

- Aztán elveszti fullánkját - pótolá ki a főbíró.

- Mindez csak azért van - szólt ismét a molnár -, mert azt a haszontalan szőke cigányt szereti. Koldus, valóságos koldus még az apja is, mégis azt szereti.

- Tréfaság - szólt megnyugtatólag a főbíró -, valódi tréfaság!

- Ugyebár? Én is azt mondom - szólt a molnár. - Mit tehetünk mi róla, hogy oly zokon veszi?

- Az csak neki baj - jegyzé meg az esküdt nagy filozófiával, míg a poharakat újra megtölté. - Igyunk egészségére.

S ittak és lármáztak és nevettek. Mariskának baj, hogy oly zokon veszi! Miért ne vigadnának azért mások?



3

Még aludtak a molnár és vendégei, s alig kezdett szürkülni, mikor Mariska másnap a kis ladikba ült, s átevezett a Sajón. Hideg őszi reggel volt. A folyó fölött sűrű köd terült, melyen át csak a paplak egyik ablaka világított. Erre hajtá csónakát. Ki segíthetne rajta inkább e nehéz bajában, mint aki őt és Lajost felnövelte?

A lelkész midőn Maris szobájába lépett, s az álmatlan éjtől halvány arcát látá, első pillanatra azt gondolta, hogy a molnárt érte baj; mikor aztán megtudta e váratlan látogatás okát, oly szelíd szavakkal vigasztalá a leányt, oly biztosan ígérte, hogy apjával még ma szólni fog, miszerint Maris egészen megnyugtatva érezte magát.

- Talán igazán csak tréfa az egész; különben aligha nevetett volna apád - úgymond. - S ha csakugyan megkértek, és apád azt mondta is, hogy neki magának ellenvetése nincsen, gondolod-e, hogy azért szerencsétlenné fogna tenni? Bizonyosan nem tudja, mennyire szereted Lajost; s azt hiszi, hogy Ékesyvel, aki nemesember és tisztviselő, boldogabb lehetsz; de azért melyik apa áldozná föl gyermekét saját szeszélyének?

Mariska eddig oly boldog napokat élt, oly valószínűtlennek tartá, hogy valaha szerencsétlen lehetne, miszerint a lelkész által tökéletesen megvigasztalva érzé magát. Letörölte könnyeit, előre köszönte a tiszteletesnek közbenjárását, s könnyült szívvel evezett át ismét a Sajón. Itt is oszolni kezdett már a köd, s midőn hazaérve, mindent csendesen talált, meggyőződött, hogy nem vették észre távozását. Alig foghatta meg, miért is aggódott annyira. Nem mondta-e apja sokszor, hogy szeme világát sem szereti jobban nálánál; nem tett-e mindent kedvére; hogy tenné most szerencsétlenné? - Tréfa volt az egész, a tiszteletes úrnak igaza van; különben hogy nevethetett volna apám, midőn zokogni látott.

A tiszteletes úr azonban korántsem volt annyira meggyőződve közbenjárása sikeréről, mint Marisnak megnyugtatására mondá. Senki sem ül oly erősen lován, mint nádparipáján, s a molnár éppen azon egyéniségek közé tartozott, kik a lovaglás e nemében legkitűnőbbek. Minél szűkebb volt eszmeköre, minél inkább beleélte magát saját gondolataiba, annál tántoríthatlanabb volt meggyőződésében. Azok közé tartozott, kik évek óta könyv nélkül tudják a feleletet, melyet bizonyos kérdésekre adni fognak, s kiknek éppen azért hasztalan beszélünk. Nagyravágyás volt egész életének vezéreszméje, azon pillanattól fogva, hogy legénykorában elvette az özvegy molnárnét, aki anyja lehetett volna; azért fáradott mind mostanáig. Rábírhat-e valakit bármely okoskodás, hogy rögeszméiről vagy szenvedélyeiről lemondjon? - De hisz nem is okokkal fogok előállani - vigasztalá magát a tiszteletes -, csak szívéhez szólok, s ha a legmakacsabb ember lenne is, lehetetlen, hogy rögeszméinek saját gyermekét feláldozza. S e meggyőződése által annyira biztatva érezte magát, hogy midőn délután a malomba átment, csak azon törte fejét, miként hozza szóba a dolgot?

Azonban alig lépett ki a kompból, a molnár, ki őt beszállani látta, a malomból elébe jött, s azon kérdéssel fogadta: nem hallott-e semmi újságot? S nem is várva feleletre, maga mondta el a tegnap történteket.

- Már ez nagy dolog - szólt a tiszteletes -, nagy dolog, Farkas uram.

- Bizony nagy dolog, ugye? Ki gondolta volna, Mariskából ilyen hamar teéns asszony, tán alispánné lesz. Ékesy nagyra mehet, ha pénzzel segítik.

- De hát Mariska mit mond ehhez? - kérdezé a lelkész a lehető legártatlanabb hangon.

- Hát, a kisasszony - szólt gúnyosan a molnár - azt mondja, hogy neki nem kell az esküdt.

- Nekem úgy látszik, Farkas uram, hogy leányának véleménye nem éppen közömbös e dologban - mondá a lelkész, ki e beszélgetés közben a molnár szobájába érve kalapját és botját az asztalra tette, s bármennyire föl volt gerjedve belsőképpen, nyugodtan leült.

- Még csak az volna hátra - szólt a molnár haraggal. - Én parancsolok, és a leánynak engedelmeskedni kell. Majd meglátjuk, ki az úr a háznál?

- Nem uraságodról van itt szó, kedves szomszéd, hanem egyetlen gyermeke boldogságáról - válaszolt nyugodtan az előbbi.

Mihelyt észrevette a molnár, hogy a lelkész más színben látja a dolgot, neheztelni kezdett. Most, mikor látta, hogy valaki meg meri támadni határozatát: egyszerre haragra lobbant.

- Gyermekem boldogságáról? - kiáltott. - Tehát mégis az én gyermekem boldogságáról, kit én növeltem fel, nem más; kit én tartok és nem más; ki csak éntőlem várhat valamit a világon s nem mástól, s kihez rajtam kívül senkinek semmi köze.

- Csalódik, Farkas úr - válaszolt a lelkész komolyan. - Ha nem említem is a barátságos viszonyt, melyben állunk, de lelkészi kötelességem...

- Az már más - szólt megnyugtatva a molnár -, ha a tiszteletes úrnak kötelessége, jól teszi, ha szól. Rám hivatkozhatik a papi gyűlésen, tanúságot teszek, hogy mindent elmondott. A tiszteletes urat feleletre vonhatják; nekem nem parancsolnak. Többet adok az eklézsiának, mint akárki; de úr akarok lenni házamban. Ilyen dologban nekem a vármegye sem parancsol. Az egész vidék ismer, szavam annyi, mint a szentírás. Ékesynek ígértem leányomat, Ékesyné lesz, és azzal punktum, ha az egész világ fejére áll is.

A lelkész elmondott mindent, ami, véleménye szerint, a molnárnak szívére hathatott, s ez elég nyugodtan hallgatta meg szavait, kivéve, midőn Zátonyiéknak adott ígéretét említé. Ekkor, mivel nem volt egészen meggyőződve ügye igazságáról, indulattal félbeszakasztá.

- Zátonyiék? - kiáltott haraggal - nem bántam-e elég jól velök szegénységökhöz képest; nem kölcsönöztem-e a rektornak 100 forintot, mikor a faluba jött, amit csak második évben fizetett vissza? Nem tartottam-e fiát, s nem én tanítottam-e mesterségére? S nem mondom, hogy még többet is nem teszek érte - tevé hozzá valamivel nyugodtabban. - Ha visszajő, talán két-háromszáz forintot adok neki, hogy malmot bérelhessen. De ha bosszantanak, egy fillért sem lát tőlem, Isten engem, egy fillért sem.

- Hát adott szava? - kérdezé a tiszteletes - szomszéd uram azt mondá, hogy szava szent, mint az írás. Mit fognak mondani az emberek?

- Micsoda emberek - szólt a molnár, s homlokán kidagadtak az erek, hogy szinte félni lehetett, hogy baj éri -, a parasztok? Szeretnék annak a szeme közé nézni, aki rólam szólni mer. Nem szőke cigánynak nevezi-e Zátonyit az egész falu: s én neki adjam leányomat? Mikor Marist neki ígértem, még nem tudtam, hogy őt szőke cigánynak nevezik, s azt sem gondoltam - tevé hozzá -, hogy leányomra oly szerencse vár. Ékesy, mint a főbíró úr mondja, még sokra viheti: nemesemberből Magyarországban minden lehet.

- S ezért a szomszéd feláldozná egyetlen gyermeke boldogságát? - szólt a lelkész szomorúan, mert érezni kezdé, hogy beszéde hasztalan.

A molnár nevetett.

- Majd meglátjuk, ha teéns asszonynak nevezik, s a vármegye-urak eljönnek lakodalmára - mert mind el fognak jönni; olyan lakodalom még nem volt a környéken, amilyet én tartok - majd meglátjuk, mit fog akkor mondani. Sírni fog, igen. Hisz a leányok mindig sírnak az esketésnél; talán panaszkodni is fog, de utoljára is nem lesz senki boldogabb nálánál. Van-e nagyobb boldogság a világon, mint ha az embert az egész világ süvegeli?

- Ez szomszéd úrnak boldogság lehet - szólt a lelkész -, de leánya, mint sok mások is, másban keresheti boldogságát.

- Mert nem ismeri a világot - vágott szavába az előbbi. - Sokszor hallottam beszélni oly emberekről, kiknek vagyon nem kell, s kiknek mindegy, akár első, akár utolsó helyen állanak; a tiszteletes úr maga azt prédikálja, hogy ilyennek kellene lennie a keresztyénnek; meglehet, hogy ilyen emberek találkoznak valahol, de én nem láttam még, s azért mindvégig azt hiszem, vagyonnak és címernek mindenki örül. Nincs is egyéb boldogság a világon, - Az Isten minden embert egy sárból teremtett, azért ízlésök sem lehet annyira különböző.

- Hisz minden dolognak az adja meg becsét, hogy mily gondolatot kötünk azzal össze - szólt a lelkész.

- Ez is csak beszéd - válaszolt a molnár -, puszta beszéd. Egyik ember olyan, mint a másik. Nekem hasztalan beszél a tiszteletes úr. Ismerem a világot, s legjobban tudom, hogy miként tehetem boldogabbá leányomat, mint én voltam. A tiszteletes úr is bizonyosan azt hitte, hogy szerencsés vagyok, hisz az egész környék azt gondolta; de most megvallhatom hogy nem voltam az soha! Aki nem nemes, nem is lehet szerencsés a világon. Évenkint növekedett vagyonom. Irigylették pénzemet, s elég úr fordult meg házamnál, kinek kontraktusát előmutathatnám, s ki csaknem porig alázta magát előttem. Irigylették pénzemet, de restórációkor, vagy ha a szomszéd faluból a nemeseket gyűlésre vitték be, én csak parasztnak éreztem magamat. Ha vőm szolgabíró lesz, velem is másképp beszélnek, mint eddig; márpedig, hogy őbelőle az lesz, azért jótállok. Ha az egész világ a fejére áll is, megtartjuk a lakodalmat a jövő tavaszkor.

A lelkész sokkal jobban ismerte az embereket, hogysem tovább is vitatkozott volna, midőn minden szava csak növelte a molnár makacsságát. Fölkelt tehát és menni készült.

- Csak reménylem, a régiek maradunk, azért hogy leányomra nézve a magam szándékát követem - szólt a molnár.

- Én csak a szomszéd uram érdekében szóltam. Tudom, hogy szereti a leányát és...

- Tréfa az egész - vágott szavába az előbbi -, csak tréfaság, a főbíró is azt mondá. Maris tűzrőlpattant leány, s pár napig bosszankodik. Fel sem kell venni. A méh is megszúrja az embert, ha hozzányúlnak, de éppen így veszti el fullánkját.

- A főbíró úr ez egyszer rosszul választá hasonlatosságát - szólt a lelkész szomorúan,-, a méh ilyenkor nemcsak a fullánkját veszti el.

- Tréfaság! Mikorra Ékesy házát kiigazítják - ahhoz is én adtam pénzt -, s a lakodalmat megtartjuk, Mariska háromszor is megváltoztatja gondolatát.

Ez volt az egyetlen vigasztalás, melyet a lelkész magával vihetett.

Mennyi történhetik fél év alatt, hányszor megváltoztathatja apja föltételeit: ezzel vigasztalá Marist, s végre a leány is nyugodtabbá lett egy időre, s reményleni kezdett. Mikor oly szükséges volt neki a remény!

Csak Zátonyiék maradtak vigasztalhatlanok. Életök végső reményét vesztették el, s először történt, hogy meg lőn zavarva az egyetértés, mely annyi éven át és viszontagságon keresztül uralkodott a házaspár között. A rektorné mindent a hegedűnek tulajdonított; s ha százszor föltette is magában, hogy e meggyőződést, mely férjének fájt, nem fogja többé említeni: valahányszor fiáról szólott, végre is mindig csak arra tért vissza, hogy ha fia nem muzsikálna, senki sem nevezné szőke cigánynak, s ha nem neveznék szőke cigánynak, a molnárnak sem lenne ürügye ígéretét visszavonni. Zátonyi maga ellenben az egész szerencsétlenség okát saját gyöngeségében kereste. - Ha nem engedek feleségemnek, s fiamat arra nevelem, amire hivatva volt, most boldog lehetne - így szólt többször. - Lajosom eddig mint művész nagy nevet szerzett volna magának, és most!... Azt mondták, minél szerényebb körbe állítom fiamat, annál biztosabb jövője; nagyobbat bukhatni a magasból. De ez mind balgatagság; nem úgy lehetünk boldogok, ha alább szállunk, hanem csak azon a helyen, melyre születtünk. S fiamat az Isten is művésznek teremtette.

Belsőleg egyik a másikra rótta a baj egész okát; így történt, hogy elcsapás, mely a rektort és feleségét egyaránt érte, éppen akkor távolítá el őket egymástól, mikor legtöbb szükségök vala egymásra. Mindeniknek magánosan kellett hordoznia bánata egész terhét.



4

Az ősz elmúlt s utána a tél, anélkül, hogy változott volna valami azon személyek helyzetén, kiknek egyszerű történetét írom; azt az egyet kivéve, hogy a rektor és családja, kik iránt, mint mondám, azelőtt ellenszenv mutatkozott, most egyszerre köztisztelet tárgyaivá lettek. A molnár és a járás esküdtje hatalmasabbak voltak, hogysem őket valaki szemben sérteni merné, de annál többet szitkozódtak ellenök magok között.; s ahol csak sajógátiak - főképp a falu asszonyai - összejöttek, széltében folyt a beszélgetés a molnár fölfuvalkodottságáról és a koldus esküdtről, ki csak Mariska vagyona után sóvárog. Mindenki sajnálta Zátonyiékat, s azon volt, hogy irántok részvétét bebizonyítsa.

A molnár észrevette mindezt, de nem gondolt vele. Mióta a főbíró s a megye alsóbb tisztviselői házánál naponkint megfordultak, annyira elkapta hiúsága, hogy még azt sem bánta, ha az egri ugyancsak fogyatéknak indult. Fontos személynek tartotta magát a megyében. Mondogatta, hogy ha száz akó borába kerül is, szolgabíróvá teszi vejét a jövő tisztújításon, s hogy esküdt is csak az lesz, akit ő akar. Ha panaszról hallott, azonnal ígérte pártfogását; szóval, annyira élvezte jövendő nagyságát, hogy alig vette észre a változást, mely leányán történt; s ha figyelmeztették rá, azzal vigasztalta magát: ha most halványabb is leánya, majd pirosabb lesz, ha férjhez megyen.

Hisz a szegény leány nem panaszkodott senkinek; csöndesen végezte házi dolgait, szó nélkül teljesítette apja minden parancsát, s még Ékesy irányában is csupán hideg közönyösség által mutatta megvetését. De akik őt régebben ismerték, jól látták, hogy a bú, mely életén rágódik, nem olyan, melyet az idő megorvosolhatna. Néha a fergeteg a virágot nem tépi szét; kelyhe édes illatot áraszt, mint azelőtt, s csak mikor azt látjuk, hogy az eső cseppjei rég fölszikkadtak szirmain, s mégsem emeli föl fejét, és hogy a szelíd nyári fuvalom érintésére nem mozdul, mint testvérei: akkor vesszük észre, hogy le van törve az ág, melyen éltető tövével egybefüggött. Így volt Mariskánál.

Eleinte reményekkel biztatta magát. Nem volt-e meggyőződve apja szeretetéről; nem teljesítette-e eddig legkisebb kívánatait? Jönni fog oly pillanat, mikor vele szólhat, s ez nem fogja magától eltaszítni egyetlen gyermekét. Órákig gondolkozott erről. Ha mind elmondhatja, amit érez, mit magában föltett, hogy el fog mondani: lehetetlen, hogy apja ne engedjen. De mikor végre a rég várt pillanat eljött, s apja előtt egész szívét kitárva zokogott és lábaihoz borult, s ez őt harag nélkül végighallgatta, aztán nevetve csak azt válaszolta: majd megjő az esze, s át fogja látni, miszerint mindez csupán javára történik; s midőn nem ijedve vissza kérése sikertelenségén, újra megkísérté a szerencsét, megint kért és rimánkodott, s minden esdeklésével legföllebb is csak azt vihette ki, hogy a lakodalmat születésnapjáig elhalasztották, akkor lemondva minden reményről, nem is küzdött többé sorsa ellen. Az egykor oly vidám leány sötét közönyösségbe süllyedett.

Így jött meg a tavasz.

A fűzfák a Sajó partján friss leveleket hajtottak, s már a tölgy is, lerázva a múlt év száraz lombjait, új életnek indult. A kizöldült vetések fölött vígan danolta énekét a pacsirta, s a réten kerepelve járt fel és alá a megjött gólyasereg. A tavasszal Mariska magaviseletében nagy változás történt. Minél közelebb jött a pillanat, melyben tavaly Lajosától búcsút vett, s melyben őt visszavárta: annál inkább növekedett nyugtalansága. Ahányszor csak szerét ejthette, átosont a lelkészhez vagy Zátonyiékhoz; napjában kétszer is elküldte az egyik szolgálót vagy legényt, mindig azon kérdéssel: mégsem jött-e meg Lajos? Beszélgetésbe ereszkedett mindenkivel, aki megfordult a malomban, hogy megtudhassa: nem hallottak-e valamit Zátonyiékról?

Ezek azalatt nem kevesebb nyugtalansággal várták fiuk visszatértét, annál inkább, mert őt eddig nem tudósították a történtekről. A lelkész többször tanácsolta, s a rektorné is mindig úgy vélekedett, hogy jobb lesz, ha fiát előkészítik e csapásra. De Maris eleinte, mikor még remélt, annyira kérte, hogy ne tegyék, hogy mindig elmaradt a tudósítás. - Minek tudná meg szegény fiú pár hónappal előbb, hogy mindenét elveszté. Ne rövidítsük boldogsága napjait. Ilyen csapásra úgysem készíthetni el senkit. S ha visszajött, könnyebben viseli el körünkben baját, mint idegenek közt.

Elmúlt az év, melynek elteltével szülői és kedvese hazavárták a vándorló legényt. Óráról órára nőtt nyugtalanságuk, mert a rektorék rég nem kaptak levelet fiuktól, s mindinkább közelgett a nap, mely Mariska lakodalmára ki volt jelölve.

- Bizonyosan beteg, különben írna - így aggódott a rektorné. - Ki tudja, talán ő is elfelejtett! - szólt Maris. Utolsó időben neki minden lehetségesnek, sőt valószínűnek látszott, a boldogságon kívül.

Május vége felé közelgett. Maris lakodalma másnap reggelre volt határozva, s a malmot szokatlan mozgás tölté el. Künn a tölgyek alatt a molnárlegények az erdőn vagdalt friss gallyból sátort készítettek a násznép számára. A konyhában, Zsuzsin és Viktán kívül, a városból hozott két szakácsné s a faluból segíteni jött asszonyok egész serege dolgozott; míg a molnár majd a pincében az úri asztalra szánt palackokat állítá rendbe, majd szobáról szobára járt, szorgalomra intve a súrolókat, rendezve, parancsolva, szidva és káromkodva, de mindig jókedvben. - A molnárnak úgy látszott, mintha életében sohasem lett volna annyi dolga, s mégis sohasem tetszett a nap előtte hosszabbnak, sohasem unta magát jobban, sőt minden jókedve mellett is sohasem bosszankodott többet; mert nem volt-e valóságos gyalázat, hogy míg ő fárad és pénzét költi, s az egész szomszédság segíteni jő, csak az nem nyúl semmihez, akinek kedveért mind e készületek történnek. Maris jókor reggel elment a háztól, s azóta vissza sem jött, mintha nem is őt illetné az egész. Farkas uram nem adná sokért, ha leányát jól megverhetné, s tán meg is tette vala, ha tele nincs háza emberekkel, s Ékesy maga nem kérte volna, hogy a világért se tegye, nehogy végre még azt kiáltsák rá, hogy leányát kényszerítette.

Maris addig a Sajó túlsó partján mulatott, mintegy búcsút várva a helyeken, hol egykor Lajossal együtt volt. A templom hársai alatt, a réten, künn az erdőben, hol kedvesétől búcsút vett, s mindenütt boldogabb idők emlékei támadtak szívében. Mint aki egy sírkertben bolyong, hová kedveseit eltemették, megnyílni érzi keble sebeit, s mégsem válhatik meg e helytől, hol magát egykori boldogságához közelebbnek érzi. Szíve kimondhatatlan fájdalmakat tűrt, de fájdalma nem volt édesség nélküli. S alig szakíthatta el magát azon helyektől, hol, mint az alkony a nap után, egykori boldogságának legalább emlékei maradtak meg. Csaknem dél lett, mire visszajött az erdőből a faluba.

A tiszteletes éppen ablakánál állott, a malomra nézve, melynek kerekei ma álltak, s honnan éppen most víg kurjongatás hallatszott. A lelkész fölsóhajtott, az örömhangok fájtak szívének. - Szegény leány - gondolá magában -, ez örömrivalgás között ki hallhatja sóhajtozásidat! Virággal hintik utadat, koszorút fonnak homlokodra, s így kísérnek az oltárhoz, nem is gyanítva, hogy áldozat vagy. Hisz ők szeretnek téged! Apád minden nélkülözést tűrne inkább, hogysem vagyonodat csonkítaná, életével védne minden bántás ellen; most is csak azért oly kérlelhetetlen, mert leányának emelkedése, leánya boldogsága forog kérdésben. Csakhogy nem értenek: ez az egész baj. Szomorú egy Bábel a világ. - E pillanatban nyílt meg az ajtó. Hátratekintett, s a szobában Mariska állt előtte.

A melegtől és sebes járástól nekipirosodott arca, az egyszerű ruha, a virágos faág, melyet kezében tartott, minden azon pillanatra emlékezteté, mikor Maris egy év előtt elbúcsúzván kedvesétől, e szobában volt. S mégis minő változás, ha az arc kifejezésére nézünk; mennyi fájdalom, mily szomorú elhatározottság van kifejezve e gyöngéd, csaknem gyermeteg vonásokon.

A lelkész meghatva fogadta a jövevényt, s jobbját nyújtva kérte, hogy üljön le és pihenjen meg.

- Nincs időm, tiszteletes uram - szólt a leány. - Hír nélkül jöttem el hazulról, s apám. - Maris arcán fájdalmas kifejezés vonult át. - Csak egy kis kérésem van; tudom, tiszteletes úr megteszi kedvemért. - Ekkor a leány egy bepecsételt levelet vont ki kebléből, s a lelkésznek nyújtá. - Ha majd elmegyek - szólt elfojtott hangon - és Lajos visszajő: adja át neki e levelet. Zátonyiaknak akartam adni, kétszer is voltam, házuknál, de megint csak elmentem. Szegények! eleget szenvedtek úgyis, miért növelném bánatukat azáltal, hogy fölkeresem őket. Mégiscsak én vagyok oka az egész szerencsétlenségnek. Ők is csak átkozva gondolnak rám. Meg fognak vetni, gyűlölni, s engem többé senki sem fog szeretni e világon!

- Szegény leány, hogy gondolhatsz ilyeneket - szólt a lelkész nyájasan. - Zátonyiék ismernek, s bármint fájjon nekik, ami történt, jól tudják, mennyire szeretted fiokat.

- Azt nem tudhatják - mondá Maris, szomorúan rázva fejét -, magam is csak azóta tudom, mióta oly szerencsétlenné lettem. Ha Lajos eljött volna, most talán megmondhatnám neki, s talán megértene. Meg akartam írni, de én gyönge író vagyok; amit érzek, azt nem lehet szavakban kimondani. Isten maga úgy akarta, hogy legalább valami legyen a világon, amit nem lehet hazudni. Csak legalább láthatnám, csak félóráig szólhatnék vele. Így válni meg tőle, ölökre!... ez fáj lelkemnek.

A lelkész szelíd szavakkal vigasztalni akarta őt. Maris szó nélkül hallgatta végig.

- Ki tudja - mondá végre szomorúan -, talán ő sem szeret többé; másra gondol, s engem elfelejtett. Ha így volna, ne adja neki levelemet a tiszteletes úr, dobja tűzbe, és ne említse nevemet. De ha a régi maradt, ha azon szívvel jő vissza, mellyel elment: ó, akkor mondja meg neki, hogy apám kegyetlensége szakasztott tőle el, de hogy csak őt fogom szeretni végső pillanatomig, hogy az ő nevét fogják kimondani ajkaim végső fohászommal. Ne epedjen. Jobb, ha egészen elfelejt. Mondja neki, hogy felejtsen el! - Nem, nem, az istenért, ne felejtsen el; hisz én őt oly nagyon szerettem, s miért éltem volna a világon, ha ő is el tudna felejteni?...

Rég visszatartott könnyei kitörtek, s egy székre vetve magát, keservesen zokogott. - A jámbor lelkész vigasztalni akarta, de úgy érzé, hogy az ő szemei is könnybe lábadtak. Egy idő múlva Maris megtörölte szemeit s föltekintett.

- A tiszteletes úr sír - szólt keservesen -, látja, hogy szerencsétlen vagyok, s megesik szíve rajtam. Atyám fél éve, hogy látja kínjaimat; térdre esve rimánkodtam előtte, s ő nevet, tegnap estve lábával taszított el magától. Ó, Istenem! csak anyám volna, tudom könyörülne rajtam. Ezerszer jobb lenne, ha a leányt, kinek anyja meghalt, vele temetnék el; apja nem érti őt soha e világon!

A hangból, mellyel Maris e szavakat mondá, atyja iránt végtelen elkeseredés volt észrevehető; s a lelkész tisztének tartá őt az isteni parancsra inteni, mely a szüléket tisztelni rendeli.

- Ó, én ismerem e parancsot - szólt az előbbi -, tiszteljed apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy e földön. Nemde így tanultuk; aki apját nem tiszteli, nem lesz hosszú életű, Isten maga rendelte így. - Maris az utolsó szavakat félhalkan mondá, mintha csak magában beszélne. Arca egész kifejezésében volt valami, amitől a lelkész megijedt. De mielőtt még valamit mondhatott volna, a leány, mintegy erőszakkal elűzve sötét gondolatait, nyájasan kérte őt, hogy ha olyasmit mondott, amit nem kelle, ne nehezteljen rá; legalább ő ne ítélje el. S ezzel, megcsókolva a már ősz férfiú kezeit, elsietett.

Mikor a Sajó partjához ért, csolnakját nem találta ott. A molnár, csak hogy leányát bosszantsa, rég áthozatta azt, s Maris kénytelen volt a kompon menni át. Éppen indulni készült. A komp telve volt szekerekkel és emberrel; de alig lépett be, midőn a komp elején fülhasító hangok szólamlottak meg. A szomszéd mezőváros cigányai, kik a holnapi lakodalomra jöttek, mikor a menyasszonyt a kompba látták lépni, harsány trombitaszóval üdvözlék váratlan útitársukat. A révész s az idősebb férfiak gyönyörrel vagy legalább elgondolkozva hallgatták a marsot, melyet a cigányok húsz év óta minden lakodalomnál fújtak; a fiatalok jókedvűen nézték a zenészeket, s nevettek a prímáson, aki kondor fejét ide s tova rángatta, mintha vonójához volna kötve; míg kontrása - mint kontráshoz illik - félig behunyt szemekkel, álmosan követte pajtását; a cimbalmos pedig mintegy kétségbeesve hadarászott körül nyakába akasztott cimbalma húrjain. A klarinétos és trombitás felfuvalkodva állottak társaik mellett. A révészek megfeledkeztek kötelességökről, s kicsibe múlt, hogy a komp a Sajó közepéről visszafelé nem ment ismét. Az innenső és túlsó parton hallgatók gyűltek össze, irigy szemekkel nézvén a boldogokat, kik szép muzsikaszóval kelnek át a Sajón. Maris azalatt, mintha észre sem vette vagy már elfeledte volna, hogy az egész az ő tiszteletére történik, a komp egyik végén ült, s hallgatva nézett le a vízbe.

- Ez sem úgy néz ám ki - szólt a révész egy vén paraszthoz, mikor a komp megállott s Maris eltávozott -, mintha nagyon örülne lakodalmának.

- Nincs is miért, kényszerítik szegényt - mondá a megszólított.

- Hiába, Ékesy úr nemesember - szólt gúnyolva az előbbi -, a molnár is csak olyan akar lenni, és leányán kezdi.

A molnár éppen háza előtt állt. Maris, kire a lelkész intései nem maradtak hatás nélkül, mikor apját látta, közelítni akart. Azonban visszariasztá őt a kacaj, mellyel apja fogadta, látván, hogy leánya, ki a menyegzői készületek elől ment el, most egy cigánybanda kíséretében jő haza. Hallgatva ment be a házba, s szobájába zárkózott.

Farkas uram rendszerető ember volt; a malomkerekek nem jártak pontosabban, mint ő maga. Házában minden dolognak meg volt szabva ideje, minden embernek foglalatossága, s a félelem és megszokás, a világ e nagy rendtartói, az év első napjától az utolsóig kellő kerékvágásban tartották az egészet. Ha a nagy, kakukkos óra a cselédszobában megállna - ami azonban sohasem történik, mert Zsuzsi, kire a felhúzást bízták, csak e lehetőségtől is elszörnyed -, de hogyha mégis meg találna állani, bátran lehet az órát az emberek szerint igazítani. Ha Vikta behozza a levest, oly bizonyosak lehetünk benne, hogy éppen tizenkettő az óra, mintha tíz faluban harangoznának.

Az esteli harangozás után a molnár naponkint szobájába jött, s ha éppen vendégei nem voltak, magánosan költé el vacsoráját, mi csak egy pohár borból és kenyérből állott. Emellett azonban néha egy óráig is elült. Mióta Maris annyira nőtt, hogy a kenyeret és palackot rábízhatták, ő hozta be apja vacsoráját, s ez sokszor órákig elbeszélt gyermekével, s nem vágyódott más társaság után. Mióta Marist Ékesynek ígérte, megszűnt a régi bizodalom; a leány néha félóráig elült szó nélkül az asztal mellett, és sem ő, sem apja nem tudták, min kezdjék a beszélgetést; de hogy leányát maga mellett lássa, hogy ez hozza be borát, ez tegye elébe a tányért, melyen a kenyér és kés mindennap ugyanazon módon fekszik, szükségessé vált a molnárnak, s alig képzelhette, hogy az valaha másképp lehetne. - Maris, ha apjától valamit akart kérni, mindig ez időt szokta használni: ilyenkor szólt vele tegnap is Ékesy iránt. Kétségbeesése erőt adott, hogy annyiszor tett kérését ismételje. Apja lábaihoz borult, elmondott neki mindent, mi szívére hathatott. Az apa előbb bosszankodott, azután észrevevén a hatást, melyet leánya szavai tettek reá, szenvedéllyel taszítá őt el magától. A szerencsétlen lábával lökte el könyörgő gyermekét, botot emelt reá, s azt mondta, hogy megveri.

- Ma sem ő fogja behozni boromat - szólt a molnár magában, mikor az estharangot hallva hazafelé ballagott. - Pedig nem fél tőlem, tegnap sem félt, bátran szemem közé nézett, sőt azt merte mondani, nem bánja, ha agyonütöm is. Makacs egy teremtés. Elkényeztettük, s most nem akar szót fogadni apjának. Sebaj. Egy nappal előbb vagy utóbb szokom el tőle, mindegy; ha ő nem hozza be boromat, majd behozza Zsuzsi vagy Vikta. Bánom is én - s ezzel a szobába lépett Farkas uram, s rosszkedvűen az asztalra csapva sapkáját, éppen le akart ülni, midőn az ajtón, szokott mód szerint, Maris lépett be.

A molnár, mikor leányát látta, első pillanatra meg volt hatva. - Tehát mégis eljött - gondolá magában. - Jó leány, csakhogy ember kell neki. Jó estét, Maris - szólt nyájasan, midőn ez a poharat és tányért az asztalra tevé. - Szinte furcsán esik, ha meggondolom, hogy boromat esténkint más fogja behozni. No, de asszony lesz belőled, s majd megszokom.

- Édesapám, akár halálig szolgálnám.

- Az nem megy - szólt az öreg fejét rázva. - A leánynak férjhez kell menni. Majd bizony szolgálónak tartalak, mikor teéns asszony lehet belőled.

- Én nem akarok az lenni, apám - mondá Maris, ki a néhány nyájas szóhoz új reményeket kötött -, nem vagyok én arravaló.

- S mért ne volnál arravaló? - szólt a molnár bosszankodva. - Nem vagy-e gazdag; de csak úgy, ha én akarom. Ékesy uram megköszönheti, hogy ily feleségre tett szert.

- Én oly boldog voltam házában - mondá az előbbi esdeklő hangon -, oly boldog lehetnék ezentúl is. Ne taszítson el magától, hisz én nem kívánok semmi mást. Itt leszek körülte, soha, soha sem hagyom el.

- Tudjuk - szólt a molnár gúnyosan -, hogy ha aztán a vén bolond maholnap meghal, akkor a sehonnaihoz mehess. Hohó, az én házamban bizony sohasem parancsol e koldus nép. Ó, én keresztüllátom az egész trafikát. Halálomra számoltok, ugye? De én nem oly hamar fogok meghalni, vagy legalább addig élek, míg téged Ékesynél látlak, s a szőke cigány majd ott muzsikálhat házad előtt.

- Atyám, atyám! hogy gondolhat ilyet - szólt Maris -, hát oly elvetemedettnek hisz, hogy fölteheti ezt rólam?

- Akár gondolsz halálomra, akár nem - folytatá mindig több ingerültséggel az előbbi -, a leánynak kötelessége engedelmeskedni, különben nem jóravaló. Akár sírsz, akár nem, Ékesyné lesz belőled, ha az egész világ fejére áll is.

- Az Úr kínszenvedésére kérem, apám - esdeklett Maris kétségbeesve -, legyen irgalmas irántam; kívánjon tőlem akármit, csak ezt ne. Életem függ szavától; legyen irgalmas irántam. - S apja lábaihoz rogyva a leány, kezét akarta megragadni. Az öreg molnár dühösen fölugrott.

- Nem teheted? Majd meglátjuk, ki állja szavát, te-e vagy én? Mindjárt üssön meg a mennydörgős mennykő, ha e haszontalan pityergés miatt az egész vármegye által vén szamárnak neveztetem magamat. Ha agyonsírod magadat, mégis Ékesyhez adlak. Inkább halva látnálak, mint hogy saját gyermekem által parancsoltassak magamnak.

S ezzel a molnár felkapva süvegét, magára hagyta leányát.

Maris még térdepelve, sokáig nézett utána.

- Bocsássa meg Isten bűnömet - szólt végre fájdalomtól elfojtott hangon. - Én nem tehetek róla. - S fölkelvén, ő is elhagyá a szobát.

Farkas uram körüljárta házát és udvarát; pipára gyújtott, s a Sajó partján nézte a holdat, mely éppen a templom tornya fölött állt. A csend és a hűs esti levegő csillapítótag hatott a molnár indulatára, s félig sem szítta ki pipáját, mikor ismét nyugodtan hazament, azon gondolkozván, hogy is veheti föl ennyire egy ostoba leány haszontalan beszédét. Rövid idő múlva elaludt.

Minden hallgatott a malom és a falu körül. Csak a kerekek egyforma kopogása, a fülemileének s időről időre a könnyű zaj, melyet a récék s más vízi madarak szárnycsapásai okoztak, szakíták félbe az ünnepélyes csendet. Mint mikor ősszel a cserjén a szellő átszalad, olyan e zaj. Sietve közelít. Fejünk fölött hallatszik a repülő madarak rikkanó hangja, s pillanat múlva minden eltűnt anélkül, hogy a fölöttünk átvonuló vándorokat láthatnók. A holdvilág tiszta fényét önti el a táj fölött, s szelídebb világításnál minden tárgy szebbé válik, mint egyébkor. Az erdő sötétebb, a fák nagyobbak, a hegylánc, mely a határon elvonul, magasabbnak látszik; maga a köd, mely a Sajó partján álló lápok fölött lebeg, csak fehér fellegnek tűnik föl, mely a földről lassankint a csillagos égen szállongó testvéreihez emelkedik. - De a faluban rég alszanak, s nincs, ki a tavaszi éj leírhatlan szépségeit élvezné. Csak a révész maga van még ébren. A komp oldalához támaszkodva néz át a malomra, melynek kerekei ezüst hullámokat csapnak föl a sötét folyón. Úgy tetszik neki, mintha a túlsó parton valaki járna. Mi köze hozzá, talán az is a holdvilágot nézi. Végre a révész is elálmosodik. Meg egyszer föltekint a göncöl szekerére, hogy megtudja, hány óra lehet, s lehever bundájára.

Szemeit a csillagokra függesztve, fekszik a szunnyadás és éberség közti állapotban, mely az álmot megelőzi, mikor egyszerre különös nesz üti meg füleit. Mintha a Sajó másik partján valami nehezet dobtak volna a vízbe. Bizonyosan a malomnál volt. Fölkel és átnéz: de nem lát senkit. Talán csak álmodott. De nem: a folyó felszínén széles habgyűrűk láthatók, melyek az innenső partig terjednek. A révész gyöngén ingani érzi kompját, mikor az odaért habok aljához csapódnak. - Tudom már - szólt végre rövid gondolkozás után -, a Sajó ismét egy, darabot mosott le partjáról. A gyűrűk mind a malmon túlról terjednek el. Mély ott a víz és sebes.

A habok megint elsimultak. Tiszta tükörként fekszik a folyó, fölötte ezüst sugaraiból hidat épített a holdvilág. A révész még egy ideig körülnéz s gondolkodik. A Sajón túl, a molnár kertjében, olyan szépen énekel a csalogány.



5

Alig önté el a nap első sugarait a táj fölött, mikor a cigánybanda a színből, hol az éjét tölté, kijött s a molnár ablakai előtt rázendíté a nótát. A révész fölugrott kompjában, s szemeit dörzsölte; a part melletti házakból asszonyok és gyermekek jövének elő, s maga a klarinétos, kit a molnár jó bora úgy elaltatott, hogy félig öntudatlanul, mint az alvajáró, fogott hozzá a muzsikához, tökéletes éberségre fújta magát, s a nóta mértéke szerint erősen hajtogatta fejét. Pár pillanat múlva mind talpon valának a malom lakói; de senki sem ugrott ki vígabban ágyából, mint az öreg molnár. Zsuzsi az új rojtos csizmát és a búzavirág színű ruhát tevé ágya mellé, melyet ez alkalomra varratott. Az asztalon feküdt új selyemkalapja. Farkas uram saját lakodalmára nem öltözködött oly jó kedvvel, mint ma.

- Ördögadta cigányai, milyen keservesen fújják; még megfájul a fejem.

S ezzel fölnyitá a zsalut és kikiáltott. A prímás, anélkül hogy félbenhagyta volna a hegedülést, az ablakhoz jött.

- Már mit lármázzátok föl az egész falut ilyen jókor reggel - szólott nevetve.

- Nemzetes uram - válaszolt a megszólított nagy alázattal -, ez így szokás; mikor a teéns alispán úr leányát házasította ki, ezzel a nótával költöttük föl a menyasszonyt.

- Hát húzd rá - szólt a molnár mosolyogva, ki a vicispán említésénél szinte nőni érezte magát. - S aztán gyertek be egy kis papramorgóra.

Mikor a nótát elvégezték, ő is fel volt öltözködve, s nagy ezüstgombos köntösében, melyet fölül nehéz filegrán lánc ékesített, kilépett cselédjei közé. Már mind a pitvarban állottak, csak Maris hiányzott.

- Menj be, Zsuzsi, siettesd az öltözködéssel.

- Magam is be akartam menni - felelt a megszólított -, de ajtaja zárva van, s nem is mozdul semmi a szobában.

- Ennek jó álma van - szólt a molnár nevetve. - Ide, cigányok, húzzátok el a »Földiekkel játszó«-t, Maris azt szereti.

A cigányok beálltak a konyhába, honnan Maris szobájának ajtaja nyílik, s elhúzták a kívánt dalt oly hatalmasan, hogy a falak is megrengtek belé. Mennyire bámult a molnár, mikor ahelyett, hogy leánya ébredésének valami jelét adná, fülébe súgott Vikta, hogy jöjjön ki csak egy kicsit.

- Maris nincs szobájában - szólt ez, mikor a molnár az udvarra jött. - Nem is aludt idehaza, ágya azon módon van, amint tegnap estve volt.

- Hazudsz, semmirevaló.

- Nem hazudok biz én, nézzen csak be ablakán.

A molnár az ablakhoz sietett. A fehér függönyök egyike félig oldalvást vala húzva úgy, hogy a szobába láthatott. Maris ágya vetve, s ő nem volt szobájában.

- Megszökött - ordítá a molnár csaknem magánkívül haragjában, s az ajtó felé rohant. - Lóduljatok pokolba - kiáltá a cigányoknak -, ide egy baltával. - De mielőtt azt elhozták, oly dühösen rúgta meg az ajtót, hogy az megnyílott.

A muzsika elhallgatott, a cselédek ide s tova futkostak. A molnárhoz senki nem mert közelíteni, s ő, leánya szobájában egy székre vetve magát, haját tépte.

Éppen akkor jött át a komp a Sajón, s még mielőtt a parthoz érhetett, valaki elbeszélte a történteket.

- Hát Maris lett volna! - szólt a révész eliszonyodva.

- Hol látta kend, hogy utána mehessünk - szólt az egyik molnárlegény, ki éppen odajött. - A gazda száz forintot ígért annak, aki visszahozza vagy megmondja, hol van.

- Hol van? - szólt a révész megilletődött hangon - te is elmész egyszer oda gazdáddal együtt, csakhogy onnan senkit sem hozasz vissza. Isten legyen irgalmas lelkének. A szegény leány vízbe ugrott.

A révész, a molnárlegények, sokan a faluból, hova a hír pár pillanat alatt eljutott, gyalog és ladikokon indultak keresni a leányt. Csak a molnár maradt a háznál, ő nem hitte, nem akarta hinni a haszontalan beszédet. Mind csak alávaló cselszövés. A leány Zátonyiéknál vagy a tiszteletesnél rejtette el magát; csak rá akarják őt szedni. De ő nem enged; nem, ha az egész világ felfordul is. Ugyan miért ugrott volna az ő leánya vízbe, mikor mindene megvolt, amit csak szíve óhajthatott; egy bárókisasszonynak sem lehet jobb dolga.

Dühösen járt fel és alá szobájában, bosszút esküdve mindazoknak, akik hálátlan gyermekét a megszökésben elősegítették. Így találta őt Ékesy, ki a főbíró társaságában egy zötyögős hintón három, csupa atyafiakkal megrakott szekértől követve, a többi vendégek előtt a malomhoz jött.

Miután az esküdt és társai a történtekről értesítve, a keresőkhöz csatlakoztak, a főbíró maga maradt a molnárral. Az érdemes tisztviselő egészen osztozott a gazda nézeteiben. Elég hasonló esetet tud ő is, hogy a leányok eltűntek a lakodalom előtt; mindenfelé keresik és nem találják, vagy valami ruhadarabot találnak a folyó mellett. Az egész világ azt mondja, hogy vízbe ugrottak, szülőik - ha ti. gyengék - kétségbeesnek. Végre az elveszettnek gondolt kisasszony visszajő, s az egész csak tréfa. Hiába, az ilyen leány mindent megpróbál.

- Ugye, hogy csak próbálgat - szólt remegő hangon a molnár, ki a főbíró szavaira leírhatlan figyelemmel hallgatott. - Csak bolonddá tartanak. A teéns úr több ily esetet tud. Ugye, ez már sokszor megtörtént a világon? Semmi különös nincs a dologban. Már ugyan ki hinné, hogy az én leányom vízbe ugorjék, mikor olyan gazdag, szép és fiatal. Éppen tegnap volt tizenhét éves. Ugyan ki hihetné azt! És még effélével ijesztgetik az embert. - A molnár nevetett, oly keservesen, hogy maga a főbíró sem tudta, mit mondjon hozzá, s végre más szavakkal megint csak ismétlé, amiket már előbb mondott.

- Ne gondolja a teéns úr, hogy olyan könnyen rászedetem magamat - szólt az előbbi mindig nagyobb fölgerjedésben. - Nem vagyok bolond, hogy az efféle mesének hitelt adjak. Az lehetetlen, hogy Maris a vízbe ugrott; teljes lehetetlen! Ugye, teéns uram?

De a molnár már alig hallotta a főbíró feleletét. Pillanatról pillanatra növekedett nyugtalansága. Szemei majd az ablakon függtek, honnan a Sajó partjára látott, majd az ajtón. Időről időre, ha közelgő lépteket gondolt hallani, fölkelt és kinézett. Orcáját halálas sápadtság lepte el. - S még hírt sem hoznak - szólt székére vetve magát. - Eddig rég megtalálhatták volna; meg is találták, csakhogy nem mernek vele hazajönni. Legalább két órája, hogy keresik.

- Ne aggódjék, Farkas uram - mondá a főbíró, fogadni mernék, hogy Mariskának semmi baja. Hisz ha meg akarta volna magát ölni, legalább levelet hagyott volna szobájában, hol megírja, miért tette...

- Igazság - szólt a molnár homlokára csapva -, hogy nekem ez nem is jutott eszembe. - S ezzel fölugrott, és a főbírótól követve Maris szobájába sietett.

Lázas nyugtalansággal kutatta fel az egész szobát. Kinyitott minden fiókot. Remegő kézzel emelt föl minden papírdarabot, amelyet talált. Fölhányta az ágyat és almáriumot. Minden tagja reszketett, mintha hideg lelné. - Nincs levél, egy sor sincs sehol - szólt végre, fáradtan egy székre vetve magát. - Pedig ugye lehetetlen, hogy ne írt volna, ha olyan szándéka volt. - A molnár nagyot sóhajtott, mintha könnyülni érezné lelkét.

E pillanatban a lelkész lépett a szobába. A molnár fölugrott és elébe szaladt.

- Hol van leányom, tiszteletes úr; miért nem hozta őt magával? Hisz én nem haragszom rá. Istenemre, nem haragszom. Nem fogom bántani - egy rossz szót sem mondok neki.

A lelkész hallgatott. Halvány arcán mély fájdalom volt kifejezve.

- Vagy tudja-e mit, tiszteletes uram, vezessen engem hozzá. Ott van tiszteletes uraméknál. Én nem haragszom senkire, csak leányomat akarom vissza. Hisz egyetlen leányom, az én gyermekem, hogy bántanám. Mondja meg neki, hogy ha éppen olyan nagyon ellenére van, Ékesy visszalép. Lajoshoz mehet. Mindent, mindent; csak jöjjön vissza. Az egy élő Istenre kérem a tiszteletes urat, hol van leányom?!

A főbíró is meg volt hatva. A lelkész szemében könny ragyogott.

- Barátom - szólt, megszorítva a molnár kezét -, legyen férfi!... Leánya nincs többé az élők közt.

- Hazugság, alávaló hazugság! Látni akarom leányomat, vezessenek hozzá! - ordított a molnár, s csaknem magánkívül rohant az ajtó felé.

Itt találkozott azokkal, akik leánya holttestét hozták.

A leány nem volt elváltozva, csakhogy a szép arc valamivel halványabb vala, mint azelőtt, s fájdalom helyett most a halál szelíd nyugodalma volt rajta kifejezve.

Míg a szomorú terhet az ágyra tevék, a révész elmondta, hol keresték, és hogy találta meg végre ő a testet a Sajó hajlásánál, ahol a fűzfák állanak. A szerencsétlen apa nem hallgatott semmire, nem látott semmit maga körül; szemei leányán függtek. Melle nehéz, rendetlen lélegzettől emelkedett. Néha vadon tekinte körül, mintha valakit keresne, vagy valamit akarna mondani, ami ízekre zúzza szívét, oly teherrel fekszik rajta, s mit ő egy világért nem tudna kimondani. Most lépett Ékesy a szobába.

A molnár alighogy meglátta, szenvedéllyel rohant felé. - El innen, el - ordítá -, te gyilkoltad, meg őt! Légy átkozott!

- A gazda magánkívül van - szólt emez elég nyugodtan. - Különben nem beszélne így.

- Te gyilkoltad meg, te! - kiáltá a molnár fájdalmasan, s magánkívül rogyott le leánya ágya mellett.

Mikor ismét magához jött, egészen meg volt változva. Mintha reggel óta tíz évvel idősebbé lett volna. Odaült a kedves halott ágya mellé, s órákig elnézte, reszkető kezekkel megsimítva nedves haját; de a dolgok összefüggése csak homályosan - mint egy borzasztó álom emléke - állott előtte. Csak néha villant föl agyában a szörnyű valóság, s akkor leányára borult, és keservesen sírt.

Azoktól, akik életöknek magok vetnek véget, meg szokták tagadni a rendes temetést. Mintha meghalva sem nyughatnék a többi emberek közt, aki nálok gyöngébb vagy szerencsétlenebb! Minden botrány kikerülése végett a főbíró mint legfőbb tekintély azon meggyőződését jelenté ki, hogy Maris halála véletlenül történt. A szegény leány vigyázatlanul nagyon közel jött a meredek parthoz, s az leszakadt alatta. Nem hitte senki, de ellenmondás nélkül fogadták e magyarázatot, s midőn harmadnap fehérbe öltözött leányok vitték a koporsót a temetőbe, a falu minden lakója meghatva kísérte ki a leányt végső nyughelyére. Hisz neki csak egy bűne volt: hogy nagyon is híven szeretett!

*

A holdvilág újra elönti fényét a Sajó és a falu fölött, mely partjain épült. A csalogányok édes dalt zengenek az orgonavirág-bokrokon, melyek a temetőt környezik, elrejtve az újonnan fölhányt sírdombot. Az emberek rég aludni mentek. Oly csendesen és bájolón fekszik a környék, mintha mind csupa boldog emberek laknának ott.

Tarisznyájával hátán s bottal kezében egy utas jő a faluba. Egyenesen a rektor házának tart. Sötét minden. Kocog. Vár, s megint kopogtat. Zátonyiék alkalmasint nincsenek otthon. A paplakhoz siet, mely mindjárt a rektorház mellett áll, s melynek ablakán át még világosságot lát. Halkan az ablak mellé vonul. Zátonyiék csakugyan ott vannak. Kopogtat. Belép.

A rektorné felugrik, s az idegent karjai közé szorítja.

- Lajos! kedves, szegény fiam!

Az anya, hosszú távollét után, zokogva tartja karjai közt egyetlen gyermekét; s a könnyek, melyek arcán leperegtek, keserű fájdalom könnyei valának.

Kevéssel a történtek után megint eltávozott Lajos. Katonának állván, odaveszett a háborúban, mely a következő évben kitört. Zátonyiék ott pihennek Mariska mellett; s magát a lelkészt is kiragadták az idő vészei azon körből, melyben élete üdvös működés közt folyt el.

Több év s nagyszerű események, melyek alatt a Sajó csendes környékét hadi zaj töltötte el, háttérbe szorították e szomorú történetet, s talán egészen elfelejtették volna, ha az öreg molnár nem élne még, s kísértethez hasonló alakjával nem emlékeztetne mindenkit a múltra.

Legalább húsz évvel idősebbnek látszik. Egészen meghajlott; ezüst haja hosszú fürtökben lóg alá halántékain, csaknem eltakarva a halvány arcot, melynek redőit nem simítják el többé szerető kezek. - A malom elégett a háború alatt, birtokának nagyobb része elpusztult, a többit a távol-rokonok foglalták el, kiket a hatóság az egészen elgyöngült s magával tehetetlen öreg gondnokainak nevezett ki. Így él ő, maga is egy rom, egykori házának romjai között. Lelkét csak egy emlék tölti el, minden egyéb iránt eltompult, s úgy látszik, csak fájdalma által függ össze az élettel.

Órákig, napokig ül a Sajó partján, s gondolataiba merülve nézi a folyó csendes folyását. Az öreg révészen kívül alig van, ki őt néha megszólítaná.

A molnár nem kerüli, de nem is keresi az ember társaságát; s valahányszor vele találkozik, mindig leányára viszi a beszélgetést. - Hisz kend találta meg szegényt! Ugye, ott a fűzfák alatt feküdt a szerencsétlen?

- Ott biz az - válaszol a révész megindulva -, Isten nyugosztalja szegényt! Ki tudja, talán jobb neki, hogy e szomorú időket nem érte meg!

- Jobb bizony - szólt az agg remegő hangon -, sokkal jobb! Csak az fáj, ha arra gondolok, hogy mikor Marist a Sajó elragadta, s karjait segítségért nyújtotta ki, én nem voltam ott, s nem foghatám meg kezét! Csaknem megőrülök, ha eszembe jut. Szüntelen előttem van. Mintha most is hallanám szavát. Kétségbeesve nyújtja felém karjait, s nincs kéz, mely felé nyúlna s őt a partra vonná!

S a szerencsétlen agg elmerülve fájdalmában, ismét hallgatva ül ott a Sajó partján. Hab hab után suhan lábai alatt; hónapok és évek folynak el: de a képet, melyet a Sajó tükrén lát, sem idő, sem a víz folyása nem viszi el magával.

 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
44
  2013-02-13 09:03:49, szerda
 
  44



Ormosyné álmatlanul tölte az éjszakát. A váratlan hír, mely által egész élete új irányt nyert; a nem szokott öröm; a bizonytalanság, midőn azon következések jutottak eszébe, melyeket a történtek Maris jövőjére gyakorolni fognak: mindez izgatottságban tartá lelkét. Érzé, hogy jövőjének sorsát kezében tartja, hogy saját és gyermekének boldogsága most csak tőle függ; de épp azért száz remény s ezer aggodalom között nem határozhatá magát semmire. Végre erőt vett magán. Elméje még telve vala bizonytalansággal, de szíve nem ingadozott; eltökélte magát, hogy gyermekét bármi áron boldogítani fogja; s e feltétellel indult leányához.

A kastélyt s Fekete kertjeit csak keskeny rét választá el, melyen, mióta a két ház Maris által összeköttetésbe jött, ösvény támadt. - Az öreg Galambosné - míg szegény fennjárhatott, és Maris, ki őt később gyermekeivel naponkint meglátogatá, mindig ezt használták: erre ment most Ormosyné is. Szép augusztusi reggel vala; az ég boltozatán nincs egy felhő, s a nyári nap meleg színezetét önti el a még harmatos mezőn, melyen Maris lakásához közelít. Dobogó szívvel nyitá meg a kertnek ajtaját.

Minden csendes volt: csak a madarak csevegtek az ágak között. Mélyen meg vala indulva. Hányszor volt e kertben előbb, hányszor járt körül Galambosnéval vagy Marissal e keskeny, levendula és zsályával beszegett zöldségágyak között, s mégis mily egészen más színben tűnik fel most minden előtte. Mintha a gyümölcsfák, melyek terjeszkedve, a keskeny utat elzárják, több gyümölcsöt hordanának; mintha a rózsabokrokon egyszerre nem látott szépségű virágok fejlettek volna, s mindent különös illat s világítás töltene el. Mily egyszerű s keresetlen e kert, s mégis mennyire kielégítő, mily egészen Marishoz illő. Vajon a világ első kertésze, ki művészetével a természet legszebb formáit ellesi, alkothatna-e olyas kört, melyben e kedves gyermek magát oly otthonosnak érezhetné, mint e termékeny gyümölcsfák, e szerény házinövények között, melyeket azon öntudattal ápol, hogy hasznos munkát teljesít.

A grófné egy ideig gondolataiba mélyedve állt meg. Most lassú léptekkel közelített a ház felé. A kertben nem volt senki, csak a szőlőlugasból, mely egyik szögletét elfoglalja, hallatszott gyermeknevetés. Ide irányzá lépteit.

Itt találta a gyermekeket. A kisebbik kosarában aludt; az idősebb a falócán, mely a kosár közelében állt, virágokkal s kövekkel mulatott. Egészen el vala mélyedve játékába. Midőn a grófnét meglátá, hozzáfutott, s őt kezénél fogva a lugasba vonta. - Ormosyné engedve a kedves erőszaknak, a lócára ült, s a virágokból, melyeket a kis Margitka kezébe adott, a gyermek kérésére koszorút kezde fonni.

Maga sem tudta, mi történt vele. E csecsemő, ki álmában feléje mosolyog; a vidám gyermek, ki virágait ölébe lerakva más virágokért szalad, s majd türelmetlenül kérdi: nem kész-e még koszorúja, majd örömében felkacag, ha a grófné a hosszúra nőtt virágfüzért neki megmutatja; az árnyékos hely, melyen a sűrű lombon áttörő napsugárok itt-ott fénypontokat képeznek - mintha mindezt már egyszer látta volna. - Csak álmodta-e, vagy most álmodik, s mit maga körül látni vél, nem egyéb képzeletnél, mely régmúlt szebb napoknak emlékét idézi fel lelkében? Végre eszébe jut. Igen - most már tisztán emlékszik. - Ormoslakon történt. Aznap, melyen a parasztlázadás hírét vevé. Mily boldog volt akkor, mily biztosan nézett a jövő elébe - egy perc - s hová lett mindezen boldogság. - Mennyivel szerencsésebbek e gyermekek! - gondolá a grófné, felsóhajtva.

- Bármi történik, őket nem bántaná senki. A fergeteg, mely a magas úri lakot ledönti, csendesen átvonul e szerény hajlék fölött. Mennyi fájdalomtól kímélt volna meg sorsom, ha én is hasonló helyzetben lehettem volna!

Ormosyné lelkében feltámadtak a múltnak emlékei; szíve fájt, mintha alig behegedt sebei újra vérzeni kezdenének; de e fájdalom csak rövid vala. Nem adta-e Isten neki vissza mindazt, amit veszített? A kis szőke leány, ki kék szemeivel bámulva tekint reá, s mintha őt fájdalmában vigasztalni akarná, virágkoszorúját adja kezeibe, nem Margit-e? Nem az ő gyermeke fekszik-e ott a kosárban, nem ugyanazon érzés dobogtatja-e szívét most, mint akkor, azon egy határtalan anyai szeretet, mely sohasem gyengül, sohasem enyészik, mely fölött a sorsnak s időnek nincs hatalma a világon. Ó, a könnyek, melyek Ormosyné arcán sűrű cseppekben leperegnek, nem fájdalom könnyei, az öröm sajtolta azokat szemeiből.

Ekkor lépett a lugasba Maris. A grófné összerezzent örömében. Soha eddig őt ily szépnek nem találta még. Mindig vonzódva érezé magát feléje, de csak most tudja az okot, melyért e kedves arc reá oly ellenállhatlan hatást gyakorolt. - Nem hasonlított Margithoz, mégis mennyi rokonság e két arc között, mennyi, mi őt Margitra emlékezteti; mennyi főképp, minél férje jut eszébe. Mintha a kedves elhunytnak képét látná maga előtt, azon időből, mikor még mindketten boldogok voltak. - A grófné alig tartóztathatá magát, hogy leányának nyakába ne boruljon.

- Amint látod, helyedet pótoltam - mondá végre megindulástól remegő hangon.

- Nagysád nagyon is kegyes e gyermekek iránt - szólt Maris, kezét csókolva -, bár nagyobbak lennének, hogy nagysádat kissé felderíthetnék.

- S nem derítenek-e fel? - mondá a grófné, könnytelt szemeit leányára emelve. - Te nem is képzelheted, mily boldognak érzem magamat e kedves gyermekek társaságában.

Maris résztvevő tekintetet vetett a szólóra, kinek könnyei látszólag megcáfolták ezen állítását.

- Néha a fájdalom még erőt vesz rajtam - folytatá amaz, könnyeit letörölve -, sírnom kell. Hisz engem annyi ért a világon; s ha visszatekintek, oly szomorú emlékeket találok. Most is csak azért sírtam. Több mint húsz éve, hogy második gyermekemet elvesztettem. A gyermek akkor Mariskád korában volt. Margit éppolyan, mint a te idősebb leánykád. Éppen ily szép augusztusi nap vala, mint ma, s én gyermekeimmel a kertben voltam, mikor a parasztlázadás első hírét vevém; mindez most eszembe jutott. Egész szerencsétlenségem e pillanattól vette kezdetét. Ha e gyermeket nem vesztettem volna el, mi boldog lehetnék. Eddig ő is felnőtt, neki is lesznek gyermekei; - talán hasonlít hozzád; hisz egykorú veled, s én első pillanattól fogva talán azért szerettelek annyira, mert ha reád néztem, mindig ő jutott eszembe. Ó, ha most állana mellettem; ha hozzád hasonlítana arcban, termetben - ha oly szép volna, oly jó, oly kedves, mint te - ha te lennél elvesztett gyermekem!

A grófné láthatólag meg volt indulva. Szavának hangja, a tekintet, mellyel szemei Marison függtek, arcának kifejezése belső felgerjedését mutaták. Maris mélyen meg vala hatva. - S ha leánya volnék is - szólt, a grófnénak feléje nyújtott kezét ajkaihoz szorítva -, akkor sem tisztelhetném s szerethetném inkább.

- Ne hidd ezt - mondá a grófné szomorúan. - A szeretet, mellyel aziránt viseltetünk, kiről tudjuk, hogy anyánk, egészen másféle. Így csak egyszer szerethetünk, csak azt, kinek szeretete első gyermekségünktől fogva velünk nőtt, s egész létünkkel összeforrt.

- De hisz én nem ismertem anyámat - viszonzá Maris érzéssel -, még bölcsőmben voltam, mikor eltemették; s most, miután szegény nagyanyám is meghalt, nincs senki a világon, kin gyermekségem óta annyi szeretettel függtem, s kinek több hálával tartoznék, mint nagysádnak.

- Igaz, nem ismerted anyádat, téged még senki sem nevezett gyermekének - szólt a grófné, s arcán örömsugár lejte át. - De az mégis más - tevé hozzá, felsóhajtva. - Ha gyermekem lennél, mindent megoszthatnék veled; nevemet viselnéd; birtokom, mely most csaknem terhemre válik, reád s gyermekeidre szállna. Mily fényes, mennyire irigyelt állást foglalhatnál el.

- Hála Istennek, hogy ez nem történhetik - mondá Maris, szinte megijedve e gondolattól -, szerencsétlenné lennék.

- S hát nem is akarnál gyermekem lenni? - kérdé a grófné szomorúan.

- Bár az lehetnék - mondá Maris meghatva -, e földön akkor nem is lenne nálamnál boldogabb teremtés. Hisz gyermekkorom óta csak az fájt szívemnek, hogy anyámat nem ismertem. Legboldogabb pillanataimban, néha játék között, vagy ha este imádkoztam, árvaságom jutott eszembe, s elszomorodtam. Főképp ha Margittal voltam, s nagysád a szobába jött, s őt megcsókolva, kedves gyermekének nevezte. Így engem mégsem szeret senki a világon, gondolám, s szívem kimondhatlanul fájt, ha eszembe jutott, hogy anyámnak még képére sem emlékezhetem. Órákig elgondolkoztam sokszor, hogy nézhetett ki; s mindazok között, kiket ismerek, csak nagysád vala az, kit hozzá hasonlónak gondoltam. Voltak pillanatok, midőn csaknem meg voltam győződve, hogy anyám ilyen lehetett...

- Ilyen, mint én? - kérdé a grófné, s hangja remegett.

- Egészen ilyen. Nem nevezett-e gyermekének, nem volt-e mindig nyájas irántam és szerető, mintha csak Margit testvére lennék? Ha anyámra gondoltam, nem is képzelhettem magamnak őt másképp.

- És mégis hálát adsz Istenednek, hogy nem vagy gyermekem? Ó, ha igazán szeretnél! - sóhajtott a grófné.

- Ó, ha csak szeretetemtől függne, hogy gyermeke legyek: ki lenne nálamnál boldogabb? - mondá Maris és szemeit könnyek tölték el. - De hisz nem erről szóltunk. Nagysád azt mondá, hogy örülne, ha Margitéhoz hasonló állásra emelhetne; s erre válaszolám: hálát adok Istenemnek, hogy az nem történhetik. E magas cím és dús vagyon nem nekem valók.

- Te nem ítélhetsz arról. Megelégedésünk nem függ e külső javaktól, s te nélkülök is boldognak érzed magadat. De ha egyszerre előre nem látott esemény, valami véletlen által mindazoknak birtokába jutnál, mik után nem vágyódtál ugyan, de miket mindenki fő javaknak tekint: vajon miért lennél ezért kevésbé szerencsés? Nem ismeri senki oly tökéletesen önmagát, hogy a hatást előre mondhatná, melyet körülményeinek megváltozása reá gyakorolni fogna. Most a gondolat, hogy helyzeted megváltozhatnék, elijeszt; de ki tudja, nem fognád-e még boldogabbnak érezni magadat.

A grófné erőt véve magán, látszólag egykedvűen mondá ezeket, miként ha oly tárgyról szólunk, melynek semmi különös fontossága nincs.

- Én ismerem magamat - válaszolt Maris élénken. - Nem bizonyítja-e maga a határtalan boldogság, melyet érzek, hogy viszonyaim éppen hozzám illők. Fényes cím, roppant vagyon! De nem volt-e meg ez Margitnál is, és szerencsés volt-e ezért? Hányszor nem panaszkodott, hányszor nem mondá, hogy helyzetemet irigyli, s hasonló helyzetben szintén szerencsésebbnek érezné magát. S hát még én? Margit megszokta mindezt, arra neveltetett, s azok között, kikkel társalkodnia kellett, bizonyosan nem volt senki nálánál kitűnőbb, s ha még ő sem érzé magát jól e körökben: én, egyszerű parasztasszony, ugyan hogy találhatnám fel magamat? És szegény Andris mit csinálna, ha egyszerre úrrá lenne, s ahelyett, hogy most maga dolgozik, a tisztek s cselédek után járva nyugodtan kellene néznie a pusztítást, melyet azok jószágán véghezvisznek? Még gyermekeimet is elvennék tőlem, hisz én nem nevelhetek kisasszonyokat belőlök. Higgye el, nagysád, ily embereket, minők mi vagyunk, nem is érhetne nagyobb szerencsétlenség. - De nem vagyok-e én balgatag, nevetséges asszony? - szakítá félbe önmagát. - Oly tűzzel szólok, mintha valaki erőszakkal grófnét akarna csinálni belőlem, s mintha nagysád nem tudná, hogy nincs helyzet a világon, mellyel jelen boldogságomat felcserélném?

A változó érzeményeket, melyeken a grófné e beszélgetés alatt keresztülment, senki sem írhatja le. Ha elébb még kétkedett, most meg vala győződve, hogy Maris sehol nem lehet oly szerencsés, mint jelen helyzetében. Kell-e, szabad-e őt kiragadni szerény köréből, hogy csendes örömei helyett oly javakat adjon neki, melyeknek élvezetére képtelen, s melyek, mint saját tapasztalásából tudja, senkit sem boldogítanak. A grófné tudta mindezt, s érezé, hogy leányát, ha neki születésének titkát felfedezi, talán boldogtalanná teszi: de az anya, ki gyermekét annyi évek után végre feltalálta, magába zárhatja-e érzéseit? Ki kívánhatja tőle, hogy midőn a rég keresettet maga előtt látja, midőn tudja, hogy gyermekéhez szól, midőn minden bizonyítványok, melyekkel anyai jogait megmutathatja, kezében vannak, boldogságát titokban tartsa? - Neki úgy látszott, hogy bármit tegyen, egynek jövőjét fel kell áldoznia. Ha szól: leányának boldogságát; ha hallgat: önmagáét.

A küzdelem, melyen e rövid félóra alatt keresztülment, nehéz vala; de végre győzött az anyai szeretet. Ormosyné el volt határozva.

- Igazságod van - mondá, nyugalomra kényszerítve magát -, nincs helyzet e világon, melyben magadat boldogabbnak érezhetnéd, mint most. S hidd el, ha gyermekem lennél is, és ha tőlem függne, hogy címemet s birtokomat reád szállítsam, nem tenném. Én semmiért a világon meg nem rontanám boldogságodat. Csak egy kérésem volna hozzád - folytatá rövid hallgatás után, megindulva. - Azt mondád elébb, hogy ha anyádra gondolsz, mindig hozzám hasonlónak képzeled őt magadnak. Tekints annak. Nevezz anyádnak; engedd, hogy gyermekeid nagyanyjuknak hívjanak.

Maris meglepetve nézett a szólóra.

- Neked e kívánat gyermekesnek tetszhetik - folytatá az előbbi -, te nem tudod, mi az, ha az ember gyermekeit elvesztve, senkitől a kedves anyai nevet nem hallja többé. De miért ne teljesítenéd kérésemet? Nem nőttél-e fel szemeim előtt, nem volt-e Margit testvéred, nem szerettelek-e mindig, nem szeretlek-e úgy, mint csak gyermekünket szerethetjük?

- Ó, anyám! anyám! mily boldog vagyok én - kiáltá Maris, s a két nő örömkönnyezve borult egymás karjai közé.

A grófné sokáig megölelve tartá gyermekét, szívét sohasem sejtett boldogság tölté el. - Midőn feltekintett, szeme Farkas Mátéval találkozott, ki a lúgos sűrű lombozatától eltakarva, a beszélgetés nagyobb részének tanúja volt, s most meghatva közeledett.

- Ó, barátom! - mondá a grófné, feléje nyújtva kezét - jöjjön hozzám, s ossza meg velem boldogságomat. Nem állok többé magánosan. Ím gyermekeim.

Farkas Máté nem szólhatott megindulásában, hallgatva szorítá meg a grófné kezét.

- A világ minderről mitsem tud - folytatá a grófné -, mi köze hozzá; az emberek előtt Maris és én a régiek maradunk: ó, de azért ő mégis gyermekem, ezek mégis unokáim.

- Hallottam beszélgetésüket, mindent tudok - mondá a plébános.

- S nemde helybenhagyja? - kérdé a grófné halkan. - Nem tehettem mást; hisz ő oly boldog.

- Boldog! boldog! ó, miként ne lenne az, mikor ily anyát talált.

A grófné ismét karjai közé szorítá leányát. Mit e pillanatban érzett, azt szavak nem fejezhetik ki.

Oly boldog, mint ő, a világon csak az lehet, ki mint ő, úgy tud szeretni.


 
 
0 komment , kategória:  EÖTVÖS JÓZSEF A NŐVÉREK  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 53 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák